Tisztaszoba Balogh Tibor: a régi alapokra emelünk új épületet Beszélgetés Tőkés Lászlóval... 52

Lapis József: Üdvözlet Váradnak ....................................................   3 Főtér Gurbán György: „Egy nyelvet beszélünk”    Beszélgetés Bíró Rozáliával, Nagyvárad alpolgármesterével . ........   4 Kupán Árpád: Nagyvárad, Biharország fővárosa ............................. 7

Tartalom

Küszöb

Macskakő Zudor János: A halott Úristen széttekint ....................................... 14 Karácsonyi Zsolt: Az adott perc, a délutáni tárgy ........................... 15 Farkas Arnold Levente: Két angyal ................................................. 16 Szálinger Balázs: Hogy is volt? . ..................................................... 20 Traian Stef: A Rózsanőhöz    (Fordította: Kinde Annamária) ................................................ 21 Váradi Nagy Pál: Bársony ............................................................... 23 Kinde Annamária: HalandÓra    (balladaszinopszis) ................................................................. 25 Szűcs László: Elme/olvasat ............................................................ 26 Szőcs Géza: Nagyvárad . ................................................................ 27 Kapualj Jantyik Zsolt: Régióálmok – határon innen és túl    Debrecen, Nagyvárad és ami közötte van…  .............................. 29 Kele Csilla: „Kinn is vagyunk, benn is voltunk”    Körkép az utcaszínházról ........................................................ 32 Árkádok Fleisz János: Az örök átalakulás városa ......................................... 36 Emődi Tamás: Műemlék templomok helyreállítása a Partiumban . .. 43 Váradi Nagy Péter: Privát Várad ..................................................... 50

Balogh Tibor: „…a régi alapokra emelünk új épületet”    Beszélgetés Tőkés Lászlóval  .................................................... 52 Lépcsők Kovács Szilvia: Miről mesél a képeslap?    Nagyvárad a 19–20. század fordulóján  ...................................... 56 Riskó Éva: „Hargitafürdőről nézve az irodalom”    Balázs Imre József Mint egy úszó színház című kötetéről  ............ 61

DISPUTA

Tisztaszoba

1

E számunk szerzői:

Balogh Tibor  újságíró, Debrecen Emődi Tamás  építész, műemléki szakértő, Nagyvárad Farkas Arnold Levente  író, költő, Debrecen–Nagyvárad Fleisz János  várostörténész, Nagyvárad Gurbán György  újságíró, Debrecen Jantyik Zsolt  közművelődési szakértő, Derecske Karácsony Zsolt  költő, Kolozsvár Kele Csilla  újságíró, Debrecen Kinde Annamária  költő, újságíró, Nagyvárad Kovács Szilvia  tanár, Debrecen Kupán Árpád  történész, Nagyvárad Lapis József  PhD-hallgató, Debrecen Riskó Éva  PhD-hallgató, Debrecen Stef, Traian  költő, Nagyvárad Szálinger Balázs  költő, Budapest Szőcs Géza  költő, író, Piliscsaba Szűcs László  költő, újságíró, Nagyvárad Váradi Nagy Pál  író, Nagyvárad Váradi Nagy Péter  tanár, Budapest–Nagyvárad Zudor János  költő, Nagyvárad

Médiapartnerünk: www.epiteszforum.hu

Debreceni Disputa V. évfolyam, 9. szám, 2007. szeptember Megjelenik 1000 példányban

Főszerkesztő: S. Varga Pál Szerkesztőbizottság: †Bényi Árpád, Berényi Dénes, Berkesi Sándor, Gáborjáni Szabó Botond, Görömbei András, Hollai Keresztély, Orosz István Szerkesztők: Berta Erzsébet (Árkádok) Lapis József (Lépcsők, Pláza) Nagy Gábor (Fotó) Papp András (Macskakő) Szénási Miklós (Kapualj)

DISPUTA

Anyanyelvi lektor: Arany Lajos

2

Kiadja: a Debrecen Önkormányzat Lapkiadó Kft. 4025 Debrecen, Simonffy u. 2/A, tel.: (52) 581-800 E-mail: [email protected] Felelős kiadó: Angi János Borító, lapterv: Petromán László Tördelés: Kaméleon Dizájn Kft., tel.: (52) 532-211 Nyomtatás: Alföldi Nyomda Zrt., 4027 Debrecen, Böszörményi út 6., tel.: (52) 515-715 ISSN 1785-5152

Üdvözlet Váradnak Lapis József

„A szociológia fanatikusa vagyok. A meglevő faktorokkal szeretek számolni s a jelen érdekel, de még inkább a jövő. (…) Ha hát el is ragad tán a gyönyörű múlt, (…) azt a jövőt nem láttatja velem, amelyet én keresek. Soviniszta kuruc koromban a legnaivabb lelkesedéssel habzsoltam a debreceni magyar levegőt s a legrövidebben és legbiztosabban megcsömörültem. (…) Én például a kozmopolitának kiáltott Nagyváradon kezdem hinni, hogy minden kis népnek sovinisztának kell lennie, s egyetlen lehető magyar politika a kultúrállam kiépítése ugyan, de a magyar fajta teljes diadalra juttatásával.” 1901-ben, A jövő Nagyvárad című cikkében is nagy részben a Debrecennel szembeni összehasonlítás alapján jut el következtetéseire: „Nagyvárad lakossága meghaladta a félszázezret. Ez a faktum nagy, beszélő igazság mimellettünk, kik ettől a Körös-parti modern, csupa élet, akció és haladásra hívott várostól vezető szerepet várunk. Elvitathatatlan, biztos, első szerepet a már talán agyon is dédelgetett főváros után. Nem a lokálpatrióták nagyzása mondatja ezt velünk, de a valóságból, a tényekből merítők próféciája. (…) Mi tudjuk, hogy mennyi mindent teremtett volna ez az igazán kultúrvárossá predestinált város, ha csak félig megvolnának azok az anyagi tőkék, mely holt vagyon például Debrecenben. A nagy, gazdag Debrecen alig 8000 lélekkel növekedett tíz év alatt. A kisebb Nagyvárad több mint 10 000 lélekkel.” Ki-ki döntse el, mi és mennyiben vonatkozhat mindebből a mai helyzetre, és mit tanulhatunk belőle. A két város hosszú idő óta egymásban mossa meg arcát, bár a trianoni döntés jelentősen csökkentette a kölcsönös önértelmezés igényét és szükségességét. Debrecen az ország e régiójának első számú központja lett. Az utóbbi évtizedben és az EU-bővítés után viszont teljesen egyértelművé vált, hogy a két település kapcsolata új alapokra helyeződött, és Debrecen és Nagyvárad tekintete szükségszerűen újra egyre többször fordul egymás felé. A mégoly termékeny rivalizálás helyett ezúttal tekintsünk a vélhetően még termékenyebb összefogás felé. Egyedül kevesebb az esély.

DISPUTA Küszöb

„Úgy szeretem már Rodostót, hogy el nem felejthetem Zágont” – jellemzi páratlan tömörséggel a bujdosó Mikes Kelemen élete két legfontosabb helyéhez fűződő kapcsolatát. E kapcsolat lényegét a kölcsönösségben leljük meg, abban az alapvető viszonyosságban, mely József Attila szavaival így írható le: „hiába fürösztöd önmagadban, / csak másban moshatod meg arcodat”. Nem érthető, nem élhető Zágon Rodostó nélkül, és fordítva. Minden településnek megvan a maga Másikja, mely egyszerre kérdő- és felkiáltójel minden, az adott helyre vonatkozó mondat végén. Ez a másik hely a sajátba beépülő nézőpont – kilátás, rálátás, átlátás. Gyakorta több, egymásnak felelgető Másik van. Amikor lapunk arra vállalkozott, hogy témává tegye Nagyváradot, egy olyan várost, melyben Debrecen az évszázadok során rendre fürösztötte arcát, nem tehetett mást, mint hogy elsősorban ezt a viszonyosságot állította a középpontba. Hamar világossá vált, hogy nincs Nagyvárad önmagában, és nincs Debrecen önmagában, csak az egymásnak intézett kérdés és az egymásra adott felelet van. A párbeszédnek, ráadásul, nem csak két szereplője van – az idők során állandóan érezteti jelenlé­tét benne Budapest is. Sokáig – Trianonig – úgy tűnt, a dinamikusan fejlődő, lüktető Várad lehet a főváros egyik alternatívája. Sokkal komolyabb lehetősége volt abban az időszakban egy másik, meghatározó pólus kialakulásának, mint napjainkban, amikor Debrecen, bár igyekszik felnőni a feladathoz, adottságait, lakosságszámát, anyagi és munkalehetőségeit tekintve gyakorlatilag esélytelenül próbál megfelelni e kihívásnak. Egyedül, önmagában legalábbis mindenképpen – talán más a helyzet, ha együttműködésben gondolkodik. A kihívás nem presztízsokok miatt fontos, hanem azért, hogy a megélhetési lehetőségek, a kultúra működése, a gazdasági fejlődés szempontjából bárkinek valós választási lehetőséget tudjon kínálni a régió, és meg tudja tartani értékeit. A két szomszédvár dialógusának egyik legnagyobb hatású közvetítője kétségkívül Ady Endre, aki egy-egy életszakaszában mindkét városnak volt lakója és újságírója, és jobbára csak egymás fényében tudta mérni őket. Ady Váradot szerette jobban, s tartotta nagyobb reményekkel teljes, pezsgőbb szellemiségű városnak, s nem egyszer elmarasztalja Debrecent azért, mert múltjába, meddő lokálpatriotizmusába temetkezik, s – Váradtól eltérően – nem használja tekintélyes vagyonát elég haladó módon:

3

„Egy nyelvet beszélünk” Gurbán György DISPUTA Főtér 4

Beszélgetés Bíró Rozáliával, Nagyvárad alpolgármesterével Bíró Rozália Marosvásárhelyen született, 1989-ben fejezte be a Közgazdaság-tudományi Egyetemet Kolozsváron, és 1990. május 14. óta él Nagyváradon. Saját vállalkozás indítása miatt telepedett le a Körös partján férjével együtt. Először az üzleti sikerek jöttek, majd a politikai pálya eredményei: a kétgyermekes családanya már ötödik esztendeje alpolgármestere választott városának. Büszke arra, hogy szerepet játszhat Nagyvárad és Debrecen viszonyának újraértelmezésében. Magyar emberként pedig hiszi és vallja: történelmi lehetőségekhez érkeztünk el a határ mindkét oldalán.  Újkori történelmének igazi reneszánszát éli napjainkban a két város. Bíró Rozália szerint is így van ez? Bizony így, arra példázat: magam is egyre több személyes ismerősömmel mosolygok össze, amikor Debrecenbe szólítanak az ügyeim. Van közös okunk az örömre, mert valóban elmondhatjuk, sikerült életet lehelni abba a testvérvárosi kapcsolatba, amely korábban nem volt más, mint egyegy aláírt papír, irodai szekrényekben lapulva.  Marosvásárhelyiként miért választotta annak idején Nagyváradot? Úgy döntöttem, máshol szeretnék családot alapítani. Ez a máshol aztán Nagyvárad lett, elsősorban azért, mert a város szellemiségében visszatükrözi azt a nyitottságot és vállalkozó szellemet, amelyet tudunk róla a századelőről. S nem csalatkoztam.  A politikai munkájába milyen tapasztalatokat sikerült „átmentenie” a vállalkozói létből? Elsősorban azt, hogy megtanultam: csak a változás állandó, és nem harcolni kell ellene, hanem kihasználni a benne rejlő előnyöket. Nem olyan egyszerű ez, mert bizony mindenkiben ott rejtezik a félelem az újtól, így aztán gyakorta, miközben egyik lábunkkal a gázra lépünk, a másikkal a

féket tapossuk. Nem könnyű olyankor jó képet vágni a dolgokhoz, amikor tapasztaljuk, hogy a környezetünkben valaki – nem biztos, hogy rossz szándékból, talán csak félelemből – túl sokat fékez. De megértőnek kell lenni, mert – s ez a másik hasznos tapasztalás – hosszú távon kifizetődik a türelem.  2002-ben eurorégió alakult Hajdú-Bihar és Bihar megye között. Mit jelent ez az újjászületett kapcsolatokra nézve? Van egy, a szívemnek nagyon kedves Bihar-Bihortérkép, amelyet mindig meg szoktam mutatni a hozzám látogatóknak. Sokatmondó, hogy a két ország határát csak szemüveggel lehet rajta látni, messziről kivehető azonban Debrecen és Nagyvárad, valamint az eurorégiós határvonal. Ebből a képből ki lehet olvasni a nagy lehetőségeket, és talán az eltökéltséget is a kiaknázásukra.  Akkor olvassunk belőle! A két megye együtt gondolkodásának alapfeltétele a két székhely vezetőinek folyamatos közös tervező munkája. Debrecen és Nagyvárad immár tizenötödik esztendeje testvérvárosok hivatalosan. A két városnak számtalan közös vonása van. Nagyjából megegyezik a lélekszámuk, és összeköt bennünket a közös történelem. A közös kulturális hagyományainkra, szokásainkra alapozva gazdasági lehetőségeket tudunk teremteni. Miután az eurorégió megalakult, annak nyomban részese lett a két megye után a két székhely is. Az illetékes önkormányzatoknál ettől fogva külön költségvetési tételként szerepeltek a közös pályázatok finanszírozására szánt összegek. Ez volt a kiindulópont. Innen lehet továbblépni.  Hogyan? Azt mindannyian tudjuk, hogy az Európai Unió szemszögéből nézve sem Debrecen, sem Nagyvárad nem olyan nagy város,

 Milyen gondolatok nyomán jutottak el a közös agglomeráció ideájáig? A közepes méretű Magyarország és Románia nem rendelkezik több milliós lélekszámú városokkal. Így aztán a mindkét országban létező főváros-centrikusság miatt a Debrecen és Nagyvárad méretű váro­sok nem tudnak olyan vonzerőt nyújtani a hazai és a külföldi nagy befektetők számára, mint Budapest vagy Bukarest. Ezt kellene nekünk ellensúlyozni. Debrecenben ez az igyekezet jelentős eredményeket szült, hiszen olyan mértékű fejlődést, mint amilyet ott produkáltak a mögöttünk lévő évtizedben, kevés magyarországi város tudhat magáénak. Nagyvárad is változik, de az ütem nagysága soha nem elég, soha nem tudjuk egy főváros szintjét produkálni. Másfajta lehetőségeket kell találni, ez pedig az együtt gondolkodásban rejlik.  Milyen lépéseket tettek eddig? Nagyváradon az országban először kezdtünk el úgynevezett „metropolisz-övezetben” gondolkodni, ez pedig a környező nyolc településsel együtt mindjárt 300 ezer lakos. Ugyanez a vonzáskörzete megvan Debrecennek is, hiszen a Hajdúság fővárosa a dobogó szív a környező falvak számára. Csak rajtunk áll, hogy a két övezet közötti területet ki tudjuk-e tölteni, hogy összeér-e, egyesül-e közös agglomerációvá a váradi és a debreceni holdudvar. Mert ha igen, már csaknem hétszázezer lakosról beszélhetünk, és a következő évtizedben soha nem tapasztalt mértékben tudnánk befolyásolni a befektetői szándékokat. Ezért bátorkodom egyre hangosabban kardoskodni az ügyünk mellett. Mert szerintem nem együttműködésben kell gondolkodni. Ez a szint talán elegendő volt 2000-től mostanáig, de a jelen kívánalmainak már nem felel meg. A közös jövőt kell építeni immár.  Konkrétan? Felsorolni sem lehet, de azért egy-két példával érdemes illusztrálni. Itt van mindjárt

a repülőterek ügye. Kizártnak tartom, hogy az Európai Unió finanszírozna két egymáshoz ilyen közel lévő regionális légikikötőt. Ám ha az egyik város repterét fejlesztjük, a másiknak pedig az idegenforgalmi látványosságait, mindjárt egyszerűbb a helyzet. Hogy még konkrétabb legyek: Debrecen nem tud felmutatni olyan műemléket, mint a 11. században épült nagyváradi vár. Viszont a turisták ott leszállva könnyedén kirándulhatnak hozzánk megtekinteni azt. Egyre inkább lesz itt mit nézni, mert hamarosan megnyílik a város- és vármúzeumunk is. Sokáig elképzelhetetlennek tűnt, hogy a vár egyik bástyájában nyári színházat rendezzünk be, hiszen „A” kategóriás műemlékről van szó. De már befejeződtek a feltárások, amelyek számtalan értékes leletet hoztak napvilágra. Hamarosan elkezdődhet az építkezés. Igen népszerűnek mondható az idén már hatodjára megrendezett Vársánci majális, ahova tíz-tizenötezer ember is ellátogat. Azt is el tudom képzelni, hogy a turisták egyik este a Csokonai, a másik este pedig a Szigligeti Színházba látogatnak. A kettő békésen megfér egymás mellett.  Milyen a fogadókészség a közös jövő építésére Nagyváradon? Erre friss és konkrét adataink vannak, mert a Debreceni Egyetem és a Nagyváradi Állami Egyetem közötti munkakapcsolatok során elkészült egy közvélemény-kutatás arról, hogy a két városban hogyan látják az együttműködés lehetőségeit. A célcsoportok mindkét városban a 25 év fölöttiek, az egyetemi polgárok és a közintézményi dolgozók voltak, ezer-ezer személy válaszolt a kérdésekre. Ez azért is nagyon fontos nekünk, mert a válaszok kijelölhetik számunkra azokat az irányokat, amelyeken haladva 2012-re kidolgozhatunk Debrecenben és Nagyváradon egy olyan közös fejlesztési tervet, amely 2020-ra meg is valósulhat.  Milyen jellegzetességeket tárt fel a kutatás Váradon? Helyenként megdöbbentőeket. Én személy szerint eddig úgy véltem: Nagyvárad lakosságának legalább kilencven százaléka járt Debrecenben mostanság, s úgy gondoltam, ha azt a kérdést tennénk fel, akarnak-e együttműködést a két megyeszékhely között, az emberek elsöprő többsége válaszolna igennel. Ehhez képest a nagyváradi eredmények árnyaltabb képet mu-

DISPUTA Főtér

mint amilyennek mi szeretnénk, hogy legyen. Ám az egymástól légvonalban mindössze ötven kilométerre lévő, jó ütemben fejlődő két település magához vonzhatja a közötte elhelyezkedő területeket. Így jöhet létre egy olyan urbanisztikai agglomeráció, amelynek teljes kialakulását a gazdaságfejlesztéssel foglalkozó szakemberek körülbelül 2020-ra teszik.

5

tatnak. Arra a kérdésre, hogy 2006-ban meglátogatta-e Magyarországot, az egyetemi hallgatóknak csupán az 52 százaléka válaszolt igennel. A 25 évnél idősebbek esetében ezt az arány valamivel jobb, és még egy kicsivel előrébb járnak a közintézményekben dolgozók. Az összkép elkeserítő annak ellenére is, hogy Váradon csak a lakosság 27 százaléka magyar. Még rosszabb a helyzet az üzleti utak esetében, hiszen a megkérdezett 25 év felettieknek csak öt százaléka utazott tavaly Magyarországra a kérdezett céllal, ráadásul még abban sem lehetünk biztosak, hogy ezen mindenki a vállalkozások építését értette. A megkérdezettek 46 százaléka pedig egyszer sem járt 2006-ban Debrecenben. Mindent összevetve jelenleg a nagyváradiak közel húsz százaléka jár át rendszeresen és kezd különböző okokból részesévé válni a testvérváros életének. Azt is megkérdeztük, hogy a tervezett urbanisztikai agglomeráció kedvező hatást gyakorolhat-e a két város fejlődésére. Itt már jobb kép alakult ki, hiszen az egyetemi hallgatóknak és a 25 év felettieknek több mint a hatvan százaléka, a közintézményi dolgozóknak pedig a 73 százaléka válaszolt igennel. Szomorú vagyok természetesen a „nem”-ek miatt, de most a „nem tudom”-okon változtatni a legsürgősebb feladat.  A közös jövőépítés minden időben a kultúra talajából virágzott ki. Ennek egyik sarjadéka a debreceni segítséggel megszületett váradi virágfieszta…

DISPUTA Főtér

Amikor először láttam a debreceni virágkarnevált, nyomban elkezdtem gondolkodni: hogyan láthatnák ezt a nagyváradiak? Néhány évig kellett puhítanom a körülöt-

6

tem lévőket – ebben nagy segítségemre volt Szabó Ödön megyei képviselő kollégám. Aztán Kósa Lajos, Debrecen polgármestere is azt mondta: igenis, csináljuk meg. És három évvel ezelőtt sikerült, de – ahogy mondani szokták – ez nem jött volna létre Ősz György autókereskedő vállalkozása nélkül, hiszen ők szállítottak át virágkocsikat, hogy augusztus 21-én Nagyváradon is elindulhasson a menet. Azóta egyre többen jönnek át a karneválon táncolók közül is, így évről évre bővül, látványosabbá válik a felvonulás. De nem is igazán ez a lényeg, hanem a közös ünnep megélése. Ha találkozott váradiakkal, akiknek könnybe lábadt a szemük a debreceni kocsik megérkezésekor, tudja, miről beszélek. Tényleg ilyen ügyeken múlhat a kapcsolatunk… Úgy gondolom, minden település képviselőinek és vezetőinek érettségén múlik annak a felismerése, hogy egymásnak nem konkurenciát, hanem lehetőséget jelentünk. Ha létezik bennünk kellő nyitottság és tolerancia, egy asztalnál ülve, egy nyelvet beszélve meg kell értenünk egymást. A jelen azért is nevezhető történelminek, mert Önöknél ugyan minden bizonnyal 2020ban is magyarul beszélnek majd az önkormányzatokban, de nálunk erre nemigen lehetne mérget venni. Ezért nagyon fontos a folyamatokat most, a jelenlegi kedvező helyzetben elindítani. Van egy kedvenc fotóm. A két gyermekemet ábrázolja, egy fiút és egy lányt, amint kézen fogva óvodába ballagnak. Tulajdonképpen ezek vagyunk mi, Debrecen és Nagyvárad. Debrecen a nagyobb, Várad pedig a kecsessége miatt kiérdemelheti, hogy ő legyen a leány. Fogják egymás kezét, a tarsolyukban van mindaz, ami közös bennük, meg mindaz, ami más. De együtt mennek. Ez a legfontosabb.

László vadászat közben ismerte meg azt a szigetszerű területet, amely a Sebes-Körös és a Pece (régi nevén Hévjó) összefolyásánál alakult ki, és miután király lett, a legenda szerint isteni sugallatra prépostságot alapított itt 24 kanonokkal, és templomot építtetett számukra Szűz Mária tiszteletére. A területet palánkfallal vették körbe, védőtornyokkal, bástyákkal látták el, így épült meg az első vár, amelyet kis mérete miatt váradnak, váracskának neveztek. Később – feltehetően 1092-ben – Bihar városából ide helyezte át a püspökség székhelyét is, s megkezdte a székesegyház építését, melyet utódai fejeztek be. A háromhajós, bazilikás elrendezésű, félköríves apszisú templom négy tornyát később emelték, és itt helyezték végső nyugalomra a városalapító László királyt. A vár, a monostor, a székesegyház építése kihatott a város körüli város fejlődésére, lakói számának növekedésére is. A kedvező fekvésű település területe a régészeti leletek szerint már a kő- és fémkorszak ide-

Nagyvárad, Biharország fővárosa Kupán Árpád

Szent László városa

jén is lakott volt, hévizeit az 1824-ben feltárt két sírlelet feliratainak bizonysága szerint a rómaiak is ismerték, sőt talán a mai Nagyvárad határában feküdt Ulpium nevű városuk. A népvándorlás kori régészeti leletek arra utalnak, hogy pontos útvonala és pihenőhelye volt a vándornépeknek. Elsősorban avar és hun leletek kerültek elő e korból. A Szalka teraszon hun sírokat tártak fel. A legjelentősebb hun régészeti lelet egy 6. századi gepida nemesi családi sírkert, a mintegy tíz temetkezés sírleletei – ezüstfibulák, övcsatok, karperecek, arany fülbevalók, gyöngyök – arra utalnak, hogy viselőik a legelőkelőbbek közé tartoztak. A honfoglaló magyarok első régészeti emlékei a mai Nagyvárad környékén a 10. századból valók: Biharvár, Ártánd, Köröstarján lovassírokkal tarkított katonatemetőiből kerültek elő. Várad első püspöke a király unokaöccse, Kálmán volt, aki László halála után Könyves Kálmán néven lett király, s fontosnak tartotta a váradi püspökség és a vár fejlesztését. Utóda, II. István 1130 körül Váradra telepítette a premontrei rendet, Szent István hegyén a várad-előhegyi (várad-hegyfok) monostort építtette számukra, és hiteles hely joggal ruházta fel őket. A monostorok és a püspökség körül hamarosan kialakult a középkori városi élet, melynek ütemét gyorsította a város szerencsés fekvése, az, „hogy a sík magyar alföld és az erdélyi hegyek lankába szelídülő lábainak találkozópontján keletkezett”. Várad csakhamar a hegyi és alföldi nép termékeinek, kincseinek cserepiaca, a különböző mesterségek gyakorlóinak lak- és találkozóhelye lett. 1192-ben II. Celesztin pápa szentté nyilvánította a városalapító László királyt, ebből az alkalomból díszes márványravatalt állítottak számára a székesegyházban, és aranyozott koporsóba helyezték. A váradi szent sír csodatevő erejének híre egyre több embert vonzott ide. Az egyik legértékesebb Árpád-kori történelmi forrás, a Váradi Regestrum, a váradi káptalan 1205–1235 között készült jegyzőkönyve a székesegyházban tartott istenítéletekről szól és a káptalan előtt bevallott jogügyletekről. 389 bejegyzésben várnépek, várjobbágyok, udvarnokok és jelöletlen státusú személyek státusperét, illetve kihágási ügyeit (lopás, gyújtogatás, lányrablás, kuruzslás stb.) vagy magánjogügyleteit (végrendelet, szolgafelszabadítás stb.) rögzítette. A perekben a bizonyítás a liturgikus keretek között megtartott istenítéletekre (tüzesvas-próbára vagy esküre) épült. A Váradi Regestrum értékes szórványnyelvemlék a benne található mintegy 600

DISPUTA Főtér

B

iharország a szó szoros értelmében soha nem létezett, de létezett egy meglehetősen kiterjedt vidék, tartomány, püspökség, vármegye, amelynek olyan sajátosságai voltak történelmünk egy-egy szakaszában, hogy kiérdemelte ezt az elnevezést. A főváros címet nem csupán azzal, hogy egy jelentős tartomány központja volt, hanem azzal is, hogy a 16. században a nemzeti királyok fővárosa volt. Biharban az államalapító I. (Szent) István király püspökséget alapított az azonos nevű településen, majd az 1020-as évek második felétől az egész tartományt trónörökösi hercegség (ducatus) rangra emelte, és fiának, Imre hercegnek engedte át. A trónörökös itt halt meg 1031-ben, vadászbaleset következtében. A baleset feltételezett helyén később monostort alapítottak, és e körül alakult ki a mai Hegyközszentimre település őse. I. András 1048-ban felújította a ducatus intézményét és trónörökösnek megtett öcscsét, Bélát állíttatta élére. Béla később a ducatus haderejével döntötte meg I. András és fia, Salamon uralmát, s foglalta el Magyarország trónját. I. Béla halála után az újra trónra kerülő Salamon kénytelen volt átengedni Bihart Béla fiának, Gézának, aki 1073-ban innen kelt fel testvérével, Lászlóval Salamon ellen, s foglalta el a trónt: Géza néven, mialatt László Bihar duxa lett.

7

hely- és 2500 személynév miatt. A páratlan értékű forrást Fráter György váradi püspök 1550-ben Kolozsváron kinyomtatta; az eredeti kézirat utóbb elveszett. II. Istvánt is a váradi székesegyházban temették el. A vár körüli települések ebben az időben különböző neveken szerepelnek az oklevelekben. A Sebes-Körös jobb partján elterülő Olaszi első írásos említése a Váradi Regestrumban 1215-ből, „Villa Latinorum Varadiensis” néven szerepel. Első telepesei az újlatin nyelvet beszélő vallonok voltak, akiket a váradi püspökség telepíttetett a saját birtokára. Velence a folyó bal partján a vártól keletre húzódott. Neve feltehetően alapítóinak származási helyére utal. A tulajdonképpeni Váradot kezdetben Hétközhelynek, majd Péntekhelynek nevezték, a vásár napjára utalva.

