D. Kovács Zoltán: Tanulópénz? ....................................................... 3 Fôtér Thomas McCarthy: Európát ünnepelve Európa kulturális fővárosa, Cork 2005 ....................................... 4 Méhes Márton: Fővárosválasztás – német módra Jegyzetek az Európa Kulturális Fővárosa 2010 cím németországi programjához ..................................................... 9
Tartalom
Küszöb
Völgyesi Zoltán: Arculatformálás, városfejlesztés, regionalitás Kulturálisfőváros-tervek ........................................................ 15 D. Kovács Zoltán: Európa kulturális fővárosa – 1985-től 2019-ig Beszélgetés Frederic Vincent-nal, az Európai Bizottság felelős biztosának sajtószóvivőjével; Sikerre ítélve – az Európa Kulturális Fővárosa cím története .......................................... 22 Macskakô Vass Tibor: Fixa ideálok ............................................................... 26 Cselenyák Imre: Egy vasárnap délután .......................................... 28 Balla D. Károly: A keselyű Kelepce ............................................................................... 30 Lapis József: LÉK – irodalmi alkotókör ......................................... 31 Farkas Arnold Levente: D. u. ......................................................... 31 Tóth Barna: Ostobizmus (töredékek) .............................................. 32 Herczeg Ákos: (Lenni az, ami) ..................................................... 34 Mezei Gábor: Monumentum .......................................................... 35 Máté Anett: (Ha a tér-idő) ........................................................... 35 Árkádok Polyák Levente: Fenntartható tűzijáték Az építészet szerepe az európai kulturális fővárosokban ........... 36 Ekéné Zamárdi Ilona: „Puha” módszerek a településkutatásban .... 42 Tisztaszoba Balogh Tibor: Táltosok árnyékában Beszélgetés Makoldi Sándorral ................................................ 44
Tóth Dénes: Bartók Béla öröksége Botránykrónika szonátaformában ........................................... 50 Kovács Szilvia: Örökségalkotás és kollektív emlékezet ................. 54 Ungvári Judit: A buta szellem és az intelligens mosópor .............. 57 Műhely Lapis József: A virtuális polc – avagy irodalom a világhálón ........ 60
DISPUTA
Lépcsôk
1
E számunk szerzôi:
Balla D. Károly költő, Ungvár Balogh Tibor színikritikus, Debrecen Cselenyák Imre író, Dorog Ekéné Zamárdi Ilona geográfus, Debrecen Farkas Arnold Levente költő, Debrecen Herczeg Ákos egyetemi hallgató, Debrecen–Eger Kovács Szilvia PhD-hallgató, Debrecen D. Kovács Zoltán történész, Debrecen Lapis József PhD-hallgató, Debrecen Máté Anett egyetemi hallgató, Debrecen Mezei Gábor költő, Miskolc McCarthy, Thomas költő, Cork (Írország) Méhes Márton igazgatóhelyettes, Collegium Hungaricum, Berlin Polyák Levente esztéta, Budapest Tóth Dénes újságíró, Debrecen Ungvári Judit újságíró, Debrecen Vass Tibor költő, Miskolc Völgyesi Zoltán történész, Budapest A Debreceni Disputa megvásárolható az alábbi könyvesboltokban: Alternatív Könyvesbolt, Hatvan u. 1/A Csokonai Könyvesbolt, Piac u. 45. Fókusz Könyvesház és Galéria, Hunyadi János u. 8–10. Sziget Könyvesbolt, Egyetem tér 1. A folyóirat elektronikus formában olvasható: www.deol.hu Médiapartnerünk: www.epiteszforum.hu
Debreceni Disputa III. évfolyam, 10. szám, 2005. október Megjelenik 1000 példányban
Fôszerkesztô: S. Varga Pál Szerkesztôbizottság: Bényi Árpád, Berényi Dénes, Berkesi Sándor, Gáborjáni Szabó Botond, Görömbei András, Hollai Keresztély, Orosz István
DISPUTA
Szerkesztôk: Berta Erzsébet (Árkádok) D. Kovács Zoltán (Fôtér) Lapis József (Lépcsők, Pláza) Nagy Gábor (Fotó) Papp András (Macskakő) Szénási Miklós (Kapualj)
2
Kiadja: a Debrecen Önkormányzat Lapkiadó Kft. 4025 Debrecen, Simonffy u. 2/A, tel.: (52) 422-631 E-mail:
[email protected] Felelôs kiadó: Angi János Borító, lapterv: Petromán László Tördelés: Kaméleon Dizájn Kft., tel.: (52) 532-211 Anyanyelvi lektor: Arany Lajos Nyomtatás: Alföldi Nyomda Rt., 4027 Debrecen, Böszörményi út 6., tel.: (52) 417-344 ISSN 1785-5152
Tanulópénz? D. Kovács Zoltán
mai beágyazottságra, arra, hogy a város valóban magáénak érezze a célkitűzéseket. Valószínűleg igazuk van azoknak, akik azt mondják: Debrecen pályázata jelenlegi állapotában sem tartalmi, sem pedig formai szempontból nem tekinthető elfogadott kulturális koncepciónak. No nem azért, mert az összeállított pályázati anyag egyes kulcsprojektjeinek és programjainak kidolgozói nem arra alkalmas emberek lennének, vagy mert a pályázatban nem lennének jó ötletek. Hanem azért, mert egy mégoly gondosan kiválogatott alkotógárda munkája sem áll össze csak úgy magától csapatmunkává és valódi kulturális tervezetté. Mert a szükséges magabiztosságon messze túlmutató nyilatkozatok a debreceni dolgozat „kiemelkedő” voltáról – még az előtt, hogy egyáltalán elkészült volna – nem voltak képesek elfedni az alapvető szervezési hiányosságokat. Mert módszeresen sikerült kizárni a kritika lehetőségét, egy ilyen típusú pályázat egyik legfontosabb éltető elemét. (A pályázat első fordulójának szövegét soha nem bocsátották vitára, elmaradtak az egyes programokat kidolgozók nyilvános műhelyvitái és pl. a „szlogenpályázat” is. A pályázat második fordulójának anyaga mindössze egy hétoldalas koncepcióvázlat formájában került a városi közgyűlés elé, a világhálós nyilvánosság nagyszabású ígérete ellenére pedig még addig sem jutottunk, hogy a második forduló „Teret nyerünk” című koncepciójának szövege – augusztus óta – lapzártánkig felkerüljön a város honlapjára…) A döntés kihirdetése után joggal várható a szervezeti-szerkezeti és személyes tanulságok levonása, az elkészült pályázati anyag szakmai és nyilvánosság előtti megmérettetése. Majd akkor mondhatjuk el, hogy – bár megfizettük a tanulópénzt – megalkottuk a város hosszú távú kulturális koncepcióját. Mert egyébként még azoknak lehet igazuk, akik most kárörvendően azt szajkózzák: ablakon kidobott pénz marad a kulturálisfőváros-pályázatra elköltött minden forint.
DISPUTA Küszöb
A
kormány által összeállított nemzetközi bírálóbizottság Magyarországról Pécset javasolja 2010-ben Európa „Kulturális Fővárosának”. A befektetett munka, a meglévő kulturális-szellemi háttér és aktivitás, a társadalmi-politikai összefogás, a szakmai viták és a programtervek összességét – azaz a pályázati anyagokat – tekintve reális döntés született. Persze nekünk magyaroknak ezt a – mifelénk szokatlan – idealizmust hordozó, nemes vetélkedést is sikerült a mostanában szokásos módon kivitelezni. Az EU kulturális fővároshoz kapcsolódó pályázati rendszerének eleve változóban lévő – bár tegyük hozzá: tudatosan nem minden részletében szabályozott – kereteit a kormánynak idehaza nem sikerült egyértelműbben kijelölni. A pályázati kiírás menet közben kikristályosodó feltételei, a zsűriállítás visszásságai, a bírálat felszínessége és pontatlanságai csak a látványos elemei a szóvá tehető kifogásoknak. (Nem illik például a bírálóbizottság sajátosan válogatott tagjait a pályázat leadása után megnevezni, az egyébként a városok munkáját segíteni hivatott miniszteri biztost a zsűribe delegálni. Illik viszont előre meghatározni, hogy a pályázati anyagok mellett milyen más szempontokat vesznek figyelembe.) A célkitűzések, a feltételrendszer és a lebonyolítás szabályainak előzetesen történő egyértelmű felállítása (lásd Németország példáját) elejét vehette volna azoknak a méltatlan vitáknak, melyek például Budapest szereplése körül indultak, valamint annak is, hogy napjaink politikai légkörében a kultúrával kapcsolatos, egyébként is rendkívül sok „szubjektív” szempont feltűnése közepette el lehessen kerülni az összeesküvés-elméletek felbukkanását. Azt, hogy egy szükségszerűen politikai döntésben a szükségesnél is több politikát keressünk. Tévednek azonban, akik megkönnyebbülve – vagy éppen kárörvendően – nagyot sóhajtanak: még korántsem vagyunk túl az egészen. Egy győztes – és még inkább egy „vesztes” – pályázat lezárultával mindig érdemes átgondolni, mit is csinálhattunk volna jobban, a bírálatoknak vajon mely elemei jogosak. Debrecenben ugyanis, minden fanyalgás ellenére, végre a város kulturális életét hosszú távon és alapvetően megváltoztató beruházások zajlanak. A formába öntött elképzelések tartalommal való megtöltéséhez azonban az elszántság és magabiztosság mellett másra is szükség lesz: a kultúra esetében különösen fontos, valódi viták folyamán kibontakozó szak-
3
Európát ünnepelve Thomas McCarthy DISPUTA Fôtér 4
Európa kulturális fővárosa, Cork 2005 Esős, szeles októberi nap a mai az Atlantióceán partján fekvő Corkban, Európa idei „Kulturális Fővárosában”. Javában folyik a filmszemle, és most tették közzé a jazzfesztivál végleges programját (idén többek között Chick Korea és a McKoy Tyner Trió is fellép). A városi Crawford Galéria történetének legnagyobb kiállítására készül: a corki illetőségű James Barry 18. századi festményeinek tárlatára. Barry egyike annak a két művésznek, akiket valaha is eltanácsoltak a brit Királyi Művészeti Akdémiáról. E kiutasítás Corkban – a „Lázadás Városában” – büszkeség forrása. Egy kirakatban újságon akad meg a szemem, benne az Elbeszéléspályázatunk eredményéről közzétett híradással. Az 50 000 eurós javadalmazásával a világ egyik legtekintélyesebbjének számító kitüntetést idén a fiatal kínai író, Lijun Li vehette át pazar fogadás keretében. Igazán remek este volt. De én most éppen az esőben sétálok, nemrég búcsúztam el szebeni román barátainktól. Ők már javában szervezik a Szeben: Európa kulturális fővárosa 2007 rendezvényeit, és azért jöttek Írországba, hogy az itteni tapasztalatokról tájékozódjanak. „Mi is történt eddig? Hogyan mennek a dolgok?” Alkalmasnak tűnik a pillanat, feltenni a kérdést. A kulturális fővárosi év kellős közepén járunk. A kezdetektől részese vagyok mindennek, attól a pillanattól fogva, hogy városi közgyűlésünk úgy döntött: a többi pályázó várossal vetélkedve mi is megpályázzuk az áhított címet. Keményen dolgoztunk; találkozókat szerveztünk és munkaanyagokat írtunk; történelmünket, kulturális életünket és közösségeinket bemutató írásokat készítettünk. Ígéreteket fogalmaztunk meg, álmokat szőttünk – és megosztottuk álmainkat egymással, miközben corki büszkeségünk szellemében folyt a csapatmunka. Majd nekivágtunk: brüsszeli meghallgatások, kikérdezések, vizsgálódó látogatások, szakértői bizottságok, kulturális tanácsadók során keresztül. Egy egész város reményeit hordoztuk, majd magunkra kellett venni a felelősséget a csalódásokért, árulásokért, elutasításokért is. Vajon megérte?
Az Európa kulturális fővárosa program az Európai Parlament egyik Közösségi Akcióprogramja (Community Action), olyan kulturális elképzelés, amit a görög Melina Mercouri fogalmazott meg. Valójában egy minden ízében idealista koncepció, melynek központi gondolata szerint Európa egy városa sokat profitálhat abból, ha egy évre a figyelem középpontjába kerülhet. Fontos megértenünk az elgondolás mögött megbújó idealizmust. Azt is fontos látnunk, hogy a kulturális főváros program az Európai Parlament egyik legsikeresebb és legnépszerűbb akciója, az Európai Parlament egyfajta maradandó ajándékának tekinthető a kiválasztott szerencsés városok számára. Emlékeztető az Európai Parlament humanizmusára és Európa iránti elkötelezettségére, valamint az Európa városaira jellemző pezsgés és kreativitás kapcsán megragadható emberi büszkeségére. Kivételes, ünneplésre okot adó és további lehetőségeket rejtő elképzelésről van szó. Olyan világban élünk, melyben mindenki hírnévre éhes, és olyan városokban, melyek a turizmus, a gazdaság és a politika terén a figyelemért versengenek. E városok közötti vetélkedés ugyanakkor akár visszatetsző jelentést is adhat a „Cím”-ért folyó küzdelemnek: vad rivalizálást és irracionális versengést eredményezhet olyan közösségek között, amelyek egyébként békében élnének egymás mellett. Különbséget kell tehát tennünk az „Európa kulturális fővárosa” elképzelés, annak megkérdőjelezhetetlen idealizmusa, illetve a címért vetélkedő városok heves küzdelme között. Higgyenek nekem, aki részese e programnak a pályázati elképzelések első megfogalmazásától kezdve azok megvalósításáig: az Európa kulturális fővárosa cím elnyerése egyszerre traumatikus és örömteli – gyötrelem és beteljesült álom. Európa újjászületőben van. Ezt az egyszerre ijesztő és nagyszerű megújulást látom költőtársaim, az általam ismert képzőművészek, zeneszerzők vagy éppen filmesek kulturális alkotó energiájában. A művészetek művelői körében példátlanul erős a meggyőződés a kultúra ereje felől,
bású találkozóját az Új Utak az Építészetben című kiállítás és szeminárium keretében. És bárcsak velünk együtt hallhatták volna a közönséget kelta zenéjével lenyűgöző (spanyol) galíciai dudás, Carlos Nunez varázslatos játékát! De még koránt sincs vége: még számos képzőművészeti, dzsessz- és közösségi program áll előttünk, újabb költészeti válogatások megjelentetése a Cork2005 Fordítások Sorozatban. Az év végéig tizenhárom verseskötetet adunk ki e megújulóban lévő Európa 13 országából. Egyfajta egybeesés, hogy egyik Cork2005ös költőnk – nem mellesleg tanár, szerkesztő és fordító is – Lator László, aki 1927ben Tiszavasváron született és Budapesten a Eötvös Loránd Tudományegyetemen tanult. Lator munkáját számtalan kitüntetéssel ismerték el: 1972-ben József Attila-, 1995-ben pedig Kossuth-díjjal. Februárban csodálatos Bővítés (értsd: EU-bővítés) kiállítást rendeztünk, amit Magyarország írországi nagykövete nyitott meg. Lugossy Mária és Gaál József munkáinak kiállítása volt ez: Lugossy briliáns acél, bronz és üvegalkotásai és Gaál bámulatos és emlékezetes olajfestményei lenyűgözték a magyar művészet iránt érdeklődő, a corki Vision Centerben összesereglő közönséget. Decemberben rendezzük meg a fent már említett James Berry és az európai történeti festészet című nagyszabású kiállítást, valamint a Svájcban élő John Berger és a spanyol Marisa Camillo rajzos együttműködésének remek tárlatát. Kisebb és nagyobb rendezvények, epikus és lírai események – a kulturális fővárosi év tovább folytatódik számunkra. Minden kulturális rendezvény és színházi előadás telt házzal megy.
DISPUTA Fôtér
ám legalább egy évtized, de talán húsz év is kell, hogy e bizalom megjelenjen Európa politikai gondolkodásában. Valójában az Európai Parlamentnek éppen az Európa kulturális fővárosa programon keresztül van közvetlen kapcsolata Európa lüktető művészeti életével. Ahogy korábban már kifejtettem, a címhez tapadó politikum helyi és regionális szinten zavart és megosztást kelthet – teremtő zavarról van azonban szó: mindenekelőtt a cinizmust győzi le. A kulturális cselekvés szétszaggatja a cinizmus pókhálóját. A kulturális ténykedés – egy költemény megírása, egy könyv elolvasása, egy színdarab előadása egy helyi színjátszó körben vagy egy színházban – mindig személyes, így a kultúra éppen Európa személyesen megélhető vetületét testesíti meg. Erőssé tesz bennünket, mert megmutathatjuk magunkat: sőt, kétszeresen is erőssé, amikor lehetővé teszi másoknak is, hogy mindezt velünk együtt megélve együtt építsük kulturális otthonunkat Európában. A kulturális főváros cím nagy ajándéka, hogy az együttműködés új korszakát nyitja meg a kiválasztott városban. A cím elnyerése által felszabadított energiák bármely várost életre kelthetnek, az együttműködés puszta ténye és erőfeszítése pedig rákényszeríthet bennünket arra, hogy felismerjük Európa óriási, életünket befolyásoló erejét. Több mint két hónapnyi hátra van még a 2005-ös corki programokból; fontos kiállítások, koncertek és kiadványok következnek. De a fejemben már összeállt a kép erről az egyedülálló évről: bárcsak ott lehettek volna januárban és érezhették volna az energiát, amely a nagyszerű katalán táncosból, Sol Picóból áradt, és a bolgár költő, Kristin Dimitrova kisugárzását; márciusban hallhatták volna Seamus Heaney-t és Claudio Magrist beszélni; áprilisban megcsodálhatták volna az európai hugenotta ezüstművesek alkotásait; májusban ezrek társaságában bűvölte volna el Önöket a Jo Bithume társulat Victor Frankenstein című előadása; júniusban együtt lehettünk volna jelen az Európai Művészek Szemináriuma nagyrendezvényén; vagy júliusban a corki városházán, ahol 700, Európa minden szegletéből érkezett gyermek olvasta fel költeményét franciául, lengyelül, spanyolul, szlovénül, románul vagy éppen oroszul. Az öröm napjai voltak ezek, EUROCHILD programunk arany betűkkel íródó pillanatai, amikor Európa reményekkel teli, fiatalos arcát mutatta. Szintén júniusban rendeztük meg az építészek és várostervezők nagysza-
5 James Berry: Önarckép
DISPUTA Fôtér
2003 elején a Cork2005 programiroda nagyszabású „Ötletbörzét” hirdetett, amit a legszélesebb körben – újsághirdetésekben, helyi és országos rádióban, internetes oldalakon, sajtóközleményekben, belső hírújságokban, műhelytalálkozókon és nyilvános előadásokon népszerűsítettünk. A nyomtatott sajtóban és rádiós hirdetésekben folyamatosan áramló információk jóvoltából nem volt olyan, művészettel foglalkozó magánember és közösség Írországban, aki és amely ne tudott volna az Európa Thomas McCarthy Kulturális Fővárosa 2005 1954-ben született az írorrendezvényről. Semmit szági Waterfordban, költő, sem bíztunk a véletlenjelenleg a Cork2005 program igazgatóhelyettese. Költere az „Ötletbörze” ideményeiben egyebek mellett jén: a rendezvényiroda az Ír Köztársaság sikereinek munkatársai személyeés kudarcainak megfogalmasen keresték fel a városi zója, az ír politika aktuális művelődési központokat kérdéseinek következetes kritikusa – generációjának és a városi könyvtár háegyik legfontosabb költőlózatának összes fiókját, je. Hat kötetben megjelenés több mint 300 plakátetett verseit – legutóbbi: tot helyeztünk el közteA kalmárherceg („Merchant rületeken. Prince”, 2005) –, számos nyelvre lefordították, illetve A programhoz szüktöbb mint harminc antológiséges nyilvánosság megában közölték. Számos ranteremtésének fontos gos költői díj birtokosa. időszaka volt ez, törekvésünk sikere pedig a reakciókkal volt mérhető: a 2003-as év végére majdnem kétezer programjavaslat érkezett be. Ezek áttekintésekor a következő szempontokat alkalmaztuk, illetve ösztönöztük: 1. A különböző kulturális területek közötti együttműködést. 2. A más kultúrákat, illetve különféle csoportokat összekötő programokat. 3. A fizikai valóságában létező várost élettel megtöltő, illetve azt lakói előtt feltáró elképzeléseket. 4. Az olyan kulturális kezdeményezéseket, melyek a helyi közösségekre alapoztak, velük együttműködve jöttek létre, illetve hozzájárultak fejlődésükhöz. 5. Az olyan kezdeményezéseket, melyek kulturális törekvéseket fogalmaztak meg. 6. Új képzőművészeti alkotások létrehozását. 7. Azokat a kulturális programokat, melyek esetében hosszú távú hatásokkal lehetett számolni. 8. Olyan kulturális elképzeléseket, melyek gyermekekkel kapcsolatos elképze6 léseket fogalmaztak meg. 9. Azokat a programokat, melyek új kulturális hálózatok létrehozását tették le-
hetővé helyi, nemzeti és nemzetközi szinten. 10. Olyan programokat, melyek alapvető gondolkodásbeli változást eredményezhettek és növelték Cork kreatív kapacitását. 11. Azokat az elképzeléseket, melyek növelték a város iránti bizalmat, illetve átalakíthatták a róla alkotott elképzeléseket. 12. Olyan tevékenységeket, melyek elismerést hozhattak a városnak, ösztönözték a kutatást, a gondolatok cseréjét és a felfedezés szellemét. 13. Olyan kulturális tevékenységeket, melyek a nemzethez való tartozás fogalmát igyekeztek kibontani. 14. Azokat a törekvéseket, melyek elfeledett és alábecsült kulturális eredmények megvilágítására vállalkoztak. Az Európa kulturális főváros-programiroda elsődleges feladata a 2003 áprilisa és 2004 szeptembere közötti időszakban a beérkezett programjavaslatok lehető legteljesebb és legigazságosabb elbírálása volt. Olyan teljesnek tekinthető programot kellett öszszeállítanunk, amely arányban állt városunk méreteivel (130–135 ezer fős lakosság, 250 ezres vonzáskörzet és korlátozott térbeli lehetőségek). Számtalan tárgyalást folytattunk, melyeken sikerült újabb nemzeti és nemzetközi pénzügyi forrásokat megnyitnunk, illetve a főszponzoroktól kapott „természetbeni” támogatásokkal sikerült betömnünk az előre látható financiális réseket. Az „Ötletbörze” első összegzését, amelyet a programiroda csapata végzett el (ez egy három emberből álló „team”, melyet a zene, színház és sport területén tevékenykedő külső tanácsadók egészítettek ki), Formálódóban („Emerging Shape”) címmel 2004 márciusában hoztuk nyilvánosságra. Ebben a kiadványban az alábbi megfogalmazás volt olvasható: „Cork a versengő elképzelések szellemében igyekszik élni az Európa Kulturális Fővárosa 2005 cím által teremtett lehetőségekkel. Az eltelt egy év folyamán a kultúrúról folytatott vitákban igyekeztünk megragadni, mit is jelent valójában Európa, illetve mi lehet Európából – a kultúra olyan vonatkozásait érintve, mint a politikai párbeszéd, a tánc, az irodalom, a színház, a migráció és közösség kérdései. … Minden város, amely elnyeri e címet, maga dönti el, miként is vélekedik ezekről a kérdésekről. Cork egy folyamat részesének tekinti magát: számunkra a párbeszéd magunkkal kezdődik – de nem velünk ér véget. És
küldetését, akikkel csak érintkezésbe került. A másokkal folytatott véleménycserék során – melyekre számos gyakorló kultúraszervezőt vittünk magunkkal – elsajátítottuk a tárgyalás képességét. Ennek köszönhető, hogy a corki régió kulturális életének szervezői mostanra olyan jártasságra tettek szert, ami a jövőben kultúraszervező munkájuk elválaszthatatlan részét képezi majd. Hidak épültek ki az üzleti szféra felé, kialakult egyfajta, az üzletet a művészettel összekötő érdeklődés. Mindez a Cork2005 Program egyik legfontosabb eredményének tekinthető. 2004 októberében Az alkotás városa címmel („City of Making”) közzétettük programunkat, melyben nyolc fő kategóriát különítettünk el: 1. építészet, képzőművészetek és design; 2. fesztiválok; 3. film, média és hang; 4. irodalom, kiadványok és konferenciák; 5. zene; 7. színház és zene; 8. folyamatok és kutatás. A teljes Cork2005 Program több mint kétszáz fontosabb ren-
DISPUTA Fôtér
ezt a legkomolyabban is gondoljuk. A kiválasztott város egyik legfontosabb feladata, hogy reagáljon, hogy válaszokat adjon … Rendkívül érdekel bennünket, miként is élik életüket mások Európában, ezért elkerülhetetlen, hogy Európa atmoszférája megjelenjen elképzeléseinkben. Nekünk, akik Írországban részt veszünk a kultúra mindennapi működtetésében, Európa azt a légkört jelenti, melyben lélegezni tudunk.” Ez idáig hétmillió eurót sikerült összegyűjtenünk az üzleti szférából – 2,5 milliót készpénzben, 4,5 milliót pedig „természetbeni” támogatások formájában. Ez a pótlólagos hétmillió euró nagyban hozzájárult az általunk elképzelt program kereteinek megteremtéséhez, illetve elmélyítéséhez. Mindig is biztosak voltunk abban, hogy képesek leszünk ezt a többletet a rendelkezésünkre álló év folyamán kitermelni és a kulturális tevékenységek egy olyan szintjének megteremtésére fordítani, amely messze túlmutat előzetes költségvetésünk lehetőségein. Ebben tehát sikerrel jártunk, bár a pénzügyi mozgástér feltérképezése meglehetősen fárasztó és időigényes feladatot jelentett egy olyan csapatnak, mely egyébként elsősorban kulturális programok szervezésével és lebonyolításával foglalkozik. Mindenesetre ezekben a serény, mi több eszeveszett hónapokban, amelyek a helyi üzleti érdekkörökkel folytatott tárgyalásokkal teltek, a Cork2005 Program kialakította a maga jellegzetes arculatát, és mindazok előtt felvillantotta európai értékeit és
7 A corki Európa kulturális fővárosa évadnyitó karneválja, 2005. január, (Fotó: Arthur Ellis/Provision)
vettek részt az általunk szervezett rendezvényeken, mennyi művész érkezett hozzánk, és milyen sokan jöttek, hogy művészeti eseményeket láthassanak. Az Európa Kulturális Fővárosa elképzelés meglehetősen képlékeny valami – soha nem határozták meg pontosan, és maga a cím elnyerése sem azt jelenti, hogy előre meghatározott kritériumok alapján kell tevékenykedni. Minden városnak magának kell kitalálnia magát. De így is van ez rendjén, így a legigazságosabb. Nem szeretnék egy olyan küldetés részese lenni, amelyet valaki más már előre meghatározott. Az év előrehaladtával minden város felfedezi magában Európát: talán ez a legfontosabb hagyatéka Melina Mercouri idealizmusának. Az általam adható legfontosabb tanács – bármely magyar város nyerje is a címet –, ez lenne: „TESSÉK MEGNYUGODNI!” Bízzanak művészeti közösségeikben és az általuk elmondottakban: e kulturális közösségeken keresztül lehetséges Európa jelentésének kiteljesítése, az Európa fogalmát körülvevő idealizmus pedig a kulturális főváros cím révén hat a civil szférára. Felejthetetlen napokat tudhatunk magunk mögöttünk itt Corkban, köztük olyanokat, melyekre életem végéig emlékezni fogok: Doris Lessing beszédére, Seamus Heaney felolvasására, a Vanburgh Kvartett játékára, a gyerekek által mondott versekre. Folytathatnám a sort, ám nem teszem, mert az élet legemlékezetesebb pillanatai mélységesen személyesek. Hálás vagyok az Európai Parlamentnek, hogy útjára indította ezt a kezdeményezést és létrehozta ezt a címet – és az eddig a corki programokat megtekintő 740 ezer ember minden bizonnyal egyetért velem…
DISPUTA Fôtér
dezvényből áll, ezek több mint háromezer konkrét kulturális esemény révén alakították-alakítják át a várost. Ez év április végéig kilencven, egymást követő éjszakai fogadáson vettem részt. Már ekkor tudtam, hogy 2005 kivételes év lesz, és hogy a lebonyolításában segédkezők minden bizonynyal nem teljesen normálisak. Nos… De vajon valóban sikeres év volt az idei? Úgy tűnik, igen! Az előzőekben már szóltam a mozgósított energiákról és az izgatottságról, mely ezt az évet jellemezte. De a száraz tények adják legkézzelfoghatóbb bizonyosságát a kulturális fővárosi év sikerének. A corki kulturális és üzleti forrásokból származó statisztikai adatok a következőkről tanúskodnak: – a légi úton érkezett vendégek száma 25%-kal, – a szállodai szobafoglalások és konferencián részt vevők aránya 15–20%-kal, – a kulturális intézmények látogatottsága 30%-kal nőtt! Mindemellett több mint kétszáz külföldi újságban jelentek meg tudósítások a Cork2005 Programról, ötvenegy nemzetközi televízió, illetve rádióállomás adott hírt rólunk, az RTE, az Ír Nemzeti Televízió pedig havonta jelentkezik Cork2005 Show című műsorával. Az Európa kulturális fővárosa 2005 program egyik szervezőjeként, költőként és városi hivatalnokként büszkén tekintek ezekre az adatokra, még ha nem ezek tekinthetők is kulturális életünk legfontosabb összetevőjének. A statisztika többnyire az üzletemberek és turizmussal foglalkozók megnyugtatására szolgál. Engem azonban leginkább az nyugtat meg, milyen sokan is
8 A corki Corcadorca színtársulat Velencei kalmár-előadása a nyári utcaszínházi program keretében
A német menetrend A korántsem egyszerű német jelölési mechanizmust és a pályáztatás menetrendjét a Német Szövetségi Tanács (a parlament felsőháza, amely a tartományok parlamentje), a Kultuszminiszteri Konferencia (a tartományi kulturális miniszterek testülete) és a Német Külügyminisztérium által megkötött megállapodás szabályozta. A pályázatról a Német Városok Szövetsége 2000 végén tájékoztatta tagjait, azaz a városokat. A városi pályázatoknak a tartományi szintű előválogatás után 2004 első negyedében kellett beérkeznie a tartományok kulturális minisztériumaiba, ahonnan 2004 második negyedében a külügyminisztériumnak továbbították a jelentkezőket. 2004. július 2-án a sajtó nyilvánossága előtt, ünnepélyes keretek között nyújtotta át a tíz pályázó német város vezetősége a külügyminisztérium államminiszterének a pályázati dokumentumokat. Az ezt követő hónapokban a külügyminisztérium megküldte a pályázatokat a Német Szövetségi Tanácsnak, amely egy német szakmai zsűri felállításával bízta meg a Kultuszminiszteri Konferenciát. A zsűri tagjai először 2004 decemberében üléseztek, majd 2005 január-februárjában behatóan foglalkoztak az igen színvonalas és igényes pályázati anyagokkal és együtt – teljes létszámmal – ellátogattak mind a tíz pályázó német városba, vagyis Braunschweigbe, Brémába, Essenbe, Görlitzbe, Halle an der Saaléba, Karlsruhéba, Kasselbe, Lübeckbe, Potsdamba és Regensburgba. (Ebbe a
Fővárosválasztás – német módra
Régóta közismert tény, hogy 2009-től az Európai Unió új tandemrendszerének köszönhetően évente egy „régi” és egy „új” uniós tagállam állíthatja Európa egy-egy kulturális fővárosát. Így az ausztriai Linzből és a litván Vilniusból álló várospárt 2010-ben egy német és egy magyar kulturális főváros követi. Ugyan a végső döntés minden jelölés esetében a brüsszeli grémiumok joga, a felterjesztendő várost mégis majd’ minden ország maga választja ki, s a kiválasztás módszerét illetően tulajdonképpen szabad keze van az adott ország (kulturális) kormányzatának. Vannak kijelölő típusú országok, amelyek bizonyos kritériumok alapján központilag választják ki a Brüsszelbe megküldendő városukat (pl. Ausztria és Litvánia), és vannak pályázatot hirdető országok, amelyek – részleteiben különböző – versenyeztetés és zsűrizés után nevezik meg jelöltjüket (pl. Németország és Magyarország). Elmondható tehát, hogy alapvetően közös a német és a magyar kiválasztási mechanizmusban magának a pályáztatásnak a ténye, noha markánsak a különbségek is. Egyfelől teljesen különböző szerkezetű államokról és társadalmakról van szó (gondoljunk csak arra, hogy Németország szövetségi állam, erősen decentralizált, például nincs teljes értékű szövetségi szintű kulturális minisztériuma sem). Másfelől a német pályáztatás az összes javaslattételtől eltér, hiszen két várost terjesztett a brüsszeli döntéshozók elé, s ezzel – egyedülálló módon – nem döntötte el nemzeti szinten a kulturális főváros-választás kérdését. Ezzel Németország bizonyára némi többletmunkát is okoz az EU szakmai testületének, hiszen az európai zsűrinek nem elég jóváhagynia a nemzeti döntést, hanem behatóan elemeznie kell a két jelölt német város, Essen és Görlitz pályázatát. Az igazsághoz hozzátartozik, hogy Németországban nem volt mindenki maradéktalanul elégedett ezzel a megoldással: Voltak, akik a Brüsszelre hagyott döntésben is a német politikára jellemző túl-
zott óvatosságot vélték felfedezni, mások pedig áldemokratikus döntésre panaszkodtak, mondván, a zsűri első helyen juttatta tovább Essent és csak második helyen Görlitzet, vagyis a döntés sejteni engedi a végeredményt, s így látszólagos marad csupán a két város egyenlő esélye. Most azonban elegendő annyit leszögezni, hogy a kommentároktól és a német zsűri rangsorolásától függetlenül tény: Brüsszel bármelyiket választhatja a két javasolt város közül.
