Tim Powers
$ ISMERETLEN VIZEKEN
A fordítás alapját képező kiadás: Tim Powers On Stranger Tides 2006
Fordította: Tamás Gábor Borítókép: Csordás Attila
Jim és Viki Blaylocknak, a leghűségesebb és legnagylelkűbb barátoknak, valamint Eric Batsford és Noel Poivers emlékére.
Köszönet Dávid Carpenternek, Bruce Olivernek, Randal Robbnak, John Swartzelnak, Phillip Thibodeau-nak és Dennis Tuppernak a nem éppen világos kérdésekre adott világos válaszaikért.
Horgonyt vesztett lelkek sodródnak tova Ismeretien vizeken, s mélybe fojtja Őket a szél, mely fűt sem borzolna fel...* William Ashbless
„A nászterem ajtaja nyitva, és a násznagy én vagyok; cseng a pohár, az ünnep áll, zene döng és dob dobog.” Aszott kezével fogja meg, „Hajónk...” szól s szeme k igyál.** Samuel Taylor Coleridge
* Kleinheincz Csilla fordítása ** Szabó Lőrinc fordítása
PROLÓGUS
N
szellő az átvezető úton egészen lehűtötte Benjámin Hurwood hátát, még nem látott hozzá éjszakáról éjszakára elvégzendő munkájához, hogy a sziget fürtökben növő indái és pálmatörzsei közül kisöpörje a nappal után itt maradt párás levegőt, a férfi arca pedig már azelőtt verítéktől csillogott, hogy a fekete vezetésével akár tucatnyi lépést megtett a dzsungelben. Megemelte a bal kezében tartott machetét - másikban nem is foghatta volna -, miközben aggodalmasan meresztette szemét a körülöttük és fejük felett található, fáklyafényben fürdő buja növényzet mögött meggyűlő sötétségbe, mivel az emberevő törzsekről és óriási kígyókról szóló történetek jelen pillanatban egészen hihetőnek tetszettek, s az utóbbi időben átéltek ellenére nehezére esett a társa övéről fityegő ökörfarkak, szövetből készült erszények és kicsiny szobrocskák csapata jelentette biztonságra hagyatkozni. Ebben az őserdőben nem sokat segített, ha nem fétiseknek, hanem garde-oknak, arrêt-knak és drogue-oknak tekintette őket, vagy ha kísérőjében nem vajákost, sámánt, hanem bocort látott. A fekete intett a fáklyával és hátrasandított. - Most balra - mondta, ügyelve az angol szavakra, majd Haiti egyik leromlott francia dialektusában, sebesen pergő nyelvvel hozzátette: - és vigyázzon, hová lép... sok helyütt patakok mosták alá az ösvényt. - Akkor menjen lassabban, hogy láthassam, hová teszi a lábát! - felelte bosszúsan a maga iskolás, ámde folyékony franciáján. Átvillant az agyán, ez idáig tökéletes kiejtése vajon mennyit romlott az elmúlt hónapban hallott sokféle furcsa változat hatására. Az ösvény egyre meredekebb lett, és hamarosan kénytelen volt övébe dugni machetéjét, hogy megkapaszkodhasson az TIM POWERS 7 OHA AZ ESTI
ágakban és felhúzza magát - hiába kapott a feketétől egy védelmező drogue-ot, heves szívverése egy ideig annyira ijesztő volt, hogy azt hitte, menten szétrobban... Aztán alattuk maradt a környező dzsungel, rájuk talált a tengeri szellő, ő pedig szólt kísérőjének, álljanak meg, hogy az üde levegőben kifújhassa magát, és élvezhesse, amint belekap csatakos, ősz hajába és nyirkos ingébe. Alattuk zörgött és susogott a szél a pálmalevelek sűrűjében, s mivel körülötte már ritkásabb volt az erdő, a törzsek között megpillanthatta a vizet... a Tongue of the Ocean holdfénytől sziporkázó szeletét: aznap délután hajóztak át rajta ketten New Providence szigetéről. Emlékezett rá, ahogy feltűnt neki a magaslat, amelyen most állt, és miközben igyekezett a zsörtölődő kalauz elvárásainak megfelelően kurtítani a vitorlát, elmerengett a látványon. A térképeken Andros-sziget néven szerepelt, ám akiknek az utóbbi időben a társaságát kereste, általában Isle de Loas Bossalsnak nevezték, ami, hajói értette, azt jelentette, Megszelidítetlen - még inkább Gonosz - Szellemek Szigete (bálnáira úgy tetszett, inkább istenekről van szó). Ő csak Perszephoné partjaként gondolt rá, ahol reményei szerint oly sok idő után végre ablakot nyithat Hadész házába. Háta mögül bugyogást hallott, s még épp időben fordult meg, hogy lássa, amint kísérője visszanyomja a dugót az egyik palackba. A tiszta levegőben jól érződött a rum szaga. - A francba! - csattant fel. - Az a szellemeké! A bocor vállat vont. - Túl sokat hozott - magyarázta. - Ha túl sok, akkor túl sok szellem jön. A félkarú inkább nem mondott erre semmit, csak ismételten azt kívánta, bár eleget - és nem éppen csak valamennyit tudna ahhoz, hogy teljesen egyedül végigcsinálhassa. - Mindjárt ott vagyunk - közölte a fekete, és visszadugta a palackot a vállán lógó bőrzsákba. Aztán már mentek is tovább a felázott földű ösvényen, azonban Hurwood úgy érezte, valami megváltozott: felfigyeltek rájuk. Kísérőjének is feltűnt, és a válla felett hátravigyorogva kivillantotta fogával vetekedő fehérségű ínyét. - Érzik a rumot - mondta. ISMERETLEN VIZEKEN
8
- Biztos, hogy nem azok a szerencsétlen indiánok? - Még alszanak - felelte a bocor hátra sem fordulva. - A loák azok, akiknek a tekintetét magadon érzed. Noha tisztában volt vele, egyelőre semmi különlegeset nem láthat, mégis körbepillantott, és most először merült fel benne, hogy talán nem is annyira összeférhetetlen ez a hely jövetelének céljával: a pálmafák és a tengeri szellő valószínűleg nem különbözik sokban attól, ami a Földközitengeren lehetett, ez a sziget pedig bizonyos szempontból nagyon is olyan, mint az, ahol sok ezer évvel ezelőtt Odüsszeusz hajtotta végre szinte ugyanazt a szertartást, amelyikre ők is készülnek.
$ Hurwood csak akkor döbbent rá, hogy mindvégig tartott ettől a helytől, amikor elérték a domb tetején lévő tisztást. Nem volt benne semmi egyértelműen és nyilvánvalóan baljóslatú - letaposott földű irtás, oldalában kunyhóval, közepén négy oszlop tartotta nádfedelecske egy fadoboz felett azonban nem feledkezett meg a kunyhóban lévő két elkábított aravak indiánról és a parányi kalyiba túlsó oldalán található, viaszosvászonnal bélelt árokról sem. A fekete odament az esőtől védett dobozhoz - ez volt a trone, vagyis az oltár -, nagy gonddal leoldott néhány szobrocskát az övéről, majd a ládára tette őket. Meghajolt, elhátrált, aztán kihúzta magát, és odafordult a félkarúhoz, aki követte a tisztás közepére. - Tudod, mi jön most? - kérdezte. Hurwood tisztában volt vele, hogy most próbára teszik. - Szét kell locsolni a rumot és a lisztet az árok körül. - Igyekezett magabiztosan beszélni. - Nem - rázta fejét a bocor. - A következő. Előtte. - Most már egyértelműen gyanakvóan csengett a hangja. - Jaj, tudom, mire céloz. - Próbálta húzni az időt, és közben rettenetesen törte a fejét. - Úgy hittem, hogy azt meg sem kell említenem. - Mi a fenére gondolhatott ez? Csinált bármit is előtte Odüsszeusz? Nem... legalábbis semmi olyasmit, amit aztán feljegyeztek. Persze ő még akkor 9
TIM POWERS
élt, amikor egyszerűen lehetett varázsolni... méghozzá viszonylag zavartalanul. Ez lesz az: egy ilyen feltűnő tetthez most már minden bizonnyal szükség van valamiféle védekezést szolgáló eljárásra is, hogy legyen mivel sakkban tartani az izgalomra esetleg ideérkező szörnyetegeket. - Az oltalmazó lépésekről van szó. - És azok miből állnak? Miféle védelmező varázslatokat használhattak a keleti féltekén, amikor még működött az erős mágia? Pentagrammákat és köröket. - A földön lévő jelekből. A fekete megenyhülten bólintott. - Úgy van. A verver. Óvatosan a földre helyezte a fáklyát, aztán kotorászni kezdett az erszényében, végül előhúzott egy kicsiny zacskót, abból pedig egy csipetnyi szürke hamut. - Ezt Guinée lisztjének nevezzük - magyarázta, azzal leguggolt, és nekilátott a földre szórni, bonyolult mértani ábrát kirajzolva. A fehér magabiztosságot sugárzó maszkja és testtartása álcája alatt rövid sóhajt engedélyezett magának. Milyen sok mindent lehet tanulni az efféle népektől! Kétség nem fért hozzá, hogy primitívek, csakhogy még kapcsolatban állnak a civilizáltabb területeken elferdített történelemnek tekintett, élő erővel. - Tessék! - szólt oda a bocor, ahogy leakasztotta az erszényt és odadobta neki. - Túladhatsz a rumon és a liszten... van még benne egy kevés süvegcukor is. A loák kifejezetten szeretik az édességet. Hurwood a lapos árokhoz vitte a zsákot - a fáklyafény nyomán támadt árnyéka előrenyúlt egészen a tisztást falként körülvevő levélfüzérekig -, és hagyta kicsusszanni a kezéből. Puffanva ért földet. Lehajolt, hogy elővegye a rumospalackot, fogával húzta ki belőle a dugót, majd felegyenesedett, és az árkot lassan megkerülve a földre locsolta az átható szagú italt. A kör végén még mindig volt egy csészényi az üveg alján: megitta, mielőtt elhajította a palackot. A zsákban akadt még liszt és süvegcukor is - ezeket is szétszórta az árok körül, s közben aggódva állapította meg, mozdulatai túlságosan is ISMERETLEN VIZEKEN
10
emlékeztetnek a földet öntöző és magokkal telihintő szántóvetőére. Fémes nyikorgás ütötte meg a fülét, mire a kunyhó felé fordult, s a tisztáson felé közeledő alak látványa - a bocor volt az, aki minden erejét megfeszítve taszigált egy hordót, amelyben két öntudatlan, sötét bőrű alak bucskázott előre egyszerre töltötte el iszonyattal és reménnyel. Egy röpke pillanatig azt kívánta, bár ne kellene emberi vért használni, bárcsak megtenné a birkavér is, mint Odüsszeusz idején... ám aztán megkeményítette magát, és segített a feketének kiemelni a testeket a földre úgy, hogy fejük közel essen az árokhoz. A bocornak volt egy kis hámozókése, s most odanyújtotta a félkarúnak. - Te akarod? Hurwood a fejét rázta. - Magára bízom - közölte rekedten. Elfordult, és le nem vette volna tekintetét a fáklya lángjáról, míg a fekete a testek fölé görnyedt, s amikor néhány pillanattal később meghallotta a csepegést és csorgást az árokban lévő viaszosvásznon, lehunyta a szemét. - Most pedig a szavakat - mondta segítője. Franciaország, Afrika Mondongo nevű térsége és a karib indiánok nyelvének keverékén kezdett kántálni, miközben a fehér, aki még mindig nem nyitotta ki a szemét, óhéberül tette ugyanezt. A két egyhangú énekszó mindenféle rendszer nélkül ellenpontozta egymást, és fokozatosan erősödtek, mintha ezzel igyekeznének elnyomni az őserdőben újonnan támadt zajokat: suttogó kuncogáshoz, síráshoz hasonló hangokat, komótos susogást a fák koronájában, no meg kitines kaparászást, mintha valahol levedlett kígyóbőröket dörzsölgetnének össze. A két zsolozsmázás egyszerre ugyanolyanná vált, a férfiak szótagról szótagra tökéletes összhangban beszéltek... noha a fehér még mindig az óhébert, a fekete pedig a maga sajátos nyelvkeverékét használta. Hurwood egy pillanatig sem hagyta abba, pedig egészen ámulatba ejtette, és érezte, ahogy a képtelenül hosszú, véletlen egybeesés hatására veleje is belereszket az áhítatba. A kiloccsantott ram átható illata és a kiontott vér rozsdabűze mellett egyszerre új illat, a mágia 11
TIM POWERS
forró fémszaga csapta meg az orrát - még soha nem észlelte ennyire tisztán... Aztán már nem is voltak egyedül: a tisztást ellepték a fáklya világánál szinte átlátszó, emberforma alakok - igaz, ha egymást takarva sokan voltak a láng előtt, a fény elhalványult -, és ez a rengeteg anyagtalan valami ott tömörült a vérrel teli verem előtt, könyörgőn kiáltozott vékonyka, csiripelő, madárszerű hangján. A két férfi abbahagyta a kántálást. Más dolgok is megjelentek, bár nem lépték át a hamuvonalat, melyet a bocor húzott a tisztás körül, csak bámultak a pálmatörzsek közül, vagy ott kuporogtak az ágakon - Hurwood látott egy izzó szemgödrű borjút, egy levegőben lógó fejet, amelynek nyakából irtóztató ingaként zsigerek lógtak, valamint számos apró, inkább rovarnak, mint embernek tűnő lényt a lombokban. Míg a verver határán belül lévők fülhasogató módon csiviteltek, a kintről figyelők egytől egyig némák voltak. A fekete kicsiny késével széles mozdulatokat tett a levegőben, így tartotta távol a kísérteteket a gödörtől. - Gyerünk! - zihálta. - Találd meg, akit keresel! A félkarú férfi odalépett az árok pereméhez, és szemügyre vette a leheletvékony lényeket. Pillantása nyomán néhányan valamivel láthatóbbá váltak, akár a tojásfehérje hártyája a forró vízben. - Benjámin! - szólt az egyikük; karcos, reszketeg hangja kiemelkedett a locsogás háttérzajából. - Benjámin, én vagyok az, Peter! Én voltam a vőfély az esküvődön, emlékszel? Szólj neki, hogy hadd szürcsöljek én! A bocor kérdőn nézett rá. Hurwood a fejét rázta, mire társának megvillant a kése, és szépen kettévágta az esdeklő szellemet - halk kiáltás kíséretében oszlott el, akár a füst. - Ben! - rikoltotta egy másik. - Áldjon meg az ég, fiam, hoztál egy kis frissítőt apádnak! Tudtam... - Nem - szólt most fennhangon. Szája egyenes vonal volt csupán, miközben a penge ismét villant, és egy újabb elhaló jajveszékelés szállt el a szélben. - Nem tudom örökké visszatartani őket - fújtatott a bocor. ISMERETLEN VIZEKEN
12
- Csak még egy keveset! - csattant fel Hurwood. Margaret! Valami kavarogva összesűrűsödött az egyik sarokban, és egy pókhálóimon! alak úszott előre. - Benjámin, hogy kerültél te ide? - Margaret! - Inkább fájdalmas kiáltás volt ez, mint diadalordítás. - Őt - vicsorogta a feketének. - Hadd jöjjön! A bocor felhagyott a széles mozdulatokkal, helyette döfködni kezdett az árnyak felé, csak annak irányába nem, akire Hurwood rámutatott. A halott lelke odament az árokhoz, majd alakja elmosódott, összezsugorodott, aztán megint tisztán kivehető lett, most már térdelő helyzetben. Kinyúlt a vér felé, de ekkor megdermedt, és csak a peremen lévő lisztből és rumból álló pépet érintette meg. Szív-dobbanásnyi időre átlátszatlan lett a fáklyafényben, keze pedig annyira anyagiasuk, hogy arasznyival arrébb tudta gördíteni az egyik süvegcukrot. - Nem lenne szabad itt lennünk, Benjámin - mondta. Hangja mostanra már valamivel határozottabban zengett. -A vért, igyál a vérből... - kiáltotta a félkarú férfi, és térdre rogyott a gödör túlsó végében. A kísértet alakja egyetlen hang nélkül füstté vált és szétröppent, noha egy pillanatig sem került a hűvös acél a közelébe. - Margaret! - ordította Hurwood, és átugrott az árkon az összeverődött lelkek rengetegébe: azok fák közé kifeszített pókhálók módjára nyíltak szét előtte, a férfi álla pedig a tömör földnek koccant. Csengő füle miatt alig hallotta, ahogy elhal a kétségbeesett kísértethangok kórusa. Néhány szívverésnyi idő múlva feltápászkodott, és hunyorogva körbepillantott. Most, hogy nem fátyolozták el a lelkek, a fáklyák fénye világosabb lett. A bocor meredten bámulta. - Remélem, megérte. Nem felelt, csak lassan, elcsigázottan talpra állt, majd megdörgölte felhorzsolt állát, és kifésülte arcából ázott, fehér tincseit. A szörnyek továbbra is ott kuporogtak, álldogáltak vagy lebegtek a hamuvonalaknál - úgy tűnt, meg sem moccantak, talán még csak nem is pislantottak az elmúlt percekben. 13
TIM POWERS
- Jól szórakoztok? - kiáltotta angolul, és öklét rázta feléjük. - Vetődjek át ismét az árok felett, csak hogy ne álljatok itt hiába? - Hangja rikácsolásba csapott át, és szaporán pislogott, ahogy lépett egyet a tisztás széle felé, majd rámutatott az egyik bámészkodóra, egy hatalmas disznóra, amelynek kakasfejek sarjadtak a nyakából. - Maga ott, uram - kezdte botrányosan rosszul imitálva a szívélyes, baráti hangot. Kérem, tiszteljen meg minket legőszintébb véleményével! Tán jobban tettem volna, ha zsonglőrködöm egy keveset? Vagy esetleg némi arcfestékkel és egy műorral... A fekete elkapta hátulról a könyökét, megfordította, és ahogy elképedve Hurwoodra nézett, már-már szánakozás vegyült a pillantásába. - Elég - mondta halkan. - A nagy részük nem hall, ráadásul szerintem egyikük sem beszél angolul. Napkeltekor elmennek, és mi is távozunk. Hurwood kirántotta karját a fekete markából, visszasétált a tisztás közepére, és az ároktól, a két kivéreztetett hullától nem messze a földre huppant. A mágia izzó fémszaga ugyan eltűnt, ám a szellő a vér bűzét nem mosta el. Még kilenc-tíz óra, mire felkel a nap - noha itt kell rostokolnia, szinte bizonyosan képtelen lesz elaludni. A hoszszú várakozás gondolatára émelyegni kezdett. Eszébe jutott a bocor előző mondata. Felnézett a csillagokra, és kihívóan rájuk vicsorgott. „Most próbáljatok megállítani, még ha éveket is kell rááldoznom gondolta. - Már tudom, hogy igaz. Meg lehet tenni. Igen... még ha egy egész tucatnyi indiánt kellett volna megölnöm, hogy kiderítsem, vagy egy tucatnyi fehér embert, egy tucatnyi barátot... akkor is megérte volna.”
ISMERETLEN VIZEKEN
14
Elsõ Könyv „A tenger és a széljárás olyan, amilyen. Vagy alkalmazkodik hozzá az ember hajója, vagy elsüllyed.” Sanda Jack
$
15
TIM POWERS
ELSŐ FEJEZET
J
OHN CHANDAGNAC erősen kapaszkodott az egyik feszes, függőleges kötélbe, úgy hajolt át a korláton, és várta, hogy a hullám felemelje talpa alatt a tatfedélzet hatalmas, nyikorgó építményét; akkor aztán minden erejét beleadva elhajította a kétszersültet. Először egészen jónak tűnt a dobás, ám ahogy a szelet sebesen közeledett a víz felé és egyre csak zuhant, ahelyett hogy valahol távolabb belecsobbant volna, már látta, nem sikerült igazán messzire röpítenie - de a sirály észrevette, és jött is, súrolta a zöld felszínt, hogy az utolsó pillanatban mintegy kérkedésképpen a levegőben kapja el. Ahogy szárnyával verdesve kényelmesebb magasságba kapaszkodott vissza, a kétszersült szétmorzsolódott, azonban a madárnak láthatóan sikerült megtartania belőle egy jókora darabot. A kabátzsebében lapult még egy szelet, azonban egyelőre beérte annyival, hogy szórakozottan figyelte a vitorlázó sirályt, és ámultán nézte, amint a madár időről időre egy-egy leheletnyi billenés, szárnymozdítás segítségével megőrzi helyét közvetlenül a Lármás Carmichael menetirány szerinti jobb oldalán égő tatlámpás felett, mialatt Chandagnac a szárazföld hajnali szellővel érkező, illékony szaga után szimatolt. Chaworth kapitány azt mondta, kora délutánra megpillanthatják majd Jamaica bíbor és zöld színű hegyeit, még vacsora előtt megkerülik a Morant-fokot, sötétedésre pedig kikötnek Kingstonban. Ám míg a hajó rakományának kipakolásával véget ér az aggodalomtól az elmúlt néhány hétben láthatóan lesoványodott kapitány feladata, az övé csak a parton veszi kezdetét. „Arról sem szabad megfeledkezni - figyelmeztette magát ridegen, míg előhúzta zsebéből a kétszersültet -, hogy
ISMERETLEN VIZEKEN
16
Chaworthszel együtt részben mindketten felelősök vagytok a gondjaidért.” Ez alkalommal még nagyobb erővel dobta el a kenyérdarabot, a sirálynak pedig alig néhány ölt kellett ereszkednie, hogy elkapja. Visszafordult a kicsiny reggelizőasztalhoz - amikor a hajó irányításához délelőtt elég volt a rutinfeladatok ellátása, a kapitány megengedte az utasoknak, hogy itt étkezzenek és meglepetten látta, hogy a fiatal nő feláll, barna szemében érdeklődés csillog. - Elkapta? - kérdezte. - De még mennyire! - sétált vissza az asztalhoz Chandagnac. Magában felettébb sajnálkozott, hogy nem borotválkozott meg. - Eldobjam a magáét is? A nő hátratolta székét. - Majd én odadobom neki - növelte a férfi csodálkozását. Már ha biztos benne, hogy nem panaszkodik a férgek miatt. Chandagnac a levegőben vitorlázó madárra pillantott. - Eddig nem menekült előlük. A fiatal nőn csupán árnyalatnyi tétovázás mutatkozott, ahogy felvette a lakókkal teli kétszersültet, és a korláthoz sietett vele. Chandagnac észrevette, hogy ma délelőttre még az egyensúlya is javult. A korláthoz érvén kissé megtorpant, majd lepillantott, mivel a tatfedélzet jó tizenkét lábnyi magasan volt a háborgó tenger felett. Bal kézzel belekapaszkodott a korlátba, és maga felé húzta, mintha próbára akarná tenni, nem laza-e. - Nem szívesen esnék ki - mondta kissé idegesen. A férfi odalépett hozzá és megfogta az alkarját. - Ne aggódjon! - fűzte hozzá. Egyszerre hevesebben vert a szíve, és bosszantotta, hogy így felel erre a helyzetre. A nő hátrahúzta jobbját, elhajította a kétszersültet, a csupa fehér és szürke madár pedig engedelmesen utána vetette magát, és ismét csak sikerült elkapnia, még mielőtt a vízbe ért volna. Chandagnac most hallotta először a lány nevetését: tisztán, jókedvűen csengett. - Lefogadom, követ minden Jamaicába tartó hajót, tudván tudva, hogy a fedélzeten lévők szívesen kidobálják az állott ellátmányt. Visszasétáltak a kis asztalhoz. 17
TIM POWERS
- Nem vagyok túlzottan eleresztve, de azt fontolgatom, ma este rendes vacsorát eszem Kingstonban - így a férfi. Marhasültet friss zöldséggel, hozzá sört, amelyiknek nem olyan a szaga, mint a forró kátránynak. A nő a homlokát ráncolta. - Bárcsak én is megengedhetném magamnak a húst! Chandagnac egy-két lábnyit arrébb húzta a sámliját, hogy a farvitorla magasba nyúló, feszes íve eltakarja előle a reggeli napot. Szerette volna látni az egyszerre oly érdekesnek tetsző utastársa vonásait. - Feltűnt, hogy kizárólag zöldségeket eszik - mondta szórakozottan felcsippentve asztalkendőjét. - Táplálék és gyógyszer egyben - bólintott a nő az orvosom mindig így emlegeti. Azt mondja, a skóciai zárdában, ahová jártam, rossz volt a levegő, ezért kezdődő agyláz alakult ki nálam. Ért hozzá, úgyhogy feltehetően igaz... bár ami azt illeti, mielőtt elkezdtem betartani az étrendi előírásait, sokkal több erőm volt és jobban éreztem magam. Chandagnac közben lefejtett egy szálat a kendőről, és most nekilátott egy másiknak is. - Az orvosa? - Igyekezett érdeklődőnek mutatkozni, és közben ügyelni rá, ne mondjon semmi olyasmit, amivel elrontja a másik kedvét, és visszaváltoztatja az elmúlt hónap esetlen, szűkszavú utastársává, amilyennek eddig látta. - Ő az a... tekintélyes fickó? A nő felnevetett. - Szegény Leó! Mondja csak bátran, hogy kövér. Testes. Igen, ő az. Dr. Leo Friend. Meglehetősen félszeg, de édesapám esküszik rá, hogy a világon nincs jobb orvos nála. Chandagnac erre felnézett az asztalkendővel kapcsolatos ügyködéséből. - Talán nem... vette be... a gyógyszerét? Ma egészen vidámnak tűnik. - A nő kendője ott hevert asztalon, így most azt is piszkálgatni kezdte. - Ami azt illeti, nem. Tegnap este kiszórtam a tányérom tartalmát a kabinablakon. Remélem, szegény sirály nem kóstolta meg: nem volt benne semmi más, csak egy csomó undorító gaz meg gyökér. Leó a kabinjában termeszti őket egy ládában. Utána kilopakodtam hajókonyhához, és kértem a szakácstól némi érett sajtot, ecetes hagymát és rumot. ISMERETLEN VIZEKEN
18
Szégyenlősen elmosolyodott. - Nagyon vágytam már valamire, aminek rendes íze van. Chandagnac vállat vont. - Nem hangzik rosszul. - Kihúzott három-három szálat a két asztalkendőből, harangformára igazgatta őket, majd bedugta az ujjait a hurkokba, mire a kendők felegyenesedtek, és élethű gyalogló mozgással odamentek egymáshoz. Aztán keze nyomán az egyikük meghajolt, a másik pukedlizett, és a két kis vászondarab - amelyek közül az egyiknél elérte, hogy érzékelhetően nőiesen libbenjen - bonyolult forgásokkal, ugrásokkal, piruettekkel körültáncolta az asztalt. A fiatal nő nevetve összecsapta a tenyerét, mire az asztalkendők odatipegtek hozzá, bemutattak egy újabb pukedlit és egy széles taglejtésű, nagyzoló meghajlást, majd Chandagnac hagyta őket lecsúszni az ujjáról. - Köszönöm, Miss Hurwood - közölte ceremóniamesteri hangsúllyal. - Én köszönöm, Mr. Chandagnac. És a lendületes asztalkendőinek is. De ne legyünk ennyire merevek... Szólíts Bethnek! - Köszönöm. Te pedig Johnnak engem. - Máris bánta, hogy hallgatott hirtelen támadt ötletére, és szóra bírta a nőt... Sem ideje, sem kedve nem volt megint belebonyolódni valamibe egy asszonyszeméllyel. Eszébe jutottak a városi utcákon kószáló kutyák: néha odafüttyentett az egyiknek, csak hogy lássa, csóválja-e a farkát, odajön-e hozzá, viszont túlságosan is gyakran megesett vele, hogy azután órákon át lelkesen követték. Felállt, és udvariasan a lányra mosolygott. - Ami azt illeti, most magadra kellene hagyjalak. Van még néhány dolog, amit szeretnék megbeszélni Chaworth kapitánnyal. így belegondolva valóban érdemes lenne megkeresnie a kapitányt. A Carmichael egyelőre könnyedén siklott előre, és feltehetően nincs szükség szigorú felügyeletre a haladásához, úgyhogy szívesen leült volna vele még egyszer kihajózás előtt egy utolsó poharazgatásra. Szeretett volna gratulálni neki a biztosítást megkerülő hazardírozásának sikeréhez, majd szigorúan megróni, nehogy még egyszer efféle hajmeresztő húzással próbálkozzon - persze hacsak nincsenek 19
TIM POWERS
teljesen és bizonyosan egyedül, nagyon burkoltan kell fogalmaznia. Elvégre ügyes üzletember, illetve az volt, és pontosan tudta, mi a különbség a gondosan végiggondolt kockázatvállalás és aközött, amikor az ember egész pályafutása, hírneve egy levegőben pörgő pénzérmén múlik. Természetesen ügyel majd, hogy tréfálkozó hangnemben mossa meg Chaworth fejét, máskülönben a vénember még megbánná, hogy részegségében bizalmába fogadta. - Ó. - Beth nyilvánvalóan csalódott volt, amiért Chandagnac nem tud tovább maradni. - Azt hiszem, odahúzom a székemet a korláthoz, és nézem még egy kicsit az óceánt. - Mindjárt odaviszem. A nő felállt, ő pedig felkapta az ülőalkalmatosságot, és elsétált vele a menetirány szerint jobb oldali korláthoz, majd letette néhány yardnyira a hátul felállított miniatűr ágyúktól. A matrózok beszélgetései alapján úgy vélte, ezeket nevezhetik forgótalpas lövegnek. - Ezen a helyen nincs állandó árnyék - mondta tétován -, és a szél telibe kapja az embert. Tényleg nem lenne jobb lenn? - Leó biztosan ezt gondolná - közölte Beth, ahogy egy hálás mosoly kíséretében helyet foglalt. - Én azonban folytatni szeretném a tegnap este megkezdett kísérletet és kideríteni, a rendes étel, a napfény és a friss levegő pontosan miféle bántalmakkal járhat. Ráadásul apámat teljesen lekötik a kutatásai, és végül kivétel nélkül minden alkalommal ellepik a kabin padlóját a papírok, ingák, a hangvillák meg még ki tudja, micsoda. Ha egyszer nekiáll, se ki, se be. A férfi nem tudta, mit tegyen: az elmondottak óhatatlanul felkeltették a kíváncsiságát. - Kutatások? Miféle kutatásokat folytat? - Tulajdonképpen nem is tudom pontosan. Volt idő, amikor mélyen beleásta magát a matematikába és a természetfilozófiába, de mióta hat évvel ezelőtt otthagyta az oxfordi állását... Az egyhónapnyi út során Chandagnacnak csak néhányszor nyílt alkalma találkozni a lány apjával. A méltóságteljes, félkezű öregember láthatóan nem kereste a többi utas társaságát, ő pedig nem sok figyelmet fordított rá, most viszont izgatottan csettintett az ujjával. - Oxford? Benjámin Hurwood? ISMERETLEN VIZEKEN
20
- Úgy van. - Az édesapád a... - Vitorla! - hangzott fel a kiáltás a főárboc csarnakának bonyolult pókhálójából. - Épp elöl, bal oldalon! Beth felállt, és mindketten átsiettek a fedélzeten a bal oldali korláthoz, hogy kihajoljanak és nyakukat nyújtogassák, hátha észrevesznek valamit a hátulról látható teljes vitorlázat három fürtjén túl. A férfinak az jutott eszébe, hogy ez rosszabb, mint amikor az ember megpróbálja egy marionettelőadás valamelyik zsúfolt jelenete közben fentről figyelni a színpadot. Ám a gondolat túlságosan is élénken idézte fel az édesapját, így aztán elhessegette, és nem foglalkozott mással, csak hogy hunyorogva fürkéssze a vizet a hajó előtt. Végül a lassan ringatózó láthatáron feltűnt neki egy fehér folt. Meg is mutatta a Hurwood lánynak. Perceken át bámulták, de nem látszott közeledni, és hiába nem árnyékolt semmi ezen a szélen, mégis hűvösebbnek érződött a tengeri szellő, így végül visszatértek a túloldalon hagyott székhez. - Apád a szerzője a... Elfelejtettem a címét. Hobbes cáfolatának. - A szabad akarat védelmében. - A nő a korlátnak támaszkodott, arcát a tat felé fordította, hogy a szél hátrasöpörje hosszú, fekete haját. - Úgy van. Bár, hajói tudom, Hobbes és az apám barátok voltak. Olvastad? Chandagnac megint csak azt kívánta, bár be tudta volna fogni a száját. Hurwood könyve annak a nagy ívű olvasási programnak volt a része, amelyet édesapja tett kötelezővé számára. Rengeteg poétika, történelem, filozófia és művészet. Ám egy faragatlan római katona kardot döfött Arkhimédészbe, egy madár pedig végzetes módon teknőst dobott Aiszkhülosz kopasz fejére, mivel összetévesztette egy olyan kővel, amin teknőspáncélokat lehet feltörni. - Igen. Úgy emlékszem, sikerült megcáfolnia Hobbes gépies világegyetemről szóló elképzelését. - Bethnek sem helyeselni, sem érvelni nem volt ideje, mert azonnal folytatta: - De hogyan kapcsolódnak mindehhez az ingák és a hangvillák? - Nem tudom - közölte a lány homlokát ráncolva. - Még az se világos, pontosan milyen... tudományterületen tevékenykedik éppen. Édesanyám halála óta rettenetesen 21
TIM POWERS
visszahúzódó lett. Néha azt gondolom, ő is meghalt, legalábbis az a része, amelyik... hogy is mondjam, amelyik nevetett. Viszont tavaly óta megint sokat dolgozik... Az első, borzalmas útja óta az Antillákra. - Tanácstalanságában összevonta szemöldökét, úgy ingatta a fejét. - Különös, hogy a fél karja elvesztése ennyire felélénkítette. A férfi érdeklődve pillantott rá. - Mi történt? - Elnézést, azt hittem, hallottál róla. A hajóját feltartóztatta Feketeszakáll, a kalóz, és egy golyó leszakította a karját. Ami azt illeti, kissé meglepett, hogy úgy döntött, visszajön... Igaz, ez alkalommal tucatnyi töltött pisztoly van nála, és legalább kettőt állandóan magánál tart. Chandagnac magában jót mulatott a gondolaton, hogy egy vén oxfordi nagyfejű egyfolytában a ravaszon tartja az ujját arra várva, mikor botlik bele egy kalózba, akit lelőhet. Valahonnan a kék víz irányából erős, tompa koppanás hallatszott, épp olyan, mint amikor valaki egy nagy követ dob a gyalogjáróra. El is indult, hogy a tatfedélzeten átvágva ismét szemügyre vegye a közelgő hajót, ám alig tehetett meg két lépést, figyelmét egyszerre magára vonta egy loccsanás fehér taréja a tenger színén. Úgy százyardnyira volt tőlük, a menetirány szerinti jobb oldalon. Először azt hitte, a másik egy halászhajó, és a csobbanás valami nagy hal ugrása nyomán támadt. Aztán meghallotta, amint az árboccsúcs kosarában lévő ember metsző hangon azt kiabálja: - Kalózok! Egyetlen szlup, a kötöznivaló bolondok! Beth felpattant. - Isten az égben! - suttogta. - Tényleg? Chandagnac nem is annyira rémült volt, mint inkább izgatott, bár a szíve igen hevesen vert. - Nem tudom - mondta, ahogy átsiettek a bal oldali korláthoz. - Ha azok, akkor a fickónak igaza van: megőrültek... Egy szlup alig több egyszerű felvitorlázott csónaknál, míg a Carmichaelnek három árboca és tizennyolc ágyúja van. Már kiabálnia kellett - eddig semmi más nem hallatszott, csak az örökös nyikorgás, csobogás és sustorgás, ám most az ordítva elhangzó parancsok, az alsó fedélzeten dobogó ISMERETLEN VIZEKEN
22
meztelen talpak, a csévéken, szarvakon végigszáguldó kötelek zümmögése nyomán óriási lárma támadt. És nem csak ezek miatt, ugyanis akadt még egy távoli, ámde annál nyugtalanítóbb zaj is: tébolyult fémes zörgés és csattogás, inkább a hangoskodás, mint bármiféle dallam kedvéért megfújt réztrombiták rikácsoló, disszonáns kíséretével. - Ezek tényleg kalózok - jegyezte meg feszülten a korlátot szorító Beth. - Apám beszélt nekem erről a hangzavarról. Később táncolni is fognak... Hencegésnek nevezik... Azért csinálják, hogy ránk ijesszenek. „Méghozzá sikerrel” - gondolta a férfi, mindazonáltal mosolyogva mondta a nőnek: - Engem biztosan megrémisztene abban az esetben, ha ők többen lennének, esetleg mi lennénk kevesebben. - Átcsapás! - hangzott fel parancsolóan az egyik alattuk lévő fedélzetről, Chandagnac pedig látta, ahogy lejjebb és jobbra a kormányos egy másik ember segítségével nagy lendülettel a menetirány szerinti jobb oldalnak tolja a kormányrudat, ezzel egyidőben pedig iszonytató nyikorgás, recsegés hangzott fel a fejük felett: a keresztárbocok hoszszú, vízszintes rúdjai (a feljebb lévők nagyobb ívben, mint a lentiek) a rájuk erősített hasas vitorlákkal együtt lassan elfordultak az árbocok tengelyén. A hajó egész délelőtt kissé jobbra dőlt - most egyenesbe került, de nem állt meg itt, hanem olyan erősen kilengett balra, hogy a férfi egyik karját Beth, a másikat pedig a felfelé tartó stabil kötélzet egy darabja köré kerítette, s megmarkolta az ernyedten lógó hágószálat, míg lábát a hajóperemnek feszítette. A fedélzet egyre feljebb és feljebb emelkedett, a reggelizőasztal előbb megcsúszott, majd felborulván a nőtől alig egyyardnyira a korlátnak csapódott. A tányérok, az ezüstnemű és az összegyűrt asztalkendők pörögve hullottak a hajótest árnyékába, és közvetlenül a felett a hely felett csapódtak a vízbe, ahol Chandagnacék kapaszkodtak. -Az ördögbe is! - csikorgatta a fogát a férfi. A hajó megdőlve haladt tovább, ő pedig egyenesen a tajtékos hullámokat bámulhatta. - Azt nem hiszem, hogy a kalózok végeznének velünk, de a kapitányunk egyértelműen kísérletet tesz rá! - Hátra kellett döntenie fejét, csak úgy tudott felnézni a láthatárra, és ettől azonnal felfordult a gyomra, így aztán 23
TIM POWERS
néhány szemvillanásnyi idő elég volt belőle. Inkább ismét a vizet kémlelte... Ám még így is észrevette, amint az egész látkép elmozdul balra, és a többé már nem is olyan távoli kalózhajó sebesen szeli a hullámokat, a tat felől egyre közelebb és közelebb ér vitorlásuk oldalának középvonalához - hiába volt szinte teljesen szemben vele, amikor megpillantotta, így is megállapíthatta, hogy valóban egy szlup: egyárbocos, halászbárkára emlékeztető alkalmatosság két szedett-vedett, folt hátán folt, háromszög alakú vitorlával, amelyek közül az egyik az öregfát követve keskenyedett hátrafelé, a másikat pedig az orron is túlnyúlva a kivételesen hosszú orrárboc végéhez rögzítették. A párkány mentén egymást érték a toprongyos emberek, akik épp táncoltak. Aztán a fedélzet csizmája talpának feszült, és a horizont egyre mélyebbre került, ahogy a hajó ismét egyenesbe állt: a szél és a nap most a jobb oldal felől érték a járművet. Karját nem vette le Beth derekáról, úgy terelgette őt a lejárat felé. - Mihamarabb biztonságban akarlak tudni! - kiáltotta Chandagnac. A lány apja épp akkor kapaszkodott fel a tatfedélzetre, amikor odaértek, és még a fenyegető veszély ellenére sem bírta megállni, hogy ne bámulja meg, mivel az idős férfi elegáns inget, hosszú kabátot, sőt, még rizsporos parókát is viselt. A megmaradt kezében tartott pisztoly agyát akasztotta a fokokba, úgy húzta magát felfelé a hágcsón, s még vagy fél tucat másik csüngött a vállán átvetett széles öv karikáin. - Majd én leviszem! - ordította Hurwood, ahogy fellépett a tatfedélzetre, és térdével a létra felé nógatta Betht. A lány el is indult lefelé, ő pedig a nyomában haladt, és a nő válla felett nézett előre. - Óvatosan! - kiáltotta. - Az ég szerelmére, csak óvatosan! Bármennyire is lehetetlen volt a helyzet, Chandagnac egy pillanatig azt hitte, a riadó felhangzása óta eltelt egy-két percben az öregember valamiképpen időt szakított ólmot olvasztani, és önteni néhány pisztolygolyót, mivel kifejezetten forró fém szaga áradt felőle... ám aztán eltűnt Beth után a fedélközben, neki viszont sietve végig kellett szökellni a fedélzeten, hogy eltűnjön a létrán felfelé tülekedő matrózok útjából. Egészen a korlátba beékelődött, kicsiny spanyolfalként meredező reggelizőasztalig hátrált, remélve, ISMERETLEN VIZEKEN
24
hogy így senkit nem akadályoz, és közben egyre azt várta, milyen lesz, amikor elsütik a tizenkét font súlyú ágyúkat. Nem is értette, miért késlekednek még vele. Három tisztán hallható durranás rázta meg talpa alatt a fedélzetet. „Ezek voltak?” - gondolta, ám amikor sarkán megpördülve kipillantott a bal oldali korláton, se füstöt, se csobbanás habjait nem látta. Nem úgy a kalózok szlupját: eddig élesen a kitartóan fújó szélnek vitorlázva kelet felé kanyarodott, és most csapást váltva haladt tovább, hogy bal felől érjen a Carmichael farához. „Mi az ördögért nem tüzeltünk, amikor egyenesen felénk tartottak, vagy amikor keletnek fordultak, és az oldalukat mutatták felénk?” - értetlenkedett, és egyre erősödött az aggodalma. Figyelte a körülötte sürgölődő embereket, mígnem észrevette Chaworth tagbaszakadt alakját lent, a főfedélzeten, az orrfelépítmény lépcsőjénél, és összerándult a gyomra, amikor látta, hogy a kapitány is meglepődik a fegyverek hallgatásán. Chandagnac kikerülte az asztalt, és a lépcső melletti korlátszakaszhoz sietett, hogy jobban lássa, mi történik a hajó közepén. Chaworth épp a szeme láttára szaladt az ágyúfedélzetre vezető kabinlejárathoz, amikor onnan fekete füst tört elő, és hallotta a tengerészek rémült ordításait. - Jézusom, az egyik ágyú felrobbant! - Mind a három, mindenki meghalt! - A csónakokhoz! Mindjárt jön a lőpor is! Pisztoly dörrenése szakította félbe az egyre növekvő lármát, és feltűnt neki, hogy a hajó elhagyására biztató ember előbb a csörlődobnak vágódik, majd elterül a fedélzeten: feje véres tubarózsaként nyílt ki a golyó nyomán. Ahogy végignézett a holtest körül állókon, Chandagnac látta, nem más, mint az általában szívélyes kapitány az, akinek a markában fegyver füstölög. - Akkor mentek a csónakokhoz, amikor én parancsolom! kiáltotta. - Nem robbant fel egyetlen ágyú sem, és nem ütött ki tűz! Ez csak füst... Tucatnyi erősen köhögő férfi botorkált ki a szürke gomolygáson át a kabinlejárón, mintegy az előző kijelentés 25
TIM POWERS
alátámasztásául, ruhájuk-arcuk valami koromhoz hasonló anyagtól fekete. - ...az pedig még mindig csak egy szlup - folytatta Chaworth -, úgyhogy gyerünk a forgótalpasokhoz! Szétosztani a muskétákat és a pisztolyokat! Elő a szablyákkal! Az egyik matróz félrelökte Chandagnacot, hogy odaférhessen a forgótalpas szakállas puskához, így ő erősen összezavarodva visszavonult a beszorult asztal viszonylagos biztonságába. „Ördög és pokol, ilyen lenne a tengeri hadviselés? - kérdezte magában elképedten, ahogy odakuporodott mögé. - Az ellenfél táncikál és trombitál, kormos képű emberek ugranak elő a fedélközből, mint valami néma segédszínészek egy londoni komédia előadásán, és az egyetlen valódi lövést a kapitányunk adja le, hogy végezzen a saját legénységének egyik tagjával?” Mostanra számos tengerész állt már mellette, várva, mit kell tenniük a vitorlákkal és a csigákkal, még néhány pedig odaugrott a Chandagnac két oldalán a tatfedélzet bal korlátjára erősített két forgótalpas fegyverhez, és miután ellenőrizték a töltést és a kanócot, csak figyelték a kalózok hajóját, közben meg-megfújták a lassan égő gyújtózsinórt. Lekuporodott, hogy ne a korlát felett, hanem inkább a támoszlopok között leskelődjön, és ő is figyelte, ahogy az alacsony merülésű hajó közeledik hozzájuk. A szlupon jó néhány komoly méretű ágyú volt, azonban az ugrándozó kalózok ezekre ügyet sem vetettek, csak szablyákat, pisztolyokat, tengerészkardokat és csáklyákat lóbáltak. „Minden bizonnyal sértetlenül akarják kézre keríteni a Carmichaelt - vélte. - Ha valahogy sikerül nekik, vajon kiderül majd számukra, hogy holmi dögletes szagú csapás nyomán a tüzéreink képtelenek voltak használni az ágyúkat?” Benjamin Hurwood kapaszkodott fel némi üggyel-bajjal a tatfedélzetre, és szinte sündisznóhoz vált hasonlatossá a mindenhonnan meredező fegyvercsövektől: továbbra is ott volt rajta hat a keresztszíjban és a hetedik a kezében, de mostanra sikerült még fél tucatot beszuszakolnia az övébe. Ahogy az asztal pereme felett kikukucskálva meglátta a félkarú professzor elszánt arcát, Chandagnac kénytelen volt ISMERETLEN VIZEKEN
26
