TOLDALAGI PÁL OLDOTT MAGÁNY

TOLDALAGI PÁL OLDOTT MAGÁNY

TOLDALAGI PÁL

OLDOTT MAGÁNY Válogatott versek

SZENT ISTVÁN TÁRSULAT az Apostoli Szentszék Könyvkiadója 1995

Válogatta, az elôszót írta, a jegyzeteket összeállította: TARBAY EDE Lektorálta: NEMESKÜRTY ISTVÁN Fotorepro: HORVÁTH BALÁZS

Készült a Magyar Könyv Alapítvány támogatásával

ISBN 963 360 813 9 © Szent István Társulat 1053 Budapest, Kossuth L. u. 1. Felelôs kiadó: Dr. Ákos Géza igazgató Felelôs szerkesztô: Farkas Olivér Készült 13 A/5 ív terjedelemben

Rónay György

SARASTRO TEMETÉSE Toldalagi Pál emlékének Szájadba víz csorog, szemedbe sár, Sarastro, leütött bábuként hanyatt dûltél te is, gyarló kis örömök kelyhébôl nem iszol már, és torkodban rekedt szárnyas hangod örökre. Kik hûlt tested körül álltunk: micsoda vert had maradékai, pár ütött-kopott barátod! Siralmas pompa volt; s kik koporsód után botorkáltak: csupa invalidus. De mocskos felhôk közül a nap váratlanul kitört, s egy tenyérnyi helyen épp oly kék lett az ég, míg az unott sírásók rád hányták a rögöt, aztán a koszorúkat, mint rég, a fiatalság legszebb napjaiban. Végsô varázslatod volt, Sarastro, noha szokott ibolyacsokrod nélkül már, de talányos mosolyodat a nap mintha – utólszor — ott játszatta volna még a sírkert fakadó lombjain. — Így megyünk el mind elôbb-utóbb, s új nemzedék nyomul helyünkbe, mely talán arról se tud, hogy éltünk, s negyedszázad után kiszórja csontjainkat a feledés közös gödrébe. Kurta fény az életünk, Sarastro. — Lám, gyorsan beborult ismét, és hervadó szegfûid közt a szél, csak a szél fújta már fátyolos fuvolád.

5

6

MEGTÖRHETETLEN SZÁMÛZÖTT Költészetünknek egyik ködlovagja volt Toldalagi Pál. Nem hiába vonzódott Krúdyhoz, akirôl egyik naplójegyzetében így ír: „A XX. századi életformát és légkört megvetendônek tartja és vallja. De mit szólna korunk viszonyaihoz, a hatványozott ziláltságra, mely mindannyiunkat jellemez.” Majd késôbb: „...a huszadik századdal szemben egy korábbi, viszonylagos »aranykorról« álmodik.” Mindezek után felvillantja néhány mondatban anyai nagyanyja emlékiratainak töredékét, azt a XIX. századi világot, amelyben már „az emberiség mind többet akar, mind inkább jobb életet, ugyanakkor mind jobban elvadul”. Mintha Toldalagi Pál egész élete, életmûve ennek mondana ellent, még azzal is, ahogy nem egy versében önmagát ostorozza. Ha felidézem egyetlen találkozásunk emlékét, úgy áll elôttem, mint egy olyan ember, aki mindenen kívül rekesztette önmagát, hogy felülrôl nézhessen mindarra, ami körülveszi. Nem a ruhája volt a páncél, hanem a teljes emberi alkat ruha alól, ruhán át sugárzó tartása. Szájának íve, kézmozdulata, mellyel — akaratlanul is — azt fejezte ki: semmi köze ehhez az elvadult világhoz. Tehette, mert különös védettségben élt: felnôttként is anyja (ahogy ô írja, nevezi: édesanyja) szárnyai alatt. Az, ami mást kamaszkorától elutasításra kényszerített volna („Fiam, a cipôd! A nyakkendôd! A hajad!”), azt ô elfogadta, sôt: elébe mehetett a ki nem mondott elvárás teljesítésével is, vérévé válhatott. Ebbôl az alázatos együtt-egyedüllétbôl ki-kitörhetett. Errôl csak a nôkhöz írt, de kamaszos érintetlenségû verseibôl tudhatunk mi, akiknek ennyi (és ez nem kevés!) maradt belôle, s ha megtörtént, ami megtörténhetett, visszatért (visszamenekült?) ahhoz, akibôl vétetett. Ugyancsak naplójegyzetei közül az egyik éppen ôt állítja elénk: „Az ô életénél szebbrôl nem tudok és odaadóbbat sem ismerek.” Ô az, aki „egyetlen és pótolhatatlan”. Mindezt már az ötvenöt éves férfi teszi közzé, és azt a gyermeki közhelykérdést is: „Mit csinálna, ha meghalnék?” És a választ: „Behunynám a szememet és én is meghalnék.” A valóságban majdnem ez történt, csak fordítva: 7

Toldalagi Pál alig néhány évvel élte túl anyja halálát. Ahhoz, hogy ez a túlérzékeny ember — mert az volt —, költô, vagy inkább poéta gerince miért nem tört meg az elhallgattatás éveiben, azt ez az anyjától kapott lelki-szellemi tartás is mutatja: „Krisztusi hitben él: ez az ereje és másokkal szemben ez a gyengesége... Tûr, mert hisz Istenben.” Ez az egy tôrôl fakadó kettôsség, a gyermeki, gyermekkort örökké visszakívánó, verseiben tovább éltetô tisztaság és kemény, belsô istenhit az, ami igazi meghatározója volt emberi tartásának, költészetének. A válságos (1948 és 1957 közötti) években, amit írt, ott jelent meg — e sorok írója is ott olvasta —, ahol a kirekesztett többiek, a „mások”, Mándy Iván, Nemes Nagy Ágnes, Pilinszky János megjelenhetett: a Vigiliában. Ez a lap (és mellette az Új Ember) volt az, amely az indulásukban — némi fáziseltolódással — egymáshoz kötôdô két költô, Toldalagi és Pilinszky barátságát elevenen tartotta, túl az emberi-szellemi összetartozáson. Ha kettôjük életmûvét egymás mellett olvassuk, felismerhetô a kölcsönhatás. Bizonyos, hogy Pilinszky indulásában sok segítséget kapott a hét évvel idôsebb, és már 1936-ban, majd négy év múlva újabb kötettel jelentkezô Toldalagitól. A versek lélegzetvételén, építésén, a sajátos versmondatokon túl a világkép is hasonló: a hit, a kapcsolat Istennel közös már ebben a korszakban, és néha a témák is egymásnak felelnek, mint az „Ôszi vázlat” és „A bûvös évszak” mögöttes tartalma, vagy az ellentétek és belsô ellentmondások megjelenése egy-egy versen belül (a „Trapéz és korlát”-ban: „bizalmasan belém tapadsz, / nevetsz, — vadul megütlek”, a „Hogy hívnak, testvér?”-ben: „Hogy hívnak, testvér? kérdeztem ma éjjel / a szörnyetegtôl, aki várt / a gyászos ágyban teste melegével. / Mit igazolsz? Az életet? Halált?”). És ahogy Pilinszky költészete utolsó évtizedében mind szûkszavúbbá, „szálkásabbá” válik — valójában olyanok e korszak versei, mintha a korábbiak töredékei lennének, mégis teljesek —, úgy rövidülnek Toldalagi költeményei is: két-három négysoros szakaszokká, az ugyancsak korábbi versek teljes töredékeivé. A bûn és bûnhôdés, megbocsátás, feloldozás, megváltás vágya is belsô hajtóerô, tûz mindkettôjüknél. 8

Ami mégis mássá, önmagukon belül is ellentmondásossá teszi ôket, alkati sajátosság. Pilinszky szárazsága jelen van a versek szikárságában is. Toldalagi a krisztusi testtel szemben inkább Buddha, versei is húsosabbak, teltebbek. Az egyik költô keze örökké lendületben, a másiké nyugalomban. Az egyik kitörésre készen vibrál, a másik mindent magába fojt. Mindez a versekben mégis ellentétes: Pilinszky fordul befelé, Toldalagi énekes módján másoknak dalol. Ez a dalszerûség — ha másfélezer kilométerrel nyugatabbra születik, a Kozma-sanzonok költôje lehetett volna — Toldalagi egyik formai meghatározója. Még sûrû enjambement-jei is a franciás dallamvilág felé mutatnak, ahol mindez egy zeneszerzô számára nem jelentett volna gondot. A két költônek ez a különbsége is alkati sajátosságból ered: Pilinszky filozófus, Toldalagi lírikus. Mindent kimond, tisztán, érthetôen. Képi világa mögött a gondolat is könnyebben olvasható, mint Pilinszkynél, aki rejtôzködik, s ha megpróbáljuk értelmezni, szinte beleborzong a vers. Csak egyedi és pillanatnyi olvasatai lehetnek, és akkor is mindig mást és mást mondanak az olvasónak. Talán éppen az a látszólagos könnyedség, ami az idôsebb pályatárs jellemzôje, szoríthatta vissza halála után ismertségét. Mert korunk a „rejtvényverseknek” kedvez, a spekulatív „találmányoknak”, versbe fogalmazott publicisztikának, s majd csak idôvel leplezôdnek le a hoszszabb-rövidebb sorokba tördelt semmitmondások. Ebben a szellemi közegben sajnálatosan nincs helye a dallamnak, a líra — amióta van — örök éltetôjének. Toldalagi még legkeményebb, legkeserûbb verseiben is dalolt, és ez az örök dallam határozta meg az elsôtôl az utolsónak leírt soráig sajátos hangját, mindenre rácsodálkozó személyiségét. Ez, és feltétlen hite. Nemcsak Istenben, hanem a feltámadásban — profánul tegyük hozzá: nekünk tiszta költészete feltámadásában — is. Annak ellenére, hogy így dedikálta írótársainak a „Szitáló évek” könyvtári kötetét: „Ki ezt a könyvet olvasod, / ne feledkezz meg arról, / hogy minden sor torz és balog / és minden ríme karcol.” Tarbay Ede 9

10

AZ ÁLOM HÛS VIZÉN

11

12

GYERMEKKORUNK I. Tavasz volt. Fönt, a Golgotán egymásután kihajtott s kifehérítve lepte el a gyöngyvirág a martot. Friss testük édes illatát a foltos testû hársak szürcsölték fel és nyugtalan lehelték szét vasárnap. Tejarcú, tömzsi gyermekek birkóztak nagy kapukkal. A szôlôhegy tövében ült, henyélt a kórházudvar s szüretre – mert a hegy levét kiszívta – úgyse vártak szôlôseink. A nagy hasú, múltjától részeg kádat kútak elé emelték: így a csorgó víz leroskadt, meggyûlt mélyében, és a rest és szomjazó baromnak nyakát kellett csak nyújtani s nyelvét már vízbe merte. A klastromkert szûz színeit a hajnal elkeverte, s fehér apácák sorfalán, a porzó fôkötôkön suhant a tiszta zárdafagy. Jaj, hátha jégesô jön! borzongták oktalan szüzek. 13

Csibék parányi torka csipogva sírta: Húgaim! fussunk a zöld bokorba! Meg is jelentek városunk fölött dagadt tömlôvel a felhôk s míg az emberek bizonygatták: esô ell a földeknek! – hirtelenül csípôs záporban áztak az uccák és a parkok, és akár egy rôt darázs: nagy s mord zümmögéssel csattogott a fák között a villám. Nem járt más, csak pár ködmönös öreg paraszt az uccán. Úgy párologtak, mint a föld. Hûlô szemükben égett a frissen lélegzô mezô s a bárány, amint béget.

II. Nap szárította, tiszta szél törölte át a rétek füvét. A nedves föld alól fejét a régi élet kidugta – mint a kankalin, nagy rebbenô szemekkel figyelve: gyújt-e már a nap rózsálló fényt a reggel

14

szagos kékjében. Ablakunk alatt kövér galambok totyogtak, rázva kontyukat. Még néha rút varangyot találtunk fészerek tövén, de már virágba hökkent fák ágait cibáltuk. Ó, a kert virágba szökkent. Szép kígyótestét bûvölôn a ház köré tekerte. Zöld kígyó gyûrûjében így alél a karcsú zerge. Aludta súlyos álmait. A szôke kis cselédek sovány nótája nyomtalan a messzeségbe tévedt. Csak álmodoztunk, hat gyerek. Hét már a földben szunnyadt. Szétágaztak ösvényeink, de mint erdôn az útak egy helyre tértek vissza: ôsz anyánk borús ölébe. Bolyongtunk s mélán álmodott szemünk bogárnyi kékje. Homokból büszke várakat gyúrtunk, vad hegyi fészket. A falakon zászló nyitott önkívületben, részeg mámorban szárnyat, mint ahogy pillangó készül útnak. – Nevettek a nôvéreim és meg is koszorúztak, 15

befedve ifjú homlokom. Így ért hozzánk az este. Vágyunk, mint apró mécsvilág, anyánk szívét kereste. Arcunkra ült a nedves árny, s ahogy az ég lesüllyedt, a sárga hold s a csillagok fejünk körül repültek.

ZÁRÓ VERS AZ ÔSZRÔL Elmúlt a nyár is, elsuhant s tíz nyár után most ôsz van. Elgyöngült tücskök cirpegôn jajgatnak itt, a porban. Nedves tûiket kék fenyôk hullatják hô fejemre. Egy messzi kútnak föl s lejár kicsorbult szélü vedre. Jaj, tegnap kis füvekre szállt a rozsdaszín, s a vörhenyt elkapták szálas hársak is s domboldalon a tölgy, fent. Kitárják gyönge karjukat s ahogy alattuk állok, feltünnek markos gondjaim, a zöld ruhás vadászok s emlékeim szép madarát mord puskacsôre fogják. Kacagva nézik hirtelen bukását, szörnyü holtát. 16

Kacagnak és nyugat felé csörtetnek át az erdôn – Itt állok s várom, hogy napom sorsom egén csak feljön!

VISSZAMARADÓ ÁRNYÉKOK Hajnali hét van. Nyíló lugasokból kiszáll, ami még megmaradt az éjbôl. Csupa párolgás minden. A világ nyeli a napfényt, mint halat a gémcsôr. Amerre nézek, galambszárnyú felhôk verik az égbolt festékes falát. Füzek habos lombsûrûjébe érek. Amott egy kút. Elkínzott vasnyakát dalolva nyúzzák fejkendôs parasztnôk. Kemény kezük kopott cinkannát himbál. Mélyen dalolnak, mély hangon, s a fûben, hatalmas és kegyetlen lábaimnál kis, újszülött nyúl tátog és hunyorgat. Piros szemét a fényre nyitja renyhén. Bejárom könnyû szívvel a világot, s szeretném látni testemet, szeretném, ha pôrén és ragyogva járna testem a fújó szélben, mely arcomba csap, kezem botot szorongatna, s mögöttem, úgy rémlene, egy árnyéknyáj halad.

17

Kis víztócsákban átszalad az arcom és részletekben egész alakom, ahogy tûnôdve, céltalan csavargok a nyíló réten, tárt hegyoldalon, figyelve fákat, felhôt, réti fecskét, a barna földön mozgó árnyakat, bogárhadat, mely párosan, bogárzón, szeretkezô csápokkal fut, szalad. Így cammognak a tûzpiros bogárkák fénytörô háttal fûszál s gyom között. Az ösztönélet hajtja ôket, s én is nekiiramlok, mint az üldözött; nyomomban csattog hófehér patával a vén tavasz, a vén, nyers izmú mén, s tudom, mindebbôl nekem nem marad más, csak árnyékuk, csak árnyuk az enyém.

NEVETSZ! Napfényes kert. Az úton rôt homok. Körül zöld pázsit — mennyi szín pezseg. Oly pislán néznek, mint az orvosok, a nagysörényû, sárga fellegek. Pöttyen a fürj. A nyári hajnal ez. A hang lekoppan és a barna makk. A vadszôlô a hólyagos eresz húsába markol, vígan rátapad.

18

Tarkálló színek. Hûs fehér ruhád fehérlik kertünk lombjai között. Nevetsz. Öledben nyiffanó kutyák s a vén platánok friss, meleg ködöt fújnak nyakadba s gömbölyû karod oly barna, mint az erdôk foltjai, a mélaságba dermedt szarvasok. Ma nem lehet neved kimondani! Csak nézlek. Csöndes, bús tekintetem kezedre tapint, mint egy kis fiú. Bárányok nyája jár a kék hegyen s a kerti rózsa olvadó, hiú mosollyal néz körül. E rózsafôt levágod még ma keskeny élû késsel. Árnyékot vetnek rád a zöld fenyôk s szemedben ég a hajnal és az éjjel!

NYÁRI LÁZ A vén diófák szagosak már, s a délelôttnek titka van. Nemesen hallod a harangot kondulni, lassú-kihagyóban, nemesen és zavartalan. Mész, s nem tudod, hová igyekszel. Oly könnyû vagy, akár a toll, mit ujja közé csíp a szél és aztán elenged felelôtlen a hegyi lankán valahol. 19

Szemed sötét, együgyû szempár. A környezô, széles világ ezernyi pontját mérik így fel szaglászó, suta szarvaikkal a tehetetlen, kis csigák. Tótágast állt az élet benned. Nem ismersz törvényt és jogot. Várod, mikor füttyent kutyád és mikor parancsol nyulat ûzni, s mikor lesz nyájas doktorod. Zavarban vagy. Oly idegen lett egyszerre lábad és kezed. Nincs értelem, se bizonyosság. Katonáit sétszórta vígan a bölcs és vén emlékezet. De nincs baj, tart a jó egyensúly. Pár tánclépés a szakadék szélén, aztán a nyári mámor, akár egy bûvös, megütött hang, kihamvad, lassacskán kiég.

FÜTYÖLVE JÖN A TEJESEMBER Fütyölve jön a tejesember. Megáll. Az ajtót nyitja most. Mögötte frissen futni látod a hosszú testû villamost. Üde az ég. Korai hét van.

20

Fényt nyelnek éhes pázsitok, s lágy vízcsöppekben, fákban, kékben kora hajnal van és titok. Az úton két kis béka ballag. Még álmosak. Bôrük remeg. Kövér hátukra ütnek lágyan a meg-megingó ághegyek, s megugranak: nehézkes talppal nyargalnak át a reketyén. Most összenézhetnénk mi, hárman: a tejesember, te meg én. Nevethetnénk most fulladásig, szemezve frissen, hosszasan, mint ismeretlen három ifjú, kinek csak ennyi dolga van. Szemezhetnénk egy hosszú percig ismerkedôn és idegen, míg boglyas fák fölött a felhô serény cselédként jön-megyen, de csak kutyánk s kezes rigóid, rigóid fönn, a háztetôn dülöngélnek a nevetéstôl, s lustán a kert is lázba jön; ösvényeit, mint víg kígyókat szétengedi: Most fussatok! Micsoda vad versenyfutás ez! Rád nézek s hosszan ásitok.

21

KALAND A SZÔLÔHEGYEN Kékbe ível a hegy. Fölötte függeszkedik a hold. Aki most erre jár, halk nevetést és halk éneket vél hallani; dalos szüzeket lát a fák közt szaladni homlokegyenest, s arcába csap erôs szagával a sárguló szôlôgerezd. A nagyszakállú fûben tücskök hevernek füttyösen, hanyatt. Kerek gallyakhoz ér a tested, és súrolod a gallyakat dúdolva, lassan, vontatottan. A szôlôhegy veled dalol. Vad szájad édes még a musttól. Arcod napbarna, csupa por. Pezseg a kék. Megnô az árnyad. Megnyúlik és hanyatt esik. S így hátrahullva alszik ott majd fedetlen fôvel, reggelig. A vén paraszt s vén taligája, mely kell, hogy százéves legyen, lassan kapaszkodik föl s lustán átfordul a szôlôhegyen. Megállsz. Mégegyszer visszanézel jószándékú barát, aki víg ôszbe értél, s itt, a fák közt halk éneket vélsz hallani. Elôtted szárnyas, nyári malmok, hasas és szárnyas istenek. 22

Tûnôdve állsz és szinte várod, hogy elfutóban intsenek. Zárószó Lehullt a fûzér és elszállt a mámor s ma tudni akarom, ki lépett lábaimmal? ki járt a hegyoldalon? ki nézett két szememmel? ki lesett szüzekre ott? — Hallgass! S fáradt bogárszemem lehúnyom s hallgatok.

ESTE A PÜSPÖK-ÚTON A Püspök-úton korhadó padok s zöld gyûrûs hársak füstölögtek este. Estéink innen indultak öles lépéssel föl a völgy-öves hegyekbe s víg lányokat várt esti ballagásra az árnyas várhegy, sánc és új körönd. Itt állingáltam nyári, kis köpenyben, míg jött a doktor s halkan rám köszönt, majd jött a káplán és a gyógyszerész is és összeültünk négyen, álmosan. A kék Bogár-hegy füstölgött mögöttünk. Elôttünk meg a zöld folyam rohant. Torkunkból álmos, kis szóbuborékok nyújtóztak föl s a hold reánk sütött s nehéz tagú testünket lassan, lustán ringatta a hömpölygô, hegyi köd. 23

Horkant a hegy. Zúgás jött és derengés. Virágszerûn derengett szét az est. Gyöngyházszínû levele közt az álom úgy hintázott, mint árnyporos gerezd. Egy fáradt kô a táncos vízbe pottyant s a vén halál ráfonta gyûrûjét. Szárcsát küldött halászni a habokra, majd fuldokolva sírt a sûrûség. Tízkor lámpással jött az ifjú bakter, Tûzet, vizet kiáltott és fütyölt. S míg szállásom felé ballagtam, lábam alatt felébredt álmából a föld. Durcás panasszal, nyûgösen kesergett. Hányta-vetette lompos árnyamat, mely mint a lelkem, nyakigláb vitéz volt: nyakába szedte lábát s úgy szaladt!

REGGELI A KERTBEN A kerti úton jössz fehér ruhában. Mögötted Kormos, nagyfülû kutyád. Meleg van. Kék az ég s árnyékot essôz a felhô és a csipkés mirtusz ág. Szemed kerek, gyerekszeszélyû szempár. Hol álmosan, hol felvidulva néz. A kerti asztal nagy ernyôje halkan felnyíl. Alatta kávé, zsemle, méz. Leülsz. Sóhajtasz. Kis nyelved bemártod a hûs italba, mint torkos cicák. Rozsfürtjeid között hintázni kezd a vadrózsa, bimbós, rózsaszín virág. 24

Ki tudja, hátha lepkeszárnya nô és elszáll a zöldbe s elrejtôzik ott. Lélekzetfojtva nézem. Most!... De mégse. Elôre dôlsz a széken s felnyitod a nagybetûs lapot: szokott halálok, nagy dicsôségek és nagy emberek kis krónikáját. Én pedig csalódva a fûbe fekszem és elernyedek. Fejem fölött ruhád szegélye repked. Kutyád lihegve mellettem hasal. Te reggelizel s én tunyán henyélek. Holnap is így lesz és így volt tavaly. Ez a mindennap, hajnalok füzére: sziget-csoport, szelid öböl-füzér. Hajóink innen indulnak kalandra nyugat felé, amíg a messze ér. A messzeség, a láthatár, az élet: hegyek, fák, felhôk, erdôs hegyfalak, a látható, a szemmel és a kézzel tapintható világ — öreg anyag.

