J. S. Foer: Rém hangosan és irtó közel (részlet) Azta! És a teáskanna? Mi lenne, ha a csőre kinyílna és becsukódna, amikor kitör belőle a gőz, ha szájjá lenne, és édes dallamokat fütyörészne, vagy Shakespeare-t szavalna, vagy csak egy jót röhincsélne velem? Feltalálhatnék egy teáskannát, amelyik elalvás előtt esti mesét olvas fel a papa hangján, esetleg egy teáskannakórust, amelyik a Beatlesék Sárga tengeralattjáróját adja elő, akiket imádok, mert a rovartan az egyik raison d’être-em [létjogosultság (francia)] – ezt a francia kifejezést már ismerem. Jó még az is, hogy sikerült beidomítanom a végbelemet, hogy beszéljen, amikor szellentek. Ha rém muris akarnék lenni, megtanítanám, hogy mondja azt: „Nem én voltam!”, valahányszor a szokásosnál is irtó nagyobbat szellentek. És ha valaha a Tükörteremben szellentenék egy rém hatalmasat, ami Franciaországban van, Párizs mellett, Versailles-ban, akkor a végbelem magától értetődően azt mondaná: „Ce n’étais pas moi!” És az apró mikrofonok? Mi lenne, ha az emberek lenyelnék, és azok a szívverésünket közvetítenék apró hangszórókon keresztül, amelyeket, teszem azt, a farmerzsebünkben viselnénk? Ha valaki esténként végiggördeszkázna az utcán, hallaná mindenkinek a szívdobogását, meg azok is hallanák az övét, mintha egy hanglokátorból jönne. Muris lenne tudni, vajon egyszerre dobogna-e mindenkinek a szíve, ahogy azok a nők, akik együtt élnek, egyszerre szoktak menstruálni, ezt tényként tudom, bár ne tudnám. Ez annyira fura volna, ámbátor az a hely, ahol a csecsemők világra jönnek a kórházban, bizonyára úgy csengnebongna, mint kristálycsillár egy lakóhajón, mert a csecsemők még aligha tudnák összehangolni a szívverésüket. És New York város maratoni futóversenyének az utolsó sorában már akkora lenne a csinnadratta, mint a háborúban. Meg aztán hányszor megesik, hogy az embernek sietve el kell húznia valahonnét, pedig hát nincs szárnya, legalábbis még nincs neki, ámbár ha madáreledeles trikót húzna magára? És különben is. Három és fél hónapja először voltam dzsúdzsucuórán. Az önvédelem érthető okoknál fogva rémesen érdekel, és a mama szerint a csörgődob mellé jót tenne nekem némi fizikai tevékenység, így aztán három és fél hónapja elmentem dzsúdzsucuórára. Tizennégy srác volt a csapatban, mind szépen fehér ruhába öltözve. A meghajlást gyakoroltuk, aztán körbeültünk, mint a bennszülöttek, aztán Mark szenszej magához szólított. – Rúgj a micsodámba – mondta. Szétvetette a lábát és megismételte: – Rúgj a micsodámba, amilyen erősen csak bírsz. – Excusez-moi? [Elnézést, hogyan?] – kérdeztem vissza. Kezét a csípőjére tette, mély lélegzetet vett, és lehunyta a szemét, ebből rájöttem, hogy komolyan gondolja. – Jesszum – mondtam, és közben magamban azt gondoltam: Azta! – Na, mi lesz már, öregem? Rúgd szét a micsodámat. – Rúgjam szét a micsodáját? – Ki se nyitotta a szemét, csak hahotázott: – Ha megpróbálnád, akkor se tudnád szétrúgni. Éppen erről szól ez az egész. Most azt mutatjuk be, hogy a jól kondiban tartott test hogyan tudja kivédeni az egyenes támadást. Na, gyerünk! – Én pacifista vagyok – feleltem, és mivel a korombeliek amúgy nemigen tudják, hogy az mit jelent, feléjük fordulva közöltem: – Szerintem nem helyénvaló belerúgni egy másik ember micsodájába. Semmilyen körülmények között sem az. – Kérdezhetek valamit? – kérdezte Mark szenszej. Én meg feléje fordultam, és közöltem: – Azzal, hogy „Kérdezhetek valamit?”, már kérdezett is valamit. – Szeretnél dzsúdzsucumesterré válni? – Nem – feleltem, holott akkor már a családi ékszerkereskedést sem akartam tovább folytatni.
