21 A
mikor visszaértünk a házba, már égtek a lámpák, és Nell a földön ült, felbontott levelek körében, egy nagy naptárral az ölében. Fen lezöttyent mögé a kanapéra. – Megkaptad már a Nobel-díjat, Nellie? – Sztálin felesége rejtélyes körülmények között meghalt, és John Layard összeszűrte a levet Doris Dingwall-lal! – Azt hittem, John Berlinben van a költőkkel – jegyeztem meg, és leültem egy székre a sarokban. – Úgy fest, nagyon depressziós lett, elfuserált egy öngyilkossági kísérletet, aztán Auden lakására ment, hogy az végezzen vele. Leonie azt írja, Auden erős kísértést érzett, hogy megtegye, de végül kórházba vitte. Utána visszarepült Angliába, és elszedte Dorist Erictől. Doris és Eric Dingwall a londoni University College antropológusai voltak, híresek a nyitott házasságukról. – Mit csinálunk novemberben? – kérdezte Nell Fent. – A franc tudja – válaszolta Fen. – Miért? – Felkértek, hogy mondjak megnyitó beszédet a Nemzetközi Kongresszuson – Fen kedvéért igyekezett árnyalni a hangját. – Hiszen ez nagyszerű! – próbálkoztam egy kis amerikai lelkesedéssel. – Igazi kitüntetés. – És meghívtak, hogy legyek a múzeum kurátorhelyettese. Kapok egy irodát a toronyban. – Remek, Nellie. Hogy áll a bankszámlánk? Nell óvatosan rámosolygott. – Nagyon biztatóan.
178
– Ez az, aminek gondolom? – kérdezte Fen, és a lábujjával megbökte Helen csomagját a földön. – Nem bontottad ki. – Nem. Fen éles pillantást vetett rám, mintha tudnám, ez mit jelent. Nem tudtam. – Ugyan már, Nellie. – Lehajolt, és Nell ölébe tette. – Nézzük meg. Amellett még hasznát is vehetjük ennek – kezdte tépkedni a csomag átkötéséhez használt erős, szürke zsineget. A barna postai csomagolópapír alatt egy doboz volt. A dobozban egy háromszáz oldalnál nem hosszabb kézirat. Egymásra fekvő, tökéletesen párhuzamosra igazított lapok. Félelemmel vegyes áhítattal néztük, mintha megszólalhatna vagy lángokba borulhatna. Nellnek már volt ebben tapasztalata: fogta a több száz noteszét, és varázslatosan egy halom tiszta, különálló papírlapba sűrítette, több millió részletet valamiféle rendbe zárt, hogy ezekből könyv álljon össze, de Fennek és nekem még nem volt. Ebből a szemszögből nézve az átalakulás véghezvihetetlennek tűnt. A papírcsomag tetején egy rövid levél volt apró, sűrű kézírással: Drága Nell! Végre. Remélem, Fennel lesz időtök egy pillantást vetni rá. Nem kell sietnetek. Ma átadom Papának, és lefogadom, hogy nyáron átdolgoztatja velem. Ha Fen nem ért egyet a dobuk bemutatásával, őszintén és kíméletlenül meg kell mondania. Most kaptam meg az első leveledet a mumbanyókról. Visszataszító társaságnak
179
tűnik. Azóta már biztos megszelídítetted őket. Szeretettel: H.