VIDÉKI ESTE A víz, a kerti kút vize kék s arra túl halvány lila. Épp összecsukja szárnyait és hirtelen lenyugszik a vidéki nap. Zöld rácsait úgy tartja fel a kerités, mint száz év elôtt szuronyát az ôrségen egy jó vitéz. 25

Cikk-cakkos ívben kóborol a táj fölött egy fecskefi. Jó lenne most minden való s valótlan részt lefesteni: a hegy taréját és a fû gubancba göndörült haját, a felhôt, a gyümölcsösök nyáresti hûvös illatát. Az est szétnyitja árnyait, ahogy én könyvemet nyitom, s csak révületben látni már a lángoló paradicsom rest idomát, a kút nyakát, mit elnyúztak a béresek. A vén terasz, mint bástyafô, tudom, csak puszta képzelet, mellvédje mégis körbenyúl s ott, hol a lámpa rálövell, csonkán marad, befedve a híg lámpafény felhôivel. Csend van. Karomra nyugtatom elégedett, vén fejemet, mint hajdanában a vitéz, ki ôrizte a végeket.

SZÉTKENTED SZÍNEDET, A SÁRGÁT Szétkented színedet, a sárgát, pirosat és remek lilát. Ernyôs kocsiddal immel-ámmal ballagnak, mint erôs bikák, 26

az alkonyok. Heved hanyatló. Nyugalmad kívánt ismerôs. Kalapomat szemembe húzom s úgy várlak hûvös, enyhe ôsz. Mind kékebb a szép hegyvidék. A szôlôhegyen kék fürtöket himbál a szél. Órákon át is halk nôi énekszó követ. Felhôk uszálya lóg a völgybe. Szegélyük csipkés és ezüst, s bontott zászlóként leng a szélben a hajnali vasúti füst. Sétáim késô éjbe nyúlnak, mikor a csend meg-megremeg, mint kristálycsésze peremén a lilázó, téli lehelet, s üde a száj és friss a lépés, fehéren égnek a kövek, s valami olykor megcibálja kicsüngô, hosszú fürtömet. Szeptember, édes mustok ôre, tiszta álmunkra és a ház békéjére, miként a csôsz a szôlôskertekre, úgy vigyázz. Válladra mordályt! Mennydörögjél, csapkodjanak villámaid, ha körülöttünk lopakodni látod a pokol árnyait.

27

A FÁK ÁRNYÉKA, MINT SÖTÉT A fák árnyéka, mint sötét öngyilkos gondolat lehull, s a nyirkos, esti köd átjárja csontomat. Magányos árnyam imbolyog mezôk, fenyôk, kövek élettelen alakja közt, mint elhagyott, öreg csavargó. Léptem elveszik a sûrû hóba. Már a fák aljában gyûrüzik a tél, a szûz halál. Mögöttem lámpák nyája fut. Szájukból fény zuhog. A hófedett fák gallyai kinyílt, friss mirtuszok. Virág a táj halott ölén — elhalt menyasszonyok följáró lelke, télvirág, mely gyúl és sustorog. S eszembe jutnak éveim, a sok szagos füzér — a nyár s a hosszu tél, mikor a hó mellünkig ért. Elhulltak gyermekéveim. Emékem egyre több anyámról, a világról és hiszem, hogy vénülök, bár tejszagú vénségem is, akár e kora hó az útakon, s az ifjuság 28

kinô az olvadó hó s jég alól tavasszal. Én most vénen ballagok s felgyújtom gyermekéveim, mint száraz asztagot.

AKVARELL Napfényes táj. Halvány kékes szinek. A hajnal kék edénye hûset csordít. Egy vén fasor nyugat felé siet, menetel, lándzsát ráz és egyre hódít. Kívüle nincs a tájon semmi más, csak fellegek és foltok és virágok. Az egyik felhô sárga és csigás, a másik pedig síma, mint a bádog. Valami illat porzik még a nagy szakállú fûben, az út oldalán, mint kis szûzek és füttyös madarak, majálisok és dáridók után. És nem tudod, akárhogy van, nem érted, hogyan lehet ily halk az április. Mint megtépett táncosnôk, oly fehérek a pázsitok nagy pillangói is. Itt-ott merészet villan egy vonal és hirtelen szeszélyes foltba csattan. A halvány kék erôs lilát akar és változást az álmodó anyagban.

29

De mint a száj, mely végül visszaretten egy szótól és azt mégse mondja ki, e foltok, színek oly felmérhetetlen ragyognak és nem tudnak vallani.

EMLÉKSZEM RÁD: HAJAD NYAKADBA NÔTT Emlékszem rád: hajad nyakadba nôtt, mint piktoroknak többszáz év elôtt, vagy harcosoknak, kik páncélban jártak. Szemed merész volt és sötét is, mintha már tudtad volna, hogy a róna ménta szagát a fürge szél elfujja másnap. Kardot szerettél volna kézbe, társak élére állni és az elmúlásnak fejét tiporni, mint kígyót szokás. Aztán jött volna hosszú áldomás, muzsikaszó és bor és tánc a rezgô lombok alatt, a lankás domb tövén. Szemed, mint hô parázsra hullt kökény, kilobbant és sötéten állt az erdô mögötted, épp felöltve esti kék, nagy koszorúját. Néhány ôszikét láttam lobogni csak s csillagvirágot. Egy vén tücsök veszélyt, tüzet kiáltott. Kezed, mely árnyas arcodon botolt, meghökkent. Aztán az útról leléptél s az eget seprô, fényes jegenyéknél felvillogott határtalan a hold.

30

JUHÁSZ GYULÁHOZ Egy ifjú költô, ki felejti lassan a bölcs igét, amit az ifjuság ravasz mámorba víz hátára vésett, egy ifjú költô gondol most reád. Szeretne sírni gyáva könnyeket, hogy elhagyta minden: tiszta és nyugodt álmélkodások, révült olvasások. A gyermekkor oly gyorsan elfutott. Csak nyugtalan emlékei maradtak köröttem, mint riadt ôrjáratok, visszamaradt csapatok, késô ôrsök. Emlékeim: mélázva olvasott egy kisfiú, fejét kezébe hajtva. Emlékszem, ôsz volt, rózsáktól szagos, s enyhén párázó rímeidbe csengett a kert aljában járó villamos. Tíz év suhant azóta már a ködbe, nyarak, telek, csöndeskés dáridók. A vén idô reményemet leverte, mint diófáról ôsszel a diót. Szeretnék sírni gyáván és szepegve, mint gyermek, aki oly árván maradt. Talán bujócskát játszik s hallgatózik édes, álomba ringató szavad?

31

Hajtsd szét a lombot s lépj a fák közül ki, amik ijesztô módon rejtenek. Az ifjúságot szívem már felejti, és nem tudom, mit és miért tegyek?

A MESSZI TÁJAK BÚCSÚT INTENEK A messzi tájak búcsút intenek és ködbe vesznek. Csak a lámpafény harcol még bátran és körömszakadtig a kerti fal kastélyos peremén. Pár macskanyom hivalkodik a hóban és mind merészebb lesz a képzelet. A fagy ábrákat rajzol fel az ablaküvegre: fákat és kígyófejet. Beszélgetünk. Nyarak és csendes ôszök páráznak fel, kócos, vidám nyarak. Az asztalon békésen hûl az étel. Látom villódzani a poharat és hosszú kancsót. Csöndesen beszélünk. Öcséd, a szótlan, szôke siheder most önfeledten néma versenyt úszik az álom és a vágy felhôivel. Nyakán szelíden hullnak szét a tincsek, a gyermekkor garázda fürtjei. Oly messze van már tôlünk. Szinte kéne kiáltani, feléje inteni, hogy már elég volt, otthonába várja az élet vissza és egy kis család. – Esik a hó és hóvirágot nyitnak a kertbe kint a téli orgonák. 32

JÉZUSRÓL ÉS AZ ANGYALOKRÓL I. Én láttam ôket hajdan és ha láttam, az égnek állt és szikrázott hajam. Az angyalok meg kint, az éjszakában fehéren úsztak, szinte súlytalan. A csillagokkal versenyeztek. Egyet a fák árbócán láttam lógni én. Aztán szívembe halkan áteveztek és ringtak ott, az álom hûs vizén. Hallgattak inkább. Néha meg, ha szóltak, zenét adott egy kristály és üveg. A napot is lenyelték és a holdat és tündököltek bennük a tüzek. – Miért nem adtál szárnyat, ó miért nem? Akkor szívem fehér volt, mint a hó. Ajtót nyitottam késôbb és kiléptem s most szemben áll az álom és való.

II. A szájam, Jézus, andalogva ejtett nevedbôl minden, minden kis betût. Azok párnámon szerteszét hevertek és úgy tetszett, a holdfény is besüt. Nem járt a kertben senki és a házban is csönd feküdt a téglán és a fán. Ki féltem máskor és ki egyre fáztam, éjfélig is eljátszódtam talán.

33

Ha elfáradtam, lugast lelt szívedben parányi sorsom és tüzes hitem. Rózsák között és reggelig pihentem és nem zavart meg senki, semmi sem. Ki tudja, Jézus, honnan s merre árad a bú most és a fájdalom velem!? Kesernyés íze összehúzza számat s nagyon nehéz neved kiejtenem.

ÉJSZAKA I. Most olvasok. (Kint ágas, vén füzek bólognak szôkén. Csend és este van. Élesszed lelkem még e lágy tüzet, mely húnyni kezd és már bizonytalan. Haszontalan légy, mint a kisdiák, ki hasra fekszik, olvas makacsul. Nézd, fölrepültek már a szent libák és gágognak. Most csontod meglazul és lábad sincs és nincsen két kezed. Csak színek vannak, ízek és szagok. Most labda vagy – Az izmos képzetek labdáznak veled!) Csend van. Olvasok.

II. Most alszom. (Balról áll egy régi kép. Hajó van rajta, víz és némi köd. Merülj alá most— érezd sós ízét a lanyha árnak, míg az ott kiköt.

34

Merülj alá és légy most pôre hal. Tíz méter, húsz... Már mit sem érezel. Ficánkolsz. Most egy hullám tôrbe csal: testedbe markol és zuhansz, esel. Most félsz. Egy triton nagy, fehér patája csattog körötted és most bort okád. Kis hal, feküdj hatalmas, vén farára. Ô messzi visz!) S most álmodom tovább.

NÉMETALFÖLDI MESTER A hosszú haj, mely inkább már sörény, vállára omlik. Szinte érzik a nyáresti város csillogó kövén dübörgô mének nagy, nehéz szaga s a fáklyák füstje. Két sötét szeme tudással néz, talán emlékezik. Szemöldökére keskeny, fekete. A hallgatásában pedig szelíd. Mögötte fákat látni és hegyet. A hegyi úton ernyôs taligát. Ezek a fák, ezek a fellegek egy kétszáz év elôtti vén világ játékai, kegyes csalásai, amiknek színe ide menekült. És ô a bátor kapitány, aki szeretkezett, csatázott s elterült. Nagy fövegén egy élénkszínü toll álmélkodik. Kezében puszta kardja. Tûnôdve néz. Kicsit felém hajol s tudom, míg élt az életet akarta. 35

Ölelt, evett és térdig vérben járt. Most két sötét, virágszerû szeme, mely megtanulta bölcsen a halált, tovább ragyog és nincs ellenfele.

ANDRÁS Bátyám. De néha szinte már öcsém. Fiús. A kertben ül. (A sárguló sövény és fák fölött elszáll a július.) Tûnôdve pingál. Színt a színre rak. Néz, és a fák, a tájak visszanéznek. Kutyája, Kristóf, hozzáfut. Ugat. Megtépi és a lábával beszélget. Jó cimborák ôk ketten. Hû barátok. Halál és élet nekik egy falat. Tíz öl magasból rájuk, hogy lelátok, a pázsiton már együtt játszanak; s hogy már lazul a fények finom ötve, sóhajtanék: jó piktor, fessed át az életet arannyal és örökre, mint egy medáliát. Bár napjaink és éveink lekopnak és elfakul, mi élénk volt, a szín, szôlôgerezd-pirosa mámoroknak: versem, szerelmem, jó barátaim, – Te fessed újra, biztos ujjú piktor, hogy fázom s arcom már lilára vált. Csak fessél, fessél. Színes foltjaidtól ne lássam én a hervasztó halált! 36

SÓ ÉS KENYÉR Ím üdvözöllek. Két kezem kinyújtom és üdvözölnek messze, ott a tölgyek, mik áttükröznek tisztán ablakunkon. Nézd, itt a só és ott a lágy kenyér. Ülj mellém és beszélgess el velem, mint két barát, ha csendesen beszél: ezt, azt, esôt és aztán vén telet. Egyél, igyál és hadd, hogy szertelen elnézzelek. A szem, a száj, a tincsek is nyakadnál oly ismerôsök, s mégsem ismerem. Hány úton, hány vad ösvényen haladtál, s mint Ábsolon a fán, hányszor akadtál fenn szíveken, hogy elváltunk és kétfelé futottunk. Most ôsz van és mind hûvösebb az éj. Mondd, mégis mondd, valóban ez te volnál? Fejeddel ints, s jó volna, hogyha szólnál: Én, én vagyok, ki most veled beszél.

37

ORDAS Ág reccsen, léptek hallszanak: ki jár ott? Az ifjúság? már ôszülô dadád? Hívod nevén. Az ablakot kitárod: a poros utak és velük a fák kígyóznak ott. Egy csillag. Újra semmi. A pléhkönyöklô csorba széle vág. Majd hosszú rúdján jámboran belengi a holdvilág az éjszakát. Sóhajtanál. De csend. Az élet itthagy. A férfikor vadárván áll eléd. A kékülô táj engesztelne, ríkat. Mi szól szívedhez? Halk cigányzenét a szegényeknek húz a tücsök lába. Elhallgatod. Azután búcsuzol. Tested kileng, kicsüng az éjszakába. Bólintasz. Nem! nem érheted utol. Nyomát se látni. Légy hát lomha ordas. Bejárod így az éjszakát, a holdas és nagy vadászterületet. A rettegés ûz és a rettegés jár halkan nyomodban, szinte egy helyen. Így kóborolsz, míg egyszer csak besétálsz a mélybe és fog a verem.

38

ELÔBB... Elôbb figyelni szívünknek zaját, az idegek vén erdején szelíden át meg át futó szelet és visszanézni és váratlanul megérteni, hogy életünkben nincsen semmi új és nem veri fel többé vidám, ifju harsogás, – aztán vakon elôre lépni és ébredni más csillagzaton.

A RÉGI NÔKRE, KIK SZERETTEK A régi nôkre, kik szerettek, emlékezik sután szivem. Vess jámboran te is keresztet, mert testük föld alatt pihen. Elôbb dadám és szôke néném futott az éjszakába ki. Nyomukba ment a többi békén, az életét megváltani. Így lett belôlem félig árva, ezért van az, hogy búsulok. Forrón tapadtak ôk a számra, és volt, ki el se búcsuzott.

39

Egy este ôk a kertbe mentek és vissza többet egy se tért. Uram, talán így bünteted meg az élôket az életért?

FÉLIG ÔSZ A vitorlások a vizen lebegnek szinte szeliden. Mögöttük a táj párolog: az országútak, sátorok, a lankás domb, az erjedô gyümölcsöskert, a sok tetô. A szél pedig tunyán legyez s tudod, nem ôsz: szeptember ez. Csak félig ôsz. A szürkület öreg parasztlován üget. S míg nagysokára ideér, megfordul tétován a szél, megfordulnak egymásután a vitorlások is sután. Inognak. Óriási nagy árnyékuk a partra kicsap.

40

FEKETE ESZTENDÔK 1. A lélek lassan omlik össze. Eleinte csak darvadoz és tépelôdik: visszajössz-e, tündéridô, te, harmatos? Dadája csókja és az ének, a fénybe mártott, tiszta táj, mit álmélkodva egyre nézett, nagyon sokáig visszafáj. Aztán az árnyak és az ôszök portestét ô is fölveszi. Reménye vesztett és legyôzött, és hogyha vannak könnyei, azok szeliden hulldogálnak és elapadnak, mintha csak tudná, hogy végül is ledôlnek egy sóhajtással a falak.

2. Kialszik, mint a lámpafény, a vágy. A szenvedély meg elnyit és lehull. Hiába tündökölsz te, ifjúság. Te is, te is kiégsz váratlanul. Szerelmeid kihülnek és velük fagy és dermed meg benned a világ. Felölti észrevétlen a betûk alakjait, az allegóriák

41

szabályos és egyöntetû mezét. Ez már a törvény és a rend. A messzi és az illetetlen ég s a föld, tudod, hogy mit jelent. Így élsz az évek és az évszakok között aztán okoskodón, amíg meg nem mutatja emlôvé fagyott Teremtôd: arcát és villámait. Vén csecsszopó, ki áltatod magad, a jégzajlásban akkor hol leszel? Az életed egyetlen perc alatt s bizony, megoldás nélkül is megy el.

3. Ó, nézd, a tükör várja arcod és lelked élét éhesen. Hasíts beléje, vond a partok lágy ívkörét meg, édesem. Hatolj a mélybe és utána felszínre érve fel megint, vonásaidnak tiszta mása, miként a hold majd körbe ring. A holdvilág, az égi sarló lesz tündökölve egy veled, s ha rád pillantok én, a gyarló, alélok is, meg reszketek.

42

Talán az élet elhagy engem, ki tudja, hátha meghalok, s megváltottként a végtelenben forgok, miként a csillagok.

MORAJ ÉS VILLÁM Hadak vonulnak át az éveken, morajlanak, villámlanak. Radom, a szôke Champagne véresen, Szebasztopol sziklák alatt roncsoltan fekszik; Akropoliszát Athénnek elhagyták, igen, a szent és lassan megvénült libák; az esti ég felhôiben acélmadarak szállanak, s a föld velünk azért tovább kering; befúj a hó, vagy úgy elönt a zöld, vigasztaló tavasz megint, miként az ár; elönti szívemet és megtermékenyít, habár meg is környékezett és számba vett a fogvacogtató halál.

43

SZÉDÜLTEN INGOTT ÉG ÉS FÖLD VELEM Szédülten ingott ég és föld velem. A lomb tüzet fogott, s felém siettek a könyörtelen lángoszlopok. A tengerzölden áradó liget, a testet burkoló sötétség és a kéj, a két szivetáthurkoló, nem védte többé, nem rejtette, nem tartotta össze már az életünket és a szerelem volt a halál. A megváltást kerestem én, a hús görögtüzét, s lángoszlopokká váltzott a dús gyönyörüség. A szájak és a reszketô tagok, szívem s a büszke nô fölött, miként a kardos angyalok, a lüktetô világmindenség égi testei suhantak át. A végítélet így nyitotta ki vakablakát.

44

A HÁZAK, AHOL HAJDAN ÉLTEM A házak, ahol hajdan éltem, felém sietnek most az éjben. Csak visszajárnak, mint a holtak, kik bûneikért meglakoltak, mert gúzsbakötve addig égtek, amíg a lelkük hófehér lett. Verandáikkal, kertjeikkel, titokzatos rejtelmeikkel suhannak át a fényt, a trillát híven megôrzô nyári villák, a bérkaszárnyák és a nyitva hagyott présházak álmaimba. Én lustán fekszem, mint a barmok. Nem kérdem: tôlem mit akartok? Hagyom érkezni sorban ôket, a kis erkélyeket, tetôket, a síri kamrát és a pincét és jól tudom, hogy nincs segítség. Hiába jön a régi hitves. Ha meghalt, rajta nem segíthetsz. Csak nézed búsan, aztán egyre közönyösebben, kényszeredve. Nem érzed azt sem, hogyha csókol. Megfordulsz és betakarózol.

45

NEM SUJT LE MÁR AZ ÉLÔ SZERETET Nem sujt le már az élô szeretet. A gyûlölet sem ösztökél. Sóbálvánnyá meredtem. Egyebet, mit mondjak annak, ki a földön él? Ha kérdezel, mit válaszolhatok? Panaszkodásra nincs szavam. A puszta tényt, hogy megrontottatok, viszont tagadni céltalan. Hazug világban és csalárd szivek között éltem sokáig én. Beléjeszoktam és nem rémitett a visszatetszô, alvilági fény. De az, ki engem élôvé csiholt, megbüntetett az én Uram. Az élet lángja s mindaz, ami volt, megdermedett szomoruan.

MÉHKAS ÉS ÁSÓ Pilinszky Jánosnak A teli rózsák illatát szeressed, az ôszt, a tiszta bájakat. Ülj lugasokba és maradj te veszteg. Az éveid meg szálljanak.

46

Epedj a hûvös csókokért, az álom gyümölcsöket fogantató ölébe bujva. Én is erre vágyom. Azt mondom, hogy csak ez a jó. Én méhész lennék s gyûjteném a mézet. Kertész is lennék: nyírnám a füvet. S oly ismerôsnek tûnne az enyészet, az élet pedig oly egyszerünek. Mi volna, hogyha oly nagyon szeretnéd a fényt, az árnyat, esôt, a havat, hogy minden óra, minden, minden emlék felöltené benned alakjukat; ha porba írnád azt, amit a gépen kopogtatsz és úgy halna el veled ábrándvilágod, gyászod és a szégyen s a szenvedély, miként leheleted? A század aljas, torz és élnivágyó. Mi mást tehetsz, mint hogy nem hagysz nyomot. Mint lázadó, a méhkas és az ásó jegyében élsz s jelképét alkotod.

ÉLETFOGYTIGLAN E pár sor kúszik vissza hozzád. Az élet olyan különös; mit elkövettünk, a gonoszság, önönmagunkba börtönöz.

47

Hiába minden. Semmi védô, még a bûnbánat sem segít. A hajthatatlanul ítélô árnya fölénk emelkedik. Az ember érzi, nincs bocsánat. Örökké él és öl a tett, s nem hívja mentôtanújának a bukott nemzedékeket. De sírna, hogyha volna könnye. Helyette megtört anyja sír kétségbeesve és hörögve. Ô zord és néma, mint a sír. A rács mögött is egyre hallgat és néz – Mit néz? hová mered? Szerettél? Hol van a hatalmad? Életfogytiglan szenvedek.

SUTA FENEVAD Borostyánt hord és eltünôdve jár ez a suta fenevad a büntetô, a megbocsátó, a halhatatlan ég alatt. A szemgolyóin átcikázik az élô város élete. Tiltott gyümölcsét itt, a házak nagy sûrûjében tépte le.

48

S nem jött az Isten angyalokkal, nem jött az Úr büntetni ôt. Ô mégis tûzben égni látta az arcát hordozó idôt. Ezért tûnôdik és borostyánt azóta hord e fenevad, hogy rá ne ismerj és ne tudjad: hasonló ô is, mint te vagy.