DISPUTA Főtér

Vihar és virágzás

8

A lendületesen fejlődő városra 1241-ben rátört a tatár-mongol támadás. Rogerius váradi kanonok Siralmas énekében (Carmen miserabile) írja le a tatárdúlás súlyos következményeit, miután keserves bujdosásban volt része a Körös-vidék nádasaiban. A tatárok a várat elfoglalták, Szent László székesegyházát és a város négy templomát felgyújtották, a lakóházakat lerombolták, a lakókat kiirtották vagy elhurcolták. A pusztító hordák kivonulása után azonnal megkezdődött az újjáépítés. Ebben döntő szerepet vállalt a püspökség és IV. Béla király is; olyan kiváltságokkal ruházta fel a várost, melyek birtokában tovább növelhette vagyonát, gazdasági erejét. A 14. század közepétől Várad már országos jelentőségű egyházi központ, a váradi püspökség és káptalan rendelkezett a legnagyobb földbirtokkal. Egyre több monostor, klastrom működött a városban; az első apácazárda 1318-ban létesült. Ekkoriban épült fel Várad monumentális gótikus székesegyháza a várban, Báthory András, majd Futaki Demeter püspökök idején, s a szintén gótikus püspöki palota. Az utóbbi püspök a híres Kolozsvári testvérekkel, Mártonnal és Györggyel elkészíttette Szent István, Szent Imre és Szent László szobrát, s a székesegyház északi terén a vár főbejáratával szemben, egymás mellé állították fel 1320-ban. Várad első virágkora Nagy Lajos (1342– 1382) idején kezdődött. Már uralkodása kezdetén ellátogatott Váradra, s gazdag adományban részesítette a püspökséget. Ebben az időben alakult ki Várad közvetlen kapcsolata az olasz művészettel és kul-

túrával. Futaki püspök a király követeként többször járt Nápolyban, több váradi pap tanult Bolognában és Padovában. Zsigmond idejében tovább folytatódott a fellendülés. 1390. szeptember 8-án Zsigmond király és Mária királynő jelenlétében avatták fel Szent László legendás hírűvé vált lovas szobrát. Az alkotás a középkori Európa első, szabad téren felállított lovas szobra, a Kolozsvári testvérek legjelentősebb alkotása. A bearanyozott ércszobrot a vár főkapujától jobbra, a székesegyház és a püspöki palota között helyezték el. A Zsigmond-korszak Várad életében egyike a legfényesebbeknek: ipar, kereskedelem, építkezések, királyi adományok az egyháznak. A vásártartás joga a káptalané volt; Zsigmond Olaszi és Vadkert városrészekben a püspökségnek adott ilyen kiváltságokat – s hogy a kereskedelmi élet men�nyire felélénkült, mutatják a prépost és e városrészek vásárosainak perpatvarai. Ekkor létesült az első ispotály a váradi iskolák mellett; ez arra utal, hogy a szegény tanulók ápolására és táplálására szolgált, tehát nem kórház jellegű intézmény volt. Zsigmond is gyakran látogatott Váradra, feleségét, Máriát itt temették el 1395-ben. Zsigmond közbenjárására a pápa 1407-ben búcsúengedélyt adott a székesegyháznak. Abban az időben csak a velencei és az assisi templomoknak volt ilyen engedélyük. Ezután igen megnőtt a zarándokok száma, adományaikkal együtt. 1412-ben Ulászló lengyel király gyalog, mezítláb zarándokolt Szent László sírjához. Zsigmonddal együtt 15 napot töltött a városban; Szent László koporsójánál erősítették meg a két állam szövetségét. Zsigmond, aki ekkor már német-római császár is volt, ezután ritkábban jutott el Váradra. 1436 decemberében járt itt utoljára. Miután 1437. december 9-én elhunyt, végakarata szerint első felesége, Mária mellé temették a váradi székesegyházban. Az újkor múzsáinak lakhelye Ezt az elnevezést a 15. század közepén, a Hunyadiak korában nyerte el Várad, Vitéz János püspöksége alatt. Az olasz reneszánsz és humanizmus eszméit már egyik elődje, a firenzei származású Scolari András püspök meghonosította, aki népes firenzei kolóniát gyűjtött maga köré és gazdag könyvtárat szervezett, de Zsigmond bizalmi embereként jobbára külföldön tartózkodott. Vitéz János viszont húszévi váradi püspöksége idején (1445–1465) itt építette ki a magyar humanizmus első

Várad véres farsangja A város lendületes fejlődését újabb pusztító támadás törte meg: 1474. február 7-én a farsangot záró Orsolya-napi mulatság másnapján rohant rá az Al-Dunától a Körösig feljövő nagy létszámú török sereg a városra. A palánkokkal körülvett, alig védett város könnyű prédának bizonyult; legyilkolták a strázsákat és kapuőröket, feldúlták a lakóházakat és középületeket, az ellenállókat lemészárolták, foglyul ejtették a fiatalabbakat és a nagyobb fiúgyermekeket. Minden mozdíthatót elraboltak, a templomokat is kiürítették. Amit nem lehetett elszállítani, szétrombolták, felégették. A korabeli beszámolókban olyan szörnyűségek olvashatók, amelyek felülmúlják az 1241-es tatárjárás rémtetteit is. Egyedül a vár és kisszámú őrzői és az ott lakó férfiak, nők, gyermekek, papok, szerzetesek, kanonokok vették fel sikeresen a harcot. Egynapi eredménytelen ostrom után a törökök vis�szavonultak, de annál kegyetlenebb bos�-

szút álltak a város és környéke lakosain. A vár védői sikerüket a vár védőszentjének, Szent László közbenjárásának tulajdonították. Ekkor keletkezett a legenda, hogy amíg áll Szent László lovas szobra, addig a vár bevehetetlen. Mátyás ez időben seregeivel az északfelvidéki hadjárattal volt elfoglalva, ezért támadták meg a törökök az al-dunai haditámaszpontjuktól távoli, de gazdag Váradot. Mátyás király azzal segítette a város újjáépítését, hogy megmaradt lakóit mentesítette mindennemű királyi és püspöki adótól, vámtól. A 15. század végére a város újjáépült, a várat is megerősítették. Újból fellendült a kézművesség, kereskedelem, virágzott a céhes élet – olyannyira, hogy a dubnici krónika boldog városnak, felix civitasnak nevezte Váradot. Az 1500-as évek első két évtizedében két egymást követő püspök, Szatmári György és Thurzó Zsigmond épp olyan lelkes barátai az irodalomnak és művészetnek, mint elődjük, Vitéz János. Nem hiába voltak tagjai mindketten a híres tudós társaságnak, a Soliditas Litteraria Danubiánának. Ezután nyerte el Várad a nemzeti királyok fővárosa címet, mikor a három részre szakadt Magyarország egyik része Zápolya János, Izabella királynő és János Zsigmond uralkodása alatt e rész fővárosa volt. Falai között kötötte meg 1538-ban Zápolya (Szapolyai) János és Ferdinánd a váradi békét. Várad püspöke, Martinuzzi Fráter György jelentős szerepet játszott e kor politikai életében. A város új lakónegyeddel (Kandia) gyarapodott, a házak számát háromezerre becsülték a korabeli források, a lakosságét 15–20 ezerre. Miután a törökök 1541-ben elfoglalták Budát, sok kézműves, közember és pap itt talált menedéket. 1541-ben Fráter Györgyöt meggyilkolták, Várad Ferdinánd pártjára állt. A protestáns Nagyvárad újabb virágzása 1557-ben Varkocs Tamás Izabella királynő nevében kilenc hónapos ostrom után vis�szafoglalta Váradot, 1558-ban Izabella országa fővárosává tette. Ettől kezdve váro­ sunk Erdély végvára, éltető szíve lett, ahogy egyes neves kortársak fogalmaztak, és egy évszázadra az is maradt. Ezzel megváltozott a város felekezeti színe is. Megszűnt a katolikus egyházvédelem, a katolikus egyházvagyonokat kisajátították az erdélyi fejedelemség céljaira. A püspöki palotában Izabella királynő rendezkedett be. Hevesen, de áldásosan vonult be ekkor ide a protestáns szellem, a maga magyar vallás jelle-

DISPUTA Főtér

központját. Udvara az olasz fejedelmekével vetekedett. Környezetébe vonzotta a kor nagy humanistáit, az olasz Pier Paolo Vergeriót, a görög Filippo Podochatharót, a lengyel Gregorius Saneckit, a német Johannes Regiomontanust. Segítségükkel alakította ki a váradi humanizmus műhelyét, gazdag könyvtárára alapozva, mely a Corvina előhírnöke volt. A tudós püspök unokaöccse, Czezmicei János, akit olasz egyetemeken iskoláztatott, később Janus Pannoniusként nagy humanista költő lett. Vitéz János csillagvizsgálót állított fel a Körös partján, s levelezésben állott Georg Paerbach híres bécsi csillagásszal. A tudós a püspök iránti tiszteletből az általa elkészített csillagászati táblázat kezdő délkörét Váradra helyezte, s munkájának a Tabula Varadiensis címet adta. A váradi meridián olyan világfogalom volt, mint manapság Greenwich. A várost kereskedelme, ipara, vásárai az ország első városai közé emelték. Lengyel, cseh, német, szász kereskedők látogatták. Évente hétszer tartottak országos vásárt, melyek két hétre is elhúzódtak. Ugyanilyen jelentősek voltak a vallási ünnepek is; 1450-ben V. Miklós pápa olyan búcsúengedélyt bocsátott ki, amellyel a váradi székesegyházat a nagy bazilikák rangjára emelte. II. Pius pápa engedélyt adott Vitéz Jánosnak egyetem alapítására, de ez a terve nem valósult meg, mert 1465-ben Mátyás király esztergomi bíboros püspöknek nevezte ki, így elhagyta Váradot.

9

DISPUTA Főtér 10

gével. Az itteni reformáció vezére Czeglédi György prédikátor volt, aki három jelentős zsinatot szervezett Váradra. Az elsőn 1559ben hitvallásba foglalták a helvét irányzatú reformátusok alapelveit és megállapodtak a szertartási formákban. 1561-ben egy újabb zsinaton elfogadták a nagy reformátor, Debrecen püspöke, Méliusz Juhász Péter, valamint Szegedi Gergely debreceni és Czeglédi György váradi lelkészek által kidolgozott református hitvallást, amelyet 1567-ben a debreceni zsinat szentesített, így debreceni hitvallás néven vált ismertté. E zsinat jelentőségét az is fokozza, hogy ekkor kezdett elmélyülni a két szomszéd város közötti kapcsolat. A harmadik zsinat 1569-ben volt Váradon; Dávid Ferenc kezdeményezésére az unitáriusok és reformátusok képviselői, valamint János király és főemberei gyűltek össze. A hatnapos tanácskozás váradi disputa néven maradt fenn a történelemben, és a debreceni és váradi reformátusok közösen, ös�szefogva álltak ki református hitük védelmére. János Zsigmond korai halála (1571) után az egykori váradi főkapitányt, Báthory Istvánt választották Erdély fejedelmévé, aki katolikus létére is türelmet tanúsított a református vallás iránt, viszont beengedte a jezsuitákat az országba, akik 1581-ben Váradon is megjelentek s megkezdték a rekatolizációt. 1582-ben véres konfliktus robbant ki a jezsuiták és a reformátusok között, ezért az országgyűlés kitiltotta a jezsuitákat Váradról. 1598-ban a Báthory Zsigmond ellentmondásos politizálásával elégedetlen váradiak közakarattal bebocsájtották a várba a császár tábornokát, Rödernet. A török szultán hatalmas sereget küldött a vár ellen. Mohamed pasa 1598. szeptember 28-án zárta körül a várat, és öt évig ostromolta, hatalmas pusztítást okozva. A sikertelen ostrom, a kedvezőtlen időjárás végül a törököket elvonulásra késztette, de előbb felgyújtották a város épen maradt részeit, leégett az iskola és a nagy templom is. László király szobra megmentette a várat, de azt is feljegyezték a krónikák, hogy a vár védelmében a váradi nők az egri nőkhöz hasonló hőstetteket vittek véghez. 1605–1606-ban Bocskai István fejedelem csapatai visszafoglalták a várat a császári őrségtől, s ettől kezdve Várad újból az erdélyi fejedelemség végváraként szerepel. A császáriakkal együtt az utolsó katolikus pap is eltávozott. Várad újabb virágzása egybeesik az erdélyi fejedelemség aranykorával, Bethlen Gábor és I. Rákóczi György fejedelemségével. Bethlen Gábor felújította az előző szá-

zadban felépített ötszögű várat, s ő készítette el az ötödik bástyát, mely ma is az ő nevét viseli. Ő kezdte el a reneszánsz belső vár, a fejedelmi lakópalota építését, amelyet utódai, I. és II. Rákóczi György fejeztek be. A fejedelmek korában Várad két legfontosabb kultúrintézménye a kollégium és a nyomda volt. A káptalani iskola helyébe állított református iskola Gyula török kézre jutása után kollégiumi rangra emelkedett, és a debreceni kollégiummal egyenrangú színvonalúvá vált. Összeköttetésben állt a külföldi egyetemekkel, elsősorban Wittenberggel és Heidelberggel, s átvette tanítási rendszerüket. Nagyhírű tanárai közül megemlítjük Kassai Zsigmond Dávid, Debreceni Joó János, Gyulai János, Ungvári Cs. János nevét. Ezek a tudós professzorok a helybeli és vidéki lelkipásztorokkal együtt gondoskodtak arról, hogy a Gyulafehérvárról 1565-ben ideköltözött Hoffhalter vezette nyomdának legyen munkája. Legértékesebb terméke a Károli Gáspár-féle Biblia, a Váradi Biblia néven elhíresült kiadványa volt. Török uralom Váradon II. Rákóczi György szerencsétlen lengyelországi hadjárata kiváltotta a török szultán haragját, és a fejedelem leváltásáról döntött. 1660. május 22-én a fenesi csatában megsebesült fejedelem június 8-án Váradon elhunyt. 1660. július 13-án a törökök megkezdték a vár ostromát. A város fegyverre fogható népe a kollégium diákjaival és tanáraival együtt csatlakozott a várvédőkhöz. A törökök a várost fölgyújtották, lerombolták, a vár védői támogatók nélkül magukra maradtak. Több mint hatheti véres tusa és hősi ellenállás után, mikor nyilvánvalóvá vált, hogy külső segítségre hiába várnak, 1660. augusztus 27-én kitűzték a fehér zászlót. A vár védői szabadon elvonulhattak. A Kollégium diákjai a tudós Martonfalvi György vezetésével Debrecenbe mentek, s az ottani kollégiumban találtak menedéket. A török uralom több mint három évtizedig tartott Váradon. Várad és a megye régi nemessége, polgársága felmorzsolódott a három évtized alatt. A megyéből „parent megye” válik, több falu, település elnéptelenedik. A város megmaradt és visszatérő lakosságának egy része hajlik az asszimilációra. A keresztyén tornyok helyén mecsetek minaretje szúr az ég felé. 1689-ben indult meg a felszabadító hadjárat Váradért, végül 1692. május 28-án sikerült megadásra kényszeríteni a törököket. A várfalak, bástyák, a várbeli épületek a

Újjászületés a barokk fényében A várat lefoglalta a császári katonaság, és tartós maradásra rendezkedett be. A felszabadító seregekkel visszatértek a városba a jezsuiták és katolikus főpapok. Nem jöttek, nem jöhettek vissza az egykori híres kollégium tanárai, diákjai sem, újból a katolikus vallás lett az uralkodó. A II. Rákóczi Ferenc vezette szabadságharc újabb súlyos megpróbáltatás elé állította a várost. A kurucok ostromzár alá vették a várat, amely 1710-ig tartott, amikor Váradon is felütötte fejét a pestisjárvány, s egyaránt szedte áldozatait a vár védői s a blokádot fenntartó kurucok soraiból, gyorsítva a szabadságharc bukását. A város újjáépítése Várad-Újvárosban, az egykori városfaltól nyugatra kezdődött meg, itt épült fel a püspöki lak (a mai Városháza helyén) és a Szent László-templom, amelybe átköltözik Olasziból, a kicsi Szent Brigitta-templomból a székesegyház. A jezsuiták Olasziban a Szent Brigitta-templom közelében építették fel kolostorukat és templomukat, s 1722-ben már megkezdték a tanítást is gimnáziumukban, sőt pár év múlva már színielőadásokkal is kísérleteznek. Sorra tértek vissza a ferencesek, pálosok, premontreiek, kapucinusok, irgalmasok, Orsolya-rendi apácák, s valamennyien rendházat, templomot építettek maguknak. Csakhamar szűknek bizonyult az újvárosi székesegyház és a püspöki lak. 1752-ben, Forgách Pál püspök idejében megkezdődött az olaszi magaslaton a hatalmas méretű székesegyház, majd ugyanott 1762-ben a püspöki palota építése. A közelben épült meg a káptalani lakások hosszú árkádos épületsora – a híressé vált Kanonok sor tíz épülete. A század végén a nagy katolikus építkezések meglankadnak. II. József türelmi rendelete felszabadítja a protestáns életerőt. Az olaszi református templom a Körös-part közelében már stílusában sem kapcsolódik a katolikus indíttatású barokkhoz. A türelmi rendelet után épült meg a görögkeletiek Holdas templom néven ismert nagy temploma, majd 1813-ban Velencén az első zsinagóga. A 18. századi világi építkezések közül említésre méltó a várad-újvárosi Fekete Sas fogadó, melynek nagytermében 1798. augusztus 26-án megtartották az első magyar nyelvű színielőadást. A katolikus

egyház nagy gondot fordított az oktatásra is, előbb a jezsuiták, majd a premontreiek szervezték és irányították ezt a munkát. Az Orsolya-rendi apácák tan- és nevelőintézetet nyitottak leányok számára. Alapy János kanonok felállította a nemes ifjak neveldéjét, 1780-ban szintén a katolikus egyház alapította meg az Akadémiát, előbb bölcsészkarral, 1888-tól már jogi karral is. Nagyvárad négy külön községből állott, külön bírók, elöljárók egymástól függetlenül intézték ügyeiket, és hivatalosan csak 1849 után használták mint egyesült város a Nagyvárad nevet. Lassú fejlődés a 19. század első felében A barokk korra jellemző katolikus, latin és német jelleg csak nehezen engedi át helyét Váradon a világi, magyar, protestáns, polgári eszmekörnek. 1804-ben gróf Rhédey Lajos meghívására városunkba jött Debrecenből Csokonai Vitéz Mihály, hogy a gazdag arisztokrata felesége ravatalánál személyesen olvasson fel egy gyászkölteményt. Ekkor hangzott el A lélek halhatatlanságáról című verse, amely egy új kor kezdetét jelentette városunk életében. Csokonai „gőgös városnak” nevezte Váradot ez alkalommal; nem érezte jól magát a debreceni cívis élethez szokott költő az arisztokratikus környezetben. Rhédey Lajosnak ennek ellenére nagy érdemei voltak. Mecénási hajlamai az irodalompártoláson kívül a színjátszásra is kiterjedtek. Később Beöthy Ödön, a „magyar Danton”-nak nevezett tüzes reformer karolta fel a magyar kultúra ügyét. Beöthy 1826-tól a világosi katasztrófáig játszott irányító szerepet Bihar vármegye és Várad életében. A reformországgyűléseken és a megyegyűléseken vívta harcát az osztrák császári uralom ellen, küzdött a szabadelvű eszmék diadaláért, a jobbágyfelszabadításért, a felekezetek egyenjogúságáért, a magyar művelődési intézmények fejlesztéséért. A négy részből álló város gazdasági fejlődése is megindult az új században, az utcákat kikövezik, 1803-tól éjszakánként lámpákkal világítják meg, szabályozzák a piaci árusítást, fellendül a kézművesség, kereskedelem. A magyar Birmingham Ezt a nevet Kossuth Lajos adta városunknak, amikor 1849. június 19-én itt járt, és Bem tábornokkal találkozott. A váradiak nemcsak a harctereken küzdöttek a sza-

DISPUTA Főtér

három év alatt rommá váltak, Szent László ércszobrát a törökök beolvasztották. Az újjáépülő Várad már gyökeresen különbözött az ősi várostól.

11

badságért; fegyver-, ágyú- és lőszergyáraikkal valóságos gyárvárossá alakították Váradot. Városunk polgársága elsőnek csatlakozott a forradalomhoz. Beöthy Ödön erdélyi kormánybiztosként, Nagysándor József tábornokként, ifjú Szacsvay Imre az országgyűlés jegyzőjeként vett részt a forradalomban. Az utóbbi kettő sorsa Debrecenhez is kapcsolódott. Nagysándor József, hogy észak felől biztosítsa a honvédséget hadianyaggal ellátó Nagyváradot a közeledő orosz támadással szemben, 1849. augusztus 2-án Debrecennél felvette a harcot az ötszörös túlerőt kitevő orosz fősereggel. A tizennégyezer főnyi seregéből alig négyezer jutott el Váradra. (A csata emlékműve ma is látható a város határában, a Balmazújvárosi út mentén. – a szerk.) Szacsvay Imre az országgyűlés titkáraként Debrecenben aláírta a függetlenségi nyilatkozatot. Mindketten a forradalom mártírjai lettek, a megtorló osztrák hatalom végezte ki őket. Beöthy Ödön száműzetésben halt meg. 1850. június 4-én egyesítették a négy központi várost, Várad-Újvárost, Várad-Olaszit, Velencét és Váralját Nagyvárad néven. Az egyesített város összlakossága 22 538 főt számlált. 1851-ben Debrecenből ide helyezték az ideiglenes főtörvényszéket. Ugyanebben az évben az árvíz 555 házat rombolt le. A király 8000 forintos adománnyal indította el a segélyakciót; maga 1852-ben látogatott először Nagyváradra. Ebben az évben vezették be a közvilágítást; 1856ban megépül az első uszoda, 1858-ban a 200 személyt befogadó nyári színház. 1858. április 24-én átadták a Püspökladány– Nagyvárad vasútvonalat, és ezzel a város bekapcsolódott az országos vasúti közlekedésbe. Megkezdődik a gazdasági élet lassú átalakulása, az iparosodás. Az első gyárak még szorosan kapcsolódtak a mezőgazdasághoz, ekéket, mezőgazdasági szerszámokat készítettek, több szesz- és élesztőgyár és gőzmalom működött. A kézműipar továbbra is megőrizte meghatározó szerepét.

DISPUTA Főtér

A modern Nagyvárad születése

12

Az 1867-es kiegyezés nagy fordulatot hozott. Bevezetik az alkotmányos közigazgatást, a polgármestert és a tanácsosokat választják, nem kinevezik. Nagyvárad első választott polgármestere Lukács György volt, ki már azelőtt is betöltötte ezt a tisztet (1861-től). 1872-ben Nagyváradot felvették a törvényhatósági jogú városok közé, ezzel a városvezetés még nagyobb önállóságot kapott. Ekkor már 28 678 lakosa volt, akik hét vallási felekezethez tar-

toztak: római katolikus, református és izraelita a többség, kisebb létszámban görög katolikus, görögkeleti, lutheránus és unitárius, 1900-ban 47 018 lakosa volt a városnak, a katonasággal 50 177. Anyanyelv szerint magyar 44 750 (91,3%), román 3335 (5,1%), német 1404 (2,4%). Felekezet szerint római katolikus 15 391 (30,6%), református 14 988 (29,9%), izraelita 12 294 (24,5%), ortodox-görögkeleti 3638 (7,2%), görög katolikus 2884 (5,7%). A városban 1900-ban 26 gyár és 238 vállalat működött. Főleg a malomipar, a szeszgyártás és a téglagyártás virágzott. A kereskedelem is fellendült. 1869-ben megnyílt a Kereskedelmi Csarnok, amely tőzsdeként is működött. Az ipar és kereskedelem hiteligényeit a századfordulón négy bank szolgálta ki; négy takarékpénztár is működött. A mezőgazdaság a városiasodás miatt szinte teljesen kiszorult a város gazdasági életéből, és inkább csak a külső negyedekben maradt fent. A szállítás-közlekedés viszont lendületesen fejlődött. 1870. szeptember 7-én felavatták a Keleti Vasút Nagyvárad–Kolozsvár közötti szakaszát, 1888tól Nagyvárad vasúti csomóponttá vált, és összesen hat vasútvonal indult ki a pályaudvaráról. A város kulturális élete is fejlődésnek indult. Fellendült a színjátszás; 1867. május 17-én itt lépett fel Blaha Lujza, 1897-ben Jászai Mari főszereplésével 3000 néző előtt mutatták be a Rhédey kerti köröndben az Elektrát. 1900. október 15-én megnyitotta kapuit a kőszínház, és a város első állandó színtársulata Erkel Ferenc Hunyadi László című operáját adta elő. A századfordulón 7 kulturális intézmény, 18 közművelődési és jótékonysági szervezet és 23 sport-, gazdasági, kereskedelmi, 21 közhasznú, társasés ifjúsági egylet működött Nagyváradon. Az első, modern értelemben vett nagyváradi újság, a Bihar 1862 szeptemberében jelent meg, majd 1868-ban a Nagyváradi Lapok, 1870-ben a Nagyvárad, 1875-ben a Szabadság, 1895-ben a Tiszántúl, 1896-ban a Nagyváradi Napló – valamennyi napilapként. Az oktatás, az iskolák tekintetében is az első városok közé került Nagyvárad. E fejlődési folyamatban megváltozott a város képe is. A 19. század első felében az addig uralkodó építészeti stílust, a barokkot felváltotta a klasszicista és a romantikus (neoromán, neogótikus) stílus – elsősorban a középületek építésében, s ezzel színesedett a városkép. A nagy építkezések azonban a kiegyezés után kibontakozó gazdasági fellendülés következtében, a 19–20. század fordulóján

Változások, átalakulások Az első világháború véget vetett e ragyogó korszaknak, és ha a háború nem is okozott közvetlen pusztítást a városban, annál nagyobb rombolás ment végbe a lelkekben, s összeomlott az addigi rendszer is. Az 1919 húsvétján bekövetkezett imperiumváltozás után az addigi központi szerepű városból határszéli város lett, gazdasági szerepe beszűkült, fejlődése lelassult, a kultúr-, közés politikai élet megbénult, passzivitásba dermedt. Százalékos arányban az elcsatolt területek közül Nagyváradról repatriáltak a legtöbben. Az új hatalom célkitűzése erős román kultúrközponttá változtatni a várost. Megkezdődtek a betelepítések, az iskolák tanítási nyelvének megváltoztatása, a tisztviselőgárda kicserélése. Adorján Péter váradi szociológus 1939-ben szociológiai felmérések alapján megírt könyvének A tegnap városa címet adta. Ez csak a háború előtti évekhez viszonyítva volt így, s elsősorban a régi lakosság helyzetét tekintve. Ha lassúbb ütemben és szelektíven is, de a város fejlődött; a lakosság száma 68 081-re, 1930-ban 82 653-ra növekedett, igaz, ehhez jelentős mértékben hozzájárultak a betelepítések is. A két világháború között az új hatalom megpróbálta a városképet is a maga képére formálni. Az új építkezésekben és felújításokban megjelent az úgynevezett neobrâncovenesc – a bizánci, barokk és román népi építészet elemeiből kialakított – stílus, amelyet főleg az ortodox és görög katolikus egyházi építkezések alkal-

maztak, de magánépítkezésnél is, sőt az egykori Szent László teret is ilyen stílusú díszkerítéssel övezték. Csak egyetérteni lehet Grigore Ionescu műépítész megállapításával: „Joggal bírálható, hogy az értékes történelmi stílusú erdélyi városképbe kellemetlen kontrasztot okoztak a két világháború között neobrâncovenesc stílusban épült templomok.” A második bécsi döntés után létrejött kis magyar világ a magyarságtudat megerősödésén és a magyar kisebbségi lét megszűnésén kívül nem sok változást hozott Nagyvárad életében. A háború végén súlyos traumát jelentett a német megszállás, a nagyszámú helyi zsidóság gettóba zárása és deportálása, s a város kétszeri bombázása a szövetséges légierők által. A szovjet és román csapatok bevonulásával (1944. október 12.) ez a korszak is lezárult. 1945– 1947 között Nagyváradon is végbemegy a kommunista hatalomátvétel, 1946 után a magyarság képviselői kiszorulnak a helyi hatalomból és vezetésből. 1947. december 30-ától megvalósult a teljes kommunista hatalom, megkezdődött a magántulajdon felszámolása a szocializmus építése nevében. Ezeknek a változtatásoknak legsúlyosabb következményeit a Ceauşescukorszakban éltük meg. Az erőltetett iparosítás, az erőszakos kollektivizálás értelmetlen áldozatokkal járt. Az új lakótelepeket a város külső negyedeiben építették, így a régi városmag megmaradt. Rohamosan nőtt viszont a lakosság száma. 1945-ben 77 509, 1948-ban 87 774, 1956-ban 99 685, 1960-ban 105 949, 1970-ben 137 662, 1977ben 170 531, 1989-ben 229 823 lakosa volt Nagyváradnak. Az 1999-ben bekövetkezett rendszerváltozás sok mindent megváltoztatott; a város gazdasági szerkezetét, társadalmi összetételét, politikai rendszerét, az emberek gondolkodásmódját, de ezek felvázolása, értékelése nem tárgya egy várostörténeti összefoglalónak. Azzal zárhatjuk le az eddigieket, hogy a fejlődés, a változás nem állt meg, tovább folytatódik, de ennek valós iránya és eredménye a jövő titka.

DISPUTA Főtér

indultak meg, és az első világháború kitöréséig tarottak. Kezdetben az eklektikus (historizáló) építészet jegyében mintegy 85, többnyire középület és magánpalota épült, olyan neves építészek tervezésében, mint az idős és ifjú Rimanóczy Kálmán, Gutman József, Sztarill Ferenc stb. Később terjedt el a szecesszió modernebb s egyben díszesebb stílusa, amelyben feltűnnek a magyar nemzeti vonások is. A harminchárom legszebb, legjellegzetesebb ilyen stílusú, ma már műemléknek számító épület tervezői között ifjú Rimanóczy Kálmán és Sztarill Ferenc mellett ott találjuk a szintén váradi születésű Vágó testvéreket (László és József), a fővárosi tervezőpárost, Kormos Marcellt és Jakab Dezsőt, valamint Mende Valért is. E két stílus jegyében született alkotások városunk legjellegzetesebb építészeti örökségét jelentik, s ma már éppen olyan értékes műemléknek számítanak, akár a 18. századi barokk templomaink, palotáink.

13

Zudor János

A halott Úristen széttekint „agyamat a puskatus zúzta” Ady Endre

A halott Úristen széttekint morózusan, sehol egy ember, csodafegyverek kellenének, de mi ellen is, az embertelenség ellen? Ha mondjuk egy Csokonai, az érző lélek születne itt, belehalna a semmibe; az értelmetlen is értelmét veszti, és mint tankhajó, visszafordul. Semmi kínt nem tűr meg a csend, még az se érezzen, a kín, csak automatán dobja az ember, a maradék, de nem a boldogabb, dobja magából kifelé a hordalékot, ami megmaradt. A Bolond játszik – fordítva mindmind visszafelé menetelünk. Halálból születésbe, lenni, hogy teljes legyen az abszurd, mint egy Mrożek-műben – vagy kínvilágban… Akna szorult meg egy virágban, az életben: úgy születik –        * És a dejavus tájban szalaggal átkötve a rend – azt hazudja a Minden Szája, hogy ellene semmire ment…

DISPUTA Macskakő

Kiindulni? A néma dzsinből – aki az agyamat zúzta… ferde kémként enni a rémből, ki a célszalagot kihúzta,

14

És ebben a nézetben lenni: a Léleknek szörnyeket enni… Csak tudná az elvásott század, hogy melyik győzelemért lázad: az elmúltért vagy a jövendőért – mintha még lennének szavak – és egy hulla a falon túlról a vízesésnél fennakadt.

Az adott perc, az Váradon jön el, és többnyire csak gyalog, vagy buszon. A városon egy langy eső fut át, és elmosódik minden régi nyom.

Karácsonyi Zsolt

Az adott perc, a délutáni tárgy

Az adott percben Délutáni Tárgy lebeg unott, értő szemek előtt, egy kutyahang, vagy tűnt asszonyi láb megáll a láthatatlan ércszobor előtt.         * A legjobb az (az adott perc ha eljön), ha tovább mennél, de megáll a vonat, és figyeled a szabadnapos rendőrt lenyugtató bölcs kalauzokat.

DISPUTA Macskakő

Ha így teszel a város megnyílhat előtted, hozzád simul az elnemutazás, a percet és a tárgyat elfelejted, minden nap lesz új közhelyfeltámadás.

15

Farkas Arnold Levente DISPUTA Macskakő 16

Két angyal Itt van tehát ez a Tandori-jelenség. Néha így mutatkozom be: Tandori Dezső, kém. Ezt persze Zudortól loptam (Tandori Dezső megjön, Tandori Dezső elmegy, üdvözöljük őt az elemcsere közben). Nem ezt akartam írni, egyáltalán nem azt. Néha elolvasom. Itt-ott megjelent. Persze nem tudhatom, mit érez, amikor írja (nagyon hosszú), amikor olvassa (nagyon hosszú), Rimbaud János Miklós Artúr a sivatagban forgat (kamera által homályosan, ezt egy fénykép mellett olvastam), ez egy fénykép mellé volt írva. Egyre inkább betűkből áll a vers, egyre kevésbé szavakból, mondatokból, gondolatokból. Ha elválik az akarattól a szándék, másik versbe kezdek legott. Álmomban Lengyelországban jártam. Le kellett másznom egy vörös toronyról vagy hídról. Jó volt. Ha el kellene mesélnem egy történetet, talán sikerülne. Jó lesz. Móricz állítólag egyenesen az írógépbe. Tanácstalan vagyok, mint egy köztársaság. Nem tudom, honnan ismerhetik egymást. Tandori Dezső megjön, Tandori Dezső elmegy, üdvözöljük őt az elmegygyógyintézetből. Szegény Zudor. Nyugodj meg, Dezsőkém, nem vagyok én a kém. Tandori azért szereti Kosztolányit, mert ő is Dezső. (A vágy neve névtelen.) Utazom a villamoson. Nem akarom elárulni a nevem. Gyilkolni se fogok. Angyal mondja meg, mi legyen. Ez tehát a második. Elindul a sivatagba egy férfi. Feje fölött esernyőt tart (a vállán). Az esernyő kék. A kék a legszebb szín a görögök szerint. Ez már az öregség jele. Legszebb szín a kék, legtökéletesebb forma a gömb, leginkább szemet gyönyörködtető létező a kék gömb (igen természetesen). Egy este, mikor nem volt teste, ezt valaki más írta, a beste. Harmadik versbe kezd az alkonyat. Tegnap befejeztem a Micimackót. (A micimackizmus története, I–II. kötet.) Tandori Boroszlóban kirabolt egy bankot. Zudortól tudom. (Apropó Zudor. Azt mondja nekem a múltkor, hogy hallottam-e a nagy hírt? Micsodát, kérdem. Hát hogy a polákok lefordították és megtisztították a talált tárgyat, Na szwiesdie szwosdrow, valami ilyesmi, pálinkával kínálnak nagyapám temetése után a hóban.)