– Érdekel, hogyan lesz a dzsúdzsucutanulóból dzsúdzsucumester? – kérdezte. – Engem minden érdekel – feleltem, holott ma már ez sem felel meg a valóságnak. – A dzsúdzsucutanulóból akkor lesz dzsúdzsucumester, ha szétrúgja a tanítómestere micsodáját. – Lenyűgöző. Akkor, három és fél hónapja voltam utoljára dzsúdzsucu órán. Iszonyúan szeretném, ha itt lenne a csörgődobom, mert most, hogy túl vagyunk mindenen, még mindig nehéz a szívem, és egy jó dobolás néha nagyon jót tesz. A csörgődobon legszuperebbül Rimszkij-Korszakov A dongó című művét tudom játszani, ezt töltöttem le csengőhangnak a mobilomra is, amit a papa halála után kaptam. Eléggé elképesztő, hogy el tudom játszani A dongót, mert egyes részeknél irtó gyorsan kell ütni, ami rém nehéz, mert a csuklóm még nem elég erős. Ron felajánlotta, hogy vesz nekem egy ötrészes dobszerelést. A szeretetet persze pénzen nem lehet megvásárolni, de azért megkérdeztem, hogy lesz-e hozzá cintányér is. – Amit csak akarsz – felelte, aztán elvette a jojót az asztalomról, és föl-alá járkált vele. Tudtam, hogy csak kedves akar lenni, mégis irtóra begurultam. – Jojó moi! – kiáltottam, és kikaptam a kezéből. Valójában ezt akartam a tudtára adni: – Nem vagy a papám, és soha nem is leszel. Nem fura, hogy a halottak száma egyre nő, miközben a Föld mérete nem változik, így aztán egy szép napon már nem lesz elegendő hely, hogy mindenkit eltemessenek? Tavaly, a kilencedik születésnapomra nagymama előfizette nekem a National Geographicot, amit ő „a National Geographicnak” nevez. Kaptam még tőle egy fehér blézert is, mert én kizárólag fehéret viselek, de egyelőre túl nagy, úgyhogy jó sokáig kitart. A nagypapa fényképezőgépét is nekem adta, amit két oknál fogva is szeretek. Megkérdeztem, miért nem vitte magával, amikor elment. – Talán mert neked szánta – felelte erre a nagymama. – De én akkor mínusz harmincéves voltam. – Akkor is – érvelt ő. Szóval, ami egészen elképesztő, hogy azt olvastam a National Geographicban, hogy napjainkban több ember él, mint amennyi az emberiség egész történelme folyamán meghalt. Vagyis ha mindenki egy időben akarná eljátszani Hamletet, nem tudná, mert nem állna rendelkezésre elegendő koponya! Mi lenne, ha lefelé növekvő felhőkarcolókat építenénk a halottaknak? Mondjuk az élők számára fölfelé épített felhőkarcolók alá. Eltemethetnénk őket a mínusz századik emeleten, és akkor a halottak világa elférne az élőké alatt. Néha az is eszembe jut, mi lenne, ha a felhőkarcoló mozogna felfelé és lefelé, miközben egy helyben állna benne a lift? Aki például fel akar menni a kilencvenötödik emeletre, csak megnyomja a 95-ös gombot, mire odajön a kilencvenötödik emelet. Rém hasznos lehet, mert ha fenn vagy a kilencvenötödiken, és valahol alattad becsapódik egy repülőgép, akkor az épület levisz a földszintre, és mindenki megmenekül még akkor is, ha aznap nem vette fel a madáreledeles trikóját. Eddig mindösszesen kétszer ültem limuzinban. Az első alkalom borzalmas volt, bár maga a limuzin mesés. Odahaza tilos tévét néznem, és persze a limuzinban sem volt szabad, mégis örültem, hogy volt benne tévé. Megkérdeztem, útba ejthetjük-e az iskolát, hogy Fogpaszta és A Minch is lásson a limuzinban. De