LÁZAS SZÍV Jaj, hosszú esték, lángok és jajok, szárnycsapkodás és tompa huhogás! Ó, végzetünk, te, élô és halott vak szenvedély! te, örök zuhogás! A tengerek vizét kívánom én, a szédítô és vad mélységeket, hol tündökölve szállanak felém a bûneim: e cápák és cetek; hol, mint egy rózsa, ejti rám polipszirmát egy szív, mely rossz és áruló. Feléje hullok. Ô meg rámfolyik. S így tûnik fel megint a nyárutó: a növényektôl fanyar szagú rét, az ég karjában ringó, régi táj, mit hogyha újra megpillantanék, kinyílnék fájón, mint seben a száj, –

49

Egy lázas szív a szívemen piheg. Ó, ez a szív gonosz és áruló. Magamra hagy, de ôt dermeszti meg, szegényt, az elsô nagy pillájú hó.

KENYERETEKBÔL, SZÍVETEKBÔL Adj egy falást a kenyeredbôl! A szívetekbôl adjatok! Magányom súlyos. Engem megtör a részvétlenség. Jajgatok. Vonatra ül más, vagy hajóra. Én körbe futva lihegek. Növekvô vágyam ostromolja az ellenálló szíveket. A tél, a nyár, a fürge évek egymásután így tûnnek el. Hajam megôszült, és a végzet, a vidám gyôztes ünnepel. Békét kívánok. Mit tehetnék és mit kívánhatnék ma mást? Kegyes barátság, ismeretség számomra hozz vigasztalást: zsongítson engem, mint a menhely kásája és híg melege, az élô részvét életemmel bujócskát játszó szelleme.

50

AZ ÁLOM HÛVÖS LUGASÁBA LÉPEK Az álom hûvös lugasába lépek. Legyeznek óriási levelek. Átjár a lég, a bûvös, messzi ének, átjár a könnyû, bûvös szeretet. Árnyékká válok. Térdem és a vállam hasonlatok. Csupán a lélek él, az édes tejhez szoktatott, hazátlan és harcaiba fáradt szenvedély. Be jó is így, hogy nem ver semmi sajgás a test húsába fészket, és az agy csak annyi, mint egy messzi vízmorajlás, vagy részeg síkok és ittas falak, s mi árad és kering: egy lusta emlék, delejszerû, oly félszegen buja – hogy éltem és fejem övezte nemrég az ifjúságnak dús koszoruja.

KERTÉSZ Kerek kalapban és keményen sétál az ápolt fák alatt. Szemével zord vigyázzba rántja az elhajolt fûszálakat. Az égtôl este esôt várna, hajnalban tartós harmatot. Övé a kert: ez a kis ország tûri némán a zsarnokot. 51

ZUHANNI KELLETT Zuhanni kellett ágról ágra az ismeretlen mélybe le, és látni azt, hogy milyen árva lehet az ember élete. Érezni kellett, hogy kivérzik a gyászos szív, és tûrni, hogy körötte állnak, egyre nézik, s csupán a lompos ég szipog. Jaj, várni kellett oly sokáig; amíg a szálas fû kinôtt, aztán helyébe állt a másik s torkon ragadta az idôt.

GYÖTÖRJ CSAK ENGEM, ÜDVÖZÍTÔ Gyötörj csak engem, üdvözítô és konok lelkiismeret. Gyötörj csak addig, míg nem élek oly tisztán, mint a kisdedek. A holdvilágos éjszakában suhanj utánam és riassz föl olykor édes álmaimból, hadd kérdezzem: ki az? ki az?

52

A fák alatt, a kertek árnyas során jöjj szembe énvelem. Ügyeljél minden szívverésre, mint árulóra éberen. Figyelmeztess és ints a jóra. Mondd: földre hull a lombos ág s a fürge szél a ködbe mossa a rózsák rothatag szagát. Vagy börtönözz be, hogyha látod, hogy ellenállni nincs erôm, az ôrület nagy klastromába szilárdan, s mégis szenvedôn.

EL KELL SZAKADNI Jönnek az életünk csodái kisértetiesen, vakon és sóhajtozni kell, megállni, kinézni egy-egy ablakon. Kell látni azt, hogy mint a fátyol, a sors az arcokat fedi. El kell szakadni a világtól. Mindent el kell felejteni! Az életünk így lesz valóság és minden, ami van: örök. A hulló lombok és az órák visszhangja megnô, mennydörög.

53

Az égi tájak mind kinyílnak és feltámadnak mindazok, akik szerettek, fájva bírtak, dajkálni téged, itthagyott.

KEGYETLEN TÜRELEM Fekete fátylai az égnek elátkozott szívünkig érnek, körüllobogják, összefonnyadt öreg testére csavarodnak, s azt mondom én, akár az özvegy: élni nehéz, meghalni könnyebb. Mi volna, hogyha minden árva halott anyjáért földbe ásna, ha nem nyugodna az a hitves, akit többé nem melegíthetsz, s melléd feküdne, hogy keményen kitartson és hogy ô se éljen. Talán jó volna pártütôként megváltoztatni azt a törvényt, amely elválaszt és a hátramaradt élôket megalázza, megszomorítja és a régi szívet másikkal kicseréli. El kell, hogy higgyed: mégis fáj az, mikor a szemünk újra száraz, a szívünk vén és összefonnyadt

54

és rá a fátylak csavarodnak, hogy élhetünk még számos évet, de amit élünk, úgysem élet. Ez a különbség. Ez az élôk, az élô emberek közé lôtt golyó; amely azt is találja, ki ép maradt s úgy lép a házba, mint tegnap este, vagy ma reggel: makacs, kegyetlen türelemmel.

I. KOR. 23 A szeretetnek hálójába fogva vergôdünk ketten, Isten fiai. Rabság ez, érzem és ezért szeretnék, mint az oroszlán felordítani. Nem megjuhászodva, de ragadozva szembefordulni egyszer már veled. Szeretném, amit megtiltottam én is magamnak, felfalni a szívedet. A nagy kisértés visszatér örökké és küzdeni kell mindenkor vele. Úgy kell harcolni foggal és körömmel, mint sajátmagam bôsz ellenfele, hisz a szabadság nem tehet szabaddá és minden, ami van, miénk ugyan, de mi magunk megint a Krisztuséi vagyunk és Ô az Istené, ki van.

55

BOLDOGTALANSÁG Nincs háború, csak itt-ott ölik egymást. De háború volt, s ezt feledni kell. Az ember, aki elárvult a földön, megbarátkozik a bûneivel. Így lesz belôlünk tolvaj és parázna, így lesz belôlünk féreg és mocsok. Alszunk, eszünk, tenyészünk, mint az állat, de nem vagyunk, hiába, boldogok, mert ránk kiált az Isten, aki él még, és aki úr bálványaink felett, mert ránk kiált az igazság, s merészen farkasszemez velünk a szeretet: ilyenkor tudjuk, szívbemarkolóan érezzük azt, hogy világunk hamis, hogy megértünk mi, eleven halottak, megértünk a nagy kárhozatra is.

KONOK SZERETET Fölötted nem ítélkezünk, de rajtad áll, mi lesz még belôlünk: elválaszt talán minket az idegenség; hogy összezúznak öleléseid, vagy féltve összefognak. A hû szivek nem egymást égetik, de egymásért lobognak. 56

Így lesznek foglyok és ártatlanok a konok szeretetben, mely, mint a hajnal, tartja a napot s mint az éj, feneketlen. Te poklokat cipelsz s megosztanod e poklokat velünk kell. Kegyetlenül, ahogy gyermek szokott, élsz vissza a szívünkkel. Magaddal együtt minket is letörsz s mig veled zuhanunk mi, az elragadtatott földet s eget, az életet tudod hazudni.

NEURASZTÉNIÁS ÉJJEL Gyermekként alvó szemeim éjszaka felriadnak és látják, hogy magától és csöndben kinyílt az ablak, és látják és felismerik az eget és a földet, országaimat, amiket mások elörököltek. Mutatja magát a világ, a lombos fa, a holdas s macskákkal teli háztetô, és parancsolja: olvass belôlem késô reggelig,

57

és aztán éjrôl-éjre, megvesztegetve és bután a lényeget nem értve. Tûnôdj fölötte, nyomorult, és sírj is, hogyha tetszik. Tudom, ezek a csillagok a szívet is kimetszik. A bölcsességük belenyes az élô húsba mélyen, de aki ezt nem állja ki, nem érdemli, hogy éljen. A babás bánat nem elég s mit eltemet a holnap, nagyon is kevés az a gyász. Örökké fuldokolnak, kik önmaguknak foglyai, a mindhiába élôk, a mindenség fortélyait kétségbeesve nézôk.

58

NÉMÁN ÉS ÉSZREVÉTLEN

59

60

NAGYVÁRADI EMLÉKEK I. Kéménye füstöl. Tárt kapu fogad és meg se kérdi: ki ez az ismerôs szagú, gyereksörényû férfi? Nem bámul meg, csak ideint s a szél behúz utánam. Itt volnék, hûtlen ház, megint koldusbarát csuhában. Megcsap a bor nehéz szaga, mit pincénk kapzsin ôriz. Tíz évig tartó éjszaka lapul a kontyos kôris borzas hajában és kutyám kezembe fúrja orrát. A levegôn a délután arany parazsa forr át. Pörög a szárnyas kútkerék. Vizét a csend meríti. Tárt ablakon a szép cseléd, a szép Maris tekint ki. Dúdolva várja kedvesét, Nagy Kômüves Ferencet, s a háztetôn kis fecske kék s ezüstös árnya reszket. Méhet csaló cseresznyefák csillagvirága párol jó illatot. A kerten át, kisérve holt fiától, anyám jön s arca, mint a vaj. 61

Elbúsult számra csókol. A hajdanában szôke haj már hófehér a gondtól.

II. Vén fenyôk lándzsahegye üt sebet a lágy azúron. Zöld pázsit ásít mindenütt. A kiskaput behúzom s a kert varázshálója fog. Suhognak a bozótok. A fény a lombon átcsorog. Anyám tünôdve bólog. Haját az idô hópehelyfehérrel rég befújta. Hét gyermekét temette el. Szótlan hétszer borult a kihûlt szívekre. Egyre nôtt tûnt évekkel a gyásza. Akit szeret az Úr, elôbb keményen megalázza, megedzi, hogy mint az acél hajoljon és ne törjön. – Ágak lobognak és a szél valamit ír a földön. Szelíd tücsökszó nyitja föl anyám szemét. Körülnéz. A nap egy percig tündököl még. Azután kihûl és

62

már tompakék árnyékban áll az udvaros veranda. Szól hozzám és szíven talál anyám madárkahangja. Zúg bennem, mint a félrevert öreg harang, a bánat, s a csillagok lopva a kert fölé szôkén kiszállnak.

DECEMBER VÉGE VOLT December vége volt. Az udvar helyén kupacban állt a hó. Szél porzott, s benne látni véltem a hosszú béres ballagó alakját. Hetyke bajuszát a tél csak belepte zuzmarás pihéivel, s körötte dongott a hideg, ez a vad darázs. A fény kicsorbult, s mint a féreg a föld alól, kibujt a köd, s eltünt a sok kert és a sok ház, mint valami függöny mögött. Eltünt az égbolt. Vak gomolygás látszott csak, amit nézni nem tudtam, mert aki nézte, szédült, és sírni kezdett szeliden. Inkább hallgattam, hogy a kályha mélyén hogy jajgat, nyög a bükk, hogy panaszkodik, mert a lángok beleharaptak mindenütt. 63

Vad illatával, ami visszamaradt utána, teli lett a szoba, mit a hold varázsló fénye máskor kidíszitett. Helyette akkor oly fehéren s kísértetszerû könnyedén szállt, nem-hervadva repkedett a liliomlelkû lámpafény. Árnyak mozogtak s mint a kígyó, ha hangtalanul gyûrüzik, körém a lomha éj tekerte álomba zúzó gyûrüit.

A VÖLGYBÔL FRISSEN JÖNNEK FEL A NÉPEK A völgybôl frissen jönnek fel a népek, gyermekleányok, víg sihederek, porló pipacsból és szakállas fûbôl bogozva, fonva kis füzéreket. Fejük felett lassan kiszáll a kékbôl a régi présház s hordós pitvara. Körötte szôlôk szagló sûrüjében tíz-húsz lilázó, árnyas szilvafa. A hegyi útról már felém nevetnek a szôke, barna víg parasztfejek. Ez itt, a sorban, Mojzes lánya, Mári, s fejjel mögötte Kômüves Elek. Kezét a lány erôs nyakára fogja s magában dúdol, hogy ne hallja más. Szoknyák libegnek és tilosba téved egy-egy legény, mint pákosztos darázs. 64

A szôlôskertet lassanként elöntik. Kint hajladoznak a nagy fák alatt, színültig töltve, nótásan cipelve puttonyt, vödröt, szôlôs kosarakat. Szemezve freccsen szét az illatos must. A levegô napfénnyel erezett. Álmos vagyok. A sûrû fûbe fekszem. Fûszál, bogár, ôrizd testvéredet!

EZ VOLNA HÁT A SZERELEM? Ez volna hát a szerelem, ez az emésztô nyugtalanság? Lakmározik a szivemen, ahogy a tetemen a hangyák lakmároznak, s ordítanék, de aki meghalt, szörnyü néma. S meghaltam én is: bûneim lerántottak a szakadékba. Így törtem össze magamat és így halt bennem meg a lélek. A láthatatlan lobogás, az ellenállás semmmivé lett: a nyüzsgô és mohó világ kizsákmányolhat, szertehordhat. Mért is kívántam, hogy veled, akármi lesz is, összeforrjak? Hisz minden bûn, mi megkisért, hogy megnyugtasson és becsapjon, álarcot hord és szörnyüszép s mert gyönge vagy, azt látsz a maszkon, 65

amit szeretsz s bedôlsz neki, mint ahogy én is csak bedôltem. Ó, adj erôt hozzá Uram, hogy kegyelmedet könyörögjem! Te, aki mindent tudsz s tudod, hogy a szívünk micsoda hitvány, hogy áruló s annyit sem ér, mint babonásnak a talizmán, Uram, élet forrása, Te, irgalmazz és támassz fel engem! Nem élek másban már, csupán az érzékekben, zsigerekben...

EZEK AZ ÖSSZETETT KEZÛ Ezek az összetett kezû vidéki asszonyok jól tudják azt, hogy istenük hat nap csak alkotott, hetednap aztán elpihent, mint ôk, az állati munkának és az Úrnak is szolgáló lányai. Dereng tehát az áhitat. A szívekbôl kinô a gyermek Jézus és az ács, az édes Szûz, kit ô eljegyzett. Ékes angyalok suhognak és igen vén szentek szántanak sután az ég mezôiben. 66

Magdolna bûnét bánja, majd halászni kezdenek. A hálójukban áll a hal, a hal ma rengeteg, töméntelen, miként a vágy, mi elmeríti még, Uram, Teremtô Istenem, szegényeid szivét.

PANASZ HELYETT Majd újra meg fogom tanulni, hogyan legyek nagyon szelíd, hogyan nyeljem le a szememnek szájamba csorgó könnyeit, miképpen bújjak a sarokba, hová a fény már el nem ér, hogyan lehessek béketûrô és legyek jó, mint a kenyér? De addig is sok éjszakámat álmatlanul heverem át, mert ami volt, az újra feljön s dühösen a húsomba vág, mert ütközet dúl a szivemben, mint egy sötét csatamezôn, s az órák múlnak s egyre jobban beléjedermed a velôm. Így fekszem... Végre, mint a bombák nyomán egy hadtest, teli tér, az öntudatom szertefröcsköl, az álom szétvet, nem kimél, 67

nem fúj rám, ahogy tette hajdan, kis hársfaszagot, pelyheket, nem kedves hozzám: mind keményebb! S miért is lenne kedvesebb?

ÁRNYÉKUKAT AZ ÁGAK Árnyékukat az ágak szétterítik, A homokos út csillog. Száll a hang. A szagos alma és a körte hízik, és rothad, ami tegnap lezuhant. Nem bánja ezt a rózsa: foszforeszkál. Nem bánja ezt a kô, a víz, a fû. Minden nyugodt. Csupán én remegek már, mert látom azt, hogy milyen egyszerû a pusztulás és csöndes az enyészet, a bomlás milyen szenvedélytelen, s hogy én, aki még mindig fájok, érzek, egyszer még ezt is megismerhetem.

A HÓBA DERMEDT SOK TETEM A hóba dermedt sok tetem, az ágyúzás, a piszok és szenny egész olyan volt, mint amit addig is sokszor már megéltem:

68

olyan valódi és olyan köznapi, egyszerûen rémes. Egy futó nôt golyó talált. Csak odakapott a szívéhez és hangtalanul elesett. Idônként kisütött a nap, s a földhöz fagyott üvegcserép, golyóhüvely, katonasapka inkább szelíden, mint vadul jelképezte azt az egészet, ami a háború során a pusztítás és az enyészet. A pincékben az emberek aludtak akkor is, ha lôtték a várost; ettek, amikor felbúgott egy-egy repülôgép. Sokan Budáról Pestre, vagy Pestrôl Budára mentek át a golyósüvöltés közben, a nagy hóesésnek nekivágva. Így mentem én is Pestre át. Halottak voltak és a tél volt köröttem és fölöttem a hólyagosan remegô égbolt. Csend volt és zaj. És bennem is csend volt és zaj. Mentem és néztem a leomló házfalakat a tél fakó szürkületében, s mindazt, mit látni lehetett: döglött lovakat, vastag ágyút és mellette a katonát, 69

amint cigarettára rágyújt. A szél havat fújt. Valahol, a közelben valami égett. És nem gondoltam semmire, és azt sem éreztem, hogy félek.

EGY PILLANATRA Kiáltozott és sírt, hogy élni szeretne; lába vitte volna valahová, hol el nem éri sem a halál, sem hírhozója. Szegény, azon volt, hogy kiugrik az ágyból, és mert visszafogták, birkózni kezdett; két kezével az életéért csapkodott hát. A száján mintha buborékot fújt volna, végképp elcsigázva: úgy hörgött, aztán visszacsuklott s egy pillanatra újra látta, hogy anyja most is még etetné testével és az életével, s olyan lett végre, mint ki lassan a szeretet tüzében ég el. Olyan volt már, mint aki álmos, olyan volt, mint a tiszta gyermek, szegény nôvérem, és a hársak nagy illatsávokat meszeltek.

70

A kertek úsztak, mint az ernyôs bárkák az oldott, drága fényben, hogy aki félt, az megnyugodjon s mindenki más helyette féljen.

MENHELYEN A havasok az ablakokban, mint a virágok nálam otthon, szép sorban álltak, s arra vártam, hogy valamelyik illatozzon. November volt és mégse volt az. A svájci szép nyár még kisértett. Arcomra szállt a nap s a tálak elôttem vígan heverésztek. Megtelt a kórháztiszta, tágas ebédlô fényes, könnyü gôzzel, és velem együtt imbolyogni kezdett a sok-sok furcsa ôsz fej. A hetven- és a nyolcvanéves ebédelô nô- s férfironcsok erôre kaptak, izgatottan rágták az édes csirkecsontot, és mert sok mindent elfeledtek, az életükre ráhajoltak, ahogy a vándor éjszakánként a szakadék fölé hajol csak.

71

Sokan keményen rám meredtek, hogy nem találták, ami volt már. Nem szóltak semmit, nem beszéltek, némán vádoltak: megraboltál!...

RINGAT A SZÁRADÓ LUCERNA Ringat a száradó lucerna, ringat a föld s az ég is ringat. Így dédelgettük puha kézben gyermekkori madarainkat. Kétoldalt a kukoricásnak fáradt serege áll a szélben. Álmos vagyok. Nem is tudom már megérteni, hogy mit reméltem. Szemem alighogy becsukódik, úgy tetszik, mintha mélybe esnék s mintha az országúti fák is a szakadékokat keresnék. De felriadok s újra látom az emberbôrbe bújt vadangyalt, ahogy megrakja szekerét és villát emel, vagy lovakat hajt. Mögötte múltja, mint az árnyék, sötéten és hallgatva kullog. Már nem kiséri ragyogása azóta, hogy a földre hullott.

72

TEJES VILÁG Tejes világ. Nehány toboz potyog le most a hóba. Papírba bújt s akárhogy is, de tetszhalott a rózsa. Az öreg fák is alszanak: a gyökerük a mélyben, miként a kígyó, úgy pihen némán és észrevétlen. Minden fehér és oly puha, akár a vaj s a tejföl. Az ágakon megül a hó s azok kövérek ettôl. Az utakon nincs semmi más, csak néhol egy szelíd nyom. Legendák mélyén él eképp a holdsütött Egyiptom, hol öszvérháton menekült s az égbolt puszta sátra alatt pihent a szent család meg épp egy éjszakára – A fáradtságtól voltak ôk fehérek és a roppant nagy hold fényétôl. Izgatott szívük remegve dobbant.

73

A GONDOLATAIM MA REGGEL A gondolataim ma reggel úgy szállnak, mint a madarak, ha a mozgó ág feldobja ôket a kéken álmodó magasba; az ágyam pedig csupa hársszag a virágoktól, levelektôl, mik észrevétlenül lehulltak az éjszaka. Nem is kelek föl: csak heverek tovább a naptól felduzzadt párnákon a kertben, hogy az árnyat, a fényt, a zsongást a levegôvel beleheljem. Mert ezt kívánom, ezt a nyári tengervízízû, tiszta békét, falaknak és álmoknak ezt a nagy ragyogását, ami még szép. Ilyenkor minden óriási: a szitakötôk és a hangyák. Úgy hallom, mint a nagyharangot, zúgni a lombok kicsi hangját. Az orromat a szag betölti, mint a fület az áradó dal és mint gyermekkoromban régen, úgy tele van a szívem jóval.

74

GYERMEKKOROMBAN VOLT ILYEN Ferenczy Béninek Gyermekkoromban volt ilyen puha és szép este. A lámpák szirmai egyre hullanak s fognak hullni egy éjszakán át. Derengenek az udvarok. Az utcák folyamai szépen hömpölyögnek föl és alá a fénytôl felbontott sötétben. Jó érzésekkel a világ egyszerre csordultig telik meg. Ezen a napon született keleten az isteni kisded. Párát fujó barmok között, a holdvilágtól szinte halvány, nagy éjszakában úgy feküdt mezítelenül, puszta szalmán, hogy a pásztorok, akiket hozzá a csillag vezetett el, csak néztek rá örvendezô és karikára nyilt szemekkel. Heródes pedig, a király, nem alhatott e csecsemôtôl, kit a szegénység fogadott ezen a világon elôször. – Engem harmincnyolc éve már ez a történet elvarázsol. Megjelenik és kivezet az érzelmek sivatagából, hogy az eleven szeretet, 75

a betlehemi gyermekisten, ahogy szoktatják a vadat, egész magához szelidítsen.

MIND JOBBAN ÖSSZEVEGYÜLÖK Mind jobban összevegyülök a természettel, ami ôsibb a gondolatoknál. Szívem nyara után ôsz van s esôzik oly hoszan és türelmesen, minthogyha ez volna a legjobb. Remélem, hogy havazni és hogy fagyni is ily könnyedén fog, hogy nem lesz fogcsikorgatás, hogy nem leszek kétségbeesve! A föld, fa télen alszik, és mindenki ezt kell, hogy kövesse: szemét be kell majd húnynia és nem gondolni semmi másra, csak a mindnyájunknak ígért tavaszra, a föltámadásra, mikor a holtak harsonák szavára felszedik a testet, beléje öltöznek megint, nyújtóznak és társat keresnek. Az atyjuk pedig, az az Úr, ki olyan derült, mint nyári égbolt, mit nézni nem lehet, csak szemlehúnyva egyre látni,

76

az Isten s arca egyre nô, mint valamikor még az éden kertjében a felébredô elsô emberpár idejében és mintha nem lett volna bûn, olyan lesz minden újra: reggel, a teremtésnek reggele, egész szelíd tigrisszemekkel.

