TIZENHARMADIK FEJEZET

TOM BOBB: KIBUC – VII. RÉSZ

- folytatásos regény -

TIZENHARMADIK FEJEZET Néha úgy repülnek a hónapok, hogy észre sem vesszük. Az egész élet egy őrült időutazás, amiben akarva-akaratlanul, de részt kell vennünk. Már rég homályos múltba veszett az a

beszélgetés abban a csicsás budai villában, ahol Pali végig ott volt velem, és tisztelettudóan, de azért határozottan válaszolgatott a velünk szemben ülő szemüveges, pajeszos, szakállas férfinek. A férfi Leopold bácsi volt, a zsidók között a legfőbb hatalom. Érdekes: én mindössze egy

viszonylag kedves, nyugodt hangú, mosolygós öregurat láttam benne, de kifelé menet Pali megemlítette, hogy ennek az embernek egy-egy szavára fejek hullnak a porba. Az öreg szerintem nem volt megelégedve velem. Azt hiszem, ezt szóvá is tette.

- A mérkőzés elég silány volt - mondta. Krákogott egyet. Aztán úgy bökött rám az ujjával, mintha le akarna szúrni: - Egy markosabb ügyben rögtön elcsúszna. - Még fiatal. Az ügyeket velem intézné - felelte Pali. Hallgattam. Miután elhagytuk a villát, megkérdeztem: - Ugye, nemigen jöttem be neki?

- Nehogy azt várd - mondta -, hogy rögtön berántsanak a mélybe! Ezek ésszel élnek. Francos dolog loholni a jövő felé. Egyik nap még azon töprengek, hogyan engeszteljem ki ama nem éppen kellemes szombat esti produkcióm miatt Editet, másik nap pedig már állok a tükör

előtt, és serényen borotválkozom. Lassan nyakamon a vizsga, lassan nagykorú leszek, és ha hirtelen visszanézek az elmúlt időszakra, csak az edzőtermet, az iskolát, és az egyre sűrűbben előforduló bunyókat látom.

Felfoghatjuk egy lassan gyorsuló versenyautónak is. Először csak a kéziféket engedtem ki, és

óvatosan gurulni kezdtem az úton: rögtön a bunyót követően megkerestem Citromfejet, és úgy elvertem, hogy nagy valószínűséggel kórházban kötött ki. Ennyivel tartoztam Toncsinak. Később

a kocsi már erőteljesebben gurult, mikor magam mellé vettem pár srácot, és sorra felkutattuk a banda egyéb tagjait, hogy rendbetegyük őket. Emlékszem, hogy jó pár estén keresztül hallottam jajgatásokat és a csontok recsegését.

Ezt követően többé nem volt megállás. A kocsi, amin én utaztam, nem tudott fékezni. Az

edzőteremben összeakasztottam a bajszomat egy jókora darab emberrel, aki már négy éve lejárt,

és olyan izmokat rántott magára, mintha páncél lenne. Ez az ember egy felhős, borongós szerdai

napon megvárt a sarkon, én pedig hagytam, hadd fölözze le a verekedés első perceit. Mikor már eléggé kifáradt, sebesen padlóra küldtem, és addig rugdostam, míg mozgott. Nem vagyok kegyetlen. De ne állj az utamba!

Amit otthon műveltem a konyhaasztal mellett, azt étkezésnek hívtam, bár Pali többször is figyelmeztetett, hogy tévedésben élek, és ez zabálás. A disznók, említette meg, sírva könyörögnének a pusztítás gyorsaságának receptjéért.

Magabiztosabb lettem. Valóban az lettem? Magabiztosan tanultam, éltem, szeretkeztem,

barátkoztam, magabiztosan jártam az utcákon, magabiztosan válogattam meg azokat az embereket, akikkel jól érzem magam.

Mindjárt itt van Shmulik. Az apja jól menő zöldségest vezet a Belvárosban.

- Volna egy problémám - mondja Shmulik. - Mi az?

- Két rohadt buzi állandóan basztat. - Hol vannak? - Az Astoriánál. Állandóan megtalálnak.

Nem gond. Miért lenne az? Én előbb érek oda, mint ő, megállok a megbeszélt helyen, és

türelmesen várakozom. Rengetegen vannak az aluljáróban. Az emberek úgy pörögnek, hogy beleszédülnék, ha folyamatosan figyelném őket. Nekitámaszkodom a falnak, táskám ott hever a tövében, és várakozom. Nem izgulok. Tudom, hogy pillanatokon belül irtózatos verést fogok

bemutatni, hogy addig rugdosom majd őket, míg a fájdalomtól már sikoltozni fognak, de nem izgulok. Azt már kiölte belőlem a magabiztosság.