Méhes Márton
Indításként
DISPUTA Fôtér
Jegyzetek az Európa Kulturális Fővárosa 2010 cím németországi programjához
9
Az esseni Zollverein mint az ipari múlt jelképe (fotó: RTG/Vollmer)
Átalakulás kultúrával – kultúra átalakulással Essen és a Ruhr-vidék pályázata
DISPUTA Fôtér
Essen városa az 5,3 millió lakosú Ruhr-vidék nevében is pályázik a 2010-es Európa kulturális fővárosa címre. A németországi szakmai zsűri ezt a pályázatot első helyen emelte ki ajánlásában, amelyet a Német Szövetségi Tanácsnak készített. Essen a zsűri indoklása értelmében olyan európai várostípust reprezentál, amelyik az ipariból a tudás- és szolgáltatásalapú társadalomra való átállás következtében jelentős gazdasági, ökológiai, kulturális, szociális és városépítészeti problémákkal küzd, és ezekre a nehézségekre sikeres megoldási javaslatokat kínál. Az „Essen a Ruhr-vidékért” mottó egy egész régió kulturális és kultúra általi újraértelmezését sugallja, s a jövő építésének fő területeit a kultúrában, a kutatásban és az oktatásban határozza meg. Különösen meggyőző eleme a pályázatnak, hogy mindezt hálózatos szerkezetben, tehát a régió hasonló problémákkal küzdő sűrű városhálózatának közös nagyszabású és szükségszerű erőfeszítéseként képzeli el. Másik fontos szempontja, hogy nem kíván leszámolni a nehézipari jellegből fakadó nehéz múlttal, illetve az ehhez kapcsolódó szellemi és épített örökséggel, hanem azt kutatja, hogy a turisztikai célokon túl milyen kulturális lehetőségek rejlenek a nehézipari örökség újszerű kezelésében és hasznosításában. Így érthető, hogy a pályázatban számos olyan kortárs művészeti projekt szerepel, amely ipari műemlékeket értelmez újra akár installációként, azaz műtárgyként, akár új közösségi funkciókkal látva el azokat. A zsűri indoklása így foglalja össze Essen pályázatának központi gondolatát: „A »lenni vagy nem lenni« kérdése a tét Németország – és Európa – ipari múltjának egyik legbelsőbb régiójában.” A pályázat írói is nagy közösségi feladatként határozzák meg a pályázatot, aminek a finanszírozása és a szervezési struktúrája éppen ezért kezdettől fogva Public-Private-Partnership (PPP) konstrukcióban valósult meg. Ehhez jelentősen hozzájárult a vidék nagy- és középvállalatainak a kreatív fellépése és természetesen az anyagi támogatása is. A Ruhr-vidéki kulturálisfőváros-program előkészítésére és lebonyolítására 48 millió eurós költségvetési keretet határoztak meg, amelyből 18 milliót bocsát rendelkezésre Essen városa és a régió a 2006-tól 2010-ig terjedő időszakra. A fennmaradó összeg megszerzése a régió és az egész ország gazdasági szereplőitől a program lebonyolítására alapított társaság feladata. Emellett egyes projektekre különböző alapítványokhoz és intézményekhez pályázatokat nyújtanak be, de a rendezvények jegyeinek árusításából is jelentős bevételekre lehet majd számítani. Végül a 2008 és 2010 között zajló RuhrTriennale rendezvénysorozat felkészülési programba történő beépítésével további 30–40 millió euró mozgósítására van kilátás. Essen 2010-es honlapja: www.kulturhauptstadt-europas.de
10
körbe az előválogatások eredményeként már nem került be korábbi hat pályázó város: Augsburg, Bamberg, Dessau/Wittenberg, Köln, Münster és Osnabrück.) A zsűri sajtókonferencia keretében ismertette döntését 2005. március 10-én Berlinben. Ezt a javaslatot és az indoklást a Kultuszminiszteri Konferencia még aznap és változtatás nélkül továbbította a Német Szövetségi Tanácsnak, amely az ajánlást elfogadva április 29-én Essent és Görlitzet terjesztette fel Brüsszelbe, ahol 2006 novemberében dől-
het el, hogy e két város közül melyik viselheti egy magyar várossal közösen az Európa kulturális fővárosa címet 2010-ben. Utazik a zsűri A Kultuszminiszteri Konferencia nem törekedett nemzetközi zsűri összehívására, de számunkra kedvező módon figyelembe vette a 2010-es partnerországot, azaz Magyarországot, amikor Konrád György személyében egy Németországban jól ismert
és elfogadott magyar zsűritagot is felkért. Konrád György a Berlini Művészeti Akadémia volt elnökeként az egyik legnevesebb és legjobban tisztelt kulturális intézmény színeit is képviselhette. A berlini akadémia renoméját és a német kulturális életben betöltött véleményformáló szerepét igazolja, hogy az intézmény jelenlegi elnöke, a svájci író és irodalmár, Adolf Muschg is a zsűri tagja lett. A zsűri elnöki tisztét Isabel Pfeiffer-Poensgen asszony, a Tartományok Kulturális Alapítványának főtitkára látta el. A héttagú szakmai ajánló testület további tagjai: Werner Durth, a Darmstadti Műszaki Egyetem elméleti és történeti építész professzora, várostervező és nemzetközi hírű építészetelméleti kutató; Waltraud Luschny, az ARTE német–francia kulturális televíziócsatorna helyettes főszerkesztője; Wieland Schmied művészettörténész professzor, a müncheni székhelyű Bajor Szépművészeti Akadémia volt elnöke, aki költőként és művészeti esszéíróként is ismert, és végül Walter Siebel, az Oldenburgi Egyetem város- és régiókutatással foglalkozó szociológia professzora, az Emscher-Park nemzetközi építészeti kiállítás volt tudományos igazgatója, „Az európai város” című mű szerzője. Mindebből érzékelhető, hogy olyan hiteles német szakembereket sikerült megnyerni zsűritagnak, akik különkülön és testületileg is képviselik az európai városi kultúra különböző aspektusait a szellem- és kultúrtörténettől az általános művészeti, építészeti, városfejlesztési szempontokon át egészen a médiák szerepéig és a közéleti beágyazottságig. A zsűri önmagában és összetételében is jól jelképezi azt a megállapítást, amelyet 12 oldalas ajánlási szövegük első mondataiban fogalmaznak meg a tagok: „Európa kultúrája a városok kultúrája, és az európai városkultúra nem más, mint sokszínű különbözőség”. A zsűri állásfoglalása több szempontból is izgalmas olvasmány,
ugyanis az egyes városok megítélésén túl tartalmazza a városlátogatások alatt a csapatban kialakult általános benyomásokat, és ami talán a legfontosabb: elemzi a zsűri saját munkamódszerét és határozott kritériumrendszerét, amelyek ismeretében világossá válhat bárki számára, hogy miért épp e két város, e két pályázat jutott az utolsó, brüsszeli fordulóba. Kiderül többek közt, hogy a zsűri természetesen tudatában volt annak, hogy a városonkénti három órás tájékozódó látogatás nem elegendő az ítélethez. Ugyanakkor – így az elemzés – „a helyszíni látogatás minden esetben egy bizonyos benyomássá sűrűsödött, amelyet kizárólag a pályázati anyagok gondos tanulmányozásával semmiképpen sem lehetett volna megszerezni, hiszen az igazi feladat az, hogy a szövegekből és képekből megtapasztalható és átélhető városi terek alakuljanak ki, és hogy megpillanthassuk egy valódi város arcait.” Hamar kiderült, hogy a kirándulások jóval túlmutatnak egy városok közötti szépségverseny könnyedségén. A zsűri saját megítélése szerint is igen nehéz helyzetbe került, hiszen az Európai Unió követelményrendszerének – még ha különböző hangsúlyokkal is –, de mind a tíz város megfelelt. Igaz, ezek a szempontok olyan átfogóak, hogy a városi élet és politika minden területét érintik az európai kultúrtörténeti örökség felmutatásától a kreativitás és a lakossági részvétel támogatásán keresztül a városi életminőség bemutatásáig. Ezen kívül a pályázatok egy része csak regionális kontextusban értelmezhető, vagyis egyes városok – pl. éppen Essen és Görlitz – egy-egy régiót is képviselnek. Ráadásul minden pályázó városnak sikerült a meglévő értékeken és a fejlesztési terveken túl egyfajta központi témát vagy vezérgondolatot megjelenítenie, amivel a pályázat szellemi alapját és kreatív mondanivalóját – más kifejezéssel üzenetét – sikerült megfogalmaznia. Ilyen koncepci-
DISPUTA Fôtér
Esseni panoráma (fotó: RAG)
11
zsűri tagjai a (számukra örvendetes) alapvetően különböző város-individualitások ellenére összevethetőnek találtak, az az egyes pályázatok közvetlenül megtapasztalható szükségszerűsége volt. Ezen nem az értendő, hogy egy városnak mennyire van szüksége a címre (és a márkanévre) ahhoz, hogy több befektetőt és turistát vonzzon, illetve hogy kihúzza magát az önkormányzati pénzügyi válságból. Nem is arról van szó, hogy egy város mit »engedhetne meg« magának a cím elnyerése esetén […]. A lényeg az, hogy egy közösség bármilyen általános meghatározás helyett hogyan értelmezi önmaga számára a kultúrát: foghíjak és üres épületek töltelékeként vagy saját civil alapjainak és politikai cselekvőképességének megújítási koncepciójaként.” Végállomás: kultúrpolitikum Sokan osztják azt a véleményt, hogy az Európa kulturális fővárosa mozgalom az egyik legsikeresebb európai kulturális eseménysorozat, hiszen a címmel járó relatíve csekély EU-támogatás ellenére a népszerűsége és a hatása lassanként olimpiai méretű. Sikeres és jó szándékú kultúrpolitikai programról van szó, amelyet csak támogatni lehet. Szó szerint kulturális és politikai természetű vállalkozás, bár az egyes országokban a város kiválasztása körül korántsem csak európai politikai szempontok me-
DISPUTA Fôtér
onális alapgondolat volt a karlsruhei pályázat esetében a „jog mint kultúra” témaköre, aminek fő motivációja az a körülmény, hogy a Szövetségi Alkotmánybíróság működési székhelye Karlsruhe. De volt példa arra is, hogy egy város éppen hátrányos helyzetét, illetve az arra adható lehetséges megoldási javaslatokat állította pályázata középpontjába, mint Halle, a zsugorodó városok problematikájának felkarolásával. Ezzel már közelebb kerülünk a megoldáshoz, most már csak az a kérdés marad, hogy a számos kreatív koncepció közül melyek kínálnak olyan központi témát – és ebben áll a német kulturális főváros zsűri gondolatmenetének a lényege –, amelyik egész Európára nézve jelentőséggel bír és a közeljövőben sok más európai városnak a fejlesztését meg fogja határozni. Mindezek alapján Essen és a Ruhr-vidék az ipari környezet és agglomeráció kulturális transzformációjának és újraértelmezésének gondolatával, Görlitz pedig egy tipikus európai határvidék történelmi nehézségeinek kulturális feloldásával és az európai szövetségi törekvések konkrét példájával méltán szerezte meg a zsűri bizalmát. Az indoklás szerint az „Európa Kulturális Fővárosa 2010 címet – amennyiben ez a helyes kifejezés egyáltalán – mind a tíz város »megérdemelte« volna.” Amint a városlátogatások kapcsán kifejtik, az európai relevancián túl az „egyetlen pont, amelyet a
12 Installáció a leendő görlitzi Hídpark területén (fotó: Kai Grebasch)
A Neiße-parti Hídpark beépítési tervének asztali makettje (fotó: Kai Grebasch)
hogy Németország képviseletében a Szövetségi Tanács biztosan legalább kettő, legfeljebb négy várost jelöl, ezek a politikai latolgatások is javarészt okafogyottakká váltak. Egyedül a Német Kulturális Tanács kísérte végig kritikus megjegyzésekkel a zsűrizést, újra és újra megfogalmazva azt a gyanút, hogy a zsűri – bár nem áll közvetlen politikai nyomás alatt – döntésével figyelembe veszi majd a Szövetségi Tanács érdekeit. A márciusi döntés óta a sajtó és a közvélemény figyelme a kulturális főváros-jelölés helyett sokkal inkább az igazi politikai csatározásokra és a német parlamenti választásokra irányult. A szűkebb szakmai érdeklődés az országos szint helyett jelenleg a két régióban, vagyis Görlitzben és környékén, valamint a Ruhr-vidéken jelentős, hiszen mindkét helyszínen komoly előkészítő projektek zajlanak. A lobbisták pedig immár Brüsszel felé kacsintanak… Mindezzel együtt megállapíthatjuk, hogy a német szervezőknek alapjában véve sikerült megnyugtató és méltó módon lebonyolítaniuk az Európa Kulturális Fővárosa 2010 cím elnyerésére kiírt pályázatot és a döntési folyamatot. Ha nem is minden nehézség nélkül, de kellő rugalmassággal és párbeszéddel megtalálták az arany középutat a döntés kényessége, Németország különleges történelmi-politkai öröksége, az erős közvélemény és civilszféra, a városi, az országos és az európai érdekek öszszehangolása és sok más szempont alkotta kultúrpolitikai szövevényben.
DISPUTA Fôtér
rülnek fel. Mindenütt komoly belpolitikai, tehát akár párt- vagy gazdaságpolitikai kérdéseket vet fel a kiválasztási folyamat és a pályázás, még ha e kérdésfelvetések vagy a viták súlya és stílusa teljesen különböző is. A német pályázat lebonyolításáról és a döntési folyamatról összességében elmondható, hogy higgadtan és a tartalmakra építve zajlott, még akkor is, ha a kezdetben erős egységet, kölcsönös támogatást és igazi fair play-t hirdető városok együttműködése a zsűri döntése után a több helyütt tapasztalható elkerülhetetlen csalódottság miatt szertefoszlani látszik. Nem csoda, hogy a szinte biztos befutónak számító Bréma pályázati felelősei a zsűri szubjektív véleményét hangsúlyozták annak ellenére, hogy elfogadták a döntést, s már első este alternatív kultúrprojektek kidolgozásáról álmodoztak. Potsdamban is hasonlóan mérsékeltek voltak a reakciók: a lendület fenntarthatóságát és bizonyos tervezett projektek megvalósítását szorgalmazták, annyi kritikát hozzáfűzve, hogy a zsűri saját kritériumait senki nem ismerte előre, s ha ezek már korábban nyilvánosak lettek volna, Potsdam talán inkább nem is pályázott volna. Ezzel arra a sokak által bírált pontra utaltak, mely szerint Essen és Görlitz kevésbé a pályázat tartalmának, mint inkább a két város pályázat nélkül is meglévő adottságainak köszönheti a bizalmat. Komolyabb előzetes belpolitikai spekulációra Németországban kezdettől fogva két megfontolás adott okot: Egyrészt nehéz volt megjósolni, hogy a már említett föderatív államszerkezet és a speciális német észak-déli és kelet-nyugati kulturális, történelmi és nyelvi különbségek mennyire hatnak a döntéshozókra. Amint az a két – és nem több – város jelöléséből kiderült, kevéssé, bár kétségtelen, hogy a legerősebb társadalmi és geopolitikai feszültséget a zsűri feloldotta azzal, hogy Essennel egy nyugati és Görlitzcel egy keleti város mellett tette le a voksát. Másrészt – ha finoman is – de újra és újra felmerült egyfajta pártpolitikai egyezség rémképe, aminek az alapja a Szövetségi Tanács pártpolitikai összetétele volt. A feltevés szerint a kereszténydemokrata többségű tartományok tanácsa – esetleg több lehetőségből választva – olyan várost támogat és küld majd tovább Brüsszelbe, amelyik „fekete” (azaz kereszténydemokrata) tartományt képvisel, s így erősíti egy régió hatalmon lévő politikaigazdasági elitjét. Hozzá kell tenni, hogy miután bejelentették azt az elhatározást,
13
DISPUTA Főtér
A senkiföldjéről Európa szívébe Görlitz és Zgorzelec pályázata
14
Akárcsak Essen, a zsűri által második helyen ajánlott Görlitz városa sem önmagában pályázik, hanem a Neiße túlpartján fekvő lengyel Zgorzelec városával közösen. Az egykor oly gazdag kereskedőváros a II. világháború után két országban két külön városként élt tovább egy kietlenné vált és súlyos lelki-fizikai sebeket hordozó európai határvidéken. Görlitz pályázatának modellszerűsége abban rejlik, hogy az európai bővítést gyakorlatiasan kezelve és igazi előnyként értelmezve fizikai és szellemi értelemben hidakat épít két város, két nyelv és kultúra, mi több, múlt és jelen között. A cím elnyerésével Görlitz – csakúgy, mint Essen – újabb lendületet kapna az európai múlt egy-egy jelentős fejezetének feldolgozásához és a régióban lakó emberek életminőségének kultúra általi jelentős javításához. „Európa kulturális fővárosát építjük” vallja szimpatikus szerénységgel a pályázat egyik szlogenje, mely szerint Görlitz az EU-fórikus szólamokkal ellentétben az európai egyesülés ígéretes és főként valóságos építkezési területe. Mindamellett kiemelkedő példaként szolgál minden európai határváros számára. A hídépítés gondolata tehát egyrészt a Neiße fölött ívelő kőhidak újraépítését, másrészt a szimbolikus lengyel–német– nemzetközi kulturális hidak építését foglalja magában. Ennek megfelelően a pályázat egyik főmotívuma a „Brückenpark Neiße” (Neiße-Hídpark) című projekt, amelynek keretében a folyó két partján elterülő közvetlen határvidék új, közös szellemi-kulturális térré alakul, ahol kulturális és oktatási intézményeket és szórakozóhelyeket létesítenek, s ahol már jelenleg is számos előkészítő rendezvény és egyéb fesztivál zajlik. A zsűri szavaival élve „Görlitznek és Zgorzelecnek a fennmaradás érdekében eggyé kell válnia a kultúrával”. Görlitz pályázatát egy külön erre a feladatra létrehozott társaság, ill. szervezőiroda dolgozza ki, amelynek a fenntartója a görlitzi Európa Ház civil egyesület. Emellett a belvárosban nyílt egy kulturális főváros információs központ, ahol bárkit szívesen látnak a szervezők. A pályázati törekvéseket Görlitzben is számos szponzor támogatja. Különösen fontos volt a szervezőknek, hogy megnyerjék a városban, a környéken vagy Szászországban működő nagyvállalatokat, ezzel is bizonyítva, hogy a sokat bírált keletnémet gazdasági életben is találhatók sikeres és nyereséges, a kulturális szektorra örömmel áldozó cégek és társaságok, mint pl. a görlitzi központú, de európai hírű – többek közt Magyarországra is szállító – Bombardier Transportation vasúti járműveket és technológiát gyártó vállalat. A görlitzi pályázat nemcsak a projektet magát, hanem a finanszírozási konstrukciót is egyfajta műhelymunkának tekinti, hiszen számos olyan kulturális befektetéssel számolnak, amelyeknek a megtérülése hosszú távon várható csak. Nem titkolt reménye a városnak és Szászország tartománynak, hogy a sikeres pályázás az egész régió gazdaságát fellendítheti. A pályázati iroda számításai szerint Görlitz megválasztása esetén összesen 14,7 millió euróra kell szert tenniük szponzori pénzekből, adományokból, alapítványi és intézményi támogatásokból, EU-forrásból, jegybevételekből és egyéb juttatásokból. Ezzel a város összesen 23,5 millió euró „önrészt” tudna felmutatni a 2010-es program előkészítésére, lebonyolítására és az utómunkákra. A támogatások forráshelyét tekintve a szervezők más hasonló nagyságrendű projektekből kiindulva „harmadoló” finanszírozási modellre számítanak, vagyis arra, hogy a város, a tartomány és a szövetség egyaránt egyharmad arányban járul hozzá a költségekhez. A 2005-ös évre a város költségvetéséből kereken 500 000 euró volt elkülönítve a kulturális főváros pályázat céljaira, amely további 450 000 euró szponzori, adományi és jegybevételi forrással egészül ki. Görlitz 2010-es honlapja: www.goerlitz2010.de
Arculatformálás, városfejlesztés, regionalitás
tás történt, amelyben a kulturális decentralizációra való törekvés mellett az a felismeAz „Európa kulturális fővárosa” címért kiírt rés is szerepet játszott, hogy kisebb városok magyarországi pályázat már az eredmény- esetében sokkal nagyobb jelentőségű a cím hirdetés előtt jelentős mértékben megosz- elnyerése, mivel azokban gyökeresebb áttotta a közvéleményt. A fő töréspont a Bu- alakulást képes elindítani. Ezzel szemben a dapest–vidék ellentét, amely ugyan nem új nagyvárosok arculatát a kulturális fővárosi keletű (elsősorban az ország centrális szer- címmel járó fejlesztések, a programok, s a kezetével és kulturális tradíciókkal magya- kapott támogatás kevésbé változtatja meg. rázható), a pályázati folyamat azonban újból A vidéki városok attól tartottak, hogy felszínre hozta. E veszély eleve kódolva volt a magyarországi döntésben valójában nem azáltal, hogy a milliós nagyváros Budapest szakmai szempontok fognak számítaversenyre kelt a címért az európai viszony- ni, hiába a külföldi szakértőkkel kibővílatban közép- és kisvárosnak számító vidé- tett zsűri véleménye. Ezzel a veszéllyel is ki városokkal – miközben szembenézve fogalmazták a német főváros, Berlin A vidéki városok attól meg a pályázók szeptemelegáns gesztust gyakoroltartottak, hogy a maberi pécsi konferenciájuva, visszalépett.* Fokozták gyarországi döntésben kon közös nyilatkozatua vidék–Budapest ellentévalójában nem szakmai kat, melyben kifejezték, tet a döntés előtti hónaszempontok fognak hogy szakmai alapú dönpok magabiztos fővárosi számítani… tést várnak, s azt tartanyilatkozatai: csak Budanák megnyugtatónak, ha pest rendelkezik megfelelő infrastruktúrá- a Nemzeti Kulturális Örökség Minisztériuval és kreatív szektorral; vagy: csak a fővá- ma által felkért bírálóbizottság egyértelmű ros képes megjeleníteni a magyar kultúrát. ajánlással és nyilvános értékeléssel tenne E megnyilatkozásokat a vidéki városok jog- javaslatot a kormánynak. A vidék–fővágal tekintették lekezelőnek és sértőnek, ros ellentét mellett azonban kialakult egy mindezt még tetézték is bizonyos – háttér- másik, kevésbé határozott, de érzékelhető alkukról szóló – pletykák. szembenállás is, amely politikai törésvonaAz uniós pályázati kiírás azonban 1999- lat jelent. Ezt tükrözi a Medián szeptember től kifejezetten előnyben részesíti a fővá- eleji felmérése, mely szerint a megkérderosokkal szemben a regionális szerepkört zett baloldali szavazók többsége Pécsnek, a betöltő kisebb városokat. Az 1419/1999 jobboldali szavazók többsége Debrecennek számú EK-határozat szerint „előnyt élvez- adná a címet. nek azok a vidéki városok, amelyeknek reMiközben a kulturálisfőváros-pályázat gionális kulturális-szellemi központi sze- körüli viták átpolitizálódtak, illetve a Burepe a cím elnyerése nyomán erősödik”. dapest–vidék ellentétről szóltak (ezt taA magyar főváros vezetősége ezzel szemben núsítja a heteken keresztül zajló ÉS-vita sajátos „történelmi” érvvel operált, mond- is), kevés szó esett magukról a pályázati ván, az eddigi tapasztalatok szerint előbb anyagokról. Bár a pályázatok beadása után az ország fővárosának kell elnyernie a kul- a sajtó érdeklődése némileg megélénkült a turális főváros címet, s utána jöhet a többi téma iránt, nem feledhetjük azt a szomováros. Demszky Gábor is hivatkozott erre rú tényt, hogy a hazai felnőtt lakosság (Élet és Irodalom, 2005/45. szám), bizonyí- mintegy fele magáról a kulturálisfővárostékul pedig német példát említett (Berlin pályázatról sem hallott, nemhogy annak – 1988, Weimar – 1999, Essen vagy Görlitz – részleteiről, s ez mindenképpen egyfajta 2010). Érvelése azonban több csúsztatást is kommunikációs deficit. Pedig számtalan értartalmaz. Az „Európa kulturális fővárosa”- dekes ötlet, támogatandó elgondolás fogalprogram korábbi időszakában sem volt tör- mazódott meg a városok terveiben, s azok vényszerű, hogy elsőként fővárosát delegál- előbb-utóbb megvalósulhatnak, gazdagítva ja egy ország, 1999 után pedig még kevésbé. a kulturális kínálatot. Norvégia Bergent, Ausztria Grazot, LenAz alábbiakban Debrecen hat riváliságyelország Krakkót jelölte elsőként, az első nak pályázatát tekintem át, kiemelve fonromániai kulturális főváros pedig Nagysze- tosabb elemeiket, értékeiket, s hiányossáben lesz 2007-ben. Nem arról van tehát szó, gaikat – előrebocsátva, hogy nincs igazán hogy ott kerülnek sorra a kisebb városok, objektív mérce, így az enyém is csak egy ahol „elfogytak” a fővárosok; tudatos vál- vélemény lesz a sok közül.
Völgyesi Zoltán
Budapest–vidék ellentét a döntés előtt
DISPUTA Főtér
Kulturálisfőváros-tervek
15
DISPUTA Főtér
Vízfejű „víziváros”
16
Kortárs Zenei Központ létrehozását. A vízmotívum mellett a koncepció másik eleme A „Víz és nagyváros” mottó jegyében – az élhető, szerethető nagyváros eszménye. amely egybevág az ENSZ 2005 és 2015 közti A pályázat szlogenje – Budapest a tiéd is! jelmondatával – Budapest kapcsolata a víz- – arra is utal, hogy a főváros az egész orzel (Dunával, gyógyfürdőkkel) jelenti azt szágot kívánja reprezentálni. A város élhea tematikus szálat, amelyre a főváros fel- tőbbé tételének fontos eleme a tömegközlefűzte pályázatát. A város törekvése, hogy kedés fejlesztése is, ezzel azonban keveset megújítsa a Duna és a köré épült település foglalkozik a pályázat: a dunai partvonalat kapcsolatát, hogy újra felfedezze a vízkultú- érintő beruházásként jelenik meg a 17-es ra adta örömöket – tudjuk meg a „külcsín” és a 19-es villamos nyomvonalának összeszempontjából elsőrangú kiadványból. kötése, illetve az utóbbi meghosszabbítása; A legtöbb fejlesztés színtere valóban a Duna, a dunai városkép megújításának eszközeilletve a Duna-part, a központi gondolatot ként vízi taxikat, vízibuszokat terveznek a szimbolizáló alkotás pedig egy hatalmas Dunára. A kulturális programsorozat gerin„infobuborék” a Margit-híd középső pilléré- cét a hagyományos budapesti fesztiválok nél, amely turisztikai információs központ- alkotják, kevés újdonsággal. ként, teraszként és kávézóként szolgálÚgy tűnik, a főváros vezetősége az elna. További érdekesség, hogy a folyómeder maradt expo és olimpia kárpótlásaként több pontján „negatív szifogta fel a 2010-es nemgeteket” hoznának létre: Úgy tűnik, a főváros zetközi bemutatkozás lea meder aljáig érő, a vízvezetése az elmaradt hetőségét: ezáltal szeretálláshoz igazodó, változó expo és olimpia kárne új pozíciókat nyerni a falmagasságú hengerekpótlásaként fogta fel környező nagyvárosokkal, ben, „lyukakban” kiállítáa 2010-es nemzetközi elsősorban Béccsel, Prágások, kávézók és kulturális bemutatkozás lehetőval folytatott versenyben. programok kapnának heségét: ezáltal szeretne Ehhez azonban kevés lyet, újfajta kapcsolatot teúj pozíciókat nyerni a muníciót szolgáltat a páremtve a folyóval. Tegyük környező nagyvárosoklyázati koncepció. Az hozzá: az ötlet nem eredekal, elsősorban Bécsegyedülálló panoráma és ti, a folyóra telepített szicsel, Prágával folytaa „vízivárosi” imázs, illetgetek, s benne a kávézók tott versenyben. ve az erre épülő attrakciók már megjelentek a grazi idegenforgalmi fellendü2003-as kulturálisfőváros-év látványossá- lést hozhatnak, de a fejlesztések a főváros gai között. Épülne egy könnyűszerkezetes egészéhez képest a viszonylag szűk belvágyaloghíd is a Duna felett, amely hasonló rosi térségre korlátozódnak, és nem változcélt szolgálna: vízközelségével és szerke- tatják meg lényegesen a metropolis arcuzetével újradefiniálná az átkelés élményét. latát. A zsúfoltság okozta gondokat és a A Citadella fürdő kialakítása még ennél is iz- külső városrészek problémáit még kevésbé galmasabbnak ígérkezik: a Gellérthegy tete- oldják meg, hisz efféle törekvések meg sem jén, a csodálatos tájkép adottságait kihasz- jelennek az anyagban. Nem épít a pályázat nálva épülne meg Európa talán legegyedibb a főváros jelentős, 1945 előtti kulturális és fürdője, megerősítve Budapest fürdőváros művészeti hagyományaira, s átfogó jövőkéfunkcióját. A „víziváros” jelleg hangsúlyo- pet sem fogalmaz meg. Alig jelenik meg a zásával új városmítosz teremtésére tesznek pályázatban a főváros és régiója kapcsolakísérletet, mely nemcsak az ember és a ter- ta. A koncepcióban a korábbi tervek melmészet viszonyát jeleníti meg, de a Duna lett látványelemek dominálnak, a munka kiemelésével Buda és Pest kapcsolatát is urbanisztikai vonatkozásban és a főváros hangsúlyozza. De mi van a vizeken túl? kiemelkedő fontosságú épített örökségének A pályázat jelentősebb beruházásai nem sok perspektívájából nézve kifejezetten gyenge. újdonságot hordoznak, tulajdonképpen már Az egyoldalú belváros-központúság szinmeglévő tervek (elsősorban a Podmaniczky te leképezi a főváros–vidék viszonylatot, s Program) újragondolását jelentik: az óbu- adódik a kérdés: vajon mitől szeretnék meg dai gázgyár és a közraktárak területén kul- az ott lakók ezt a vízfejű vízivárost? turális központ létesülne, rehabilitálnák a Várkert bazárt. Kiemelt kulcsprojekt a gáz- Határtalan régió, határtalan önbizalom gyár rehabilitációja, beleértve a Műszaki Múzeum és a Science Múzeum létrehozását. A határtalan város – így szól a pécsi pályáTervezik a budai alsó rakpart zöld sétatér- zat mottója, s ennek több jelentése is van. ré alakítását, s a Divatcsarnok épületében Utal az információs társadalom korának új
DISPUTA Főtér
lehetőségeire, a lokalitás és globalitás átViszonylag kevés a pályázatban a naalakuló viszonyára, a széles értelemben fel- gyobb beruházás, ám a kulturális fejlesztés fogott kultúra dinamizáló szerepére – ami- koncepcionálisan kiérlelt. A város hagyokor a városfejlesztés alapja már nem az ipar, mányos karakterére alapoznak (műemlékek, az olcsó munkaerő vagy a nyersanyagforrá- egyetem), ám megbontják a történelmileg sok, hanem a tudás, az innovatív környe- kialakult struktúrákat. A fejlesztések egy zet, az életminőség és a kulturális szolgál- kivétellel a belvároson kívüli területekre tatások színvonala. S még közvetlenebbül összpontosulnak, s egy új kulturális tenutal arra a törekvésre, hogy Pécs túl kíván gelyt hoznak létre a városmag és a külső lépni a nemzetállami határokon, nyitva területek között. Nagy vonzóerejű turiszdélre, a Balkán felé: pályázata egy nagy ki- tikai terület jöhet így létre, átformálva terjedésű, Trieszttől Tuzlán át Temesvárig Pécs idegenforgalmi kínálatának térképét. húzódó, úgynevezett déli kulturális öveze- A hangsúlyt az épített örökség rehabilitátet vizionál. Az első forduló pécsi szlogenje, ciójára és kulturális-turisztikai újrahasza „Balkán kapuja” ugyan már nem szerepel nosítására fektetik. A legnagyobb projekt – nyilván számoltak a Balkán kifejezés ne- a Zsolnay-épületegyüttes átalakítása. Az gatív csengésével –, de a kitekintés a déli, ipari termelés szűkülésével funkcióját veEurópai Unión kívüli országokra, a Nyugat– szítő gyár Zsolnay Kulturális Negyedként Kelet határvidék kulturális tapasztalata, éled újjá, kiállítóhelyek, múzeum és szálloa kereszténység és az iszlám találkozása da idetelepítésével. A város emblematikus hangsúlyos üzenet maradt. Az üzenet eu- épülete lehet a zenei és konferenciaközrópai kontextusa és aktualitása pedig vi- pont. Az ezer személyt befogadni képes tathatatlan, gondoljunk csak Horvátország többfunkciós épület tervezésére nemzetköközelgő uniós csatlakozására. zi pályázatot írnának ki. A megyei és vároA pályázat központi eleme a kulturá- si könyvtár összevonásával létrejön a Regilis decentralizáció és a regionalizmus, de onális Könyvtár és Információs Központ a régiófelfogása vitatható: a sokat emlege- belváros keleti peremén. A pályázat a grantett déli övezet kijelölése elég önkényes- diózus építészeti alkotások helyett inkább nek tűnik. Mintha valaki ránézett volna a a „sok kicsi sokra megy” elvére épít. Célja: térképre, s körzővel húzta volna meg a ha- visszaadni a város közösségi tereit, erősítetárokat. A „három T” (Trieszt-Tuzla-Temes- ni mediterrán jellegét. Kár, hogy nem találvár) ugyan jól hangzik, rímel a brit biroda- tak a pályázat üzenetét kifejező, megfelelő lomból ismert „három C”-re (Cairo, Carthum, logót. A logóként használt vonalas ábrába Cape Town), amely az afrikai terjeszkedés sok minden beleképzelhető: van, aki ruhavonalát jelölte. Pécs persze nem hódítani szárító fogasra asszociál, engem inkább voakar, hanem közvetíteni, egyfajta kulturá- nalkódra emlékeztet. lis cserét lebonyolítani a számtalan kisrégiA pécsi pályázat része a Szegeddel töróból álló s eltérő regionális öntudattal bíró ténő együttműködés, s ennek részeként a multietnikus térség városai között, melyek tervezett 60–80 nagyrendezvény mintegy eddig meglehetősen keveset tudtak egymás- negyedét a napfény városában tartanák, ról. De mintha kissé túltöbbek között a Szegedi lőttek volna a célon. Tuzla Pécsett nagy reméSzabadtéri Játékokat is. valójában akkora távolságnyekkel néztek a végső Toller László pécsi polgárra van légvonalban Pécsdöntés elé, s nem is mester korábban úgy nyitől, mint Budapest – amint alaptalanul: itt tett latkozott – nem kevés önezt a szövegben olvashatlegtöbbet a helyi érbizalommal –, hogy „nincs juk –, ám nem lehet elhalltelmiség a kulturális erősebb tudományos, valagatni, hogy az időtávolság főváros cím megmint kulturális közösség, és a kulturális különbség szerzéséért. mint a pécsi és a szegedi”. is nyom a latban. Trieszt, Pécsett nagy reményekkel az övezet nyugati városa már kifejezetten néztek a végső döntés elé, s nem is alaptamessze van, de a keleti végeket, Temesvárt lanul: itt tett legtöbbet a helyi értelmiség és Aradot is inkább csak Pécs partnervárosa, a kulturális főváros cím megszerzéséért. a pályázatba „befogadott” Szeged kapcsol- Itt kezdtek leghamarabb hozzá a koncephatja a „határtalan” régióhoz. A nagy kiter- ció kialakításához, itt folyt a legtöbb nyiljedésű övezet – mely kelet–nyugat irányban vános szakmai vita a pályázat körül. Úgy meghaladja Magyarország méretét – helyett tűnik, sikerült bevonni az üzleti szférát is szerencsésebb lett volna a közelebbi terüle- a tervezés folyamatába, s amint a felmérétekre, elsősorban Szlavóniára és a Bácskára sekből látszik, erőteljes a lakossági támo(Eszék, Újvidék) koncentrálni. gatása is a város pályázatának.