A Micimackó több világirodalmi művel tart fenn intertextuális kapcsolatot, így például Tóth Árpád Elégia egy rekettyebokorhoz című költeményével, hiszen Micimackó (a továbbiakban főhős) mindjárt az első vagy a második fejezetben egy reket�tyebokorba zuhan. Aztán ott van Platón. Hiszen mindjárt a cím (Micimackó) tipikus példája a platóni címadásnak. Vegyünk egy példát. (Na jó, vegyünk egy példát.) Ott van például a Phaidón. A dialógusnak több szereplője van: Szókratész, Phaidón, Kritón, Glaukón, Platón és így tovább (az a közös bennük, hogy mind görögök, tehát kékek és gömbölyűek), a dialógusnak tehát több szereplője van, a dialógus címe viszont csak az egyik szereplő nevével egyezik meg (nem mindegyikével). Ugyanez a helyzet a Micimackóval is. Pontosan ugyanez. Dettó. (Gyengébbek kedvéért felsorolom a Micimackó szereplőit: Róbert Gida, Micimackó, Malacka, Füles, Bagoly és így tovább, és így tovább. Az a közös: bennük, hogy egyikükben sem szerepel Tigris, aki csíkos és a mesétől hízik. Igen, a mesétől hízni lehet.) De térjünk vissza Tóth Árpádhoz, hiszen – mint tudjuk – a rekettye csónak, hajó meg élet, éppen úgy, ahogy a Micimackóban az Úszó Medve (kurziválva). Aki nem hiszi, olvassa el (kilencedik fejezet, amelyben Malackát kiöntik). Továbbá a regény legtöbbet emlegetett napja a péntek, ami nem csak (és csupán) és kizárólag a Bibliát idézi meg intertextus gyanánt (különös tekintettel az Újszövetségre, családom egy bibliás család), hanem például Molnár Ferenc darabját (is), játék a kastélyban. (Balassa szerint az Egy nő nem igazán sikerült jól. Szerintem se. De ki vagyok én, kérded. Egyet értek.) Tandori oda ment a lengyel bankkisas�szonyhoz, és azt mondta: tegyük fel, hogy a kezét felteszi. Tegyük fel, hogy nem riadt, tegyük fel, hogy nem riaszt. Tegyük fel, hogy ebbe a zsákba (táskába bele) tesz egymilliót. Tegyük fel, hogy mindezt lengyelül mondom. A könnyebb érthetőség kedvéért (mit meg nem tesz az ember), ha bankot rabol. Hazámban jól ismernek. (Ország.) Apropó barátság. Tandori mondja a nagy hírt. Zudort lelőtték Boroszlóban. Bankrablás közben találta el a tüdejét egy tétova lövedék. (Egy pillanatra elképzelem Zudort harisnyá-

Egy bankrablás kitervelése és végrehajtása cakkumpakk. Katának hívták, valamilyen Kata (Kovács, Szabó, Báthori), de csak úgy hívták, a pultos Kata. Aztán valaki azt mondta, katapult. Bement a kocsmába a két költő. A kocsma kicsi volt. A két költő nagy. Vagy inkább üljünk le szombaton. Kikértek egyegy sört, egy-egy másfelest. Azt mondtad, te mindig konyakot, azt mondtam, én mindig vodkát. Lehetne úgy, ahogy a viszkissel volt, te leszel a konyakos, én leszek a vodkás. Elmondok egy történetet. Konyakos meggy, vodkás eper. Tandori mondta, kellenek fegyverek. Zudor bólogatott. Én ukrán vagyok vagy román vagy tót vagy zsidó. Te angol vagy vagy ír vagy skótszoknyás velszi bárd. A cucc amerikai. Tandori mondta, kellenek maszkok is. Zudor mondta, hogy sofőr is, aki vezet, meg autó, aminek kormánya van. Jobbvagy baloldali. Illetve liberális. De az sincs középen. Dezső mondta, hogy Dezső. János mondta, hogy János. Én írtam evangéliumot is. Az apokalipszis harmadik lovasa nem tud vezetni, bár ült már volánnál. Tandori mondta, hogy csinált térképet is. Dezső, szólíts csak Dezsőnek. Zudor mondta, hogy ő meg forgatókönyvet írt, de valami román operatőrök kihasították a fejéből. Itt van a vágás, ni. Legfontosabb a helyes kiejtés. Hogy tudatában legyenek annak, hogy a barátaik vagyunk. A legvalószínűbb ruhámat veszem fel az utazáshoz. Van ilyen könyvtár. Nincs Wittgenstein, de van Xenophón, nincs Aquinói Szent Tamás, de van Ágoston, nincs Sade márki, de van Kosztolányi. A Fioretti és Celanói Tamás Szent Ferencéletrajzai között Kálvin életrajza Bézától. A lengyel–román szótárt kiejtettem az ablakon. A szemüveg lencséje és az ablak üvege között levegő. Átlátok rajtad, lélek. A tér helytelen. Farkas nagyapám szigorú ember volt. A halál csak viccelt vele, de ő komolyan vette az elmúlást. Mi az ebéd? Lencse kolbásszal, hogy gazdagodjunk megfele. Mert jószándékkal tulajdonítjuk el a pénzüket, nem barátságból. Aztán beülünk egy könyvtárba olvasni. Én valami vidám könyvön nevetek, te a Bibliát olvasod, de az hosszú könyv.

Zsidókról szól, ahogy az Iliasz görögökről. A zsidók gúlákat építenek, sárga gúlákat. Farkas dédapám Antal volt, ahogy apám és nagyapám. Farkas dédapám Ágoston-lányt vett nőül. Ágoston vagy Ágaston. Mindkét írásmód ismeretes a temetőben. Az álnév használata ilyenkor megengedett. Nem kötelező, de megengedett. Isten is úgy mutatkozik be, hogy angyal. Éjszaka fekete ruhát ölt. Ilyenkor fekete angyal. Angyalok nincsenek. Az istenek megtörténhetnek. Beszélt velem egy angyal. Az utcasarkon állított meg. Azt mondta, vegyük be a buliba, mert ő láthatatlan és örökkévaló. Tandori azt mondta, meghalt egy verebe. Ezt németül mondta. Zudor hozzá fűzte franciául, hogy szegények vagyunk. De ki beszél itt lengyelül? A pápa, súgta az angyal. És hogy beszélget a pápa istennel? Természetesen lengyelül. Az isten kérdez valamit, a pápa válaszol. Bajban vagyunk, súgta Tandori, lengyel az isten. Nagyobb bajban lennénk, ha német volna. Amikor francia volt, volt benne elegancia. Rizsporos parókával takarta el a tetves jelen időt. De ha majd cigány lesz, Strassbourgig meg sem áll. Azt hazudtam, hogy spanyol a pincér, Juannak hívják, Madridban torreádor volt, Carmen nevű menyasszonyát a bika öklelte fel. Jó volna, ha tudnék néhány szót spanyolul, hogy a hazugság igazabb legyen. Kerülöm az emberi tekinteteket, Torrante, főleg, ha nő néz rám, fejem félre fordítom. Ne adja az isten, Torrante, hogy valami csinos lengyel lány tizenhárom okkult könyvet bízzon rám. Nem arról van szó, Torrante, értem a latint, de a szellemek lányában nem hiszek. Hallgat a Jánosra és a Jancsira is a pincér, menyasszonya énekelt, amikor felöklelte a bika. Juan a nászágyból ugrott ki akkor éjjel, a vér íze a könny ízéhez hasonlatos, hervadt virágok az ágyon, a hold szomorú fénye a testből kiszakított lélekkel komáz. Spanyolul imádkozom, magyarul káromkodok. A bika szarvára akadt a szó, többé már nem kimondható. Kerülöm az emberek tekintetét, Torrante, a szív olyan, mint a bika, nem elpusztítható. Az erőről van szó, Torrante, a dobbanásról, az egy halála nem azonos a sokasággal. Az egy élete sem, Torrante, a sokaság soha nem megszámlálható. Délután alszunk, délelőtt olvassuk a Bibliát. Ajtónkon tábla lóg, ne zavarjanak.

DISPUTA Macskakő

val a fején. Lengyelül zudr.) Pedig valakitől jó lett volna megkérdezni, milyen volt Várad negyven évvel ezelőtt. Zudortól nem tudom.

17

DISPUTA Macskakő

Délután alszunk kicsit, délelőtt olvassuk a Bibliát, belépés csak idegeneknek. (Jób, Elizeus és Illés elkerül.) A munkám társa vagy, a pihenésem főnöke. Leszoktam a dohányzásról, mondja a költő, az, amelyik dohányzott, a másiknak verebe van. Fordítottam németből és angolból, mondja a költő egy talált tárgy megtisztításának kellős közepette (piszkos dolog ez a megtisztítás), én pedig három nyelvjárásban is el tudom mondani franciául, hogy szegények vagyunk (nous sommes pauvres), mondja a költő Kata nevű múzsája Budapesten (valamilyen Kata, valamilyen Budapesten), irigylem a románokat. (Bujdosik Budapesten.) Ha valamelyik esti hírműsorban bemondanák (tévében megnézem, ami nekem kell), hogy Tandori Dezső és Zudor János (álarcosan) Boroszlóban bankot rabolt (persze egy hírműsor lehet hajnali, reggeli, délelőtti, déli, délutáni, esti, alkonyi, szürkületi, éji, éjjeli, éjszakai), akkor az emberek elég nagy része nem tudná, mi az irodalom. Te, János, az irodalom vérre megy, az irodalom komoly dolog. Tudom, Dezsőkém, láttam egyszer egy filmben, hogy golyóstollal nyakon szúrtak valakit. (Arany János és Kosztolányi Dezső bankot rabol. Akarsz-e játszani? Halat, vadat s mi jó falat, hogy nézni is tereh.)

18

Együtt ültünk a meztelen babák boltjában. Nem vettünk semmit, valaki mégis fizetett két deci igazságot nekünk. Az asztalon térkép volt. Katapult tudta, hogy egy test egy időben két helyen nem lehet. Soha nem beszélt a feltámadásról. Nem is jutottunk semmire. Tamás mondta, hogy öltöztessük fel a babákat, legalább az egyiket. András elment a paphoz, hogy megbeszélje vele a temetési igéjét. Teremtés, tizenöt: tizenöt. Nem baj, ha előbb halok meg, mondta, az öregség halált okozhat. Elmondhatja így is, hogy nagyon szerettem volna később meghalni. Két angyal jött a városba, János és Dezső. Mondták a zsidónak, hogy nincs tíz igaz a városban. A férfiak meg akarták erőszakolni az angyalokat. A zsidó egyedül lépett az utcára az erőszaktevők elé, bezárta maga mögött az ajtót. Férfiak, mondta a zsidó, ne bántsátok az angyalokat. Van két lányom, férfi nyála még nem érintette hamvas bőrüket, azokat nektek adom, mint állatokat az állatok elé.

A narrátor neve Marcell Az egyik férfi gitárt vett elő, a másik lantot. Az angyalok verset írnak. Arról énekelnek, hogy nincs nagyobb gyönyörűség a tükörnél. Akkor a két angyal behúzta a zsidót a zárba. Akkor már írtam verseket. Gondoltam, felhívom az újságot, hátha fizetnek. Azt mondta a drótvégre csomózott férfihang, hogy egy-két sörre- vagy cigarettáravalót. Akkor még nem szerettem sem a sört, sem a cigarettát. Másnap elmentem az újsághoz. Gittai mondta, hogy jó, amit csinálok. Azt is mondta, hogy másnap menjek el oda. No igen, most vagyok bajban, hogyan is mondjam. Hívták azt a helyet RMDSz-nek, Sulyoknak, Partiumnak. Szóval menjek oda, abba az épületbe. Amikor Sulyoknak hívták, játszottam a szóval és a gondolattal. Sulyok István Református Főiskola, rövidítve SIRF. Lehetett volna írni valami vicceset SIRFelirat címmel, de nem írtam. Egyszer, amikor RMDSz-nek hívták, megnéztem ott a Szörnyecskéket. Azt mondták, jó film. Elhittem. Videóról ment, a színpad két szélén két hatalmas difuzorból jött a hang, igyekezett mindenki pénzt csinálni. Hallani lehetett a taxisokat. –  Hogy hívnak? – kérdezte a fiú a lánytól a filmben. –  Találd ki – mondta az egyik taxis. Ők nem hiszem, hogy hallottak minket. Másnap tehát oda mentem. Akkor találkoztam először Zudorral. Nem az érzelem takarja el a szívet, hanem a piros festék. Belakni egy várost. Megan�nyi utcanév. A Szív utcából a Piros festék térre. Átlát a rendőr az üvegen, ha megfelelőképpen kiürül az érzelem. Először csak vendég vagy. Aztán idegen. Megmutatod a várost egy németnek, hiszen itt születtél. A városnak német neve is van, ahogy a németnek is. Le akarja fényképezni a forgalmat. Nem érted. Nincs abban semmi gyönyörű. Ráadásul úgy akarja, hogy benne legyen a történet is. Te és ő meg az öcséd. Egy szakállas német meg két borostás magyar. Félig székely, félig román, vagy tán egészen az. Arra jön Zudor valami nővel. Örülünk neki, mert legenda. Megkérjük, hogy kapjon le minket. Eszperantóul beszélünk a némettel. Zudor megsejt valamit, franciául mondja, hogy szegények vagyunk. Ez kissé kellemetlen. A nő végül lekap.

Zudornak adnánk cigarettát, de még nem dohányzunk. Illetve az öcsém már igen, de csak titokban. Felmegyünk Tóth Gabihoz. Fáj az ujja, nem tud zongorázni. Ági néninek francia nevelőnője volt. Szóba kerül Zudor. Magyar-francia szakon végzett Kolozsvárott, de nem tudott tanítani. Egyszer feljött hozzánk, mondja Ági néni, akkor még élt a férjem. Adjál már valamit, halok éhen, mondta a férjemnek. Nekünk sincs semmi, mondta a férjem, adok két szelet kenyeret. Jó, de tegyél közé valamit. Így kapott két szelet kenyér között egy harmadikat.

DISPUTA Macskakő

A városban az angyalok tették a dolguk. Elszámoltak tízig. Bizsergeti szárnyunkat a szecesszió. Azt mondják, megfázott itt egyszer egy költő. Aztán hazament meghalni. Nem itt halt meg, csak itt fázott meg egy temetésen. A főtéren áll a szobra. Lovas. Mivel polgári foglalkozására nézve katona volt, oda van írva a neve mellé, hogy vitéz. A neve egy angyalé. Hajdanában egy király szobra állt itt lovatlan. Azt aztán elhúzták a székesegyházhoz. Elé. Úgy tartják arról a királyról, hogy szent volt. Megmentette a püspök lányát, a sziklából vizet fakasztott, mocsarat csapolt. Néha lelopják koronájáról az egyenes keresztet.

Vettem egyszer egy könyvet a szigetben. Különös könyv. Versek vannak benne. Jobbára egy költő versei, de három vers három különböző költőtől származik. Az első, a középső és az utolsó. Az első verset Zudor írta. (A neve kisbetűvel.) Címe: utazás kazánban. Nem értem. De talán ez a kazán egy marhavagon. Emlegetve van a versben Pilinszky, Domokos és Semprun. Nagymamának vettem egyszer a piacon egy Semprun-t. A középső verset Cselényi Béla írta csupa kisbetűvel. Őt nem ismerem. Idézek a versből: jobb halántékomon biharkeresztes / bal halántékomon biharpüspöki. A vers címe határvonat. Az utolsó verset Szőcs Géza írta. A címben szó van a szóról. Ettől a Szőcs Gézától már olvastam egy tanulmányt. Az afrikai lópestisről szólt. (Abban a városban, ahol angyalok járnak, meghalt egyszer egy költő, úgy hívták, Hunyadi Mátyás. Nem viccelek, tényleg úgy hívták, ahogy valamikor az igazságot. Róla nem tudok érdekes történeteket mesélni. Öcsém mondta egyszer, hogy valaki hátulról böködte, de Hunyadi Mátyás nyugodt maradt, mígnem a valaki elszégyellte magát.) Az első verset Zudor írta, a középsőt Cselényi, az utolsót Szőcs. A többit kőrössi p. józsef. Lomtalanítva.

Várad a 16. században, ismeretlen szerző festménye

19

Szálinger Balázs

Hogy is volt? Félelmek tárgya voltál-e, Várad, Vagy csak betonból kiöntött fátum, Melyhez közönnyel simul az állat, S csontra tisztulni olykor visszatér – Nem is emlékszem. Nekem, lerongyolt Oradeácska: legeslegelső Próbakövem vagy, mítoszok nélkül Szecesszióba hajló labdatér. Nem mutattad, hogy egykor vitézlő Apáim közül akárki itt járt, Az első reggel így terítettél Brüllék heringje helyett placsintát, És már közvécé, az volt a villa, Mikor én láttam, s zajos köpködő Az Astoria – Deácska, hallod? Fene gondolta ott, hogy van jövő: Amint elhagytam kihűlt szentélyed, Örökre vállalt konc lett a tested – De hogy mitől? Máig kérdezem, S elődeim is úgy jöttek Pestre,

DISPUTA Macskakő

Hogy itt halálig választ kerestek.

20

halld hívlak téged Rózsanő jöjj te emésztő te megváltó démon Margit végső remény a szikomorfák árnyain mezítláb vagy kandalló mellett ha akarod várlak faragott baldachinnal te istenárny te rózsaárny testkereső test kísérője mindörökké te szertartások kedvelője ki boldog ha könny és keserv uralja a tájat jöjj mint ajakra a sós könny jöjj mint forró vér a szívbe jöjj szellő, múzsa, királynő üres hajókat röpítő gyógyíthatlan sebre ír tikosan jöjj más ne tudja gyermek ne lássa érkezésed házasulók hivatalos csókját meg ne zavard ne ragadhasson fodraidba elkeseredve aki hív jöjj delfinekkel úszva vadgalamb szárnyán szelíd lovon tündérkoronásan titokban jöjj s tanítsd meg a bárdot meddig terjed a húron a dal tanítsd édes simogatásra három kebledet mutasd meg égessék mellét míg hozzásimulsz almaként forrósodjanak a költő hóna alatt tanítsd hőségre érintésre nemiségre gorgó hatalmas húsevő virág algákkal gyöngyökkel halakkal ringva szeressünk nyilvánosan több alakban lásson minket Bacchus és Héphaisztosz teljen poharunk és lángoljon a tűz táncoljon Pán élő tagjaival míg fölkúsznak a nedvek kirügyezik a fűzfa ága és előbújik szarva a gidáknak

Traian Stef

(Invocaţie pentru Femeia în Roz)

DISPUTA Macskakő

A Rózsanőhöz

21

Jöjj Rózsanő ősz van érik az alma vetnek a szántóvetők iskolába mennek a kölykök szüleik otthon magukra maradva meztelenül kószálnak a házban Jöjj játsszunk szeretősdit hadd legyek én kedvenc szeretőd akit elbocsátasz lírai érintéssel késlekedőn te végzet asszonya sorsszerű Múzsa végzetes szerelmet mégsem kívánnék éjjes nő hullámzó mozgású gyűrűs fénylő napfogyatkozás jöjj zengjek szerelmi himnuszt neked igérem nem sütöm le a szemem csak mondj hangosan illetlen szavakat nevessünk szórakozzunk lássa mindenki hogy miként bolondul egy furcsa hölgytől megszállott legény

DISPUTA Macskakő

(Fordította: Kinde Annamária)

22

kor is tisztán látta: tervben sem lehettem még akkoriban.) Két szolgálóval meg az asszonnyal bujkáltunk a padláson, néhány homokzsák menedékében. A cseréptetőt itt-ott meglyuggalták már, a lyukakon át bevert az eső. Te, menj el, és hozd el a bábát a másik utca végéből, az öreget. És egy puskát adtam neki. Te pedig evezz a ház mögé, és ott várj. De hát nincsen csónakunk. Annak is adtam egy puskát, hogy szerezzen egyet valahonnan. A magasból nem látszott, a város mely részei vannak víz alatt. A bombák néha robbantak, néha csak csobbantak. Így született meg a lányom a padláson. (Az állomás épülete nyirkos volt. Egy-két neon szétszórva, és körülötte a zömök fenyők, fésületlenül, mosdatlanul, de már vizesen, félig még álmosan. Egy gyorsot kellett elengednünk, de a gyors nem akaródzott kibújni az alagútból. Az éj arrafelé volt a legsűrűbb, szövedékébe talán a molyok is beleköltöztek már.) Hanem akkor az utca felől tűz alá vették a házat, már akiknek puskájuk volt. Sűrűn kopogtattak nyílhegyek is a cserepek fogsorán, a hézagokon be is kukucskáltak. Kilestem, és láttam, hogy a harcosok nyakig állnak a vízben, és csónakokat kötöznek össze. Az elit katonák két pillanat alatt falanxba rendeződtek, készen a betörésre. Túlfelől ugrottam, kirúgtam a cserepeket lécestől, mindenestől, lenn a csónakban a szolgálót majdnem agyonütötte a törmelék. Fogtam a kosarat, benne a pólyabeli lánykával, a bölcsőbeli lánykával, és felfűztem a kosarat egy vasláncra, felfűztem azt egy fémláncra, és leengedtem a magasból. A szolgáló a csónakba helyezte a kosárkát. Akkor gránát koppant mögöttem a deszkán. Azonnal leugrottam, másra nem is volt idő. (Láttam, ahogyan a lárvák morzsolgatják az alagút száját, ahogy lassan elrágják a sötétet a gyorsvonat és köztem. Az állomásfőnök vagy kicsoda, sípolt, és mi is elindultunk. Ugyanaz az alagút várt ránk is. Az öreg, úgy látszik, elfáradt vagy belefáradt abba, hogy nem figyelek rá. Vagy elhitte, hogy süket is vagyok. Nem nagyon foglalkoztam azzal, hogy mit gondol. Ha már én nem beszélhetek hozzá, akkor ő se beszéljen hozzám.) (Egy pillanatra a mellemre tévedt a szeme, de elszégyellte magát. Pedig nem látszott belőle semmi. A vonat fűtetlen volt, kabátba gubózva ültünk, mint a lár-

Váradi Nagy Pál

(Három körül nyitott be az öregember a fülkébe. Megállt előbb az ajtóban, és nézett. Hagyta, hogy én is észrevegyem és megnézzem. Hogy beengedem-e, vagy valami ilyesmi. Még vizes volt a kabátja, most szállhatott csak fel, csomagja alig. Alaposan megbámulta a combjaimat, aztán bólintott és leült a túlsó padra. Enyhén szagos volt. Néhány szusznyi idő után előrehajolt az ajtóig, és egyetlen rántással kipakolta a kerekek kattogását a folyosóra. Közben rájöttem, hogy az öreg naftalinszagú. Szemem sarkából láttam, hogy továbbra is engem néz. Persze. A fülke barnás derengésében nem nagyon volt más, amit nézzen. Én az ablaknál ültem, ő az ajtó felől. Úgy tűnt mégis, hogy nem a „vén kecske is megnyalja a sót” esete forog fenn, hanem csak beszélgetni akarna. Inkább a tekintetemet kereste, mint a farmerem varrásait. Aztán megszólalt, olyan bársonyos hangon, amilyen csak egy molylepke szárnya lehet.) Nem ijesztő a személyvonat ilyenkor éjjel? Sokféle ember jár. (Aztán csak szuszogott. Úgy tettem, mintha süket is volnék. Az öreg kicsit talán megsértődött, fészkelődni kezdett, valahonnan előhalászott egy újságot is, de túl sötét volt az olvasáshoz. Egy-egy ivarérett lepke mászkált az ablak külső felén: lecsorgó esőcseppek. Arra gondoltam, ha úgy teszek, mintha nem is hallanék, akkor megúszom az esti mesét. Nagy múltja van ennek a húzásnak. Ha csak ketten voltunk a fülkében, legkevesebb hat perc után abbamaradt az ostrom, egyébként meg lefoglalta egymást a többi utas. Bámultam kifelé a sötét semmibe. Egy-egy lámpa átúszott néha a dombok között. Vagy a dombok talán ott sem voltak, csak az emlékük. Ki tudja.) (Valami csiklandozni kezdte az orromat. Odakaptam, hogy megvakarjam, talán egy lepke volt, és azon vettem magam észre, hogy az öreg meséjét hallgatom.) Volt nekem egy olyasforma lányom, mint te. (Ahogy az öreg ráncait elnéztem, a dolog még a birodalom előtti időkben történhetett. Nem sokat tévedtem.) Árvíz volt, az emberek csónakokban ülve lőtték egymást. Az utcában javában ropogtak a fegyverek akkor éjjel, mikor az asszony vajúdni kezdett. Olykor csobbanások, a tetőről lőttek ki egy őrszemet. Te még meg sem lehettél akkor. (Azt, hogy megint letegezett, ellensúlyozta, hogy éjjel három-

DISPUTA Macskakő

Bársony

23

DISPUTA Macskakő

vák. Mindössze egy-két bársonyos szárny zizegett a fülke homályában.) Csak nincs ez rendjén, ilyen vonzó lány, éjjel, egyedül egy személyvonaton. (Meghúzgálta kecskeszakállát. Öreg volt, de látszott, hogy nem annak született. Rendes ember volt.) Az én lányomat tizenöt évesen rabolták el az utcáról. Katonák lehettek. Csak tíz év múlva került haza, nyomorékon. (A molyok egy meseszép lány alakját rágták a fülke sarkába gyűrt, durva szövésű homályba.) Liliom volt ő a tövisek között, ártatlan és okos. Persze. Mint minden apa leánya. De olyan volt, ha mondom. Barna volt, de szép. (A lány szemei helyén galambszürke lett a homály. Máshova a pad megszaggatott műbőr huzatából került a barna szín. A molyok gyorsan rajzoltak.) Mindenki szerette benne, hogy úgy hullámzott a haja, mint a tenger, és hogy olyan gyönyörűek voltak a fogai. (Az apró képírók egy kis fehéret kerítettek a vagon végéből, a kagyló lepattogzott zománcából, és juhnyájat szöszögtek a lány mögé, háttérnek. A szkriptórium különben nyirkos, és zörög a tüdeje. A faggyú is fogytán.) A gránát után egy ideig ittam, de a lányom miatt leszoktam a részegeskedésről, még a borról is, mert gyönyörködni akartam benne. (A lány blúzára őzikéket hímeztek a molyok, fürgéket, vadakat, félőseket. De legfőképp ártatlanokat, olyanokat, akik még embert nem láttak. A cérnát az öreg ráncaiból gombolyították a hímzéshez.) (Az állomás kutya volt, aki a hegy lábához húzódott, ha verte az eső. Körülötte a dombokat úgy hajtogatta össze az éjszaka, hogy elférjenek a szekrényben. A fenyveseket például vállfákra aggatta. A patak alakú nadrágszíjak csak úgy fityegtek az öltönyök között. Lenn a szekrény aljában a fekete és szűk női csizmák és a hegy lába a vasúttal. Cipzár vagy harisnya, ki hogy nézi. Mellesleg csend, még a mozdony motorja is állt. A mozdonyvezető egyik kezé-

24

ben bagó, a másikban szivar. Pár lépésre egy oszlop, annak a tövében állt terpeszben. Majd gondolt egyet és leguggolt. Újság éppen volt nála. Aztán visszaszállt, és számtalan bársonyos szárny húzóerejével megindult a vonat.) (A molyok közben messzire kiszöktek a birodalomból, és valahonnan elefántcsontot szereztek, meg néhány fürt szőlőt.) Szóval kurvának vitték. Azért féltelek most téged. Sokféle ember jár. (Nagyot sóhajtott. Talán az öreg is sokféle volt. Esetleg vitt is volna, ha nem lett volna rendes ember.) Mikor először meggyalázták, futni hagyták. Tudták, hogy szégyenében legfeljebb öngyilkos lehet, de nem merne szólni senkinek. És hogy nagy úr az éhség. Vissza is tért hozzájuk, csak előbb kisírta magát egy szikla tetején. (Villámlani kezdett, az angyalok fényképezkedtek. A képeken apró, elmosódott pontocskák jelentek meg. A molyok. Idelenn gyönyörűre rágták a sarokba gyűrt homályt. Már szinte életre kelt a lány, hogy harmadik utas legyen köztünk, amikor a kalauz feltépte a fülke ajtaját, és a lányt a csattogó vonatkerekek alá dobta. Megnézte a jegyeinket, aztán elment. Vitte a kerekeket is, amikor behúzta az ajtót. Visszatért a viszonylagos csend. Ötre járhatott. A vonat lassan a városba ért, itt-ott fények látszottak. Egy vashídon csörömpölt át a szerelvény.) Annyi könnyet sírt, hogy egy tavat is fel lehetett volna belőle tölteni. (Már szinte meghatott a sztori. Meg akartam kérdezni, hogy hívták a lányát, de majdnem biztos voltam benne, hogy az öregnek halvány lilája a jelbeszédhez. Cetlit írni meg még mindig sötét volt. Váltókhoz értünk, és túl nagy lett a zaj a „beszélgetéshez”. Mindketten felálltunk, kiléptünk a folyosóra, tisztes távolságban. A vonat megállt, az öreg meg az állomás homlokzatán rozsdásodó helynévtáblára nézett. Majdnem szipogó közönnyel röppentek fel a bársonyos hangok.) Linna.

(balladaszinopszis) Hajlani hajlandó halandó por a por dísz himnusz szoborpark parlament por a por titok tanács lélek beszélő por a por olvadó olvasó orlando por a por Nem emlékszik senki tisztán arra a helyre, ahonnan jövök. Indulásom pillanatában veres tűzláng fagyott jéggé Indulásom perceiben kék fehér kő lágyult éggé, Indulásom napján fekete víz szilárdult földdé. Növekedni kezdtem azután. Napra jó, vízre jó, földre jó, szélre jó. Puhára-melegre, ízre jó, szagra jó, Képre jó, hangra jó, szóra jó, dalra jó, Magasra, mélybe jó, nőre jó, férfi jó.

Kinde Annamária

HalandÓra

Étertől űrtől kaptam a hangom Föld tüzétől kohó ég tüzétől mozgásom Kardlapon csúszkáló fénytől gyorsaságom Vágtatok lóháton a szélben, úttalan mezőkön, Aj de szép sivatag képeit, ha látom: Kő homok homok kő szikla kő homok kő por Megérkezéseimet feledem azonmód Nem ér el az úton a halál.           * * * Eltörött csontomat ki forrassza újra, Kitárult eremet ki kötözi újra, Megrágott húsomat ki enyvezi újra, Elhalt szívverésem ki dobbantja újra?

Rablóknak királya halva menekülne Nevét cserbenhagyott zsoldosa kiáltja: Jaj, miért hazudtál, jaj miért mondtad magad, Szélnek, vad villámnak miért mondtad magad, Víznek, hóesésnek miért mondtad magad, Ércnek, tűz lángjának miért mondtad magad, Jaj, miért, jaj, mondtad, jaj, miért, jaj mondtad.

DISPUTA Macskakő

Vedd fel az árokból gyöngyös koronámat, Testemet könnyeid mosdassák az útra, Seregemnek zsoldját fizeti a Sátán Történetem feledésbe idő boronálja.

25

Szűcs László

Elme/olvasat Könnyű agy: már csak a látszatnak bólogat. S az ismerős mesék végére nem is vagy kíváncsi, inkább kivársz, keresel. A gondolat is jól szerepel, egy alak a tükörben megugat. Könnyű agy: fűszeres mozdulatok mászkálnak benne. Estére édes pánikot tartogatsz. Az ablakon bebámul az alkony, alszom. Mit nyerhetnék az idegen harcon? Könnyű agy: percein átlép valami lassú párlat, te vagy a kábulat. S te vagy az elképzelt irány is. Járkál a képen egy alak, szájában banális táncot járnak a szavak.

DISPUTA Macskakő

Könnyű agy: bólint a fejben, felejteni készen, érdes felszínén szerelem és szégyen. Álmodni még: madarat a kertben, ki ébredni készen széttépi minden sanda sejtem.

26

Szőcs Géza

Az ezerkilencszázhetvenes évek második fe- it – a sárkányölő Szent György szobrának létől kezdve Nagyvárad erőteljes vonzással édestestvéreit – ők olvasztották be ágyúkezdett ragyogni az életemben, meg is vál- nak. (Három évszázadot kibírtak, már csak toztatta, új irányba terelte, mégpedig nem egy felet kellett volna, s akkor talán ma is egyszer. Valamikor majd szívesen emlé- is meglennének.) Érdekes uniós projektre keznék vissza erre is, ám ezúttal mindabból, gondolok: kiírni egy pályázatot e szobrokamit Váraddal kapcsolatban egy idegenből nak nem rekonstrukciójára, hanem 21. szájött jó barátnak elmesélnék, egyetlen his- zadi újrafogalmazására. tória kiemelésére szorítkozom. Talán lesz Igen, de hol kellene felállítani ezeket? egyszer időm megírni mindazon fantaszti- Nyilván, a templom előtt, hiszen valaha ott kus váradi sorsokat is, a Rákóczi Lászlóétól álltak. kezdve s a Michael Haydnén folytatva egéNo de hol volt a templom? szen a Wertheimstein-Rotschild családregényig, meg a Párizsban Picassóval együtt Néhány éve, már jóval a rendszerváltás dolgozó és kiállító Jancsó Jenőig, amelyek után, egy napon egy román pék állított oly régóta foglalkoztatnak. (És itt van még be Tempfli József nagyváradi megyéspüsa nagyváradi várkapitány pökhöz és némi szabódás lányának esete is, amelyet után előadta, hogy őneki hiába írtam meg egy szína város kiutalt a várban darabomban, továbbra sem egy épületet, telepítse oda hagy nyugton.) De most a sütödéjét. El is ment átjöjjön a történet, amelyben venni a jövendő pékműmúlt és jelen, történelem helyt, ám megdöbbenve és kenyérsütés, magyarok látta, hogy az nem más, és románok, diktatúra és mint egy templom. Istenszentként tisztelt katolifélő emberként megkérkus püspök egyaránt nemdezte a pópát, hogy vajon csak felvillan, hanem megnem szentségtörés-e, ha ő mutatja magát. ide most kemencéket állít Kezdem azzal, hogy fel. A pópa azt mondta, ez Nagyváradon – amelynek nem a saját templomunk, kialakulása az egyes telede Isten lehet, hogy nem pülésrészekből szinte könézné jó szemmel ezt a vethetetlenül bonyolult dolgot. Mindenesetre legSzent László székesegyházat épít – nem egyszerű dolog bár- (miniatúra a Bécsi Képes Krónikából) jobb, ha megkérdi a mamely hajdanvolt objektum gyar püspököt, amúgy is helyének pontos azonosítása. Ha a temp- szent hírében álló ember, ő majd megmondlom helyét, amely Szent László, Luxembur- ja, mit kell tenni. gi Zsigmond s még oly sokak hamvait őrizte, A püspök és a pék elmentek együtt a a várbeli, egykor gótikus temploméval azo- várba, ahol Tempfli atyának azt kellett látnosítanám mint épített előzménnyel, ezt a nia, hogy a (szerintem a szent király egytudós helytörténészek azonnal vitatni kez- kori templomának maradványaira épített) denék. (Meg mindazok, akik szerint a mai lőszerraktárat, miután a hadsereg kiürípüspöki székesegyház épült az 1618-ban tette, az enyészet még jobban kikezdte. lerombolt Árpád-kori előzmény helyére.) Nemrég még szigorúan őrzött katonai obMégis, megvannak az okaim, most nem so- jektum volt, de a beázás folyton tönkretetrolom el őket, hogy biztosra vegyem: ez volt te a puskaport, s így a katonák átadták az az a templom, a csodatevő kegyhely, ame- épületet a városnak. lyet aztán protestáns atyámfiai (erre vaA püspök kérdőre vonta a hatóságot. gyok legkevésbé büszke felekezetem ideha- A hivatalnokok rémülten, keresztet hányza viselt dolgainak krónikájából) oly nagy va védekeztek: őnekik fogalmuk sem volt buzgalommal pusztítottak el. Igen, nem a arról, hogy a péknek kiutalt ingatlan egy törökök voltak. templom. Náluk a kimutatásokban, leltáDe azért a törökök is kitettek magu- rakban és jegyzőkönyvekben úgy szerepel, kért. A Kolozsvári testvérek királyszobra-

DISPUTA Macskakő

Nagyvárad

27

mint raktár. És senki nem volt kíváncsi rá, hogy néz ez ki közelről. Szívesen folytatnám e történetet azzal, hogy mi történt, hogy egyelőre még mi nem történt, illetve hogy a közeljövőben mi fog történni Szent László templomával (ha ez volt az, amennyiben tudománytalan feltevésem igaznak bizonyulna). Ám az már nyilvánvalóan egy másik történet. Nekem meg úgy tűnik, hogy amiről szól ez a rövid esetleírás, az Mikszáth vagy Krúdy tolla után kiabál – egy hozzájuk hasonló epikus zseni eljövetelében bízva, az ő figyelmükbe ajánlva tartottam fontosnak rögzíteni ezt a legendát az emlékezet vagy későbbi korok számára.