elismerni, hogy ebben a veszedelmes helyzetben sokkal inkább tűnik méltóságteljesnek, mint nevetségesnek. A taton elhelyezett forgótalpas fegyver kezelője a hosszú nyél végén lévő golyóba kapaszkodva hátrafelé fordította ágyúját, és közel vízszintesre igazította a torkolatot, hogy célozhasson a cső mentén. Óvatosan felemelte a gyújtózsinórt. Alig ötlábnyira volt Chandagnactól, aki most idegesen, de reménykedve nézte őt. Igyekezett elképzelni, ahogy az ágyú elsül, s az összes löveg, muskéta és pisztoly is eldördül, majd két vagy talán három sorozatban ólomzápor veri végig a zsúfolt kis kalózhajót, mígnem lőporfüst takarja el a tehetetlen, oldalra dőlő járművet, valamint a rajta kábán, társaik golyó szaggatta testén keresztül kúszó-mászó néhány életben maradt martalócot, a Carmichael pedig visszakanyarodik eddigi útvonalára, és halad tovább. Chaworth igencsak megrémülne, a biztosítással való ügyeskedése járna az eszében, és nagyon nagy örömmel fogadná azt a sört. Csakhogy a fegyver a háta mögött sült el, mire a tengerész, akit eddig figyelt, átbukott az ágyúja felett, és mielőtt kizuhant a korláton, Chandagnacnak még volt alkalma látni az újonnan odakerült véres lyukat a férfi hátában. Valami fémesen koppant a fedélzeten, aztán újabb lövés dörrent, közvetlenül utána ugyanolyan koppanással. Chandagnac csosszanva új testhelyzetet vett fel, és tölgyfából készült négyszögletes fedezéke mögül kileskelődve elkapta a pillanatot, ahogy a vén Hurwood előhúz egy harmadik pisztolyt is, és egyenesen arcba lövi a farvitorlát kezelő két elképedt matróz egyikét. A tengerész ívben hátrarepült, szétlőtt koponyája a fedélzeten csattant, társa pedig feljajdult, lesunyta a fejét, és a lépcső felé szaladt. A professzor elejtette fegyverét, hogy előránthasson egy másikat: az üres pisztoly füstölögve koppant a deszkákon. Következő lövése szétrepesztette a szarvat, amelyre a farvitorlát tartó kötelet hurkolták, mire az végigkígyózott a fel-le ugráló csigasoron; nyomában a harminc láb magas, elszabaduló vitorla egészen megduzzadt, és úgy kilendítette rúdját, hogy szétszaggatta a csarnakzatot, mintha az csupán foszladozó fonalakból állt volna. Az egyszerre rögzítetlenül maradt csarnakok és hágószálak felszaladtak, a hátsó árboc 27
TIM POWERS
jobbra dőlt, az emberek feje felett hangos hasadássalpattogással engedtek a túlterhelt keresztárbocok. A másik forgótalpas lövegnél álló ember immár hasmánt hevert a fedélzeten; úgy tűnt, ő volt Hurwood második lövésének célpontja. Az idős férfi nem vette észre az asztal mögött kuporgó Chandagnacot: elővett egy töltött pisztolyt, a lépcsőhöz lépett, és hidegvérrel megcélozta a főfedélzeten nyüzsgő, zavarodott sokaságot. A fiatalember gondolkodás nélkül felállt, két ugrással átszelte a köztük lévő távolságot, és vállát használva hátulról felöklelte Hurwoodot, épp akkor, amikor az öreg elsütötte a fegyvert. A golyó ártalmatlanul elszállt a levegőbe, és mindketten lezuhantak a lépcsőn. Chandagnac testéhez húzta a térdét, hogy szaltózzon egyet a levegőben, amikor pedig a fedélzetre ért, előregördült, feldöntve a tengerészt, akinek nekiütközött. Talpra szökkent, s visszanézve látta, hogy a professzor is leesett, azonban a riadt matrózok tülekedése közepette nem sikerült megpillantania. Hébe-hóba fegyverek dördültek, és a gellert kapott lövedékek süvítése nyomában mindenki összerezzent és behúzta a nyakát, de nem látta, ki lövöldözik, vagy hogy kire tüzelnek. Aztán odafenn pattogva szakadt a kötélzet, figyelmeztetve a pörögve lezuhanó, vastag rúdra - lecsapott a fedélzetre, megrázta az egész hajót, és összetörte a korlát egy darabját Chandagnac mellett, majd felpattanva a vízbe esett, míg közvetlenül mellette egy a magasból leszédült ember érkezett a fedélzetre csúnyán, olyan zaj kíséretében, mintha egy ölnyi nagy könyvet dobtak volna le. Ám ami kizökkentette az iszony mindent megülő bénultságából, az a közelében felbukkanó harmadik dolog volt: egy csáklya repült át a korláton, suhanása közepette egyre kurtították a kötelét, hogy el sem érte a fedélzetet, s a kampója beleakadt a korlát fájába. Egy tengerész rohant oda kirántani, még mielőtt kifeszítik a kötelet, ő pedig egy lépéssel lemaradva futott a nyomában, ám egy hátulról érkező pisztolygolyó ledöntötte lábáról a matrózt, Chandagnac pedig megbotlott benne. Talpra keveredve megbújt a perem mellett, és tekintetével vadul keresni kezdte Hurwoodot, mivel biztos volt benne, hogy a ISMERETLEN VIZEKEN
28
félkezű férfi lőtte le a tengerészt - ám amikor egy elölről érkező golyó felhasította előtte a deszkát, odakapta fejét, hogy lássa, honnan érkezett, és megpillantotta Beth kövér, piperkőc orvosát, Leo Friendet, amint a tízyardnyira található orrfelépítményen állva célba veszi egy másik, töltött pisztollyal. Tigrisbukfenccel előrevetette magát a törmelékkel teliszórt fedélzeten - mögötte a lövedék lyukat ütött a perem fáján ott, ahol az előbb gubbasztott majd talpra gördült, aztán fejét lehajtva, derékból meghajolva küzdötte magát keresztül a tömegen, egészen a jobb oldali korlátig. A legénység egyik tagja hevert összegörnyedve a földön friss vér egyre növekvő tócsájában, ő pedig sietve átfordította, hogy megkaparinthassa az övéből kikandikáló két töltött pisztolyt. A férfi kinyitotta szemét, és megpróbált szétroncsolódott fogai ellenére mondani valamit, azonban Chandagnac jelen pillanatban egyáltalán nem volt olyan állapotban, hogy bárkivel is együtt érezzen. Elvette a fegyvereket, biztatólag bólintott a haldokló irányába, aztán az előfedélzet felé fordult. Mivel a Carmichael oldalával fordult a szél felé és imbolygott, így folyamatosan lépegetnie kellett, hogy megőrizze egyensúlyát, beletellett néhány másodpercbe, mire meglelte Friendet. Végül felfedezte a felépítmény hajóközép felé néző korlátjának támaszkodó kövér férfit, amint éppen eldob egy elsütött fegyvert, és hidegvérrel kiemel egy újat a bal kezében tartott dobozból. Chandagnac igyekezett lehiggadni. Kissé behajlította térdét, hogy könnyebb legyen megtartani az egyensúlyát, aztán, amikor a hajó mozgása során elérte balra dőlésének végpontját, és egy pillanatra megállt, felemelte az egyik pisztolyt, hunyorított, miközben hüvelykjének bütykét Friend megtermett alakja középpontjára irányozva gondosan célzott, majd meghúzta a ravaszt. A fegyver elsült, a visszarúgástól kis híján kificamodott csuklója, ám amikor a csípős füst eloszlott, a kövér orvos még mindig ott állt, és a tengerészek alatta lévő csődületébe lövöldözött. A fiatalember elhajította a pisztolyt, és két marokra fogta a másikat. Alig volt tudatában annak, mit tesz, ahogy fél-útig 29
TIM POWERS
előrejött a fedélzet közepére, Friend irányába, és alig tizenöt lábnyi távolságból egyenesen felfelé, a hasát célba véve tüzelt. A kövér férfi továbbra is sértetlen maradt, és szívdobbanásnyi időre odafordult, hogy megvetően lemosolyogjon rá, mielőtt kivett egy újabb lőfegyvert a dobozából, s ráfogta valakire. Chandagnac orrát a lőpor, a félelem verítéke és a frissen tört fa szaga mellett ismét megcsapta a leginkább túlhevült fémre emlékeztető illat. A következő pillanatban azonban Friend visszarakta a felporzott pisztolyt a ládába, mivel a harc véget ért. Vagy tucatnyi kalóz kapaszkodott a fedélzetre, míg társaik átlendültek a korlát felett, az életben maradt tengerészek pedig már letették a fegyverüket. O is eldobta pisztolyát, és hitetlenkedve nézte a haramiákat, miközben lassan a jobb oldali korláthoz hátrált. Jókedvűek voltak, arcuk lakkozott mahagónimaszknak tetszett, szemük és sárga foguk villogott - néhányan még mindig az üldözést kísérő dalt énekelték. Kábán állapította meg, hogy öltözékük alapján gyerekek is lehettek volna, akik éppen egy színház jelmezraktárát fosztogatták, amikor megzavarták őket: láthatóan sokat használt pisztolyaik és kardjaik, a számos arcon, végtagon látható, ráncok és karcolások véletlenszerű mintájából kirajzolódó, szabálytalan, régi hegeik ellenére Hurwood és Friend hidegfejű, módszeres kegyetlenségéhez képest csupán a ragadozó madarakhoz hasonló, keresetlen módon tűntek vadaknak. Egyikük most előrelépett, és olyan könnyedén szökellt fel a tatfedélzetre, hogy Chandagnac egészen meglepődött, amikor a férfi megfordult, tarkójára tolta háromszegletű kalapját, és előtűntek sötét arcának mély ráncai, valamint a rengeteg ősz szál kócos hajában. Végignézett az alatta álldogálókon és elvigyorodott: egészen csíknyira keskenyedett tőle a szeme, rengeteg foga megvillant. - Foglyok, Philip Davies vagyok, a hajó új kapitánya kezdte, és rekedtes, derűt sugárzó hangja hatására elhalt az izgatott mormolás. - Kérlek titeket, gyűljetek össze ott, a főárbocnál, hogy a pajtásaim átkutathassanak titeket... a rejtett fegyverek miatt. Borza, vidd ’Tholomew-t meg még néhányat! Nyomás lefelé, ha találtok ott valakit, hozzátok ide! De csak óvatosan... Épp elég vér folyt már. ISMERETLEN VIZEKEN
30
A legyőzött legénység nyolc életben maradt tagja a fedélzet közepére csoszogott. Csatlakozott hozzájuk Chandagnac is: odasietett az árbochoz, nekidőlt a szilárd törzsnek, és csak remélte, hogy bizonytalan lépteit nem a félelemnek, hanem a hajó imbolygásának tudják be. A kalózok vezére mögött megpillantotta a sirályt: a fegyverdörgés elcsitulásával láthatóan megnyugodott, így most letelepedett az egyik tatlámpásra. Elég nehéz volt elhinni, hogy fél órával ezelőtt még Hurwood lányával kétszersültet hajigáltak neki. - Hurwood mester! - kiáltotta Davies. Pillanatnyi szünet után folytatta: - Tudom, hogy nem öltek meg, Hurwood... Hol vagy? - Nem - kapkodott levegő után valaki a tatfedélzet lépcsőjénél heverő holttestek alatt. - Nem... öltek meg. Az öregember felült: parókája sehol, elegáns ruhája gyűrött. - De bárcsak... lett volna talizmánom... a zuhanás kivédésére! - Ott van neked Kartfúr mester, hogy megóvjon - közölte részvétlenül a kalóz. - Ezek a fickók nem mondhatták el magukról ugyanezt - mutatott a szerteszét heverő halottakra és sebesültekre. - Remélem, jól megütötted magadat. -A lányom odalenn van. - Ahogy kitisztult a feje, Hurwood hangja egyre fokozódó izgatottságról árulkodott. - Őrizet alatt van, de szólj az embereidnek, nehogy... - Nem esik bántódása. - Davies hunyorogva vette szemügyre a környezetét. - Jó kis hajót hoztál - mondta. - Ezek szerint odafigyeltél arra, amit magyaráztunk. Hé, Payne, Rich! Menjetek fel néhány sráccal, vágjátok le az összes használhatatlan fát meg vásznat, aztán toldozzatok össze annyi vitorlát, hogy átjuthassunk a kicsikével a NagyBahama-padon! - Rendben, Phil! - kiáltotta két kalóz, és már kapaszkodtak is a vitorlázatra. A kalózok vezetője lemászott a létrán a főfedélzetre, és másodpercekig csak nézte az árbocnál álló fegyvertelen emberek csoportját. Még mindig mosolygott. - Négy emberem veszett oda, mialatt ideértünk és átszálltunk - jegyezte meg halkan. - Jézusom! - suttogta egy matróz Chandagnac mellett, és lehunyta a szemét. 31
TIM POWERS
- Viszont a legénységnek több mint a fele meghalt, úgyhogy ez számomra megfelelő elégtétel. A tengerészek meg sem mukkantak, azonban jó néhányan hangosan kifújták a visszatartott levegőt, és többen feszülten toporogtak. Chandagnac csak most ébredt rá, az előbb nem sok választotta el attól, hogy halálra ítéljék. - Távozhattok a hajó csónakján - folytatta Davies. - Hispaniola keletnek van, Kuba északnak, Jamaica délnyugatnak. Kaptok élelmet, vizet, térképeket, szextánst és iránytűt. Vagy akinek úgy tartja kedve, maradhat és csatlakozhat hozzánk - tette hozzá vidáman. - Számos kellemetlenebb módja is van a tengeri életnek, mindenkinek jut a zsákmányból, és bárki bármikor abbahagyhatja. „Hát köszönöm, de nem - gondolta a fiatalember. - Ha végére jártam a... küldetésemnek Port-au-Prince-ben és hazajutok, soha többé nem akarok óceánt látni.” A vén Chaworth percek óta méregette a hajót, amelynek egészen idáig a tulajdonosa volt, Chandagnac pedig most döbbent rá, hogy bár a kapitány már beletörődött rakománya elvesztésébe, egészen idáig meg sem fordult a fejében, hogy a Carmichaeltől is meg kell válnia. Elvégre a kalóz a part menti sekély vízen élő fajta: rendszeresen úgy menekül meg üldözői elől, hogy kihasználja a zátonyok menedékét, és csak ritkán merészkedik olyan messzire a parttól, hogy szem elől veszítse. Ezek a haramiák nagyjából annyi hasznát vennék egy olyan mélyvízi járműnek, amilyen a Carmichael, mint egy útonálló egy nehéztüzérségi ágyúnak. A kapitány holtsápadt volt. Chandagnac értette, miért: egészen az előző bejelentésig nem ment teljesen tönkre; ha nem vesztette volna el a Carmichaelt, akár el is adhatta volna, s miután kifizette a részvényeseket vagy a társtulajdonosokat, talán még futná arra, hogy kártalanítsa a rakomány gazdáit. Ezzel persze elszegényedett volna, viszont legalább titokban marad, amit egy részeg estén bevallott neki: mivel a biztosítás díja most nagyobb volt mindenféle ép ésszel remélhető haszonnál, kétségbeesésében felszámította a szállítmány tulajdonosainak... de nem váltotta meg. A fedélközbe küldött kalózok egyike kilépett a kabinlejáratból, visszafordult, és felfelé intett a pisztolyával. A meredek lépcsősoron kimászott a napfénybe a szakács - aki ISMERETLEN VIZEKEN
32
jól láthatóan követte a tengeri katasztrófák közeledtekor már bevált módszert, miszerint ilyenkor minél gyorsabban és minél alaposabban le kell innia magát az embernek -, a hajó két inasa, valamint Beth Hurwood. A lány sápadt volt és kissé mereven mozgott, ám egészen addig nyugodtnak mutatkozott, amíg meg nem pillantotta zilált édesapját. - Papa! - kiáltotta, és odaszaladt hozzá. - Nem bántottak? Meg se várva a választ nekiesett Daviesnek. - Épp eléggé elbánt vele a ti fajtátok a legutóbb. - Valahogy sikerült egyszerre esdekelnie és vádaskodnia. - A találkozás Feketeszakállal a fél karjába került! Bármit is tett ma ellenetek... - ...azt igen nagyra értékeljük, hölgyem - vigyorgott rá a kalózok vezére. - A megállapodásnak megfelelően, amelyet Thatch, vagy ha úgy jobban tetszik, Feketeszakáll és az ön édesapja kötöttek, ilyen remek kis hajót játszott a kezemre. - Miről be... - kezdte Beth, de félbeszakította Chaworth metsző kiáltása, ahogy a hozzá legközelebb lévő kalózra vetette magát, kicsavarta a szablyát a meglepett férfi kezéből, aztán a földre lökte, és karját a magasba lendítve Daviesre rontott, hogy kettészelje. - Ne! - kiáltotta Chandagnac, és megindult előre. Chaworth, ne... Davies higgadtan előhúzott egy pisztolyt rikító derékszalagjából, felhúzta, és mellbe lőtte vele a kapitányt: az ötvenes kaliberű golyó becsapódása megálljt parancsolt a rohamozó férfinak, olyan erővel vetve hátra, hogy kis híján fejre állt, mielőtt puffanva, csörömpölve elterült, s tagjait elernyesztette a halál. Chandagnackal forgott a világ, zaklatottan kapkodta a levegőt. Az idő mintha lelassult volna... De nem is erről volt szó, egyszerűen csak minden egyes esemény élesen elhatárolódott a többitől, már nem számítottak valamiféle kusza előrehaladás összetevőinek. Beth sikoltott. A pisztoly torkolatából kicsapó füst előrekúszott még egy yardot. A sirály visszatérő riadalmában felrikoltott és szárnyra kapott. Az elejtett szablya pörögve siklott végig a fedélzeten, rézből készült ujjvédője Chandagnac bokájának ütközött. Lehajolt és felvette a fegyvert. 33
TIM POWERS
Aztán - anélkül, hogy végiggondolta volna, mit tesz - ő maga is a kalózvezérnek rontott, s bár kapkodta a lábát és előreszegezte a nehéz pengét, gondolatban csak ügyesen billegtette a pálcákról lógó Mercutio marionettjét a Tybalt báb felé azon a módon, amelyet édesapja coupé és fléche-nek nevezett. A meglepett, de nyilvánvalóan pompásan szórakozó Davies egyik társának dobta pisztolyát, majd hátralépve előhúzta szablyáját, és en garde testhelyzetet vett fel. Chandagnac az utolsó öles lépésnél már-már érezte, ahogy a zsinór felfelé rántja, miközben gyorsan megpöccintette kardja hegyével a másik fegyverét, majd újra előrenyújtotta a kalóz szablyájának belső oldalán. Annyira megszokta már a Tybalt báb válaszát, a vízszintesen söprő hárítást, hogy szinte túlságosan is gyorsan beengedte szablyáját e mögé a valódi, el nem próbált módon mozgó kard mögé... Davies azonban bedőlt a megtévesztő támadásnak, és megcsinálta a hárítást, így az utolsó szemhunyásnyi időben a szabad penge a kalózvezér védtelen oldalának szegeződött, Chandagnac pedig hagyta, hogy rohamának ereje döfje bele, ám ahogy továbbfutott, a markolat kicsavarodott ügyetlen kezéből. A szablya a deszkákon koppant, majd egy hosszú pillanatig nem mozdult senki. Davies még mindig talpon volt, azonban az iménti szúrás lendülete megpördítette, és most álmélkodva tekintett ellenfelére, a fegyver nélküli Chandagnac pedig idegesen, lélegzetét visszafojtva nézett a sebesült kalóz szemébe, várva, mikor csapódik bele valahonnan egy pisztolygolyó. Végül a kalózkapitány gondosan visszacsúsztatta kardját a tokjába, majd éppen olyan pontos mozdulattal térdre rogyott, a csend pedig annyira kiteljesedett, hogy hallani lehetett a fedélzetre hulló vércseppek kopogását. - Öljétek meg! - mondta jól érthetően Davies. Chandagnac félig már a korlát felé fordult - az volt a szándéka, hogy átugrik rajta, és megkísérel elúszni Hispanioláig -, amikor valaki csúfondárosan megjegyezte: - Csak mert jobban vívott nálad, Phil? Hitemre mondom, ez is egy módja annak, hogy megőrizd az elsőségedet! A kijelentés nyomán sutyorgás támadt a kalózok között, Chandagnac pedig reménykedve megtorpant. Daviesre ISMERETLEN VIZEKEN
34
sandított, és fohászkodott, hogy vérezzen el, mielőtt még megismételhetné a parancsot. Csakhogy a vezér a gúnyolódó kalózt nézte, majd néhány szívdobbanásnyi idő után szája kegyetlen mosolyra húzódott, és felhasított oldalára mutatott. - Jaj, Venner, azt hiszed, ennyi elég? Ez a vágás? Előrehajolt, tenyérrel megtámaszkodott a deszkákon, és nagy üggyel-bajjal maga alá húzta előbb az egyik, aztán a másik csizmás lábát. Még mindig vigyorogva nézett ismét Vennerre, aztán lassan felállt. A mosolya mit sem változott, noha napcserzette bőre ellenére is elsápadt, és veríték ütött ki arcán. - Te... új vagy még, Venner - mondta rekedten. Kérdezd csak meg Abbottot vagy Gardnert, milyen súlyos sebesülés képes lelassítani engem! - Mélyen beszívta a levegőt, aztán megbillent, és letekintett a fedélzetre. Nadrágja sötéten fénylett a vértől egészen a lábikrájáig, ahol eltűnt a csizmában. Csak most nézett fel. - Vagy talán - lépett bizonytalanul hátra, és újfent előhúzta kardját - szeretnéd... kideríteni, mennyire váltam harcképtelenné? Venner köpcös volt, pirospozsgás arcán himlőhelyek éktelenkedtek. Félig-meddig mosolyogva figyelte kapitányát azzal a mérlegelő pillantással, amellyel kártyajáték közben igyekszik kitalálni az ember, vajon ellenfele részegsége nem színjáték, túlzás-e csupán. Végül aztán széttárta karját. - Az ördögbe is, Phil - csitította. - Te is tudod, hogy nem akartam semmi kihívót mondani. Davies biccentett, és engedélyezte magának, hogy egy pillanatra lehunyja a szemét. - Hát persze, hogy nem. Eltette a kardját, és Chandagnac felé fordult. - Viszont Vennernek igaza van - recsegte. - Örülök... hogy senki nem végzett veled... Ha másért nem, mert megtanulhatom a cseledet. - Annyira elengedte magát, hogy nekidőlt a hátsó kabin falának. - Az isten vérére, ember! - robbant ki belőle. - Honnan a pokolból ismersz te ilyen trükkös mozdulatot, amikor úgy szaladsz, akár egy kacsa, és úgy fogod a kardot, mint a szakács a lábos fedelét?
35
TIM POWERS
Chandagnac megpróbált kitalálni valami hihető hazugságot, de semmi sem jutott eszébe, így aztán vonakodva elmondta az igazat. - Apám marionettbábokkal kereste a kenyerét - hebegte. Én pedig... életem nagy részében bábjátékos voltam... Jártuk Európát, felléptünk szinte mindenütt, és amikor vívni kellett a darabban... rengeteg Shakespeare-t adtunk elő... Szóval, apám beszélt vívómesterekkel, hogy tényleg valósághű legyen minden. Úgyhogy - vállat vont - rengeteg fogást ismerek, és mindegyiket vagy százszor megcsináltam már... igaz, bábokkal. Az oldalát markolászó Davies meredten nézett rá. - Bábokkal - ismételte. - Hát... Az ég szerelmére! Bábokkal! - Hagyta magát lassan lecsúszni a fal mentén, és leült a fedélzetre. - Hol az ördögben van Hanson? - Itt vagyok, Phil - sietett oda hozzá az egyik kalóz, és kinyitotta kis zsebkését. - Most le kellene feküdnöd. A vezér engedelmesen ledőlt, ám mialatt a kalózok seborvosának szerepét ellátó Hanson nekilátott levágni a véráztatta inget, könyökére támaszkodott, hogy láthassa Chandagnacot. - Na! Venner szerint túlságosan... kemény voltam, amikor megparancsoltam, hogy öljenek meg, márpedig mi... Aú, verjen meg az ég, Hanson, óvatosan! - Lehunyta a szemét, mélyet lélegzett, aztán beszélt tovább. - Mi megállapodtunk egymással, hogy a komoly műveleteken kívül bármikor bármelyik parancs megvitatható. Ezzel együtt tény, hogy megszúrtál, vagyis nem tehetem meg... hogy csak úgy elengedjelek a csónakkal. - Társaira nézett. - Azt mondom, legyen választási lehetősége. Elégedett bólintások és hangos egyetértés volt a válasz. Davies visszafordult hozzá. - Csatlakozz hozzánk, legyenek a mi céljaink a te céljaid is, vagy halj meg ott, ahol állsz! Chandagnac Beth felé fordult, azonban a lány épp az apjának súgott valamit, noha úgy tűnt, Hurwood nem is foglalkozik vele. Mögöttük meglátta Leó Friend testes alakját: a férfi a homlokát ráncolta, talán mert nem tetszett neki, hogy Chandagnac még életben van. Még soha nem ISMERETLEN VIZEKEN
36
érezte magát ennyire védtelennek, ennyire elhagyatottnak. Egyszerre rettenetesen hiányzott neki édesapja. Daviesre nézett. - Csatlakozom hozzátok. A vezér elmélázva bólintott. - Általában így szoktak dönteni - mondta. - Nem voltam biztos abban, hogy te is ezt mondod majd. Hanson felállt, és kétkedve méregette a seb bepólyálására használt tépést. - Ennél többet nem tehetek érted, Phil - szólalt meg. - Nézesd meg Hurwood Őméltóságával is, hogy biztosan elálljon a vérzés, és ne üszkösödjön el! Chandagnac meglepetten nézett a kirurgusra. „Bizonyára Leó Friendet akart mondani - gondolta. - Filozófiával nem lehet sebeket gyógyítani.” A neve hallatán Hurwood magához tért révetegségéből, és körbepislogott. - Hol van Thatch? - kérdezte a szükségesnél hangosabban. Úgy volt, hogy ő is itt lesz. - Idén késésben van - közölte Davies, és még ahhoz sem vette a fáradságot, hogy az öregember felé fordítsa a fejét. Jelen pillanatban Charles Townban van, hogy összeszedje mindazt a felszerelést, amit akartál. Floridában találkozunk vele. Most viszont gyere ide és csinálj valamit, hogy semmiképpen se haljak bele ebbe a kis anyaghibába! Beth mondani akart valamit, de Hurwood csendre intette. - Odaadta neked a mutatót? - Hangján érződött, menynyire nem örül ennek. A kalózvezér elfintorodott. - Az aszott kutyafejet? Persze. És tegnap neki is látott sziszegni meg pörögni a rumosvödrében, aztán déltájt lenyugodott, és határozottan délkeletre meredt; csak akkor moccant meg, amikor mi is irányt váltottunk, úgyhogy arra mentünk, amerre bámult. - Vállat vont, már amennyire helyzete lehetővé tette. - Tény, ami tény, elvezetett hozzád, de az biztos, hogy kevés ennél csúfabb dögöt láttam. Jó sokat szórakoztam azzal, nehogy megrágják a patkányok. - Átokverte, holdkóros Thatch! - tört ki Hurwood. - Hogyan képes finom és érzékeny szerkezeteket közönséges banditákra bízni? Ha csak hozzáértek a 37
TIM POWERS
patkányok a mutatóhoz, akkor téged mindenestül falnak majd fel, ezt megígérhetem! Óvatlan idióta, mit gondolsz, milyen gyakran születnek kétfejű kutyák? Azonnal küldj vissza valakit érte a hajódra! Davies mosolyogva hátradőlt. - Hááát, nem. Amint partra szállók New Providence szigetén, méghozzá olyan épen és egészségesen, amilyen egy órával ezelőtt voltam, megkaphatod az undorító párod másik felét. Ha addigra nem épülök fel teljesen, a cimborák elégetik az istenverte vödröt. Jól mondom? - De még mennyire, Phil! - kiáltotta egy kalóz, a többiek pedig boldogan bólogattak. Hurwood indulatosan pillantott körbe, de végül odament a fedélzeten heverő Davieshez, és letérdelt mellé. Megnézte a kötést, felemelte és alákukucskált. - A segítségem nélkül is tökéletesen felépülnél, de a mutatókészletem kedvéért gondoskodom róla, hogy biztosan így legyen. - Azzal kotorászni kezdett térdig érő kabátja zsebeiben. Chandagnac hátranézett a bal válla felett. Chaworth egyértelműen halott volt, teste a hajó imbolygásával együtt mozdult ide-oda a tűző napon, kivetett keze bizarr módon egy bölcselő taglejtését idézte, ahogy tenyerét hol felfelé, hol lefelé fordítva ringott előre-hátra. Jön és megy, sugallta a mozdulat - jó és rossz, élet és halál, öröm és rettegés, mind ilyen, és semminek sem szabadna meglepetést okoznia. Zavarba ejtően kegyeletsértőnek érezte ezt, mintha letolt nadrággal hagyták volna ott a holttestet, és azt kívánta, bár akadna valaki, aki méltóbb helyzetbe igazítaná a kezet. Elfordította a tekintetét. Eddig egyszer sem figyelte meg, miképpen lát el egy orvos egy sérülést, márpedig úgy tűnt, Hurwood az, így Chandagnac előrelépett, hogy most végignézhesse. Egy képtelen pillanatig azt hitte, a professzor azzal kezdi majd, hogy rendbe hozza Davies megjelenését, mivel amit előhúzott, leginkább egy légycsapóra emlékeztetett. - Ezt az ökörfarkat - szólalt meg Hurwood olyan hangon, amilyet minden bizonnyal előadásai során használt - úgy preparálták, hogy a lény, melyet Kartfúr mesternek szoktak itt hívni, odafigyeljen rá. Amennyiben nagyobb hatalma ISMERETLEN VIZEKEN
38
lenne, egyszerre mindnyájunkat szemmel tarthatna, de így egyszerre csak egy pár emberre képes vigyázni. Az előbbi csetepatéban Mr. Friendet és engem óvott, ám mivel mi már nem forgunk veszélyben, kösd le te a figyelmét! - A sörtés végű tárgyat belebugyolálta Davies zöldcitromszínű ingének elülső részébe. - Lássuk csak... - Újra turkálni kezdett a zsebeiben. - Ez pedig - húzott elő egy kis vászonerszénnyi valamit - egy drogue, ami szabályozza a belek működését. Ismét csak arról van szó, hogy jelenleg nagyobb veszedelemnek vagy kitéve ebből a szempontból, mint én... bár idővel visszakérem majd. Levette és a fedélzetre helyezte Davies kalapját, a zsákocskát pedig a fejére tette, majd visszarakta rá a kalapot. - Ezzel megvagyunk - állt talpra. - Ne vesztegessük tovább az időt! Ültessék csónakba azokat, akik elmennek, aztán induljunk! A Carmichael új tulajdonosai a csónakdarukkal kiemelték a kis járművet, majd nemtörődöm módon a vízbe loccsantva leengedték a jobb oldalon, aztán vastag köteleket és hágcsókat lódítottak utána, hogy a tengerészek lemászhassanak. A következő hullámnál a ladik a hajótestnek ütődött, és sok víz került bele, azonban Davies elcsigázott parancsai nyomán a vitorlás nehézkesen fordulni kezdett, míg végül jobb felől kapták a szelet, és a hánykolódás alábbhagyott. A kalózkapitány meg-megvonagló arccal talpra kecmergett. - Aki kiszáll, most leszáll - morogta. Chandagnac vágyakozva figyelte a Carmichael eredeti legénységének maradékát a jobb oldali korlát felé cammogni: sokan közülük sebesültet támogattak. Beth Hurwood fekete csuklyát húzott rézvörös fürtjeire, ahogy elindult velük, aztán megfordult és hátrakiáltott. - Papa! Gyere te is a csónakba! Hurwood ránézett és felnevetett: úgy hangzott, akár egy olajozatlan szerkezet utolsó zördülése. - Hogy örülnének a társaságomnak! A halottak fele a pisztolygyűjteményem és a kezem által került jelenlegi állapotába. Nem, drágám, én ezen a hajón maradok... ahogy te is. 39
TIM POWERS
A kijelentés láthatóan megrázta a lányt, mégis sarkon fordult, és elindult a korlát irányába. - Állítsátok meg! - csattant fel türelmetlenül az öregember. Davies bólintott, mire számos vigyorgó kalóz lépett Beth elé. Hurwood újabb nevetést engedélyezett magának, csakhogy öklendező köhögés lett belőle. - Menjünk már! - krákogta. Chandagnac történetesen Leó Friendre nézett éppen, és már-már örült annak, hogy kénytelen volt itt maradni, mivel az orvos szaporán pislogott, duzzadt ajka nedvesen csillogott, tekintetét pedig egy pillanatra sem vette le Beth Hurwoodról. - Rendben - mondta Davies. - Gyerünk, lajhárok, dobjuk ki azokat a hullákat, de vigyázzatok, ne hajítsátok őket a csónakba! Aztán pedig tűnjünk innen! - Felnézett. - Mi a helyzet, Rich? - Hiányzik a farvitorla, úgyhogy nem lehet átvágni a hajóval. De szerintem, ha mindenki feljön a szegélykötélre, ilyen szélben és hullámzásban irányba tudjuk állítani. - Nagyszerű. Elliot, vigyél magaddal néhány embert, és menjetek haza a szluppal! - Rendben, Phil. Beth elszakította tekintetét apjáról, és Leó Friendre nézett, aki elmosolyodott, előrelépett - Chandagnac csak most vette észre, hogy a kövér orvos cicomájának egy pár nevetséges, vörös sarkú, „szélmalomlapát-fűzős” cipő is részét képezi -, és mint valami cifra, elhízott homár, a kezét nyújtotta felé, ám a nő átvágott a fedélzeten Chandagnachoz, és szótlanul megállt mellette. Ugyanolyan dacosan biggyesztette az ajkát, mint eddig, ám a férfi figyelmét nem kerülték el a szemében csillogó könnycseppek, mielőtt még kézelőjével indulatosan letörölte őket. - Lekísérjelek? - kérdezte halkan. Beth a fejét ingatta. - Képtelen lennék elviselni. Davies kettejükre pillantott. - Nektek még nincs feladatotok - közölte Chandagnackal. Vidd fel valahová, ahol nincs útban! Közben adhatnál neki egy kevés rumot is. ISMERETLEN VIZEKEN
40
- Aligha jó... - kezdte kimérten a férfi, de Elizabeth félbeszakította. - Az isten szerelmére, de még mennyire! A kalózvezér Chandagnacra vigyorgott, és elbocsátólag intett nekik.
$ Néhány perccel később már az orrfelépítményen álltak, a jobb oldali horgony mellett: a hátuk mögött feszülő fővitorlának köszönhetően nem érte őket szél. A férfi lement a hajókonyhára, megtöltött két cseréppoharat rummal, és az egyiket átnyújtotta Bethnek. A kötél ismét surrogott a csigák között, az árbocok nyikorogtak, ahogy az újra kifeszített és beállított vitorlázat elfordult, hogy befogja az állandó keleti szelet. A hajó ívet rajzolt a vízen, és lassan előbb észak, majd északkelet felé vette az irányt, Chandagnac pedig figyelte, amint a zsúfolt mentőcsónak előbb összezsugorodik, majd eltűnik a vitorlás fara mögött. A továbbra is baloldalt haladó szlup felvette a Lármás Carmichael sebességét. Chandagnac meleg rumot kortyolgatva támaszkodott a korláton: erről a helyről kitűnően szemügyre vehette a kisebbik jármű árbocát és vitorláit, s ahogy felgyorsultak, a szlup pedig a kellő mozgástér biztosítása végett eloldalgott mellőlük, láthatta hosszúkás, alacsonyan fekvő fedélzetét is. Még mindig nem hitte el, ami történt, így a fejét ingatta. - Hát, járhattunk volna rosszabbul is - jegyezte meg halkan a nőnek, és legalább annyira igyekezett meggyőzni erről önmagát, mint Betht. - Úgy tűnik, bocsánatot nyertem azért, hogy rátámadtam a vezérükre, téged pedig véd tőlük... az apád és az, hogy megbecsülésnek örvend közöttük. Egy fütyörésző kalóz sétált el alatta a középfedélzet bal oldalán, és homokot szórt a deszkákra, a rengeteg vérfoltra és vörös tócsára. Chandagnac inkább elfordította tekintetét. - Amikor pedig sikerül kikeverednünk ebből a csávából, a csónakban ülő összes tengerész tanúsíthatja majd, hogy mind a ketten akaratunk ellenére maradtunk itt. 41
TIM POWERS
Büszke volt rá, milyen magabiztosan cseng a hangja, és mivel érezte, ahogy karjában-lábában megindul a nehéz helyzetet követő remegés, ivott még némi rumot, hogy elmulassza. - Istenem, csak abban reménykedhetek, hogy meghal itt mondta a lány kábán. - Soha többé nem térhet vissza. Még tébolydába se zárnák... Felakasztanák. A férfi bólintott, és közben arra gondolt, hogy Beth apja még az akasztásnál is rosszabbat érdemelne. - Észre kellett volna vennem, hogy megháborodott - folytatta a Hurwood lány. - Azt tudtam, hogy... hóbortos lett, olyan kutatásokba kezdett, amelyek... kissé eszelősnek tűntek... de azt még álmomban sem gondoltam, hogy megvadul, és mint valami veszett kutya, embereket öldös. Chandagnacnak eszébe jutott a tengerész, akit a forgótalpas lövegnél látott meghalni, és az, akit pár pillanattal később Hurwood arcba lőtt. - Ez nem valamiféle... tombolás volt, Miss Hurwood közölte kurtán. - Ridegen, módszeresen cselekedett: mint egy szakács, aki szépen egyesével agyonnyomja a hangyákat a konyhaasztalon, aztán megtörli a kezét, és folytatja a munkáját. A kövér fickó pedig az utolsó lövésig ugyanezt tette a hajó túloldalán. - Na igen, Friend - így a nő. - Mindig is volt benne valami, amiért viszolyogtam tőle. Nyilvánvalóan ő vitte bele szegény apámat ebbe az egészbe, bármiről is legyen szó. De az apám tényleg megbolondult. Ezt hallgasd meg: közvetlenül azelőtt, hogy múlt hónapban elindultunk Angliából, egész éjszakára kimaradt, és reggel kalap nélkül, sárosán jött haza, markában egy kis bűzös fadobozt szorongatva. Nem volt hajlandó megmondani, mi az: amikor megkérdeztem, úgy meredt rám, mintha még soha nem látott volna... De azóta egyszer sem engedte ki a kezéből. Most is ott van a kabinjában, és esküszöm, hogy késő éjjel suttog neki. Istenem, olvastad a könyvét? Zseniális volt! Az elmebajon kívül ugyan milyen más magyarázat lenne arra, hogy A szabad akarat védelmében szerzője ilyen zagyvaságokat hadovái ökörfarkakról meg kétfejű kutyákról?
ISMERETLEN VIZEKEN
42
Hiába a gondos fogalmazás és a szép beszéd, Chandagnac így is kihallotta belőle a szavak mögött rejlő kételyt és igyekezetet. - Ezzel nem tudok vitatkozni - ismerte el udvariasan. Beth lenyelte az utolsó korty rumot is. - Azt hiszem, lemegyek. Ööö, John, tudnál keríteni nekem valami ennivalót? - Most? - meredt rá a férfi. - Végül is miért ne? Mit kér... - Nem, hanem étkezési időben. Most még nehezebb lesz elkerülni Friend nekem szánt diétáját, márpedig ezek után kivételesen fontos számomra, hogy eszemnél legyek. A férfi elmosolyodott, ám közben ismét az járt a fejében, milyen következményekkel jár, amikor valaki kóbor kutyáknak dobja a maradékot. - Megteszek minden tőlem telhetőt. De isten tudja, min élnek ezek. Még az is lehet, hogy Friend zöldségeit is szívesebben ennéd, mint azt. - Csak azért mondod, mert nem próbáltad ki azokat a gazokat. - Beth elindult a lépcső felé, ám aztán megtorpant és hátranézett. - Nagyon bátor tett volt kihívni azt a kalózt, John. - Nem kihívás volt, inkább csak... afféle ösztönös dolog. Egyre ingerlékenyebb lett. - Megkedveltem a vén Chawortht. Egy... másik öregemberre emlékeztetett. Egyiknek sem volt meg a magához való esze. Valószínűleg nekem sincs, máskülönben most a csónakban ülnék. - Kihörpintette a rum maradékát. - Na jó, akkor viszlát! Kinézett az orrárbocra, sőt, még azon is túlra, a kék látóhatárra, és amikor visszafordult, a nő már nem volt ott. Kissé nyugodtabban figyelte, hogyan dolgozik az új legénység. Pókokhoz méltó ügyességgel mászkáltak ide-oda a vitorlakötélzeten, és félvállról odavetett megjegyzésekkel szidalmazták egymást angolul, franciául, olaszul meg más nyelveken, amelyeket Chandagnac még sosem hallott, és bár minősíthetetlen volt, amit a nyelvtannal műveltek, el kellett ismernie, trágárság, gyalázkodás és válogatott sértések terén a kalózok hozták ki a legtöbbet abból az idegen beszédből, amelyet megértett. Mosolygott és eltöprengett rajta, miért. Némi időbe tellett, mire rájött, ez a soknyelvű, kedélyesen ijesztő csipkelődés épp olyan volt, mint amit Amsterdam, Marseille, Brighton és 43
TIM POWERS
Velence kocsmáiban hallott egykor - emlékezetében ezek egyetlen őseredeti, kikötői kocsmává olvadtak össze, ahol ő és az apja örökké az egyik, tűz melletti asztalnál ülnek, a helyi különlegességet kortyolgatják, és híreket csereberélnek a többi utazóval. Az ifjú Chandagnac néha úgy érezte, a marionettek valójában fából faragott arisztokraták csapatát alkotják, akik két hús-vér szolgával járják az utat - most pedig, hét évvel azután, hogy felhagyott ezzel az élettel, úgy vélte, a bábok egyáltalán nem bizonyultak rossz gazdáknak. A fizetség ugyan nem volt rendszeres, mivel az európai bábszínházak virágkora véget ért 1690-ben, Chandagnac születésének évében, amikor a német nyelvű területeken eltörölték a papok élő szereplős előadásokra vonatkozó tízéves tilalmát, ám alkalmanként még mindig bőségesen kijutott a pénzből, és az előző hónapok hideg ágyainak, kimaradt étkezéseinek emléke sokkalta kedvesebbé tette a rákövetkező meleg vacsorákat, fűtött szobákat. A kalóz a homokos vödörrel láthatóan végzett a feladatával, de ahogy a tat felé lépdelt, a főárbocnál megcsúszott a csizmája sarka. Olyan vasvillatekintettel nézett körbe, mintha azt figyelné, ki merészel nevetni rajta, majd az összes megmaradt homokot a csúszós foltra öntötte, és elsietett. Chandagnac azon merengett, vajon nem Chaworth vérén csúszott-e el imént a férfi. Aztán eszébe jutott az éjszaka Nantes-ban: édesapja kést rántott, amikor egy csapat durva alak úgy határozott, megvárják Chandagnac pere et filst az egyik borkimérés előtt, majd sarokba szorították őket, és a bevételüket követelték. Aznap este rengeteg pénz volt az öreg François-nál, aki már a hatvanas évei közepén járt, és egyáltalán nem nézett biztos jövő elébe, így aztán, ahelyett hogy átadta volna a vagyonát, amint azt megtette már korábban is azon néhány alkalommal, amikor kirabolták, előhúzta zsebéből a marionettek arcának-kezének kifaragásához használt kését, és meglengette a tolvajok felé. A fiatalember nekidőlt a jobb oldalon lévő, el nem sütött ágyúk egyikének, és noha nem teljes nyugalommal, de azért élvezte a pillanatot: a nap melengette a hátát, kissé becsípett, ráadásul még sebesülés, fájdalom sem gyötörte. Az első, megvető fintornak beillő rúgással kiverték a kést apja kezéből, aztán nem volt más, csak a sötétből érkező ISMERETLEN VIZEKEN
44
öklök, fogak, térdek és csizmák, s amikor a banda kacagva, ujjongva elsétált onnan, miközben a vártnál is kövérebb erszény tartalmát számolgatták, minden bizonnyal úgy hitték, két hullát hagytak maguk mögött a sikátorban. Az azóta eltelt időben Chandagnac néha azt kívánta, bár igazuk lett volna, mert sem édesapja, sem ő nem épült fel teljesen a támadás után. Valahogy sikerült végül visszajutniuk a szobájukba. Apja elvesztette elülső fogait, utóbb a bal szemét is, továbbá számos bordája, s feltehetően még a koponyája is megrepedt. Az ifjú John Chandagnac egy nagydarab fickó csizmasarkának köszönhetően szinte egyáltalán nem tudta használni a jobb kezét, egy hónapig bottal járt, és egy egész évbe telt, mire minden vér kitisztult a vizeletéből. Noha idővel majdnem teljesen visszanyerte keze felett az uralmat, a béna végtag remek kifogást jelentett, hogy felhagyjon a vándorélettel, és alig-alig leplezett esdekléssel sikerült szert tennie némi útipénzre meg szállásra egy rokonnál Angliában. Még nem töltötte be a huszonhármat, amikor már könyvelői állást kapott az egyik angol szövődében. Édesapjának egyre romlott az egészségi állapota, mégis két éven át még folytatta a bábelőadásokat immár egymagában, és végül 1714 telén, Brüsszelben érte utol a halál. Soha nem szerzett tudomást a pénzről, amelyet kapott, a pénzről, amely igen nagy mértékben meghosszabbíthatta és jobbá tehette volna az életét... a pénzről, amelyet oly ügyesen lopott ki a zsebéből Sebastian, a saját öccse. Most a jobb válla felett nézett hátra, és addig hunyorított a keleti láthatárt kémlelve, amíg úgy vélte, megpillantott egy valamivel sötétebb vonalat, amely talán Hispaniola volt. „Egy héten belül, miután hitelszámlát nyitottam Jamaicában a banknál, ott lett volna a helyem - gondolta mérgesen. - így vajon mennyi időbe telik eljutnom oda? Meg ne halj, Sebastian bácsi! Meg ne halj, mielőtt odaérek!”