Shmulik megérkezik. Egy másodpercig tanácstalanul nézelődik, az össze-vissza kacsázó embereken keresztül engem keres a tekintetével, aztán kissé felderül az arca, mikor meglát. De

rögtön át is vonul rajta egy árnyék. Lehervad a mosolya. Két alak válik ki egy csoportból, és elindulnak felé. Az én embereim. Nem várok tovább. Nem húzom az időt. Máris ballagok.

- Szia, öcsi! - szól az egyik. - Na, meggondoltad magad? - Nem kell félned - mondja a másik -, nem fog fájni… Csak a hátukat látom. Kis, szerencsétlen bunkók. Nem ellenfelek.

Az egyiket úgy meglököm, hogy ordítva, arccal a lépcső felé zuhan, a másiknak rögtön elkapom a nyakát, lefektetem a kövezetre, és a gigájára taposok. Erősen nyomom a cipőmet, hogy érezze a nevelés hatását. Hihetetlen: rögtön elveszti az eszméletét. Lecsukódik a szeme, nem moccan többé.

Ekkor a másik már felém perdül, kezében bicska villan. Shmulikot a metró lejárata felé lököm, és nyugodtan elindulok a bicskás felé. Reszket. A tekintete vad. Úgy vigyorgok rá, olyan rettentő

fölénnyel, hogy lassan hátrébb botorkál, de azért igyekszik erősnek látszani. Az emberek már régen szétrebbentek, ám páran érdeklődve figyelik az eseményeket. Ingyen cirkusz.

Ahogy a bicska felém lendül, elkapom a fickó csuklóját, erősen kifelé hajlítom, míg a másik

öklömmel beleütök az orrnyergébe. Megreccsen a csont. Üvölt. Ő a fába szorult féreg. Abban a pillanatban, mikor elejti a bicskát, lendületből rácsapok kifeszített könyökére, s bár nem töröm el

neki, azért maradandó károsodást okozok. Ez is valami. Tudom, hogy nincs idő a további mókára, mert csak egyedül vagyok, és ők egy elég tekintélyes méretű csoportból váltak ki, de azért még van rá mód, hogy újra a lépcsőre lökjem, és mélységes utálattal belelépjek a gyomrába. Ekkor megragadják a vállamat. Ugyan már…

Fordulatból bokszolok, egyenest a molesztáló képébe. Csak akkor veszem észre, hogy ez itt egy zsaru, mikor hangtalanul összeroggyan. Érdekes látvány, ahogy a kalapja leesik a fejéről, és elgurul. A társa ekkor ólmos gumibottal esik nekem, és el kell telnie pár másodpercnek, míg

rájön, hogy értelmetlenül csapkod. Úgyis kivédem az ütéseit. Az tény, hogy rettentően fáj az alkarom és a hátam, de fontosabb helyen nem tud megütni.

Aztán kirántom kezéből a botot. Bajban vagyok, tudom. Shmuliknak a szememmel intek, hogy fusson, és ő érti is, mert gyorsan elfordul a körülöttünk álló tömegből, hogy a metróra igyekezzen.

- Állj! - Előkerült egy pisztoly. - Fel a kezekkel! Mit lehet tenni? A golyót én sem tudom elkapni a fogaimmal! Karjaim a magasba lendülnek.

- A kurva édes anyádat, teeee… - És ütnek. Most nem védekezhetem. Mikor eltalálják a fejemet,

eszméletlenül zuhanok egy olyan világba, ahol már jártam.

Ez egy zöld, végtelen zöld, és végtelen nyugodt mező. A fűszálak hanyagul visítanak a kellemes szélben. Feltekintek az égboltra, hátha meglátom a napot, de sehol sem találom. Felhők takarják

el, melyek szánalmasan, furcsán el vannak színeződve, telis-tele bordó csíkokkal, és úgy rohannak a távoli horizont felé, mintha kergetnék őket. Valami lucskos kerül a homlokomra. Utálom. Lefolyik az orrom mellett.

Szememet felnyitva először Gabit pillantottam meg. Komoly, ijedt arccal nézett rám. - Hogy vagy? - Szarul.

Letette a rongyot. Óvatosan körbenéztem. Egy igénytelen, hófehérre meszelt szobában ültünk.