a mama azt mondta, hogy az iskola nem esik útba, a temetőből meg nem késhetünk el. – Miért nem? – kérdeztem, ami jó kérdésnek tűnt, és ha belegondolok, miért is ne? Habár ma már nem jellemző rám, de valaha ateista voltam, ami azt jelenti, hogy nem hittem, hogy vannak dolgok, amelyeket nem lehet megfigyelni. Azt hittem, ha az ember meghal, akkor meghal egyszer s mindenkorra, nem érez semmit, és nem is álmodik. Nem arról van szó, hogy ma azt hiszem, vannak dolgok, amelyeket nem lehet megfigyelni, egyáltalán nem. Hanem hogy azt hiszem, a dolgok rémesen bonyolultak. Meg aztán, nem is temettük el a papát igazándiból. Hiába követtem el mindent, hogy ne bosszantson, mégis annyira bosszantott, hogy a nagymama folyvást megsimogatott, hogy előremásztam a sofőr mellé, és addig böködtem a
vállát, míg hajlandó volt némi figyelmet szánni rám. – Mi. Az. Úti. Célja – kérdeztem Stephen Hawking-hangon. – Hogyan? – Tudni szeretné, hogy hívják – szólt nagymama a hátsó ülésről. Amire a sofőr kezembe nyomta a névjegyét. Gerald Thompson Sunshine Limousine Mind az öt városrészben (212) 570-7249 Én is átnyújtottam a magamét, és közöltem: – Üdvözlöm. Gerald. A. Nevem. Oskar. – Megkérdezte, miért beszélek így. – Oskar központi feldolgozóegysége egy idegrendszeri netprocesszor. Egy tanulókomputer. Minél több kapcsolatot létesít az emberekkel, annál többet tanul. – Ó – mondta erre Gerald. Majd hozzátette: – Ké. – Nem tudtam eldönteni, hogy kedvel-e, ezért megjegyeztem: – Szuper a százdolláros napszemüvege. – Csak hetvenötbe került – felelte. – Sok csúnya szót ismer? – Ismerek egypárat. – Én nem beszélhetek csúnyán. – Vazze. – Mi az a vazze? – Csúnya szó. Azt szoktad mondani, hogy „szar”? – Az is káromkodás, ugye? – Ha azt mondod, hogy szaracén, akkor nem. – Akkor talán nem. – Ha elszabtuk, hát elszabtuk, te szaracén. – Gerald megrázta a fejét és fölnevetett, de kedvesen, vagyis nem énrajtam nevetett. – Még azt se szabad kimondanom, hogy „muff”, hacsak nem ténylegesen arról beszélek, amivel az emberek régen a hideg ellen védekeztek. Menő ez a sofőrkesztyű. – Kösz. – És ekkor eszembe jutott valami, és ki is mondtam. – Tulajdonképp, ha rém hosszú volna a limuzin, nem is kellene hozzá sofőr. Az ember csak beszállna hátul, végigmenne a limuzinon, kiszállna az első ülésnél, és már ott is lenne, ahová menni akart. Vagyis a mi esetünkben az első ülésnél lenne a temető. – Én meg most épp a meccset nézném. – Vállon veregettem, és azt mondtam: – Ha megnézi az értelmező szótárban a „frenetikus” szó jelentését, a saját fényképét találja majd mellette. A hátsó ülésen mama szorongatott valamit a táskájában. Onnan tudtam, hogy erősen szorítja, mert láttam a karján megfeszülő izmokat. A nagyi fehér kesztyűt kötött, ebből tudtam, hogy nekem készül, pedig nem is volt hideg odakinn. Szerettem volna megkérdezni a mamát, hogy mit szorongat, és miért rejtegeti. Emlékszem, arra gondoltam, még ha a kihűlés veszélye fenyeget, akkor se fogom soha de soha felvenni azt a kesztyűt. – Most, hogy jobban belegondolok – mondtam Geraldnak –, csinálhatnának egy olyan rém hosszú limuzint, amelyiknek a hátsó ülése a mamája hasáról készült első ultrahangfelvételénél kezdődik a terhessége kezdetén és a maga sírjánál ér véget, vagyis olyan hosszú, mint az élete. – Csakhogy, ha mindenki így élne, akkor soha senki nem találkozna senkivel, nem igaz? – Hát aztán? – kérdeztem vissza. A mama szorongatott, a nagymama kötögetett, én meg közöltem Geralddal: – Egyszer hasba rúgtam egy francia csirkét – ugyanis mindenáron meg akartam nevettetni, mert arra gondoltam, ha sikerül megnevettetnem, akkor az én szívem is könnyebb lesz egy