17
DISPUTA Főtér
Felértékelt múlt: Jumurdzsák és az ősember
18
visszament a gyökerek felkutatásakor: a kőkorszakba. Ha a várostörténet miskolci időszámításán meg is lepődünk, elismerésA Bükk ellentétes oldalán fekvő két közeli re méltó az igyekezet, ahogy a kultúra seváros, Eger és Miskolc pályázatának közös gítségével megkísérli újrafogalmazni önmaeleme a régmúlt korok felidézése, s a kul- gát a város. „A kultúra várost épít” – vallják turális gyökerekre való hivatkozás. Az egri a miskolciak. A szocreál arculat feledésére, pályázat az intim, kisvárosi hangulatra vá- az ipariváros-jelleg leküzdésére, új imázs gyókat célozza meg, amihez a hátteret a kialakítására összpontosít tervezetük. Az történelmi miliő mellett Avas, a Miskolci Nemzeti a fények játéka (fényjárSzínház és Lillafüred előda, különleges fényhatá„A kultúra várost épít” térbe állításával, valamint sok, fényművészeti köz– vallják a miskolciak. a miskolctapolcai fürdőpont) teremti meg. Kár, fejlesztéssel, a korábbi hogy az első fordulóhoz ipari örökség, például az képest kevés az új elem. A pincerendszer ómassai őskohó múzeumszerű bemutatásáhasznosítását tűzi ki célul a „város a város val valóban sokat tettek a fent vázolt cél alatt” elnevezésű projekt, amely egy ko- eléréséért. A város szűkebb környéke melrábbi fejlesztési terv továbbgondolása: itt lett a tágabb régió településeit is sikeresen mutatná be egy háromezer négyzetméte- megszólította, amit bizonyítanak a megköres interaktív kiállítás a város történetét, s tött regionális együttműködési szerződéhelyet kapna tudásközpont (ún. Tudáspin- sek. ce), multikulturális csodapalota is. LényeAz új beruházások sajátos időutazás gében a teljes belvárost magában foglaló al- élményét kínálják az Avason nemrég felvárosrendszerről van szó, amelyben lenne tárt 70 ezer éves leletekre alapozott őskolátványpark, középkori játszótér, szórako- ri élményparktól, az 1973-as első magyar zóhelyek, shopok, és megvalósulna az át- rockfesztivál hagyományából táplálkozó járhatóság a föld alatti részlegek között. Rocklegendák Csarnokán át a jövő tudomáFontos pillére a pályázatnak a Kepes nyos múzeumáig, az ún. Science Erőműig. Vizuális Központ megteremtése. A város A városrehabilitációban kiemelt szerepet ezzel egy új nevet is szeretne behozni a szánnak a vizeknek: a Szinva-patak vízi köztudatba: a 2001-ben elhunyt egri szár- látványosságként szervesülne a város élemazású, de az Egyesült Államokban alkotó tébe, a Tapolca-völgy elárasztásával pedig kinetikus festőművészét, Kepes Györgyét. mesterséges szigeteket létesítenének. Ha A felszíni változások közül kiemelhetjük megvalósul Magyarország rocklegendáinak a városrehabilitációs panelprogramot, s sziklabarlangba épített csarnoka – „Rock azt, hogy a város megszabadulhat végre a in rock”, a Deep Purple albumáról vett ötDobó teret csúfító egykori Skála Áruház- lettel –, jelentősen megnöveli Lillafüred tól. Az Egri csillagok című regény s egyút- turisztikai vonzerejét. Korszerű eszközöktal a város ismertségének fokozására inte- kel mutatnák be itt az európai és a magyar raktív filmet és kalandjátékot készítettek rock történetét, személyiségeit, különleJumurdzsák gyűrűje címmel. A város pá- ges eseményeit, zenei értékeit, gyűjtemélyázati anyagát nemcsak képi igényesség, nyét. A vendégeket interaktív eszközökkel hanem nyelvi leleményesség is jellemzi. különleges fény- és hangeffektusok varáTaláló szlogenekben nincs hiány: Jól cseng zsolnák el. az „Ezer év, ezer érv”, az „Európa kicsiben” Ám a korábbi szlogenjükben szerepvagy „Az egri csillagoktól az uniós csillago- lő nyitottságtól („Nyitott kapuk városa”) kig”. A pályázat címe – „Eger nyitva” – vi- mintha megváltak volna Miskolcon. Amenyszont nem túl eredeti. nyire dicsérni lehet a várost azért, hogy Mintha csak Egerre akarna Miskolc rá- hátrányából igyekezett előnyt kovácsolni a licitálni, mintha az „ezeréves” érseki szék- kulturálisfőváros-pályázattal, mintegy kihely patinás épületeit s a középkori vár törési pontként kezelve a kultúrát, továbbá ódon levegőjét megirigyelve fedezné fel az azért, mert példás módon vonta be a helyi ősembereket az Avason. 70 ezer éves város lakosságot a pályázati munkába, annyi– olvassuk némi meglepetéssel. Arról már ra érthetetlen, s nem is szimpatikus az a hallhattunk, hogy Miskolc mondhatja ma- titkolódzás, amely pályázatukat kísérte az gáénak az első kőszínházat, ahol magyar augusztusi beadása előtt, sőt még azt könyelvű előadásokat tartottak, de hogy az vetően is. ősember is miskolci volt – ez azért új. Miskolc, feledve az acélkorszakot, jó messze
Míg az északkeleti szomszédok, Eger és Miskolc együttműködésre törekszenek, a két északnyugat-dunántúli város, Sopron és Győr inkább a saját útját járja. Pályázatuk közös vonása a hagyomány és az újítás kettőssége, az épített örökség védelme, valamint új kulturális programok kialakítása. „A polgári hagyományok és a megújulás városa” – így határozza meg magát Sopron, amely kiemelt partnereként kezeli a fertődi Esterházy-kastélyt. Bár számolnak egy eseménycsarnok felépítésével, amely később egyetemi és városi könyvtár lehet, elsősorban a városközpont felújítására és a kulturális programokra – jelesül Liszt és Haydn középpontba helyezésére – alapoznak. A több, egymással olykor csak laza kapcsolatban álló tematikai elemrendszerből összegyúrt pályázat nélkülözi a markáns alapkoncepciót, s túlzottan fesztiválos jellegű: Liszt Ferenc-ünnepségsorozat, megemlékezések a határnyitó 1989-es páneurópai piknikről, könnyűzenei fesztivál. Mivel 2009-ben lesz Haydn halálának kétszázadik évfordulója, 2011-ben pedig Liszt Ferenc születésének kétszázadik, halálának százhuszonötödik évfordulója, Sopron elsősorban a zenei rendezvényekkel akarja imázsát felépíteni. Arra törekszik, hogy Európa-szerte Liszt városaként legyen azonosítható. Érdekesség, hogy a programok legfontosabb célközönségeként a fiatal szerelmeseket határozták meg. Ezt fejezi ki a mottó: Szabadság – szerelem. Sopron Budapest után műemlékekben a második leggazdagabb hazai város, így nem meglepő, hogy kiemelt figyelmet szentelnek a belváros rehabilitációjának: felújítanák a Tűztorony épületét, megszépülne a Fő tér, az Előkapu utca és a Várfal sétány, a várfalon belüli épületek földszintjén vendéglőket, régiségboltokat, kézművesműhelyeket alakítanának ki, felidézve az egykori polgárváros hangulatát. Tervbe vették a római kori amfiteátrum újjáépítését, s mellette kilátóként működő látogatóközpont létesítését, s ott a régészeti örökséget mutatnák be. Felújítanák a fertőrákosi barlangszínházat, a világörökség részét képező Fertődöt és Nagycenket pedig szeretnék megismertetni Európával. A Savaria Karnevál idejére a római Pannónia két városa, Sopron és Szombathely együttműködést alakít ki. Mivel Sopron közelében két főváros is van (Bécs és Pozsony), száz kilométeres körzetében pedig több mint négymillió ember él, az „egynapos” látogatókra is számítanak.
„Technika, kultúra és környezet: a jövő harmóniája” – foglalja össze pályázata lényegét Győr. Kiemelt beruházás a város ipari örökségét és az új ipari gyártástechnológiákat bemutató Neotechnológiai Múzeum, továbbá az új egyetemi Kooperációs Kutatóközpont. Az előminősítő pályázat után a győri koncepció módosult a legnagyobb mértékben (az értékelést követő belső viták után a pályázatírással is másokat bíztak meg). A „technika-technológia”motívum megmaradt, ám komoly hangsúly került a Kossuth Lajos utca rehabilitációjára és új kulturális intézményeire. Ám a pályázatban még így is túlsúlyban vannak a programok: Világok Találkozása, Európai Május 1., a Kelet–Nyugat dizájnkiállítás, az Európa kertjei program és különböző fesztiválok. A pályázat címe – „Világok találkozása” – magába sűrít szinte mindent, amit a pályázati kiírás vár: generációk, kultúrák, vallások, kelet és nyugat találkozását egyaránt jelenti. Ám hiányzik hozzá a határozott koncepció. Sopron után Győr Magyarország második, műemlékekben leggazdagabb vidéki városa. Erre a pályázat pofonegyszerűen reflektál: kigondoltak egy sétaútvonalat a Nemzeti Színháztól a Rába túlpartján fekvő, nemrégiben műemléki védettség alá került Kossuth utcáig, s ennek mentén minden fontos épületet felújítanának. Egy múlt század eleji hangulatot tükröző kereskedőskanzent is kialakítanának, ahol az iparos és iparművészeti boltok mellett apró múzeumok állítanák meg a látogatót. Különlegesség a vármúzeum is, amelyet a győri vár kazamatarendszerének összenyitásával hoznak létre. További terveik: Extrém Sportok Parkja, Generációk Palotája, médiaközpont, s nem feledkeznének meg a modern művészetek bemutatásáról sem. A „négy folyó városa” névre büszke Győr külön figyelmet fordítana a partok, sétányok szebbé tételére, s olyan rendszert építene ki, amely a gyakran ingadozó vízszint stabilizálásáért felel. A város közvetítő szerepet kíván játszani Bécs, Pozsony és Budapest között, ám a regionális szerepkör megerősítését szolgáló stratégia nincs kidolgozva. Programjaiba be kívánja vonni az ötven kilométeren belül fekvő, határon túli városokat is, például a csallóközi Dunaszerdahelyt, s kiemelt szerepet kap a pályázatban a világörökséghez tartozó Pannonhalmi Főapátság és a komáromi Monostori-erőd is, de az észak-dunántúli régióban betöltött szerepkör részletesebb kifejtése elmaradt.
DISPUTA Főtér
Hagyomány és újítás: Liszttől a neotechnológiáig
19
DISPUTA Főtér
Bizonytalan finanszírozás
20
nem nyernénk is, arra mindenesetre jó volt a pályázat, hogy a politikai csatározásokat félretéve, több évtizedre végiggondoljuk a város kulturális fejlesztéseit.” A pályázatokból kiderül, hogy a városok többnyire évtizedes álmokhoz, hosszú távú kulturális, infrastrukturális fejlesztéseikhez próbáltak állami vagy EU-s forrást szerezni a cím elnyerésével. Reméljük, hogy a rendezvények sikeresen felkeltik a magánszektor érdeklődést a kulturális szféra iránt.
A pénz nem fog automatikusan dőlni a győzteshez, ezt kijelenthetjük. Az Európai Unió ugyan megjelenik anyagi támogatóként, de ez nem nagy összeg: a támogatás nem lehet kevesebb kétszázezer eurónál és nem haladhatja meg az egymillió eurót. A kulturális fővárosság egy éve a cím birtokosainak eddig átlagosan száz–százhúsz millió eurójába került. Az ötlet gazdájának, Melina Mercourinak azonban igaza volt, amikor azt állította, hogy a kultúra A finanszírozása körüli bizonytalanság elrentábilissá tehető. Az eddigi kulturális sősorban abból adódott, hogy a kormány fővárosok egyértelműen semmiféle kötelezettséprofitáltak az infrastrukAz eddigi kulturális főget nem vállalt előre, haturális beruházásokból. városok egyértelműen csak azt az ígéretet nem Jelentős mértékben megprofitáltak az infrasttekintjük némi garanciánőtt a turistaforgalmuk, a rukturális beruházának, hogy a kiemelt tercsúcstartó Glasgow mássokból. veket beépítik a második félszeres növekedéssel. Nemzeti Fejlesztési TervA kulturális centrumok és a konferencia- be. A városok a pécsi nyilatkozatban álközpontok számottevő vonzerőt jelentet- lást foglaltak a finanszírozás kérdésében tek, s általános jelenség a beruházások is, s ezt eljuttatták a kormányhoz. Ebben megélénkülése, a munkahelyek számának támogatták a kulcsprojektek Nemzeti Fejnövekedése. Ez nemcsak az „utóhasznosí- lesztési Terven keresztül történő finanszítás” időszakában kiemelkedő jelentőségű, rozását oly módon, hogy a győztes város hanem a rendezvény évében is, hiszen ahol tervezett fejlesztéseinek finanszírozása egy évben több száz rendezvényt szervez- mellett terjedjen ki ez a többi város legnek, ott munkalehetőség is akad bőven. fontosabb kulturális célú fejlesztéseinek Nem véletlen, hogy az EU viszonylag cse- támogatására is. Ugyanakkor felhívták a kély támogatása ellenére oly sok város kormányzat figyelmét az európai gyakorigyekszik elnyerni ezt a rangot. latra: a kulturálisfőváros-évek működési és A magyarországi tervek a korábbi át- programköltségeiben átlagban 30–30%-kal lagnál jóval szerényebb költségvetéssel szokott részt venni a központi, a regionális számolnak. A régi tagokhoz képest kisebb (tartományi) és a városi költségvetés, 10%gazdasági erő is szerepet játszott a hazai kal pedig a vállalkozói szféra. Szükségesvárosverseny kiéleződésében: az Uniótól nek tartják az egyharmad arányú központi várható egymillió eurós összeg kiegészül költségvetési támogatást – mivel azonban majd az állami támogatással (amely a becs- Magyarországon nincs pénzügyi erővel bíró lések szerint az összköltség 30–40%-a), s közigazgatási középszint, az emiatt kieső ez azt jelenti, hogy a győztes város mint- egyharmad pótlására közös megoldást kell egy 25–30 milliárd forintkidolgoznia a kormánynyi többletforráshoz jut„Ha nem nyernénk is, zatnak és a győztes városhat. Ez hazai mércével arra mindenesetre jó nak. Felkérték továbbá a mérve jelentős, meghaladvolt a pályázat, hogy kormányt, kezdeményezja Sopron és Eger idei kula politikai csatározáze az Európai Unió megfeturális költségvetését, s sokat félretéve, több lelő szervezeteinél, hogy csaknem annyi, amennyiévtizedre végiggondolnövekedjen az uniós táből Győr vagy Pécs gazdáljuk a város kulturális mogatási összeg, tekinkodik. De még a nagyobb fejlesztéseit.” tettel az európai kulturábüdzsével rendelkező Mislis kohézió erősítésének kolc és Debrecen számára is nagy pénzről fontosságára, s arra a szempontra, hogy a van szó: éves kulturális költségvetésük 65– jövőben az új, szerényebb pénzügyi erővel 70 százalékával egyenértékű összegről. Bu- rendelkező tagállamok rendszeresen adnak dapest esetében viszont csepp a tengerben kulturális fővárost. a címhez társuló támogatás: egytizedét De milyen költségvetési tervezettel állsem éri el a főváros idei előirányzatának. tak elő maguk a pályázó városok? ÁtlagosIgaza lehet az egyik pályázatírónak, nak tekinthető a 30-40 milliárdos költségaki azt mondta munkája értelméről: „Ha vetés. Ez töredéke annak, amit a korábbi
DISPUTA Főtér
kulturális fővárosok költöttek (legfeljebb ható ugyanakkor a debreceni önkormányaz izlandi mini-főváros, Reykjavík költség- zat „áldozatvállalása”: a 75 milliárdos öszvetéséhez mérhető). A városok „önkorláto- szeg 40%-át, mintegy 30 milliárdot állna zása” nyilván azzal is összefügg, hogy a pá- maga a város. Ennek felét, 15 milliárdot lyázatok augusztusi beadása előtt nem volt szánják a kulcsprojektekre, 14 milliárdot tisztázva, hogy az állam milyen formában pedig rendezvényekre. Bízunk benne, hogy és mekkora összegben kíván hozzájárulni a terv elég stabil lábakon áll ahhoz, hogy a fejlesztésekhez. Pécs, Miskolc és Sopron cívisváros tervei nagy részét akkor is megtervezett költségvetése megfelel a 30–40 valósíthassa, ha nem nyer a pályázati vermilliárdos átlagnak, Győré viszont jóval ki- senyben. sebb, mindössze 16 milliárd. Mintha a győriek eleve feladták volna nyerési reménye- Epilógus: döntés után iket, az önkormányzat csak 1,8 milliárdot vállalt a tervezett költségekből. Az átla- A városok a pályázat beadása után is tovább gosnál nagyobb költségvetéssel számolt folytatták kommunikációs kampányukat, három város, Budapest, Eger és Debrecen. egyedül lobbiztak vagy együttműködési A fővárosé valamivel meghaladja a száz- nyilatkozatokat fogalmaztak, sőt érdekes milliárdot (103,8 milliárd), ennek azonban városkoalíciók is köttettek. Az utolsó hekevesebb mint egyötödét (17,3 milliárdot) tekben nemcsak az elképzelések, hanem állná maga a város. A költségekből 92,4 a kommunikációs stratégiák is harcoltak. milliárdot szánnak fejlesztésekre, 6,8 mil- A döntés végül előbb megszületett, mint liárdot rendezvényekre, a többi szervezési azt előzetesen várni lehetett (az olvasók és kommunikációs célokat szolgál. Egyet- tájékoztatása végett megjegyzem, hogy len beruházási terv, a gázaz írás ekkorra lényegégyár rehabilitációja viszi A városverseny leben elkészült, s csak kiel a pénzek nagy részét, zárult, s mostantól sebb módosítás történt a s ez a 79 milliárdos tétel új fejezet kezdődik, szövegen). Pécs győzött, több, mint bármely vidémelyben az együttműami igazából nem számít ki város teljes költsége. A ködésé lehet a fő meglepetésnek, a döntésvidéki városok közül Debszerep. sel szemben azonban az recen és Eger készítette a északkeleti régió két centlegnagyobb, egyaránt közel 75 milliárdos ruma, Miskolc és Debrecen vezetése – az költségvetést. Az egri pályázatban azon- utóbbi erőteljesebben – kifejezte fenntarban feltűnően kicsi az önrész, még 5%-ot tását. A városverseny lezárult, s mostansem tesz ki a 3,4 milliárdnyi saját vállalás. tól új fejezet kezdődik, melyben az együttUgyanakkor ők számolnak a legnagyobb működésé lehet a fő szerep. Bízzunk benne, magántőke-bevonással: 40 milliárd forin- hogy nemcsak a pécsi önkormányzat és a tot terveznek, ami meglepően nagy arány, kormány együttműködéséé, hanem a többi több mint 50%. Budapest azonban még városé is, és a kulturális főváros-év rendezezen is túltesz: 59 milliárd magántőkével vényeivel, a kapcsolódó fejlesztésekkel az kalkulál, ami közel 57%. Példásnak mond- ország többi része is nyerni fog.
21
Európa kulturális fővárosa – 1985-től 2019-ig D. Kovács Zoltán DISPUTA Főtér 22
Beszélgetés Frederic Vincent-nal, az Európai Bizottság felelős biztosának sajtószóvivőjével Az Európai Bizottság Európa kulturális fővárosa pályázattal kapcsolatos további elképzeléseiről – még a magyar pályázat második fordulójának eredményhirdetése előtt – szerettük volna megkérdezni Jan Figelt, a Bizottság kultúráért és oktatásért felelős biztosát. Mivel európai tisztségviselőként semmilyen formában nem akart „beavatkozni” az elbírálási folyamatba, kérdéseinkre sajtószóvivője, Frederic Vincent válaszolt röviden.
■ Az „Európai Kultúra Vá-
rosai” – „Európa Kulturális Fővárosa” (EKF) kezdeményezés az Európai Unió talán leglátványosabb és legsikeresebb programja. Milyen további szándékai vannak az Uniónak, illetve az Európai Bizottságnak e pályázattal? Lehet ez a program esetleg a gazdasági-bürokratikus integráció mellett kevesebb hangsúlyt kapó „kulturális integráció” egyik erőteljes eszköze?
F. V.: Valóban, az Európa kulturális fővárosa projekt az EU egyik legismertebb Közösségi Akcióprogramja, melyet nem a Bizottság, hanem még a tagállamok indítottak útjára 1985-ben Melina Mercouri javaslatára. Ha végigtekintjük az Európa kulturális fővárosa címet korábban elnyerő városok listáját, azt mondhatjuk, hogy jelentős változásokon ment keresztül a program. Kezdetben tényleges fővárosok kapták e címet, mint például 1985-ben Athén vagy 1989-ben Párizs. Később, a szempontrendszer átalakulásával közepes méretűnek, sőt kicsinek számító városok is a kiválasztottak közé kerültek – ezenközben pedig – az egyre jelentősebb siker nyomán – a program is egyre vonzóbbá vált. Így volt ez legutóbb Genovában és Lille-ben is; utóbbi esetében a programok turisták millióit vonzották a városba és körzetébe. Mindehhez természetesen nagyban hozzájárultak a cím elnyerése révén megnyíló pénzügyi lehetőségek, illetve a pályázat mozgósító ereje. És itt elsősorban nem is arról az 500 000 euróról van szó, amely jelenleg a címmel
jár – hiszen ez az összeg az kulturális fővárosok költségvetésének csupán töredéke –, hanem az EU strukturális alapjaiból származó forrásokról, valamint a városok programjai által mozgósítható kormányzati és magánforrásokról. A cím elnyerése valódi kihívás a pályázó városok számára: nemcsak egymással kell versengeniük, de nemzeti szinten is el kell fogadtatniuk programjaikat, s végül európai szinten is jóváhagyást kell kapniuk elképzeléseiknek. E pályázati folyamatban a cselekvésre kész városok rendkívül sok tapasztalatra tesznek szert, és az EU intézményeinek kulturális integrációval kapcsolatos tapasztalataik is bővülnek. Fontos eleme az Unió Európa kulturális fővárosa pályázatokkal kapcsolatos eljárásának a folyamat megtervezettsége. Jelenleg 2019-ig van meghatározva a kulturális fővárosokat adó tagállamok listája és időrendi sorrendje [lásd a … táblázatot], amelyet eredetileg az Európai Parlament 1999-es 1419-es számú határozata szabályozott. 2005 februárjában az Európai Parlament és a Tanács [az Európai Unió Tanácsa] döntése értelmében (2005/649) az „új” tagállamok is felkerültek a listára, és 2009-től kezdődően immáron két – egy „régi” és egy „új” tagállam által jelölt – kulturális főváros megnevezésére nyílik mód.
■ Magyarországon némi zavart okoz a jelölési és kiválasztási folyamat értelmezése – annak kérdése például, hogy a tagállamokon belül zajló pályáztatási folyamat végén hány várost is lehet, illetve kell Brüsszel elé terjeszteni.
F. V.: A fent említett sorrend felállításával, illetve a pályázati kiírás megváltozásával párhuzamosan komoly vita bontakozott ki, elsősorban az Európai Parlamentben, arról, hogyan is lehetne megváltoztatni, finomítani a kiválasztási folyamatot. Ezért néhány hónappal ezelőtt, 2005 májusában, a Bizottság [az Európai Bizottság] egy új rendszer bevezetésére tett javaslatot, melynek megvitatása még folyik az Eu-
■ Meglepetést és némi értetlenséget váltott
ki az a hír, amely szerint 2010-ben a két európai uniós kulturális főváros mellett Törökország is jelezte szándékát a programban való részvételre, mégpedig Isztambul révén…
F. V.: Az Európai Parlament 1999/1419-es, ma is érvényben lévő határozata értelmében Európai Unión kívüli (európai) országok is jogosultak jelöltet állítani az Európa kulturális fővárosa címre. E rendszer értelmében nyílt mód arra, hogy 2007-ben Luxemburg mellett a romániai Nagyszeben, 2008-ban pedig a brit Liverpool oldalán a norvég Stavanger is a cím birtokosa legyen. Törökország – még egyszer hangsúlyozom: a jelenleg érvényes eljárási rendszer által megengedett módon – valóban jelölte Isztambult kulturális fővárosnak. Hozzá kell tennem, hogy az eddigi egyetlen alkalom, amikor több mint két város viselte a címet, 2000-ben, a millennium kapcsán adódott: akkor kilenc város (Avignon, Bergen, Bologna, Brüsszel, Helsinki, Krakkó, Reykjavik,
Prága és Santiago de Compostela) részesült a megtiszteltetésben. A Bizottság által javasolt, még érvényben nem lévő rendszer nem engedélyezi majd harmadik országok számára, hogy pályázzanak a kulturális főváros címre.
■ Milyen tanácsokat, útravalót ad a versengő magyar városoknak, illetve a címre a későbbiekben pályázóknak?
F. V.: A pályázati folyamat menetrendjének kijelölése és a kiválasztási folyamat feltételeinek tisztázása révén az Európa kulturális fővárosa program reményeink szerint még a korábbiaknál is népszerűbb és sikeresebb lesz. Az elmúlt húsz esztendőben kiteljesedő elképzelés, az elnyerhető kulturális fővárosi cím a nyertes városoknak igen sokat jelent. Rendkívül jó látni az érdeklődést, hogy például a 2010-es év kapcsán mily sok német és magyar város nevezett be ebbe a nemzeti és európai szinten is nemes vetélkedésbe, vagy hogy a később kulturális fővárosokat adó országokban, például Franciaországban miként kísérik figyelemmel a jelenlegi pályáztatási folyamatot. A Bizottság, illetve az EU nem szeretné – mondjuk a Nemzetközi Olimpiai Bizottság mintájára – minden részletében szabályozni ezt a versenyt, ugyanakkor igyekszik ügyelni arra, hogy csak olyan városok nyerhessék el a címet, melyek minden szempontból képesek megfelelni az azzal járó kihívásoknak. Ebből a folyamatból minden részt vevő város profitálhat, nem csupán a nyertesek…
DISPUTA Főtér
rópai Parlamentben és a tanácsban. Az új rendszert – mely elsősorban a városok közötti verseny fokozását célozza – várhatóan az elkövetkező hónapokban fgadják el (lásd a magyarázatot), és az elképzelések szerint 2007-től lépne életbe: tehát csak a 2013-ban Franciaországban és Szlovákiában kijelölendő kulturális fővárosokat érintené. Eladdig a tagállamoknak jogilag csak egy város jelölésére van módjuk. Ugyanakkor amennyiben az Európai Parlament és a tanács elfogadja az új tervezetet, már a 2010ben városokat jelölő tagállamok is részesülhetnek az ún. „Európai ellenőrző testület” (European Monitoring Panel) működéséből fakadó előnyökből. Ennek a – főként az elképzelések ún. „európai hozzáadott értékét” vizsgálni hivatott – testületnek a keretei között szakértők csoportjai nyújtanak segítséget a kiválasztott városoknak programjaik megvalósításában. A változások a finanszírozást is érintik, melynek fedezetét a kulturális keretprogramok (jelenleg a „Kultúra2000”) jelentik. 2007-től, az EU új költségvetésével párhuzamosan új kulturális keretprogramunk is lesz („Kultúra2007”), melynek részletei még tárgyalás alatt állnak, de például a tervek szerint a mostani 500 000 euró/kulturális főváros támogatás városonként 1,5 millió euróra nőne. Szeretnénk, ha ezt az új pénzügyi rendszert mihamarabb sikerülne elfogadtatni; jelenleg a brit elnökségen múlik, hogy ez sikerül-e ez év végéig.
23
Sikerre ítélve – az Európa kulturális fővárosa cím története Az „európai népek barátságának erősítését” célul kitűző „európai kultúra városa” kezdeményezést az akkor még Európai Gazdasági Közösség nevet viselő integráció Minisztereinek Tanácsa 1985. június 13-án indította útjára Melina Mercouri görög kulturális miniszter javaslata alapján (1985/ C153/O2 határozat). A 2004-ig érvényes eredeti – az európai integráció kulturálisvárosi vetületével szemben is nem kevés idealizmusról tanúskodó – elképzelés szerint minden tagállam egy várost jelölhetett a címre, illetve az azzal kapcsolatos rendezvények megszervezésére. A később megváltoztatott szabály szerint az integráció akkori tagjai ábécérendben jelölhették városaikat a címre, azok elfogadása pedig nem közösségi akcióprogram keretében, hanem kormányközi alapon történt. 1990-ben a Közösség kulturális miniszterei egy újabb, kiegészítő rendezvény elindításáról határoztak (1990/C 162/01 határozat). Az „Európai kulturális hónap” rendezvény elsősorban „Az európai kultúra városa” címmel kapcsolatos, a Közösségen kívül is megjelenő érdeklődés formába öntésére törekedett, valamint igyekezett figyelembe venni a kelet- és közép-európai politikai változásokat is. Az 1990 novemberében útjára induló „Európai kulturális hónap” 1992–1999 között kilenc várost érintett.
DISPUTA Főtér
1992-ben a Miniszterek Tanácsa újabb „Az európai kultúra városai”-nak 1996 után történő kiválasztását illető javaslatokat tett (1992/C 1501 és 1992/C 336/02 határozatok). Ezek értelmében kezdeményez-
24
ték, hogy a kiválasztás felváltva történjék a tagállamok és az Unión kívüli államok városai között, hogy az egymás után következő években a kiválasztandó városok ne ugyanabból a földrajzi környezetből kerüljenek ki, illetve hogy a városokat párosával jelöljék. 1994-ben az „Európai Kultúra Városainak Hálózata” elkészítette az első tanulmányt „Az európai kultúra városa” és az „Európai kulturális hónap”-programban korábban részt vevő városok tapasztalatairól, illetve a programokkal kapcsolatos általános észrevételekről. A 2000-es millennium kapcsán, szakítva azzal a hagyománnyal, hogy évente csak egy uniós kulturális fővárost jelölnek ki, kilenc város kapta meg „Az európai kultúra városa” címet (Avignon, Bergen, Bologna, Brüsszel, Krakkó, Helsinki, Prága, Reykjavík és Santiago de Compostella). A 2001–2004 közötti időszakra, a fenti javaslatokat is figyelembe véve, hét várost jelöltek: 2001: Rotterdam és Porto; 2002 Brugge és Salamanca; 2003 Graz; 2004: Genova és Lille. Emellett pedig három várost kértek fel az „Európai kulturális hónap” megrendezésére: 2001ben Baselt és Rigát, 2003-ban pedig Szentpétervárt. A fenti, részben átmenetiséget és a szabályozás pontosításának szükségességét mutató időszakot 1999-ben egy sor jelentős változás követte: az Európai Parlament és az Európai Unió Tanácsa döntése értelmében (1419/1999/EC döntés) „Az európai kultúra városa” kulturális kezdeményezést a „Közösségi Akcióprogram” szintjére emelte. A 2005-ös esztendővel kezdő-
Az első 15 várost végül a következő sorrendben nevezték meg: 1985 Athén (Görögország), 1986 Firenze (Olaszország), 1987 Amszterdam (Hollandia), 1988 Berlin (NSZK), 1989 Párizs (Franciaország), 1990 Glasgow (Egyesült Királyság), 1991 Dublin (Írország), 1992 Madrid (Spanyolország), 1993 Antwerpen (Belgium), 1994 Lisszabon (Portugália), 1995 Luxembourg (Luxembourg), 1996 Koppenhága (Dánia), 1997 Thesszaloniki (Görögország), 1998 Stockholm (Svédország), 1999 Weimar (Németország). Jóllehet az eredeti, 1985–2004 közötti periódusra vonatkozó hivatalos eljárások „Az európai kultúra városai” névvel illették a címet, sok város, saját döntése alapján, e címet egyszerűen az „Európa kulturális fővárosa” elnevezésre változtatta. Az Európai Unió „Kultúra 2000” programja – melynek többek között a 2000–2006 között a címet elnyerő városok pénzügyi támogatása is a célja – már ez utóbbi néven, „Európa kulturális fővárosa”-ként utal a kiválasztott városokra. Az „Európai kulturális hónap” első résztvevői: 1992 Krakkó (Lengyelország), 1993 Graz (Ausztria), 1994 Budapest (Magyarország), 1995 Nicosia (Ciprus), 1996 Szentpétervár (Oroszország), 1997 Ljubljana (Szlovénia), 1998 Linz (Ausztria) és Valletta (Málta), 1999 Plovdiv (Bulgária). Az „átmeneti időszak” kulturális fővárosai: 2001 Rotterdam (Hollandia) és Porto (Portugália), 2002 Brugge (Belgium) és Salamanca (Spanyolország), 2003 Gracz (Ausztria), 2004 Genova (Olaszország) és Lille (Franciaország).