Velem szemben Pali, mellette egyenruhás rendőrtiszt, mellettük jól öltözött férfi. Köhintettem. - Remek. Végre magához tért a fiatalúr - szólt a jól öltözött férfi. - Meg tudod mondani a neved? - kérdezte a rendőr. - Hm… Gáspár.

- Milyen Gáspár? Fintort vágtam. - Fasz tudja.

Ekkor Pali közelebb hajolt, és lekent egy pofont. Értettem a célzást.

- Nagy Gáspár. Így hívnak. - Tudod, mit követtél el, fiam?

Ez a rendőr elmehetne lélekbúvárnak. Karbafont kezekkel várta a választ.

- A barátomat két buzi molesztálta - válaszoltam. - Ő szólt nekem, hogy nem bír velük, meg hogy egyre erőszakosabbak, erre én elkísértem, és megbeszéltem a buzikkal, hogy hagyják

békében. Ezt követtem el.

- Tévedsz. Önkényesen megvertél két ártatlan járókelőt az Astoria aluljárójában. - Attól függ, honnan nézzük - feleltem. - Ezen felül pedig…

- Hagyjuk ezt! - szólt közbe a jól öltözött férfi. Felállt, és a kezét nyújtotta: - A nevem Gönnert

Ervin. Shmulik édesapja vagyok. - Jó napot!

- Azt hiszem, köszönettel tartozom azért, amit maga tett. - Ha meg akarja köszönni - mondtam -, kivisz innen. Pali szúrósan nézett rám. - Nem gond - mondta a férfi.

Azt hiszem, ekkor értettem meg a hatalom fogalmát. Tíz perc múlva már hazafelé tartottunk az

öreg Opellal. Pali csak azt követően szólalt meg, hogy felértünk a lakásba: - Beszédem van veled. Üljünk le!

Leültünk a konyhában. Szemem sarkából láttam, hogy Gabi eltűnik a szobában, és becsukja

maga mögött az ajtót. Pali az asztalra pakolt egy ropogós ezrest.

- Tudod, mi ez? - kérdezte.

- Lóvé. - Kurvára nagy lett az arcod - mondta. Nem feleltem.

- Ez itt - mutatott a pénzre - az első kereseted. A barátod édesapja nagyon meg volt elégedve a dologgal. A barátod hazament és elmondta neki, mi történt, erre ő kikereste a számunkat a telefonkönyvből, aztán felhívott. Veled akart beszélni. Mondtam, hogy még nem jöttél haza. Aztán eltelt húsz perc, de még mindig nem jöttél haza. Aztán a rendőrség hívott. És aztán újra a

barátod édesapja hívott, és elmondta nekem, mit műveltél az aluljáróban. Mindketten a kapitányságra siettünk, és a barátod édesapja rögtön a nagyfőnökhöz ment, hogy beszéljen vele. Én pedig csak álltam ott, mint egy marha.

Ez most rossz hír, vagy jó? Nem tudtam eldönteni. - Nem szeretem - folytatta -, hogy össze-vissza bunyózol. Ez nem jó móka. Ez egyáltalán nem

móka, hidd el! Az egészet úgy kúrod el, hogy még csak fel sem fogod! Most azt hiheted, te vagy a

fasza gyerek, mert megvédted a barátodat, akinek az apja ezzel a kurva ezressel hálálkodik, de valamit véss a fejedbe! Ezek mindenkiről mindent tudnak. Nekik befektetés vagy, akinek

kötelessége csendben meghúzódni, és várni, hogy mikor szólnak. Stimm? Most majd a fülükbe jut, hogy nyilvánosság előtt pofoztál le két rendőrt, és erre szó nélkül hátrébb csúsztatnak a

listán! Nem viccelek, baszd meg! Ezt akarod? Olyan hosszú a listájuk, hogy örülhetnél, amiért esetleg benne vagy az első negyven között, de te inkább bunyózol az aluljáróban, hogy szépen

lecsússz az utolsó hetven-nyolcvan közé… - Megrázta a fejét. - Ne akarj gyalogos lenni! Ha gyalogos vagy, baszhatod. Az nem hoz lóvét. - Fogalmam sincs, mi az a gyalogos. - Banda. - Fintort vágott. - Alacsony fizetés, bizonytalan melók… Szar. Felcsillant bennem valami.