Mindketten hosszan nézték a levelet, körülbelül addig, amíg egy teljes oldalt végig lehet olvasni. A csend nem volt nyugodt, inkább a nyugodtság ellentéte. Mintha ők hárman – Fen, Nell és Helen – olyan beszélgetést folytattak volna, amit én nem hallhattam. – Belenézünk? – vetettem fel. – Majd én főzök teát. – Uzsonnaidő! – kiáltott fel Fen a legjobb cambridge-i teafelszolgáló hölgy hangján. – Siessenek! – Mind a hárman elolvasnánk? Együtt? – riadt fel Nell a transzból. – Miért is ne? Keservesen vágytam rá. Új ötletre, a fejemben felbukkanó új gondolatra áhítoztam. Gyorsan megfőztem a teát; a kis ház konyhájában a lehető legkevésbé zavaróan kerülgettem Banit. Amint letettem a teáskancsót és a csészéket a ládára, Nell olvasni kezdett. Az első oldalakon Helen a világ legnagyobb és legsúlyosabb társadalmi problémájának azt tartotta, hogy a nyugati civilizáció nem érti meg más népek kultúráját. A huszadik oldalnál bekapcsolta Kopernikuszt, Dewey-t, Darwint, Rousseau-t és Linné Homo ferusát, néhányszor körbeszáguldott a földgolyón, majd azt bizonygatta, hogy a faji öröklés, a tiszta faj gondolata puszta becsapás, hogy a kultúra nem örökíthető át biológiailag, és a nyugati civilizáció nem a kultúra evolúciójának végső eredménye, mint ahogy a bennszülött társadalmak tanulmányozása sem egyenlő az eredetünk tanulmányozásával.
180
Az első fejezetben egyszerű, egyenes beszéddel papírra vetette a nézetek többségét, amit a mi antropológus nemzedékünk mindig is érzett, de nem írt le ilyen egyértelműen. Olyan érzés volt, mintha a könyvet nekünk írta volna, egyedül csak nekünk, és a kemény üzenet lényege ez volt: Folytassátok. Meg tudjátok csinálni! Fontos, amit tesztek. Nem pocsékoljátok el az időtöket. A legmámorítóbb drog sem lehetett volna erősebb hatással rám. Pár fejezettel később egyszer csak észrevettük, hogy Bani ott áll felettünk, és beszél hozzánk. Kiderült, hogy azt próbálta meg elmondani, hogy kész a vacsora. Az asztalhoz, amelyet terítővel és tányérokkal terítettek meg, magunkkal vittük a könyvet. Fen folytatta az olvasást, és a mondatok között kapott be egy-egy falatot, és felteszem, nem méltányoltuk eléggé az ételt, mert Bani köszönés és mosogatás nélkül távozott. Fen tovább olvasott; a kis konyhában állt, mialatt Nell-lel elmosogattunk, eltörölgettünk. Amikor ahhoz a részhez ért, ahol Helen azzal vádolja Malinowskit, hogy a trobriandiakat átlagos bennszülöttként kezeli, Fen majdnem üvöltött. Aztán villámló tekintettel nézett fel a lapról. – A képzeletem játszik velem, vagy most alázta porig ezen a három oldalon Frazert, Spenglert és Malinowskit? Harsányan, egyszerre robbant ki belőlünk a nevetés. Megszédített minket a tekintélyrombolása, a bátorsága, a becsvágya. Fen folytatta a felolvasást. Helen elismerte, hogy a bennszülött társadalmakat könnyebb tanulmányozni, mint a mi sokkal bonyolultabb nyugati civilizációnkat, ahogy Darwin is egyszerűbben boldo-
181
gult a bogarakkal, amikor lefektette az elméleteit, mint az emberrel. – A rohadt életbe! – ordított Nell a lapra. – Ezerszer lefolytattuk ezt a vitát a bogarakról! És mindig én győztem. De azért beleírta a könyvébe. A hajából valahonnan előhúzott egy ceruzát, és nekilátott, hogy kihúzza az utolsó mondatokat. – Hé! – fogta le Fen. – Hagyjuk, hadd mondja el, amit akar, mielőtt húzogatni kezdünk. Visszamentünk a kanapéhoz, és előhoztam egy kancsó kiona „bort”, aminek olyan íze volt, mint az édesített guminak. Fen átadta a kéziratot, és nekifogtam az olvasásnak. Ez a rész az új-mexikói zunikról szólt, akik megélhetést és „léthez való hozzáállást” hasítottak ki maguknak, ami szöges ellentéte volt a többi észak-amerikai törzsnek, akik drogokkal és erjesztett kaktuszlével érték el, hogy „vallási kábulatba” essenek. – Egy kicsit én is vallásosnak érzem magam – jegyezte meg Fen. – Ez a nyomorult ital nagyon erős. Nell nem szólt semmit – egy noteszbe írta le a gondolatait –, de a csészéje félig kiürült, és lángolt az arca. A ceruzája vége nedves volt, és agyonrágott. Más törzsek addig táncoltak, amíg habzott a szájuk vagy görcsrohamot kaptak, vagy látomásaik támadtak, de a zunik egyszerűen azért táncoltak, hogy módszeresen megváltoztassák a természetet. „A lábuk fáradhatatlan dobogása összegyűjti az égen a ködpárát, és azt feltorlódó esőfelhőkbe halmozza. Végül rákényszeríti az esőt a földre.” Nell bólogatott, miközben olvastam. – Gyönyörű – jegyezte meg. – Borzalmas! – pattant fel Fen, és a papírra mutatott. – Pontosan erről van szó. Ez az a sor, amit nem húzhat ki. Pontosan itt veszti el minden tekintélyét.