Az Európa kulturális fővárosa cím odaítélésére javaslatot tevő országok sorrendje, 2005–2019: 2005 Írország – Cork, 2006 Görögország – Patras, 2007 Luxemburg – Luxemburg + Nagyszeben (Románia), 2008 Egyesült Királyság – Liverpool + Stavanger (Norvégia), 2009 Ausztria, Litvánia, 2010 Németország, Magyarország, 2011 Finnország, Észtország, 2012 Portugália, Szlovénia, 2013 Franciaország, Szlovákia, 2014 Svédország, Lettország, 2015 Belgium, Csehország, 2016 Spanyolország, Lengyelország, 2017 Dánia, Ciprus, 2018 Hollandia, Málta, 2019 Olaszország.
dően új kiválasztási eljárásról döntöttek, és a címmel kapcsolatos EU-s tervezés és elbírálás rendszere is új kereteket kapott. Ettől kezdve tehát az „Európa kulturális fővárosa” cím odaítéléséről az Európai Bizottság javaslatára az Európai Unió Tanácsa dönt, figyelembe véve a címet elnyerő városok számára szükséges legalább négyéves felkészülési idő szükségességét (azaz legalább ennyivel korábban ki kell jelölni a cím tulajdonosát). Lépések történtek a pályázati kiírás kritériumrendszerének finomítására is, és határozat született arról, hogy lehetővé teszik a kontinens Európai Unión kívüli államai számára is, hogy javaslatot tegyenek az „Európa kulturális fővárosa” cím odaítélésére, valamint meghatározták a 2005–2019 között városokat jelölő országok listáját. Az Európai Bizottság – az új tagállamok közelgő felvételére való tekintettel – 2003 novemberében javaslatot nyújtott be a fenti, 1419/1999/EC döntés módosítására, mely szerint 2009-től kezdődően az „Európa kulturális fővárosa” cím odaítélésekor figyelembe kell venni az újonnan csatlakozó országokat is. Javaslatok születtek a pályázati kiírások módosítására is, többek között pl. arra is, hogy – a versenyt erősítendő – majdan minden tagállam legalább két várost terjesszen az Európai Parlament, az Európai Unió tanácsa, a Bizottság, illetve a Régiók Bizottsága elé elbírálásra. Jóllehet 2005 februárjában az Európai Parlament döntést hozott arról, hogy a 2004 májusában belépett 10 új tagot is felveszi az „Európa kulturális fővárosa” címre javaslatot tevő országok közé, illetve hogy
2009-től kezdődően – tekintettel a bővítés hatásaira – minden évben immáron két kulturális fővárosi cím adományozására nyílik lehetőség (egy „régi” és egy „új” tagállamból), ekkor még nem került sor a pályázati kiírás és eljárás fent javasolt módosítására. Ezeknek az indítványoknak egy új eljárási rendbe való beillesztésére csak 2005 májusában született javaslat: ez figyelembe veszi az eltelt húsz év folyamán bekövetkezett változásokat, megjelöli a korábbi rendszer gyengeségeit és hiányosságait, s ösztönzi a tagállamokat, hogy nemzeti keretek között városok közötti versenyben dőljön el, kit is javasolnak az „Európa kulturális fővárosa” címre. A verseny felügyeletére „vegyes” (azaz nemzetközi, az EU szakértő képviselőiből és a tagállamok által megnevezett szakértőkből álló) bírálóbizottságok felállítását javasolja, hat évvel az esemény megrendezése előtt elindítandó, kétfordulós pályázati folyamat keretei között (továbbra is a kívánatosnak tekintett négy éves felkészülési ciklus szükségszerűségét szem előtt tartva). Javasolják továbbá egy ún. „Európai ellenőrző testület” (European Monitoring Panel) felállítását, melynek az európai intézményekből válogatott tagjai a jelöléstől az esemény megrendezéséig tartó felkészülési időszakban tanácsokkal látják el a kiválasztott városokat, valamint azt is, hogy változzon a címet elnyert városok közvetlen finanszírozásának rendszere is. A javaslatok azonban – ha el is fogadja őket az Európai Parlament – csak 2007től lépnek majd hatályba, azaz csak a 2013ban kulturális fővárosi címre pályázatot hirdető országok (Franciaország és Szlovákia) esetében.
DISPUTA Főtér
Kritikából építkezni – a „Palmer-jelentés” Az Európai Bizottság az „Európa kulturális fővárosa” pályázati folyamat tanulságainak vizsgálatára és az eljárási rend egyes elemeinek értékelésére 1994 után 2004 végére újra elrendelte egy kritikai tanulmány elkészítését. Az interneten és nyomtatásban is szabadon hozzáférhető ún. „Palmer-jelentés” áttekinti az 1985–94 közötti időszakban Az európai kultúra városa címet elnyert települések tapasztalatait is, de elsősorban az 1994–2004 közötti időszak tanulságait igyekszik összegezni. Jóllehet eredeti szándéka szerint minden egyes várost a maga feltételrendszerében vizsgált, a Palmer-jelentés általános – egyebek mellett pénzügyekre, lebonyolításra, társadalmi és turisztikai hatásokra, szervezeti keretekre vonatkozó – megállapításai nem csupán a saját rendezvényeikre visszatekintő városok vagy éppen az Európai Bizottság, hanem minden a későbbiekben pályázó város számára rendkívül hasznos olvasmányt jelentenek. A jelentés angol és francia nyelven elérhető az alábbi internetes címen: http://europa.eu.int/comm/culture/eac/sources_info/studies/ capitals_en.html
25
Vass Tibor
Fixa ideálok I. T.m.f. Anyám egyszer furcsa döntés elé került, ez izgat adott esetben (tudjuk: mint az állat) anyámmal kapcs. főképpen, talán azért, mert nem oly régen történt mindez, anyám egy több mint furcsa (későbbiekben: t.m.f.) döntésbe hajszolta bele magát, vagy sodródott csak úgy vele, irányíthatatlan az élet, szerinte el kellett döntenie, apámmal tartja-e a kapcs., vagy velem és csatolt részeimmel. Döntött és hosszú hónapokig nem beszéltünk. (Apám ezt megelőzően t.m.f. döntésbe hajszolta bele magát, vagy sodródott csak úgy vele, irányíthatatlan az élet, szerinte el kellett döntenie, fiának tekint-e vagy sem, döntött és hosszú hónapokig nem beszéltünk.) Aztán t.m.f., felkerestem őket, talán mert nem bírtam döntésük súlyát viselni tovább, nehezen szóltunk újra egymáshoz, aztán helyreállt, mondhatni, minden a legnagyobb rendben.
DISPUTA Macskakő
Anyámat nem kérdeztem soha, mi vitte erre rá, t.m.f., anyám nem mondta soha. Apámmal beszélni erről nem kell, nem lehet, adott az eset, szegény embert a kórság is húzza.
26
Mintha nem történt volna semmi – íme a vérbeli „nem sok sem”. Jómagam békés paraszt, aki úrrá lesz a helyzeten. Egyesek szerint ettől tán még nem leszek nulla, nem ettől leszek az. Mint az állat. Anyámon, t.m.f., a helyzet lesz mindig úrrá, fortyogva az adott tényállást szolgálja. Anyámból anyám, apámból apám lett újra, mintha kezdhetném az egészet magolni elölről – velejét venni így lehet súlyosabb dolgoknak.
II. Kiadvány Volt időszaki Anyám: se istenem, se hazám. Van időszaki 1. Sehannai Se is, se ha. Van időszaki 2. Váll alatt Lennék Valakié Rt. Van időszaki 3. Anyámról hagyok nyomot a hálózaton Nem vagyok senkinet. Van időszaki 4. Tá-tok (Anyám lallaláinak díszes tartójába) Vagyok, mint mindenembe(n): (n)-ség. Éjszak. Folk. Ti-tok: idegesség. Vasérces. Mesze: fény. Lesz időszaki 1.
Lesz időszaki 2. (Lid._okain) Hogy látva ássanak.
DISPUTA Macskakő
Rokona, boldog is. Merőse.
27
Cselenyák Imre DISPUTA Macskakő 28
Egy vasárnap délután Kattognak alattam a kerekek. Növekszik a távolság szülőfalum és köztem, ahogyan az idő is gyermekkorom és harmincas éveim között. Nyolc esztendős lehettem. Egy vasárnap kora délutánján a falu mozija előtt toporogtam, szépen ünneplőbe öltözve, ahogy a szokás megkövetelte, s ahogyan körülöttem a többi gyerek. Vártuk a szovjet partizánfilmet. Tenyeremben izzadt egy forint ötven fillér, amit nagymamától kaptam, vagy inkább kiérdemeltem, mert délelőtt templomban voltam. Vártuk a jegyeladót, a gépészt, szóval vártuk, hogy kinyissák a mozit, hogy beléphessünk a csodák termébe, ahol a székeknek, falnak különös a szaga, s a vászon titokzatosan fehérlik, és jó előre izgultunk azért, amit látni fogunk. Akik a szombat esti vetítést már látták, lélegzetelállító híreket terjesztettek: egyfolytában háború, egyetlen orosz partizán ezer németet sorozatol le! Nem csoda hát, ha fölfokozott várakozással tekintettünk az előadás elé, és szorongtunk, hogy bejussunk. A mozi szomszédságában állt a Termelő Szövetkezet tatarozás alatt lévő irodaháza. Falait már bevakolták, új cserepei rendben sorakoztak a tetőn, de ablakain még ott virított a mésszel hanyagul rámázolt X, jelezvén: vigyázat, ez már üveg. Az épület felől éppen jött a Gáti fiú, aki nemrég még a mozira várakozók között türelmetlenkedett, viszont az imént félrevonult, akadt valami kisdolga. Gáti hetedikbe járt, szinte felnőtt ember – én akkor alig tudtam elképzelni, a manóba lehet ilyen felső osztályba járni. Gáti nagy volt és erős, már felnőttesen viselkedett – a napraforgómagot ki bírta bontani a szájában, és káromkodni jól tudott – ezért némiképp meglepett akkor mindnyájunkat, hogy arcán kisfiús megszeppenést láttunk. – Telefon van a téjeszirodában! – kiáltott a nagyobb fiúk felé, s jelentőségteljesen meglódította a fejét. Szavai valódi fölbolydulást okoztak. Az idősebb fiúk nyomban elhagyták a mozibejárat közelében lévő kiváltságos helyüket, s Gáti nyomába tódultak, aki visszaindult az irodaházhoz. Én is követtem őket néhány kisebb társammal – ebből kimaradni! –, bár nem voltam meggyőződve afelől, hogy helyesen cselekszem. Átbotorkáltunk az udvaron, ahol törmeléktéglák, malteros gerendák, zsaludeszkák gondatlanul otthagyott halmazai csúfosodtak. Az épülethez érve
Gáti mindjárt be is lépett a nyitott ajtón, a többiek először körülkémleltek, csak aztán követték. Ha ők, hát én is! Csupasz falú folyosóba kerültünk, a levegőben friss malterszag terjengett. A bátrabbak már mélyen bent voltak, én menekülésre készen, behúzott nyakkal valahol a csapat vége felé araszoltam. A társaság megtorpant egy szélesre tárt, festetlen ajtó előtt. Még nem láttam be a terembe, de a hirtelen támadt izgatottságból megértettem, a kritikus helyhez értünk. Gáti meg egy másik hihetetlen elszántsággal belépett a rejtélyes szobába – csodáltam őket ezért! Aztán még páran beljebb húzódtak, így végre megpillanthattam azt a titokzatos tárgyat, amit eddig csak filmekben láttam. A terem közepén állt egy terebélyes, sötétbarna pácos íróasztal, s rajta egy félelmetes megjelenésű, fekete telefon. Úgy gőgösködött ott, mint valami támadásra készülő muflonfej, melynek az asztal a teste. Falhoz erősített zsinórjával olybá tűnt, ki van kötve a vad jószág. – Jön valaki! – hadarta el egy száj. Összerezzentünk, mint a hetes csibék, már épp a menekülést latolgattuk, mire egy másik visszafojtottan fölvihogott. – Csak ijesztget, nem is jön senki! Gáti odasomfordált a telefonhoz, mindjárt fölemelte a kagylót. Elhűlve láttuk, ahogy a füléhez teszi, szájához illeszti akár a filmekben. Én többedmagammal nézni is alig mertem; egymáshoz bújva szorongtunk a folyosón, azon rettegve: mi fog most történni Gátival? Abban biztos voltam, hogy ebből jó nem származik. – Tekerd meg a kurbliját! – tanácsolta egy félelemtől átitatott hang. – Hagyjátok, menjünk innen – nyöszörögte valaki mellettem. Gáti nem tágított, nem volt az a fajta fiú, aki megijed egy telefontól. Megkapta a tekerőjét és kettőt hajtott rajta. Bennünk megállt az ütő, és most már holtbiztosra vettük, hogy bűnt követtünk el. Azt lestem, merre lehet szaladni. Ekkor Gáti szemöldöke megrándult, szája lekonyult, arca megnyúlt – szóval rémületes pofát vágott. Lecsapta a kagylót, megugrott, mint az árkot ugró bak. – Beleszóltak! Beleszóltak! – mekegte, s bizony átgázol rajtunk, ha nem vagyunk résen. De mi már egymást tiporva menekültünk kifelé, miközben a fejünk körül csap-
kodta denevérszárnyait a rettegett szó: beleszóltak! – Látjátok, én megmondtam! – kiabálta egy szemrehányó, diadalmas hang. Riadt dongással rajzottunk ki a szabadba, mint idegen méhek, akiket kivertek a kaptárból. Néhányunk el is botlott, én megúsztam, csak a térdemet ütöttem be az ajtófélfába. Ünneplőnadrágjainkat alaposan
megviselte a rendkívüli eset. Úgy festettünk, mint egy vert sereg. A háborús film mellbevágó élménye alatt lassan elfelejtődött a „kaland”. Nem is értem, hogy több mint húsz év után, a főváros felé robogó vonatban, miképp jutott az eszembe. Talán a kupé oldalán díszelgő kép az oka, amelyen Puskás Tivadar több mint száz évvel ezelőtt megalkotott telefonközpontja volt látható.
A tavalyi sikeres kezdet után a Debreceni Könyvszemle az idén is lehetőséget teremt hazai és határontúli könyvkiadók és könyves műhelyek bemutatkozására. Október végéig több mint ötven kiadó jelezte részvételi szándékát. A II. Debreceni Könyvszemlét a Debreceni Nyelviskola Kft. rendezi, Debrecen Megyei Jogú Város és a Debreceni Egyetem támogatásával a Debreceni Egyetem főépületében. Tavaly a legnagyobb figyelem Esterházy Péter Termelési-regény című remekművét övezte. A kortárs magyar irodalom népszerűsítésének jegyében díszvendégként az idén Nádas Péter lesz jelen a könyvszemlén, aki az Alföld folyóirat meghívására érkezik Debrecenbe december 9-én. Ekkor kerül sor egy, a XX. századi közép- és kelet-európai abszurd drámával foglalkozó kerekasztal-beszélgetésre is. A magyar irodalom klasszikusai közül a rendezvény idén Örkény István életművének bemutatására vállalkozik. December 8-án az író özvegye, Radnóti Zsuzsa lesz a vendég, aki egyben az Örkény-hagyaték gondozója is. Ugyanezen a napon Mácsai Pál is fellép az Örkény István önéletrajzi írásain alapuló műsorával, de a könyvszemle közönsége Háy János íróval is találkozhat, aki 1989 óta folyamatosan jelen van az irodalmi életben. A debreceni költő, Kiss Tamás verseit Kobzos Kiss Tamás idézi meg a továbbiakban, portrét pedig a Debreceni Városi Televízió filmje rajzol az alkotóról. Ezen túl helyet kap a könyvszemlén a Nagy Könyv programsorozat; s a meghívottak között lesz Tóth Tamás Boldizsár, a népszerű Harry Potterkönyvek fordítója.
DISPUTA Macskakő
II. Debreceni Könyvszemle: 2005. dec. 8–10.
29
Balla D. Károly
A keselyű Örök pokolra ébresztő szava ha felhangzik a dögmadárnak, dermed a friss halott és hallgatnak a mennyek. A sors köröz és mintha hullana, zuhan, akár ha sújt istennyila, csőréből szerte csap a véres permet, nem ismer bűnt és tétova kegyelmet, begyében már az áldozat maga. Ne bízzatok hát abban: lesz, ki hallgat, s feloldja majd az átöröklött vétket és üdvöt nyújt, mint ostyát s bort, felétek! Madár ha vijjog, gondoljatok arra, hogy alvilági induló lehet, s az ördög fújja lelketek felett!
Kelepce Az ördög fújja lelketek felett az indulót, hogy hártyátok hasad! Nagy érdemekből semmi sem marad és ingyen egyik szent sem oszt kegyet.
DISPUTA Macskakő
Tudások fáján ősi bűn terem, a törzsről véres, izzó lomb szakad, habos pofával rácsot rág egy vad s lidérces lángban ég a cinterem.
30
Vajon az ördög késztet ennyi átkot vagy mégis mindez álmotok kalandja és belső tűztől ég a csábos csapda? Talán ezért is szór a szél zsarátot és szívetek a jég azért nem védi, hogy tudjátok meg, mit tesz egyre égni.
LÉK – irodalmi alkotókör Sokfelé esik szó az irodalomról manapság. Televízió, egyetemek, szerkesztőségek, olvasókörök, internet – sorolhatnánk. Vannak azonban írói alkotókörök manapság is. A LÉK nem éppen az, de valami hasonló. Intézményesülésére tett bármilyen eddigi kísérlet kudarcba fulladt – nem lett folyóirata, nem szervezett író-olvasó találkozókat, még alapítvánnyá sem sikerült alakulni. Ehelyett hosszú éveken át kéthetente rendszeresen találkozott néhány (bizonyos időszakokban néhány tucat) ember, és meghallgattuk egymás írásait. Szép csendben a LÉK élte az irodalmat. Az irodalom élt minket ezeken a – jobbára – csütörtöki estéken. Ahol épp helyre leltünk – a Magyar Irodalmi Intézet Könyvtárától a Sziget Könyvesbolton, kollégiumi termeken, Uzonyi Ferenc festő műtermén és az Újkerti Közösségi Házon át a Református Egyetemi Gyülekezet ifjúsági helyiségéig számtalan helyen megfordultunk. Időnként nagyobb szabású előadóesteket is tartottunk Debrecenben, illetve egy alkalommal Nyíregyházán. 2003-ban az akkori alapító vezető, Vida Virág egy LÉK-antológia kiadását is megszervezte. Nehéz, ugyanakkor biztonságot adó érzés belegondolni abba, hogy nyolc évig rendre volt egy folyamatosan cserélődő társaság, akik leírt megmunkált szavakat olvasni vagy hallgatni jönnek össze. Minden a légtérben történik, a dadogó, hallgatag vagy éppen színészi módon markáns versolvasásokat a poharakba csorgó tea vagy bor hangjai ölelik körül. És persze a taps, mely mindenkinek jár, de intenzitása beszédes is lehet. Ha azt kérdezik tőlem, mi a LÉK, legszívesebben azt felelném, néhány meleg pillanat, ahol befelé figyel a lélek. De nem ez az igazság, mert e LÉK ezerféle, ahány tagja van, annyiféle – és mindenki tagja, aki egyszer már volt egy esten és szívesen eljönne még egyszer. Elsősorban amatőr. Bárki, bármit, megkötés nélkül. A befogadóközösség heterogenitása miatt valakinek mindig tetszik, azaz mindig élményt okoz az írás – a gyakorlat szerint, legalábbis. Valaki mindig kap valamit. Vannak azonban, akiknek az irodalom még szorosabban összefonódott az életükkel, akik már hosszabb ideje és tudatosabban művelik az írást. Annyi fogja őket össze, hogy ők a sok hely közül a LÉK-ből is indultak. Az ő írásaikból készült mostani válogatás nem tükröz, nem reprezentál, de egy kicsit emlékezik – jó itt is együtt lenni. (További információ: lek.uw.hu,
[email protected]) Lapis József
Farkas Arnold Levente
D. u. Leültem a színház és a zárda között. Az előadásra várni kell. Rágyújtottam egy cigarettára. A zárda persze már rég nem zárda. Ha zárda volna, be se engednének. Most tehát férfi vagyok. A zárda már régen gimnázium,
vécében két lány vihorászott. Tovább mentem, de nem találtam másik vécét. Fölmentem az emeletre. Láttam, hogy üres a vécé. Bementem. Nem volt jel rajta. Egy férfi vécét a piszoárokról lehet felismerni. Ebben a vécében nem voltak piszoárok. Ötödik jelenet. A kis vak herceg. Jól csak a szívével lát az ember. Ami igazán fontos, az a szemnek láthatatlan. Ahogy ott ültem, az jutott eszembe, hogy egy parfümöt lehetne ezzel a szlogennel reklámozni. Persze a beszéd félreértések forrása. A herceg a hallgatás előtt. Nincs sötétség, csak a vakság tökéletes.
DISPUTA Macskakő
vagy ahogy itt mondják, líceum. Az előadás a líceumban van. Debrecenben is így van, a színház és mögötte az Ady. Bementem vécére. A portás A sógunt olvasta. Azt hiszem, ebből készült a film. A földszinti
31
Tóth Barna
Ostobizmus (töredékek)
DISPUTA Macskakő
1.
32
A csüngőshasú vietnámi malac inkább emlékeztet a vaddisznóra, mint az egyszerű sertésre. Kisebb, mint a házi malac, fekete és elképesztően izmos. A „kiegészítő munkát kínál” rovatban találtam azt a munkát. Egy öreg néni malacait kellett rendben tartani. Délutánonként bekeverni nekik a moslékot meg kimosni az itatóvályúkat slaggal. Ilyenkor enni és inni is adni kellett nekik; reggel, délben és késő este ezt az öreg néni intézte. Hetente kétszer ki is kellett ganézni a malacok alól. – Ganéjozott már, lelkem? – kérdezte a néni. Azt mondta, úgy nézek ki, olyan „sápadt” vagyok, mint aki még sohasem dolgozott. Mondtam neki, hogy én még sohasem dolgoztam. Láttam rajta, hogy valami ilyesmit gondolt: akkor meg mi a francokat akar maga, lelkem. Az ólajtó félfáját szanaszét rágták a malacok. Két helyen vastag lánc volt felszögelve, hogy azt rágják. Áthívtuk a szomszédot, hogy mutassa meg nekem, hogy kell ganézni. A szomszédnak erős istállószaga volt és ordítva beszélt. Mondta, hogy feltétlenül szerezzek gumicsizmát, negyvenhatosat vagy negyvenynyolcasat. Feltétlenül szerezzek, ezt többször is elmondta. Azért kell negyvenhatos, hogy elférjen benne a kapca. Ezt a szót megjegyeztem, másnap bementem a nyelvészeti tanszéki könyvtárba és megnéztem a Bakos-féle Értelmező Kéziszótárban, hogy mit jelent. Délután megbámultak a buszon: vállamon táska, jobb kezemben Bornemisza Péter prédikációi, amik már nem fértek a táskába – bal kezemben egy pár gumicsizma. Főleg a malacól belsejéből volt problémás kilapátolni a szart; az ól másfél méter magas volt, és túl szűk is ahhoz, hogy a lapáttal normálisan elférjek benne. Először bentről dobáltam ki a disznószart előre, a körbekerített részbe, onnan talicskára hánytam és eltoltam hátra a többihez. Cuppogott a gumicsizmám a disznószarban. Néha megvakargattam a moslékkeverő fával valamelyik malac hátát; az állat ilyen-
kor nyögni és fosni kezdett az élvezettől. Az egyik ól sarkában a malacok fölszedték a betont. Egyszer az öreg néni az összegyűlt disznószart vitette el; egy Robur platójára lapátolta fel egy nagydarab, dülledt szemű legény. Csepergett az eső; csapódott szerteszét a trágyalé. – Trágyát hányni nem túl jó –szólalt meg a dülledtszemű –, de beveszek ebből egy szemet, és máris jobb a közérzetem! A lapátot a mellkasának támasztotta, kivett munkáskabátja zsebéből egy laposüveget és ivott belőle. Négy malac volt, mind a négy külön ólban. Az egyiknek éppen kismalacai voltak. Szarhányás közben véletlenül belerúgtam az egyik kismalacba. Visítani kezdett. Az anyja nekem rontott; ha nem lett volna rajtam a gumicsizma, szétcincálja a lábam. Hiába ordítottam és vertem a fejét a lapáttal. Alig tudtam átmászni a palánkon; odaszorította a lábam a falhoz. Fél lábon szökdelve igyekeztem a házhoz, mielőtt még szétdönti az állat az ólat. 2. – Mi lenne, ha csinálnék ide egy lyukat? Egy csinos lyukat fogok idecsinálni –mondta Repeta, széthajtogatta az összecsukható körömollóját és spirálfüzetének egyik féligírt lapjának a közepébe egy lyukat kezdett vágni. – Megsemmisítem a lapom közepét. A lapom közepébe teszem a semmit. Semmit csinálok a lapba. Belecsinálom a semmit – ezeket mondogatta, miközben elmerült arccal próbált szabályos kört vágni. Előző hét végén Noé a fülbevalóját akarta visszatenni a fülébe, de csak nehezen ment. – Begyógyult – mondta nevetve. Repeta hanyatt feküdt az ágyon, felemelte a füzetet és a lyukon keresztül kezdte szemlélni a szobát. – A semmin át nézem a világot. Az ürességen át mindig csak a világ egy-egy részét látom.
3. Egyszer csak beköltözött hozzám egy lány, akit még sohasem láttam. Repeta ismerőse volt; új albérletbe akartak költözni a lakótársaival, de az új hely az utolsó pillanatban mégis visszamondta a dolgot – a lányoknak nem volt hová menniük. A másik két lány ismerősöknél húzódott meg, amíg nem találnak új lakást. Még soha senkivel nem laktam együtt. A kollégium más; ott eleve nincs magánélet; az albérletben lehetnek az embernek titkai – kivéve, ha együtt lakik valakivel. „Átmeneti állapot; irtózom tőle. Olyan, mintha egyikünk a másik vendége lenne, csak éppen nem tudjuk, hogy én az övé vagy ő az enyém.” Két kiismerhetetlen lánnyal találkoztam életemben. Az egyik Noé volt, a másik pedig ez a lány, vagyis Laura. De Laura jóval egyszerűbben volt kiismerhetetlen. Nagyon nagy örömöt vagy nagyon nagy szomorúságot tudtam neki okozni apró dolgokkal – de sohasem tudtam, hogy mivel hatok rá, és azt sem, hogy azzal éppen hogyan. Hogy ne nyikorogjon a szobája ajtaja, drótból alátétet hajlítottam, és ezzel fentebb emeltem az egészet. Ketten tettük vissza az ajtót a helyére; én emeltem, ő pedig irányította, hogy betaláljon a pöcök a lyukba. Étolajjal meg is olajoztam, hogy könnyebben csússzon a helyén. Laura a kelleténél is jobban örült neki; attól féltem, hogy a nyakamba ugrik. 4. „...és az ember nem bírja tovább. Kosztolányi saját nyelvet és saját írásrendszert dolgozott ki. Ezen a nyelven írta a titkos naplóját. Nyilván azért csinálta, hogy rajta kívül senki ne tudja elolvasni azokat a lapokat. Feltehetnénk a kérdést, akkor miért írta le. Vagy miért nem éget-
te el. A napokban jutottam el arra a pontra, hogy szilárdan állíthatom, megértem őt. Tegnap az egyetem leghosszabb hajú lányának mondtam el sirámaimat. Nem akartam elmondani neki; nem is ismerem anynyira, hogy ez indokolttá tenné ezt a fokú közvetlenséget – csak éppen ő volt ott akkor, amikor kitört belőlem. Persze az is lehet, hogy, ha nem ővele beszélgetek éppen, nem törnek ki belőlem ezek a dolgok. A lánynak nagyon hosszú haja volt; csak régi festményeken látni ilyet; osztrák vagy orosz hercegnők ülnek öblös karszékekben, fodros estélyi ruhában, hajuk a földet söpri vagy az ölüket takarja; mellettük áll ifjú férjük vagy jövendőbelijük katonai egyenruhában, karddal az oldalán. Az üstökösfarkú aranyhal jutott az eszembe; a hal farokúszója hosszabb, mint maga a hal. A farokúszó vége olyan vékony, mint a hártya; átlátszó, és néha alig lehet meglátni, hol is ér véget. Csodálatosan szép – de éppen ez teszi védtelenné is. Ez a hosszú dísz akadályozza az úszásban, és ez a hártya nagyon könnyen megsérül. Kitaláltam és megteremtettem magam, akárcsak egy isten. Ezt a mondatot én írtam le öt vagy hat évvel ezelőtt. Nem is sejtettem akkor, hogy milyen általános és kegyetlen igazságot fogalmaztam meg. Mert minden csak textus. Szövegvilág. Szövegkörnyezet. Valahol azt olvastam, az isteni és az emberi szó között az a különbség, hogy míg az isteni szó elhangzásával teremt, addig az emberi szó elhangzásával csupán leír, csupán ábrázol. Ez nem igaz. Ha azt mondom, Isten, nem csupán ábrázolom Istent, hanem megteremtem. Istent az az ember teremtette, aki először mondta ki ezt a szót: Isten. Ha nem mondta volna ki, mi nem tudnánk róla, tehát nem létezne. Egy reggel a konyhában elejtettem egy szelet lekváros kenyeret. Nem a lekváros felére esett. Leültem mellé a földre, törökülésben, és elgondolkodtam azon, hogy, ha azt mondom, ez a kenyér a lekváros felére esett, vajon hazudok-e. Arisztotelész szerint a költészetet az különbözteti meg a történetírástól, hogy a történetírás azt írja le, ami megtörtént, a költészet pedig azt, ami nem történt meg, de megtörténhetett volna a törvényszerűségek és lehetőségek szerint. Tehát ha írok egy verset a csupasz felére esett lekváros kenyérről, akkor az valóság, és ha egy másikat írok a lekváros felére esett lekváros kenyérről, az kitaláció. Ennyi volna a különbség? Fölemeltem a kenyeret a földről és elejtettem újra. Most a lekváros felére esett.
DISPUTA Macskakő
Előző hét végén eldöntöttük Noéval, hogy a „mindent vagy semmit” közül a semmit választjuk. Pontosabban, én döntöttem el, Noé elfogadta. Repeta kitépte a füzetéből a lyukas lapot. – Megsemmisítettem a semmit. Teljessé tettem a hiányosságot. Ahol a semmi nincsen, ott van a minden. Belecsináltam a füzetembe a mindent. Lapok közé zártam a mindent. Elbambult arccal meredt maga elé, mint aki valami nagyon nagy igazságra talált rá.
33
Mostantól tehát – gondoltam magamban – minden, ami eddig valóság volt, kitalációvá lett, és minden kitaláció valósággá lett. A valóság a képzeletemtől függ. Elmondtam ezt a történetet a lánynak, és láttam, hogy nem érti, hogy hogy jön ez ide. Addig a bécsi nagykövetasszonyról és a digitális szövegkiadások visszásságairól beszéltünk. Kitaláltam és megteremtettem magam, akárcsak egy isten. Amit én cselekszek, azt nem én cselekszem. Amit én cselekszek, azt az egyik szövegem egyik szereplője cselekszi. Irodalmi sémák szerint cselekszem, de a plágium vádjára mindig vigyázok; egyénien és a rám jellemző stílusban cselekedtetem szövegem szereplőjét. Ez kiábrándító, de mégsem annyira arcpirító módon az, mint mások esetében. Néhány évvel ezelőtt egy Szívtipró Gimi című ausztrál sorozat Bolton nevű szereplőjének ég felé meredőre zselézett haja volt. Akkor még a különcséget fejezte ki ez a frizura. Az élet nem más, mint megvalósult textus. Ami megtörténik velem, az nem más, mint szöveg. Az élet szövegből lesz, és ez megfordítva is igaz. Ma reggel vadgalambok hangját hallottam. Szöveg lesz belőle. A ház előtt focizó srácok összevesztek, és az
egyik ezt kiabálta: az öreganyád faszát te takonygeci. Szöveg lesz belőle. Most éppen az egyetem leghosszabb hajú lányával beszélek – természetesen szöveg lesz belőle. Mert természetesen most nem az egyetem leghosszabb hajú lányával beszélek. Az irodalmi mű ezerszer összetettebb ennél. Most egy fogalommal beszélek. A nőiséggel beszélek. És persze nem is én beszélek. Nem én kiáltok. Az epilepsziás rohama után ájultan fekvő Dosztojevszkij beszél. A paralitikus Baudelaire beszél. A ló nyakát átkaroló Nietzsche beszél. A törődött tolvaj beszél. A titokban hazaérkező Odüsszeusz beszél. A sebesült férfi beszél a nőnek. Csokonai beszél a Reményhez. A meghurcoltatás beszél. A depresszió beszél. És a gőg beszél, aki nem fogad el segítséget. Egy séma beszél egy másik sémának. Mert minden csak textus. És bűvös körömből nincsen mód kitörnöm. Pedig se pénz, se vagyon, se hírnév, se földi hatalom. És mivel minden textus, és mivel nem dönthető el, hogy mi az úgynevezett valóság és mi az, ami csak szöveg, az sem tudható biztosan, hogy tegnap beszélgettem-e valakivel, vagy sem. Szöveg készült róla, tehát nem állíthatjuk, hogy nem.”