- Régebben te is gyalogos voltál, nem? - Elkúrtam valamit. - Bólogatott. - Én is voltam gyalogos. Összeszedtem a gondolataimat, majd belevágtam:

- Elég régóta lakunk együtt - mondtam. - Az elején még kioktattál, és én úgy tettem mindent, ahogy parancsoltad. Most azt mondod, nagy a szám, pedig ez nem igaz. Csak elfelejted észrevenni, hogy közben két év telt el. Sőt: majdnem három. Már nem tizenöt éves suhanc vagyok. Fogalmam sincsen, mit akarnak velem a haverjaid vagy főnökeid (értsd úgy, ahogy neked tetszik), de azt nem engedem, hogy a barátomat két rohadt köcsög molesztálja. Nem fogom tétlenül végignézni, ahogy basztatják, csak mert szem előtt vagyok, és félnem kell, hogy lejjebb csúszok egy olyan listán, ami talán nem is létezik. - Látom, még mindig nem érted.

- De értem. Szóvá teszed, hogy sűrűn bunyózom az utcán, de eszedbe sem jut megkérdezni, végül is mi bajom van azokkal a faszkalapokkal, akiket leverek. Még sosem jöttem arra haza, hogy leültél volna, és erről kérdezz. Szerintem minden lépésemről tudsz, de egyszer sem

kérdezted meg, miért teszem, amit teszek. Ebből egyet szűrtem le. A szíved mélyén nem igazán akarod, hogy bekerüljek a csapatba. - Ez baromság!

- Ugyan. Nézzük logikusan a dolgokat! Te is tudod, hogy baszok a gyalogosokra. Ahhoz pedig, hogy nagyjából félig olyan profi lehessek, mint te, legalább száz évig kellene tanulnom melletted,

de arra nagyon vigyázol, hogy egyszer se vigyél magaddal. Emlékszel? Utoljára pár hete kértem, hogy hadd menjek veled. Komoran bámult. Nem szólt.

- Azt gondolom - böktem a pénzre -, hogy ez jobb meló, mint a tied. Majdnem ugyanaz, de van közöttük egy marha nagy különbség: nekem senki sem parancsol! - Vannak dolgok - vallotta be -, amiket nem szeretném, ha átélnél. - Ezért szarsz a fejemre? Ezért nem viszel magaddal? Sokáig gondolkozott, mielőtt felelt volna: - Öntsünk tiszta vizet a pohárba! Volt benne igazság, amit az imént mondtál… Nem igazán

szeretném, ha Leopold papa neked is megmondaná, mi hogyan legyen. Ez tény. Én már több mint húsz éve elköteleztem magam, és már csak azért sem akarok visszalépni, mert tudom, hogy szerintük akkor távoznom kéne. Érted, ugye? Sokat töprengtem ezen. Egy olyan ütőképes

csapatot szeretnék, akiknek én lennék a vezére. Továbbra is kapcsolatban állnánk Leopold papával és a többiekkel, de az összekötő szál szerepét magamra vállalnám, ezáltal a csapat tagjai biztosítva lennének.

Úgy éreztem, egy világ omlik össze bennem. Felvetettem: - Tulajdonképpen miről beszélsz? Én

eddig a percig azt gondoltam, jön a kibaszott telefon, te elvégzed a kibaszott munkát, aztán élvezed a napsütést! Hát nem erről szól ez az egész? Megrázta a fejét.

- Nem.

- Azt mondod, ha ki akarnál szállni, hidegre tennének? - Én a helyükben ezt tenném. Sok olyan üzletről tudok, amit nem éppen törvényes eszközökkel szereztek meg. Az utóbbi időben egyre jobban szervezkednek, ami számomra azt jelzi, hogy itt kurva nagy változások lesznek. Újra forrni kezd majd az ország. Követhetetlen lett. - Annyi pénzük van - folytatta -, hogy kilóra meg tudnák venni a Parlamentet, méghozzá a

benne ücsörgő összes kurafival együtt. És az a véleményem, hogy ezekből a párttagokból már nem egy az ő tenyerükből eszik. Házak épülnek, építési övezetek alakulnak ki, kaszinók nőnek ki a földből, cégek születnek… Minden az ő tulajdonuk. Ha ma még nem is, holnaptól az övéké lesz.

Úgy bújnak a háttérben, hogy soha a büdös életben nem mondod meg, hogy ők a vezérek. - Most miről beszélsz?

- Átveszik a vezetést - mondta. - A közeljövőben itt akkora pénzek fognak forogni, hogy azt

elképzelni sem tudod. Ennek egyenes következménye lesz, hogy néhány üzlet tönkre fog menni, míg a többiek virágozni kezdenek. A tönkrement boltosok segítségért kiáltanak. Háborúk robbannak ki. Emberek halnak meg. És a zsidók fizetni fognak a védelemért. Kelleni fog nekik a

személyes védelem!