182
– Bevon minket a pillanatba – vetette ellen Nell. – A kultúra középpontjába. – Koholmány. Nagyon is jól tudja, hogy a lábdobogás nem hozza el az esőt. – Hát persze, Fen. De itt azt ragadja meg, ahogyan a zunik látják, az ő szemszögükből meséli el. – Ez egyszerűen felületesség. A nagyközönségnek szól, nem a tudósnak. Ő jobb annál, semhogy ilyen hibát vétsen. Ez az utolsó érv belefojtotta Nellbe a szót. – Mi a véleményed, Bankson? – fordult hozzám Fen. – Igen vagy nem a földből kisajtolt esőre? Megengedett-e a költői szabadság a jó tudós számára? Inkább folytattam az olvasást. A dobukhoz értünk. Fen volt az egyetlen antropológus, aki valaha tanulmányozta őket, így erről a kultúráról Helen egész felvázolt képének Fen Óceániában publikált monográfiája és a Helen által New Yorkban lefolytatott interjúk képezték az alapját. Megkeményítettem magam Fen várható tiltakozásaival szemben, de lelkesen buzdította Helent, aki nyugtalanító képet festett egy törvényt nem ismerő társadalomról, ahol a legfőbb erény a rosszakarat és az árulás. Egy nyitott közösségi tánctér helyett a falu közepén egy temető volt. Közösségi kertek helyett minden család maga ültette köves magánterületére a jamot, és egyedül a varázslatban, és csakis a varázslatban bízott, hogy a jam szárba szökken, mert hittek abban, hogy a jamgumók éjjel kóborolnak a föld alatt, és csak a varázsigék és ellen-varázsigék bírhatják rá őket a hazatérésre, és minden kert virágzása egyedül a varázslattól függ, és nem az elültetett magok számától. – Ez nem lehet igaz! – csapott Nell a lapra. – Kételkedsz a mi kedves Helen barátnőnkben vagy a szeretett férjedben, vagy mindkettőnkben?
183
– Ez nem volt a monográfiádban. Te mesélted neki? – Hát persze. – És őszintén hiszel benne, hogy a dobuk nem ismerték fel az összefüggést a magok száma és a termés bősége között? – Úgy van. Sietve folytattam. A dobuk körében, mivel sosem volt elég élelmiszer, és gyakran félig éhen haltak, sok földműveléssel kapcsolatos babona terjedt el, ráadásul úgy érezték, hogy a jamnak nem tesz jót a játék, az ének, a nevetés vagy a boldogság bármilyen formája, viszont elengedhetetlenül fontos a kertben közösülni. A feleségeket okolták mindig a házastársuk haláláért, és úgy tartották, hogy a nők el tudják hagyni a testüket, és halálos tetteket tudnak végrehajtani, következésképpen mélységesen féltek tőlük, s ezzel együtt erősen kívánták is őket, és a kíséret nélkül járkáló nők a férfiak zaklatásának voltak kitéve. Prűdek voltak, nem szívesen beszéltek a szexről, pedig sokat közösültek, és nagyfokú kielégülésről számoltak be. A dobuknak fontos volt a kölcsönös szexuális kielégülés. Éreztem, hogy lángol a bőröm olvasás közben. Fen szerencsére Helen mondandójára koncentrált, és nem emiatt ugratott. Az egyik legfontosabb varázslatuk a láthatatlansági varázsige volt, amit elsősorban a lopáshoz és a házasságtöréshez használtak. – Ezt meg is tanították nekem – mondta Fen. – Még most is kívülről tudom. Egy nap még jól jöhet. „A dobuk maradéktalanul megélik – zárta sorait Helen – az emberiségnek a világegyetem rosszakaratáról alkotott legszörnyűbb rémálmait.” – Ennél ijesztőbb népről még nem olvastam – jegyeztem meg.