Herczeg Ákos
DISPUTA Macskakő
(Lenni az, ami)
34
Lenni az, ami Nem vagyok Hús-vér látszat S látom, már nem Válhatok azzá, Ami lehetnék. Hogy bor volt-e vagy vér Nem tudom. Ott, akkor éjjel. Az én borom. Az én vérem. A szőnyegen. Felissza a föld, ha Kibuggyan. Semmi már. Nem érzés, Nem élet. Csak keserű lé a padlón. Nem tart már a szívhez. Nem fordulhat vissza.
Egy érintés, egy szó, hallgatás Majd csönd. Amely beáll Érintés, szavak nélkül. Hallgatni csak Néha lehet. Néha megteszed, Néha nem. Néha túl nehéz. Majd minden túl nehéz. Az élet áll, Az élet megy tovább. Ha elindul, úgyis megszakad.
Mezei Gábor
Monumentum méghogy a tetők, falak, lakások, erőt, ellenerőt hinni, bezárkózást, kirekesztést.
a hátralévő időben mindig összerezzent. monumentumvakolás, mondta valaki, savas esőben.
ostoba, erőtlen, mesterségét kíméletlen feledte a bizalmatlan és kinézett.
a vakszemű szobrok, zöldek, fehérek, penészmezőn ásónyomok.
vért, hólyagokat keresett egy tavalyi sérülésen, téglákat rakott egymásra.
lesz mire emlékezni, folytatta, lakások, falak, egy mesterség, egymásra.
így ünnepelt egy sokéves hősiességet talán sajátját és a friss mész szagára
ünnepek, hősiesség, testekre, alabástrom és fehér, ásás utolsó savas esőben.
Máté Anett
Ha a tér-idő négy dimenziójából elhagyjuk a három térbeli kiterjedést, egy dimenziót kapunk. Ez az időtér, melynek egyedüli tulajdonsága a létezés; iránya a múltból a jövő felé tart. A dolgok, ha nem is mozognak, vagy olyan kicsik, hogy még árnyékuk sincs, csupán azáltal, hogy vannak, hírt adnak magukról a világegyetemnek. Néha beülök egy padba, amelynek felületén szóródik a gyertyafény. Ha belemártom ujjaimat a vízbe, megfigyelhetem az általam keltett, körben terjedő gyűrűket, melyeket aztán újra szétoszlat a tompa moraj. A tér befogadja a befogadót. Néhány dologban ott vagyok, persze másképp, esetleg vizesen. Van valami, aminek még árnyéka sincs. Hogy dimenziója van-e, nem tudom. De néha, amikor beülök egy padba, amelynek felületén szóródik a gyertyafény, határozottan érzem, hogy bár nem mozdulunk, táguló köreink egymásra gyűrűznek, s relatíve létezni kezdünk egymás számára.
DISPUTA Macskakő
(Ha a tér-idő)
35
Fenntartható tűzijáték Polyák Levente DISPUTA Árkádok 36
Az építészet szerepe az európai kulturális fővárosokban Az 1980-as évektől kezdve szokás kifejezetten kulturális alapú városfejlesztésről beszélni. A hagyományos iparágak kifulladásával a nagymértékben indusztriális termelésre vagy a termeléshez kötődő tevékenységekre építő városok vezetései új modellek keresésére kényszerültek, amelyek segítségével újra életet lehetett lehelni a városközpontokba és a hátrányos helyzetű kerületekbe, új vonzerőt lehetett teremteni a meghatározó gazdasági szereplők irányában. Ebben az időben jelent meg a „kulturális befektetés” fogalma, amely a megváltozott kulturális politika kibontakozó gazdasági dimenzióját olyan folyamatként írta le, melynek során a múzeumokba, eseményekbe, kreatív iparágakba invesztált pénz és energia egyszerre jut vissza a városi gazdaságba mérhető profit, illetve új munkahelyek és megújított városi környezet formájában. Az 1980-as és 90-es években a városok globális versenyének kialakulásával az egyes városok kulturális politikája egyre inkább egy olyan szimbolikus gazdaság kialakítását célozza, amelyben a város mint a kulturális termelés és fogyasztás kiemelt színhelye jelenik meg a városhálózatban, és ezzel megerősíti pozícióját mint turisztikai célpont, a vállalkozást támogató kreatív környezet. A városi politika érdeklődésének középpontjába ezzel a városimázs kérdése kerül, amely révén a város határozott üzenetben mutathatja meg, koherens történetben beszélheti el önmagát. Ugyanakkor ez a „kifelé”, a nemzeti vagy globális színtér felé irányított önmeghatározási gesztus gyakran egyáltalán nem kapcsolódik a „belső”, a lakosság és a létező kulturális intézmények által sajátnak vallott identitással, és e reprezentációk különbsége gyakran szociális feszültséghez vezet. Még a nemzetközileg egyöntetűen rehabilitációs sikernek elkönyvelt Glasgow kapcsán is gyakran felvetődik, hogy a város megújult lendülete valójában nem más, mint „karneváli maszk”, amely – miközben turisták és üzletemberek érdekeit szolgálja – elrejti és láthatatlanná teszi a város perifériáinak deprivált társadalmát. A városok újonnan gerjesztett kulturális identitása tehát egyáltalán nem mentes ellentmondásoktól, és újra felveti a kulturális reprezentációs és örökségi politika nagy kérdését: kinek a kultúrájáról van szó?
Ebben a kontextusban vizsgálva nyeri el valódi jelentőségét az Európai Unió által 1985-ben útjára indított európai kulturális főváros eseménysorozat, amelynek rendezési jogát minden évben más és más európai városok kapják meg. A program intézményes kereteket kíván adni a kulturális városrehabilitáció Európa-szerte való alkalmazásának, de olyan módon, hogy visszafogja a kulturális alapú várospolitika eredetileg neoliberális felhangjait, és az egyes városok versengéséről az együttműködésre helyezi át a hangsúlyt. Ezzel párhuzamosan a kezdeményezés az imént említett reprezentációs konfliktusokat is szelídíteni próbálja, mikor a belső kohéziót és a fenntarthatóságot a versenyképesség egyik kritériumává emeli. Épületek és események A városi imázs kialakítására és a helyekről szóló globális diskurzusban való rögzítésére az elmúlt évtizedekben a városvezetések két, egyaránt a kulturális fogyasztást támogató stratégiát dolgoztak ki. Az első, amely mindenekelőtt Bilbao nevéhez kötődik, a kemény kulturális infrastruktúra fejlesztését tűzi ki céljául, és leggyakrabban – mint Bilbao esetében a Guggenheim Múzeum – művészeti múzeumok, gyűjtemények alapításával és építésével valósul meg. A másik stratégia nem annyira fizikai aspektusokban gondolkodik, mint inkább eseményekben, amelyeknek legjelentősebb példái a sajátos „kulturális rendezvényként” viselkedő olimpiai játékok vagy az esetünkben vizsgált európai kulturális főváros eseménysorozatai. Valójában e stratégiák – a városimázs létrehozásában betöltött szerepüknek megfelelően – meglehetősen pontosan másolják le és használják ki a városi képzeletvilág modern strukturálódásának jellegzetes vonásait: a városhoz kapcsolt képzettársításokat metaforákban vagy konkrét épületekben (szinekdochékban) kötik meg, horgonyozzák le. Ez a dupla stratégia természetesen nem jeleni azt, hogy a fizikai építkezés kizárná az „esemény-építkezést”, éppen ellenkezőleg: e gyakorlatok szorosan összefonódnak egymással. Egy épület maga is a hozzá kapcsolódó esemény fényében nyeri el jelentését, ahogyan egy esemény is rengeteg szállal kötődik a befogadó épületek-
hez, sőt, identitásának jelentős részét is ezektől kapja. A város kulturális alapú rehabilitációja ugyanakkor nemcsak a városi térben való új, ideiglenes vagy tartós hangsúlyok kijelölését jelenti, hanem strukturális átalakításokat. Az európai kulturális fővárosok építészetéről és urbanisztikájáról beszélve ebben az értelemben egyszerre kell egyes, különálló, konkrét épületekről, a városi környezet átalakításáról, illetve szociális, mikrourbanisztikai eljárásokról beszélnünk. A továbbiakban e „kulturális építészet” néhány jellemző típusát és kiragadott példáját fogjuk megvizsgálni, elsősorban az elmúlt évek európai kulturális fővárosai, Graz, Lille és Genova gyakorlatában. Nagy építészeti projektek Természetesen igen nehéz általánosságokat megfogalmazni a kulturális fővárosok építészete kapcsán. Az eseménysorozat lényege, univerzális recept, illetve kritériumrendszer híján minden város a maga igényeihez illeszkedő programot alakít ki, az ennek megfelelő fejlesztésekkel együtt. Ilyen módon – bár az építészet magától értetődő módon általában a szervezés középpontjában áll – a konkrét értelemben vett építészethez való viszony változik. Erről tanúskodnak az elmúlt évek fővárosainak célkitűzései és gyakorlata is. A 2001-es házigazda, Rotterdam elsősorban a társadalmi kohézió megerősítését, a közösség fejlesztését jelölte meg prioritásként, miközben *
az egyik 2004-es főváros, Genova inkább a város nemzetközi profiljának megteremtésén dolgozott. 2003-ban Graz egyszerre gondolkodott a nemzetközi kulturális térképre való felkerülés, illetve a helyi művészetbefogadó körök tágításának perspektíváiban. 2004-ben Lille a város hagyományos ipari, hanyatló képét kívánta a helyi kreativitásban gyökerező önbizalommal felülírni, egyszerre nemzetközi és kerületi léptékekben.* A tágabban-szorosabban vett kulturális infrastruktúra fejlesztése ebben az értelemben különböző jelentőséget kap a programokban. Azok a városok, melyek inkább nemzetközi szerepük megalapozását kívánták elérni, előnyben részesítették a nagyszabású, koncentrált, látványos építészeti projekteket az elszórt, strukturális jellegű feljesztésekkel szemben. Az új infrastrukturális elemek ugyanis óriási szimbolikus értékkel ruházzák fel a várost, és a média nagyfokú figyelmét adományozták neki. Az új épületek, a városi táj hangsúlyos ikonjaivá, „landmark”-jaivá válva, a város kortárs jellegének és kreatív potenciáljának hordozóiként és demonstrálóiként viselkedve a helymarketing retorikájának megkülönböztetett elemei, ütőkártyái lettek. Ugyanakkor a nagyszabású új épületek építése számos veszélyt rejt: a londoni Millennium Dome botránya mutatja, hogy milyen végtelenül kínos egy befejezetlenül álló, csillagászati összegekbe került építészeti monstrum látványa a városképben. Hasonlóképpen kudarc a tervekhez képest
Lásd erről Rapaich Richárd Mit nyert Lille? című írását ez év májusi számunkban (a szerk.).
DISPUTA Árkádok
Graz, Kunsthaus, Peter Cook és Colin Fournier munkája
37
DISPUTA Árkádok
Graz, Kunsthaus
38
évekkel megkésve megépült thesszaloniki színház története, amely egy pillanatra sem találta meg funkcióját a város kulturális ökológiájában. A feltűnéskeltő, landmark-típusú építészeti gesztus utóbbi években megvalósult legtökéletesebb példái a 2003-as grazi kulturális főváros-évad keretében megépülő Kunsthaus és a Mura folyóra tervezett mesterséges sziget. A Kunsthaus, a londoni Peter Cook és Colin Fournier sztárépítészek (spacelab) munkája, sajátos, innovatív formanyelvével, állati organizmusra emlékeztető alakjával már jóval az októberi megnyitó előtt markáns városi elemmé és turisztikai látványossággá vált. A 23 méter magas épület („Friendly Alien”) két hatalmas kiállítóteret ölel magába, miközben a bőrszerű üvegfalon és a rajta keresztül vezetett nyílásokon keresztül optimális mennyiségű fény áramlik a belső terekbe. A fal ugyanígy a másik irányban is átlátható: miközben az épület belsejében tartózkodók a külső környezet látványának segítségével tájékozódhatnak, az épület közepén emelt szerkezetből, 16 méter magasról a város háztetőire vetett panoramikus pillantás élményével is gazdagodhatnak. Az épület technikailag tökéletesen megfelel a legmagasabb szintű kiállítási követelményeknek, és tizenegyezer négy-
zetméteres hasznos területével óriási kiállítások, gigantikus képzőművészeti események kivitelezésére ad lehetőséget – annál is inkább, mert a Kunsthaus saját gyűjteménnyel nem rendelkezik, így a tárolás problémáját csak az alkalmak függvényében kell megoldania. Ebben nincs is semmi meglepő, viszont annál inkább az épület külső megjelenésében, amely nemcsak különös formájával, de felületének sajátos minőségével is kísérleti építészetként definiálja magát. A 900 négyzetméteres homlokzat ugyanis elektronikusan programozható, és jelek, üzenetek megjelenítését teszi lehetővé: „média-homlokzat”. A Kunsthaus ezzel igen magasra teszi a lécet, és könnyen lehet, hogy paradigmát alkot a művészeti intézmények építészetében. A városi térben képernyőként megjelenve gyakorlatilag újraértelmezi a környezettel megteremtendő viszony természetét, és lehetőség nyílik arra, hogy maga is művészeti médiummá váljék. A Kunsthaus ötlete természetesen nem a kulturális főváros díj elnyerésekor pattant ki a város vezetőinek fejéből. Az évtizedek óta dédelgetett terv azonban a 2003-as eseménysorozat közeledtével öltött tényleges formát és nőtt valóságos építészeti megaprojektté. Az eredetileg a grazi Schlossberg belsejébe kiírt pályázaton számos nemzetközi hírű építész vett részt, ezzel is óriási reklámot csinálva a leendő épületnek. Hogy a Kunsthaus végül a Mura folyó partján, a város nyugati felében nyerte el végleges helyszínét, az urbanisztikai meggondolásoknak köszönhető. Ebben a mindeddig hátrányos helyzetű városnegyedben sajátos szereppel bővül ki az intézmény művészeti funkciója: az elképzelések szerint szociális katalizátorként, a terület felértékelőjeként működik tovább. A másik meghatározó grazi építészeti projekt a Mura folyóra tervezett mesterséges sziget, Vito Acconci New York-i képzőművész és építész alkotása. Az Insel in der Mur stratégiai beavatkozás a város és a folyó viszonyába: megpróbálja feloldani ez utóbbi elszigeteltségét, és elválasztó elem helyett összekötő elemként kezelni a folyót. A sziget a víz felszínén úszó platformként, több funkciót egyesít: igen szűk téren egyszerre található benne szabadtéri színpad, játszótér és kávézó, anélkül, hogy ezek teljesen el lennének választva egymástól. A sajátos formajátékból (több kagyló egymásba illesztéséből) keletkező sziget nem egyszerűen izgalmas látvány, de radikálisan új pozíció a városi táj megragadásában
is. Mindeközben pedig a sziget a két part közelebb hozásával az egyes helyekhez fűződő tájékozódási viszony felbolygatója is. Mindkét épület sajátossága, hogy nem elszigetelt épületekként, hanem urbanisztikai „szereplőkként” viselkednek. „Landmark”-funkciójuk és kulturális szerepük nemigen választható el egymástól. Miközben a városi táj meghatározó elemeivé, sőt, az ausztriai építészet szimbolikus alkotásaivá nőtték ki magukat, egyúttal átstrukturálják a városi teret is, egyszerre változtatva meg a helyekhez, illetve a kulturális szolgáltatásokhoz való hozzáférést. Ez a pozíció pedig nem kizárólag fizikai nézőpontot jelent. A Kunsthaus magára és környezetére is reflektál, a benne rendezett kiállítások, amelyekben igen nagy szerepet kap a város és az épített táj 21. századi átalakulása, a város lakóit is különleges „várostudással” ruházza fel. A kulturális főváros-évad óta eltelt két év természetesen nem teszi lehetővé, hogy részletes következtetéseket vonjunk le a Kunsthaus-, illetve a Mura-sziget-koncepciók hosszú távú dimenzióinak megvalósulásáról. Az azonban mindenképpen megállapítható, hogy betöltik kijelölt funkciójukat, és miközben folyamatosan különböző kulturális eseményeknek adnak otthont, egyúttal tükörként helyezkednek el a városban: olyan nézőpontokat foglalnak magukban, amelyek korábban nem léteztek, nemcsak Graz közösségi észlelését formálva át ezzel némileg, de a lakosok építészethez való viszonyát is.
Graz, Insel in der Mur, Vito Acconci munkája
hoz vezető gyakorlatot támogatják. A központoknak otthont adó épületeknek csak egy része teljesen új (Lille-Wazemmes, Le Colysée), a többi már létező ipari, esetenként műemlék épületek átalakításával jött létre. Minden egyes központ rendelkezik játéktérrel, kiállítótérrel, műhelyekkel, közösségi terekkel és egy multimédia stúdióval, így egyszerre több aktivitás koncentrálódik az épületekben. Ami e központok különlegességét adja, az a lokális szempont hangsúlya: a szokatlan helyszíneken kialakított művészeti terek mind az alkotás és befogadás közötti határok lebontását, a
A franciaországi Lille meglehetősen eltérő stratégiát követett kulturális évadjának építészeti programjában. Az év értékelői kivétel nélkül egyetértenek abban, hogy a város látványos, nagyszabású központi építkezések helyett sokkal izgalmasabb lokális projekteket valósított meg a „Lille 2004 nagy szimbolikus gondolatának” nevezett Maisons de Folie (Bolondos Házak) programjában. A program lényege, hogy a városban és agglomerációs körzetében – Belgiumba is átnyúlva – 12 különböző független központ jön létre, erős kölcsönhatásban (többnyire hátrányos helyzetű) közvetlen környezetükkel és szomszédságukkal, ahol ezáltal állandó, interaktív jelenlétet biztosítanak. A központok szerepe legalább ugyanannyira pedagógiai, mint amennyire művészeti jellegű, amennyiben a kreativitást, az alkotást mint a saját identitás megtalálásá-
DISPUTA Árkádok
Közösségek revitalizációja
Lille-Wazemmes, Maison-Folie, Lars Spuybroek munkája
39
ben az nemcsak a város nemzetközi profiljának kialakító eseménye szándékozik lenni, de a helyi identitások és a társadalmi kohézió motorja is. A városi szövet komplex átalakítása
DISPUTA Árkádok
Genova, Museo del Mare, Guillermo Vázquez Consuegra munkája
40
kreatív közösségi együttlét megteremtését szolgálják. Természetesen a Maisons de Folie kialakításából sem hiányoznak teljesen a presztízselemek. Az átalakított épületek is, de különösen a két újonnan épített ház, PierreLouis Carlier Colysée-je és Lars Spuybroek wazemmes-i épülete is az elegáns, drága építészet példái, amelyek exkluzivitása azonban szerencsés módon feloldódik a közösségi, lokális használatban. A városi perifériák ilyen jellegű előtérbe kerülése egyszerre illeszkedik az ipari épületek és területek iránt megújuló építészeti érdeklődés vonulatába és az avantgárd művészeti gyakorlatokat intézményesítő, várospolitikai eszközzé avató kultúrpolitikai trendekbe. Ez a program továbbá egy olyan strukturális rehabilitációs stratégiába illeszkedik, amelynek során az új infrastrukturális elemek városi imázsvonatkozásai csak több áttételen keresztül érvényesülnek, miután lokális, szociális funkcióikat beváltották. Nem a hely imázsának átalakulása által kiváltott dzsentrifikációs folyamatokon keresztül képzeli el tehát egy környék rehabilitációját, hanem a közösség megerősödött helyi identitásából és megnövekedett kulturális potenciáljából kibontakozó imázsátalakuláson keresztül. Ez az elgondolás pedig elviekben tökéletesen beleillik az európai kulturális főváros programsorozat koncepciójába, amennyi-
Amikor városi szövetről beszélünk, ez nem feleltethető meg az egyes épületek összességének. Mind a városi táj – az a mód, ahogyan a város együttese a szem számára adva van –, mind a városi tér – amelyben a sétáló teste viszonyítási pontjait megtalálja – részleteire bonthatatlan képként, környezetként adódik az ember számára. Egy városról szerzett benyomásunk ennek megfelelően legalább annyira egyes környékek hangulatához, elemeinek összetett együtteséhez kötődik, mint egyes épületekhez. Ezért nem meglepő, ha a város imázsát és kulturális atmoszféráját formálni kívánó kulturális főváros rendezvénysorozat folyamán is gyakran prioritást kapnak az egész területekre összpontosító városépítészeti projektek. Miközben nyilvánvalóan a már bemutatott példáknak is van urbanisztikai relevanciájuk, mégis egyes, jól meghatározható épületekben koncentrálódnak. Más átalakítások azonban kevésbé kötődnek egy-egy konkrét térbeli ponthoz: ezekben a hangsúly inkább egy-egy kulcsfontosságúnak ítélt terület renoválásán, egyes épületek helyett ezek kapcsolatba hozásán, hálózatba rendezésén van. A 2004-es, jelentősebb visszhang nélkül zajló genovai kulturális főváros-évad is ezt a stratégiát választotta. A ligúriai város vezetői igyekeztek megragadni a kulturális évad alkalmát, hogy számos más észak-amerikai és európai város példáját követve megújítsák Genova viszonyát a tengerrel, újraértelmezve az inkább elválasztó, mint azzal összekötő szerepet betöltő kikötői övezetet. A Darsana (Dokkövezet) megújulása, kulturális funkciókkal való megtöltése a tervezők szándéka szerint a város gravitációs középpontjának a tenger felé való elmozdulását eredményezi. A Darsana regenerációjának középpontjában a létező Galata dokképület Guillermo Vázquez Consuegra építész általi átalakítása áll, amely a Tenger és Hajózás Múzeumát (Museo del Mare) fogadja be, de olyan más múzeumoknak és kulturális intézményeknek a területre való helyezése is szerepel a terveken, mint a Kortárs Művészet és Zene Háza. A terület az átalakítás nyomán lényegében gyalogosövezetté fog válni, számos gyalogos útvonal metszéspontjává. A program koncepciója ugyanis sokkal in-
kább az épületek hálózatát, sétában történetté rendezett együttesét megteremtő köztér-felújításra helyezi a hangsúlyt, mint egyes, látványos, elszigetelt épület landmarkként való felállítására. Ugyanakkor felvetődik a kérdés, hogy talán pont egy karakteres, sőt, szenzációs épület hiányzott Genovából ahhoz, hogy kulturális fővárosként hírré és híressé váljon.
igen értékelhetők biztos mércék szerint, a maguk módján mégis igen komoly sikerről tanúskodnak: az individuumok hosszú távú elkötelezettségéről olyan, a városhoz közvetlenül kapcsolódó közösségi akciókban, amelyek jelentős része egészen a mai napig folytatódik.
Mikrourbanisztika
Mint láttuk, a kulturális főváros-évad keretében végrehajtott építészeti beavatkozások számtalan típusba sorolhatók aszerint, hogy infrastrukturális beruházások formájában vagy inkább eseményekben képzelik el a város dinamizációját, imázsának felfrissítését. Hasonlóképpen megkülönböztethetők stratégiák, amelyek programjukban egyes, landmarkszerű épületekre koncentrálnak, és az évad kommunikációja során is ezeket az épületeket állítják az előtérbe, és mások, amelyek inkább környékekre fókuszálnak és egy-egy terület fizikai vagy szociális rehabilitációjára vállalkoznak. Ezek a stratégiák nyilvánvalóan más és más felismert igényekhez kapcsolhatók, és változó sikerrel alkalmazhatók a különböző városok esetében. Sem egy sikeres kulturális főváros-évad lebonyolítására, sem hosszú távú kulturális stratégiákra nem léteznek univerzális megoldások. Akadnak azonban bölcs tanácsok. A közelmúltban Magyarországra látogató és a rotterdami Kulturális Főváros évről előadást tartó Jan Duursma nagyjából a következőképpen fogalmazta meg a tapasztalatokból adódó alapelveket: a kulturális főváros jól működhet, ha már létező szerkezetekre alapul. Pontosan fel kell ismerni a saját igényeket, a forrásokat és a rendelkezésre álló időt. Végül, hosszú távon csak olyan projektekkel érdemes számolni, amelyek fenntartják magukat. A kulturális fővárosok építészei tehát csak részben foglalkoznak a klasszikus értelemben vett tervezéssel vagy látványépítészettel, legalább ugyanennyire kell, hogy közösségépítészek legyenek.
DISPUTA Árkádok
Az elmúlt évek európai kulturális fővárosai építészeti programjainak vizsgálatakor ki kell térnünk azokra a mikrourbanisztikai módszerekre is, amelyek bár nem feltétlenül állnak közvetlen kapcsolatban a fizikai értelemben vett építéssel, mégis a kortárs építészet eszköztárának nélkülözhetetlen kellékeit alkotják. Lágy, gyakran képzőművészeti módszerekről van szó, amelyeknek nyilvánvaló operacionális korlátai vannak, mégis gyakran hatásosaknak bizonyulnak a helyi identitások megformálásában, a közösségi kohézió és önbizalom megerősítésében, a kreatív tevékenységekben való elkötelezettségben. Ezek azok a projektek, amelyek különböző események, kiállítások, utcai installációk segítségével próbálják formálni, árnyalni a lakók és a látogatók várossal kapcsolatos képzeteit, tudását, érzékenységét, tájékozódási metódusát – mindazt, amiről Charles Landry The Creative City című munkájában városi „alfabétizmusként” (urban literacy) ír. Az elmúlt évek kulturális fővárosaiban rengeteg példát láttunk ilyen típusú, lágy, művészi eszközökkel történő beavatkozásra. Rotterdamban, ahol a kulturális év a „rotterdamiság” megtapasztalásának sokféleségét hirdette („Rotterdam is many cities”), és ahol a szervezők a nagy infrastrukturális beruházások helyett a részvételen alapuló események mellett döntöttek, nagy sikere volt például a Hozomány című projektnek, amelyben kétszáz, különböző környékekről származó nő együtt készített el egy tizenegy méter hosszú szőnyeget, a városhoz való tartozásuk jegyében. Grazban óriási érdeklődés kísérte mind az Emlékek Hegye című kiállítást, amelyen grazi lakosoktól összegyűjtött tárgyak, fényképek, dokumentumok voltak láthatók, vagy a Tizenhét Grazi Kultúrnegyed elnevezésű programot, amelynek minden eleme a lakosok hétköznapi életmódján és tapasztalatain alapult. Bár e programok, amelyek sorát a végtelenségig lehetne folytatni, kevéssé látványosak és közösségi hozadékaik sem
Fenntarthatóság
41
„Puha” módszerek a településkutatásban Ekéné Zamárdi Ilona DISPUTA Árkádok 42
A
Letenyei László szerkesztette tankönyv és szöveggyűjtemény hiánypótló alapmunka – nem csupán az urbanisztikát, terület- és településfejlesztést, társadalomtudományokat oktató fakultások hallgatói és a gyakorlati településtervezők számára, hiszen a társadalom mikroszövetét tanulmányozó kutatók is sokat tanulhatnak belőle. Utóbbiak annak okán, hogy jelenünk társadalmi-gazdasági történései a társadalomkutatás eddig elhanyagolt szegmentumára irányították rá a figyelmet. A XXI. század a városok időszaka. A városok, várostérségek között éles gazdasági verseny folyik az erőforrásokért, a munkaerőért, a külföldi működő tőkéért, a piacokért, a gazdasági hatalomért, a nemzetközi, illetve az európai gazdasági térbe történő integrációért. A kizárólag gazdasági eszközökre alapozott verseny azonban kezelhetetlen társadalmi feszültségekkel, a várostérségi társadalom megosztottságával, térbeli egyenlőtlenségekkel, széles társadalmi csoportok leszakadásával, a társadalmi kohézió gyengülésével jár. A társadalmi problémák miatt a területi versenyben a gazdaság dinamizmusa, versenyképessége is sérül. A várostérségek hosszú távú versenyképességét a gazdasági és társadalmi eszközök együttes alkalmazása, a térségi társadalom széles körű részvétele, a térbeli társadalmi egyenlőtlenségeket enyhítő integrációs folyamatok, vagyis a társadalmi kohézió biztosítják. A társadalmi kohézió „kitapintása”, meglétének vagy hiányának kimutatása a települések szintjén lehet csak valóságos. A városok és a hozzájuk kapcsolódó vagy éppen a vonzáskörzetükből kimaradó települések egyben az emberek mindennapi életének a színterei, akik az őket körülvevő világot a saját lakóhelyi környezetük szemüvegén át látják. E mikrotársadalmi vizsgálatokhoz kínál módszertani arzenált a tankönyv, a szöveggyűjtemény pedig széles körű hazai és nemzetközi vizsgálati eredményekkel igazolja a különböző eljárások használhatósági területeit. A társadalomtudományi kutatások településekre és térségekre irányuló figyelmének gyakorlati okai is vannak. Az 1990. évi, önkormányzatokról szóló törvény a településeket az önkormányzati rendszer
meghatározó elemeivé tette, törvényileg szabályozott döntési jogosultságokkal, hatáskörökkel, feladatokkal és önálló gazdálkodással. Az önkormányzati törvény, s a még ugyancsak a kilencvenes évtizedben életbe léptetett két további törvény (a területfejlesztésről és területrendezésről 1996, valamint „Az épített környezet alakításáról és védelméről”, 1997) mindegyike megfogalmazza a települések és térségek jövőjére vonatkozó döntések meghozatalánál a társadalmi egyeztetés kikerülhetetlenségét, a helyben lakók véleményének a tükröztetését, a széles körű lakossági részvételt. A települések és térségek jövőjére vonatkozó önkormányzati elképzelések a település- és területfejlesztési koncepciókban testesülnek meg. E koncepciók szerves részét képezik a társadalmi szaktanulmányok, amelyeknek tartalmazniuk kell az emberek lakókörnyezettel kapcsolatos véleményét, elvárásait. Miként lehet azonban a helyi társadalom igényeit tudományos eszközökkel feltárni és szerepeltetni? A kérdésre az alkalmazott társadalomtudományi kutatások eredményei adják meg a választ. Letenyei László szerkesztő, s több fejezetben szerzőként is szereplő szakember, tudományos kutató, egyetemi oktató a terület- és településfejlesztési tervek társadalmi hatástanulmányainak ismert és elismert készítője jó érzékkel tervezte meg és állította össze a módszertani és a – lapszámozásban ugyan folyamatos, de különálló – kötetben megjelentetett szöveggyűjteményt. A munka interdiszciplináris szemléletű, az antropológia, a szociológia, a társadalomföldrajz és a közgazdaság-tudomány területéről mutat be – a szerkesztő szerény megfogalmazása szerint – „néhány adatgyűjtő technikát” a helyi társadalmak vizsgálatához. A könyv azonban messze több az adatgyűjtő technikák bemutatásánál. Az egyes módszerek ismertetése azonos szerkesztési elvek szerint történik. Az eljárás lényegének összefoglalását az elmélettörténet követi, majd az adatgyűjtés és -feldolgozás mikéntjének részletezése, illetve az etikai kérdések következnek. A sort annak a taglalása zárja, hogy a módszer a településkutatás mely területén alkalmazható leginkább. A módszerek ismertetése – ábrák, táblázatok és más magyarázó
Letenyei László (szerk.): Településkutatás. A települési és térségi tervezés társadalomtudományos alapozása. Módszertani tankönyv és szöveggyűjtemény, L’Harmattan – Ráció Kiadó, Budapest, 2005.
sadalmi véleményformálódás és a társadalmi viták modellezésére. A terepközeli interjúzás, kérdőívezés és adatbázisgyűjtés nagy figyelmet szentel a világos, rövid és közérthető kérdések megfogalmazásának mind az interjúk során, mind a kérdőívekben. Új technikákkal is megismertet, mint a telefonos, az internetes és a számítógéppel támogatott technikák. „Amikor egy kutató mentális térképezést végez, akkor a térképek térképezésével, azaz a fejekben található mentális térképek összegyűjtésével és interpretációjával foglalkozik” – mutatja be röviden és szellemesen a módszert a bevezetőben Letenyei László. A mentális térképek összegyűjtése fontos lehet a településfejlesztési gyakorlatban – pl. az ingatlanpiaci tendenciák értelmezésében vagy az egyes városrészek sajátos karakterjegyeinek megállapításában. A helyi kifejezéseken és közös tudáson alapuló mentálistérkép-kategóriák pontosan tükrözik a helyi viszonyokat és jó kiindulási pontot jelenthetnek a további kutatásokhoz. A kapcsolatháló-elemzés új típusú kérdéseket fogalmaz meg. Nem egy-egy cég, gazdasági ág, település, régió vizsgálata történik meg, hanem a kapcsolataiké. A településkutatásban leggyakoribb az önkormányzatok együttműködési hálóinak vizsgálata vagy a migrációs és munkavállalási irányok megállapítására végzett kapcsolatháló-elemzés. A két kötetnyi bő 700 oldalas munka csaknem kéttucat szerző műve. Szerkezete, stílusa mégis egységes, érthető és követhető. Remélhetően rövidesen az alkalmazott település- és térségkutatás kézikönyveként vonul be a társadalomkutatások eszköztárába. A könyv megjelentetése bizonyítéka az ismertetett módszerekkel végzett mikrotársadalmi kutatások elismertségének. A rendezési és fejlesztési tervek készítői a magyar gyakorlatban túlnyomórészt műszaki szakemberek, építészi dominanciával. Az, hogy a kötet(ek) kiadását az Országos Lakás- és Építésügyi Hivatal Településrendezési Főosztálya támogatta, egyfajta szemléletváltást jelez – a társadalomtudományok és velük a civil társadalom szerepének elfogadását a település- és területfejlesztésben.