kicsikét. Nem szólt rá semmit, talán nem is hallotta, ezért megismételtem: – Mondom, egyszer hasba rúgtam egy francia csirkét. – He? – A csirke azt mondta: „oeuf ”. [tojás (francia)] – Az mit jelent? – Vicc volt. Mondjak még egyet, vagy elég un oeuf? – A visszapillantó tükörben hátranézett a nagymamára, és megkérdezte: – Mit mond? – A nagypapája jobban szerette az állatokat, mint az embereket – közölte a nagymama. – Érti? Oeuf? – tisztáztam. Visszakúsztam, mert veszélyes egyszerre vezetni és beszélgetni, kivált az autópályán, márpedig azon hajtottunk. A nagymama erre újból simogatni kezdett, én meg bosszankodtam, pedig nem akartam. – Édesem – kezdte a mama. Mire én: – Oui… – Odaadtad a postásnak a lakáskulcsunk másolatát? Roppantul furcsállottam, hogy épp most hozza szóba, mert az égadta világon semmihez nem volt köze, de gondolom, olyan témát keresett, ami nem az, amire mindenki gondol. – A postás valójában postásnő – mondtam. A mama bólintott, bár nem kifejezetten énfelém, és megkérdezte, hogy adtam-e kulcsot a postásnőnek. Bólintottam, hogy igen, mivel a történtek előtt sohasem hazudtam neki. Nem volt rá okom. – És miért? – kérdezte. – Mert Stan… – Kicsoda? – kérdezte. Mire én: – Stan, a portás. Néha kiugrik egy kávéra, én pedig biztos akarok lenni, hogy minden csomagot, ami a nevemre érkezik, megkapok, ezért arra gondoltam, hogy ha Alicia… – Kicsoda? – A postásnő. Hogyha van nála kulcs, akkor egyből beteheti a csomagot a lakásba. – De hát az ember idegennek nem ad lakáskulcsot. – Szerencsére Alicia nem idegen. – De hát egy csomó értékes holmi van a lakásban. – Tudom. Szuper dolgaink vannak. – Tudod, néha az emberekről, akikről azt hisszük, hogy jók, a végén kiderül, hogy nem is olyan nagyon jók. Mi van akkor, ha ellopja valamidet? – Nem lopja el. – És ha mégis? – De nem. – És ő is neked adta a saját lakáskulcsát? – A mama szemmel láthatóan haragudott, én meg nem értettem, miért. Semmi rosszat nem tettem. Vagy ha igen, hát fogalmam sincs, mi lehet az. És hogy nem állt szándékomban, azt határozottan állíthatom. Átkúsztam a limuzinnak arra a felére, ahol a nagymama ült, és megkérdeztem: – Mi szükségem volna az ő lakáskulcsára? – Érezte, hogy magamba zárkózom, és látom rajta, hogy nem szeret igazán. Tudtam, mi az igazság: ha lett volna választása, akkor most az én temetésemre tartanánk. Felnéztem a limuzin kinyitható tetejére, és elképzeltem azt a világot, amikor még nem voltak mennyezetek. Egy barlangnak vajon nincs mennyezete, vagy a barlang egy merő mennyezet? – tűnődtem. – Talán nem ártana, ha legközelebb az ilyesmit előbb megbeszélnénk, jó? – Ne haragudj – mondtam, azzal a nagymamán átnyúlva néhányszor lenyomtam és felhúztam az ajtózárat. – Nem haragszom – felelte a mama.