184
– Fen labilis lelkiállapotban volt, amikor megismertem – mondta Nell. – Ilyen volt a szeme – nyitotta a szemét olyan tágra, ahogy csak bírta. – Két éven át mindennap halálra voltam rémülve – ismerte be Fen. – Én fele ennyi időt sem bírtam volna ki – tettem hozzá, de aztán felmerült bennem, hogy a dobuk nagyon is emlékeztetnek rá a paranoid természetével, fekete humorával, az örömmel szembeni bizalmatlanságával, titkolódzásával. Akaratlanul is megkérdőjeleztem a kutatását. Amikor egy bizonyos néppel kapcsolatban egyetlen ember a szaktekintély, miről tudunk meg többet, amikor az elemzést olvassuk: a népről vagy az antropológusról? Szokás szerint úgy találtam, hogy jobban érdekel ez a metszőpont, mint bármi más. Fen egy ponton több doboz szardíniát és sárgabarackkonzervet hozott elő, amelyeket kézzel tömtünk magunkba, mert hirtelen olyan kielégíthetetlen éhség tört a testünkre, mint a szellemünkre. Előtte már elővettük a jegyzetfüzeteinket, és amit akartunk, feljegyeztük Helennek meg magunknak, és mindent összemaszatoltunk, miközben egyszerre próbáltunk olvasni, írni, vitatkozni és enni. Az arcunkat látva bárki azt mondta volna, hogy lázban égünk és félig elment az eszünk, és az illetőnek talán igaza is lett volna, de Helen könyvétől úgy éreztük, hogy le tudnánk szakítani az égről a csillagokat, és újra tudnánk írni a világot. Most először láttam magam előtt, hogy meg tudnám írni a kionákról szóló könyvet. Még némiképpen körvonalaztam is, milyen lenne. Elég volt ez a pár szó, hogy sok mindent lehetségesnek érezzek. Amikor Fen az utolsó oldalakon Helen végső konklúziójához ért, miszerint minden kultúrának megvan-
185
nak a maga egyedi céljai, és a társadalmát e célok felé irányítja, már ibolyaszínű volt az ég alja. Az emberi lehetőségek teljes készletét egy nagy ívnek írta le, amelyből minden kultúra választ egy sor jellemvonást. Az utolsó oldalak egy tűzijáték fináléjára emlékeztettek, amikor egyszerre lőnek fel egy csomó petárdát, és azok egymás után durrannak. Helen azt állította, hogy mivel nyugaton a magántulajdonra fektetik a legnagyobb hangsúlyt, a szabadságunk sokkal korlátozottabb, mint sok bennszülött társadalomban. Kijelentette, hogy egy kultúrában sokszor tabu a domináns jellegzetességekről folytatott igazi vita; a mi kultúránkban például nem megengedett a háborúról vagy a kapitalizmusról igazi vitát folytatni, ami arra utal, hogy ezek a domináns jellegzetességek kényszeresek és túldimenzionáltak lettek. A homoszexualitást és a transzállapotot most abnormalitásnak tekintik, míg a középkorban szentté avatták azokat, akik transzba tudtak esni, amit a lét legmagasabb állapotának tekintettek, és Platón világosan leírta, hogy az ókori Görögországban a homoszexualitás „a jó élet elérésének fontos eszköze” volt. Helen azt állította, hogy a hivatalos doktrínáknak való behódolás a környezettel való meghasonlottsághoz vezet, és a hagyomány pszichopátiássá válhat. Utolsó mondataival a kulturális relativizmus elfogadására és a különbségek tolerálására buzdított. – Egy igazi deviáns könyve – csapta le Fen az utolsó oldalt. – Egy igazi paranoid különcé. A végén itt már kicsit hisztérikus kezd lenni, mintha az egész világ éppen összeomlani készülne. Nell rajtakapott, hogy őt nézem: – Mi az? – Úgy nézel ki, mintha kilenc különböző gondolatmenetet követnél egyszerre.