DISPUTA Árkádok
eszközök segítségével – olyan plasztikusan történik, hogy a társadalomtudományi alapképzettséggel rendelkezők könnyen megtanulhatják s alkalmazhatják. A második kötetben közreadott szemelvények az adott témában szakmai tekintélynek számító külföldi és hazai szerzők írásai, nem egyszer első közlések vagy magyar nyelven először publikált munkák. A bemutatott kutatási módszerek – a részt vevő megfigyelés, a fókuszcsoportos interjú, interjú, kérdőív és adatbázisok gyűjtése – terepközeli módon, a mentális térkép szerkesztése és a kapcsolatháló-elemzés – közös jellemzője, hogy valamenynyi „terepmunkát” igényel, azaz a kutatónak személyesen kell a kiválasztott helyszínen vizsgálódnia. Ebből adódik az a további közös ismérv is, hogy az adatokra társadalmi interakciók révén lehet szert tenni. Ehhez olyan kapcsolatokat kell kiépíteni a helybeli lakosokkal, amelyek bizalmi viszonyon alapulnak, s őszinte véleményeket közvetítenek a problémákról. E „puha” társadalomkutatási technikáknál rendkívüli súllyal esnek latba az etikai kérdések, amelyek valamennyi módszer ismertetésekor külön fejezetben szerepelnek. A fejezetek minden egyes esetben számba veszik azokat a buktatókat, amelyek a kutatókat az adatok megszerzésében, feldolgozásában vagy közlésében félrevihetik, a lakosokhoz fűződő jó viszonyt megingathatják. A részt vevő megfigyelésnek pl. nemcsak fontos eleme, hanem egyenesen alapkövetelménye, hogy a kutatást végzőben meglegyen az „őszinte, belülről fakadó érdeklődés a terep és az ott élő emberek iránt”. A kulturális antropológiából átvett módszert a szerkesztő helyi társadalmak, kistérségi vagy települési lakóközösségek vizsgálatakor ajánlja, főként a kutatások kezdeti szakaszában. A fókuszcsoportos interjúval a piackutatók és a reklámszakemberek szondázzák rendszeresen a fogyasztókat a termékek, szolgáltatások elfogadottságát, ismertségét tudakolva. A fókuszcsoportos vizsgálat olyan interjútechnika, amely nem a kérdező és egyetlen válaszadó interakciója, hanem több személy interaktív kommunikációja, a kutató – a szakzsargon szerint moderátor – irányításával folytatott beszélgetés. Fő erénye, hogy alkalmas a tár-
43
Táltosok árnyékában Balogh Tibor DISPUTA Tisztaszoba 44
Beszélgetés Makoldi Sándorral A debreceni Kölcsey Ferenc Református Tanítóképző Főiskola docense, a művészeti tanszék oktatója hol a cívisvárosban, hol Tokajban él. 60. születésnapja alkalmából a Miskolci Galéria vállalta, hogy megrendezi az utóbbi évtizedekre visszatekintő kiállítását. „Célom, hogy ne csak magyarországi, hanem magyar festészetet alakítsak ki – vallotta. – Hatvanévesen világosan látom, hogy a szerves műveltséghez kell kapcsolódnunk a mai életünkkel is. Formanyelvem, melyet napjainkban népművészetünk reprezentál még, egylényegű a világ szerves kultúráiban meglévő képírás-beszéddel, így a Kárpát-medencei, sztyeppei elődeink ránk maradt alkotásaival is. Én e folyamatban nem a szétválasztást, hanem a gerincet, a folytonosságot keresem, s így a folytatás lehetőségét a jövőre nézve.”
■ Gyakran hivatkozik Pap Gábor művészettörténészre, akinek debreceni szabadelőadásain a felismerés és a megvilágosodás erejével hatott Önre a népművészetben rejlő üzenettartalom, a jelek szimbolizmusa. Amikor először találkozott Pap Gáborral, támadt-e olyan benyomása, hogy már korábban is – tőle függetlenül – a szerves kultúra talaján állt?
Erős nagyképűség lett volna részemről ilyesmire gondolni. Ám ha visszatekintek, eszembe ötlik egy egri, főiskolás kori élményem. Az ócskapiacon (mint itt Debrecenben a zsibogó) egy nénire lettem figyelmes, aki – némi befőtt mellett – két hímzett kispárnát árult. Az egyik teljesen megragadott. Fehér vásznon, lila keresztszemes öltéssel, az úgynevezett pelikános minta volt – tudjuk, a pelikán a saját vérével eteti kicsinyeit –; ez vonult végig rajta, tükrözve is. Ránéztem, s úgy tűnt: ezt én nagyjából érzékelem. (Mert éppen azért, hogy a magamban kifejlesztett nonfiguratív világot más is megérthesse, már átgondoltam a színek és a formák jelentését.) Itt fehér alapon mutatkozik egy olyan motívum, amelyik a tiszta generációs átadást jelképezi. Megkérdeztem: maga készítette-e, és mi célra? Arra, hogy a fejem alá rakják, hogyha meghalok. Eladó-e? Igen. Húsz forint. Ez egy halottas
párna. Akkor miért adja el? Mert nincs már, aki a fejem alá rakja. Az egész élmény úgy ért engem, mint egy pofon, mint egy ostorcsapás. Hogy van egy néni – mint a népmesei jó öreganyó –, akihez elmegy a hős, és mond valamit, ő pedig útbaigazítja. Sem egyetemet nem végzett, sem tanárom nem volt, sem neves iparművész, mégis, sokkal többet tud a színről és a formáról, mint amit valaha tanítottak.
■ Hogyan megy végbe az ember eszmélke-
dése? Mennyit veszít el az ösztöneiből az, aki aláveti magát a tudatosságnak?
Annyira messze áll tőlem az önméricskélés szenvedélye, hogy már a szobamérleget sem tűröm meg itthon. Alkotásonként változik, mint minden az életben. Van olyan, aki ránéz egy nőre, és elkezd azon gondolkodni, vajon mennyi a vagyona, és mennyire lenne szüksége egy házasságra. Általában nem így közelítünk a nőhöz. A hagyományok szerint legalább három réteget hordozunk magunkban: a nyakon felüli rész a szellemi, a nyaktól az övig a lelki, az övön aluli a testi zóna. Nem is értettem gyermekkoromban még, amikor a szomszéd bácsi, ha keményen megszidott valamiért, miért mondta azt, hogy „Sanyi, miattad is kár volt apádnak a gatyaszíját megoldani”. Jobb esetben az ember ezt a három minőségét egyben tudja tartani, és akkor talán valami jó is létrejöhet. Különben pedig valamelyik szintjét használja. Esetleg amikor tudatosan elkezdi építeni a kompozíciót – csak a fejére hagyatkozik, s a lelke kimarad… és így tovább: minden fogyatékvariáció lehetséges az élet egésze során. Az alkotásaimnak, a szellemiségemnek három pillére van: a gyermeki vizualitás, a népművészetünk és Csontváry. Természetes folyamat az, hogy az ember a saját múltját visszafelé szerkeszti meg. Az ösztönösség jelenségére először akkor figyeltem fel, amikor az első gyermekem egyszer különös dinamikával rajzolt. A szoba közepén, négykézláb. Marokra fogta a ceruzát, és elkezdett köröket húzni. Egyre lendületesebben haladt. Már régen kiszakította a lapot, már a parkettet firkálta-karcolta, és még
lyan elszégyelltem magam: milyen jó lenne néha megijedni, amikor az ember a saját művével szembesül! – komolyra fordítva a szót: alkotás közben megélni a gyermeki beleélés mélységeit is. Amíg a festői kifejezés módjait kutattam, kialakult bennem az a meggyőződés, hogy az egyetemes formákat mások már tudják: a népünk évezredek óta használja a képírását. Mint pedagógus pedig rájöttem: hogy hiszen ez a természetes. A megszülető kisgyermek is ezt a kifejezést használja, úgy, hogy nem is kell rá tanítani. Amikor a képnyelv kialakul a gyermekben, azt értem én anyanyelvi szintnek. A gondolatok kinek-kinek a saját anyanyelvén fogalmazódnak meg. A magyar nyelv – hála Istennek – olyan nyelv, amelyben a szókép átfordítható képírássá, hiszen képes beszédű a nyelvünk. Minden alkotó gyermek – ha szerves műveltségbe nőne bele – felnőttként népművészetet hozna létre. Én még iskolás sem voltam, amikor már úgy rajzoltam, hogy arra fel lehetett figyelni. Aztán a Fazekasba jártam, nagyon jó légkö-
DISPUTA Tisztaszoba
mindig rótta a köröket. Aztán hirtelen abbahagyta. Megijedt valamitől. Odabújt az anyjához: félek – mondta. Mitől? – kérdeztem. Mutatta – attól. A rajzától? Egy-másfél év múltán, valamelyik sétánk alkalmával szembejött velünk egy traktor az utcánk végi mezőgazdasági lerakat irányából. A gyerek, aki eddig a kocsiút oldalán haladt mellettem, áttért a fal menti oldalra, s a „belső” kezembe kapaszkodott. Mi van, lányom? Csak otthon szólalt meg. Előhúzta a másfél évvel korábbi rajzát: „ettől féltem” – mondta. Az a kerék nagyobb volt, mint ő; akkora, hogy eltakarta a szeme elől a vezetőt. A beláthatatlanság élménye borzasztotta, és ennek a szem nélküli valaminek a begyorsulását el is játszotta – nekünk. A gyermek az alkotását úgy élte át, mint a valóságot. Azzal egyenértékűen. Azáltal, hogy meg tudta rajzolni, magáévá tette, meg is értette, s le is győzte valamilyen fokon. Felfedezte, hogy léteznek a világban ilyen örvénylő nyavalyák. Félni nem kell tőlük, csak nemigen érdemes a közelükbe menni. Abban a pillanatban komo-
45
DISPUTA Tisztaszoba 46
rű iskolába. Egy sor régi ívású tanár – olyanok, akik nem a szocializmusban szerezték a diplomát –, de zseniálisak voltak az újak is. Például Henner Ervin, a matematika–fizika tanárom vagy Meszlényi tanárnő, aki a rajzot tanította és küzdött értünk. Elég csibész kölykök voltunk. Legjobb esetben is azt lehet mondani ránk, hogy kedves csirkefogók. Azt tettük elsősorban, amit szerettünk. Sok minden nem érdekelt bennünket az iskolában, és mindig kihúzott minket a csávából. Minden rajzversenyt megnyertünk neki, ez igaz. Hárman lettünk az osztályból „képzőművészek”. Hihetetlen emberi kapcsolat volt az; nem tanár– diák viszony. (Édesapám a pedagógusokat úgy hívta, hogy „külön állatfaj”. Sok volt belőlük a családban – nem kivétel vagyok. Állatorvosként osztályozta az embereket. Minden negatív felhang nélkül.) Néhány osztálytársammal együtt bicikliztünk, festettünk, rajzoltunk. Mindent, ami a szemünk elé jött. Kedvenc biciklizőhelyeink voltak a homokos-buckás régi temetők. A most nemrégen újra rendbe hozott Szent Anna-kápolna. Ott éreztem először: én ezt meg tudnám festeni. Akkor elhanyagolt volt, a rácson keresztül éppen hogy beláttunk. A városnak meg kellene őriznie a kultúrértékeit. Nem csak kimeszelni. Egy meditációs objektummá lehetne varázsolni. Alig van már ilyen szabad park Debrecenben. Elképedek rajta néha, milyen városban élek, immár hatvan éve. Ha, csak a temetőkre gondolok. A Köztemető. Ismerjük a kialakítása történetét. Cikizték a debrecenieket a temetők fejfái miatt, hogy olyanok, mint egy lekopasztott, megcsonkított faözön. Persze, mert az már nem él. A kopjafa az ember fejéig ért le a föld alatt, és együtt a mi szerves létezésünkkel korhadt. Amikor kidőlt, egy kicsit lej-
jebb nyomták. Mindig a testhez. És, amikor végképp eltűnt, addigra nagyjából annak az embernek az emlékideje is eltűnt. Ezért a temetőben voltak nagyobb, kisebb fejfák. Ezeket a temetőket is rajzoltam. Egy ilyen alkalommal odajött hozzám egy szúrós szemű, de nagyon jóképű ember. Éppen a régi timpanonos sírtípust rajzoltam. Megkérdezte, miért. Olyasfélét motyoghattam: szeretek rajzolni. Nem tudatos volt bennem. Bicikliztünk és rajzoltunk – ennyi. Akkor éppen egyedül ültem ott. Megsimította a fejem, és azt mondta: „na, csak folytasd fiam, mert ennek értelme is van”. Húszharminc év múltán viszontláttam. Már kicsit megőszült, de felismertem: Lükő Gábor volt, a híres etnográfus. A nemzedékem szerencséje, hogy e kiváló emberek, mint régebben Huszka József vagy Pap Gábor, közöttünk éltek/élnek, s óriási tudással, rálátással mutatták meg az utat mindezekhez. Pap Gábor elméletileg tisztított mindnyájunkat. Harminc éve ismerem és hallgatom.
■ Mégis, van egy pont, ameddig azt mondja
a gyerek: azt rajzolok, amit akarok, s elkövetkezik egy másik, amikor azt mondja: azt rajzolok, amit érdemes?
Nehéz kérdés, nagyon tág dolgokat vet föl. Ha az ember beleszületik a szerves világba, valószínű, mint kisgyermek, a saját világát fogalmazza meg. Egészen kisgyermek koromban nem is használtam rajzeszközöket, mert az édesapám minden tavaszon egy stráfkocsi homokot hozatott az udvarra. A fél Széchenyi-kert gyerekserege ott játszott, s ez a játék sokkal több volt, mint a rajz. Amit elképzeltünk, azt létrehoztuk. Mi fiúk, általában várat építettünk, s ez a várépítés csatákba torkol-
ami egy látszati kép zsánerszintje; az nem elég a létem napi élményszintjéhez képest sem. Valamit meg kellett találni. A generációnk jobbik része, amelyik túlélte ezt a szakadékot; vagy meghaladta ezt a formanyelvet, vagy azt tudatosan felhasználva-kiforgatva lépett ki belőle. Így tettek a hazai szürrealisták: a formanyelvet vitték tovább, csak különböző léptékben, esetleg egy időben is rávetítve a képfelületre; és ettől szürreális, álomszerű világ jött létre. (Persze Nyugaton is létrejött Salvador Dali vagy mások művészete, de mi tőlük eléggé elzárva éltünk. Nem tanították, nem lehetett hozzájutni. Útlevelet sem kaptunk.)
■ Elrugaszkodott az anyanyelvtől? Az anyanyelv ilyenkor már szóba sem jöhet. Mert elfelejtettem mint gyerek. Kiszedtek belőle, és egy európai, átlagos rajzoktatás áldozata lettem az összes nemzedéktársammal egyetemben, s azóta már generációk sorával együtt. Nem akadémistaként születik meg egyetlen nemzet gyermeke sem, hanem a saját vizuális nyelvét írja ki magából mindegyik. Ez nem művészi rang, hanem gondolkodás, érzésvilág és lelkület eredménye. Mire iskolás lesz, addig egy saját vizuális nyelvet fejleszt ki magában; éppúgy tud közölni vele, mint a beszédével vagy a testgesztusaival vagy az éneknyelvével. Kodály és Bartók hazájában – az ő munkásságuknak hála – az éneknyelvet kivéve, az iskoláimban ezt nem tekintették alapnak: csak akadémista másolgatás folyt, nem önkifejezés, nem a saját nyelv megtalálása, hanem egy másolási mechanizmus. Ember alatti szint. Olyasmi, amit a fényképezőgép egyetlen kattintással elkészít; az ember viszont rengeteget szenved azért, hogy annyira vigye, mint egy fény-
DISPUTA Tisztaszoba
lott, esetleg verekedéssé, birkózássá fajult. A vár ugyan összedőlt, de készen volt… létezett mint alkotás. Amikor tudatossá válik az alkotás, akkor az emberben fölmerül az a kérdés, hogy milyen hatófokon olvasható vagy kódolható vissza az üzenet. Például, ha magamból indulok ki, én már viszonylag hamar (hetedikes-nyolcadikos koromtól) olajjal kezdtem festeni: akadémiai típusú képeket. Azok a képek úgy hatnak ma is rám, mintha öregen festettem volna őket. Mert nem a saját lelkületem, egyéniségem szólalt meg bennük, hanem az a tudás tükröződött, amit egyfajta akadémista felkészítés eredményeként szereztem. Nem az önmegvalósítás azon szintje, ahol kamaszként tartottam. Ilyenkor valami baj van. Először az oktatás kirázott az anyanyelvünkből. Ez hatalmas vargabetű. Tizenhat éves koromból egyetlen festményem maradt meg, az édesanyám képe, a többit lefestettem. Ám már ekkor az volt a vágyam, hogy azt fessem meg, ahogy én Debrecenből felutazom a Képzőművészeti Gimnáziumba, Pestre, ahol tanultam, és mondjuk, hazajövök. Egy napi élményt. Azt, amint a viszonylag szerves fejlődésű cívisvárosból sok természeti és sebességi élményen keresztül Pestre jutok, ahol a nagyváros kaotikus fény-, mozgás- és egyéb élménye elkap, és utána vissza, esetleg a természetbe. Nos, ehhez nem adtak eszközt az iskolában. Mert ha én portrészerűen meg tudok fogalmazni akár egy fél alakot vagy egy egész alakot; ez még nagyon távol áll attól, hogy egy tér-idő élményt megragadjak, holott ez a napi élményünk volt akkor (a munkások is ingáztak). Ha ezt az ingázó alapélményt nem tudom megfogalmazni, akkor a jelenemig sem jutottam el. Csak a múltmajmolás szintjén vagyok. Fölmértem már akkor, hogy az alkotásban az a kis szféra,
47
képezőgép. Gépi mechanizmust kell erősítenie magában, hogy ez sikerüljön. Azon túlmenően kerülhet a folyamatba esetleg a művészi képesség.
■ Ha a szervest úgy értelmezzük, mint ami
DISPUTA Tisztaszoba
önmagából következik, akkor – a kényszerű vargabetű után – hol látja az önmagához való visszatérés pontját?
48
Én tágabban értelmezem a szervest. A Magánvaló az, akiből minden létrejött. Az Isten. A Teremtő és a család mint a legkisebb társadalmi sejt között egy híd létezik. Ha alulról megyek, tehát a család felől, akkor a társadalom, ha annál nagyobb, akkor a természet, ha még nagyobb, akkor a kozmosz, amely utóbbiban mind a két előző megnyilvánul. A kozmoszt pedig a Teremtő teremtette, ha vallási értelemben is átgondoljuk ezt a folyamatot – ezt az égbe ható létrát, amelyről le is lehet csúszni. Az a társadalmi légkör, amelyben én felnőttem – az atombombával együtt születtem (tehát két rossz jött a világra egyszerre) –, a maga erejével a társadalmi rendjében már akkora bukfenceket tett, hogy a természet rendjét is képes volt felborítani. Az atomtámadás – a világ természeti rendje elleni támadás volt! Ha ez láncreakcióként megismétlődnék, az kihatna esetleg a kozmikus rendre, a naprendszer egyensúlyára is. A hibánkból sérülhet meg a naprendszer. A szervességet tehát úgy értem, hogy egy olyan híd, olyan létra, amelyen – ha szakrális viszonylatban is komolyan veszem – az eleink (a Táltosaink például) közlekedni tudtak lefelé és fölfelé. A híd olyan módon jött létre, hogy egyik szint a másikat nem támadta, hanem viszonylag folyamatosan, egybehangzóan segítette. A társadalmi lét nem volt családellenes, nem volt nemzetellenes stb. Ebben a rendben értelmezve a szervességet, az ember rájön arra, hogy ha csak kis réteget tudok megjeleníteni zsánerhűen, akkor én a felszínnek csak egy kis részét ábrázolom. Ez a világ egészében nem fog valami nagy eredményt jelenteni. Mi ezen a szűk
pályán indíttattunk el. Mit tehettünk? Átmentünk az ellenkező oldalra. Így lett ez a korosztály nonfiguratív. Absztrakt, azért, mert tudta, hogy a felszínhűség kevés. Kevés azonban a túloldal is: csak egyfajta geometrikus (vagy lírai) absztrakció, amely szintúgy nem képes a létraként említett összetettséget tükrözni. A saját nonfiguratív korszakomat én nem tekintem annak. A tér–idő viszonylatot próbáltam úgy megfogalmazni egyszer, hogy főiskolás koromban kimentem Eger szélére, az Eged aljára, és elkezdtem festeni hajnalban. A nap dinamikája vonzott. Voltak ott különböző természeti formációk (szőlő, kukorica). Dolgoztam, s ez a szín- és formahangulat – ahogyan erősödött a Nap – teljesen mássá alakult. Festettem tovább a Napot. Akkor már kettő volt a képen. Az egyik a kelőhelyen, a másik feljebb, és akkor egy sokkal kontrasztosabb fény-színélmény adódott. Utána, ahogyan ment lefelé, megint más színélmény képződött. Majd feljött a Hold, és azt is megfestettem. Ezt megismételtem nap mint nap, egyre több hangulatot megragadva, s egyszer csak rájöttek/rámondták, akik nézték: „micsoda nonfiguratív kép”. Én, pedig tudtam: ez csak egy napi tér–időmozgás a természetben! Abban a pillanatban, amint az időben is értelmezek valamit – az átváltozik. A kozmikus létrát a lába alatt sejtő embert nem kell visszavezetni önmagához. Ha eleve a saját nyelvében gondolkodik; viszszatalál vezetés nélkül. Ha a nyelvtant nyelvtannak tanítanánk, és nem helyesírásnak, akkor a nyelvünk tanán keresztül megtanulhatnánk azt a bölcseletet, amit a nyelvünk mond. Hiszen ebből az egész létezésünk köre kijöhet. Egy híres régészünk, László Gyula elkezdett gondolkodni azon, hogy ha a honfoglalás kori sírokban megvoltak már a keresztény hagyományok bizonyos elemei, akkor a nyelvünkben is kellett lennie olyan szakralitásra utaló szókincsnek, amely evvel rokon. Utánanéztek, és kiderült: minden kifejezésünk megvolt: belülről jött. Fogarasi szógyökta-
■ Mit tehet az ember a saját szakmájában
azért, hogy a büszkeségét ne tudják elvenni?
Találjon haza. Én a magam világában úgy gondolom, így visszatekintve az életemre, hogy mindaz a nagy vargabetű, amelyet végig kellett járni, nem volt teljesen felesleges, de kikerülhető lenne, ha mi nem követnénk azt a szörnyű helyzetet, amit úgy fogalmazunk: kompország, Kelettől Nyugatig: egyik helyzetből a másikba dobnak minket, ami közben mi eleve itt vagyunk középen, és hídként is működhetnénk. Hiszen minden magyar érzi és tudja, hogy itt, Európában mi érzékeljük Kelet–Nyugat, Észak–Dél egységét. Micsoda tiszteletköröket kellett leírnia például Munkácsynak. Munkácsy egy olyan asztalosságnak volt a jeles festőképviselője, amely hagyomány a mennyezőkig vezet vissza bennünket. Erről a hagyományról részben lemondva vagy leválva, végigment az akkori nyugati trenden. Már kezdő éveiben is túlszárnyalta mestereit. Azért merem ezt így mondani, mert ma ha az ember bemegy München valamelyik nagy múzeumába, ahol a Munkácsy-kortársak is ki vannak állítva, megdöbben azon, mennyivel szegényesebb vagy részlegesebb az a művészet, amit közvetítenek. Kolbach, a majdnem rossz értelmű, hivatalnoki német precizitásával válik kisszerűvé; Pilotti a nagyléptékű, de üres reprezentatív formahatásával olyan üresjáratokat ad, mint a mi világunkban a szocreál képszózatai. Munkácsyt mély életérzése és a festői zsenije már nagyon fiatalon túljuttatta ezen a felszínességen. Az akadémizmus formanyelvén keresztül egy olyan világot jelenített meg – szinte utoljára Európában –, amilyenre Rembrandt óta senki nem volt képes (mint mondjuk a Krisztustrilógiában). Ami közben – megint a nyugati szóhasználat – a trendhez képest (ami az impresszionizmus, a posztimpresszionizmus és az egyéb izmusok révén, az idő futásával egyirányú eredményeket muta-
tott) azt mondták, hogy Munkácsy már egy régmúlt valaminek a reprezentánsa. Mert az akkori Nyugat-Európa (is) egy irányba képzelte el (mutatta) a haladás útját. Mi az életünkben egy olyan időszakot éltünk át, amikor azt mondták: a szocializmus olyan eredményeket fog mutatni, hogy a főutcán majd nem is kell használni a lábam, mert mozgójárda lesz. Azt a végeredményt tudjuk, s most már hovatovább a másik formációnak is a perifériájára érkezünk. Munkácsy abban a közegben is megmutatta a legmagasabb szintű összefüggést: azt, hogy van nekünk saját magyar utunk. A mennyező, aki a templomi kazettás mennyezeteket festette, az a népünk nyelve szerint a menny képét alkotta meg, s minden bizonnyal a menny törvényeit is, amely az egyházon keresztül a mindenkori közösségnek szólt. Ott egy isteni törvény közvetítője volt az alkotó. Ha ennek a feladatának meg tudott felelni – márpedig tízezerszám vannak ilyen mennyezetkazettáink, és ez majdnem magyar etnikai specifikumnak is tekinthető, mert Európában másutt nincs ilyen változatos rendszerű kazettás mennyezet –, s ebbe belegondolok, akkor a félelem fog el, amiért engem ma festőművésznek neveznek: művi és vészes? Ha a saját, anyanyelvi művészeti hagyományomat használom, akkor nem kell a részleges mű-vészek versenyfutásában versenyzőnek lennem. Hanem az egyenes és szerves művészet megvalósítójaként járhatom az utamat. Ma már talán erre is van mód. Én legalábbis úgy érzem, ebbe az irányba kanyarodik az életem. Csontváry vagy Munkácsy példáját nem azért mondom, mintha én ezekben a magasságokban járnék. Nem vagyok táltos, de szeretném, hogy az én életemen keresztül is látszódjék; van ilyen! És hogy a táltosaink útja a mienk. Nem külső tényezőkre kell figyelnünk, hanem a belsőre, a mindenség törvényére, és akkor mindegy, hogy mit beszélnek kívülről. Akkor lesz jövőnk.
DISPUTA Tisztaszoba
na, Czuczorral írt Nagy magyar szótára, az akadémiai európaiasítással szemben. ’49ben, európai összefogással, csak katonailag tudták térdre kényszeríteni a magyarságot, hát szükség támadt szellemileg, az idegen elveken nyugvó grammatikára. Napóleon szavaival: „vedd el a történelmi büszkeségét, és akkor meg fog törni”. Azt az elvet alkalmazták ránk, mint majd később, a másik nagy elnyomónk, s nem gyengülnek most sem a finn rokonság szorgalmazóinak erődjei.
49
Bartók Béla öröksége Botránykrónika szonátaformában Ezeken a hasábokon a Csokonai Színház jubileumi (140.) szezonjának első nagyszínházi premierjéről, a Bartók-estről lett volna a feladatom beszámolni. Örömmel tenném, ha a produkció elő- és utóélete nem szabott volna más irányt a mondandómnak. A nyáron történtek miatt ugyanis szükségessé vált itt a színházkritika kompetenciáján kívüli ügyekről értekezni. Sokáig, egészen augusztus derekáig erősen reméltem, hogy minderre nem lesz szükség. Végül, reményeimben csalatkozván – éppen Bartók Béla halálának 60. évfordulóján – mégis írnom kell arról, amiről nem akartam.