MI EZ A VAD GYÛLÖLKÖDÉS? Mi ez a vad gyûlölködés, ez a dühöngés a szívemben? Mi ez a vad harag? Amit mondok: keserû és kegyetlen. Megtelik vele a szoba, elváltoznak tôle az arcok. Én magam is elrémülök attól, mi hatalmában tartott. Ez történt tegnap este is. Ettünk és ittunk, és a nyári lombok szaga az ablakon észrevétlen tudott beszállni. A lámpa égett. Valamit mondtam. Tagadtad. Erre engem megrázott a vad indulat s a szavaimmal ütni kezdtem. Fölálltam, lángoltam vadul, mint a kigyúladt ház az éjben. Majd elnémultam: bosszusan hallgattam, megmeredve néztem. 77

A szívem füst volt és korom. És fájt. Abban a pillanatban megértettem, hogy egyedül vagyok, hogy egyedül maradtam. Ez marcangol szüntelenül. Ezért vagyok keserû és vad. Igazságot követelek, mint a forradalom, a vérpad, magamnak boldogtalanul. Ezt kell megértened, belátnod. Bocsáss tehát meg, ahogyan magamnak én is megbocsátok.

IDILL Fekszem a fûben. Odafönn az ég, úgy tetszik, csupa bárány. Egy pillangó kicsit köröz, aztán olyan szelíden száll rám, mintha nem ember, hanem a kert egy kidöntött fája lennék, minek a lomb, a sok madár, mint ifjúságom, puszta emlék. Azt hiszem, érzi, hogy olyan vagyok, mint aki halott félig. A természetben a szívek nagy szomorúságát megérzik s nem félnek többé – mint ahogy félnek az embertôl – ma tôlem a legfélénkebb állatok a föld felszínén és a földben. 78

Hiszem, hogy érzik rajtam azt, amit a szívem még ma titkol, hogy elszörnyedve félni és irtózni kezdek társaimtól, mindattól, ami bennük él s kezüktôl, lábuktól, szemüktôl, szennyes nyelvüktôl! Ennek az irtózata, félek, kifüstöl ebbôl a kézzel fogható világból egy másik világba, hol idônként megjelenik, mint holdfény, az érzések árnya, különben pedig csönd van és végnélküli és komor ünnep. A gondolatok, az idô itt mind felhôvé tömörülnek.

MILYEN TISZTA A LEVEGÔ Milyen tiszta a levegô! Milyen messzire látni most a nyár végén: távoli hegyek kockáira és a magasba, hol ragadozó madarak úgy keringenek, mintha lepkék szállnának egész szeliden az ég felé, mely végtelen kék. Az álmaimra gondolok. Azokban én is ilyen álmos, nagy szárnycsapásokkal vagyok mind közelebb a láthatárhoz, 79

miközben árnyra árny suhan, és mozog minden, mint a tenger mélységeiben, jólesô és ki nem alvó rejtelemmel. Emlékeimre gondolok. Tûnt ifjúságom az a fônikszmadár, akit poraiból föltámadó nagy szárnya fölvisz a levegôbe, mind nagyobb magasságokba s mintha részeg, mámoros lenne: semmibôl csinál magának puha fészket. Az életemre gondolok. Olyan az, mint a sárba vájt út, mint állatok, ha keresik egymást, az almot és a vályút. Idônként pedig, mintha láng csapna fel tisztán. Ez a lélek, mi megvilágítja a szív borzalmait, mint hold az éjet.

SZERELEM Micsoda gyönyörû tavasz van! Madarak úsznak a magasban. Az égbolt csendesen remeg és álmodik fejünk felett. Fülelni kell; az ünnepi reggel hangokkal van teli. Sok millió fûszál dalol és a folyó forr, mint a bor; 80

megrészegülve kis halak bontanak uszonyszárnyakat, s gondolják, szállnak, mint a sas, hogy vizük, mint az ég, magas. Ma el kell végre mondani, kinyögni, vagy sóhajtani, hogy minden csupa szín, virág, virágmenyegzôs a világ, meg hogy forog a fénykerék és ôrli a bú erejét a tavasz, ez a vidám molnár, és hogy milyen gyönyörû voltál, milyen piros, milyen mosolygó, hogy szívem zengett, mint a hordó, mit megkoccintott egy kis ujj. Ma, amit látok, minden új, a növekvô lomb, a madártoll s itt is, ott is valami lángol: vagy háztetô, vagy szenvedély. Egész mindegy! Az ember él, magányosan és egy tömegben. Én semmi másra nem törekszem, mint nézni felhôket és fákat, amiket megszállt a madárhad, távolból is szeretni téged és érezni, hogy sebet éget a messziség, s a közel vágya, mégis szereti félve, fájva, mert aki elvesztette régen az eszét és az erejét, nem törôdik mással: ezt csinálja!

81

EGY PÁSZTOR, EGY AKOL Mind kevesebb a mámor és a nagy lelkendezés. Az elcsukló szavak helyett sötéten árad és befed a holdvilágtalan emlékezet. Nem a budai tájak és szelid lankáik és lankás ösvényeik, nem a vidéki, az erdélyi táj visszhangja és lélekzete zihál belôlem. Mint az együvé vetett szegények élem én az életet. Világom is egy más világ, ahol csak egy a pásztor, s nincs, csak egy akol. Mind több a tünô ábránd. El se lép mellettem az igyekvô nemzedék, s halott vagyok már, élô halott, aki helyett tovább alkotnak fiai.

NE NYUGTALANKODJ Ne nyugtalankodj! Én azért vagyok, hogy vigaszod legyek. Te taposod a földet, én pedig, ha nem is kéred, tartom az eget. Kiáltozhatsz és sírhatsz: hallgatom, s mint a panaszfal, nem riadok el. S hiába támadnál fel ellenem, a szeretetem végül leteper.

82

Erôd vagyok és gyöngeséged is. Kitöltöm, ami szívedben üres, hogy teljessé légy és irgalmasabb a nyomorultak seregeihez, hogy mint a kard hasíts, ha szálait a kísértés körötted szövi-fonja, hogy mit se félj, de merj meghalni is, mert felkészültél a lakodalomra.

MOZDULATOK Minden éjszaka meghalok, hogy feltámadjak másnap reggel reménykedô szívvel, pihent inakkal és tiszta szemekkel. Szólítanak és felkelek, kibontakozom a homályból, s az eleven nap télen is lobogni tetszik, szinte lángol. Hegyeket látok, zöld eget, mely földeket fal és egészen félelmetes. A levegôt beszívom és fanyarnak érzem. S hogy folytassam az életet, mit tegnap este abbahagytam, felöltözöm és eltûnök az utcán nyüzsgô áradatban. A többiekkel egy leszek; oly felismerhetetlen, mint a vízcsepp a vízcseppek között, mert hálóját reám borítja 83

a hétköznapok rendje, s úgy vagyok csak mintha nem is lennék. Az életem halk rebbenés és a világ, a végtelenség köröttem, mint a tengerek roppant tömegû vize lomha könyörtelenséggel magát elszánja kis mozdulatokra. Telet csinál és vad nyarat, mikor a fák robbanva nônek és ágaikkal verdesik a sóhajtozó háztetôket.

AZON TÛNÔDTEM TEGNAP Azon tûnôdtem tegnap, hogy mi, vad gyermekei az Istennek, miért nem nyugszunk meg végre s élünk boldogan magunk helyett egymás szeretetében? A halált esszük s nem az életet. Az emberiség nem eszmél magára. Ezt a világot is úgy látja csak, ahogy szülôje tudta, mondta, látta. Minden marad tehát a régiben: harácsolunk és mészároljuk egymást, leromboljuk, amit más épített és mindezekhez elvárjuk az áldást. Így lenne Isten, aki mégsem az, érdekeink védôje, mint a zsoldos, így lenne ô a bosszú istene s lenne hûséges a hatalmasokhoz. 84

Milyen hazugság és milyen hamis reménykedés! De hányan hittek ebben s hisznek ma is még! A világot és az Istent én is magamnak szerettem. Ma már tudom, hogy le kell mondani mindenrôl, hogy megnyerjünk újra mindent, hogy az emberhez másként közelebb nem lehet ô a föld porában itt lent, és hiszem azt, hogy az élet csupán mindannyiunk próbája; hogy az ember zaklatott szíve annyiszor telik meg boldogtalansággal, félelemmel. Ilyenkor mélyen elszomorodik. Azon tûnôdik, mint én, hogy miért nem nyugszunk meg végre s élünk boldogan magunk helyett egymás szeretetében.

LÁNG ÉS FÖLD Az Isten, akit nem lehet megfogni, tiszta láng; az ember pedig féreg és miként az, oly falánk; vagy mint a föld, olyan süket, a föld, amibôl a teremtés napján vétetett, hogy nôjjön, mint a fa, hogy szívszakadva küzdjön és hogy essen össze, mint ahogy a fáradt vad szokott és legyen föld megint. 85

CHERNEX Az elsô volt az ablakunkból kinézni gyermekmódra, frissen, hogy az idegen föld, az égig érô sok-sok hegy felüdítsen, de már nem láttunk mást, csupán a lámpákat, ahogy vadul égtek, sugaraikkal sétszakítva az összeálló sötétséget, mely könnyû volt, akár a szálló madarak röpte, vagy az éter; fények lövelltek a magasba s húnytak ki lassú reszketéssel, és millió fény foszforeszkált, mint ahogyan a víz alatti világ és a csillagos égbolt dereng és szokott kigyulladni. A mélységbôl az esti Montreux tüze csapott fel és mi ketten, fiatal lelkek a magasban bódultan álltunk és ijedten. Úgy tetszett, minden drágaság, kincs elénk van rakva, ahogy régen Jézussal történt, mert az ördög nem unja azt, hogy megkísértsen:

86

a szemünket tehát becsuktuk és aztán újra szívdobogva rányitottuk az e világi szép és hamis káprázatokra.

KOPASZRA NYÍRTAK Kopaszra nyírt, vidéki árvák mennek az utcán kéz a kézben. Nézik az eget, hogy az ég is rájuk nevetve visszanézzen. Nézik a kerteket; cikázó tekintetük rebbenve száll rám. A kristálytiszta levegôben éppúgy lebegve, mint a sárkány, a reggel úszik, és nem értem, hogyan kerültem én a multba, gyermekkori barátaimmal szeliden egymáshoz simulva.

AMÍG AZ EMBER ÉL Elôször átütötték a kezed s a lábadat; keresztre feszítettek, hogy fenn lebegjen a világ felett, amíg az ember él, eltorzult tested;

87

majd amikor már elvégeztetett, a szívedet is átverték s a földbe gyökerezett lábakkal álltak ott, kik gyászolóid lesznek mindörökre.

ANYA ÉS GYERMEKE Ahogy a keresztrôl levették, inkább hörögve, mint zokogva, halott fiának drága testét szikkadt melléhez szorította. Szájával száját megkereste, s ringatta, ahogy tette régen, de nem vígan, örömrepesve, szelid reménnyel a szívében, hanem hatalmas és kegyetlen szomorúsággal, mely halál már. S mert mindez olyan érthetetlen volt, a sebekbe belevájkált; vadul kutatva belenézett a felfordult, meredt szemekbe, aztán felfogta az egészet, s a holtat még jobban szerette.

ELTORZULT ÉLET Egész nap hurcoltam magam a vízként hullámzó tömegben, nemcsak vakon és céltalan, 88

sokkal inkább eszeveszetten. Az élet eltorzult nagyon, mint arc, amelybôl kifelé csüng a véres szemgolyó vadul. Nem értettem, hogy minek élünk? Úgy tetszett, nincsen szeretet, csak dermesztô könyörtelenség. Az kellett még, hogy kezemet az égiek is eleresszék s magamra hagyva, meztelen lélekkel álljak, és remegve várjam, hogy lesz-e, aki a mezítelenségem befedje? Köröttem a halott magány nem nôtt, csak ott volt, mint az égen a nap, s a börtönök falán a láthatatlan bûn, a szégyen. Ott volt, akár a levegô, az élôkben a halál, és én inogni kezdtem ingatag öntudatom szakadékszélén.

SEMMI FOGHATÓ Bemerülök az ôszbe álmos mozdulatokkal. A világ alig hasonlít önmagához. Minden csupa szomorúság.

89

A gondolatok és a testek nyomorúsága sorra mind kiütközik. Reszketni kezdek. Reszket a szívem árnya, mint a gyertyafény a pincemélyek vak négyszögében a falon. Úgy tetszik, szól egy gyászos ének. De aztán azt sem hallhatom. Már nincsen semmi, amit fogjak. Érzékelni alig lehet a tûzre vetett virágoknak az illatát s az életet, ami alaktalanul áradt eddig is, most pedig olyan, mint repülés közben a szárnyak s távolban egy lovasroham.

FERENCZY BÉNI A balkezed mindent tud. Evvel beszélsz és jobban, mint akik órák hosszat fecsegnek. Ebben a vonalak s villámaik úgy élnek, mint felhôk mögött, az ijesztô égen, hogy mikor lecsapnak a fehér papírra a balkezded ujjaiból,

90

összeálljanak egy örökké tûnôdô arccá, egy futó gyerekké, mindazt elbeszélve, amit sohasem tud a szó s a szavakat kiejtô, locska száj – Pár vonással a világ újrateremtéséhez fogsz és mûvedben nem lelünk hibát.

SZABÓ LÔRINCHEZ 1. Nem adhatunk neked mi semmit; te adsz nekünk holtodban is, mert szívünket most is belengik világos és sose hamis szavaid, tiszta szellemed, mely fehérre izzik néha fel, vagy elönt, mint a nyári reggel, a zsibongó színeivel. A foglyunk lettél voltaképpen. Könyörtelenül köt ide, amit leírtál tegnap s régen; nem szállhatsz el a semmibe, árny nem lehetsz, s az anyafölddel hiába vegyülsz össze; itt maradnak a szép örökzölddel versenyzô örök verseid.

91

2. Az Isten, akit sose hittél, keblére vont már, átölel. Nem lehetünk mi hozzá, mint te, amíg csak élünk ily közel. Ma is közelebb vagyunk hozzád, ki pedig meghaltál minap, a végtelenbe szórva szét az utolsó panaszaidat, mik dünnyögésben folytak össze addig, mint egy elôadás. Nem kértél szánalmat, de tudtad, hogy könnyebb a súly, hogyha más hall róla, mégha nem is hallgat oda, csupán végig pereg rajta, miként falon az esô, ömlô szavad. Kísértenek ezek a hangok és szobámban nyomukban feltámadsz, ahogy utolszor láttalak: Nem is vagy, s nem is leszel sosem halott!

92

AZ ELESETTEK KÖZÜL EGY

93

94

TÜCSÖK AZ ÉJBEN Azon a nyáron minden ágy hûvös volt és a testünk forró. Az elalvóra rámeredt idônként egy-egy napraforgó olyan sárgára válva, hogy ilyet csak a lázas beteg lát, s ha kioltotta valami öntudatunkat, mint a gyertyát, csend lett: komoly, falusi csend borult a földre és a házra. A vén komondor ôrködött. De az álmunkat ki vigyázta? Talán a sok-sok millió vadul égô csillag az égen, talán egy szürke, kis tücsök, ki azért cirpelt, hogy ne féljen.

ILYEN LEHET Az álló vízben a kövek világító fehérek. Szívemben nincsen gyûlölet. Egész szelíden égek. Ilyen lehet az álmodó. Ilyen lehet a vén fa. Belezuhan a lángoló nap most egy szakadékba. 95

Utána pedig minden oly bizonytalanná válik. Mutatja a felhôgomoly alaktalan csodáit.

KAMASZ Vonásai és szeme tiszták. De voltaképpen csak egy bûzös, kis kecskebak, ki folyton ugrál, játékosan valkít üldöz. Gondolkodom, mit is szeretnek ezen az arcon, amit késôbb fognak az évek kifaragni, nem is használva hozzá vésôt. Talán pusztán a fiatalság titkos derengését, a részek laza összhangját, azt, hogy benne sejtelemszerû az enyészet, vagy kettôsségét, azt, hogy anyja csókját kívánja, és hogy máskor oly szúrós, mint a szederinda, s olyan reszelôs, mint a ráspoly.

96

MA AZT ÁLMODTAM Ma azt álmodtam éjjel, hogy megint erôs vagyok. A szívem úgy sugárzott, akár a nap. Köröttem zöld hegyek egyenletes, szép koszorúja látszott. Az eget, amely fáradt volt nagyon, a jobb kezemmel tartottam, s a ballal magamhoz vontam azokat, kiket mindig szerettem. Azután egy nagy hal, vagy egy haltestû felhô jött felém, és mind nagyobb lett, egész óriási. Félve gondoltam, hogy könyörtelen, ragadozó száját ki fogja tátni. Védekezésül így engedtem el az eget, ami rám is szakadt rögtön – Azóta újra vonszolom magam, s árnyam utánam vánszorog a földön.

PANASZ Én vagyok a megsebzett szarvas. De hol van a Jordán vize, a gyógyító folyó, mibe belemerülnék, hogy legyek megint az, aki voltam. Tavaszodik. A madarak fütyölnek a bokorban; a fák lobognak, jó szagú a föld és kék az égbolt, de ott, ahol én heverek, a tisztás csupa vérfolt. 97

A TÉKOZLÓ FIÚ HAZATÉRÉSE Nézd, visszajöttem éhesen és rongyosan. S a testem is milyen roncs! Bicegek s kihullott a fogam. Mert nem viselt rám gondot senki sem, s nem ismertem korlátot semmiben. De most, hogy itt vagyok megint, hogy eljutottam a tornácodig, meg-meglegyint nemcsak a fuvalom, amely a fák közül jô, hanem a béke is, a nyugalom. Sebes mozgásban voltam, mint a küllô a rohanó keréken, ámde most megnyugszom én is; újra elfelejtem a várost, amely mindenkit kifoszt és megpihenek a szeretetedben.

DERÛS ÔSZ A napfény kábító. Pezsgôként szürcsölöm. Zöld fát is látni még. De hol van a madárfütty, a virágözön, mi meglágyítaná az emberek szívét. Utolsó napja ez az októbernek és én sétálok csendesen. A gyermekrajzokat a kertek kerítésén kedvvel nézegetem. 98

Milyen jó így! milyen jó ez a béke! Áldott a forrástiszta csend. Megáldom a világot.

EGY KÓRLAP MARGÓJÁRA Jön néha még öröm, hogy életedet újra megédesítse. Kék egek nyílnak meg, madarak szállnak kiszabadulva, látni különös fényeket; érezni, hogy puha a föld és hogy a kertek kedvesek és jó szagúak, és tisztán hallani a dalt, mit elfelejtett a fáradt és szomorú agy. Jön néha még öröm. De ritkán. Ez az élet. Az éden már hogy illene ide. Vad indák fonnak át, s nézel a szenvedések mindennapos pokoltüzeibe.

ÉLETSZABÁLY Alázatosnak lenni, csendben élni, hogy mindenkinek tessék, ez a fô kötelesség; mindazt szeretni, ami él, amit csak Isten keze teremtett. Külsô és belsô rendet

99

kell tartani a környezô világ kísértései ellen, s hogy mindent elviseljen a szív, mégha oly fáradt is és csüggedt; behúnyni a szemünket, ahogy a gyermek teszi és dadogva elmondani a kis imát naponta.

INTELEM Micsoda színek! Jaj, micsoda szag! A virágok szertepatakzanak: szirmok és szárak, tövisek, kacsok! és mindez énelôttem kavarog. A keskeny út olyan leterített, rikító sárga szônyeg, aminek durva szövése van, de csillogó. Tikkadtan tátogat a locsoló. Önkívületükben a madarak próbálgatják ezüstös hangjukat. Hol itt szólal meg egyik, hol meg ott. Minden vadonat új. Még a kopott fal is csupa sugárzás, csupa fény és Isten szerint mindez az enyém.

100

Azt mondja nekem Ô, hogy ne legyek se szomorú, se kétségbeesett, inkább sétáljak még egy keveset s legyek derüs, legyek a szeretet.

OLDOTT MAGÁNY Hangokká olvad a magány és színekké és teli térré, anélkül, hogy a maradék, kevés erômet is felélné. Jóságosabb a föld s az ég. Körülvesznek és nem kizárnak. Milyen jó lenne magamat odaadni most a világnak, hogy bármilyen formába is mindenkié legyek. Egészen szétosztódnék és mégis egy maradnék a gyönyörûségben.

TAVASZI LÁTOMÁS Ma megjelent a sok öreg, az aggastyánok hada, lassan vonulva el elôttem és hirtelenül sírva fakadtam.

101

Micsoda roncs-testek, milyen torz kezek, lábak! Hogy is élhet tovább az ember, tudva, hogy ilyen lesz majd, ilyen kiégett, ilyen szomorú, elgyötört és végtelenül megalázott. Vánszorogtak az öregek és nyíltak szépen a virágok.

ÁLDOTT ZENE Forrásként felszökô zene bennünket moss tisztára ki, hogy elfáradva azután a párnákra lehajtani fejünket úgy lehessen az élet poklában, ahogyan ártatlan gyermekek teszik semmit se tudva, boldogan. Visszhangjaiddal légy velünk az álmokban is reggelig, amikor szívünk újra csak szörnyûségekkel megtelik, és szörnyeteggé válva pénzt habzsolunk és a fiatal testek közt hentergünk, mivel nekünk ez is a diadal,

102

nekünk ez is a gyôzelem, az undorral teli csaták silány jutalma – Légy velünk egy éjszakára legalább oly régen érzett tisztaság.

RÉGI NAPLÓBÓL Amerre nézek, mindenütt víz, a nagy szomorúság vize. Gázolunk benne és hiába nézünk egészen messzire, nem látunk partot, hol pihenni lehetne bátran végre már; csak gázolunk a szürke vízben, s fölöttünk száll a sok madár, ahogy az évek szállnak egyre, hogy mind görnyedtebbek legyünk. Van, aki sír, van, aki ôrült lesz, és ez a mi életünk.

ÉHSÉG Kenyérre gondoltak, miközben a nyár ontotta kincseit. Az állatok kövérek voltak s a fák és a gyümölcseik

103

kívánatosan, tetszetôsen illeszkedtek a képbe be. Az ég szíve, a nap sugárzott és vérzett Jézus öt sebe, azért, mert voltak még, akiknek gyomra üres volt és akik sötéten ránk és rája szórták a keserûség átkait.

MONTEVERDI Egy lassú ívelés, s zokogva visszahulló énekszó, amit átölel a hegedûknek hangja. Az egész olyan messze van és olyan közel, akár a csillagok s a fényük, az égi hattyúk s tüzes tollaik. Sok a talányos titok, ami végül a szívbe jutva, ott megoldatik, mert nem kell az értelmezés, a szó sem a kézzel nem tapintható, csodás dolgok számára, csak az ôsi kitárulkozás és odaadás.