186
– Inkább negyvenhármat. Feküdjünk le, mielőtt szétmegy a fejünk. – Lement a létrán, hogy egy banánlevelet tekerjen a legalsó fokra, ami elijesztette a látogatókat. – Minden rendben. További értesítésig a bolt bezárt. Fen a szájába csorgatta a maradék gumibort, amely lecsorgott az állán. A kézfejével letörölte. Levette az ingét, megtörölte vele a hónalját, aztán a Wanjinak szánt szennyes közé hajította. – Fel Bedfordshire-be, milady – mondta az én akcentusommal, és megfogta Nell karját, aztán elindultak a szobájuk felé. – Jó éjt. A dolgozószobájukban lévő gyékényem felé indultam, kicsit olyan érzéssel, mint a család házi kedvence, akit éjszakára kizárnak. Ébren feküdtem, miközben előbb felébredtek az állatok, és gallyak reccsentek, leveleken törtek át, üvöltöttek, aztán hallottam a majmok jajongását, majd az emberek köhögését, morgását, siránkozását, kiabálását. A nők lármás fecsegését, ahogy levonultak a kenuikhoz, aztán hallottam az evezésüket és az éneküket, amit felém hozott a víz. Gongokat, dobokat, szidásokat és nevetéseket, a sirályok tompa csobbanását a vízbe, a repülőkutyák becsapódását a fák közé. Végül elaludtam. Azt álmodtam, hogy egy jégtáblán vagyok, guggolok, mint egy bennszülött, és egy nagy jelképet vések bele a jégbe. De a jég olvadni kezd, és bár mélyre véstem a jelképet – valamit két vonallal, amelyek középen keresztezték egymást, egy egész gondolatnyi bekezdést képviselő jelet –, a jég kásás lesz, és a lábam belecsúszik a tengerbe. Írás hangjára ébredtem, ahogy a ceruza kapar a papíron, és a kéz halkabb surrogással követi. Átfordultam a másik oldalamra, és arra számítottam, hogy Nellt látom a konyhaasztalnál, de Fen ült ott. Nem hagyta
187
abba. Nem látta, hogy figyelem. Közel hajolt a papírhoz, arca eltorzult az összpontosítástól, és túl sokáig tartotta vissza a levegőt, aztán hangosan fújta ki az orrán. Ha nem látom, hogy mit csinál, azt hihettem volna, hogy az árnyékszéken ül. Amikor mocorgás hallatszott a hálóból, felhagyott a munkával, összekapta a papírjait, és velük együtt elhagyta a házat. Nell abban jött ki, amiben valószínűleg aludt: egy nagy pamutnadrágban és egy világoszöld ingben. Nagy bögrékben kávét csinált sűrített tejjel, és oda ült, ahova korábban Fen is. Fogalmam sem volt, hogy délelőtt tíz vagy délután négy van. A fény réseken és lyukakon hatolt be meghatározhatatlan irányból. Úgy éreztem magam, mint egy szünidejét töltő fiú. Nell mindkét lábát felhúzta a székre, a bögrét az egyik térdére tette. Vele szemben ültem, Helen kézirata ott feküdt közöttünk. A hüvelykujjával behajlította a lapok egyik sarkát, aztán hagyta, hogy lassan visszaperegjenek. – Mindig is egy könyvön dolgozott, de egy idő múlva arra a feltevésre jutottam, hogy sosem fogja befejezni. Azt hittem, e tekintetben túlléptem rajta. És ez most… emellett az én könyvem olyan, mint egy gyerek emlékkönyve egy cincinnatti kirándulásról. Jó néhány komoly fejtörést okozó gondolat van benne. Mialatt én mutatós kis köveket gyűjtögettem, Helen egy egész katedrálist épített. Még most is éreztem az álom feszültségét a testemben, a jelképet, amelyet az olvadó jégbe próbáltam vésni. Mulatságosnak tartottam, hogy Nell egy katedrális építésére törekszik, míg én egyetlen jelkép kivésésével küszködöm. – Nevetsz rajtam és a vigaszpartimon. – Szó sincs róla.
