Kapualj Balogh Tibor: A szerelmi tények világa Beszélgetés Ujváry Zoltán néprajzkutatóval Tóth Dénes: Az érzéki színház

Lapis József: Vágyidő .....................................................................   3 Főtér Erdei Nóra: Erotikán innen és túl – gondolatok a szexualitásról .....   4 Macskakő Nádasdy Ádám: A haverom .............................................................   8

Tartalom

Küszöb

Gulyás Judit: szoknyaNADRÁG .......................................................   9    rúdARANY ...........................................................................   10 Nagy Koppány Zsolt: Amelyben Ekler Ágostra emlékezünk ..............  11 Balla D. Károly: A bűnök lényege    Kényszerek hatalma .............................................................   16 Kapualj Balogh Tibor: A szerelmi tények világa    Beszélgetés Ujváry Zoltán néprajzkutatóval .............................   17 Tóth Dénes: Az érzéki színház . ....................................................   22 Árkádok Batta Ágnes: Építészeti workshop  . ..............................................   27 Kőszeghy Attila: Válaszúton    Gazdálkodó műemlékvédelem vagy kényelmes siránkozás? ........   30 Pláza Dunai Tamás: Rajzolt erotika  .......................................................   32 Lépcsők Bódi Katalin: A fantasztikus könyvtár – Veszedelmes olvasmányok  .37 Kovács Szilvia: A nagyvárostörténet fényei és árnyai    Császtvay Tünde: Éjjeli lepkevadászat.    Bordélyvilág a történeti Magyarországon  ............................... 40 Marcsek György: Szex-film – Erotika a filmben  ............................. 44 Műhely Tegyey Imre: Female intruder  . ..................................................... 47 Széplaky Gerda: Az erotika sötét oldala........................................... 58 Toronyszoba Bereczki-Csák Helga: Bájital, kísérővel  .......................................... 62

DISPUTA

Pósán László: Szexualitás a középkorban  ...................................... 53

1

E számunk szerzői:

Balla D. Károly  költő, Ungvár Balogh Tibor  újságíró, színikritikus, Debrecen Batta Ágnes  újságíró, Debrecen Bereczki-Csák Helga újságíró, Debrecen Bódi Katalin  irodalomtörténész, Debrecen Gulyás Judit  költő, Miskolc Dunai Tamás  PhD-hallgató, Szeged Erdei Nóra  kultúrakutató, Budapest Kovács Szilvia  tanár, Debrecen Kőszeghy Attila  építész, Debrecen Lapis József  PhD-hallgató, Debrecen Marcsek György  PhD-hallgató, Debrecen Nádasdy Ádám  költő, Budapest Nagy Koppány Zsolt  író, Budapest Pósán László  történész, Debrecen Széplaky Gerda  filozófus, Debrecen Tegyey Imre  klasszika-filológus, Budapest Tóth Dénes  újságíró, színikritikus, Debrecen Médiapartnereink: www.epiteszforum.hu

A Debreceni Disputa megvásárolható az alábbi könyvesboltokban: Alternatív Könyvesbolt, Hatvan u. 1/A Fókusz Könyvesház és Galéria, Hunyadi János u. 8–10. Sziget Könyvesbolt, Egyetem tér 1. A folyóirat elektronikus formában olvasható: www.deol.hu

Debreceni Disputa VII. évfolyam, 6. szám, 2009. június Megjelenik 1000 példányban

Főszerkesztő: S. Varga Pál Szerkesztőbizottság: †Bényi Árpád, Berényi Dénes, Berkesi Sándor, Gáborjáni Szabó Botond, Görömbei András, Hollai Keresztély, Orosz István Szerkesztők: Berta Erzsébet (Árkádok), Lapis József (Lépcsők, Pláza) Nagy Gábor (Fotó), Papp András (Macskakő) Szénási Miklós (Kapualj)

DISPUTA

Anyanyelvi lektor: Arany Lajos

2

Kiadja: a Debrecen Önkormányzat Lapkiadó Kft. 4025 Debrecen, Simonffy u. 2/A, tel.: (52) 581-800 E-mail: [email protected] Felelős kiadó: Angi János Borító, lapterv: Petromán László Tördelés: Kaméleon Dizájn Kft., tel.: (52) 532-211 Nyomtatás: Alföldi Nyomda Zrt., 4027 Debrecen, Böszörményi út 6., tel.: (52) 515-715 ISSN 1785-5152

Vágyidő Lapis József

gyományozódás között – például – a tekintetben, hogy miként, minek a hatására, milyen szelekciós folyamatok által válik és választódik ki a másik teste (és szelleme) mint a vágy aktuális tárgya. A vágy megteremti a számunkra való Másikat – legyen az bármely élő vagy élettelen létező, vagy akár a kristálytiszta vizű patakban földerengő tükörkép. (A vágy összeütközésbe kerülhet az erkölccsel – de a vágy mindenekelőtt amorális.) Az erotikus test az induló, de meg nem érkező, az utazásban élvezetet lelő test; az erotikus pillanat a befejezetlenség, a felfüggesztettség pillanata, a mozdulattá alakuló energiáé; az erotika ideje a vág�gyal átitatott idő, melyben Erósz eszméből történetté válik. (Az erotika idejéből kilépve illan az érzéki vágyként értett szerelem, de a szerencséseknek megadatik az átlépés egy másik, a szellemmel átitatott szerelmes időbe.) Az erotikus pillanat az életé, mely a halál felé mozdul, ám nem éri el – az erotikus élményben egy perc az örök élet. Az erotikus pillanatban a fokozódó, ám valójában fokozhatatlan élet-gyönyör vibrál, melynek nem kölcsönöz szépséget a múlás háttérbe szoruló, ám meglévő sejtelme: az erotika szépsége a létezés intenzív jelenidejéből fakad. Tanathosz térdet hajt az erotika végtelen pillanatában diadalmas Erósz előtt – ám úgy teszi ezt, mint aki tisztában van vele: veresége átmeneti. Az élet násza a halál árnyékában zajlik – de ki veszi észre olyankor az árnyat, ha az egymás felé forduló testek tüze fényesebb bármely napnál? Az erotikus idő egyszerre szeretne örökké tartani és végessé válni, hiszen a vég kecsegtet a gyönyör teljességével. Az erotikus test elgyengül, s nem tud ellenállni többé annak az örömnek, melynek eufóriájában azonmód meg is semmisül. Az erotika úgy törekszik a beteljesedésre, hogy egyszersmind terelgetné maga előtt az idők végezetéig – mivel ez nem lehetséges, önmagából hozza létre, önmagába ágyazza a teljességet: az idők végezetét.

DISPUTA Küszöb

B

eszéljünk az érzékiségről, beszéljünk a vágyról. Hogyan tudnék fölmutatni valamicskét az erotika elsődlegesen testi tapasztalatából a rendelkezésemre álló fehéren-fekete absztrakt betűkészlet segítségével? Sehogyan sem, mondanám (írnám) elsietve, túlontúl gyorsan. Túlontúl gyorsan, hiszen a betű, a nyomdafesték talán mégiscsak érzékíthető. Akár a Bibliában: „A te két emlőd, mint két őzike, a vadkecskének kettős fiai. A te nyakad, mint az elefánttetemekből csinált torony; a te szemeid, mint a Hesbonbeli halastók, a sok népű kapunál; a te orrod hasonló a Libánus tornyához, mely néz Damaskus felé.” (Éne­ kek éneke, 7.3,4) A betűk a látás segítségével nyernek érzékiséget. A jelek a szemen keresztül az elmébe hatolnak, s ott valami átalakul, megszületik, képzeletünk érzékenyül, a halott nyomdafesték bennünk élővé válik, s változni kezd a testünk. Fölfigyelnek valamire a zsigereink. A hatás, az eredmény alapvetően testi. Érzéki, amennyiben ahhoz hasonló, mintha többfajta érzékterület által fölfogott inger ért volna minket. Érzéki úgy, mint szenzuális, de nem feltétlenül érzéki úgy, mint erotikus. A kettő közötti különbség, alighanem a vágy hárombetűs (négy leütéses) jelsorozatával írható le. (Feketével, fehéren.) Aligha lehet szó erotikáról vágy nélkül (bár a vágy nem szükségképp erotikus). Erotikus élményben részesülni: kívánni, vágyni, sóvárogni. De mire? E kérdésre számos válasz született az ókortól napjainkig – erre próbálnak felelni már Platón szereplői is ama híres lakoma során. Vágyni valami olyanra, amiben hiányt szenvedünk. Vágyni a(z esszenciális, a tökéletes) szépségre. Sóvárogni elvesztett másik felünkre. Erotika és Erósz gyökere közös – a két jelsor arra enged következtetni, hogy szoros kapcsolatban áll a szavak jelentéstartománya. S hát Erósz, a szerelem, a szépség, az ideák, a hiánytételezés – mind-mind kulturálisan hagyományozódott fogalmak és értelemalakzatok. Mégsem állíthatjuk biztosan, hogy semmilyen összefüggés sincs eme kultúrtörténeti kontextusok és azon primer testi élmények között, melyeket szerelmi kínként vagy érzéki gyönyörként lehet megtapasztalni. Az összefüggés nem feltétlenül közvetlen, hiszen rendre van egy pillanat, melyben csak a test beszél, vagy még inkább, melyben csak a test cselekszik: árad és áramlik, párolog és párakeveredik, érint és érintkezik. Ám közvetett összefüggés mégis van az erotikus tapasztalat és a kulturális ha-

3

Erotikán innen és túl – gondolatok a szexualitásról Erdei Nóra DISPUTA Főtér 4

„Valahol ott kellene kezdeni, hogy minden- kálva lemoshatatlanul eggyé válik a kükinek van biológiai és társadalmi neme, s ez lönféle koncepciókkal: ő lesz a bűn bironem csak szerep, hanem identitásunk alap- dalma, a fekália, az okádék, a váladék, a vető része. Nincsen a nemiségtől elválasz- vér, nyál, minden testnedvek eredete és tott szerepünk. A világ nőkre és férfiakra minden undor fészke. A fizikális és a spivan felosztva. Nemi identitásunk belsőnk- rituális és/vagy elméleti dichotómiája csak be épülve irányítja cselekedeteinket” – írja erősödött a kora újkortól kezdődően, hiDrozdik Orsolya,* látszólag már-már köz- szen a reneszánsz test fragmentált terméhelyszerűen leegyszerűsítve a test, a ha- szetével ellentétben megjelenik a koherens talmi diskurzus és az identitás, identitás- univerzálék és egységes koncepciók utáni képzés folyamatainak bonyolult viszonyait. vágy. A testet jól látható határai alapján Ám ha ott kezdeném, ahol az idézet sejte- definiálva a hermetikusan elzárt korpuszti, akkor nem hagynám játszani a szexust, ban az individuum – mely eredetileg egy és a „bűnös testet”, melyre évezredek óta rá- oszthatatlant jelent – tehát magán a testen telepszik a titkos fantazmagóriák becste- keresztül is performatívvá válik – a test lennek ítélt árnya. Így én most máshonnan metaforikus körberajzolása a kulturális elkezdem a történetet: csonvárások szerint nem mást tok, inak, hús, tükör, az jelent, mint azt, hogy a test erotikus test masszív téziönmagában az énképzés se, melyet szinte lehetetlen alapjául szolgál. A kulturáelsődlegesen megtapasztallis rétegekkel vastagon beni. Az a test, melyet viselek, borított test, testiség törmellyel folytonos érintke­ ténete mellett s a szexus zésben vagyok, paralogikus meséjével párhuzamosan rejtvény, olyan diskurzus, egy „engedetlen”, a szabámelyet most mégis szavaklyokat semmibe vevő, titkal írok le, meg. kos mese is kibontakozik. A kulturált korpusz A test tehát, ahogyan minkontrollja nem engedi meg den más is, termék, melya test erotikájának kifenek vezető koncepcióját az jeződését, a test csupán aktuális hatalmi szcéna boeszköz, csupán hordozó a szellem számá- nyolult eszköz-, szimbólum- és szükségletra, mely gyengül-erősödik, beteg lesz vagy rendszere határozza meg. Ennek eredmééppen csodával határos módon épül. Ez nyeképpen jönnek létre olyan ideologizált a regulázott test a tudományos zártság testképek, melyek a fetisizmus és a kuleredménye – a medikalizált test neutrális: tuszképzés folyamataival írhatóak le. zárt inercia-rendszer, biokémiai folyamaEbben a testben az erotika olyan hatokkal leírható kompakt sejtszerveződés. tárterületté válik, melyet a tudományosA sejtek nem kívánnak, nincsenek vágya- hierarchikus diskurzusok igyekeznek elik, így a minket körülölelő világ tudomá- tussolni. Az elnyomás kézenfekvő, hiszen nyos diskurzusai azt is megmagyarázzák, a szexus vagy az erotika minden esetben hogy a vágy bizonyos hormonokhoz és olyan megjelenési formát kap, amelyben enzimekhez kötődő, pszichésen is kifeje- nem csupán a már említett negatív, sőt, ződő folyamat, mely telkifejezetten visszataszíA cogito ergo sum unijes egészében a kopulatív tó képzetek köré összponverzumában nehéz a fajfenntartást szolgálja. tosul, hanem amely egy testet pozitív érvként A cogito ergo sum univernémán futó és folyó tárhasználni: a gondolkozumában nehéz a testet sadalmi közüggyé is válik. dás mindig megelőzi a pozitív érvként használA test, mely medikalitestiséget… ni: a gondolkodás mindig tásában mindenkire tarmegelőzi a testiséget, a tozik, hirtelen megnémul képzet, mellyel felöltöztetjük időről időre az erotika hálójában, a bujaság kulturátestünket (sőt, testeinket), az anyagiság lis és társadalmi bűn lesz. Olyan gyakorfölé emelkedik. lat, mely a meghatározhatóval, a megraAz anyagias test – mely enni kér, mely gadhatóval szemben a kiszámíthatatlant, terjeszkedik, szűkül – a cogito mögött buj- a verbalizálhatatlant jelöli, melynek sze-

*

Drozdik Orsolya: Előszó. In: Sétáló agyak: kortárs feminista diskurzus. Szerk.: Drozdik Orsolya. Bp., Kijárat, 1998. 8–23.: 8.

DISPUTA Főtér

mantikai rendszerünkben igazából nin- a pornográfia és az erotika között. Az eroticsen semmilyen megragadható pozíció- ka – bár még mindig többé-kevésbé tabu, és ja. Abban a pillanatban, amikor elkezdünk hajlamosak vagyunk saját szexusunkat és jelet, jelöletet vagy éppen szexuális gyakorlatunkat Abban a pillanatban, jelentést keresni az erotierotikának és nem poramikor elkezdünk jelet, ka talaján kibontakozó elnográfiának látni – egyfajjelöletet vagy éppen képzeléseinkhez, jelrendta tenyésztett pornográfia, jelentést keresni az szerünk összeomlik. mely kulturálisan megerotika talaján kibonA kérdés soha nem az, közelíthető koncepciókat takozó elképzelésehogy kit kívánok, hanem, nyújt át a fogyasztónak. inkhez, jelrendszerünk hogy mi is tulajdonképAz erotika a társadalmi elösszeomlik. pen a vágyam, mit tesz fogadhatóság határán áll, velem, a testemmel, mit a kint is-bent is misztikus tesz a másik testével. Maga a vágy célja sem motívumai megragadásának lehetőségével. olyan megkapó, mint annak a kérdésnek a De fordítsuk meg a dolgot: az erotika, mevizsgálata, hogyan is működik és milyen lyet igyekszünk finomabbnak, intimebbnek relációban áll a számomra egyértelmű napi és személyesebb élménynek látni, tulajdondiszkurzív rítusokkal, amelyek meghatá- képpen a pornográfia – szemlesütve bár, de rozzák a testemet és a hozzá való viszonyt. – elfogadott párja, hiszen ugyanazt mutatA magamhoz fűződő viszony nem csupán a ja az erotika is, amit a pornográfia kínál, szellememmel folytatott kreatív diskurzu- csupán kisebb tükörben, távcsövön át. Az sok szövevényes hálója, hanem a testem- erotika kulturális mítosz, melybe bujasámel folytatott sajátságos aktusok egysége gunkat rejtjük, mellyel vágyainkat műalkois. Abban a pillanatban, hogy megérintem tásokba, reklámokba, kulturális aktusokba önmagam, meghasonlott elképzelés támad száműzzük, hogy mindig hozzáférhessünk az énben: saját magamban váltok ki inge- legitim és legális módokon ahhoz az izgarületet és próbálom feldollomhoz, amit a kulturágozni az érintés erotikáját, lisan elzárt, elkendőzött Az erotika kulturális mégis az én megérintem azt test fel-felbukkanó szamítosz, melybe bujasákulturális közhelye hirtebadsága, szabadossága jegunkat rejtjük… len az én megérintem éntlent. Az erotika brutálisan té válik. Egyszerre vagyok átjátssza az elmét a fantáobjektum és szubjektum, ziának és ezen keresztül aktor és perceptor, saját magamhoz való a testnek, kitöltjük a hiátusokat a végső viszonyom tisztasága elillanni látszik. Az cél érdekében – s ne feledjük, ez a végső önmagamság perceptív, sőt, affirmatív ero- cél egybeesik a pornográfia végső céljával, tikája egyértelmű, olyan sajátságos dialó- azaz az öncélú és elnyomó élvezettel. gus önmagammal, melyet semmilyen nyelv A test, legyen az férfi avagy női test, nem képes elbeszélni. Talán ebben rejtőzik saját diszkurzív performatív aktusain keaz erotika nyelvének egyik kulcsfontossá- resztül határozza meg önmagát – azzá gú eleme: a nyelven túliság. A nem elbe- válik, amivé a testet körülvevő hatalmi poszélhető erotikus tapasztalat közhelyszerű zícióban lévő beszédmódok teszik. Ennélnarratívákba foglalása csupán helyettesí- fogva mind az erotika, mind pedig a portése a szexuális gyönyörnek, amikor is ar- nográfia sajátos hatalmi diskurzus: lényegi tikulálatlan hangok formájában fejeződik lesz a „ki játszik” kérdése, hiszen szubjekki egy élmény. S ez nem csupán magam tumok, egyének, testek válnak egymásnak számára nem hozzáférhető, de egyetlen alá- és fölérendeltjeivé, kiszolgáltatottjaivá. egyén számára sem. Tudjuk, mi kelti fel a Míg az erotika ezt a vágy fokozásához köti, vágyat, hiszen ez többé-kevésbé kulturáli- addig a pornográfiában ez maga a vágy társan kódolva van (tehát az adott társadalom gya, azaz a másik leigázása, testének átjászépségideáljának megfelelően változik és rása és használata. A szexus nemritkán a strukturálódik), mégis, magáról a vágyról másik akarattól való megfosztásának játénem tudunk sokat. Hasonló helyzetben va- ka, az „én teszem ezt veled” játéka és egygyunk az erotikával: jól tudjuk, milyen is ben fegyvere is, „a te élvezeted forrása én az, ami erotikus, ugyanakkor magáról az vagyok”, „a te fájdalmad forrása én vagyok” erotikáról szintén csak közhelyekkel ösz- állításaiban kicsúcsosodva. A rejtett testszefércelt, zavaros koncepciókkal tudunk tájak működése feltárulkozás, kiszolgáltaszolgálni. tottság – nem a társadalomnak vagy a lebuAz erotikáról szóló elképzelések egyik kás veszélyének, hanem a másiknak vagy sarokköve az, hogyan tesznek különbséget éppen a saját vágyaknak.

5

DISPUTA Főtér 6

A pornográfia (és tulajdonképpen az hatalom megszilárdult rendszere által korerotika is) kiváló példa arra, hogyan válik dában tartott test metaforikus felmetszése, egy művi-képi test, tehát egy torzult test- a szabályok statikus voltukból való kimozkép közvetlen emberi tapasztalatok ere- dítása. A nyitott és felszabadító szexus kidőjévé, az erotizmus mítoszának alapve- iktatja azokat a kódokat, amelyek a totális tésévé. A képernyőn látható (női és férfi) regulativitáshoz kötődnek, újfajta utakat test mindenkié, végtelen mennyiségben kínálva ezzel a kíváncsi testnek és elméés módokon sokszorosítható, sőt, ma már nek. akárhová magunkkal is vihetjük. Ez a test A pornográfia látszólag titkos diskurerőteljesen szexualizált, digitális mell- és zus, mely akár a szabadság, szabadosság legenitáliatömeg, melynek egyetlen és köz- hetőségét is hordozhatná. De a pornográfia ponti funkciója a vágy kielégítése. Azzal, zavarba ejt, hiszen a testekről tilos nyílhogy sokszorosítható, hordozható, megál- tan beszélni, főleg, ha azok érintkeznek is. lítható, előre- és hátrapörA pornográfia nem adja A pornográfia nem gethető, olyan képzetet meg azt a szabadságot, adja meg azt a szabadkelt, mintha a felhasznámelyet az egyén remél ságot, melyet az egyén lónak totális kontrollja tőle. Az így létrejövő tesremél tőle… lenne az adott test fölött, tek – mert a pornográfia holott csupán beállított, kultúrájában a férfitest is teljességgel művi jelenetet lát. A vizuális újraképződik – szingulárisak és monoton térhódítással a szexuális fantázia sokkal szexusba süllyedtek: a pornográfia nem tákevésbé innovatívvá, ám annál durvábbá maszt elvárásokat, a pornólány úgy szereti vált, hiszen egyre távolabb tolja a szexu- a férfit és úgy szexel vele, ahogyan a férfi ális ingerküszöböt: ennek eredményekép- akarja, sőt, a vége mindig ugyanaz. A porpen teret hódít a brutális, erőszakos és gro- nográfia az öncélú és énközpontú szexus teszk szexus. Nem a testképek ilyen nyílt lehetőségét hordozza, miközben kialakítja hozzáférésének eredményeként radikalizá- a fragmentált nő képzetét: a test az erolódott a szexus, hiszen a szexuális agresz- gén zónákra korlátozódik. A feldarabolt nő szió kultúrtörténete egyidős a szexualitás funkcióját erősen korlátozza, és egy vágytörténetével. Ugyanakkor különös figyel- képet gyárt le belőle, melynek tulajdonmet érdemel, hogy a hatalmi struktúra ter- képpen semmi köze sincsen a valósághoz. melés- és eredményorientált világában a Fehérneműben – vagy még abban sem – póhatalom feltűnően erősen – nemhogy tűri, zoló nők és férfiak ál-szexuális élvezetét de támogatja – ezt a fajta radikalizmust, s figyelve, melyet egy rendező állít be jeleteszi mindezt a szexuális szabadság és a netről jelenetre, alakul ki az a hamis kép szexuális másság elfogadásának jegyében. a társadalomban, amelyről senki sem beA hatalom számára ez is egy formája az szél nyilvánosan, de mindenkit nyomaszt: egyén – a pornográfia esetében gyakrab- a nőket azért, mert soha nem lesznek olyaban a férfiak, mint a nők – szokásainak és nok, mint egy szexrabszolga, a férfiakat elképzelésének kordában tartásának, sőt a pedig azért, mert élvezetüket nem tudják fogyasztói kultúrába való újólagos vissza- hús-vér társsal megosztani. Míg a nők teste vezetésének is. A test már említett titkos nem illeszkedik a pornólányok töredezett történetei – melyekre kiváló példa de Sade és használható testéhez, a férfiak testükvagy Bataille – cinkosan a szellem és a spi- höz való viszonya is megváltozik: a magárituális kiterjeszkedés eszközeként bánnak nyos szex szégyenérzete mentális és pszia testtel, az egyén szabadságának kérdé- chés blokkokat képez az egyénben. Így a sét, a szexus végletes és kultúradöntöge- pornó szétdarabolja a férfit is, aki számára tő oldalát boncolgatják kísérleti jelleggel, a egyetlen testrészre koncentrálódik az élvemásik iránt tanúsított önzés vagy éppen az zet – a férfi fragmentált teste azonban nem emberek közötti konvergenciák felbomlása kompatibilis a képernyőn fel-felbukkanó, kerül a középpontba. Ezekben az esetekben fragmentált női testtel. A pornó a szexusa szexus és a test újraíródik egy határterü- hoz kötődő szégyenérzet mellett egy másik, leteket körbejáró diskurzusban, amelyben a dominanciára építő diskurzust is bevea testek kanonizált határai is megszűn- zet, hiszen a férfi gyakorlatilag kukkolja a nek, a társadalmi test kifordul önmagából: képernyőn látható nőt, azaz úgynevezett csontok, inak, salakanyag, testnedvek stb. szkopikus ösztöneit éli ki. Az élvezet forgroteszk vagy éppen érdekfeszítő egyvele- rása nem elsőleges, hanem sokadrangú és gévé válik, s a kevésbé edzett befogadók- áttételes, a látvány a voyeuré, tehát hatalban ez a legelemibb szinten is zsigeri un- mat ad a kukkolónak, hiszen a képernyőn dort vált ki. Az antitest-koncepciók célja a megképződő nő tehetetlen és szervilis, tö-

mazochizmust vagy éppen frigiditást kitermelő szexualitásnak pedig számos olyan aspektusa van, amelyre az egyén nehezen talál bárminemű magyarázatot. Mesét mondtam a szexusról, az erotikáról és testről: az inaknál, a húsnál, csontoknál, a testnedveknél kezdtem – a hatalomnál, erőnél és játékoknál hagytam abba egy olyan mesét, melyet soha nem lehet végigmondani, melyet valahogyan mindenki másképp ismer, mindenki máshogyan mesélne el. Olyan történet, melyet mindenki személyesen érez, ám ha el kell mesélni, nem találja hozzá azokat a szavakat, amelyeket el sem merne mondani. S talán ezek sem az én szavaim.

DISPUTA Főtér

kéletesre photoshoppolt teste egyetlen cél érdekében vonaglik. Az így kialakuló mikrouniverzumban ketten vannak, sőt az egyik a másikért, mely mise-en-abyme módjára képezi le a világot és annak hatalmi viszonyait. Ebben a relációban a férfitest elvész, hiszen nem az a tekintet tárgya, s a férfitestet nem a láthatóság, a befogadhatóság, sokkal inkább saját léte legitimálja – a tény, hogy férfi. Saját szexusát – mely egyben hatalmi pozíció is – a társadalom folyamatosan – a pornográfián, az erotikán, a női test koncepciójának kordában tartásán keresztül – legitimálja: a fallosz jogerőre emel és emelkedik. Ennek a fetisiszta, szado-

Ismeretlen fényképész aktfelvétele az 1920-as évekből (magángyűjtemény – forrás: Császtvay Tünde: Éjjeli lepkevadászat, Bp., Osiris 2009)

7

Nádasdy Ádám DISPUTA Macskakő 8

A haverom Homloka ráncos, a válla beton, nagy és nehéz az én kis haverom. Az arca smirgli, az ajka selyem, két lába közt a nagy, nagy szerelem. Bakancs- és szőr- és kölnivízszagú, simára sikál, mint a földgyalu, ha megkerget, hiába vinnyogok, elgáncsol, nem úszom meg a botot. Fagylalttal keni be a szívemet, olvadtan nyal, miközben rámnevet, nevessen, mert én vágyom a kezébe, nem érti meg, hogy pornográf a léte: teregetem a mosott cuccait, a nyirkos öröm meg-megtántorít. Odajön, állunk egymás tenyerében, csupa virág a két-Ádámos éden.

olyan asszony volt fújtattak titkai százharmincötös mérete alól.

Gulyás Judit

szoknyaNADRÁG és amikor eljött az idő hogy kimondja annak akit oly régen látott (és szeretett) csak zihálni tudott nem jutott levegő nem rezegtek a feszített szalagok szeretett volna nedves kapillárisokat a porózus tüdő helyett áhított, szédült. nem is annyira a méretek mint inkább az átlibbenés foglalkoztatta a gondolat. szoknyájába markolt. nadrágjába markolt. kihagyott, elsietett egy elsőre feleslegesnek ítélt lépést.

nadrágjába markolt. szoknyáját le sem vette: a nadrágban nem érezte jelölve a nemiséget, húzta azért le a súlyos bokák felé. a szoknya meg éjjel is gyűrődött, kopott. reggel aztán újra magára öltött a szoknya alá egy bő mackónadrágot. ma nem jön már a rég nem látott…

Részlet a dominóJÁTÉKelemekkel című versciklusból

DISPUTA Macskakő

még egy kilégzés és és és a semmibe fúlok. minek is kiadni, amíg üres? attól sem leszek kevesebb.

9

rúdARANY tervezem a szépség születését megveszem egy rúd aranyon szemüveged csónakbillegését tervezem a vakság születését nézd itt a rúdarany add nekem a fátylad esését selymed mely parttalan tervezem, hogy talpig hálás leszek, de rúdaranyom féltett értelem egy túl hamar közzé tett, túl nehéz lelet a süppedős életen tervezem a lázat, a csodát, egy rúdnyi tépelődést az elkéső változást s a fojtott ködbe vésést és tervezem: majd otthagyom valahol csak úgy az aranyat és az árán egy meteor megszül majd egy tavat

DISPUTA Macskakő

hol didergő papírom tervvel s a semmivel szemüvegnyi csónakon fátylasan útra kel

10

Villamost vezet, és idegesen fészkelődik, mert a kis fülkében nehezen fér el Nagy Koppány Tömzsi pocakjától, de végül beszélni kezd (Állókép: a teknősbékából nyuszi, a nyuszi­ ból oroszlán, s csodák csodája!, az oroszlán­ ból megint teknősbéka lesz – és végül persze ismét oroszlán) Ez itt az Örs vezér tere, annyi az ember, hogy nézni is tereh, értem? Ez például most jutott eszembe, az imént. Higgye el, mióta villamost vezetek, sokkal jobban érzem magam. A cigarettát letettem, és Ekler úrral is ritkábban álmodok; munka közben például alig jut eszembe. Amióta viszont leszoktam, rettenetesen idegesít a dohányzás. Nem is tudok arra kifejezést találni, hogy mennyire! Főleg attól kapok agybajt, ha valaki a villamos elé veti a csikket, vagy a félig elszívott cigarettát, amikor érkezem. De Arni bácsi sem most szállt le a falvédőről, hanem csak a kisteherről, értem? Olyan stratégiát dolgoztam ki, hogy öröm végignézni. Nagyon óvatosan közelítem meg a megállókat, egészen lelassítok előttük – ez persze még nem érdem, csak szabály, de közben jár a szemem, jár! Hahaha! Jár, mint a gyík. Ha azt látom, hogy valaki készül eldobni a csikket, fékezni kezdek, de azért persze tovább gurul az öreg huncut, csak igen lassan. Abban a pillanatban viszont, amikor az ipse vagy ipselány két-három gyors szipákolás után eldobja a cigit, satufékkel megállok. Beng, sztápp, Arni bácsi megállítja a nagy sárga villanyost! Az utasok a megállóban persze már neki is lódultak, tódulnának az istenadták, de én nem nyitom ki az ajtókat. Megvárom, amíg értetlenkedő szemüket Arni bácsira vetik, és akkor szépen felveszem a szemkontaktot a dohányos pacákkal. Intem neki, kézjellel, hogy most szépen mész, és felveszed, öcsisajt, Regényrészlet

mert addig nincs begurulás és ajtónyitás, de nincs ám. Hát ne tudja meg! Van, aki rögtön levágja, mi a pálya, és hamar felszedi, majd elpirul, vagy inkább előbb elpirul, aztán égő pofával felveszi. De van, aki megmakacsolja magát, és visszakézjelez, hogy mi? Hogy ő? Hogy mit csináljon? Szedje fel? Hülye talán Arni bácsi? Szedi a fasza! Szedje fel, aki akarja, például Arni bácsi! Hogy nem nyitsz ajtót? Ki nem szarja le? Továbbmenni úgysem tudsz! Csicskáztatsz, bazmeg? Megyek gyalog, bazmeg! Szóval így beszélgetnek a kezeink. Aztán van, amelyik nagy sunyin elindul gyalog, és mikor látja, hogy beállok, odaszalad, és megpróbál felugrani. De ilyenkor egy jó öreg Arnibácsi-féle suppintás az ajtóval az orrtőnyeregre rögtön kristálytisztán kirajzolja, ki itt a főnök. Gyakrabban előfordul viszont, hogy a türelmetlen utazóközönség szilaj dühe készteti a renitenst arra, hogy felszedje a csikket, és akkor én úgy érzem, hogy bizony ma is tanítottam valamit ennek az elbaszott városi csőcseléknek! Nekem meggyőződésem, kedves uram, hogy csak így lehet, csak így, népharaggal, civil kurázsival. Ki is dolgoztam egy javaslatot, amivel a hivatalnokok patkányságát lehetne enyhíteni; nemrég küldtem be a minisztériumba. A javaslat nem bonyolult. De nem ám, inkább egyszerű. A lényege az, hogy minden olyan munkahelyen, ahol valamilyen ügyfélszolgálat működik, reggel nyolckor sorba kell állítani az összes ügyintézőt, és az első tíz ügyféllel végig kell pofoztatni őket. Higgye el, sokkal szebb lenne ettől a világ, hogy az ügymenet gördülékenységéről már ne is beszéljünk. Nevelni kell a népet, én is sokat olvasok, mióta nem vezetek olyan sokat, és lám, milyen választékos a választékom, értem? Micsoda? Még hogy nem félek-e? Hát mi nem történt meg eddig énvelem, drága uram, mégis mi? Nem félek én semmitől, csak a rémálmoktól meg a hallucinációktól. Azoktól viszont igen. A minap is egy fickó bedobta elém a csikket, rutinból fékeztem, megálltam, és kerestem a szemkontaktot. Hát amint belenézek a pofájába, látom, hogy az Ekler úr az. Na, nem

Nagy Koppány Zsolt

Aki emlékezik: Antal Arnold (44) – kisteher­ autót vezető sofőr, Ekler Ágost halálra gá­ zolója. A baleset után átképezik villamos­ vezetőnek. Egyszerű lélek, egyszerű ember, egyszerű nyelv. Szavajárása: „Értem?”, szó­ viccek után.