- Vagyis testőröket akarsz.

- A lehető legprofibb embereket. Én megszerzem a melót, ők elvégzik. - Elég komoran gondolod a jövőt - véltem. Megrázta a fejét. - Ez már a jelen.

- Volna egy kérdésem: ha ilyen szar a jelen, miért nem veszem észre? - Mert az, hogy nagykorúvá váltál, még nem áll egyenes arányban azzal, hogy esetleg tovább is látnál az orrodnál. És ha már úgyis szóba került a nagykorúságod - mondta -, hát van itt még egy

gond. Azzal, hogy megkaptad a személyidet, elértél egy ponthoz: apád nem fizeti többé az itt tartózkodásodat. Ahhoz, hogy tovább is maradhass, be kell szállnod a családi kasszába. - Ezt hogy érted? Melózni fogok? - Gyorsan vág az agyad. - De… mit? - Kerestem neked munkát. Könnyű, veszélytelen, és tudsz mellette főiskolára járni. - Miből gondolod - kérdeztem -, hogy főiskolára akarok menni?

Felállt. - Abból, hogy én ezt akarom.

TIZENNEGYEDIK FEJEZET Olyan mélyen tüdőztem le ezt a tisztára mosott falusi levegőt, mintha csúcsmerülésre készülnék, de hiába is forgattam volna a fejemet, még csak egy árva pocsolyát sem láttam volna sehol, nemhogy mély vizet. Ha őszinte akarnék lenni, azt mondanám, sokat változott a környék, mióta

utoljára itt jártam. Valahogy színesebb, pezsgőbb lett a falu. Mikor is volt? Mikor láttam utoljára anyát és Fater Hármat? Számolni kezdtem a hónapokat.

Bár ráfoghatnám a középiskolai vizsgákra, vagy a főiskolai felvételire, vagy arra, hogy három

kismalac mászott fára a mesében, tudom, hogy csak kifogásokat keresnék. Legfőképpen Rita miatt nem jöttem haza. Utoljára márciusban voltam itt, most pedig elmúlt október közepe.

Ritát meglátni és megszeretni egy pillanat műve volt. Pali először az apjának mutatott be. A férfi

tüzetesen megnézett magának, arca olyan rezzenéstelen volt, mintha halotti maszk lenne, majd biccentett, és megkérdezte: - Van gyakorlata?

- Igen. De kezdetben ott leszek én is - felelte Pali. - Két ember túlságosan feltűnő lenne. - Óvatosan kezeljük a dolgot.

A férfit Majorosnak hívták. Pali szerint nála jobban senki sem nyalt még a vörösöknek, mióta (ezer évvel ezelőtt) felszabadítottak bennünket. Volt egy kisebb vállalata, amelyik akkora mérvű

cserekereskedelmet folytatott valami istenverte szovjet kolhozzal, hogy még a fickó pártbeli barátai is a csodájára jártak. - Azt el is várom magától, Pál - mondta. - Egy ilyen dolgot valóban óvatosan kell kezelni.

Piti dolognak látszott. Reggel kocsiba ülök, elviszem Ritát a suliba, délután pedig érte megyek,

és hazaszállítom. Miután Majoros bemutatta a kislányt, majd kölcsönös udvariaskodás után eljöttünk a palotából, meg is kérdeztem Palitól: - Ez lenne az a nagy munka? Mi van ebben? - Elég nagy gáz - felelte.

Beültünk a kocsiba, indított. - Miféle gáz?

- Nézd, a profik sosem kérdeznek. Én sem tettem. Ez a meló balról jött, egészen más csatornából, mint az eddigiek. Ebben nincsenek pajeszosok. Mint láthattad, a fickó magyar. - Már azt hittem, befejezte, de aztán folytatta: - Körbenéztem, mielőtt rábólintottam volna. Majorost ki

akarják csinálni, méghozzá gyorsan és örökre. El akarják törölni, mintha sosem létezett volna. Valószínű, hogy a pártból néhányan pikkelni kezdtek rá, mert bizony úgy rondít a bunkó

szocialista közegükbe, mintha egy mocskos amcsi keménylegény lenne. Ez szerintük nem a járható út. Magyarul: nem a lenini rend szerint él. - Felnevetett. - A dolog pikantériája, öcsém, hogy vagyonát pont az oroszok kibaszott mohóságán szerezte! - Mivel kereskedik? - Szesszel. - Még mindig nem értem. Mi köze ehhez a kiscsajnak?