DISPUTA Lépcsők
Expozíció (Siker a fesztiválon)
50
Nagy várakozással és némi aggodalommal kísért izgalommal ültem a helyemre június 19-én este a Miskolci Nemzeti Színházban. Várakozásomat a lokálpatriotizmus táplálta. Félszáz éve kötődöm a Csokonai Színházhoz, legerősebben az operatársulathoz; szeretném, hogy jó színházunk legyen, szorítok a társulatnak, hogy helytálljon a provincián túli megmérettetéseken. Egyáltalán: annak, hogy rangos fórumokon vehessen részt. Nos, a „Bartók+…”, a Kelet-Közép-Európa operaéletének öt év alatt legjelentékenyebb eseményévé vált Miskolci Nemzetközi Operafesztivál éppen ilyen alkalom; egy sokat látott zenekritikus szerint: „a legjobb úton halad a műfaj megújításában, mintákat közvetít az operajátszás jövőbe mutató jelenéből”. (Nem mellesleg: idén 15 nap alatt 17 ezer látogatója volt a seregszemlének.) Tavaly még csupán a színház énekkara kapott meghívást az operakórusok estjére, idén azonban a fesztivál egyik központi eseménye volt teátrumunk Bartók-estje. „A” Bartók-est. Kuriozitását tovább növelte, hogy a kéthetes rendezvénysorozat azon kevés előadásai közé tartozott, amelyek a helyszínen debütáltak. Tulajdonképpen „rendelésre” készült: a Miskolci Operafesztivál Kht., az Armel Produkciós Iroda és a Csokonai Színház közös produkciójaként. A szellemi izgalmat fokozó aggodalmam – mi tagadás – Alföldi Róbert művészi habitusához köthető. Vajon mit fog kezdeni az eddig itthon két látványos, mozgalmas
operát színre állító rendező Bartók Béla kétszereplős zenedrámájával; A kékszakállú herceg vára fizikai cselekvésekben szegényes – úgymond – statikus színpadi közegével; Balázs Béla költői librettójával? Ő, aki a múlt évadban szamurájok sógunjaként vizionálta Verdi Attiláját – aggályoskodtam az előadás előtt a zsöllyében. – Lesújt Isten ostora, ismét? Az egyszeri tapasztalat szülte prekoncepcióm – ahogyan a megalapozatlan feltételezések általában – pillanatok alatt, rögtön a prológus után összeomlott. 55 perc múltán – a szakma krémjével, élükön az Operaház (akkori) főigazgatójával és egynéhány jelen lévő debreceni operarajongóval egyetemben – őszintén lelkesen tapsoltam Alföldi kongeniális rendezésének. A konvencionálisan ófrancia történetként kezelt darabról a ködbe vesző misztériumot lefejtő, a balladai homályt kerülő puritán produkciónak. A két ember lelkében és zsigereiben játszódó drámának. Amelyben végre Judith nincs alárendelve a hercegnek; egyenrangú társa, szövetségese – lehet, lehetne – Kékszakállúnak a vágyott harmóniában. Polgár László, a világhírű basszista – aki 25 esztendeje énekli a szerepet, s 1999ben Grammy-díjjal ismerték el az opera Pierre Boulezzel készített CD-felvételéért – a csak a legnagyobbakra jellemző művészi alázattal és figyelemmel élt együtt az előadásban a Judith szerepével most találkozó Wiedemann Bernadettel. Ennek köszönhető a színpadi jelenlétük érzékenysége és operaprodukciókban ritkán látható intenzitása. Különösen szembetűnő volt mindkettejük természetes hanglejtése, az a fajta magyar operaprozódia, amely a zenetudomány szerint éppen Bartók e művében született meg, s amely hitelesíti a rendező „hétköznapi” lélektani drámát teremtő koncepcióját. Értő partnere volt ebben a díszlettervező Kentaur: profánul lecsupaszította a várat, közös történelmi emlékezetünk szimbólumaival jelenítette meg a szobákat, Kelemen Kata pedig civilbe öltöztette a szereplőket. „Egészében érdekesnek találtam a koncepciót, azt, ahogy Bartók operájával képes megmutatni a hétköznapi kapcsolataink lényegét. Legelőször az lepett meg, hogy a
DISPUTA Lépcsők
prológot váltakozva mondják, mondhatni egyik a másik szájából húzza ki a szót. Az egész történet nagyon hétköznapi, amit megdöbbentő erővel hangsúlyoz a feltáruló utolsó „kapu”. Hát ezért volt minden? A harc, a fájdalom, a könny? A semmiért?! Hogy nincs benne semmi misztikum? Hát van az életünkben misztikum? Nincs misztikum, nincs titok: munka van, élet van, érzelmek vannak.” – Ekként vélekedett az előadásról a Bartók+… művészeti igazgatója, az operaénekes Marton Éva (aki a világhírű karmester, Doráti Antal szerint: „a legjuditabb Judith”). Az igazán autentikusnak mondható nyilatkozó valódi fesztiváleseménynek titulálta a produkciót. (Az azóta megjelent szakkritikák egytől egyig dicsérőleg szóltak az eredeti és nagyhatású előadásról.) Amiben ugyan csupán a – helyhiány miatt a rezeseit oldalpáholyba kényszerítő, Kollár Imre vezényle- Éder Vera felvétele a Miskolci Nemzetközi Operafesztivál tében remeklő – Debreceni Bartók-estjéről Filharmonikus Zenekar tagjai mondhatók „bennszülött” cívisvároKiderült, hogy a komponista szerzői josinak, mégis jó volt magunkénak érezni a gainak magyarországi birtokosa, Vásárhelyi Debrecen színeiben létrejött Bartók-művet. Gábor (a továbbiakban: V. G.) előadás közA közelmúltban országos érdeklődést ki- ben elhagyta a miskolci színház nézőterét. váltó Mario és a varázsló, a Lohengrin és az A tüntetőleg kivonuló V. G. legelső dolga az Idomeneo után nemzetközi mércével mérhe- volt, hogy letiltatta az előadáson készült tő teljesítményt produkált a debreceni ope- tévéfelvételeket. Sőt, másnap egyenesen ratagozat. Büszkék lehettünk a „vájtfülű” azok megsemmisítését követelte, mert szepublikum előtti hatalmas sikerre. (Amit az rinte a szerződések értelmében egyáltalán est második felében, A csodálatos mandarin nem készülhettek volna televíziós anyagok. Egerhazi Attila koreografálta előadásával S mert egyetlen képkocka (!) fölhasználámegismételt a Debreceni Balett.) sához sem járult hozzá, négy stáb munkája De leginkább arra lehetünk büszkék, veszett kárba. A miskolci városi tévé példáhogy bizonyították: a bartóki örökség élő ul többórányi anyagot forgatott. hagyomány. „Készítettünk öt interjút az alkotókkal, művészekkel, valamint az előadáson is filElaboráció meztünk – dohogott Czikora Ágnes, a Mis(Botrány a fesztiválon) kolci Televízió az operafesztiválra (tévésektől szokatlanul) szerkesztője. – Senki Napok múltán – midőn a fesztiválsiker nem szólt nekünk, hogy nem forgathatunk, visszhangja után nyomoztam a neten – de a többi tévéstábot sem figyelmeztették. mindennek az ellenkezője bizonyosodott Láttuk az előadáson Vásárhelyi Gábort is, be. Az pontosan, hogy a bartóki örökség ott sem szólt semmit, igaz, előadás közben (jogi és financiális) „gondozói” másként elhagyta a termet. Másnap jött csak az érkezelik e hagyományt. tesítés, hogy semmisítsük meg az összes
51
DISPUTA Lépcsők 52
nyersanyagot az előadásról, amit azóta megtettünk.” V. G. egyidejűleg bejelentette: beperli az operát színpadra állító produkciós irodát. „Kaptam egy fizetési felszólítást a Hartai Zenei Ügynökségtől, 500 ezer forint kötbérről, valamint egy levelet, amelyben kifogásként azt hozták fel: Polgár László és Wiedemann Bernadett nem a kotta szerint énekelték a művet, hanem prózában, félprózában stb. adták elő, nem megfelelő módon, valamint hogy az opera végén Judit levest eszik, s hogy az eldobott borosüveg és a felborított asztal túl nagy zajt csapott” – tájékoztatott az Armel Produkciós Iroda ügyvezetője, Havas Ágnes. A bemutató előtt V. G. megkapta a főpróbáról készült videokazettát, s azt megtekintve kifogásolt néhány dolgot. A produkció rendezője – kompromisszumokat kötve – ezeknek megfelelően alakított az előadáson. Alföldi Róbert elképzelése szerint az előadás kezdetén a két főszereplő mellett a hozzájuk tartozó civil családok is megjelentek volna – mint a rendezői koncepció szerinti „hétköznapi hősök” közvetlen környezete; a darab végén, az utolsó ajtó feltárulásakor pedig nem három, hanem több nő tűnt volna föl – mint általában egy férfi életében is. Nos, ezeket a megoldásokat – miként a saját prológusát – Alföldi hajlandó volt elhagyni. A szövegkönyv szerinti redukálásokhoz ragaszkodó V. G. emellett észrevételezte azt is, hogy túl hangos az asztalborulás – hát szivaccsal vonták be az inkriminált bútordarabot. Mindezen korrekciók után – mert engedélyt kértek és kaptak a jogtulajdonostól; teljesítették V. G. kéréseit, s betartották a szerződést – minden érintett úgy tudta, immár nem lehet semmi probléma. Korán – és gyanútlanul – megnyugodtak. V. G. mégis – úgy, ahogy van – betiltotta az előadást. Mit szólt mindehhez a Kékszakállú újraalkotója, Alföldi Róbert? „Nem vonom kétségbe, hogy az örökösöknek jogukban állt letiltatni a produkciót, de sokkal tisztességesebbnek tartottam volna, ha az illető úr kijelenti: neki nem tetszett az előadás vagy nem szereti Alföldi pofáját. Ehelyett nevetséges érveket hozott. Szomorú, hogy a jog nem veszi figyelembe a színház, a művészet speciális voltát. Nem azt kérem, hogy jogon kívüliek legyünk, de azt gondolom, nem lehet ugyanúgy kezelni egy művészi értelmezést, mint például egy plágiumot. A szín-
ház azért él, azért érdekli az embereket, azért nézik meg ugyanazt a darabot sokadszor is, mert mindig valami mást szeretnének látni. Sajnálom, hogy egy igazi hungaricumot a jogra hivatkozva ki lehet sajátítani. Ezt a legkeményebb időket idéző cenzúrának tartom.” Rekapituláció (Az örökség sáfárai) Üljünk most le egy rövid időre a jognak asztalához! Bartók Béla végrendelete szerint műveinek szerzői jogai a két fia közt oszlanak meg. Az itthon maradt ifj. Bartók Béla Magyarországon, Németországban és még öt európai államban gyakorolhatta e jogokat; a világ többi részén a ma is az Egyesült Államokban élő Bartók Péter rendelkezik ezek felől. Ifj. Bartók Béla halála óta annak keresztfia, a komponista özvegyének unokaöccse, V. G. a jogutód. Meddig? A Római Egyezmény értelmében a szerző halála után 50 évig. Ez ugyan 1995-ben letelt, ám az állam időközben aláírt egy újabb – húsz évre szóló – egyezményt. A művek földolgozásának felülbírálási joga tehát még tíz esztendeig a családé. De mit is szabályoz a szerzői jog? Egyrészt magát a létrejött alkotást, másrészt az alkotó személyét (sic!). Érthetőbben: az alkotást és magát az alkotót részesíti a mű kizárólagos felhasználásának és forgalmazásának jogában. A felhasználás akkor törvényes, ha a szerzővel vagy jogutódjával való megállapodás után szerződést kötnek. Ennek nincsenek a törvény által taxatíve (kimerítően részletesen) meghatározott tartalmi elemei, egyetlen dolog kötelező: minden esetben kizárólag a jogosult beleegyezésével, írásbeli hozzájárulásával, díjfizetés ellenében lehet törvényesen felhasználni a művet. (A bevételek tíz-húsz százalékát szokták kikötni, de ez sincs kötelezően előírva.) A művek megcsonkítása ellen keményen lép fel a jog (s ezt jól teszi), ha pedig egy produkció jogi szempontból közbotrányokozónak minősül, az erre rendelt hatóság felléphet ellene (ez is igen helyénvaló). Ám esetünkben – s például Kolláth György alkotmányjogász olvasatában – valóban az Alföldi említette cenzúráról, ízlésbeli háborúról van szó, ami nem jogi kategória. „Az, hogy az utódoknak, az örökösöknek nem tetszik egy produkció, szívük joga, de nem sokat számít. Elvben sem be, se le nem tilthatják az adott művet.” (A produkciós iroda vissza is küldte a fizetési
annyiszor közvetlenül a bemutató előtt betiltották a hivatalos cenzorok. (Végre 26 év múltán játszhatták az Operában.) A művek kálváriája folytatódik, csakhogy immár a saját leszármazottai védik őket – ellene. De jure, s – mint tapasztalható – de facto. Bartók jogutódainak tevékenysége legfeljebb a Brecht-iroda jogkezeléséhez mérhető. Sáfárok ők, de nem mint az eszményi értékek őrizői, gondviselői, hanem mint az anyagi javak felügyelői. Akár az ispánok. Coda A hetvenes évek legelső országos hírű debreceni rockegyüttese – a Kossuth-egyetemisták zenekara –, a Panta Rhei földolgozta az Allegro barbarót. Ifjú Bartók Béla letiltatta a számot, mondván: „blues- és rockzenészek nem férhetnek a mű közelébe”. Ugyanakkor az Egyesült Államokban Bartók Péter – nyilván a dollárban lepengetett jogdíjak végett – áldását adta az Emerson, Lake & Parker feldolgozásának (The Barbarian). Pedig az azóta éppen az amerikai tudományos közéletből ismert Szalay-fivérek közelebb álltak a komponista kis fehér ujjain dübörgő muzsikához. Akkor is, most is a debreceni közönség járt pórul. A Bartók-év szeptember 25-én éjszaka (a komponista halála 60. évfordulójának előestéjén) kezdődött a Virrasztás című, a Művészetek Palotája Nemzeti Hangversenyterméből – a Duna Televízió műholdas közvetítése révén – 29 országba, köztük a New York-i Angel Orensanz Center koncerttermébe közvetített különleges hangversennyel. Vigaszul az ezen írásban fölemlegetett vigasztalan magyar alkotó művészeknek. 2015-ben viszont végre közkincscsé válhat a huszadik század egyik legnagyobb zeneszerzőjének életműve. Valódi hungaricummá. Talán a blueszenész Török Ádám kiadhatja Bartók-lemezét, talán Horváth Csaba is eltáncolhatja a Mandarint, ám az idei operafesztiválon debütálva búcsúzó Kékszakállú-előadás tíz év múlva már nem rekonstruálható. Tóth Dénes
DISPUTA Lépcsők
felszólítást a feladónak azzal, hogy alaptalan.) „Alföldi Róbert rendezői felfogását tiszteletben kell tartani. Nem sértette meg Bartók szellemét, sőt! Új megvilágításba helyezte a Kékszakállút, nagyszerű mai rendezésével újjáélesztette a darabot. Ennél sokkal merészebb rendezésben is volt alkalmam látni a Kékszakállút külföldön, de ott fel sem merült utólagos jogvita”– tette le a voksát Marton Éva, az operafesztivál művészeti igazgatója. – Bízom benne, hogy el fog csitulni ez a vihar…” A vihar elcsitult, a Kékszakállú mégis betiltatott. Nem ez az első eset. A közelmúltban A csodálatos mandarin több előadása is áldozatul esett az „örökösök” önkényének. Néhány éve Mészáros Márta, a magyarországi kortárs tánc kimagasló reprezentánsa, Bozsik Yvett (később túl erotikusnak minősített) Mandarin-koreográfiája köré rendezett – volna – filmet. A Magyar Mozgókép Alapítvány nagy összeggel, mintegy százmillió forinttal járult hozzá az alkotáshoz. Ám az mégsem került be a mozik műsorrendjébe, mert Bartók Péter nem járult hozzá a 30 perces balettfilm köré szőtt történethez, mondván, hogy a mű csak önállóan, eredeti formájában, megszakítás nélkül adható elő. A Közép-Európa Táncszínház Horváth Csaba koreografálta produkciója – centrumában Ladányi Andreával, hazánk talán legeredetibb táncművészével – ellen V. G. tiltakozott hevesen, arra hivatkozva, hogy az előadás közben megállították a muzsikát (holott csupán egy néhány másodperces csöndet hosszabbítottak meg), a táncosok pedig hangot adtak ki (vagyis lihegtekszuszogtak), s mindez sérti (az ő sorrendjében!): a jogutódokat, sérti Bartók Bélát. Nos, a táncszínház Mandarin címen, zene nélkül (s így is igen szuggesztív hatású előadásban) mégis eljátszotta Horváth Csaba koreográfiáját – ezt ugyanis nem tilthatta be a jogok őrizője. Mint a Ladányi Andreáról szóló táncfilmet sem, ami szintén némán ment le. Vajon nem ez – a süket csönd – sérti igazán Bartók Béla örökségét? Régi és szomorú történet ez. A pantomimot az 1926-os kölni világpremier egyetlen előadása után rögtön leállították (az akkori polgármester, az NSZK későbbi kancellárja: Konrad Adenauer utasítására). Itthon még szerencsétlenebb volt a sorsa: az 1919-ben készült Mandarint a zeneszerző életében elő sem adhatták Budapesten. Évtizedenként próbálkoztak vele, de mind-
53
DISPUTA Lépcsők
Örökségalkotás és kollektív emlékezet
54
A múlt azáltal keletkezik, hogy az ember viszonyba lép vele. Ezt a megállapítást Jan Assmann teszi, a kulturális emlékezet jelenségét vizsgálva. Elmondható ez arról a társadalmi produktumról is, amelyet kulturális örökségnek nevezünk. Kulturális örökségen ugyanis nem készen kapott tárgyakat vagy azok felhalmozását értjük, hanem inkább olyan kulturális terméket, amelyet az örökösök folyamatosan alkotnak meg. Az örökségalkotás a tudásátadás, az önértelmezés egy módja, és vannak történelmi, politikai, antropológiai aspektusai. A kulturális örökség létrehozása válogatásra, megőrzésre és a hozzáférhetőség kialakítására irányuló folyamat, amelynek a múzeumok, a levéltárak, a képtárak, az audio-vizuális archívumok, illetve különféle nemzetközi és nemzeti szervezetek adnak intézményi keretet ( például UNESCO, Nemzeti Kulturális Örökség Minisztériuma). A kulturális örökség jelenségét járják körül az idén tavasszal megjelent, György Péter, Kiss Barbara és Monok István által szerkesztett Kulturális örökség – társadalmi képzelet című tanulmánykötet írásai. A szövegek a 2004 novemberében Budapesten rendezett, Kulturális örökség, kulturális közvagyon című konferencián előadások formájában hangzottak el. A tanulmányok kérdésfelvetései a kulturális örökségnek a nyilvánossággal és a köztulajdonnal, valamint a kulturális emlékezettel, a nemzeti identitással és az archiválási gyakorlattal kapcsolatos kérdései köré rendeződnek. György Péter bevezető írásában a kulturális örökség jelenségét társadalom- és kultúraelméleti kérdésnek tekinti, melynek a kultúratudományok emlékezet-fordulata ad aktualitást. A szerző az emlékezés gesztusától elválaszthatatlannak tartja azt a kulturális praxist, amelyet társadalmi képzeletnek nevez. Ez a képzeleti tevékenység az örökségalkotás folyamatát olyan emlékezeti működésnek tartja, amely a mindenkori jelen vonatkoztatási keretei között zajló múlt(re)konstrukció, és amely feltételezi a magukat örökösnek tartók aktív részvételét a múlt megalkotásában. Mindez eszünkbe juttatja azt a kultúraszemiotikai megállapítást, amely szerint a kulturális emlékezet rá van utalva a cselekedetekre és a médiumokra, ugyanis a kultúra a közösség nem
örökölhető emlékezete. Az egyes közösségek fennmaradása szempontjából releváns tudás folytonos újraalkotásának lehetősége és szükségszerűsége motiválja mind az emlékezést, mind az örökségalkotást. Mindkét jelenség olyan kulturális gyakorlat tehát, amelynek fontos mozzanata az archiválás. György Péter kötetzáró, Minden archívum, minden örökség című írásában korunk médiatechnológiai változásait figyelembe véve olyan archiválási koncepcióról beszél, amely az úgynevezett univerzális örökség program következtében bontakozik ki, és a felejtés nélküli emlékezet, ezzel együtt pedig a parttalan örökség veszélyét hozza magával. E veszély hátterében a szerző szerint egyrészt a tudás kontextusváltása áll, másrészt az a szemléletmód, amely a felhalmozódó anyagi és immateriális javak sokféleségét egyaránt megőrzésre méltó értéknek tekinti. A műemlékek megalkotása például elveszíti azt a funkcióját, amelyet a múlt reprezentációjában, illetve egy emlékezőközösség kollektív identitásának formálásában tölt be, ha minden történést eseménynek tekintünk és emlékezésre méltónak ítélünk. Ily módon ugyanis végtelenné tágul, sőt, fel is számolódik az a – Jurij Lotmanntól kölcsönözve a kifejezést – szemiotikai tér, amelyben minden jel, amit annak tarunk. Ha minden eseménynek emléket tudnánk állítani, nemcsak a felejtésre lennénk képtelenek, de feloldanánk magát a kulturális teret is, ugyanis figyelmen kívül hagynánk jel és nem jel, emlékezés és felejtés kultúraalkotó dinamikáját is. A tanulmány írója ugyanakkor megállapítja, hogy a tudás tárolásának és terjedésének új közege a globális médiatér, amely virtualizálja magát az archívumot, hisz megfosztja fizikai kiterjedésétől és átértelmezi állományának időbeli kereteit. Az „esztétikai ítéletek relativizálódása” pedig lehetetlenné teszi a kritikai viszonyulást, így a szelekciót. A tanulmány írója mindebből arra következtet, hogy az örökségalkotás kereteinek kitágulása befolyásolja a tudás intézményesítéseként felfogható kanonizációt. Érdemes elgondolkodnunk ezen a kérdésfelvetésen. A válogatás nélküli gyűjtéstől ugyanis nem áll messze a semmit sem gyűjtés lehetősége: a fogyasztói társadalmakra jellemző felhalmozás és az értékek – Georg Simmel által leírt – nivellálódá-
táról. A tanulmány írója úgy véli, hogy egy újabb szemponttal kell mindezt kiegészíteni, ez pedig a tevékenység. A közhasznú tevékenységnek ugyanis fontos szerepe van abban, hogy egy gyűjtemény látogatóival interaktív viszonyba lépve formálódhasson kulturális örökséggé, s ne váljon egy zárt időintervallum néma tárházává, hanem dinamikus kerete lehessen egy közösség önértelmező diskurzusának. Felhasznált irodalom: A kulturális örökAssmann, Jan: A kulturális emlékezet. Írás, emlékezés ség jelenségének értelés politikai identitás a korai mezésekor nemcsak az magaskultúrákban. Budapest, örökség mibenléte lehet 2004. kérdéses; érdemes megAssmann, Aleida: Erinnevizsgálni a hozzá társuló rungsräume. Formen und Wandlungen des kulturellen kultúra fogalmát is. RadGedächtnisses. München, nóti Sándor Antik kultu1999. rális örökség – nemzeti K. Horváth Zsolt: Az eltűnt kulturális örökség című emlékezet nyomában. Pierre írásában a kultúra olyan Nora és a történeti emlékezetkutatás francia látképe. fogalmáról beszél, amely Aetas, 1993/3. egyfajta folytonosságtaLotmann, Jurij: Kultúra és pasztalatot közvetít. E intellektus. Budapest, 2002. jelentés kialakulása a 18. Nora, Pierre: Emlékezet és század végére tehető, s történelem között. A helyek problematikája. Aetas, alapja a francia forrada1993/3. lom eszméi nyomán bekövetkező szemléletváltás, amely képes eltekinteni attól, hogy egy adott korban keletkezett vagy használt tárgyaknak, dokumentumoknak hatalmi legitimáló erejük van és képes átengedni őket az emlékezetnek. Az emlékezetkutatók szerint e tárgyaknak a funkcióváltás következtében történelmi forrásértékük lesz, ez pedig szükségszerűen kontextusváltással jár. A kontextus megváltozását a tanulmány írója úgy jellemzi, hogy bizonyos tárgyak kivonódnak eredeti környezetükből, és bekerülnek a hatalmi vagy a művészettörténeti reprezentáció körébe. Egy politikai hatalomváltás esetén így menekülhetnek meg a későbbi műtárgyak a pusztítástól. Ezek szerint a muzealizálás az emlékezet fenntartására hivatott, szemben a pusztításnak az emlékezet törlésére irányuló szándékával. A kulturális emlékezet intézményesítése így biztosíthatja egy közösség számára a kontinuitás tapasztalatát, a politikai hatalomváltások ellenére is. Az örökségalkotás és az emlékezés közeli kapcsolatban van egymással: mindkettő meg akar őrizni, újra jelenvalóvá akar tenni valamit abból, ami már távol van tőlünk, eközben pedig (re)konstruál, áthidalja és láthatóvá is teszi a jelen és a múlt közöt55 ti távolságot. Fejős Zoltán A néprajz, antropológia – a kulturális örökség és az emléke-
DISPUTA Lépcsők
sa megnöveli a tárgyak pótolhatóságát, ezzel együtt pedig csökkenti felhasználásuk időtartamát vagy az arra való igényt. Az olyan kultúráknak, melyek lényegesen több produktumot állítanak elő, mint amennyit emlékezetben tudnak tartani és újra tudnak hasznosítani, a túlburjánzó örökség és a „civilizációs hulladék” keletkezése egyaránt velejárója lehet. Aleida Assmann, a kulturális emlékezet formáit és funkcióit elemző neves kutató szerint a kulturális emlékezet egyensúlyának megbomlása következik be, ha az emlékek iránti igény meghaladja az emlékezet tárolókapacitását. Az archívumként felhalmozódó produktumoknak ugyanakkor van egy lényeges vonásuk, amelyek Assmann szerint alkalmasak arra, hogy a jövőbeli kulturális emlékezet anyagi előfeltételei legyenek. Mindezt a hulladék esetében nem mondhatjuk el. Emlékezés és felejtés kérdése a tanulmányban nemcsak a megőrzés szándéka felől vetődik fel, hanem a társadalmi nyilvánosság aspektusából is, azaz a hozzáférés és a kizárás dialektikájának vonatkozásában. A globális médiatérben létező digitális archívumok viszonylag széles felhasználóközösség számára hozzáférhetőek ugyan, ám itt is léteznek olyan adatbázisok, amelyek szabad elérhetőségét a szerzői jogvédelem szabályai korlátozzák. György Péter a kulturális közvagyon és az autonóm szellemi termék viszonyának kérdését a privát szféra és a nyilvánosság határának újragondolásával látja megválaszolhatónak. A szerző szerint ez a kérdés – a hálózati kultúra fordulatának következtében – a tudás virtualizálódó terében a copyright, vagyis a szerzői jog védelme és a copyleft, azaz a másolatok, variációk készítésének lehetősége közötti szembenállásként vetődik fel. A mindenki számára lehetséges hozzáférés biztosítása azonban nem elegendő feltétele annak, hogy egy gyűjtemény közvagyonnak számítson. A múzeumok közgyűjteményi státusának kritériumairól ír Ébli Gábor Mitől a közé egy gyűjtemény? című tanulmányában. A szerző szerint a közgyűjteményi jelleget nemcsak jogi kategóriaként, illetve az állami tulajdonlás felől kell meghatározni, de az sem elégséges, ha egy múzeum pusztán a nyilvánosság követelményének tesz eleget. Ha a köztulajdon és a szabad hozzáférés nem jelent mást, mint a megőrzendő értékek nacionalizálását, azaz nemzeti kinccsé nyilvánítását vagy egy állam önreprezentációját az államközi kapcsolatok terében, illetve a meghatározott nyitvatartási idő biztosítását, még nem beszélhetünk a köz szolgála-
DISPUTA Lépcsők 56
zet kategóriái című írásában – Pierre Nora emlékezetfogalmára alapozva – örökség és múlt kapcsolatát az emlékezet és a múlt viszonyával állítja párhuzamba. Pierre Nora, francia történész és munkatársai, többek között Mona Ozout, Marcel Gauchet, Krzysztof Pomian nevéhez fűződik annak a történetírói koncepciónak a kidolgozása, amelyet a Les lieux de mémoire (Az emlékezet helyei) című tanulmányaiból ismerhetünk meg. Nora az ott olvasható, Emlékezet és történelem között. A helyek problematikája című írásában úgy gondolja el a múlt és a jelen viszonyát, mint folytonos birtokbavételt, melynek során megalkotunk egy múltreprezentációt. Ebben az emlékezésben benne van a múlttól való elszakadás gondolata, így a diszkontinuitás tapasztalata. Az emlékezés lehetősége így a helyekre ruházódik át, például a levéltárakra, a könyvtárakra, a múzeumokra. Az ezeken a helyeken felhalmozódó emléknyomokkal próbáljuk kitölteni a múlt és a jelen közötti űrt. Fejős Zoltán szerint az örökségalkotástól elválaszthatatlan megőrzést a múlttal való szakadás motiválja. Ezt azonban csak a tárgyiasult örökségre tartja érvényesnek. A szellemi örökségnek tekintett szertartások esetében ugyanis a kulturális tartalom megjelenítése, megőrzése és újraalkotása a cselekvés mindenkori mostjában sűrűsödik össze. A rítusok éppen az ismétlésben élnek tovább, ebben rejlik a közösséget összetartó erejük. Ez a kulturális gyakorlat, ha nem is szünteti meg, elfedi a folytonossághiányt, mert a reflektív értelmezés helyébe a megismételhetőségben rejlő közvetlen élményszerű tapasztalat lép. Örökségalkotás és múlt viszonyát vizsgálva nem lehet figyelmen kívül hagyni az örökség és a történelem kapcsolatát. Sonkoly Gábor Örökség és történelem: az emlékezet technikái című tanulmányában azt vizsgálja, hogyan változhat a történetírói koncepció annak következtében, ha a kulturális örökség fogalma egyre inkább behatol a történelem mint diszciplína területére. Amikor a szerző az örökségalkotás lényegének a meglévő kulturális hagyomány birtokba vételét tekinti, az örökség létrehozásának folyamatát teleologikus viszonyrendszer felépítéseként gondolja el, amely arra hivatott, hogy legitimálja az örökösök saját jelenében fennálló kapcsolatrendszerét és önazonosságát. Ezzel szemben a szerző a történetírásnak nem tulajdonít ilyen funkciót, sokkal inkább az interpretáció feladatát ruházza rá. A kulturális örökségalkotást a jelen és a múlt közötti viszonylétesítés szempontjából a kollektív emlékezet egy
formájának tekinti, melyet jelenközpontúság jellemez. A jelenközpontúság fogalmát Sonkoly Gábor a francia történész, François Hartog által használt jelentésében érti, azaz a jelen dimenziója azért kerül előtérbe az örökségalkotás során, mert még őrzi a múlt maradványait. A jelen határainak kitágítására irányuló szándék pedig az emlékezet túlburjánzásához vezethet. A kulturális örökség feltárásában fontos szerepet játszó levéltárak kialakulásáról és működési alapelveiről ad rövid áttekintést Kecskeméti Károly Levéltár és emlékezet című tanulmánya. A szerző a levéltárakat a kollektív emlékezet intézményi hálójában helyezi el. A levéltárak alapításában és működésében két különböző funkció egyidejű jelenlétére utal: ezek a gyűjtemények egyrészt az élő joggyakorlat szolgálatában állnak, másrészt idővel a történeti kutatásokhoz szolgáltatnak nyersanyagot. E paradoxon jól jellemzi társadalmi státusukat: azt, hogy nemcsak a tudás kihelyezett (externalizált) tárolói, hanem a mindenkori államhatalom működésének bázisai is. Utóbbi funkciójuk felől érthető, miért olyan szabályozott az ott összegyűjtött iratok, dokumentumok hozzáférése. Az első, a 18. században létrehozott levéltárak anyaga olyannyira titkos volt, hogy még az államapparátus tagjai is csak királyi engedéllyel nyerhettek betekintést. A kutatás biztosításának elve és gyakorlata csak az 1880-as évekre vált elfogadottá. A tanulmány írója a levéltárak történetét három, az archiválási gyakorlatot meghatározó mozzanat köré szervezve mutatja be. A felvilágosodás levéltári forradalma indította el a fejedelmi levéltárszervezést, illetve néhány esetben, mint például Bécsben, a központi levéltárak megalapítását. Ezekkel az intézkedésekkel egyidejű az az erudíciós forradalom, amely „[fel]fedezi a múltra vonatkozó forrásanyag mérhetetlen gazdagságát”. A hatalmi legitimáció és a történelmi forrásanyag egyidejű biztosítása csak a 19. századi liberális levéltári forradalom eredménye. Újabb változásokat korunk digitális fordulata hozott, amely az adatrögzítés módjának megváltozása a tárolás és a hozzáférés lehetőségeire is hatással van. A kulturális emlékezet intézményes kereteinek változása pedig a kulturális örökségalkotás lehetőségeit is befolyásolja. A digitális adatrögzítés, az elektronikus adattárolás ugyanis egyrészt megnöveli annak lehetőségét, hogy egyre nagyobb mennyiségű információt raktározzunk, ugyanakkor nem ismerjük e tárolók tartósságát. Érdemes elgondolkodni azon, hogy mennyi időre biztosítja az elektroni-
egy emlékezőközösség számára újra átélhetővé, elmesélhetővé teszi az eseményeket. Ebből a szempontból a fénykép a kulturális emlékezet médiuma. Tomsics Emőke szerint azonban a fotográfia kilépett ebből a társadalmilag definiált mediátori szerepkörből, ugyanis tevékeny részesévé vált annak a folyamatnak, amely létrehozza egy nemzet elképzelt közösségét. A tanulmányok a kulturális örökségalkotás jelenségét és technikáit nemcsak kultúraelméleti kontextusban értelmezik, hanem utalnak arra is, hogyan vonódik be az a gazdasági szférába. A kulturális turizmus például nagyrészt a nemzeti és a világörökség részének nyilvánított épületek, helyek, hagyományok megismertetése köré szerveződik. Az örökség ebben az esetben nem más, mint látványosság, amelynek fontos szerepet szánnak az országimázs kialakításában. A kulturális örökségalkotás, mely társadalmi tevékenységként a történetírás, a muzealizálás, az archiválás, a turisztikai arculattervezés gyakorlatában összpontosul, olyan kulturális praxis tehát, amely a tudás intézményesített megőrzésével, értelmezésével és újraszervezésével hozzájárul egy közösség kollektív identitásának létesítéséhez. A tanulmánykötet szövegei alapján elmondhatjuk, hogy olyan társadalmi interakcióra épülő folyamatról van szó, amely feltételezi az örökösök aktív részvételét, és amelynek alapvető jellegzetessége, hogy működése emlékezés és felejtés dialektikájára épül. (György Péter–Kiss Barbara–Monok István (szerk.): Kulturális örökség – társadalmi képzelet. Budapest, Akadémiai Kiadó, 2005.) Kovács Szilvia
A buta szellem és az intelligens mosópor A Magyar Dráma Napján mutatatta be a Csokonai Színház első stúdióprodukcióját, Filó Vera Ariel, a buta szellem című darabját. Az ősbemutatónak számító előadással szerzőt ugyan nem avatott a teátrum – hiszen az írónő már nem először szerepel színpadon –, de azt lehet mondani, új minőséget engedett be a falak közé. Az avantgárd sajátos ízeivel fűszerezett, eme különös világ debreceni
fogadtatására mindenesetre kíváncsiak lehetünk. Impressziók – „Összevissza vagyok megírva.” „Egy színdarabból menekülök. Állítólag nekem nagy sorsom van. Na, én ebből semmit sem érzek. Összevissza vagyok meg-
DISPUTA Lépcsők
kus megőrzés az adatok hozzáférhetőségét, azaz az ily módon tárolni kívánt tudás az idő múlásával nem törlődik-e ki végképp az emlékezetből. Az örökségalkotás jellegzetes formáját képviseli a fénykép: egyrészt maga is gyűjthető dokumentum, másrészt azáltal, hogy eseményeket, személyeket, látképeket örökít meg, olyan dolgok képi reprezentációja, amelyek idővel a maguk anyagi valóságában már nem vagy nem olyan formában léteznek, mint a rögzítés pillanatában. Ily módon a fényképek mintegy szemlélhetővé teszik mindazt, amit szellemi és természeti örökségnek nevezünk, például egy tradíciót, egy eszmét vagy egy tájat. A fényképezés gyakorlata pedig lehetővé teszi a társadalmi képzelet működését. A fotók azáltal, hogy egy társadalmi, illetve kulturális miliő reprezentatív épületeit, alakjait megörökítik, támpontokat teremtenek a múlt(re)konstrukció és az önértelmezés számára. Fényképészet, nemzeti önreprezentáció és önazonosság kapcsolatáról ír Tomsics Emőke Nemzeti identitás és fotográfia című tanulmányában. A szerző utal azokra a múltbeli, elsősorban 19. század végi társadalmi eseményekre s az őket rögzítő fényképekre, amelyek részévé váltak a nemzeti kanonizációs folyamatnak, azaz befolyásolták a kollektív identitás és emlékezet formálódását. Az állami ünnepségek – az 1848–49es forradalom és szabadságharc évfordulói, Budavár visszavételének bicentenáriuma s a millenniumi ünnepségek – alkalmával készített fényképek tudatosan a nemzeti integrációt kívánták erősíteni. E feladat megvalósíthatóságában fontos szerepet játszott a fénykép tömegmédiummá válása, a fotók megjelenése a nyomtatott sajtóban. A fénykép azáltal, hogy megörökíti a pillanatokat,
57
írva. Minden földrészt bejártam, minden nevezetességet megnéztem, mindenféle emberrel találkoztam, csak… a szülőhelyemet nem lelem.” – így Prospero. Ugye, ismerős név, valahonnan? Hát tessék, csak tessék. Hát lássuk, csak lássuk. Ez itt a víziszony boldog tudathasadása, a nihil virágkora, rózsaszín gyerekszobák fekete könnyei, lázálom vagy „plázálom” a huszonegyedik század küszöbén, kifordult világ shakespeare-i alakok téblábolásával, igen, ez itt a Sziget Pláza, emberként bolyongó kísértetekkel és kísértetként bolyongó emberekkel. Fura világba csöppenünk. Lehetetlen kék hullámok övezte, lehetetlen rózsaszín babaszoba, egy játéküzlet teljes kínálatával. Akvárium, ahol a létezés valamenynyi, vízzel összefüggésbe hozható pillanata megjelenik a maga módján. Az ősi közeg képzete mintha valami valószínűtlen színekkel illusztrált képes magazinban tükröződne, s az álomból mint fulladásból riadó szereplők folyamatosan erősítik bennünk a klausztrofóbiát. Shakespeare A vihar című késői darabjának szereplői támadnak fel ebben a fura közegben, Filó Vera fantáziája nyomán. Prospero keresi a szigetét és helyét ebben a víziplázában, Arielről megtudjuk, hogy tisztítószalont üzemeltet, Caliban nyomdai vállalkozó, Sycorax pedig bolti eladóként jelenik meg a színen. Miranda vagy van, vagy nincs is, nehéz eldönteni, hiszen a Jövőke nevű szereplőben nyilván tetten érhető, miközben minden valószínűség szerint ez a figura az írónőre is hajaz. Mindez legalább annyira zavarosan bontakozik ki, mint amilyen zavaros a világunk, a szituációk minden bizonnyal ezt (is) hivatottak kifejezni.