DISPUTA Macskakő

Amelyben Ekler Ágostra emlékezünk

11

DISPUTA Macskakő 12

is kellett nekem több, olyan frász tört ki, hogy karika, és bár az utasok már készülődtek, milyen nagyot fog megint Arni bácsi szopatni, szépen behúztam a nyakam a válltömésembe, és begurultam a megállóba. Amikor felszállt a pofa, a hátam mögé állt, és akkor láttam a tükörből, hogy nem az Ekler úr az. Mert, jutott eszembe nyomban, ő nem is dohányzott, csak ivott, mint a gödény, ezt mondta a neje, az a törékeny kis asszony. Szóval láttam, hogy nem ő az, de már mit csináljak? Pofozzam le a szerelvényről? Hát nem, elvittem a Bosnyákig, mert addig mentem, garázsmenet, értem, és elégedetten nyugtáztam, hogy mérges, mert legalább az Örsig utazott volna. De szerencsére ilyesmi ritkán fordul elő: inkább azt mondom, hogy elvagyok az utasokkal. Az a véleményem, hogy ha odafigyel az ember, sok mindent tanulhat. Na nem tőlük, hanem általuk: az emberekről általában. Főleg azt szeretem, amikor komoly arccal, elmélyülten, többnyire állva a Hogyan legyünk milliomosok?, vagy A sikeres életvitel ezerötszáz titka című kézikönyveket olvassák, nyilvánvalóan azért, mert a limuzin szervizben van. De ezek legalább csendben vannak. Akadnak azonban olyanok, és ezek főleg a fiatal, nőre éhes férfiak csoportjából kerülnek ki, akik egy-egy felszálló, kurta szoknyás hölgyecske láttán előkapják a telefonjukat, és a következő, tanulságos párbeszédbe kezdenek a vonal túlsó végén levő senkivel – de lehetőleg olyan hangosan, hogy mindenki hallja: „Szeva, szeva, szeva. Villamoson vagyok, nem tudok beszélni (ordítva), mert a Vilinek odaadtam a kocsit tegnap, és összetörte, és mondtam neki, hogy megölöm, de aztán rájöttem, minek cirkuszolni, a barátság a legfontosabb, figyelj, veszek másikat. Azért elvittem a márkaszervizbe, de mondták, hogy elég nagy a baj, mégis megpróbálják megjavítani, mondtam, okés, pénz nem számít, de kérem a csereautót. Vonogatták a vállukat, hogy az nincs, mire mondtam, hogy ez igazán felháborító és megengedhetetlen a Mercedes részéről! Be fogom perelni őket, be én, komolyan. Szóval villamoson vagyok, nem tudok rendesen beszélni. Figyelj, nem akarom, hogy hallják itt az emberek, de komolyan, olyan bosszúságok érnek, eszed megállna, ha látnád. Ma is kimegyek a medencéhez, és mit látok?, tiszta békanyál az egész, ráadásul a kertben sincs a fű levágva – hát odahívtam a kertészt, és mondtam neki, hogy tudom én, hogy kemény gyerek, de most leszámolunk, és ne nézze, kitől kapja a zsetont, hanem védje magát,

ha tudja: nem hiszed el, de levertem, mint vak a vázát, alig tudott hazamenni, mert persze kirúgtam… (itt eszébe jut, hogy egy hiteles telefonáláskor a másik is beszél) Igen… Igen… Aha… Aha… Aha… Nem… Jaaaj, dehogy! Nehogy belemenj, ne izélj, tudod, mi van a dollárral, mondtam, hogy csak euróban, csakis euróban. És százezer alatt ne, szóba sem jöhet. Figyi, hagyjuk a bizniszt, micsizel a hétvégén? Mi? Jaj, az nagyon jó, hát hogyne, ott leszek, haver! S tényleg lesznek csajok? Jó volna már valaki, aki nem csak a pénzre hajt (sunyi kör­ bepislogás), én már öreg vagyok, a pénz nekem nem téma, én az igazi szerelmet keresem!” Ilyenkor általában kihúzzák magukat, és kemény férfinézéssel rápillantanak a rövid szoknyás lánykákra, de döbbenten kell látniuk, hogy azok az egész telefonálás alatt zenét hallgattak. Nagy kedvenceim ezek a pillanatok, de előtte legszívesebben kimennék, s az ablaktörlő, értem?, kalapáccsal szétzúznám a pofájukat. De az se rossz, ha a nagymonológ közepette megcsörren a telefonjuk. Nos, így vagyok, vagyogatok, nem mondom, hogy nem telnek el a napok, mert eltelnek, és ahogy szürkül bennem ez a régi öngyilkosságdolog meg a fekete kátrány, úgy lélegzek egyre könnyebben. Nem fizetnek sokat, de meg vagyok elégedve: rémálmok egyre ritkábban gyötörnek, és különben is – az ember örüljön, hogy van munkája. Mert gyakran elgondolom, hogy hol lehetnek például azok az öreg szakik, aki régebben öngyújtókat javítottak, és ilyen kis mozgó bódéik voltak. Mert engem ugyan átképeztek, de velük mi lett? Mivel foglalkoznak? Szóval örülgetek annak, hogy telnek a napok, és ha már ennyit meséltem, elmondom, hogy nem vagyok ám olyan pária, mint amilyennek látszom! De nem ám. Ezt hallgassa meg: hogyan mókáz Arni bácsi egy-egy nehéz nap után. Ártatlan arccal taxiba szállok, és kényelmesen elhelyezkedem a hátsó ülésen, majd bemondok egy akármilyen címet, ami az eszembe jut. Elindulunk, és tapasztalatom szerint a harmadik percnyi csend után a taxisok kilencven százaléka beszélgetést kezdeményez. Milyen sötét van. Milyen nagy a dugó. Milyen meleg van, milyen hideg van, ilyesmik. Én viszont nem válaszolok, hanem mérhetetlen arisztokrata gőgű hallgatásba burkolózok. Ezek a szerencsétlenek azt hiszik, hogy nem hallottam, amit mondtak, úgyhogy hangosabban kezdik: milyen szarok az utak. Milyen szemét a többi társaság. Milyen szép kabátom van, satöbbi.

Aki emlékezik: Angelus (Augustibus Augus­ ticus) (∞) – Ekler Ágost őrangyala. A baleset idején éppen mással volt elfoglalva. Ezért gyakran lelkiismeret-furdalás gyötri. Földi halandók előtt ismeretlen titkok tudója. Fején végzős kalappal, arcán angyali mosollyal, minden jel szerint boldogan (Állókép: ballagó angyalok szőrösen hullám­ zó serege) Amint látja, megbocsátottak nekem és felmentettek. A lelkiismeret-furdalás még gyötör, de nagyon megkönnyebbültem. (súgva) Kívülről talán keményebbnek tűnik ez a szak, mint egy orvosi egyetem, de az igazság az, hogy ha valaki egyszer bekerül, az elvégzi, ha mégoly sokat hibázik is. (hangosan) A negyedéven kapott dívám például felvágta az ereit, és mire odaértem, hogy kicsorbítsam a szike élét, már semmit sem tehettem. (Mondanom sem kell, hogy mivel ősz volt – ez akasztotta ki a dívámat –, éppen Jolán körül legyeskedtem lusta mozdulatokkal, és tényleg nem akarom elkiabálni, de (körülnéz) olybá tűnik, végre beadja a derekát, és lefekszik velem. Ahh, néha egy egészen kevés pirított szalonnával illatosítja magát, amitől úgy megkívánom, hogy valóságos kangyaldüh lesz rajtam úrra!) Az államvizsgámat Ágostból írtam, és a védésen szépen megvédtem magam a vádaktól: noha egyáltalán nem vagyok benne

biztos, szépen bebizonyítottam nekik, hogy öngyizett – el is hitték, öt csillagot kaptam, ott fenn, jobbra láthatja őket. Igen, a kutatásaimnak volt némi hozadéka, ami talán az ön érdeklődésére is számot tarthat, ezért hívattam. Hát köszönöm, köszönöm, az angyal igyekszik. Sokat jártam a könyvtárba, és újrameg újra átlapoztam az életét; tudja, ez az átlapozás fölöttébb érdekes dolog, meg lehet hívni rá a védencek lelkét is, de én nem tartom túl jó ötletnek. Ugye, ott van egy csomó számadat és statisztika, amikkel vagy nem tudnak mit kezdeni, vagy pedig megdöbbenve tiltakoznak. Gyarló elméjüknek van ugyanis egy olyan tulajdonsága, hogy mindent megszépít: a jótékony emlékezet például azt regisztrálja, hogy mondjuk a védencet sokkal többször szopták le, mint ahányszor kiverte magának, vagy hogy sokkal gyakrabban előzött fickósan a kanyargós hegyi utakon, mint ahányszor megalázták a munkahelyén. De a számok nem hazudnak: bár az arány a fejben mindig a saját nagyszerűségük javára dől el, a statisztikák feketén-fehéren megmutatják, mi volt az igazság. Úgyhogy az átlapozásra beengedett kegyenc védenclelkek ott omlanak össze és hullnak porrá a szemünk láttára, de előtte még emberek módjára zokognak és újraértelmeznek, mondanom sem kell, hogy teljesen fölöslegesen. Annyira kínos az egész… Na, de hadd beszéljek a beígért hozadékokról, amelyekre kutatásaim során újra rácsodálkoztam, és amelyeket beépítettem az államvizsgába is, mivel önmagukon túlmutató jelentőséggel bírnak. Ágostom huszonöt éves korában egy alkalommal elment egy sarki kifőzdébe, hogy ott olcsón és bőségesen megebédeljen. (Takarékos fiú volt mindig, a vécét például csak este húzta le.) Ismeri ezeket a belvárosi kifőzdéket: nagyon kevés a hely, és azt a kevés helyet is kitöltik asztalokkal meg székekkel, hogy minél többen férjenek, minél többen zabáljanak, és minél nehezebben lehessen a tálcára kicsapott főzelékkel és fasírttal egy esetleg üres helyre evickélni. Ágost kulturáltan várt a sorára, és közben kinézett magának egy jó kis helyet az ablak mellett, majd izgatottan figyelte, vajon más is észreveszi-e, mielőtt ő sorra kerül. A kiszolgálónémber az a barátkozós fajta volt, akit mindenki utál, mégis nemzedékről nemzedékre újratermelődik: az ilyennek az összes vevőhöz van egy kedves és fertelmesen bizalmaskodó szava. Ez a nő is mindenkitől, aki Ágost előtt állt a sorban,

DISPUTA Macskakő

Én viszont csak hallgatok. Egészen felbőszülnek, hátrafordulnak, dühösen rám néznek, ezzel persze veszélyeztetve az úttest másik oldalán velünk szembe haladó forgalmat. Bámulnak, hüledeznek. Ezt élvezem a legjobban. Csóválják a fejüket, hogy ejnye-bejnye, csak nem süket vagy néma vagy külföldi az úr, de nem, hiszen magyarul mondta a címet. Mikor erre rájönnek, harmadszor is megpróbálkoznak. Milyen magasak az árak. Micsoda ronda infláció van. Milyen szarul élünk, bezzeg Szlovákia, meg egyáltalán, akárki. Hogy a benzin is drága, de még drágább a gázolaj. Micsoda bunkók vezetnek mostanában. Meg hogy nem könnyű éjszaka taxizni. De meg kell élni valamiből. Várják a választ. Tekintetük kérdő. Én is várok még egy kicsit, és amikor újra nekidurálják magukat, hogy megszólaljanak, előrehajolok, kicsit megkocogtatom a vállukat, és rekedt hangon, nehézkesen, mint a keresztapa, megszólalok: –  Kocsis… hajts! Értem?

13

DISPUTA Macskakő 14

megkérdezte, midőn a rendelést felvette, hogy kér-e desszertet, és ha igen, milyent. Ágost kinézett magának egy adag finom (és főleg olcsó) somlói galuskát, és már előre nyálazott a szájürege az elfogyasztás gondolatától. Fasírtot kért zöldborsófőzelékkel, a fasz tudja, miért, és ekkor érte az első meglepetés. A hölgy ugyanis lecsapta eléje az ételt, és nyomban a következő vásárlóhoz fordult: védencemnek esélye sem volt a desszertet kérni. Mivel a napja amúgy is a gyengén teljesítők közül való volt (és mondanom sem kell: életében – a statisztikák szerint, de szabad szemmel is jól láthatóan – ebből akadt sokkal több), Ágost kedve és hangulata hirtelen leginkább egy aszott fasírthoz kezdett hasonlítani. Meg volt győződve, hogy mások is észrevették, amint megalázták azáltal, hogy nem kérdezték meg tőle, kér-e desszertet, és hogy a kiszolgálónővel egyetemben őt mindenki olyan anyagi rokkantnak tartja, akiből egyszerűen képtelenség kinézni egy des�szertnyi készpénzben kifejezhető magánvagyont. Erős felindulásában ahelyett, hogy a pultra csapott volna, hogy zörögjenek a papírtányérok, és metsző gúnyú hangon kioktatta volna a kiszolgálónőt, majd egyenesen két adag somlóit kért volna, amit aztán tüntetőleg, mint akinek a pénz egyáltalán nem számít, otthagyott volna az ablak melletti asztalon, Ágost, pontosan mint egy anyagi rokkant, megsemmisülten a kinézett helyre oldalgott (szerencsére senki nem foglalta el), és lehajtott fővel leült. Eszegette a fasírtot, nyeldekelte a főzeléket, és lelkére lassan rápilinkélt a béke. Csakhogy! Ebben a pillanatban egy törékeny, szende nő kért engedélyt, hogy Ágosttal szemben az asztalhoz telepedhessék. Védencem udvarias biccentéssel kínálta fel a helyet, és alaposan megnézte a nő aprócska melleit. A hölgy egy pillanatig tétovázott, hogy a zsúfolt kifőzdében hová is tehetné nyitott táskáját, végül úgy döntött, hogy az asztal mellett álló fűtőtestre helyezi, Ágost bal, saját magának pedig jobb keze felől. Mint említettem, a táska nyitva volt, így Ágost belenézett és elpirult: nagy összevisszaságban telefon, pénztárca, tamponok, naptár, fésű, cetlik és egyéb apróságok hevertek benne. Ez volt a második csapás. Nézd csak, gondolta megsemmisülten, ez a semmi kis nőcske még annyira sem tart férfinak, hogy szégyellje előttem a táskája tartalmát; ehelyett kinyitva idetolja elém, de nem is idetolja, szőtte tovább az önalázás kéjes gondolatsorát, mert akkor esetleg

akarhatna tőlem valamit, nem, egyszerűen csak ledobja ide, és semminek, sőt, semminek sem néz. De ennél gyötrőbb gondolatot is megszokik az ember, ha eléggé elkeseredett, úgyhogy rövid idő múltán a fasírt és a főzelék újfent nyugodalmat hozott Ágost háborgó lelkének. Az igazán keserű pohár azonban csak ezután következett (apropó, pohár: Ágost üdítőt sem vett, mert üdítőivási szándékát sem firtatta a kövér pultosnéni… szomjazott is, mint egy másnapos)! A hölgy apró és törékeny termetéhez képest mohón és ocsmányul evett, a kenyeret darabokra szaggatta, és hatalmas indulattal tunkolta a szaftot. Ágost enyhén szédült, rózsaszín undort érzett, és már nem kívánta a fasírtot sem, csak ezt a dühös evést nézte, közben meg olykor a táska tartalmára pillantott. A hölgy körülbelül ekkor szembesült azzal a tén�nyel, hogy a kenyere rövidebb, mint a szaft, ezért kénytelen lesz megtoldani egy lépéssel, úgyhogy rápillantott Ágostra, rápillantott a táskájára, majd kényelmesen felállt, és a pulthoz sétált újabb szelet kenyerekért. Ez még annyira sem néz keménynek és veszélyesnek, hogy feltételezze rólam: kirántom a nyitott táskából a pénztárcáját, és elszaladok vele!, sivalkodott az egészen kicsire összezsugorodott önérzet Ágostban, és ez már sok volt neki. Felállt, kitámolygott, és még aznap igent mondott Kovács Ádámnak, aki hetek óta ostromolta azzal, hogy dolgozzon neki. A másik eset rövidebb, de az is elég tanulságos. Harmincöt éves korában, nem sokkal a halála előtt, édesapja öreg ügyvédje kereste fel, és átadott neki egy videokazettát. A szülei küldték, akik, bár korán meghaltak (Ágostot, amint Karcsi bácsi és Tömzsi úr is említi, apai nagyszülei nevelték fel), a videokazettát még ez előtt, nyomban a rajta található felvétel dátumának másnapján ügyvédi letétbe helyezték, azzal a megbízással, hogy fiuk számára annak harmincötödik születésnapján átadja. Ágost remegő kézzel helyezte be a kazettát egy kölcsönkért lejátszóba, és szüleit (akiket alig ismert) meglátva erősen meghatódott. A videokazettára vett filmen (Ágost hálát adott az istennek, amiért a felesége nincs otthon) apja és anyja szerepelt, mégpedig azon a különleges napon, amikor őt nemzették. Meztelenül ültek egy minden jel szerint szállodai szoba hepehupás ágyán a kifogástalanul tiszta fehér lepedőn (anyja a lepedő egy darabkájával takarta el a mellét), és apja a következő szózatot intézte hozzá:

megérezni azt a felfoghatón túli, szeretetünkkel teli borzongást, amit ez az üzenet rejt magában. Sokáig vártunk veled, de ma este megcsinálunk: mindent kiszámoltunk, biztosan összejössz. Nehogy röhögni merészelj, büdös kölyke! Üdvözöl a múltból, a foganásod előtti percekből jó öreg apád és anyád! (Itt elnevették magukat, integettek, majd hozzáláttak.) Ágost végignézte a filmet, és pontosan úgy akadt el a hangja, ahogy a szülei szerették volna. Onnan tudom, hogy itt álltak mellettem… ők mondták… és közben szeretettel nézték a gyermeküket. A nemzés pedig! Hát az nagyon kemény menet volt. Olyant szeretkeztek, hogy én például ennek a filmnek a hatására döntöttem el: sétálni hívom, és az első adandó alkalommal magamévá teszem Angyelinát. Hát így. A többi nem érdekes: grafikon hátán diagram, és kisimuló EKG-vonal.

DISPUTA Macskakő

– Kedves fiam vagy lányom! Apád és anyád vagyunk, és üdvözlünk téged. Biztosan csodálkozol, mi ez, úgyhogy nem is kéretem sokáig magamat, hanem elárulom: nemsokára meglátod, hogyan nemzettünk téged. Minden bizonnyal és reményeink szerint különös élmény lesz, és ne hidd, hogy könnyen rávettük magunkat erre a filmre; mindketten szemérmes emberek vagyunk, amint azt a mellékelt anyádon láthatod (ha volt valami fanyar humor­ érzéke Ágostnak, azt az apjától örökölte). De úgy gondoljuk, hogy az életnek bármikor vége szakadhat, és nem biztos, hogy felnőttkorodban is együtt lehetünk majd veled, szépségben, egészségben és vigasságban. Ha igen, soha nem kapod meg ezt a felvételt. Ellenben ha nem, akkor megkapod, mégpedig ha már leszel annyira értelmes, hogy meghökkenés nélkül vedd tudomásul ezt a filmet, továbbá képes leszel

15

Balla D. Károly

A bűnök lényege Ne sírjatok, kiket kivert az élet, és száműzött a kényszerű halál, maradt még dög a nyűvek asztalán, ahonnan buzgón integet felétek a bűnjelekre rákapatott féreg. Úgy várjátok a Jóhír angyalát, hogy közben könnyű prédaként aláz a földig minden elfogadott bélyeg, és minden csalfa önfelismerés. Közöttetek csak egy legyen merész kimondani a bűnök lényegét: hogy tenni jobb, mint eltűrni a vétket – bár lelketek legyen a könnyű tét, ti rongyba burkolt, fáradt, hű cselédek.

Kényszerek hatalma Ti rongyba burkolt, fáradt, hű cselédek, kik ott feküdtök dúlt fedélzeten, az önveszejtő érdek éhe nem nyomasztja már a lelketek, mert érdek se volt és nincsen önveszély, felétek nem döfköd tőrrel már az értelem s a szűzen fogant anya méhe sem fogadná be a vétkes lelketek.

DISPUTA Macskakő

Kötözzön hát a bűnötök cölöpre, így várjatok az Úrnak angyalára. S ha megkísért a kényszerek hatalma,

16

levetne majd az árboc szálkás fája – – de tartsatok ki, hozzá így kötözve, de tartsatok ki, átölelve tartva.

A Pilinszky-projektum második sorozatának 9. és 10. verse. Előzmények lapunk 2005/01., 2005/05., 2005/07–08., 2005/10., 2006/3., 2006/6., 2007/3., 2007/10., 2008/2. és 2008/6. 2009/1. számában.

Több évtizedes néprajzi kutatásaim során számtalan alkalommal találkoztam azokkal a jelenségekkel, amelyeket a népi pornográfia (népi szexualitás) címszó alá lehet venni. Első alkalommal, amikor a népi színjátékokkal kezdtem foglalkozni. Ráadásul Debrecenhez nem is távoli településen, Balmazújvárosban egy „lakodalomba” hívtak meg, jelezve, hogy ott olyan játékot mutatnak be, amelyben szexuális vonatkozások is vannak. Hajnalban a következőképpen történt az eset. Egy legényt az asztalra helyezve, halottként hoztak be a terembe. Jött hozzá a pap (álpap természetesen), vele együtt érkeztek a siratók. A pap halotti beszédet mondott: durva, obszcén szöveget. A fehér lepellel letakart legény az ágyékánál fadarabot emelgetett. Vagyis a falloszával jelezte, ’még élek’. Egy másik példa szerint, mint ehhez kapcsolódó további kutatásaim során tapasztaltam: a lepedőn kis nyílást vágtak, és a nyíláson a halottnak tettetett legény sárgarépát dugott ki a hasadékon. A falloszmutatást többször megfigyeltem a halottas játékokon; lakodalom, farsang és különböző társas összejövetelek alkalmával. A falloszimitáció rendszerint kukoricacső vagy sárgarépa. Ezenkívül előfordult még csípős verespaprika, tehéntőgy, botdarab, s olykor a játékos a középső mutatóujját használta erre a célra. A gyászo-

A szerelmi tények világa

 Kétely és kíváncsiság hajt, amikor a be­ szélgetést kezdeményezem. Enged-e a cívis szemérem bepillantást a férfi és nő legintimebb rítusaiba? Esetleg Debrecen határában megtorpan a kutató? Csak­ ugyan durvák a szerelmes népi színjáték­ ok, vagy nem helyénvaló kifejezés a népi pornográfia?

ló asszonyok közül (ezek persze mind férfiak, mert népi játékokban nem voltak női szereplők) az özvegy ráborult a sárgarépára, és ismételgette, ’ezt sajnálom, csak ezt sajnálom’. A jelenlévők élvezettel nézték a jelenetet, s hallgatták azt a szöveget, amelyet részint a pap, részint a gyászoló as�szony mondott. Etnológiai szempontból is rendkívül figyelemre méltó, hogy a sárgarépa falloszt a halottat körülvevő siratók a prédikáció alatt „kiették” a halott kezéből. Némely változatban csak a halott felesége ette meg. Ez volt az első olyan nagy élmény, amely nyomán elkezdtem a további ide vonatkozó kutatásokat, nem csak itt, hanem HajdúBihar megye egyéb településein is: érdekelt, találok-e hasonló jelenségeket más falvakban, vagy csak véletlenül éppen egy kuriózumra bukkantam Balmazújvároson. Arra jöttem rá, hogy a népi szexualitásnak ilyen jelenségei másutt is előfordulnak. Gyűjtöttem többek között Konyáron, Hencidán, Komádiban és egyéb falvakban, s mindenütt rábukkantam ezekre a motívumokra. A temetést parodizáló játékoknak az általános etnológiai vizsgálatok szempontjából legfontosabb kérdésköre a fallosz megjelenítésével, a szexualitás mozzanataival, az obszcén szövegekkel és ezek funkciójával áll összefüggésben. A temetési játékok

Balogh Tibor

Az erotika az emberi élet egyik legnagyobb szervező ereje, kényes volta miatt azonban sokáig csekély nyilvánosságot kapott, annak ellenére, hogy mind a népi kultúrában, mind a tárgyi környezetben bőségesen találhatunk ebből a tárgykörből merítő alkotásokat. Ujváry Zoltán professor emeritus évtizedekkel korábban felismerte a termékenységvarázslat és a szexuális szokások kutatásának fontosságát. Nemcsak a saját életművében foglal el jelentős fejezetet a téma, de szinte iskolát teremtett köré: fiatal kutatóknak adott ötleteket-feladatokat, elindítva őket a tudományos sikerek útján.

DISPUTA Kapualj

Beszélgetés Ujváry Zoltán néprajzkutatóval

17

nagyszámú variánsában a nemiségre utaló mozzanatokat, a fallosz imitálását és tényleges mutatását, koituszra vonatkozó beszédet és különböző obszcén kifejezéseket, fordulatokat figyelhetünk meg. Mindezek a trágárság, az erkölcstelenség jelzőjét válthatják ki abban az emberben; aki a szokást először figyeli, nem ismeri a hagyományt. Az imitált falloszra egyébként lényegesen több az adat, mint a játékos péniszének tényleges mutatására. Szólnunk kell azért az emberi nemi szerv tényleges megmutatásáról is. Nádudvaron az aratási halottas játék halottat alakító szereplője a takaró alatt a nadrágját kinyitotta, gatyáját letolta – úgy, hogy nemi szerve jól látható legyen. Amikor a leányok felemelték a takarót, hogy megnézzék a halottat, a legény nemi szervét látták. A karcagi lakodalmakban előfordult, hogy ravasz és egyúttal merész, de többnyire már nem fiatal férfi bemutatta a péniszét a násznépnek. Táncba vitt egy magához illő asszonyt. Kilépett vele a szoba közepére. Előzőleg megoldotta a gatyája madzagját. A tánc közben hangos kurjantásokkal magára vonta a figyelmet, s egy alkalmas pillanatban engedte, hogy a gatyája leessen róla. Alsó teste teljesen pucéran maradt. A domaházi farsangtemetés alkalmával az orvos vette elő a halottat alakító legény hímtagját, hogy megmutassa, „nincsen abban már élet”.  Említette beszélgetésünk elején a tárgyi formákban megjelenő szexualitást…

DISPUTA Kapualj

Van is egy gyűjteményem, amelyben nagyon sok fallikus tárgy van. Ezeket egy-

18

részt udvarláskor használták a legények, másrészt fonás, dohányfűzés, disznótor és egyéb társas összejövetelek alkalmával. Az egyik például egy fabábu, amely a leány kezébe adva falloszt formáz. Úgy van kialakítva, hogy a legény megfogja a fabábu lábát, és odanyújtja a leánynak. A leány megfogja a bábu kabátját (a középső részét), mert csak úgy tudja elvenni, és amikor elveszi, a kabát felszalad, és alóla kibukkan a bábu fallosza. Ez nagyon elterjedt. Aztán van az úgynevezett fallikus koporsó. Szintén fonóban − vagy más társas összejövetelek alkalmával − odaadták a leánynak a kis fakoporsó alakú tárgyat (olyan, mint a régi borotvatok), hogy húzza el a fedelét. Nyissa ki, mit lát benne. Nos, az a leány, aki még nem látott ilyesmit, gyanútlanul elhúzta a doboznak a tetejét, s amint húzza-húzza, egyszer csak megjelenik egy halott ember, és rugóra előugrik a nagy fallosza. Ezek látványos elemek voltak. Számos ilyen tárgy van, mint például a falloszként kialakított korsónyél. Vagy a korsón ül egy asszony, a vagináját (adott esetben a hátsó részét) mutatva a közönség felé, és csak a fenekén át lehet a bort kitölteni. Készítettek népi faragók kupakos sószórót. Öt-nyolc centi magasságú fatégely tetejére kerül a kupak, amely azonban falloszra hasonlít. Azon vannak a nyílások. Tehát mikor az asszony megfogja a sószórót, akkor gyakorlatilag férfi hímtagot tart a kezében. Sok ilyen tárgy van. A mindennapi élet tárgyait, a különböző, csontból, szaruból, fából készült dobozokat, borotvatokokat, mángorlókat, tükrösöket szívesen díszítették akár konkrét, akár szimbólummá tisztult erotikus ké-

pekkel, de több olyan emlék is van, amely önmagában kifejezetten szexuális jelkép vagy naturalisztikus ábrázolás. A teljesség igénye nélkül lehet itt említeni a férfi nemi szerv formára kiképzett húsvéti kölnitartót vagy a női keblet idéző tejkiöntőt. (Az utóbbi darab Szászországból származik.) Gyűjteményem időben nem korlátozódik arra a viszonylag szűk területre, az elmúlt néhány száz évre, melynek emlékeit általában a népművészethez soroljuk, hanem visszamegy egészen az első ismert, kőkori megfogalmazásokig, ám a mát is a népművészet alkotó korának tekinti. Számos olyan tárgyam van, melyet már nem magának fabrikált valaki, hanem a közönségigénynek elébe menve sorozatban készítette. Van üvegből készült borlopó, pajzán figurákkal díszített edény vagy akár kulcstartó is, ami a legutóbbi idők használati tárgya.

kat helyeznek a menyasszony elé, mellé két tojást: egyértelműen a fallosz jelképe. A menyasszonynak kell a kakas fejét megenni. Ez látensen a termékenységvarázslás szimbóluma. Több írásomban megjelentettem, fényképem van róla, hogy a menyas�szony elé – nagykunsági falvakból van a példám, de másutt is előfordul – vacsorakor a birka nemi szervét tették a tányérra, és ott úgy igazították el, hogy állt. Az új időkben szintén van példa arra, hogy a vacsorakor virslit (kolbászt) adnak a menyasszonynak a kezébe, és meg kell ennie: ez szintén fallikus szimbólum. Egyértelmű a termékenységvarázslás megjelenítése. A legények gyakran tánc közben is utaltak a nemiségre. Kukoricacsövet tettek a nadrágjukba, táncoltak a lánnyal, és odanyomkodták a combjához. (Itt, nem mes�sze, Konyáron például, de más helyen is.) Régen surcot viseltek a legények. Abban az időben sok állatot vágtak, nem volt nehéz hozzájutni a hasznavehetetlen szervekhez. A vágóhídról tehéncsöcset kértek a legények, odakötötték a nadrágjuk ellenzőjéhez, s amikor a fonóban vagy másutt, a lányok körében izegtek-mozogtak, a legény mintegy véletlenül felemelte a surcát, hogy megtörölje az orrát, és akkor mindenki meglátta az addig eltakart tehéncsöcsöt, amely úgy mutatott a nadrágnyílásnál, mintha a legény kinn hagyta volna a péniszét. A nemiségre való utalás ezekben a szerényebb jelenetekben is erőteljesen jelen van.  A temetést parodizáló játékokkal kap­ csolatban obszcenitást említett. Ebben a körben is tapasztalható durvaság?