104

KÔVÉ VÁLT ÁBRÁNDOK Mozdulatlan, sötét kövek változzatok virágokká, hogy aludjak végre boldogan s nem mint az, aki szinte rárogy az ágyra s mégis kerüli a kezes álom; a rögeszmék hulljanak szét, s alkossanak sok millió kristályszemecskét, amiktôl újra felragyog és él minden a régi fényben. Kôvé vált, vak ábrándjaim változzatok ma vissza értem élô virágokká, olyan napfényes kertté összeállva, hogy csak derülten, boldogan gondolhassak már a világra.

CSUPÁN AZ ÉRZÉS A tér kinyílik. Láthatom, hogyan ragyog a fény a sima aszfalton. Egy fa lehajol, mintha valamit odaírna valakinek, ki sohasem fog idejönni. Ez a játék a természetnek lényege; nincs célkitûzés, semmi szándék,

105

csak burjánzás, terpeszkedés és minden évben hosszú álom. Megöregedtem. Mennyi sok arcom volt és most nem találom sem egyiket, se másikat, csupán az érzést, azt, hogy élek, de bárhogy is gondolkodom, azt nem tudom már, hogy mi végett.

BÁTRAN A munka, ami szerteárad a fiatal és öreg testen, dicsértessék, magasztaltassék, mert ez segített, hogy elesnem nem kellett eddig. Mennyi kábult órát töltött ki egyre-másra! Vajon, nem ez a véges ember mindennapos, szép áldozása, mitôl erôt nyer és megújul, hisz önmagában újra bízhat. A mozdulatlan, néma tárgyak magukhoz vontak, szinte hívtak, a papír áldott fénye átjárt, mikor naponta kézbe vettem s fészket vert bennem az az érzés, hogy mégsem kell kétségbeesnem, csak tenni-venni, nézni bátran, az életünk hogyan szövôdik, harcolni kell, hogy megtaláljam a boldogság összetevôit, 106

kibontakozni a gubancból s mindent, ami volt, hátra hagyva, a remény édes erejével készülôdni egy másik napra, amíg csak élek.

A LÉLEK MEGVÁLTÁSAI Szennyes az élet, s bárha mosdunk, a bôrünk fénylik újra csak, de legbelül felhalmozódik a sok piszok, a sok salak. Réteg rétegre gyûl és olykor már fuldokolni kezdenénk: ilyenkor jön a perc a lélek irgalmas megváltójaként és csend lesz és erôs savaknál erôsebb fény önt minket el, hogy megtisztuljunk. Helyben állunk és nincs idô és nincs teher, nincs rossz és jó, csak egy vakító világosság, amibe mi belemeredünk. Tágra nyílnak valószínûtlen mennyei annak, amit naponta látunk, vagy tapintunk. A megszokott kis utcák is kiszélesednek és mindenben a nap lobog.

107

Nem ünnep ez. Oly néma minden ahogy az álomban szokás. Ez a mi újjászületésünk, egy mindig új feltámadás.

KOROK Valaha még pásztor volt minden ember. Egyszerû volt az életük. Juhaikat ôrizték és nem ismerték a betût. Nézték a napot és a holdat, asszonyaiknak idomát. Arcuk gyepes volt, mégis mintegy kôbôl voltak e koponyák, egyetlen tömbbôl kifaragva. Én széthullok ezer darabra, ha az istápoló kezek nem oltalmaznak, védenek. Szomorú kor és nyomorult lény! Milyen szívesen megtanulnék a nyáj után ballagni szépen ezért az életért cserében.

AZ ÉBREDÉS Egészen lassan kinyitotta a szemét és az, amit látott: a bárányok a tigrisekkel, 108

a koronás fák, a virágok az értelméig nem jutottak, mert hol volt ez az értelem még? Aztán kezét megmozdította, felült, felállt, vizsgálva testét. Pár lépést tett. Megállt. A földön ott volt a lábnyoma. Hiába. Nem ismert semmit, s mivel Ádám volt, nem ismerhetett magára.

LESZÁLLNI A TORONYBÓL Csatornalakók nincsenek, de hozzájuk hasonlók vannak. Surranva járnak, szennyezôk és a szemük nem tiszta ablak, és jobb is így, mert odabent iszapos lé van, gyilkos gôz, és aztán vannak a többiek, akikben csupa kergetôzés, öröm van, bátor lendület, viselni sorsukat s a terhet. Ôk a fény gyermekei, kik akkor is szépek, ha levertek, ha sírnak néha. Könnyeik gyémántok tûzével ragyognak. ôk a kevés igaziak és áldottak. De én azoknak az életét megváltani szeretném, akik árnyban élnek, akiket régen megjelölt 109

bûneiken át az enyészet, hogy rongycsomókból por legyen, s megszûnve, kikre sose gondol többé már senki. Szálljanak le a kevélyek a toronyból, hogy megtisztítva ôket, a lábukat is megmossák, aztán ételt, italt is adjanak, vendégül maguknál marasztván, mert megmenteni így lehet és másképpen hogy is lehetne ezeket a félszörnyeket, csak kézenfogva és vezetve, ahogy a beteget szokás, ki lábadozik már, de gyönge s szédülni kezd, mikor kiér a szabadba, a fényözönbe.

EGY JÓ EMBER Ez egy jó ember, ezért éppen rája csapnak a keselyûk, puha szívét keresi csôrük, hiába védekezik, üt közöttük szerte, egyre jönnek, s újabb hullámban lepik el, mivel az, ami bennük nincsen, nekik az ô szíve kell,

110

hogy megmérgezzék, hogy magukhoz hasonló gonosszá tegyék, izgatott mohóságukban okádni kezdik a keserû epét, vonaglanak és hull a piszkuk, szemükben a pokol tüze; sokan vannak, talán seregnyi, s nem tudni, hogy legyûrik-e?

KÖZÉPKORI ZSOLDOSOK Kockát vetettek és a kardjuk kezük ügyében volt, hogy öljenek. Ki is ítélkezhetne felettük! Ember volt mindegyik, nem szörnyeteg, de elvadultak pestis és csaták közt, tudták az élet az a pillanat, amit meg kell ragadni. Ifjúságuk idejébôl bennük mi sem maradt, kemények voltak, kérgesek, mihasznák, mást nem ismertek, csak az indulat törvényeit, de fáztak is és fájtak a sebeik és az országutak, ahol jártak, mögöttük kanyarogtak vad összevisszaságban és ha egyszer valaki torkon szúrta ôket, ôk is meghaltak félelem nélkül, vagy félelemmel.

111

AZ ELESETTEK KÖZÜL EGY Mi lett belôlünk? ôsz haj és barázda, reszketô kezek és püffedt hasak, ki tükörbe néz, nem ismer magára, mert a régi kép eleven marad, felbukkan itt-ott, megriasztva minket, sarkallva, hogy azzá legyünk, mivé lenni szerettünk volna egykor; a régi énünk szembenéz velünk, és összegyûjtve mindazt az erôt, mit lehet még, lábra állok és vagyok, a tengôdés után, mely félhalál már, küzdeni kezdek bukott angyalok fogcsikorgató, vad indulatával, meghódítani az ellenkezô emberszíveket; vért izzadva bátran török gyászos magányomból elô, köröttem évszakok és égitájak kárpitjai lengenek, ének árad, harsona szól, mert egy az elesettek közül fiatal mása lett magának.

VILÁG ÁRVÁJA Be jó lenne mindenkihez tartozni; hogyha azt kívánnám, betérni bárkihez, s fejünk felett ott lenne a szívárvány, 112

az asztalon só és kenyér, szívünkben a szeretet lángja; megismerkednénk szelíden s nem menekülnénk a homályba, szennyes titkoktól terhesen, szorongva és agyonsebezve; ismeretlen rokonaim beszéde nyugtatón legyezne, tudva, hogy tôrt nem vetnek ôk és gúzsba kötni nem akarnak; szeretném végre hallani: világ árvája, betakarlak.

MEG NEM TALÁLT SZAVAK Az átvert szívek vércseppjeirôl szóló s elveszett éneket keresném, a szaggatott, fájdalmas dalt, ami csaláninggé válik az ember testén, emlékeztetve, hogy az ôsidôk óta hányan kínlódtak a világon; eltorzult testek és megtört szemek lidércnyomásos terhét hordja álmom, mely visszatér, azt követelve, hogy azokat a jajszavakat keressem, mik hátborzongatóak és vadak és megtalálni szinte lehetetlen.

113

IDÉZET EGY KÓDEXBÔL Amikor kilépett magából s elárvult teste a földön maradt, megszûnt számára a közel, a távol, nem volt idô és nem voltak falak, ô maga nem volt már, mert énje megszûnt, a mindenségbe olvasztódott át, s ha sírtunk néha, vagy ha énekeltünk, ô volt a dal, vagy a szomorúság, ô volt a gyep, ahová lefeküdtek a szerelmesek és a gyermekek, ô volt a gyász, a gyötrelem, az ünnep, a fogvicsorgatás, a szeretet, a jó, a rossz, mert valahol a kettô találkozik és meg is semmisül, – mi pedig éltünk, ahogy ez szokásos, egymás kárára menthetetlenül.

EGY VILLANÁS Lovak ügettek, és az égbolt, ahogy szokás, lezárta végig a láthatárt. A nyár utat tört az emberek dacos szívéig; szemek ragyogtak és a lábak önkéntelen dobogni kezdtek, átfestette dicsôségessé a napfény a sok sírkeresztet,

114

mik málladoztak, roskadoztak, és én is végre újra láttam a kôvé meredt arcot ékes réginek egy felvillanásban.

PÁRHUZAM Lehullanak a csillagok az égrôl továbbra is fényes sugarakat dobálva szét; a haldokló fájdalmat érez, és kínlódástól elgyötört arca és görcsbe rándult teste hamuszürke, mintha a föld, hová kerül, reája vetne sötétségébôl valamit, a porráválás szürkesége hozzátapad már: így kerül az elhulltak együttesébe.

PANASZ Én felébredtem, látva e világnak elképesztô szélhámosságait. A vad szellem ma már engem is áthat, a szívemben a gonoszság lakik, megférve avval az angyali jóval, mely voltaképpen létem s lényegem.

115

Szomorú, öreg gyermek! Altatódalt kéne dúdolni szüntelen nekem, hogy félálomban éljek, hogy aludjak, és hogy ebbôl a borzalmas világból eszeveszetten, dúltan ki ne fussak.

BÉNI Szívemben és szívünkben élsz. Petôfit úgy rajzoltad le, hogy a Dunapart vaskorlátjára dôl. A ceruzáddal átvarázsoltad a korunkba, majd hallottalak zihálva haldokolni, mert hosszú évek múltak közben el; sajnáltalak és búsultam, de tudtam, hogyha meghalsz is, közöttünk leszel, felvillansz a szobraidon, a képek színeiben és vonalaiban, mik olykor oly eszeveszetté váltak, mint lóversenyeknél a vad iram, vagy tündökölve nyúltak el egy ívben, mint a fiú, vagy a nevén Aranykor, s idézve téged, mondd el a halottak hangján: Én félig béna voltam akkor.

116

ÉJFÉLI MISE A HAVASON Kint hófedett fák álldogáltak sorjában, mint a katonák, kik mozdulatlan menetelnek egy égig érô hegyen át, didergô lámpások futottak a végtelen sorok között s imát mormolt a pap, miközben miseruhába öltözött a templomban, minek falán egy megsebzett szarvas nézte, hogy a gyertyák füstje és a téli lehelet miként kavarog, kavarog, szédül és lilázik, míg könyvek és padok felett szôkén és barnán imbolyognak az ismerôs parasztfejek. Mi, gyermekek olyan bután és fázósan bújtunk össze, mint a kis csibék, akikre anyjuk szigorúan tekint. A seppegés hullámverése megtört az áldott szíveken s ahogy az ájult csendben ültünk és azt gondoltam, csupa szem vagyok: nem láttam már az oltárt egyszercsak, sem a sok fenyôt. A szilahátú, horgas vadászok és szénégetôk alámerültek, elmosódtak, a világ ködbe evezett 117

nem sokkal aztán, hogy az álom hálóba fogta szívemet, mint ahogyan a vén halászok szokták kifogni a halat. Zsákmányaként odakerültem a zöld fenyôboltív alatt ringó jászolhoz, hol a puszta szalmán szelíden álmodott a gyermek Jézus is, de minket vigyáztak holmi pásztorok.

FÜVÉSZKERTI KETTÔS A víz megrezdül, gyûrûket vet, fövénye sárgáll, tündököl. Hangyák peregnek, sunyi tetvek a fákról és a sûrûbôl. Nézem, hogy mit mutat belôlem a víz és szép arcodból is. Csupán a csontvázat. Merôben játék a többi és hamis. Elbúsulok. A színek érnek, az ifjúság koszorút ad. Dehát kinek? A feledésnek, ki tagjainkkal elmúlat. Vetíti a nagy szerelemnek baljós varázsait a nyár, aztán, miként a sarjúrendet, az ôszi éles elkaszál. 118

A rothadást nézd itt, a tátott rózsákat és levélcsomót! Kevés a lomb, mind több az ágbog, meg-megdidereg a bozót. Az elmúlásnak tücske nyikkan és mindenütt nyomon követ. Ezentúl ott lesz álmainkban, akár a vágy, s a gyûlölet.

AMI AZ ENYÉM Vannak jelképeim és eszményképeim: a kereszt, a Megváltó, szent Ferenc s a szegénység. És most a zárszó: vannak virágaim, mik láthatatlanok, van sírom is elég, és én is meghalok, mert vár a földalatti sok-sok nemzedék.

KETTÔSSÉG Ellentmondás az életem: vérbô vagyok és vértelen, hol ördög vagyok, hol meg angyal, én vagyok az igen s a nem, irgalmas szívvel, ravasz aggyal segíteni igyekezem,

119

majd gáncsot vetek és a lelkem mélyén elszégyellem magam, ismerni engem lehetetlen, nyugodt vagyok és nyugtalan, ártatlan vagyok és parázna és mély vizekbe merülô, ha alszom, átizzad a párna, mert nemcsak véd, üldöz is Ô.

LÉGY MÁS, MINT EDDIG Vissza ne nézz, mert sóbálvánnyá válsz, mint ama bibliai Lóth felesége; söpörj ki mindent magadból, ami volt, légy egész ember, vagy ha úgy találod, az állatok szerepét vedd te át: esznek és alszanak s mást nem követnek, csak ösztönük parancsszavát; a szemük szép és ábrándos, vagy gyilkos dühüktôl vadul lángoló, nincs múltjuk, mely vagy egy halott vidék, vagy lángtenger, vagy lángfolyó, olyan, amely elpusztította régen Sodomát is. Vissza se nézz! Légy más, mint eddig voltál, bármi ér is és bármilyen nagyon nehéz.

120

NÉMÁN ÁLLNI Heverô kô, szívek magánya és néhanap egy-egy sirály még mindig több, mint némán állni az életem romjainál.

121

122

MEGTÖRT SZÍVEKKEL ÁLMODOM

123

124

VALAMIT TENNI Vad csíkozású égbolt, megtört szívek, elszánt szélhámosok, meztelen fák és házak lidércvilágában hozzáfogok kicsikarni magamból azt a derût, ami már halni kész; azt akarom és azt kívánom, hogy erôs legyek és vitéz, hogy az elesôt felemeljem, hogy ragyogóvá tegyem az árva arcokat. Körülöttem nemsokára már csak havaz, ezért kell hát valamit tennem, amíg még van hozzá erôm csodákat tenni, áthajolni gyárkéményeken, háztetôn, a gyászolókat átölelni, s a megátalkodottakat szelídekké formálni át egy egészen szelíd ég alatt.

A VIHAR SZÉPSÉGE Oly félelmesen szép ez a vihar. A hegyek tízszeresen verik vissza a mennydörgést. Az embert ez a hang megrázza, összezúzza, szétlapítja. 125

Aludni nem tudok, hiába is próbálkozom. Zeng egyre és a felhôk kiadják a töméntelen vizet magukból és a rémült erdô felnyög. Váratlanul jut az eszembe, hogy milyen lehetett az, mikor a perzsák el akarták foglalni az egész világot hajdan – Csatatér Visegrád.

PUSZTÁBA KIÁLTÁS Rettenetes csend. Szavaim széttöredeznek és lehullnak. Kövek és sziklák. Mit tegyek? A barlangomba visszabújjak, vagy menjek, míg a lábaim kisebesednek, és lerogyva már formátlanul gondolok a régen halott csillagokra s az életemre. Mit tegyek?

EZ LETTEM ÉN Vajon még fel fogok repülni az ég felé szárnyalva, büszkén, ahelyett, hogy az éveket boldogtalanul átfeküdném, arra gondolva, ami volt 126

és abból is a gyászosakra, szégyenfutásra, megkövült szívekre és sötét falakra. Ez lettem én. Még álmodom és el is mosolyodom félve, de belenézni nem merek a magam és mások szívébe, még szólok és teszek-veszek, de nem tudom, nem volna jobb, ha megölném egyszer magamat az életbôl kijózanodva, hogy ne maradjon semmi más belôlem, csak por és esetleg néhány könyörgô sor. Talán akkor azok is megszeretnek, akik most úgy néznek reám, hogy én a magamhoz kegyetlen, felülvizsgálva tetteim, végül magamat szánni kezdem.

EGY PRIZMA SUGARÁBAN A folyosón orchideák csüngtek alá a mennyezetrôl kis kosarakba téve. Azt vártam, mikor is ébredek föl, hogy megcsodáljam ôket én, a koravén és furcsa gyermek, kit éjszakáim álmai közre fogtak és átemeltek 127

valahová, hol semmi sem mutatja köznapi alakját. Apám szobájának falán puskák, kengyelek, ritka szablyák voltak, ahogy már nincsenek, csak szétszóródva a világban, vagy elpusztultak. Azt hiszem, hogy éberen is alva jártam, nem tudva, mi mit is jelent, minden csak látvány volt egy prizma sugarától gyönyörûen megvilágítva s felnagyítva.

MEGTUDTAM AZT IS Az énekes madár s az elgyötört szív egyek lesznek egy adott pillanatban. Ezért keresem én a koronás fák világát. Feléd hiába szaladtam; a mákonyt, mételyt és a kígyó testû hazugságot kaptam csupán cserébe, igaz, megtudtam közben végre azt is, milyen nagy a világ keserûsége, megtanultam szeretni a világot, az emberiséget, hogy annyit szenved, mert vannak formás testek, mámorító szeszek, kalandok, de a gyermekeknek,

128

kik elhagyottak, milyen mély és érdes a bánatuk, cipelik a halálig, vagy szörnyetegek lesznek, kiknek aztán a legocsmányabb tett semmit se számít.

OSZTOZZATOK A SZÍVEMEN Az én szívembôl egyetek, ha kérges és keserû is. Bárány voltam, oroszlán voltam, kinek talpába sok tövis fúródott, majd átlényegült, ami bennem volt: mindenek elôtt ragyogva állok én, a sok értelmû szeretet, a tenyerembôl a galamb szelíden szedi a magot, s bár halandó részem nagyon elfáradt, mégsem akarok fiatal lenni a zajos fiatalok között, hanem az öreget, a szenvedôt testvéremnek elismerem, s így szólok: hát osztozzatok a szívemen, ha férges is, mert sohasem irigykedett, és nem volt gonosz, sem hamis.

129

ARCKÉP A XVII. SZÁZADBÓL Kezében kulcsok, cifra és arany csecsebecsék, a város kulcsai. Az arca keskeny és szakálltalan. Nyugodt és mélyen hallgat, mint aki számot vetett magával, s tudja, hogy mindent elért, az életet, halált, hogy önmagától messze rúgtatott, mig békét és kegyelmet is talált. Csatákat nyert és vesztett és megint lovára ült és elfoglalta azt a várost, melyre féloldalt tekint. (E várost és a tündöklô tavaszt is láthatod a képen, látni jól, hogy él tovább az elmúlás után a porlepett és régi, régi kor, mint gondolat, szelíden és sután.) Aztán behódolt ô is, mint a sok vitéz, a többi ellenfél, barát, behódolt, mint a várak, városok, és mint azok, úgy adta át magát. Nyugodt és biztos. Hogy miféle bért kapott jutalmul, régen tudja. Ô mindent megismert, könnyedén elért, s halálában bölcs és elôkelô.

130

NÔVÉREM Nem maradt utána más, csak hamú és por, nem nyílik többé neki a virág, kakas sem kukorékol. Csak dolgozott és szenvedett, pár pillanata volt csak boldog, a mennyország kijár tehát neki, mert itt kifogta már a poklot.

HA EGY RÓZSA BESZÉLNI TUDNA A legszebb színt, a legjobb illatot adja nekem a napfény és az essô, ragyogok akkor is, mikor a csillagok szikráznak a sötétben, a teremtô valahol itt van mindig a közelben, vagy bennem él, nem is kell észrevennem; a víz is így van és a föld, a kôzet. Az emberek? Nagyon sajnálom ôket, zavarosak és tisztátalanok, az egyik harsog, a másik nyafog, ide-oda futkosnak, és kijátsszák egymást, miközben elvesztik a játszmát, hogy megnyerjék maguk számára végképp a leghatalmasabb tétet, a békét. Az emberek az Úr koldusai.

131

ÚJABB SZERELEM KELL Hány árnyékkép halmozódott fel bennem, sokaságuk már áttekinthetetlen, a sok vonás és szem és tiszta homlok, mik megzavartak, és amikért boldog voltam órákig, hetekig, egy évig, összezsúfoltan állnak, és remélik, hogy egy szeszélyem feltámasztja ôket, és mindegyik megint csak tündökölhet. De amilyen irgalmatlan az ember, mindig újabb és újabb szerelem kell, a piros rózsaragyogású, új száj némán kérdezi: térdre mért nem hulltál? a forró, új kéz int, s nekem követnem kell a hullámzó és lármás tömegben, nem gondolva rá, hogy már én is árnyék vagyok, s jobb volna, hogyha félre állnék. Mondj egy imát ma értem, tiszta lélek, hogy megbékéljek, hogy jó útra térjek.

NEM ELÉG Tudásom ennyi csak. A bátrak hangján azt mondom: nem elég felütni valahol a sátrat, szítani a tábor tüzét,

132

prófétának kellene lenni, és mennydörögni komoran, hogy elönt mindent majd a láva, s ki megmarad, a hamuban fog ülni, és nem fog beszélni, mert nem lesz akkor már kivel. Ha indián lennék, bekenném magam a gyász színeivel.

LÁTTA, AMI VALAHA VOLT Átlépte a valóság küszöbét, s ami fogadta, a felfokozottság érzése volt, a fények csokrai kinyíltak rögtön, körülzáporozták a virágok, egy másik síkban élô vadállatok simultak oda hozzá, és érezte, hogy mosolyát az ég nemcsak szelíd közönnyel viszonozná, hanem perzselôn a szájára forrt, látta mindazt, ami valaha volt, fôképpen Krisztust és a két latort két oldalán a keresztre feszítve, s amit nem hitt már régen, újra hitte, hogy a szeretet csodákat mûvelhet, ezáltal ô a boldogsággal egy lett, fel is kiáltott, visszatért magához, körötte pedig ott feküdt a város, és felemelte áldóan kezét.