A Mátyás korában készült térképeken az alaphosszúsági fok, vagyis a nulla hos�szúság Nagyváradon haladt keresztül. Kolumbuszék még ilyen térképek alapján navigáltak. Fél évezred nem nagy idő, az egyiptomi birodalom hosszabb ideig állt fenn, mint amennyi eltelt az összeomlása óta. Jöhetnek még olyan korok, amikor majd a nulla hosszúságot visszaállítják Greenwichből Nagyváradra, Erdély kapujába, Nyugat és Kelet egymásba hatolásának kölcsönös zsilipkamra-városába. Ha e pillanat elkövetkezne, azt látnám helyesnek, hogy ez a délkör ott haladjon keresztül, ahol a templom oltára állt valaha – a várban vagy, ha tévednék, akkor ott, ahol valójában állt.

DISPUTA Macskakő

Nagyváradi magyar nyelvű médiák

28

Bihari Napló – megyei napilap (www.erdon.ro); Reggeli Újság – megyei napilap (www.reggel.ro); Erdélyi Riport – országos hetilap (www.riport.ro); Várad – irodalmi-művészeti folyóirat (www.varad.ro); Pár Sor – ifjúsági lap; Harangszó – református gyülekezeti hetilap; Partiumi Közlöny – a református püspökség havi hivatalos közlönye; A polgármesteri hivatal újságja az önkormányzat kéthetente megjelenő tájékoztató kiadványa; Szeretet – baptista gyülekezeti lap; Mustármag – baptista ifjúsági lap; Partium rádió – egész napos magyar nyelvű kereskedelmi rádió; Mária rádió – katolikus rádió; TVS, Transilvania TV – helyi román nyelvű televíziós adók magyar nyelvű hírszolgáltatással; Nagyvárad.ro – a Nagyváradi Magyar Diákszövetség internetes lapja

Nyalom ezt a derecskei fagylaltot, és tovább meditálok… Jó, de akkor hogyan tovább? Ha a kormányzati politika jelenlegi szisztémája marad, akkor itt nálunk, az Észak-Alföld régióban és környékén az a helyzet állandósul, amelyben a régió nagyvárosai egymással vannak elfoglalva – jó példa erre az Európa kulturális fővárosa projekttel kapcsolatos tragikomikus huzavona, miközben városaink valós gazdasági és talán kulturális ellenfelei, amelyek persze partnereik is lehetnének, a határ másik oldalán vannak. Tímár Zoltánt, Mikepércs polgármesterét idézve: „Miskolc valóságos kihívója Kassa. Nyíregyházáé nem Debrecen, hanem Munkács és Szatmárnémeti. Debrecennek a »birkózó partnere« Nagyvárad. Békéscsaba, Gyula és Szeged pedig Aradra és Temesvárra figyeljen, ha fejlődni akar!” Az sem lebecsülendő, hogy a határon túli nagyvárosok mögött, főleg Romániában, ott van a határ menti városokat érintő egységes fejlesztési koncepciójú állam, amely – a miénkhez képest – rugalmasan, hatékonyan és eredményesen hívja le és használja fel az uniós forrásokat. Mivel – területfejlesztési szempontból – láthatóan nem tesz politikai különbséget

Régióálmok – határon innen és túl

Mint Derecskén élő ember, természetes, hogy elsősorban azt szeretném, hogy településem szépen fejlődő kisváros legyen, prosperáló vállalkozásokkal, tisztességes, jómódú, s talán ezért nyugodt, bizakodó helyi társadalommal, amely folyamatosan gyarapodik. Derecske, ez a most többnyire halódó, legjobb esetben stagnáló bihari kistelepülés már volt ilyen – ma idealisztikusnak tűnő – állapotban, méghozzá az I. világháború előtt. Fejlődésre alkalmas közegben – Nagyvárad, az akkori vitathatatlan régióközpont és Debrecen, a gazdag cívisváros gazdasági és kulturális vonzásában – a régi Bihar éppen egyik aranykorát élte. Románia belépése az Európai Unióba a határok légiesülésével új helyzetet teremtett. Ezt unalomig ismételve hallottuk már, újra és újra halljuk folyamatosan. Elméletileg és gyakorlatilag is újragenerálható ugyanis az a folyamat, amely „beindíthatja” szűkebb „országunkat”, a történelmi Bihart, s azon belül is az ájult határ menti falvak feléledését a határ mindkét oldalán. Az állítás igaz, a lehetőség valós, ám kiaknázásához több kell a puszta szavaknál – magyar részről, vagy pontosabban Magyarország kormányzati magasságából szlogeneknél többet nem tapasztalhattunk. Igaz, szavakban az elmúlt 17 évben mi, magyarok, már nagy előnyre tettünk szert Kárpát-medencei szomszédaink mindegyikével szemben. Frázisokban, szövegben, szlogenekben, dumában, „terelésben” jók vagyunk, teljesítményünk ezen a téren lassan utolérhetetlen – főleg, ha saját magunk vagy a közvélemény megnyugtatásáról, netalán megtévesztéséről van szó. De tudunk-e valójában élni ezzel az újabb történelmi lehetőséggel? Ha minden így marad, borítékolható a válasz: nem.

Szlovákiával kapcsolatban volt először érezhető, s Románia uniós csatlakozása óta már világosan látható, hogy hozzájuk képest – éppen az említett országok sikeres és hatékony fejlesztési stratégiáinak eredményeit tapasztalva – országunknak nincs saját, tudatosan és folyamatosan megvalósított stratégiája. Ha van, a mindenkori vezetőség jól titkolja vagy rosszul hajtja végre, hiszen az eredménytelenség tagadhatatlan. (Arról már ne is beszéljünk, hogy egy nemzet nemzetstratégiájához a fő irányok kijelölésénél megegyezés szükségeltetik, széles konszenzus, amely a folyamatosságot is szavatolja. Kérdezem – a kiegyezés 140. évfordulóján –: beszélhetünk-e ilyesmiről? Nem nagyon, mert úgy látszik: nincs kivel kiegyezni…) Az is jól megfigyelhető, hogy az olykor beinduló regionális nagyberuházások nem egyirányú, határozott ívű koncepciót tükröznek. Inkább egy-egy lobbiérdek időleges térnyerését a többiekkel szemben; nemcsak a gazdasági, politikai formációk küzdelmeire gondolok, hanem kis- és nagyvárosaink „szomszéd kárára” végrehajtott térnyerésére is.

Jantyik Zsolt

2007 nyara. Kislányommal fagyizunk Derecske főutcáján. A fülledt vasárnap délelőtti hőségben autósorok húznak a 47-es főúton Debrecen felé. Önkéntelenül is számolni kezdünk, és meglepődöm, hogy minden tíz autóból nyolc román rendszámú. Ezen elgondolkodom: hall, lát az ember ezt-azt arról, mi történik mifelénk a határok megnyitása óta. Ám mi is zajlik valójában? Erről fog szólni ez a szubjektív írás, meg arról, mit érzünk, mit látunk a két nagyváros vonzásában, s hogy mit szeretnénk.

DISPUTA Kapualj

Debrecen, Nagyvárad és ami közötte van…

29

DISPUTA Kapualj

az EU-s csatlakozással felértékelődött régiókban lévő települései között, fejlődésük jelenleg – szemben a mi régiónkkal – gyorsabb, látványosabb, hatékonyabb, s ebből következően a folyamatosság fenntartása is nagy eséllyel valószínűsíthető. Ami Debrecen–Nagyvárad viszonylatában magát Nagyváradot mint lehetséges régi-új régiós központot illeti, a város maga az I. világháború előtt vitathatatlan régióközpont volt, amely a második bécsi döntés után azonnal visszanyerte régi centrális szerepét; utána azonban egészen az EU-csatlakozásig – tehát majd napjainkig – az alvóváros szerepre kárhoztatott. Mi a helyzet innen nézve Debrecennel? Debrecent a gyászos trianoni döntés regionális tekintetben részben pozitívan érintette, hiszen az elmúlt 90 évben kisebb-nagyobb kihagyásokkal folyamatosan gyarapodott, és mára már, mint az ország második legnagyobb városa, nagy tekintélyű, meghatározó regionális központtá vált. Kérdés, vajon 60 kilométeres távolságban létezhet-e két régióközpont? A jelenlegi magyar viszonyokat mérlegelve Váradnak nagyobb esélye lehet a központi hely elnyerésére. Erre predesztinálja földrajzi elhelyezkedése is. Ám Debrecen lakosságának növekedése, gazdasági erejének tagadhatatlan mértéke a mára már kimondatlanul is folyó versenyfutást legalábbis kétesélyessé teszi. Sajnálatos, hogy az a kormányzati segítség, amely a szomszéd államban Nagyvárad mögött természetes, Debrecen számára elérhetetlen vagy csak igen nagy erőfeszítéssel megszerezhető. S ez egy darabig még súlyos hátrány marad; ugyanakkor Várad infrastrukturális lemaradottsága több tíz éves. Röviden összefoglalva: a helyzet jelenleg mintha még döntetlenre állna. A jelenlegi állapot a két nagyváros vonzásában lévő települések számára mindenképpen kedvezőbb, mint volt. S hogy hogyan, mennyire tudnak majd profitálni a jövőben kialakuló helyzetből, az attól is függ, melyik jövőverzió köszön rá a régi-új Biharra.

30

Milyen jövőképe lehet egy embernek a 47-es főút mellől? Ez attól is függ, hogy az érintett milyen nemzetiségű, sőt azon belül mi a foglalkozása, képzettsége, neme, életkora és az anyagi helyzete. Azt az itt élők – szemben talán a fővárosi „kvázi-arisztokráciával” – egyre jobban érzik, hogy a Romániával kapcsolatos élethelyzetük hirtelen és drasztikusan megváltozott. Önkormányzataink némelyike – köztük a mienk, a derecskei is – tapasztalja, hogy egyre

több vállalkozásunk átmegy Romániába, és általában Nagyváradon nyitja meg telephelyét. Ebből is következik, hogy egyre több lakosunk vállal munkát odaát, főleg a kvalifikált szakmunkásréteg, de akad példa az ettől eltérő végzettségűek munkavállalására is. (Ennyit a 23 millió román munkavállalóról…) Negyven kilométer ma már senkinek sem távolság. Magam is örülök, hogy több és folyamatos munkát kap Váradtól az a derecskei, aki vállalja a mindennapos átjárást, csak mert ő azt az idejétmúlt elképzelést vallja, hogy munkából szeretne megélni és boldogulni. Áttelepülő vállalkozásainkat sem hibáztatom azért, hogy a már-már lehetetlenné tett magyar vállalkozói élettér helyett a kedvezőbb feltételeket nyújtó Romániát választják. Súlyos gond viszont, hogy ezek a vállalkozásaink már nem hozzánk fizetik be a helyi adóikat, és ez csak ebben az évben tízmilliós bevételkiesést fog jelenteni a derecskei önkormányzat számára. (Hogy a román, szlovák, szlovén, horvát határ mentén összesen hány vállalkozást és önkormányzatot érint ez a probléma, és mennyi kiesést jelent ez a magyar államnak, azt nem tudom felmérni, de van elképzelésem, hogy a kormányzat honnan kívánja majd ezt a „kis kiesést” újabb adók formájában pótolni.) Nem egy olyan vállalkozóval vagy közéleti szereplővel beszéltem már, aki gazdasági szempontból Debrecen és Nagyvárad jövőbeni kapcsolatát nemzetek között folyó gazdasági harcként képzeli el. Az ő jövőképük tehát az, hogy a következő tíz év eldönti, az itt élő emberek többségének – debreceni háttérrel – a Királyhágóig magyar érdekeltségű cégek adnak megélhetést, vagy ellenkezőleg, nagyváradi központtal román érdekeltségű vállalkozások dominálnak Magyarországon is a Tisza vonaláig. Ezen a nemzeti romantikusnak mondható elképzelésen talán itthon mosolyogni is lehetne, ha a határ másik oldalán nem egy olyan, nemzeti érdekeit folyamatosan felvállaló, védő és konzekvensen érvényesítő államalakulat lenne, mint Románia. Persze az élet talán nem ennyire egyszerű. Talán… A másik jövőkép a multinacionális nagytőke feltétlen uralmát jövendöli – nemcsak a régióban, hanem Kelet-KözépEurópa összes államában. Ha körbenézünk – nem csak az autópályák miatt –, egyre kisebb hazánkban az látszik, hogy ez a jövő már egyben a jelen is, és az is marad, mindaddig, amíg a Duna–Tisza környékén is kimegy a divatból a hajdan csak

„Meguntam már búsulni nagyon!” – mondja a régi nóta, s egyébként is, ha az ember

fagyizik a gyermekével, akkor ne szomorkodjon! Ám a felelős gondolkodást ezzel nem háríthatjuk el. Magam is meglepődtem, amikor hideg fejjel megpróbáltam sorra venni, hogy is állunk ma, milyen lehetőségeink vannak itt, a majdnem határszéli bihari kisvárosban, Derecskén – Debrecen és Nagyvárad között. Van ugyanis egy komoly lehetőségünk, amit kihasználhatunk – ez pedig az európai regionális gondolkodáson alapuló közös cselekvés. Tudjuk, több éve folynak kutatások, készülnek elemzések a lehetséges regionális jövőkép kialakítása érdekében, mind Nagyváradon, mind Debrecenben. Használható és részben pontos tanulmányok készültek a megyék és a régió különböző ágazati fejlesztési lehetőségeiről, amelyek hasznosítására most lehetőség nyílhat. Ha elfogadjuk azt a tételt, hogy Debrecen jövője inkább van biztosítva a nagy bihari, mint az észak-alföldi régióban, akkor a cselekvés leghatékonyabb iránya – az ellenségképek megerősítése helyett – a „kétpólusú” régiós elképzelésnek megfelelően Nagyvárad és Debrecen közös és együttes fejlesztése lehet. A két, egyenként 200 ezer lélekszámú település akkor cselekszik okosan, ha az eddigi hátrányaiból előnyt kovácsol. Különálló lehetőségeik gazdasági és befektetői szempontból erősen behatároltak. Egymáshoz való közelségük viszont nem veszélyeket rejt, hanem valódi előnyöket hordoz magában. Ha e két város össze tudja hangolni elképzeléseit, okos és hasznos kompromisszumokat kötve indulnak el közös projektjeik, akkor, maguk mögött tudva vonzáskörzetük településeinek támogató együttműködését, fejlődésük hosszú évekre garantálható és folyamatos lesz. Az Európai Unió mostani költségveté­ sében ránk vonatkozó elképzelések, Debrecen és Hajdú–Bihar megye helyreállt egysége, Nagyvárad és „Bihor” megye együtt gondolkodása és a most részükről megnyilvánuló kétségtelen együttműködési szándék olyan együttállást hoztak létre, amelyet ki kell használni, pontosabban, az általa teremtett lehetőséget most kell megragadni, mert „idő van”! A következő fél év munkája és történései közös regionális jövőnknek legalább 15 évét határozzák majd meg. Az egyik autóból idehallik a régi dallam: „Nyaljuk a fagylaltot, a mézesmadzag rég elfogyott…” Hát nekünk már a fagyink is. Sétálunk haza a lányommal. Remélem, lesz Haza Holnap is.

DISPUTA Kapualj

Dél-Amerikában ismert politikai kifejezés – a ’komprádor arisztokrácia’ fogalma és jelensége. Együtt kell tehát élnünk a multikkal, s így a hozzájuk kapcsolódó jövőképet nemcsak általánosságban, de a bihari régió népességmegtartása szempontjából is tekintetbe kell venni. Nyilván nem lehet mindenért őket hibáztatni, ám valószínű, hogy annak az államnak a népessége sínyli meg a multik elkerülhetetlen jelenlétét, amelynek kormányzata kevésbé támogatja kis- és középvállalkozásait, őstermelőit, egyáltalán, a helyben maradás és boldogulás lehetőségeit – vagyis/és a saját nemzeti tőkéjét. Az Európai Unió nem véletlenül támogatja a vidékfejlesztést. A „rural development” célja a vidék népességének meg- és helyben tartása. Csak rá kell nézni az ide vonatkozó európai uniós táblázatokra, hogy megtudjuk, vajon melyik ország vezetése tartotta és tartja fontosnak saját vidéki népességének nemcsak megtartását, hanem gyarapítását is: Lengyelország, Románia, Szlovákia vagy Magyarország? Ugye, nem kell senkinek sem találgatnia? Az utóbbi évek magyar vidékfejlesztési gyakorlatának több köze van egy párt káderpolitikájához, mint egy adott terület lakosságához, annak boldogulásához, életkörülményeinek javításához, legkevesebb köze pedig talán a szakértelemhez van. Közben telnek az évek, és szűkülnek a lehetőségek. Szűkülnek, mert az Európai Unió 2005 és 2012 közötti gazdasági programjában részünkre meghatározott strukturális támogatás nagysága – hiába vetekszik az annak idején meg nem kapott Marshall-segélyével – hozzá hasonlóan egyszeri és vissza nem térő lehetőség, amelynek felhasználása, befektetése jelenti a következő tíz-tizenöt év fejlődési lehetőségeit, és meghatározza azok dinamikáját. A jelenleg – immár ötödik éve – regnáló hatalom, magyar és nemzetközi elemzők szerint sem készül az uniós támogatások adta lehetőség nemzetstratégiai szempontok szerinti kihasználására, és nem teremti meg a hosszú távú gazdasági fejlődés magyar alapjait. Közös érdekeink újból az egyéni és politikai lobbi érdekeinek látszanak alárendelődni. A rövid távú, helyi értékek nélküli gondolkodás – legyen az konstruktív, találékony és természetesen jogszerű – nem szolgálja a többség hosszú távú fejlődését és gyarapodását.

31

„Kinn Kinn is vagyunk, benn is voltunk” Kele Csilla

Körkép az utcaszínházról Vándorszínház, minicirkusz, mutatványos tér. Méltán jutnak eszünkbe az utca egykori „kellékei”. Igaz, Kemény Henrik az utolsó vásári bábjátékos, akinek mutatványos bódéját nem tudta a kőszínház „elorozni”; a rendszerváltás egybecsengett a megújulással. A vásári attrakciók helyett ma fesztiválok adnak teret a kinti világnak, gondjaikról, sikereikről az „utcásokat” kérdeztük. Egyik kulcsemberünk Szász Zsolt, aki a hazai utcaszínháznak is kezdettől „motorja”. Dramaturg, rendező, a mára tizenöt éves Szárnyas Sárkány Nemzetközi Utcaszínház Fesztivál művészeti vezetője, a Csokonai Színház fesztiválszervezője. Az „utcások” szinte legjobb ismerője, úgy tartja, nyírségi rendezvényük megrajzolja történetük képét is. – Célunk egyrészt az, hogy műhelye, fesztiválja legyünk ennek a műfajnak, amelynek kereteit nehéz meghatározni – feleli kérdésünkre, mi volt a hajtóerő kezdetben. – A tartalmat tekintve mindez összefügg a gyakorlattal, Nyírbátornak kisugárzó szerepe, ereje van e térségben, hiszen ide tartozik a partiumi rész is – Debrecenről így azt mondja, „vérzik a szíve”, de üdvösebb szándékról is beszámol. Örvendetes, hogy a környékbeli városokból – s itt Nyíregyházát említi „természetes közelségű” helyként –, Debrecenből jön nagyobb számban közönség. Igaz, ők zömében szakmai érdeklődők. Mindez annak köszönhető – érvel Szász Zsolt –, hogy a zenekarokat, színházakat – s így szinte mindent, ami hozható – megmutatták már, széles rajongótábor követi őket Debrecenből.

DISPUTA Kapualj

Közelebb az „életvalósághoz”

32

Kérdésünkre, együttműködnek-e térségünkkel, s a Csokonai Színházzal, a fesztiválszervező a Beregszászi Színházat, tagjai szereplését hozta szóba. Főleg Vidnyánszky Attila személyét, aki a ’90-es évektől rendszeresen jár hozzájuk. – Kezdetben szinte elsők voltunk, akik felléptettük az akkor még fiatal csapatot. Ő készségesen mellettünk van, úgy tartja, ünnep, ha együtt csinálhatunk színházat. Ezt a gondolatot ő is szerette volna meghonosítani, tervezett egy ilyen típusú fesztivált Debrecenben, természetes szimbiózisban Nyírbátorral – utal a leendő együttműködésre, mára úgy látja, ötletük megvalósítható.

– Közelebb szeretnénk hozni az „életvalósághoz”, az életdrámához a nyírségi fesztivált, hiszen a plakátokon, szórólapokon feltüntetett „gondolat” is arról szól; a természetes közeghez kell visszatalálni. A fesztiváltéren minden megvan; víz, föld, levegő, fák. A föld tehát nagyon fontos, jellegadó ezen a fesztiválon, de emögött egy generációs gondolat húzódik. Mint mondja, mindehhez országos nyilvánossággal kreatív műhelyt szerveznének, várják az önkénteseket és az ötleteket. Önismeret, univerzalitás – A szervező, de a rendszeres látogató is tudja, hogy egy fesztivál nem az igazi, ha évről évre nem tud fejlődni. A puszta szinten tartás itt egyenlő a halállal. Nemcsak azért, mert előbb-utóbb megunják a nézők, hanem azért is, mert ez belső verseny, amely nélkül nincs egymás közötti megmutatkozás színházi berkekben. Ha nem emeled folyamatosan a nívót, előbb-utóbb elhagynak maguk a játszók is. Azt, hogy az idén mindenki igyekszik kicsit tartalékolni, azért van, mert évente láthat legalább egy, jó esetben több vagy nagyon sok előadást, s azokból ő maga is nyerhet ihletet. Másrészt az anyagi kondíciók, a vásárlóerő is számít, azaz mindig megújul külsőségeiben is a játék – beszél a változás igényéről és elmondja, radikális váltásra készülnek a jövő esztendőtől. – Az utcaszínházas mindig a saját készségeiből és lehetőségeiből indul ki, tehát a mondani akarás kényszere a legnagyobb – érvel Szász Zsolt –, ehhez nagy önismeret szükséges és egyfajta univerzalitás. Ez érvényes a kellékek előállítására, azok kezelésére, az utaztatásra. Ha az utcaszínházas jól játszik, sem a mondandóját, sem a stílusát nem változtatja nagyon, mert ez öntörvényként működhet; „kibújni senki nem tud és nem akar a bőréből” – véli a szervező-rendező. Később megtudjuk, a fel nem jegyzett, értékes gyűjtések zöme mégis a határon túlról érkezik. – Hál’ istennek nem úgy vagyunk, mint régen, a tervutasításos rendszerben, amikor a Tudományos Akadémia kiadta a jelszót; „Márpedig betlehemest kell gyűjteni!”. Ehelyett ma azok lettek a közösségvezetők, akik központi figurái a játékoknak. Rengeteg amatőr és jó minőségű gyűjtés van – teszi hozzá segítőjük –: mindenütt dokumentálják a felvett műveket, vagy átjár-

Magyarország hangja „Magyarország hangja”, vélekedik zenész társáról Szász Zsolt fesztiválszervező, de volt, aki muzsikájára alapoz fesztiválzenekart. Kátai Zoltán énekmondó gyerekkorában kezdett játszani, stúdiumokkal maga mögött ’83 óta zenél hivatásosan. Tizenegy évet töltött a Mákvirág együttesben, muzsikált már „utcásokkal” is. Verséneklőkhöz, csepűrágókhoz köti ugyanígy kapocs, maga tanult gitáron, kobzon, kontrán, majd lanton, fidulán játszani. Jövőbeni terveiről kérdezve elmondja, virágénekekből szeretne új albumot kiadni, de nem úgy szerkesztve, mint egy népdal-énekeskönyvet vagy históriát. – Fejben, kézben, itt-ott előadáson mindez már „megvan” – állítja a kedvelt kobzos. –  Csak „lókották” vannak, szinte semmilyen hangzó anyagunk nem maradt, a históriás énekeket hogyan kell játszani. A maradék egy közepes népdallejegyzést sem közelít meg, nincsenek bennük díszítő dallamok. Még a ’80-as évek elején szereztem meg a Régi Magyar Dallamok Tárát és néhány Tinódi-fakszimilét. Olyanokat, amelyeket azóta sem lehet elérni, de a ’80-as

években sem lehetett kapni. Nem azért, mert nem adták ki, hanem mert az üzletekbe nem került be, ott álltak a raktárban – beszél a régi időkről. –  Székelyföldön, Gyimesmoldván sokfelé jártam már koncertezni, Kárpátalján nyolc-kilenc helyen, köztük Beregszászon – feleli kérdésünkre, merre van igény a „míves” magyar nyelvre. Utóbb a székelykeresztúri unitárius esperes hívta meg, az árvízkárosultaknak gyűjtöttek. – Akkor fontos volt, hogy ne csak a házak épüljenek fel, amit elmosott a víz, hanem a lelkek is – mondja Kátai Zoltán. ORT-IKI, a „világfigyelő” Dió Zoltán a debreceni ORT-IKI társulat egyik alapítója, társaival ’84 óta bábozik. A névválasztás kapcsán elmondta, ORT-IKI a vogul mitológia kedvelt alakja, egyfajta „világfigyelő”. –  ORT-IKI voltaképp egy kedves, jóravaló istenke, egyfajta segítő, támogató szellem, a vadászat, ivászat és a nőszerzés istene – a névadó karaktert jellemzi. – Az égben születik, de kidobják az égből. Ezért ő is az emberek szintjén áll, ugyanúgy, ahogy mi magunkat az univerzumban képzeljük; valami nagyobb dolgunk van, de mégis lent vagyunk. Ha választani kell az ég és a föld között, akkor a földnek nyújt segítséget, közvetíti a kéréseket „felfelé”, az áldásokat „lefelé” – utal a kettős mércére. Akkoriban a Magyar Művelődési Intézet szervezésében egy kétéves bábos képzést szerveztek, őket a szakma „krémje”, Szász Zsolt és Tömöry Márta tanította. Tőlük ren-

DISPUTA Kapualj

nak a falvakba, ezt megörökítik. Könyvet adnak ki, a viseletekről is jelennek meg kiadványok – összegzi Szász Zsolt. A szociológiai vonatkozást is van hajlandóság kutatni, de sajnos a szakmának ez nem vált központi ügyévé. Tudományosság vonatkozásában mégis dicséret illeti a határainkon túliakat, alaposabb munkák ott rendszerint megjelennek – zárja szavait.

33

gyobb a nézőként megszólítható populáció – összegzi benyomásait. Azt is elmondta, Nagyvárad állami intézményében, az Árkádia Bábszínházban a bábosok fizetést kapnak, a két társulat egyike román nyelvű, a másik pedig magyar, ez a Liliput Társulat. Ők többnyire képzett, stúdiós színészek a 30-as korosztályból. Kifejezetten bábos darabokat adnak elő, gyakori a pedagógiai stílusú bábjáték vagy a ’70-es években elterjedt, mértani idomokra építő tárgyjáték.