Amikor eljön egy leány házasságra érettségének ideje, az apa (addig nem lehet a lányhoz udvarolni menni) kukoricacsövet helyez ki a ház héjára (a régi világban), ami azt jelentette, hogy jöhetnek a legények, érett a lány a házasságra. A kukoricacső nyilvánvaló fallosz-szimbólum, ám nem tárgy: eledel. Az eledel nem sorolható a használati tárgyak közé: a fallizmus szerényebb formáinak köre ez. Például a lakodalmi vacsora alkalmával egy csirkenya-

DISPUTA Kapualj

 A használati tárgyak bizonyára nem a rítus funkcionális elemei közé tartoz­ nak…

19

DISPUTA Kapualj

Nem durván, de egyértelműen, a szavakban is megnyilvánulnak a termékenységvarázslásra vonatkozó motívumok. Példaként egy, a vőlegényre vonatkozó tréfa: ’hallod-e te vőlegény: / van-e nálad jó kemény? / ha nincs nálad jó kemény, / nem is vagy te vőlegény’. Értsd: tudsz-e szeretkezni? Áttételesen, játékban: ’ettem paszulyt egyenesen’, s rá a válasz: ’áll a csákány egyenesen’: a csákány egyenesen mutat a falloszra. Van olyan, hogy fúrót árul az egyik játékos: ’az én fúróm nagyon kemény’: ugyancsak egyértelmű ráutalás. Bár úgy látszik, a példák és jelenetek durvák, szeretném hangsúlyozni: ezeket csak bizonyos alkalmakkor, bizonyos szituációkban lehet kinyilvánítani/megjeleníteni, olyan alkalmakkor, amikor helye van a játéknak, a tréfának. Elképzelhetetlen lenne, hogy más körülmények között, tehát nem lakodalomkor, nem fonó alkalmával, vagy más játékhelyzetben ilyen jelenetek játszódjanak le. Mondjuk, egy legény, ha köznap bármikor átmegy a szomszédba, s felemelné a surcát, orrot törölni, és ott lógna a tehéncsecs, agyonvernék. Nem lehetne egy leánynak akármikor a kezébe adni, hogy egye meg a kakas heréjét, csak amikor eljön az ideje. Lakodalmi példáim, fényképeim vannak róla, hogy kalácsból készített vaginát és férfi nemi szervet ajándékoztak a menyasszonynak. Gyönyörűen elkészítve, kisütve, díszdobozba csomagolva nyújtották át a fallosz- és vulva-kalácsot. Nagy derültséget okozott, és mindenki tudta a lakodalomban, hogy miről van szó. Ám, ha meghívják egy vasárnapi vendégségbe ugyanazt az ajándékozót, nem visz oda falloszt és vulvát. Elképzelhetetlen. A lakodalmi szituációban ennek helye van, mert a termékenység szimbólumát adják át: olyankor kell átadni. Eddigi ismereteim alapján azt tudom mondani – majdnem az egész magyar nyelvterületre vonatkozó kutatásokat végeztem, illetve kiterjesztettem azokat az európai népek-

20

re és az Európán kívüli folklórra is –, hogy ezeknek a szimbólumoknak, ilyenfajta szexuális megnyilvánulásoknak nagy a hagyománya mindenütt. Tehát nem egyedi, nem kizárólag magyar jelenség, hogy mindezek a népi játékok kizárólag, teljes mértékben egyértelműen a termékenységvarázslásra, nem pedig valamilyen obszcén igény kielégítésére szolgálnak.  Az olyanképpen kialakult közösségben, mint amilyen a debreceni, miként örökí­ tődnek át ezek a hagyományok? Arra nézve, hogy napjainkban tartják-e magukat Debrecenben, nem végeztem kutatásokat, de egy-két évtizeddel ezelőtti megnyilvánulásokról tudok. De ezek finom dolgok. Nem drasztikusak. A szeretkezésnek a különböző formái és esetei, amelyekről Vajda Mária tanítványom írt könyvet és doktori értekezést, más kategóriába tartoznak. Mondhatnám, hogy az tényleg a szex kategóriája. Azok már csakugyan kemény dolgok, amikor a saját élményét mondja el a kérdezett. A témát én adtam, ő volt Balmazújvároson a tájház vezetője. Mondtam neki, Mária, ott van az öregek klubja, menjen el, beszélgessen az emberekkel. Nagyon érdekes lenne, ha elmondanák a szexuális életüket, hogy milyen volt akkor. Az a könyv konkrétan a szexuális életre vonatkozik. Hozzáteszem, fontos, hogy Vajda Mária meg tudott kérdezni parasztembereket, vallomásra tudta bírni őket: hol, mikor, hogyan (állva, fekve, lopva vagy nem lopva) szeretkeztek, kivel csalták meg a feleségüket/férjüket. Én a termékenységvarázslás megnyilvánulásait kutatom, a szeretkezésnek a játék szimbólumai által való kifejezéseit. Ezek sem mindig finomkodnak, a verbális utalások meg is erősítik őket, de más világot képviselnek.  A begombolkozott lelkű debreceni ember hogyan éli meg a népi színjátékokat? Megkülönböztetést kell tennünk. Általában debreceni ember nincs. Vannak hajdúságiak és bihariak. Azon túl, a debreceniek ma már olyan konglomerátumot alkotnak, hogy szinte a cívisség jelzője sem illeti meg őket. Történelmileg hajdúsági és bihari emberről lehet beszélni. Óriási közöttük a különbség. A hajdúsági ember zárkózott. Magas kerítések, kapuk. De nem csak úgy kerítés, hogy a nyílásain beláthatnék. Hanem tömör anyag. Az én házam – az én váram. Teljesen zárt világ. Ha húsz évvel ezelőtt elmegy Biharba, talán egyetlen zárt portát

sem talált volna. A bihari ember nyíltszívű. Mindenkit befogad. Ha bementem, azzal fogadtak, hogy nem vagyok éhes. Hozták a szalonnát, a kolbászt, a pohár vizet. A hajdúsági faluban minden zárva volt. Dörömböltem. Ha kijött a gazda, keresztbe állt az ajtón, úgy kérdezte, hogy mit akarok. Be nem engedett. Ott szomjan halhattam volna. Ez volt a hajdúsági ember. Tartózkodó, idegentől óvakodó. Néprajzi gyűjtést szinte nem is lehetett végezni. Biharban – Derecske, Konyár – nem az volt a kérdés, hogy minek jöttem, hanem az: nem tetszik éhes lenni? A debreceni polgárság a kettő keveréke. Attól függ a fogadtatás, hogy az ember kihez téved be. A városnak nincs jellegzetes, saját népi kultúrája. „Aki bejön az udvarra, tegye be az ajtót, mert kimegy a disznó” – ebben minden benne van. Megítélésem szerint Petőfi óta, aki e feliratot lejegyezte, csak romlott a helyzet. Modern polgári lakosság alakult házközösségekkel, kultúrközösségekkel, akárcsak Pesten.

találhatók az egész kultúrában. Nemcsak a nép, a magas kultúra is bővelkedik bennük. Az ősi ösztön megmaradt bennünk, és tovább él. A színjáték ott kezdődik, amikor ezeknek a dolgoknak a jelentése paródiába hajlik át. Amikor már elveszti a tényleges értelmét, jelentését. Ma már senki sem gondol a tényleges termékenységvarázslásra, hanem már csakugyan egy ilyen szexuális tréfára. Amikor már csak a játék dominál. A szórakozás. Amikor ma engem a pincében egy barátom olyan kancsóból kínál, amely azt formázza, hogy a női vulvából jön a bor, akkor nem gondolok a termékenységre, ez már a szórakozás szférája. Ez már inkább a polgári világban jelenik meg így. Nem a termékenységre, legfeljebb a szex szimbólumára gondolunk. Ott változik meg a gondolkodásunk.

 Fontosnak tartotta-e tanári pályáján, hogy másokat bevonjon a kutatásaiba, hogy iskolát teremtsen?

Úgy van. Ezek csakugyan színjátékok, egy alkalomnak, egy szituációnak a játékai, de a dologra való ráirányultságról is szó van. Amikor ezeket régen bemutatták, a szexualitásra való irányultság is megnyilvánult. Visszatérek a kiinduló példámhoz. Jelen voltam Balmazújvárosban a halottat sirató temetési paródián. Még ott voltak hajnalban nyolc-tízéves kis lánykák-fiúk is. Nem küldték el őket. Tehát a beavatásnak az első jelét is lehetett látni, mint a természeti népeknél, hogy a gyermekeket a dolgok egy bizonyos részébe beavatják. Ezt azonban csak akkor lehetett, máskor nem. És megdöbbentő volt számomra a jelenlé­tük hajnali háromkor. Ott voltak, és ugyanazt látták, mint a felnőttek, a fallosz mutatását. Hallották a szövegeket. Tehát a beavatásnak a primitív népekénél egy modernebb, kevésbé barbár formáját láttam. Beavatást a szerelmi tények világába. Templomok vannak, ahol a szeretkezést lehet látni. Ez ősi dolog. A termékenység. Ez valamikor a legfontosabb volt, s tulajdonképpen napjainkban is az. Meglehet, ma már elmegy egy durvább szexuális irányba; ilyen jellegű megnyilvánulások mindig is voltak és lesznek, de ezeket le kell hámozni, hogy maga a szépség és az ideális eszmék megmaradjanak velünk.

 Hogyan, mitől kerekedik színjátékká a szimbólumok felmutatása? A fallosz. Ha finomabban akarunk fogalmazni, azt mondhatjuk, a termékenységre vonatkozó jelek, jelképek, szimbólumok

DISPUTA Kapualj

Ebben a témakörben a legkiválóbb eredményt Vajda Mária érte el, doktori dis�szertációvá emelve mondandóját. Ezen túl is nagy sikereket ért el vele, nem csak a könyvét olvasták, hanem beszélhetett is róla gyakran. Más tanítványaimat a népi színjátékok kutatására irányítottam ezelőtt pár évtizeddel, mert a népi színjáté­ kok kutatása elhanyagolt területe volt a magyar néprajznak. Majdnem minden, általam elmondott példa a népi színjátékok köréből került ki. Egy tanítványom a karcagi múzeum munkatársa. Ott, a környéken folytatott hasonló kutatást. Nagykőrösön Novák László (múzeumigazgató) olyan tárgyakat gyűjtött össze, amelyeken a nemiségre utaló motívumok találhatók: tányérokon, faragványokon, kerámiákon is vannak ilyen jelenetek.

 Az a közösség, amely megalkotta a szim­ bólumokat, egy ponton tehát színházi né­ zővé válik?

21

Az érzéki színház Tóth Dénes

„Azt mondom, e konkrét, az érzékeknek szánt és a szótól független nyelvnek először az érzékeket kell kielégítenie; azt mondom, hogy az érzékeknek éppúgy megvan a maguk költészete, mint a nyelvnek.” (Antonin Artaud)

Az érzéki színház intim közeg – mondhatni: erogén zóna –, mert nem intellektuális vagy emocionális, hanem erotikus hatásokra törekszik. Fölkelti és összekuszálja a nézők érzékeit. Nem a dolgokról mutat képeket – magukat a dolgokat mutatja. A közreműködők evidens fizikai jelenléte prezentál – s nem reprezentál. Tükröz, de nem mímel. Előadásain nem történik látszattevékenység, semmi nem „olyan, mintha”, mert minden az, ami. Mégis, némiképp romantikus, hiszen a hétköznapi helyett a rendkívülivel, a szokványos helyett a meglepővel számol. A mélyrétegekből fölmutatva látomásokat tehet egzakttá. Ezek a képek evokatív úton születnek és – a nézők fantáziáját mozgósítva – hatnak. Többdimenziós, mozgó képeinek laza áttétellel működő gépezete a nézők által hozzágondolt jelentéstöbblettel működik. Mindez organikus teátrumot eredményezhet. Az Érzéki Színház cselekvésegyüttese Debrecenben jött létre, s az 1992/93-as „évadban” három produkcióval lépett közönség elé. Mindig „mágikus erejű” estéken: napfordulókkor, az év legvilágosabb, illetve legsötétebb napjain. Ezek voltak a városban az első teátrális performanszok.

DISPUTA Kapualj

Manifesztum1

22

Az én színházam érzéki színház. Nem, nem az altesti örömöket leckeszerűen illusztráló pornóattrakciók dögunalmas mímelése. Nem. Ez a hely az univerzum érzéki fölfogására képes emberek terrénuma, ahol a színész és a néző közösséget vállal az erotika – az újra törekvő örök vágy – ébresztésében. A színész azzal, hogy – ha úgy tetszik – kiadja magát. Pontosabban magát adja. A néző azzal, hogy elfelejtkezik róla: ő most kukucskál, ő most megfigyel, ő most tanulmányoz. Egyszerűen van. Együtt a színésszel. Együtt a formával, a fénnyel, a színnel. A hangokkal, a szagokkal. Együtt a többi nézővel – térben és időben. Az én színházam káprázatos és kegyetlen. Kegyetlenül őszinte. Mondják: a

Az én színházam. Úton, 1989. dec. 21., 19.

1

színész képes a színlelésre. Ezért színész. Szó sincs róla. Az ember képes a színlelésre. Ezért ember. És jó ez így neki? Stopperrel a kezében áll, lemér, és racionálisan átgondol mindent, miközben képtelen fölfogni, micsoda erőknek a játékszere. Nos, az én színházamban ezek az organikus erők hatnak. Erosz és Thanatosz járja itt szilaj táncát. A színész és a néző zsigereiben. Ebben a színházban nincsenek papírmasé díszletek, firlefáncos jelmezek, édesbús dalok, darabgyártó kisiparosok és magukat kellető ripacsok. Nincsenek tirádás beszélyek, fennkölt vonulások, sztárpojácák. Nincs itt helye intellektuális maszturbálásnak, violaszínű csevelyeknek sem. Ebbe a színházba nem magukat megmutatni, de magukat fölismerni jönnek a nézők. Épp’ ezért nincs itten röhögcse, móka, kacagás… Rossz szagok és gonosz gondolatok terjengenek. Mert a pocsolya tükörképe semmivel sem szebb magánál a pocsolyánál. Az én színházam célja nem a titkolás és a leplezés, hanem a tisztázás és a leleplezés. A tudáson túli területekről érkező képek kifejezése és megvilágítása, az álom felidézése. Ez a színház totális színház – a szentségé és a közönségességé. Az álmodó emberé. Azé, aki álmában sosem olvas újságot, nem vásárol és nem áll sorban a fizetéséért. Ellenben nagyszerű és alantas, gyönyörű és félelmetes képeket lát. Önmaga mítoszát éli. Ennek a színháznak nincsen bársonyzsöllyés nézőtere. Sőt: az én színházam egyáltalán nincsen. A valóságban. A mások valóságában. Ott, amit mások valóságnak neveznek. Mégis, mégis… Olvastam egyszer egy könyvet – a Gondolat adta ki, a valóságban –, Antonin Artaud írásait gyűjtötte egybe a szerkesztő. Artaud „színházi ember” volt, majd megőrült. Közben látta az én színházamat. Így ír róla: (a színház) „…A valóságban olyan totális teremtést idéz elő, amelyben az embernek nem marad más hátra, mint hogy elfoglalja helyét az álmok és az események között”. Éjszaka írom e sorokat. Álmodom egy színházról.

„Én ebbe a színházba nem mennék el. Engem ez a szöveg IDEGESÍT! Úgy gondolom, hogy az emberek kikapcsolódni mennek el a színházba, nem pedig azért, hogy fölismerjék magukat.” „A gomba módjára szaporodó »színházak« az erkölcstelenség útjára léptek. Mindent hallatnak és láttatnak. Mire jó és kinek jó az, ha a színpadon meztelen homoszexuálist alakító színészeket látunk állatok módjára közösülni? A világ romlását visszafordítani, megállítani nem lehet, de ettől függetlenül még álmodhatnánk szépeket a színpadra. Legalább oda, ha már máshova nem tudunk.” „Maradjunk meg a jó öreg, álszent színháznál, vagy mutassunk meg mindent, ami emberi és állati bennünk? Legyünk művésziek, vagy hagyjuk a rozsdás bilincseket és adjuk át magunkat az organikus közönségességnek?” „Ha lenne egy ilyen színház, én akkor sem mennék el. Az ilyen titkok és tabuk nélküli színházat szerintem nem lehetne megvalósítani.” „A megálmodottak egy új, nehezen elképzelhető színházat tárnak elénk.” „Furcsának találom még e színház puszta gondolatát is. Szívesen elmennék szembesülni a valósággal. Ha egyszer ez a megálmodott színház létrejön, én ott leszek.” „Kicsit ijesztő a gondolata ennek a színháznak, de pont ezért érdekes is. Ha létezne ilyen színház, biztosan elmennék. Talán olyan dolgokat mutatna meg, amit az emberek még maguk előtt is titkolnak; gondolatokat, amiket még maguknak sem mernek bevallani.” „Valóban nagyon álomszerű. Bár ennek megvalósulását szívesen fogadnám. Hasonlít a beavató színházhoz. Azt hiszem, így látni magunkat és a világot félelmetes lenne, ugyanakkor sok mindenre rádöbbennénk.” „A tükör görbe… vagy én vagyok hülye? Feltehetnénk ezt a kérdést, mikor szembesülünk vágyainkkal, érzéseinkkel, érzelmeinkkel… önmagunkkal. Mikor élesben látjuk, hogy mit csináltunk aznap, hogyan elégítettük ki mindennapi szükségleteinket, hogyan követtük el a hét főbűnt. S vajon bűn-e az érzékiség?” „Utópia, egy olyan helyről, ahol mindent szabad, ahol mindent a pillanatnyi benyomások, hangulatok irányítanak. Intenzív, mint az élet, ám mégis egy külön világ.” „A nézők a múltjukat, sőt a jövőjüket jönnek

felismerni! Aki mer álmodni, el mer szakadni az élettől, meri átélni az álmot. Átélni az eseményt és elhinni az álmot.” „Amikor becsukom a szemem és kimondom: színház, tudok-e még egy ilyen letisztult színházra gondolni???” „Vajon miért érzem úgy, hogy ez más, mint az összes eddigi? Mert van színe, szaga, széle, hossza, kora és súlya. A hiány élteti. Egyszerűen van attól, hogy nincs…” Rendezői expozé3 Szellemi kalandra hívlak benneteket: elveszünk a világból ezt-azt, s együtt hozzáadunk valamit – talán jobban megértjük. Mindezt másokkal is megtehetném, de én veletek szeretném megtenni, mert megbízom bennetek; bízom az odaadásotokban és a szenzibilitásotokban. Intellektuális impresszárióként vagyok veletek; ha hagyjátok magatokat impresszálni – lehetővé teszitek az álmom létezését, nélkületek megmarad álomnak. A performansz alapja az álom; megnyitja az álom kapuit, tükröt tart a tudatalatti elé. Olyannak mutatja az embert, amilyen a civilizációs felszín alatt valójában. Ez az álompárlat kollektív, átszellemített vágyteljesítés; bár nem elégít ki senkit, fölszínre hozza a sötét erőket: az érzékek költészete az eksztázis poézisa. Az érzéki színház formákból és fényekből, érintésekből és mozdulatokból, ízekből és színekből, szagokból és hangokból álló burát von a játék- és nézőtér fölé az időben és a térben. Nem szórakoztat, nem politizál, nem filozofál, nem moralizál, nem esztétizál, ellenben védekezik az ösztönök pusztulása ellen, ápolja a természeti lényt. Az érzéki színházban nincsenek előadások: eleven aktusok történnek meg. Palasovszky Ödönék avantgárd eszménye a művészet megszüntetése, az élet művészetté tétele volt: „Új művészetet teremteni. Nem exkluzív, másfél óra hosszat tartó szórakoztatást csinálni, hanem valamit, amiben benne él mindenki, és ami mindenkiben él. Az új művészet több mint művészet – élet!” A performanszban marhaság színészi játékról beszélni; nem kell eljátszani semmit, nem kell azonosulni senkivel. Emberábrázolás helyett maga az ember jelenik meg itten; de nem úgy ám,

A szerző később (1997–2007 között) színház iránt érdeklődő főiskolások között tesztelte „érzéki” programját. A nyilatkozat természetesen éppúgy megosztotta a vélekedőket, mint korábban maguk a performanszok. 3 Az Érzéki Színház mint alternatív cselekvésegyüttes a Pódium Műhely Egyesület (PME) székhelyén – az azelőtt három éve még a megyei pártbizottság székházaként regnáló épületben – jött létre 1992 nyarán. A manifesztum szerzője ott instruálta először a közreműködőket. 2

DISPUTA Kapualj

A kiáltvány tesztelése2

23

Álom Szent Iván éjjelén

DISPUTA Kapualj

hogy mutatja magát: ilyen vagyok, hanem úgy, hogy egyszerűen van. A színpadi mesterember és a bávatag civil közt kell: lenni. A performansz az érzékenységet és az erőt szervezi egységbe, a performer energiái kívülről belülre helyeződnek – nincs hát szüksége virtuozitásra. Esetünkben a művészi tisztesség: a blöff, a színlelés és a mímelés, azaz a hazugság és a hamisság teljes kizárása. Szégyentelenül őszintén vegyen részt egész lényetek az együttes létezésben. (Ez érzékenységet és érzékiséget, vitalitást és intenzivitást, bensőségességet és alázatot föltételez.) Mindezt nagyon komolyan kell venni, de nem kell komolykodni: semmi sem kötelező és semmi sem tilos. A pszichofizikai energiák összpontosítása hatalmába keríti a nézőt: nem tud nem odafigyelni, s nem fogja elfelejteni, amit tapasztalt, mert „az elvontan érzékeny kisugárzó erő” hat. A kálvinista prüdéria centrumában például: idegesítőleg.

24

Szcénák A feltűnő, botrányos jelenetek (szcénák) körülményeinek és cselekvéseinek nedvtelen leírása helyett következzék itt néhány jellemzőjük.

Az Érzéki Színház Antonin Artaud (könyörtelen) színházeszménye és Sigmund Freud ösztön- és álomelmélete inspirálta első produkciója, „prototípusa” (Álom Szent Iván éjjelén) rituális modelleket követett, s a cselekvéssora is ritualizált volt, figyelemmel a Szentiván-éji hagyományokra.4 A performansz a pinceszínház publikumának valamennyi érzékére hatni kívánt. A „látásserkentő félhomályt” teremtő kéttucatnyi misegyertya fényében betájolt farönkök között 4 performer, 3 kakas, 1 macska és 1 tejesbárány működött közre virágok és füstölők illatfelhőiben, izzadság- és vérszagban, 1 folyamatosan muzsikáló – a közönség figyelmét a szimultán történések idején ritmikával és dinamikával irányító – ütőhangszeres hangkulisszái, valamint kukorékolás, nyávogás és bégetés közepette. (A nézők további érzékeinek, a tapintásnak és az ízlelésnek a működtetése szerényebb és szelídebb formában: szirmok morzsolgatásában, illetve cseresznyekóstolásban merült ki.) A performansz – az eredeti szándékok szerint – nem szólt semmiről, csupán megtörtént. Megtörtént három orgazmus (mint kis halál), s három halál (mint életerőt növelő áldozat). Az előbbieket egy vizesdézsában megfürdetett, majd földíszített lány élte meg, az utóbbiakat a kakasok szenvedték el a helyszínen. A fekete macska és a fehér bárány – a publikum érezhető megkönnyebbülésére – élve maradt. A második projekt, az asztronómiai év kezdetére, a legnagyobb sötétség idejére létrejött „neomágikus kiméra” (MET/A/ MORF, avagy mivé lesz a nő?) csak annyiban volt hasonlatos az előzőhöz, hogy most sem a dolgokról mutatott képeket, hanem magukat a dolgokat mutatta.5 Ezúttal azokat: hogyan mutatnak a dolgokról képeket. A társulat abból indult ki, hogy a posztmodern korban minden képpé válik. Olyan képpé, melynek voltaképpen nincs eredetije. Valaha talán volt, ma már a képek egymást utánozzák. A dolgok elvesztik realitásukat. A mai valóság látszólagos megjelenési formája egy elveszett eredetinek, amelynek a létezésében az ember már-már kételkedik. E tézisre épült a Hamvas Béla hatását mutató, hét művészeti ág képviselőinek közreműködésével és információhordozó berendezésekkel dehumanizált „vaskori

ÁLOM SZENT IVÁN ÉJJELÉN. Performance az érzéki színház modorában, ahol növények, állatok, emberek eszközök és elemek voltak megfigyelhetők működés közepette. Megtörtént: 1992. június 23-án éjfélkor („matiné” este tízkor volt) a PME pinceszínházában 5 Érzéki Színház – második performance: MET/A/MORF, avagy: mivé lesz a nő? Neomágikus kiméra. Megtörtént: a téli napforduló idején, 1992. december 21-én, 22 óra 22 perctől a PME nagytermében 4

Met/a/morf, avagy: mivé lesz a nő?

illetve kádban fürdő nők és vécén ülő, illetve tévéző férfiak látványa fogadta, s A kopasz énekesnő dialógusai várták a lecsóés pálinkaszagú semmiben. A töknatúr „előadás” mottóját Brechttől kölcsönözték: „Első a zabálás, ne feledd. / Második helyen a nemi aktus áll. / Harmadszor bokszolnod kell neked”. A nagyszobában székeken, puffokon kuporgó nézők próbáltak úgy tenni, mintha ott sem lennének. Debrecen nem Párizs

Az Érzéki Színháznak nem volt állandó játszóhelye, repertoárja és társulata. Az autonóm cselekvésegyüttes a néhány fős szellemi magon kívül egy-egy másutt és másutt létrejövő produkcióra szerveződött. Elhivatott hivatásos színészekből, amatőr körülményekből kiábrándult színjátszókból, „utcán talált” karakteres civilekből. Akik azért csatlakoztak a teátrális demonstrációkhoz, mert nem voltak elég tompák elfogadni a világot olyannak, amilyen. Orwell írta egy helyütt: ha jelent valamit a szabadság, akkor azt jelenti, hogy azt is jogunk van elmondani, amit nem szeretnének hallani. Nos, az alternatív csoport nem törekedett kimondani semmit, de nem is rejtett el semmit. Mutatott képeik – úgymond – kitaA nyárspolgár hét fő bűne, avagy: mivé lesznek a férfiak? láltak, de nem szándékosak,

6

A NYÁRSPOLGÁR HÉT FŐ BŰNE, avagy: mivé lesznek a férfiak? Pornográf moralitás Ionesco- és újságszövegek, rádió- és tévéműsorok felhasználásával. Megtörtént: Szentiván havában, a nyári napforduló hetén, 1993. június 20–27. között, esténként 7 órától egy debreceni lakás helyiségeiben.

DISPUTA Kapualj

idill”. A posztmodern szaturnáliára összeállt team megismertette a város polgáraival a testfestés művészetét, s azt, hogyan lehet a nőt – kondenzálás-konfekcionáláskonzumálás útján – fogyaszthatóvá tenni. A testfestés közben videofilm készült az aktusról, melyet projektorral nagyítottak és vetítettek ki. Mindezzel párhuzamosan az akcióról polaroidkép is készült, amit helyben beszkenneltek, majd sokszorosítottak. A nézők választhattak: az eleven teremtést szemlélik, a róla látható filmet, a kezükbe nyomott fotót, vagy az arról készült fénymásolatot. A publikum figyelme erősen megoszlott a valóságos lény és képmássá vált nő között. Az asztronómiai fordulópontokhoz ragaszkodó csoport harmadszor a leghos�szabb napok hetében vezette föl „pornográf moralitását” egy erre a célra bérbe vett Honvéd utcai lakás helyiségeiben. A nyárspolgár hét fő bűne címet viselő „ellenszínház” Ionesco- és egyéb szövegeket fölhasználva azt firtatta: mivé lesznek a férfiak?6 Ezzel teljessé vált az Érzéki Színház triplettje (három lencséből álló rendszere). Először a természettől eltávolodó emberre mint animális lényre; másodízben az emberiség által létrehozott második természettől, a civilizátumtól elidegenedő, technikával rendelkező állatra; végül az egymástól távolodó, az „embertől beteg” emberre irányította a figyelmet. Az ötven négyzetméteres, porcelán nippekkel ékes lakásszínházban esténként 12 néző tekinthette meg – zavarba ejtő közelségben – a zavarba ejtő játékot. A „viceházmester” által a harmadik emeletre fölvezetett publikumot éppen konyhában főző,

25

DISPUTA Kapualj 26

nem véletlenek, hanem elkerülhetetlenek voltak. A vállalt életanyag dolgozott helyettük, a performanszok megcsinálták magukat. Úgy, ahogyan színházban nem szoktak hozzá a népek. Debrecenben végképp nem. Szellemi kaland volt ez, nem színházpótlás – azt akkortájt a színházban mívelték. Eszméjük az érzéki színház volt. Eszméjük, de nem a rögeszméjük. Addig maradtak együtt, míg értelme volt; vagyis addig, míg megteremtették és megmutatták azt, amire szövetkeztek. Annyiszor, ahányszor arra érdeklődés mutatkozott. „A feministák, az állatvédők és az erkölcscsőszök kíméljenek – szívesen látjuk viszont a sznobokat, a kékharisnyákat és a kukkolókat” – így verbuválták a publikumot a helyi médiában. A híresztelésekben botrányszagot érzett a bulvársajtó, szaftos címekkel hívták fel olvasóik figyelmét a produkciókra, amelyeket aztán meglepően élénk érdeklődés kísért. Bár az erotikus show-ra vágyakozóknak később csalódniuk kellett, előre garantálható volt a polgárpukkasztás. A Fekete Doboz Debrecen nem Párizs címmel riportot forgatott a Szentiván-éji performanszról. A videofolyóirat 1992. június havi krónikájában hangzott el: „Ez az előadás mindent tagad; minden fontos formát, minden ideológiát. Imádkozom érte, hogy azok az erők, amiket felszabadítanak, se a színészekben, se a nézőkben ne tegyenek kárt”. A nyilatkozó néző mindenesetre másodszor is megtekintette a produkciót, nyilván szerette volna átértékelni negatív élményeit. Hogy ez sikerült-é, nem tudni; akikben kárt tehettek volna a látottak, azok a kakasáldozatok után – a tejesbárány színre lépésekor – fölháborodva távoztak a pinceszínházból. Az effajta produkciókkal lehet egyet nem érteni, de vitatkozni nem lehet velük. A közreműködők nem tetszeni – inkább provokálni akartak. „Mennyire volt ez az előadás jellemző a mai magyar, vidéki értelmiség gondolkodására?” – kérdezte meg végül a riporter. „Semennyire” – szólt a válasz. – „Főképpen nem a debrecenire. Debrecen nem Párizs – ahogyan az innen elszármazott Szabó Magda mondta.”

Végjáték Kierkegaard szerint „minden ördögnek megvan a maga ideje”. A performanszok az érzékiség démonának teremtettek teret azokon az estéken, midőn a Ráktérítőn, illetve a Baktérítőn zenitre ér a Nap, s Héliosz tisztelői szerint az áldó és rontó szellemek hatalma a legnagyobb. S az álomszínház atmoszférájába beszivárogott a virágillat ugyanúgy, mint a hullaszag… A performerek pszichofizikai úton keltették föl és terelték egybe az érzéki energiákat. Ütköztették az újat teremtő erotikát a pornográf morállal. Alkalmakat teremtettek a nézőnek, hogy olyanokat álmodjon, amilyeneket egyébként szokott, csak nem meri komolyan venni. „Miért játszotok?” – kérdezgették akkortájt tőlük –. „Miért ne?” – kérdeztek vissza a legnagyobb természetességgel. – „Játszunk, mert szabadok vagyunk.” Végül kiderült: Debrecenből egyelőre nem vezet út tovább az érzéki színház felé. Életre-halálra csak a szent játszik, meg az őrült – félő volt, hogy a közreműködők nem találnak vissza a „normalitásba”. A józanabbnak bizonyuló csapat nem erőltette tovább a dolgot, s a színházi álom kísérletsorozata véget ért. Az Érzéki Színháznak volt előzménye: a debreceni Unió Mozgásszín 1986-ban, a Kossuth Klubban kialakított szobaszínházban mutatta be az Akutagava Cserjés­ ben című novellája nyomán készült mozgásdrámát. S volt következménye is: az 1 táncosnő, 1 festő, 1 konferanszié, 1 bábos, 1 ütős és 1 fotós alkotta együttes 2002-ben, a Kortárs Art Expo Bartók termi rendezvényén „szcenikus koncertet” adott John Cage 4’ 33” című, legendás, kottajel nélküli darabja és Kazimir Malevics Fehér négyzet fehér alapon elnevezésű, nem kevésbé elhíresült műve alapján. Az „összművészeti alkotás” a minden tárgyias jelentéstől megfosztott abszolútumot érzékítette meg. Magyarán: az akcióművészek előadták a semmit. Nincs is ennél izgalmasabb végjáték – vélekedett e sorok írója, aki az Érzéki Színház útját hol mint szcenírozó, hol mint korrepetitor, végül mint viceházmester kísérte végig. Félő, hogy visszatalált.

Építészeti workshop DISPUTA Árkádok

Az egyetemközi és nemzetközi műhelybeszélgetés azzal a céllal jött létre, hogy a hallgatók ne mindig ugyanazoknak a tanároknak az építészeti eszméit, véleményét hallják, hanem megismerjék a környe-

ző országok szakembereinek látásmódját is – mondta Puhl Antal, a karon oktató Ybldíjas építész, aki a most indult, de évente megismételni tervezett rendezvénysorozat megálmodója. Ötletét az is mozgatta, hogy azt tapasztalta, a diákok többet tudnak a nyugati építészetről, mint a szomszédos országokéról, holott a kelet-európai régióban egészen más problémák foglalkoztatják a szakmabelieket és más – a magyarországihoz közelebb álló – az építés szociális, kulturális és műszaki feltételrendszere is. A programban ezeknek az országoknak az építészeit, építészoktatóit hozzák majd el Debrecenbe. A sorozat első állomásaként a nyugateurópainál sokkal közelibb cseh építészet egyszerűsége, praktikussága ragadhatta meg a hallgatók fantáziáját az Unió áruház problémáját tárgyaló workshop során – fejtette ki Puhl Antal. A tapasztalt szakember szerint a cseh építészet nem az egyedi attrakciókban különbözik a magyartól, hanem a családi házak kulturáltabb, magasabb színvonalú tervezésében és műszaki kivitelezésében. A Piac utcai épület azért keltette fel a szervezők figyelmét, mert már építése idején, a hetvenes években sem illett a belváros kontextusába. A cseh építészekre pedig azért is esett a választás,

Batta Ágnes

Á

tépül Debrecen főtere – legalábbis azokon az ötletterveken, melyek a minap készültek az egyetem műszaki karán. A karon az építő fantáziát megmozgató kísérleti workshopot tartottak ugyanis május 4. és 9. között az építészképzés részeként. A tanácskozáson a vállalkozó hallgatók cseh építész szakemberekkel együtt gondolkozva tehettek javaslatot a tér egyik neuralgikus pontja, az Unió áruház és lakóépület rekonstrukciójára, olyan új arculatot adva a háznak, amely harmóniát teremthet a Nagytemplom, az Aranybika Szálló régi tömbje, a Püspöki palota, az udvarház s a köztük elterülő, funkcionálisan villamosközlekedéssel, pihenőzónákkal is széttagolt, építészetileg roppant heterogén együttesében. Az alaposan kidolgozott tervek merészen modern gondolkodást tükröznek, hisz a hallgatóknak csak képzeletük szabott határt, és nem ütköztek bele olyan akadályokba, mint például a beruházói, a vállalkozói érdek vagy az építési hatóságok bürokratizmusa.