133

KÜLÖNÖS EMBER? Könyveket vett kezébe, zenét hallgatott, sétált, a telet nem szerette, hanem a színes, széttárt nyarat élvezte, melyben olyan édes idôzni, a héthatárba nyúló éjszakákat, az ôsi jelekkel és tüzekkel telített sûrûséget, ilyenkor megnôtt, lassan valaki mellé lépett, és átölelte biztos karokkal és vezette az idôn túli, tágas, szél nem járta terekre.

INTÔ SZÓ Addig játszott az emberi szívekkel, hogy végül kést döftek belé, és nem lett a számára többé reggel, sem nappal, ami azt eldöntené, hogy mi lesz késôbb, hogy mi lesz az évek múlásával belôle, csak egy réteg lett a közömbös föld alatt. lett a közömbös föld alatt.Hát értsd meg,

134

hogy nem szabad, sem gonosznak, sem szívtelennek lenni. Gondolataid sugározzanak.

FORRADALMÁROK A falnál álltak, és a sortûz után az anyaföldre estek; haláluk iszonyú és szép volt, de abban is ez volt a legszebb. Ki földbôl lett, az földdé válik, ez a tanítás, ez az Írás, és ôsidôktôl folyik már az embervadászat, emberirtás, mert nagyon régen mást akarnak az egyesek a többieknél, kiválnak lassan a tömegbôl a férj, a gyermek és a testvér, prédikálnak, és szívük harcos indulatokkal van telítve, nem gondolnak ôk semmi másra, csupán a bennük élô hitre, a kivégzéskor káromkodva a falig mennek, ott megállnak, s megadják magukat, mivel kell, keserûséggel a halálnak.

135

HAJDANI BORZALOM Hadak vonultak port kavarva és meglapultak házaikban a jámbor, dolgos emberek; hallgattak, a padló se nyikkant, ilyenkor csak a szív remeg a borzalomtól, mely megülve az asztalt és a székeket –, a kézzel fogható valóság: nem a lugas és nem a rózsák, nem az érett szôlôgerezd; minden más formát vált és éles késsé változik át a hang, hadak vonultak és a házba angyal hiába is suhant, senki sem érezte meg édes jelenlétét, a bûvölet többé senkire sem hatott már, nem voltunk mások, csak kövek a mozdulatlanságba zárva.

A JELENÉSEK KÖNYVÉBÔL A gyülekezet angyala te vagy, ezért neked az Úr azt üzeni, hogy ismeri a dolgaidat és mert ismeri tovább nem tûrheti. Jól tudja azt, hogy neved az, hogy élsz, s halott vagy, mert, amit kell, nem teszed. Emlékezz és erôsítsd meg tehát, kiket reád bízott, a lelkeket. 136

Ne félj kiáltani, veled kiált az örökkévalóság is maga, s erôs lehetsz, erôsebb, mint a tölgy, a diadalmas Úr Dávidja ma. Jákob lehetsz, ki évrôl-évre várt a menyegzôre, mit a nász követ, s úgy szaporodtak közben juhai, mint a folyók fenekén a kövek. De jól vigyázz és vedd jól számba azt, hogy ahhoz, aki ellenáll neki, váratlanul, ahogy tolvaj szokott, megy el az Úr, és dühhel lesz teli.

VIGASZTALÓ, VOLT IFJÚSÁG Emlékeiben elkalandozott s idônként arra felfigyelt, hogy a történtek, tettek, emberek mögött valahol ott van az a kert, ifjúságnak kertje mindig, frissen és készen arra is, hogy felüdítsen; a magas hó és az árvácska egyként mind azt jelentik, „mindig is szeretnénk, hogy közeledben, benned éljünk, hátha ez megerôsít, vagy vigasztalásra szorulva felderít.” szorulva felderít.”Az éden a régi kert volt számára; a szégyen róla ilyenkor lefoszlott és újra elindult megváltozva, megújulva. 137

A MINDENNAPI HARCOK Összecsapnak a szenvedélyek, s ki alulmarad, az a vesztes, hozzászokunk a birkózások során az éktelen sebekhez, a harcokat feladjuk, aztán újra kezdjük, mindenki véres, mulatozunk a szünetekben, lehajolunk anyánk kezéhez, fákat nyesünk és eltekergünk, de akármelyik pillanatban felszökünk harci vértezetben, jelképes kardunk összecsattan, és így folyik ez mindhalálig, a siker, a sikertelenség felváltja egymást, soha szóba nem jöhet az, hogy kijelentsék: ember és ember közt a béke megszületett, itt van a bárány, vagy a galamb, aki reátok telepedik, szelíden száll rám.

MEGFIATALÍTÓ HARANGSZÓ Ha megszólalnak a harangok, mintha jó hírt jelentenének, zászlók lobognának és frissen felcsendülne egy rövid ének, 138

mely miután elhangzik, mégis tovább remeg a levegôben. Ártatlan és áttetszô hangok! A múltkor is hogy meglepôdtem: mint Jób, én is szemétben ültem, s rossz gondolatok cserepével vakaróztam, de a harangok megszólaltak, és víg és éber és fiatal is lettem újra; ezekben a pillanatokban a dicsôséges tavaszoknak nagy erejével felragyogtam

SZERELMESEK Arról ábrándoznak, hogy tisztes öreg korukig együtt élnek, házat építenek, és kertet mûvelnek, és a vidám ének ki nem fogy gyermekeik száján, mindig jók és szelídek lesznek, a munka után kéz a kézben sétálnak majd, és ami legszebb lesz végül, hogy azt mondogatják egymásnak, mindig is szerettük egymást, majd kint a temetôben egymás mellett feküsznek együtt.

139

A LÁTSZAT ELLENÉRE A bélpoklosok, janicsárok elôjönnek a ködbôl, és az ellentétükként a régi királyi házasságkötés hatol egész a közelembe, és csöppet sem csodálkozom azon, milyen márványfehér a halotti fej a vánkoson, mely bíbor, és aranyszövéstôl terhes; a múlt és a jelen hasonlatos a tengerekhez, hol minden szinte végtelen, hol minden a látszat dacára mindig is ugyanaz marad; a nyomorúság, a dicsôség, vadállatok és madarak, a pusztulás, a pusztítások változatlanságán nekem miért is kellene tûnôdnöm: ringatózom egy éneken.

MAKACS EMLÉKEK A homlokukra bélyeget sütöttek, így védettek már nem lehettek többet, majd jóval késôbb mellükön viselték a sárga foltot, amely látható volt, 140

majd jöttek az oly ravaszul kigondolt láthatatlan megbélyegzések nemrég, ezektôl én szabadulni szeretnék, de hiába, a sors elütött engem attól, hogy én ezeket elfeledjem.

HAMUT SZÓROK FEJEMRE Hogy lehetett kerékbe törni bárkit is, és hogy lehetett máglyahalálra elítélni, kínozni az embereket, hogy lehet ütni-verni addig a vádlottat, míg megtörik, és fásultan sorolni kezdi terjedelmes, vagy csak rövid bûnlajstromát, amely valódi, vagy nagyon ritkán vélt csupán. Ezért szórok hamut fejemre és szaggatom meg a ruhám.

VÉGE A MULATÁSNAK Pilátus mosta a kezét és kínhalált halt Krisztus, azért tovább is nyílik a menyasszonyt váró mirtusz,

141

ötvenezer gall férfinak a jobb kezét levágták, és lemészárolták Bizánc lakóit, annyi árvát hordott a föld, hogy ilyen nagy hadsereg sose volt még, de tovább tart a kacagás, én is csak most zokognék, hogy beborult az életem, és felfordítva állnak díszleteim; számomra már vége a mulatásnak.

HÁTHA Felhalmozódott bennem a szemét, megszabadulnék tôle, ha lehetne, gyónással, vagy anélkül, boldogan emlékeznék szép, ártatlan telekre, százszorszépekre, amiket apám asztalára egy kék pohárba tettem, hiábavaló a próbálkozás, a megtisztulás szinte lehetetlen, pedig alig van hátra már idôm, s legalkalmasabb volna az öregség, az kellene most, hogy kemény dacom kegyetlenül darabokra töressék,

142

alkalmat adva, hogy megbánjam azt, amit nem tudtam, nem akartam eddig, talán csak az örök mesében áll, hogy az angyal az ördöggel verekszik a lelkekért és hogyha gyôz, szelíd, jó halál vár a megtérôre. Várok, hátha történik velem valami és megszûnik és megtörik az átok.

A VÉDTELEN A krokodiluskönnyek, sánta hazugságok, hamis mosoly a megszokott kellékek, senkit nem lep meg már, hogy nem komoly, ahogy egymás között mi mozgunk, megszámlálhatatlan szerep vár minket és vállaljuk is mi, vannak bukások, sikerek, van mellékalak, fôszereplô, van görögtûz, de van, aki mindenben mindig magát adja, csak igazat tud mondani, arca elárulja, mit érez, hogy mit szeretne, mi legyen, ô az igazi, tiszta lélek, ki éppen ezért védtelen.

143

MINDENNAPI JÚDÁS Nem éget sebet Júdás csókja, nem hagy nyomot, csak utálkozva gondolunk rá, hogy milyen olcsó az árulás, már nincs poroszló, csak összjáték a cinkosokkal, egyik arcon csókol, lefoglal, a többi aztán tudja, ezt kell megforgatni ügyes kezekkel, ezt kell olyan helyre vezetni, hol nem kel a pártjára senki, nem kell más, csak okosnak lenni, Júdás csókjának értéke ennyi, magát tehát fel sem akasztja, hanem sörözni megy kacagva.

HAJDANI S MAI TÉVHIT Az áldozati oltár, Ábrahám és Izsák megdöbbentôbbek, mintha az istennek bikát feláldozni akartak volna; engesztelô áldozatul Izsák is meghalt volna, de Ô, ki mindenek tudója, ki semmit sem akar, a kést elhárította és nem lett semmi baj, 144

de érezzük az undort, a buta szolgaság vak tévhitét, amellyel akartak az atyák hízelegni az Úrnak, kinek semmi se kell, bár beborítanák ôt a föld kincseivel.

MÁSODIK KERESZTELÉS Szemét becsukta, nehezen elaludt és oly álmot látott, amitôl megtisztult megint, s nem fogott rajta már az átok, rossz életének átka, mely ránehezedett és lenyomta, mosolygott, nem fenekedett irgalmatlanul, acsarogva, anyja gyermeke lett megint, ártatlan és szelíd és kedves, váratlanul közel került az üdvözítô, szép egekhez, kinyújtott karja könnyedén a csillagokat is elérte, megváltozott egészen: ez volt második keresztelése.

145

SZÁMUNKRA IS VAN ÜNNEPÉLY Nekünk is nyílik a virág, bitangoknak, bujálkodóknak, amikkel tollamat fogom, ujjaim bemaszatolódnak parázna testek hasztalan érintésétôl: száll az ének, hozzám száll, a szívembe száll, mely szánandóan csupa vétek, csodálom, hogy romlott vagyok s a napfény mégis átnyalábol; közülünk tisztán, igazán ki az, aki szeretni bátor, mégis oly sok-sok ünnepély számunkra bibliai sátrat állít, hogy emberek legyünk és nem megannyi piszkos állat.

A VÁRATLAN MEGLEPETÉSE Megfogták és belökték az oroszlánverembe, hogy a sok fenevad majd szétmarcangolja; leste a nép a véres látványt, de más valami történt: a ragadozók, mintha tudták volna a törvényt, 146

csak ültek, álmos szemmel nézték Dánielt. Látod étvágytalanná válni a húsevô virágot, a delfint, aki eljön, hogy hátára vegyen, mert meglepi néhanapján a váratlan az embert.

AZ EMBER ELINDULÁSA Kezdetben voltak a vizek és az örökös éjszaka, aztán világot épített mindebbôl az Isten szava: erdôk nyújtóztak, állatok futottak négy égtáj felé, s arcunk, mint egy megálmodott álarc, úgy lett az emberé, amikor az még puszta sár volt, agyag inkább és halott, késôbb megmozdította már az az erô, mit átadott teremtô szobrászunk, hogy így elinduljon megtenni azt, ami csak kínt és szenvedést hozott számára, nem vigaszt,

147

mert édenébôl számkivetve gazdagságát elveszítette, ûzött lett, mindig harcban állt és megismerte a halált.

VÉGET NEM ÉRÔ HADSEREG Nyargalnak a halottak árnyéklovukon ülve, nem törôdve a vízzel, nem ügyelve a tûzre, némán, megállás nélkül az éjszakát bejárják, nem ismerik az otthont, az asztalt és a párnát, a föld csataterük volt, elképzelt, vagy valódi, itt kellett nekik gyôzni, elbukni, vagy csalódni, itt sírtak és nevettek, itt küszködtek hiába, mert bevonultak végül az árnyékok hadába.

148

NE FONTOLGASD A szomjazónak inni adj, az éhezônek enni, ne fontolgasd, hogy amit adsz mit ér, hogy súlya mennyi, önmagadból is adj, ne hidd, hogy valamit is vesztesz, szorítsd bátran a szenvedôt az elárvult szívedhez, így teremti meg a tavasz benned üde világát, és a megszentelt füstölôk jó tömjénfüstje jár át, kinyílnak a rejtett kapuk elôtted, s oda lépsz be, ahonnan mindent látni fogsz: a nagy felismerésbe.

ERETNEKSÉGEM Hányszor tévedtünk el és hányszor mentünk zsákutcákba. Vajon a végitéletkor ki áll majd a jobb és a bal oldalon? Lesz fogcsikorgatás, sötétség? kínlódni fog-e a gonosz? Vajon ezek nem földi dolgok? Fogalmuk olyan otthonos, 149

ha arra gondolok, mi volt és mi van. A jó pásztort hiszem, s azt is, hogy nem lesz bûneinkrôl zordon birói szó sosem, ha elvonultunk vértôl ázott színpadunkról. Mondd hát, vajon Isten nem a kifogyhatatlan jóság, kegyelem, irgalom?

A GYERMEKEKRÔL A gyermekeknek külön életük van; amit felfognak furcsa keverék, ezért forgatják szünet nélkül, egyre kérdéseik kopott kútkerekét; a fényt imádják, tenni, futni, mászni szeretnének, kitolnák messzire az alvást, pedig kifáradt a testük, nem tudják, hogy ennek pihennie kell, de a szemük mégis becsukódik és álom nélkül mélyen alszanak. A gyermekeknek külön életük van s behatolni hozzájuk nem szabad.

150

ÉN VAGYOK AZ Szívekben turkálok, a múltnak a régésze is én vagyok, mély rétegek alól kiásom a karácsonyt, a névnapot, mennydörgô apám bambusz botját, amiben hosszu kés pihent, a délelôttöt, mikor hosszan sírt a házban mindenki bent, mert Olaszországban, a fronton meghalt a bátyám ostobán, a lövészárok tetejére feküdt élvezni a sovány napfényt; a pincét is felásom, fellelni az alagutat; én vagyok az, ki néhanapján, mindenen áthatol, kutat s az elôkerült, régi dolgok ragyogni kezdenek, ahogy ragyogni fog feltámadáskor a rég elfeledett halott.

A LEGJOBBNAK TALÁLOM Nemcsak a mában, az emberiségnek egész történetében élek én, az évezredes sírkamrák, a tárgyak, az összeragasztott sok ôs-edény, 151

az énekek éneke és a baljós Kréta-szigeti labirintusok, a szelid Jézus, a példabeszédek, a véres csaták, és amit tudok királyi hitszegésrôl, szeretôkrôl, törvénykönyvekrôl, úgy vesznek körül, hogy legjobbnak találom, ha az ember az embertársain megkönyörül, úgy veszi ôket, ahogy összeálltak, az egyik félig ember, félig állat, a másik szent, aki másoknak adja magát, magától mindent megtagadva.

EMLÉKEZZ VISSZA Minden egyébre gondolnak, de rá nem. Szamárháton, kezében pálmaággal a városba ment. Nagy vagy, Jeruzsálem. Virágokkal behintett úttal várták és látta az emberek sokaságát, örömkiáltásokat hallott, gyászos, kérô szavakat, miket meghatároz a gyógyíthatatlan és nagy betegség, megérintették ruháját, a testét, ez volt a diadalmenet, az ünnep, a teljesség. Ezek mind tovatüntek és nemsokára keresztre feszítve kiszenvedett, a sebeit tekintsd te, emlékezz vissza szavaira, aztán legyen szivedben csak tiszta maradvány.

152

VÁLTOZAT Vén padlásgerendáikon bóbiskoltak a baglyok. Akármilyen nehéz is, most a múltba visszahajlok, az éveket áthidalom, nagy szemeket meresztek, mert látom régi magamat, a vézna, kicsi testet, a lenhajú, szelíd fejet; az ártatlanság ez volt, a kúpszerû fenyôk felett hintázott a kerek hold, a világ bukfencet vetett, mikor aludni tértem, megszüntek lenni reggelig az idôben, a térben, az éjszaka feláldozott, de volt, hogy nem is egyszer, díszes kakassá változott a kedvemért a reggel, és kukorékolt, peckesen az ágyamnál megállott, utána árasztottak el illattal a virágok,

153

az ablakom már nyitva volt, s a kert is azt akarta, hogy a felébredô gyerek magából kizavarja az elrejtôzött árnyakat, s meg nem változva, épen, a szép és testére szabott birodalmába lépjen.

ÖNKÍVÜLET Hurok tekeredett nyakára, a napok mindegyike kés volt, amely a húsába vágott, ezért volt hát most tettre kész. Irtózott már a szenvedéstôl, s hogy leülepszik a korom benne, aki csak élni, élni akart mindíg, mindenkoron. Az volt a célja, hogy az Isten másodpéldánya legyen. Ezt nem pótolhatta volna Krisztus, kit meggörnyesztett a kereszt. Messzire tólta ezt a képet magától. Aztán felriadt s szégyenében reszketni kezdett a gondolatai miatt.

154

MÉGIS RÉVBE ÉRT Villanyárammal telitett drótkerítésbe ütközött és nem volt már menekülô és nem volt már az üldözött. Elégett a darócruha. Mást akart, mégis révbe ért, és az volt végsô búcsuja, hogy megfizetett mindenért: a számláján a jó, a rossz kitöröltetett. Semmi sem árulkodott rá, pénz se volt nem létezô zsebeiben.

ÁLMAIMBA TÖR A VALÓSÁG Megtört szivekkel álmodom, egy folyóval, ahol a partokon ôdöngenek a társak és akol nélküliek. Azt mondanám váltsa meg ôket az irgalom és a szeretet. Hogy vannak, nem vigasz, hanem szomorú és sötét valóság. Álmaim azt mutatják, mit éberen elûzök. Vétkezem 155

minduntalan. Hiába! Ôk nem hagyják magukat, birtokba vesznek, amikor nincs résen a tudat. Végszó Engem ki szán meg? A tea, a torta sem vigasz; pöfékelek könyörtelen magányban. Így igaz.

HOVÁ JUTOTTAM? Fuvolaszó nyáresti csendben. Hát nem halt még ki, meglepetten kérdem magamtól, ez az angyal formálta, káprázatos halk dal, amit csak hangversenyen hallok régóta már; a tiszta hangok a gyermekkoromat idézik, félig feleszmélek és félig megrémülök, hová jutottam, hová jutottunk a bajokban, a rémtettekben, rohanásban bôvelkedô mai világban, hogy ritka ünnepet jelent ez, ki az, aki ilyesmit rendez, ki jutott el ahhoz a síkhoz, hol nincs harácsolás és gyilkos?

156

AZ ÖREG EMBER ÍGY SZÓL Nyarak repültek el, a semmiben nem találom meg ôket; úgy hiszem, foszlányaik agysejtjeimben vannak, de aki ilyen öreg ember, annak ilyesmi jut eszébe: a remek fiatalság szépsége meglepett, éppúgy az egymással versenyben álló ôrült virágok, fürödtem, a gázló közepén állva szégyenlôsen vártam, mi lesz velem ebben a ragyogásban, mert alázatos voltam, lebecsültem magamat, belül olyan sebesülten vergôdtem, most az öreg ember így szól: nem érted meg dadogó szavaimból az elszalasztott alkalmakat, azt, hogy gyámoltalanságom helyben marasztott, tûnôdtem és haboztam, idegennek találtak a többiek és nevettek. Így lehetett talán és miután a gondolkodó másomat megkövezték s eljött hozzám az ásító üresség, tudom, hogy ez a dolgok pusztulása.

157

HOL VAN A HELY? Oidipos vakon, botladozva lányától támogatva ért végsô céljához, Kolonoszba, megbûnhôdött bûneiért, de hol roskadhatok le én, a hajdaniságom maradéka, hol van oltalom keresôben a hely, hol senki semmit tôlem nem akar, nem vár és nem kérdez, gyönge vagyok már a miérthez, békét könyörgök és megoldást, szánalommal teli feloldást.

ÉGJEN UTOLSZOR Panaszos énekek a távol gyászos homályából nagyon lassan közelednek, a sátor, ahol idô szerint lakom, megtelne velük, hogyha hagynám, de fekve a mézsárga szalmán nekikészülök, hogy elûzzem magamtól ôket, én a tûzben gyönyörködni akarok mától, s azt mondani a búcsuzáskor: sok jó és rossz volt, most hát égjen utolszor talmi szépségében, ahogy fiatal korom látta, a káprázatoknak világa.

158

EGY POÉTA VIGILIÁJA

159

160

ÉJFÉL A lépések dobognak, meg-megállnak. Sóhajtanék, de csend van. Nem merek. Csak szívem csapkod megriadva. Lázad s a holdvilágnak hálóján remeg. Künn áll a fûzfa, szôkén és vakon. Leveleikkel elborítanának az ágak. Most meg rám rezzentenek. A róna árad. Hosszan is, mi vastag. A szél fölötte iszonyodva vágtat. A révület meg hurkol, végül aggat. Megáll az óra. Gyors ingája lóg. Az éjszakában ám a sárga kazlak úsznak tovább, mint rakományhajók.

ÉJSZAKA A testemen átgördül lassú kordéd. A kerekeknek vasabroncsai szabdalnak. Lám, az útilámpa ont fényt, de lángja gázos, oly éjszakai. Aztán mi holdas, szívszakadva moccan. A fák merôig fényben intenek. Az életem meg felzajong nyomottan s rebbenti fel az emlékezetet.

161

Hát hangszereljed, húzzad azt fülembe, cigányzenét, mi árad csöndesen, zengô tücsök! Az ifjúság üzene, de tétovázva hallgat, jön-megyen. Hol jár, a lomb bezárul, hajlik össze. A holdvilágtól izgatott fehér. Elrévedek. Suhagtat és körözve ólálkodik, sír-rí a denevér.