- Rajta keresztül jutnak el hozzá leghamarább. Hidd el: a feladatod nem lesz leányálom! Tévedett. Abban, hogy a feladatom leányálommá válhasson, nagy szerepe volt egy igen rosszul kezdődött

reggelnek, egy szétrúgott ajtólapnak, és annak, hogy nem volt kedvem oktatásra menni. Pedig nem kezdődött rózsásan. - Mi is a neved? - kérdezte Rita, mikor első nap beült a kocsiba. - Gáspár.

Jobban megnézett magának. - Te cigány vagy? - Félig.

Gonosz fintort vágva dőlt hátra az ülésben.

- Miből gondolod, hogy nem rúgatlak ki? Rühellem az utánfutókat, ráadásul te még cigány is vagy, úgyhogy…

- Sokat dumálsz - vágtam közbe. Kigurultunk az udvarból, elindultunk az iskola felé. - Hogy beszélsz velem?! Úgy veszem észre, fogalmad sincs, ki vagyok! - Egy pisis kislány - feleltem. - Az vagy, baszki. Meglepődött. Vörös lett a feje: - Mit mondtál?!

- Jól hallottad. Most pedig kussolj! A vezetésre figyelek. Pali remek üzletet kötött. Miután kiraktam Ritát, és megvártam, míg belép az iskola kapuján, a

ritkaságnak számító, óriási Volvóval mehettem főiskolára, majd kora délután visszakocsikáztam a lányért, hogy felvegyem. Már ezen az első napon próbálkozott:

- Korán jöttél - mondta. A barátnőivel beszélgetett a folyosón. - Várj a kocsiban! Emlékeztem Majoros szavaira, melyeket tegnap intézett hozzám: - Nézze, Gáspár, Rita még

csak tizenöt éves. Kamaszlány, akivel néha eléggé nehéz… Hogy is mondjam… Maga idegen számára, ráadásul valamiképp korlátozza is, hiszen hozza és viszi, nem enged neki semmiféle szabadságot, ami a többi hasonló lánynak természetesen jár. Ezért valószínűleg rettentően

haragudni fog magára. A lényeg: ne engedjen, bármire is akarja rávenni! A maga dolga, hogy időben elvigye, és időben hazaszállítsa, eközben minden lehetséges eszközzel védelmezze, amennyiben megtámadnák. Rendben?

- Rendben, uram - mondtam. - Kérdezhetek? - Tessék. - Mit tegyek, ha ellenkezik? Ha megmakacsolja magát, és nem azt csinálja, amit mondok? Szúrósan rám nézett.

- Szíve szerint mit tenne? - Megoldanám.

Ekkor halványan elmosolyodott: - Tudja, mit? Oldja meg! Így tehát a lányhoz léptem, egyik kezemmel megragadtam a táskáját, másik kezemmel a karját,

és elkezdtem a kijárat felé húzni. Felszisszent: - Hé! Hé! Teeee…! Ha nem engedsz el most rögtön, sikítok!

Megálltam, és ránéztem.

- Ha sikítasz, lebaszok egyet. Elnémult. Csak tátogott. - Gyerünk! - Kivittem a kocsiba, beültettem a hátsó ülésre. Miközben én is beültem, figyeltem,

amint a portás gyűlölködő pillantásokat vet rám bódéja patyolattiszta védelme mögül, és felveszi a telefont. Tudtam, kivel fog beszélni. Majoros az udvaron fogadott. Rita kiugrott a kocsiból, durcás puszit tolt a férfi arcára, majd

elviharzott a ház felé. Kinyitottam az ajtót, hogy kilépjek a murvára, de Majoros már ott is termett, és elállta az utat. - Hallom, az első gondon túlesett.

- Elnézést, ha túlságosan durva voltam. - Az igazgató hívott. A portás szerint maga molesztálta a lányomat. - Nem akart beszállni.

Egyik kezét a nyitott ajtóra tette.

- Mit gondol: a jövőben ezeket a problémákat finomabban is meg tudná oldani? Töprengtem. - Nem.

- És ha azt mondom, hogy ezért a ma délutánért ki van rúgva? - A maga döntése. - Hozzátettem: - De azért a helyében kétszer is meggondolnám a dolgot. - Kap egy hetet. Ha nem jönnek ki egymással, elválnak útjaink. Otthon beszéltem Palival.

- Ez csak egy dúsgazdag, kis hülye csitri próbálkozása - mondta -, hogy meddig mehet el. Most kell megfognod! Ha engedsz a pórázon, az életben nem húzod már vissza. - Tehát jól csináltam?