Jaroslav Wertig csoportjának terve

27

DISPUTA Árkádok

Jan Stempel csoportjának terve

28

mert teljesen más szemszögből közelítenek a műemlékvédelemhez, mint Magyarországon. A főszervező úgy látja, nálunk az az ortodox szemlélet érvényesül, mely szerint mindent az eredeti állapotára kell visszaállítani, szemben a csehek praktikus felfogásával, akik használják is a műemlékeiket, és kevesebb nosztalgiával kezdenek hozzá egy ilyen feladathoz. Puhl Antal úgy gondolja, ennek is köszönhető, hogy a tervek merészebbek lettek, mintha az életben kellene ezzel a problémával foglalkozni. Egyébként ő sem az épület belvárostól eltérő stílusát nem tartja zavarónak, hiszen szerinte egy város növekedéséből adódóan különböző stílusú épületek kerülhetnek s kerültek is mindig az építészettörténetben egymás mellé. A lakóházat is magában foglaló monstrum problémáját az építész a szakszerűtlen illesztésben és rossz arányokban látja, ugyanis az épület, megtörve a tér vonalát, épp ott lépcsőzik vissza, ahol a templom felé szűkülnie kellene. A szakember véleménye: különböző korok épületeit is összhangba lehet hozni. Ehhez elég lehet a nyílászárók aránya – illetve akár egy kontraszt is, vagyis hogy két különböző korú épületet egy új választ szét. A tanulók feladata ebből adódóan a rossz beépítés megoldása, illetve külső átalakítása volt. A felvetett problémára négy cseh építész – Aleš Burian, Jan Schindler, Jan Stempel, Jaroslav Wertig – irányításával kerestek választ az Építészmérnöki Tanszék hallgatói. A szervezők elképzelése szerint az épület előtörténetét nem ismerő cseh építészek és a szakmai előítéletektől mentes hallgatók friss ötletekkel tudnak hozzájárulni a probléma megoldásához. Puhl Antal szerint ez meg is valósult, mert a négy csoport, négy különböző s nagyon karakteres választ adott a problémára. Az első társaság úgy látta, hogy az Unió áruház és lakóépület, valamint az

Aranybika Hotel új szárnya nem illik a főtér szimmetriájába, ezért külső „maszkokkal” próbálták felszámolni a környezetet jelentősen befolyásoló aszimmetriát, a két homlokzatot egymás tükörképévé téve mintegy. A külső „maszk” ötlete Jaroslav Wertigtől származott, aki saját szállodáit is ezzel a módszerrel újította fel. E külső „maszk” révén nagy erkélyek jöttek létre, melyek növelik az alapterületet. A cél a lakófunkció kiemelése volt, ezért emeletenként 4–4 nagyobb alapterületű apartmant alakítottak ki a kis bérlakások helyett. A terv szerint a lakók kényelmét szolgáló autólift mindenkinek felvinné a járművét egészen a lakásig. A feladatokat koordináló cseh szakember úgy ítéli meg, Magyarországon is ugyanazokkal a problémákkal találkoznak az építészek, mint náluk. A jelen helyzetben például a ház nem olyan régi, hogy történelmi emlékként tekintsenek rá, inkább ideológiai vonatkozásai miatt nehéz elkezdeni külső átalakítását. A tervek közül a legújszerűbbnek a zöldfal-projektet tartják a szervezők, és a rendezvényre ellátogató Unió épület lakóközösségének képviselői is erre adták volna voksukat, ha a megvalósítás lehetséges lenne. A terv kidolgozói a régi épülethez nem nyúltak hozzá, csak a homlokzatot takarták el egy zöld növényekből álló fallal. A tér arculatát nagymértékben befolyásoló változtatást a tervezők véleménye alapján az indokolta, hogy kevés a zöld felület a belvárosban. A lombhullató és örökzöld növények együtteséből megálmodott rácsos szerkezetű fal a hallgatók szerint azért olyan praktikus, mert nyáron hűsít, télen pedig, ahogy a levelek lehullnak, átereszti a fényt, s miközben a lakók kilátnak a pár méterre lévő növényektől, a térről nem lehet belátni intim világukba. A falat ívesre tervezték, hogy a Püspöki palotánál lévő törést elfedje, rávezesse a tekintetet a Nagytemplomra. Jan Stempel irányításával

A külső borítás merész fekete mozaikos technológiával készült, füstüveges ablakokkal, ugyanúgy, mint a hotel régi szárnyról leválasztott új épületrész „ruhája”. Az Aranybika új szárnya, a patinás épületről leválasztva, pillérekre állítva már nem tűnik annyira idegennek, és a pillérek alatt egy új parkot hoztak létre, előtérbe helyezve a Víg mozi bejáratát is. Az ugyancsak pillérekre állított Unió-épület fekete homlokzatát a hallgatók a lépcsőház piros színű megvilágításával oldották fel, a lakóház belsejében pedig két emelet szabadon hagyásával zöldövezetet alakítottak ki a térben, melynek az a funkciója, hogy kettévágja a rideg homlokzatot. Az elkészült terveket értékelő Puhl Antal szerint az alkotóhét legfontosabb tanulsága az volt, hogy a fiatalok mennyivel másképp tudnak gondolkodni olyan problémákról, amelyekbe az idősebb nemzedék tagjai már bele sem akarnak kezdeni a szabályozások miatt beszűkülő lehetőségeket fontolgatva. Az építész az oktatás nagy pillanatának tartotta a tervek elkészültét, hisz a részt vevő hallgatók együtt dolgoztak egy valódi probléma megoldásán minden jutalom nélkül, olyan nagyszerű építészekkel, akik otthoni irodájukat napokra otthagyták, hogy debreceni diákokat tanítsanak.

DISPUTA Árkádok

arra is megoldást találtak az ifjú építésznövendékek, hogy miként lehet hasznosítani a fal és az épület között lévő, az ívességből adódó 4-11 méter közötti üres területet. A tervnek megfelelően ott bővíthetnék az üzleteket, illetve előkerteket alakíthatnának ki a lakásokhoz az emeleteken is. A projekt Wesselényi-Garay Andor főiskolai docens szerint bár divatos, egyben gyáva is. Divatos, mert a zöld felület alkalmazása közkedveltté vált az utóbbi időben, ám gyáva, mert egyszerűen eltakarják a problémát, az épületet magát. A harmadik variáció a rész-egész kompozíció nevet viselhette volna, ugyanis az Aranybika új szárnyát és az Unió épületét próbálták egymáshoz közelíteni. A kapcsolatot és egyben az átmenetet a két épület között egy torony adta, melyet a hotel új szárnyára terveztek a fiatalok. Aleš Burian vezetésével a hallgatók a belső tereket is átalakították az alapterületek nagyításával, kívülre pedig modern faburkolatot képzeltek el. Az utolsó projekt nagyvonalúan átfogó területrendezést tartalmaz, melyben az épületet, a mögötte lévő parkot és a szállodát is jelentősen átformálták. A Jan Schindler által irányított csoport az első elképzeléshez hasonlóan egy külső maszk segítségével próbálta az Unió homlokzatát átalakítani, a tér szerves részévé tenni.

Aleš Burian csoportjának terve

29

Válaszúton Kőszeghy Attila DISPUTA Árkádok 30

Gazdálkodó műemlékvédelem vagy kényelmes siránkozás? A hívők kihalnak, a templomok harangjai elhallgatnak, a tetők megbomlanak – de mi nem adjuk fel. Minden határon túli értéket meg kell mentenünk. Tesszük, amit eddig, mindegy, meddig, mindegy, kinek a számlájára, kicsit fényezzük magunkat, nagyokat sopánkodunk és konferenciákon kerek mondatokba foglaljuk a drámát. Rövid hozzászólásra jelentkeztem a 2009. május 16-án Válaszút közelében, a Teleki László Alapítvány által rendezett Ha­ táron túli magyar örökség kutatása és meg­ óvása nevű konferencián: mintegy kilencven értékféltő és -mentő – jórészt szakértő építész, műemléki történész gyűlt egybe tanácskozásra. A helyzet dramatizálása megszólalásom előtt megtörtént már, szerepem az lehetett, hogy a figyelem előteré­ be kerüljenek azok a gazdálkodási szituációk, szereplők, intézmények, amelyek a fájdalmas, de elkerülhetetlen funkcióváltás mellett ga­ rantáltan megőrzik az épületeket. A magyar hívőket vesztett templom lehet majd gyermeksportterem, asztaliteniszezők és más testerősítő játékok színtere, lehet táncház is, de – kemény korlátok között – vendéglátóhely is. S alkalmanként szakrális térként is működhet – proponáltam (mint később kiderült) naivan. Az első válasz: igen, láttuk Angliában a játékbarlangokká átalakított templomokat:

ezt akarjuk? PPP-konstrukciókban gondolkodjunk? A református egyház – vélekedtek mások – nem akarja, hogy ezekben a terekben más is történjen, mint amire létesültek. Abban mindenki egyetértett, hogy ha nincs erő az értékek megmentésére és működtetésére, talán változtatni kellene a szemléleten. Ami ezúttal azt jelentette: adjon több pénzt az állam. Mindezt fél órával azután, hogy Sebestyén József építész, az értékmentési folyamatok legjobb ismerőinek egyike, festőien előadta, hogyan „karcsúsították” az eddigiek töredékére a műemlékjavítási költségkereteket. Azt is szóvá tette, hogy a tennivalók sürgősségi sorrendbe állítása csak az értékek teljes körű felmérése nyomán lehetséges. Az inventarizációs kísérletek megfeneklettek, és nincs stratégia egy mégoly kezdetleges vagy felszínes, de az áttekintéshez nélkülözhetetlen, úgynevezett értéktérkép kialakítására. Az sem csekély probléma, hogy a hagyományos nyári műemlékfelmérő egyetemista táborok után télidőben a műemlékesek javítgatják a félkész és sokszor felületes felméréseket. A jelenlévőknek úgy tűnhetett, hogy a műemlékek iránti elkötelezettség erősítésére irányuló erőfeszítések nem túl eredményesek, pedig a felmérésekben való részvétel szemléletalakító jelentősége is óriási. És akkor még nincsenek sehol a statikusok, szerkezetvizsgálók és költségbecslők, akik a mentőakciók sürgősségi sorrendjének kialakításakor számolni tudnak nemcsak a javítások, de a tartós fennmaradás üzemeltetési költségeivel is. Hallhattuk, hogy nem valami nagy elméleti koncepcióra van szükség, hanem oda kell menni minden egyes helyre, és helyrerakni a te-

Kallós Zoltán szülőháza és a kollégium Răscruci, azaz Válaszút falu a romániai Kolozs megyében. Arról kapta nevét, hogy a Kolozsvár–Dés országútról ott ágazik le az út a Borsai-patak völgyébe. A falu egyik nevezetes szülöttének, Kallós Zoltánnak házában látható Erdély egyik legszebb népművészeti gyűjteménye. A néprajzkutató Kallós 1992-ben alapította a többnyire Válaszúton működő Kallós Zoltán Alapítványát, azzal a céllal, hogy betöltse a hiányt, amely az elmúlt évtizedekben keletkezett az erdélyi magyar fiatalság néprajzi tudásában. Az alapítvány a népművészeti ismeretek szakszerű népszerűsítését, az erdélyi népi hagyományok ápolását és nemzetközi terjesztését tartja legfőbb feladatának. A „Kallós-kúria” néprajzi táborok, műemléki szabadegyetemek és konferenciák kedvelt színhelye is.

Kallós Zoltán szőttesei között

Csakugyan: a templomok többsége varázslatos volt, ahol pedig kevésbé, ott a helyi anekdotamesterek gondoskodtak a történésekben gazdag előadásokról. A kilencven látogatót mindenhol lekötelező kedvesség és vendéglátói figyelmesség fogadta. A konferencia támogatói, a Szülőföld Alap, a Nemzeti Kulturális Alap és Kallós Zoltán mindvégig megtisztelték jelenlétükkel a rendezvényt. A karizmatikus néprajztudós sem takarékoskodott gyűjteménye egyes darabjainak eredetlegendáival, s az erdélyi magyar fiatalok anyanyelvi képzéséért tett erőfeszítései is itt váltak igazán lenyűgözővé.

DISPUTA Árkádok

tőcserepeket. Egy Erdélybe települt kiváló néptáncos orvos mondta el, hogy civil szervezetük már hét templomot segített helyreállítani, s azt képviselte, hogy csak a civil szervezetek megerősödése a garancia az értékek megmentésére. Nem mintha az alig támogatott civil szerveződéseket több évtizeden át kivitelezési kalandok tartanának össze, merthogy a szakirodalom szerint egy-másfél évtized az élettartamuk. Felvetettem, hogy a megmentett építmények fenntartási költségei általában később jelentkeznek, viszont folyamatosan újratermelődnek és az építési költségek sokszorosát teszik ki, míg az értékmentés műszaki tervezőinek kevés ismeretük van az üzemeltetés nehézségeiről és a gazdálkodási feladatokról. Az ilyen irányú érzékenység, arányérzék kialakítása tehát szerintem halaszthatatlan feladat. A vitavezető intett, hogy ne térjünk el a fő beszélgetési irányról. Voltaképpen a kesergésről és mások felelősségének, aránytalan előnyszerzésének felvetésétől. E röpke konferenciabeszámoló készítője tudja, hogy a rendezvénynek lesznek szakmai tekintetben avatottabb ismertetői, s ők a gazdálkodásra érzékeny szemlélet gyengeségét bizonnyal kevésbé hangsúlyozzák majd, s azt fogják kiemelni, hogy veszélyeztetett és pusztuló épített értékeink helyzetéről nemcsak drámai képet adott a konferencia, hanem a résztvevők közötti kapcsolatok erősítésével javította a mentés esélyeit is.

31

Rajzolt erotika Dunai Tamás

M

iközben az erotikus képregény története régebbre nyúlik vissza, mint a szuperhősöké, hazánkban a közvélekedés még ma is úgy tartja, hogy a képregényeket elsősorban gyerekeknek szánják. A szexualitás a különböző időszakokban és eltérő kultúrákban más és más szinten volt jelen a képregény-irodalomban, így az erotikus alkotásoknak számos variációja jött létre, amelyek ráadásul folyamatos változásban vannak. Az eltérő kultúrák máshol húzzák meg a normalitás határait, és ez az erotikára is vonatkozik. Az, hogy egy adott kultúrában egy meghatározott időszakban mi tűnhet fel egy populáris képregényben, és mi nem, felettébb változó. Az alábbiakban előbb a három fő kulturális változat, az amerikai comics, az európai képregény (a francia bande dessinée és az olasz fumetti), valamint a japán manga erotikus irányzatainak történetét vázolom fel, majd röviden bemutatom a műfaj itthoni helyzetét. A műfaj körülbelül tíz évvel az első szuperhősök feltűnése előtt született Amerikában. Az 1920-as évek végén bukkantak fel ugyanis az Egyesült Államokban a különféle rajzolt figurákat pornográf helyzetekben bemutató nyolcoldalas füzetek, a Tijuana Bibles.1 Ezek az illegális kiadványok nemcsak számos képregényalakból, hanem egyes rajzfilmhősökből és hírességekből is gúnyt űztek. A számonkérhetőség hiányát a fű alatti terjesztés, valamint a kiadók, a nyomda és az alkotók anonimitása garantálta. A világháború alatt a szexualitás teret nyert más képregények lapjain is, a rajzolt erotika terjedése szoros összefüggésben állt a pin-up nőalakok2 népszerűségével. A háború után valamelyest visszaesett az akcióképregények iránti kereslet (jelentős részük meg is szűnt), ám ezzel párhuzamosan egyre több felnőtt téma jelent meg a képregények oldalain. Az útkeresés évei-

Sabin, Roger: Comics, comix & graphic novels. A history of comic art. London: Phaidon 2006, 35. A pin-up girl eredetileg csinos, fiatal nő, akinek gyakran tűzték falra a fényképeit; ezek lehettek erotikus fotók is. Később feltűntek olyan művészek, akik az ilyen fotók mintájára készítettek rajzokat, festményeket és egyéb illusztrációkat. 3 Néhány szexualitásra vonatkozó részlet a Comics Code-ból: „Öltözködés 1. A meztelenség minden formája tiltott. 2. A nőket valósághűen kell ábrázolni, de nem szabad semmilyen testi érdemet túlzottan hangsúlyozni. Házasság és szex 1. Válást soha ne tárgyaljanak humorosan, ne tüntessék fel azt kívánatosnak. 2. Tiltott szexuális kapcsolatokat és szexuális abnormalitásokat nem szabad bemutatni. (…) 4. Tilos akár sejtetni is valaki elcsábítását vagy megerőszakolását. 5. Szexuális perverziók vagy ezekre való célzások szigorúan tilosak.” Rubovszky Kálmán (szerk.): A képregény – Pro és kontra. Bp., Gondolat 1989, 107–108. 4 Lapunk 2005/3. számában közöltük Maksa Gyula kritikáját a könyv magyar kiadásáról – a szerk. 5 A képregényből Roger Vadim készített kultikus filmet 1968-ban, Jane Fonda főszereplésével.

1

DISPUTA Pláza

2

32

ben mindinkább terjedt a por­nográfia és a horror, emiatt számos támadás érte a médiumot. Ilyen volt például Frederic Wertham amerikai pszichiáter Seduction of the In­ nocent (Az ártatlanok elcsábítása) című munkája, amelyben hosszasan taglalta a képregények fiatalokra gyakorolt káros hatásait. 1954-ben öncenzúrát vezettek be az amerikai képregénykiadók, hogy megelőzzék a továb­bi támadásokat. Így jött létre a Comics Code nevű szabályzat, valamint cenzori hivataluk, a Comics Code Authority. Az önként vállalt korlátozások3 több, veszélyesnek ítélt témát és zsánert száműztek a mainstream képregényből. Ezután született meg az underground comix, amely nem tartotta magára nézve kötelező érvényűnek a Comics Code-ot. A Comics Code által megtisztított ifjúsági képregények mellett fokozatosan teret nyert az underground képregény, amelynek alkotói a hatvanas évek ellenkultúráját képviselték, és garázskiadványok, fanzinok, majd később kisebb képregénylapok oldalain mutatták be műveiket, amelyek kényes témáik (például a szex, a társadalom-, illetve valláskritika) miatt élesen elkülönültek a populáris irányzat képviselőitől. Ennek az időszaknak az egyik legismertebb alakja Robert Crumb, aki a Fritz, a macska című képregényével tartott görbe tükröt korának társadalma elé. A korhely kandúr számos erotikus kalandba is keveredett. Az underground szcénából érkezett Art Spiegelman is, akinek Maus című Holokauszt-képregénye 1992-ben Pulitzerdíjat nyert.4 Európában ezzel párhuzamos folyamatok mentek végbe. A képregények tematikai szélesedése elsősorban az 1960-as, 1970-es évekre tehető. 1962-ben tűnik fel a francia Jean-Claude Forest ledér sci-fi hősnője, Barbarella,5 e művet annak ellenére az

Alfonso Azpiri

te, a Pandora szeme egy apját kereső fiatal nő körül bonyolódó bűnügyi történet, és nem tartalmaz nyílt erotikát. Ez a képregény egyike Manara sikeres kollaborációinak, hiszen az a Vincenzo Cerami írta, aki Az élet szép forgatókönyvéért Oscar-díjat érdemelt ki. Az európai erotikus képregény nagyjai közül érdemes megemlíteni a spanyol Alfonso Azpirit, valamint a szintén olasz Paolo Eleuteri Serpierit. Előbbi a sci-fi és a fantasy teljes spektrumában alkotott ero-

DISPUTA Pláza

egyik első felnőtt képregényként tartják számon, hogy a benne található erotikum még elég ártalmatlan volt az őt követő alkotók munkáiban megjelenő tartalmakhoz képest. Az európai erotikus képregény két legmeghatározóbb alakjának a hatvanas években indult a pályája: az olasz Guido Crepax és Milo Manara nemcsak létrehozták a műfajt, hanem impozáns életművükkel előkelő helyet foglalnak el a modern erotikus művészet nagyjai közt. Bár mindketten számos irodalmi alkotást dolgoztak fel és át, stílusuk sokban különbözött: Crepax sápkóros, nyúlánk, törékeny, hűvös és szomorú nőalakjai egészen más hangulatú művekben szerepeltek, mint Manara buja, kielégítetlen, vágyakozó hősnői. Bár a képregényes pályafutását az évtized közepén kezdő Crepax előszeretettel nyúlt az irodalmi kánonhoz, legnagyobb sikereit saját figuráival érte el. Karakterei közül Valentina a legismertebb, akinek évtizedeken keresztül több mint harminc történetet szentelt, és aki együtt öregedett az alkotóval. A kezdeti sci-fi- és kémtörténeti elemek fokozatosan kiszorultak az újabb és újabb albumok cselekményéből, és átadták a helyüket az erotikus fantáziáknak és álmoknak: ennek egyik csúcspontja az 1979es Lanterna Magica, amely egy, csak képekkel elmesélt százoldalas szürreális erotikus trip időn és téren keresztül. Manara erotikus történetei széles skálán mozognak; készített art-jellegű, valamint nyíltan pornográf műveket, a kritika azonban mindkét típust nagyra tartja. Művészi jellegű képregényei közt akadnak filmrendezőkkel (Federico Fellini, Pedro Almodovar) és forgatókönyvírókkal (Vincenzo Cerami), valamint neves képregényszerzőkkel (Hugo Pratt, Neil Gaiman) közös munkái, míg önálló alkotásaiban általában a nyílt pornográfia dominál. Magyarországon számos képregénye jelent már meg, kezdve az 1990-es, felnőtteknek szánt Krampusz képregény-antológiában feltűnt művekkel egészen az erotikus képregényekre specializálódott Sombrero Kiadó 2007-ben indult Manarasorozatáig. Az eddig kiadott három kötet közül kettő teljesen saját munka, amelyekben Manara fantasztikus elemek segítségével alkotja meg pajzán meséit. A játékszer egy szexuális vágyat gerjesztő szerkezet, amellyel egyik üzlettársa fiatal feleségét zaklatja egy hódolója. A Karamell pedig egy illatos, láthatatlanná tevő krém, amelynek segítségével a körülrajongott, de elérhetetlen nő közelébe férkőzhet annak legnagyobb rajongója. A sorozat harmadik köte-

Serpieri

33

DISPUTA Pláza 34

tikus történeteket, amelyeket sajátos stílusú, elegáns, némileg stilizált rajzaival tett egyedivé. Serpieri az 1980-as években tűnt fel mára terjedelmesre hízott erotikus sci-fi opusával, amelynek telt keblű hősnője, Druuna egy mutánsokkal teli, sivár világban keresi a helyét. A felnőtt képregények egyik első és legelismertebb lapja az 1974-ben indult francia Métal Hurlant, amely számos erőszakos és erotikus alkotást vonultatott fel. Szerzői közül fontos kiemelni Moebiust (Jean Gireaud), Philippe Druilletet és Enki Bilalt. A kiadványnak amerikai testvérlapja is indult 1977-ben Heavy Metal címen, ami a Métal Hurlant 1987-es megszűnése után is képes volt piacon maradni, és máig megjelenik. Az erotika így végre az Egyesült Államokban teret nyerhetett az underground szcénán kívül is. Miközben Európában virágzott az erotikus képregény, Amerikában valamivel lassabb volt a változás. Európai képregények a Heavy Metalon kívül főként az NBM Publishingen keresztül juthattak el Amerikába. A Heavy Metal, illetve az NBM szexuális tartalmú képregényeket forgalmazó két leányvállalata, az Eurotica és az Amerotica, számos erotikus (valamint pornográf) képregényt jelentetett meg angol nyelven. Az angolszász országokban az 1980as években kialakuló új mainstream megváltoztatta az erotikához való hozzáállást. Az új fősodor két forrásból táplálkozott: A Vertigo a DC kiadó felnőttképregényeit takarja.

6

az angol szcéna Amerikába importált újító szellemű alkotói (Alan Moore, Grant Morrison, Neil Gaiman és társaik), valamint – a maguknak egyre nagyobb elismertséget kivívó underground képregények hatására – az erotika immár szerepet kaphatott nagy kiadók felnőtteket megcélzó műveiben is. Ez az elmúlt évtizedekben odáig jutott, hogy Frank Miller Sin Cityje annak ellenére számos erotikus elemet tartalmazhatott, hogy a négy nagy egyike, a Dark Horse Comics adta ki, míg Alan Moore kifejezetten erotikus képregényt is írt (Lost Girls). Grant Morrison The Filth című Vertigosorozatában6 szadomazo-pornótól kezdve a repülő óriásspermákig számos, korábban legfeljebb csak egy underground comixban elképzelhetőnek tartott elem tűnt fel. A képregények fősodrába azonban közvetve is beszűrődött az erotika, elég csak a szuperhősnők ruháira vagy az egyre gyakrabban feltűnő pin-up jellegű borítókra gondolni. Végül a mangára is ki kell térnünk, hiszen az elmúlt másfél évtizedben a témában a japán képregény erotikus formája, az eromanga indukálta a legnagyobb fordulatot. Japánban a második világháborút megelőzően többnyire csak propaganda-képregények jelenhettek meg. Az, amit ma mangának nevezünk, a háború után jött létre. Tezuka Osamu teremtette meg a modern mangát a nyugati képregények és a japán hagyományok ötvözésével, a manga nőideálja így részben az amerikai pin-up girlök hatására alakult ki, ám azóta számos változáson ment át. A képregényekben megjelenő tartalmak kibővülése a gekiga-rajzolók csoportjának köszönhető. Az egyik legjelentősebb gekiga-művész, Tacumi Josihiro alkotta meg a (lényegében felnőtt képregényeket takaró) gekiga, magyarul „drámai képek” kifejezést. A gekiga hozott be egy sor olyan témát – szexualitás, társadalomkritika, gyilkosságok ábrázolása stb. – a japán képregénybe, amelyek hatása máig érezhető. A japán képregény a gekigákkal kezdődő tematikai szélesedése mára odáig jutott, hogy szinte valamen�nyi korosztály számára, minden őket érdeklő témában készül manga, és emiatt ez vált a legnépszerűbb nyomtatott médiummá Japánban. Itt fontos leszögezni, hogy a japán médiában jóval több erotika számít természetesnek, mint Nyugaton, ezért számos, nem kifejezetten erotikus mangában is megjelenhetnek ilyen jellegű elemek. Az

A képregény hazánkban az államszocialista időkben a megtűrt médiumok sorát gyarapította. Erotika annak ellenére is csak ritkán bukkant fel a képregények lapjain, hogy az egyik legjelentősebb rajzolónak, Korcsmáros Pálnak korábban a Pesti Izében jelentek meg pajkos karikatúrái. Kimondottan erotikus munkákkal ugyan nem lehetett a nyilvánosság elé állni, a kultúrpolitika irányítói azonban szemet hunytak az olykor-olykor feltünedező ilyesféle humor, valamint a kivillanó női mellek felett. A hetvenes években indult a pályája a később erotikus művekben is utazó Fazekas Attilának, aki már ekkor is számos képregénye oldalaira becsempészett fedetlen kebleket. A rendszerváltás számos változást hozott. A külföldi felnőtt képregények, többek között Manara és Serpieri munkái is beköszöntek hozzánk a frissen induló Krampusz, Menő Manó és Vampi oldalain, valamint megtudhattuk, hogy James Bond képregényes reinkarnációjának készítői nem olyan prűdek, mint a filmek alkotói. Magyar felnőtt képregény-antológiák is

7 8

Japán hentai

indultak ebben az időszakban (például a tematikailag a Heavy Metalt követő Talál­ kozás). Ezek a válogatások azonban mind hamar kimúltak. Kifejezetten erotikus képregények is feltűntek ekkoriban. 1990-ben jelent meg a Fülesben folytatásokban Fazekas Attila munkája, A kiberneroszok tündöklése és bu­ kása. Gyertyán Ervin regényéből Kiss Ferenc készítette a forgatókönyvet. A rajzoló 1991ben saját pornográf képregénysorozattal is jelentkezett, ám a Szexi, amelynek hősnője, a meglehetősen szabados Tünde, számos sikamlós kalandba keveredett, mindössze két számot ért meg. Magyarországon az erotikus, de főként a pornográf képregények némi mellőzöttség után hosszú időre a Morbid, Szaft, Móric­ ka, Kismalac, Com-X magazin és társaik oldalain leltek otthonra. Ezen a vonalon indult el például a mára jelentős hazai alkotóként számon tartott Ábrai Barnabás (Geek), illetve Szabó László (Téjlor) is. Utóbbi 2004 óta külföldi kiadóknak is dolgozik; hazánkban két önálló kötete jelent már meg a Sombrero Kiadó Fekete sorozatában. Mindkét album ugyanarra a koncepcióra épül: A fáraó háreme és A második pun háború egyaránt történelmi környezetben játszódó pornográf mű. Fazekas Attila is visszatért (részben) a műfajhoz, hiszen a 2007–2008-

Kálovics Dalma: Érzéki rajzolatok. Mondo, 2007/7. 26–27. A Icarus Publishing jelmondata így hangzik: „Keeping the »manga is porn« stereotype alive”.

DISPUTA Pláza

erotikus mangának (eromanga) több típusa van, ezek (a nyugaton elterjedt szóhasználatot követve) a hentai, melyet a kifejezetten pornográf művekre használnak, és az ecchi, amely az erotikus alkotásokat takarja. Bár Japánban mind az erotikus, mind a pornográf vonal kifejezetten erős, el kell különítenünk a kettőt, mert míg az előbbi a mainstream része, a szexközpontú eromanga (vagy hentai) nem az. A hentai külön kiadóknál és kisebb példányszámban jelenik meg.7 Ennek léteznek olyan vitatott változatai, mint a fiatal lányokat erotikus helyzetekben bemutató lolikon (ugyanez megvan fiúkkal is), vagy az eroguro, amelyben sokszor csápos szörnyek erőszakolnak hölgyeket. Nyugaton hosszú éveken keresztül az ilyesfajta művek alapján ítélték meg a teljes médiumot. Bár mára sikerült szétoszlatni a mangával kapcsolatos tévhitek többségét, sok hentait forgalmazó nyugati kiadó, mint például az Icarus Publishing, igyekszik életben tartani a „manga egyenlő pornó” sztereotípiát.8 Az Icarus mellett számos más kiadó jelentet meg nyugaton eromanga köteteket és antológiákat, az Eros Comix például az európai és az amerikai pornográf művek mellett hentait is forgalmaz.

35

DISPUTA Pláza 36

ban általa rajzolt Gemini-jelentés számos pikáns jelenetet tartalmaz. Az elmúlt években ismét feltűntek itthon a zsáner külföldi képviselői. A kiadott erotikus művek között a Sombrero Manara, illetve Fekete sorozatának darabjait találjuk (utóbbiban Téjlor alkotásai mellett Guillem Marcell modelljei című pornóképregénye jelent meg). Magyarországon jelen vannak az eromangák is, amelyek közt egyaránt fellelhetőek a műfaj klasszikusai és a friss darabok. A Képes Kiadó a Papírmozi antológiában jelentette meg Tacumi Josihiro, a gekiga műfaj atyjának klasszikus képregényeit: A távcső (1969), a Goodbye! (1969) és az Inferno (1971) mind a japán kisemberek háború utáni reményvesztettségét mutatják be, bár közülük csak az első kettő erotikus darab: a Goodbye! például egy amerikaiakkal háló, saját apját megerőszakoló, és ezzel őt magától elüldöző kurtizán története. Az Athenaeum 2000 is több erotikus mangát adott ki itthon. A háromkötetes Nyári srácok mindössze pajzán vígjáték, ám rajzolója az eromanga-guru Otsuka Hiroki. Az alkotónak nem is ez, hanem egy másik kötete érdemel inkább figyelmet, hiszen Pirontan című 2004-es pornográf eromanga-gyűjteménye szintén napvilágot látott magyarul. Ezek mellett a közelmúltban felbukkantak az erotikus felhan-

gokat is tartalmazó, férfiak közti románcot bemutató boys’ love-sorozatok (Gravitation, Magányos csillag). Hazánkban a képregényekben megjelenő szexualitás még nem tekinthető elfogadottnak, ennek tulajdonítható, hogy az erotikus albumok egy részéhez eleve nehezebb hozzájutni, mint más képregényekhez. A képregényt nálunk még ma is elsősorban gyerekeknek szánt médiumnak tekintik. Ezt bizonyítja a Szonda Ipsos tavaly júniusi felmérése is: a megkérdezettek 69%-a vélte úgy, hogy a képregény inkább gyerekeknek való, és mindössze 7%-uk szerint készül inkább felnőttek számára (a fennmaradó 24% nem válaszolt).9 Az erotikus műveknek (a többi felnőtteknek szánt alkotáshoz hasonlóan) még meg kell küzdeniük a hazai közvélekedésben élő masszív előítéletekkel. Amíg csak kevesen gondolják úgy, hogy a képregény olyan médium, amellyel bármilyen tartalom kifejezhető, addig fel-felbukkanhatnak ilyen jellegű alkotások, ám paradox módon nem számíthatnak sem kritikai, sem anyagi sikerre egy olyan országban, amelynek pornóipara a világ élvonalába tartozik. Az erotikus képregények így maradnak azok, amik eddig is voltak: egy peremmédium kitaszítottjai.

http://www.nka-kincstar.hu/galeria.html?pic=3087&p=1. Utolsó letöltés: 2008. 11. 20.