HAJDANI DECEMBER Az udvaron öles halomban állott a hó. Mi gyermekek kíváncsi orral szimatoltuk az idegen, merész telet. A hegyvidék épp hogy lilázott halványan, mint egy nyers üveg. Szikrázó, friss hóba takarták a sziklák vaskos testüket. Nedves pihék, kis tollas pelyhek röpködtek. Oly bizonytalan volt az idô. Hajnali hétkor, úgy tetszett, hogy még este van — koromsötét és vaksi este, mikor az alvó táj riadt lámpásai úgy nyargalásznak, mint fényt okádó nyúlfiak. December volt. Kis húgaimmal együtt lestük az ablakok kalitkás fészkében a zárda 162

apácáit — az elhagyott galambfejû nôvéreket, kik a város hófedett, hanyag tornyai közt lebegve jártak, halvány kékszínû fátylakat lobogtatva a tiszta légbe. Bután lestük szegényeket, s a város testes kapitányát. Kardját csörgetve lépkedett a járdán és vigyázzba álltak körötte a havas fenyôk. A szél sötét lebernyegébe kapaszkodott, s felfújta ôt kövérre és ijesztô nagyra. Lélekzetünk is elakadt. Kis húgaim összesímultak, miként a gyáva madarak. Összesímultak, összebújtak és fodros, nagy szoknyáikon reszketni kezdett a sok édes, törékeny hímzett liliom.

MATHIAS TESTAMENTUMA Barátaim, azt ottan elmulattuk. Volt dinom-dánom és boros beszéd. Tavon kergettünk hosszú tollú hattyút s hallgattuk ôszel erdeink neszét:

163

hadakoztunk s most kardunk tôle csorba. Hová is lennénk, merre és mikor? Lesz-é szédítô bál még és tivornya, kupákba habzó, jó csengôdi bor? vagy elmerülnek nékünk mind, a tájak és nem lesz ösvény, imbolyogni nyom? Porral telik meg s néma lesz a szájad. Húsában rothad nékem is karom, és csontjaink fehér vonói lesznek a vén halálnak, halkan nyirszegôk. Nem emlékszik reánk majd senki-gyermek, csak fônk felett talán a zöld fenyôk. Végszó Tollforgató, én, Hozzád így könyörgök: Harminchat évig szüntelen evett s most, hogy befalna már végképp az ördög, engedd szájamra venni a neved!

TÉLI RÓZSASZAG Riadtan nézed, merre, hol vagy? Nincs láthatár és lám, az út, hol lábaink sokat loholtak, az is, az is a hóba bútt. Még neszt se hallasz, mint a részeg. A vér füledben is dobol. Kibélelt, tompa, téli fészek a táj s te itt elkárhozol. 164

Levél helyett a fákon ölnyi hüllôket lóginyáz a szél. Szemüket látod tündökölni s ki tudja, mégis egy sem él. Nem élnek, holtak, ó, a kertek. Húsuk lerothadt. Vége lett. Ha mégis édeset lehelnek orrodba, ôk kisértenek a rózsák, már a zord halálnak ledér lidércke-lányai. Halkan körötted vihorásznak és véred szájuk szíjja ki.

BUKOTT ANGYALOK Az asztallapra ejtem hát fejem, mint aki álmos, vagy sebet kapott. Víg dáridó volt eddig, bálterem az élet. Aztán minden ablakot bevert a jég, egy buzgó szélvihar, míg csak leáztak drága selymeink s az ifjúság tépett rózsáival itt állhatunk mezítlenül megint. Miféle ösvény, nótás víg berek ismerne rá e merszét elhagyott lábakra? Hol és merre nézzetek, ti, vak szemek, kik léha angyalok

165

tüzével és tüzük ledér hevével ragyogtatok és incselegtetek? Elbuktunk és a gyászolók szemével nem sírhatunk saját magunk felett.

EMLÉKEIM Hajad szagát el nem felejtem. Egykor emlékeztetnek majd az éjszakák és ülök én a zöld palackba fejt bor elôtt s azon gondolkodom, hogy eltünt és vajon hová az élet. Mást nem hagyott a fáradt gondokon kívül s be furcsa, mégis, mégis élek. A szenvedélyek elváltoznak és bizonytalan emlékeid, ha lesznek. Ki tudja, néha egy-egy szívverés talán kizengi fényét még nevednek.

NAPLEMENTE A SZAMOSNÁL E naplemente lesz a tünde nyárnak utolsó és makacs emléke, mit elmondanak, vagy szekrényekbe zárnak, de él tovább és mindenképp vakít.

166

Mert édesebbek és ki tudja, hányszor, a füttyök és fövényen a nyomok. A vízbe nézel. Eltûnôdni látszol. Mi visszanéz: A szád, a homlokod és két szemed. De lám, a többi zsibbad: a csont lazul és olvad szét a porc. Enyves tüzük felét te már kiittad. Vagy mégse? Mindegy! Úgyis meglakolsz. A vágy hiába fûti még a testet s a szerelem kettônkön át kering, ha mint a rózsát, száradról lenyesnek és elhervadnak egy-leveleink. Nem tudja senki, Rózsa, hogy te voltál, ki erre járt és szerteszét lesett, hogy naplementét néztünk a Szamosnál és láttunk álmos tükörképeket.

HÁRFÁK S CITERÁK... Ha ébredek s az ablakon fehéren az áprilisi verôfény ragyog, féléberen még tovább heverészem és jönnek aztán, jönnek angyalok. Ki füstölôt hoz és ki búgva penget citerát, hozzá hárfát lassudan. A többiek meg csendesen lebegnek. Nagy, színes szárnyuk úszik és suhan.

167

A testek is mind, mind megrészegednek, az aluszékony testek és a szív. Az örök és a régi szerelemnek örök visszhangja újra visszahív. Itt, erre ömlik, harsonáz és árad és mint a fény, az idegekbe vág. S ki tudhatná, hogy hangjai ma hányak: oly csendesek e hárfák s citerák.

ZÁRDA Itt elvegyül a gyepzöld és a sárga, mit foszforeszkál egy-két kankalin. A fôkötôs apácák meg a zárda folyosóin tipegnek angyalin; nem messze hozzád és a tiszta éghez, de a világtól mégis messzire. — A kankalinoknak, bizony, sötét lesz az éjszaka. Meg aztán a bibe is fázni fog és megbujik riadtan. Elalszik és nem látja a csodát, hogy föl-alá tipegnek s láthatatlan virrasztanak tovább az Orsolyák, kik lányaid vagy húgaid, ha voltak, most már sem ezek és már sem azok, felismered bár, mint szokás a holtat, kit a halál meg sem változtatott.

168

HAJNALI ÓRÁK A zárdakertben hajnali órákban láthatod elôre-hátra hajlani a fákat és a sok fehér kötöjü és szelid apácát, akik a ribizliket szemelgetik a rend korsóiba. Ezek a szorgalmas szüzek szeretik az erényt és dolgoztatják testüket, hajlonganak, miként a fák a kora hajnali órákban, amikor határozottan hallani az Istent, aki szól.

FELHÔIDET... Felhôidet mirajtunk nyugtatod. Már, ha kell, legyen esô, vagy szélvihar. Verj, paskolj minket. Közbe meg zokogjál testünk és lelkünk gyászolóival. Légy pártos, vagy pártatlan: szörnyû Isten, de arcodat mutasd meg, ó, Uram! Ôsz van, sötét van kint s szívünkben is benn. A döntött tölgy s hitünk is csak zuhan. 169

Példázatunk: a bánat és szegénység, mint frigyet tartó, hû szerelmesek, betûikkel a testünket kivésték, idô elôtt nehogy felejtsenek. Én feketéket álmodok, kegyetlent. Értelmem duzzad, terhétôl lecsüng. Az ifjúság, ha jött is, újra elment. Légy hát barátunk, vagy ellenfelünk.

KÖNYÖRGÉS Jézus, szegények atyja, jó pásztor tereljed nyájasabb, testet meg lelket hízlaló napok felé a nyájadat. Legyen karám a szíved és a fáradtaknak jó alom szerelmed. Annyi szenvedés van és kevés az irgalom. Ritkítja édes húgaim sorát az elavult idô. Fivéreim fölött a fû elsárgul és megint kinô. Én kérve kérlek, Jézusom, vezess a jobb felé, vezess megállás nélkül és legyél velünk szemben kíméletes,

170

mert életünk elég sivár és ellenségeink, azok falkában állnak, mint a táj havas síkján az ordasok.

EGY SISAKOS Egy sisakos és hallgató vitéz, egy délután, mely félig elhaló, egy körmenet s talán egy nôi kéz, mely sejthetô csak és nem látható, egy hosszú csók, mely szívedig remeg, egy régi bánat és egy indulat jelképezik talán az életet, mely engemet ábrázol és mutat, a testet és a lelket is. — Vajon az emlékeknek lángja meddig ég? ha eltalálna fogyni olajom, táplálják-e tovább a venyigék? Válaszra várok, s Isten tudja mit felel reá a végzet: lopva jár a gondolataimban, mint szelíd s zöld ligetek mélyében a halál.

171

BUDAI ESTE A kémények már ringatóznak az éjszakában és a fák ontják megint a tiszta béke s örök dicsôség illatát. Fejem körül füzérek árnya és részegülten hallgatom a lármát jönni-menni, halkan suhanni lent, az utakon, hol a lomha kôbôl és acélból dagasztott házak sorfala mutatja azt, hogy lassan épült és nôtt a város és haza. A napvilágnál óriási és mint a testek, oly tagolt e táj, amelybôl mit se látni, mikor szelíden száll a hold a fák mögött s a fellegekben: a tájból mit se látni, csak békét érezni és e béke emlékeinkre is kihat.

172

HEGYVIDÉK I. Az éjszaka reáborul a hegyvidékre. Én megállok itt és meglapul nehány szegény legény. Ezek fekete és konok apáknak fiai. Ezek a talpig rongyosok, ezek az igazi fekete bárányok, kiket a vak végzet terel a harmincölnyi semminek s az ördög falna fel.

II. Határtalan az éjszaka. Ki fáradt, fûre dôl. Vadkörte és vadalmafa hajlik rá kétfelôl. Az üstökébe szöcske ül és onnan ciripeli, hogy élni jó és egyedül az élet kell neki.

173

III. Félkör alakban szállanak a csillagok le. Én sóhajtok és a fák alatt nehány szegény legény álmában sóhajt, rí, kotyog, mint gyermek, ölbeli s nem tudni már, a rongyosok szivárgó könnyei csillognak, vagy a szôke és szép csillagok. Velem együtt tünôdik az egész táj és történelem.

TEMPLOMFÜLKE Szelíd barátok, szentek és papok lóháton és páncélban és gyalog vonulnak lassan s körbe-körbe, mert az építész félíveket kevert homokból, mészbôl, fából és hideg gránitkövekbôl fülkét épitett. Ezért hajolnak össze és ezért ferdék a fák, a lombos és kimért olajfa, mustár, cédrus, az a sok szomorúfûz, — ferdék a lugasok és ezért kormányozza jobbra át a fáradt Jézus szürke szamarát.

174

Szûz Mária, mint fészekben, lebeg fölötte. Szállnak párnás fellegek, a színes és a szárnyra kelt dalok, miket lélekzetfojtva hallgatok, miket hallgatnak itt, a régi pad térdeplôjén a nôk s a férfiak. E jámbor és e bûnbánó szívek makacs éhét és szomját enyhíted, Urunk, kinek dícséretére még ezerötszázhatvanban emelék e templomot a nemzet és sivár életének derekán a király.

MEGISMERÉS Erôs érzések és makacs emlékek fonnak át, reámtapadnak, mint a kacs, ellepnek, mint a fát a repkények, ha ellepik. Lassan gyilkolnak. Oly legyôzhetetlenül szelíd mindegyik és komoly. Övék a testem és övék mind inkább életem. A vágy, a szomjas és sötét, a testi félelem,

175

a szenvedély s a hófehér és szûzleány hasú szerelmi bú belôlem él. Úgy tetszik, száz lapú suhog fölöttem, repked és velük együtt suhog az oszthatatlan, és egész mindenség. — Trónusod olyan közel van, Istenem és olyan messzi is. Érezlek, mint a hirtelen kifeslô április szagát és mint az illatot, nem érinthetlek én. Az éjszakában csillagok repülhetnek felém s lenyelhetem mindegyiket: egy nem leszek Veled, — hiába jelzi pár ideg, mint ôr a felleget, hogy látni messze, messze és közelbe jön talán a termékeny megismerés a lélek hajnalán.

176

LOBOGJATOK A pázsit újra henteregni, az erdô hancúrozni vár. Ó, nézd, a lomb közt mennyi, mennyi madár ugrál és hangicsál. Rigók, vörösbegy, sárga cinke! Izgékony szárnyak mindenütt. Ó, mennyi hang és mennyi szín. Te daloljál versenyt ôvelük. Kiáltsad: Jöszte, fürge testvér! Hívd nyughatatlan húgodat, a szûz szerelmet és nevessél és kergetôzzetek sokat. Röpködjetek ti, mint a méhek, lobogjatok ti, mint a láng, az ellenállhatatlan élet, még mindig serdülô anyánk.

MEGRÉMÍTESZ Megrémítesz. Szemed sötét és vigasztalan. Az arc halott. Semmit se mond: se vad, se békés. Rámhagyja és én jajgatok. Ez így szokás. A test hiába bálvány lesz végül, ôsi maszk. Deres sörénye, tömzsi lába kegyetlenül hat, elriaszt. 177

Ki más szeretne? — én szeretlek s ismerlek téged fel, szegény. Ha senki más, én számba veszlek s mert kell, megvédelmezlek én. Ki vétkezett és aki gyilkolt, az is szereti önmagát... Te úgy zársz engem, mint a sírbolt s én úgy szeretlek, mint anyád.

HOGY HÍVNAK, TESTVÉR? Hogy hívnak testvér? kérdeztem ma éjjel a szörnyetegtôl, aki várt a gyászos ágyban teste melegével. Mit igazolsz? Az életet? Halált? Ha rádhagyatkozom, hová vezetsz te? A két karod nem lesz-e majd iga? Védelmezôn, vagy rémülten meredsz-e a szerelem sötét odúiba? Elébe állsz-e késnek és golyónak, vagy visszafordulsz, mert hát áruló vagy s hagyod, hogy én következzem soron? Mit vársz te, szív és mit vállalsz belôlem? A bûnt, a szégyent, vagy csak az erôt? — Nem, én nem hiszek már: Légy a gyilkosom!

178

KENGYELFUTÓ Füst Milánnak Uram, ha fáradtan lihegek, lerogynék már a porba s Te mégis hajszolsz, szívemet olykor marokra fogva, parancsolod s futok tovább, viszem a hírt, hogy élnek törvényeid; hogy ostobák, kik megtagadva téged, teszik, miként az állatok, mit testük tenni rendel és hogy csupán megváratod ôket ítéleteddel. Parancsolod s én hirdetem: az anyag puszta váz csak s Te töltöd azt be szüntelen, ki örök lobogás vagy, Tenélküled nincs semmisem — Örökké csak Te voltál! Ezért szolgállak: Hû szivem, tüdôm, míg bírja, szolgál, s hogy meddig bírja, jól tudod, hiszen mindent tudó vagy. Ezért te is csak sarkallod szegény kengyelfutódat.

179

KIFOGYHATATLAN ISTEN Minden lépéssel közelebb vagy, mind fényesebb vagy és nagyobb, Te, akit egykor Ábrahám is az istenének mondhatott. Amerre nézek, mindenütt Te lobogsz kifogyhatatlanul s ma az enyém vagy, mert örökké személy szerint Te vagy az Úr. Mindenkié vagy s mégis egyé, mindenkié külön-külön. Hívj Mózesednek és a sátrat kettônk számára felütöm. Ha úgy kívánod, Kánaánba s lángoszlopaid közt megyek, vagy büntetésbôl házatáján szolgálom ellenségemet. S hogy tudná az, hogy akkor is csak, akármilyen szomoruan, az ô kemény jármába fogva Téged szolgállak, én Uram!

EMELJ MAGASBA Emelj magasba, Istenem, mint gyermekét az apja, az édes fénybe hirtelen, a mosdató magasba, 180

hogy tiszta és hogy jó legyek, hogy szeressem a szépet, hogy láthassam a lényeget, hogy lássak is, ha nézek. Mert a szemünk oly ostoba, szánandóan ügyetlen, hogy öregen is tétova és járatlan gyerekszem, hiába szól, jelentkezik, mit megismerni kéne, az élet célja, hív szelíd és nagy gyönyörûsége, mi csak vakon és süketen bámuljuk a világot. Ezért semmit se tudhatunk az állatok s virágok, a hegyek és a tengerek hatalmas életérôl. Ezért félünk, hogy a halál jön majd és kétfelé tör.

Ó, ISTENEM, BE SZÖRNYÛ AZ Ó, Istenem, be szörnyû az, hogy olyan esendô az ember! Vadul figyelem magamat soha nem szûnô félelemmel: hogy kezem, lábam, a szivem alattomban mire is készül, hogy vajon ellenállnak-e a kísértéseknek vitézül, 181

vagy azt teszik, mi jólesik, amit titokban megkívántak, akár az ellenség, aki könyörtelenül hátbatámad? Ma, holnap és mindenkoron készenlétben kell egyre lennem. Az érzékszervek tartanak engem örökös rémületben. Olyan ez, mint az iszonyú fogság, mi addig tart el épen, amíg az ember él, amíg sóhajtok, a szivemet érzem. Aki meghal: megszabadul, felfelé száll, mint a madárdal, de aki él: szüntelenül küzd, el van foglalva magával.

AZ IDÔK MÉHE AZ URAT Az idôk méhe az Urat úgy hordta, mint a terhes asszony a gyermekét, kivárva, hogy elôbb csillaga kigyulladjon. De akkor pásztor és király a mozdulatlan, tejes este csöndjében felkelt, boldogan elindult, hogy Ôt megkeresse. Az Üdvözítôt keresem én is ezen a nyári éjen az emberi vágyakban, a magam és a mások szivében; 182

mocsokban, szennyben gázolok, az ábrándok hideg porában, hogy mint husvéti, szelíden fekvô halottat megtaláljam. Miértünk halt meg egykoron. Most bennünk fekszik, mint a sírban. Kétségbeesve és olyan erôvel, ahogy sose bírtam kiáltani, kiáltozom: Támadj fel bennem újra, mintha igazi sír szája elôl gördülne lassan el a szikla! Támadjatok fel egykori ábrándjaim nagy szárnysuhogva! emlékezzek karácsonyi estékre, barmokra, juhokra! borítson el a szeretet! legyek egész merôbe’ fényes, hasonlóan a napsütött, a virágot nyitó vidékhez.

MILYEN JÓ... Milyen jó, hogy még érzem az ütést, hogy még nem tompultam el egészen! Elér a kô, amit az Úr felém dob, mert mindenképp szivemen kell, hogy érjen, hogy megsebezve és hogy megriasztva magamat az Ô karjaiba vessem s mint ahogyan a gyermek és az apja ölelkezik, ölelkezzünk mi ketten. 183

Én rosszul éltem. Lázasan loholtam minden után, mi mulandó, vagy olcsó és szeretetlen voltam, gyáva voltam s üres, miként ivás után a korsó és füstölgô, miként a fáklya, hogyha a föld felé fordítják és nem éghet. Most szépen és hibátlanul ragyogva az Úr örök csillagszemébe nézek s elmondom, ahogy szoktam én az álmok mélyén, mikor hang nélkül bugyborékol a szó s a puszta gondolat vet lángot, hogy mért nehéz a szívem és miért oly szomorú az emlékezés, a testem, minden tudás és amit végre értek, hogy mért olyan keserû és kegyetlen minden pillanatban a földi élet.

MEGKÍNZOL ENGEM, MERT SZERETSZ Megkínzol engem, mert szeretsz, versz, mint a gyermekét az apja, hogy megrettenjek, bûneim helyett magamat jóra adva. Ütéseidet ismerem és elviselem és kívánom, mert jónak lenni oly nehéz e nélkül ezen a világon, hol mindig minden összefog, hogy aki áll, vagy felfelé tör, meghemperedjen a kövér sárban, és a gyönyörûségtôl 184

dadogva mondja, hogy amit ismerni vélt: egészen másnak tûnik fel a világ. Mire a többiek is sárba másznak. Az évszakok, az éjszakák, a sugarakkal telehintett levegô és lomb önfeledt kerítôi a buta szívnek, mit megtagadtam s annyiszor, hogy összeszámolni se tudnám. Megálltam én már hirtelen és elcsodálkozva az utcán, mert nem értettem, hogy mi az a meghatottság, amit érzek. Majd rádöbbentem: a világ érzékeimben megkisértett. A hús csalóka örömét alattomban szívembe lopta. S mivel az vígan dobogott, megtagadtam elszomorodva.

ALIG ALUDTAM EL Alig aludtam el az éjszaka és máris fölriadtam. Úgy rémlett, mintha egy nagy hadsereg vonulna szakadatlan

185

a sötétségben, mely, ha összeállt, hasonlóan a tenger élô vizéhez, mindig tele van örökös rejtelemmel. Mondom, felültem és az ablakon kinéztem szívdobogva: Sütött a hold. A Kecske-hegy fehér volt, s minden fája, bokra a Bécsi-út felé fordulva állt pucéran és meredten s mutatta, merre mennek a soha el nem fogyó menetben a csöndes árnyak, arcukat s nemük jegyét elhagyva, mint a színész, kinek nem kell többé a maszk, letépi, elhajítja, vakon elôre lép, nincsen szava, gesztusa; arra vár ô, hogy megjelenjen roppant szinpadán a mennyei Királynô.

MÉLYEN ALUDTAM Mélyen aludtam. — Fölnyitom a szememet és újra átjár az emlékezés melege és feleszmélek, mintha Lázár

186

lennék, kit Krisztus szavai a halálból életre hívtak. Érzem, hogy élek, és aki szeret, velem örülhet, sírhat. Hallom a nyitott ablakon keresztül a világ zenéjét, kiáltásokat, füttyöket, amikre bomlik az egész szét. Látom a napfény ragyogó oszlopait inogva járni a levegôben. Tele van az orrom a föld és a nyári virágok és a sok növény vad illatával. Egyre jobban érzem magamat. Nyomorult szívemben is most nyugalom van. Fejemben zúgva rajzanak a gondolatok, mint a méhek. S már mondanám is: „Mesterem, életem egész a Tiéd lett. Vakon követlek. Lábaid nyomát keresem én a porban. Az leszek, amit Te akarsz és elfelejtem, aki voltam.” De mint a mágnes a vasat, a puha, tollas ágy az álmos embert: anyám szeretete szelíden visszahúz magához.

187

1961 Most is fel kell, hogy építsek újra mindent, amit Te romba döntöttél, Uram, hogy megbüntess. Segítségedet kérem esengve és szomoruan, mert Nélküled rom marad, ami rom most, feldúlt és gyászos életem. Míg él az ember és a lelke, épít, vagy építeni kénytelen: ezt tenném én is, ám korábban, mint más, megöregedtem, és a vér, ami kibuggyant a szájamból kétszer újra, ma is mindennap kész patakzani.

ÁTVÁLTOZÁS Azt mondta, a siralom völgye az ô világa, és kezét szívére tette, fájt a kínnal megszületett, csupasz beszéd, ezért a számjegyekhez fordult, osztott és szorzott évekig, köd alakban jelentkezett csak tudatában, hogy létezik, aztán valaki megszerette és elôhívta ôt, akár egy negatívot. Most, ha sétál, mellette megy egy szép agár.