45
TIM POWERS
MÁSODIK FEJEZET
A
KIKÖTŐT TARKÍTÓ homokzátonyok még az alkonyi félhomályban is tisztán kivehetők voltak - a sötétbe boruló parton itt is, ott is megjelentek a főzéshez gyújtott tüzek, a Hog-sziget távoli fokát megkerülő csónakok pedig láthatóan gyakorta váltottak irányt, ahogy a nyílt víz felől a New Providence szigetén fekvő település felé tartottak. A helyiek ladikjait jórészt már lehorgonyozták éjszakára, vagy odakinn, a kikötő vizén, vagy a roskatag móló mentén, esetleg - néhány kisebb vízi alkalmatosság esetében - egyenesen kihúzták a fehér homokra, és a sziget lakóit egyre inkább a vacsora kezdte foglalkoztatni. A napnak ebben a szakában a település bűze komoly versenyre kelt a tiszta tengeri fuvallattal, mivel a kátrányfüst, kén, régi étel és a számtalan nem előírás szerinti latrina szokásos egyvelegéhez ilyenkor hozzájárult a főzőtudományban járatlan emberek keze munkájából születő, gyakorta megdöbbentő felhozatal: égő toll bűze azoknak a kondérjában, akik túlságosan türelmetlenek voltak befejezni a csirkék kopasztását, furcsa pörköltek, amelyekbe lelkes műkedvelők a kétes eredetű húsok ízének elfedésére nagy adag elcsent mentalevelet, cilantrót és kínai mustárt szórtak, valamint a puncskészítés művészetében bemutatott különös és alkalmanként kifejezetten robbanékony kísérletek eredményei. Benjámin Hurwood és lánya Leó Frienddel együtt négy órával korábban szállt le a Carmichaelvől, nem sokkal azután, hogy nagy üggyel-bajjal bevontatták a kikötőbe, és jóval azelőtt, hogy a kalózok hozzáfogtak oldalra dönteni a hajót. Hurwood leintette az első mellettük elhaladó csónakot, és követelte, hogy vigyék ki őket a partra. Nemcsak hogy ISMERETLEN VIZEKEN 46
engedelmeskedtek neki, de Chandagnacnak úgy tűnt, még fel is ismerték. Most tehát a Carmichael furcsamód megdőlve hevert, árboccsúcsaira csigasoros köteleket erősítettek, a gerinc alá is csigaművek kerültek, és a kiemelkedő oldalánál biztosan álló cölöpökhöz kötötték őket: mind a száztíz lábnyi hosszának fele kinn volt a vízből, és a kunyhók fő csoportjától úgy száz yardra, délre, egy megfelelően mély öblöcske lankás, fehér homokos partja támasztotta. Chandagnac tántorgott a kimerültségtől, valamint a szokatlan érzéstől, hogy talpa alatt nem ring a talaj, ahogy a kalózok társaságában dagasztotta a fövenyt - a haramiák szívélyesen úgy gondolták, hogy a legénység legújabb tagjaként neki két ember munkáját kellene elvégeznie. - A fenébe is! - szólalt meg a mellette botorkáló fogatlan fiatalember. - Valami kiváló zabát érzek a levegőben! Chandagnac már tudta, hogy az ifjút Borzának hívják. Mögöttük hangosat nyögött a hajó, ahogy az új helyzetből eredően megváltozott a deszkáin eloszló súly. A homályba boruló dzsungelben madarak - legalábbis feltételezte, hogy azok - károgtak és rikácsoltak. - Majd kisül, miből sül ki - bólintott arra gondolva, hogy tekintettel az előttük látható lángokra, az onnan érkező szagokra és kiáltozásra, a vacsora alapanyaga nemcsak hogy életben van még, egyelőre az elfogása sem zárult le megnyugtatóan. Tőle balra kerek sziklamagaslat látszott a pálmalevelek felett. - Az erőd - mutatott felé fogatlan kísérője. - Erőd? - Chandagnac hunyorgott egy keveset, aztán megpillantotta a domb kövéből emelt falakat és tornyot. Még a partról felfelé nézve is észrevett néhány cakkos peremű rést az egyenetlen magasságú szegélyben. - Ti építettetek ide egy erődöt? - Dehogy. A spanyolok voltak. Vagy esetleg az angolok. Éveken át hol az egyik, hol a másik nevezte magáénak ezt a helyet, de amikor Jennings idejött és úgy határozott, alapít itt egy kalózvárost, egyetlen egy ember, egy szélütött vén roncs volt az egész szigeten. Most az angolok hiszik azt, hogy az övék: György király még ide is küldött valakit, és kegyelmet 47
TIM POWERS
ígért mindenkinek, aki abbahagyja közülünk a csintalankodást, és mit tudom én, nekilát földet túrni vagy ilyesmi... Persze ez se tart sokáig. Mostanra beértek a tűzrakások közé, s a homokban üldögélő embercsoportokat kerülgették. A vacsorázok közül sokan hordóknak, felállított árbocdaraboknak dőltek, és palackokat, félig elszenesedett húsdarabokat lengetve üdvözölték az újonnan érkezetteket. Chandagnac idegesen méregette a tűz fényében előtűnő arcokat, és meglepetten észrevételezte, hogy nagyjából minden harmadik nő. - A Jenny arrafelé horgonyoz - intett a levegőbe Borza, nem mintha ezzel segített volna eligazodni a területen. - Mostanra már meggyújtották a tüzet, és egy kis szerencsével kerítettek is valamit a bográcsba. Chandagnac még mindig úgy érezte, talpa alatt imbolyog a talaj, és ahogy átlépte az egyik alacsony homokbuckát, megdőlt, épp úgy, akárha ringó fedélzeten járna és igyekezne megtartani egyensúlyát: végül nem esett el, de kivert egy csirkelábat az egyik nő kezéből. „Jézusom” - gondolta megrettenve. - Elnézést - habogta. - Csak... Azonban az asszony csak részegen felröhögött, felvett egy másik csirkedarabot az első (ránézésre valódi) aranytálról, és motyogott valamit francia-olasz keveréknyelven. Chandagnac félig-meddig gúnyos szexuális felhívásnak vélte, de annyira idegen volt a szöveg, annyira zavarosak az igeidők, hogy nem lehetett biztos benne. - Oöö, mi az a Jenny? - hadarta Borzának, ahogy dülöngélve folytatták útjukat. - A szlup, amivel elfoglaltuk a ti Carmichaeleteket. Úgy bizony - mondta az ifjú kalóz, ahogy megkerültek egy újabb, emberekkel és szeméttel teli homokdűnét már ott a tűzön a tengervízzel teli kondér, és épp belehajigálnak mindenféle cafatokat. Ő és Davies többi embere futni kezdtek, már amennyire a homok lehetővé tette. Chandagnac lassabban ugyan, de követte őket, és közben a szeme elé táruló látványon merengett. A parton tüzet rakott valaki, a parázsló deszkákon közel csípőmagasságig érő kondér állt. A sötétségből néhány csirke reppent fel ívben és csobbant az edényben: lefejezték ISMERETLEN VIZEKEN
48
és kibelezték őket, de ennyivel meg is elégedtek az étel előkészítésének terén. Egy férfi dülöngélt oda, és valamilyen csomós folyadékot zúdított a bográcsba. Chandagnac gyomra a torkába ugrott; azután viszont elvigyorodott, ahogy eszébe jutott, tulajdonképpen kevésbé tart ezektől az emberektől, mint az ételüktől. Egy vén, köpcös fickó - kopasz, de annál szakállasabb, akár egy pálmafa - a tűz fölé hajolt, és tetovált jobbjával belenyúlt a leves-pörköltbe, majd megkavarta. - Még nem elég meleg - dörmögte. Kihúzott egy ázott csirkét, ellépett a kondértól, és leharapta az egyik szárnyat. A nedves tollak érdekesen mutattak a szakállán, és a beszélgetések állandó háttérzaja mellett is elhallatszott Chandagnacig a csontok roppanása. - De az íze már alakul állapította meg a férfi, és visszadobta a meggyalázott madarat az edénybe. - Énekeljünk! - kiáltotta valaki. - Úgy könnyebb várni. A felvetést éljenzés fogadta, ám aztán egy szikár alak lépett vigyorogva a tűz fényébe. - Tojok a dalokra - kezdte Davies, és egyenesen Chandaganacra nézett. - Lássunk inkább egy bábjátékot! -mondta fitymálóan, mire a fiatalembernek vér szökött az arcába. Davies talán tréfált, ám a többi kalóz lelkesen felkapta az ötletet. - Ez az! - ordította az egyik, hogy a lelkesedéstől megmaradt szeme is majdnem kiugrott a helyéből. - A srác a Carmichaehől tud bánni a bábokkal! Majd ő elszórakoztat minket. - Az biztos is - böfögte mellőle egy másik, láthatóan igen részeg férfi, - Az biztos is, máskülönben... szétrúgom a seggét. Mindenki úgy érezhette, ez a megfelelő hozzáállás, így aztán Chandagnac azon kapta magát, hogy a tűz előtti üres térség közepére lökdösik. - Mi... de hát... - Körbepillantott. A részeg nyilvánvalóan nem tréfának szánta a fenyegetését, és most eszébe jutott, milyen nemtörődöm módon ölték meg Chawortht. - Na, mi lesz fiú, csinálod vagy sem? - kérdezte Davies. - Mi van, a magunkfajta nem méltó a mesterségedhez? 49
TIM POWERS
Egy fekete tágra nyílt szemmel meredt Chandagnacra, aztán a cimboráira pillantott. - Hé, nem nevezett az előbb kutyának engem? - Várjatok! - kiáltotta Chandagnac, és feltartotta a kezét. Igen, persze, lesz előadás. Azonban szükségem van hozzá... ööö... rengeteg zsinegre, egy erős tűre és egy háromgallonos kancsó méretével azonos, nagyon puha fadarabra. Az üldögélő kalózok közül jó néhányan hangos kurjongatás közepette felpattantak. - Ja, és még pár szövet darab is jól jönne, meg cipészszegek, vagy bármilyen kis szegecs is megfelel - tette hozzá. - Látom, arrafelé körbejár pár palack... kaphatna egy kortyot a bábos is? Néhány perc múlva a tűz mellett kuporgott kezdetleges szerszámai között. Munkálkodását meg-megszakította, hogy meghúzza a kifejezetten ízletes brandyvel teli üveget, és miközben egy pálmatörzs kettéhasított darabjából gyors mozdulatokkal karokat, lábakat, felsőtestet, derekat és fejet farigcsált, azon töprengett, miféle előadás tetszene ennek a közönségnek. Aligha Shakespeare. Évekkel ezelőtt apja alkalmanként, amikor úgy vélte, fia már az igazak álmát alussza, előadott egy-egy gyorsan pergő és igen otromba párbeszédet egyik-másik ivóban - Chandagnac úgy sejtette, az ínséges időkben, még a németek élő szereplős előadásokra vonatkozó tilalma előtt ezek a jelenetek az öreg állandó műsorszámainak számítottak. Ha sikerül felidéznie őket, valószínűleg itt is hasznukat látja majd. Maga sem gondolta volna, milyen könnyedén teszi a dolgát, ahogy elnagyolt arcot készített a két fából faragott fejecskének. Ezután kicsiny szövetdarabokat vágott, hogy szögeit ízületeket alakítson ki belőlük, majd nagyobb, bonyolultabb formákat ruháknak. Elég volt egy perc, hogy összeszegecseljen mindent, majd felvagdosta a zsinórt, és a két marionett füléhez, kezéhez, térdéhez és hátához szögelte őket, míg a másik végüket a játékos kezébe szánt, kereszt alakban elrendezett pálcákhoz kötötte. Mivel egyszerre két bábot kellett irányítania, kénytelen volt lemondani a térd mozgatására szolgáló harmadik botocskáról, de már rég ISMERETLEN VIZEKEN
50
elsajátította, hogyan helyettesítheti két ujjával, ha széttárja őket. - Hát jó, akkor kezdjünk - mondta végül, és igyekezett magabiztosnak látszani, ahogy apja tanácsolta, ha rakoncátlankodó közönséggel volt dolguk. Márpedig a kalózok egyértelműen ilyennek számítottak. - Mindenki üljön le! Valaki dobja ide azt a... hordóroncsot! Díszletnek megteszi. Legnagyobb meglepetésére egyikük odavitte, és nagy gonddal elébe helyezte. Egy pillanatig csak nézte a megvetemedett, tetejét vesztett hordót, aztán berúgta az oldalát, kiszedegette a törött dongavégeket és az egyetlen megmaradt abroncsot, majd hátralépett, és elégedetten bólintott. - A színpadunk. A kalózok nagy része addigra már helyet foglalt, és legalább az ordítozást abbahagyta, így aztán Chandagnac felvette a pálcákat, ujját pedig bedugta a hurokba. Felemelte a nadrágféleségbe bújtatott báb lábát. - íme, a hősünk! - kezdte jó hangosan, majd felvezette azt, amelyiknek szoknyát készített. - S a hölgy, kivel találkozik! Közönsége láthatóan ígéretesnek találta az alapszituációt. A női báb odasuhant a hordó nyitott elejéhez, míg a férfi úgy egy yardra tőle komótosan arra őgyelgett. Fejében egyre ott zakatolt a helyzet képtelen volta: itt állt a világ rosszabbik felén, a tengerparton, egy halom részeg gyilkos előtt. Bábszínházát rendezni ilyen körülmények között csak annyira tűnt helyénvalónak, mint májusfának használni egy akasztófát... vagy éppen - jutott most az eszébe - táncolni és hangszereken lármázni, mialatt az ember igyekszik odaérni egy kereskedőhajóhoz, hogy aztán a fedélzetére másszon és leöldösse a legénység felét. Mióta elhagyta Angliát, nem látott vénebb embert annál, aki most a távolabbi tűzrakások irányából odacsoszogott a fénykörbe. Szakálla és szálakra váló hajának színe régi csontokét idézte, a sötét, aszott bőr a koponyára feszült. Chandagnacnak ötlete sem volt a származásáról, ám amikor számos kalóz „kormányzó"-ként üdvözölte és helyet szorítottak neki maguk között, úgy vélte, minden bizonnyal ő az a „szélütött vén roncs”, akiről Borza beszélt, a sziget egyetlen lakója a kalózok hajdani érkezésekor. 51
TIM POWERS
A férfi báb a hordóhoz sétált, s már-már elhaladt volna mellette, ám a nő kihajolt az ajtónyílásra emlékeztető lyukon, és felé fordult. - Jó estét, uram! - szólalt meg Chandagnac fejhangon, és közben meglehetősen ostobán érezte magát. - Nem vásárolna egy italt egy szomjas hölgynek? - Bocsásson meg... - A másik bábu az angol nemesek modorosságát kifigurázva beszélt. - Nagyon rossz a... - Kérem, mondja hangosabban! - szólt közbe a női báb. - Nem hallok valami jól. - ...hallásom. - Hogyan, uram? Mi van a vallásával? Azt hiszem, értem, mire gondol, uram, és emiatt nem kell aggódnia. Higgye el... - Nem, nem a vallásom, a hallásom. - A marása? Éhes talán? Megértem én. - Mondom, nagyon rossz. - 01 O, hát ez remek, uram, igazán remek, hogyha nagy a hossz, hát, khm, akkor térjünk is a lényegre, és ne a vallással foglalkozzunk, ugye... - Vigyázz, csapda! - kiáltotta valaki a közönségből. - Az a nő egy kényszersorozó bandához vezeti! Engem is így kapott el a flotta! - Egy nővel? - kérdezte hitetlenkedve egy másik kalóz. - Én csak egy italt kaptam... Ráadásul még a felével se végeztem, amikor tarkón vágtak, aztán már a hajó csónakjában tértem magamhoz. Davies nevetve bontott új palackot. - Engem cukorkával csalogattak el. Tizenöt voltam, épp hazafelé tartottam a fafaragóműhelyből, ahol inaskodtam. - Megdöntötte az üveget, és hosszan ivott belőle. - Az nem lehet! - szólalt meg egy harmadik. - Az törvényellenes! A tizennyolcnál fiatalabb inasok nem hadkötelesek. Meg kellett volna mondanod a kapitánynak, Phil, és akkor azonnal partra tett volna, sőt, még elnézést is kér mellé. - Azt a törvény Anna királynő hozta 1703-ban, engem viszont négy évvel korábban kaptak el. - Elvigyorodott, újból megbillentette a palackot, aztán letörölte a bajszát. Márpedig a törvény visszamenőleg nem hatályos. - ChanISMERETLEN VIZEKEN
52
dagnacra nézett. - Vigye csak el a maca a kényszertoborzókhoz! - Ööö... rendben. - Számos országban látott ilyen foglalkozást űző embereket, azonban életkora, származása, esetleg alkalmanként apja tapintatosan intézett megvesztegetése okán soha nem került a karmaik közé. - Jöjjön csak erre, uram! - Édesgette a női báb most a férfit, és lassan behátrált a hordóba. - Ihatnánk is egyet, mielőtt más dolgokra térünk. A másik bábu bárgyún bólogatott. - Hogy mondja? - Mondom, ismerem ezt a helyet. Itt ihatunk egyet. - Kirakunk meggyet? Szavamra, micsoda furcsa szokás! Mit csinál itt ez a sok fickó? Nem is tudom, talán nem kellene... - A férfibáb követte a nőt, aztán Chandagnac rázni kezdte a marionetteket, miközben csizmája orrával rugdosta a hordót. - Aú! - kiáltotta rekedten. - Vigyázz! Kapd el! Ez az! Fogjátok le! Tessék, uram! Hadd gratuláljak elsőként, hogy felcsapott tengerésznek! Még bízott benne, hogy visszaterelheti történetét a szokásos kerékvágásába, csakhogy a közönség most azt követelte, vigye szerencsétlen főhősét a flottához, így aztán kénytelen volt az oldalára dönteni a hordót: ez lett a hajó, a nő szoknyáját pedig összecsippentette és feltűzte, hogy térdnadrág váljék belőle, és a báb eljátszhassa a különféle férfiszerepeket. Múltba révedő közönségének nyomására szegény főszereplője - akinek nemesi beszédmódjából semmi sem maradt - a rettegett és gyűlölt tisztek válogatott büntetéseit volt kénytelen elviselni. Levágták az egyik fülét, mert egy tiszt szerint gunyorosan válaszolt a parancsra, egy másik bűnért kötélszorító pecekkel kiverték a fogát, aztán pedig „flottakorbácsolásra” ítélték, ami - mint kiderült - azt jelentette, hogy ünnepélyesen körbevitték egy sor hajón, és mindegyiken kapott az ostorral. Végül a kalózok megengedték, hogy az egyik egyenlítői kikötőnél megszökjön, majd a partra evickéljen. A közönség nagy része ezen a ponton elvesztette érdeklődését és dalolászni kezdett, ketten pedig botokkal vívtak a körön kívül. 53
TIM POWERS
Chandagnac a zavaró körülmények ellenére is folytatta, és a szökevényt elbújtatta a dzsungelben, hogy ott várja ki egy kalózhajó érkezését, ahol hasznát vehetik egy tengerésznek, ám ekkor a vénség hirtelen talpra ugrott. - A forrás! - kiáltotta. - Poshadt már a víz, ahogy előtör a földből! - Ahogy mondja, kormányzó - így Borza. - De zavarja az előadást. - Az arcok a vízpermetben! Almás de los perditos! - Nyughass már, Bonca! - ordította valaki. - Áhá! - Az öregember tágra nyílt szemmel nézett körül, aztán kacsintott. - Az ecet - mondta olyan elragadtatással, mintha legalábbis a mennyei királyság kapuit feltáró jelszót közölné velük éppen - elkergeti a tetveket a testetekről. - Nem vagyok kutya! - kiáltotta a fekete, aki közrejátszott abban, hogy Chandagnac hozzákezdett az előadáshoz. Most a bábos úgy érezte, lassan káoszba fullad az egész. - Erre a hírre CharlieVane legénységének jóval nagyobb szüksége van, mint nekünk, kormányzó - szólalt meg Davies. A vénembernek nyújtotta a palackot, amelyet eddig ő dédelgetett, és még több mint a fele ital benne lötyögött. - Menj csak el hozzájuk, és mondd el nekik! Bonca kormányzó meghúzta az üveget, aztán elkacsázott. Kétszer megtorpant még mielőtt beleveszett a sötétségbe, és figyelmeztetésnek ható ótestamentumi idézeteket kiáltozott a levegőbe. Ekkor, Chandagnac nagy megkönnyebbülésére, valaki elkiáltotta magát, hogy elkészült a vacsora. A hordóban hagyta a bábokat, és a többiekkel együtt a kondérhoz sietett, ahol kapott egy deszkát, rajta egy gőzölgő, ázott, fel-puffadt csirkével. Azonban az illata egész kellemes volt, mivel a vödörben, amelynek tartalmát a szeme láttára borították az edénybe, curry volt: valamelyik másik csapat túl csípősnek találta, és inkább nem kért belőle. így aztán kifejtette a madarat könnyen leváló bőréből, majd nyársra szúrta és a lángok fölé tartotta. A félig főtt szárnyas iránt kevéssé lelkesedő kalózok ugyanígy cselekedetek, s miután mind megvacsoráztak, majd újabb adag brandyt küldtek a még így is kétes állagú étel után, az egyikük felvetette, hogy a bábost kellene megtenni állandó szakácsnak. ISMERETLEN VIZEKEN
54
Az ötletet helyeslő kiáltozás fogadta, mire Davies, aki szintén követte Chandagnac példáját a csirkékkel, részegen feltápászkodott. - Állj fel, kölök! - mondta. A fiatalember úgy határozott, nem bántódik meg a megszólításon, inkább engedelmeskedett... bár nem örült neki. - Mi a neved, kölök? - John Chandagnac. - Sandanyak? - Chandagnac. Az egyik fadarab nagyot pattant a tűzben, és szikrákat szórt az ég felé. - A francba is, az élet túl rövid az efféle nevekhez. A Sanda, az jó név. Egy szakácsnak épp elég is. - A többi kalózhoz fordult: úgy hevertek kiterülve szerteszét a homokon, mint holtak a csatamezőn. - íme, Sanda Jack - mondta jó hangosan, hogy az állandó beszélgetés moraja mellett is hallják. Mostantól ő a szakácsunk. Aki felfogta, miről van szó, elégedettnek látszott a döntéssel. Borza egy háromszögletű kalap közepére ültette az egyik otthagyott főtt csirkét, és rávette Chandagnacot, hogy húzza a fejébe, úgy igyon meg egy bögre rumot. Ezt követően az este egyetlen hosszú, ködös színkavalkáddá vált az újdonsült szakács számára, amelyet egy-egy világos pillanatkép tört meg csupán: valamikor lubickolt a part menti vízben, mivel részt vett egy igen bonyolult táncban, ahol a hullámzást, a pálmafák között zörgő meleg szelet, sőt, a saját szívverését is ellenpontozó dobszó szolgáltatta a zenét. Később kiszabadult belőle, leszaladt a partra, és sokáig csak céltalanul kódorgott a víz és a dzsungel között a tüzeket kerülgetve, miközben egyre azt suttogta maga elé, „John Chandagnac”, mert újonnan kapott neve miatt elképzelhetőnek tartotta, hogy itt, a gyilkosságok, a rum és a kicsiny, élettől hemzsegő szigetek világában végül elfelejti a régit. Valamivel ezután látott egy csapat pucér gyereket, akik ráleltek a bábjaira, és éppen táncoltatták őket, csakhogy egy ujjal sem értek hozzá a fából faragott figurákhoz, csupán a tenyerüket tartották fölébük, és a dzsiggelő bábukban található minden egyes szög feje vörösen 55
TIM POWERS
izzott. Végül úgy tért magához, hogy puha homokban üldögél, amelyben még kényelmesebb lenne elheveredni. Hátradőlt, rádöbbent, hogy a kalap még mindig a fején van, leverte hát, de közben sikerült belenyúlnia a hideg csirke gyomrába, mire összegörnyedve felpattant, hogy néhány lépésnyire onnan elhányja magát, aztán visszadőlt a földre és elaludt.
ISMERETLEN VIZEKEN
56
HARMADIK FEJEZET
1
718 NYARA EGYÁLTALÁN nem volt átlagos időszak a New Providence szigetén létező törvényen kívüli köztársaság számára. A karibi kalózok tavasszal hagyományosan oldalára döntötték nagyobb hajóikat, s miután megtisztították a hajótestet a kagylóktól és a hínártól, kicserélték az összes elkorhadt deszkát és kötelet, a rakteret telepakolták élelemmel, vízzel és a téli zsákmány legjavával, aztán elhajóztak északnyugatnak, elsiklottak a Berry- és a Biminiszigetek mellett, majd hagyták, hogy az örökké mozgó Golfáramlat segítségükre legyen, ahogy felfelé haladtak az északamerikai part mentén. Az angol kolóniák általában örömmel fogadták a kalózokat, mivel hálásak voltak a potom pénzen megvásárolható holmikért, ráadásul a karibi térség nyáron dús táptalaja volt a maláriának, a sárgaláznak és minden egyéb betegségnek, a hurrikánokról már nem is beszélve, amelyek leggyakrabban ezt az időszakot választották, hogy ferdén felfelé haladjanak nyugati irányban az Atlanti-óceán Barbadoson is túli területeiről, és feltépjék Kuba vidékét, aztán belevájjanak a Mexikói-öbölbe, akár a pörgő fúrófejek az üvegtáblába, új szigeteket hozzanak létre, kettéhasítsák, sőt, teljesen eltüntessék az útjukba kerülő régieket. Azonban most júliust írtak, és a New Providence körül még mindig hemzsegtek a szlupok, szkúnerek és briganti-nok, még néhány háromárbocos hajó is akadt ott. Főzéshez gyújtott tüzek füstje kormozta az eget a parton sorakozó kunyhók, viskók és vitorlavászonból készült sátrak felett, a szajhák és a feketepiac nagybani felvásárlói még mindig ott őgyelegtek a legénység között, és izgatottan figyelték a beérkező járműveket - az a hír járta, hogy György király kinevezte Woodes Rogerst a sziget kormányzójának, aki TIM POWERS 57
bármelyik nap ideérhet, tarsolyában a királyi kegyelemmel minden kalóznak, aki hajlandó volt felhagyni a haramia életmóddal, valamint a törvény alapján kiszabott büntetéssel azoknak, akik nem. New Providence lakói július első hetében leggyakrabban a következő mondatban összefoglalható hozzáállással közelítettek a témához: „Majd meglátjuk.” Néhányan, mint például Philip Davies is, eltökélték, hogy Rogers érkezésére már nem lesznek itt, míg mások, elsősorban Charlie Vane és a legénysége tagjai, úgy határoztak, itt maradnak, és minden eszközzel ellenállnak annak, hogy az Atlanti-óceán túlpartján székelő tekintélyek ilyetén módon avatkozzanak bele az életükbe. A kalózok túlnyomó többsége azonban azon buzgólkodott, hogy elfogadja a kegyelmet, és így eloszlassa jövője fölül az ezüst csónaklapát árnyát, amelyet a szokásoknak megfelelően a bakó vitt a kezében, amikor elítélt kalózt kísért a bitófához, s vele a papét, a szájtáti tömegét és az utolsó csomóét is, amivel dolga lesz még egy ilyen tengeri rablónak. Elvégre, ha úgy vélik, az új rendben nem javult az életük, még mindig lophatnak egy csónakot, és a szelet követve eljuthatnak vele valamelyik másik szigetre. A spanyolok kétszáz évvel ezelőtt gondoskodtak arról, hogy minden egyes szigetükön legyen disznó meg marha, és van rosszabb sors is annál, hogy az ember valamelyik hajózási útvonalakon kívül eső partszakaszon létezzen gyümölcsökön, füstben szárított tengeri állatokon és disznóhúson tengődve. A boucanier-k halfüstölő élete gyakorlatilag egy évszázada megszűnt, amikor a spanyolok az összes ilyen ártalmatlan, parti cigánynépséget a tengerbe zavarták... Hamarosan meg is bánták, mert a kiakolbólítottak rövid idő leforgása alatt tengeri farkasokká változtak át... A szigetek viszont maradtak. Zöld szaténon, gyűrt bársonyon heverő fényes aranypénzek voltak a dzsungelt ilyentájt pettyező narancsok, s még az Angliában nevelkedettek is követték a többi nép tagjainak példáját, amikor egyszerű ételeiket tamarindusz termésével, papájával és mangóval egészítették ki. Százával csüngtek a kövér, sötétzöld avokádók az ágakon: gyakorta hullottak le és puffantak a homokban, megriasztva a kalózokat, akik soha nem találkoztak még érett állapotában ezzel a gyümölccsel. ISMERETLEN VIZEKEN
58
Ha már itt tartunk, a szakácsművészet hirtelen nagyobb szerephez jutott New Providence lakóinak életében, egyfelől azért, mert Woodes Rogers közelgő érkezése a kalózkodás (legalábbis ideiglenes) háttérbe szorulását jelentette, és így az embereknek több idejük maradt odafigyelni arra, mit is esznek, másfelől, a Lármás Carmichael hajószakácsa nem csak hozzáértőnek bizonyult, hanem elvállalta azt is, hogy amennyiben segédkeznek a hozzávalók beszerzésében, többhajónyi legénységnek elegendő adagot készít az ételekből. A vitorlás érkezése óta eltelt három hétben például hét alkalommal volt „kalózhalászlé-vállalkozás”, amikor is minden szigetlakó - kalózok, ringyók, feketepiaci tőzsérek és gyerekek - hálókkal és vödrökkel felszerelkezve apálykor begázolt a kikötő vizébe, hogy annyi ilyen-olyan tengeri állatot szedjen össze, amennyiből a szakács képes egy hatalmas adag halászlevet főzni. Amikor aztán a hozzávalók a melléjük került vörös- és fokhagymától, valamint sáfránytól átható illatot eregetve már ott rotyogtak a parton felállított rengeteg óriási kondérban, a befutó hajókon állítólag jóval azelőtt tudtak a készülő ételről, hogy megpillantották a szigetet. Telt-múlt a hónap, egyre hosszabbak lettek a nappalok, és vacsoraidőben mind több ember keveredett Davies legénysége mellé, akik a lehorgonyzott szlup, a .Jenny körül táboroztak, mivel úgy tudták, a Jenny és a Carmichael huszonharmadikán, szombaton elhagyja New Providence szigetét, és így távozik a séf is. Péntek délután a szakács épp egy csónakban ült: abból a természetes öblöcskéből evezett a kikötőbe, ahol a Carmichael volt - a hajó mostanra ismét a megszokott függőleges helyzetében állt, és szinte teljesen visszavontatták már a vízbe. Míg figyelte, ahogy távolodik, és izmos, lebarnult karja forgatta az evezőt és hajtotta előre a csónakot, Sanda Jack láthatta, ahogy egymás után lefejtik, szekercékkel levágják a testről az állványzatot, ami aztán pörögve hullik és csobban bele a tengerbe. „Még a hó vége előtt el kellene jutnom valahogy Kingstonba, és nyitni egy hitelszámlát - morfondírozott magában. - Aztán kerítek egy Port-au-Prince-be tartó bárkát, és meglátogatom a... családi kastélyt.” 59
TIM POWERS
Most, hogy megtapasztalhatta a nyugati ég, az itteni tenger, a szigetek színeit és formáit, már korántsem érezte annyira érthetetlennek és zavarba ejtőnek a rajzot, amelyet az ügyvéd segítségével előkerült levélben látott - a port-au-prince-i Chandagnac ház tágas teraszaival, széles ablakaival, háttérben az integető pálmákkal, a hatalmas páfrányfákkal meg a fenn átröppenő papagájokkal immár sokkal kézzelfoghatóbbnak tűnt, és nem valami képzeletbeli, talán afféle holdbéli lakóhely ábrázolásának látszott. Apja, François Chandagnac halála után John ügyvédje előkerített egy mindaddig ismeretlen unokatestvért Bayonneban, aki aztán átadott nekik egy paksamétányi levelet a Haitin élő nénikéjétől. Johnnak mindig is volt egyfajta homályos tudomása arról, hogy az egyik nagyapja és a nagybátyja ott élnek. Ezen levelek, valamint a rengeteg igen költséges kutatás közjegyzői okiratok, ingatlanátruházási rendelkezések, hagyatéki eljárások jegyzőkönyvei, születési és elhalálozási anyakönyvi kivonatok útvesztőjében végül odáig vezetett, hogy John Chandagnac felbontotta eljegyzését egy sikeres szénkereskedő leányával, felmondott a szövődében, és kabint foglalt magának a Lármás Carmichaelen, hogy átutazzon a világ túlsó felére. John megtudta, hogy Haitin élő nagyapja végrendeletében legidősebb fiára, François-ra, az ő apjára hagyta házát, cukornádültetvényét és jelentős vagyonát is. Miután 1703ban elhunyt, Sebastian, François fiatalabb féltestvére, aki szintén Haitin élt, hamis iratok segítségével bizonyította, hogy a bátyja halott. Sebastian ennek a csalásnak köszönhette, hogy megörökölte a birtokot... John apja pedig, aki még csak nem is tudott a hagyatékról, mind szegényebben és egyre romló egészségi állapotban folytatta a marionettszínházi előadásokat egészen addig a végzetes brüsszeli éjjelig, 1714 telén. A nagybátyja nemcsak kirabolta az apját, gyakorlatilag még a haláláért is ő volt a felelős. Sanda Jack csak hunyorgott, és még nagyobb erővel feszült az evezőknek, mintha ezzel hamarabb a nagybátyjához érhetne. Képzeletében ismét ott állt előtte annak a szegényes, kopott háznak a tulajdonosnője, ahol édesapja szobát bérelt, és ahol utolérte a vég. Amint tudomást szerzett a halálesetről, ISMERETLEN VIZEKEN
60
azonnal odautazott, és bőségesen öntötte az édeskés hollandus gint az asszonyba, hogy homályos emlékeiből előkaparjon mindent arról az öreg bábjátékosról, akinek négy nappal azelőtt vitték ki a testét a szobájából. Végül csak eszébe jutott az eset. „Ah, oui, oui - mondta a nő. - C’était impossible de savoir ci c’était le froid ou la faim.” Vagyis az édesapja vagy halálra fagyott, vagy éhen halt, és nem volt ott senki, aki megmondhatná, mégis melyik végzett vele. Nem volt semmiféle terve, még különösebb fogalma sem arról, mit is tesz majd, amint eljut Port-au-Prince-be: igaz, elhozta édesapja halotti bizonyítványát, hogy megmutathassa a haitin illetékes francia hatóságoknak. Az ügyvédje azt mondta, gyakorlatilag lehetetlen lenne a föld másik féltekéjén található országból képviselni a vádat, ezért aztán elvitte az ügyet oda, ahol Sebastian bácsikája élt. Csak halvány sejtelmei voltak arról, miféle nehézségekkel kell majd megküzdnie: gondot jelenthet idegenként bűnvádi eljárást kezdeményezni, felfogadni valamelyik ottani ügyvédet, pontosan megállapítani, mely helyi törvényeket sértette meg a nagybátyja, már ha megsértett egyet is... Tisztában volt vele, hogy mindenképpen a szemébe kell néznie, tudomására hozni, kiderült a bűne, amely végül a rászedett báty halálához vezetett... Húzta az evezőket, figyelte, ahogy karjában, kitámasztott lábában megfeszülnek az izmok, és megengedett magának egy zord mosolyt. Újabb ágyúk, a hozzájuk szükséges lőpor és golyók mellett varázslatokhoz szükséges felszerelést, a vodun, vagyis a vudu kellékeit is felpakolták a Carmichaelre, s az egyik mágikus eljáráshoz kellett egy óriási tükör. Egy másik kalózcsapat számos ilyet szerzett: az egyiket eladták Davies legfőbb bocorjának, Csupahájnak, és Sanda Jack kapta a feladatot, hogy vigye fel a tárgyat a hajóra. Munka közben egyszer egyenesen belenézett... és egy pillanatig nem ismerte fel magát: azt hitte, a tükör mögött lévő kalózok valamelyikét látja éppen. A Carmichael átalakításával töltött hetek alatt válla megerősödött, alakja szikárabb lett, és beszerzett néhány új heget a kezére, továbbá be kellett látnia, többé nem hiheti magáról, hogy egyszerűen csak borotválatlan, hanem vitathatatlanul szakálla nőtt: a nem egészen egyenletesen 61
TIM POWERS
serkenő szőke szőr megfakult, akárcsak a haja, amelyet mostanában az egyszerűség kedvéért kátránnyal varkocsba fogott össze hátul. Ám valójában az egyenlítői napsütésben heteken át ing nélkül végzett munka során szerzett, kiváló szivarokat idéző barna árnyalat volt az, amelytől nem lehetett megkülönböztetni a körülötte lévő ápolatlan fickóktól. „Persze, majd odasurranok Sebastian bácsi ebül szerzett birtokára, és amikor épp körbejár, hogy megszalassza a birtokháborítókat, vagy akármit is csinál arrafelé az egyszeri nemes, akkor előugrok, mint valami rém, és megfenyegetem őt egy kalózkarddal...” Aztán az ádáz vigyor mafla mosollyá szelídült, ahogy eszébe jutott a legutóbbi alkalom, amikor beszélt Beth Hurwooddal. A lánynak ismét sikerült elszabadulnia Leó Friendtől, így aztán a vacsora utáni békés órában, amikor a szellő már hűvösödik, és a papagájok rekedt rikácsolással röpdösnek, sétáltak egyet a parton dél felé. Sanda mesélt neki arról, hogy meglátta magát a tükörben, és egy pillanatig azt gondolta, Davies legénységének egyik tagját vette észre benne. - Azt hiszem, jobb lenne úgy fogalmaznom, hogy egy másik tagját - tette még hozzá hangjában legfeljebb csipetnyi kamaszos büszkeséggel. Beth elnézően nevetett, és megfogta a kezét. - Te nem tartozol közéjük, John - mondta. - Talán képes lettél volna megölni a matrózokat, vagy lelőni a jó öreg Chaworth kapitányt? Ez felért egy jókora pofonnal, így aztán remélve, hogy napbarnított bőrén nem mutatkozik meg, mennyire elpirult, csak annyit motyogott: - Nem. Utána egy darabig csak sétáltak, és nem beszélgettek semmiről, Beth pedig nem húzta ki kezét Sanda tenyeréből egészen addig, amíg el nem érték a felállványozott Carmichaelt, ahonnan vissza kellett fordulniuk. Nagyot húzott a bal oldali evezőn, hogy a partnak irányítsa a csónakot: a jobb válla felett hátrapillantva látta, hogy Borza és a többiek már várják az egymásra halmozott, bár reggel óta látványosan megcsappant mennyiségű carrarai márványtömbök mellett. Hátuk mögött a fehér homokos ISMERETLEN VIZEKEN
62
tengerpart húzódott: a délutáni napfényben egészen vakítóan verte vissza a fényt, ahogy lejtősen vezetett felfelé a sátrak és viskók csiricsáré csoportjáig, azon túl pedig már a dzsungel következett. Foszladozott bíbor szoknyát és ruhát viselő nő taposta a homokot a lejtő tetején. Amikor Sanda a sekélyesbe ért a csónakkal, Venner a vízbe gázolt, ő pedig átmászott a peremen, és közös erővel kivonszolták a ladikot a partra. - Ha elfáradtál, Jack, szívesen megcsinálom én a következő néhány fordulót - szólalt meg Venner. Arcáról épp oly letörölhetetlen volt a mosoly, akár széles válláról a napsütésben felszedett barnaság. Mögötte Madár úr állt, a fekete fickó, aki gyakorta hitte azt, hogy valaki kutyának nevezte. - Á, minden rendbe’, Venner - legyintett Sanda, és lehajolt, hogy megmarkolja a legfelső márványtömböt. Felemelte, merev léptekkel, eltorzult arccal a csónakhoz totyogott vele, aztán a peremen át a hátsó ülésre, majd onnan a ladik aljára csúsztatta. - A Carmichaelnél leengednek egy jó erős hálót, én meg csak áthurkolom egyesével a tömböket, aztán intek, hogy húzzák fel. - Visszasétált a halomhoz, míg útközben elhaladt mellette Borza egy másik darabbal. - Rendben - így Venner, amint éppen megragadta a következő tömb másik végét. - Csak nyugi, ne kerüljön se vérbe, se verítékbe, ez az én módszerem. Míg a csónak felé botorkáltak, valami szöget ütött Jack fejébe, és társára sandított. Venner soha nem vette ki tisztességesen a részét a kemény munkából, mégis ő volt az, aki aznap, amikor Davies elfoglalta a Carmichaelt, megakadályozta, hogy Sandát megöljék, a megerőltetések kerülésére vonatkozó életelve pedig arra csábította Jacket, hogy megossza vele szökési tervét. Venner minden bizonnyal legalábbis szükségtelen megpróbáltatásnak tekinti a következő vállalkozást, márpedig ha Sanda szeretne elrejtőzni a parton, amíg a Jenny és a Carmichael kifut, aztán előbújni és megvárni az Angliából jövő új kormányzó érkezését, akkor nagyon nagy hasznát venné valakinek, aki ismeri a szigetet és az itteni szokásokat. Madár úr felkapta az egyik márványdarabot, és most mögöttük botorkált vele, miközben gyanakvóan figyelte a 63
TIM POWERS
környezetét. Sanda már épp meg akarta kérni Vennert, munka után találkozzanak, hogy megvitathassák ennek a filozófiának a gyakorlati alkalmazását, csakhogy lépteket hallott a lanka felől, mire megfordult, hogy lássa, ki közeledik. A bíbor ruhás nő volt az, és amikor Vennerrel letették a márványtömbjüket, Sanda tenyerével vetett árnyékot a szeme elé. - Szervusz, Jack! - üdvözölte a nő, Sanda pedig felismerte benne Jim Bonny feleségét. - Szia, Ann! - mondta. Bosszantotta, hogy hiába volt tisztában azzal, a lány csak egy nagydarab, girbegurba fogú, húsos tizenéves, az ő mellkasát egyszerre borzongás járta át, a szíve pedig úgy dobogott, akár a kalapács, amivel puha talajt vernek. Noha Beth Hurwood társaságában kissé szégyellte szakállát, kátrányos haját és napcserzette bőrét, amikor Bonny felesége a környéken járt, titokban büszke volt külsejére. - Még mindig annak a sajkának a ballasztjánál tartotok? kérdezte Ann a Carmichael felé biccentve. Néhány nappal ezelőtt figyelte őt munka közben, akkor tanulta meg ezt a kifejezést. - Igen - felelte Sanda, ahogy kigyalogolt a vízből, és közben azon volt, hogy ne bámulja feltűnően a nemtörődöm módon begombolt blúz alatt jól kivehető melleket. Kényszerítette magát, hogy a munkájával foglalkozzon. - Legalább ez itt már az utolsó része, a mozgatható ballaszt. A Carmichaelnek rettenetes volt az egyensúlya: erős szélben valami borzasztóan kidőlt átcsapásnál. Aznap, amikor csinált egy ilyet, hogy szemben legyen a Jennyvel, nem sok hiányzott, hogy ne essünk le mind a fedélzetről. - Eszébe jutott a tatfedélzeten átbucskázó asztal képe, és ahogy a vászonszalvéták forogva a tengerbe zuhannak közvetlenül az alatt a terület alatt, ahol Bethszel kapaszkodtak a korlátba és egymásba... aztán rádöbbent, hogy tekintete ismét visszatévedt Ann keblére. A márványhalomhoz fordult, és megragadott egy újabb tömböt. - Ez rettentő nagy munkának tűnik - így a nő. - Tényleg ennyi mindent bíztak rád? Erre csak vállat vont. ISMERETLEN VIZEKEN
64
- A tenger és a széljárás olyan, amilyen. Vagy alkalmazkodik hozzá az ember hajója, vagy elsüllyed. Felemelte a márványt, hátat fordított beszélgetőtársának, és csoszogva megindult a csónak felé. Madár úr és Borza épp beleeresztettek egy másik tömböt. Venner a parton üldögélt, és látványos aggodalommal tanulmányozta a talpát. Sanda hevesen zihált, fülében hangosan lüktetett a vér, így nem hallotta a közvetlenül mögötte haladó Ann loccsanó lépteit. Borza és Madár úr visszamentek a partra, így amikor Jack letette a márványtömböt, kiegyenesítette a derekát és megfordult, a lány ajka egyenesen az övére tapadt. A nő átölelte, szája szétnyílt, ráadásul Jack csupasz mellkasán még a blúz szövetén keresztül is érezte a mellbimbóját. A sziget legtöbb lakójához hasonlóan Ann is veríték- meg italszagú volt, ám esetében annyira átjárta az egészet valami alapvető nőiesség, hogy Sanda elfelejtette mindenféle vele kapcsolatos fogadalmát, megfeledkezett Bethről, a saját édesapjáról és a nagybátyjáról: egyszerűen csak felemelte a karját és magához vonta. A lány, a hátát sütő meleg nap és a bokáját nyaldosó víz egy pillanatra úgy a szigethez láncolta, akár egy fát, amely még a lehető legkisebb mértékben sincs tudatában önmagának, kizárólag biológiai ösztönök és reflexek munkálkodnak benne. Aztán összeszedte magát, és leengedte a karját. Ann vigyorogva lépett hátra. - Mi - krákogta, aztán rátalált a hangjára -, mi volt ez? A nő nevetett. - Hát szerencsekívánság. - Oda süss, Jack! - figyelmeztette halkan Borza. Jim Bonny bukdácsolt lefelé a lejtőn, kerek arca sötét vászon alatt vöröslött, csizmája fehér homokcsóvákat vetett minden egyes lépésnél. - Sanda, te kurvapecér! - süvöltötte. - Te alattomos féreg! Bár Jack tartott tőle, mégis szembenézett vele. - Mit akarsz, Jim? - kérdezte színtelen hangon. A férfi megállt a felesége előtt, mielőtt még csizmája a vízbe lógott volna, és már-már úgy tűnt, megüti a nőt. Aztán tétovázni kezdett, képtelen volt elviselni Ann tekintetét, és homlokát ráncolva Sandára nézett. Zsebéből kirángatott egy bicskát, mire Jack hátralépett, és a sajátja után nyúlt, de 65
TIM POWERS
miután Bonny kihajtotta a pengét, bal keze mutatóujjához nyomta a hegyét, kipöckölte, hogy néhány vércsepp repüljön Sanda irányába, és ezzel egyidőben valamilyen soknyelvű, zagyva rigmusba kezdett. A nap egyszerre melegebben, sőt, megdöbbentően forrón kezdett tűzni Jack fejére, aztán Borza hátulról Jim Bonnyra vetette magát, fellökte, hogy a másik beletérdelt a vízbe, majd felpattant, és meztelen talpával Bonny lapockái közé taposott, így a férfi arccal a sekélyesbe csobbant. Bonny szitkozódva, hangos loccsanások közepette kapálózott a vízben, ám Sanda arcát és vállát már hűtötte is az előbb váratlanul kiütköző veríték, Borza pedig belegázolt a tengerbe, és belerúgott Ann férjének karjába. - Ugye nem feledkezel meg egyetlen szabályról sem, Jim? kérdezte tőle. - Ha nem hivatalos párbajról van szó, akkor nincs köztünk semmiféle vodun támadás, ugye, ez a módja? Bonny azon igyekezett, hogy feltápászkodjon, azonban Borza megint belerúgott, erősebben, mint az előbb, mire Jim csaknem vízbe fúló, bugyborékoló tiltakozás közepette összeesett. Sanda Annre nézett, és meglepetten látta, hogy aggódik a férjéért. Madár úr nyilvánvaló rosszallással szemlélte az eseményeket. - Te nem vagy bocor - folytatta Borza és vannak ezen a szigeten olyan karon ülő csecsemők, akik úgy felgyújthatnák a fejedet, akár egy fáklyát, és csak nevetnének minden béna kis drogue-on, amit csak ismersz, és megpróbálnád vele megállítani őket. Jack viszont új, és mit se tud az egészről. Szerinted Davies örül majd, ha elmesélem neki, mi történt? Bonny odébb kúszott, és némi üggyel-bajjal felállt. - De... de hát csókolózott az én... Borza fenyegetően tett felé egy lépést. - Szerinted örül majd? A másik férfi loccsanások közepette hátrált. - Ne mondd el neki! - dünnyögte. - Takarodj innen! - így Borza. - Te is, Ann! A nő nem nézett Sanda szemébe, úgy kullogott bőrig ázott férje után a lankán. Jack Borzához fordult. - Köszönöm... Bármi is volt ez. ISMERETLEN VIZEKEN
66
- Eh, majd beletanulsz. - A kalóz a csónakra nézett. - Elég alacsonyan van már - mondta. - Még egy tömb, és elég is erre a körre. Sanda odasétált a márványok alatti faszánhoz... és észrevette Vennert, aki még csak fel se állt az összeakaszkodás alatt. Most is ugyanolyan barátságosan mosolygott, mint eddig, azonban Jack úgy döntött, mégsem avatja be szökésének tervébe.