9

A könyvtár izgalmas hely. Mindenekelőtt persze a felhalmozott tudás őrzője, a múlt archiválója, kulturális identitásunk rögzítője, sőt, akár a mindenkori hatalmi diskurzus letéti helye. Ám éppen ebből adódik a kétségtelenül hozzá kapcsolódó izgalom is, a felfoghatatlan mennyiségű könyvvel, a bonyolult épületszerkezettel, az olvasók számára tiltott raktárhelyiségekkel és speciális gyűjteményekkel, a mindentudónak vélt könyvtárosokkal. A könyvtár a titok és a tudás allegóriája, hovatovább maga az univerzum… (Aki ezt a mondatot nem tudja megfejteni, olvasson utána a könyvtárban az E és a B betűnél.) Ennek a különleges intézmény- és épületfajtának a zseniális attribútumait használta fel az Országos Széchényi Könyvtár a 2007. szeptember 15. és december 16. között megrendezett Veszedelmes ol­ vasmányok: Erotikus illusztrációk a 18. szá­ zadi francia irodalomban című kiállításon, amelynek anyagát kísérőtanulmányokkal bővítve nem sokkal a kiállítást követően egy rendkívül igényes kötetben kiadta. Az erotika mint alaptéma kétségtelenül biztosította a kiállítás látogatottságát, és remélhetőleg a bemutatott könyvillusztrációk, illetve az olvasáshoz kapcsolódó képző- és iparművészeti alkotások nem fedték el azt az alapvető törekvést, amely a 18. századi francia irodalom és eszmeiség egyik sajátos, a magyar köztudatban ismeretlen vagy legalábbis félreismert területét, a libertinizmust, a francia felvilágosodás sajátos szabadságfelfogáson alapuló eszmei irányzatát kívánta bemutatni. A kiállítás anyagából megszülető könyv, amellett, hogy legalább reprodukciók formájában hozzáférhetővé teszi a földrajzi, tulajdoni, muzeológiai stb. okokból sokszor nem megismerhető könyveket és műtárgyakat, a 18. századi francia irodalom nemzetközileg is elismert magyar kutatóinak közérthető, ugyanakkor szakmai szempontból is rendkívül gazdag tanulmányait tartalmazza. Sőt, mintha ez utóbbi törekvés a kötetben erősebb lenne, hiszen a tanulmányok nem a kiállítás anyagának alárendelve szerepelnek, hanem a kötet első felében, s mintegy a szövegeket magyarázandó, az erotikus metszetek és műtárgyak ezúttal a 18. századról megszerezhető tu-

dást illusztrálják gazdagon, oldalanként akár több fotóval. Az eszmetörténeti problémákkal, a metszetekkel és az irodalommal foglalkozó három tanulmány után kapott helyet Tony Fekete műgyűjtő vallomásos írása. Az ő magángyűjteménye szintén a kiállítás anyagát gazdagította az OSzK, a Bibliothèque nationale de France, az Österreichische Nationalbibliothek, a Biblioteca Judeteana „A. D. Xenopol”, Arad, az ELTE Egyetemi Könyvtár, Szépművészeti Múzeum, az Iparművészeti Múzeum és a (kiállításon nem, csak a kötetben látható) British Library gyűjteményei mellett. A kötet szöveges része kétnyelvű, bal oldalon a magyar, jobb oldalon pedig a francia szöveg fut párhuzamosan, ami, talán magyarázatra sem igen szorul, rendkívüli jelentőségű interkulturális szempontból. Természetesen a képek – filológiailag ugyancsak pontos – felirata is kétnyelvű. A négy írás után a kiállítás anyaga kap helyet a kötetben, a fentebb felsorolt gyűjtemények szerint csoportosítva. Ez az elrendezés persze magyarázkodásnak, puszta önvédelemnek is tűnhet, hiszen történeti kontextusból kiszakítva számos könyvillusztráció egyszerűen a pornográfia kategóriájának kimerítő reprezentációjaként mutatkozna. Granasztói Olga, aki a kiállítás kurátora és egyben a kötet szerkesztője, a kiállítással azonos című tanulmányában az olvasás 18. századi társadalom- és eszmetörténeti, valamint képzőművészeti hátterét tárja fel, különösen izgalmas és szórakoztató példákon keresztül, segítséget nyújtva egyúttal a kiállítás anyagának befogadásához. Részletesen értekezik a 18. századi irodalom, ezen belül is a regényirodalom médiatörténeti jellegzetességeiről, és azt hangsúlyozza, hogy ebben az időszakban szöveg és kép egysége különösen fontos, hiszen együttesen olyan komplex hatást hoznak létre, amely rendkívüli befolyással van az olvasási szokásokra, a könyvkiadásra, és természetesen az irodalomra, valamint a képzőművészetre. A könyvillusztrációk narratív jellegű metszetek, amelyek az immár magányos olvasót segítik a szöveg megértésében, ám a kötetek erotikus, szabad szájú s nem ritkán obszcén (a kor még nem ismerte a pornográf jelzőt) tartalma miatt

DISPUTA Lépcsők

A fantasztikus könyvtár – Veszedelmes olvasmányok

37

DISPUTA Lépcsők 38

meglehetősen intenzívvé teszik az olvasásélményt. A kiadói szóhasználat egyébiránt a „filozófiai” jelző alatt foglalta össze ezeket a kiadványokat, hiszen a szexualitás tematizálásán felül rendszerint az egyház, az ortodox gondolkodásmód és a jó erkölcs ellen léptek fel a kritikai ész nevében. Ezzel párhuzamosan az alkalmazott művészetté váló könyvillusztrálás kedvelt témája lett az olvasás és az írás, ami – amellett, hogy a speciális „olvasóbútorok”, olvasási helyzetek és helyszínek bemutatásával színre vitte a magányos olvasás eseményének jellegzetességeit – a korabeli olvasó számára egyfajta útmutatásként is szolgált a befogadáshoz. Jó példája ennek a részletesebben is elemzett metszet, amely a címlapon is szerepel, és egyébiránt a Szépművészeti Múzeum gyűjteményébe tartozik: a Veszedelmes regény című alkotás a budoárjába visszavonult fedetlen keblű fiatal hölgyet ábrázolja, aki az eksztatikus olvasási élmény hatására, a könyvet a kezéből kiejtve, elalél baldachinos ágyán. (Rousseau Vallomásaiban egyébiránt ezeket az olvasmányokat így nevezte: „a könyvek, amelyeket csak egy kézzel olvasnak”.) Nagyon hasznos, hogy Granasztói a legnépszerűbb erotikus témájú könyveket is bemutatja, amikor a kiadási szokások jellegzetességeit, valamint a cenzúra és a politikai hatalom viszonyulását tárgyalja. Ezután részletesen ír a kiállítás tárgyát képező irodalom magyarországi ismertségéről, a Habsburg cenzúrapolitikáról, illetve bemutatja azokat a magyar főúri magángyűjteményeket, könyvtárakat, amelyekből bizony nem hiányzott a francia erotikus irodalom. Gellér Katalin a Metszet a könyvben című dolgozatában a 18. századi francia könyvművészet kérdéseiről értekezve egészen új szemszögből képes megmutatni a korszak sajátosságait. A kötetek különböző illusztrációtípusainak ismertetésén keresztül a hétköznapi élet ismeretlen részletei, az olvasástörténet, a szerelemfelfogás, a testi kapcsolat megítélése, a társadalmi rend hatalmi viszonyai, a szekuláris és a klerikális világ viszonyrendszere tárul fel. A Boucher-, Fragonard- és Watteau-festmények rokokó hangulatát idéző metszetek néhány jellegzetes téma köré csoportosíthatók (pl. szalonban, könyvtárban, parkban enyelgő pár, véletlenül lecsúszó ruhadarab, leselkedés

stb.); különlegességük, hogy érzékeltetni képesek a mozgalmasságot a pillanat felfüggesztésében. A libertinus metszetek viszont inkább a szenzációt keresik az ábrázolásban, meghökkentő részletekkel, a sejtetés teljes mellőzésével. Itt is lényeges azonban a barokk színpadi kompozíció gazdagsága, a visszatérő kiegészítő elemek, mint például a földön heverő könyv, figyelő szobrok és festmények, nyitva hagyott ajtó stb. Ez a tanulmány is külön foglalkozik a könyv és a könyvtár kiemelt szerepével az illusztrációkban: az olvasás színre vitele azért különösen fontos, mert ezáltal érzékelhető egyértelműen, hogy az erotikus ábrázolásokkal felerősített szövegélményt mennyire a könyvek preformálták. Kovács Ilona, aki a kiállítás szakértője és társkurátora volt, Az érzékek művé­ szete című tanulmányában kitűnő rezüméjét adja a libertinus irodalomnak, megidézve a legnépszerűbb, ugyanakkor Magyarországon kevéssé ismert szerzőket és regényeiket. Jól követhetően foglalja össze a libertinizmus filozófiai alapjait, dogmatikus merevségét, a hódítás szabályok által korlátozott folyamatát. Ez az igényesen felépített gondolatmenet egyben a libertinus gondolkodásmód apológiája is, hiszen a bölcseleti és a társadalomtörténeti háttér felvázolásával folyamatosan arra figyelmeztet, hogy ez az irodalom nem értelmezhető a szexualitás pornográf ábrázolásaként. A tanulmány egy részletében azonban a magyarázkodás vágya véleményem szerint gyengíti a szerző érveit, aki a nemesi, sőt a feudális társadalom termékeként beszél a libertinus regényről, ezzel próbálva cáfolni a szövegek kapcsán a nemek egyenjogúságát ünneplők örömének jogosságát, mivel szerinte a nemi hovatartozás kevéssé számít az élvezet és a hatalom birtoklásában, sokkal inkább a társadalmi rang függvénye (84.). Végezetül a libertinizmus magyarországi hatásával vet számot, részletesebben elidőzve Fekete Jánosnál, akinek még az életvitelében is megmutatkozott a libertinus hatás. Lényeges azonban, hogy határozottan megállapítja a korabeli francia és magyar társadalom különbözőségét, összehasonlíthatatlanságát, illetve azt, hogy a libertinizmus specifikusan francia jelenség. Ennek a szellemi mozgalomnak, illetve általában a 18. századi erotikus művészetnek is köszönhető,

gükben, a kézbe vehető könyvben bocsátja az ideális olvasó elé, átengedve őt a magányos szemlélődésnek. A kötet elrendezése az illusztrációkon megjelenő könyvvel, az olvasás színre vitelével, illetve a könyvtárral mint az eredeti kiállítási hellyel egyébként is erőteljesen törekszik a korabeli olvasó rekonstruálására, de a borító különösen hangsúlyossá teszi a 18. századi befogadó jelentőségét. A könyv fedelén ugyanis a fentebb már említett Veszedelmes regény című metszet sötétített változata látható, közepén egy lyukkal, amelyen átpillantva a könyvélménytől eksztázisba került lány keretbe foglalt arca látható az eredeti árnyalatban, már a kötet belső borítóján. A 18. századi könyv mint erotikus tárgy, az olvasás mint testi és szellemi öröm jelentései könnyen megfejthetően jelen vannak tehát a kötet borítóján, ugyanakkor az elsötétített kép és a leskelődésre szolgáló nyílás mégis erősebbé teszi a titok és a tiltás jelenlétét, illetve a téma iránti jelenkori (ál)szemérmességet. Pedig, ahogy a Kovács Ilona által idézett regényben (Dominique Vivant Denon, Point de lendemain, 1777) a libertinus életmódot közvetlenül is megtapasztaló, kezdetben naiv és ártatlan ifjú mondja: „Beszálltam a rám várakozó kocsiba. Sokáig törtem a fejemet, mi ennek a kalandnak az erkölcsi tanulsága, de… semmit nem találtam.” (84.) Nem kell tehát erkölcsi tanulságokat keresnünk, mai morális értékeink szerint ítélkeznünk; örüljünk, hogy a kiállítással és a kötettel újabb lépést tettünk a 18. századi francia kultúra, irodalom, művészet és filozófia megismerése felé, ez árnyalhatja a felvilágosodásról való tudásunkat. A kiállítás és a könyv képanyagának egy része az OSzk honlapján korhatáros korlátozással megtekinthető: http://www. oszk.hu/veszedelmesolvasmanyok. (Veszedelmes olvasmányok: Erotikus illuszt­ rációk a 18. századi francia irodalomban. Szerk.: Granasztói Olga. Országos Széché­ nyi Könyvtár – Bp., Kossuth Kiadó 2007, 196 oldal, 4500 Ft) Bódi Katalin

DISPUTA Lépcsők

hogy a francia nyelvben sokkal gazdagabb és szélesebb regiszterű a nemiség szókincse, mint a magyarban. Végül a kiállított metszetek és műtárgyak egy részének tulajdonosa, a magyar származású Tony Fekete rövid írásából (Részletek egy erotika-gyűjtő „vallomásai­ ból”) egy műgyűjtő szemszögéből tekinthetünk végig a 18. századon, aki a kiállítást az erotikus irodalom és művészet kulturális szerepének hivatalos elismeréseként ítéli meg. Tony Fekete számára különösen nagy lehetőség volt a kiállítás és a kötet, hiszen első alkalommal mutatta meg a nagyközönségnek ritka gyűjteményét, amelynek egy része Magyarországról, Lengyelországból és Romániából származik. Gyűjtőszenvedélyének középpontjában az illegálisan előállított műtárgyak állnak, és övé a legnagyobb kollekció az egyik legnépszerűbb libertinus regény, a Thérèse philosophe (magyarul: A fi­ lozófus Teréz, Bp., 2004., ford. Kovács Ilona) kiadásaiból. Az írásokat követően, a kötet második felében a kiállítás anyaga tekinthető meg az igényes fotóknak köszönhetően, amelyek a gyűjtemények szerint vannak csoportosítva. A metszetek tanulmányozásával a hazánkban kevéssé ismert libertinus szerzőkről is tudomást szerezhetünk, úgy is, mint Andréa de Nerciat vagy Restif de la Bretonne, de a közismert történetek grafikus újraértelmezésein merengve a klas�szikusokról való tudásunkat is újraértelmezhetjük: ilyen lehet például Daphnis és Chloé pásztori szerelmének ábrázolása vagy Boccaccio Dekameronjának illusztrációi. A kiállított műtárgyak között (címéből is következően) többségben vannak a könyvmetszetek, s talán ezért olyan hatásosak az egyéb használati tárgyak és dísztárgyak fotói. Az Iparművészeti Múzeum gyűjteményéből olvasóbútorokat, karosszékeket, kanapékat és fiókok sokaságát rejtő íróasztalokat csodálhatunk meg, de lenyűgöző a rokokó bidé is, illetve az az ovális női porcelánbili, amelynek belsejében tükröződő aranymező látható, körülötte díszes felirattal: „Pour satisfaire ma curiosité” (’kíváncsiságom kielégítésére’). A kötetbe foglalt kiállítás különleges médium, hiszen a metszeteket eredeti köze-

39

A nagyvárostörténet fényei és árnyai

DISPUTA Lépcsők

Császtvay Tünde: Éjjeli lepkevadászat. Bordélyvilág a történeti Magyarországon

40

A századforduló Budapestjének különös, egyszersmind nagyon is jellegzetes portréját rajzolja meg Császtvay Tünde képeskönyve. A modern nemzeti metropolisz olvasata ugyanis nem pusztán az urbanizáció, így a népességszám növekedése, a városarchitektúra változása jegyében jön létre. A könyv a városi tér topográfiáját úgy tárja fel, hogy láthatóvá teszi benne azokat a helyeket, melyek rejtve maradnak a Budapestet reprezentatív kirakatvárosként szemlélő tekintet számára. A modern nagyváros szövegek terében születik meg itt: többek között vers- és dalszövegek, korabeli, többnyire pikáns élclapok írásai, a város megélését, illetve „használatba vételét” lehetővé tevő dokumentumok, képes levelezőlapok, megrendelésre szánt erotikus és pornográf fotográfiák, orvosi jelentések, törvények és rendeletek írják az olvasó számára a város történetét. Olyan nyilvános városszövegek ezek, melyek Budapestet a bűnös város – kultúrtörténeti szempontból is releváns – perspektívájában teszik hozzáférhetővé. A könyv rámutat, hogy a századfordulón létezett egy olyan nyilvánosság, amelyik a polgári kultúra kulisszái mögött működött. Ennek a város-diskurzusnak nyit teret a fotók és szövegek montázsa. A nyilvános városszöveg – mint például rendeletek, újságcikkek – és a nyilvánosság játéka megkettőzi a városképet: a portré olyan városnarratíva jegyében születik, melyben az erotika, a prostitúció egyszerre mutatkozik meg a nagyvárosi kultúra fogyasztásra kínált termékeként, illetve Budapestet nagyvárossá tevő jelenségként. A nőről való beszéd, ahogyan az az élclapokban folyik és erotikus, pajzán vagy pornográf képek által artikulálódik, csak abban a nyilvánosságban lehetséges, mely az (ál) erkölcsös polgári nyilvánosság visszfényeként van, illetve a jól strukturált észlelés számára nincs jelen. Császtvay Tünde a könyvhöz felhasznált képeket, illusztrációkat magán- és közgyűjteményekből válogatta. Az utókor gyűjtőgesztusa olyan jelentés-összefüggésbe helyezi a századvég takargatott,

ugyanakkor mégis megtűrt, sőt 1927-ig hatóságilag felügyelt és szabályozott bordélyvilágát, mely a nagyvárosnak ezt az arcát is a boldog békeidők mítoszában rajzolja meg. A nyilvánosházak a társadalom olyan helyei, melyek csak azáltal lehetnek részeivé, hogy egyidejűleg kívül vannak rajta: épp ezt a határhelyzetet teremti meg és tartja fenn a hatósági szabályozás, a bárcacédula, az orvosi ellenőrzés – és persze a pénz, amibe a szolgáltatás kerül. A pénz nagyvárosi kultúrát formáló szerepe a bordélyok esetében is megmutatkozik: a szolgáltatás eltörli a szerelem individualitását, és a testet csereértékké alakítja. A női test erotikus képei egyrészt megteremtik a buja szerelem kultuszát, másrészt, legalább az imagináció médiumaiként, férfiak és nők széles körét részesítik a házasság által legitimált testtapasztalattól eltérő (ott egyenesen tiltott) tapasztalatban. A pénz nivelláló szerepe ebben a perspektívában megszünteti a közéleti nyilvánosság előtt meglévő szereposztást: a fizetővendéget, a képmegrendelőt vagy a lapvásárlót társadalmi státuszától, szociokulturális környezetétől függetlenül ugyanannak a piacnak a résztvevőiként, ugyanolyan kultúrafogyasztókként helyezi egymás mellé – ahogy a pénz működését a modern metropolisz első teoretikusa, Georg Simmel is lejegyzi. A könyv fejezetei egy-egy nőszerepet (a feleségét vagy a kurtizánét), egy-egy társadalmi életformát (a házasságét s a bordélyba járásét) értelmező-ironizáló metafora köré szerveződnek, melyek korabeli regények, tárcacikkek, versek szövegeiben olvashatók. A Feketére festett kutya cím a romlott nő metaforájaként e nőkép megalkotásának hamis(ító) perspektíváját nyitja meg: e nőnarratíva az első fejezetet bevezető, Lux Terkától származó idézetben kontextualizálódik. (Lux Terka neve pedig akár a kor és a fejezet emblémája is lehet: pesti írónő, akinek regényei és novellái a századforduló nőjének társadalmiságát tematizálják.) A fekete kutya az ősi rosszat képviseli ugyan, de természeténél fogva talán kevésbé hamis, mint a sokat ígérő

lapsorozatokon, amatőr bordélyházi fényképeken egyaránt láthatóak. A műtermi képek a polgárlakások kárpitos, csipkefüggönyös, drapériás, szalongarnitúrás, szőnyeges enteriőrjét megidéző környezetben helyezik el a nőt, aki meztelenségével provokatív módon helyezi el a tiltott szerelmet a polgárvilágról születő narratívában. A beállított pózok díszlete a polgárlakás reprezentatív, státuszszimbólumként működő szalonja – a társadalmi érintkezés félnyilvános tere, ahol épp a lakásbelső felöltöztetése szervezi a társas életet és alakítja ki a családfő közéleti szerepét. A modellek testtartása sem a szalonélet résztvevőinek jellegzetes gesztusaiból épül fel, helyettük frivol mosoly társul a karok és a lábak hivalkodásához. Hivalkodásnak azonban mindez a polgárerkölccsel illetve a társadalmi nyilvánosság által legitimált viselkedéskultúrával szemben mondható: a nők ugyanis finom csipkével, selyemmel takargatott testüket nem buja tekintettel kínálják, sőt, a márványszoborszerű, rezzenéstelen arc akár egy családi csoportképen vagy portréfotón is megjelenhetne. Az aktfotó nőalakot megformáló perspektívájából azáltal lehetséges polgárasszony és kurtizán közti különbségtevés, hogy a szemlélő tekintet felismeri a szociokulturális miliő és a térhasználat kontrasztját. A bordélyjeleneteket megrajzoló képeslapokon az enteriőrök szintén szalonszerűek, de a térben megjelenik az ágy is. A térhasználatnak e kelléke azonban nem mindig a pornografikus testet helyezi középpontba, gyakran – főleg képeslapsorozatokon – inkább a gyengéd szerelem mítoszába vonja férfi és nő elrejtett – a képeslap médiumában mégis tömeges fogyasztásra szánt (és igénybe is vett) – kapcsolatlétesítését. A fénykép és a képeslap a századfordulón kezdett tömegmédiummá válni, bár még korántsem állt egyik sem olyan nagy mennyiségben rendelkezésre, mint néhány évtizeddel később. A bűnös város és a tiltott szerelem ezekben a képi narratívákban a bordélyházak falain kívül is állandóan jelen volt: a közösség szeme elől rejtegetett, jól szabályozott, de megtűrt helyek bármikor és bárkinek rendelkezésére álltak – a képek (is) megvásárolhatóak voltak. A kéjhölgyek kuncsaftjainak köre nem szorítkozott a bordélyházak vendégeire. A katonaság, a vidéki garnizonok állandó megrendelői voltak a nők szolgáltatásainak. Az első világháborúban frontszolgálatot teljesítő katonák nem ritkán híres táncosnők fotóit, megrendelhető aktképeket hordtak maguknál. Az erotikus tartal-

DISPUTA Lépcsők

zöld gubóból kifejtett fekete dió: „Akiről […] sok rosszat mondanak, az olyan, mint a feketére festett kutya. Ha az ember nem sajnálja tőle a fáradságot, meg a szappant, bizonyos, hogyha nem is egy hattyú, de egy tűrhetően fehérszőrű állat kerül eléje.” Ha a könyv nem is mossa fehérre a kéjhölgyeket, de leleplezi a társadalom álszent (de) moralizáló gesztusait, illetve a feketét fehérebbnek, a fehéret feketébbnek láttatja, mint ahogyan azt a társadalmi nyilvánosság látni engedi vagy akarja. A Szövetkezeti bolt a házasságot iróniával kezelő toposzként épít fel egy újabb fejezetet. A házasság intézményének és a nemiségnek egymást feltételező, ugyanakkor egymást nélkülözni is tudó s egymást olykor váltogató perspektívájában a szerelem elüzletiesedése válik láthatóvá: „Azt mondhatjuk tehát, hogy a házasság szövetkezeti bolt, amelyben – elvben legalább és alapszabályszerüleg – csak a tagok vásárolhatnak, míg ezzel szemben a nyilvános bordélyházak és a kokottok ama magánczégek, amelyeknek ajtóira kereskedelmi jelszó van felirva: ’nagy forgalom, kevés haszon’. Mint intézmény: bolt mind a kettő.” A pesti publicista, Fényes László cikkéből vett részlet a házasságot a bordélyrendszer mintájára működő intézményként ironizálja. Ebben az összevetésben mindkettő piaci szereplővé teszi a nőket, mint akik nemüket „gazdasági tőkévé fejlesztették ki”. A nő mindkét esetben tárgyiasult része a férfiak által és a férfiak számára berendezett társadalmi intézményrendszernek – természetesen a mindenkor látni kívánt szerepben. A házasság kritikája ugyanakkor részben a női erények megvásárolhatóságán nyugszik, ez persze nem jelenti a férfiak házasulási és bordélylátogatói szokásának kritikáját. A házasság mint a férfiak által a nők számára nyújtható menedék és a férj mint a nő ura szintén ideává válik a modernizálódó nagyvárosban – részben a pénzért igénybe vehető szerelem távlatából. A pikáns képek és viccek szerint a házasság olyan szerepeket ír elő a benne élő nőnek, melyek az uralhatóság jegyében alakítják ki a szemérmes, naiv nő, a tisztességes asszony alakját. Ezek a szerepek azonban csupán a polgári világ kulisszái előtt játszódnak el, de mögéjük tekintve kiderül, hogy „[m]inden tisztességes asszonyban van a kokott és minden kokottban van a tisztességes asszony”; és hogy a polgári házasságkötés intézménye csupán legitimálja a nő mindig is gyakorolt szokását: „egy férj, egy szerető…”. A bordélyok világának elbitangolt Vénu­ szai műtermi aktfotókon, erotikus képes-

41

DISPUTA Lépcsők 42

mú élclapok, mint például a Kis élclap, a Fi­ dibusz vagy a Flirt háború előtti számainak vaskos viccei és illusztrációi a nők katonák iránti rajongásából megalkotják a boldog békeidők katonaságának mítoszát. A katona minden nő kedvence, a férfi idealizált típusa, mindig kijár neki a szerelem. Az egyik vicc, a garnizoni szolgálatot népszerűsítendő, épp e korlátlan élvezeteket nyújtó poénra van kihegyezve: „Mondja Kati, van magának szeretője? / Bizony van, az egész garnizon.” A katonák nőkhöz való viszonya szintén kialakít egy-egy nőtípust, s megjelennek tipikus, nőkön élcelődő vagy nőket idealizáló szövegek, fényképek is. A meghódítható, szórakoztató vagy vigasztaló színésznő, táncosnő, cselédlány ellenpontja a férjét a szolgálatból és a frontról hazaváró hűséges feleség. A kaszárnyaszerelem romantikája pedig nemhogy lehúzná, elbuktatná a nőt, inkább misszióként, a katonákért vállalt szolgálatként fizetik meg kegyeinek felkínálását. A Flirt egyik 1904es számában megjelent rajzon a templomból kijövő hölgy s egy őt karoló katona látható. A képhez szöveg is tartozik: „Honnan, szép kisasszony? / A templomból. / S hová? / Önhöz.” Beszédes e tekintetben egy, az első világháború végéről származó élclapbeli kép és szöveg is: „Öreg apánk azt mondta ma reggel, akármit is írnak a pesti újságok, mégse hiszi el, hogy kiveszőben a magyar … / Akkor alighanem meglesett tegnap, mikor Jánossal a padláson voltam.” A testi szerelem mint eszményeket – a hon védelmét, a nemzet fennmaradását – szolgáló tett már nem is olcsónak, inkább értékesnek látszik.

A háború alatt és az azt követő időben az erotika, a szerelem az élclapokban olykor nem önmagáért van jelen, hanem politikai tárgyú viccek poénjait artikuláló nyelvi repertoárt képvisel: „A szerelem olyan, mint a cseh-szlovák állam. Nem ismer határokat.” A háború után ugyanakkor változni kezdett a pénzért kapható női test képi reprezentációja is. Bár még népszerűek voltak a csipkében, polgári enteriőrben látható aktok, egyre népszerűbbek és gyakoribbak lettek az olyan fotók, melyeken a női test meztelensége már nem a polgári nyilvánosságban élő nőiség iróniája, hanem a test önmagáért való szépségét kínálja látványként. Bár ezek a képalkotó technikák már az 1890-es években is léteztek, a műfajon belül a beállítások dominanciahatárai máshol húzódtak. Az 1900-as években az aktfotók esztétikuma egyre inkább a háttér nélküli, a selymektől megszabadított női test formájában rejlik, amelyen immár egyre ritkábban fedezhetők fel a fűző nyomai. A századvégen még erotikusnak számító mesterséges karcsúság az újabb képek kontrasztjában deformáltnak látszik. A látvány erotikuma már nem csupán a fehérnemű buja fodraiban rejlik: gyakoriak az olyan kellékek, melyek férfiattribútumok vagy azok szimbólumai, így például a férfikalap vagy a kígyó. A kígyó fallikus szimbóluma persze mindig is archetipikus jelölője volt a férfi által uralható nőiségnek, illetve a nő elcsábíthatóságának. A kígyózó test látványát szívesen tette láthatóvá a szecesszió képalkotása is. Mind a pornográf, mind az erotikus, nem

feljelentések, büntetési lajstromok, rendőrségi jegyzőkönyvek fotói is megtalálhatók, melyek a hatósági ellenőrzést dokumentálják. Feljelentést persze bordély-tulajdonosnők ellen is tettek, ha azok vétettek a közegészségügyi előírások ellen, vagy a haszonszerzés érdekében – nemegyszer megalázó módon – túlhajszolták az alkalmazottakat. Ezekből az iratokból a bordélyvilág és az utcai prostitúció másik arcát lehet megpillantani: ebből a perspektívából már szó sincs a férfitekintet számára kirakatba tett erotikáról, örömről, szenvedélyről. Innen nézve nevezi a könyv egyik fejezete a várost és titkolt-megtűrt intézményeit ör­ dögsáncnak, emberpocsolyának. Császtvay Tünde képeskönyve mind a hivatalos és közéleti nyilvánosság, mind a szolgáltatást nyújtó hölgyek és használó urak perspektívájából írja egy nagyvárosi jelenség, a bordélyházak történetét. Az olykor nosztalgizáló és derűs, máskor megdöbbentő képek és szövegek kulturális jelentéseikben is beszédesek. Már a képeskönyv külső megjelenése is olvasásra biztat: nem csupán (erotikusan is) sokat ígérő borítójával, hanem nyomdatechnikai és szerkesztési megoldásaival is. A könyv anyaggyűjtés és elrendezés tekintetében igen magas színvonalatú, ráadásul tematikája egyedülálló a századfordulót bemutató képeskönyvek között. (Budapest, Osiris Kiadó, 2009, 384 oldal, 9800 forint) Kovács Szilvia

DISPUTA Lépcsők

feltétlenül meztelen nőitest-reprezentáció különösen kedvelte a beállítások csábító lehetőségeit. A könyv elrendezése kép és szöveg egymást kontextualizáló-értelmező szerkesztési technikájával törekszik is arra, hogy megmutassa a nyelv képiségének szimbólumteremtő játékát. Így például a Kis élczlap egyik 1902-es számának rajzolt képe mellett, melyen lábait kacéran megvillantó dáma látható, a Nyugatban 1918ban Tóth Árpád fordításában megjelent Charles Baudelaire-versnek, A táncos kígyó címűnek egy részlete olvasható: „Úgy lépdelsz, lágy ütemre ringva / lomhán, szabadon, / minthogyha bűvölt kígyó ringna / a varázsboton.” A rajzon a női test karból és lábszárból kirajzolódó hosszanti tengelyének görbületei, a kézben tartott, felnyitott esernyő kígyószerűen mozgó testet állítanak elő, melynek csábító hatását fokozzák a dús ruhafodrok. Kép és szöveg egymás mellé helyezésével megteremtődik a lábak és a varázsbot azonosításának lehetősége is. Mindemellett a nő képi megjelenítése megőrzi a meztelenségével (fél)nyilvánosságot teremtő nő társadalmi peremhelyzetét. Az egyik aktfotón egy függőágyban fekvő nőt lehet látni; a függőágy, melyhez a vadon vagy a vadászat asszociálható, helyettesíti az ágyat, mely a polgári hálószoba kelléke. A nő a háttér nélküli beállításban, a kiüresített térben nem tartozik semmilyen társadalmi miliőhöz. Ez a kívül helyezés azonban nem pusztán a megvetett vagy megtűrt nő képét állítja elő: az aktfotó esztétikumot teremt, a női test pedig éppen esztétikai minőséget létrehozó meztelenségében válik el a polgárvilág nőképétől. A bordélyházak hölgyei az 1900-as években is bujaságot kínálnak, akárcsak a színésznők, az orfeumok, bárok táncosnői. A mulatók, hasonlóan a nyilvánosházakhoz, az éjszakai nagyváros arcát képviselik, ahol a szigorú erkölcs inkább az irónia tárgya, mintsem követendő szabályrendszer. Egy Szép Ernő-kuplé pajzán nőalakja az álszemérem jegyében távolítja el magától egy férfi merésznek szánt csábítását – a vártnál többet ígérve: „’Úgy vágyom ruhástul önt / Látni egyszer idefönt.’ / Elpirult szegény felette, / Kis ujját szájába tette: / ’Felöltözve, jó uram, / Nagyon szégyelném magam.’” A kisujj erotikus mozdulata ugyanaz a gesztus, mely a rajzok, plakátok, fényképek mulatásra csábító nőalakjainak attribútuma. A bordélyházakon és a szórakozóhelyeken kívül létezett utcai prostitúció is. Az utcán kínált szolgáltatást már sokkal kevésbé tűrték el a városok, sőt titkos kéjel­ gésért büntették is a lányokat. A könyvben