188

AZ ELLEBEGÔ ÁBRÁND Ámokfutók és fegyverek, a legszebb ábránd ellebeg, a rend világa nem jön el, a kísértések oly közel férkôznek ahhoz, akiért nem küzdenek, aki nem ért az egyszerû élethez, ezt nem formálja át a kereszt, akármiféle tanítás, sötét agyában annyi más torz nyom, ábra és jel marad, játszik velük és játszanak a kísértések is vele, a gyermekek szelíd szeme nem indítja meg, úgy hajol minden fölé, hogy lássa jól, beválik-e a cselfogás, hol van a rés, hol a kopás, zsebében kés, vagy fegyverek, a legszebb ábránd ellebeg.

KÉRDÉSEK Van-e még a számomra út, mely elvezetne a ligethez, mely sóhajokkal van tele és tikkadt illatokkal terhes?

189

van-e még út, mely elvezet a kápolnához, melyben állva önkéntelenül gondolok Isten fiának a szavára, hogy mindhalálig szomorú volt lelke? van-e út a vízhez, szabad térségekhez, ahol a hold majd tréfásan belisztez, van-e még olyan hang, amely nem tûnik el, de visszatér még és hallatára eltünik a kétségbeesés, a kétség? van-e még kéz és csók, amely oly váratlanul hozza vissza az eltemetett örömöt, hogy csodálkzó szájam nyitva marad, vagy minden elveszett számomra, s jobb, ha arra várok, hogy eljövendô síromat beborítják-e a virágok, vagy puszta lesz és jeltelen.

MA NYUGTALAN VAGYOK Most azt kérdezem, hogy mi a valóság? A szélhámosok, a gyilkosok, a rózsák mélytengeri vizekben úsznak együtt, nem értem már a ruhát és a kesztyût, 190

a módszereket; egy paradicsomban hiszek, ahol a nyári napnál jobban ragyog az általános és szemérmes szeretet, amely egy családot képez mindenbôl és mindenkibôl. Ne törj be, mit magam köré rajzoltam, a körbe, itt nyugton vagyok és megmentve attól, hogy valaki követel és parancsol.

NINCS FELMENTÉS Nézem az apró bogarat, homályosak a poharak, virágos dísztálam poros, de szenvedést az nem okoz, hogy nem élek a tisztaság ragyogásában; mama lágy, puha érintése nagyon hiányzik: ez a fájdalom, ez az igazi kín, amely az orsójára felteker s az, aki voltam, nem vagyok többet már; ne sajnáljatok, ez a vezeklés mindazért, amit a száj, a kéz, a térd és ocsmány testrészem mûvelt, a hajdani, gyönyörû kert emléke is eltûnt, tehát nincs felmentés és nincs tovább.

191

SZENT-DEMETER I. Ezen az úton mentünk el mi innen, mi élôk és a holtak is, bizony; lovon, kocsin, gyalog, halottas ingben és ezt vagy azt hiába is hivom. E földtôl ôk mindenképp elszakadtak. Az én cipômre száll csupán a por. Én sem beszélek. Választ úgysem adhat a nagyszülô a súlyos föld alól. A sírásó a testét mélybe ásta és eloldozta terhét egy barát. Nyakában lánc van, mellén ritka násfa, mely megvilágítja haját, a térdigérôt és a búzaszôkét — Hová lett az, ki ifjan látta ôt? Nem részegítik azt sem már a tôkék és nem táplálják nyájak és mezôk.

II. Hallod? A percek, órák és az évek forrsávize mögöttünk hogy zuhog. Iszol belôle. Szomjat én sem érzek. A többi bezzeg sokszor szomjazott; akik mulatni hajdan erre mentek s most nem mulatnak, mert már nincsenek. Kóstolgatják az új hazát, a csendet, az ismeretlen újabb ízeket.

192

A század is sietve ment utánuk, és vissza semmit, vagy romot hagyott, pár bástyafalt és néhány ócska ágyút, a szekrényekben ócska lim-lomot. Te mindezekbôl épp csak annyit értesz, hogy elpihent a déd is és az ük, s számodra éppúgy elveszett vidék ez, mintha elmentél volna ôvelük.

III. Ezek a fák a templomhoz vezetnek és azt sötétben ott körülveszik. A hûvös áram engem megremegtet és szívem csordultig telik. Ki ül a hátas, hólyagos padokban? A kóruson vajon ki énekel? Sötét van és cipômnek sarka koppan. Hiába nézek szerteszét, le, fel: a gyertyacsonkok és halotti képek zord garmadája táncol itt csupán, emléke egy családnak és a népnek mely tûnni tetszik mind egymásután. Kihûltek Jézus lábain a csókok és lassan, lassan lába is kihûlt... Nem ismerek magamra, hogyha szólok ki a sötét fasorból a szobába beléptem, az asztalhoz ülök én, hol a tálakban fonnyad a saláta és illatozik búsan a kömény, 193

a villanyfény meg-megáll a villán. Ki étkezik? Ki enne, inna azt, a nôk s a kívánt szôlôk húsa híján, mit az idô szemlátomást rohaszt. Hol vannak a nôk és a teli tálak? Az édes és a gyöngyözô levek.

AZ ÚJ TAVASZRA Füttyöt nekünk, majálist, víg tivornyát, fájó szemünkre édes hályogot. Csendüljenek fel fák között a tornák víg indulói. — Szép akácosok vezessék vad ösvényét a tájnak kézenfogva, miként idôs szüzek szülötteit az ifjú mostohának, a modortalan féltestvérüket. Lábuk nyomát viselje fû a kertben, porond a parkban s partokon homok. Legyen szabad a fák alatt hevernem s felhôket néznem, míg rád gondolok, hogy míg a táj párás lilába árnyal s a koronás fák lombja összeér, úgy találkozzon lelkem s a madárdal, mint két szerelmes tétova tenyér.

194

TÛNÔDÉS Kitárja farktollát a páva s a pázsiton végigtipeg. Nehéz a szívem. Úgy szeretném, ha nem tartoznék senkinek. Már az, hogy élek, is adósság, s ahogy lakom, mire való? Megszégyenít a nyomorultak serege, az éhenhaló. Övék kellene legyen ágyam, az ételem és a vizem. Nem elég a szánalom, és nem maradhat ez így ennyiben. Így vagyok én ma ôskeresztény, ez érdekel és semmi más, tovább is élô szellemével betölt a régi tanítás.

NAGYSZOMBAT Elhengerítették a sírkövet azok, kiket az Isten küldött s most láthatjátok a feltámadott Krisztust, kik itten ültök. A keresztfán ugyan kiszenvedett, de fel is támadt aztán. Ô pásztorolja az én lelkemet, ô az én áldott gazdám. 195

AZ ÉLÔ KRISZTUS A kôre térdelsz, mégsem érzed, hogy fáj a térded, mert elôtted ott az oltár, a gyertyák reszketô, mézsárga fénye és Krisztus, aki olyan mintha élne. És él is, mert a pap most felmutatja az ostyát, mely testének egy darabja, az élô Krisztus teste és a vére — Vakít a gyertyák s örök élet fénye!

196

JEGYZETEK Lassan húsz éve, hogy Toldalagi Pál (Kolozsvár, 1914. január 7.— Budapest, 1976. április 13.) meghalt, és lassan húsz éve, hogy utolsó — tizenegyedik — kötete megjelent. Teljes életmûve áttekinthetetlen, feltérképezetlen. A mostani kötet is csak válogatás, mint az „Ámulattól a döbbenetig” volt, 1976-ban. Toldalagi köteteinek egyik szerkezeti jellemzôje, hogy az elsô három és két késôbbi kivételével régi és új versei egyaránt helyt kaptak bennük, változó arányban, és nagyon sok olyan verse maradt hátra, melyek csak folyóiratokban, lapokban jelent meg. Az elsô, akár folyóiratbeli, akár kötetbeli megjelenéshez viszonyítva gyakran megváltoztatta a versek címét, néha sorokat, versszakokat is, ajánlásokat hagyott el. Jelen kiadásunk nagyjából a kötetbeli megjelenések sorrendjét követi, figyelve a változtatásokra is, ugyanakkor kiegészül a csak a Vigiliában megjelent versek válogatásával. Utolsó, válogatott verseinek kiadásában sajnálatos módon — feltehetôen nyomdahiba miatt — nem egy verse bôvült vagy csonkult egy-egy, tartalmilag nem kirívó szótaggal, ettôl azonban éppen az veszett el, amire korábban pontosan — alkatából eredôen talán találóbb a „pedánsan” szó — figyelt: a vers ritmusa, dallama, „dalolhatósága”. Az életmûben tallózó szerkesztô éppen ezért nem minden esetben tartotta be az „utolsó közlés” filológiai szabályát, és szükségesnek érezte a következô jegyzetekben közölni azokat a sorokat, versszakokat is, amelyekben a költô erôteljesebben tért el az eredetiktôl. Ennek oka ismeretlen a szerkesztô számára, csak feltételezheti, hogy a kor szerkesztôi-kiadói aggályoskodása is meghatározó lehetett. Ezért tartja fontosnak a „Visszamaradó árnyékok” „Hajnali hét” címû elsô változatának teljes közlését is. Toldalagi Pál versköteteinek címe, a jegyzetben található betûjelekkel és a megjelenés évszámaival: Hajnali versenyfutás (Hv.) — 1936. Im üdvözöllek (Iü.) — 1940. Végítélet ablaka (Va.) — 1948. Szitáló évek (Szé.) — 1957. 197

Szárnyalás (Sz.) — 1965. Valamilyen éden felé (Véf.) — 1968. Igézet és valóság (Iév.) — 1971. A visszahívott tenger (Avt.) — 1973. Napló (N.) — 1974. Zord labdajáték (Zl.) — 1976. Ámulattól a döbbenetig (Áad.) — 1976. 13. old. „Gyermekkorunk”, in Hv: „Haj, ifjúság!” A vers alcímei: I. Elôhang a városról, II. Gyermekkorunk, III. Záró vers az ôszrôl. Az utóbbi újra csak az Áad-ben jelent meg, önálló versként. Szövegváltozatok az I.-ben: 3–4. sor: „Ezüstös kis szoknyáikkal / belepték már a martot.” 6. sor: „a gyönge ízû hársak”. 15—18. sor: „S a hegy levét kiszívta. Ôk / szüretre úgyse vártak, / szôlôseink. — A nagy hasú / s még musttól részeg kádat”. 25. sortól: „S már városunk fölé sötét / felhôk dagadt tömlôivel / vonultak és cselédeink / bizonygatták: esô kell / a földeknek. S lám hirtelen / csípôs záporban áztak / uccáink és a parkok is / s akár egy rôt darázs, nagy // s mord zümmögéssel csattogott / a villám fák között el. / Öreg parasztok jártak nyûtt / s párolgó ködmönökkel / aszfaltos útak síkjain. / Hûlô szemükben égett / a frissen lélekzô mezô / s bárány, mely fázva béget.” II. 1—2. sor: „Fölszárították friss szelek / uccáinkat s a rétek”, 15. sor: „fák bojtjait cibáltuk. Ó,”. 33—41. sor: „Nagy tornyos, védett várakat / gyúrtunk meleg homokból. / A bástyán zászló lengett és / egy kis csermely futott, hol / a kastély már a völgybe ért. / Vizén nem értek által / a martalócok. — Húgaim / nevettek és virággal // övezték ifjú homlokom.” 46—48. sor: „de fák közül kilátszott / a sárga hold — s a csillagok, / ezüstös, kis virágok.” 17. old. „Visszamaradó árnyékok”, in Hv: „Hajnali hét”. Hajnali hét van. Hajnali lugasból freccsen szét és szivárog szét a hûvös. Kezedre gondolok, ujjadra, mely nagyon, nagyon hasonlít tán a fûhöz,

198

testedre, mit könnyed birokban ejtett rabul s most mélán fogva tart az ágy. Füzek habos lombsûrûjébe érek. Amott egy kút. Elkínzott vasnyakát danolva nyúzzák fejkendôs parasztnôk. Kemény kezük kopott cinkannát himbál. Mélyen danolnak, mély hangon s a fûben hatalmas és kegyetlen lábaimnál kis, újszülött nyúl tátog és hunyorgat. Piros szemét a fényre tárja enyhén. Könnyû csípôvel járok most a kékben s szeretném látni testemet, — szeretném, ha pôrén és ragyogva járna testem a fujó szélben, mely az arcba csap. Pôrén-kezemben pásztorbot s kicsüngô, dús fürtjeimen zöldtollas kalap. Elúszó vízben nézném bátor arcom, páncélba hajló, széles mellkasom. S tûnôdve járok, céltalan csavargok a nyíló réten, tar hegyoldalon, figyelve fákat, felhôt, réti fecskét, a fûben mozgó, barna árnyakat, bogárhadat, mely párosan, bogárzón, szeretkezô csápokkal fut, szalad. Így cammognak a tûzpiros bogárkák fénytörô háttal, újzöld fû között. Lazán fonott, nagy kontyú fákra nézek és eliramlok, mint az üldözött:

199

nyomomban csattog hófehér patával a vén tavasz, a vén nyers izmú mén s tudom, az élet, évek visszafutnak Istenhez s csak árnyékuk az enyém. 20. old. „Fütyölve jön a tejesember”, in Hv: „Hajnali versenyfutás” 8. sor: „hajnal van és titok — titok.” 22. old. „Kaland a szôlôhegyen”, in Hv. 9. sor: „A nagy szakállas fûben tücskök”, 19. sor: „S így arcra hullva alszik ott majd”. 25. old. „Vidéki este”, in Hv. 7—8. sor: „mint alkonytájt, száz év elôtt, / ôrségben álló jó vitéz.” 23. sor: „A zöld terász, mint bástyafô,” 30—32. sor: „elégedett és vén fejem / s virrasztok, mint egykor a jó / vitézek, lenn a végeken.” 26. old. „Szétkented színedet, a sárgát”, in Hv: „Szeptemberi elégedetlenség”, 25—32. sor: „Szeptember, édes mustok ôre, / borissza szôlôs, vedd hegyes / botodat kézbe s holmi csôszként, / ki késô hajnalig neszez, / nézz szôleink java után — járj / öreg mordállyal válladon, / hogy meg ne rontsa álmainkat / valami léha fájdalom!” 28. old. „A fák árnyéka, mint sötét”, in Hv: „Hanyatló tél”. 27— 28. sor: „anyámról, húgaimról és / tudom már, vénülök.” 32. old. „A messzi tájak bucsut intenek”, in Iü: „Verseny”. 9. sor: „Beszélgetünk. Nyarak és enyhe ôszök”, 19. sor: „Oly messze van mitôlünk. — Szinte kéne”. 37. old. „Só és kenyér”, in Iü: „Ôsz”. 17—18. sor: „és anda kézzel mennyiszer matattál / kilincseken,”. 38. old. „Ordas”, in Iü: Az elsô sor két sorban, így: „Az ág, az ág / megreccsen. Ó, ki jár ott?” A 4. sor ott 5. sor, így: „az út, az út, az út, az út, a fák”, a 6. sor ott 7. sor, így: „A pléhkönyöklô, ernyôd váza vág.” 10. sor ott 11. sor, így: „A férfikor, lám, árván áll eléd.” 12— 13. sor ott 13—14. sor, így: „Mi szól füledhez? Halk cigányzenét / oly szívszakadva húz a szöcske lába.” 39. old. „A régi nôkre, kik szerettek”, in Va: „Régi nôk”. 43. old. „Moraj és villám”, in Va: „1939—1941”, a 3. sor: „Radom, Champagne, a szôke véresen.”

200

44. old. „Szédülten ingott ég és föld velem”, in Va: „Végitélet ablaka”. 46. old. „Nem sujt le már az élô szeretet”, in Iü: „Sóbálvány”. 48. old. „Suta fenevad”, in Va: „Fenevad”. 49. old. „Lázas szív”, in Va: 13—16. sor: „az illatokba és a zöld, a kék / árnyékba hulló bûvös, régi táj, / hová zokogva visszaszállanék, / ha már meghaltam, mint egy vad sirály...” 50. old. „Kenyeretekbôl, szívetekbôl”, in Va: „Csak egy falást”, a cím alatt ajánlás: Rónay Györgynek. 5. sor: „Vonatra ül más, vagy hajóra.” 51. old. „Az álom hûvös lugasába lépek”, in Va. 2. sor: „Legyeznek engem szôlôlevelek.” 51. old. „Kertész”, in Va. 7—8. sor: „Sétál s a fák utána mennek, / mint dörmögô vadállatok.” 52. old. „Gyötörj csak engem, üdvözítô”, in Va: „Gyötörj csak”. 56. old. „Boldogtalanság”, in Va: „Nem vagyunk boldogok”. 1. sor: „Nincs háború, csak itt-ott öldökölnek.” 56. old. „Konok szeretet”, in Va: „Konok szeretetben”, a cím alatt ajánlás: Thurzó Gábornak. 1—4. sor: „Mindegy, hogy mit teszel. Nem itélkezhetünk / fölötted — Csak az Isten. / De rajtad áll, hogy élünk, vagy halunk, / hogy szomjad elveszítsen.” 57. old. „Neuraszténiás éjjel”, in Va: A cím alatt ajánlás: Bacskay Istvánnak. 192. old. „Szent-Demeter” „Falu Maros-Torda vm.-ben” (Toldalagi Pál jegyzete). A Vigilia 1978. áprilisi számában megjelent szerkesztôségi jegyzet: „Halála második évfordulóján közöljük Toldalagi Pálnak ezt a hátramaradt versei közül elôkerült ... versét ... A Szent-Demeter ... az sem lehetetlen, hogy nincs véglegesen kidolgozva, s a költô — kivált a III. részben — még nem végezte el a végsô simításokat.” T. E.

201

202

TARTALOM Sarastro temetése (Rónay György verse) 5 Megtörhetetlen számûzött (Tarbay Ede) 7

Az álom hûs vizén Gyermekkorunk Záró vers az ôszrôl Visszamaradó árnyékok Nevetsz! Nyári láz Fütyölve jön a tejesember Kaland a szôlôhegyen Este a Püspök-úton Reggeli a kertben Vidéki este Szétkented színedet, a sárgát A fák árnyéka, mint sötét Akvarell Emlékszem rád: hajad nyakadba nôtt Juhász Gyulához A messzi tájak búcsút intenek Jézusról és az angyalokról Éjszaka Németalföldi mester András Só és kenyér Ordas Elôbb... A régi nôkre, kik szerettek Félig ôsz Fekete esztendôk Moraj és villám Szédülten ingott ég és föld velem A házak, ahol hajdan éltem Nem sujt le már az élô szeretet Méhkas és ásó

203

13 16 17 18 19 20 22 23 24 25 26 28 29 30 31 32 33 34 35 36 37 38 39 39 40 41 43 44 45 46 46

Életfogytiglan Suta fenevad Lázas szív Kenyeretekbôl, szívetekbôl Az álom hûvös lugasába lépek Kertész Zuhanni kellett Gyötörj csak engem, üdvözítô El kell szakadni Kegyetlen türelem I. Kor. 23 Boldogtalanság Konok szeretet Neuraszténiás éjjel

47 48 49 50 51 51 52 52 53 54 55 56 56 57

Némán és észrevétlen Nagyváradi emlékek December vége volt A völgybôl frissen jönnek fel a népek Ez volna hát a szerelem? Ezek az összetett kezû Panasz helyett Árnyékukat az ágak A hóba dermedt sok tetem Egy pillanatra Menhelyen Ringat a száradó lucerna Tejes világ A gondolataim ma reggel Gyermekkoromban volt ilyen Mind jobban összevegyülök Mi ez a vad gyûlölködés? Idill Milyen tiszta a levegô Szerelem Egy pásztor, egy akol Ne nyugtalankodj

204

61 63 64 65 66 67 68 68 70 71 72 73 74 75 76 77 78 79 80 82 82

Mozdulatok Azon tûnôdtem tegnap Láng és föld Chernex Kopaszra nyírtak Amíg az ember él Anya és gyermeke Eltorzult élet Semmi fogható Ferenczy Béni Szabó Lôrinchez

83 84 85 86 87 87 88 88 89 90 91

Az elesettek közül egy Tücsök az éjben Ilyen lehet Kamasz Ma azt álmodtam Panasz A tékozló fiú hazatérése Derüs ôsz Egy kórlap margójára Életszabály Intelem Oldott magány Tavaszi látomás Áldott zene Régi naplóból Éhség Monteverdi Kôvé vált ábrándok Csupán az érzés Bátran A lélek megváltásai Korok Az ébredés Leszállni a toronyból Egy jó ember

205

95 95 96 97 97 98 98 99 99 100 101 101 102 103 103 104 105 105 106 107 108 108 109 110

Középkori zsoldosok Az elesettek közül egy Világ árvája Meg nem talált szavak Idézet egy kódexbôl Egy villanás Párhuzam Panasz Béni Éjféli mise a havason Füvészkerti kettôs Ami az enyém Kettôsség Légy más, mint eddig Némán állni

111 112 112 113 114 114 115 115 116 117 118 119 119 120 121

Megtört szívekkel álmodom Valamit tenni A vihar szépsége Pusztába kiáltás Ez lettem én Egy prizma sugarában Megtudtam azt is Osztozzatok a szívemen Arckép a XVII. századból Nôvérem Ha egy rózsa beszélni tudna Újabb szerelem kell Nem elég Látta, ami valaha volt Különös ember? Intô szó Forradalmárok Hajdani borzalom A Jelenések Könyvébôl Vigasztaló, volt ifjúság A mindennapi harcok

206

125 125 126 126 127 128 129 130 131 131 132 132 133 134 134 135 136 136 137 138

Megfiatalító harangszó Szerelmesek A látszat ellenére Makacs emlékek Hamut szórok fejemre Vége a mulatásnak Hátha A védtelen Mindennapi Júdás Hajdani s mai tévhit Második keresztelés Számunkra is van ünnepély A váratlan meglepetése Az ember elindulása Véget nem érô hadsereg Ne fontolgasd Eretnekségem A gyermekekrôl Én vagyok az A legjobbnak találom Emlékezz vissza Változat Önkívület Mégis révbe ért Álmaimba tör a valóság Hová jutottam? Az öreg ember így szól Hol van a hely? Égjen utolszor

138 139 140 140 141 141 142 143 144 144 145 146 146 147 148 149 149 150 151 151 152 153 154 155 155 156 157 158 158

Egy poéta vigiliája Éjfél Éjszaka Hajdani decembr Mathias testamentuma Téli rózsaszag Bukott angyalok

207

161 161 162 163 164 165

Emlékeim Naplemente a Szamosnál Hárfák s citerák... Zárda Hajnali órák Felhôidet... Könyörgés Egy sisakos Budai este Hegyvidék Templomfülke Megismerés Lobogjatok Megrémítesz Hogy hívnak, testvér? Kengyelfutó Kifogyhatatlan Isten Emelj magasba Ó, Istenem, be szörnyû az Az idôk méhe az Urat Milyen jó... Megkínzol engem, mert szeretsz Alig aludtam el Mélyen aludtam 1961 Átváltozás Az ellebegô ábránd Kérdések Ma nyugtalan vagyok Nincs felmentés Szent-Demeter Az új tavaszra Tûnôdés Nagyszombat Az élô Krisztus

166 166 167 168 169 169 170 171 172 173 174 175 177 177 178 179 180 180 181 182 183 184 185 186 188 188 189 189 190 191 192 194 195 195 196

Jegyzetek (T. E.)

197

208