188
A történetre gondoltam, amit arról mesélt, hogy a szekrényben kifogyott a nyála. Tisztán láttam magam előtt azt a négyévest. – De igen. – Nem – de nem bírtam elfojtani a mosolyomat. – Ugyanezt érzem. – Á, dehogy. Nézd csak meg magad. Nyúlánk vagy, fesztelen, a szád fülig ér. – Szerintem Fen ma hozzáfogott a katedrálisához. – Írt? – Sok-sok oldalt. Meglepettnek látszott, de nem tett rá különösebb hatást. – Sok mindent hajszol, aminek aztán semmi a vége. És most itt van Xambun, és nem segít nekem vele kapcsolatban. Nem mehetek be a férfiak házába. Minél nagyobb hűhót csapok, annál jobban ellenáll, és öt hónapon belül elmegyünk innen úgy, hogy nem beszéltünk vele. – Megpróbálhatnék közbenjárni… – Ne, kérlek, ne! Rájönne, hogy beszéltünk, és attól csak rosszabb lenne. Szerettem volna a segítségére lenni, valamit felajánlani neki. Amilyen tapintatosan csak tudtam, meséltem a férfiak házának második bejáratáról. – És azt mondod, a szeméremajkak között mentél be? – kérdezte, és már nyúlt is a noteszéért. – Az ilyesmit szándékosan titkolja előttem. – Lehet, hogy tiszteli a tabuikat. – Fen fütyül a tabukra. Nem is kell figyelembe vennie őket. Itt egy kultúrát próbálunk ketten összerakni, és olyan partnerem van, aki visszatartja az információt. Kihegyezett egy ceruzát, és most nagyobb részletességgel újra elmondatta velem. Sok, nagyon sok kérdést
189
tett fel, amelyekből beszélgetés kerekedett a női nemi szervről, és arról, hogy a Sepik mentén hogyan használják az ábrázolást az egyes törzsek. Végül valóban úgy éreztem, hogy ha nem is egy Xambunnal folytatott interjúhoz segítettem hozzá, de olyasmit adtam, amit felhasználhat. Javítottam a kedvén is, és most éreztem, milyen felvillanyozó lenne a terepen ezzel a nővel dolgozni. Beszélgetésünk visszakanyarodott az asztalon fekvő kézirathoz. Újra átolvastuk az első fejezetet, és megjegyzéseket fűztünk hozzá, amelyeket a margóra írtunk. Átírtuk a bevezetőt, aztán átmentünk a dolgozószobába, ahol Nell le tudta gépelni. Az íróasztalok egymás mellett álltak, és diktáltam, amit írtunk, Nell pedig legépelte. Áttértünk a következő fejezetre, de most már mindketten némán olvastuk, meg-megálltunk bizonyos részeknél, rendszerint ugyanazoknál, és megjegyzést fűztünk hozzá Helennek. Több gyerek is figyelmen kívül hagyta a létrára tekert nagy banánlevelet, és mindenképp felmászott a házba. A moszkitóhálón kívül letelepedtek, és minket figyeltek. Néha megpróbálták utánozni a furcsa hangokat, amelyeket kiadtunk. Fen visszajött, mire a dobukról írt fejezethez értünk. Nem örült annak, amit látott, hogy kettesben vagyunk, és Helen könyvén dolgozunk, és addig duzzogott, amíg Nell rá nem vette, hogy mondja el a dobu férfi történetét, akinek szilárd meggyőződése volt, hogy a láthatatlansági varázslat tökéletesen bevált nála, és besettenkedett a nők házába, csakhogy minden alkalommal fejbe kólintották az ajtóban egy ásóbottal. Aztán Fen leírta, milyen volt a szerelmi igézet, amelyet egy kuruzsló bocsátott rá, és semmi kétségem sem volt, hogy kizárólag ezt tartja felelősnek azért, hogy olyan gyorsan beleszeretett Nellbe a hajón.