- Korántsem - vélte. - Le kellett volna basznod neki egyet. - Hé! Bent a suliban?

- Nem. Mikor a kocsinál voltatok. Csak hogy tudja, ki a főnök. Másnap reggel anya hívott. Éppen reggeliztünk, mikor megszólalt a telefon. - Szia, édesem - mondta, mikor beleszóltam. - Hogy vagy? Régen láttunk.

Átfutott rajtam, hogy valóban régen találkoztunk. Talán év elején? Ezt feleltem: - Nincs sok

időm. Tanulok, mellette melózok. De ígérem, egyszer le fogok menni, és…

- Ugyan! Ne ígérgess! Akkor jössz, amikor akarsz… De nem ezért hívtalak. Hallgattam. - Tudom, hogy apád már nem ad pénzt a Palinak, és… és arra gondoltam, ebből bajok lehetnek.

Tettem félre egy kis összeget, amit oda szeretnék adni. Hogy tovább maradhass. Tudom, hogy szeretsz ott fönn lakni, hogy szereted azt a várost, meg a Palit, és… - Anya - szóltam közbe.

- Ne mondj semmit! Add a Palit! Átadtam a kagylót. Pali hallgatott, néha igennel, néha nemmel felelt, majd közölte, hogy rendben lesz a dolog, és letette. Aztán rám nézett. Fintort vágott. Ezt mondta: - Majd nyitunk egy

számlát, arra tesszük a pénzt. Aztán idővel pakolsz rá, és át tudod majd nyújtani. Örömöt fogsz vele szerezni. Talán igaza volt. Mindenesetre kissé könnyebbnek éreztem már a levegőt. Nem nyomasztott

annyira. Ha őszinte lennék, beismerném, hogy az óta érzem magam boldogabbnak, mióta felvettek a főiskolára, és mióta Pali is megszerezte a melót. Anya telefonja csak erősítette bennem az elszántságot: végre vagyok valaki.

Majoros nem volt otthon. Az egyik bikanyakú nyitott ajtót. Azt hiszem, Fanyüvőnek becézték.

- Szevasz - morogta. - Ma új film pereg: nem akar suliba menni. - Hol a főnök? - kérdeztem.

- Vidéken. Hajnalban indult. Holnap jön csak haza. Megdörgöltem az államat. Szótlanul elindultam a lépcső felé, de ekkor utánam szólt: -

Bezárkózott.

Kopogtattam a lány ajtaján. Semmi válasz. Lenyomtam a kilincset, de az ajtó valóban be volt zárva. A korláthoz ballagtam, és lenéztem a hallra. A bikanyakú felfelé bámult, és vigyorgott. Vállat vont.

A fene fog meghátrálni! Visszaléptem, és ismét kopogtattam. - Hagyjál már békén! - ordította bentről a lány.

- Rita! - mondtam neki. - Gáspár vagyok. Indulnunk kell a suliba. - Menj egyedül! Ma nem akarok tanulni! - Dehogynem akarsz.

- Hagyjál már, te elcseszett cigány! Menj egyedül, de engem hagyjál nyugodtan!

Mit lehet tenni, ha ilyen szépen invitálnak? Felemeltem a lábamat, és teljes erőből megrúgtam a kilincset. Nagyot reccsent az ajtófélfa, de a zár nem engedett. Ekkor újra és újra megrúgtam. Csak az ötödik próbálkozásra robbant be az ajtó. Addigra már a bikanyakú is feljött a lépcsőn, hogy megnézze, haladok-e. Vigyorogva figyelte, mit művelek.

Félretoltam a romokat, és beléptem a szobába. Rita közvetlenül az ajtó mellett állt, és éppen hozzám vágott egy széket. Nem tudtam elhajolni. Abban a pillanatban, hogy a szék sebesen

átsüvített a légtéren és eszelősen az arcom felé rontott, felugrott bennem az adrenalin. Karjaimat védekezőleg a fejem elé emeltem, s ettől úgy nézhettem ki, mint egy bohóc. Dühösen vártam a fa széklábak és az alkarom találkozását. Nem kétséges, melyiknek fog jobban fájni a randevú.

Nagyot ütköztek. Csillagokat láttam, bár csak egy másodpercre. Rita sikkantott, eleresztette a

szék eddig tartott támláját, és az ágy felé futott. Átléptem a padlóra zuhanó széket, és utána iramodtam. Csak most láttam, milyen jó feneke van. A vékonyka rövidnadrág, amit viselt, pazarul festett rajta.