– Egy kicsit sem? – Nem. – Még mindig szeretsz? A pillanat nem látszott alkalmasnak arra, hogy megemlítsem: a pizzafutárnak és az UPS csomagküldő szolgálatnak, meg azoknak a rém aranyos Greenpeace-eseknek is másoltattam egy-egy kulcsot, hogy olyankor is hozhassanak nekem cikkeket a lamantinokról meg egyéb kihalófélben levő állatokról, amikor Stan átugrik a kávézóba. – Jobban szeretlek, mint valaha. – Mama… – Tessék. – Kérdezhetek valamit? – Persze. – Mit szorongatsz a táskádban? Kihúzta a kezét, szétnyitotta a tenyerét, és nem volt benne semmi. – Csak a markomat szorítottam – mondta. Annak ellenére, hogy rémesen szomorú volt az a nap, annyira de annyira gyönyörű volt a mama. Törtem a fejemet, hogyan hozhatnám tudomására, de csupa bizarr és bosszantó dolog jutott az eszembe. Azt a karkötőt viselte, amelyet én készítettem neki, és ettől rém büszke voltam. Szeretek ékszert készíteni neki, mert annak örül, és az, hogy örömet szerezzek neki, a raison d’être-jeim közé tartozik. Ma már másképpen gondolom, de sokáig arról álmodoztam, hogy egyszer majd én viszem tovább a családi ékszerüzletet. A papa váltig mondogatta, hogy túl okos vagyok ahhoz, hogy ékszerkereskedéssel foglalkozzam. Ezt sohasem értettem, mert ő okosabb volt nálam, és ha én túl okos vagyok a kereskedésre, akkor ő meg pláne túl okos ugyanarra. Meg is mondtam neki. – Először is – felelte erre –, nem okosabb vagyok nálad, hanem informáltabb, ennek pedig az az oka, hogy idősebb vagyok. A szülők mindig informáltabbak a gyerekeiknél, a gyerekek pedig mindig okosabbak a szüleiknél. – Kivéve, ha a gyerek szellemi fogyatékos – mondtam. Erre nem tudott mit mondani. – Azt mondtad, először is. Akkor mi a másodszor? – Másodszor: ha olyan okos vagyok, ugyan miért foglalkozom kereskedéssel? – Hát, ez igaz – feleltem. Aztán eszembe jutott valami: – De várj csak, nem beszélhetnénk családi vállalkozásról, ha a családban senki sem foglalkozna vele. – Dehogyisnem – érvelt ő –, csak akkor egy másik családnak lenne a vállalkozása. – És a mi családunkkal mi lesz? – kérdeztem. – Nyitunk egy új vállalkozást? – Majd nyitunk valamit. Erre gondoltam, amikor második alkalommal ültem limuzinban, vagyis akkor, amikor a bérlővel nekieredtünk, hogy kiássuk a papa üres koporsóját. Szuper játék volt a Felderítő Expedíció, amit vasárnaponként néha a papával játszottunk. Néha rém egyszerű volt a felderítés, például amikor azt a feladatot kaptam, hogy hozzak vissza valamit a huszadik század mindegyik évtizedéből – volt annyi eszem, hogy egy követ hoztam vissza –, néha viszont rémesen bonyolult, és néhány hétig is eltartott. A legeslegutolsó alkalommal, amit sohasem fejeztünk be, egy térképet nyomott a kezembe a Central Parkban. – És? – kérdeztem. – És mi van? – kérdezett vissza. – Mi az áruló jel? – Ki mondta, hogy van áruló jel? – kérdezte. – Mindig mindennek van áruló jele. – Ebből önmagában még nem következik semmi. – Egyetlen áruló jel sincsen?