67
TIM POWERS
NEGYEDIK FEJEZET
M
tervezték a Carmichael kifutását, azon az éjen találgatások, figyelmeztetések és lehetetlen történetek egyvelege adta a tüzek melletti beszélgetések témáját. Noha Sanda Jackig nem ért el Davies legénységének nyugtalansága, attól még érdeklődve hallgatta az élőhalottakból álló legénységgel hajózó és kizárólag éjfélkor feltűnő járművekről szóló legendákat, amelyeket még olyankor is csak azok láthatnak, akikre pusztulás vár. Figyelte, mit mondanak a különféle mágikus óvintézkedésekről, amelyekre szükség lesz majd a Kartfúr mester és a többi vodun loa védelmétől oly távol eső Floridában, valamint a Mexikói-öbölben cirkáló spanyolokról, és arról, miféle taktikát érdemes alkalmazni ellenük. Felidéztek régi, legendás eseteket, így aztán hallhatta a híres kalóz, Pierre le Grand történetét, aki ötven évvel ezelőtt egy parányi csónakkal és maroknyi emberrel elfoglalta a spanyol aranyflotta egyik galleonját, valamint lendületes előadásban az angol Charlotte Bailey és a spanyol Nuestra Señora de Lágrimas négyórás tengeri csatáját, amelynek végén mindkét hajó elsüllyedt. Ezt követően a kalózok egy ideig egymással versenyezve meséltek a kopár szigeteken rekedt férfiak életének utolsó óráit maguknak követelő női démonokról. Ráadásul a Carmichael a tervek szerint Floridában találkozik majd Feketeszakáll hajójával, az Anna Királynő Bosszújával, így aztán rengeteg szóbeszéd hangzott el e rendkívül sokszínű kalózkapitányt illetően, sok találgatással, hogy miért is tér vissza arra a lakatlan partszakaszra, ahol egy-két évvel ezelőtt valamiféle varázserejű talizmánt keresve mélyen behatolt a szárazföld belsejébe, hogy aztán ISMERETLEN VIZEKEN 68 IVEL MÁSNAPRA
napokkal később kudarcot vallva és betegen kisántikáljon onnan. Akkor fertőzték meg azok a kísértetek, amelyek most úgy gyötörték, akár a bolhák a kutyát. Sanda eddigi legjobb vacsorájával rukkolt elő, és teli hassal, kissé becsípve határozottan jól szórakozott az este... míg észre nem vette a legénység néhány tagját, akik nem ittak nyakló nélkül, és nem röhögcséltek a tűz körül. Sokan elhúzódtak a vitorlavászonból készült sátrak egyikébe, s egy alkalommal, amikor alábbhagyott a szél, Jack mintha halk sírást hallott volna abból az irányból. Megpillantotta az egyik pálmafa alatt a félhomályban üldögélő Borzát, amint éppen egy tőrt élez: fiatal arcán elmélyült összpontosítás, sőt, szinte már szomorúság látszott. Sanda felállt és lesétált a partra. Az öböl félmérföldnyi hosszan fodrozódó fekete vizén túl, a szigetek előterében szemmel éppen csak érzékelhetően kirajzolódott a Hog-sziget körvonala, jóval közelebb pedig megfigyelhette a szellőben és a szelíd hullámzásban lágyan ringó, csupasz árbocokat. Háta mögött csizmák nesze közeledett, s ahogy a tüzek felé fordult, látta Philip Davies szikár alakját, amint kezében egyegy borosüveggel felé tart. A településen lakó zenészek nekiláttak hangolni szedett-vedett hangszereiket. - Hát itt vagy - kezdte kissé kásásán Davies. - Ugyan ki érdemli a legjobb bort, ha nem a szakács? Felemelte az egyik palackot: dugóhúzó hiányában egyszerűen letörték a nyakát. - Köszönöm, kapitány - vette át Jack, és bizalmatlanul méregette a fűrészes végű üveget. - 1702-es Château Latour. - Azzal Davies meghúzta a sajátját. Sanda beleszimatolt a flaskába, és kortyolt belőle egy keveset. Soha nem ízlelt még ennél szárazabb, ennél simább bordeaux-it, márpedig apjával alkalmanként módjában állt néhány remek palackot is megbontani - de nem engedte, hogy ez arcán is megmutatkozzon. - Hmm - mondta mintegy félvállról -, bárcsak előkerült volna akkor, amikor a pörkölthöz valót kerestem! - Pörköltbe. - Davies arcának felét megvilágította a tűz, így aztán Sanda látta, ahogy vonásai savanyú mosolyba gyűrődnek. - Bristolban inaskodtam, és az egyik karácsony 69
TIM POWERS
este épp kiléptem a fafaragóműhelyből, amikor néhány utcagyerek betörte az ablakunkat, hogy ellopjon néhány dolgot. Amit nem vittek el, azt felborították, és volt ott... Elhallgatott, hogy igyon egy kortyot. - Volt ott egy sor kis faragott kóristafiú: akkorák csak, mint a hüvelykujjam, szépen kifestve mind, és én láttam, ahogy az egyik kiesik a hóra. Valamelyik fiúnak beleakadt a lábujjába, ahogy elszaladt, mire elröpült, és ide-oda verődött az utcán. Emlékszem rá, az járt az eszemben, bármi is lett azzal a kis fafigurával, soha többé nem gubbaszt már abban a rekeszben, ahonnan kiesett. - A kikötő felé fordult, és mélyen beszívta a tengeri szellőt. - Tudom, mire készülsz - közölte Jackkel a fogai között szűrve a szót. - Hallottad, hogy Woodes Rogers bármelyik nap itt lehet a kegyelmi rendelettel, úgyhogy azt tervezed, ma éjjel magad mögött hagysz mindent, és elindulsz a parton felfelé, csak odáig, ahol már nem találkozol senkivel sem a településről, aztán elbújsz, míg a Carmichael kihajózik... Ne, ne szólj közbe, egy pillanat, és beszélhetsz... Szóval utána viszszasétálsz ide, folytatod a főzőcskézést, sütteted a hasadat a napon, és nyakalod a rumot egészen Rogers érkezéséig. Jól mondom? Sanda sokáig nem szólt egy szót sem. Végül halkan felnevetett, és ivott még a kiváló borból. - Kivitelezhetőnek látszott - ismerte be. Davies bólintott, aztán felé fordult. - De még mennyire. Csakhogy még mindig az a műhelyablak határozza meg a gondolkodásodat, ahonnan kiestél, érted? Soha többé nem kerülsz vissza oda, ahol eddig voltál. Megbillentette az üvegét, felsóhajtott, és beletúrt borzas, fekete hajába. - Először is - kezdte - egy vállalkozás közepén megszökni a hajóról főbenjáró bűn, úgyhogy amikor másnap, a Carmichael távozása után visszajöttél volna a településre, megöltek volna... Persze nagy sajnálkozás közepette, mivel rokonszenves fickó vagy, és még főzni is tudsz, de a szabály az szabály. Emlékszel Vanringhamre? Jack bólintott. Vanringham egy mosolygós fiú volt, nem lehetett több tizennyolcnál, és megvádolták, hogy elbújt a ISMERETLEN VIZEKEN
70
brigantinjuk fedélközében, amikor az angol királyi flotta egyik hajója tűz alá vette őket. Miután a kalózjármű elevickélt New Providence-ig, a kapitánya, egy Burgess nevű, nagydarab öregember, elhitette vele, hogy fiatal kora miatt eltekintenek az előírt büntetéstől... majd aznap este vacsora után Vanringham mögé lépett, és szemében csillogó könnycseppekkel ugyan, mert kedvelte, golyót röpített a fiú fejébe. - Másodszor pedig - folytatta Davies - a megadás után megszúrtál. Tény, hogy azért történt, mert közvetlenül előtte megöltem a barátodat, holott talán kevésbé végleges módon is megállíthattam volna... Igaz, előtte ő is megadta már magát. A lényeg az, egyedül annak köszönheted az életedet, hogy nem akartam azonnal rendezni a nézeteltérést Vennerrel. De amikor hagytam, hogy válassz, akkor nem arról volt szó, hogy egyik oldalon a halál áll, másik oldalon pedig háromhétnyi ingyen étel és ital egy trópusi szigeten. Azért a szúrásért kemény munkával tartozol nekem, és nem hagyom, hogy megszegd az egyezségünket. Miután találtak valami közös hangot, a zenészek belekezdtek a Greensleevesbe, és a szomorkás, régi dal annyira ismerősnek és egyúttal annyira oda nem illőnek tűnt - a dallam a riadt trópusi madarak kiáltásainak gúnyos kórusa kíséretében hömpölygött végig a kihalt partszakaszon hogy az Óvilág minden részlete, mindenféle istenség és filozófia távolinak, ködösnek tetszett miatta. - Harmadszor pedig - a kalózkapitány hangja megenyhült még az is lehet, hogy a sok király meg kalmár az Atlantióceán boldogabbik oldalán hamarosan azt tapasztalja, hogy többé semmi köze sincs ehhez az új vidékhez. Nekik még mindig Európa és Ázsia az egyetlen sakktábla, ami számít. Ez az új világ csupán két célt szolgál a szemükben: gyors és könnyű haszonszerzésre való, meg arra, hogy legyen hová száműzni a bűnözőiket. Elképzelhető, hogy... meglepő termést hajt a föld, amivel így bánnak és efféle magot vetnek bele, és amikor ideér, Rogers bizony azzal találhatja magát szembe, hogy nincs már senki, akinek szüksége lenne az uralkodói megbocsátásra, sőt, akinek egyáltalán bármiféle hasznot jelentene egy olyan kegyelem, amit a világ másik felén lévő hideg kis szigeten csücsülő emberke írt alá. 71
TIM POWERS
A hűvösödő tengeri szellő a Hog-sziget pálmafái között sugdosott, nyomában megrebbentek a kalózok tüzei. Davies szavai felkavarták Sandát, nem kis mértékben azért, mert a kapitány megfosztotta attól a tudattól, hogy igaz célért szelte át az óceánt... Nagybátyja tette most épp oly személytelenül gyakorlatias dolognak tűnt, akár a frissen kikelt teknőcöket felfaló éhes tengeri sirályok cselekedete, a sajátja pedig legalább annyira értelmetlennek, mint ha megpróbálná együttérzésre tanítani a madarakat. Már tiltakozni készült, azonban a hátuk mögött égő tüzek felől valaki odakiáltott nekik. - Phil! - szólították beszélgetőtársát. - Davies kap’tány! Néhány srác olyasmiket kérdez, amikre nem tudok válaszolni! Davies ledobta palackját a homokba. - Ez Venner - közölte elgondolkodva. - Hogy is volt az a trükk? A penge felett szúrást mímelni befelé, majd a parírozásnál az ember lebukik, de nem teljesen, és oldalba kapja az ellenfelét? Jack lehunyta a szemét, és maga elé képzelte. - Úgy van. Aztán elszalad mellette. - Megvan. - Davies felemelte a hangját, úgy folytatta: - Egy percen belül ott vagyok, Venner. Ahogy visszafelé dagasztották a homokot, a kapitány előhúzott az övéből egy pisztolyt. - Ha Venner nyíltan nekem jön, elbírok vele - mondta halkan. - De ha nem, kérlek, maradj le egy kicsit ezzel, és ügyelj rá, hogy... - Hirtelen elhallgatott, majd elcsigázottan felnevetett. - Nem érdekes. Elfelejtettem, hogy a kis fa kóristafiúval van dolgom. Eltette a mordályt, és megnyújtotta lépteit. Sanda követte, és közben szidta magát: részben az érzés miatt, mert rosszul érinti, hogy kimarad a kalózok közötti viszályból - akár egy gyerek, aki bánkódik azon, hogy nem kapható valami vakmerő ostobaságra! részben viszont épp azért, mert kihagyják belőle.
$ ISMERETLEN VIZEKEN
72
Leo Friend hátulgombolós bricsesze minden egyes nehéz lépésével ott harangozott a térdén, ahogy elérte a romos erődből levezető homokkő ösvény végét, és fantasztikusan sok zsinórral ellátott zekéjének börtönében hevesen verítékezve elindult a homokon át Davies legénységének tűzrakásaiig. Mellette ott lépdelt Beth Hurwood: a haragtól peregtek a könnyei, és igyekezett kibogozni hajából a mumifikálódott kutyamancsot. Még Leó dugta a lány fürtjei közé: „Ez majd megvédi, ha esetleg elszakadunk egymástól!” - vicsorogta türelmetlenül, majd kirángatta a nőt ablaktalan szobájából, és minden teketória nélkül végiglökdöste maga előtt az ösvényen. Noha Bethnek semmi nehézséget nem jelentett lépést tartani vele, a ziháló Leó időről időre odafordult felé, egyrészt, hogy rászóljon, siessen már, másfelől, hogy loppal a lány ruhájának nyakkivágására sandítson. „A fenébe ezzel a sok késlekedéssel - gondolta Friend -, és a fenébe ezekkel a hülyékkel, akikkel kénytelenek vagyunk közösködni, csak hogy odajussunk a floridai fókuszhoz! Miért épp tudatlan, civakodó banditáknak kellett rálelniük? Persze ha eszesebb fajta bukkant volna rá, nem tudtuk volna így befolyásolni Hurwooddal... Ez a Fekete-szakáll meg szerintem egyébként is túlságosan okos nekünk. Egyelőre a háttérben marad, hagyja, hogy teljesen elkötelezzük magunkat e mellett a floridai út mellett, mielőtt csatlakozna hozzánk. Az isten szerelmére, bármikor megszerezhette volna azokat a védelmező indián gyógynövényeket: elég lett volna egyszerűen megvásárolnia őket. De nem, blokád alá kellett vonnia egész Charles Townt, elfogni kilenc hajót, és egy egész halom túszt ejteni, köztük a kormányzó tanácsának egyik tagját is, és csak aztán követelni a ládányi gyógyfüvet, váltságdíjnak. Bárcsak tudnám, vajon kérkedni akar-e előttünk, vagy körmönfont, és valamilyen másik, titkos cél elérésére való ez a nagy felhajtás. Ugyan miféle tervet szőhetne, amelynek a »borzasztóan kulturált«, tisztességes és rendes karolinai partvidék is a részét képezi?” Ismét Beth Hurwoodra pillantott: a nőnek végre sikeralt kicibálnia fürtjei közül a kutyamancsot, és ahogy elhajította, Friend gyorsan elsuttogott valamit, miközben ujjai a levegőt simogatták. Beth szoknyája fellibbent... ám még azelőtt 73
TIM POWERS
visszasimította, hogy Leó a térdén kívül bármi mást megláthatott volna belőle. „Na, megállj csak, te lány gondolta, és egészen kiszáradt a szája, a szíve pedig még hevesebben kezdett dobogni nemsokára annyira kívánni fogsz engem, hogy még levegőt sem tudsz venni rendesen.” Épp akkor botladozott a tűz mellett üldögélő emberek közé, amikor a part felől Davies is odaért. Magabiztosan mosolygott, Friend pedig bosszúsan forgatta a szemét. „Jaj, elég már a látványos bátorságból, kapitány! - szaladt át az agyán. - Itt ugyan senki sem fenyegeti az életedet... hacsak nekem nem lesz elegem ebből a hősieskedő páváskodásból.” - Áhá, itt is van a kapitányunk! - kiáltotta az egyik kalóz, egy köpcös, vörös hajú férfi, pulykatojás képén széles vigyorral. Bár a sokaságban néhányan mérgesen ráncolták a homlokukat, a kövér orvos le nem vette volna róla a szemét, mivel érezte, ő jelenti a fenyegetést. - Phil - kezdte a vörös komolyan -, néhányan a srácok közül nem értik, konkrétan mi is az, amiért ilyen keményen dolgoztunk a Carmichciel felszerelésén, és a ránk leselkedő veszélyekhez mérten mekkora haszonra van kilátásunk az egészből. Igyekeztem nekik általánosságban felelni erre, azonban pontos válaszokat akarnak. Davies felkacagott. - Azt hittem, több eszük van annál, semhogy épp téged kérdezzenek a részletekről, Venner - mondta félvállról... bár Friend egyértelműen érzékelte a nemtörődöm magatartás mögött lapuló nyugtalanságot. Észrevette, hogy az újonc - az a hogyishívják, Elizabeth barátja... ez az, Sanda - a tömegen áttörve Davies mögé igyekszik, és szívdobbanásnyi időre fontolóra vette, úgy alakítja a dolgokat, hogy a kotnyeleskedő bábos otthagyja a fogát... Vagy még jobb lenne, ha megnyomorodna, kapna egy ütést a fejére, hogy belegárgyuljon... De aztán sajnálkozva arra jutott, még így is épp elég nagy feladat egy ilyen nagyszámú és szilaj sokaságot megzabolázni, és elfojtani a lázongást. Csak fölöslegesen megbonyolítana mindent, ha ezzel egyidőben még efféle kellemetlenkedő kis piszkokat is le akarna pöccintetni velük a válláról. ISMERETLEN VIZEKEN
74
Figyelme ismét Venner felé fordult: a mosoly ellenére a férfi arca verítéktől csillogott a tűz fényében. - Én is ezt mondtam nekik, kap’tány - kezdte, és egy pillanatra minden jelenlévő számára egyértelművé vált, mennyire erőltetett a vidámsága -, de állítólag sokan egyszerűen nem hajlandóak felszállni a hajóra, ha arra az elátkozott helyre megyünk a floridai parton, ahol Thatchbe beleköltöztek a kísértetek. Davies vállat vont. - Aki elégedetlen az ígéretemmel, hogy gazdaggá teszek itt mindenkit, vagy aki nem hisz a szavamnak, az megkereshet, hogy elrendezzük a dolgot. Aki pedig a munka közepén akar meglépni, tisztában van az ezért járó büntetéssel. Melyik vagy ezek közül, Venner? A gyülekezet peremén álldogáló Friend suttogott valamit, és felemelte a kezét. Venner válaszolni akart, de csak fuldokló harákolás jött ki a torkából. „Mentsem meg, vagy legyen ő a hibás a saját haláláért? merengett Friend. - Jobb, ha életben marad: akad itt, aki tényleg fél és dühös, márpedig én nem akarom tovább szítani a feszültséget.” Megint suttogott, tett néhány mozdulatot, Venner pedig egyszerre orra bukott és okádni kezdett. A mellette állók arrébb húzódtak, és durva nevetés törte meg a súlyos csendet. - Ezt nem nevezem felelősségteljes válasznak - közölte Davies, szavait inkább a közönségnek szánva. Friend kövér ujjai táncot jártak a levegőben, Venner pedig felegyenesedett, és hangosan, bár akadozva azt mondta: - Nem... Phil. Meg... bízom benned. Csak... mi történik? Ezek nem az én... részeg voltam és szerettem... volna bajt keverni. Itt mindenki... tudja, hogy csakis... a fenébe... az érdekeit tartod... szem előtt. Davies szemöldöke meglepetten szaladt fel a homloka közepére, aztán gyanakodva körbenézett - azonban Venner szavai eléggé meggyőzték az egyik kalózt, aki odabillegett hozzá, és a reménybeli zendülő arcába öklözött. - Áruló disznó - dörmögte, ahogy Venner vérző orral a homokba huppant. A kalóz Davies felé fordult. - Inkább a te szavad, mint az övé, kap’tány. 75
TIM POWERS
A kalózvezér elmosolyodott. - Csak el ne feledd ezt, Tóm - mondta szelíden. Friend is mosolygott a tömeg szélén: az egész sokkal könnyebb itt, mint a keleti féltekén. - Most már visszatérhetünk az erődbe - fordult Eliza-beth Hurwoodhoz. A nő haragvó tekintettel meredt rá. - Ennyi? Úgy sietett ide, hogy azt hittem, kiugrik a szíve a helyéből, csak hogy lássa, hogyan rókázik valaki, és hogyan ütik meg azután? - Biztos akartam lenni abban, hogy csak ennyi történik, és semmi több - magyarázta türelmetlenül. - Most pedig menjünk! - Nem - tiltakozott a nő. - Ha már itt vagyunk, akkor köszönök Johnnak. Friend haragvóan perdült felé, ám aztán úrrá lett vonásain. Önelégült mosollyal emelte meg a szemöldökét. - A kormánylapát-vakaró kis kalózkuktával? Szerintem itt van - vigyorogta -, már ha nem egy ázott kutya szagát érzem éppen. - Menj vissza az erődbe - kérte fáradtan Elizabeth. - Go-gondolom, ho-ho-hogy ku-ku-kufircoljatok - hadarta megvetéstől éles hangon. Nagyon örült volna neki, ha képes lett volna dadogás nélkül beszélni a szexről. - Ve-ve-verd ki a fejedből ezt, k-k-k... Elizabeth. Atyád rám parancsolt, hogy ne tévesszelek szem elől. - Megerősítésképpen hevesen bólintott. - Azt teszel, amit akarsz, átokverte nyomorult - sziszegte a nő, Friend pedig rá nem jellemző módon egyszerre megérezte - bármily kevéssé volt ínyére ez a felismerés -, hogy az „átokverte” itt nem csak a nyomatékosítást szolgálta. Megyek és beszélek vele. Ha akarsz, utánam jössz, ha nem, nem. - Innen figyellek - így Friend, és ahogy Elizabeth otthagyta, felemelte a hangját. - Attól ne tarts, hogy követlek! Nem tenném ki magam annak a bűznek, ami közelről árad a fickóból! Mivel a tűz mellett lezajló összetűzés le is zárait, néhány a közelben lézengő kalóz és szajha most a szórakozás újabb forrásaként őt nézte - láthatóan jól mulattak: sutyorgás, ISMERETLEN VIZEKEN
76
kirobbanó nevetéssel vegyes kuncogás hallatszott az ékkövekkel díszes kezek mögül. A kövér orvos a homlokát ráncolta, és már emelte a kezét, azonban feje közben elnehezült az előző néhány perc megerőltetése utáni kimerültségtől, így inkább leengedte, és megelégedett azzal, hogy legyintsen. - Férgek - morogta, majd elsietett onnan, hogy az egyik kisebb magaslat tetején megállva karba tegye kezét, s onnan tartsa szemmel Hurwood lányát. Ő addigra már megtalálta azt a Sandát, és úgy egy tucatnyi lépéssel arrébb vonultak, hogy békésen beszélgethessenek. „Nézzetek csak le - gondolta. - Már úgyis csak egy hetetek maradt.” Évek óta nem elevenítette fel az aggastyán képét, aki elindította - itt megállt egy pillanatra, hogy ízlelgesse a kifejezést - ...az isteni lét felé vezető úton. Mennyi idős is lehetett ő akkor? Úgy nyolcéves; de már megtanult latinul és görögül, olvasta Newton Principiáját és Paracelsus De Sagis Earumque Operibusát... és most eszébe jutott, hogy szellemi adottságai, erős testfelépítése miatt a földhözragadt emberek addigra már tartottak tőle. Még az apja is így volt vele érezte, micsoda nagyság rejlik a fiában, és azt is, hogy ő maga soha nem lesz képes felkapaszkodni odáig, ezért aztán neheztelt rá, és folyamatosan gyötörte: igyekezett rávenni, végezzen mindenféle haszontalan test-gyakorlást, és csökkenteni akarta a testének oly szükséges vércukrot biztosító napi édességadagját. Egyedül édesanyja ismerte fel zsenijét, és gondoskodott róla, hogy ne kelljen a többi gyerekkel egy iskolába járnia. Úgy bizony, nyolcéves volt, amikor megpillantotta a cukrászda hátsó ablakán behajoló, rongyos vénembert. Látszatra bolond, akit a frissen készült gyümölcstorták illata csalogatott oda, azonban különös módon mozgatta a kezét: ujjaival mintha ásott volna maga előtt, és úgy tűnt, a semmi ellenáll, tenyerének feszül. Ráadásul Friend életében akkor először csapta meg az orrát a leginkább túlforrósodott fémhez hasonló szag. Gondolhattak róla és a testéről, amit csak akartak, már akkor is könnyedén és biztos léptekkel mozgott, így aztán nesztelenül felkapaszkodott az öregember mögötti dobozok 77
TIM POWERS
egyikére, hogy beleshessen az ablakon... Ifjú szíve a torkába ugrott attól, amint megpillantott: frissen elkészült torta haladt meg-meglódulva az ablak felé a levegőben. Minden egyes megtorpanása, lendülése követte a vénség mozdulatait. A boltban szolgáló eladólány négykézláb görnyedt a túlsó sarokban, és borzalmas rosszulléte túlságosan lekötötte, így nem láthatta a repülő finomságot, ráadásul az öregember időről időre megállította a tortát, míg kuncogva tett néhány másféle mozdulatot, amitől lassanként lecsúszott a leányzó ruhája. Frienden rendkívüli izgatottság lett úrrá, ahogy lemászott és elrejtőzött, majd néhány perc múlva a kezében a lopott tortával, víg kedéllyel lépdelő öreg nyomába eredt. Egész nap követte őt, figyelte, ahogy ebédet és sört kerített magának, miközben gondoskodott róla, hogy a csinos nők szoknyája egészen a fejük fölé emelkedjen, és mindezt némi mutogatás meg motyogás árán. A kis Leó Friend csak úgy kapkodta a levegőt, ahogy világossá vált előtte, hogy a megkárosított, molesztált emberek között nem akad egy sem, aki tisztában lett volna vele, mindezért a vigyorgó, kacsintgató vén csavargó a felelős. Az aggastyán aznap éjjel letörte a lakatot egy lakatlan ház ajtajáról, majd óriásit ásítva lepihent odabenn. Leo másnap reggel ott járkált fel és alá a ház előtt, kezében a legnagyobb és legremekebb sütemény, amelyet csak az apja ládikójából csent pénzzel megvásárolhatott. Aki édesszájú volt, azonnal megkívánta, a fiú pedig gondosan megdermesztette, eltüntetve minden arra utaló nyomot, hogy babrált vele. Másfél órán át cammogott ide-oda, és pufók karja már borzasztóan sajgott, mert egyfolytában a magasba tartotta a nehéz tortát, amikor végre meglátta az ásítozva előbukkanó vénembert: most tafotabéléses, rikító színű bársonykabát volt rajta. Ahogy elsétált előtte, még feljebb emelte a süteményt, és magában ujjongott, amikor váratlanul görcsbe rándult a gyomra, és a torta kilebegett a kezéből. A fájdalom miatt kétrét görnyedt, a porban hempergett, de a kín ellenére erőnek erejével kinyitotta a szemét, hogy lássa a lebegő édességet: az egyenesen felemelkedett, billegett kicsit, aztán a ház túloldalán leereszkedett. A vénember ISMERETLEN VIZEKEN
78
kuncorászva visszament, Friend hasában pedig feloldódott a görcs. Talpra kecmergett, elküzdötte magát a főbejáratig, és csendben behatolt. Az öregember hangosan falta a tortát a másik helyiségben, a fiú pedig a poros előszobában várakozott, amíg el nem halt a csámcsogás, és kezdetét nem vette a nyöszörgés. Akkor nagy peckesen besétált, és megpillantotta a lepedőkkel letakart, halványan kirajzolódó bútorok között a padlón heverő vénséget. - Az orvosságot eldugtam - csipogta gyerekhangján. - Mondd el, hogy varázsolsz, és megkaphatod. Néhányszor el kellett ismételnie hangosabban, de az öregember végül megértette. Akadozva, mikor szegényes szókincse cserbenhagyta, kifejező mozdulatokkal igyekezett elmagyarázni a fiúnak a varázslásnak hívott csere alapját: épp oly egyszerű és legalább annyira kevéssé magától értetődő gondolat, mint a támasztópont, a fék és a csiga használata a húzóerő megnöveléséhez. A fiú hamar megértette az elméletét, azonban ragaszkodott hozzá, hogy mielőtt elmegy az ellenszerért, az öreg tanítsa meg neki a dolgok távolból történő mozgatását. Miután pedig az ifjú Friendnek sikerült a plafonig röpítenie a kanapét, méghozzá olyan erővel, hogy megrepedt a vakolat, a vénember könyörögni kezdett, hogy ne kínozza tovább. A fiú nevetve tett eleget a kérésének, majd hazasietett - a hullát otthagyta a ház lakóinak, legyen mit találniuk, ha egyszer visszatérnek. Ám ahogy egyre idősebb lett, és mind többet tanulmányozta az ősi mágiáról szóló feljegyzéseket - annyira szívfájdító volt látni, a sok különféle kultúra ellenére mennyire mentesek voltak az ellentmondásoktól! -, be kellett látnia, az igazán nagyszerű, isteni hatalmat jelentő varázslatokat az évezredek során fokozatosan lehetetlenné vált használni. Úgy tűnt, mintha a mágia egykor valóságos forrás lett volna, ahol a varázsló egészen edénye, vagyis önmaga befogadóképességének határáig töltekezhetett, ám most nedves föld csupán, amiből csak néhány cseppet lehet kifacsarni, azt is nagy nehézségek árán... Vagy mintha az égben egykor láthatatlan gázlókövek lettek volna, csakhogy az mennybolt megnövekedett és kiszélesedett, így távol 79
TIM POWERS
kerültek egymástól: hiába voltak képesek az ókori varázslók némi nyújtózással végiglépdelni rajtuk, most közel egy egész életnyi erőfeszítésre volt szükség ahhoz, hogy az ember az egyikről csupán az ahhoz legközelebb esőre átjuthasson. Ő viszont nem adta fel, dolgozott azzal, amit talált, és mire tizenöt éves lett, megkaphatott bármit, amit csak akart, és gyakorlatilag akármire rávehette az embereket akaratuk ellenében... aztán megpróbált az egyetlen személynek, aki mindig is hitt benne, az édesanyjának is hozzáférést nyújtani ehhez a titkos világhoz. Arra nem emlékezett tisztán, mi történt... csak annyi volt bizonyos, hogy édesapja megütötte, és ő elmenekült a szülői házból. Többé nem is tért vissza. A következő öt évben varázsképességei segítségével kényelmes diákéletet folytathatott. A legjobb ételek, ruhák és lakhelyek után csak ki kellett nyújtania a karját... bár a nemiséggel kapcsolatos, mélyen gyökerező bizalmatlanság nem engedte, hogy felkavaró és félig-meddig felidézhető, ágyhuzatának reggeli cseréjét magával hozó álmoknál több is történjen ebben az ügyben. így tehát egy napon riadalma lénye legmélyéig hatolt, amikor felismerte, mindennapos laudánumadagja többé már nem elég. Valami többet akart... ennél többre volt szüksége. Elvégre a mágiát nem az tette csodálatossá, amit elvehetett vele, hanem maga az elvétel ténye, az, hogy erőszakot tehetett egy másik ember akaratán, és ahogy megragadhatta a jobbik kezet, ahogy érzékelhette saját akaratát, amint minden irányban átitatja a környezetet. Éppen ezért nyugtalanította a felismerés, hogy nem tudja teljes mértékben ráerőszakolni magát másokra; voltak olyan foltok a képben, amelyek ellenálltak neki, ahogy a litográfus kövén is akadnak viaszos felületek, melyek nem engednek a tintának... képtelen volt elérni az elméjüket. Rákényszeríthette az embereket, hogy teljesítsék a parancsait, de arra nem, hogy ezt is akarják. Márpedig amíg a tiltakozás, a felháborodás legkisebb rezdülése is jelen van mindazok fejében, akiket használ, addig nem teljes a hatalma felettük, nem nyelte őket egészen önmagába. Szüksége volt arra, hogy mindent lefedő, abszolút legyen az uralma... ám amíg nem találkozott Benjámin Hurwooddal, azt gondolta, ezt lehetetlenség megvalósítani. ISMERETLEN VIZEKEN
80
ÖTÖDIK FEJEZET
M
IÉRT HÍVOD ÍGY ?