DISPUTA Kapualj

Felülről nézni

34

geteg tudást kaptak, egészen más szemmel kezdték nézni a színházat. Az ORT-IKI először a népi vonalon indult el, még a bábos képzés alatt készült el új darabjuk, „Kinn is vagyunk, benn is voltunk” – Jelenetek a Parasztbibliából címmel, utána lett a Tetejetlen fa című bábjáték. Ekkor már nem elégedtek meg azzal, hogy csak bábozzanak, azt akarták, hogy legyen a színház teljes, élő, többrétegű. –  Aki az utcán odajön, hogy az előadást megnézze, annak mutatni kell valamit – érvel Dió Zoltán. – A játék nem kimódolt dolog, hanem természetes, velünk kell, hogy éljen. Fontos volt, hogy legyen szertartásjellege, amiből ki is lép az ember, de vissza is tud lépni – teszi hozzá a bábos-rendező, hiszen a jelenlét folyamatos, a színész arcával, testtartásával dolgozik. – Nem lehet elnagyolni, elhazudni dolgokat – mutat rá a „titokra”. –  Akkor már megírták, hogy a bábtechnikák legszélesebb körét műveljük, jártunk a debreceni táborba, voltunk tréningen. Utána egymástól, más csoportoktól tanultunk, fesztiválokat figyeltünk – sorolja gyöngyöző sikereiket itthon és külföl­dön. – Székelyföldön, Sepsiszentgyörgyön is játszottunk – idézi emlékeit. – „Kibicként” – furcsa volt számunkra, hogy ott a ’70-es évek műveit játsszák. Bár a román bábos kultúrát a szakma respektálja, Erdélyben a direkt nyelvezet, a közönség közreműködésre kérése – mind-mind érdekesség. Ott a román nyelvű társulatoknak jobbak a lehetőségeik, hiszen jobb a költségvetésük, na-

–  Tudni kell, hogy aki gólyalábon áll, némileg eltérő tudatállapotba kerülhet – beszél később arról, hogy csaknem egy évtizede kezdett az ORT-IKI gólyalábazni. E technikának nagy a térigénye. – A gólyalábas szó szerint „felülről néz a világra”, így kisebb a veszélyérzete, lassacskán „gólyalábas személyiséggé” válik. Sokan tévesen azt hiszik, hogy a gólyalábazás pusztán mutatvány. Nem csoda, ha az elvártnál kevesebb a gólyalábas csoport, az ORT-IKI taglétszáma színművenként változik, most hárman alkotjuk a társulatot – szól a jelenről és elmondja, csatlakoznak ide zenészek, más gólyalábasok és színészek. – Az élőzene fontos, hiszen zongorával nem lehet utcásokat kísérni, másrészt „erős” hangszerek kellenek. Bábjáték előadásakor mégis nagyobb a választék, ilyenkor jól jön a lant, a hegedű vagy akár a kobozmuzsika – mondja a segítőkről. –  A fiataloktól főként inspirációt kapunk, sokat hoznak „kívülről” – zárja szavait szerényen a fellépő. – Jobban látják a hibákat, és azzal, hogy e szereplést másképp csinálnák, „felébresztenek” minket, javítanak megrögzött gesztusainkon. Igaz ugyan – tesz kitérőt –, a fegyelmet kevésbé tűrik, de belátják, e mesterség érési folyamat. Fiatalon „kopogtatnak” Azt hinnénk, a leendő „csepűrágók” működő gyakorlatot hoznak a fellépő szülőktől, de az új generációnak egy része örököl színházas hagyományt. Ez, tudtuk meg az utódlásról, nem mindig segíti a munkát. – A vonzódás megmaradt a műfaj iránt, de az otthoni hagyományoktól nehéz elszakadni stílusban, vérmérsékletben. Azért is jók a tréningjeink, mert újra és újra elölről kezdünk valamit. A végeredményben csak az aktuális pár napi szellemi, fizikai, kreatív erőfeszítés, munka látszik

sére – érvel a kényszer szülte esély mellett. Mozgósította is ismerőseit, akik közül szinte mindenki barátilag vállalta a munkát. –  Megtörtént az a csoda vagy inkább csodasorozat, hogy minimális pénzből magas színvonalú tréningeket tudtam összehozni, ráadásul nemzetközi résztvevőkkel – ös�szegezte a siker zálogát Nagy Ilona. – Járt nálunk Milan Forman bábos Csehországból, Salvi és Seline, akrobaták, színészek, akik mára megalakították a „Décáláges” Színházat. Csehországból jött Jake és Jo, a londoni „Otherhalf” utcaszínház tagjai, Pinezka, a bohóc pedig Gdanskból, Lengyelországból. Laza, de széles körű összefogásról van szó – ad nyomatékot szavainak a szervező. Kérdésünkre, iskolateremtőnek vallja-e magát, azt vallja, nem lenne mersze ilyesmit mondani, hiszen túl kevés történés áll mögöttük, s a részletekben is van mit kidolgozni. Arról, hogy a kőszínházi kultúrához miként viszonyulnak, csak a maga nevében nyilatkozik. Mint mondja, úgy látja, az „utcás” kontra „kőszínházi” múlt nem lett összemérhető a rendszerváltás utáni nagy felbuzdulásban. –  Bár elég ritkán, de vannak, akik mindkét terepen otthonosan mozognak. Egyébként leginkább az életforma, a pénzkereseti lehetőségek és a habitus az, amely a játszókat az egyik vagy a másik irányba tereli – fűzi hozzá, majd elmondja, több az együttműködés azokkal, akik hasonló területen dolgoznak. –  Nem célunk a rendszeres szereplés, mivel minden fiatal résztvevő iskolába jár, s sok egyéb kötelezettségük van. A „Frikulinok” elnevezést a cseh „Continuo” színháztól kértük el, s kaptuk meg – utal a névválasztásra –, a tanév folyamán csak néha vállalunk egy-egy felvonulást vagy más akciót. Közreműködtünk a badacsonyi szüreti felvonuláson, a sárospataki Szent Erzsébet Napokon. Nyírbátorban, a Szárnyas Sárkány Fesztiválon, majd utóbb a Sziget Fesztiválon végzett önkéntes munkát a csapat egy része. Idén Debrecenben, a Cívis Korzón tartottunk zsonglőrködő, „tüzes” előadást, de voltunk Ljubljanában és Gdanskban is fesztiválokon. „Színjátszásra” – derül ki szavaiból – csak ekkor jut idő…

DISPUTA Kapualj

meg – magyarázza később egy mozgásszínház-oktató. Állandó forrásuk így a bodajki művészeti iskolától kapott fejkvóta és a szülők, barátok anyagi, természetbeni hozzájárulása. A nyírbátori táborokat a Nemzetközi Visegrádi Alaptól nyert projekttámogatás finanszírozta, amit a Csuhajda Kultúregylet pályázott meg, ezeknek volt koordinátora Nagy Ilona elnök, szabadúszó kulturális munkás. Megtudtuk azt is, az alaptechnika közé sorolható a gólyalábazás, a zsonglőrözés vagy a pantomim, továbbá a tánc, az akrobatika és a zene-ének-beszéd. Ezenkívül a bábszínház is fontos eleme képzésüknek. –  Mindezekre nem egyformán jut idő és energia, de volt alkalmuk mindegyikkel foglalkozni – utal a panelekre –, mi nagyrészt 13–18 éves fiatalokkal kezdtük, ők közben három évvel idősebbek lettek. Csatlakoztak újabb fiatalok, sőt kisebbek, 10–12 évesek is „kopogtatnak” – ad számot követőikről és kiemeli, a külföldi tanoncok is hasonló korúak. – Gyakorlatunkban három önálló előadást vittünk eddig színpadra, az elsőt 2005-ben „Álmok” címmel Szabó Balázs rendezésében, tavaly a Gulliver utazásait a lengyel Pinezka bohóc, idén az „Epopoi- popoi”-t a cseh Theatre Décalages égisze alatt – sorolja Ilona. –  A kezdeményezés 2004 telén indult, ekkor eszembe jutott, miért ne vehetnének részt az igazi munkában a fesztiválon „lógó” gyerekeink. Tábort szerveztem a fesztivál hetében. Olyan jól sikerült, hogy a gyerekek és a szülők is felvetették, miként lehetne az év folyamán találkozókkal, tréningekkel folytatni – emlékezik vissza Ilona; így jutottak el a bodajki „Hang–Szín– Tér” Művészeti Iskolához, ez vállalta, hogy elég jelentkezővel beíratkozhatnak oda „drámajáték” osztályként. –  Azon kaptuk magunkat, hogy „intézményesültünk” – teszi hozzá az alkalmi pedagógus, majd elmondja, együttműködésük sokat lendített az ügyön. – Ez akkor nem volt feltétlenül cél, de utólag látom, hogy ez teremtett hátteret a munkához, ugyanis volt hol próbálni, volt hol aludni a tréningeken, volt egy kis pénz a tanárok kifizeté-

35

Az örök átalakulás városa Fleisz János DISPUTA Árkádok 36

„Európa épül. E nagy kihívásnak – önmagának – csak úgy felelhet meg, ha számot vet történelmével, mely nélkül elárvult és boldogtalan volna”. (Jacques Le Goff)

Az örökség Nagyvárad urbanisztikai fejlődése a várostörténeti háttér rövid ismertetése nélkül nehezen érthető.* A több mint 900 éves település mint püspöki város (civitas) tűnik fel a forrásokban és rövid idő alatt jelentős egyházi, közigazgatási, katonai és gazdasági központtá vált. Nagyvárad egy sajátságos várostípust jelenít meg: a kiváltságolt püspöki város típusát. Nem sorolható a mezővárosok közé, mivel az ezekre jellemző jegyek többségét nem találhatjuk meg (széles határú nagy terület, kis népsűrűség, a városmag körüli laza városszerkezet). A XV. században, a Sebes-Körös-parti település továbbfejlesztve központi szerepkö­ rét, egyike lesz az ország regionális központjainak, sőt egy ideig Buda, valamint Pozsony után az ország harmadik legfontosabb városa volt. 1556-tól fejedelmi város – egyben Erdély legfontosabb végvára és kulcsa. A több virágzási és pusztulási szakaszt megélt régi város azonban az 1660–1692 közötti török uralom következtében lényegében eltűnt, így a modern város pályafutása 1692-től számítható, amikor a török uralom alóli felszabadítás egyben a Habsburg katonai közigazgatás bevezetését is magával hozta. A XVIII. század során a város újra benépesül, azonban részei különváltak. A város ez időben a barokk újjáépítés időszakát éli. Ez a periódus még a hagyományos keretek kitöltését jelentette. Újdonságot jelentett a város különböző területeinek funkcionális elkülönülése. Így a püspökség a katonai szerepét megtartó várból kikerülve a város egyik magasabb részén kap helyet, kialakítva az új, impozáns egyházi negyedet, amelynek fő épületei, a székesegyház és a püspöki palota bármely európai nagyvárosba beillettek volna. A XIX. század első felében Várad figyelemre méltó gazdasági, társadalmi és urbanizációs előrelépést mutat. Főbb utcáit lekövezték, az éjjeli világítást bevezették, új művelődési és társasági szervezetek honosodtak meg. Látványosan előretört a városok rangsorában is, így 1828-ban Várad már a 19. helyre jött fel. A város életében fontos esemény történik közvetlenül a szabadságharc után. A Habsburg-adminisztráció először poli*

tikai, majd közigazgatási szempontból is egyesítette; 1850-ben a közigazgatási téren addig különálló, de már régóta együtt élő négy város, Várad-Újváros, Várad-Olaszi, Várad-Velence és Várad-Váralja közös adminisztratív keretbe foglalása megnyitotta az utat a századfordulón kibontakozó bámulatosan gyors urbanizáció előtt. A 22 000 lakosú Nagyvárad egy helytartósági kerület székhelye lett, ezzel nemcsak Biharország, hanem az egész Alföld egyik kiemelkedő regionális központja volt. Nagyvárad korszerű polgári közigazgatási rendszere 1872-ben alakult ki, amikor felvették a törvényhatósági jogú városok sorába. Körülbelül 1892-re befejeződött a város dualizmus kori fejlődésének első szakasza, amely urbanisztikailag is a korszerűsödés megalapozásának negyedszázadát jelentette. A 20. század első fele A Körös-parti város a múlt századfordulón többet fejlődött, mint addig két évszázad alatt, ennek köszönhetően modern, a polgárosodásban élenjáró város lett. A városok összetett fejlettségi mutatói alapján készült rangsorban 1910-ben Nagyvárad Magyarország negyedik városa. A főváro­ son, Budapesten kívül az ugyancsak fővárosi rangot kapott Pozsony és Zágráb előzte meg, utána pedig a hasonló értékeket felmutató Temesvár következett. A századelőn tehát Nagyvárad az ország egyik legfejlettebb és legkonszolidáltabb városa volt. A legjobb úton haladt ahhoz, hogy teljes értékű regionális központtá váljon. Sőt, akkori lendülete azt sejteti, megvoltak az alapok és az erőforrások ahhoz, hogy néhány évtized alatt egy olasz-német típusú interregionális központtá váljon, amilyen például Genova és Bologna vagy Dortmund és Stuttgart. A múlt századforduló kiugró mennyiségi növekedést is hozott. Ezek az épített tájra is hatással voltak, ilyenek a népesség és az ipari termelés növekedése, a kereskedelem kiterjedése. Nagyvárad urbanisztikai átalakulására ebben az időszakban nagy hatással volt a helyi társadalom mentalitása és a városvezetés nyitottsága. Csak a főváros, Budapest jelentette a példaképet. A haladást szorgalmazó váradiak

Erről részletesebben lásd Kupán Árpád írását jelen számunkban.

alacsonyabb urbanizációs szint, falusias szuburbánus telepek stb. A város elszegényedése nyilvánvaló volt, középület alig, viszont a város szélein nagyszámú kicsi ház épült, amelyek közművesítés nélkül igazi rurális külsőt mutattak. Ez jelentős területi növekedéshez és szerkezeti átalakuláshoz vezetett. Ezt az időszakot a „Tegnap városa” szakasznak nevezték el. 1940 és 1944 között a magyar közigazgatás idején számos urbanisztikai elképzelés született, de a háború miatt ezek végrehajtására már nem kerülhetett sor. A felemás 45 év 1945 márciusában bevezették a román kommunista közigazgatást, amely lényegében 1989 decemberéig tartott. A sok átalakuláson átment város 1950-ben Nagyvárad tartomány központja lett, majd 1968-ban, mint Bihar megye székhelye, a legmagasabb rangú városok (a municípiumok) közé lett besorolva. Ebben az időszakban Nagyvárad már nem tudta elkerülni a szocialista fejlesztésből adódó egyensúlyvesztést. A szocialista időszak alatt markáns változások történtek, melyek évtizedekig ható negatív tényezőket hagytak hátra. Nagyváradon, ahol a lakosság 1948 és 1990 között 82 000-ről 230 000-re növekedett, néhány súlyos következménnyel járó átalakulással találkozunk. Így az erőltetett lakótelepépítés és iparosítás következtében a város etnikai, vallási és társadalmi szerkezete lényegesen átalakult. A rendszer bázisát a vidékről betelepített ipari munkásság adta. Szerencsére Bihar fővárosába – stratégiai okokból – nem telepítettek óriás vállalatokat, de az ipar mennyiségi növekedése így is messze túllépte az urbanizációs haladást. Nagyvárad területi növekedését néhány környező település csatolásával érték el. Ezek közül Váradszőlős és Biharpüspöki sorsa eltérő módon alakult. Előbbit nagyrészt lebontják, és ott építik fel a város második legnagyobb tömbháznegyedét, utóbbit pedig teljesen elhanyagolták, viszont a közelében fekvő szántóföldeken épült fel a nyugati iparnegyed, összesen 12 ipari objektummal, amelyeknek fontos szerepük volt a lakosság betelepítésében. Közelében épült fel a legnagyobb tömbháznegyed, a Rogériusz, több mint 70 000 lakossal. A város hosszú idő után számos jelentős középülettel is gazdagodott. Ezek között volt a gyermekkórház, a szakszervezeti kultúrház, a Sportpalota, a Körös Nagyáruház, a Dacia Szálló stb. A fejlesztések nem vet-

DISPUTA Árkádok

nem elégedtek meg a többi városban tapasztaltakkal, mert úgy tartották, hogy Nagyváradnak magasabb igényei vannak. Nagyvárad a hasonló dinamikával fejlődő Araddal és Temesvárral együtt a főváros túlsúlyát korlátozó ellenpólus szerepére tört. Ez volt a „Holnap városa” szakasza. Ennek a közhangulatnak köszönhető, hogy a városban készült meghatározó épületek mind nagyvárosi példákat követtek. Így például a városháza a firenzei Signoria hatását mutatja, a térség legnagyobb szecessziós épülete, a Fekete-Sas pedig milánói ihletésű volt, a színház a pesti Vígszínház kisebb mása. Ezek, valamint a nagy középületek jelentősen emelték a városkép összhatását. A város struktúrája az építkezési hullám ellenére is kevésbé alakult át, a kisebb terület miatt a belváros zsúfolttá vált, s nagyvárosias arculata mellett a térhiány érzetét keltette. Az urbanisztikai haladást az is mutatta, hogy ebben az időszakban épül a város meghatározó épületeinek többsége. Az 1900-as évek elején kialakult városképet Vágó László ismert építész összességében vegyesnek ítélte. Kiemelte azt a kettősséget, amely a külváros és a gyorsan fejlődő belváros között kialakult. Országos beruházás alig volt, a helyi kezdeményezések voltak meghatározók. A város mint nagyvállalkozó jelent meg, a mozgósító erő pedig abban állt, hogy a közbefektetésekből származó vagyon később mint egyéni jövedelem jelentkezett. Kiemelkedő vezetői is voltak a városnak, élén a polgármesterekkel, akik végig azzal a meggyőződéssel tevékenykedtek, hogy Nagyváradnak a vidéki városok között a legelsőnek kell lennie. A 20. század elején a haladás előmozdítói a város nagyberuházásai voltak, melyek alapját a banki kölcsön képezte. A lendületbe jövő városi modernizáció építészeti értelemben a városrészek közötti versenyt is jelentette. A befektetések lassanként a kertvárosi területeket is elérték. Ezek városszerkezeti szerepe csekély volt, de később hozzájárultak a város harmonikus beépítéséhez. Ebben a gyors felzárkózási-átalakulási stádiumban találta a középeurópai városok ranglistáján is jegyzett Nagyváradot az első világháború kitörése. 1919 áprilisától Nagyvárad Nagyromá­ nia keretébe kerülve határszéli város lett, fejlődése megtorpant. Addigi részleges regionális szerepköre beszűkült, gazdasága lassan visszafejlődött, fontosabb intézményeit sorra elköltöztették. Megmaradt fejlett megyeszékhely szinten, de ekkor jelentek meg a város arculatában a balkáni várostípusra jellemző formajegyek:

37

DISPUTA Árkádok 38

ték figyelembe a város hagyományait, sőt igyekeztek lebontani vagy eltüntetni a régi városrészeket. Így húzták fel például, új városközpont kialakításával indokolva azokat a magas tömbházakat, amelyek teljesen eltakarják a várat. A kommunista vezetés Váradot a másodrangú városok közé sorolta, eszerint részesült az országos beruházásokból. A nyolcvanas években meghirdetett nagyravágyó város- és térrendezési tervek már a belváros teljes átalakítását is előrevetítették. Ez kezdetben a főutca egyik oldalának teljes lebontását, majd az egész városközpont tömbházakkal való beépítését ütemezte be. Szerencsére a válság, majd a rendszer összeomlása megakadályozta e „városrombolásnak” beillő terv végrehajtását. A „szocialista örökség” így is nehéz. A városkép lényegesen módosult, a szerkezet egyensúlya megbillent. Építészetileg a város minden tekintetben vegyes képet mutatott. A régi, hagyományos elemek keveredtek az új, a várostól idegen elemekkel, átmeneti jelleget kölcsönözve az összképnek. Nagyvárad nem alakult tipikus szocialista várossá, de az akkori torz fejlődés jegyei máig meghatározzák arculatát. Az ezredforduló kihívásai A változások után 1990-től a gazdaság leépülése új folyamatokat indított el, s a magángazdaság elterjedése polarizálta a településeket. 1992-t követően az önkormányzati törvény a város funkcióit kiterjesztette, azonban 2000-ig Nagyvárad költségvetése alacsony volt, mivel függött

a megyei önkormányzat döntéseitől, illetve az igazságtalan országos újraelosztási rendszertől. Ilyen körülmények között kevés beruházás indult, évekig alig épült valami, a magánkézbe került javak tulajdonosai fejlesztésekre csak ritkán gondoltak. A város népessége a változások óta folyamatosan csökkent, gazdasági és foglalkoztatási struktúrája gyökeresen megváltozott. A strukturális változások hatást gyakoroltak a város térbeli szerkezetére is. Elkezdődött a belső városrészek rekonstrukciója, az üzletek, kirakatok modernizálása, új bevásárlóközpontok és gyalogoszónák kialakítása. Nagyvárad esetében az átmenet ellentmondásosan alakult. Az új helyzetben jellemző volt, hogy befejeződött a meggondolatlan és erőltetett lakótelepépítés és iparosítás, amely egy utólagos szuburbanizációt vont maga után. A piac átalakult, a közlekedési súlypontok eltolódtak. Az ipar leépülése, a munkaerőpiac bezáródása és a csekély foglalkoztatási lehetőségek eredményeként a fiatalabb munkaerő és a munkanélküliek egy része elhagyta a várost. A határnyitás ugyan élénkítően hatott a kereskedelemre, és jelentősen bővült a határ menti nemzetközi forgalom is, ennek ellenére a tőkefelhalmozás lehetőségei továbbra is korlátozottak voltak, hiszen alacsony volt a vásárlóerő, kicsi a nyereség. A nyugatabbra jól felismerhető pozitív integrációs hatások az ezredfordulóig még kevésbé mutatkoztak a városban. A posztszocialista átalakulást tehát egyidejűleg jellemzi az ipar leépülése, a központban történő gyorsabb változások

változott, igyekezett a várost egységében megérteni. A problémák sokrétűvé válásával a város menedzsmentjében, illetve marketingjében mind jobban érvényesült az európai hozzáállás, azonban a kisebb városokból idekerült vezetők, kevésbé ismerve a hely szellemét, nem tudtak nagyvárosi léptékben gondolkodni. A „Ma városa” Elérve napjainkig, kijelenthetjük, hogy Nagyvárad jelenleg már nem a „Holnap városa”, de nem is a „Tegnap városa”, hanem – folytatva ezt a gondolatmenetet – egyértelműen a „Ma városa”. Ezt az is indokolja, hogy az ezredforduló idején jellemző polarizált – vagyis lassú növekedésű – fejlődés típusa napjainkban átváltott a közepesen koncentrált – vagyis a felgyorsult növekedésű – fejlődés változatába. Nagyvárad jelenleg lakosság szempontjából Románia nagyvárosaihoz, európai szinten pedig a középvárosokhoz tartozik. Népesség szempontjából stagnáló szakaszban van. Funkcionális tekintetben komplex, központi szerepkörű város, s mint fejlett megyeközpont részleges regionális szerepkörrel is rendelkezik. Az urbanisztikai átalakulás is felgyorsult. A régi város szerkezete a Sebes-Körös tengelyére szerveződött. A jobb parti részen a hegységek utolsó nyúlványai végigkísérik a várost, a bal part sík terület, itt a terjeszkedés egyszerűbb volt. Jelenleg a terület felhasználására a legnagyobb befolyást a tulajdonviszonyok megváltozása gyakorolja. A város viszonylag kis belterü-

DISPUTA Árkádok

(főleg a harmadik szektor növekedése) és a társadalmi helyzet szerinti elkülönülés új formái: míg egyes városrészek fejlődtek, addig egyes régi negyedekben a pusztulás nehezen tartóztatható fel. 2000-től a helyi önkormányzatok megerősödésével Nagyvárad is több lehetőséget kapott. A város előrelépéséhez hozzájárultak a Debrecennel és Hajdú-Bihar megyével kialakult jó kapcsolatok, az uniós pályázati programok és a jelentős kölcsönök felvétele is. Ebben az időszakban elindult néhány, egy évszázad óta elhanyagolt infrastrukturális korszerűsítés, mint például a csatornarendszer felújítása, fontosabb útvonalak rendezése, korszerűsítése stb. A város nagyobb lendületre váltott, merészebb urbanisztikai tervek születtek. Nyilvánvaló, hogy a Nagyváradhoz hasonló történelmi városok értékeit nemcsak védeni kell, hanem az eddigiektől eltérő funkciókkal is el kell látni őket; ráadásul a mai világban ismét időszerű az egységes környezet arisztotelészi felfogása, így minden igazi beruházásnak figyelembe kell vennie a környezetvédelmi szempontokat is. Az új regionális folyamatok terjedését felgyorsítja, hogy a magyar határnak köszönhetően Nagyvárad és a régió közvetlenebbül kapcsolódhatnak a nyugat-európai térfolyamatokhoz. Az, hogy a városvezetés több lehetőséget is elszalasztott, alkalmat adva néhány hasonló adottságokkal rendelkező város – például Arad – előrelépésének, kétségtelen. Kérdés, hogy ezt a koncepció vagy a képesség hiánya okozta, az viszont tény, hogy 1990 után a városvezetés felfogása sokat

39

DISPUTA Árkádok 40

lete miatt, a feléledő ingatlanpiac hatására számos kisebb lakópark, illetve lakáscsoport épül, melyek egyes részek modernizációjával és urbanizációjával párosulnak. Az ezredforduló magával hozta a nagy bevásárlóközpontok (Metro, Real, Lotus Market, Profi, Artima, Selgros, Praktiker stb.) építését. Ezek a városképet is befolyásolták, egy részük a város fontosabb főútvonalai mellé, a tömbháznegyedekbe vagy a város peremére települt. A város nagyobb szerkezeti egységein végigtekintve a következő tendenciákról lehet beszélni. A belvárosban, az első városszerkezeti egységben, melyet a központ, a belső lakóövezet, a vár jelent, kevés változás történt az utóbbi években. Inkább a funkcionális szerepek helyeződtek át, a kereskedelmi tevékenység stagnál, nőtt viszont a pénzügyi-közigazgatási funkció. A városképet befolyásoló, utóbbi években épített elegáns banképületek sajnos elütnek közvetlen környezetüktől, megbontva az amúgy is kevésbé egységes összképet. Az új épületek, a régebbiek, illetve az elhanyagoltak együttese építészetileg vegyessé teszik a városképet. A történelmi városmag helyreállítása is folyamatban van, azonban a város a kedvezőbb konjunktúra idején sem képes felújítani az elődök által felhúzott „palotákat”, így a balesetek megelőzése érdekében „pizsamába” bújtatják őket. A vár szerkezetileg és forgalmilag is elkülönül a közeli városrészektől, műemléki környezete néhány intézménynek és szabadtéri rendezvénynek ad helyet. Lebontása ma már nincs napirenden, helyreállítása elkezdődött, időközben azonban annyira tönkrement, hogy felkerült a világ legveszélyeztetettebb emlékműveinek százas listájára. Az ipari-közlekedési, szolgáltatási átmeneti zónában, azaz a második városszerkezeti egységben, mely a régi város szélét jelentette, s a mai urbanizációs

szintje is váltakozó, az új lakóparkok egy része telepszik meg. Az euro-atlanti integrációval az egykori kiterjedt kaszárnyanegyed elvesztette funkcióját, és alapvető átformálódáson megy keresztül. A város és az egész térség néhány meghatározó nagyságú épülete új rendeltetést kap, előadóterem, múzeum, könyvtár lesz belőle, de fontos új létesítmények is épülnek ott. A harmadik egységet alkotó lakótelepek (a Rogériusz, Tavirózsa, Észak-Őssi stb.) viszonylag keveset változtak az utóbbi időben, a lakásállomány elhasználódásával mind jobban szembetűnik a tömbházak szürkesége, monoton egyformasága. A villanegyedben, azaz a váradi „Hegyen” és néhány peremrészen, a várost övező egykori szőlődombokon – a városszerkezet negyedik tartományában – viszont az utóbbi évtizedben felkapott villanegyed épült. Mivel ezek a legújabb paloták a régi vidékies viskók szomszédságában nőttek ki, ez lett a városi szegregáció egyik legszembetűnőbb helyszíne. A külső iparnegyedekben, a kontaktusövezetekben, amely a város ötödik szerkezeti szegmentuma, a lepusztulás a jellemző. A Nyugati iparnegyed lepusztulása szemmel látható, korszerűsítésére a közeljövőben kevés az esély, inkább a várossal szinte egybefüggő, de Bors községhez tartozó ipari park hozhat megújulást. Mindezek a változások azt eredményezik, hogy Nagyvárad jelenleg átmeneti jellegű város; egyaránt megtalálhatók a nyugati és a balkáni hatások és jellegek, de ezek keveredése is. A város mai építészeti arculata összességében eklektikus, a hagyományos elemek ötvöződnek a közelmúlt építészeti örökségével, valamint a korszerű alkotásokkal. Manapság, a város növekvő lendületét látva, sokan azt hangoztatják, hogy Nagyváradnak újból lehetősége van a felzárkózásra. S valóban úgy tűnik, a város rendelkezik elég erőforrással az előrelépéshez, azonban nem szabad elfelejteni, hogy a sok évtizedes hányattatás után korlátozottak a lehetőségei. Példaként megemlíthetjük a közlekedés elmaradottságát. Közúton autósztráda vagy gyorsforgalmi út nem vezet a városba, vasúton az egyedüli olyan főútvonal halad itt át, amely ma sincs villamosítva, az egykori nemzetközi repülőtér mára már teljesen elavult, felújítani sem érdemes.

Az általános keretek az utóbbi időben érezhetően megváltoztak. 2007. január 1-jétől Románia európai integrációjával formálisan életbe lépett Románia fejlesztési régiókra való felosztása. Az összesen 8 régió közül Nagyvárad a 6-os, az észak-nyugati régióba került. Ez a regionális tagolás azonban a történelmi fejlődést és a gazdasági komplementaritást figyelmen kívül hagyó mesterséges képződmény, amely egybeolvaszt különböző jellegű és fejlettségű területeket. Ráadásul e régiók összetételének esetleges módosítására csak a mostani ciklus végén, 2013-ban kerülhet sor. Mivel pedig e régió központjának Kolozsvárt jelölték ki, Nagyváradra ismét alárendeltség vár. A régió második növekedési pólusaként elveszti a még megmaradt néhány regionális jelentőségű intézményét is, mert ezeket is Kolozsvárra költöztetik. Az egyébként tekintélyes fejlesztési összegekből is hátrányosan részesülhet, gyengítve a versenyképességét. A jövő szempontjából egyértelmű, hogy a városok között újból a száz évvel ezelőtti versenyhelyzethez hasonló várható. A városversenynek lesznek nyertesei és vesztesei is. Nagyvárad számára a perspektívák csak részben reménykeltők. A pesszimista megközelítés a közlekedési infrastruktúra elégtelenségével, a kereskedelmi utak délkeletre való áttevődésével és az Európa keleti részén kialakuló új perifériával számol. Az optimista pedig a regionalizmus megerősödésével, a határok nélküli távolsági kereskedelemmel. Az tény, a területfejlesztési programok csak ott lehetnek eredményesek, ahol fennállnak valamilyen formában a fejlődés tényezői. Nagyvárad számára egyik fő kitörési lehetőség határmentiségéből adódik. Az új helyzetben a határokon átnyúló kapcsolatok újfajta tartalmat kaptak. E kapcsolatoknak mára már kialakultak az intézményes keretei. Azonban a város jövőbeli előrelépéséhez ennél több kell, hiszen csak az egykor a vonzáskörzetébe tartozó településekkel és a közelben lévő hasonló nagyságú Debrecennel való szoros együttműködéssel képzelhető el az előrelépés. Ilyen szempontból az európai integráció megvalósításában kimagasló szerepet játszik a határ menti térségek, a határrégiók

sokoldalú együttműködése. A régi gazdasági, társadalmi egység helyreállásával Nagyvárad visszaveheti egykori központi szerepét, és e transznacionális régióban méltó szerephez juthat. Ugyanakkor megkülönböztetett hangsúlyt érdemel a határ menti nagyvárosok közötti interregionális együttműködés. Ezeknek az évek során kiegészítő jellegűekké kell válniuk, meghaladva a pályázati programok által nyújtott lehetőségeket. Ezen összefogásnak jelenleg nincsenek részletesen kidolgozott alapjai, hiszen előbb korszerűsíteni kell a közlekedést, az infrastruktúrát, a határok által szétszabdalt összeköttetést stb. Nagyvárad haladása tehát csak az intézményesített interregionális kapcsolatokra épülve biztosítható. Fontos, hogy Debrecen és Nagyvárad között ne versengés, hanem kooperáció alakuljon ki; ez az eddigi mind jobban szélesedő kapcsolatokban érvényesült. A másik fontos felzárkózási lehetőség az úgynevezett metropolisz-övezet kialakítása lehet. Ez a koncepció 2005-ben született meg, és a Nagyvárad környékén lévő nyolc község integrálásával számol, amely a város területének 115 km2-ről 610 km2 –re, lakosságának 207 000-ről 241 000re való növekedését hozná, s megoldaná a város kisebb területéből fakadó gondokat, egyben megfelelne annak a korszerű elvárásnak, amely szerint egy város igazi előretörése csak a közvetlen környezetével összhangban történő, kiegyensúlyozott és harmonikus fejlődés által lehetséges. A hosszú távú fejlődési stratégia életbe léptetésével integrált városi agglomerációs térség jöhet létre, amely, bekapcsolódva a nemzetközi vérkeringésbe, interregionális növekedési pólust képezne. A perspektívákat növelő tervnek akadályai is vannak, mert az európai standardok szerint a metropolisz-övezetnek legalább 300 000

DISPUTA Árkádok

Perspektívák

41

lakossal, jó elérhetőséggel, magas funkciókkal és eurorégiós befolyással kell rendelkeznie.

DISPUTA Árkádok

Nagyvárad 2025

42

Elemzésünk nem lehet teljes a város jövőbeli sorsának rövid felvázolása nélkül. Ebben figyelembe kell venni mind a magyar, mind a román illetékesek szándékait. A magyar várospolitika a jelenleginél erőteljesebben együttműködő, kiegyensúlyozott policentrikus városhálózattal számol. Ennek elemei, hogy a fejlesztések révén, középtávon Budapest mellett Debrecen, Miskolc, Szeged, Pécs és Győr regionális központok fejlesztési pólus szerepkörét erősítik tovább. Az egyes pólusoknak térségüket dinamizáló, az innovációt, tőkét közvetítő központokká kell válniuk. Ez akár kedvezhet is Nagyváradnak, hiszen a Debrecennel való együttműködés és kölcsönös dinamizálás jól jöhet az egész térségnek. Azonban szükséges megismerni a 2025ig szóló román nemzeti területfejlesztési koncepciót is, amelyet a kormányszervek felkérésére a Bukaresti Ion Mincu Építészeti és Urbanisztikai Egyetem szakemberei állítottak össze. A tanulmány a városok szerepét elismerve 2025-re a városi lakosság országos arányának 67%-ra való növelését irányozza elő. Azt is megtudjuk, hogy román részről Nagyváradnak, minden sikerpropaganda ellenére, csak harmadrangú szerepet szánnak. Az egyik cél a policentrikus és kiegyensúlyozott városhálózat kialakítása. Ezen belül, az általános európai településrendszerhez kötve, a romániai nagyobb növekedési pólusokat több hierarchikus csoportba osztják. Eszerint a fővároson, Bukaresten kívül Temesvár, majd Konstanca fog az európai metropoliszok hálózatába tartozni. 2025-ben ezek fogják alkotni a romániai városok legfelsőbb kategóriáját, ezek részesülnek majd a legtöbb fejlesztési tőkéből. A másik cél egy kiegyenlített policentrikus regionális metropolisz-hálózat kiépítése, amelybe Kolozsvár, Jászvásár, Brassó és Krajova mellett a Galac-Braila konurbáció kerül. Ezek alkotják majd a második kategóriát, mint transznacionális, illetve nemzeti jelentőségű városok. A harmadik kategóriát a regionális, illetve helyi jelentőségű növekedési pólusok képezik, összesen 54-en, ezek közé sorolják be Nagyváradot, Araddal, Szatmárnémetivel, Marosvásárhellyel

együtt, de például ide tartozik a középvárosok többsége is, így például Zilah, Beszterce, Csíkszereda, Sepsiszentgyörgy stb. A kevésbé ismert munkaanyag alaposan megkérdőjelezi a Nagyváraddal kapcsolatos bizakodó előrelátásokat, és egyértelművé teszi, hogy ezek egyáltalán nem számolnak a határmentiség előnyeivel, valamint azzal, hogy az egyesült Európában a váro­ sok fejlődése nem kötődik teljes egészében az egyes országok fejlesztési terveihez, hanem a nagyobb folyamatoktól függnek. Ilyen értelemben Nagyvárad jövőbeli felemelkedése egyaránt kötődik a romániai és a magyarországi realitásokhoz. Ezek után megállapíthatjuk, hogy Nagyvárad fejlődése csak egy integrált európai térben van biztosítva, ahol a határ megszűnésével visszakaphatja azt a fontos szerepet, amelyet a vásárövben való elhelyezkedésével a 20. század elején kivívott. Nagyváradnak tehát vannak reális távlatai, azonban ezek a térségben lejátszódó globális folyamatoktól függnek, mert Nagyvárad sorsa mindig is a terület sorsának egyfajta szimbóluma volt.