– Hacsak az, hogy nincsen áruló jel, önmagában nem áruló jel – mondta. – Hogy a nincs jel volna a jel? – Vállat vont, mint akinek fogalma sincs, miről beszélek. Ez tetszett. Egész nap a parkban járkáltam, kerestem valamit, ami elárul valamit, csakhogy az volt a probléma, hogy nem tudtam, mit keresek. Odamentem az emberekhez és megkérdeztem, tudnak-e valamit, amit nekem is tudnom illenék, mert a papa néha úgy fundálta ki a Felderítő Expedíciót, hogy szóba kelljen elegyednem az emberekkel. De bárki, akihez odamentem, az Azta!-féle ember volt. Kerestem az áruló jelet a víztároló környékén. Elolvastam a hirdetéseket, plakátokat minden utcai lámpán és fán. Az állatkertben végigolvastam az állatokra vonatkozó ismertetéseket. Még a sárkányeregetőket is rávettem, hogy vonják be a sárkányukat, csak hogy jól megnézhessem magamnak, bár tudtam, hogy nem valószínű. De a papának voltak trükkjei. Nem volt semmi, és ez elég baj lehetett volna, hacsak a semmi nem maga a jel. A semmi volna a jel? Aznap este kínait rendeltünk vacsorára, és észrevettem, hogy a papa villával eszik, pedig tökéletesen bánt az evőpálcikával. – Várj csak! – pattantam föl. A villára mutattam. – Ez a villa volna a jel? Vállat vont, amit úgy értelmeztem, hogy nagyon is kulcsfontosságú jel. Villa, villa, gondoltam. Berohantam a laboratóriumomba, és a szekrény aljában lévő dobozból kirángattam a fémdetektoromat. Mivel este nem mehetek a parkba egyedül, a nagymama jött velem. A Nyolcvanhatodik utcai bejáratnál kezdtem, és rémesen egyenes vonalban haladtam, mint azok a mexikói ürgék, akik a füvet nyírják, nehogy bármi is elkerülje a figyelmemet. Tudtam, hogy nyár lévén a rovarok hangosan zümmögnek, de hallani nem hallottam őket, mert fülemen volt a fejhallgató. Csak én voltam, és a föld alatt a fém. Valahányszor felerősödött a csipogás, szóltam a nagymamának, hogy világítson oda a zseblámpával. Aztán felhúztam a fehér kesztyűmet, kivettem a szerszámok közül a kislapátot, és rém óvatosan ásni kezdtem. Ha megpillantottam valamit, elővettem a festőecsetet, hogy lesöpörjem róla a port, úgy, ahogy az igazi régészek csinálják. Bár aznap este a parknak csak egy kis részét fésültem át, kiástam egy negyeddollárost, egy marék gemkapcsot meg valami láncfélét, amit meg kell húzni, hogy a lámpa felgyulladjon, egy hűtőszekrénymágnest, amit legnagyobb sajnálatomra jól ismertem. A bizonyítékokat mind betettem egy zacskóba, és a térképen bejelöltem, melyiket hol találtam. Amikor hazaértem, a laboratóriumomban mikroszkóp alatt egymás után megvizsgáltam a bizonyítékokat: egy meggörbült kanál, néhány csavar, egy rozsdás olló, játékautó, toll, kulcskarika, valami rém rosszul látó ember törött szemüvege… Odavittem a papához, aki a New York Timest olvasta a konyhaasztalnál, és piros tollal bekarikázta a hibákat. – Ezeket találtam – mondtam, és a bizonyítékokat tartalmazó tálcával lelöktem a macskámat az asztalról. A papa megnézte és bólintott. – És? – kérdeztem, mire megvonta a vállát, mint akinek fogalma sincsen, miről beszélek, majd tovább olvasta az újságját. – Annyit legalább mondanál, hogy jó nyomon járok-e? – Buckminster dorombolt, a papa meg ismét vállat vont. – De ha nem mondasz semmit, akkor hogy lehet valaha is igazam? – Bekarikázott egy szót a cikkben, és megjegyezte: – Ha úgy vesszük, miért is ne lehetne igazad? Felállt, és indult, hogy megigyon egy pohár vizet, én pedig megnéztem, mi az, amit bekarikázott, mert a papa bizony ilyen trükkös tud lenni. A cikk egy lányról szólt, aki eltűnt, és hogy mindenki azt gondolja, hogy a képviselő ölte meg, aki dugta. Néhány hónap múlva Washingtonban, a Rock Creek Parkban találták meg a tetemét, de addigra minden megváltozott, és a szülein kívül már senkit sem érdekelt.