- kérdezte bosszúsan Beth. - Hunsi kanzónak? - így Sanda. - Ez a rangja. Nem is tudom, Thatchnek hívni túlságosan személyeskedő, Feketeszakállnak meg színpadias. - A rangja? Hát ez meg mit jelent? - Azt, hogy... hogy egy beavatott. Átesett a tűzpróbán. - És mibe avatták be? - Úgy tűnt, felzaklatja, hogy Jack tud minderről. A férfi szóra nyitotta a száját, aztán csak vállat vont. - Ebbe az egész varázslásba. Még odafenn, abban a régi erődben is tapasztalhattad, hogy a mágiát itt legalább olyan gyakran használják, mint... mint amilyen sűrűn Angliában tüzet gyújtanak. - Természetesen én is észrevettem, hogy ezek az emberek babonásak. Feltételezem, minden tanulatlan közösségben... Megdermedt, és csak bámulta Sandát. - Te jó ég, John... Ugye te nem hiszel semmi ilyesmiben? Jack a homlokát ráncolta, és a táncoló lángok fölött a dzsungelre nézett. - Nem sértelek meg azzal, hogy nem vagyok hozzád őszinte. Ez itt egy új világ, és ezek a kalózok sokkal szorosabb kapcsolatban állnak vele, mint a Kingstonban, Cartagenában meg Port-au-Prince-ben élő európaiak, akik igyekeznek a lehető legtöbbet áthozni ide az Óvilágból. Ha az ember hisz abban, ami az Ótestamentumban olvasható, akkor hisz néhány igen furcsa dologban is... és nem lenne szabad túlságosan hamar ítélkezned arról, mi az, ami lehetséges, és mi az, ami nem. Madár úr elhajította az ételét, és mérges szemeket meresztve a levegőbe talpra ugrott. TIM POWERS 81
- Nem vagyok kutya! - kiáltotta dühösen, és arany fülbevalói megvillantak a sötétben. - Te rohadék! Beth riadtan nézett a férfira, de Sanda mosolyogva odasuttogta: - Nem kell aggódni miatta... Szinte mindennap van legalább egy ilyen. Bármi is az, amiért ennyire haragos, semmi köze New Providence szigetéhez vagy 1718-hoz. - Az isten verjen meg! - ordította Madár úr. - Nem vagyok kutya! Nem vagyok kutya! Nem vagyok kutya! - Azt hiszem, valaki egyszer kutyának nevezte - jegyezte meg halkan Jack. - Amikor megiszik néhány pohárkával, akkor eszébe jut a dolog. - Nyilvánvalóan - közölte színtelen hangon Beth. - De John, csak nem azt akarod mondani, hogy... mit tudom én... talizmánokat hordasz ennek a Kartfúr mesternek a védelmét remélve? - Nem. Viszont emlékszem arra, ahogy aznap, amikor Davies elfoglalta a Carmichaelt, belelőttem az orvosod hasába, és akkor nála volt egy ilyen amulett. És ezt hallgasd meg: az első itt töltött hetünkön elkaptam egy csirkét, megfőztem és megettem, aztán másnapra belázasodtam. Arra kószált a vén Bonca kormányzó: halandzsázott meg láthatatlan legyeket hajkurászott úgy, ahogy szokott, s meglátott engem a sátramban izzadni és nyögdécselni. Azonnal azt kérdezte, megettem-e olyan csirkét, aminek volt valami a csőrére írva. Ami azt illeti, felfigyeltem néhány betűre a csőrön, és ezt el is mondtam neki. „Gondoltam közölte a kormányzó. - Arra a csirkére bűvöltem rá Rouncivel lázát. Soha ne egyél meg olyat, aminek írás van a csőrén, mert azonnal megkapod azt, amitől másvalaki meg akart szabadulni!” Aztán kerített egy másik csirkét, megcsinálta a maga hókuszpókuszát, én pedig másnap reggelre teljesen jól voltam. - Jaj, John, ne mondd nekem, hogy ezzel gyógyított meg! Sanda kissé epésen válaszolt. - Azt a csirkét nem enném meg. - Úgy döntött, nem mesél neki arról a férfiról, akit egyik este látott a parton. Az összes zsebét felszaggatták, és nem tudott megszólalni, mivel az állkapcsát felkötötték egy kendővel, amit a feje tetején csomóztak meg. Ahogy elsétált mellette, Sanda észrevette, ISMERETLEN VIZEKEN
82
hogy a kabátját nem begombolták, hanem összevarrták. Semmi értelme ezt elmondani Bethnek, sem azt, amit később megtudott arról, miért öltöztek így néhányan. A nő türelmetlenül intett, úgy hessegette el a témát. - John - kezdte sürgetően Friend nem hagyja, hogy sokáig maradjak... Te meg tudod mondani nekem, mégis hová megyünk holnap? Sanda csak pislogott rá. - De te nem jössz, vagy mégis? - Mennem kell. Az apám... - Biztos vagy benne? Azt hittem, hogy mivel Woodes Rogers bármikor megérkezhet ide, apád számára az lenne a magától értetődő választás, ha... - Igen, John, én is tudom. Ma találkoztam az apámmal: egy hete ez volt az első alkalom, hogy összefutottunk; persze nála volt az a rettenetes szagú faládikó, és közölte velem, hogy én is megyek. Egyre csak azt hajtogatta, teljes körű védelemben lesz részem mindenféle sérülések és betegségek ellen... viszont arról nem volt hajlandó szót ejteni, hová megyünk, vagy hogy miért. - Jézusom! - Sanda nagy levegőt vett, aztán kifújta. Davies se mondott róla semmit, azonban azt beszélik, Florida nyugati partján van egy hely, ahol a huns... ööö, ahol véletlenül ráakaszkodott néhány kísértet Feketeszakállra. - Idegesen a nőre mosolygott. - Gondolom, olyanok lehetnek, mint az orsóhalak. Vagy mint a piócák. Ott fogunk találkozni magával Feketeszakállal. - Remélte, sikerült palástolnia, mennyire nyugtalanította ez az egész. - Istenem, segíts! - mondta halkan Beth. „Meg Kartfúr mester is” - szaladt át Jack agyán. Hatásos ruhasuhogással, homokot szóró cipőkkel és az erőfeszítéstől nagyokat nyögve kacsázott hozzájuk karlengetések közepette Friend. - Ez... elég, Elizabeth - fújtatta. - Vár ránk a vacsora... az erődben. - Csipkés kendőjével leitatgatta homlokáról a verítéket. Beth Hurwood oly nagy sóvárgással tekintett a kalózok kondérjaira, hogy Sanda rákérdezett: - Miféle vacsora? - Gyógynövények, zöldségek és fekete kenyér - sóhajtotta. 83
TIM POWERS
- Egyszerű, de tápláló - nyilatkoztatta ki Friend. Ügyelnünk kell Elizabeth egészségére. - Ő is a kondérokra pillantott, úgy tett, mint akinek öklendeznie kell, majd megragadta a nő karját, és elvezette onnan. Néhányan Jack közelében jót nevettek az egészen, és közölték vele, hogy ez a világ rendje, és a lányok mindig a jóképű fickókat választják, nem azokat, akiknek a becsületes szívükön kívül nincs semmijük. Sanda is velük hahotázott, még ha kissé kényszeredetten is, és azt mondta, szerinte inkább Friend kifogyhatatlan jó kedélye és azonnal érzékelhető népszerűsége lehet az ok. Megkínálták még egy kevés pörkölttel, amit visszautasított, ellenben a következő lefejezett Latourt elfogadta, és kezében a palackkal elindult dél felé a part mentén, a Carmichael irányába. A hajó orra még mindig a keskeny öbölben volt: szilárd fakeret meg a fákhoz erősített utolsó néhány kötél tartotta, míg a far kifejezetten mélyen ült a kikötő vizében - csakhogy jelenlegi esetlen helyzete ellenére is sokkal inkább a sajátjának érezte most, mint az utasként a fedélzetén eltöltött hónap alatt bármikor. Már kívül-belül alaposan ismerte: majomként kapaszkodott az árbocok tetejébe, amikor felújították a csarnakzatát és a vitorláit, szekercével bontotta az orrfelépítményt és a szinte teljesen eltüntetett korlátot, izzadt a fűrésszel és a fúróval, ahogy újabb nyílásokat ütöttek a hajótesten az ágyúknak, és összeszámolni sem tudta, sőt, egyelőre nem is akarta, pontosan hány órát töltött félúton a hajótest pereme és a homok meg a víz között egy hevederben, amint araszról araszra lefaragta egy vésővel a rászáradt hínárt és kacsakagylókat, kivájta a fából a fúrókagylókat, és kicsiny vörösréz drogue-okat vert a helyükbe. Davies bocora faragta és bűvölte meg őket, hogy nagy erejű féregellenes talizmánok legyenek. „Holnap pedig egészen bevontatjuk a vízbe, felvonjuk a vitorlákat és elhajózunk - gondolta, ahogy közeledett hozzá. Megkezdődik számomra a kalózélet.” Észrevette, hogy valaki ott üldögél a homokban, a magasba ívelő orrdísz alatt. Egy kissé erőltette a szemét, mire a holdfénynél sikerült azonosítania, hogy a bolond vénember az, akit a kalózok mindig „kormányzó”-nak szólítottak... ISMERETLEN VIZEKEN
84
feltehetően azért, mert senki sem tudta, pontosan mi a neve, mivel Sanda hallotta már Boncának, Pencának, és Poncának is. A látvány - a hajó orra alatt ücsörgő öreg - eszébe juttatott valamit, de amikor meg akarta ragadni a gondolatot, tovaszállt... Különös módon abban biztos volt, hogy olyasféle kép, történet, amely az összehasonlításban szomorú méltóságot kölcsönöz a vén Boncának. Megdöbbentette, hogy ha csupán analógia alapján is, de többnek látta a holdkóros öreget holmi varázslatokhoz értő, ámde félkegyelmű bohócnál. Aztán sikerült felidéznie a jelenetet: a kortól görnyedt Iászón volt az, a partra vontatott és elhagyott Argó alatt. - Ki az? - kérdezte reszketeg hangon az öreg, ahogy meghallotta lépteit a homokban. - Sanda Jack, kormányzó úr. Csak szerettem volna még egy utolsó pillantást vetni a hajóra, amíg így áll itt. - Hoztál nekem piát? - Ööö, igen. - Sanda lehúzott néhány jókora kortyot, majd átadta a félig teli üveget a vénségnek. - Holnap futtok ki? - Úgy van. - Meglepte, hogy az öreg tudja és számon tartja. - Csatlakozni a hunsi kanzó hoz meg az ölebéhez. Sanda hunyorogva nézte a kormányzó arcát, és arra gondolt, talán most mégsem olyan tiszta az elméje. - Az ölebéhez? - Bonnetthez. Láttam, ahogy játszottál a pupákkal. Értesz hozzá, hogyan kell megugrasztani a kispajtásokat, amikor kezedben vannak a zsinórjaik. - Hm. Na igen. - Ő is hallott már Stede Bonnettről, az új kalózról, aki megmagyarázhatatlan módon nemrégiben zsíros barbadosi ültetvényt hagyott ott, hogy „a saját szakállára” tevékenykedjen, arról viszont nem beszéltek semmit, hogy bármi kapcsolata lett volna Feketeszakállal. Az is igaz, hogy a vén Bonca nem volt túlzottan megbízható hírforrás. - Úgy hallom, északnak mentek - folytatta a kormányzó. Elhallgatott, hogy igyon némi bort. - Floridába. - Erős spanyol akcentussal ejtette ki a nevet. - Hangzásra nagyon szép, de merő mocsárláz az egész. Ismerem a vidéket. Jó néhány karibi indiánnal végeztem arrafelé, és egyszer szereztem az egyiküktől egy csúnya, nyíl ütötte sebet. 85
TIM POWERS
Azokkal érdemes ám vigyáznod... a legrosszabb fajtából valók. Emberevők. Karámokban tartják a más törzsekből származó asszonyokat meg gyerekeket... ahogy mi az állatokat. Jack ezt nem hitte el, de az udvariasság kedvéért fütytyentett egyet, és a fejét csóválta hozzá. - Ördög és pokol! Majd távol tartom magamat tőlük. - Az jó is lesz... Már amíg oda nem értek ahhoz a rohadt gejzírhez. Ott aztán, ha tudod, hogy kell bánni vele, nincs miért aggódnod. - Én is épp ezt akarom - bólintott rá. - Nem aggódni semmiért se. A kormányzó felkuncogott, és spanyolul felelt, s bár Sanda már sokat tanult a keverék kalózok korcs nyelvéből, az öregember kiejtése kifogott rajta. Valahogy egyszerre hangzott túlságosan ősinek és túl tisztának. Viszont nagyon is folyékony angolságú volt a mondandója végéhez kanyarított mocskos szájú felvetés arról, Fekete-szakáll pontosan miféle képességeket remél elnyerni ezen az úton. Jack erőtlenül felnevetett, elbúcsúzott tőle, és elindult visszafelé arra, ahonnan jött. Néhány tucatnyi lépés után felkapaszkodott egy homokdűnére, és megállt a tetején, hogy hátrapillantson a hajóra. A Carmichael kissé arrafelé dőlt, ahol ő állt, így láthatta a főfedélzet nagyját, bal keze felé, a víz fölött pedig a tatfedélzet sarkát. Megpróbálta megtalálni, hol halt meg Chaworth, ő hol szúrta meg Daviest, és hol álldogáltak Bethszel, amikor a férges kétszer-sülteket dobálták a sirálynak. Megállapította, a korlátnak és a peremnek az a része most hiányzik, és kissé bántotta, hogy nem emlékezett rá, vajon ő volt-e az, aki eltávolította a hajóról. Igyekezett elképzelni, miféle események következhetnek be a fedélzeten, és beletelt pár pillanatba, mire döbbenten felismerte, ösztönösen úgy gondolt az egészre, mintha ő maga is jelen lenne majd. Csakhogy ebben téved, emlékeztette magát ideges mosoly kíséretében. „Bethszel az első adódó alkalommal megszökünk a hajóról. A Carmichael szépen továbbmegy majd nélkülem, függetlenül attól, mennyi verítékemet szívta magába a deszkája. Sőt, ha megcsúszott a ISMERETLEN VIZEKEN
86
véső, akkor még a véremből is jutott neki. Van egy bácsikám, akit fel kell lógatni.” Ismét a tüzek felé fordult, és sétálni kezdett, majd eszébe jutott, nem messze innen van a hely, ahol a leszakított zsebű, felkötött állá férfit látta. Az emlék hatására megszaporázta lépteit: nem azért, mert a fickó veszedelmesnek tűnt, hanem amiatt, amit Davies mondott, amikor beszélt neki róla. A kalózfőnök kiköpött, és bosszúsan ingatta a fejét. - Az biztosan Duplessis, még legutóbbról, amikor Thatch megállt itt. Többé egyszerűen nem szakít időt arra, hogy elintézze az apró-cseprő ügyeket is. Duplessis bocor volt, rengeteg locit hordozott magával, márpedig az olyan tartozás, amitől még a halál sem szabadíthat meg. Szerintem Thatch a megfelelő tilalmak és béklyók nélkül temette el. Sanda csak bámult rá. - Eltemette? Davies vigyorogva nézett az újoncra, és érzékelhető lenézéssel utánozta az arisztokraták beszédét, ahogy bedobta a régi jó poént. - Kénytelen volt... Tudod, meghalt. - Aztán folytatta a megszokott hangján. - Thatch legalább nem cipőben ásta el. A kísértetek hajlamosak a hajókra keveredni, és ha van rajtuk csizma, akkor a sok jövés-menéstől aludni se lehet. Mire Jack visszatért a tüzekhez, a kalózok nagy része már elvonult a kunyhókba, esetleg néhány üveg társaságában elhúzódott, hogy komolyan nekiálljon holmi egész estés ivászatnak. Mivel úgy találta, elég alkoholt tett már a gallérja mögé, hogy képes legyen álomba merülni, Sanda elindult a viskóhoz, amelyet deszkákból és vitorlamaradékból tákolt össze magának a fák alatt. Felsétált a homokos lankán, de megállt, mivel egy mély hang, amely leginkább egy tárnában megszólaltatott orgonára emlékezetett, halkan megkérte rá. Igyekezett látni valamit a pálmafák alatt az állandóan változó, ide is, oda is világosabb foltokat rajzoló holdfényben, és végül sikerült megpillantania egy óriási, fekete alakot: keresztbe tett lábbal ült a homokba felrajzolt és nagy gonddal minden szeméttől-törmeléktől megtisztított körben. - Be ne lépj a körbe! - figyelmeztette a figura, anélkül hogy felnézett volna, ő pedig csak most ismerte fel benne Csupahájt, Davies bocorját. Állítólag süket volt, így Sanda 87
TIM POWERS
válaszképpen csak biccentett - noha közben rájött, ennek még a beszédnél is kevesebb a haszna, mivel a férfi épp másfelé nézett -, és csosszanva hátralépett néhányat. Csupaháj nem figyelt semmit, csak kaparászott a levegőben a fakésével, ami mindig nála volt, és láthatóan nehezen ment neki a művelet. - Raszklat - szitkozódott halkan, majd azt dörmögte: - Nem tudom móresre tanítani a fürge kis mocskokat. Egész éjjel magyarázok nekik. - Virginiában nőtt fel, és mivel süket volt, soha nem vesztette el jellegzetes kiejtését. - Öhm... - Sanda tétován forgott körbe, ahogy megpróbálta felidézni a legközelebbi felfelé vezető utat, merthogy a bocor gyakorlatilag elállta ezt. - Ööö, mondjuk én... Csupahájnak egyszerre felemelkedett a karja, és a fakés az égnek meredt. Sanda követte tekintetével a mozdulatot, és két pálma bozontos lombja között megpillantott egy hullócsillagot: akárha sziporkázó krétával húztak volna vonalat egy távoli palatáblára. A bocor leeresztette karját, és ámulatba ejtő testtömege ellenére ruganyosán felpattant. Megfordult, megnyugtatónak egyáltalán nem nevezhető mosolyt villantott a férfira, majd félreállt. - Menj csak - mondta. - Most már nem több egy homokba húzott vonalnál. - Kösz. - Jack eloldalazott az óriás mellett, fürgén átugrott a kör felett, és ment tovább. Hallotta, ahogy Csupaháj öles léptekkel elindult a part felé. A nagydarab férfi még kuncogott, és mély, ugyanakkor kísérteties módon messzire hallatszó hangon azt mondta: - C’était impossible de savoir ci c’était le froid ou la faim. Majd ismét kacarászni kezdett, de Sanda nem tudta már kivenni, merről jön a hang. Megtorpant, és percekig csak állt ott, toporogva bámult a bocor után, mintha azt fontolgatná, utánamegy - aztán felnézett a csillagokra, és nesztelenül elbotorkált a viskójáig, boldogan, amiért kifejezetten vastag lombtakaró alatt építette fel azt.
ISMERETLEN VIZEKEN
88
HATODIK FEJEZET
D
nem is aludt: a hajnal még mindig kékes ragyogás volt csupán a Hog-sziget pálmafáin túl, amikor rádobta valakinek az ócska köpönyegét az egyik múlt éjjel gyújtott tűz fehér hamuval lepett faszéndarabjaira, és ahogy a ruhadarab feldagadt, füstölni kezdett, majd meggyulladt, kiáltozva szaladt ide-oda, megcibálta az alvók haját meg szakállát, és kirugdosta a hevenyészett sátrak támasztórúdját. A kalózok nyöszörögve talpra kecmeregtek, és a tűzhöz csoszogtak - sokuk magával hozta ideiglenes sátra, viskója kisebb-nagyobb darabjait, hogy rádobja az újjáéledt lángokra, Davies pedig elég időt hagyott embereinek melegíteni egy kannányi rumos sört, és meginni annyit az átható szagú szíverősítőből, amennyitől készen álltak a munkára. Csak ezután vezényelte le őket csapatostól a partra, a Carmichaelhez. Egy órán át akasztgattak és húztak-vontak különféle bonyolult csigasorokból, kötelekből álló hálókat, hogy aztán leszedjék és átrendezzék az egészet, és közben rettentő szitkokat szórtak, néhányan belezuhantak a vízbe, s zokogtak haragjukban... Ám mire a nap felkelt, a hajó a vízen volt, Davies pedig csak járkált a tatfedélzeten, és kiáltozott a vitorlák kezelőinek meg a hajót vontató Jennyn lévőknek, hogy merre vegyék az irányt. A Carmichael még egy órán át haladt lassan, cikcakkvonalban a kikötő legmélyebb csatornáit követve: csupán a legszükségesebb vitorlákat vonták fel, és gyakorta teljesen megálltak, mialatt Davies és Hodge, a Jenny szkippere ordítoztak egymással a többi hajó legénységének korán kelő tagjai előtt, akik a parton álltak, és komiszkodón kiabáltak az egyre inkább szikrázó hullámokon át. De a hajó végül a kikötő északi kijáratához keveredett, TIM POWERS 89 AVIES TALÁN
majd átjutott rajta az északkeleti Providence-csatornát szegélyező mélyebb vízre, mire Davies utasítást adott, bontsák ki az összes vitorlát, még a fővitorlák oldalán lévő szárnyvitorlákat és az orrárboc mind a három háromszögletű vitorláját is. Kioldották a vontatókötelet, és a két hajó felgyorsult: a reggeli napsütésben ragyogtak a vásznak, ahogy megdőlve északnyugatnak vették az irányt. Davies állította, egy kisebb járművön jobban meg lehet tanulni a vitorlázás alapjait, mint egy hajón, így aztán Sanda a Jennyn segédkezett. Miután ennyire alaposan megismerkedett a Carmichaellel, a szlup a maga egyetlen árbocával és hosszanti vitorlázatával alig tűnt többnek papírcsónaknál - viszont volt rajta tizennégy ágyú és tizenkét forgótalpas szakállas puska, s ahogy a vontatókötél eloldozását követően felhúztak minden vitorlát, csupasz talpával érezte, ez a jármű sokkal gyorsabb lehet. Azonban a Carmichael állt az élre, Sanda pedig, akivel közölték, ne foglalkozzon semmivel, csak azzal, hogy amíg nem járnak a tengeren, ne legyen senkinek se az útjában, ott kuporgott az alig asztalnyi méretű orrfelépítményen, figyelte, ahogy néhány száz yardnyira előttük méltóságteljesen siklik a másik hajó, és azon mélázott, most, miután oly kíméletlenül leegyszerűsítették a vitorlást, milyen helyet találhatott magának Beth, ahol nem állta el a bejáratot. - Nesze, Jack - mondta Borza, és egy facsészében rumot nyomott a kezébe, mielőtt dülöngélve visszament segédkezni a háromszögletű vitorla szélhez igazításában. - Ha tovább iszom, átszédülök a korláton. - Kösz - felelte Sanda. Gyanakodva fogadta el, és az villant át az agyán, vajon előfordul-e bármikor is, hogy ezek az emberek teljesen józanok legyenek. A menetirány szerinti bal oldalra nézett, és látta letűnni mögöttük New Providence szigetének tagolt zöld és bíbor halmát a tenger kristálykék síkja alá. Be kellett látnia, hogy bizonyos szempontból hiányzik majd neki a hely. Borza visszakacsázott az orrba, és nekitámaszkodott az egyik forgótalpas lövegnek. - Na ja - kezdte, mintha egyetértene valamivel, amit Jack mondott az előbb -, meglehet, hogy többé nem jutunk vissza oda. Jövőre nehezebb lesz eladni a cuccot, mert nem lesz ISMERETLEN VIZEKEN
90
semmilyen megszokott és megállapodásban előre meghatározott hely, ahová a gazdag szigeti kalmárok elküldhetnék az embereiket. Jack belekortyolt a rumba. - A gazdag kalmárok közösködnek kalózokkal? - De még mennyire... Mit gondolsz, hogyan gazdagodtak meg? És hogyan maradtak is azok? Persze általában nem személyesen jönnek: a kisfőnökeiket meg a bizalmasaikat küldik a vásárlások megszervezésére. Nagy pénznél még az is előfordul, hogy leszállítunk. Rengeteg újholdas éjszakát töltöttem már azzal, hogy elvigyek egy jól megrakott csónakot valami ilyen-olyan búvóöbölbe Jamaicán, Haitin vagy Barbadoson. Az egész persze megéri mindenkinek: rettenetesen olcsón adhatunk el nekik bármit, mivel mi egyetlen garast sem pengettünk ki érte. „De van, aki igen” - gondolta Sanda. - Ezek a kalmárok tudják, hogy lopott az áru? - Még jó, Jack! Ami azt illeti, néhány még azt is megengedheti magának, hogy megvesztegesse a királyi haditengerészet part menti őrjáratát, fordítsák el a tekintetüket, amikor mi épp visszük az árut. Ráadásul a leggazdagabbakkal maga Thatch építette ki a kapcsolatot. Ilyen Barbadoson Bonnett... Persze most felcsapott kalóznak, amit nem igazán értek. Aztán ott van Lapin és Sánta Csap Haitin, meg... - Hogy ki van Haitin? - A feszes vitorlába kellett kapaszkodnia, nehogy kicsússzon a lába alól a talaj, és erősen összpontosított, máskülönben kiesett volna a csésze a kezéből. - Lapin: azt mondják, hogy ez azt jelenti, nyúl. Ami azt illeti, egészen illik a fickóra. Meg Sánta Csap, vagy hogy ejtik a francúzok. - Borza részegen vállat vont. - A te valódi neved is valami ilyesmi, nem? - Hasonlít. - Vett egy nagy levegőt, aztán kifújta. - Ez a... Sánta Csap sokat üzletel vele... velünk? - Hajjaj, az egy spekuláns. Thatch nem kedveli a spekulánsokat. Az effélék mindig a küszöbén állnak annak, hogy meggazdagodjanak, érted, de ha az ember egy év múlva visszatér, még mindig ugyanott tartanak. Amikor van pénzük, alig várják, hogy elkölthessék, amikor meg nincs, akkor hitelt 91
TIM POWERS
akarnak... márpedig vagyonos polgárok esetén Thatch előszeretettel ad is nekik. - Viszont az efféle hitelt nehéz lehet behajtani - töprengett hangosan Sanda. Borza lesajnáló mosollyal nézett rá, ellökte magát a forgótalpas löveg mellől, és imbolyogva hátrament. Jack ott maradt az orrban, és napbarnította arcán komótos vigyor mélyítette el a vonásokat, szeme pedig résnyire szűkült, ahogy arra a napra gondolt, amikor felhasználhatja majd ezt az értesülést a nagybátyja ellen. Boldog volt, hogy a kalózok csupán Florida egyik lakatlan partszakasza felé tartanak, és nem valami csetepatéra készülnek, mivel egész egyszerűen elfogadhatatlan lenne a számára, ha még azelőtt megölnék, hogy elbánt apja testvérével. Amint északra hajóztak a bahamai partoktól, és a Providence-csatorna mély, kék vizén jártak, Sandát a tatba szólította Hodge, a Jenny szikár, vigyorgó szkippere, és közölte vele, hogy most nekiláthat megdolgozni a béréért... így a következő öt órában végkimerülésig munkálkodhatott. Megtanulta, hogyan kell felhúzni a csonkaárboc hegyét addig, amíg néhány, az árboccal párhuzamosan futó ránc jelenik meg a fővitorlán, és nem csak amíg sima marad, amit egyébként helyesnek gondolt volna. Azzal az elképesztő ténnyel, miszerint a csarnakok valójában kötelek és nem vitorlák, már tisztában volt, most viszont megtanult néhány olyan fogást, amivel a lehető leghatékonyabban lehetett a csarnakokkal szélbe fordítani a vásznakat. Tekintettel arra, hogy a Jenny sokkal könnyebben fordult a Carmichaelnél, Hodge úgy határozott, az újoncnak bele kell kóstolnia a manőverezés fortélyaiba, így tehát Jack elsajátította a szélcsapáson vitorlázás alapelveit és azt is, az ellenszél változása mikor jelzi, hogy ideje csapást váltani. Megtanult felnézni a fővitorlát az árbochoz rögzítő fakarikákra, és a remegésükből megsejteni, mikor van itt az ideje, hogy a lehető legnagyobb sebesség érdekében a hajó valamelyest eltartson a széltől. Mintha Sanda okulását kívánná szolgálni, a keleti látóhatáron megjelent egy gomolyfelhő karfiolra emlékeztető dudora, és bár mérföldekre volt onnan, Hodge mindenkit munkára fogott, hogy felkészüljenek a viharra, és „szedjék be ISMERETLEN VIZEKEN
92
a mosást”, ahogy a reffelést hívta. Felhívott egy idős, teljesen ősz hajú bocort is a fedélzetre dahomej szélcsitító dallamot fütyülni, mialatt újra kellett csomózni néhány kötelet, nehogy a laza csarnakzat meg az esetleg letörő árbocok összekuszálják őket. A vihar feketén kúszott végig a kobaltkék égen, és még egy óra sem telt el azóta, hogy megpillantották, máris a nyakukban volt - Sanda, akinek eddig semmi különösebb oka nem volt szemmel tartani az időjárást, egészen elámult a gyorsaságától -, s noha a lehető legkevesebb vitorlát használták, valahányszor újabb szélroham érkezett, a bárka megdőlt. Egy perccel később keményen végigvert rajtuk az eső: a hullámok párás, elmosódott formákká váltak, a Carmichael pedig szürke sziluettként derengett. Az elkerülhetetlen megereszkedés miatt Hodge megparancsolta, lazítsanak a vitorlákon, Sanda pedig meglepetten vette észre, hogy a szkipper láthatóan egyáltalán nem esett kétségbe a vihartól. - Ez komoly dolog? - kérdezte nyugtalanul Hodge-tól. - Ez? - A fedélzeten dobpergésként kopogó esőcseppek zaja miatt ordítva felelt. - Dehogy. Csak arra elég, hogy kiszáríthassuk a ruhákat. Ha előbb jött volna az eső, akkor nagy bajban lennénk. Jack bólintott, és visszament az orrfelépítményre. Az eső nem volt fájdalmasan hideg, és ahogy arra Hodge is rámutatott, remek dolog, hogy a só végre kimosódik a ruháiból, így holnap végre teljesen megszáradnak majd. A zápor kiadta magából a mérgét, így ismét tisztán kivehető volt előttük a Carmichael. Chandagnac jól tudta, ugyanebben a teljesen átázott öltözékben mászik majd le néhány óra múlva a fedélközbe, hogy keressen magának egy sarkot, ahol elaludhat, és remélte, Beth Hurwood kényelmesebb szállásra lel a nagyobbik hajón. Hátradőlt és hagyta, hogy sajgó izmai megpihenjenek egy kicsit, mielőtt kiderül, Hodge milyen új feladatot szán neki.
$ 93
TIM POWERS
Másnap tüzérségi lőgyakorlattal telt a szabadidő, és mivel Sanda mindig jó volt mindenben, amihez kézügyességre volt szükség, hamarosan szakértőén bánt a forgótalpas löveggel, és hibátlanul hajtotta végre elsütésének kényes műveletét, amelyben úgy kellett a lassan égő kanócot a nyíláshoz érinteni, hogy ne rántsa el az ember a hosszú csövet a célról, és ne égesse ki az egyik szemét, amikor begyullad a lőpor. Miután sorban hatot is szilánkokra lőtt a Carmichaelről célpontnak ledobott üres lécládák közül, Hodge tanoncból oktatóvá léptette elő, és alkonyatra a Jenny legénységének mindegyik tagja valamivel jobban kezelte a fegyvert, mint még aznap reggel. A harmadik napon ismét a manőverezés következett, és Sanda délutánra megkapta a kormánykart, egyúttal neki kellett osztogatnia a parancsokat - abban a húsz percben, míg a szlupot irányította, a hajó elnyújtott, de teljes kört írt le a Carmichael körül. Következett a vészhelyzetek gyakorlása, és amikor a csata közbeni taktikára került sor, Davies segítőkészen elsüttetett néhányat a nagyobbik hajó ágyúi közül, hogy lövedékeik a közelükben csapódjanak a vízbe, mert így még valósághűbb lett a szituáció. Jack nagyon büszke volt rá, mennyire ügyesen tudott már kúszni-mászni a kötélzeten, és arra is, hogy - bár számos kalóz hangosan tiltakozott az efféle lendületes tevékenységek ellen - ő csupán kellemes fáradtságot érzett olyankor, amikor a borostyánszínű nap ereszkedtében aranyosan csillogó tűkkel hintette tele a hullámokat előttük. Ám a matrózkodásban lelt öröme hamar elpárolgott, amikor Davies átordított nekik, hogy túlságosan sok időt veszítettek tegnap éjjel a szél irányába álltukban, így aztán ma éjszaka vitorláznak majd egészen hajnalig. Sandát az éjféltől négy óráig tartó váltásba osztották be, és az első dolog, amit megtanult, amikor kimászott a fedélzetre: az éjjeli vitorlázás nedves és hideg dolog. Nehéz volt a harmat, még a fedélzet kezeletlen deszkái is csúsztak tőle, és ahogy a tat felé haladt, minden egyes új fogás a kötélen jeges vizet fröcskölt az ingujjába. Hodge a fedélzeti oszlop alatt ült, az iránytű ellenőrzése közben élénk, szögletes arcára furcsa fényt vetett alulról a fedélzeti lámpás, melynek üvegét vörösre színezték, hogy ne vakítsa el a kormányost. Jack ISMERETLEN VIZEKEN
94
nagy megkönnyebbülésére a szkipper hébe-hóba adott csak munkát neki, az is egyszerű volt: fogjon egy lámpást, és időről időre ellenőrizze a kötélzet néhány makrancos szakaszát, ügyeljen, mert bár nem sok esély van rá, azért előfordulhat, hogy ma éjjel a tengernek épp ezen a darabkáján bukkan fel egy másik hajó, és ügyeljen, mindig égjen a lámpa az orrban, mivel ez a homályos fénypont biztosítja, hogy a Carmichael kormányosa nem futtatja rá a járművet a szlupra, de nem is távolodik el tőle túlságosan. A Carmichael a sötétség libegő, nyikorgó tornya volt jobb felől, ám Sanda néha megállt a bal oldalon, és a holdfényes óceán végtelenjébe meredt, miközben álmosan azon morfondírozott, vajon nem lát-e valahol a távolban fejeket és magasba emelt, integető karokat, nem hall-e a hullámokkal egykorú, örökkévaló dallamokat zümmögő kórusokat a messzeségből. Négykor Hodge a kezébe nyomott egy csésze rumot - a fedélzeti lámpáson melegítette meg az imént -, közölte, kit keltsen fel és irányítson ide váltásnak, aztán leküldte a fedélközbe, hogy aludjon, amíg csak bír.
$ Másnap délben, június huszonhatodikán, kedden történt, épp akkor, amikor a két vitorlás belebotlott a Bimini-szigetek és Florida között északnak tartó Golf-áramlatra, hogy rájuk lelt a királyi haditengerészet hajója. Amikor feltűnt, nem volt több fehér pöttynél a déli láthatáron: a Carmichaellel megegyező méretű kereskedőhajónak vélték, és számos kalóz lagymatagon felvetette, ne menjenek Floridába, hanem kapják el. Aztán néhány perccel később az orrban álló távcsöves ember izgatottan kiabálni kezdett, miszerint az angol flotta egyik erőssége az. A felfedezést követő néhány perc, ha nem is riadtan, de feszültségben telt, elvégre a Carmichaelt úgy alakították át, hogy a lehető leggyorsabb legyen, a Jenny pedig könynyedén visszavitorlázhatott Bimini partjaihoz, ahol a víz sokhelyütt úgy tizenkét láb mély volt, sőt, néhol még ennél is 95
TIM POWERS
sekélyebb. A dereglye merülése alig nyolc láb, így biztonságban elslisszolhatott olyan part menti vizeken, ahová a hadihajó nem mert volna bemenni. Ám a háromárbocos - vitorlái fényesen ragyogtak, meg sem rezdülve a trópusi napsütésben - kitartóan rohant előre délnyugati irányba, és Hodge sem kiáltott, hogy forduljanak. - Mire várunk, kap’tány? - érdeklődött egy meztelen felsőtestű, fehér szakállas óriás. - Ha túl közel kerülnek, nem biztos, hogy sikerül leráznunk őket. Sanda a jobb oldalon ült a felhúzott horgonyt tartó vízszintes rúd mellett, amelyet valamilyen okból macskadarunak neveztek, és várakozóan nézte a szkippert. Úgy vélte, Hodge napbarnított bőre ellenére igencsak sápadt most, ám a kapitány teli szájjal szitkozódott, és a fejét rázta. - Legalább egy napot vesztenénk azzal, hogy lehagyjuk őket, aztán visszasettenkedjünk a megfelelő irányba, és a szombati eső meg a vasárnapi késlekedés miatt már így is erőst dolgozni kell, hogy augusztus elsején estére odaérjünk a floridai találkozóra. Nem-nem, cimborák, ez alkalommal futhat a flotta. De az ördögbe is, a Carmichaelen legalább annyi fegyver van, mint ott, la, azon a hadihajón, és mi se egy halászsajkán csücsülünk, az ingujjban meg itt van Kartfúr mester, Legba és Bosu. A tagbaszakadt öregember hitetlenkedve nézett Hodge-ra, majd - mint aki egy gyereknek magyaráz valamit - a többé már nem is oly távoli vitorlákra mutatott, és jól érthetően azt mondta: - Henry... az a mocskos királyi haditengerészet hajója. A szkipper haragosan fordult felé. - Nekünk pedig feladatunk van, Isaac, és ma én vagyok itt a kapitány, ráadásul még Davies fedélzetmestere is. Az isten szerelmére, pajtás, szerinted nekem tetszik ez az utasítás? Ha most meghátrálunk, a hunsi kanzo mindnyájunkból zombit csinál... míg ha továbbmegyünk, akkor csak a halált kockáztatjuk. Sanda legnagyobb meglepetésére a legénység vitathatatlannak találta ezt az érvelést, és sajnálkozva, de sebesen nekiláttak felkészülni a harcra. A könnyebb vásznakat bereffelték, néhány embert felküldtek timsóoldattal teli vödrökkel, hogy locsolják le vele a vitorlákat, mert így ISMERETLEN VIZEKEN
96
nehezebben kapnak lángra, a tarcsköteleket láncokra cserélték, az ágyúkat előregurították, hogy csövük kibukkant a lőrésen, a bocor az orrba ment, és nekilátott kántálni meg óvatosan széttört tükördarabkákat hajigálni az angol hajó felé, Sanda pedig azt a feladatot kapta, töltsön meg tengervízzel minden elérhető vödröt, áztassa be az egyik tartalék vásznat, és tekerje körbe vele a lőporos hordókat. Az elmúlt három héten némi megelégedéssel gondolt arra, mennyire jól viselte magát a Carmichael elfoglalásakor, ám most, míg figyelte, mennyire remeg a keze, ahogy felhúz még egy vödörrel a tengervízből a fedélzetre, felismerte, hogy aznapi viszonylagos hidegvérét valójában a meglepetésnek, még inkább a tudatlanságának köszönhette - alig fogta fel, hogy mekkora bajban van, és már meg is oldódott az egész. Most viszont gyötrelmesen lassan közeledett a veszély, és jó előre pontosan tudta, hogyan hal meg az egyik ember a fejét ért pisztolytalálattól vagy a hasára mért szablyavágástól. Annyira rettegett, hogy olyan érzés töltötte el, mintha berúgott volna: a színek túlságosan élénkek voltak, a hangok természetellenesen erősek; zokogás és okádás között egyensúlyozott, és úgy kellett ügyelnie, nehogy a nadrágjába vizeljen. Miután körbevette a lőporos hordókat a vízzel teli vödrökkel, és az egészet leterítette nedves vászonnal, visszasietett a fedélzetre - valaki megragadta a karját, füstölgő gyújtózsinórt nyomott a markába, és a jobb oldali orrlöveghez lökte. - Amíg Hodge nem szól, ne lőj, Jack! - mordult rá a férfi, aki odataszította. - Aztán meg ügyelj, hogy értelme legyen! Csatakígyójának rozsdamarta csöve felett kinézve látta, hogy a három jármű mindegyike keletnek kanyarodik, szélirányba, a Carmichael és a Jenny élesebb szögben, mint a háromnegyedes profilban látható hadihajó: a lőrések feketebarna sakktáblája jól kivehető volt bal oldalán. „Nem lőhetek rá a királyi haditengerészet hajójára morfondírozott magában. - De ha nem vagyok hajlandó tüzelni, akkor ezek az emberek megölnek... Ha már itt tartunk, amennyiben nem végzem itt jól a dolgomat, a királyi flotta nagyon is végezhet velem és mindenki mással a Jenny 97
TIM POWERS
fedélzetén. Istenem, hát egyszerűen nem tehetek ebben a helyzetben olyasmit, ami vállalható lenne!” A hadihajó oldalából fehér füstfelhő szállt fel, s a következő pillanatban ágyú tompa dörrenése hallatszott a két járművet elválasztó közel félmérföldnyi kék víz túloldaláról, majd Sanda balja irányából felfelé törő fröccsenés borzolta a tenger felszínét: szívdobbanásnyi ideig állt a víztorony, aztán egy lapátnyi levegőbe hajított gyémántként sziporkázva visszahullott. - A nyomunkba lőtt! - kiáltotta az izgatottságtól éles hangon Hodge. - Lőtávolban van. Tűz! Számos katona tapasztalta már meglepetten ugyanazt, amit most ő: az állandó, kimerítően egyhangú gyakorlatozás nyomán gondolkodás nélkül teljesítette a parancsot - mielőtt még tudatosan eldönthette volna, mihez kezd az utasítással, célzott, az üreghez érintette a gyutacs végét, és hátralépve ment a következő löveghez. „Most már nyakig benne vagy - cikázott át az agyán, miközben célzott a csatakígyóval. - Innentől fogva akár minden erődet beleadva küzdhetsz is a mellett az oldal mellett, ahová álltái.” A szlup hét jobb oldali ágyúja többé-kevésbé egyszerre sült el, épp akkor, amikor a gyújtózsinórt az üreghez érintette; nem is érzékelte eddig, hogy a dereglye jobb felé dől, csak most, amikor a lövegek visszarúgásának erejétől kis híján kiegyenesedett. Aztán méretéhez képest ámulatosan gyorsan érkezett a Lármás Carmichael, elfoglalta a hadihajó és a Jenny közötti füstfátyolos rést, méghozzá annyira közel került hozzájuk, hogy Sanda tisztán látta a vitorlázaton dolgozó embereket, hallotta, amint Davies azt kiáltja, „Tűz!”, és a következő pillanatban a Carmichael összes jobb oldali ágyúja eldördült - a mennydörgésszerű hang nyomán gomolygó füst hegylánca takarta el a hadihajó vásznait. A Jenny folytatta az éles szélirányú fordulatot a nagyobbik jármű nyomában, s a lőporfüstöt maguk mögött hagyván Jack elszörnyedve vette észre, a látszólag sértetlen hadihajó alig százyardnyira van tőlük, ám amikor Borza ismét megragadta, és egy újabb forgótalpas löveghez lökte, ő pedig a cső mentén végignézve gondolkodás nélkül célba vette a nagyobbik vízi ISMERETLEN VIZEKEN
98
alkalmatosságot, rádöbbent, hogy a flotta sorhajója korántsem ép már: a középső fedélzet feletti biztonsági háló kidagadt a lehullott árbocdaraboktól, és a lőrések ostáblamintáját is legalább fél tucat friss, törött szegélyű lyuk csúfította. Ráadásul a szlup gyorsabb volt a hadihajónál, így jó egy perc múlva biztonságos távolságban lesz előtte. Davies szinte bizonyosan a parancsoknak ellentmondva cselekedett, amikor közéjük vitorlázott és megsorozta a hadihajót, hogy a Jennynek legyen elég ideje elmenekülni. - Az elülső ágyúkat! - bömbölte Borza, Sanda pedig engedelmesen célba vette a flotta járművének orr-részéből kikandikáló, csillogó csövek egyikét, és az üreghez érintette a zsinórt. A fegyver nagyot rándult, ahogy eldördült, és a csípős füsttől hunyorogva elégedetten látta, ahogy por és szilánkok repülnek szerteszét a megcélzott lőrésből. - Remek! - vicsorogta Borza. - Most pedig... A hadihajó tatrészén megmaradt lövegekből fehér felhő tört elő, ám a tüzelés robaja beleveszett a Jennyn egyszerre végigsöprő, fülsiketítő recsegésbe-ropogásba. Jacket valami nagy erővel ellökte fegyverétől és hátrataszította, hogy a mögötte lévő emberek közé bucskázott. Süketen és kábán, kezét-lábát szétdobva állapodott meg egy mozdulatlan testen, és nagyon igyekezett úgy levegőhöz jutni, hogy a sok vér meg a fogdarabkák ne akadjanak a torkán. Csengett a füle, de még így is érzékelte a riadt és dühös ordítozást, miközben alatta lustán teljesen új irányba mozdult a fedélzet. Hodge parancsokat kiáltozott, Sandának pedig végre sikerült legördülnie eddigi helyéről, és köhögve, köpködve felült. Aggodalmasan nézett végig a testén, és mélységes hálát érzett, amikor látta, összes végtagja épen megvan, úgy tűnik, nem törtek el - főleg azután, hogy körbepillantott a fedélzeten. Halottak és sebesültek hevertek mindenütt, a szélben szakadozottan, vértől mocskosán lengedeztek a vitorlák, az árboc és a korlát szabad levegőn besötétedett deszkái sok helyen felhasadtak, és kivillant a világos, puha faanyag. Jack szédelegve arra gondolt, olyan látvány ez, mintha Isten lehajolt volna az égből, hogy néhányszor végighúzzon a hajón egy éles fogú gereblyét.
99
TIM POWERS
- Kormányt erősen jobbra, a rohadt életbe! - ordította a szkipper. Ingujjával letörölt valamennyit a homlokán lecsorgó vérből. - Kapja már el valaki a főárboc vitorláját! A kormánylapátnál lévő ember görcsösen rángatózva igyekezett engedelmeskedni, azonban tehetetlenül térdre rogyott, a mellkasán lévő, tépett szélű lyukból vér habzott elő. Borza kétségbeesetten kapaszkodott át szétszaggatott társai halmán a vitorlához... de már későn. Azután, hogy a sortűz hulladékfémből, láncokból álló lövedékei végigsöpörtek rajta, a Jenny néhány szívdobbanásnyi ideig ellenőrzés nélkül sodródott, egészen odáig, ahol orra egyenesen a szél irányába állt, és így legalább a következő néhány percben mozdulatlanul vesztegel majd a vízen. Sanda azt hallotta, erről szoktak úgy beszélni, hogy a hajó „bilincsben van”; jelen helyzetben nem is lehetett volna ennél találóbb a kifejezés. A hadihajó magasba törő, kecses formája - épp csak annyira dőlt bele a szélbe, hogy megőrizze a megfelelő lendületet jobbról odaért a szlup orrához, és míg a nagy hajótest a tarcskötelek helyetti láncok pattogása, sőt, a felhúzott vasmacska ropogása közepette darabokra morzsolta a Jenny orrfelépítményét, csáklyák koppantak a kisebbik hajó fedélzetén. - Minden egyes mocsadékot célba vettünk egy-egy pisztollyal - kiáltotta egy rekedtes hang -, úgyhogy dobjátok el a fegyvereiteket, és ahogy leeresztjük a kötélhágcsót, szépen lassan, egyesével másszatok fel rajta!