43

DISPUTA Lépcsők

Szex-film – Erotika a filmben

44

Amikor Martin Scorsese 1976-os filmjében, a Taxisofőrben a főhős, Travis moziba viszi barátnőjét első randijukon, a nő néhány jelenet után megbotránkozva rohan ki a vetítőteremből. A férfi később értetlenül magyarázkodik, míg a néző számára az a néhány képsor, melyet a szereplők által megtekintett filmből láthat, egyértelművé (bár nem feltétlenül indokolttá) teszi a felfokozott reakciót. Travis ugyanis pornófilmre vett jegyet egy teljesen hétköznapinak tűnő moziban. Rövid nyomozással kideríthető, hogy Scorsese valós elemekkel árnyalta a New Yorkról alkotott sötét képet: szereplői ugyanis olyan filmet nézhettek volna végig, mely témáját tekintve szexuális felvilágosító alkotásnak tekinthető, de vizuális tartalma miatt az Egyesült Államokban csak felnőttek vehettek rá jegyet a hetvenes években, azaz a film történetének idejében. A cenzúra (és Travis barátnője) számára tehát a film inkább álcázott pornó, míg a főhős számára egy a sok közül, mely szórakozást nyújthat. A zavarba ejtő jelenet nem pusztán Scorsese főhősének torzult személyiségére, de film, szexualitás és nézőközönség csöppet sem egyértelmű viszonyára is ráirányíthatja a figyelmet. A mozi története a kezdetektől összekapcsolódik a szexualitással, ennek ábrázolásával s az ezt kísérő nézői kíváncsisággal. És míg a filmhez kapcsolódó technológiák és befogadói szokások az eltelt több mint egy évszázad alatt rengeteget változtak, a filmen ábrázolt erotika iránti érdeklődés nem csökkent. Ez a jelenség a nézők oldaláról magyarázható többek közt a film médiumának és befogadásának sajátosságaiból eredő helyzettel, a büntetlen leskelődés érzésével, a szabályok áthágása miatt érzett gyönyörrel s e gyönyör megismételhetőségének korlátlan lehetőségével is. A filmművészetet pedig a nézők elemi igényeinek kielégítése mellett motiválja a testiség ábrázolásában rejlő lehetőség, mely – akárcsak a szexualitás és befogadásának feltételei – maga is időben változó. Film és erotika kapcsolata tehát olyan mértékben összetett és elválaszthatatlan, hogy ma már egyikük történetét sem lehetne megírni a másikhoz való viszony figyelembe vétele nélkül. Átgondolva a forrásanyagként felhasználható filmek mennyiségét, e történet áttekintéséhez, sőt áttekinthetővé tételéhez is elengedhetetlennek látszik a vizsgálódás távkörének

szűkítése, beleértve akár az erotika fogalmának szorosabb definícióját, az ábrázolásmód felőli megközelítést (milyen szintű az erotika ábrázolásának történetalakító szerepe a filmben, mennyire explicit vagy éppen metaforikus a képre vitt szexualitás – és még sorolhatnánk), vagy akár a befogadás- és hatástörténet vizsgálatát. Az Erotika a filmben című könyv szerzői, Douglas Keesey és Paul Duncan tulajdonképpen mindegyik említett megközelítési módot figyelembe vették, de egyiket sem kizárólagosan, így egy nem tudományos igényű, de a legújabb kutatások eredményeit is figyelembe vevő, elsősorban ismeretterjesztő és szórakoztató kiadványt hoztak létre, mely egyszerre nyújt nagy ívű filmtörténeti áttekintést és bevezetést filmes ábrázolás és szexualitás csöppet sem egyértelmű, meglepő tényektől sem mentes kapcsolatának tanulmányozásába. A könyv szerzői, mintegy beismerve a címben szereplő fogalmak sokrétűségét s a kapcsolatukról való értekezés teljességének lehetetlenségét (érdekes, hogy az eredeti cím – Erotic Cinema – jobban hangsúlyozza a két fogalom elválaszthatatlanságát, mint a magyar verzió), az erotikának a könyv szempontjából érvényes definícióját próbálják megadni az első fejezetben. Azonban a Mit nevezünk erotikusnak? és a Mitől lesz egy film erotikus? kérdésekre nem kapunk konkrét válaszokat. A szerzők véleménye szerint a filmes erotika forrása a társadalmi rend által felállított tabuk megszegése, a tilalmas pillantás (a leskelődés) lehetővé tétele, a bűnös kéjelgések nézésével járó újabb örömök. Az erotikus ábrázolás változásának és megújulásának legfőbb ösztönzője pedig a cenzúra, mely a filmtörténet kezdetétől sokszor elképesztő szabályokkal és korlátozásokkal próbálta visszaszorítani a mozgókép legfőbb vonzerejének számító minőséget. A bevezető fejezet a szexualitás történetében tabuként vagy perverzióként számon tartott viselkedésformákat csoportosítva jelöli ki film és erotika kapcsolatának mérföldköveit, s a könyv szerkezetének e csoportok bemutatása az alapja: külön fejezet foglalkozik tehát például a homoszexuális, a leszbikus, transzvesztita és transzszexuális kapcsolatok, a vérfertőzési vágy, a szadomazochizmus, a szexuális orgiák filmes tematizálásának történetével és főbb motívumaival, illetve az egyes problémakörök úttörő alkotásaival. Mind-

ez nem társul semmilyen esztétikai irányelvvel, így a bemutatott filmek spektruma igen széles: neoavantgárd kísérleti filmektől a B-kategóriás pornóig mindenre találunk példát – egyetlen kitétel, hogy az adott alkotás kihívást intézzen valamely szexuális tabu vagy norma ellen. (Talán itt mutatkozik a kiadvány egyik legnagyobb hibája: legyen a szöveg bármennyire is ismeretterjesztő és nem tudományos igényű, az egyes filmeknél talán jobb lett volna feltüntetni, hogy mely kategóriához is tartozik, nehogy az egyszeri filmrajongót kellemetlen meglepetés érje, amikor a cím megadásakor a felnőtt filmek részlegéhez irányítják a kölcsönzőben.) A kötet tíz fejezetében több száz filmről olvashatunk hosszabb-rövidebb ismertetőt, a szöveget mintegy 300 fotó kíséri. Részletesebb elemzéseket nem találunk a könyvben (ezt sem a terjedelem, sem a megközelítési mód nem tette lehetővé), ám annál több filmtörténeti érdekességet, adatot gyűjtöttek össze az alkotók, így nincs kizárva, hogy jól ismert vagy ismertnek vélt filmekről olvasunk majd meghökkentő dolgokat, s előfordulhat, hogy a megszokott értelmezések leváltására ösztönöz majd egy-egy megemlített motívum vagy jelenet. A könyv fejezetei révén kirajzolódó kronológia kezdőpontja 1896: A csók című film az első, amelyben csókolózó pár látható. Az első meztelen jelenetig alig húsz évet kellett várni, s néhány évvel

később már a homoszexuális és leszbikus vonzalom ábrázolása is filmre került a Más, mint mások, illetve a Lányok az intézetben című filmekben. Ekkor már a pornográfia filmes ábrázolása is elterjedt, a legnagyobb megbotránkozást mégis Marlene Dietrich és Mae West egyes jelenetei keltették, amelyek hamarosan a filmes erkölcskódex megjelenését is maguk után vonták. E kódex előírásainak megszegése természetesen elkerülhetetlennek bizonyult, s olyan alkotások járultak hozzá végleges eltörléséhez, mint a Psycho, a Jules és Jim, a Nagyítás vagy a Diploma előtt. Ekkor (1960-as évek vége, 1970-es évek eleje) jöttek divatba a Taxisofőrben is bemutatott, normál mozikban vetített kemény pornók. A könyv szempontrendszere szerint az 1980-as évek elejére már minden megtörtént a filmvásznon, így Sharon Stone botrányosnak ítélt mozdulatai az 1992-es Elemi ösztönben vagy Stanley Kubrick utolsó alkotásának, a Tágra zárt szemek többszörösen megcenzúrázott és megvágott orgiajelenetei csupán a rövidlátó cenzorok túlbuzgóságának köszönhették kétes hírnevüket (és jókora nézőközönségüket). A végpontot (melynek kijelölését természetesen csak a könyv szerkesztésének lezárása tette szükségessé) olyan, széles nézőközönség előtt, nemzetközi filmfesztiválokon bemutatott filmek jelzik, amelyek nyílt és eredeti nemi aktusokat ábrázolnak (Barna nyuszi, 9 dal). Persze e kronológia nem tekinthető teljes-

DISPUTA Lépcsők

Elemi ösztön

45

Tágra zárt szemek

DISPUTA Lépcsők

nek és objektívnek sem, főleg, ha figyelembe vesszük az egyébként hatalmas feldolgozott korpusz filmjeinek származási helyét. Az egyesült államokbeli és nyugat-európai (angol, francia, spanyol) filmek túlsúlya mellett a hazai olvasónak fájdalmas lehet a közép-európai filmek feltűnő hiánya. Ezt a hiányt csak erősíti egy kivételként felbukkanó standfotó Jancsó Miklós Szegénylegé­ nyek című alkotásából. Nincs kizárva, hogy nem a szerzői érdeklődés hiánya, inkább e filmművészet (illetve filmművészetek) sajátos esztétikája, szexualitáshoz való viszonya lehetetlenítette el a könyv kronológiájába és fejezeteibe való beillesztést. Sok kedvenc film vagy jelenet hiánya lehet bosszantó a kiadvány olvastán, ám nem szabad elfelejtkezni arról, hogy a

46

kötet nem is tűzte ki célként a teljes áttekintést. Douglas Keesey és Paul Duncan könyve a film történetének olyan részleteit mutatja be, amelyek nem feltétlenül esztétikai értékeikkel, sokkal inkább tematikájukkal érdemelték ki hírnevüket és hatottak filmnézési szokásainkra, sőt, a 20. század leginkább előtérbe került mediális formájaként a világra és ezáltal a testiségre vonatkozó érzékelésünket is visszavonhatatlanul megváltoztatták. (Douglas Keesey–Paul Duncan: Erotika a filmben. Ford. Neumann Anna. Budapest, Taschen/Vince Kiadó, 2007. 192 oldal, 4995 Ft) Marcsek György

Female intruder Tegyey Imre

2. De milyen is volt az athéni nők élete a Kr. e. 5. században? Keleties elszigeteltségben tartották őket, ahogy régen gondolták, vagy szabadságuk nem maradt el attól, amely más társadalmak nőinek jutott ki az évszázadok során, egészen a női felszabadító mozgalmak megjelenéséig? Az utóbbi nézet az 1930-as években sok hívet szerzett magának, de mára – úgy tűnik – józanabbul szokás megítélni az athéni nőknek kijutó felszabadulást. Nem hagyhatjuk ugyanis figyelmen kívül, hogy az athéni nők a nyilvános életben semmiféle szerepet sem játszottak. Nem választhatták meg őket egyetlen állami tisztségre sem, nekik maguknak sem volt választójoguk, nem tehették be a lábukat a népgyűlésre, nem szavazhattak a bíróságokon. Ki voltak zárva a hadseregből, nem látogathatták a sportversenyeket, nem kereskedhettek sem Olümpiában, sem másutt, nem volt helyük a mezőgazdaságban, nem vehettek részt férjük szümposzionjain, egyszóval távol kellett maradniuk mindattól, amit az athéni férfiak a való világnak tekintettek. A legegyszerűbb talán az lenne, ha a férfiak tevékenységét írnánk le, majd egyszerűen megállapítanánk, hogy mindez a nők előtt zárva maradt. Az athéni nők nem részesültek rendes nevelésben, a férfiak kevésre tartották intellektuális képességeiket. Ezért az athéni asszonyok szellemi látóhatára is korlátozott maradt, lelki életük éppúgy elsatnyult, mint testi egészségük. Egy művelt hetaira minden tekintetben felülmúlta az athéni polgár hites feleségét. Nincs pontosan tisztázva, részt vehettek-e a nők a drámai fesztiválokon, a színházi előadásokon, de annyi bizonyos, hogy a színdarabokat – mint minden nyilvánosságnak szánt költői alkotást – férfiak írták, férfiak rendezték és ők is adták elő. A drámai ünnepeket

a démosz ellenőrizte – ez az államot irányító legfőbb testület kizárólag férfiakból állt. A nők szószólói tehát csak férfiak lehettek, még a női szerepeket is ők játszották – akárcsak Shakespeare színpadán. A férfiak és nők szétválasztása nemcsak jogi probléma volt, térben is elkülönítették őket: míg a férfiak napjuk legnagyobb részét nyilvános helyeken, az ekklészián, a törvényszékeken, az agorán, az oszlopcsarnokokban vagy a gümnaszionban töltötték, a tisztes asszonyoknak otthon kellett maradniuk. Működési területük a háztartásra (oikosz) korlátozódott, csak a magánszférában tevékenykedhettek: gyermekeiket nevelték, főztek, fontak, a rabszolgákra felügyeltek. Mivel a nők kockázatot jelentettek a férfira, tevékenységüket a házra korlátozták: a nők az oikoszukhoz voltak kötve, valósággal oda voltak száműzve. Nemcsak azért maradtak otthon, mert nem volt elég szabad idejük, hogy elmenjenek hazulról, hanem azért is, mert ezt várta el tőlük a közvélemény, bár persze főfeladataik a soha véget nem érő háztartási munkák voltak. Ha néhanapján el akartak házukból távozni, ezt csak a férjük engedélyével és rabszolganők kíséretében tehették meg; erre is csak ünnepi alkalmakkor voltak jogosultak. Az a nő, aki elhagyta a házát, erkölcsileg gyanús volt (ahogy azt a férfit, aki sokat tartózkodott otthonában, elpuhultnak tarthatták). Amint Periklész mondta az elesett athéni hősök temetésén: egy nőnek az a legnagyobb dicséret, ha a lehető legkevesebbet beszéltek róla, akár dicsérő szavakkal illették, akár korholták. Nem csoda, ha egy közkeletű összefoglaló munka az athéni nők „házi őrizetéről” ír. Ellentétben a megcsodált nyilvános épületekkel, amelyek többnyire a férfiak tartózkodási helyét képezték, a klasszikus Athén lakónegyedei sötétek és piszkosak voltak, és minden higiéniát nélkülöztek. Házaikat úgy építették, hogy csak egy kijárat volt rajtuk: nem találjuk meg a „hátsó ajtót”, amelyen át a nők kapcsolatba léphettek volna olyanokkal, akik nem a „főkapun” tértek be a házba, vagy észrevétlenül kimehettek volna az utcára. A férfiak szobáit a bejárat közelébe építették; ha a háznak emelete volt, rendszerint itt volt a nők tartózkodási helye, ezt nevezték mükhosznak, a ház „zugának”. Ez a szegregáció tökéletesen működött. A férj barátai sohasem láthatták a ház „úrnőjét”: ha egy athéni férfi velük lakomázott, iszogatott, bizonyos, hogy a ház asszonya pallaké („ágyas”) vagy hetaira volt. Egy

DISPUTA Műhely

1. Az ókorral foglalkozó szociológia „betolakodó nőnek” nevezi a klasszikus athéni színpadon megjelenő uralkodni vágyó, nem­egyszer nyilvánosan agresszív szerepben feltűnő nőalakokat, akik kitörnek a nekik kijelölt szférából és szétfeszítik a társadalmi rendet, válaszul arra, hogy a férfiak felforgatják otthonuk magánvilágát. Felbukkanásuk azért meglepő, mert – és ebben mindenki egyetért – politikai és jogi tekintetben az athéni nők alárendelt szerepet töltöttek be a közéletben, szavukat nem hallathatták a politikai küzdőtéren. Vitatkozni legfeljebb azon lehet, milyen volt társadalmi státusuk, részesültek-e elegendő megbecsülésben.

47

DISPUTA Műhely 48

törvényszéki beszédből kiderül, hogy még vészhelyzetben sem tette kockára egy magára valamit adó athéni férfi, hogy egy idegen házban szemtől szembe kerüljön egy másik férfi feleségével. Az athéni leány 14 éves korában előre elrendezett házasságra lépett egy sokkal idősebb férfival. A házasság célja törvényes gyermekek világra hozása volt. Ahogy a menyasszony atyja mondta a vőlegénynek: „Íme, tanúk előtt e lányt hozzád adom, hogy bírjad őt, hogy törvényes sarjakat szüljön…” Egy törvényszéki beszédben ki is mondták: „A hetairákat a gyönyörért tartjuk, az ágyasokat azért, hogy nap mint nap gondozzák testünket, a nőket pedig a célból, hogy törvényes gyermekeket szüljenek nekünk és házaink megbízható őrei legyenek.” Nem csoda, hogy a házasságtörés nagyobb bűnnek számított, mint a nemi erőszak, mert a hűtlenség a férfi ellen elkövetett bűn volt, az ellen, aki egyedül számított a társadalomban. Éppen ezért a házasságtörő büntetése is szigorú volt: akit tetten értek, azt a helyszínen akár meg is ölhették, mindenesetre súlyos pénzbüntetés járt érte. Az athéni törvények nemcsak tilalmakat tartalmaztak, hanem ajánlásokat is. Az egyik előírta, hogy a férjnek havonta három alkalommal kell együtt hálnia feleségével. A törvényhozó szerint ennyinek elegendő szexuális juttatásnak kellett lennie a jó házból való polgárasszony számára. A nemek elkülönítését tekintetbe véve korántsem bizonyos, hogy minden athéni nő részesült ebben a figyelmességben. A férj és a feleség között a nemi élet többnyire inkább kötelesség lehetett, mint bensőséges kapcsolat. Ha a férj teljesítette a gyermeknemzési feladatát, nemi életét kényelmesebb és biztosabb vágányokra állíthatta át. Ha egy házasember éppen nem vonult hadba, nem valamely ifjú védencével folytatott homoszexuális kapcsolatot vagy nem egy prostituált szolgáltatásait vette igénybe és otthonában tartózkodott, valószínű lehetett, hogy nem feleségével hált, hanem rabszolganőjét rendelte szolgálatra. Így bizonyosan nem kellett magzatelhajtást vagy gyerekgyilkosságot kockáztatnia. A görög nők helyzetét kedvezőbb színben látni akarók érveit gyengítette az az antropológiai irányzat, amely a szexualitást mint társadalmi jelenséget vizsgálta. Michel Foucault A szexualitás története című művét tekinthetjük e gondolati rendszer kiindulásának; azóta számos jelentős mű született (pl. D. M. Halperin, J. J. Winkler, F. I. Zeitlin könyvei és tanulmányai).

E felfogás szerint a szexualitást minden korban társadalmi elfogadhatósága határozza meg. Minthogy az 5. századi athéni társadalom élén a férfi polgárok álltak, akik minden hatalom birtokában voltak, a szexuális tevékenységet az ő igényeik szabták meg. A többiek – a nők, a rabszolgák, az idegenek, a polgárjoggal rendelkező családok serdülő fiúgyermekei – szexuális szempontból csak a felnőtt férfi polgárok vonatkozásában léteztek, és létük kizárólag az ő szexuális kielégítésüket szolgálta. Bonyolultabb volt az athéni férfiak kapcsolata a saját osztályukhoz tartozó 12 és 16 év közötti serdülő fiúkkal. Ha egy görög férfiról azt mondták, hogy szerelmes, ez mindig azt jelentette, hogy egy fiú iránt érez vonzalmat. Társai bátorították ezen igyekezetében, és dicsérték s csodálták, ha elérte célját. A fiútól viszont azt várták el, hogy tartózkodó magatartást tanúsítson, és semmi esetre se kezdeményezzen ilyen viszonyt. Az idősebb fél cserében társadalmi kapcsolatait, tudását, tapasztalatait ajánlhatta fel partnerének. Ezt a kapcsolatrendszert hiába keressük nyugati kultúránkban. Azzal kell tehát számolnunk, hogy a homoszexualitás és a heteroszexualitás, ahogy jelenleg értelmezzük őket, modern, nyugati polgári fogalmak. El kell fogadnunk, hogy semmi hozzájuk hasonló megkülönböztetést nem találunk a klasszikus antikvitásban. A szexuális aktus mutatja meg, milyen mély szakadék van a görög és a modern felfogás között. A görög férfiak számára a szexuális aktus nem két egyetértő fél között végbemenő kölcsönös dolog, hanem mélyen polarizáló esemény. Winkler tömör megfogalmazása szerint: a görög férfi szexuális magatartásának középpontjában a phallikus penetráció által elért dominancia és alávetettség áll, ez az alapja a szexuális és szociális identitásnak abban a zéró összegű játszmában, amelyet a görög közéletben a megbecsültség eléréséért vívtak. A szexuális aktusban ezek az aktív és pas�szív szerepek pontosan megfelelnek a magasabb és az alacsonyabb társadalmi státusnak: a magasabb rangú személy a felnőtt férfi polgár, akinek csak nála alacsonyabb rangúakkal lehet szexuális viszonya, nőkkel, idegenekkel vagy fiúkkal. 3. Mivel magyarázhatjuk hát ezeknek az erőteljes, olykor nagyra törő, rendíthetetlenül „nyomuló” hősnőknek a fellépését a tragédiában és a komédiában, ha a tisztes athéni nők valóban visszavonult, csendes életet voltak kénytelenek élni, és mi

nővérekből fivérekké. Egyszóval, jó néhány mítosz, amely a klasszikus tragédiák alapjául szolgált, erőteljes és szilárd jellemű nők tetteiről adott hírt, amiken a klasszikus korszak drámaírói nem tehették egyszerűen túl magukat. A múlt századi nőmozgalmak adtak ideológiai támaszt azoknak, akik közvetlen összefüggést kerestek a klasszikus kori athéni nők és a tragédiák hősnői között, és tagadták, hogy a tragédiaköltőknek a bronzkori mítoszok nőalakjai szolgáltak volna mintaképül. A 1920-as évektől megerősödött azok hangja, akik nem hittek benne, hogy a klasszikus Athénban a nők elszigeteltek vagy elnyomottak lettek volna. Érveiket érdemes megfontolnunk, bár akadnak köztük naivitások is. Például arra hivatkoztak, hogy a tragédiák hősnői többnyire a szabadban tartózkodnak és ott minden félénkség nélkül beszélgetnek. Csakhogy a klasszikus tragédia alapvetően a szabadban játszódik, és már csak technikai okokból sem tudja megmutatni, mi történik a házon belül. Azt is fontos érvnek szánták, hogy a drámaírók nem ismerhették volna a női lelket olyan mélyen, ha nem lett volna alkalmuk nőkkel találkozni. Csakhogy még a házuk leghátsó sarkába száműzött nőknek sem tiltották meg, hogy a rokon férfiakkal találkozhassanak, vagy akár bizalmas viszonyban legyenek velük, arról nem is szólva, hogy a drámaírók egy sereg ott lakó idegen nőt vagy szegény polgárlányt ismerhettek, akik szabadon mozoghattak a városban. Annyi bizonyos, hogy ha a nők valódi életét szeretnénk megismerni, forrásként nem támaszkodhatunk kizárólag a tragédiára vagy a komédiára. Erre vonatkozólag sok mindent megismerhetünk a törvényszéki beszédekből, amelyekben a hazugságok hamar lelepleződhettek volna. Figyelembe kell vennünk a régészet által nyújtott anyagot is. Ha azt halljuk Iszméné szájából: nem illik egy nőhöz, hogy férfiakkal vitatkozzon, ennek hitelt adhatunk, mert éppen úgy egybevág a klasszikus rétorok állításaival, mint a komédia kijelentéseivel, és ezért megfelelhet a valóságnak. Ezzel szemben, ha a színpadon Klütaimnésztra legyilkolja férjét vagy Médea megöli fiait, ha Antigoné érdemének tekinti, hogy szembeszáll az állammal, akkor ennek nem sok köze lehet a klasszikus Athén nőinek életéhez, és e férfiak fantáziájából támadt színpadi alakok viselkedésének rugóit másutt kell keresnünk. A kérdés magyarázatában a pszichoanalízis is szót kért. Egy szociológus megálla-

DISPUTA Műhely

lehet a háttere annak, hogy a nemek közötti harc témája a klasszikus athéni drámán vörös fonalként húzódik végig? Egyszóval, hogyan értelmezhetjük azt az ellentétet, amely a nők társadalmi valósága és a hősnők drámai világa között áll fenn? Az egyik magyarázat az athéni férfiak képzeletvilágába utalja a problémát. Bár a nők a valóságban jóformán semmi nyilvános szerepet sem játszottak az ókori Görögország politikai és társadalmi életében – mondják az értelmezők –, a görög férfiak szerették volna megérteni, kifejezni, bírálni kultúrájuk problémáit és ellentmondásait, megpróbáltak kísérletezni világuk gondjaival, és erre a drámák női szerepeit használták fel. Ezeknek a színpadi nőala­ koknak kevés közük volt a valóságos nők életéhez, mégis, ez a kitalált világ olyan mértékig uralma alatt tartotta, a görög férfiak imaginatív életét, amire nincs példa a nyugati világ hagyományaiban. Azt a paradoxont, amit a görög nyilvános életben valóban létező nők hallgatása és a férfi írók által kitalált nők szóbősége közti ellentmondás jelentett, szoros logikai kényszer kapcsolta össze: a görög férfiaknak a nyilvános életben sikerült elhallgattatniuk a nőket azáltal, hogy helyettük beszéltek, amikor komoly, az államot, a társadalmat érintő dolgokról ejtettek szót, de akadály nélkül megengedték nekik, hogy szabadon megszólaljanak, ha a színpadon szerepet játszottak. Úgy volt ez, ahogy Arisztophanész egyik alakja megfogalmazta: „amink nincs meg, azt megszerezzük az utánzás (mimészisz) által!” Mások inkább a drámák forrásaira hivatkoznak. Tudjuk: sok tragédia meséje megy vissza bronzkori, az epikus költészet által közvetített mítoszokra, amelyekben a nők teljesen szabadon mozognak a közéletben, olykor nagy politikai hatalomra téve szert. Mindenesetre általános tiszteletet élveznek: amikor Odüsszeusz húsz esztendeig távol van otthonától a trójai háborúban és az utána következő zűrzavarban, felesége, Pénelopé Ithakán magától értetődően veszi át a hatalmat. A Homérosz költeményeit jól ismerő athéni közönség még egy olyan konvencionálisnak nem nevezhető tragédiaköltőtől, mint amilyen Euripidész volt, sem fogadta volna el, hogy egy visszahúzódó, elnyomott Helénát vagy Klütaimnésztrát vigyen színpadra. A thébai uralkodóházról szóló epikus ciklus históriája kötötte Szophoklészt: Oidipúsz fiainak kölcsönösen meg kellett ölniük egymást, és a Labdakidák utolsó sarjaiként megmaradt Antigonét és Iszménét nem alakíthatta át

49

DISPUTA Műhely 50

pította, hogy az athéni fiú korai, meghatározó éveit csaknem kizárólag anyjának és a ház rabszolganőinek társaságában töltötte. Atyja egész nap nem volt otthon, úgyhogy a fiú ki volt szolgáltatva anyjának. Az anya−fiú viszonyt felemás és ellentmondásos érzések határozták meg. Az egyedül hagyott nő átvihette idősebb és kíméletlen férjével szemben érzett elnyomott gyűlöletét fiára, de elhalmozhatta nyomasztó szeretetével is. Elvárta tőle, hogy sikeres legyen, és csak általa élt. Ez az érzelmektől duzzadó anya határozta meg a fiú fantáziáját, és megvethette az alapját a későbbi drámaíró által megteremtett uralkodó női jellemeknek. Mint látni fogjuk, a klasszikus kor drámaköltőit különösen a bronzkor mítoszai nyűgözték le, amelyekben saját tapasztalataikkal és konfliktusaikkal találkoztak. Az „anya elnyomásának” foka fordított arányban lehetett a fiú által teremtett hősnő erejével: mennél elnyomottabb volt anyja, és ezért mennél ambivalensebb volt magatartása vele szemben, annál félelmetesebb volt a hősnők dühe a fiú drámáiban. Hihetünk ennek az interpretációnak? Aligha. Egyáltalán nem bizonyos, hogy az atyák gyermekeikkel szemben oly távolságtartók voltak csak azért, mert a felnőttek nemek szerint elkülönítve éltek. A klasszikus komédia ugyanis gyakran bensőséges viszonyt ábrázol az atya és gyermeke között. Így például a gyermekek elkísérhették atyjukat, ha meghívták őket valahova. Az egyik atya azzal dicsekszik, hogy ő gondoskodik gyermekéről és játékszert vásárolt neki. Nemegyszer tanúi vagyunk meghitt beszélgetéseknek atya és fia között. Azon persze elgondolhatunk, hogy egy as�szony, aki egy patriarchális társadalomban korlátok közé szorítva élt, nem érzett-e ezért gyűlöletet férje iránt. Ha megszólal bennünk a történész, találunk egy pontot, ahol érintkezhet a hősnők drámai léte a valóságos athéni nők életével. Ebben az összefüggésben különösen jelentősnek találhatjuk azt a tényt, hogy Homéroszt és a tragédiaköltőket egymástól elválasztó évszázadok során alakultak ki – kemény küzdelmek eredményeként – a városállamok szervezetei a maguk szigorú magatartási normáikkal. Bizonyos, hogy ezáltal a nők helyzete jelentősen romlott. Egy sor tragédiában találunk olyan asszonyokat, akik fellázadtak a megállapodott társadalmi rend ellen, mivel érdekeik inkább magántermészetűek és a családhoz kötöttek voltak, az új rend azonban a patriarchális állam alá rendelte a patriarchális családot, és a vérségi kötelékeket csak

másodrangúnak tekintette. Mint az első tragédiaírói generáció legnagyobb darabja, Aiszkhülosz Oreszteiája mutatja, a nőknek konfliktusba kellett kerülniük ezzel az állami szervezettel. Ez a háttere annak, ha gyakran kitörnek a női érdekkörből és beavatkoznak a cselekménybe, hogy családjuk érdekében tegyenek valamit. 4. A nőkkel kapcsolatos görög álláspontot akkor értjük meg igazán, ha tudjuk, hogy a görög férfi magatartását irányító alapgondolat a személyes tisztesség megőrzésére való törekvés volt. Ehhez szükségük volt arra, hogy minden védelmük alatt álló nőt megóvjanak bármiféle sérelemtől. Ehhez járult az a hitük, hogy jobb a bajt megelőzni, mint gyógyítani, s hogy a társadalom simábban működik, ha a nők védelme érdekében csak a legvégső esetben kell erőszakhoz folyamodniuk. Hogy ezt elérjék, három dologra támaszkodtak: először is férjhez adták lányukat, amint elérte a pubertás korát vagy nem sokkal ezt követően, és szexuálisan éretté vált. Úgy vélték, legegyszerűbb, ha tizenéves korukban férjhez adják őket, és így másra hárítják a védelméért viselt felelősséget. 5. A görög világban tehát a férfiak és nők egymástól elválasztva, önálló életet kényszerültek élni: nem oszthatták meg egymással örömeiket és bánatukat. A nők nem vehettek részt a férfiak közös lakomáin, de a férfiak se tehették be a lábukat a nők számára fenntartott vallási ünnepekre. Ennek messzemenő következményei lettek. Miért is voltak a görög férfiak oly bizalmatlanok és gyanakvók a nőkkel szemben? Miért olyan ingerültek, sőt zavarodottak, ha a nők kerültek szóba? Miért voltak mindig készek arra, hogy a legrosszabbat gondolják róluk? Vajon gyengéknek és gyarlóknak tartották őket és azért illették őket megvetéssel? Vagy éppen ellenkezőleg, nagyon erőseknek és célratörőknek találták asszonyaikat, és ezért tekintettek rájuk félelemmel és aggodalommal? A homéroszi eposzokból vett két példa igazít el e kérdésekben. Az Iliászban Héra, az istenek királynője el szeretné terelni Zeusz figyelmét a trójai csatamezőről, hogy kedveltjei, az akhájok győzhessenek. Istentársai segítségével cselt eszel ki, kicicomázza magát, hogy szerelemre gerjessze az istenek királyát. Az Ida hegyén csak beköszönne a „fellegtorlaszolónak”, de amint Zeusz meglátja, tüstént vágy borítja el: az Adytól is megénekelt nász helyén a föld üde zöld füveket sarjaszt.

zasság elől menekülve a nászéjszakájukon – egy kivételével – megölik férjüket. A „szép” Heléna alakja megőrződött az európai kultúra emlékei között: ő robbantja ki a görög mitológia legnagyobb háborúját, amely a hősök százainak pusztulásával járt. Phaidra mostohafia iránt gyúl szerelemre; amikor az ifjú visszautasítja az asszony közeledését, a királynő öngyilkos lesz, de hamis vádjaival a férfit is a pusztulásba rántja. Dionüszosz büntetéseként Agaué az őrjöngő bakkhánsnőkkel együtt széttépi fiát, Pentheuszt, aki akadályozni igyekszik az új vallás terjedését. Ugyanez történik Minüasz leányaival is, őket Dionüszosz azért fenyíti, mert vonakodnak részt venni a kultikus táncban. Déiaineira úgy szeretné visszaszerezni az Ioléért szerelemre gyúló férje, Héraklész vonzalmát, hogy egy inget küld neki, amiről nem tudja, hogy az elpusztítja viselőjét. Ironikus, hogy egy szerető feleség hoz pusztulást a rettenthetetlen hősre, és félelmet keltő, hogy az ártatlan nő is jelenthet halálos veszélyt a férfira. Nemcsak a gyilkos nők fenyegetik a férfinépet: se szeri, se száma azoknak a nőknek, akik a férfi érvényesülését akadályozzák. Héraklész egyszer egy barbár királynő, Omphalé szolgaságába kerül. Itt felcserélődnek a szerepek, a királynő forgatja a kettősbárdot, a hős pedig a rokkához kényszerül: szokásukká vált, hogy egymás ruháit viseljék. Így rejtegeti anyja is Akhilleuszt, hogy ne kelljen a trójai háborúban mennie, Héra féltékenysége miatt Dionüszosz is női ruhát viselve nevelkedik a nimfák között Nüszában. A görög mitológia szörnyalakjai is többnyire nők: az Erinnüszek a bosszúállás véres istennői voltak, a Moirák a sorsot osztogatták, a szirének bájos énekükkel lenyűgözték az arra haladó hajósokat, akik ezért hajótörést szenvedtek; Homérosz előadása szerint Szkülla és Kharübdisz egy tengerszoros két oldalán leselkedő tengeri szörny volt, felfaltak minden arra tévedő embert; a Gorgók pillantásától mindenki kővé vált, a női arcú és keblű, oroszlántestű, szárnyas szörny, a Szphinx az arra járóknak rejtvényeket adott fel, s aki nem találta meg a megoldást, azt szétmarcangolta. A félig bika, félig ember Mínotaurosz Pasziphaétól származott, aki egy tengerből felbukkanó bika iránt lobbant olthatatlan szenvedélyre.