tájékoztató, melyet a sajtó több száz képviselője előtt a családi házuk mögötti, rögtönzött sajtóközpontban tartottak. Levy apja nyomatékosan kifejezésre jut tatta reményét, hogy a lánya elő fog kerülni. „Nem hagyunk fel a kereséssel, amíg konkrét okunk nem lesz rá, vagyis amíg Chandra elő nem kerül.” A nyilatkozatot követő rövid időben, amíg kérdéseket lehetett feltenni, az El Pais riportere megkérdezte, hogy az „elő nem kerül” kifejezésen Mr. Levy azt érti-e, hogy „élve előkerül”. Mr. Levy ettől annyira megrendült, hogy meg se tudott szólalni, mire az ügyvédje átvette a mikrofont. „Továbbra is reménykedünk, és bízunk benne, hogy Chandra él, és megteszünk mindent, ami egyáltalán megtehető annak Nem hiba! Nekem szóló üzenet volt! Az elkövetkező három napon minden este visszamentem a parkba. Kiástam egy hajtűt, egy rollni pennyt, egy rajzszöget meg egy ruhaakasztót, egy 9 voltos elemet, egy svájci katonai bicskát, egy pici fémkeretet, meg egy Turbo nevű kutya dögcéduláját, egy négyszögletes alufóliát, egy gyűrűt, egy borotvát és egy rém öreg karórát, amely 5 óra 37 perckor állt meg, azt persze nem tudtam, hogy hajnalban vagy délután. De hogy mindez mit jelent, arról továbbra sem volt sejtelmem. Minél több dolgot találtam, annál kevésbé értettem. Szétteregettem a térképet az ebédlőasztalon, és a négy sarkát konzervdobozokkal lenyomtam. A pontoktól, ahol a tárgyakat találtam, olyan lett, mint a csillagok az égbolton. Összekötöttem őket, mint egy asztrológus, és ha ferdén, hunyorogva néztem, mint a kínaiak, akkor valahogy úgy festett, mintha az volna odaírva, hogy „törékeny”. Törékeny. Mi törékeny? A Central Park törékeny? A természet törékeny? A dolgok, amiket találtam, törékenyek? A rajzszög nem törékeny. A görbe kanál törékeny? Kiradíroztam, és másképpen kötöttem össze a pontokat, így „ajtó” jött ki belőle. Törékeny? Ajtó? Porte, gondoltam ekkor, ami természetesen franciául jelenti azt, hogy ajtó. Kiradíroztam megint, és úgy kötöttem össze a pontokat, hogy azt adják ki, hogy „porte”. Felfedeztem, hogy összeköthetem a pontokat úgy is, hogy az jöjjön ki, hogy „kiborg”, „kacsaláb”, „cici” meg „Oskar”, már ha az ember a végletekig hunyorít. Ezekkel az összekötési módokkal bármit kihozhattam, vagyis semmivel se kerültem közelebb semmihez. És most már soha nem fogom megtudni, hogy mit kellett volna megtalálnom. Ez a másik oka, amiért nem tudok aludni. És különben is. Tévét nem nézhetek, viszont kikölcsönözhetek mindenféle dokumentumfilmet, amelyhez hozzájárulnak, és elolvashatok bármit, amit csak akarok. Kedvenc olvasmányom Az idő rövid története, bár még nem olvastam ki, mert a matekkal rém nehezen boldogulok, a mama meg nem igazán tud segíteni. Az egyik kedvenc részem az első fejezet elején van, amikor Stephen Hawking egy híres tudósról mesél, aki ismeretterjesztő előadást tartott a csillagászatról. Érzékletesen elmondta, hogyan kering a Föld a Nap körül, a Nap pedig a galaxisunkat alkotó hatalmas csillaghalmaz középpontja körül. Az előadás végén a hátsó sorban felállt egy hölgy, és így szólt: „Mit fecseg itt nekünk összevissza? A Föld a valóságban lapos, és egy óriási teknősbéka hátán nyugszik.” „No, és mi tartja a teknősbékát?” – kérdezte a tudós. Mire a hölgy így válaszolt: „Egyszerű: egy másik teknősbéka, azt megint egy másik, és így tovább!” Szeretem ezt a történetet, mert rávilágít, milyen ostobák is az emberek. Meg azért is, mert szeretem a teknősbékákat. Néhány héttel a legrosszabb nap után sok-sok levelet írtam. Nem tudom, miért, de ez egyike volt azoknak a foglalatosságoknak, amelyektől kicsit könnyebb lett a szívem. Az volt a fura az egészben, hogy normális bélyegek helyett a gyűjteményemből ragasztottam bélyegeket a borítékokra, köztük értékeseket is, ettől aztán eltűnődtem, valójában nem arra megy-e ki ez az