190
Nell elindult a körjáratára, és Fennel még elértük az egyik szertartásházban tartott utolsó bemetszési szertartást. A fiú, egy tizenkét évesnél nem nagyobb gyerek jajongott, és idősebb fiúk szorították le egy fatörzsre, mialatt néhány férfi vagdosta, és több száz apró bemetszést ejtettek a hátán és a vállán. Mindegyik sebbe déligyümölcslé keveréket cseppentettek, hogy a bőr felpúposodjon, és a hegek kidomborodjanak, és olyan textúrájuk legyen, amitől a bőre a krokodiléra hasonlít. Sötét csíkokban itatta át vére a fát. Amikor végeztek, olajjal és kurkumával befestették, és fehér agyaggal bekenték, aztán a síró, félig eszméletlen gyereket egy félreeső helyre cipelték, amíg meg nem gyógyul. Fennel lesétáltunk a tópartra. Több tucat bemetszési szertartást néztem már végig, de semmivel sem lett könnyebb. Elgyengült a lábam, égett a mellkasom. Leültünk a homokba, és nem tudom, váltottunk-e egy szót is. Azon az estén összegyűltünk az élelmiszerraktárként használt kunyhók megáldására, amelyek majdnem teljesen kiürültek a Xambun tiszteletére rendezett ünnepségek alatt. Kis helyre zsúfolódtunk össze a raktárak körül, de Fentől és tőlem mindenki legalább másfél méter távolságot tartott, Nell viszont egy kislányt tartott a karjában, egy másikat a hátán, és több gyerek fogta át a lábát. A felnőttek a klánjuk totemnövényét viselték. Mindegyik raktárba két jamgyökeret vittek be, megáldották, majd arra biztatták, hogy szaporodjanak. Hosszú dalokban és imákban idézték fel az ősöket. Melegem volt, elfáradtam az álldogálásban, és a bemetszési szertartástól még forgott a gyomrom. Valahol a bozótban volt az a kisfiú, egyedül egy kunyhóban, sírva és a fájdalomtól félőrülten. Fen megbökött, én meg követtem a tekintetét. Egy férfit nézett a tömeg szélén. Még ha nem is tudtam vol-
191
na róla, akkor is láttam, hogy különbözik a többiektől. Emberek álltak körülötte, vele egykorú férfiak, és egész közel egy lány is, de magányosabbnak, testben távolibbnak tűnt, mint bármelyik bennszülött, akit addig ismertem. A szertartás végén felszólították, hogy álljon a raktárház ajtajába, de nem volt hajlandó megmozdulni. A tömeg buzdította, ám végül egy gumókból font nyakláncot vittek oda hozzá, és akasztottak a nyakába. Egy pillanatra felemelte a fejét. Úgy tűnt, minden erejét össze kell szednie, hogy ne tépje le a súlyos láncot. Úgy volt, hogy ő énekli a befejező imát, de nem tette, és pár perccel később Malun ment oda hozzá, és tette meg helyette. A házhoz sétálva róla beszélgettünk. Nell egyetértett velem a kedélyállapotát illetően, de Fen szerint túlzott volt a reakciónk. Xambunt olyan fiatalembernek látta, mint bárki mást, aki hosszú távollét után hazatér: enyhén összezavarodottnak, aki új utat igyekszik keresni. Nell azonnal neki akart fogni a kikérdezésének. Szerette volna, ha Fen elmegy, és megkeresi a férfiak valamelyik házában, de Fen meggyőzte, hogy Xambunnak még szüksége van néhány napra, hogy beilleszkedjen, és jobb információhoz jutnak, ha egyszer visszazökken a régi élete kerékvágásába.
192