ISMERETLEN VIZEKEN
100
HETEDIK FEJEZET
N
felett ott lengtek a hálóban a törött árbocdarabok, a hadihajó fedélzete félelmetesen tisztának és rendezettnek tűnt; a feszítőköteleket tökéletes körökbe tekerték fel, nem hagyták ott heverni, ahová estek, mint ahogy a Jennyn szokták. Sanda igyekezett felfelé tartani a fejét, nehogy összevérezze a világos, homokkal felszórt tölgydeszkát. A találat óta dőlt az orrából a vér, fejének egész bal oldala sajgott - úgy vélte, a robbanás eltalálta a forgótalpas löveget, amelyik mögött állt, és a kobakjának lendítette a hátsó részét. A szlup legénységének tíz másik viszonylag sértetlen tagjával együtt állt most a középfedélzeten, a csörlő fogantyúkkal ellátott hordója mellett, és igyekezett nem figyelni a Jenny fedélzetén maradt, súlyosan sebesült kalózok nyögéseire és sikolyaira. A flotta korlátnál álló és a foglyokra mordályokat szegező katonái mind szürke zubbonyt, csíkos bricseszt és bőrsapkát viseltek; egyszerű, tisztán hasznossági szempontokat követő öltözetük mellett nevetségesnek hatott a tengeri rablók csiricsáré, kátrányfoltos pompája. Jack idegesen pillantgatott rájuk, és felfigyelt valamire a tekintetükben a megvetés és a harag mellett - egyáltalán nem nyugodott meg, amikor sikerült ráismernie: a morbid érdeklődés volt az, hogy bár ezek az emberek itt velük szemben még lélegeznek, a bitó hurka hamarosan örökre torkukra forrasztja a levegőt. Noha a Carmichael mostanra csupán távoli, emeletes, fehér torony volt dél felé, a hadihajó kapitánya leereszti et-te az egyik csónakot, és fentről, a tatfedélzetről nézett bele a távcsőbe, majd felnevetett. 101
OHA A FEJÜK
TIM POWERS
- Istenemre, Hendricksnek igaza volt: az egyik tényleg a vízbe esett, mi pedig elkaptuk. - Megfordult, és ragadozómosollyal nézett a foglyaira. - Úgy tűnik, az egyik pajtásotok képtelen volt hátrahagyni titeket. Sanda egy pillanatig nem tudta mire vélni a helyzetet, aztán úgy döntött, ez nagy valószínűséggel Beth lesz, aki még annak kockázatát is vállalta, hogy esetleg nem találnak rá a vízben, csak hogy megszabadulhasson a kalózoktól és elmeháborodott apjától. Nagyon remélte, erről van szó, mivel akkor végül mindkettejük számára véget érne ez a durva közjáték; Davies, Feketeszakáll, Hurwood és Friend mehetne Floridába vagy felőlük akár a pokolba is. Erről aztán eszébe jutott, épp itt az ideje abbahagyni a bámészkodást, és nem csak azzal foglalkozni, hogy ostoba módon a nyelvével tapogassa a lyukat, ahol nem sokkal ezelőtt még az egyik rágófoga volt, hanem szólni a kapitánynak, elmondani neki, ki is ő és hogyan került a szlup fedélzetére. Vett egy mély levegőt, összeszedte magát, majd karját engesztelőleg előrenyújtva ellépett a némán kuksoló kalózok csoportjától... és ez kis híján az életébe került, mert az egyik őr elsütötte a pisztolyát. Hallotta a durranást, érezte a levegőben hasító golyót, ahogy elhúzott a füle mellett: térdre zuhant, kezét továbbra is felemelve. - Jézusom! - kiáltotta rekedten. - Ne lőjenek! Nem csinálok semmit! A kapitány figyelmét sikerült magára vonnia, így most haragosan Sandára ordított. - Takarodj vissza a cimboráid közé, hogy rohadnál meg! - Nem a cimboráim, kapitány - felelte Jack hangosan. Óvatosan talpra állt, és igyekezett minél nyugodtabbnak látszani. - A nevem... John Chandagnac, és a Lármás Carmichael utasa voltam, mielőtt Philip Davies és az emberei elfoglalták. A... találkozás alkalmával megsebesítettem Daviest, így aztán, ahelyett hogy engedtek volna távozni a csónakban a legénységgel együtt, megfenyegettek, hogy meghalok, ha nem állok be fogvatartóim közé. Egy másik utas, bizonyos Elizabeth Hurwood is kénytelen volt velük maradni. Úgy sejtem, ő az, aki az előbb kiugrott a CarISMERETLEN VIZEKEN
102
michaelről. - Hátrasandított eddigi társaira; nem pusztán megvetést, hanem hamisítatlan gyűlöletet látott az arcukon, így gyorsan hozzátette: - Tisztában vagyok vele, időbe telik ellenőrizni a történetemet, mégis azt kérem, ezektől az emberektől külön helyezzen el... hogy biztosan életben maradjak, és tanúskodhassak Philip Davies bírósági tárgyalásán. A kapitány a tatfedélzet korlátjához lépett, és hunyorogva nézett le rá. - Davies? - Végigpillantott a csörlő körül ácsorgó foglyokon, aztán a Jennynek az orrfelépítény felett jól látható árbocára rebbent a tekintete. - Itt van ő is? Megsebesült? - Nem - felelte Sanda. - A Carmichaelen tartózkodik biccentett a távolodó hajó felé. - Aha - gondolkodott hangosan a kapitány. - Szóval akkor a tárgyalásra nem kerül sor egyhamar. - Pislantott párat, és ismét szemügyre vette Jacket. - Tehát kényszerítettek és a Carmichaelen voltál, mi? Bizonyára örömödre szolgál, bár persze az is lehet, hogy nem, hogy most azonnal ellenőrizni tudjuk a történetedet. Csak múlt pénteken futottunk ki Kingstonból, a Carmichael pedig emlékezetem szerint egy hónappal ezelőtt került a kalózok kezére, vagyis benne van a legutolsó jelentésben. - A mellette álló kadéthoz fordult. Hozza ide a jelentéseket, Mr. Nourse! - Igenis, kapitány! - Az ifjú tiszt már sietett is lefelé a lépcsőn, és eltűnt a fedélközben. - Alihoz képest, hogy kényszerrel léptettek be, nagyon ügyesen bántál azzal az ágyúval - szólalt meg Borza Sanda háta mögött. - Mocskos köpönyegforgató tetű. - Hallotta a kalóz sercintését. Jacknek arcába szökött a vér, ahogy eszébe jutott, amikor Borza ellátta Jim Bonny baját, hogy megmentse őt egy ártó varázslat veszélyétől, és függetlenül attól, valós volt-e a fenyegetés vagy csak képzelt, most nagyon szívesen megfordult volna, és igyekezett volna rábeszélni, idézze csak fel, három és fél héttel ezelőtt pontosan milyen körülmények között sorozták be maguk közé... Ehelyett azonban halkan odaszólt a legközelebbi fegyveres tengerésznek: - Léphetek még egyet előre? - Igen. De lassan. 103
TIM POWERS
Hallgatta, ahogy a háta mögött mogorván azon vitatkoznak a kalózok, vajon egy áruló fattyúval van dolguk, vagy egyszerűen csak egy gyakorlatias rohadékkal. Jobbra pillantva látta a hajóhoz visszatérő csónakot; a nedves lapátokon megcsillanó napfény ellenére hunyorogva kémlelte, valóban Beth Hurwood kuporog-e a lélekvesztő végében. A kapitány ismét szeméhez emelte a távcsövet, és végignézett a csónakon. - Ezt ugyan nem hívják Elizabethnek - állapította meg. „A fenébe is, ezek szerint még mindig velük van - bosszankodott magában Sanda. - Mi az ördögért nem jutott eszébe, hogy kiugorjon? Mindesetre ez többé már nem az én gondom. Majd mennek az olyanok, mint ez a fickó itt, vagy valamelyik másik sorhajó kapitánya, és megmentik őt. Én pedig utazok Haitire. Még az is lehet, hogy az apja meg Friend nem akarnak ártani neki.” Fagyosan elmosolyodott, ahogy felmérte, mennyire gyermeteg ez a gondolat; aztán elővigyázatosan, lépésről lépésre haladva felidézte, miféle történeteket hallott Feketeszakállról: azt, amikor úgy döntött, a legénységének jót tenne, ha eltöltene némi időt „a saját kis poklunkban”, így aztán mindenkit a fedélközbe vezényelt, ahol vigyorogva meggyújtott néhány kénkővel teli kannát, és pisztolyt fogott mindenkire, aki ki akart menni, egészen addig, hogy az emberei fele elájult, és valóban az a veszély fenyegetett, hogy megfulladnak. Még akkor is maga Feketeszakáll jött ki utolsóként a friss levegőre... Noha röviddel az eset után nem láttak ebben többet durva szeszélyei egyikénél, később sokan felhívták a figyelmet az eset szertartásjellegére, és az egyik, részegségében elővigyázatlan bocor arra célozgatott, tulajdonképpen a hunsi kanzo rang elengedhetetlen megújítása zajlott le akkor, ráadásul nem is teljesen sikeresen, mivel a legénység egyetlen tagjának sem került az életébe. Eszébe jutottak a szóbeszédek a Samedi báró néven ismert, mélyen rettegett loához fűződő kapcsolatáról, akinek a temető tartozott a fennhatósága alá, drogue-ja pedig a lassan parázsló tűz volt - Feketeszakáll ezért font minden egyes veszedelmes találkozó előtt égő kanócokat a hajába és tekintélyt parancsoló szakállába. Hallott azokról az elsőre ISMERETLEN VIZEKEN
104
eszelősnek, ámde mágikus megfontolások alapján teljesen megmagyarázhatónak számító tettekről, amelyeket azokkal a szerencsétlen fehércselédekkel művelt a legendás kalóz, akiket sikerült a házasság kötelékével magához láncolnia... Sanda felidézte Beth hiábavaló bátorságát és természetes jó kedélyét, amelyet csupán fél órán át mutathatott meg három és fél héttel ezelőtt a Carmichael tatfedélzetén. Nourse kadét felbukkant a fedélközből kezében egy bőrbe kötött könyvvel, és a lépcsőn felkapaszkodott a kapitányhoz. - Köszönöm - mondta neki a hajó parancsnoka, ahogy átvette tőle a kötetet, és hóna alá dugta a látcsövet. Néhány percig lapozgatott, majd csontos arca valamivel kevésbé szigorú kifejezéssel fordult Jack felé. - Valóban említenek egy John Chandagnacot, akit a kalózok erőszakkal átállítottak a saját oldalukra. - Lapozott egyet. Mikor és hol kerültél a Carmichael fedélzetére? - Június harmadikán, Bristolban, a Batsford Társaság dokkjában. - És... lássuk csak... Melyik hajóval együtt keltetek át a Szent György-csatornán? - A Mershonnal. Északnak fordultak, mivel Galway és az Aran-szigetek volt az úti céljuk. A kapitány egy pillanatra leeresztette a könyvet, ahogy észrevehetően átértékelte mindazt, amit eddig Sandáról gondolt. - Hmm... - Tekintete ismét az előbb böngészett lapot fürkészte. - Úgy van, és a Carmichael túlélői beszéltek arról, hogy Chandagnac rátámadt Daviesre... Igazán bátor tett volt... - Pff - fújtatott megvetően Borza. - Csak meglepte. Davies oda se figyelt. - Köszönöm, fiatalember - közölte a parancsnok egy dermesztő mosoly kíséretében. - Ezzel gyakorlatilag megerősítetted ennek az úriembernek az állítását. Mr. Chandagnac, eltávolodhat azoktól a banditáktól, és feljöhet ide. Sanda nagyot sóhajtott. Csak most ébredt rá, hogy hetek óta folyamatos feszültségben élt, olyan emberek között, akik számára a kegyetlenség és az erőszak magától értetődő, figyelemre sem méltó dolognak számított. Odament a 105
TIM POWERS
lépcsőhöz, és felkapaszkodott a magasabban fekvő fedélzetre. A tisztek helyet szorítottak neki, és kíváncsian méregették. - Tessék - nyújtotta át a távcsövet a kapitány. - Felismeri, ki ugrott a vízbe? Jack a kék vízen ringatózva közeledő csónakra pillantott, és még a messzelátóra sem volt szüksége. - Az ott Davies - mondta halkan. A kapitány ismét az ifjú kadéthoz fordult. - Mr. Nourse, ügyeljen, hogy azok ott maradjanak, ahol vannak - mutatott a csörlő körüli csüggedt csőcselékre. Daviest viszont hozassa be hozzám, a kabinba. Mr. Chandagnac, kérem, legyen ott, és tanúskodjon a kalóz vallomásánál. „Jaj, istenem!” - gondolta Jack. - Rendben, kapitány - mondta hangosan. A parancsnok megindult a lépcső felé, majd megtorpant. - Van még néhány perc, mielőtt a foglyot a fedélzetre vezetik, Mr. Chandagnac. A gazdasági tiszttől kaphat ruhát a kincstári készletből, amennyiben szeretne kibújni ebből a... maskarából. - Köszönöm, kapitány úr, az jó lenne. - A sok diszkrét, rézgombos, vállbojtos, kék egyenruhát viselő tiszt között bohócnak érezte magát rőt bricseszében és aranysujtásos övében... igaz, az efféle öltözékek egyáltalán nem számítottak kirívónak New Providence szigetén. Kicsit lejjebb, mögötte Borza megvetően felröhögött.
$ Valamivel később, a kék kockás inget, vászon térdnadrágot, szürke gyapjúharisnyát és a cipőt már jóval kulturáltabb viseletnek értékelve üldögélt a nagykabin hosszú asztalának egyik végében; kifelé bámult a tattükör ablakán - túlságosan nagy volt ahhoz, hogy ökörszemablaknak vagy szellőzőnyílásnak nevezze. A kerek ablak ólomüveg tábláját kitárták, hogy beengedjék a helyiségbe a friss szellőt. Most először jutott eszébe, nem tudja, mihez kezd azután, hogy büntetőbíróság elé szólítja a nagybátyját. Menjen vissza Angliába, keressen egy másik könyvelői állást? ISMERETLEN VIZEKEN
106
Határozatlanul ingatta a fejét. Anglia nyirkosnak, hűvösnek és távolinak tűnt. Aztán már tudta is, mit tenne - a gondolattól megszűnt a bűntudat görcse, amely azóta gyötörte, hogy az úszó alakot Daviesként azonosították: keményen dolgozna azon, hogy a bácsikáját a lehető leghamarabb letartóztassák, elítéljék és börtönbe zárják, majd arra fordítaná a megérdemelten rászálló - és valószínűleg tetemes mennyiségű - pénzt, hogy megmentse Beth Hurwoodot. Minden bizonnyal sikerül felbérelnie egy hajót, hozzá egy Karib-tengeren edződött kapitányt és zsákmányéhes legénységet... Csizmás lépteket hallott a válaszfal túloldaláról, kinyílt az ajtó, és két tiszt bekísérte Philip Daviest. A karját hátrakötötték, tengervíz áztatta ingének bal oldalán válltól derékig csillogtak a vérfoltok, kócos, nedves hajfüggönye mögött rejtőző arca sápadtabb és nyúzottabb volt a megszokottnál... mégis vigyorogva zökkent le az egyik székre, és ahogy szemügyre vette Sandát, végül rákacsintott. - Visszakerültél a bolt ablakába, mi? - Úgy van - közölte színtelen hangon Jack. - Sehol egy karcolás? Sehol nem kopott le a festék? Erre nem felelt. A tisztek helyet foglaltak Davies két oldalán. Ismét nyílt az ajtó, és belépett a kapitány, valamint Nourse kadét. A fiatalember tollat, tintatartót és papírt is hozott magával, és leült Sanda mellé, míg a kapitány nehézkesen lezöttyent a kalózzal szemben. A haditengerészek mindegyikénél ott volt az egyenruhához tartozó kard és pisztoly. - Jegyezze fel, Mr. Nourse, hogy 1718. június huszonhatodikén, keddi napon kihúztuk a tengerből a Philip Davies nevű kalózkapitányt, aki az elrabolt hajó, a Lármás Carmichael fedélzetéről esett a vízbe, miután egyik bűntársa hátba lőtte. - Csak vállon - jegyezte meg Davies Jackhez fordulva. - Azt hiszem, az a kövér kölök volt, a Friend. - Miért lőne rád? - kérdezte meglepetten Sanda. - A Jenny - kezdte Davies, és a megerőltetéstől rekedten szólt a hangja - csak azért kísérte a Carmichaelt, hogy... magára vonja a tüzet... lefoglalja az ellenséges erőkét, a 107
TIM POWERS
Carmichael pedig akadálytalanul haladhasson tovább. Nekem viszont azon járt az eszem, ha a hajó tesz még egy kört, és még egyszer orrba törli a flottás rohadékokat, akkor mind eliszkolhatunk. Friend már akkor is tajtékzott, amikor először közbeléptem, hogy legyen még néhány perce a Jennynek menekülni, és gondolom... hevesen... ellenezte, hogy újra visszamenjünk. Tény, ami tény, korábban is előfordult, hogy nem tartottam magamat a parancsokhoz... így aztán épp akkor, amikor már kimondtam volna az utasítást, egyszerűen kilőttek, és átestem a bal oldali köteleken. - Kacagni akart, de elfintorodott, így helyette csak egy egyenetlen mosollyal kellett beérnie. - Kartfúr mester fogta a kezemet! Azt hiszem... máskülönben a golyó kettéhasította volna a gerincemet. - Mostanra veríték borította fájdalomtól elgyötört arcát. Jack sajnálkozva csóválta a fejét. - Ez a rablóbecsület - jegyezte meg a kapitány. - Philip Davies, elszállítják Kingstonba, ahol komoly bűnlajstromért kell bírósági tárgyaláson felelnie. A legutolsó tétel Arthur Chaworth, a Lármás Carmichael jog szerinti kapitányának meggyilkolása. - A katonatiszt megköszörülte a torkát. Kíván megjegyzést fűzni mindehhez? Davies görnyedten előrehajolt, és halálfejet idéző vigyorral nézett fel a hadihajó parancsnokára. - Ugye magát Wilsonnak hívják? - kérdezte rekedten. - Méghozzá Sam Wilsonnak. Megismertem. Hogy micsoda? Megjegyzés? Mármint úgy, mint egy bíróság előtt? - Hunyorogva nézte a férfit, mintha latolgatna valamit. - Inkább nem, Sam. De mondja csak... - Láthatóan megacélozta magát, aztán elhadarta a kérdést. - Tényleg igaz az, amit Panda Beecher említett nekem magáról? Wilson kapitánynak minden vér kifutott az ajkából, szeme sarkából a helyiségben tartózkodó tisztekre sandított, majd egy lendületes mozdulattal felállt az asztaltól, előhúzta pisztolyát, felhúzta a kakast, és célra tartott. Sanda ugyanabban a pillanatban ugrott talpra, és átvetette magát az asztalon, hogy elüsse a fegyvert - épp akkor, amikor a kapitány meghúzta a ravaszt. Megviselt füle vadul csengeni kezdett a dörrenés nyomán, de még így is hallotta, amint Wilson azt ordítja: ISMERETLEN VIZEKEN
108
- Az isten verje meg magát, Chandagnac, ezért akár vasra is verethetném! Nourse, adja ide a pisztolyát! Jack lopva Daviesre pillantott - a kalóz láthatóan feszült volt, de egyáltalán nem tűnt letörtnek. Aztán Nourse kadétra nézett: az ifjú elszörnyedve rázta a fejét. - Ha csak úgy lelövi, kapitány úr, az közönséges gyilkosság - tiltakozott hevesen. - Bíróság elé kell állnia! Ha... Wilson teli szájjal káromkodott, s míg Nourse és Sanda egy emberként kiáltoztak, hogy ebből elég, átnyúlt az asztal felett, kikapta a pisztolyt Davies egyik őrének övéből, majd ellépett onnan, hogy senki ne érhessen oda hozzá időben, felemelte a fegyvert... ...Davies gúnyosan mosolygott rá... ...Jack a félelemtől kábán lenyúlt, előhúzta Nourse pisztolyát, és rálőtt a kapitányra.
$ A két durranás szinte egyidőben hangzott fel, csakhogy míg Wilson lövése mellément, megsebezve a kalózvezér jobbján ülő tiszt karját, Sandáé felszakította a hadihajó parancsnokának torkát, és a válaszfalnak vetette a vért fröcskölő holttestet, hogy onnan zuhanjon nagy robajjal a padlóra. Füle mintha a testén kívül csengett volna: pattanásig elnyúló pillanat pengő hangja. A feszültséggel teli légkörben nehezen sikerült elfordítania a fejét: a helyiségben lévő másik négy férfi arcán kendőzetlen döbbenetet látott. Davies lepődött meg a legjobban. - Jézus úristen, kölyök! - kiáltotta, ahogy jó kedélyének helyét átvette az elképedés. - Tudod, mit műveltél? - Megmentettem az életedet... azt hiszem - fújtatott Jack. Valamiért képtelen volt mélyet lélegezni. - Hogyan jutunk ki innen? A karján megsérült tiszt hátralökte székét, és igyekezett ép kezével elérni a pisztolyát. Jack odalépett hozzá, és már-már oda sem figyelve fültövön vágta a kapitány megöléséhez használt mordállyal; aztán, ahogy a férfi félig székéről lecsúszva oldalvást eldőlt, eldobta a kilőtt fegyvert, és 109
TIM POWERS
gyorsan kikapta a másik övéből a felporzottat, majd bal kézzel előhúzta a kardját is. A kába tiszt teljesen legurult a székről, a deszkákon puffant, Sanda pedig átvágott a helyiségen az ajtóhoz, hogy kardot markoló kezének két ujjával rátolja a reteszt. - Ti ketten - szólt oda Nourse-nak és a másik tisztnek, akinek Wilson kapitány az előbb elvette a pisztolyát -, tegyétek a kardotokat az asztalra, és álljatok a válaszfalhoz, a tat felé! Davies, állj fel és fordulj meg! A kalózvezér így is tett, bár vicsorgott az erőfeszítéstől. Fegyverét továbbra is a két tisztre szegezve Jack a kötelékét jelentő hurkok alá feszítette a szablya hegyét, és előreszúrt. Davies megtántorodott, ám a fogazott él belekapott a kötélbe, így sikerült kiszabadulnia épp akkor, amikor püfölni kezdték az ajtót. - Minden rendben, kapitány úr? - kiáltotta valaki kintről. Kit lőttek le? Sanda Nourse-ra pillantott a pisztoly csöve felett. - Mondd meg... Mondd azt, hogy Davies leütötte a kapitányt, aztán megölték a tisztek! - suttogta. - Szólj neki, hogy hozzák ide a hajóorvost! A kadét hangosan elismételte mindezt, a kint álldogáló személy pedig jelezte, hogy megértette, és elsietett. - Na, most akkor hogyan jutunk ki innen? - kérdezte kétségbeesetten Jack. Az ablakon át kinézett a tengerre: csábító volt a gondolat, hogy egyszerűen csak kiugorjon, aztán elússzon onnan. A szegény Jenny reménytelenül távolinak tűnt. Davies sovány arcába valamelyest visszatért a szín, és újra képes volt vigyorogni. - Miért épp a kirurgust? - Máskülönben nehezen lehetett volna elhinni, nem? - vont vállat Sanda. - Az bizony lehet. - Használható kezével beletúrt ázott, ősz hajába. - Hacsak az én időm óta nem cserélték ki a flottát, a lőportár két-három fedélzettel lejjebb van, méghozzá közvetlenül alattunk. - Nourse-hoz fordult. - Jól mondom? - Nem felelek efféle kérdésekre. - A kadét minden ízében reszketett. ISMERETLEN VIZEKEN
110
Davies felkapta az egyik kardot az asztalról, odasétált az ifjúhoz, és kissé hasba bökte a hegyével. - Elviszel oda, máskülönben megbánod. Én vagyok Davies - emlékeztette. Nourse nyilvánvalóan hallott már róla egyet s mást: válla egyszerre megereszkedett. - Hát jó - motyogta. - Ha szavát adja, hogy sem nekem, sem a hajónak nem esik bántódása. A kalózvezér egy pillanatig meredten nézte. - Ünnepélyesen a szavamat adom rá - mondta végül halkan, majd Sandához fordult. - Annak az ajtónak a másik oldalán van a kapitány szobája. Hozz néhány pokrócot, és csavard bele a jó öreg Wilsont! Tedd mellé a kardodat meg azt a másik kettőt, és minden felporzott pisztolyt, amit csak találsz! Aztán ezzel a pajtival - biccentett a még magánál lévő tiszt felé - felviszitek a batyut oda, ahol a Jenny srácai vannak. Mondjátok azt, hogy a hullám van benne. Mindenkinek világos minden? Remek. Szóval, amikor a lőportár felrobban... és nagyot kell szólnia, mert tartogattam még néhány hatásos tűzszellemes ráolvasást, vérből meg annyim van, hogy könnyen felhívom majd magamra a figyelmüket... Szóval a robbanáskor fegyverrel a kézben előjövök az elülső kabinlejáróból, ha Kartfúr mester is úgy akarja, és akkor te felcsapod a kapitány pokrócát, hogy ott is legyen még némi muníció, aztán utat törünk magunknak a szlupig, és elvágjuk a köteleket. Ha pedig a robbanás után nem jelenek meg azonnal, hát ne tátsd a szádat, és ne várj rám! Nourse tátogva meredt Daviesre. - De... - habogta - a szavát adta! - Íme, kiderült, mennyit ér - nevetett a kalózkapitány. - Ide hallgass! Most lekísérsz a lőportárig, különben levágom a füledet, és feletetem veled. Megtettem már mással is, aki nem értett a szép szóból. A kadét lesütötte a szemét, Jacknek pedig ismét az a benyomása támadt, Nourse valami borzasztó történetet hallott Daviesről. „Hogy lehetséges, hogy én ennek a szörnyetegnek az oldalán harcolok?” - ütközött meg magában. Néhány perc múlva indulásra készen álltak. Sanda és a balszerencsés tiszt összecsomagolták a halott kapitányt, a kardokat és egy pár míves párbajpisztolyt olyan módon, hogy 111
TIM POWERS
az egész mozgatható legyen, egyúttal Jacknek a katanára irányzott fegyverét elrejtse a szőnyeg sarka. Davies némi üggyel-bajjal magára vette az eszméletlen tiszt véres ujjú zekéjét... amikor egyszerre kopogtak az ajtón. Sanda akkorát ugrott meglepetésében, hogy majdnem elejtette a pisztolyát. - A hajóorvos - sziszegte idegesen Davies. Átsétált a kabinon, és a válaszfal zsanér mögötti szakaszának dőlt, onnan intett Nourse-nak kardja hegyével. - Engedd be! A kadét még Jacknél is jobban remegett, a szeme fehérje szánalmasan villogott, ahogy elhúzta a reteszt és kitárta az ajtót. - Bevittük a kapitányt az ágyára - hadarta a besiető seborvosnak. Mintha régóta gyakorolt táncmozdulatról lett volna szó, olyan simán zajlott minden: Davies előlépett, kardja kézvédőjével fejbe csapta az idős orvost, Nourse pedig elkapta az összecsukló férfit. - Nagyszerű - közölte elégedetten a kalóz. - Most pedig indulás!
ISMERETLEN VIZEKEN
112
NYOLCADIK FEJEZET
A
később Sanda és a nyugtalan tiszt már a fedélzeten vonszolták a pokrócba csavart hullát és vele a fegyvereket. A hosszúkás köteg túlságosan nehéznek bizonyult, rendes fogás sem volt rajta - főleg úgy nem, ha Jack álcázni akarta a holttest lábát vivő férfira fogott pisztolyát. így aztán kénytelenek voltak ezen a szerencsétlen, gyötrelmesen lassú módon, guggolva odarángatni. Jackről patakokban csörgött a víz, és nem csak a fejét érő és a fehér fedélzetről vakítóan visszaverődő, forró egyenlítői napsütés miatt: fájdalmasan tudatában volt minden egyes fegyveres matróz hollétének, akárha a ruhájába csimpaszkodó skorpiók lennének. Igyekezett kizárólag a feladatára összpontosítani, ahogy az idomtalan csomagot az orrfelépítményhez cibálta, és nem gondolni arra, mi is történik majd a lőportár felrobbanásakor, vagy amikor a tengerészek rájönnek, mi folyik itt, és tüzet nyitnak rájuk, vagy ha a pokróc másik végében lévő, vértelen ajkú tisztnek eszébe jut, ha elszabadul a pokol, ő épp a kereszttűz kellős közepén lesz majd. Mialatt aprókat lépdelve dülöngéltek-csoszogtak előre, és tátott szájjal zihálva elhagyták a hajó derekánál található lejárat ajtaját is, a tiszt egy pillanatig sem vette le tekintetét Sanda szőnyeg alatt rejlő jobb kezéről; Jack tisztában volt vele, ha az izzadtságtól csúszós markából kicsusszan az egyre görcsösebben tartott pisztoly, a hullaszállításnak azonnal vége szakad, ahogy a másik a hajót riadóztatva eliszkol onnan. Az orrfelépítményen tartózkodó fegyvertelen foglyok őket figyelték. Tudomásuk volt már arról, Philip Davies holttestét 113
LIG EGY PERCCEL
TIM POWERS
viszik oda hozzájuk, és keserű elégtételt jelentett, hogy Jacknek kellett elvégezni ezt a feladatot. - Gyere csak közelebb egy kicsit, Sanda, te bózi raszklat! - kiáltotta egyikük. - Nem baj, ha lemaradok az akasztásomról, ha kitekerhetem a nyakadat. - így hálálod meg Daviesnek, hogy életben hagyott? vetette oda egy másik. - Üldöznek majd a zombik, ne félj! Néhány matróz, elsősorban a fiatalabbak, kuncogva hallgatták ezt a babonaságot. Egy hosszú, csoszogással töltött perccel később, épp amikor meg-megakadva elhagyták az elülső kabinlejáró ajtaját, Sanda észrevette, a kelletlenül társának szegődött férfi végre ráébredt, mi is következhet be hamarosan. - Én nem tétovázom - fújtatta, ám a tiszt már le is dobta a kapitány lábát, és rohant vissza arra, ahonnan jöttek. - Vigyázat! - süvöltötte. - Davies odalenn van, és fel akarja robbantani a lőport! Jack már-már megkönnyebbülten sóhajtott: végre véget ért ez a néma, nyugtalan feszültség. Gyorsan, de azért óvatosan lekuporodott, széttárta a pokrócot, és kigördítette Wilson testét - míg a hulla nagy puffanással a fedélzetre ért, visszarúgta a fegyvereket a szövetbe, felnyalábolta, mint valami zsákot... aztán lélegzetvételnyi időre megtorpant, hogy szétnézzen. A körülötte lévő tengerészek közül csak egy fogta fel, mi is történik, és épp ráirányította pisztolyát. Sanda célzás nélkül lőtt... Nem talált, de sikerült megzavarnia vele a másikat annyira, hogy a lövedék csak a mögötte lévő korlátot forgácsolta szét, ő pedig a batyut a feje felett lengetve egyenesen az orrbástya felé iramodott. Két gyors kalapácsütés volt az előző helye mögötti válaszfalat átütő pisztolygolyók zaja. Egyik lába a lépcsőfokon, és már fenn is volt az orrfelépítményen, s nagy lendülettel rántotta elő a párbajpisztolyos dobozt. - A Jennyre! - prüszkölte, ahogy kikapta a bársonyborítású tokból a két lőfegyvert, és visszafordult a középfedélzet irányába. Nem maradt ideje eldönteni, kire tüzeljen - térdre rogyott, ahogy az egész hajó egy durva rándulás kíséretében ISMERETLEN VIZEKEN
114
előrelendült, és egészen az árbocai hegyéig megrázkódott a basso profundo mennydörgő zajtól. A teljes tatrész felfoghatatlan módon kifelé és felfelé lendült, por, füst és szerteszét repülő szilánkok égbe törő felhőjévé változott. A váratlanul támadt gomolygó tömeg több tucat yardnyi árnyat vetett jobbra és balra is a fortyogó tengerre; himlőhelyek csúfították a vizet a csobbanva lehulló darabok nyomán, és a dörgés hosszan hömpölygött végig a hullámokon. Aztán megindultak az árbocok: először csak a kötelek pattantak el pisztolydurrogásra emlékeztető hanggal, bár a robbanás elülni nem akaró dörejétől éppen csak hallani lehetett ezt, majd következett a nehéz és hatalmas testek süvítése a füstös levegőben, végén a pendülve engedő biztonsági hálókkal és a csontrepesztő reccsenésekkel, ahogy a gerendák megérkeztek a fedélzetre. Sanda alatt többé nem volt már vízszintes a talaj: a fedélzet megdőlt a tat irányába, és ahogy felfigyelt erre, érzékelte azt is, hogy folyamatosan emelkedik az orr felé. Négykézláb megfordult, elhajította a két pisztolyt, és felkúszott a lejtős orrfedélzeten a bal oldali korlátig, hogy megkapaszkodjon az egyik támoszlopban. A far irányába, vagyis lefelé pillantott. A hajó hátsó része feltehetően víz alatt volt, azonban a tépett, összegyűrődött vitorlák és a mögöttük gomolygó sűrű füst miatt lehetetlenség volt megbizonyosodni erről. Míg nem figyelt, Wilson kapitány holtteste elgurult valamerre, viszont azt látta, ahogy az egyik párbajpisztoly cigánykereket hányva az enyészeté lesz. Körülötte mindenütt sziszegve távozott a levegő a hajótestből, és közben továbbra is fa- meg fémdarabok záporoztak a fekete égből. Valaki a karját rázogatta. Felpillantott, és kiderült, Davies az: flottaegyenruhából származó kabátja cafatokra szakadt, és a korláton lovagolva ordított valamit neki. Jack nem értette, de az világos volt, hogy azt akarja, jöjjön utána, így aztán ő is felkapaszkodott a korlátra. Odalenn a háborgó vízen ringatózott a Jenny, amelyet már csak egyetlen kötél kapcsolt össze a sérült hadihajóval - az egyik kalóz a szeme láttára vágta át a kezében lóbált szablyával, majd a magasba emelkedett orrból belevetette magát a harminclábnyira alattuk hullámzó tengerbe. 115
TIM POWERS
- Gyerünk! - ordította Davies, és nagyot csapott Sanda hátára, aztán elrugaszkodott.
$ A Jennyn töltött első néhány perc felért egy rémálommal: tucatnyi ember küzdött, majd minden második sebesülten, hogy felvonják a vitorlákat, és kétségbeesett kísérletet tegyenek, hátha sikerül lendületet venni és ellavírozni onnan, még mielőtt a hadihajó elsüllyed; akkora örvényt kelt majd, amellyel még a Jennynél nagyobb vitorlásokat is magával rántaná. A sorhajó már a közepéig elsüllyedt, és roppant méretű, csöpögő-csurgó orra egészen kiemelkedett a vízből, két, matrózokkal zsúfolt csónakja pedig már harminc yardot megtett dél felé, amikor a szlup fővitorlája végre abbahagyta a lúvolást, és tompa puffanás kíséretében kifeszült. Néhány pillanat, és a Jenny siklani kezdett a vízen, Davies pedig parancsot adott, hogy lehet utánaengedni a kormánylapátnak. Egyre gyorsulva haladtak délkeleti irányba, és már jó százyardnyira voltak a hadihajótól, amikor a robbanástól bűzlő levegő kipréselődött a hajótestből, ahogy füstöt köpve magából eltűnt; fortyogó, habzó fehér tajték maradt csupán a nyomában. - Tartsátok egyenesen, úgy, ahogy most van... amíg mi névsorolvasást tartunk - szólt a tatnak dőlő Davies. Napbarnította bőre ellenére is igen sápadtnak látszott, és úgy tűnt, arra sincs elég ereje, hogy eltolja magát a korláttól. Borza a kötélfogó szarvhoz erősítette az orrvitorlát, aztán a hajónak dőlve igyekezett kifújni magát. - Hogy... az ördögbe... keveredtünk ki ebből? Davies erőtlenül felnevetett, és a tatkorlátnál kuporgó Sanda irányába intett - Jack erősen borzongott, nem is annyira átázott ruhái, hanem az események keltette sokk miatt. - Ez a mi Sanda gyerekünk a kapitány bizalmába férkőzött az „engem kényszerítettek” című magánszámával... aztán az első adandó alkalommal lepuffantotta. ISMERETLEN VIZEKEN
116
A bejelentést követő döbbent csendben Jack elfordult, és a távoli, kékeszöld hullámokon a Jenny ringásának csúcspontjain fel-felbukkanó, kavargó limlomot nézte. Borza teljesen megfeledkezett kimerültségéről: a holttesteken és az összegabalyodott kötélzeten keresztül átmászott a tatba. - Tényleg? - kérdezte ámulattól rekedt hangon. - Az egész „nem vagyok közéjük való” szöveg csak színészkedés volt? Sanda felsóhajtott, és amikor vállat vont, érezte, hogy izmait ismét görcsbe rántja a feszültség. „Ez az életem - gondolta. - Az mentőcsónakban ülők tudják, ki vagyok. Ennél jobban nem kötelezhettem el magamat.” Megfordult, rávigyorgott Borzára. - Úgy van. Annyira hihetően kellett előadnom, hogy még titeket is rászedjelek vele, máskülönben nem lett volna természetes a viselkedésetek. A kalóz elképedten ingatta a fejét. - De hát az nem lehet, hogy megjátszottad magadat... Ott voltam közvetlenül melletted... - Mondtam már, hogy éveken át színházban dolgoztam, nem? - kérdezte tettetett könnyedséggel Sanda. - A lényeg, hogy láttátok, Daviest megkötözve hozták a fedélzetre, ugye? Szerintetek ki volt, aki kiszabadította? A kapitány? És ki volt az, aki kardokat adott nektek? - A fenébe - dünnyögte fejcsóválás közepette Borza. - Tényleg jó vagy. Davies hunyorogva nézte Sandát, majd halkan felnevetett. - Úgy van. Jó színész vagy, Jack. - Pislantott párat, és kissé megtántorodott. Egyértelműen sápadtabb volt, mint eddig, ahogy hevesen megrázta a fejét. - Hodge öreg bocora túlélte? Némi keresés után rábukkantak a fedélzet széléről a fedélközbe csüngő, kizsigerelt holttestre. - Nem, Phil - mondta valaki elszoruló torokkal, rekedten. - Hát akkor kutassátok fel, hová rejtette az erőt adó falatkáit, és hozzátok fel nekem az orrba! - Sandához fórdúlt és jóval halkabban folytatta: - Szárított máj, véres hurka és mazsola. Komoly varázslatok után mindig ilyen szemetet falnak, márpedig ma nagyon veszedelmes mágiát 117
TIM POWERS
alkalmaztam. Azok a tűzszellemek ugrásra készen álltak, és nagyon éhesek voltak. - Azt láttam. Miért épp máj, hurka meg mazsola? - Nem tudom. Azt állítják, ettől marad vörös az ínyük, pedig az összes vén bocornak kifehéredik. - Vett egy mély levegőt, és hátba verte Jacket. - Elöl van némi rum... Nekem kellene belőle, hogy felébresszem Kartfúr mestert, lásson neki ügyködni a vállsebemen, és lefogadom, hogy egy-két korty lecsúszik a te torkodon is. - Nem - tiltakozott hevesen Sanda. - Hodge megvan? - kérdezte az egyik mellette álló embertől Davies. - Nem, Phil. Amikor átmásztunk a korláton, bekapott egyet a hasába; igaz, leugrott, de soha többé nem bukkant fel. - Hát jó, akkor átveszem. Irány délnyugat! - Megszólította elcsüggedt legénységét. - Aki olyan súlyosan megsebesült, hogy nem tud keményen dolgozni, az lásson neki vitorlát javítani és összesodorni a köteleket! Éjjel-nappal megyünk majd, és sok munkánk lesz, ha időben oda akarunk érni a floridai találkozóra. - A rohadt életbe, Phil! - panaszkodott egy aszott, vén fickó. - Teljesen szétkaptak minket. Senki nem hibáztatna azért, ha egyszerűen visszamennénk New Providence-re. Davies ragadozóvigyort villantott rá. - Ugyan mikor aggódott akármelyikünk is amiatt, hogy miért hibáztat bennünket bárki is? Az én hajóm a Carmichael, és vissza akarom kapni. Ráadásul úgy vélem, nemsokára Ed Thatch lesz Nyugat-India királya, márpedig mire eloszlik a füst, szeretnék magas poszton ülni. Kár, hogy akadnak köztetek, akik annyira öregek, hogy emlékezhetnek még a nyugalmas boucanier-életre, merthogy azoknak az időknek egyszer s mindenkorra vége: a nyár elmúlt, eljött a birodalmak ideje, s néhány év múlva feltehetően nem lesz olyan hely a karibi térségben, ahol lehetséges lenne egyszerűen csak üldögélni a napon és sütögetni a zabrált spanyol jószágot a halfüstölők tüzén. Ez egy új világ, az biztos: egy olyan világ, ahol bátraké a szerencse, márpedig mi tudjuk, hogyan lehet akképp élni benne, hogy közben ne kelljen úgy tennünk, mintha ez Anglia, Francia-ország vagy ISMERETLEN VIZEKEN
118
Spanyolország tartománya lenne. Nem tarthat vissza minket más, csak a lustaság. - Hát, Phil, én legjobban a lustálkodáshoz értek. - A férfi kissé zavarba jött a beszédtől. Davies egy legyintéssel elintézte. - Akkor engedelmeskedj a parancsoknak: ha velem maradsz, annyit ehetsz és ihatsz, amennyi beléd fér, vagy halj meg, és többé nem kell törődnöd semmivel. Magával rángatta Sandát a bólogató orrba, s amikor odaértek, beletúrt az egyik vászonkupacba, majd örömteli kiáltással előhúzott belőle egy palackot. Fogával kihúzta a dugót, és átadta az üveget Jacknek. Sanda nagyokat kortyolt a napmeleg alkoholból - olyan volt, mintha legalább annyi lenne belőle a pára, mint a folyadék, és ahogy visszaadta a palackot és belélegezte a levegőt, úgy érezte, ez volt az utolsó nyelet. - Most pedig mondd el, pontosan miért lőtted le Wilsont! vonta kérdőre Davies, miután maga is alaposan meghúzta a rumot. Sanda széttárta a karját. - Megölt volna. Ahogy a kadét mondta, az közönséges gyilkosság. A kalózvezér fürkésző tekintettel nézett rá. - Tényleg? Pusztán ennyi volt az oka? Jack bólintott. - Igen. Isten engem úgy segéljen! - És amikor megkaptad az új ruhádat, és azt mondtad, kényszerítettek, és nem vagy valódi kalóz... az őszinte volt? Sanda kilátástalanságában felsóhajtott. - Igen. Davies hitetlenkedve ingatta a fejét, és kortyolt még egyet a rumból. - Ööö - kezdte Jack -, ki az a... Barna Péter? - Tessék? - Kaphatnék még belőle? Kösz. - Megdöntötte az üveget, aztán visszaadta. - Ficcses Bandi? - kezdte kissé szédelegve. Tudod, az, aki mondott valamit Wilson kapitányról; és az igaz volt? - Jaj! - nevetett fel Davies. - Panda Beecher! Egy fűszernagykereskedő volt, illetve hát valószínűleg még most is az. 119
TIM POWERS
Mindig a flotta kapitányaival vitette az áruit, a sorhajók rakterében. Törvénytelen, de rengeteg kereskedő csinálja: megfizetik a kapitányt annyira, hogy megélje neki, és még így sokkal jobban jönnek ki, mintha egy fuvarossal szállíttatnák a maga biztosítási felárával, vagy kipengetnék a tizenkét és fél százalékos részesedést az áru díjából a kalózok távoltartását szolgáló, hivatalos flottakíséretért. Huszonnégy éven át szolgáltam a flottában, és ismertem nem egy kapitányt, aki úgy keresett egy kis mellékest, hogy Pandával meg a hozzá hasonlókkal boltolt, pedig ha elkapják, az hadbíróságot jelent. A csónakban lévőktől tudtam meg a kapitány nevét, így aztán úgy tettem, mintha emlékeznék rá. Nem tűnt túlzottan elképzelhetetlennek azt remélni, Wilsonnak is voltak ilyen ügyletei, és azt hiszi majd, hogy én tudok róluk. Meg ott van az is, hogy még a kilencvenes években Pandának volt néhány kuplerája, ahová kifejezetten a királyi haditengerészet tagjai jártak, és úgy hallottam, hogy... a karibi szolgálat megpróbáltatásai néhány ifjú tisztet furcsa szokásokba hajszoltak; tudod, fiúk, korbácsok meg különböző keleti változatok... és fennállt az eshetősége annak, hogy Wilson is ilyen tiszt volt. Jack értőn bólintott. - Te pedig úgy fogalmaztad meg a kérdést, hogy ezek közül bármelyikre vonatkozhatott. - Pontosan. Az egyik horgot be is nyelte, az biztos. Soha nem derül ki, melyiket. Borza csoszogva felkapaszkodott, átadott Daviesnek egy bűzlő zsákot, aztán kezét a korlátba törölve elsietett a tat irányába. A kalózvezér kivett egy véres hurkát, és kényszeredetten beleharapott. - Tudod - folytatta teli szájjal -, az után a rohadt utrechti egyezmény után a megbízásos kalózok munka nélkül maradtak, ráadásul ellehetetlenítette a matrózkodást mint törvényes megélhetést, én pedig felcsaptam tengeri rablónak. De megfogadtam, hogy soha nem bokázok majd a bitófán. Túlságosan sok akasztást láttam már az évek során. Úgyhogy - az üvegért nyúlt, és nyelt némi rumot - boldog voltam, hogy legalább ez a Panda Beecher-es kérdés az eszembe jutott... valahogy úgy, ahogy a kopár koISMERETLEN VIZEKEN
120
rallszirten partra tett ember örül, amiért hagytak neki egy pisztolyt. Sanda a homlokát ráncolva igyekezett megérteni a bonyolult helyzetet - aztán, ahogy felfogta, felemelkedett a szemöldöke. - Ez öngyilkosság akart lenni! - kiáltott fel, mivel már túlságosan becsípett ahhoz, hogy tapintatos maradjon. - Te azt akartad, hogy öljön meg, azért mondtad ezt! - Fogalmazzunk inkább úgy, hogy jobban örültem volna neki. Inkább ez, mint a tárgyalás és aztán az akasztófa. Igen. Újra a fejét ingatta: még mindig nem tért napirendre Sanda tette felett. - Csak azért, mert az gyilkosság lett volna? Jack a hajó legénysége felé intett. - Bármelyikük megtette volna. - Amikor a másik serpenyőben a garantált biztonság van? nevetett Davies. - Ugyan már! Egy se. Emlékszel Lótra? - Hogyan? - Lót... az, akinek a felesége sóból volt. - Ja, hogy ő. - Sanda biccentett. - Persze. - Emlékszel, mi történt, amikor Jahve felkereste a házát? Jack úgy összpontosított, hogy egészen összeszaladt a szemöldöke. - Nem. - Szóval, Jahve azt mondta neki, eltapossa a várost, mert mindenki egy mocsokláda. Mire Lót azt feleli: „Várj csak! Ha találok tíz rendes fickót, békén hagyod a várost?” Jahve kicsit mérgelődik meg morgolódik, de végül azt mondja, hogy a fenébe is, ha van itt tíz rendes ember, akkor nem rúgja szét a helyet. Erre Lót, akinek helyén volt az esze, alkudozni kezd: „Na és mi a helyzet, ha van három?” Jahve felkel és járkál egy darabig, ahogy meghányja-veti magában a kérdést, aztán beleegyezik: „Na jó, elég nekem három is.” Akkor Lót azt mondja: „És egy?” Jahve tiszta ideg, mert már úgy nekikészült, hogy romba dönti a várost, de végül ráhagyja: „Rendben, egy rendes ember is elég.” Végül persze Lót nem talált még egyet sem, úgyhogy Jahve felgyújtotta az egészet. - Davies a többiek felé intett, és mozdulatával sikerült bevonnia a körbe a Carmichaelt, New Providence szigetét, talán az egész Karib-tengert is. 121
TIM POWERS
- Soha ne kövesd el azt a hibát, Jack, hogy azt hiszed, Lót ezek között sikerrel járna!