egész, hogy meg akarok szabadulni a dolgoktól. Az első levelet Stephen Hawkingnak írtam. Egy Alexander Graham Bellt ábrázoló bélyeget ragasztottam rá. Kedves Stephen Hawking! Megkérhetném, hogy vegyen pártfogásába? Köszönettel Oskar Schell Gondoltam, nem fog válaszolni, mert annyira csodálatos ember, én meg annál hétköznapibb vagyok. De aztán egy napon, amikor hazaértem az iskolából, Stan a kezembe nyomott egy borítékot, és azon az AOL-hangon, amelyet megtanítottam neki, közölte: – Postád jött! Felrohantam a lakásunkig vezető 105 lépcsőfokon, berohantam a laboratóriumomba, beugrottam a szekrénybe, felkattintottam a zseblámpámat, és kinyitottam a levelet. Géppel írt levél volt persze, hiszen Stephen Hawking nem tudja használni a kezét a mozgatóideg sorvadása miatt, és erről sajnos tudomásom van. Köszönöm a leveledet. Mivel rengeteg postát kapok, nem válaszolhatok személyesen. Mindazonáltal szeretném tudomásodra hozni, hogy elolvasok és megőrzök minden levelet, abban a reményben, hogy egy szép napon majd mindegyikre érdemben válaszolhatok. Addig is üdvözlettel Stephen Hawking Feltárcsáztam a mamát a mobilon. – Oskar? – Még ki se csöngött, máris fölvetted. – Minden rendben? – Szükségem lesz egy fénymásolóra. – Fénymásolóra? – Egy rém csodás dolgot kell megőriznem az utókornak. A papa mindig gondosan körbetakargatott, és remek történeteket mesélt, és együtt olvastuk a New York Timest és néha az Én vagyok a rozmárt fütyülte, mert ez volt a kedvenc dala, bár, hogy mit jelent, azt nem tudta megmagyarázni, ami engem erősen frusztrált. Isteni volt, ahogy minden egyes cikkben kiszúrt minden hibát. Néha nyelvtani hibákat talált, néha földrajzi vagy ténybeli tévedéseket, néha meg a cikk egyszerűen csak egy részét közölte a történetnek. Örültem, hogy olyan papám van, aki okosabb a New York Timesnál, és jó volt a mellkasához dörgölni az arcomat, és a trikóján keresztül érezni a szőrszálakat, meg jó volt az is, hogy mindig borotválkozás utáni illata volt, még este is. Ha vele voltam, lehiggadt az agyam. Semmit se kellett kitalálnom. Amikor a papa aznap este, a legrosszabb nap előtti este körbetakargatott, megkérdeztem, hogy tényleg lapos-e a világ, amelyet egy óriási teknős tart a hátán. – Micsoda? – Vagyis miért marad a helyén a Föld ahelyett, hogy keresztülesne a világegyetemen? – Ez az én Oskarom, akit épp betakargatok? Vagy egy földönkívüli ellopta az agyát, hogy kísérletezzen vele? – Mi nem hiszünk a földönkívüliekben – feleltem. – A Föld igenis keresztülesik a világegyetemen. Jól tudod, barátocskám. Megállás nélkül zuhan a Nap felé. Ilyen a pályája. – Világos, de mire való a gravitáció? Mi az oka? – Ki mondta, hogy kell hogy legyen oka? – Az igazat megvallva senki. – Csupán költői kérdés volt.
– Az mit jelent? – Azt jelenti, hogy nem várok rá feleletet, hanem kifejtek egy nézetet. – Miféle nézetet? – Hogy nem kell, hogy mindennek oka legyen. – De ha nincs oka, miért létezik a világegyetem egyáltalán? – A feltételek véletlen egybeesése következtében. – Akkor én miért vagyok a te fiad? – Mert a mama meg én szeretkeztünk, és az én egyik spermám megtermékenyítette az ő egyik petesejtjét. – Bocs, de mindjárt elhányom magam. – Ne viselkedj úgy, mint a veled egykorúak. – Azt nem értem, hogy miért létezünk? Nem azt, hogy hogyan, hanem hogy miért. – Figyeltem, hogyan keringenek a gondolatok szentjánosbogarai a fejében. Fordító: Dezsényi Katalin Jonathan Safran Foer: Rém hangosan és irtó közel. Cartaphilus Könyvkiadó, 2012.