Könyvészet Bácskai Vera–Nagy Lajos: Piackörzetek, piacközpontok és városok Magyarországon. Budapest, 1984. Baranyi Béla: A határmentiség dimenziói. Magyarország és keleti államhatárai. Budapest– Pécs, 2004. Beluszky Pál: Magyarország településföldrajza. Általános rész. Budapest–Pécs, 1999. Beluszky Pál: A polgárosodás törékeny váza – városhálózatunk a századfordulón I. In: Tér és Társadalom. 1990. 3–4. Romania 2025. Conceptul National de dezvoltare spatiala. (Románia 2025. Nemzeti Térfejlesztési Koncepció). Enyedi György: Regionális folyamatok Magyarországon az átmenet időszakában. Budapest, 1996. Fleisz János: Nagyvárad közigazgatási egyesítése (1850) és fejlődésének néhány sajátossága a XIX–XX. században. In: Erdélyi várostörténeti tanulmányok. Szerk: Pál Judit és Fleisz János, Csíkszereda, 2001. 254–273. A határmentiség kérdőjelei az Északkelet-Alföldön. Szerk.: Baranyi Béla, Pécs, 2001. Illés Iván: Közép- és Délkelet-Európa az ezredfordulón. Átalakulás, integráció, régiók. Pécs, 2002. Leonardo Benevolo: A város Európa történetében. Budapest, (1994). Új Magyarország Fejlesztési Terv.

Műemlék templomok helyreállítása a Partiumban Emődi Tamás

DISPUTA Árkádok

F

unkcióját tekintve a műemlék temp- niában és főleg történelmi magyar egyhálom, mint a többi, műemléki értékkel zaink elöljárói, gyülekezetei számára szánem bíró társuk, elsősorban liturgikus mos kellemetlen, negatív emléket ébreszt, tér. A szakrális és szociális funkció mellett elsősorban nem is maga a Műemléki Hivatal azonban történeti és művészi produktum is, (hiszen az 1977-ben megszűnt), hanem inszellemi és szemantikai többletértékek hor- kább az egykori Vallásügyi Államtitkárság dozója, melyek együttesen vallanak az őt műemléki ürügyekre hivatkozó, néha talétrehozó személyek és közösségek anyagi lán okkal obstrukciósnak, gáncsoskodónak és szellemi kultúrájáról, művelődési és mű- tűnő tevékenysége miatt. Az ezt 18 évvel vészi törekvéseiről, igényeiről és lehetősé- a rendszerváltás után felidéző (sajnos jelgeiről. Ennél fogva élvezőjük és közvetlen lemző) vélemény – amely úgy reagál a probhasználójuk köre csak kis részben azonos. lémára, hogy a korábbi megkötöttségektől Míg a szakrális funkció elsősorban a gyüle- szabadulva immár saját (ön)fenntartói hakezetet szolgálja ki, a történeti és művésze- táskörébe vonna minden, a műemlék tempti emlékminőség szélesebb társadalmi szeg- lomok kezelésére vonatkozó feladatot – és mentum öröksége. A műemlék a kollektív az ezzel motivált voluntarizmus többet ártmemória és kulturális örökség része, tehát hat, mint az, hogy a kommunizmus ötven alkalmasint egy vidék, éve alatt nem könnyen régió, megye vagy országnyúlhattak hozzájuk. rész mondhatja magáéTemplomaink is abba a nak patrimoniális értékeparadox helyzetbe kerülit. E többletérték tudatotek, mint műemlékeink sítása vezet annak felistekintélyes része: a veszmeréséhez, hogy a műemteséglistán az elmúlt évek lék templom nem csupán lekörözik a korábbi fél évegy gyülekezet tulajdona, századot (!). Az egyik legezért a róla való gondoskogyakoribb vád szerint a dás nem kizárólag az egytámogatásban nem jelesháztanács, a presbitérium kedő állam ne vindikáljon vagy az egyházi főhatóság magának felügyeleti vagy feladata és jogköre. jóváhagyási jogot. EhE szempontok Romáhez kötődően pedig az a niában még közel két évközelmúltból örökölt öntizeddel a rendszerváltás védelmi reflex a jellemző, Az érábrányi templom helyreállítás után után sem olyan maguktól mely a műemlékvédelmet értetődőek, mint ahogyan képviselő törvényt, állaaz európai összehasonlításban is tekinté- mi szervet, intézményt vagy eljáró hivalyes múlttal, hatékony gyakorlattal és is- talnokot eleve szembeállítja a műemléket kolateremtő elméleti háttérrel felvértezett használó közösséggel. Ilyen körülmények magyarországi műemlékvédelem keretei között nem könnyű annak tudatosítása, között már legalább háromnegyed évszáza- hogy a műemlékvédelem gyakorlata nem da azok. Az immár közös európai uniós ke- egy demokratikus gyakorlat, ugyanis túlretek közt élő két ország műemlékvédelmi nyúlik például a tulajdonjogon. Bár az ingyakorlata s főleg az anyagi támogatások tézményes műemlékvédelem garanciájának közti jelentős eltérés sok évtizedes és ne- állami hatóságok kezében kellene lennie, ez hezen behozható lemaradást hozott a hatá- jelenleg Romániának azon területein sincs ron túli emlékanyag rovására, s ez éppúgy így, ahol a regionális műemléki bizottságok érvényes a kutatottság, mint a helyreállí- hatékonyabban vagy szakmailag felelőstások jellegének, mélységének és minősé- ségteljesebben látják el feladataikat. Ami gének szintjére. Elég, ha összehasonlítjuk pedig az állami finanszírozás bürokráciát az országhatárok által szétosztott területi és gyakran méltánytalan elbírálást jelentő egységek, Hajdú-Bihar és Bihar megye vagy gyakorlatát illeti, ennek korlátozott anyagi Szabolcs-Szatmár és a romániai Szatmár lehetőségei nem képesek kielégíteni a hívemegye egyházi műemlék állományának ál- it lassan, de folyamatosan veszítő partiumi lapotát, a hatósági védettség alá eső objek- történelmi magyar egyházak műemlék állotumok, a műemlékekre vonatkozó régésze- mányának igényeit, és erre komoly esély a ti feltárások, restaurátori beavatkozások és közeljövőben sem mutatkozik. felújítások számát. Az intézményesített műemlékvédelem Ha a Partium Románia területére eső egy1989 előtti gyakorlatának felidézése Romá- házi jellegű épített örökségét próbáljuk

43

DISPUTA Árkádok 44

számba venni, mindenekelőtt azokról a tényezőkről kell szólnunk, amelyek ezeknek az emlékeknek a megszületését, sorsát, művészettörténeti vagy szellemi értékeit határozzák meg. A terület történetileg-művelődéstör­ ténetileg igencsak különböző sorsú mikrorégiókat foglal magában, ezek egymástól eltérő fejlődése, alakulása döntő módon befolyásolta az itt található műemlékek számát, jellegét, sőt jelen állapotát is. A Részek által lefedett terület egyházi műemlék állománya csupán mintegy harmada-negyede a történelmi Erdélyének, s jellegében legalább annyi szállal kapcsolódik az Alföld és általában Kelet-Magyarország építészetéhez, mint amennyivel Erdélyhez. A terület mostohább sorsú déli részein a középkorban kialakult települések s bennük az egyházi emlékek folytonossága sokkal problematikusabb, a szórványosodás nyomán itt a magyar ajkú gyülekezetek száma is kisebb. Jellemző, hogy a legtöbb középkori eredetű templomot a XVIII– XIX. században új helyszíneken, alapjaiból újjáépítik. Más a helyzet a Sebes-Köröstől északra fekvő, valamivel kevesebb pusztítást megért és csak harmincéves hódoltsággal sújtott területekkel. A legtöbb – legalább részben középkori eredetű – műemlék Észak-Biharban és az elzártabb, védettebb, Kraszna és Közép-Szolnok megyékből kialakított Szilágyban található, de az eltérő történelmi múlttal rendelkező peremterületek, az időnként a királyi országrészbe tartozó Szatmár és Máramaros vármegyék területén is szép számmal állnak műemlék templomok. A tatárjárás, a végvári háborúk, majd a török hódoltság következtében elenyésző a döntő mértékben Árpádkori építésű emlékek száma; e kevesek közt van Ákos, Csomaköz, Krasznacégény, Somlyóújlak, Érábrány, Hévjó, Jenő, Albis, Pelbárthida, Síter, Magyarkakucs, Vedresábrány, Tamáshida és Vadász. A pusztulás mértékét jelzi, hogy az ákosit leszámítva egyetlen monasztikus rendi kolostor és temploma sem élte túl a középkort. A Kaplony nemzetség kaplonyi monostortemploma romosan bár, de megérte a XVIII. század elejét, majd miután a ferencesek kezelésébe került, 1848-ban Ybl Miklós tervei alapján gyökeresen átépítették. Az Ákos nemzetség ákosi monostorában legkésőbb a XIV. századra megszűnt a kolostori tevékenység, és plébániatemplommá vált, a XVI. század második felétől a református gyülekezet használja. Nem maradt nyoma a premontreiek II. István által alapított és temetkezési helyéül is szánt első magyar-

országi kolostorának, Váradhegyfoknak, mely a Várad fölötti szőlőhegyek egyikén épült fel. Csak a rend kisebb jelentőségű monostorosábrányi kolostorának áll ma is a XII–XIII. századok során, több periódusban épült temploma, melyet a reformátusok használtak 1946-ig. Nagyobb számban maradtak fenn gótikus vagy a XIV–XV. században gótikus stílusban átépített műemlék templomok, bár ezek többsége sem őrzi teljesen alaprajziszerkezeti, térformáló elemeit, nyíláskereteit és egyéb liturgikus rendeltetésű faragványait, hanem általában csak egy-egy ilyen elemet, esetleg csupán alaprajzaik, támpilléreik emlékeztetnek stiláris eredetükre. A leghívebben képviselik a gótikus építészetet Mezőtelegd, Szalárd, Tasnád, Szilágynagyfalu, Szilágycseh, Kecel, Hadad, Egri, Sárközújlak, Misztótfalu, Vetés templomai, ezeknél a bordás boltozatok mellett mérműves ablakok, gazdagabban tagolt ajtókeretek, helyenként ülőfülkék és szentségtartó fülkék vallanak a gótika hol provinciálisabb, hol kiemelkedőbb kvalitású művészetéről. A mezővárosok nagyobb szabású templomai esetén a birtokos kegyúri családok akár több évszázadon is átívelő építtetői gyakorlatával számolhatunk, így Székelyhídon és Micskén a Zólyomiak, Mezőtelegden a Telegdiek, Szalárdon a Csákiak, Hadadon és Kusalyon a Jakcsok, Szilágysomlyón a Báthoriak, Szilágycsehen és Bélteken a Drágffyak, Nagyfaluban a Bánffyak buzgó mecénási szerepkörével, amit esetenként kronosztikonok és címerek jeleznek. Koldulórendi rendházaink nagy része a XVI. században pusztult el, csupán Szalárdon és Kusalyon áll még az egykori obszerváns kolostorok egy-egy temploma. Általános jelenség a Partiumban, hogy a középkori templomok döntő többségét a XVI. század derekán református hitre térő gyülekezetek örökölték – ez a kialakulóban levő fejedelemség szinte teljes lakosságát jelentette akkor –, s ezek a mai napig protestáns kézben vannak, míg a rekatolizálás és ellenreformáció új barokk templomok felépítésével járt. A hódoltság és a felszabadító háború utáni újjáépítések legnagyobb megrendelője a rekatolizáció partiumi irányítója, a váradi püspökség lett, de számottevő építkezők voltak az újonnan megtelepülő rendek is: Váradon az 1730-as évektől kezdve épültek az első kolostorok, a kapucinusoké Újvárosban, a ferenceseké és a pálosoké Olasziban. Az irgalmasrend a káptalan egyes tagjainak adományaiból építette templomát az 1750-es évek

A siteri templom külső helyreállítása és a templombelső

1793 és 1802 közt valósult meg Preinlich Zsigmond tervei szerint az úgynevezett Láncos templom. A reformátusok körében az 1781. évi türelmi rendelet után tapasztalható templomépítési buzgalom nem lankadt a XIX. század első felében sem, olyannyira, hogy szinte nem találunk templomot, mely legalább egyes részleteiben – tornyán vagy portikuszain – ne hordozná a klasszicizmus jegyeit. Közkedvelt volt a lizénás, pilaszteres, timpanonos vagy a félkörívvel kapcsolt ablakpáros homlokzati arhitektúra, s a szatmári református egyházmegyében egy sajátos csoportjával találkozhatunk a nyitott, klasszicizáló portikuszos templomoknak is. E periódus késői példája a Szász József vármegyei főépítész tervezte kéttornyos, klasszicista Várad-újvárosi református templom (1835– 1853), amelyet a Hild-féle egri székesegyház és a debreceni Nagytemplom ihletett. A XVIII. század végén kezdték építeni, de végső arculatát – kupolás, két homlokzati tornyos, nyitott monumentális

DISPUTA Árkádok

második felében, az orsolyák pedig Szent Anna templomát és kolostorát. A szerzetesrendek voltak a reprezentatívabb és építészeti szempontból is komplexebb barokk térkialakítások megrendelői Partium más városaiban is: Nagybányán 1717–20 között a jezsuiták a kolozsvárihoz hasonló, oldalkápolnás, kéttornyos templomot terveztettek, Nagykárolyban pedig 1769 és 1778 között, Károlyi Antal támogatásával épült fel a szentélykörüljárós, bazilikális rendszerű piarista templom, melynek nyugati homlokzatát később Ybl Miklós tervei szerint 1857–64 közt átalakították. A XVIII. század legpompásabb alkotása Forgách Pál püspök mecénási tevékenységéhez fűződik, ő kezdeményezte a mai Erdély legnagyobb barokk székesegyházának felépítését (1752–1780). A két homlokzati tornyos, háromhajós, kereszthajós váradi székesegyházat a római Il Gesù mintájára Giovanni Battista Ricca tervezte és Franz Anton Hillebrandt fejezte be, a klasszicizálóbb német barokk stílusában. A nagyobb városi barokk templomok közül kevés az igazán reprezentatív, jobbára egységes, tagolatlan belterű épületek s homlokzataik tektonikai, díszítőelemeik a klasszicizmusba hajló késő barokk hatást mutatnak, mint az 1795-ben épült Nagykároly-belvárosi, a szatmári (Láncos), az 1802-ben emelt (szatmár)németi vagy az 1792–1809 közt épült nagybányai (Óváros). A vidéki barokk nem túl igényes egyházi emlékeinek átlagából a Baranyi család által patronált micskei (1754), a Dietrichsteinek emelte székelyhídi (1764–68), a Forgách Pál püspök alapította belényesi (1752), valamint az 1799-ben, báró Vécsey László támogatásával felépült sárközújlaki római katolikus templom emelkedik ki, zömük csehsüveg boltozattal fedett, egyhajós, homlokzati tornyos épület. Az új református templomok kevés kivétellel II. József türelmi rendelete után épültek, nemcsak vidéken, de Váradon is, ahol első, a váradi Eder Jakab által tervezett templomuk alapkövét 1784-ben tették le Olasziban, illetve Szatmáron, ahol

45

DISPUTA Árkádok

portikuszos megoldását – az 1827–1837 közti, Hild József irányította munkálatok során kapta a szatmári római katolikus püspöki székesegyház. Hasonló szerkezete van a Tischler Albin egyházmegyei pap tervezte latinkereszt alaprajzú felsőbányai katolikus templomnak, mely 1847 és 1855 között épült. Az érett klasszicizmus különleges változatát képviseli a centrális szerkezetű palotai római katolikus templom, mely Frimont János támogatásával, 1825ben épült. Sajnos a romániai műemlékes gyakorlat a XIX. századi emlékeket – nem is beszélve a XX. századiakról – mostohábban kezeli, mint a többszázados múltúakat, ezért a közvéleményben ritkán tudatosul egy-egy historizáló, eklektikus vagy modernista templom műemléki értéke, pedig ezek helyreállításánál a műemlékvédemi szempontokat éppoly következetesen figyelembe kellene venni, mint a korábbiaknál. Szakszerű helyreállításuk ugyanolyan komplex építészeti feladat, mint egy középkori eredetűé.

46

A Partiumban, hasonlóan az ország legtöbb régiójához, az egyházi emlékek a XIX. század derekától kerülnek a szélesebb körű érdeklődés homlokterébe az esztétikai érzékenység fokozódása s a történetiség értékeinek nemzeti indíttatású hangsúlyozása révén. Ekkortól kezd tudatosulni, hogy templomaink építészetének kegyeleti, emlékezeti-emlékműi lényege a létrehozásukba vetett szellemi energiákban és az alkotás minőségében rejlik. Megismerésük és védelmük érdekében egyszerre emelték fel szavukat a helytörténet-kutatók, építészek, történészek, tudós klerikusok, műpártoló közéleti személyiségek, közülük elsőként Rómer Flóris, Henszlmann Imre, Bunyitay Vince, P. Szathmáry Károly, Márki Sándor, akik nemcsak tudományos, de népszerűsítő tevékenységükkel is hozzájárultak e műemlékek értékeinek tudatosításához. Miután a tudatos és intézményes műemlékvédelem gyakorlata konkrét keretet nyert a Műemlékek Országos Bizottságának (MOB) megalakulása és az 1881. május 28-án kihirdetett XXXIX. számú, első magyarországi műemlékvédelmi törvény által, a XIX. század nyolcvanas éveitől kezdve a MOB előtt több ízben vetődött fel partiumi templomok (Menyő, Kusaly, Somlyóújlak, Tasnád, Ákos, Telegd) helyreállításának szükségessége, komolyabb munkálatokat azonban csak Ákoson végeztek, Schulek Frigyes vezetésével, a millennium utáni években, majd Mezőtelegden, a templom leégését követően, 1909-ben. Bármennyire

hihetetlennek tűnik, e nagyarányú restaurálási munkálatokhoz foghatókra – talán a hadadi templomot kivéve – azóta sem került sor egyetlen más itteni műemléktemplom esetében sem. Sem a két világháború közti időszak, sem pedig a kommunista diktatúra fél százada nem szolgált számottevő eredményekkel a partiumi műemlékvédelem terén. Miután 1999-ben a Nemzeti Kulturális Örökség Minisztériumának Műemléki és Régészeti Főosztálya meghirdette az épített örökség megóvására, fenntartására és restaurálására hivatott Nemzeti Örökség Programot, lehetőség nyílt, hogy az erdélyi és partiumi egyházak előtt is megnyíljon egy olyan támogatási forrás, amely kiemelkedő segítséget nyújt közös kulturális örökségünk értékeinek inventarizációjához, megóvásához, méltó módon történő konzerválásához és bemutatásához. Mindez a helyreállításokat előkészítő kutatási támogatásoknak és a szakirányú felügyeletet gyakorló Kulturális Örökségvédelmi Hivatal munkatársainak köszönhetően a szakmai előírásoknak eleget téve történt. A veszélyeztetett állapotú templomok megmentésére igyekvő egyházak e programnak és az ezt hatékonyan bonyolító Teleki László Alapítvány operatív közreműködésének köszönhetően 1999 és 2007 között változó nagyságrendű, ám folyamatosan megítélt, évi 40–90 millió forint ös�szegű támogatásból gazdálkodhattak, ami évente több tucatnyi objektum teljes vagy részleges helyreállítására volt elegendő. A teljes műemléki támogatási összeg mintegy 80–90%-ának tárgya különböző felekezeteinkhez tartozó egyházi ingatlan volt. Számos műemlék templom, festett berendezés, kazettás mennyezet és falkép köszönheti halaszthatatlan konzerválását vagy felújítását e támogatási forrásnak. Ami a program partiumi mérlegét illeti, 1999 és 2007 között Síteren, Biharvajdán, Vadászon, Remetén, Érábrányban, Hodoson, Ákoson, Magyarberkeszen, Szilágysomlyón, Szilágyfőkeresztúron és Albison építészettörténeti kutatásokat, felmérést és falszövetvizsgálatokat, Magyarcsaholyban, Krasznán, Lompérton, Menyőben XVIII. századi festett mennyezetek és berendezések restaurátori kutatását, Síteren, Magyarremetén, Magyarberkeszen, Szilágy­ nagyfalun, Berén, Feketegyarmaton, Jákó­ hodoson és Szalárdon falkép-restaurátori kutatásokat és konzerválást, Hadadon, Ábrányban és Krasznarécsén diagnosztikai (statikai és talajmechanikai) vizsgálatokat végeztek. Nagyobb arányú tá-

A következőkben azokat a templomokat mutatjuk be, amelyeknél elsősorban az NKÖM támogatási programjának keretén belül jelentősebb felújítási munkálatokat végeztek az elmúlt évtizedben. Az érábrányi egykori premontrei rendi templomot először 1234-ben említik. Nem ismerjük a kolostor rendi jellegének megszűnési körülményeit, ez azonban legkésőbb 1552 tájára tehető, ekkortól protestáns plébániatemplomként szolgált, az 1950-es évekig. A romosodó épület sorsát a mellette az 1937–47 közt felépült és szerepét átvevő új református templom megléte pecsételte meg. Helyzete jól példázza azt a hálátlan állapotot, amikor egy századokig szolgált műemléki értékű templom elárvulttá válik, mivel az őt már nem használó és értékét sem becsülő gyülekezet nem fordít többé gondot állagának megőrzésére. Sajnos a helyi közösség közönye még manapság, a helyreállítások megkezdése után is érezhető: a romot nem érzik sajátjuknak, a megismerése érdekében végzett kutatómunkával és a ráfordított támogatással szemben is fenntartásaik vannak. A 2003-ban elkezdődött helyreállítást teljes körű, többéves régészeti feltárás

és falszövetvizsgálat előzte meg, melyek során körvonalazódott az épület bonyolult építéstörténete. A XII. századi egyhajós, félköríves apszisú templomhoz már eredetileg is csatlakozott északról egy keskeny, négyszakaszos kápolna, szintén félköríves szentélyzáródással, amit később emeletessé alakítottak, terei élkeresztboltozatosak voltak. Az épületegyüttest a XIII. század folyamán fokozatosan bővítették, így alakult ki a háromhajós nyugati rész, homlokzatán feltehetően két toronnyal. Az említett kutatások alapozták meg a restaurálást, ami a szerkezeti megerősítést, a fedélszék és az oromfalak rekonstrukcióját és külső-belső helyreállítást foglal magában. A munkálatok elvégzése után a tervek szerint a templomban egyház- és művelődéstörténeti kiállítás kapna helyet; ez fokozná az objektum turisztikai látványosságértékét is, ami reményeink szerint szavatolná fenntartását. Az Érmellék déli részén fekvő Szalárd református temploma­ – mely eredetileg obszerváns kolostortemplomnak épült ­– a gótikus műemlékekben nem túl gazdag Bihar megyének a XV. századi formáját viszonylag híven őrző épülete. A templom története, létezésének első másfél századában, a reformáció elterjedéséig szorosan összefügg a Csáki család történetével, ők voltak a kolostor és a Szűz Máriának szentelt templom építői is 1400 körül. Az 1991–93 közt végzett felújítási munkálatok alkalmával számos középkori részlet került napvilágra, és ekkor vált ismertté egy három jelenetből álló falképegyüttes. Az NKÖM-től elnyert pályázati támogatással sikerült megtisztítani felületeit, majd restaurálni a falképeket, melyek közül az egyik Szűz Máriát ábrázolja gyermekével, kétoldalt Szent Istvánnal és Szent Imrével, illtve Szent Katalinnal és egy püspökszenttel, a másik kettő pedig Mária életéből vett jeleneteket. Mindmáig ez a Partium egyetlen, egészében restaurált középkori falképe. A Fekete-Körösvölgyi Magyarremete nyugati tornyos, egyetlen periódusban épült műemlék temploma Bihar megye egyik jelentős Zsigmond-kori épülete, értékes többperiódusú falképekkel. Falképeit 1927-ben tárták először fel, de nyomban utána vissza is vakolták; csupán a három magyar szent királyt, illetve három apostolt ábrázoló részlet maradt látható. A 2002 őszén és 2003 tavaszán elvégzett falszövetvizsgálat, részleges falképkutatás, illetve a 2004–2007 közt több fázisban végzett régészeti ásatás eredményeképpen

DISPUTA Árkádok

mogatott építészeti kivitelezési munkálatokra Érábrányban, Magyarremetén, Ákoson, Mezőtelegden, Hadadon, Siteren, Biharvajdán, valamint Szilágycseh templománál, restaurátori munkákra pedig Szalárdon és Krasznán került sor. 2004 tavaszától az NKÖM Műemléki és Régészeti Főosztályának szerepköreit és a programhoz rendelt pénzalapok kezelését jórészt átvette a KÖH, és eltörölték a felújításokat megelőző kutatásokra szánt korábbi támogatást, ami komoly érvágást jelentett a restaurálások szakszerű előkészítésén. 2007-ben pedig megszűnt maga a határon túli magyar műemlékek támogatására létrehozott program, s ez kihúzta a talajt a körvonalazódó, szakmai, pénzügyi és adminisztratív alapokon álló műemlékvédelmi finanszírozási rendszer alól. Egyelőre nyitott kérdés, sikerül-e – a kormányzati támogatást pótlandó – a partiumi műemlékek, ezen belül a műemlék templomok számára valamilyen alternatív, a civil szférát, a határ menti megyei önkormányzatokat bevonó vagy régiós alapú együttműködési programot létrehozni. A probléma megnyugtató kezelése azonban nehezen tűr halasztást; ezt nemcsak az elkezdett és torzóban hagyott helyreállítási munkálatok, hanem a fogyó gyülekezetek egyre szűkösebb fenntartói lehetőségei is jelzik.

47

DISPUTA Árkádok

A magyarremetei templom

48

körvonalazódott a templom építéstörténete, illetőleg jelentős középkori épületrészletek és falképek kerültek napvilágra, melyek a teljes templombelsőt beborították. A részleges feltárás nyomán a Kárpát-medence egyik legértékesebb és viszonylag jó állapotban konzerválódott falképegyüttesével gazdagodott a falu és a Partium műemlékállománya, s egyúttal lehetővé vált a középkori állapot helyreállítása. A freskók a szentélyben két, a hajóban három egymás fölötti sávba rendeződnek. A szentélyben Szent Bertalan legendája, a három szent magyar király, krisztológiai ciklus és Szent Mihály arkangyal, a tizenkét apostol láthatók. Az északi hajófalon többek közt Szent László legendát tárták fel, délen pedig talán a Három királyok hódolatát és mártírok ábrázolásainak részleteit. A rendkívüli minőségű falképek felfedezése értékes és látványos műemléki enteriőr kialakítását teszi lehetővé, ugyanakkor komoly tehertételt is jelent a gyülekezet számára. A helyreállítás rendjén, 2005-ben elkészült a teljes belső berendezés, és új, ívelt tetőidomú portikusz került az 1927-ben épült, statikailag meggyengült portikusz helyére. 2007 nyarára elkészült a teljes külső helyreállítás, azonban hátra van a legnagyobb tehertételt jelentő falkép-restaurálás, ami előfeltétele a belső felújításnak. Az alaprajzi elrendezésből és a XVIII. századtól fogva jelzett falképek jelenlétéből ismert volt a siteri plébániatemplom

középkori eredete, igaz ezt csak a keleti épületrésszel kapcsolatban feltételezték, ugyanis a XVIII–XIX. században teljesen kivetkőztették az épületet eredeti formájából. A 2002–2004-ben végzett kutatások nyomán körvonalazódott a templom sajátosan alakuló építéstörténete, s egyúttal a több alkalommal feltárt, de mindannyiszor visszameszelt falképeinek szondázó vizsgálata nyomán rendkívül kvalitásos és ikonográfiai szempontból is ritka együttes részletei (Szent Móric, a szegény Lázár történetének részletei, Szent Mihály) kerültek részben ismét napfényre. Ezzel kibontakozni kezdett az alföldi régió egyik legjelentősebbnek ígérkező középkori falképegyüttese. Az épületkutatás nyomán egyértelművé vált az is, hogy az álló épület középkori részénél két XIII. századi építési fázissal számolhatunk, az Árpádkori falakba ülőfülkék mélyedtek, keskeny, rézsűs bélletű ablakaik félkörívesen záródtak; előkerült egy a fal vastagságában kialakított lépcső, illetve a karzatok maradványai. A padlócsere alkalmával végzett régészeti kutatások egy még korábbi templom alapjait is azonosították. A templom legérdekesebb feltárt eleme a hajó délkeleti sarkában talált unikális baldachinszerű oltárépítmény (cibórium). Az egyik sarkán oszlopra támaszkodó élkereszt boltozatos cibórium egykorú a templommal, s a XIII. században a szentéllyel együtt gazdag, feliratokkal tűzdelt kifestést kapott.