Még idejében elkaptam. Leszorítottam az ágyra, két kezét a feje mellé fektettem. Elég hülye póz volt, ahogy egyik lábammal a padlón álltam, másikkal pedig az ágyon térdeltem. Mire eljutott a tudatomig, hogy így bizony sebezhető vagyok, már ő is rájött. Teljes erejéből felrántotta a térdét.

Ha az imént csillagokat láttam, most a teljes világűrt. Volt itt minden: napok, bolygók,

csillaghullás, fekete lyuk, táguló végtelenek. Rita félrehajtotta a fejét, hogy egy kellemes

csuklóharapással rásegítsen, de ekkor már emeltem a tenyeremet. Akkorát kapott, hogy még nekem is fájt.

- Hagyd abba! Újra felemelte a térdét. Újra talált. És én újra lekevertem neki egyet. Egy pillanatra összeért a

szemünk.

- Mi van, te fatökű vagy? - lihegte. - Ha szeretnéd kipróbálni - feleltem -, csak szólj… Mélyet szusszantott: - Te most kikezdtél velem? He? Mit gondolsz magadról?! Úgy fogsz repülni,

hogy a lábad sem éri a földet!

Elengedtem a karját, lemásztam róla. Kiegyenesedtem, bár nehezemre esett. - Lehet, hogy apád ezért kirúg, de ma még én vagyok az embered, és én mondom meg, mi

legyen. Öltözz, baszki, aztán szedd a cuccodat! Így is késésben vagyunk. Felült. - Nekem nem fogsz parancsolni! Ki vagy te? Hogy jössz te ahhoz…?

Nem vártam meg, míg befejezi. Újra kapott egy pofont. Arcának bal fele már teljesen vörös volt.

Most, hogy néztem, meglepődve láttam, amint lassanként a tekintete is elvörösödik. Ez bőgni fog, gondoltam. Nem baj. Ráfér. Kihasználva az előnyömet csak ennyit mondtam:

- Ha pedig sírni akarsz, gyorsan csináld, és közben ne feledkezz meg a kitömött melltartódról sem! Öltözz, aztán gyere! Kint megvárlak.

- Miből gondolod… - hüppögte -, hogy… hogy sírni fogok? Nem feleltem. Kifelé ballagtam. A bikanyakú ott várt az ajtóban. Talán látta az egészet. Az arca

mindenesetre nem árult el semmit.

- És tudd meg - kiáltotta utánam Rita -, hogy nincs szükségem kitömött melltartóra! - Dehogynem - válaszoltam, és visszahúztam a szétrúgott ajtót. Aznap nem mentem be oktatásra. Leparkoltam az utca végében (innen remekül láttam Rita

iskolájának bejárati kapuját), és gondolkozni kezdtem. Reggel érzett kellemes lelkesedésem olyan veszett tempóban lett a múlté, hogy az már nekem is gyors volt. Mi is történt? Főiskola, állás, pénz a bankban, tuti jövő. Ez a kiskorú boszorkány most teljesen lerombolja a dolgokat. Főiskolára még járhatok (amíg fizetni tudom), de állásom nem lesz, és elgondoltam, hogy ha

Majoroson múlik, akkor nem egy hasonlóan jól fizető fickó fogja megtudni, mit műveltem a kis taknyos lányával. Ezt nem úszom meg. Leírják a nevemet, mielőtt még megtanulhatták volna. Palira gondoltam. Szinte hallottam is a szavait: „Baszki, ez azért túlzás volt. Miért kellett

lerombolnod a fél házat?”. Semmi sem jön össze.

Ha semmi sem jön össze, legegyszerűbb megfutamodni. Ezt vallják a gyengék. Ütemesen

doboltam a kormánykeréken. És én mit vallok? Ha megfutamodsz, halott vagy. Azt hiszem, valahol az utcán hallottam. Talán aközben, hogy betörtem pár orrot, eltörtem néhány kart, lábat, és véresre vertem két-három csavargót. Felnéztem.

Két

alak

ballagott

el

mellettem.

Rövidkabátjuk,

és

rövidre

nyírt

hajuk

megkülönböztette őket a többi járókelőtől. Kitűntek a tömegből. Egy darabig üres fejjel figyeltem őket, aztán elkezdtem töprengeni, mikor befordultak az iskola kapuján. Nyugtalan lettem. Kik ezek?

Megnéztem, zsebemben van-e a bokszer, és kiszálltam, hogy kövessem őket.