DISPUTA Műhely

Az Odüsszeiában a phaiákok énekese, Démodokosz énekel Arész és Aphrodité balsikerű nászáról. A férj, Héphaisztosz, a kovácsisten, Héliosztól értesül róla, miként vegyült szerelembe felesége, Aphrodité és Árész, a hadak istene. Erre dühödten láncot kovácsol, majd a csapdát az ágylábakhoz erősíti, hogy ott fogja a szerelmeseket. Minden a terv szerint történik: Héphaisztosz az isteneket hívja szégyene tanúiul. Hermész Apollón kérdésére bevallja, ha a lánc háromszor ily nagy lenne, akkor is szívesen hálna Aphroditéval. Zeusz becsapása és Hermész szavai bizonyítják a nők pusztító erejét, és hogy a férfiak képtelenek ellenállni ennek az erőnek. De megtudjuk, mi is a következménye a női nemiség e hatalmának: a görög mitológia azt tanúsítja, ez a félelem formálja a görög férfi magatartását a női nemmel szemben. Bizonyos: a nők meglepő gyakorisággal szerepelnek a görög mítoszokban, de szerepüket gyakran az antagonizmus és az ambivalencia jellemzi. Hogy a nők szexuális étvágyát milyen telhetetlennek és ezért veszélyesnek tartották, már egy Kr. e. 7. századi forrásból megismerjük: Hésziodosz számol be Zeusz és Héra szokásos perlekedéséről, amelynek egy ízben az a témája, vajon ki élvez többet a szerelemben, a férfi vagy nő. A megoldásért Teiresziaszhoz fordulnak, aki élete folyamán abban a kiváltságban részesült, hogy férfi is, nő is lehetett. A jós válasza − hogy tudniillik a nő tízszer annyi gyönyört lel az egyesülésben, mint a férfi − nem nyerte el Héra tetszését, és megvakította a látnokot. A nő szexuális megszállottságának eredetét és a férfira leselkedő veszély forrását Pandóra mítosza tárja fel. A görög mitológiában ő az első asszony. Zeusz vele bünteti az embereket, amiért Prométheusz elhozta nekik a tüzet. „A szépséges rossz” az emberek közé kerül, de nem hallgat a figyelmeztetésre, hogy Zeusztól ne fogadjon el ajándékot, felnyitja az ajándékba kapott szelencét, mire a bajok kiáradnak belőle, csak a reményt zárja vissza. Kíváncsiságának következményei a férfiak számára pusztítóak és örökké tartók. Aztán itt vannak a férfiakat elpusztító nők (rendszerint kifejezetten szexuális felhangokkal): a férjgyilkos Klütaimnésztra, az Aphrodité büntetéseként elviselhetetlen szagot árasztó lémnoszi asszonyok, akik az ágyuktól távolmaradó férjüket apjukkal, fivéreikkel és fiúgyermekeikkel együtt megölik. A Danaidák, a rájuk kényszerített há-

51

sítja fiának, Haimónnak Antigonéhoz fűződő szerelme iránt: „Kívüle is van föld, amely szántásra vár” (569) – számára csak ennyit jelent egy feleség. Euripidész Médeiája, hogy férjét, Iaszónt segíthesse, minden hidat felégetett maga mögött: megölte Iolkos királyát, elárulta családját, elpusztította fivérét. Iaszón ezt az újonnan megteremtett világot tiporja el, amikor az oikosz helyett a királyi menyegzőt választja. Médeia hidegvérrel, kíméletlenül, férfi módra cselekszik: most első áldozata az új feleség, Glauké lesz, majd annak atyja, Kreón, végül saját, Iaszóntól származó gyermekei. A darab enigmatikus befejezése minden bizonnyal megrázta a Dionüszosz színház nézőit, amikor azt látták, hogy Aigeusz, Athén királya menedéket nyújt a sokszoros gyilkosnak. Szemlénk nem lehet teljes, de úgy látszik, az athéni színpadra „betolakodó nő” megjelenésének háttere végső soron a férfi és a nő szembeállása, amely mögött a poli­sz­ oikosz ellentétpárt kell keresnünk. A férfi aktivitása az állami szférához kötődik, a nő otthonát védi. Konfliktusuk menete is körülírható: a férfi, túllépve a neki kijelölt határokon, fenyegeti a nő érdekkörét, mire a nő elhagyja oikoszát és szembeszáll a férfival. Összecsapásuk holtpontra jut, majd mindkét fél enged valamennyit érvényre jutni a benne rejlő másik principiumból, a férfi a nőéből, a nő a férfiéből. Nyitva kell hagynunk a kérdést, hogy az oikoszába zárt, a férfitársadalomtól elszigetelt, lesajnált nő ebben a harcában nem képvisel-e a polisszal felérő értéket.

DISPUTA Műhely

6. A görög drámában természetesen többségben voltak a társadalomtól elvárt női magatartást (szerénységet, mérsékletet, jó erkölcsöt) mutató szereplők. Ide tartozik Iszméné vagy Khrüszothemisz, de hozzájuk vehetjük az őrjöngő Aiaszt megnyugtatni akaró Tekmesszát vagy a tragédiák kórusait is. Bizonyos, hogy sokan voltak, akik megütköztek a férfiasan viselkedő hősnőkön. Arisztotelész mindenesetre illetlen dolognak tartotta, ha egy női drámai figurát férfias vonásokkal ruháztak fel, vagy ha intelligensnek mutatták be. Klütaimnésztra Aiszkhülosz tragédiájában, az Agamemnónban mindkét tulajdonságot magáénak vallhatja: bonyolult stratégiát dolgoz ki, hogy idejében értesüljön férje hazatértéről, túljár Agamemnón eszén és saját kezűleg hajtja végre a gyilkosságot. Nem titkolja szexuális szabadosságát sem, amikor arról a kéjről beszél, amelyet férje ágyasa, Kasszandra lemészárlásakor érez. Amikor az öregekből álló kórus nehezen fogja fel, hogy mi történt a palotában, nyersen rájuk mordul: „Úgy próbálkozol velem, mintha esztelen asszony lennék!” Ha a királyt Aigiszthosz ölte volna meg (ahogy Homérosz az Odüsszeiában állítja), a kar talán könnyebben beletörődne a gyilkosságba, de minthogy a nemi szerepek felcserélődtek, a tettet iszonyatosnak érzik. Ugyanígy dolgozza ki Szophoklész Antigoné férfias jellemét is. Iszméné aggodalmait („mi gyönge nők vagyunk / A férfiakkal nem tudunk megküzdeni”, 61–2) elutasítja, nővérével nem számol többé. A temetést megtiltó király, Kreón különösen ellenséges érzülettel van a női nemmel szemben. A legkisebb megértést se tanú-

52

Pompeji falikép

Szexualitás a középkorban Pósán László

a durung? / te átkozott, hordd el magad a búsba!” A források szerint a középkorban volt rá példa, hogy a nők impotenciára hivatkozva akarták elhagyni férjüket. Ilyen esetekben a bíróság asszonyokból álló „vizsgálóbizottságokat” jelölt ki az állítás valóságtartalmának kiderítésére. Egy angliai eset szerint York egyházi bíróságának megbízásából hét asszony körbefogta az impotenciával vádolt férfit, és különféle módszerekkel próbálták felkelteni szexuális érdeklődését. Más esetekben nyilvános elhálást rendeltek el. (Nem meglepő, hogy ilyen körülmények között általában megerősítve látták az impotencia vádját.) Beatritz de Dia grófnő, az első trobairitz (trubadúrnő) 1160 körül leplezetlen nyíltsággal írt érzéki vágyakozásáról: „nagyon szeretném egy éjszaka mezítelen lovagomat / a karjaimba zárni, hogy vágya teljesülhessen, / midőn testem a párnája lenne.” IX. Vilmos, Aquitania hercege későbbi életrajza szerint „… hosszú ideig mást sem tett a világon, mint hölgyeket csábított el”. Bernart Marti 12. századi trubadúr nyíltan a testi szerelem élményét örökítette meg: „mert vágyam a legjobban teljesül, midőn levetkőztetem [ti. a hölgyet] a díszes ágyfüggöny alatt”. Egy 13. századi provanszál udvari regény, a Flamenca két szerelmese, Guilhem de Nivers lovag és kedvese, Flamenca együttlétei során „arra is ügyeltek, később ne bánhassák, hogy megfeledkeztek bármelyik örömről is”. A lovagi-udvari kultúra alkotásai tehát nem tekintették bűnnek a paráznaságot és a házasságtörést. A trubadúrok költeményei döntően férjes asszonyokhoz szóltak, és a velük folytatott tiltott kapcsolatot ábrázolták. A latin nyelvű vágáns költészet is a házasságon kívüli érzéki szerelem dicséretét zengte, s gúnyolta a szüzesség eszményét. A középkorban a laikus társadalom a paraszttól a nemesekig általában úgy ítélte meg, hogy a nemi aktus nem bűn, ha mindkét fél közös akaratával és megelégedésével történt. Egy 14. századi dél-francia bírósági jegyzőkönyv szerint Grazide Lizier montailloni parasztlány a plébánossal folytatott viszonyáról ezt vallotta: „Abban az időben nekem tetszett a dolog; és a plébánosnak is tetszett, hogy test szerint megismerjen engem, és hogy én is megismerjem őt. Így én nem gondoltam, hogy vétkezünk, és ő sem. De most már nekem vele nem tetszik a dolog, ezért ha ezután is test szerint ismerne, azt gondolnám, hogy vétkezek.” Az emberek véleménye szerint a nemi öröm bűn nélkül való, ha az érintetteknek

DISPUTA Műhely

A

köztudatban többnyire az a kép él, hogy a középkor szigorú, aszketikus elveket valló, minden testi funkcióhoz kapcsolódó megnyilvánulást bűnösnek minősítő világ volt. Persze nem csodálkozhatunk e vélekedésen, hiszen a középkorból az utókorra átörökített írott szövegek túlnyomó többsége egyházi témájú vagy egyházi személyek által készített, döntően latin nyelvű írások voltak, melyek az esetek többségében magukon hordozták a klérus hivatalos álláspontját, szemléletét. Emiatt a mai kor jórészt a teológiai értekezésekben, erkölcsi példázatokban, prédikációkban, bűnbánati könyvekben, hagiográfiai írásokban hirdetett tiltások, szigorú korlátozások, morális elvárások alapján ítéli meg a középkori erotika és szexualitás kérdését, s alig-alig vesz tudomást a korabeli világi irodalomban vagy egyéb forrásokban megjelenő szerelem gyakran szabados jellegéről, a házasságtörés és a lovagi szolgálatért járó szexuális fizetség gyakoriságáról, a nemiséggel kapcsolatos szabadszájúságról. Általánosan igaz, hogy amit a középkori szövegek vagy egyéb alkotások gyakran tiltottak és kárhoztattak, az a valóságban nagyon is létezett, a társadalom mindennapi életében természetesnek számított. A középkor századaiból a szexualitásra vonatkozóan fennmaradt ismétlődő tiltások ezek hatástalanságát mutatják, azt, hogy a kívánalmak még nem váltak a társadalom általánosan elfogadott normáivá. A szankciók szigorúsága ugyancsak ezt jelzi. II. Roger normann király 1127. évi törvénye például a házasságtörő asszonyokat és kerítőnőket orrlevágással és nyilvános megvesszőzéssel büntette. Négyszáz évvel később Thomas Morus Utópia című művében halállal kívánta büntetni a kétszeres visszaeső házasságtörőket, azaz helytelenítette saját korának, a 16. század első harmadának erkölcsi állapotait, kevesellte szankcionálásukat. A 12. század végén keletkezett Róka regényben Róka, a „nagy parázna” három férjes hölgy „szőlejét tiporta vidáman”. A regény egyik női szereplője, Hersent azt hányta szemére lovagjainak, hogy olyannyira rettegnek férje haragjától, s nem jönnek be hálószobájába oly sűrűn, mint szeretné. Számára az élet értelme a szex volt. Szeretőjét, Ysengrint azonnal faképnél hagyta, mihelyt ez nem bizonyult hímnek: „ha egyszer nem képes arra, mi a csudát kezdjek vele?” Ugyanilyen tartalmú Eustache Deschamps középkori francia költő egyik verse is: „Híres baszó voltál, te nyomorult; / de ez a múlt, és most le vagy konyulva. / Hé! Giraudon, lekornyad

53

DISPUTA Műhely 54

az tetszik, és akkor Istennek sem lehet kifogása ellene. Ez a felfogás összekapcsolódott azzal a vélekedéssel, hogy szoros kapcsolat áll fenn a nő szexuális gyönyöre és a fogantatás között. A nő is magot termel, s ez felhalmozódik a méhében. Hogy teherbe essen, ezt a „spermát” ki kell lövellni, és ez a kilövellés – amely a fogamzáshoz vezet – jelzi, hogy a nő a csúcsra ért. A nő gyönyörének hiánya a közösüléskor akadályozza a foganást. A gyermeknemzéshez vezető nemi érintkezés így a nő számára maximális gyönyört jelent, a teherbe esés elmaradása pedig azt jelentette, hogy nem talált élvezetet az aktusban. Hildegard von Bingen Causae et curae (Okok és gyógymódok) című, 12. századi művében a következő olvasható: „… a férfi és a nő gyönyöre szükségképpen egy és ugyanaz (…) és nem különböző”. Ebből a felfogásból következett, hogy a 13. századi Angliában például a bírák elejtették a nemi erőszak vádját, ha a nő annak következtében teherbe esett. A nő szexuális és fiziológiai jellegének középkori megítélése szerint ugyanis a nőnek ki kellett választania bizonyos magot, amely képessé teszi őt a megtermékenyülésre, és ez csak akkor következik be, ha szexuálisan kielégült. A terhesség annak a bizonyítéka volt, hogy a nő élvezte megerőszakolását, ezért nem volt joga vádat emelni. A megbecstelenítést eltérő szigorral kezelték a középkori latin kereszténységben. Angliában és Franciaországban bűnügynek minősült, s a törvény szerint az erőszaktevő megvakítható, kasztrálható, sőt halálra ítélhető volt. II. Frigyes nemi erőszakért halálbüntetést írt elő Szicíliában, még akkor is, ha az áldozat prostituált volt. Németországban viszont a nemi erőszakért testi fenyítés járt, s ennek végrehajtásában gyakran maga az áldozat is részt vehetett. A kasztíliai Cuenca és Sepúlveda városok törvényei az erőszaktevőt bírsággal sújtották és elűzték a városból. 1024-ben Beauvais püspöke esküvel kötelezte egyházmegyéje lovagjait, hogy nem támadnak rá nemesasszonyra, férjük nélkül utazó nőkre, özvegyekre, apácákra. Az is elterjedt hiedelem volt a középkorban, hogy a prostituáltaknál pénzért vett élvezet sem bűn. A világi hatóságok, de gyakran maga az egyház is a tiltás helyett inkább tevőleges részt vállalt e mesterség ellenőrzött keretek közötti működésének kialakításában. Felismerték ugyanis, hogy a házasság rendjének egyik legszilárdabb támasza – paradox módon – éppen a szervezett prostitúció, mert a férjes asszonyokat megóvja a nőtlen férfiak vagy más nőre vágyó férjek csábításaitól, zaklatása-

itól, s következmények nélküli „beavatási” lehetőséget kínál a felserdült ifjaknak. Rotterdami Erasmus még a 16. század elején is egy belevaló prostituáltat ajánlgatott tanítványainak. A prostitúcióval kapcsolatos attitűdöt a kereszténység első századaiban élő egyházatyák, különösen Szent Ágoston álláspontja határozta meg. Vélekedése szerint ugyanis „ha a prostituáltakat kiűzitek a társadalomból, akkor a prostitúció mindenütt elterjed… a városi prostituáltak olyanok, mint a szennygyűjtő csatornák a palotában. Ha megszünteted a csatornákat, az egész palotát elárasztja a mocsok”. A prostitúciónak tehát megvolt a maga szerepe a keresztény társadalomban, és kívánatosabb volt, mint a feslettség általános elterjedése. A kurtizánokat nem azért tartották hitványaknak, mert anyagi ellenszolgáltatásért szexuális kapcsolatokat létesítettek, hanem azért, mert életük a bujaság (lexuria) bűnében telt. A középkori világi és egyházi hatalom egyaránt engedélyezte a prostitúciót, de alantas foglalkozásnak tekintette. II. Frigyes német–római császár 1232. évi törvénykönyve, a Liber Augustalis úgy fogalmazott, hogy „a testét áruba bocsátó nő nem vádolható paráznasággal. Tiltunk bármiféle ellene irányuló erőszakos cselekedetet, és tiltjuk, hogy tisztességes asszonyok között éljen.” Az avignoni bordélyház az 1347. augusztus 8-ai rendelkezés értelmében a következő szabályok szerint működhetett: az örömlányoknak messziről felismerhetőeknek kellett lenniük, ezért bal vállukra kötelesek voltak piros szalagot tűzni. Hetente orvos vizsgálta meg őket, és ha nemi betegséget tapasztalt, az érintettet el kellett különíteni. Ha a lányok teherbe estek, ezt jelenteni kellett a városi tanácsnak, és az volt köteles gondoskodni a születendő gyermekről. A bordélyház bevételének fele a várost illette. A prostitúció intézményes és hivatalos jellege az egyházi rendelkezésekben is kifejezésre jutott: a nagy keresztény ünnepeken a bordélyoknak tilos volt vendéget fogadniuk, ahogyan a vasárnap és a keresztény ünnepnapokon a prostituáltakat sem volt szabad akadályozni a templomba járásban (igaz, ott külön helyet jelöltek ki számukra). Thomas Cobham, egy 12. századi gyóntató kézikönyv szerzője szerint „a prostituáltakat a bérből élő dolgozók között kell számon tartani. Bérbe adják a testüket, és munkát végeznek. Helytelen, ha egy nő prostituált, de ha már az, nem helytelen, ha ezért fizetést fogad el. De ha puszta élvezetből lesz prostituált, és e célból bocsátja bérbe a tes-

csolatoknak és a férfi homoszexualitásnak. A leszbikus kapcsolat után egyévi, az ahhoz férfi nemi szervet imitáló segédeszközöket is igénybe vevőkre övévi penitenciát szabtak ki. A prostitúciót hat évig tartó bűnbánattal lehetett jóvátenni. A középkori bűnbánati könyvek tanúsága szerint – ellentétben a későbbi korokkal – a szexualitás gyakorlatát megnevező szavakat még nem kellett elhallgatni, szégyenlősen takargatni, körülírni. Mindazok a kifejezések, amelyek a reformáció és ellenreformáció korától egyre inkább illetlenek, durvák és obszcénak lettek, a középkorban még általánosan használatosak voltak. A szexualitásra vonatkozó sűrű tiltások gyakori ismétlődései hatástalanságukat mutatták, és az is az egyházi normák, elvárások hitelét csorbította, hogy a középkorban számos klerikusnak ugyancsak volt felesége, ágyasa, nemi kapcsolata. A 12. században Gilbertine kolostorában (Anglia, Yorkshire) például az egyik apáca megismerkedett egy szerzetessel, egymásba szerettek és éjszakánként találkozgattak. Az apáca teherbe esett, a csábító szerzetest pedig társai kiszolgáltatták az apácáknak, akik megkötözték és közszemlére tették „bűne eredőjét”, majd arra kényszerítették, hogy herélje ki magát. Bosszújuk betetőzéseképpen az egyik apáca a szerzetes férfiasságának véres maradványát szerelme szájába tömte. Fernand ’Esquio középkori spanyol költő egyik verse olyan szerzetesről szól, akinek számos nővel volt viszonya: „… az, ki szüntelen kefélni képes, / s dorongja mindig fickósan mered, / akitől a nők mind teherbe esnek, / s nemzője több tucat zabigyereknek”. Hasonló tartalmú költeményt írt Bölcs Alfonz kasztíliai király is a cálizi esperesről: „Mormolt néhány varázsmondatot / szegény alélt hölgybeteg felett, / ki félt, hogy gyötrik őt az ördögök, / a pap meg oly precízen döfködött, / hogy kiűzte azt a szellemet”. A 14. század elején Montaillon plébánosának 12 szeretőjét tartották számon. Egy másik spanyol szerző, Alfonso Eanes do Coton egyik szabadszájú verse arról tanúskodik, hogy a világi társadalom gyakorlatilag fittyet hányt a közösülésre vonatkozó egyházi előírásokra: „pinád faszomra rántom, / keményen, mint a lórúgás, / seggbekúrlak, mint senki más. / Hogy bírod ezt, Marinka?” Pero Garcia d’ambroa versében azt írta, hogy a szokásos közösülés helyett „talán inkább kikérem / (…) használatomra teljes segglyukát”. Rustico di Filippo itáliai költő egyik versében a hátulról történő közösülésről írt: „ha látja Pepo úr, hogy jő macája / (…)

DISPUTA Műhely

tét, akkor a fizetése éppoly undorító, mint a tett maga.” Johannes de Bazano modenai krónikájában azt írta, hogy 1342-ben egy német zsoldoscsapatot, amely Modena, Reggio és Calabria környékén garázdálkodott, 1000 prostituált (mille meretrices) követett. Megszokott jelenség volt, hogy a nagy társadalmi események színhelyeire (koronázás, országgyűlés, vásárok stb.), sőt még az egyházi zsinatok helyszíneire is messze földről sereglettek a könnyűvérű nők. A Svédország déli részén (Scaniában vagy Schonenben) rendezett nagy heringvásárok a 13–14. században nemcsak az odasereglő kereskedőkről és halászokról voltak híresek, hanem a rengeteg prostituáltról is. A konstanzi zsinat idején a városban tartózkodó kurtizánok számát egyes kortárs becslések 1500-ra tették. A váro­ sok előkelő látogatóiknak gyakran azzal is kedveskedtek, hogy kifizették bordélyházi számláikat. Zsigmond császárnak és kíséretének például 1413-ban Bern, 1434-ben pedig Ulm városa ilyen módon is kifejezésre juttatta alattvalói hűségét. Az egyház a szexuális érintkezésnek csak azt a formáját tekintette erkölcsösnek és megengedhetőnek, ahol a férfi van felül a hanyatt fekvő nő testén, mert ezt tartotta a megtermékenyítésre legalkalmasabbnak, és ez a pozitúra felelt meg a parancsoló, aktív férfiról és a magát alávető, passzív nőről alkotott képzeteknek. Azt, hogy a nemi aktus közben a nő legyen felül, a férfira nézve megalázónak, az állatokra emlékeztető, hátulról történő közösülést emberhez méltatlannak, a megtermékenyítést kizáró orális és anális érintkezést, valamint az önkielégítést pedig súlyos bűnnek tartották. A középkori penitenciás könyvek lényegre törően, a dolgokat egyértelműen néven nevezve foglalkoztak a szexualitás ilyen kérdéseivel. Burchard wormsi püspök a 11. század elején írt bűnbánati könyvében például tíznapi böjtre ítélte azt a férfit, aki egy nővel tiltott pozitúrában érintkezik, vagy amikor az asszony menstruál vagy áldott állapotban van. Négy nap penitencia járt, ha a férfi vasárnap létesített szexuális kapcsolatot, tíznapos böjt, ha maszturbált. Ha a maszturbáció hüvelyszerű tárggyal történt, a penitencia megduplázódott. A női önkielégítés büntetése, ha segédeszközzel történt, két év volt. A férfi spermájának lenyelésével végződő orális szex hét év penitenciát vont maga után, az állatokkal folytatott fajtalankodás házas férfi esetében tízévi, míg egy fiú esetében csak tíznapi bűnbánattal járt. Tíz év volt a büntetése a vérfertőző kap-

55

DISPUTA Műhely 56

hátulról ront rá, mint kancára mének”. Villon Vastag Margot-ról szóló balladája azt örökítette meg, amikor a nemi aktus során a nő van felül: „… Kényesen / fölmászik rám, nyögök keservesen / a deszkánál is laposabbra nyom, / ledérkedéssel tönkre így teszen …”. A források szerint a középkorban a szodómia bűne is előfordult; ezen elsősorban a homoszexualitást értették. Pál apostol korinthosziakhoz (1 Kor 6,9) írott levelére hivatkozva főbenjáró bűnnek tekintették, és a 829. évi párizsi zsinat halállal büntetendő cselekedetnek nyilvánította. A 11. századtól Petrus Damiani nyomán már a maszturbációt, a megszakított közösülést (coitus interruptus), a különneműek közötti anális közösülést és az állatokkal való fajtalanságot is szodómiának tekintették. Aquinói Szent Tamás mind a négy típusú bűnt a természet elleni véteknek tartotta, de egyfajta rangsort mégis felállított köztük. A legkisebb vétek az önkielégítés volt, ezt követte a férfi–nő közötti megszakított, illetve anális közösülés, a férfi homoszexualitás, végül az animálszex. Hildegard von Bingen Causae et curae című művének tanúsága szerint már a középkorban megvolt az a vélekedés, hogy a férfiak önkielégítése egészségkárosító következményekkel jár: „Azok a férfiak, akik magvukat nagy kéjvágyukban szamárcsődörök módjára facsarják ki magukból, emiatt vörös szeműek és duzzadt szemhéjúak lesznek, sőt a látásuk is olykor megromlik.” A szodomitának minősített kapcsolatok megítélésében a nemi aktus jellege és mikéntje alapján megkülönböztettek aktív és pas�szív szexuális szerepeket, s ezeket eltérően ítélték meg a bűnösség szempontjából. Rákérdeztek a testhelyzetre, a közösülési pozitúrára, és fontos szempont volt, hogy történt-e magömlés vagy sem. Ha igen, akkor „teljes”, ha nem, akkor „nem teljes” fajtalanság történt. A fennmaradt középkori világi irodalom tanúsága szerint a szodómiának tekintett szexualitás sem volt ismeretlen a korban. Estevan da Guarda spanyol költő egyik versében arról érdeklődött, hogy „lehet-e baszni is a kis arabbal?” Cola di Alessandro itáliai szerző szerint a „spoletóiak ájtatos szokása / szüzen hajolni át a túlvilágra / áhítattal toszva társuk tomporát”. Egy 11. századi epigramma úgy fogalmazott, hogy ha „Hátsó szándékod van? Menjél Aureliába! / Jobb hátsókat nem lelni a föld kerekén!” A középkorban a homoszexualitást mindenekelőtt a klerikusok bűnének tartották, mivel a gregoriánus reform nőtlenségre kötelezte a pap-

ságot. Nem véletlen, hogy a 12. századból fennmaradt, De sodomita prelato című, ismeretlen szerzőjű versben a következő olvasható: „s miért tilt el mindenkit a papságtól, aki nős már? / Nem titok: asszonnyal nem szívesen kamatyol!” A 14. századi dél–francia bírósági jegyzőkönyvek lényegében ugyanezt visszhangozták. Arnaud de Verniolles alszerpapot egy idősebb iskolatársa már gyemekkorában beavatta a „homofíliába”. Később ő maga is iskolás fiúkkal létesített szexuális kapcsolatot, nem egyszer erőszakkal. „Arnaud késsel fenyegetett (…) és magját a combjaim közé ürítette” – vallotta a bíróság előtt Guillaume Ros. Montaillonban a minorita szerzetesekről is azt tartották, hogy „a szodómia bűnének engedték át magukat”. A 15. század első harmadában a Reformatio Sigismundi névtelen szerzője is lejegyezte azt a szóbeli hagyományt, elterjedt közvélekedést, hogy a klerikusok, mivel távol kell tartaniuk magukat a nőktől, szodomiták. Míg a férfi homoszexualitást a középkorban számos írásban ítélték el, a leszbikus kapcsolatokról alig tettek említést. A penitenciás könyvek tanúsága szerint ezzel sokkal elnézőbb volt az akkori világ. Kasztília legfontosabb törvénykönyve, a La Siete Partidas (1256) a férfiak közötti szexualitást halállal büntette, a leszbikusság azonban nem is szerepelt benne. Az első említés, hogy leszbikus bűn miatt halálra ítéltek valakit, a középkor végéről, 1477-ből Speyer városából származik, ahol egy szodomita lányt bűne miatt vízbe fojtottak. Ahogyan a korábban említett példák is bizonyítják, a férfiak közötti homoszexualitásról – eltérő megítéléssel – több vers is született a középkorban, leszbikus költészet minden jel szerint nem létezett. Egyetlen versről tudunk, melyet nő írhatott egy másik nőhöz: Bieris de Romans költeménye egy Maria nevű nőhöz. A középkorban nemcsak a szexualitás gyakorlatát nem kellett még rejtegetni, nem kellett elhallgatni bizonyos szavakat, de az intim testrészek közszemlére tétele sem volt szokatlan. A dramatikus népszokások évszázadokon át tele voltak erotikus és fallikus megnyilvánulásokkal. Bizonyos cselekedeteknek, ha meztelenül végezték, oltalmazó, védő mágiát tulajdonítottak az ártó erőkkel szemben. Így például pestis idején meztelen lányokat fogtak az eke elé, és körülszántatták velük a települést, hogy megmeneküljenek a járványtól. A varázslás és rontás elhárítása céljából néhol még a templomok oszlopfőin is mutogattak nemi szerveket, illetlenül kitá-

Irodalom Bánki Éva – Szigeti Csaba (Szerk.): Udvariatlan szerelem. A középkori obszcén költészet anto­ lógiája. Bp., 2006. John McNeill – Helena M. Gamer (Ed.): Medieval Handbooks of Penance. New York, 1938. Bernd-Ulrich Hergemöller: Sodomiterverfolgung im christlichen Mittelalter. in: Zeitschrift für Sexualforschung 2. (1989) Pierre J. Payer: Sex and the Penitentials. The Deve­ lopment of a Sexual Code 550–1150. Toronto– Buffalo–London, 1983. Shulamith Shahar: A negyedik rend. Nők a közép­ korban. Bp., 2004. Hoppál Mihály – Szepes Erika (Szerk.): A szere­ lem kertjében. Erotikus jelképek a művészetben. Bp., 1987. Emmanuel Le Roy Ladurie: Montaillou, egy okszitán falu életrajza (1294–1324). Bp., 1997. Willy van Hoecke – Andries Welkenhuysen (Ed.): Love and Marriage in the Twelfth Century. Leuven, 1981. John Boswell: Christianity, Social Tolerance, and Homosexuality. Chicago–London, 1980. Michael Foucault: A szexualitás története. Bp., 1996. Susan Mosher Stuard (Ed.): Women in Medieval Society. Pennsylvania, 1976. Rüdiger Schnell: Sexualität und Emotionalität in der vormodernen Ehe. Köln–Weimar–Wien, 2002.

DISPUTA Műhely

rulkozó nőket és férfiakat. A németországi népi hiedelem szerint a meddő nőknek ölükben báránnyal, meztelenül kellett körbejárniuk a templomi oltárt, hogy gyermekük legyen. Egy északkelet-magyarországi népszokás szerint ha egy lány elkészült a vendégfogadásra, majd kilencszer meztelenül körülfutotta a házat, a terített asztalnál ülve fogja megpillantani jövendőbelijét. Szokás, gyakorlat volt az is, hogy egy-egy városban a vendégként érkező fejedelmeket a kapuban meztelen lányok fogadták, hogy elhárítsanak minden rontást. A források feljegyzései szerint ez történt XI. Lajos 1461. évi párizsi bevonulásán, Merész Ká­ roly burgund herceg Lielle-be történő megérkezésekor 1468-ban vagy V. Károly császár 1520. évi antwerpeni látogatása során. Ezek a meztelenséggel kapcsolatos rítusok, mágikus tartalmú szertartások a kultúra nyilvános szférájában játszódtak, nem keltettek erotikus képzeteket, és a mindennapi élet természetes részévé tették a meztelenség látványát.