DISPUTA Lépcsők
A darab – a Jó, a Rossz, meg az Egyensúly
58
„…mi ez?! Csak látomás? Vagy felturbózott emlékezés? A hiány kitöltése? Mindkettő igen fájdalmas. Prosperónak világos: nem színpadon, nem vízben, nem bevásárlóközpontban, nem albérletben és nem cirkuszban van, de akkor hol van? Hát…nem ez a lényeg. Az a lényeg, hogy Prospero létezik. Pardon, Prosperók léteznek. És léteznek Arielek, Calibanok, Sycoraxok és Mirandák is, és hogy anno hogy volt a Jóval, a Rosszal, meg az Egyensúllyal, azt maximum úgy tudjuk összerakni, mint anno Shakespeare, aki belegondolt, hogy mi lehetett anno-anno a Jóval, a Rosszal, meg az egyensúllyal? Prospero, Ariel, Caliban,
Sycorax és Miranda pontosan úgy létezik, ahogy Önök látták vagy látni fogják. Káosszerű, helyenként sokkoló, elismerem. Nem tehetek róla. Én csak lejegyeztem, milyen az életünk manapság. Megértjük, ha emlékezünk, ha hozzá tudunk nyúlni egy játékhoz úgy, mint a gyerekek.” Ezt írja a szerző. Ez így még akár érthetőnek is tűnhet, azonban, ha megnézzük az előadást, összezavarodunk. Vajon miért éppen A vihar szereplőit támasztja fel? Mi az az érték vagy tulajdonság, amelynek kifordulásával szembesülnünk kellene? Nem derül ki ebből a verzióból. Jó-jó, Prospero eltöri a varázspálcát, s ez nyilván szimbolikus erővel bír, de nem tudjuk meg, mi veszett el abból a világból, s minek a helyébe lépett ez a manapság. Legfeljebb humoros ötletek forrása az a játék, amellyel az elején „vissza akar menni a Shakespeare-be”, mint ahogy az is csak a poén szintjén marad, ahogy Ariel és Caliban élik a plázaéletet, vagy ahogy Sycorax modern bosziként zsebeli be a pénzt a fogyasztóktól. Az egyetlen logikai kapocs lehetne az eredeti történet és a mai káosz között Miranda-Jövőke Caliban általi megerőszakolása: „Mert hajdanán akartál tőlem valamit, amit én nem akartam. Mindkettőnk élete kisiklott, és te még mindig azt hiszed, én tehetek róla”. Ezzel mindössze annyi a gond, hogy maga ez az aktus viszont nincs megírva a darabban, nyilván rendezői hozadék. Egy-egy epizód után néha úgy érezheti a néző, mintha megértett volna valamit a történésekből, ám akkor „kizökken az idő”, és a következőben megint más dimenzióba kerülünk. A probléma ott van, hogy ezek a dimenziók sehogyan sem akarnak összeállni. Veszélyes dolog a káosz érzetének keltése. Nem mindegy ugyanis, hogy a zűrzavar – ami kétségtelenül a mai világ sajátja – formai kiszerelésű-e, vagy maga az anyag zűrzavaros. A szerzői logika pedig nem szenvedhet csorbát a megjelenítésben, még akkor sem, ha úgy gondoljuk, ezzel hitelesen tudjuk ábrázolni ezt a körülvevőt. Sokszor az értékelők is hajlamosak úgy kezelni ezt a problémát, hogy ami értelmezhetetlen, az szükségképpen értékes, pedig lehet, hogy valójában csak érthetetlen. Nos, Filó Vera darabjáról is el lehet mondani, hogy – dacára a szándékolt töredezettségnek – tulajdonképpen összerakhatatlan. Ezt persze a szerző és a rendező is azzal próbálta feloldani, hogy mindenki készítse el magában a saját értelmezését, és ilyenkor az egyszeri néző kellően hülyének érzi magát, ha nem jut eszébe semmi.
Almási-Tóth András rendezőként valóban alkotó módon közelített ehhez a szerzői világhoz. Olyannyira sajátjaként vitte színre a darabot, hogy nagyságrendnyit emelt az alapanyagon, példa erre a már említett erőszakjelenet, ami kicsit helyre is tette a történetet. A színpadi ötletek sokaságát vonultatta fel a gyakorlatilag nem létező gondolatiság leképezésére, eredeti például a játék Spongyabobbal, a mozgó, zenélő plüssfigurákkal, Sycorax Caliban köldökzsinórját tescós szatyorba teszi – ami ráadásul amolyan „csehovi puskaként” Ariel erőtlen öngyilkossági kísérletében megint előkerül –, valamint a korjelenségek hangulatfestése, a zene. Marilyn Mansontól a technón át a rappelő Arielig – mind érdekesebbé teszik az atmoszférát. Nagyszerű csavarral ötvözi a szerző képregényvízióját a darabbal. Egyszóval: ez Almási-Tóth András világa, semmi sem szab határt a fantáziájának, ugyanakkor átgondoltabb és lényegesen következetesebb rendezőként, mint maga az író. A színpadi összkép kialakításában a díszlet- és jelmeztervező Libor Katalinnal együtt harmonikus volt a kapcsolat, a díszletelemeken, a ruhákon ugyanaz az átgondoltság tükröződik. A rózsaszín szobabútorok és Jövőke fekete diáklány-jelmeze hangsúlyos kontrasztját jól egészíti ki Sycorax hihetetlen sárga alapon fehér pötytyös szerelése, a kék háttérhullámzás vagy Ariel bézbólsapkás, tisztítós, hanyagul lógó nadrágos kontúrja. Az előadás legnagyobb értéke, hogy többet mond el, mint ami az írott szövegben adva van, és ezt a színészek játéka is felerősíti, holott helyzetük korántsem irigylésre méltó. A Prosperót alakító Mertz Tibor például olyan természetesen mozog ebben a közegben, hogy szinte nem értjük, miért is kívánkozik vissza „a Shakespeare-be”. Jámbor József Sycoraxként „hal a vízben” (helyzeti előny: ő már rendezőként jegyez egy Filó Vera-darabot), kidolgozott, pontos, ebben a műfajban tökéletes stílusérzékkel otthonos. Kocsis György Calibanja, mély sajnálatra, éppen itt villant fel igazi drámai színeket (vanitatum vanitas), Sallai Nóra pedig a lehető legszélesebb skálán játssza el a neurotikus, kiégett, s talán narkomán leányzót. Teljes szakmai tudás birtokában, a hátborzongató ordítástól az infantilis nyávogáson át, a képregénykommentár emberi fülnek egyáltalán nem való hisztérikus hanghatásáig hihetetlenül precízen járja be ennek a
torz nőiségnek minden lehetséges árnyalatát. A többi szereplő is úgy „küzd”, mintha értené, egyedül Szente Vajkot lehet sajnálni egy picit, ő valahogy mégis jobban mutatna egy Shakespeare-ben, mint egy Filó Verában. A summa – „Merre pörög a világ?” „És merre pörög a világ, érzed?” A világ ilyen. Mondja a szerző. Ilyen? Milyen? Kérdezhetjük. Persze, kaotikus, zagyvalék, meg minden, plázák rondítják mindennapjainkat, tényleg ilyen a szövegkörnyezetünk. Ez azonban kevés az üdvösséghez. A lét hasonló értelmetlenségéről, a töredezett, szétcsúszott világról már színdarabok tucatjait írták meg, legtöbb esetben lényeglátóbban. Ebben a darabban újdonságnak legfeljebb az nevezhető, hogy kortárs elemekből építkezik, olyan kultúrfolklórból, ami maiságánál fogva még elenyésző nyomokban jelenik csak meg az alkotásokban, bár mostanában egyre inkább. Sokkolás? Semmi esetre sem. Ma, amikor naponta hagyja hidegen az ember adrenalinszintjét a patakokban folyó vér, a meztelen testrészek látványa vagy a normális emberi érzésekből faragott viccáradat, nem tűnhet sokkolónak mondjuk Caliban nyíltszíni születése, műanyag köldökzsinórjával, impregnált vérimitációjával vagy szegény Miranda gumicukros fulladása. Ezek megmaradnak a gusztustalan geg szintjén. Még mindig nyomasztóan tör rám a kérdés, miért pont Shakespeare? Miért A vihar? Ezen a hiányérzeten még az sem segít, hogy egy színháztörténész-szereplő egyszercsak elmondja A vihar kivonatolt tartalmát (ld.: Színházi kalauz). Nagyon úgy tűnik, mintha ez egy véletlen eredménye lenne. Ha mondjuk, elképzelek egy hallucinogénektől kellőképp beállt bölcsészt, akkor nem gond, körülbelül ilyenféle fantáziák lephetik el a tudatot, s a rózsaszín gyerekszoba feketére festett pszichiátriai „búvármutatványa”, valamint a „prosperós” entellektüel elmélkedés egyaránt magyarázható. Csak az a baj, hogy nézőként nem értem, mire megy ki a játék. A játék, amely deklaráltan szervezőerő, céltalan. Mire is akarnak engem ráébreszteni? Merre is pörög ez a világ? Miért is buta ez az Ariel? Vagy lehet, hogy már csak az intelligens mosóporokban bízhatunk. Ungvári Judit
DISPUTA Lépcsők
A kivitelezés – Spongyabob és Marilyn Manson
59
A virtuális polc – avagy irodalom a világhálón Lapis József DISPUTA Műhely 60
L
assan, de biztosan hozzászokik az ember, hogy a huszonegyedik században él. És hogy „a múlt század” kifejezés már nem hivatalosan is egyre ritkábban jelenti a tizenkilencediket. A kor halad, nekünk is kellene vele. Az élet nem kevés területén, de ami e cikk szempontjából elsődleges jelentőségű, az irodalmi és irodalomtudományi szférákban is. Ez sosem megy automatikusan, hiszen szeretünk ragaszkodni jól bevált dolgainkhoz, hagyományainkhoz, módszereinkhez, és hajalmosak vagyunk összehúzott szemmel, gyanúsan méregetni az ismeretlent. Mindaddig, amíg többé-kevésbé hozzá nem szokunk. Az internet idegensége évről évre rohamosan csökken, nemzedékről nemzedékre természetesebbé, köznapibbá, megszokottabbá válik, arányosan egyre szélesedő elterjedtségével. A világháló használatáról szólva érdemesnek tűnik szétválasztani az elektronikus levelezést (e-mail) és a honlapok (homepage) közötti barangolást, ugyanis míg az előzővel manapság már a társadalom jelentős része előszeretettel él (mellőzése pedig igencsak meg tudja nehezíti a mindennapi munkát és kapcsolattartást), addig a többi szolgáltatás igénybevétele korlátozottabb, és inkább a (relatíve) fiatalabb generációk részesítik előnyben. Valószínűleg a legkedveltebb honlapok közé tartoznak az ún. hírportálok, melyek folyamatosan szolgáltatják a legfrissebb információkat (és kommentárokat, elemzéseket) különféle témakörökben (belföld, külföld, gazdaság, sport, kultúra, szórakozás/bulvár stb.). Ugyanakkor jelenleg még kevesebben érzik olyan kellemesnek a számítógép monitorja előtti ücsörgést, mint az aktuális napi- vagy hetilap átolvasását a fotelben, konyhában vagy a könyvtári olvasótermekben. A böngészés legtöbb esetben az információ minél gyorsabb megszerzését célozza – kevésbé társulnak tehát hozzá olyan rítusok, melyek hatására a gyakorlati felhasználhatóság mellett a napi élet kiemelt eseményeivé, legkellemesebb és legelmélyültebb perceivé válhatna a gép előtt eltöltött idő. Mindez az idővel feltehetőleg változni fog (ahogy felcseperednek azok a generációk, amelyek már az internetbe „nőnek bele”), és a reggeli kávé elfogyasztása a vibráló képernyőhöz is legalább annyira kötődhet majd, mint a friss napilaphoz. Egy közelmúltban megjelent könyv (Barbier–Lavenir: A média története) szerint „a kilátások igen aggasztóak a fennálló médiumok jövőjére nézve. A döntési pozícióban lévőknek rövid időn belül új, az internet fejlődésével számot vető stratégiákat kell kita-
lálniuk” (373). A szerzőpáros azonban nem említi a részletesebb kifejtésben a hagyományos médiumokat, csupán a lemez-, a filmipar, illetve a rádió és televízió elé állított nehézségeket elemzi. Az írott sajtónak ne jelentene riválist az internet, vagy kevésbé kellene kihívásként értelmeznie a világháló lehetőségeit? Aligha erről van szó. Sokkal inkább arról, hogy akár a nyomtatott médiumok, akár a rádiózás anyagi érdekeit kevésbé veszélyezteti az elektronikus hozzáférés. „A rádiózás gazdasági viszonyait az internet szinte érintetlenül hagyja: a legtöbb rádióadó egyszerűen a világhálón sugározza műsorait, anélkül, hogy azok bármiféle tartalmi változáson mentek volna keresztül” (373). A változatlan sugárzás nincs befolyással az elsődleges bevételforrásra, a reklámozásra, a potenciális hallgatóság viszont nő. Némileg más a helyzet az újságkiadással, hiszen az interneten való rendszeres hozzáférhetőség a lap eladott példányszámának csökkenéséhez is vezethet. Ennek ellenére a következmények nem olyan radiálisak, mint pl. a zene- és a filmipar esetében, ahol a termékek letöltése nagyon komoly gazdasági veszteségeket okozhat. A sajtónak szembe kell néznie a kihívással, mégpedig oly módon, hogy webes felületén olyan szolgáltatásokat kell nyújtania, melyek hagyományos módon nem elérhetőek, azonban a nyomtatott verziónak is meg kell őriznie – a hozzá kapcsolódó tradíciókon és rítusokon felüli – újdonságjellegét. A bevett gyakorlat szerint az aktuális számok tartalma még egy-két hétig nem hozzáférhető, ám a régebbiek szabadon letölthetőek. Ez a heti és ritkábban megjelenő folyóiratok esetében érvényes, a napilapok ezt a módszert természetesen nem engedhetik meg maguknak, ők jobban rá vannak szorulva az igényes, korszerű és változatos (a nyomtatott formátumtól eltérő adottságokkal bíró) honlap kialakítására. A világháló ugyanis más műfajt jelent, másféle elvárásokkal, szerkesztői feladatokkal, célokkal és lehetőségekkel. Jelen írás működő irodalmi weboldalak (website) példáján keresztül veszi szemügyre e potenciálokat. Az irodalom abban a helyzetben van, hogy még annyi rivalizálással sem kell számolnia, mint a sajtónak, hiszen regényeket vagy drámákat már terjedelmük miatt sem szívesen olvasunk végig képernyőn, a versbefogadásnak pedig talán leginkább a hangulata egyeztethető össze nehezebben a médiummal. Ehhez is lehet azonban kedvet csinálni, és lehetővé tenni, hogy az internet és az elektronikus publikáció társként, a lehetőségek kiegészítéseként és bő-
Érdekes ötlet az ún. Első Kötet Műhelyé (www.elsokotetmuhely.hu), mely arra tett kísérletet, hogy rendkívül igényes kivitelezésben, kizárólag elektronikus formátumban adjon ki kiadványokat, „e-köteteket” (vers és próza egyaránt). A nyomdai és egyéb anyagi költségek megkerülését, továbbá a kiadói kánonoktól való függetlenedést célozták meg, viszont teljesen légüres térben mozognak, nem áll mögöttük semmilyen hazai gyakorlat és támogatás. Kíváncsian várom, elér-e a kezdeményezés bármilyen szélesebb publicitást, hiszen jelenleg még egy papírkötetnek jóval nagyobb súlya van, nem csak fizikai értelemben. Igaz, a nyomtatott könyvek között is csak az országosan vagy regionálisan elismert kiadók munkáinak van esélyük egy viszonylag nagyobb nyilvánosság elérésére. (A Műhely, Eresz néven, folyóiratot is létre kíván hozni, hasonló formátumban.) Vannak internetes folyóiratok (használatos az e-zin kifejezés is), melyek abban térnek el a különböző „online-októl”, hogy nincsen nyomtatott verziójuk, ezért minden igyekezetüket a netes felület kialakítására fordíthatják. (Hasonlóan egyébként azokhoz a heti- és napilapokhoz, melyeknek külön stáb áll rendelkezésükre, hogy az elektronikus verziót létrehozzák.) Ezek a médiaorgánumok abból a szempontból jellegzetesek, hogy általában internet-specifikusak és médiumtudatosak, azaz tevékenységük meghaladja a szövegdigitalizálást, és igyekeznek kihasználni a webes felület előnyeit és lehetőségeit (linkek, reklámhirdetések, képi illusztrációk, legördülő menüsorok, hipertextek stb.). Minél sikeresebb egy orgánum ebbéli tevékenységének megvalósításában, annál nagyobb hatékonysággal és produktivitással tud működni – anyagi és szellemi értelemben egyaránt. (Mindehhez természetesen hozzájárulnak bizonyos tartalmi kritériumok is, de a vizualitást több oldalról kihasználni képes világháló esetében kiemelt jelentősége van a látványos, érdekes és jól használható virtuális tér kialakításának.) Ilyen internetes szépirodalmi folyóirat a 2002 óta működő, havonta megjelenő Kaláka (www.kalaka.com), illetve a kb. egyéves, alkalmi megjelenésű Spanyolnátha (www. spanyolnatha.hu), melyek összevetése tanulságos lehet. A Kaláka minden tekintetben hagyományos lap, a felület kialakítása is nyomtatott újságot (fejléc, tartalomjegyzék stb.) idéz, a megszokott rovatstruktúrával. A tartalomjegyzék adott pontjaira kattintva „bejön” az adott szöveg, lehet olvasni. A net nyújtotta lehetőségeket csak mérsékelten
DISPUTA Műhely
vítéseként az irodalom érdekében tudjon (együtt)működni. Magyarországon az irodalom internetes hozzáférhetőségének sokáig nem volt igazi hagyománya. Ahogyan azonban a magyar nyelvű site-ok is egyre sokszínűbbek lettek és kezdték behozni a lemaradást, úgy lett több és több lehetősége az irodalom iránt érdeklődő olvasónak is. A klasszikus szépirodalmi szövegek egyre nagyobb arányban váltak elérhetőekké különböző oldalakon (legismertebb közülük a Magyar Elektronikus Könyvtár [MEK] – korábban: mek.iif.hu, később: mek.oszk.hu), mely jelentősen meggyorsította a címre, motívumra, szerzőre, szövegrészletre vadászó kutatók dolgát. Ha például nem tudjuk egy vers pontos címét, szerzőjét, de fejünkben van egy-egy sora, jelenleg legegyszerűbb beírni egy keresőbe (a legjobb a www.google. com), és szinte biztos, hogy hozzájutunk a kívánt adathoz, szöveghez. Érdemes megemlíteni, hogy a populáris irodalom termékei kevésbé hozzáférhetőek ez úton; ebben szerepe lehet annak is, hogy ezek sokkal inkább függnek a kereskedelmi forgalomtól és az eladott példányszámtól, mint az ún. „magas irodalmi” kiadványok. Sokáig a kortárs szövegek jelentették a legnagyobb hiánycikket. Annak, hogy ebben változás tapasztalható, több oka is van. Az első, hogy egyre több alkotó érzi szükségét saját weboldal létrehozásának, melyekre fel is kerül egy-egy versciklus, kötet, novella (ritkábban regény). A második, hogy az utóbbi időben rendre alakulnak a különböző portálok, melyekre folyamatosan kerülnek fel mai magyar műalkotások (ezekről lesz szó a későbbiekben). A harmadik ok, hogy az irodalmi és kulturális folyóiratok internetes elérhetősége is bővül, némelyik kifejezetten szép és ízléses felülettel rendelkezik, valamint a kutatómunkát igencsak megkönnyítő archívummal. E téren még bizony erős hiányosságok észlelhetőek egy-egy vezető országos lap esetében is, pedig ma már nem lenne szabad figyelmen kívül hagyni ezt a szempontot sem (pl. az Alföldnek jelenleg sincsen aktuális online-változata). Végül a negyedik ok az ún. Digitális Irodalmi Akadémia (DIA – www. neumann-haz.hu), ahol majd minden fontosabb kortárs íróról találunk adatokat, valamint olvashatóak és letölthetőek digitalizált könyveik (olyan monumentális munkák is, mint pl. Nádas Pétertől az Emlékiratok könyve). Viszont a DIA legfiatalabb szerzője Parti Nagy Lajos, s ez azt jelenti, hogy kb. az utolsó két-három generáció egyelőre nem szerepel az adattárban…
61
DISPUTA Műhely 62
használja ki, ez kimerül szép illusztrációk (színes festmények) rendszeres közlésében (ami azonban bizonyos nyomtatott művészeti-kulturális folyóiratoknál is rendre előfordul, ilyen pl. a Zempléni Múzsa, melynek igényes webes felülete is van), illetve oldalt futó linkek (ajánlott honlapok) felsorolásában. A hagyományos külcsín minden tekintetben tudatos irányultságot jelez, mely a közölt szövegek tartalmában is megnyilvánul. A lap nagyon szimpatikus vonása, hogy nem kíván függésbe kerülni semmilyen szakmai körtől, és ez a távolság, öntörvényűség meghatározza mind szerzőgárdájának összetételét (nem a vezető irodalmi folyóiratok kánonja ez), mind a számára elérhető nyilvánosságot. A Spanyolnátha ezzel szemben maga az avantgárd szellemiség. Önmagát „művészeti hálóterem”-ként aposztrofálja, mely remekül kifejezi azt a légkört, mely ide belépve körülvesz minket. Nem véletlenül használom a térmetaforákat – az eklektikus, izgalmas vizuális élmény, melyet nyújt, sokkal inkább egy gazdagon, ám mértanilag berendezett szobabelső hatását kelti, mint egy kétdimenziós, lineáris szerveződésű papírfelületét. A vertikális és horizontális elrendeződések egymásra rétegződése olyan kibertérélményt nyújt, mely a médiumot tekintve teljesen autentikus és kedvet csinál a behatolásra. Ezért hálóterem. És miért művészeti? Nem pusztán a közölt irodalom miatt. A szövegiség és a vizualitás szintézise az, mely olyan sajátos és újszerű műformát hoz létre, melyet valóban csak az internet tud produkálni. (Ráadásul a Spanyolnátha minden száma rendre egy-egy irodalmi projekt „eredményét” közli, ezáltal követve, életben tartva és megújítva a neoavantgárd performanszok világát.) Végül elérkeztünk az irodalmi és kulturális portálokhoz, „kultúrmonitorokhoz”. Mindegyiknek megvan a maga egyéni jellegzetessége és hangsúlya, de általánosan elmondható, hogy ezek hasonlítanak legjobban a hírportálokhoz, ám művészetre, kultúrára és főleg irodalomra berendezkedve. Igyekeznek frissek és naprakészek lenni, folyamatosan szolgálni újdonságokkal, kulturális ajánlókkal, kritikákkal, és nem utolsósorban speciális, az internet által lehetővé tett szolgáltatásokat biztosítani (pl. fórumok, hozzászólási lehetőségek, linkek stb.). A bemutatást kezdem mindjárt a legismertebbel, a literával (www.litera.hu), mely önmagát nemes egyszerűséggel „az irodalmi portál”-ként emlegeti. Nem is teljesen érdemtelenül, hiszen jelenleg ez Magyarország legnépszerűbb és – ami legalább olyan
fontos – legbefolyásosabb irodalmi monitora. A litera célja érezhetően alapvetően kétirányú: egyrészt – viszonylag magas olvasottságából is kiindulva – szeretné növelni az elektronikus (internetes) publikáció és szöveg presztízsét (mely jelenleg messze elmarad a nyomtatottétól), másrészt arra igyekszik felhasználni eszközeit, hogy olvasótábora felé közvetítse az elit irodalom és irodalomtudomány újabb termékeit és belátásait. Előbbit úgy lehetne elérni, ha az internetes közlés valóban első közlésnek számítana, mondjuk a nyomtatott folyóirattal egyenértékűnek (Vass Tibor, a Spanyolnátha főszerkesztője is ezen dolgozik, felkéréseire kizárólag publikálatlan szövegeket vár, és az utóközlés is csak a lap engedélyével lehetséges). Ezzel szemben jelenleg működik az „elektronikus-puhafedél/folyóiratkeményfedél” sor, mely szerint az elsőnek a presztízse a legalacsonyabb, és – a gyakorlatban legalábbis – szinte semmilyen későbbi következménnyel nem jár a neten való publikálás a mű későbbi, bárhol történő elhelyezése szempontjából. Ha az internet és a folyóirat rangja a közeljövőben kiegyenlítettebb lesz, az bizonnyal a litera promóciójának is köszönhető majd. A második cél eredményessége ott csorbulhat, hogy tapasztalataim szerint az olvasók nagy része maga is jó barátságban van az elit irodalommal, azaz olyan sokat még nem szélesedett a tábor, hogy a népszerűsítő jelleg komoly hatással (és funkcióval) bírna. Az viszont elképzelhető, hogy pl. a középiskolai tanárokon keresztül (köszönhetően néhány, oktatási célokat is szolgáló kezdeményezésnek) ebben rövidesen változás lesz észlelhető. A népszerűsítő szándék kánonformáló törekvésekkel is együtt jár, ez nyilvánul meg pl. A litera bemutatja rovatban, mely megkísérel „felkarolni”, „menedzselni” tehetséges fiatal alkotókat, „hogy fel ne adják, s el ne vesszenek, mint már annyian”, „annak megalapozott reményében, hogy a jövőben a »litera-istálló« több tagja is a kortárs irodalom meghatározó szereplője lehet”. Az eddigi két, a főszerkesztő, Keresztury Tibor által bemutatott költő, Győrffy Ákos és Acsai Roland valóban a még kevéssé felfedezett tehetségek közé tartozik. A kezdeményezés feltehetőleg abból indul ki, hogy a jó bornak is kell a cégér – a minőségi áru is igényli a reklámozást, különösen akkor, ha a kevésbé kimagasló még jobban megkapja. Félő ugyanakkor, hogy az esélyek ilyesfajta egyenlőbbé tétele nem más, mint integrálódás a fogyasztói szisztémába, elfogadása a promóció esetleges visszásságainak és annak, hogy ha a reklámtól való függés az
szaállítása”, és ezt több úton is igyekszik megtenni. Egyrészt valóban kizárólag versekről szól az oldal, másrészt energiát fordít a népszerűsítésre is. Igyekszik növelni nem csak a (vers)olvasási kedvet, de teret ad a véleménycserének, kritikák megfogalmazásának is, ezáltal próbálja bevezetni az irodalmat egy virtuális közbeszédbe. Egyik különleges rovata a versDOKKtor, melyben hozzáértők javítgatják ki lelkes poéták – természetesen emelt díjas sms kíséretében – beküldött zöngeményeit. Láthatólag vannak, akik igénybe is veszik a szolgáltatást… Általános kulturális portál pl. a Terasz (www.terasz.hu, ehhez kapcsolódik az Erdélyi Terasz) vagy az egyik legújabb „közéleti kultúrmonitor”, a vajdasági Symposion folyóirathoz köthető symposion-line (www. symposion.org.yu). Hasznos lehet még az Inapló (www.inaplo.hu), de különösen a lap. hu irodalmi szekciója (www.irodalom.lap. hu), mely a cikkben közölteken kívül még rengeteg linket tartalmaz az irodalom különböző témaköreibe rendezve. Helyi vonatkozásai miatt érdemes megemlíteni a www. kartc.hu-t, a Kartc nevű debreceni, művészeti estek szervezésével foglalkozó kör online folyóiratát, mely szintén azt bizonyítja, hogy az internet kedvező lehetőséget nyújt az egyébként szerény lehetőségekkel és támogatottsággal bíró csoportoknak és egyéneknek is, hogy nyomot hagyjanak, hogy létrehozzanak a semmiből valamit. (Természetesen reklám nélkül még a hatalmas látogatottságú világháló virtuális terében is észrevétlenül tűnik el bármi, függetlenül értékétől. Legyen egy folyóirat bármilyen tartalmas, színvonalas kivitelezésű és átgondolt szerkesztésű, jó terjesztés és hírverés nélkül a legfontosabb momentum, az olvasó bizton hiányozni fog – igaz ez mind a nyomtatott, mind az elektronikus orgánumokra. Fordítva ez már nem feltétlenül igaz: az eladhatóság gyakran nem párosul minőséggel.) Egyelőre úgy tűnik tehát, hogy az irodalom és az internet médiumának kapcsolata leginkább két szempontból érdekes: az egyik a promóció és az olvasóközönség összetételének, rétegzettségének kérdése (mennyiben változtatják meg az irodalom új elektronikus, internetes lehetőségei az olvasótábor összetételét, illetve más-e anynyira ez a befogadóközeg, hogy komoly befolyással legyen a „szövegek” jellegére), a másik pedig a virtuális felületek nyújtotta újszerű vizuális és térélmények hatása az irodalom létmódjára (létrejön-e egy radikálisan eltérő minőségű művészi tér, mely műalkotásokban is megnyilvánul). Meglátjuk.
DISPUTA Műhely
irodalmon belül is egyre nélkülözhetetlenebb szemponttá válik, akkor az esély végül talán még kevesebbeknek adatik meg (valakinek felkarolása ugyanis – sajnos – szükségszerűen együtt jár mások ignorálásával). A jelenlegi legfiatalabb költőgeneráció képviselői (Varró Dániel, Karafiáth Orsolya) lehetnek ismertebbek és népszerűbbek a korábbi nemzedékek kiváló alkotóinál (pl. Borbély Szilárd, Kemény István stb.), ám ők így egyszersmind rá is vannak szorulva a média promóciós erejére. Azzal, hogy a litera saját tehetségeinek menedzselésével részt vesz ebben a folyamatban, hozzájárul egy „párhuzamos kánon” (egy szakmai és egy „népszerű”) létrehozásához, melynek valamelyikébe tartozás nem zárja ki ugyan a másikat, ám kényszerpályákat is teremt. Előnye azonban, hogy a médiatámogatással az irodalom potenciálisan „többek ügyévé” válhat, ennek érdeme és hasznossága azonban szintén nem egyértelmű. (Ez a jelenség a kortárs prózában némileg látványosabban mutatkozik meg.) A litera korszerű portál, aktualitásokkal, fórum rovattal (az olvasók hozzászólhatnak a cikkekhez), kritikákkal (egyik legsikeresebb rovata a „Szilasi szerint”, melyben az ily módon is ismertségre szert tevő, markáns stílusú irodalomtörténész osztja meg észrevételeit, benyomásait az adott hónap folyóiratterméséről – azok is odafigyelnek rá, akik egyébként nem kedvelik a kritikust), szépirodalmi szövegekkel, népszerűsítő írásokkal. A portál felülete nemrég újult meg, és még érezhetően nem tökéletes. Érdekes próbálkozás a www.dokk.hu, az ún. „irodalmi kikötő”. Jónás Tamás és Lackfi János kortárs költők alapították, és szintén nagy az olvasottsága (ennek pontos statisztikai adatai mindig megtekinthetők az oldalon), tábora pedig meglehetősen rétegzett. Ez utóbbi kikövetkeztethető a versekre adott véleményekből, melyek magas számából az derül ki, hogy nem kevesen szeretnek verset olvasni, interneten sem – mivel a szerzők válaszolhatnak is az észrevételekre, ez egyfajta állandó író–olvasó találkozóként funkcionál, nem is rosszul. A felkerülő írások előbb a múlanDOKK rovatba kerülnek (ide bárki felírhatja műveit), majd a szerkesztőség véleményétől függően feljebb léphet a maradanDOKK-ba is (melyben amatőröket és élő klasszikusokat egyaránt találunk). Az alkotók már említett anyagi támogatásához az olvasók úgy járulhatnak hozzá, hogy egy-egy emelt díjas sms-t küldenek az illetőnek (amennyiben tetszett nekik a vers…). Őszinte és nyílt gesztus. A DOKK egyik célja „a versek társadalmi megbecsülésének visz-
63
Városunk kitüntetettjei Debrecen Város az 1956-os forradalom és szabadságharc évfordulójának tiszteletére rendezett önkormányzati közgyűlésén díjakat adományozott a város kiemelkedő szakembereinek.
Csokonai-díj Barta János történész, egyetemi tanár August J. Molnar történész, egyetemi tanár, református lelkész (New Brunswick) Nagy Józsefné Sárközy Viola táncpedagógus a Debreceni Ifjúsági Fúvószenekar és Mazsorett Együttes (vezetője: Fejes Márton karmester, dr. Tóthné Rozsványi Judit táncpedagógus és koreográfus)
Hatvani-díj Aradi Csaba ökológus, a Hortobágyi Nemzeti Park igazgatója Dr. Ádány Róza orvos, egyetemi tanár
DISPUTA
Hajós Alfréd-díj
64
Komáromi Ákos és Komáromi Ákosné kézilabda-mesteredzők Póser Pál röplabdaedző, a megyei röplabdász-szakszövetség elnöke Az Országos Főépítész Kollégium az építészet hónapja alkalmából életműdíjjal jutalmazta Filippinyi Gábort, Debrecen nyugalmazott főépítészét.