ISMERETLEN VIZEKEN
122
Második Könyv Elvágva a honi parttól, Elárulva új ég alatt, Hol a nagyok jártak egykor És messzi jár, ki balgatag Pohárra fel! Korsó lendül Kincsünk nem maradt egyéb: Ki holt, arra pohár csendül A halottra igyunk még!* Bartholomew Dowling
$ * The Revel (Kleinheincz Csilla fordítása)
123
TIM POWERS
KILENCEDIK FEJEZET
E
a tenger felől érkező esti szellő - egyszerre, egy irányba taszigálta a parttól távolabb lehorgonyzott három hajót, és a fövenyen égő tüzek szikrákat szórtak a lenyugvó naptól minél messzebbre, Florida fekete ciprusos lápjainak irányába. Beth Hurwood a kunyhóban üldögélt, amelyet a kalózok az egyik part menti homokdűnére emeltek, onnan figyelte az eget és a vizet: tüdejét teleszívta a hűs tengeri levegővel, és azért fohászkodott, tartson ki pirkadatig a fuvallat. Semmi kedve nem volt egy harmadik éjszakát is abban a fojtogató „szúnyogok elleni menedék”-ben, egy vászon oldalfalú dobozban tölteni, amelynek építésére apja késztette a tengeri rablókat, és épp csak akkora volt, hogy fektében elfért benne. Soha nem hitte volna, hogy egyszer jó szívvel gondol még vissza a skóciai zárdában eltöltött két és fél évre, de most már siratta a napot, amikor apja kivette onnan. A csuklyásköpönyeges, sápadt nővérek gyakorlatilag egy szót sem szóltak, a szobák csupasz, vén kőfalakból álltak, nem kapott mást enni, csak valami olajos, szürkés kását, benne satnya zöldségekkel, és nem volt a zárdában egyetlen könyv, de még egy Biblia sem. Tulajdonképpen soha nem derült ki számára, miféle rendhez tartozott a hely, sem az, milyen hitet követtek a nővérek - nem voltak képek, szobrok vagy feszületek, úgyhogy mindannak alapján, amit tudott róluk, akár még muzulmánok is lehettek volna... De legalább békén hagyták, és bátran járhatott-kelhetett a kertben, etethette a madarakat, vagy állhatott a fal tetején lévő gyilokjárón, és figyelhette a harasztoson túli utat, hátha megpillant rajta egy idegent. Hébe-hóba látott is valakit: kordét hajtó parasztot, vadászt kutyákkal, ám hiába integetett nekik, kivétel nélkül mindig ISMERETLEN VIZEKEN 124 RŐS VOLT
tovasiettek, mintha tartottak volna a helytől. Mégis közelebb érezte magát azokhoz a távoli, elfelé igyekvő alakokhoz, mint a sokkal mélységesebben idegen nővérekhez. Elvégre az ő életében nem akadt senki, aki közel állt volna hozzá. Édesanyja Beth tizenhárom éves korában hunyt el: apja ekkor lett ismeretlen és távoli a számára. Feladta oxfordi állását, rokonokra bízta lányát, aztán távozott; „önálló kutatásba kezdett”, ahogy mondta egyszer. Tizenöt éves volt, amikor édesapja találkozott Leó Frienddel. Közeledő csizmás léptek surrogtak a homokban, mire lepillantott, és megkönnyebbülten látta, hogy legalább nem Friend érkezik. A nap utóképe még ott izzott a szemében, és heves pislogása közepette egészen addig nem ismerte fel, ki az, amíg a férfi fel nem kapaszkodott a lépcsőn, és fejét lehajtva be nem lépett az alacsony nádtető alá; ekkor viszont kis híján elmosolyodott, mivel a jó öreg Stede Bonnett volt az. Tegnap érkezett Bosszú nevű hajóján, s bár kalózkapitány volt, aki állítólag Feketeszakáll társa, úgy tűnt, jó neveltetésben részesült, és hiányzott belőle a Philip Davieshez hasonlók gúnyolódó, kaján kedélye, ahogy az édesapja jeges, megszállott kegyetlensége is. Beth nem is értette, mi vezethette a kalózok közé. - Elnézést - dünnyögte a férfi, és még a kalapját is megemelte előtte. - Nem vettem észre... - Semmi gond, Mr. Bonnett. - Beth a pádul szolgáló fatörzs felé intett. - Foglaljon helyet! - Köszönöm - mondta a férfi, és letelepedett. Hosszú nyakú madár szállt fel erős szárnycsapásokkal a mocsárból, rikoltására összerezzent. Gyanakodva bámult az állat után. - Nem tűnik... túlzottan boldognak, Mr. Bonnett kezdeményezett beszélgetést Beth. A férfi erre ránézett, mintha csak most venné tudomásul, hogy itt van. Megnyalta az ajkát, tétován elmosolyodott, ám a következő pillanatban visszatért arcára az aggodalmas kifejezés, és pillantása tovarebbent. - Boldognak? Hmm... Azután, ami Charles Townban történt, senki sem érti... Mielőtt Thatch váltságdíjat kért, azt hitték, el akarjuk foglalni a várost... Távcsővel néztem... Asszonyok és gyerekek rohangáltak zokogva fel-alá az utcákon... Istenem!... És miért? Egy ládányi fekete, orvosi 125
TIM POWERS
dohányért, meg azért, hogy megnézhesse az Ocracoke Inletet. Én pedig azon kapom magamat, hogy olyasmiket mondok és teszek... Már az álmaim sem az enyémek... A szellő iránya kissé megváltozott, Beth hosszú haját az arcába vetette, egyúttal megcsapta orrát Bonnett leheletének alkoholszaga. Eszébe jutott valami, azonban mivel tartott attól, hogy csalatkozik majd, elfojtotta a szívében támadt reményt. Ajkába harapott; óvatosnak kell lennie... - Honnan jött? - kérdezte. A férfi sokáig nem válaszolt, és Beth azt hitte, talán nem hallotta a kérdését, esetleg nem kíván válaszolni rá. „Muszáj elszabadulnom innen - gondolta. - Hinnem kell, hogy Friendtől és az apámtól távol, egy közönséges helyen az elmém épsége nem tűnik majd ennyire törékenynek, nem érzem ekkora veszélyben.” - Barbadosról - felelte Bonnett halkan. - Nekem... volt... egy cukornádültetvényem. - Értem. Nem hozott elegendő bevételt? - Remekül megvoltam - recsegte. - Nyugalmazott őrnagy vagyok, a seregben szolgáltam, voltak rabszolgáim és istállóim, virágzott az ültetvény... Igazi úriember voltam. Beth ráharapott a nyelvére, nehogy megkérdezze, ha mindez igaz, miért csapott fel kalóznak. Inkább azt tudakolta: - Szeretne visszamenni? A férfi ismét rápillantott. - Persze. De nem lehet. Felakasztanának. - Ott van a király kegyelme. - Én... - Szájába dugta egyik ujját, és a körmét rágta. - Thatch nem hagyná. Beth szíve majd kiugrott a helyéből. - Maga meg én elszökhetnénk ma éjjel. Mindenki azzal az akármivel foglalkozik, amit a folyón kell csinálniuk. - A jobb keze felé húzódó partszakaszra nézve nem is értette, miért hívják ezt a hatalmas lápot folyónak. Bonnett idegesen elmosolyodott, ismét megnyalta az ajkát, mire a nő újfent megérezte a konyak szagát. - Maga meg én - kezdte, és felemelte tömzsi ujjait. - Úgy van. - Beth hátrált egy lépést. - Elmenekülhetünk. Ma este. Amikor a hunsi kanzo a folyón van. ISMERETLEN VIZEKEN
126
Amint Feketeszakáll szóba került, Bonnett magához tért: a homlokát ráncolta, és tovább rágta a körmét. Mivel nem akarta, hogy a férfi lássa, mennyire elkeseredett és mennyire reménykedik, inkább elfordította a tekintetét, vissza a mocsár irányába. „Talán azért hívják folyónak, mert olyan kevés választja el attól, hogy az legyen” - gondolta. Az összes csapadék nyugat felé tart ezen a vidéken, igaz, van, ahol annyira lassan, amilyen lassan a konyak járja át a gyümölcstortát... Az alkonyatkor leszálló vékony köd mindenképpen ezt az útvonalat követi, és aki a szabad levegőn van, annak legalább annyira nyirkos lesz tőle a ruhája, mintha legalábbis úszott volna. Beth lehunyta a szemét. A mocsarat folyónak nevezni nagyon is jellegzetes módja volt annak, ahogy ez a rettentő Újvilág működött: nyers, kialakulatlan volt még minden itt, a földkerekség nyugati peremén, csupán távolról hasonlított a megállapodott és megszilárdult keleti féltekéhez. Bonnett fészkelődön a fatörzsön, mire sarkon perdült, hogy lássa, mit művel. Agyán átvillant a gondolat, a vidék megformáltságának hiánya talán nagyon is jelentős szerepet játszott abban, hogy az apja idejött, és abban is, hogy magával hozta Betht. A férfi előrehajolt, az alkonyati félhomályban jól kivehetők voltak hízott, vén arcán a tétova eltökéltség ráncai. - Megteszem - mondta szinte már suttogva. - Azt hiszem, meg kell tennem. Félek, ha ma este felhajózok a folyón, az a halálomat jelenti... Bár a testem persze járni-kelni, beszélni fog még, és végrehajtja Thatch utasításait. ~ Elég ember van most a hajóján, hogy kifussanak? - kérdezte Beth, és olyan gyorsan pattant fel, hogy beleremegett a facölöpökön álló kunyhó. Bonnett hunyorogva nézett rá. - A Bosszún? Azzal nem mehetünk. Mit gondol, senki nem hallja, nem látja meg, ahogy felhúzzuk a horgonyt, vitorlát bontunk és elindulunk? Inkább szerzünk egy csónakot, és beleteszünk mindent, ami csak a kezünk ügyébe akad: rögtönzünk belőle vitorlát meg árbocot, majd bebugyolált evezőkkel elindulunk a part mentén lefelé, aztán szerencsét próbálunk a nyílt vízen. Isten sokkal irgalmasabb, mint Thatch. - Egyszerre felszisszent, és megragadta a lány 127
TIM POWERS
csuklóját. - Jézusom! Váljunk egy pillanatot! Ez valami csapda? Thatch küldött, hogy... próbára tegyél? Meg is feledkeztem róla, hogy az apád a társa... - Nem - közölte feszülten Beth. - Ez nem csapda. Valahogy itt kell hagynom ezt a helyet. Most pedig gyerünk, kerítsünk egy csónakot! Bonnett elengedte a csuklóját, bár nem úgy festett, mint akit sikerült meggyőznie. - Na de... úgy hallottam, közel egy hónapot töltött velük. Miért várt idáig a szökéssel? Biztos vagyok benne, hogy New Providence-en sokkal egyszerűbb lett volna. - Soha nem lett volna egyszerű - sóhajtott a nő. - Azonban ... - Újabb madár repült el a fejük felett, mire mindketten összerezzentek. Beth erőtlenül felnevetett. - Először is, amíg ideértünk, azt hiszem, édesapám nem akart ténylegesen ártani nekem, viszont most... Hát, nem bánt, de... Tegnapelőtt, a partraszállásnál megvágtam magamat, apám meg egészen odavolt, hogy elfertőződik a seb és belázasodom. Azt mondta Leo Friendnek, hogy a védelmező karibi varázslatok undorodva ejtette ki ezeket a szavakat - lanyhán működnek erre, és ügyelniük kell rám, nehogy megbetegedjek. Csakhogy olyan... személytelen módon aggódott; nem a veszélyben lévő lányát féltő apa beszélt belőle, sokkal inkább olyan volt, nem is tudom, mint egy hajóskapitány, aki nyugtalan a hajó tengerbírása miatt, amire az életét bízza. Bonnett nem figyelt rá; megtapogatta parókájának fürtjeit, lenyalta a bajszát, majd felállt, odasétált a lányhoz - a kunyhó veszélyesen kilendült és közelebb hajolt hozzá. Arca mulatságos módon reszketeg, ám sokat sejtető mosolyra húzódott. - Ez volt az egyik ok. - Hangja vibrált az érzelmektől. - Van másik is? Beth ránézett, és szomorúan mosolygott. - Igen. Butaság, mégis így vélem. Egészen keddig nem jöttem rá, amikor is a flotta végzett vele: ott volt a Jenny fedélzetén, és Friend szerint azt az oldalsortüzet senki nem élhette túl... De azt hiszem, valójában nem is akartam elmenni nélküle... Persze, maga soha nem találkozott vele. Ő is a Carmichael utasa volt. ISMERETLEN VIZEKEN
128
Bonnett elhúzta a száját és hátralépett; hagyta újra előtüremkedni a pocakját. - Nem kellene elvinnem magát, ugye tudja? - csattant fel. Beth meglepetésében csak pislogni tudott, ahogy felé fordult. - Hogyan? De még mennyire, hogy igen! Ha nem teszi, akkor ugyan mi akadályozna meg abban, hogy riadóztassam a többi kalózt? - Erről eszébe jutott, hogy jó modora ellenére azért egy bűnözővel áll szemben, és sietve hozzátette: - Az biztos, hogy az ügye jobban fest majd a hatóság előtt, ha azon kívül, hogy megbánta a vétkeit, még meg is mentett valakit Feketeszakáll foglyai közül. - Tény, hogy ebben van igazság - morogta kelletlenül Bonnett. - Na jó, akkor figyeljen! Most azonnal elindulunk a part felé, oda, ahol a Bosszú csónakjai állnak a fövenyen, de más-más útvonalon... Ott lát majd engem mellettük. Gyorsan beszáll, lehúzódik a csónak aljába, hogy ne vehesse észre senki. Van ott régi vászon, bújjon el az alá! Nemsokára itt van a dagály, úgyhogy valószínűleg nem lesz nehéz beleügyeskednem a sajkát a vízbe. Utána kievezek a Bosszúig, berámolok annyi holmit, amennyit csak bírok anélkül, hogy felkelteném az alattomos legénység gyanakvását, aztán a part mentén irány dél. Tud csillagok alapján tájékozódni? - Nem - így Beth. - Miért, maga igen? - De még mennyire - vágta rá azonnal a férfi. - Csak amiatt kérdem, amikor, ööö, alszom. A lényeg, hogy ha délnek tartunk, nemsokára a kereskedelmi útvonalakra érünk. Aztán - folytatta a létrára lépve ha elég messzire jutok tőle, mielőtt még rájön, hogy elszöktem, talán nem lesz képes visszahívni. Ezzel nem nyugtatta meg Betht, a lány mégis követte a létrán lefelé, és indult is. Egyre távolodott Bonnett-töl. Azt remélte, sikerül kikerülnie a három tüzet, és eljutnia a partra úgy, hogy az örökké éber Leó Friend ne neszelje meg.
$ Petyhüdt arcát már-már megnemesítették az őszinte szomorúság vonásai, miközben lassan, elmélázva cammogott 129
TIM POWERS
lefelé a homokos lejtőn a tüzek irányába: csizmái lomha tücskökéhez fogható hangot adtak ki magukból, ahogy a bőrsarkakat végighorzsolták a fűrészes élű fűszálak. Ez a beszélgetés a szökésről Hurwood lányával, és aztán az, hogy ostoba módon még úrrá lett rajta az izgalom abban a hiú reményben, a nő majd hasonlóképpen válaszol! Mindez túlságosan is fájdalmas élességgel idézte fel benne a három hónappal ezelőtt elveszített életét. De persze, még ha sikerülne is elmenekülnie Feketeszakáll elől, s később elérnie, hogy megkapja a kegyelmet, semmiképpen sem térhetne vissza Barbadosra, a feleségéhez. A gondolat némi vigaszt nyújtott a számára. Egy másik országban, más néven talán újrakezdhetne mindent: elvégre alig ötvennyolc éves - ha eléggé odafigyel magára, egy jó évtized még, mire fel kell vennie az utolsó kenetet. Számos fiatal nővel lehet még dolga addig, rájuk összpontosíthatná a figyelmét. Arcát öröm gyűrte ráncba egy pillanatra, keze képzeletbeli alakon simított végig, és ismét ott érezte magában régi magabiztosságát, az egykori bizonyosságot... A nő, akit négy évvel ezelőtt feleségül vett, megfosztotta tőle, meghunyászkodott kis senkivé tette a korábban hajlíthatatlan katonatisztet, és egészen addig nem is állt helyre egykori énje, amíg nem találkozott Ramóna lányaival... Aztán persze eszébe jutott, hogyan hagyta ott a legutolsót, és azonnal visszazuhant az utóbbi három hónap borzalmába. Ráncos, öreg keze bénán hullott teste mellé. Feketeszakáll hajója, az Anna Királynő Bosszúja mozdulatlanul horgonyzott odakinn, a tenger rőten csillámló felszínén, tattal előre: körvonala akár valami leviatán függőlegesen álló, megfeketedett csontváza. Azonnal elkapta róla tekintetét; nem volt benne biztos, Feketeszakáll nem képes-e pillantása irányán visszafelé haladva olvasni a gondolataiban. „Ennek a szökésnek mindenképpen sikerülnie kell gondolta, ahogy lába az egyre iszaposabb lejtőn cuppogott. - Istennek legyen hála, hogy a király teljes amnesztiát hirdetett! Hiába igaz, hogy egyáltalán nem vagyok hibás, egyetlen bíróság sem hinne nekem. Miféle bíró érthetné meg azt, ahogy egy hunsi kanzo felhasználhatja az ember vérét és ISMERETLEN VIZEKEN
130
kicsavarhatja elméjét a testéből? Én biztosan nem szereltem fel a Bosszút... Még abban sem vagyok biztos, hogy én öltem meg az utolsó lányt Ramónánál, bár beismerem, az én kezem sújtott le a széklábbal... újra meg újra meg újra, hogy hiába nem emlékeztem rá, napokig sajgott még a vállam utána. S ha csakugyan én is tettem, elkábítottak... Na és ugyan ki volt az, aki épp azt a lányt választotta, azokkal a vonásokkal, és ki mondta neki, használja azokat a szavakat és azt a hangszínt?” Rettentő gondolat ütött szöget a fejébe; meg is állt, és kis híján hasra esve csúszott legalább egy yardot. Miért kellene azt feltételezni, amit ő, miszerint Feketeszakáll Ramónánál figyelt fel rá, és csupán akkor döntötte el, hogy hasznát venné egy pénzes, katonaviselt embernek? Mi van akkor - és bármekkora bajban volt éppen, Bonnett arca égett a szégyentől... Tehát, mi van akkor, ha Feketeszakáll már korábban kinézte magának, és megszervezte az egész látszólagos véletlent? Mi van akkor, ha az első lány csak úgy tett, mint aki kificamította a bokáját, és valójában épp azért esett rá a választás, mert ő volt a legvékonyabb, így aztán könnyedén felemelhette és elvihette az ágyáig? A későbbi látogatásai során sem ő, sem a többi lány nem fogadott el fizetséget: azt állították, újonnan támadt férfiassága bőségesen ellentételez mindent, sőt, a különféle betegségek, hisztéria és búskomorság nélkülözhetetlen gyógyírjává lett de mi van akkor, ha Feketeszakáll pénzelte őket? Méghozzá kétségkívül bőségesen, merthogy egyszerű szolgáltatás mellé komoly... alakítást is vásárolt. Ismét Feketeszakáll égő lámpás nélküli hajójára pillantott, de ez alkalommal gyűlölettel. „Biztosan így volt. Bele akart rángatni, ezért alapos vizsgálatnak vetette alá az életemet, hogy ráleljen a lehető leggyorsabb, legkönnyebben használható eszközre, amellyel kibillenthet a magam rendezett világából. Ha nem vettem volna feleségül azt a nőt, aki ellopta a golyóimat, egy másik utat kellett volna választania... Vajon mi lett volna? Talán a becsületem: belehajthatott volna egy tiltott, ámde úriember számára elkerülhetetlen párbajba... Esetleg a tisztességem: olyan helyzetbe hozott volna, amelyben koldusbotra juttatom magamat, csak hogy visszafizessem a feleségem tetemes adósságát... 131
TIM POWERS
De persze megkönnyítettem a dolgát. Nem kellett mást tennie, csak megfizetnie Ramóna ribancait, hogy adják viszsza, amitől az asszony megfosztott, majd aztán elkábítania és beküldenie egy lányt, aki kinézetében és gúnyolódásában is kiköpött mása volt a feleségemnek... Utána, ahogy hevesen dobogó szívem kisöpörte véremből a szert, és meredten néztem a halott lány többé már senkihez sem hasonlító arcát, besétált a szobába az a gonosz óriás, a vigyora akár a hegyoldalban kivillanó csupasz gránit rétege, és döntésre kényszerített. Nem mintha lett volna választásom.”
ISMERETLEN VIZEKEN
132
TIZEDIK FEJEZET
B
jobbra húzódott a roppant mocsár. Azt beszélték, mélyen benyúlik a szárazföld belsejébe; olyan vidék, ahol elmosódik a különbség föld és víz között, a kígyók tavacskákban úsznak, a halak viszont a part mentén kúsznak-másznak, s még a csatornák és szigetek rendje is megváltozik holmi ördögi módon állandóan variálódó útvesztő gyanánt, hogy a térképek csak annyira használhatók navigáláshoz, amennyire a felhőkről készült vázlatok lennének, a rezzenetlen levegő pedig úgy pang, akár a mozdulatlan víztömeg, és oly miazmás, hogy hatalmas méretük okán bárhol máshol csupán mászni képes rovarok itt szárnyra kaphatnak. Ahogy a sötétbe boruló terület felé pillantott, messze a láp felett megjelent a kalózok között szellemgolyónak nevezett, véletlenszerűen mozogva lebegő, foszforeszkáló gömb - a ködfoszlányok fölé emelkedett, és lassan végigpattogott a ciprusok ágain és a csüngő fátyolmoha csomóin, majd ugyanilyen komótosan visszasüllyedt a gomolygó ködbe: alakja elmosódott, aztán kihunyt. A másik irányba fordult, majd az acélszürke tenger felé: a nap fél órával ezelőtt tűnt el óriási, olvadt fémet idéző izzásban, nyomában még most is rózsaszínben ragyogtak a magasban úszó gomolyfelhők. Mivel Beth magasabban volt, mint a többiek, és nem vakította el a tüzek fénye, valamivel a kalózok előtt vette észre a vitorlát. Előbb kiáltás szűrődött el füléig a három lehorgonyzott hajó irányából, majd lenn, a füzeknél valaki a láthatárra mutatva azt süvöltötte: - Vitorla! 133
ETH HURWOODTÓL
TIM POWERS
A kalózok felpattantak helyükről, és rohanvást indultak csónakjaik felé; ösztönösen vízen akartak lenni, semmint a szárazon, ha gond lenne. Beth tétovázott. Amennyiben a vitorla - egyetlen vászondarab, az is csalódást keltően kicsiny - a királyi haditengerészet hajójához tartozik, semmiképpen sem szeretett volna olyan vízi alkalmatosságon lenni, amely megfutamítja. Ám ha elbújik és itt marad, kérdés, megáll-e a hajó és ideküld-e valakit, hogy gondoskodjon azokról, akiknek sikerül partra evickélniük. Valaki felkuncogott mellette, mire nagyot ugrott és elfojtott egy sikolyt. Leó Friend a mocsári juharfák csoportja mögül lépett elő. - Sétálunk egyet, k-k-k... Elizabeth? - Beth felfigyelt rá, hogy villog a szeme fehérje, a mosoly pedig oly sebesen és véletlenszerűen suhant át az arcán, mint olyasmi, amit szélben rögzíteni szükséges. - Ööö, igen - mondta, és közben kétségbeesetten igyekezett kitalálni, miként szabadulhatna meg a férfitől. - Mit gondol, miféle vitorla az ott? - Nem érdekes. - Friend hangja a szokottnál is élesebb volt ma este. - Haditengerészet, ellenséges kalózok... Most már senki sem állíthat meg minket. - Húsos ajkát felrántotta a mosoly, mely aztán egyből tova is tűnt. - Ho-ho-holnap pepe-pedig... ho-ho-holnap k-ki-kivi-torlázunk i-i-i... a fenébe is... innen. - Ingujjából csipkekeszkenőt húzott elő, és felitatta vele homlokáról a verítéket. - Addig is elkísérem. - Lemegyek a tüzekhez, hogy kiderítsem, mi történik. - Beth jól tudta, hogy amióta lelőtte Daviest, a kövér orvos különféle védelmező fétisei ellenére is vonakodott a kalózok közé keveredni. - A haltolvaj k-k-kis sze-sze-szerelmed halott, Elizabeth - csattant fel Friend, akinek egyszerre mintha elvágták volna a jókedvét. - Ráadásul szerintem legalábbis a képzelőerő hiányára utal, hogy ugyanabból a fajtából vá-váválasztod az utódját. A nő nem törődött vele, és elindult botorkálva lefelé. Riadtan vette tudomásul, hogy hallja a nyomába eredő Friend lépteit. „Hogy az ördögbe szökhetek el előle és érhetek oda a találkozóra Bonnett-tel?” - törte a fejét. ISMERETLEN VIZEKEN
134
A lehorgonyzott Carmichaelen valaki kiáltott valamit, amit nem hallott tisztán, azonban a parton állók elismételték. - Ez az az istenverte Jenny! - harsant az álmélkodó kiáltás. A Jenny elszabadult a hadihajótól! A kalózok fejveszett menekülése minden átmenet nélkül ünneplésbe csapott át. Harangok kondultak a Lármás Carmichaelen és a Jennyn - Feketeszakáll hajóján viszont nem -, muskétákat lőttek ki a sötét ég felé, az egyes hajókon lévő zenészek pedig sietve felkapták hangszereiket és zajongani kezdtek. Beth boldogan szaporázta a lépteit most, hogy kiderült, nem a flotta sorhajójával van dolguk, míg Friend, látván, hogy a hajó nem kínál szökési lehetőséget a nőnek, mogorván lemaradt, és saját tempójában ment tovább. Mivel a másik három hajónál jóval sekélyebb volt a merülése, a Jenny egészen közeljutott a parthoz, mielőtt horgonyt vetett - a lánc csörgése beleveszett a pokoli ricsajba, a fedélzeten lévők közül pedig néhányan nem várták meg a csónakokat, hanem nekifutásból kivetették magukat a hajó orrából abban a vakmerő reményben, ugrásuk ereje és íve elegendő, hogy mélyebb vízbe érkezzenek, és ne olyanba, ami legfeljebb az állukig ér. Volt, aki tudott úszni és kihasználta a lehetőséget különleges képessége fitogtatására: köröket írt le a vizet taposva, fröcskölt és prüszkölt, akár egy delfin, mielőtt látványosan hanyag mozdulatokkal megindult a part félé. Ám akadt egy, aki egyszerűen csak leugrott, majd gyors, minden sallangot nélkülöző mozdulatokkal úszott kifelé. Ő állt fel elsőnek a sekélyesben, hogy a hullámverés közepette a partra gázoljon. - Hála az égnek! - kiáltotta valaki a fövenyen várakozók közül. - A szakács túlélte! - Csapjál össze nekünk egy olyan jó kis vacsorát, Sanda! - így egy másik. - Még mielőtt a kapitányok elindulnak a szárazföldnek! Addigra még többen értek ki a partra, és a hajók csónakjait a homokon át a hullámok felé vonszolták a szabályosabb partraszállás megkönnyítésére, így Sanda Jacknek sikerült elkerülnie a fogadásukra összeverődött tömeg nagyját. Körbenézett, láthatóan igyekezett pillantásával kerülni a 135
TIM POWERS
tüzeket, hogy továbbra is jól lásson a sötétben, aztán szakáll borította sötét arcán mosoly hasadt, amikor észrevette a megnyújtott lépteivel a középen hagyott üres területre érkező Beth Hurwood karcsú alakját. A nő felé sietett a homokon, noha ingatagon, mégis futva megindult irányába a férfi is, s amikor találkoztak, a világ legtermészetesebb dolgának tetszett, hogy Beth karját Jack nyaka köré fonja. - Mindenki azt mondta, hogy mind egy szálig odavesztetek... az utolsó sortűzben - zihálta. - Sokan meghaltak - így a férfi. - Figyelj! Sokat beszélgettem az elmúlt öt napban Daviesszel, és... - Nem, most én beszélek. Stede Bonnett-tel ellopunk ma éjjel egy csónakot és elszökünk, de biztos akad benne hely neked is. Felteszem, a Jenny érkezése kissé késlelteti a dolgot, viszont egyben remek figyelemelterelés. Megmondom, mit tegyél... Maradj itt a parton egy darabig, amíg Bonnettnek sikerül csónakot kerítenie, aztán várj engem! Én majd... - Sanda! - hangzott fel a kiáltás a tűz melletti sokaságból. Jack! Hol a pokolban kódorogsz? - A fenébe! Mindjárt visszajövök. - Otthagyta Betht, és megindult a csődület felé. - Hát itt van! - kiáltotta Davies. - Uraim, engedjék meg, hogy bemutassam az új fedélzetmesteremet! - A bejelentést követő szórványos taps nem akadályozta meg abban, hogy folytassa. - Tudom, tudom... Most az hiszitek, csak a főzéshez meg a bábozáshoz ért igazán. így voltam vele én is, csakhogy kiderült, micsoda pernahajder: bátor, ármányos, és nem remeg meg a mordály a kezében. Szeretnétek tudni, hogyan lógtunk meg a hadihajóról? A kalózok jó hangosan adták a tudtára, nagyon is érdekli őket a történet. A tömeg peremén Beth Hurwood lassan, kifejezéstelen arccal hátrálni kezdett. Sanda a válla felett nézett vissza rá, és láthatóan oda akart menni hozzá, hogy mondjon valamit, azonban tucatnyi kéz, sőt, egy-két bátorító láb is taszigálta őt előre, a Davies és a tüzek közötti, simára taposott terület irányába. A szikár kalózvezér vigyorogva fogadta - noha az elmúlt öt nap során egyre szidta a sorsot, hogy bocor nélkül maradtak, saját kezébe vette a dolgot a ISMERETLEN VIZEKEN
136
halott vajákos felszerelésével együtt, és sikerült „felrázni Kartfúr mestert”. Még azt is elérte, hogy a lény valamelyest figyelemmel kövesse a szlupot, így a sebesültek láztalanul lábadoztak, és Davies válla is egészen rendbejött. - Miután lepuffantottak a Carmichaelről - kezdte emelt hangon -, amiért is hamarosan elszámolok majd néhány jelenlévővel, a flottabeliek halásztak ki a vízből, és felvittek a hajójukra. Mint kiderült, a Jenny lebénult és foglyul ejtették, a túlélő cimborák fegyveres őrizet alatt álltak... kivéve a Sanda gyereket, aki azt mondta a kapitánynak: „Jaj, szegény fejem, uram, én nem tartozom ezek közé a mocskos kalózok közé, engem úgy kényszerítettek, hogy csatlakozzak hozzájuk, és örömmel tanúskodom majd a bíróság előtt.” A Jenny legénységének számos tagja kiért közben a partra, és a sokasághoz csapódván kurjongatva helyeseltek. - Épp így mondta, Phil! - Ártatlan, mint a ma született bárány, aszitte róla a kapitány! - Csakhogy - folytatta Davies -, mikor senki nem figyelt oda, rám kacsintott, úgyhogy vártam, hogy kiderüljön, miben sántikál. Ő pedig nem tett egyebet, meggyőzte a kapitányt, engem a többiektől távol kell kihallgatni odalenn, a kabinban, és amint leértünk mi meg még pár tiszt, és a hátunk mögött bezárult az ajtó, Jack felkapott egy pisztolyt, és egyszerűen ledurrantotta a kapitány fejét a nyakáról! Ez alkalommal viharos volt az éljenzés: Sandát a kalózok vállra kapták és körbehordozták a tüzek körül. Beth tett még egy lépést hátra, aztán sarkon fordult és rohant a sötétbe boruló partvonal irányába, mialatt Davies nagy élvezettel ecsetelte a háta mögött, Jack miképpen érte el, hogy a brit hadihajó a pusztulás martaléka legyen. Bonnett a dagályt jelző vonal szárazabbik oldalán álldogált, amikor a lány rátalált. Kezét a háta mögött összefonva, meredten bámult a feketéllő víz felé: háromszögletű kalapjának dőlése alapján épp az eget fürkészte. - Gyerünk, gyorsan! - lihegte a nő. - Attól tartok, olyasvalakinek beszéltem a szándékunkról, aki elárul minket,de ha most azonnal elindulunk, akkor nem kell tartanunk tőle. Azonkívül a Jenny érkezését is hasznunkra fordíthatjuk... Mondhatja azt, hogy a hajójáról átvett 137
TIM POWERS
ellátmány a Jenny megcsappant készleteinek pótlásához szükséges, nem igaz? Az isten szerelmére, menjünk már! Minden egyes másod... Itt elhallgatott; Bonnett felé fordult, arcán eddig nem látott kaján vigyorral. - Hm! - kezdte szelíden. - Szökés, igaz? Loppal elinalni? Ez megmagyarázza, miért volt ennyire feszült és ideges... Nagyon feltűnő lelkiállapot ám az ilyen, ha megtanulja az ember, hogyan kell kiszagolni. - Vállat vont, és részvétteljesen elmosolyodott. - Sajnálom. Jelen pillanatban egyik sem nélkülözhetetlen a két figurából, amelyet szeretne eltávolítani a tábláról. Beth elakadó lélegzettel pördült meg, és kétségbeesetten szaladt vissza a tüzek irányába - a világgal kapcsolatos alapvető meggyőződése is megingott az előbb, mert semmiféle észérv nem adhatott magyarázatot arra, ami az előbb világossá vált a számára: noha a hang Bonnett hangja volt és az ő szájából szólt, a férfin keresztül valaki más beszélt hozzá.
$ Sanda az orra alatt mormolta a szitkokat: szem elől tévesztette Betht, márpedig azt remélte, elmondhatja neki a saját változatát Davies megmentéséről, még mielőtt meghallja a Jenny legénységének megállapodása alapján született, erősen kiszínezett beszámolót. Épp azon volt, hogy szól a kalózoknak, tegyék le, amikor megcsapta orrát a túlhevített fém mostanra már oly ismerős szaga. Megfeszült, s igyekezett felidézni valamit abból, amit az elmúlt öt nap során Daviestől tanult. Kifújt a tüdejéből minden levegőt, és zümmögni kezdett egyet az egyszerűbb hárító dallamokból, miközben fészkelődött egy kicsit bizonytalan ülőhelyén, és próbált figyelni a szélrózsa minden irányába. Orrát akkor csípte leginkább a kellemetlen szag, amikor a legszélső tűz felé nézett: egy-két pillanatig erőltette a szemét, és észrevette Venner köpcös, rőt hajú alakját. Sanda megfeszült, majd ujjait a Daviestől látott kényelmetlen ISMERETLEN VIZEKEN
138
helyzetbe görbítve felemelte bal kezét, ám amint Venner rájött, hogy rajtakapták, elfordította tekintetét - azonnal megszűnt a szag. Jack sípolva szedte a levegőt. „Nahát, nahát - gondolta, ahogy a tengeri rablók ráuntak szórakozásukra, és hagyták, hogy leszökkenjen a tömör homokra -, ezt nem árt tudni. Azt hiszem, Venner szerint nem én vagyok a legalkalmasabb a fedélzetmester tisztségére.” A parthoz legközelebb állók felhagytak az éljenzéssel és az ordítozással, s néhány másodperc elteltével mindenki elcsendesedett - egy-két figyelmetlen kalóz még felkiáltott, egy részeg vénember végére ért hosszan tartó kacagásának, Madár úr pedig még egyszer figyelmeztette az embereket, hogy ő nem kutya, ám aztán teljes lett a némaság a tengerparton. A sötét tenger felől pedig felhangzott az evezővillákban nyikorgó lapátok zaja: kipp-nyikopp... kipp-nyikopp. Sanda nyugtalanul pislogott körbe. - Mi az? - kérdezte suttogva a mellette állót. - Jön egy csónak... Mi ennyire rettenetes? A kérdezett jobb keze homlokához rebbent, azonban tétovázni kezdett, végül csupán megvakarta a fejét. Jack úgy vélte, először keresztet akart vetni. - Thatch - mondta halkan. - Ó! - Sanda a part és az Anna Királynő Bosszúja kivilágítatlan tömege között félúton járó csónakra meredt. Ketten ültek benne, az egyikük, a nagyobbik ilyen távolról mintha szentjánosbogarakból álló fejdíszt viselt volna. Jack még soha nem kívánta ennyire buzgón, bárcsak Wilson kapitány ne akart volna végezni Daviesszel. Eszébe jutott a sajkával közeledő emberről hallott összes történet, és úgy vélte, Thatch - Feketeszakáll, a rettegett hunsi kanzo alkalmazkodott a szigetlakó fehérek közül a legügyesebben ehhez az új, nyugati módihoz. Feketeszakáll legalább annyira látszott az itteni világ elválaszthatatlan részének, mint a Golfáramlat. Daviesre sandított, aki jobban hunyorított, mint amenynyire a tűz fénye miatt szükséges volt, és bár állkapcsa úgy feszült, hogy arca még a szokottnál is ráncosabbnak és beesettebbnek hatott, Jack megsejtette, milyen is lehetett 139
TIM POWERS
fiatalemberként: akaratos ifjú, aki eltökélte, miután döntöttek egy megoldás mellett, palástolja esetleges kétségeit. Csizmatalp csikordult mellette a homokon, és ahogy körülnézett, megpillantotta a félkarú Benjámin Hurwoodot: az öreg megállt mellette, és meredten figyelte a csónakot. Sanda úgy vélte, Hurwood is leplezi érzéseit, azonban Daviesszel ellentétben Beth apja láthatóan pattanásig feszült a türelmetlenségtől és a várakozástól. Ahogy eszébe jutott néhány dolog, amit Davies Hurwoodról mesélt, úgy gondolta, tudja, miért... S bár tisztában volt vele, hogy az öregember egy gyilkos, az is világos volt előtte, ha ő maga bármikor Hurwood helyében találná magát, és nem azt az utat választaná, amit ő, akkor nem annyira az erény, inkább a félelem vezérelné ebben. A csónak meglovagolta az egyik kicsapó hullámot, s ahogy a víz tajtékos habbá silányult, a jármű előresietett, míg gerince csikorogva a homokba szántott a sekélyesben, mire Feketeszakáll átugrott a peremén, és nagy loccsanásokfröccsenések közepette kiballagott a partra. Evezőse - Sanda borzongva vette észre, hogy állát felkötötték - csak ült a ladikban: nem próbálkozott partra vezetni a lélekvesztőt, de a mélyebb víz felé sem vette az irányt az újabb hullám érkezése előtt. Feketeszakáll felgyalogolt a homokdűnén a tüzek irányába, és ahol vízszintessé vált a talaj, egy pillanatra megtorpant: óriási, cakkos tetejű árnyalakja kirajzolódott a bíbor ég előtt háromszögletű kalapja túlságosan is elkeskenyedett és hosszúra nyúlt a sarkaiban, és a feje körül ide-oda ringó vörös fénypontokkal a pokolból éppen csak előmászott háromszarvú démont idézte Jack számára. Aztán a tüzekhez ért, és a feje körül izzó vörös foltokról kiderült, borzas sörényébe és szakállába font gyújtózsinórok égő végei. Magas volt, még Daviesnél is magasabb, és legalább olyan szilárd és vaskos, akár egy szél faragta szikla. - Íme, itt vagyunk egy év elteltével, Mr. Hurwood - szólalt meg. - ígéretéhez híven remek hajót hozott nekünk, nálam pedig itt van a gyógynövény, amire maga szerint szükségünk van. Megérkeztünk tehát augusztus elsejére, pedig attól tartott, elkések. - Enyhe akcentussal beszélte az angolt, Sanda pedig nem tudta eldönteni, vajon arra utal ez, hogy nem brit ISMERETLEN VIZEKEN
140
származású, vagy egyszerűen csak a beszéddel szembeni érdektelenség jele. - Kívánom, mindketten találjuk meg, amit keresünk! A hatalmas kalóz mögött megpillantotta, ahogy az előbb a tüzekhez siető és ezért még most is ziháló Leó Friend lopva elvigyorodik - Jackben most először merült fel a gondolat, mi a helyzet akkor, ha az ifjú orvosnak saját elképzelése és céljai vannak. A kalózkapitány a központi térség közepére lépdelt. Sanda felfigyelt rá, csontos arca csillog a verítéktől... meglehet, nehéz, fekete kabátja miatt, amelynek bő szárnyai egészen lábszára közepéig lógtak. - Phil? - kezdte. - Itt vagyok, uram. - Davies előrelépett. - Eléggé felépültél már, hogy velünk tarts? - Próbáljuk ki! - így is lesz. Ezek az idők bizony próbára teszik az embert vigyorgott Feketeszakáll; a vicsorban szinte az összes foga kivillant. - Nem tartottad magadat a parancshoz. Davies visszavigyorgott rá. - Mármint ellentétben azzal, amit maga tett. - Aha. - Az óriás körbejáratta tekintetét a többé-kevésbé három csoportra - a három hajó legénységére - szétvált egybegyűlteken. - Van még valaki... - Egyszerre elhallgatott, és lebarnult arca egészen kifejezéstelenné vált, ahogy széles kézelőjű kabátujjára pillantott. A közelében lévők ráolvasásokat dünnyögve hátráltak néhány lépést, míg Hurwood és Friend előrehajolt, úgy figyelték, mi történik. Sanda is bámulta, bár nem túl feltűnően: szívdobbanásnyi időre mintha megmoccant volna a mandzsetta, és halvány füstpamacs kígyózott elő belőle - aztán egészen tisztán látta, hogy vér csorog végig csíkot húzva Feketeszakáll középső két ujján, majd cseppekben hullani kezd a homokra. A hosszú kabát megremegett, akárha alatta patkányok rohangásznának. - Rumot - mondta a kalózkapitány halk, de annál feszültebb hangon. A Carmichael legénységének egyik tagja odasietett egy kancsóval, azonban Davies elkapta a grabancát, úgy rántotta vissza. 141
TIM POWERS
- Nem csak nyers rum kell! - csattant fel. Megfogta a kancsót, kért egy poharat, és miután megtöltötte, sietve kihúzta lőporszaruja dugóját, és belerázott néhány maréknyit a fekete porból az italba. - Jack! - szólította aztán Sandát. Tüzet, de gyorsan! Jack a legközelebbi máglyához szökkent, felkapott egy lángoló végű botot, és már sietett is vissza Davieshez, aki erre jó messzire eltartotta magától a poharat, ő pedig a pereméhez érintette a bot izzó végét. Azonnal lobogni és bugyogni kezdett, Davies pedig odavitte Feketeszakállhoz. Sanda úgy vélte, valami tollatlan madárhoz hasonló szerzetet lát a kalózkapitány kezén gubbasztani, azonban elvonta figyelmét a látvány, ahogy a roppant méretű férfi teljesen hátrahajtja a fejét, majd egyszerűen nyitott szájába fordítja a pohár tartalmát. Egy pillanatig úgy tűnt, egész feje lángra kapott, aztán amilyen gyorsan felvillant, az izzás ki is aludt, nyomában nem maradt más, csak a meggyújtott kanócok halvány fényudvara, a férfi felett pedig rőten ragyogó füstfelhő kavargott... Amint Sanda felfigyelt arra, mennyire hasonlít egy dühtől eltorzult arcra, már el is oszlott. - Kijön velünk? - kérdezte rekedten Feketeszakáll. - Én és a fedélzetmesterem, Sanda Jack - közölte pergő nyelvvel Davies. - No meg Bonnett és Hurwood, és még feltehetően Hurwood tanítványa, Leó Friend is. Ő az a kövér gyerek... meg Hurwood lánya. Bár Feketeszakáll még nem nézett rá, az emberek Jacket figyelték, így nem hagyta, hogy elképedése kiüljön az arcára... Azonban dühös volt, amiért Davies nem mondta el neki, Beth is jön a mocsárba; merthogy a kalózvezér elmesélte, miféle útra indulnak ma éjjel a veszedelmekkel teli lápon át. Még ennél is veszélyesebb lehet az a „mágikus egyensúlypont” valahol az őseredeti iszap közel áthatolhatatlan erői, a visszataszító formát öltve alkalmazkodott lények között, amit kerestek. Egyszerűen nem fért a fejébe, hogyan hozhatná el oda bárki is Beth Hurwoodot.