DISPUTA Árkádok

Hátfalain Maiestas Domini ábrázolást, illetve a Szentlélek megjelenését tárták fel. 2004 és 2007 között történt meg az épület teljes helyreállítása – csupán egyes részmunkálatok elvégzése maradt hátra –, és itt is a falképek restaurálása állítja nehéz helyzet elé a gyülekezetet. Ennek elvégzése után azonban a templom méltán válhat a Hegyköz legnevezetesebb turisztikai objektumává. A mezőtelegdi református templom a Csanád-nemzetségA mezőtelegdi templombelső helyreállítás közben beli Telegdi család kegyuraságának és a helység mezővárosi rangjának köszönhetően nyerte egykori kezett be a XIII. század folyamán: nyugati gazdag kialakítását, melyből viszonylag falát lebontva egy kívül négyzetes alaprajsokat őriz ma is. A XIV. század első felében zú rotondával toldották meg. A helyreállíTelegdi Csanád esztergomi érsek támogatá- tási elképzelések természetes igényeként sával épülhetett egy korábbi, román kori vetődött fel a régészeti kutatások nyomán épület helyére az a kora gótikus templom, előkerült falak részleges rekonstrukciója, s melynek déli falazatát belefoglalták a ma ezáltal a középkori rotonda térélményének is álló épületbe, s amelyet a három szent érzékeltetése, anélkül, hogy a liturgikus magyar királyt ábrázoló falképek borítot- szempontok háttérbe kerülnének. tak. Nagyobb mérvű átalakításra a XV–XVI. Szilágycsehen a Bélteki Drágffy és a század fordulója tájékán kerülhetett sor Kusalyi Jakcs család pártfogásával épült fel Telegdi István erdélyi alvajda, majd kincs- a XV. században a mezőváros gótikus plétartó jóvoltából. Ekkor a késő gótikus tér és bániatemploma. Az NKÖM támogatásával boltozat kialakításával párhuzamosan kora négy éven át folyó helyreállítása szerkezereneszánsz faragványok is helyet kaptak a ti megerősítést, drénrendszer kialakítását, belsőben. 1891-ben Czobor Béla kutatásai valamint külső-belső felújítást foglalt manyomán falképek kerültek elő a déli ha- gában, és 2005-ben fejeződött be. jófalon, ezeket Huszka József restaurálta, Hadad falu egykor Szent László tisztemajd 1909-ben további freskók tűntek elő, letére emelt nyugati tornyos, XV. századi de később ezek egy részét visszameszelték. temploma a Kusalyi Jakcs család segítségé2005–2006-ban ismét feltárták és konzer- vel épült. A 90-es évek első felében kideválták a maradványokat (restaurátor: Lán- rült, hogy a templomot hordozó dombhát gi József). 2002-ben komplex drénrendszer rétegein belül veszélyes talajmozgások készült, és új téglapadlót kapott a belső; történnek, a nyugati hajófal és a hosszfa2006–2007-ben felújították a homlokzato- lak sarkainál vészes elválások keletkeztek. kat is, kibontva a vakolatrétegek alól a kö- 1999-től magyarországi szakemberek bevozépkori ablakok részleteit. násával születtek talajmechanikai és tartóA XIX. században átépített biharvajdai szerkezeti szakvélemények, s ezek alapján templom külsőre nem árult el különösebb történt meg egy komplex megerősítési terv építészeti értéket, ezért nem is tekintet- kidolgozása. A jelentős költségigényű kiviték a műemléki örökség részének. Ezen egy telezést, a hajófalszakaszok visszabontását szomorú esemény változtatott 1999 ka- és újraszövését, illetve a mozgásokat stabirácsonyának másnapján, amikor a rövid- lizáló betonlábak, aláfalazások kialakítását del azelőtt renovált épület kigyulladt, és 2001 óta végzik az NKÖM támogatásával. Ez leégett tornya, fedélszéke és teljes belső a Partium legnagyobb műemléki helyreálberendezése. A templomot ért súlyos kár lító telepe, melynek eredményességét az helyreállítását előkészítő, helyi kezdemé- éves, korlátozott összegű, de mindeddig fonyezésre indult kutatás nyomán fény de- lyamatos finanszírozás hivatott biztosítani, rült építésének korábban nem is sejthetően itt volna ugyanakkor legnagyobb szükség összetett történetére, körvonalazódtak épí- egyéb támogatási forrás bevonására is. tési periódusai. Korai, XII. századi templomának bővítése rendhagyó módon követ-

49

Privát Várad Váradi Nagy Péter DISPUTA Árkádok 50

„Fehérváron eltemették, / Nagyváradon észrevették. Csoda ez haver, / Nem esik meg mindenkivel.” (Bëlga: Királyok a házban)

Egyik barátom szerint, aki először látta életében Nagyváradot, szülővárosom olyan, mint egy középkorú nő. Igen sokáig szép fiatal lány volt (ugyan nem a legszebb, de igen szemrevaló), de egy tragikus esemény (a második világháborút követő kommunista diktatúra) után rossz házasságba kényszerült. Ugyan már egy ideje megszabadult urától, de a rákényszerített frigy következményei még ma is jól láthatóak rajta. Hiába, nem könnyű túllépni egy több mint 40 éves házasságon. Fiatalos bája, cserfessége ugyan odalett, de szépsége fel-felragyog a korán megjelent ráncok, hegek alól. Anyagi nehézségei miatt csak lassacskán tudja visszanyerni elveszettnek hitt vonz­ erejét. Amikor fodrászra költ, nem telik új cipőre, ha pedig orvoshoz jár, csak használt ruhára futja vékony pénztárcájából. Emiatt alakulhat ki vegyes kép a Váradot meglátogatókban, hiszen egyszerre tapasztalhatják meg a szecessziós építészet frissen felújított remekeit és az omladozó házakat, piszkos, szemetes utcákat. Mindezt akár száz méteren belül! Egyidejűleg lehet csodálni a város szépségeit és bosszankodni balkáni viszonyai miatt. Nem csupán a városszépítésre szánt anyagi keret szűkössége miatt kell néha szégyenkeznünk a városunkba látogató vendégek előtt, hanem más, nehezebben megoldható problémák is felmerülnek. Egyrészt a szocialista városrendezés ott rombolta a város esztétikumát, ahol érte. Vasbeton szörnyetegek, el-

vadult tömbházerdők, szocreál kreatúrák bukkannak fel Nagyvárad legváratlanabb pontjain. A múlt árnyai tovább kísértenek. És nemcsak a félig befejezett, húsz év óta épülgető belvárosi toronyházban, hanem a panelprogramról még nem is álmodó külvárosi lakótelepeken vagy a nagyrészt tönkrement gyárak, üzemek hatalmas, elhagyatott csarnokaiban. Nagy gondot okoz továbbá Nagyvárad lakosainak hozzáállása a város megóvásához, szépítéséhez. Sokak által ismert tény, hogy a 70-es, 80-as években rengeteg falusi beköltözését segítette elő az akkori politika. (Jellemző, hogy gyerekkoromban a környékbeli tömbházakból csak én nem tudtam meglátogatni vidéki nagyszüleimet, ugyanis ők Váradon éltek). A hétköznap városiként, hét végén hazajáró vidékiként élők tömegének egy része Várad gondjait nem érzi sajátjának, így nem is lehet jó gazdája választott városának. Talán ezért és a nem megfelelő nevelés miatt jellemző a szemetelés, illetve a közvetlen lakóhely rendbentartási igényének hiánya. Tíz éve még a köpeteket kellett kerülgetni a járdán, mára ez a jelenség szerencsére vis�szaszorult. Jogosan merülhet fel a kérdés, hogy mire is büszkék a váradiak? Hellyel-közzel a belvárosra, az új burkolattal ellátott sétálóutcára, a még elhanyagoltságában is megkapóan szép Körös-partra, no meg a fürdőkre. Janus Pannonius is nehezen búcsúzott el a Várad környéki termálforrásoktól, melyek köré azóta strandok, szállodák épültek. Az infrastruktúra és a szolgáltatások minősége folyamatosan igyekszik ledolgozni lemaradását, de még mindig

lönböző trükkökkel vágja át a gyanútlan kuncsaftot (ez is kelet-európai betegség). A sokáig egyre gyengébb lej helyett az emberek évek óta mindent euróban számolnak, és az erős lej bevezetése óta sem tudtak átállni az új román pénzzel való kalkulációra. A bingóláz is túljutott csúcspontján, de még így is elég sok helyen hódolhatunk a játékszenvedélynek, legyen szó akár rulettről, akár sportfogadásról. Nagyon elszaporodtak a bankok (az OTP-nek is több fiókja van nálunk), bár a fizetések növekedése korántsem ilyen gyors ütemű, sőt. Várad és Debrecen közel azonosak kiterjedésben és lakosaik számát illetően is, testvérvárosok, melyek közel 70 kilométerre vannak egymástól, mindkettő megyeszékhely. Utóbbihoz köthető életem egyik legfontosabb szakasza, az egyetemi évek. Habár Debrecent nem ismerem olyan jól, mint Váradot, mégis második otthonomnak tekintem, és oda visszatérve, minden alkalommal nagyon kellemes, nosztalgikus érzés fog el. Váradot mindig élettel teli, nyüzsgőbb városnak éreztem, mely a jövő ígérete (a Holnap városa?). Debrecenhez képest valahogy több benne az alapanyag, a tartalék, a lehetőség, mely eddig nem volt kihasználva. Ütött-kopott kinézete alatt többet sejtet, mint a cívisváros szépen rendezett belső részei. Nyersebb, vadabb, titokzatosabb erő, mely ma még dadogva, ügyetlenül, sok hibával bontakozik ki, és melyet a jólfésült Debrecen könnyed mosollyal nyomhat le a régiós szkandermeccsen, de vajon meddig? Mikor talál magára ismét, mikor sikerül túllépnie saját sárbahúzó múltján, hogy ne csak a Vér, hanem az Arany városa is legyen? A válasz egyre inkább a váradiak kezében van, rajtunk múlik, hogy mi és gyerekeink büszkék lehessünk Nagyváradra.

DISPUTA Árkádok

messze áll a magyarországi színvonaltól is. Hiány továbbá (bár ez egész Romániára jellemző) a turizmus tudatos kihasználása, egy vonzó városimázs kialakítása. A Félixfürdő különleges mikroklímájában virágzik Várad egyik jelképe, a tavirózsa, mely mostanság sem élvez valódi védelmet. Magam láttam, amint teheneket tereltek be a tóba, a jószágok pedig békésen legelték az európai ritkaságú növényeket. Hasonló a helyzet a Gombával, azzal a dombbal, ahonnan remek kilátás nyílik a városra. Sehol sincs kitáblázva, merre található, a domboldalon vezető gyalogút pedig a hajléktalanok és szerelmesek elvadult búvóhelye. Ilyen körülmények között tényleg csak a legbátrabb és legelszántabb turisták kaptatnak fel a kilátóhoz. Ezzel a hozzáállással nem várhatjuk, hogy jó hírét keltsék Váradnak és másoknak is ajánlva visszatérjenek hozzánk. A közeli világban járkálva azt látom, hogy városom egyik szégyenfoltja a váradi vár. A legtöbb helyen (pl. Eger, Diósgyőr, Kőszeg, Segesvár, Marosvásárhely stb.) kiemelt jelentőségű a helyi vár. Nem csupán turistalátványosság, hanem a város múltjának élő emléke, kapocs, mely a város lakóit összeköti őseivel. Talán ezt a kapcsot igyekezett a Ceauşescu-rezsim eltépni azzal, hogy katonákat telepítve a várba, teljesen lelakottá tette, illetve magas tömbházakkal takarta el a városiak tekintete elől. A váradi vár (a hagyománnyá erősödött várnapok ellenére) ma is a pusztulás mementója, lehangoló és szomorú látvány. Belépődíj nincs, csak a lustán napozó kóbor ebek, térdig érő gaz, omladozó bástyák és rozsdás kapuk. Mi jellemzi mégis a mai Váradot? A válasz nem egyszerű, hiszen minden emberben, aki már járt Nagyváradon, más és más kép él a fejében a Pece-parti Párizsról. Számomra a kialakuló kép elég összetett. Megszépíti a gyermek- és ifjúkor emléke, a város folyamatos változásának tapasztalata is belejátszik abba, miként is látom ma városomat. Kevesebb a kóbor kutya, fogynak az internetklubok (az egyre olcsóbb internetet már sok család megengedheti magának), a parkok nem olyan rendezettek és szépek, mint hajdanán. A nagy és ürességtől kongó állami élelmiszerboltokat sok apró ABC váltotta fel, melyek változó sikerrel élték túl a ránkszakadt piacgazdaságot. Nagyon sok a pénzváltó (hiszen közel a magyar határ), ahol a legkeresettebb az euró, a dollár és a forint. Viszont vigyáznunk kell, mert például a sétálóutcán üzemelő pénzváltók közül sok kü-

51

„…a régi alapokra emelünk új épületet” Balogh Tibor DISPUTA Tisztaszoba 52

Beszélgetés Tőkés Lászlóval A forradalom ötvenedik évfordulója utáni napok valamelyikén Nagyváradon szerepelt a Csokonai Színház társulata. A Liberté ’56 című produkció meghívását Tőkés László, a Királyhágó-melléki Református Egyházkerület püspöke kezdeményezte, s személyes tekintélyének nagy szerepe volt abban is, hogy megteremtődtek a vendégjáték anyagi feltételei. Az áthallások összetettsége tette különösen emlékezetessé a váradi előadást. A romániai magyarság a nagy határnyitás küszöbén állt; inkább reményekkel, mint kételyekkel telve számlálta az európai uniós csatlakozásig hátralévő napokat. Itthon ugyanakkor véres komédiát konspirált a regnáló hatalom a pesti utcán. A kettős népszavazás csúfságának árnyékában s a friss élményektől érintve, nem kínálkozott ok túlzott derűre – mégis: a közönség nem a jeltelen sírba temetett hősök sorstanulságától megnyűtten, hanem az igazság erejének igézetében emelkedett fel székéből, negyedórás vastapsra. Tőkés püspök megrendülten köszöntötte a társulatot, az előadást követő beszélgetésünkre azonban már az élmény bódulatát odahagyva, higgadt kedéllyel érkezett.  Milyen emlékeket mozdított meg Önben az előadás? Mindenekelőtt a darab szerzőjére, Szőcs Gézára gondoltam, akivel a ‘80-as évek elején szorosan együttműködtünk az első romániai szamizdat folyóirat, az Ellenpontok kiadásában. Pontosabban szólva, az általa és elvbarátai által szerkesztett lapnak én is titkos munkatársa voltam. Tehát régtől fogva szervezkedtünk, nem a „derült égből”, ’89 körül jött a felvilágosodás. Mi jóval előbb megkíséreltünk világosságot kelteni, Nicolae Ceauşescu posztsztálinista/posztkommunista rezsimje diktatúrájának éppen a lehető legsötétebb napjaiban, amikor már nemcsak a magyarság, hanem általában az országban élők emberi identitása is veszélybe került. Bármiféle szembeszállás, természetesen, hatalmas kockázat volt.

 Felidéződnek-e a gyermekkorából olyan mozzanatok, amelyekre úgy gondol viszsza: igen, én akkor forradalmár voltam? A Liberté ’56 számomra azért is hiteles, mert azok a képkockák elevenedtek meg előttem, amelyeket gyermekkoromból hozok magammal. Azt mondhatnám, drága megboldogult édesanyám ugyanilyen formában jelenítette meg előttünk a mi konyhai szabadegyetemünkön az akkor történteket. Egyébként az első élményi, tehát tudatosult emlékem is ’56-hoz fűződik. Arra emlékszem, a forradalom izzó napjaiban édesapám kölcsönöket vett fel, családi értéktárgyakat adott el, hogy a roppant szűkös világban, a nyolcgyermekes család mellett, az ennivaló megszerzésén túl egy rádióhoz is hozzájuthassunk; tudjuk minél teljesebb mértékben nyomon követni az eseményeket. Anyám mindig beszélt Nagy Imréről, Maléter Pálról, a Corvin közről; arról például, hogy nem fosztották ki a járókelők a betört üvegű kirakatokat. A rádió ostromáról. Éppen olyanfajta életképeket elevenített fel, amilyeneket itt, az előadáson láttunk, amelyek páratlan szuggesztivitással érzékeltették az egész forradalmi-szabadságharcos időszak lényegét, a szellemiségét, a szereplőinek a lelkületét. A családi indíték mellett fogékonyságom magyarázata persze a sajátosan erdélyi neveltetés, illetve az a kálvinista kulturális örökség, amely az erdélyi fejedelemség egész történetében gyökerezik. E három tényező meghatározó volt az életünkben. Nem tartottuk magunkat foglyoknak, kisemmizetteknek, nyomorultaknak. Magunkénak éreztük azt a meghatározást, hogy sohasem lehet rab az, aki lélekben szabad. Erőteljes léptékű, öntudatos, autonóm lelkű polgároknak tudtuk magunkat, és ezért soha nem szenvedtünk olyanfajta hiánybetegségben, mintha a hatalom levertjei, alattvalói, csökkent értékű, másodlagos állampolgárai volnánk; nem ismertük, mi az a ’menekülésre késztető állapot’. Igenis, jól éreztük magunkat Erdélyben. Megpróbáltuk az életterületünket, a nehézségünket természetes adottságként fogadni el, és ehhez képest tudtunk szabadok lenni.

 Az édesanyja? Gyermekkorában mennyire szívesen engedte a társai közé? Nyitott család voltunk, mondhatom úgy is, liberális szellemben éltünk nagy személyes mozgástérrel: magunk dönthettünk a társaságunkról, szabadok voltunk az érdeklődési kör keresésében, a pályaválasztásban, a szórakozásban. A családi köztársaság folyamatosan bővült ki az évek során a baráti körrel, az osztálytársakkal: nyitott volt a rendszer, ezáltal termékeny közege lett a neveltetésünknek. Utóbb tudatosult bennem, hogy a jó nevelés talán nem annyira praxis dolga, mint amennyire a nevelkedési közegé. A nyolc gyermek közössége – és ebben természetesen a szeretet, az érdeklődés, nem utolsósorban az egymás közötti versengés – az emberformáló hatású tényező. Amint a teremtésben van Madáchnál, hogy „a gép forog, az alkotó pihen”: a jó pályára kellett állítaniuk bennünket a szüleinknek, és aztán a családi közösség, ez a kis társadalom megtette a magáét. És valahogy úgy alakultunk, formálódtunk, hogy nekünk nem széttöredezett, hanem teljes értékű családi örökségünk van. Sajnos, ma általánosságban nem ez az uralkodó. A gyermekkoromban még nagyjából egészben volt ez a magyar kis-nagyvilág, a családi sejtekre épülő makroközösség. Ma inkább a pusztulás, a születések alacsony száma, a kivándorlás jellemez minket.

 Mikor érezte meg, hogy immár az élére került valaminek, önmaga vált nevelővé? Későn érő vagyok. Az iskolában ugyan hangadónak számítottam, de azt hiszem, inkább a kamaszosan lázadó-tagadó diák típusa voltam. Igazából az egyetemen, a kolozsvári Protestáns Teológián találtam magamra, amikor egy-két meghatározó, befolyással bíró barátom, teológustársam hatására belefogtunk a csapatmunkába, elkezdtük a teológiai ifjúság szervezését. Fokozatosan eszméltünk rá, mennyire kulcsszerepe van a reformációnak a megmaradt magyarság vezető erejének társadalmasításában, s onnantól fogva módszeresen építettük a szervezetünket, gyűjtöttük a barátokat, a munkatársakat. Mire elkezdődött a lelkészi szolgálatom – a hetvenes évek közepén –, már annyira komolyan/céltudatosan tevékenykedtünk, hogy elértük: a csapat – öt-hat ember, akik a teológián aktívan szervezkedtünk, részt vettünk az önképzőkörökben – egymáshoz közeli területeken, a brassói egyházmegyéhez kerüljön szolgálatba (ehhez tartozik a regáti rész is). A szórványegyházmegye a legkisebbek egyike. Ott hatunknak jelentős szavazatunk volt az egyházmegyei gyűlésen, és befolyásolni tudtuk az egyház működését. Két évig tartott, aztán az egyházi hivatal – valamint a társadalmi és a magánélet viszontagsága – szerteszórt bennünket. Innen csak magunkra számíthattunk. A temesvári lelkészi szolgálatomat már teljes autonómiával és hivatástudattal kezdtem. A profetikus lelkületű lelkipásztornak a céltudatos, persze átgondolt tevékenysége hosszú ideje táplált, mélyben érlelődő tűz volt, amely azután lángra lobbant. Nem úgy történt, hogy egy véletlenszerű szikra hatására felrobbant egy gázpalack…  Egy közösség élén állva mennyire fontos a vezető számára a bizonyosság? A helytállás pillanatában működik-e az emberben félelem? Ha azzal vezeti be az interjút, hogy most egy magas rangú egyházi személyiség méltóztatik megnyilatkozni, akitől valamilyen szenvedés- és hőstörténet várható; egy bátor ember fog beszélni, aki ezt és ezt meg merte tenni; akkor az olvasójának csalódást fog okozni. Én vívódó, küzdő, sokszor elbizonytalanodó, majd el-elkeseredő ember vagyok, akiben akkor a hithez foghatóan csak a cselekvést kiváltó helyzet feletti aggodalom és elkeseredés volt na-

DISPUTA Tisztaszoba

Ilyen értelemben: lázadtam. Az egész családom egy rebellis családi köztársaság. Temesvári helyzetem sem fordulhatott volna úgy, amiként fordult, ha nem állnak mellém – szó szerint. A kálváriám kilenc hónapja alatt ott voltak vasárnaponként a család „szolgálatos” látogatói, márpedig Kolozsvárról Temesvárra eljönni és vállalni a Securitate követésének, zaklatásainak a kockázatát, a temesvári élet veszélyeit – nem akármekkora áldozat. Az apámat meg a testvéreimet sokszor visszatoloncolták, leszállították a vonatról vagy bekísérték a rendőrségre. A nevüket a körözött bűnözőkéi között szerepeltették. Testvéreim is mindenféle represszióknak voltak szenvedői. Bizony, csak meghatódással tudok vis�szagondolni rájuk. Nem hagytak magamra. Apám annyit mondott, aki erre vállalkozik, számolnia kell a vele járó veszélyekkel, nehézségekkel, küzdelmekkel. Olyan ember szájából hangzott el ez, akinek szakadt meg a szíve a gyermekeiért. Nem fellengzős, hőbörgő forradalmi mondat volt…

53

gyobb. A helyzethez kerestem a válaszokat, s nem volt nehéz megtalálnom a bibliában az útbaigazító isteni üzeneteket. A mai életemben sem a kiváltságos pozíciómból fakadó bizonyosság jellemez: sokkal inkább az akkori, segédlelkészi vagy kispapi, az elnyomott ember státusából fakadó viszonyulás. Én legalábbis ilyennek ismerem magam. A helyi közösségi, az iskolai, a gyülekezeti szervezőmunkában, az egyházi életben elért eredményeim, az „áttörések” mind-mind az ilyen – hirtelen nem találok jobb szót – dialektikus érlelődés útján jöttek létre.

DISPUTA Tisztaszoba

 A „dialektikus” érlelődési folyamatnak része-e az európai uniós betagozódásra való felkészülés? Miként érinti Románia pozícióváltozása a magyarság, a gyülekezet életét?

54

Kihagynám ebből a kérdéscsoportból a magam szerepét vagy a magyarság ilyenolyan viszonyulását. A román integráció akkor is bekövetkeznék, ha nem volna magyarsága: nem az RMDSZ érdeme a csatlakozás. Velük is, nélkülük is megtörténnék ugyanaz, ugyanúgy. Annyi szerepe van legfeljebb az RMDSZ-nek, hogy a román kisebbségi politikát piacosan el lehetett adni, amikor azt vizsgálták. Mi voltunk a román integráció balekjai: úgy is, hogy nem teljesültek a követeléseink, hogy a magyarságunk előzmények nélküli mértékben pusztul, sorvad; minket tudott felhasználni a román hatalom az integrációs céljai, az európai nemzeti érdekei elérésére. Ha ez érdem, akkor a magyaroknak nagy szerepük van, de ez nem érdem, sőt fájdalmas, cinkossághoz fogható asszisztencia a román érdekek szolgálatában, anélkül, hogy ez kellőképpen ellentételeződött volna. Oksági viszonyt tehát legfeljebb negatív értelemben látok: hozzásegítettük Romániát ahhoz, hogy érdemtelenül bejusson Európába. Ezzel én nem dicsekednék. Mindazonáltal – elvonatkoztatva ettől a sajnálatos szerepünktől – kétségtelen, az európai uniós tagság olyan politikai állapot, amelyből hasznot húzhat a magyarság. Csak éppen ez fáj, hogy akkor nem hozta meg a hasznát az integrációs folyamat, amikor meghozhatta volna, például Románia Európa Tanácsba való felvételé­ nek procedúrája idején, a NATO-ba történő felvételkor vagy utóbb, amikor az uniós csatlakozás végső szakasza olyan politikai eszközöket kínált a magyarság számára, amelyeket nem kihasználni vétek volt. Attól tartok, képesek leszünk az in-

tegráció után is – nem annyira kamatoztatni, mint inkább elszalasztani a viszonylag kedvező lehetőségeket. A globalizáció, a neoliberális kozmopolitizmus elhatalmasodik. Ha az unió határtalansága miatt a magyarság meglódul (kivándorol), akkor nem nyertesek leszünk, hanem vesztesek. Ennek aggasztó jelei már mutatkoznak. Mi, magyarok sokkal hajlamosabbak vagyunk az identitásunk feladására, mint mások. A román nép hagyománytisztelő, szívósan ragaszkodik az identitásához, ellenáll az olvasztótégelynek. A mi vezető politikusaink feladták például az autonómiát. Most próbálunk felkapaszkodni az utolsó vonatokra: az integráció keretében érvényesíteni az önkormányzatisághoz való jogainkat. Olyan önálló magyar politika kialakítására törekszünk, amelyben a sajátos magyar közösségi érdekek éppen úgy érvényesülhetnek, mint ahogyan érvényesülnek az általános román társadalmi érdekek. Ebben, sajnos, nincsen segítségünkre senki. A mostani magyar kormány szinte kevésbé, mint a román.  Látszik-e esély arra, hogy a bihari térség olyan értelemben alkosson kulturális régiót, hogy az értékeinket egyesítjük, és merjük magunkat megkülönböztetni a globalistáktól? Terveztük korábban, hogy a páneurópai piknik mintájára rendezzünk egy határ menti pikniket a térségben. Szimbolikus módon megidéztük volna a határok eltörlését, mert bizony a román–magyar átjárás szögesdrótok nélkül is parancsolóbb és fájdalmasabb volt, mint az osztrák–magyar. Összefogtunk a Páneurópai Piknik Alapítvány képviselőivel, Turi Gábor akkori debreceni alpolgármesterrel. Elhalt a kezdeményezés. Abban az időben történt ez, amikor Mádl Ferenc leköszönő köztársasági elnököt meghívtuk egy partiumi körútra. „Arccal Európa felé” – ez volt a program elnevezése. Úgy érzékeljük, hogy a Partium méltánytalanul háttérbe szorul a Székelyföldhöz képest. A székely romantika olyan szűk látókörű szemlélet, amely összetéveszteti Székelyföldet az egész Erdéllyel, holott a magyarság több mint fele azon kívül él. Itt, a határ mentén – Szabolcs, Szatmár, Hajdú-Bihar térsége –, ahol most kisebbségben vagyunk, kézenfekvő lenne, hogy etnikai összetételében kiegyensúlyozódjék a régió. Oktalanság volna nem kihasználni az ebben rejlő lehetőséget, amihez persze megfelelő nemzetközi kondíciókra is szükség lesz: határ menti – netán államilag is

 Térjünk vissza végezetül a Liberté ’56-hoz. Az ilyen előadások gyakoribbá tétele közelebb vinne a kulturális együttműködés lényegi elmélyítéséhez? Nagyra értékeltem a valamikori Orbán-kormány tevékenységében azt a mozzanatot, hogy a maga méltó rangján kezelte a kultúrát. Az identitásvesztéssel együtt járó kulturális értékvesztés – a bóvli szétáradása – korszakában a kultúrát olyan szentséges dimenzióba helyezném, mint az Isten igéjét. A kultúra erős fegyver, amellyel megvívhatjuk a Magyarország jövőjéért folytatott küzdelmünket. Ezért nem véletlen, hogy a

hit és a művelődés, a templom és az iskola, a hit és az oktatás olyan szerves egységbe olvadnak össze az egyházakban, mint ahogyan nálunk, Váradon tapasztalható. A Sulyok István Egyházi Oktatási és Művelődési Központra, a Lorántffy Zsuzsanna Egyházi Oktatási és Művelődési Központra gondolok. Komplex hitéleti és kulturális városrészközpontjaink vannak, amelyek a kultúra és a hit, az egyházi oktatás és a művelődés hármasságában próbálják szolgálni a nemzetet. Ha ezt meg tudjuk erősíteni olyan eseményekkel, mint amilyennel ma a Csokonai Színház szolgált, illetve, ha ezek a látogatások kölcsönössé válhatnak, amiképpen a Debreceni Kollégiummal és a határon túli tanintézetekkel természetes kapcsolataink alakultak ki, akkor – a nemzeti gyökerekből kiindulva – a modern régiós (globalizációs) elvet messze felülmúlóan leszünk képesek teljesíteni, mert mi lényegében az elszakadt szálakat kötjük össze, a régi alapokra emelünk új épületet.

DISPUTA Tisztaszoba

támogatott – vállalkozói tevékenységre. Jó beruházások, befektetések kellenek ahhoz, hogy a magyarság helyben maradjon. Az európai kapitalizmus útja járódjék be, regionális magyar szinten. Törekvés mutatkozik. Debrecenben a Városok és Falvak Szövetsége életrevaló kezdeményezés.

55

Miről mesél a képeslap?

DISPUTA Lépcsők

Nagyvárad a 19–20. század fordulóján

56

Az első képes postai levelezőlapok Európában az 1860-as évek elején jelentek meg. Gyors és tömeges elterjedésüket a korabeli médiatechnológiai változásoknak is köszönhetik: a litográfia, illetve a fényképészet voltak azok a technológiai feltételek, amelyek lehetővé tették a képeslapok bekerülését a hétköznapi kapcsolattartásba. A modernséget jellemző sokszorosíthatóság, melyet Walter Benjamin auraromboló hatásúnak tart a művészetben, a képesla­ pok elterjedésének elengedhetetlen feltétele. E modern médiumok ugyanis éppen a szérialitásban nyerik el alapvető funkciójukat: tömegáruként kínálják fogyasztásra a látványt. E levelezőlapok képalkotó aspektusa nem a látvány valószerűségének és eredetiségének prezentálásában áll, hanem az üdvözlés gesztusában, illetve a topográfiai értelemben vett helyek látványossággá formálásában. Az utóbbi típusba sorolható képeslapok, melyekről a következőkben szó lesz, nem a valószerűség illúzióját próbálják megteremteni, hanem magát a valószerűt helyettesítik egy inszcenírozott képpel: olyan nézőpontból tekintenek a tájra vagy a városra, melyből az szabad szemmel nem látható, csak optikai eszközök segítségével. A totalitás mint látvány általában felülnézeti pozícióból születik és gyakran panorámaszerű. Az ilyen perspektíva, illetve az ebből a látószögből megalkotott képesla­ pok tömeges előállítása kijelöli azt a helyet, ahonnan a táj, a város emblémaszerű képe tárul elénk. Ez a hely nem konkrétságában ragadható meg, hanem sokkal inkább az imázsteremtés, illetve az imagináció fókuszaként. Olyan nézőpont ez, amelyben a kép észlelési feltételeit az előzetes várakozások vagy az emlékezés határozzák meg. Bár a képek gyakran szimmetriára törekednek és a tájképfestészet perspektíváinak hagyományát folytatják, a technikai sokszorosíthatóság következtében nem esztétikai, hanem használati értékük a releváns, illetve ez is az egyedüli. Vannak olyan képeslapok is, amelyek egy-egy közeli pontra fókuszálnak: egy épületre, utcarészletre vagy közlekedési eszközre. Ezek a képek megtekintésre érdemes helyeket jelölnek ki, ugyanakkor például a századvégen egy villamost bemutató képeslap az újdonságot teszi részben turisztikai látványossággá, részben

pedig éppen tipikussá, ezáltal hétköznapivá. A képeslapok tehát tömeges terjesztésük révén hétköznapi használati tárgyakká válnak, és a rajtuk látható épületeket, közlekedési eszközöket is a mindennapi élet kellékeiként, mindenki számára elérhető, megtekinthető, megtapasztalható jelenségekként mutatják meg, illetve preformálják a tapasztalat számára. Sokaknak ugyanis előbb létezik az újdonságot megmutató kép, mint maga a személyes tapasztalat. Ugyanez elmondható a táj-, illetve városrészletet bemutató képeslapokról is. Például a Simplicissimus című szeces�sziós folyóiratban megjelent egyik képen, mely formátumában maga is képes levelezőlap, egy automobilból kilépő hölgy következő szavai voltak olvashatók: „Veszek néhány képeslapot, hogy mégis legyen valami fogalmunk a környékről.” A képeslapvásárlást tematizáló képeslap ironikusan azt jelzi, hogyan váltja fel az érzékszervekkel szerezhető tapasztalatot az optikai eszközök, nyomdatechnikai eljárások által mediatizált tapasztalat. A képeslapok úgy építik fel például egy város identitását, hogy bizonyos helyeket megtekintésre érdemesnek, másokat pedig arra érdemtelennek nyilvánítanak. Ez a szelekció az egyik mozzanata minden történetmondásnak. Az egy-egy városról készült képeslapsorozatokból pedig úgy komponálható meg a városkép, ahogyan azt a látogató, a turista látni akarja, illetve ahogyan azt e képek láttatják vele. Ezt a vizuális narrációt egyfelől épp a tömeges sokszorosíthatóság, másfelől a képeslapok egyik jellegzetes képalkotási technikája, a montázs teszi lehetővé, de szerepet játszik benne a képeslapsorozat kedvelt kötéstechnikája, a leporelló is. Ugyanazokból a képekből tetszőleges számú, noha készen kapott szüzséelemekből építkező történet mesélhető el. A képeslapok ily módon várostoposzokat alkotnak, mint például Budapest a hidak, Párizs a fény, Eger a bor vagy Nagyvárad Szent László városa. E bevezetőt épp Nagyvárad, illetve a várost tematizáló képeskönyv inspirálta: a kötet 2002-ben jelent meg a Noran Kiadónál a Mesélő képeslapok sorozatban, Péter I. Zoltán szerkesztette, s Nagyvárad 1885 és 1915 közötti történetét mondja el képesla­ pok által. Péter I. Zoltán építésznek és vá-

című verséből: „Az álom vonata befűtve, / Már indul ködön, síron át, / A zord jelenből menekülve / Keresi elhagyott honát …” Ezek a sorok a város képének megrajzolását, ezzel együtt a képeslap-nézegetést az útrakelés szituációjában, illetve az utazás toposzával értelmezik. Ez az utazás persze nem a fizikai, hanem a metaforikus térben történik: az álomutazásként aposztrofált városnézés a szabad képzettársításban, a térbeli és időbeli határátlépés aktusaiban jelöli ki a vizuális tapasztalatszerzés mechanizmusait. Olyan imaginárius városba juthatunk általa, melynek arcai egymásra íródó képekből rakódnak össze, vagyis, Péter I. Zoltán szavaival élve: „[…] az is megtörténhet, hogy soha nem látott állapottal találkozunk, például olyan szomszédos házakról eshet szó, amelyek sohasem álltak egymás mellett, mert mire az egyiket felépítették, a másikat már lebontották.” Az olvasás, illetve a látás mind a versben, mind a képeskönyvben olyan tekintet perspektívájában történik, mely nem felleli, hanem teremti a helyeket – képek és szövegek textúrájában. Juhász Gyula versét tovább olvasva ez a szöveghagyomány részben Ady nemzetféltő, valamint úgynevezett létharc-verseinek tropológiáját és retorikáját felidézve építi fel Várad kulturális miliőjét, részben pedig a Léda és az Anna név Váradot egyegy szerelem-mítosz szövegtereként értelmezi. A képeskönyvben születő várostörténet szintén szövegek párbeszédeként íródik: képeslapok – néhol korabeli fényképekkel kiegészítve – szépirodalmi idézetek, visszaemlékezések, újságcikkek, köztéri vagy szoborfeliratok kontextusában.