57

Az erotika sötét oldala Széplaky Gerda DISPUTA Műhely 58

Kiüresedett erotika Kerek mellek izgató látványa. Egy karcsú csípő ívének hibátlan vonala. Lágyan göm­ bölyödő fenék, egy test bronzszobor­színének csillogása… Fogyasztói kultúránk hányszor és hányszor erőszakolja szemünk elé e képeket; vadul zuhannak ránk reklámokból, plakátokról, fotókról, filmekből. De hiába a gyönyörű formák és a szinte tapintható, bársonyos bőr megérzékítése, a test tökéletességének illúziója alig hat ránk. Hozzászoktunk az erotikusként definiált jelekhez, a mezítelenség mindennapos felmutatásához, ezek egyre kevésbé képesek fellobbantani a bennünk szunnyadó vágyat. Az eltakart, a kereszténység tanítása szerint bűnös test felfedésének morális tiltását felváltotta a lecsupaszítottság evidenciája – együtt élünk saját szégyennélküliségünkkel. A 21. század emberére mintha már nem lenne igaz Szent Pál állítása, mely szerint a testiség tapasztalatához hozzátartozik a szégyenérzet, amely a bűnösség tudatából tör föl. Márpedig a páli belátások aligha veszítettek igazságukból: a világ mint jelek kusza rendszere, meglehet, sokat változott, az ember azonban, a legfőbb jelentő, akire ezek a jelek utalnak s akiből erednek, alig változott valamit: megmaradt annak, aki mindig is volt, bezárulva a számára adatott létezés alapvető lehetőségébe, mely test, lélek és szellem különös „kevercséből” épül föl, hogy továbbra is ekként vívja meg harcát legnagyobb ellenségével, a halállal. Az ember természetét, s vele együtt az erotika, a vágy természetét ma ugyanúgy a testiségből eredő bűnösség tudata és a szégyen érzése határozza meg, mint a történelem korábbi korszakaiban – még ha módosult is a test felfedettségének jelentése, mértéke. A test mezítelenségére épülő fogyasztói kultúra vizuális médiumai azonban aligha képesek számot adni erről. Leginkább azért nem, mert a képeken egyfajta fanatizált, démoni szépség és tökéletesség ragyog át. De a képek csak a felszínt érintik: a puha bőr és a hibátlan formák simaságát. Elég lenne egyetlen őszinte gesztus, egyetlen apróság, hiba, hegesedés, egy jel, amely elárulná a test legelemibb tulajdonságát – az uralhatatlanságot, a kiszolgáltatottságot: az éhséget és a fájdalmat, az öregséget és a csúnyaságot; egy jel, amitől emberivé válhatna az ámulatkeltés. Ha a lemeztelenítettségbe bele lenne foglalva az a néma kiáltás is, amely a test ínségéből és végességének tudatából tör föl, talán szembe tudnánk nézni a

testiség eredendőbb értelmével is. A testiség „mélyebb” értelme meggátolná, hogy az erotikát pusztán szemiotikus játékként fogjuk fel, hogy a vágyakozás mint az elfedettség−lemeztelenítettség dialektikája álljon elő. Mert az erotika több a nemi vágy felsejlésénél – mélyebb (sade-i és bataille-i) értelmében egyenesen „a lét kockáztatását” jelenti. Roland Barthes a fotózásról értekezve még rá tudott mutatni az erotikus és a pornográf fénykép közti alapvető különbségre. Az erotikus fénykép szerinte egy olyan „mezőn kívüli mozzanattal” rendelkezik, amely révén a kép mintha „túlvinné a vágyat azon, amit láttat”: nemcsak a meztelen test többi részét sejteti, hanem „egy emberi lény testi-lelki tökéletességét”. Barthes-nál az erotika az elfátyolozottság illuzórikusságaként fogalmazódik meg, egyfajta metafizikai hiány–vágy struktúrába illeszkedve. Elgondolásában az erotika finom játéktere jól elhatárolható a pornó agresszív technikáitól, amelyek a szexuális vonzerőt kijátszva tulajdonképpen semlegesítik a testiséget. A fotó elterjedésével fokozatosan átalakult az emberi test látványa. A fotó, ahogyan a film is, mind közelebbről, mind mezítelenebbül akarja láttatni a dolgokat, így az embert is. A test látványához ezért tartozik hozzá egyre inkább a mezítelenség evidenciája. A mezítelenség hétköznapivá válása fokozatosan érvényteleníti azt a jelentéssort, amely az elfedettség-feltárulás szemiotikájában gyökerezve az igazság elfátyolozottságaként határozta meg az erotikát. Sőt, ma már nehézséget jelent az erotika játékterének elválasztása a pornó agresszív diskurzusától, vagy legalábbis elmosódtak a határaik. A pornográf és az erotikus fotókat talán nem is lehet az agresszió és a szexuális kiszolgáltatottság demonstrálása alapján kettéosztani, ahogyan azt számos feminista, s más, az áldozatiság hierarchiáját elsajátító gondolkodó teszi, mert lehetséges – jelenkori medializált kultúránk épp erre mutat rá radikálisan –, hogy ez a határvonal nem is létezik. Az erotika autentikusságát talán nem az erőszakosság mértéke szerint kellene meghatározni; inkább aszerint, hogy a megjelenített test mennyiben képes a testiségről, a kiszolgáltatottságról s a Másikhoz fűző eredendő, azaz a végességet legyőzni akaró vágyódásról bármit is állítani. Mindez az erotika jelentéseinek újragondolását veti fel. Pontosabban annak az értelemnek a(z újbóli) feltárását, körbejárását, amely az erotikát nem a lefátyolozottság-

Az erotika jelentése A bölcseletben számtalan meghatározása született az erotikának. A legismertebb és legjelentősebb Platón Erószról alkotott felfogása. Platón A lakoma című dialógusában hét bölcselkedő (költő, orvos, tragédiaíró, filozófus) ad számot a szerelemről vallott elképzeléséről. Hét dicséret hangzik el Erószról; a lakoma résztvevői ugyan mind másképpen mutatják be, dicséreteik azonban megegyeznek annyiban, hogy a halandó ember számára elérhetetlen istenként tételezik, akihez csak az ünnepélyes, himnikus hang tud felérni. Kivétel az utolsó szónok, Szókratész, aki most is – mint Platón legtöbb dialógusában – a helyes vélekedést képviseli. Szókratész egy tudós asszonyra, Diotimára hivatkozva a vágyról nem pusztán mint erotikus érzelemről beszél; a vágy modellül szolgál a megismerés és befogadás elmélete számára is. Szókratész azt állítja Erószról, hogy nem isten, ahogyan a többiek vélték, hanem köztes (metaxa) létező az emberek és az istenek világa, a jó és a rossz, a halandóság és a halhatatlanság között. Erósznak mint köztes létezőnek a közvetítés a hivatása. Olyan valaki vagy valami, aki szüleitől a szerzést kapta legfőbb örökségül: hiányban szenved, de képes megszerezni, amire szüksége van. „Erósz annak a vágya, hogy a jót örökre magunkévá tegyük”. Erósz azonban mindig csak a jót akarja megszerezni, mindig csak a jó irányában közvetít: mi­ előtt megtörténne a vágyakozás általi megnyílás aktusa, ő már az előtt ítélkezik és dönt. Ítélkezik a jóról, a rosszról, oktalanról és okosról, szépről és rútról – ítélkezni viszont csak egy mindent megelőző morál alapján lehet. Platón teóriájában Erósz (és az általa megszállott szerelmes) megszerzi magának a jót, az azonban nem derül ki a dialógusból, mi történik a rosszal. Mi történik azzal, amit Erósz érintetlenül hagy, amit helytelennek ítél? Mi történik a tisztátlannal, a megvetésre méltóval, a testiség alantasságával? Erósz elfordul ettől, nem érinti és nem éri el – magára hagyja. Mint Platón írja: ha a nemzésre és foganásra kész lény (a szerelmes) „a rúthoz közeledik, elkomorul, búsan begubózik, elfordul,

összehúzódik, s nem tud szülni”. Beindul az abjekció, a kivetés folyamata, amely a testiség alantas vonatkozásait illető elutasítás alapjává válik. A platóni vágyelmélet tehát, mely a görög-keresztény kultúra erotika-felfogásának alapjává vált, a szublimációra épül: a szerelmes erotikus megnyílása csak a jóra és a szépre irányul, vagyis egy eredendő morális ítélkezés és tiltás működik benne. Ez a morál meggátolja, hogy az ember rút testiségével, elvadult, állatias vágyaival együtt válhasson az erotika alanyává. Platón elmélete olyan diskurzust teremtett, amely a szerelmet morális problémaként alapozta meg, kiszorítva az alantas testiséget és a vad, beteges vágyakat. S bár ebben az erósz-elméletben is benne rejlik az a mozzanat, amely által megalapozhatóvá válhatna a keresztény teóriák elfojtásra épülő test-elmélete, a keresztény diskurzus az erósz szót az agapéval cseréli fel. Az ókori görögök négy szót ismertek a szeretet kifejezésére. Az erósz a szerelmi viszony, a philia pedig a baráti szeretet kifejezésére szolgált. Míg Platón Erósszal azt a fajta szeretet jelenítette meg, amely a hiányzó szép és jó utáni vágyódásra épül, addig Arisztotelész, a barátság erényeiről írva, a philia szót használja, amelyben elsősorban a nagyrabecsülés, a ragaszkodás fejeződik ki. A harmadik fogalom, a sztorgé a családi szeretetet jelentette. A negyediket, az agapét a görög nyelvhasználat többnyire mellőzte, ám annál nagyobb jelentőségre tett szert a kereszténységben. A Bibliában az erósz szó mindössze kétszer fordul elő, mindkétszer az Ószövetségben; az Újszövetségben már csak az agapéval találkozunk. Egyes teóriák szerint a Kr. e. 2. századra, amikor az Ószövetséget görögre fordították, az erósz már oly mértékben szexuális tartalmú lett, hogy nem volt alkalmas az isteni és felebaráti szeretet tolmácsolására. Ezért döntöttek az agapé mellett, mely a bibliai értelemben vett szeretet sajátos szava. Ez a szeretet az egész létezést átfogja és az örökkévalóságra irányul, ilyen értelemben eksztázist jelöl, de nem a mámorító pillanat, hanem az önmagába zárt énből való kiszabadulás, az önátadás, az én elajándékozása értelmében. Az önátadás ebben a kontextusban önmagunk megnyitását, felkínálását jelenti az isteni szféra felé. Keresztény olvasatban a Platóntól megfogalmazott, Erósz általi szeretés ugyanúgy az isteni valóságba akar bennünket ragadni, ám ahhoz, hogy valóban fölemelhessen, szüksége van a lemondásra, a tisztulásra, a gyógyulásra. Erósz, az

DISPUTA Műhely

ból vezeti le, de nem is a szépre való vágyakozásból, hanem a testiség kiszolgáltatottságából s a pusztulás tapasztalatához kötődő végesség miatti szorongásból. Az erotikának erre a lehetséges értelmezésére Sade márki, a botrányos író-filozófus mutatott rá először.

59

„e világi” szeretet csakis akkor teljesedhet ki, ha belép az agapé tisztító motívuma, mely révén a szerető már nemcsak vágyódik, hanem a másik boldogságát is akarja: gondoskodni akar róla, neki akarja ajándékozni önmagát. A kereszténység egyik legradikálisabb bírálójának, Friedrich Nietzschének egészen más véleménye volt erről. Szerinte a kereszténység mérget itatott az erósszal, amely ugyan nem halt bele ebbe, de rosszasággá torzult. Nietzsche szerint egyenesen a keresztény morál rontotta meg az emberiséget. A túlvilág, az „igazi világ” fogalmát csak azért találták föl, hogy az „egyedül létező világot”, földi valóságunkat megfos�szák értékétől, céljától, feladatától. Ezért sorvasztották el a testet, s az élet „komoly dolgaként” szembeállították vele a szellemi diétát. Nietzsche szerint a kereszténység a morál és a bűn fogalmával összekuszálta az ösztönöket, és bizalmatlanságot ébresztett a természettel szemben; megtanított nemet mondani az élet felemelkedő mozgására, a hatalomra, a szépségre, az önigenlésre. Helyette az önrombolást tette meg az érték bélyegévé. Az erósz eredendő jelentéséből tehát éppen azt „gyomlálta ki”, ami által az a mindennapokban is, a végesség tudatának nyomasztó súlya ellenére is eksztatikus tudott lenni – nem az örökkévalóság ígérete által, hanem az egyszeri, megismételhetetlen, örömteli pillanat érvényességébe zárva.

DISPUTA Műhely

Halál és erotika

60

A keresztény erotika-felfogással már de Sade márki szembehelyezkedett, akit jellemző módon majd csak a 20. század (Jean Paulhan, Pierre Klossowski, Maurice Blanchot, Georges Bataille stb.) fedez fel magának. Sade nem a festeni valóan szép testet mutatja fel, hanem azt a reális dolgot, amelyhez a rútság és a bűn tartozik, s amely ezáltal kötődik a vágy és az erőszak alkotta valósághoz. A szépség Sade műveiben agresszivitást hív elő, a rútság pedig önmagában is erotikus érdeklődést kelt. Sade a testekhez kötődő különös viszonyrendszereket próbálta feltérképezni: a testek mechanikáját és dinamikáját. A Szodoma százhúsz napja minden képzeletet felülmúlóan tárja elénk Sade kegyetlen analízisét: az aktív testek leírásától a passzív és megcsonkított, az erőszaknak alávetett testek bemutatásáig, a fennálló erkölcsi rendnek az őrületig fokozott megsértéséig. Mire szolgál e mind ismeretlenebb vidékekre vezető határsértés? Mire

szolgál például a nemi szervek és végbélnyílások összevarrása vagy éppen egy vasszerkezettel történő lyuk fúrása egy fiú nemi szervein? Mire jó a szenvedés? És mire a gyönyör? Egyáltalán: mit akar olvasóitól Sade, amikor a kínzás és a gyönyör számtalan válfajával provokál? Miféle erotika az, ha egyáltalán erotikának nevezhető, amely a beteges, perverz vágyak természetét festi? Egyvalamire biztosan rádöbbenhetünk ezáltal: a test ki van szolgáltatva a fizikai behatásoknak. Az ember ki van szolgáltatva a másik ember akaratának. A test egyszerre védtelen, esendő és egyszerre lehetőségfeltétele az emberek közti kapcsolatoknak. A test teszi átélhetővé (pontosabban: a test éli át) a gyönyört, az élet és a halál közötti hajszálnyi átmenetet. És csakis a görcsbe rándult testen, a remegő végtagokon, az eltorzult arcokon válik láthatóvá a halál. Mit tudhatnánk a vér látványa, a fájdalom tapasztalata nélkül a másik emberről: betegségéről, fájdalmáról, kiszolgáltatottságáról; mit tudhatnánk az elmúlásról magáról? A sade-i erotika révén azonban képesek vagyunk szembenézni ezekkel. Sade főművét, a Szodoma százhúsz nap­ ját ugyanakkor nehéz volna az erotikus irodalom gyöngyszemének nevezni – a fent vázolt erotika-felfogások felől tekintve semmiképp. A regény túlnyomó részét ugyanis az emberrel (a már eredendően lemeztelenített emberrel) szemben elkövethető perverziók és agressziók hosszadalmas leírásai képezik. S a megcsonkított, elgyötört hősök aligha tűnnek kívánatosaknak vagy szépeknek, testük aligha szolgálhat a vágy titokzatos tárgyául. Mégis az őrjöngésig felajzzák olvasóikat, s ezzel akaratlanul is arra serkentik őket, hogy másképpen gondolkodjanak az erotikáról: ne pusztán az ellentétek csalóka látszatszerűségét lássák az erotikában, hanem a benne munkáló kíméletlen értelmet is. Sade-nál a kéj, a mámor leírható és ös�szegezhető: mérhető a testrészek térbeli kiterjedése és megszámlálhatóak a kielégüléshez vezető, egymásra halmozódó perverziók. Mert a sade-i racionalitás diskurzusát sokkal inkább a térbeli elrendeződések és a testek akciói szervezik, s nem a szereplők argumentatív megnyilatkozásai. A Szodoma… hősei ezért nem is egymással kommunikáló emberek, hanem maguk a testek. Sade-ot nem az egyes ember érdekli, hanem az ember, akinek ingerelhető, azaz megsebesíthető, szétdarabolható, elpusztítható teste van. A két élő ember közötti elsődleges kötelék, amely min-

DISPUTA Műhely

den interszubjektivitásnak – végső soron ugyanis a „bennünk lakó lény” kiszabadul a létezés evidenciájának mint a létezés- a nem-folytonosság rendjéből, s feloldóről magáról megfogalmazódó (a másik felől dik egy másik lénnyel való egyesülésben: érkező) bizonyosságnak – az alapja: az in­ kitör a zártság börtönéből, szabaddá válik. gerelhető test. Ingerelhető teste révén az A szeretők egyesülésének vágyában ugyanember végtelenül ki van szolgáltatva a má- akkor örökös szenvedés is kísért, hiszen az siknak. Az ingerelhető test húsból épül fel, egyesülés akarása a lehetetlent kockáztats így nem a szellemi, pszichikai hatások- ja: csak pillanatokra teremtődhet meg, de nak van elsősorban kiszolgáltatva, hanem e kiváltságos pillanatokon túl a szeretők a fizikai érintésnek és behatolásnak (le- mind jobban szenvednek elszigeteltségük gyen ez egy másik ember örömteli köze- tudatától. Az egyesülésben – akár testi akledése, vagy az általa elkövetett erőszak). tusról, akár a „szív erotikájáról” van szó Az erotika mindenekelőtt arról árulkodik, – ezért munkál őrületes erejű szenvedély, hogy az ember legeredendőbben testén, olyan szenvedély, amely a halál (a gyilkostesti nyitottságán keresztül van kiszolgál- ság vagy akár az öngyilkosság) akarásával tatva a másik embernek. Az erotika szub- rokonítható. jektuma ezért nem a szellemivé szublimált Bataille az erotika lényegének egy ember, hanem a test sötét, szublimálhatat- másik alapvető mozzanatát is megragadja, lan ereje által s a testies vágyakban rejlő melyre szintén Sade mutatott rá. A kultúagresszió és perverzió által meghatározott ra s az emberi tudat által felállított tilalom ember. Sade műve arról lebbenti fel a fáty- nélkül az erotika (de így van ez a vallással lat, hogy az erotikának, azaz a vágyódás- is) nem lenne képes betölteni azt a szerenak kitett test valóságosan is pusztulásra pet, amire „hivatott”. A tilalom korántsem van ítélve: gyilkos lehet ugyanis minden, kívülről van ránk kényszerítve: az ember felé tett mozdulat és érintés (a Szodoma… a tilalmat „saját magának” állította fel. radikális hipotézisében minden testi aktus A tilalom megszegése felébreszti az embera halál köré szerveződik). Az erotikáról ben a szorongást, mely a bűn tapasztalatáilyen értelemben mondható, hogy a lét koc­ hoz kötődik. E szorongásból fejlik ki aztán káztatása: annak megtalálása és felfedése, a tilalom megszegése. Az erotika éppen ami van és megragadható, ami gyönyört és abban különbözik az állati szexualitásönfeledtséget nyújt – mégis pusztulásnak tól, hogy az emberi szexualitást tilalomfák van kitéve. övezik. Bataille nem kevesebbet állít, mint A 20. századi filozófus, Georges Bataille hogy az ember azért tartja fenn tilalmaviszont nem csupán a test sebezhetőségére it, hogy élvezhesse megszegésüket. Az eroutal, amikor kijelenti: „Az ember tudatá- tikát ily módon nem csupán a megszegést ban az erotika a lét kockáztatása.” Bataille ösztönző vágy működteti, hanem a tilalom túllép Sade erőszakfogalmán – mely min- alapját adó szorongás is, amelynek alapja a denekelőtt a beteges érzékiség s az embe- halálhoz kötődő tilalmak egyike, s melyet ri természetet kinyilvánító agresszió jele, ezért – végső soron – csakis a halálvágyra szoros kötődést mutatva a halál, a gyilkos- lehet visszavezetni. ság gondolatával –, és eljut az erotikában Az erotika bataille-i koncepciójának ez rejlő vallásos, avagy misztikus tapasztalat a legmeglepőbb gondolata: mélyén nem a feltárásához. Bataille az erotikában min- szerelemvágyat fedezhetjük fel, hanem denekelőtt a túláradó életerőt fedezi fel. a halálvágyat, s vele együtt az erőszakot. Ez az életerő, akárcsak Sade-nál, független Vagyis éppen azokat a pusztító ösztönöaz élet reprodukálására való törekvéstől, ket, amelyeket Sade oly meggyőző, ám elnem idegen ugyanakkor a haláltól és az rettentő erővel mutatott fel, s amelyet mi, erőszaktól. Az ember számára a halál azért a hétköznapi mezítelenségen edződött olelrettentő, mert a folytonosság megszakí- vasók-nézők csakis kétkedve és nyugtatottságát jelenti. A halál kísértetétől csak lanul tudunk fogadni. Bataille Az erotika úgy lehet megszabadulni, ha folytonosság című könyvének végén mindezt így fogteremthető a nem folytonos, azaz véges lé- lalja össze: „Az erotika alapvetően a halál nyek között. Az erotika azt a misztikus ta- felé mutat. Ha valaki megragadja egy pillapasztalatot kínálja, amely által a folyto- natra az erotika értékét, hamar rájön, hogy nosság megvalósul. Az erotikus állapotban ez az érték a halálé.”

61

Bájital, kísérővel

Évikém számára hosszú az út Édentől. Tele a táj integető fákkal, valahogy búcsúzik tőle minden. Fészkelődik a fülkében, csak ablak mellett bírja menetiránynak háttal, kínos ez a meredt kifelé bámulás – a többiek legalább megkérdezik, mi van a másik szendvicsében… Ám Édentől úgy 110 kilométerre feltűnik egy háromszavas vigasz az aluljáró falára festékszóróval fújva: örökké nem eshet. No jó, legalább ennyi. Még be sem robog a vonat a Nagyállomásra, már tudja, még véletlenül sem ilyen fogadtatást várt. És tényleg. Szeles a préri, idegen a hely. Ahogy az a 38 négyzetméter is a hat réteg tapétával és a korhadó beépített szekrénnyel, amiben végül talál egy 50 filléres villamosjegyet és egy fél pár vietnámi strandpapucsot. A robot holnap indul, délelőttös műszak reggel 6-tól fél 5-ig. Azt mondták neki, belvárosi bár, pedig csak egy büdös kocsma lesz, de majd megszokja. Azt is, hogy Évikémnek hívják. Hiszen mostanában Évikém minden valamire való pultos lány, akinek a haspólóból kilóg a két veséje, és széles, lila csíkok éktelenkednek a combján a sörös rekeszek rakodásától. Mondjuk tetoválása nincs, de ezt elnézik neki, mert vidéki. Nem a hangképzése árulkodik erről, inkább a szavai: lajtorja és cinóber, sőt: a kenyér ducija, ilyeneket emleget. A tulajdonos nagyvárosi tapintattal utal rá, Évikém dús gesztenyebarnája nemigen ragasztja ide a vendégek szemével együtt azok pénzét, úgyhogy variáljon valami vörös aszimmetriával, az most a menő. A hipóval pedig óvatosan mosson fel, nem is a kis keze miatt… – két hónapig tartson ki a liter! Négyórás bejelen-

DISPUTA Toronyszoba

Bereczki-Csák Helga

M

ostanában Évikém. Évikém, miután öregapja homlokára csókot nyom, szabadon enged egy sóhajt a kert végében, az almafa alatt, és ugyanott lenyel két csepp könnyet, Tiszaédenben felszáll a vonatra, arra, amelyik legfeljebb is csak 90 percet késik és – tarka válltáskájában anyu intelmeivel, francia kockás receptfüzetével, a szett mélyére ásva a gyermekkor aromáját őrző Sramli medvével – elindul a nagyvárosba. Ha szerencsét ugyan nem is akar próbálni, legalább a szerencse próbálja meg őt. Őt, akit Édenben mindenki Évának szólít; semmi ostobán kicsinyítő -cska és -ci. Felnőtt a lány. Hiszen komoly miniszoknyát hord és ugyanilyen szerelmi bánatot – ez utóbbi nélkül nincs ám kirepülési engedély senki fiának a szülői házból. Az érleli a nőt a nővé. Az. Ami az almát. A fölbe ásott bűn, aminek megágyaz a fénysugárba oltott szenvedély.

62

tettel három hónap próbaidő után Évikém (ha nem lop, továbbá lerakja a borravalót, akkor mint valamennyi Évikém általában) beválik, csak ne hányná el magát folyton a fajanszok fertőtlenítése közben. Igaz, az már záróra után van. Így magánügy. Kevés, nagyon kevés Évikém látja meg, hogy a kocsmáknak szúette lambériával és alumínium hamutartóval illusztrált züllöttségük mellett egyebük is van. Bioritmusuk például. Mert e helyen kel és nyugszik az élet. Reggel. Kávés csészéből nincs hat egyforma; nem lakótelepi vitrin ez. Mindös�sze annyiban hasonlítanak egymásra, hogy mindegyiken jól látszik az egy vagy több repedés. Ha mégsem, akkor az alátétből hiányzik egy darab. Vagy több kérdést nem is generáló, pőre egyszerűséggel maga az alátét hiányzik. Apró bögrék, vastag fallal: abban a kevés többnek tűnik és a vendéglátók túlélésre felszentelő esküjében (ha van ilyen) a neve után rögtön azt mondja az ember, hogy Csak látszani engedd! Isten engem úgy segéljen! Az építőipari kisegítő urak az első fecskék. Télen is. Fél hatkor már másodszor fagy le az ujjuk. A szigorúan cukor nélküli szimpla fekete remekül pas�szol a mélyzöld kantáros nadrághoz és az ilyen körmönfont áthallásokat Évikém nem átallja megosztani velük, amennyiben átlát a füstön. Lesz is tőle fejetlenség: a divat amolyan esti téma, hogy jön ide hajnalban? De Évikém jól nevelt, korán is kedves, mert tudja, kerül még abba az ilyen-olyan kávés csészébe mindjárt Unicum is, tiszta gyógynövény – egyrészt fogmosás helyett, másrészt elejét venni a további kellemetlen évikémes megjegyzéseknek. Az építőipari kisegítő urak szerint reggel a nő még csak élőlény: nyűgös, fésületlen, néha a fenekét is megvakarja. Úgy 9 óra után kezd magára találni az asszonynép, addig csak kávéfőzésre alkalmas. De a pultos lányok másmilyenek. Dekoltázzsal ébresztik a dolgozót, azaz máris tesznek valamit az emberiségért, munkavédelmi szempontból leginkább. Ha az ember Évikém mellére gondol, azzal garantáltan távol tartja magát a munkától. (Végül is annál aligha van biztonságosabb). Mert a kávéfőzőből kiömlő gőzön át felsejlik a kockacukros fiókot betoló csípőcsont, egy ringatózó mozdulat, a lágy karkörzés a habszifonnal, ami után egy bárgyú, de félreérhetetlen köhintés a pulton túlról üzeni: még, csináld tovább, lökd hátra a hajad, nyúlj fel a legfelső polcra egy nugát szeletért, hajolj be a hűtőbe, az, az! Legalul

Kevés, nagyon kevés Évikém látja meg, hogy a kocsmáknak kiégetett asztalterítővel és nejlon függönnyel illusztrált züllöttségük mellett egyebük is van. Filozófiájuk például. Mert e helyen összegyűlnek a tanok. És a tanítók. Dél. A hétköznapok leglehetetlenebb időpontja a tizenkettő. Ki megy ilyenkor kocsmába? A suhancok, akik máskor fejre állnak a másfeledik fröccstől, most szögfüggvényeket analizálnak. Aki dolgozik, ebédidőben elrohan feladni néhány két hónappal ezelőtti csekket. Akire nem vár hivatali munkarend, almapéptől ragadó kezű gyermeket tol vagy paradicsomlevest kanalaz. Délben tehát csak a Magány jár kocsmába. Általában egy kutya, egy alul foszlásnak indult kötött pulóver, egy sosem dobjuk ki reklámszatyor és mindenképpen veszélyes rögeszmék társaságában. Már a küszöböt is olyan ábrázattal lépi át a típus, hogy az embernek kedve lenne magát nyomban felkötni a fűtéscsőre, de Évikém (és valamen�nyi Évike) tudja, mert megtanulta: a szeretetlenség gyakran gazdája ellen fordul. Elkezdi emészteni előbb a kézfejet, amin berepedezik a bőr, megromlik a látás, emiatt komor lesz az arc, minden nappal nehézkesebbé válik a séta, meggörbül a gerinc, végül belül, valahol a szív és a tüdő között félúton elakad egy lélegzet, fölbugyog a vér, és vége. (Úgy találják meg a szomszédok; még egy szűkszavú újsághírhez sem elég az ilyen elmúlás). A bácsinak hiába mondják, értse már meg, hogy 2 cent vagy 4 cent – nincs már feles, ez a szabvány az Unióban, ahol él. Ám benne e szó kapcsán csak a szovjetekről van fogalom, és ő kikéri magának, nem az Unióban, hanem a Kandia utcán él, ahol mindig is volt feles. Tessék akkor adni egy nagyot meg egy fél ki­ csit, összeborítva – az pont egy feles, Évikém. Más kérdésekben viszont a típus felvilágosult gentleman. Tudja, hogy a kisasszo­ nyoknak délidőben udvarolni illik, szelet csapni anticiklon idején. Az öregúr felka-

paszkodik a pult mellé, a bárszék lábához köti a kopott tacskót. (Évikém rendes, kutyabolond, beengedi). És rákezd. – Tessen csak végezni a dolgát, fél kevert lesz, pohár szóda és jó, híg kávé, cukor nélkül, szigorú a doktor. Évikém áraz, tükröt pucol, üvegpoharat fényesít, de legnagyobb lelkesedéssel inkább csak irigykedve hallgat. – Úgy lehe­ tett, mint maga, Évikém, úgy húszon túl, de aligha sokkal. Sötét hajú, világító kék szemű. Hosszú kartonruhát hordott – az nem tetszett annyira. Már ötödször vittem a ligetbe, ami­ kor még mindig nem történt semmi. A lilio­ mot ugyan elfogadta, az apja sem vert agyon az utcán, úgyhogy gondoltam, nyert ügyem lehet. De csak nem hagyta magát. Mikor a blúza alá nyúltam, rémületében felugrott, amitől kiesett a fülbevalója: háromnegyed órát kerestem a pad alatt, az apró kavicsok között. Sötétben, hát gondolhatja. Szerettem. Van úgy, hogy az emberrel szembejön az él­ mény: egy nő képébe belesűrítve a további élete. Teljesen ismeretlenül közelít az utcán, mégis felvillan egy integetés a tóparton, kö­ rülötte két gyerek. Ahogy kavarja a lebbencs­ levest. A simogató keze; valaki beteg. Olyan bőre volt, mint magának, Évikém. Éreztem a múltkor a csuklóján, mikor a visszajárót nyújtotta felém. Simította már végig nárcisz szirmát? Pont olyan! Üde, fényes és zavar­ ba ejtően hibátlan. Az a szép bőre úgy tu­ dott fázni annak az asszonynak… De láttam, maga sem bírja ám a hideget, Évikém; libabő­ rös lett a múltkor is a dereka, mikor kotorá­ szott a fagyasztóban a málnakrémes fagylalt után. Hát vigyázzon magára! Erre a tökéletes testre. Kirakatban vagyunk, míg élünk. Fenn a polcon, mindig szemmagasságban. A nők főleg. És elsőre nem látszik ám a hitvallása, vagy hogy a maga pogácsája felemelkedik-e szépen a sütőben, Évikém. Elsőre csak az lát­ szik, milyen testruhába öltöztette lányát az Isten. Akárki akármit mond, ránézésre dön­ tünk. És a mellét nézzük elébb, nem a sze­ mét. Aki mást mond, az hazug. Emlékezzen a szavaimra! Kevés, nagyon kevés Évikém látja meg, hogy a kocsmáknak erőtlen neonfénnyel és legolcsóbb vécépapírral illusztrált züllöttségük mellett egyebük is van. Tanulságuk például. Mert e helyre néha a Végzet maga is betéved. Este. A helyi kocsmák este termelik a napi bevétel kétharmadát. Jönnek a műszálas mezbe öltözött középkorú családapák, nézik a meccset, közben mesélnek az idők során elviselhetetlenné vált munkahe­ lyükről. De ugyanilyen feleségükre vala-

DISPUTA Toronyszoba

van a leghidegebb sör… És Évikém belemegy a játékba: összekacsint, végigsimít a korsó száján, majd a magáén, tempózza fölfelé az össznépi vérnyomást (éhgyomorra erotika), a 7 órás hírek előtt már nincs alkoholszonda, ami nem pirul bele a pult innenső felébe. Évikém persze bátor, őt védi a söntés, mint lövészárok a jó katonát. Ezek után csoda hát, hogy a kulcsrakész társasházakban vastag a csempe között a fuga? És ha egyáltalán nincs is fuga? Ezek után az sem csoda. Pedig csak kávénak indult.

63

DISPUTA Toronyszoba

hogy nem terelődik a téma. Pedig előlük menekülnek. A sportbarátok asztalánál – már ha az nem egy pszichológus rendelőjében áll – kevés szó esik a fehérnépről. Nem szívesen büszkélkedik senki a hálószobai szennyessel és az esküvő óta négy méretet nőtt selyemhálóinggel. (Ami azóta pamut). Nem ruházzák fel értékkel a nőt, hogy ja, persze, ma is ő ment a gyerekért és anyám­ hoz a kórházba, és közben nem rúgott bele az ügyfélszolgálatosba a vízműnél, továbbá vett fonott kalácsot, egy kiló lapockát, néhány narancsot… Nem. A sportbarátok szemében mindettől sokkal értékesebb egy ballal végzett tizenegyes. Sört kérnek, sokat, attól elszántabb lesz a szurkoló, és hamarabb jön el a reggel, mikor ki lehet végre kelni az asszony mellől.

64

Fél kilenc után érkeznek a szomszédos táncos bár természetesen illegális munkaerő-piaci látványelemei. Csak ők kérnek sötétedés után kávét: a kezdő rummal, a „tamburmajor”, nofene, Baileys-zel. (Valamitől szolidan meg kell butulni 23 óra 15 percig, amikor is az a zsíros paraszt az aranyórás kezével bugyipénz után kutat a zsebében, majd ugyanezt a tevékenységet űzi a bugyiban (ugyanazzal a kezével), csak a motiváció más: az alsóneműben messziről fénylő ifjúkorát keresi, izmai erejét, véredényei rugalmasságát, erei átjárhatóságát. Minden mindegy alapon rátölt a 42-es ingnyakára belülről még két vodkát, amitől ő a legveretesebb hím.) A lányok láthatóan izgatottak. Még nincs rajtuk smink, a körmük is koszos. A négy eurós Luis Vuitton táska mellett folyton hatalmas nejlonszatyrokat cipelnek: hol a fenében fogy el ennyi papírtörlő egyetlen árva éjszaka alatt? Ráadásul kétrétegű. Egykedvűen rágyújtanak a pultnál. Rohadt egy munkahely ez: semmi változatosság. Itt aztán nem vezetnek be új terméket, tizenöt éve ugyanaz a marketing, semmit sem találnak fel, fejlesztenek vagy tanítanak. Mégis megy a bolt. A lepedőket is Ultradermmel mossák, mint 1982-ben. A piros-kék hipermarketben 170 forint egy tégely, igaz, nem környezetbarát, de kivégez minden foltot. Ennek örömére bedobálnak néhány slágert

a zenegépbe. Lady GaGa után Máté Péter csendül fel. Az előbbi egy pókerarcról énekel, a másik a jó barátokról. Akik most távolabb vannak attól, hogy messze. Végül, a világot meg nem váltva, a bárkirálynők elkortyolják a maradék kávéval-likőrrel ugyanannyi életkedvüket, majd útnak indítják a 12 centiméteres cipősarkakat az átváltozás felé, amiben ők maguk is elhiszik, hogy – még ha csak reggelig is, de – lehetnek valakik; hogy ez a néhány óra tekeredés művészet, hogy értük fényesedik a rúd, amiben tükröződik egy arc. Szőke keretben kirúzsozva a bánat. Évikém viszont tudja, mert megtanulta, záróráig mindig van remény. S hogy e tudás nem saját tapasztalaton, hanem belvárosi szájhagyományon alapul, arra ügyet vetni sem érdemes. A standolás előtti utolsó percben a kocsmaajtó kivágódik, egy sólyomfejes bőrkabát meg be. Az izzadó homlokon még ott a bukósisak ejtette lenyomat. Szokatlan, de ananászlevet rendel. Mindjárt kettőt. Az éppen hat deciliter szomjúság. És vágy egyfajta hétköznapin túlira. A sólyomfejes bőrkabát körbenéz, majd megakad a szeme egy meztelen vállon. Micsoda nonfiguratív létélmény: se tintával írt csobbanó delfinnel, szögesdróttal, kikandikáló szőlőfürttel, se egyéb díszítőelemmel nem szolgál Évikém. Csak a két csodálkozó szeme van, és az a pácolt bükk színű bőre a négy darab szabálytalan anyajeg�gyel. Az egyik szépen rásimul egy kidudorodó érre, ami fel, a nyakáig fut, hogy oda szállítva a vért, vörösre fesse a füleit. Évikém zavarában már összeadni is képtelen, így inkább kivon: kardot, szablyát, mert ez harc, s egy, a tiszaédeni kukoricás számháborúiban trenírozott lány ne futamodjon meg. Soha, semmitől. A sólyomfejes bőrkabát cigarettát kér, gyengét, drágát, zsebre teszi. Türelmetlenül megvárja, míg Évikém csuk, zár, lakatol. Tánciskola mellett visz az útjuk. Mögötte almafa. Vad. Mély, suttogó tangó szól, s a lombkorona alatt hagynak négy egymást keresztező lábnyomban két összegyűrt papír zsebkendőt. A sólyomfejes bőrkabát most rágyújtana. De Évikémnek nincs tüze.