DISPUTA Lépcsők

rostörténésznek nem ez az egyetlen, Nagyváradról szóló munkája. Ugyancsak a Noran Kiadónál jelentek meg Nagyvárad 900 éves múltja és épített öröksége (2005) és a szintén impozáns Ady Erdélyben (2003), Ady és Léda (2006), valamint Ady Endre regényes életrajza Nagyváradon (2007) című művei, melyekben város- és költőmítosz fonódik össze a helyek történeteivel. Nagyvárad történetének a Mesélő képeslapok alcímében jelölt periódusa egybeesik a képes levelezőlapok elterjedésének, egyre népszerűbbé válásának idejével; így a könyv nemcsak a városról, hanem egy médiatörténeti jelenségről is mesél. Sőt, maga a modernizálódó nagyváros az a kultúrtörténeti jelenség, mely a fénykép és a film mellett a képeslapban hívja életre elbeszélhetőségének lehetőségeit. A képeslap szociokulturális praxisa szempontjából beszédes, hogy a kötet megjelenését az akkori Nemzeti Kulturális Örökség Minisztériuma támogatta. A képeslap ugyanis gyűjthetőségének köszönhetően a kulturális emlékezet archívumaként működik. Benne a múlt olvasásának olyan lehetőségei rejlenek, melyek megőrzés és szelekció gyakorlata jegyében szerveződnek; az olvasás ezen aktusai sztereotip képekből, látáskonvenciókból úgy építik fel a várost, hogy a történetmondást az emlékezés szituációjába helyezik. Ez az elbeszélésmód megteremti a város lokális identitását, ugyanakkor bevonja a helyet a modern nagyvárosok imaginárius terébe. E történetmondás jellegzetes perspektívája a nosztalgia, amely a boldog békeidők toposza köré építi fel a városképet. A kötet Bevezetőjében egy idézetet találunk Juhász Gyula Képzelt utazás Váradon

57

DISPUTA Lépcsők 58

A képeslapok vezette séta térré változtatja az időt. Az összegyűjtött képek nézegetése közben felidéződik egy-egy utca, ház építésének története. Ezek a történetek különböző narratívákból építkeznek, így például építészeti, történelmi, médiatörténeti aspektusból íródnak. A vár képei a századfordulónál korábbi idők eseményeire emlékeztetnek, melyekről a könyvben főként a Történeti adatok Nagyvárad múltjából című történettudományi munka szavai vallanak. A várról készült fényképek, azaz képeslapok viszont már az akkori jelen pillanatában emlékhelyként tüntetik fel azt. A Bémer téri nézelődés alkalmával a hírlapíró, valamint az adatoló szociográfus és várostörténész szerepét magára öltő sétáló hangján epizódokban tárul elénk a tér egykori miliőjének képe. Például a sétáló-narrátor a tér egy részletét bemutató képeslap által, melyen az úgynevezett Weidlich-ház, Róth-ház, Fekete-féle földszintes ház és a Pannónia Szálloda látható, úgy állít emléket Knapp Ferenc építészmérnöknek is, aki többek között a váradi állami főreáliskolát tervezte, hogy megnevezi a szálloda helyén korábban álló épületet. Ez az épület a Knapp-ház volt, melynek tulajdonosa a kép készítésének idejére már elhalálozott. Ugyanakkor az emlékezés továbbvezet a téren: Pásztor Bertalan hírlapíró adomáját újramondva láthatóvá válnak a hajdani Rózsabokor vendéglő kerthelyiségének dzsentrimulatozásai. A századfordulón zajló polgárosodás lendülete is kiolvasható a fényképezés kedvelt témáiból: új polgárházak és kávézók, mint például az Emke, a Royal, az Elite s az épülő Szigligeti Színház fotóiból.

A kötet egy imaginárius séta dimenziójában járja be a századvégi Nagyváradot, azaz annak az akkori képeslapok szerint megtekintésre érdemesnek, emlékezetesnek, illetve reprezentatívnak talált helyeit. A képzeletbeli barangolás a pályaudvarról indul és ott is végződik. A pályaudvar a modern nagyváros szimbolikus helye: jellegzetes urbánus tér, mely bekapcsolja a várost a modernség dinamizmusába; egy vasútállomás ugyanakkor a perifériát centrummá változtathatja, hiszen megszervezi a közlekedés hierarchiáját. Kötetünk a nagyváradi indóházra emlékezve szintén hasonló jelenséget ír le, Hügel Ottó 1872-ben kiadott városismertetője alapján: „Mióta három irányban megnyíltak a vasutak, azelőtt alig sejtett élénk személy- és áruforgalom keletkezett, mely a várost is rohamos fejlődés alá terelte …” Várad szinte egy évtizeden belül helyi érdekű vasútvonalakat összpontosító közlekedési csomóponttá vált: innen indultak a vonatok a bihari térség városai, például Érmihályfalva felé. Ugyanakkor áthaladt itt a látványosságszámba menő Orient expressz is. A váradi pályaudvar neoromán jegyeket magán viselő épületét 1902-re – a megnövekedett forgalom igényeit kielégítendő – kibővítették, így az már igazán a mobilitás tapasztalatát közvetítő modern médiummá válhatott. A pályaudvarokat részben architektúrájuk hatása miatt, részben pedig a világ statikusságát – többek között a sebesség élményében – cáfoló tapasztalat helyeiként is a modernizálódó nagyvárosok új katedrálisainak nevezhetjük. Ezek a nagyvárost „mozgásban tartó” helyek épp a dinamizmus által nyújtják a

sélnek, várostoposzokat kanonizálnak, illetve alkotnak: Nagyvárad, Szent László városa, a Körös-parti Athén vagy a Peceparti Párizs. Szent László városának arca a keresztény városalapító lovagkirályra való emlékezésben rajzolódik: a Szent László térnek – különböző perspektívából fényképezve, a király bronzszobrának és a szintén róla elnevezett plébániatemplomnak a képe szövi az elbeszélés fonalát. A képeslapok így ös�szegyűjtve és egymás mellé helyezve táplálják a városalapítás mítoszát: a plébániatemplom és a szobor kiemelése a térből – egyrészt annak a látószögnek a megválasztása révén, ahonnan mindkettő együtt látszik, másrészt a külön-külön rájuk irányuló tekintet képalkotása által – oltalmazott városként láttatja Váradot, mely oltalmat számára egykori királya és védőszentje biztosít. A Szent László térről készült képeslapok többségén tehát ott van a Szent Lászlótemplom – nem csupán a tér architektúrájának, hanem a térre vetődő tekintet fókuszálásának köszönhetően is. A fénykép, vagyis az akkoriban népszerűvé váló új médium, a képes levelezőlap képalkotó technikája egyúttal téralkotó praxis is. Nagyvárad Körös-parti Athénként többek között Adynak a Nagyváradi Naplóban 1902-ben megjelent egyik cikke által kanonizálódik. Ady ebben az írásában Várad szellemi szabadságát méltatva használja ezt a várostoposzt: „A szépnek kultusza önmagáért, a fórumnak nagyon nagy becsülése, a régi formáknak, tekintélyeknek lejáratása, a hellén pogányság e szerelmére vall. A körösparti Athén név nemcsak vidékies nagyzolás s olcsó híg figura, hanem megsejtése ennek az igazságnak. Itt az em-

DISPUTA Lépcsők

modernség egyik alapvető tapasztalatát, az illékonyságét. Egy új korszak ezen új idő- és tértapasztalatának ellenpontjában állnak a konflisok és a fiákerek. Nagyvárad pályaudvaráról kilépve az emlékező-utazó is velük találkozik: „Az állomás előtt bérkocsik sorjáztak, várták az utasokat. Fiákerek (kétlovas bérkocsik) és konflik (egyfogatúak) álltak itt az utazni vágyók rendelkezésére, akárcsak a város többi meghatározott pontján.” A városkép azonban hamar megváltozott: 1906-ban, az első villamosok megjelenésével ezek a közlekedési eszközök eltűntek az utcákról. Bár képeskönyvünk emlékezője oda érkezik meg, ahonnan elindult, városi sétája a kószálás praktikái szerint zajlik: tekintete a modern nagyvárosok utcáin bolyongó és nézelődő flaneurét idézi. Meg-megáll egy-egy templom, polgárház vagy korabeli újdonságnak számító intézmény előtt, mely az urbanizáció első eredményei közé tartozik. Bizonyára éppen ezért szerepelhet képe levelezőlapokon is. A sétáló körbejárja például Dr. Grósz Frigyes szemklinikáját, hivatalos nevén a Szegény Vakok Gyógyintézetét, mely egyike volt az akkori Magyarország első ilyen intézeteinek; vagy megáll a múzeum előtt, mely megalapítását a Bihar Megyei Régészeti és Történelmi Egyletnek köszönheti. A képeslapok nemcsak megmutatják a város egykori nevezetes helyeit, hanem emléket állítanak nekik, mint ahogy annak a tekintetnek is, melyből éppen ez a városkép formálódik ki. A képek maguk az emlékezés helyei, hiszen részint helyekre emlékeztetnek, részint pedig ők maguk az emlékezés alanyai, mivel bennük lokalizálódik az emlékezés. Miközben me-

59

DISPUTA Lépcsők 60

berek tudnak és mernek élni és cselekedni. Itt kisebb a farizeusság, mint máshol. A kaszinó-morál ellen nyíltan tüntetett a múltkor Nagyvárad.” Ennek a szellemi szabadságnak a sztereotípiákat teremtő képeslapok nehezen tudnának emléket állítani. A kulturális-szellemi élet központjainak számító kávéházak ezeken a fotókon architektúrájukból fakadó városi nevezetességek, melyek a szimmetria szabályai szerint elhelyezve jelennek meg a képeken, vagy pedig vendégekkel teli teraszuk látható. Ugyanakkor az emlékező „sétáló” számára ugyanezek a képeslapok a kulturális emlékezet alakzatai. Különbség van tehát azon funkciók között, melyeket a levelezőlapok használati tárgyakként, s melyeket a gyűjtemény részeiként töltenek be. Használati tárgyként az „ott voltam” bizonyítékai (hiszen a képeslapok csak bizonyos helyeken vásárolhatóak meg), ezen kívül viszont az „útikalauzt” is helyettesíthetik. Gyűjthető emlékekként, különösen egy képeskönyvbe beválogatva és ennek narratívájába beillesztve, megváltozik az őket működtető kulturális praxis. Olyan tárgyakká válnak, melyek egy közösség identitását formálják, mert például konkrét események történetei mesélhetőek el általuk, és az újramondható történetek szimbolikus helyekké teszik őket. Egy képeslap az Emke kávéházról például felidézi A Holnap antológiát, illetve kulturális-közéleti központként emlékeztet a helyre, sőt, maga válik az emlékező elbeszélés fókuszpontjává, ahonnan Váradra tekintve kijelölődnek a város kultúrtörténetének epizódjai. Így idéződik fel a „sétálóban” a Bagolyvár, az Emke különterme, Nagy Andor hangján: „Amolyan klubféle, iratlan szabályokkal. […] A város jeles agglegényei, Rimler Károly polgármester, Mezey Mihály királyi közjegyző, Stark Gyula iskolaigazgató s mások jöttek össze eredetileg a kávéház különszobáiban délutáni feketére, főleg azért így, mert itt pipázni is lehetett, ami a kávéházban már nem szokás, továbbá itt el is lehetett egy kicsit szunditani a nagy karosszékben. […]” A képeslap felidézi a híres antológia születésének miliőjét is: „Egy szűkebb körű társaságban, a kávéház egyik erkély alatti szegletén pattant ki egy irodalmi folyóirat megalakításának gondolata, ez vezetett aztán a kétkötetes antológiához, A Holnap-hoz.” A hely köré a nagy kezdet mítosza szövődik, melybe Ady és Léda szerelme is bevonódik: e kávéházat ugyanis az utókor a pár első találkozásának színhelyeként tartja számon. A városkép megrajzolása szempontjából beszédes a Pece-parti Párizs toposza

is. Benne a századforduló művelt és polgárosodó városának története beszélődik el. Számos képeslapon láthatjuk a készülő, illetve az elkészült Szigligeti Színházat, a Nagyváradi Takarékpénztár átépített épületét, a Moskovits-bérpalotát, a kereskedelmi csarnokot vagy az első villamosok egyikét. Kedvelt témája a képeslapoknak az épülő Várad. Ezek a képek nyomon követik a modern nagyvárosi identitás kialakulásának mozzanatait. Az akkori jelen azon pillanatait választják ki, melyek a történelmi város építészeti narratívájába beleírják a változás, az urbanizáció történetét. A kettő együtt egy képeskönyv gyűjtésében palimpszesztusként olvasható várostörténetet alkot. A képeslap látványosságteremtően szcenírozott képalkotására vall a nagyváradi villamos egyik próbajáratának megjelenítése. A bámészkodó tömeg előtt lassan elhaladó villamos lehetne akár a legelső útjára indult járat is, de a vizuális narrációt felülírja a történeti, melynek felidézését a médiatörténet másik tömegmédiuma, a napi sajtó tesz lehetővé: „Valószínűleg nem az 1906. március elsejei első próbajáratot kapták lencsevégre, mivel az a másnapi sajtóhír szerint este volt, amikor ’vakító fehér lámpával száguldott egymás után a Nagypiacon végig két ragyogó fényes villamos vasúti kocsi.’ A további útirány a Kossuth és a Teleki utca volt.” A képeslap tehát az emlékező elbeszélésben nem puszta kordokumentáció, hanem a valamiként láttatás eszköze. Péter I. Zoltán kötete Nagyvárad arcait olyan szövegtérben rajzolja meg, melyben a történetmondás különböző médiumai lépnek párbeszédbe egymással. A képeslapok nem csupán helyekről mesélnek, hanem a kulturális emlékezet működésében játszott saját szerepükről is. A képek a város nyilvános tereit idealizálják, ami kulturális parxisuk működésének következménye. Általuk a könyv maga archívum, mely lehetőségeket ad Nagyvárad lokális identitásának, illetve toposzainak felépítéséhez. A gyűjtemény bárhol fölüthető, hiszen képeskönyv, így kézbevétele maga is séta, tetszőlegesen választható útvonalakon. A képeslapgyűjtemény, kiegészítve korabeli publicisztikai írások részleteivel, létrehozza a tömegesből az egyedit: egy kulturális kontextusváltás következtében a város benne mégis műalkotás lesz, vagyis éppen egykori tömegárucikkekből meríti auráját. Olvasója gyönyörködhet nemcsak Nagyvárad, hanem a könyv szépségében is. Kovács Szilvia

„Hargitafürdőről nézve az irodalom” A Balázs Imre József már publikált esszéit, kritikáit tartalmazó Mint egy úszó színház című kötet 2005-ben jelent meg a PallasAkadémia Könyvkiadó gondozásában. Nem ez az első ilyen jellegű vállalkozása a szerzőnek, 2001-ben már olvashattunk tőle egy kritikagyűjteményt – A nonsalansz esélye címmel. A kötet sokat elárul az erdélyi magyar irodalomról, annak lehetőségeiről és Balázs Imre József irodalomlátásáról is.  „Az erdélyi magyar irodalom színpada egyelőre inkább csendes, mint erőteljesen felkavart vizeken úszik. Az E-MIL, a zetelakai írótábor és az Erdélyi Terasz irodalmi portál pedig annak bizonyítéka, hogy az erdélyi irodalom intézményesülési lehetőségei is bővültek. A Mint egy úszó színház alakulásában tárja az olvasó elé az erdélyi irodalmat, különböző korszakainak meghatározó momentumai kerülnek reflektorfénybe. A kiindulópontot az ezredforduló könyvtermése szolgálja. Így a sokáig elhallgatott történések, összefüggések felfedésére vagy a transzszilvanista, kommunista stb. hagyományoknak a jelen távlatából való vis�szaolvasására adódik lehetőség” – jegyzi meg Gyulai Levente a kötet kapcsán (Gyulai Levente: A kritikus szétnéz az úszó színpadon. Helikon, 2006/18. szám). E kötet Visky Andrástól kölcsönzött címe allegorikus: az úszó színház akár az erdélyi magyar irodalom egészére is érthető, és ennek megfelelően Balázs Imre József is sokkal inkább a színházban felbukkanó szereplőkre, mint magukra a szövegekre helyezi a hangsúlyt. A szerző szemszöge széles skálát fed le: találunk itt az emlékirat műfaját taglaló esszét, irodalomtörténeti fejtegetéseket tartalmazó írásokat, kortárs szövegek recenzióit és íróportrékat. A kötet láthatóan nem mutat fel olyan szerkezeti egységet vagy koncepciót, amely által a szövegek egymáshoz kapcsolódhatnának, egyedül a szerző személye és látásmódja fűzi össze őket. Ennek ellenére leszögezhetjük, hogy Balázs Imre József új horizontból vizsgálja az 1918/20 utáni irodalmat, és ezzel együtt újfajta megértési módokat próbál létrehozni és alkalmazni az általa kiválasztott al-

kotókkal kapcsolatban – több-kevesebb sikerrel. Maga a szerző is az útkeresés fázisában tart: „Az erdélyi magyar irodalom történetének megírásakor mindenképpen abból indulnék ki, ami mindig is »benne volt« ebben az irodalomban, csak valamiért kevésbé volt látható, talán éppen az általad említett »mítosz« fedte le… az én erdélyi magyar irodalomtörténetem éppen az a (valószínűleg) néhány száz oldalas könyv lesz, amely majd összeáll az olvasmányaim, kutatásaim, beszélgetéseim eredményeképpen” – nyilatkozza az Erdélyi Terasz 2006os számában Vári Csabának. Az azonban már lassan körvonalazódni látszik a kritikakötetből, mi az, amit elvet: például a nemzedéki megközelítését a problémáknak, illetve az ideológiákat szem előtt tartó olvasásmódot. Ami ezen felül a kezünkben marad, az egy válogatás a 20. századi erdélyi és az ehhez kapcsolódó magyarországi irodalom tárgyköréből, amit világirodalmi vonatkozások színesítenek. Újra felfedezi önmaga és a mi számunkra is Tamási Áron, Karácsony Benő, Horváth Imre szövegeit és nem utolsósorban személyiségét. A szerző először visszatér azokhoz az alkotókhoz, akik valamilyen oknál fogva nem illenek bele az érvényben lévő irodalmi koncepciókba. Azokkal foglalkozik, akik kivételt képeznek: Tamási Áron székelysége egyaránt beleillett a transzszilván és a baloldali (a Gaál Gábor vezette csoporthoz köthető) ideológiába, Karácsony Benő írásai egyikbe sem. Horváth Imre életműve különböző időszakokat fog át 1906 és 1993 között, „az emlékezet és az olvasás időhatárokat tágító folyamatai pedig tovább működnek, hiszen a verssorok természete az, hogy – minden látszat ellenére – nem férnek be a könyvek lapjai közé” (37). Bodor Ádámban a nemzedéken kívüliség fogja meg a szerzőt: „Bodor Ádám közel egyidős azokkal a szerzőkkel, akik az irodalomtörténetekbe »első Forrás-nemzedék« gyűjtőnéven vonultak be. Alapvetően mégis kivétel” (38). Ezeket követően olyan esszéket olvashatunk, amelyek újrafelfedeznek egy-egy feledésbe merült kötetet, életművet vagy gondolatot. Ki a súly alól című gondolat-

DISPUTA Lépcsők

Balázs Imre József Mint egy úszó színház című kötetéről

61

DISPUTA Lépcsők 62

sorában felidéződik Ligeti Ernő Súly alatt a pálma című írása. Hangsúlyozza, hogy a két világháború közötti irodalomról alkotott irodalmi elképzeléseket lényegében két szerző, a harmincas évek lázadó ifjúságához tartozó, baloldali Jancsó Elemér és a helikoni csoport baloldali csoportjához tartozó Ligeti Ernő befolyásolta a leginkább. Értékeléseik egymásra tevődtek. „Ebben a rejtett irodalomtörténeti elbeszélésben, amely egyre inkább eloldozódott az idők folyamán Jancsó és Ligeti nevétől, a szerkezet és az általánosíthatóság fontos volt: a helikoni írótársaság és ideológiája, a transzszilvanizmus áttekinthető szerkezetet biztosított, amelynek révén Kós Ká­ roly és Kuncz Aladár mint szervező-ideológusok központi figurákká válhattak” – írja Balázs Imre József (48–49). Minden alkalmat megragad arra, hogy átkötéseket hozzon létre múlt és jelen között. Horváth Imréről írva beidézi a szövegbe Székely János és Lászlóffy Aladár gondolatait, kontinuitást teremtve az erdélyi irodalmon belül. A Molter-életmű is azért érdekes, mert a kritikus kulcsfigurája a két világháború közötti irodalmi életnek. Figyeli, elemzi és ezzel fontos tájékozódási pontjává válik a jelenkornak. Az erdélyi magyar irodalom történetét alakító folyamatok jól kivehetőek a kötet írásaiból. Balázs Imre József keresi a közös jegyeket a magyarországi irodalommal, azok áramlataiba próbálja bekapcsolni az erdélyi irodalomban jelentkező tendenciákat. Gondoljunk csak A paródia éve című esszére, amelyben Király Levente, Székely Csaba és Fekete Vince könyveit a kilencvenes évek pályakezdőinek ironikus és parodisztikus beszédmódú szövegei között helyezi el. Itt kell említést tennünk a román irodalom jelenlétéről a szerző látóterében. A vörösruhás nő nyomában című írásában például a román–magyar kulturális kapcsolatok létrejöttének közvetett módjára hívja fel a figyelmet: „A fiatal román szociológusok és politológusok a magyar kultúrával elsősorban szakszövegek révén ismerkedhettek meg (többnyire fordításban), nyugati vagy közép-európai egyetemeken. (…) Abban a pillanatban, amikor nem az a kérdés, hogy miként hatott egyik kultúra a másikra, hanem az, hogy milyen megoldást talált a másik kultúra az enyémhez hasonló problémára, valami megmozdul” (192). Így van ez az irodalmi kapcsolódásokkal is: ő maga arra kereste a választ, hogyan arathatnak egyes prózai szövegek szakmai és közönségsikert, és eljutott egy háromszerzős román regényhez. A magyar

és világirodalmi kontextusok átszövik az írásokat – Szilágyi Júlia esszékötete kapcsán írja, hogy „Montaigne-re és Szerb Antalra ugyanúgy lépten-nyomon gondolhatunk a könyv olvasása közben, mint Nemes Nagy Ágnesre vagy Pilinszky Jánosra” (62). Nem véletlen, hogy Az erdélyiség hasznáról és káráról, illetve A transzszilvanizmus és a dugó című írások nyitják a kötetet. Balázs Imre Józsefnek az a fő kérdése, hasznos-e a transzszilvanizmus az erdélyi magyarság számára, szükség van-e arra, hogy valamilyen ideológia alapján megkülönböztessük ezt a regionális irodalmat az összmagyar irodalomtól. A szerző bevezeti az „erdélyizés” fogalmát, és ezzel már el is ért a Szemlér Ferenc által írt Jelszó és mítosz kiváltotta vita alapproblémájához. A jelszó fogalmi jelentése kevés, így az idő folyamán átalakulhat/módosulhat annak mögöttes tartalma. A szerző végigköveti Szemlér érvelésének vázát, és vele együtt vizsgálja a transzszilvanizmus fogalmi jegyeinek jelentését. Felsorolja az erdélyi liberális szellem mítoszának jellemzőit, a földrajzi érveket, történeti érveket. Itt kell megjegyeznünk, hogy a kisebbségvédelmi ideológiák liberalizmusa alapjukból fakad, egyszerre hirdetik a békés egymás mellett élés elvét és a nemzeti identitás megőrzésének fontosságát. A transzszilván ideológiát is a liberális hagyomány védelme és az együtt élő népek testvériségének gondolata határozza meg, az erdélyi népek közös hagyományainak megléte alapfeltételként jelenik meg benne. A transzszilvanizmusból kiindulva, amely a régió specifikus jellegét hangsúlyozza, azt kell feltételeznünk, hogy annak közel azonos módon kell feltűnnie a három erdélyi etnikum (székely, szász, román) életében. A Szemlér által felvetett kérdésekre Kós Károly válasza nem tud új érveket beemelni a vitába, és ezáltal ő is a transzszilvanizmus hitmozzanatát, ideológiai megalapozottságát támasztja alá. Vallasek Júlia is értékeli könyvében (Elváltozott világ, Debrecen, 2004) a vita eredményeit, és arra a megállapításra jut, hogy „Válaszcikkében Kós Károly egyszerűen megismétli már korábbról ismert körkörös érvelését, viszont (…) figyelmeztet arra is, hogy az ún. fiatalok írásaiban sem körvonalazódik új, a transzszilvanistától eltérő kánon. Szemlér akkor téved, amikor arra a magabiztos következtetésre jut, hogy a transzszilvanizmus varázserejét vesztve egyszerűen eltűnt. A transzszilvanista szótár elemei, a helytállás és szenvedésből értéket kovácsoló magatartás megannyi szimbóluma hol látens módon, hol dominánsan

jelenléte.” – olvashatjuk a tanulmánykötetben (72). A sorozat keretein belül megjelenő A vér városa című Ady-válogatásban keresi ezt a Váradot Szálinger Balázs. Gittai István előszavában a kortárs váradi költőket A Holnap és a Tíz Tűz antológiák váradi szellemiségének folytatóiként emlegeti. Ám „a Váradykonban (Szálinger versei kivételével) nem ugyanarról a váradi szellemiségről van szó, mint az említett korábbi antológiák esetében” (138). Maga Szálinger is kortárs verset ír, de a vershelyzetek, a „vér-halál kapcsolatteremtés” ismerősek az olvasónak. Balázs Imre József kérdése az, hogy milyen az a versbeszéd, amely valamilyen formában Váradhoz kötődik. A kötet szerzői, például Szőcs Kálmán, Csiki László, Kenéz Ferenc, Kőrössi P. József sokféle vershagyományhoz kapcsolódnak, alkotásaik nem határolhatóak be közös jegyek által. Ennek ellenére Balázs Imre József összegyűjti nekünk azokat a hangulati elemeket, amelyek elevenné teszik ezt a várost. Székelyudvarhely hasonló módon kultikus helye az erdélyi magyar irodalomnak. A város, amely Sz betűvel kezdődött – Székelyudvarhely és irodalma című esszében írja a szerző: „Egy város nem biztos, hogy olyan, amilyennek megírják. Sokkal inkább olyan, amilyennek elgondolja magát. Amilyenként önmagára ismer a leírásokban. A város falakat, épületeket, életformát is jelent, de elsősorban a fejekben van és kell lennie. A város a nyelvvel kezdődik, amelyen róla beszélnek” (41). Szomorú, szenvedélyes és szarkasztikus hangon szólnak a városról a különböző alkotók. Tompa László száraz, jogi nyelven ír, az elvágyódás hangja az övé: „Mintha Tompa nem akarna a város részévé válni. (…) A szomorúság nyelve egyszerű: voltaképpen csak közvetve szól arról, amiben megfogalmazódik. A város az a hely, amelynek legfontosabb jellemzője az, hogy legjobb lenne felcserélni egy másikkal, egy „autentikusabb” hel�lyel. Ez az sz betűvel kezdődő város nemhely” (41–42). Tomcsa Sándor szarkasztikus beszédmódja többet megmutat a városból: nála „nemcsak a fojtó csend jellemzi a városkát”. A szarkasztikus hang néhol szentimentális elemekkel keveredik, ez teszi lehetővé egyszerre a külső és belső identifikációt a szöveggel. „Ez a nyelv egyaránt működteti a városból és a városról való beszédet” (43). Tamási Áron szenvedélyes beszéde kívülről szemléli a várost, őt a birtokbavétel gondolata foglalkoztatja. „A várost nem kell feltétlenül beleírni a szövegbe ahhoz, hogy azt magáénak érezze a

DISPUTA Lépcsők

a kilencvenes évekig jelen van az erdélyi irodalomban” (26–30). Balázs Imre József Láng Gusztáv, Cs. Gyímesi Éva és Pomogáts Béla álláspontjait is párbeszédbe lépteti a Jelszó és mítoszban foglaltakkal, így újabb távlatokat nyit meg a számunkra. Az első két esszé összefonódik, de az erdélyi irodalom problémái ott lappanganak a kötet egészében. Nem véletlen, hogy az erdélyi irodalom intézményesülési módjairól szóló írások zárják a kötetet. Balázs Imre József hangot ad annak a céljának is, hogy az erdélyi magyar irodalmat integrálja az összmagyar irodalmi kánonba. A kötetben ezen kívül még több fontos problémafeltevést is találunk. A múlt archiválásában, rekonstruálásában és újraértelmezésében fontos szerepet játszanak az irodalmi szövegek. A szerzőt foglalkoztatja a különböző énelbeszélők és a múlt viszonya, a pozíció, melyet egy adott narrátor elfoglal. Keresi a napló, a memoár, az önéletírás, vagyis a magánélet műfajaiban rejlő lehetőségeket, illetve műfajilag el is határolja ezeket egymástól. (Így kerül figyelme középpontjába Gáll Ernő Naplója, Horváth Andor Tanúskodni jöttem című kötete, valamint a Krompecher Hermina naplóját elénk táró Kántor Lajos-regény.) Megállapítja: „…a kevésbé kötött szabályok szerint működő szövegek felől jobb rálátás nyílik egy kultúrára… (…) Elsősorban talán a heroizáló, évtizedeken át »hivatalosnak« számító történelemszemlélet által meghatározott szövegkorpuszhoz képest történik elmozdulás; ez a szemlélet a napló- és emlékiratírók magánszférájában szükségszerűen megbomlik” (155). A kötet alaposságát dicséri, hogy Balázs Imre József elméleti szempontból is körbejárja a témát. Ugyanilyen fontos számára a városmítosz megjelenítése, különösen Nagyvárad kultusza izgatja a fantáziáját. A város vére című esszében idézi Ady Endre 1910es, Nyugatban megjelent írását: „Egy kis Amerika Magyarországba tolva, s egy kis Magyarország Szmirna tájékára elgondolva: körülbelül ez ez a város. Levegője vérszagú, mert ez a Vér városa, s ilyen volt mindóta ” (137). A Palatinus Kiadó Várad, villanyváros címmel könyvsorozatot indított, ennek kapcsán jegyzi meg a szerző: „Különös ötlet egy könyvsorozat tervét egyetlen város köré építeni. Várad esetében mégis könnyű dolga volt a sorozatszerkesztő Réz Pálnak. Nem csupán egy városnév, hanem egy hangulat is összefogja a köteteket: a századfordulós Várad nyugtalan, nyitott, megpezsdülő kultúrközegének

63

DISPUTA Lépcsők

város. A város egy szemlélet, egy hangulat; pontosabban: több szín és több hangulat együtt-létezésével, az emberi lét teljességével van összefüggésben. Mi más lehetne inkább összefüggésben mindezzel, mint a halál” (45). Válogatás közben az ezredforduló erdélyi magyar lírája sem hullik ki Balázs Imre József rostáján. Itt is az foglalkoztatja, mitől erdélyi ez a költészet. „1989 tipikusan olyan pillanat, amely fordulatjellege révén lehetővé tette az »erdélyi magyar költészet« fogalmának átalakulását. (…) A magyar nyelvterület különböző régiói közötti információáramlás felsokszorozódott ebben az időszakban. (…) Annak, hogy a magyar irodalom mégsem egységes térítésben ismert – hogy például a szekszárdi és kézdivásárhelyi közönség nem ugyanazokat a szerzőket ismeri és olvassa –, jobbára csak technikai és anyagi okai vannak: a könyv- és lapterjesztés számára az országhatárok továbbra is komoly problémát jelentenek. (…) A magyar irodalom konkrétumokban is megnyilvánuló egysége tehát egyelőre inkább vágy, netán kitűzött cél, de nem realitás” (92) – írja az Ezredfordulós körkép az erdélyi magyar költészetről című esszéjében. Az erdélyiség mindenekelőtt egy plusz témalehetőséget jelent az Erdélyben élő írónak vagy költőnek. Balázs Imre József számba veszi az idősebb generációt, a neoavantgárd, késő modern, posztmo-

64

dern beszédmódokon megszólaló költőket és kortársait egyaránt. Leszögezi: „Az erdélyi magyar költészetet az ezredfordulón tehát egyszerre több irányzat egyidejűsége jellemzi, a különböző intézmények, csoportosulások, egyéni műhelyek sokszínűségét kell valamilyen szinten »rendeznie« annak, aki teljességre törekedve próbál rálátást nyújtani a magyar irodalomnak erre a szeletére. A kortárs erdélyi költészet recepciójának, illetve a mozgalmas kritikai életnek a hiánya jelentősen megnehezíti egy megbízható kép kialakítását, így e vázlat minden bizonnyal további kiegészítésekre, árnyalásokra szorul” (101). Balázs Imre József ebben a tanulmánykötetében megpróbálja értelmezni/átértelmezni a használatban lévő irodalomtörténeti narratívákat, rámutat hiányosságaikra, és néhol pótolja is ezeket. Áttekinti szinte valamennyi fontos csomópontját az erdélyi magyar irodalomnak, új távlatokat nyit meg, és eközben szórakoztatja is az érdeklődőket. Annyi bizonyos, hogy az Erdélyben íródott magyar irodalom olvasói nem mehetnek el szó nélkül a kötet mellett. (Balázs Imre József: Mint egy úszó színház – Esszék, kritikák. Pallas-Akadémia Könyvkiadó, Csíkszereda, 2005. 210 oldal, ármegjelölés nélkül) Riskó Éva

Hibaigazítás Előző számunk Macskakő rovatában elmulasztottuk feltüntetni, hogy Szurmainé Silkó Mária, a közelesen megjelenő Szabó Magda-monográfia szerzője, nemcsak a rovat interjúját készítette, de ő volt szíves rendelkezésünkre bocsátani Szabó Magda díszpolgárrá avatása alkalmából mondott beszédét, Balogh Istvánnak írt levelét, a Hódmezővásárhelyi Református Gimnázium tanári gyűlésének jegyzőkönyvét, illetve az írőnőt ábrázoló több (részben általa készített) fényképet; ráadásul nevét is hibásan írtuk. Mindezekért szerzőnk és olvasóink szíves elnézését kérjük.