ISMERETLEN VIZEKEN
142
- A fedélzetmestered - dörmögte az óriási kalóz nemtörődöm mozdulattal összeroppantva a poharat. - Mi lett Hodge-dzsal? - Szökés közben végeztek vele a hadihajón - felelte Davies. - A szabadulásunk Sandának köszönhető. - Hallottam hírét - hümmögte Feketeszakáll. - Sanda... Lépj csak előre! Jack így is tett, a nagydarab kalózkirály pedig ráemelte tekintetét, mire valósággal hátravetette osztatlan figyelmének nyers ereje. A férfi egy pillanatig egyenesen a szemébe nézett, Jack pedig érezte, ahogy vér szökken az arcába, mivel szinte hallani vélte, amint pincétől a padlásig átforgatják elméje minden zugát, és mérlegre teszik, amit találnak. - Látom, nem is tudtuk, mi minden van a Lármás Carmichael fedélzetén - mondta halkan, már-már gyanakodva az óriás. Majd hangosabban így folytatta: - Üdv a nagyvilágban, Sanda... Úgy hiszem, Davies megfelelő embert választott. - Köszönöm, uram. - Jack magát is meglepte a válaszszák Habár nem... Akarom mondani, nem egészen... - Sohasem. Mutasd meg ma éjjel, amikor a Forráshoz érünk, mit tudsz... és bár Samedi báró meg Maitre Carrefour jár velünk, állj csak meg a saját lábadon! - Ezzel elfordult, Sanda pedig, aki úgy érezte, a vakító napsütésből most lépett át az árnyékba; nagyot sóhajtott, és hagyta, hogy összepréselt lelke visszanyerje megszokott kiterjedését. Az érkező hullámok előbb félig megtöltötték a csónakot, ám aztán kitaszigálták a sekélyesbe, mire néhány tengerész nekilátott kivenni belőle egy nagy ládát - sokat ügyetlenkedtek, mivel nem szívesen kerültek közel a mereven, mozdulatlanul üldögélő evezőshöz. A kalózkirály undorodva kiköpött, és elsietett, hogy felügyelje a munkát. Sanda megfordult, és kis híján beleütközött Davies bocora., Csupaháj terjedelmes hasába. „Óriások éjszakája” - gondolta, ahogy igyekezett átlesni a tagbaszakadt varázsló válla felett. - Bocsáss meg - kezdte, és csak most jutott eszébe, hogy a bocor állítólag süket. - Nem láttad Philt? Ööö, Davies kapitányt? A francba is, hát persze, nem hallasz, mi? Miért is... - A bocor meredt tekintete oly átható volt, hogy abbahagyta a zagyválást. „Miért nem részesítenek valaki 143
TIM POWERS
mást ebben a pillantásban? - értetlenkedett magában, ahogy megremegett. - Esetleg egymást.” Feketeszakállal ellentétben, aki csak gyanakodott, Csupaháj nyilvánvaló kétellyel, sőt, csalódottsággal tekintett rá, akárha egy palack jóféle bor lenne, amelyet valaki túlságosan sokáig hagyott kinn a napon. Jack ideges, udvarias vigyort villantott a bocorra., majd elhátrált onnan, és sietve megkerülte. Davies néhány lépésnyire onnan a homokdűne tetején álldogált, ő pedig odacammogott hozzá. A kalózvezér észrevette, rávigyorgott, majd a fejével Feketeszakái] irányába biccentett. - Hatalmas ember, mi? - Isten tudja - bólintott Sanda komor arccal. - Ide hallgass, Phil - folytatta halkan. - Egy szóval sem mondtad, hogy Beth Hurwood is velünk jön a mocsárba. Daviesnek felszaladt a szemöldöke. - Tényleg nem? Meglehet... Valószínűleg azért, mert nem tartozik rád. Úgy vélte, az idősebbik most éppen védekezik, és ettől még jobban megriadt. - Mit akarnak művelni vele? Davies felsóhajtott és a fejét ingatta. - Őszintén mondom, Jack, nem tudom pontosan... Azt viszont észrevettem, hogy nagyon igyekeznek, nehogy bármi baja essen. Szerintem valami nehezebb varázslatról lesz szó. - Aminek köze van Hurwood feleségéhez. - Az biztos - bólogatott a kalózvezér. - Ahogy a Jennyn mondtam neked, a vénembert egyedül az élteti, hogy valamiképpen visszakapja majd. Sanda aggodalmasan rázta a fejét. - Na de, ha a karibi loák tényleg olyan gyengék itt, mint ahogy mondtad, hogy a fenébe akarják megóvni a mocsárban? És ki az a Maitre Carrefour? - Tessék? Ja, csak a mi jó barátunk, Kartfúr mester. Thatch csak helyesen ejti. Azt jelenti, „a keresztutak mestere”. Más szóval a különböző lehetőségek, a véletlen ura. Igen, Samedi, ő meg a többi szellemfickó egyre gyengült, ahogy ennyire északra távolodtunk azoktól a helyektől, amelyeknél lehorgonyozták őket. Loák biztosan vannak itt is, ISMERETLEN VIZEKEN
144
de ezek indián loák lesznek... Segíteni biztosan nem fognak nekünk. Bizony, itt tulajdonképpen csak magunkra számíthatunk. Ahogy Thatch is mondta, meg kell állnunk a saját lábunkon. Persze, amint odaértünk ehhez a mágikus fókuszhoz vagy Forráshoz, vagy mi, ha Hurwood állja a szavát és megmutatja, miként vehetjük hasznát, méghozzá úgy, hogy ne fertőződjünk meg, mint Thatch, amikor rátalált... Szóval akkor még arra is képesek leszünk, hogy egyszerűen elrepüljünk onnan. Sanda mérgesen ráncolta a homlokát. - A fenébe is... Nem értem, egyáltalán miért jött ide Feketeszakáll. Szerintem valahogyan megtudta, a dzsungel mélyén nagy mágikus erő lakozik, de mi vezérelte, amikor ennyi nehézséget felvállalt, hogy eljusson odáig? Főleg úgy, hogy nem tűnik valami ügyesnek a varázslásban, ha nem sikerült megúsznia. Davies mondani akart valamit, aztán felkuncogott és a fejét csóválta. - Milyen régóta vagy a nyugati féltekén, Jack? - Te is tudod. - Na igen. Mondjuk egy hónapja. Én tizenhat éves koromban pillantottam meg először ezeket a szigeteket, egy évvel azután, hogy egy bristoli utcán elkaptak a kényszertoborzók, és közölték velem, hogy tengerész vagyok őfelsége flottájában. Nem, nem, hadd mondjam végig! Utána beszélhetsz. A lényeg, hogy a Hattyú nevű fregatton szolgáltam, és 1692 májusában - akkorra már tizennyolc voltam - a Hattyú épp Port Royalban horgonyzott. Akkortájt az volt Jamaica első számú kikötője; a Carlyle-erőd falaitól úgy százyardnyira, nyugatra voltunk, felvittük a hajót egy olyan területre, ahol megdönthettük. - Davies felsóhajtott. - Azt hiszem, tíz évvel azelőtt Port Royal igazi szeméttelep lehetett... az volt Henry Morgan hazai kikötője... De amikor én ott jártam, csak egy kedves, élettel teli városkának láttam. Szóval június második napján, míg a társaim vakarták a napon a fúrókagylókat a hajótestről, én messze lenn voltam a parton, és egy behajózási hibát jelentettem a királyi raktárnak, s miután végeztem ott, betértem a szomszéd ajtón Littleton fogadójába. Mondok neked valamit, Jack: ahogy kijöttem onnan tele sörrel meg Littleton remek pörköltjével 145
TIM POWERS
ha jól emlékszem rá, marha volt, benne teknőssel -, kiugrott a lábam alól a Thames Street, és a szárazföld felől olyan robaj támadt, akár az ágyúlövés vagy a mennydörgés. Még épp időben fordultam vissza a fogadó felé, hogy lássam, amint az egész homlokzata darabokra hasad, mint a torta, ha felvágják, aztán a téglával kirakott utca széttört... afféle csíkokra... és belecsúszott a tengerbe, nyomában az egész várossal. Sanda lenyűgözve hallgatta; egészen elfeledkezett arról, amiről eddig beszéltek. - Szerintem vagy három percig víz alatt lehettem - folytatta Davies. - Záporozott rám a tégla meg a föld, kis híján ízekre szedett maga a víz, miközben mintha nem tudta volna eldönteni, pontosan merre is akar zúdulni. Végül kijutottam a felszínre, belekapaszkodtam egy tetőgerendába: úgy hánykolódott ide-oda, akár egy fogpiszkáló a valaha létezett leghullámzóbb, legvadabb tengeren, amit csak el tudsz képzelni. Aztán épp a Hattyú vett fel: rohadt kevés hajó maradt épen, és ő pont közéjük tartozott... Lehet, hogy azért, mert a földrengés kezdetekor már az oldalán hevert. Keresztül-kasul bejárta az óceán újdonsült darabját, ahol egészen délig Port Royal húzódott, és rengeteg embert kihúztunk még a tajtékzó tengerből... Az egész fortyogott és habzott, érted? Mint valami hatalmas korsó erjedő sör... Később úgy hallottam, kétezren vesztek oda aznap. - Jézusom! - mondta Sanda jó hallgatósághoz illően. Majd: - Ööö, de mi köze ennek a... - Ja, tényleg, bocs... Belemerültem az emlékeimbe. Hát úgy, kedves uram, hogy a fogadótól háromsaroknyira a szárazföld irányában egy Angliából jött vénséges szemfényvesztő gondolom, olyasféle valaki, amilyen ez a Hurwood - a feltámasztás varázslatának egyik igen nehéz változatával próbálkozott azon a rettentő június másodikén, olyasféle mágiával, amiben szerintem nem lehetett valami jártas. Csakhogy aznap ott volt vele egy tizenhat éves suhanc is, aki Jamaica hegyei között, a szökött és szabadon élő feketék mellett nőtt fel; egy olyan fiú, akinek a bőre ugyan fehér volt, ám roppantul sokat tudott a vodun-ról, és az előző évben szentelték fel a legfélelmetesebb loá-nak, a Temetők Urának, Samedi bárónak, akinek a titkos drogue-ja a füstölgő, parázsló tűz. Az újbóli megtestesüléssel szórakoztak: azt ISMERETLEN VIZEKEN
146
próbálták kideríteni, hogyan kell régi lelket új testbe költöztetni, márpedig ahhoz friss emberi vér szükséges, úgyhogy elkaptak valami szerencsétlen koldust hozzá. A vén angol varázsló már korábban is próbálkozott ezzel, és, mittudomén, egy-egy jó napján sikerülhetett pár döglött bogarat feltámasztania, viszont aznap ezzel a tizenhat éves kölyökkel állt párba, igaz? - Igaz... - visszhangozta Sanda. - Szóval kiderült... ezt egyikük se tudta akkor, bár valószínűleg a vénebb bocorok között akadt, aki igen, az előttük élt karibi indiánok pedig biztosan... tehát kiderült, hogy nagy erejű feltámasztásos varázslatokat a tengeren kell végrehajtani. Ha jól értem, valami köze van ennek ahhoz, hogy a vér meg a tengervíz között létezik egyfajta kapcsolat. Na, szóval kisült, hogy ez a fehér gyerek a leghatalmasabb természet adta varázsló ezzel a bőrszínnel, aki valaha is létezett... és nekilátott feltámasztással bajmolód-ni Port Royalban... szárazföldön. Sanda várt egy pillanatot. - Ööö... értem. És? - És erre Port Royal városa a tengerbe vetette magát, Jack. - Ó! - Sanda az éjsötét óceánra pillantott. - Ez... ez a tizenhat éves... - Úgy hívták, Ed Thatch. Azóta igyekszik tökéletesíteni a feltámasztásos trükköt. Na, ez vezérelte ide két évvel ezelőtt. Ez volt a kérdésed, igaz? - Igen. - Sanda egyáltalán nem nyugodott meg a hallottaktól. - Na jó, és mi ez a Forrás vagy fókusz, aminek a felkutatására a dzsungelbe megyünk? Davies pislogva nézett rá. - Azt hittem, ezt tudod, Jack. Az életet és a halált elválasztó falon tátongó lyuk: aki ott van a környékén, azt lefröcskölheti az egyik oldal. Hát nem ismered a történelmet? Juan Ponce de León is ezt kereste... Úgy hívta, az Ifjúság Forrása.
147
TIM POWERS
TIZENEGYEDIK FEJEZET
M
besötétedett, Feketeszakáll, Davies és a többiek pedig megitták az utolsó pohárka lélekerősítő rumot is, majd elindultak északnak a part mentén a folyó és a csónakok irányába, Benjámin Hurwood erőt vett magán, hogy felálljon és a nyomukba szegődjön. Az elmúlt néhány évben egyre élénkebb és kitartóbb ábrándképek mostanra eljutottak arra a pontra, ahol már-már hallucinációknak kellett volna neveznie őket, csakhogy Hurwood mélyen hallgatott róluk; inkább összeszorította a száját, és nem hagyta, hogy tekintete olyan alakokat, tárgyakat kövessen, amelyekről jól tudta, csupán a képzeletében léteznek. „1718-at írunk - hajtogatta magának és én Florida nyugati partján vagyok éppen Edward Thatchcsel, a kalózzal és... a lányommal... Mi is a neve? Nem Margaret... Eliza-beth! Ez az. Bármit is látok, egyáltalán nem vagyok a chelsea-i templomban... Nem vagyok negyvenhárom éves, és nem is 1694-et írunk... Nem a menyasszonyomat látom ott, a drága jó Margaretemet, az életemet, de legalábbis azt, aki ügyel az elmém épségére... Az ott a lányunk, a... az eszköz...” Hunyorogva nézett az előcsarnok ablakán beszüremlő, ragyogó napfénybe, ahogy visszaadta vőfélyének a flaskát. - Kösz, Peter - mondta vigyorogva. Beleskelődött a templom egyik félreeső ajtajának a két szárnya közötti résen, azonban az emberek még mindig a helyüket keresték az oldalhajókban, óvatosan foglaltak helyet a padokban, és a lelkész sem került elő egyelőre... bár az oltár túloldalán lévő imazsámolyok egyikét egy riadt kinézetű ministránsfiú foglalta el. IKOR TELJESEN
ISMERETLEN VIZEKEN
148
- Van még egy kis időnk - mondta a tanújának. - Meglesem magamat még egyszer a tükörben. Peter mosolyogva figyelte, mennyire ideges a vőlegény, mialatt Hurwood újra odament az egyik polcnak támasztott üvegdarabhoz. - A hiúság bűne - dünnyögte. - Azt hiszem, ma megbocsátható e csöppnyi vétség - felelte Hurwood hosszú barna hajának fürtjeit igazgatva. Megfontolt, visszahúzódó férfiú volt, azonban a hajára igen büszke, és a divatra fittyet hányva soha nem hordott parókát... társaságban mindig „saját hajával” jelent meg, és éveinek száma ellenére egyetlen ősz szálat sem lehetett felfedezni tincsei között. - Még nem látom Margaretet - jegyezte meg Peter, ahogy kissé kihajtotta az egyik ajtót, és hunyorogva a templom hátsó traktusát leste. - Nyilvánvaló, hogy meggondolta magát. A vőlegény ennek a lehetőségnek a puszta felvetésétől is úgy érezte, mintha nehéz köveket pakoltak volna a gyomrába. - Az isten szerelmére, Peter, ne is mondj ilyet! Abba... beleőrülnék... - Csak tréfáltam! - biztosította tanúja, vidám hangvétellel palástolva aggodalmát. - Nyugalom, Ben, biztosan eljön. Tessék, húzd meg újra a konyakot... Soha nem láttam még ilyen sápadt vőlegényt. Hurwood elfogadta a felé kínált flaskát, és nagyot kortyolt belőle. - Köszönöm... Ennyi elég. Nem járja, hogy részegen álljak az oltár elé. - Betegyem a lányt a csónakba? - kérdezte Peter, aki közben valamiképp függönyt húzott az ablak elé, így most teljes sötétségben álltak, eltekintve attól a lámpástól, melyet eddig nem is vett észre. A levegő egészen friss lett, viszont a szellő tenger és mocsár illatát hozta magával - Hurwoodnak az futott át az agyán, hogy gyakrabban kellene szellőztetni itt... egy évszázadnyi tömjénfüst, molyrágta kárpitok és száradó könyvkötések egészen szokatlan szagokat képesek létrehozni. - Szerintem te vagy az, aki túl sokat ivott - csattant fel indulatosan. Már nem látta a haját a tükörben. - Húzd el azt az átkozott függönyt! 149
TIM POWERS
- Most nincs idő látomásokra, Mr. Hurwood - mondta valaki, minden bizonnyal Peter. - Ideje beszállni a csónakokba. Hurwood riadtan vette észre, hogy a lámpás tüzet - nem is egyet, hanem egyszerre hármat - gyújtott az oldalsó csarnokban. - Peter! - kiáltotta. - Ég a templom! - A tanújához fordult, azonban Peter karcsú, elegáns alakja helyett egy szörnyűségesen kövér fiatalembert pillantott meg nevetséges öltözékben. - Ki vagy te? - kérdezte felettébb rémülten, mivel most már biztos volt benne, történt valami a menyasszonyával. - Margaret jól van? - Margaret halott, Mr. Hurwood - magyarázta türelmetlenül a kövér ifjú. - Ezért van itt, emlékszik? - Meghalt! - Akkor nem esküvő, hanem temetés miatt lehet a templomban... De miért ilyen kicsi a koporsó: négyszögletes, széltében-hosszában legfeljebb másfél lábnyi fadoboz? És miért ilyen büdös, földszagú? Ekkor magához tért a látomásból, és az elmúlt negyed évszázad emlékei földcsuszamlás módjára omlottak rá, s nyomukban elgyengülten, galambőszen állt a helyén. - Igen, meghalt - ismételte Leó Friend. - Maga pedig akkor is épeszűen fog viselkedni a következő néhány órában, ha saját magamnak kell irányítanom - tette még hozzá elkeseredetten. - Csak nyugalom, Leó - szólt Hurwood, akinek sikerült még némi távolságtartó derűt is a hangjába csempésznie. - Persze, mindenképpen tedd be... Elizabethet a csónakba. Magabiztosan megindult lefelé, a folyó irányába, ahol a partra húzott csónakok várták, és épp akkor feszegették fel Feketeszakáll faládáját... Néha-néha megtántorodott egy kicsit, mivel rendszeres időközönként rátört a képzelgés, hogy ő valójában szertartásos lassúsággal sétál végig a templom főhajójának padlóján, az árnyékok és a rézsútosan a földre vetülő színes fényfoltok egymást váltó sorai között, ahogy egyesével elhalad a nagy ólomüveg ablakok előtt. A folyópart úgy százlábnyi hosszú szakaszán karddal lenyesegették a pókszerű, szívós mangrovegyökereket, és férfiak álltak térdig a fekete, fáklyafénytől csillogó vízben, ahogy a partról egymásnak adogatták a viaszosvászon ISMERETLEN VIZEKEN
150
csomagokat, és elhelyezték őket a lélekvesztőkben. Mind a három csónak orrában szövétnek égett: Hurwood látta, hogy Davies és a szakács már elfoglalták az egyik járművet. Davies tartotta meg őket a víz fölé lógó mangrovecsonkba kapaszkodva. - ...egészségben és betegségben, amíg a halál el nem választ? - kérdezte az előtte térdeplő kedves párra mosolygó lelkész. Hurwood a szeme sarkából látta a ministránsfiút... Még mindig az imazsámolyon térdelt, és riadtnak tűnt... Nem is annyira riadtnak, inkább mintha eltévedt volna. - Kitartok - mondta ki akkor. - Hogyan, főnök? - kérdezte a kalóz, aki az előbb vette ki az utolsó csomagot a ládából, és a vízben álló társainak dobta. - Azt mondta, kitart - vihogott a mellette álló férfi. Az első kalóz a társára kacsintott. - Úgy is nézett ki, mint aki kitart, de nem voltam benne biztos. - Hö-hö-hö! Hurwood pislogott párat, majd rájuk mosolygott. - Felettébb mulatságos. Észben tartom majd, hogy feltétlenül hozzak maguknak néhány emléket a Forrástól, uraim. A férfiak arcáról azonnal leolvadt a vigyor. - Nem akartunk tiszteletlenek lenni, uram - mondta az egyikük durcásan. - Attól még nem felejtem el. - A válla felett hátranézve látta, ahogy Leó Friend letipeg a lankán. - Azzal megyünk mondta a meghunyászkodott kalózoknak az egyik csónakra mutatva. - Kérem, hozzák ide és tartsák erősen, mert a társam súlyos egyéniség. A kalózok szótlanul engedelmeskedtek, és Hurwoodtól való félelmükben olyan közel húzták a járművet a parthoz, hogy még a csizmája sem lett vizes, amikor beszállt. Noha kifejezetten jelezte, mit kíván, néhányan rizst dobáltak, ő mégis mosolygott, ahogy menyasszonya után fellépett a hintóba, mert túlságosan is örömmámorban úszott ahhoz, hogy apró-cseprő bosszúságokkal törődjön. Szélesen mosolygott.
151
TIM POWERS
- Köszönöm! - szólt a tátott szájjal bámuló kalózokhoz és Leo Friendhez. - Amint visszatérünk Európából, mindnyájukat örömmel látjuk vacsorára!
$ Sanda kihajolt a csónakból, hogy a lehető legtávolabb kerüljön az orrban lángoló fáklyától, és szemügyre vehesse Hurwoodot. Az öregember a kalózok és Friend, no meg Beth megrökönyödésére - akit a látszólag alvajáró Stede Bonnett vezetett apja csónakjához - még mindig vigyorgott és integetett a part felé. „Úgy tűnik, mégiscsak igaza volt: az apja tényleg megőrült” - vélte magában. Az elmúlt fél órában a hold hol elrejtőzött, hol előbukkant a suhanó felhők mögül, és most meleg eső kezdett kopogni a vízen. A csónakokat megrakták, az utasok többé-kevésbé elhelyezkedtek már a deszkákon: az első csónakban Feketeszakáll ült gyanús evezősével, a következőben Hurwood, Friend, Elizabeth és Bonnett, a harmadikban Davies és Sanda. Jack meglepetten konstatálta, hogy Csupaháj nem tart velük... Talán tud valamiről, amiről a többiek nem? Ahogy a lélekvesztők eltávolodtak a parttól, megkezdődött az evezővillák kopogása-nyikorgása, és gőz szállt fel a fáklyalángból Beth Hurwoodon kívül mindenki halk, ellenpontos dallamot kezdett el dúdolni, amelynek célja az volt, hogy magukra irányítsa mindazt a gyengécske figyelmet, amelyet Samedi báró és Maitre Carrefour erre az elhagyatott északi partra fordít... Ám néhány perc alatt minden éneklés elhalt; mintha mindnyájan úgy érezték volna, ennek nincs itt helye. Az áramlás lassú volt, nem jelentett nehézséget felfelé evezni, s a fekete útvesztőben hamarosan a parton égő három tűz is eltűnt a hátuk mögött. Sanda csónakjuk orrában gubbasztott, s ahogy a hol csuklyás torzalakot, hol sziklát formázó, de fához egyáltalán nem hasonlító ciprusok göcsörtös tornyai a sötétségből kibontakozva fölébük magasodtak, halkan hátra-hátraszólt Daviesnek az útirányt ISMERETLEN VIZEKEN
152
jelezve - a kalózvezér frissen gyógyult válla ellenére ragaszkodott hozzá, hogy ő evezzen. Nyomukban cuppanva alakult át minden a lápban, megmagyarázhatatlan loccsanások és bugyogások hallatszottak, de Jack nem látott semmit, ami mozgott volna a vízen ülő gyöngyházfényű olajfoltokon kívül, amelyek markolászó kezeket, érthetetlen szavakat tátogó, torz arcokat formáztak, ahogy a csónakok gerince kettészelte és szétmázolta őket. Feketeszakáll sajkája haladt elöl, és a mocsár szinte tökéletesen csendes katedrálisában Sanda el-elmaradó szisszenést vélt hallani a kalózkirály különös evezőse irányából. Más zaj nem hallatszott, csupán Friend mormogva adott utasításai a csónakjuk evezőit forgató Bonnettnek, és néha egy-egy halk, bárgyú kuncogás Hurwood részéről. Beth reményvesztett némaságba burkolózva kuporgott apja mellett. Egy órája is haladtak már a dzsungelszerű labirintusban, mire Jack tudatosan is észlelte a gyenge zúgást - ráébredt, hogy már jó ideje hallja ezt a morajt, de egészen mostanáig csak annyira törődött vele, mint az evezők ütemes loccsanásaival és a vízcseppek koppanásaival. Olyan volt, mintha nem sokkal előrébb emberek százai suttognának valamit rémületükben. Nagyjából ezzel egyidőben új szagra lett figyelmes, amely elnyomta a ciprusolaj és a fekete vízben rohadó növényzet bűzét - amint megcsapta az orrát, ráébredt, hogy már várta. Prüszkölt egyet, aztán harákolt és kiköpött. - Na igen - dünnyögte Davies, akinek ugyanilyen kevéssé tetszett. - Olyan a szaga, akár egy ágyúnak, amit nem hagytak lehűlni két tüzelés között. Úgy tűnt, Hurwood is felfigyelt rá, mivel felhagyott a kacarászással. - A gyógyfüvet! - csattant fel. - Tegyétek bele a fáklyákba! Sanda kigöngyölte a csónakhoz kiutalt viaszosvászon csomagot, és óvatosan, csipetenként a fáklya tetejének izzó felszínére ejtette a nyirkos, rostos anyagot, amelynek megszerzéséért Feketeszakáll egész Charles Townt rettegésben tartotta. A füst először akadozva, vékony oszlopban indult felfelé, amit váratlanul sűrű fekete pöffenet váltott fel, mire Jack fújtatva, köpködve hátrahőkölt, ez 153
TIM POWERS
alkalommal azért, hogy kiűzze orrából a szúrós, már-már ammóniára emlékeztető bűzt. „Miért kellene ezt kizárólag kísértetek távoltartására használni, amikor még a hajók orrdíszeit is képes lenne elkergetni a helyükről?” Feszült volt, félelmet viszont nem érzett... bár mindeközben tisztában volt azzal, hogy ez épp ugyanaz a hidegvérű viselkedés, amilyent a Carmichael elfoglalásakor mutatott, és ami a lehetséges veszélyekkel szembeni tudatlanságából táplálkozik. „De hát Feketeszakáll volt már itt egyszer mondogatta magának -, és nem is sínylette meg olyan nagyon... Ráadásul ő csak úgy, óvatlanul rontott be ide, ahogy magához vonzotta a Forrás mágikus visszhangja vagy mi a csoda, akár a lámpa fénye a molylepkét, míg nekünk van egy kalauzunk, aki tisztában van azzal, hogyan is kell kezelni ezt az egészet...” Magabiztossága ugyanakkor kissé megcsappant, amikor eszébe jutott, hogy Hurwood nyilvánvalóan elvesztette a józan eszét. Továbbá miért tiltotta meg nekik Feketeszakáll, hogy pisztolyt hozzanak magukkal? A folyó elkeskenyedett, pontosabban szűk csatornák tucatjaira vált szét, hogy hamarosan lehetetlenség volt már evezni, és a lapátokat inkább csáklyákként, indákként használták. Feketeszakáll csónakja haladt elöl, utána következett Hurwoodé, végül az, amelyikben Jack ült. Az ázott indák és vadon növő orchideák egyre közelebb és közelebb nyomakodtak hozzájuk a narancssárga fényben, és Sanda eltöprengett, nem mozog-e valami a lápban nem is olyan messze tőlük, nesztelenül követve őket a sötétben... Valami nagy testű lény; noha semmilyen zajt nem csapott, ahogy átbújt a magnóliák és mocsári juharok holdfénypetytyes fonadékai között... Sanda igyekezett megfékezni képzelőerejét, bár a mostanra már jóval hangosabb, suttogásszerű hang nem könnyítette meg a dolgát. Az egyik ülés deszkáján térdelt, és hol az evezőlapátnak feszülve igyekezett eltolni magukat az iszapos folyómedertől, hol hunyorogva próbálta kivenni a torokkaparó füstön át, melyik csatornát választotta a másik két jármű. Mióta csak elindultak, rászálldostak az orrban lévő fáklyáról leváló szikrák, ő pedig oda sem figyelve söpörte le őket magáról, ISMERETLEN VIZEKEN
154
ám most két meleg pontra lett figyelmes a csípőjén, de amikor lepillantott, egyetlen pernyedarabot sem látott. Végigsimított az ingén: vasból készült övcsatja perzselte meg az ujját, és tokjában pihenő kése is felforrósodott. Most, hogy ezeket észrevette, a lábfeje felső részén is melegséget érzett: pontosan ott, ahol csizmája csatja volt. - Ööö - fordult Davieshez, de mielőtt még megfogalmazhatta volna problémáját, az előttük haladó csónakból átszólt Hurwood. - Vas! - kezdte. - Úgy látszik, a régi babonaság... a kapcsolat a varázslás és a vas között... Valószínűleg érdemes megszabadulni tőle, mindentől, amitől csak lehet... -A fegyvereket tartsátok meg! - dörmögte Feketeszakáll. Jártam már itt... Nem lesz elviselhetetlenül forró. És ne hajítsátok ki az övcsatotokat, ha ettől lecsúszna a gatyátok! A fekete dzsungelból felhangzó rikoltás hallatán Sanda nagyot ugrott, ám a lapátjának feszülő Davies csak halkan kuncogott. - Nem kísértet... Ez egy olyan barna-fehér madár, amelyik vízicsigákat eszik. - Ja... Jó. Jack behúzta a lapátját, és keresztben az orra fektette. Olyan óvatosan, mintha egy túlságosan forró rákról igyekezne lefejteni a páncélját, kicsatolta az övét, majd előhúzta kését a markolatra tekert bőrszíj ellenére is érezte a nyél melegét -, és a keretet vágódeszkaként használva lefűrészelte övéről a csatot. A fémdarab koppant egyet a csónak belsején, és loccsanva állt meg a tócsában, hogy aztán a mozgás ide-oda lötybölje a fenékdeszkákon. Sanda visszatette a kést a tokba, és ismét megmarkolta az evezőt. Davies közben egy pillanatra sem hagyta abba, ütemesen hajtotta előre a csónakot, és most fejét ingatva, gúnyosan elmosolyodott. - Csak nehogy leessen a gatyád! Sanda minden erejét beleadva tolta el a lapátot, s közben azon morfondírozott, nem arról van-e szó, hogy túlságosan sekély itt a folyó, és mivel a csónak nem tud úszni rajta, már az iszapban lökik előre járművüket. - Nehogy tüzet fogjon a tied! - fújtatta válaszképpen. 155
TIM POWERS
A három lélekvesztő a fáklyákból áradó füstbe burkolózva egyre araszolt előre a párás dzsungelben. Sanda kifelé, oldalra kémlelt, legalább annyira azért, hogy a láng ragyogásától könnyező szemét pihentesse, mint azért, hogy szemmel tarthassa a loppal közelíteni kívánó szörnyet először megkönnyebbülten vette észre, hogy a „suttogás” az ingoványos partok mentén egyre sűrűbben előforduló fehér, gombaszerű kinövések kerek telepeiben nyíló, libegő szegélyű lyukakból származik. A jelenség magyarázatát keresve arra jutott, a növény gyökérzete föld alatti üregekkel állhat összeköttetésben, és a két hely közötti hőmérsékletkülönbség okán szakad ki a levegő ilyen kétségtelenül furcsa módon - ám ahogy a csónakok mind mélyebbre hatoltak a lápban, ahol a gombák is nagyobbra nőttek, arra lett figyelmes, hogy az elkeskenyedő peremű, lélegző odúk felett mindinkább orrot, szemet idéző kitüremkedések és bemélyedések tűnnek fel. Egyre jobban rátelepedett az érzés, hogy valamiféle roppant méretű lény lapul némán, mindent szemmel tartva a sötétségben. Végül rettegve felpillantott, s bár fejük felett látta az ágak holdfényezüstös szövedéket, biztosan tudta, a lény láthatatlanul görnyed fölébük. A lény, amely idetartozott, és amely birtokolta ezt az egész, visszataszítóan burjánzó lápot, a tavakat, a kacsokat és a bennük élő parányi kétéltűeket, sőt, talán jórészt épp belőlük állt össze. Nyilvánvaló volt, hogy a többiek is érzik ezt. Friend nehézkesen talpra állt, és kis híján kioltotta fáklyájukat, amikor kétmaréknyi fekete gyógyfüvet szórt rá: a láng megrebbent, ám pár pillanat múlva újra felragyogott, és a csípős füst gomolygó felhőjét bocsátotta útjára felfelé, a folyót befedő ágak irányába. Az égből üvöltés harsant: szirmokat rázott le a fákról, és olyan sűrű hullámokat kavart a vízen, hogy a csónakok szemhunyásnyi időre mintha kivételesen barázdás, öntött üveglapon ültek volna. A hang végigvisszhangzott a dzsungelén, aztán nem hallatszott más, csak a rémült madarak rikoltozása, ennek elültével pedig a gombatelepek susmogása. Sanda a legközelebbi ilyen telepre nézett: a kinövések mostanra egyértelműen arcokat formáztak, s attól, ahogy ISMERETLEN VIZEKEN
156
rezgeti a szemhéjuk, Jacket eltöltötte a szomorú bizonyosság: hamarosan visszanéznek majd rá, ha feléjük vetül a tekintete. Háta mögött fáradt egyhangúsággal követték egymást Davies szitkai. - Nehogy azt mondd, hogy ez is egy olyan tetves vízicsigát evő, barna-fehér madár volt - szólt hátra színtelen hangon. Davies nem felelt, nevetésképpen prüszkölt egyet. Sanda hallotta Beth halk zokogását. - Jaj, drága Margaret - szólalt meg az öreg Hurwood elfúló, mégis erős hangon. - Ezek az örömkönnyek legyenek az utolsók, amelyeket hullatsz életedben! Most pedig, kérlek, bocsáss meg egy érzelgős oxfordi professzornak! Ezen a szépséges napon, az esküvőnk napján, szeretnék elszavalni egy szonettet. Én írtam. - Azzal megköszörülte a torkát. A láthatatlan mocsári lény továbbra is betöltötte a dögletes levegőt, lelkükre nehezedett, és hiába volt a vastag bőrréteg a lába és a csizmacsatja között, Sanda rüsztje egyre jobban fájt. - Dante múzsáját küldd hát, Margaret...* - kezdte Hurwood. - Megfeneklettünk - hallatszott elölről Feketeszakáll hangja. - Ne toljátok tovább! Innentől gyalog megyünk. „Jézusom!” - gondolta Sanda. - Most... tréfál? - kérdezte, bár nem fűzött sok reményt a válaszhoz. Davies felelet helyett evezőjét a csónakba fektette, átmászott a faron, és beleereszkedett a fekete vízbe. Kiderült, hogy csupán derékig ér. - ...Dallal áldani a nap örömét - dúdolta tovább az öregember. Jack körülnézett: a kalózkirály kivette csónakja fáklyáját a tartójából, és viszolyogtató evezősével együtt már a vízben volt - a legközelebbi part felé gázoltak. Az árnyak velük együtt mozdultak, és gombafejek új fürtjei tűntek elő belőlük. - Mr. Hurwood - sziszegte Leó Friend, és hevesen rázta a félkarú férfit. - Mr. Hurwood! Ébredjen már, a fenébe is! Hogy elérve életem útjának felét, vad vadont az Úr... elhagynom engedett... * A versrészletek Kleinheincz Csilla fordításai
157
TIM POWERS
Sanda látta, ahogy Bethnek rázkódik a válla. Bonnett olyan mereven, mozdulatlanul üldögélt, akár egy tanbábu. Feketeszakáll és az evezőse kikapaszkodtak a partra, és a lábuknál rángó, sugdosó, fehér gömbökkel mit sem törődve a fityegő venyigékbe kapaszkodtak, hogy a hurkokat vető, nedves gyökerek és a sár ellenére se csússzon ki alóluk a talaj. - Magánál kell lennie - szólt oda a kalóz F'riendnek. - Keverj le neki egy pofont, és ne sajnáld! Ha ez sem segít, odamegyek és... magam teszek vele valamit. Az orvos félénken elmosolyodott, hátralendítette kövér kezét, és tenyere nagyot csattant Hurwood negédesen mosolygó arcán. Az öregember zokogásnak is beillő kiáltást hallatott, majd pislogva szemügyre vette a sajkákat, ahogy újra ráébredt valódi hollétére. - Most már nincs messze - közölte vele türelmesen Feketeszakáll. - De a csónakokat kénytelenek vagyunk itt hagyni. Hurwood közel egy percig bámulta a vizet és az iszapos partot, mielőtt megszólalt. - A lányt vinnünk kell. - Majd én segítek - ajánlkozott Sanda. Friend villámló tekintettel nézett rá, azonban az öregember még csak fel se pillantott. - Nem - mondta. - Friend, Bonnett és én elegen vagyunk hozzá. - Úgy van - bólintott Feketeszakáll. - Nekünk épp elég dolgunk lesz azzal, hogy ösvényt vágjunk magunknak ebben a rengetegben. Jack felsóhajtott és letette az evezőjét. Két-három próbálkozás után kirántotta helyéből a fáklyát, majd a fekete gyógynövény csomagjával együtt átnyújtotta Daviesnek, és kimászott a ladikból. Valami jó azért csak akadt ebben az egészben: a csizmáján lyuk tátongott, és a viszonylag hűs mocsári víz enyhítette lábfején az égő érzést.
ISMERETLEN VIZEKEN
158
TIZENKETTEDIK FEJEZET
A
KÜLÖNÖS CSAPAT fél órán át tocsogott a vízben, ahogy belegázolva, botladozva átverekedték magukat a növényzet szűk és kényelmetlen átjárást kínáló fonadékain Sanda karja már remegett a fáradtságtól, annyiszor kellett lesújtania az indákra és a faágakra, de csak ment tovább konokul, kimászott minden pocsolyából, ami az útjába került, és kényszerítette magát, hogy minél nagyobbakat szippantson a sűrű levegőből. Mindvégig éberen ügyelt, nehogy kialudjon a másik kezében tartott fáklya, és nehogy minden fekete gyógyfű leégjen róla. Hurwood, Bonnett és Friend mögötte dülöngéltek: alig tettek meg néhány lépést, máris megálltak, és mindanynyiszor másféle módját eszelték ki, hogyan lehet megoldani, hogy mindegyikük vigye a maga fáklyáját, továbbá Hurwood dobozait és Betht is. Sanda kétszer volt egyszerre több loccsanás fültanúja, amelyet aztán Beth újraéledő hüppögése és édesapja szinte érthetetlen, fejhangú szitokáradata követett. Nem sokkal azután, hogy mind a nyolcán kiléptek az első iszapzátonyra, a gombából lett fejek tüsszögni kezdtek, és a lebbenő szájak spórához, virágporhoz hasonló, nagy szemcséjű port fújtak - ám a sűrű, körülöttük gomolygó és szintben maradó fáklyafüst úgy űzte el a port, mintha minden egyes lángból kizárólag a spórák számára érzékelhető, nagy erejű szél törne elő. - A por belélegzése - zihálta Hurwood egy alkalommal, amikor egyszerre jó néhány gomba eltüsszentette magát. - Ez volt az... amitől a kísérteket kapta, Thatch. Feketeszakáll meglendítette tengerészkardját, azzal csapott félre egy magoncot, és közben nevetett. TIM POWERS 159
- Kísértetpeték felhői, mi? Sanda hátrapillantott, és így látta, amint Hurwood a tudós elégedetlenségével biggyeszti az ajkát. - Nagyjából ~ mondta. Egészen meggörnyedt, hogy lánya lába ne nyomja annyira a vállát. Jack visszafordult, mert folytatnia kellett a dolgát. Nagyon igyekezett, hogy a lehető legtávolabb kerüljön Feketeszakáll csónakosától, aki faarccal lengette szablyáját, méghozzá olyan gépiesen egyforma mozdulatokkal, ami az itáliai Tivoli-kert vízzel hajtott szobrait juttatta Jack eszébe. Ódzkodásának következtében gyakorta Davies és Feketeszakáll között találta magát. Ismét fokozódott a roppant méretű láthatatlan jelenlét érzete, neki pedig újra az a benyomása támadt, hogy ez a valami az égből hajol le fölébük, és emberi mértékkel értelmezhetetlen haraggal mered a nyolc betolakodóra. Kését egy fába állította, majd kinyitotta a viaszosvászon csomagot, és rászórt egy marékkai a fekete anyagból a fáklyára. Kisvártatva sűrű füstfelleg pöffent fel a lángok közül, kis híján megvakítva a kését kirántó Jacket - csakhogy ez alkalommal, amikor a felhő eloszlott a dzsungel gubancos lombozatában, mély bömbölés reszkettette meg a rengeteget... Velőtrázó ordítás volt: egyértelműen dühöt fejezett ki, és ugyanilyen egyértelmű volt az is, hogy nem élőlény torkából tört elő. A kalózkirály hátralépett, és gyanakodva sandított a csoportot minden oldalról körülvevő növényzetre. - Amikor először jártam itt - dörmögte Daviesnek és Sandának -, beszéltem a helyiekkel... Jobbára krík indiánok élnek erre. Gyógyító varázslatokat adtam egyenes beszédért cserébe. Említettek valamilyen lényt, akit úgy hívnak: Eszte Fásztá. Állítólag azt jelenti, „ad ember”. Valami helyi loának tűnt. Szerintem ő morgott az előbb. - De nem ő kötött beléd az első alkalommal - állapította meg Davies. - Nem - biccentett Feketeszakáll. - Viszont akkor nem volt nálam kísértetriasztó. Valószínűleg úgy vélte, nem kell személyesen gondoskodnia rólam. „Remek” - gondolta Jack. Az előttük magasló rengetegre pillantott a fáklyafénynél, és elsőként - néhány másodperccel ISMERETLEN VIZEKEN
160
a többiek előtt - vette észre, hogy az indák és ágak megmoccannak, tekerednek egyet a poshadt levegőben. Feketeszakáll is felfigyelt rá, és hiába álltak össze a növények elnagyolt, de annál hatalmasabb kézzé, hogy feléjük kapjanak, a kalózkirály fáklyáját eldobván előretört, lesújtott a kardjával, majd visszakézből is rávágott: darabokra zúzta az egészet. - Gyere csak! - rikoltotta. Foga és tébolyult szeme fehérje villogott a sörényébe font kanócok izzó fényében. - Csapjál még az arcomba pár ilyen salátát! - Meg se várta az idegen loa válaszát, helyette ordítozva, kardját a feje felett lengetve belegázolt az őserdőbe. - Ku-ja, te kvasí pattu! bömbölte, és szinte teljesen visszatért egy olyan nyelvhez, amelyben Sanda a jamaicai hegyi törzsek dialektusát vélte felismerni. - Több kell, mint egy dege bonggó dopí, hogy megijesszen egy talloua hunsi kanzót! Feketeszakáll addigra teljesen eltűnt Jack szeme elől, bár látta még a megrezdülő indákat, hallotta a tengerészkard szecskázásának zaját, valamint a szanaszét repülő, összevagdalt levélzet zörgését és csobbanásait. A rövid szünet épp elég volt hozzá, hogy eltöprengjen rajta, vajon ez a megszállott tombolás az egyetlen elfogadható mód-e a kalózkírály számára utat engedni a félelmének... Aztán az óriás kitört a dzsungelból: a szakállát ékítő kanócok közül néhány ugyan kialudt, ám őrjöngése épp oly megdöbbentő volt, mint előtte. Kikapta a Sanda kabátzsebéből kikandikáló viaszosvászon csomagot, feltépte a fogával, és tartalmát a sárba rázta. - Nesze! - üvöltötte a rengetegnek, ahogy kirántotta Jack kezéből a fáklyát, és lángoló végével lefelé egyenesen a szétszóródott gyógynövénybe nyomta. - Rabszolgabélyegül! Szolgálj! Gőz- és füstfelhő csapott fel megperzselődött iszapból, és az égő gyógynövény bűzével töltötte meg az orrukat, míg fentről nem emberi fájdalomból és haragból táplálkozó ordítás rázta meg a levegőt - lesöpörte a leveleket a fákról, és ledöntötte Jacket a lábáról. A vizenyős sárban henteregve igyekezett talpra kecmeregni és valahogy újra levegőt kapni, s mindeközben homályosan látta Feketeszakáll sziluettjét, amint hátraveti 161
TIM POWERS
bozontos üstökét, és fülsiketítőén, rekedten elbődül. Iszonytató hang volt, akár valami gigászi gyík párbajra hívó rikoltása. Sanda úgy érezte, közelebb áll ez a farkasokhoz, amelyeket még fiatalkorában hallott az északi jégmezőkön valahonnan a távolból vonítani. A Betht hordozó trió megtorpant. Jack pattanásig feszült idegekkel kuporgott Feketeszakáll mögött, a jobbja felé, míg a Hurwood fáklyájának fényében jól látható Davies egykedvűen, ám meglehetősen sápadtan állt a másik oldalán. Kivonta a kardját és várta, mi következik most. Egyszerre szél támadt, elfújta az óriási kalóz bömbölésének visszhangjait, és ez alkalommal kizárólag a fejeket formázó gombák sutyorgását lehetett hallani utána... A környéken lévő madarak egytől egyig elhallgattak. Sandának csak most tűnt fel, hogy a gombáknak időközben kinyílt a szemük, és létező nyelveken beszéltek - a hozzá legközelebbi franciául panaszkodott arról, micsoda szörnyű egy világ az, ahol egy öregasszonyt magára hagynak a gyermekei, a Davies melletti pedig skót akcentussal magyarázott, olyan hangsúllyal, mint amikor egy apa tanácsokat ad a nagyvárosba készülő fiának. .Jack álmélkodva hallgatta, amint óva inti attól, hogy bármit mondjon a vallásról vagy a nemrégiben történt királygyilkosságról. „Miféle királygyilkosság? - merengett. Talán a múlt hónapban megölte valaki György királyt... Esetleg I. Jakab egy évszázaddal ezelőtti meggyilkolásáról beszélt?” Feketeszakáll lassan lehajtotta fejét, és kihívóan nézte az előtte álló, bogyóktól ékes magnóliafát. Lendületes kardcsapásokkal illatozó komposztalapanyagot csinált belőle: mögötte viszont újabb növények helyett sötétség honolt, hűs szél és halvány ragyogás, mintha fényesen kivilágított város várná őket épp csak a láthatáron túl. A kalózkirály káromkodott még egyet, aztán átlépett a nyíláson, nyomában az evezősével. Sanda és Davies egymásra néztek, vállat vontak és követték őket. Az őserdő eltűnt. Helyében lapos síkság tárult a szemük elé a tiszta égen függő hold fényében, és néhány száz yardnyira előttük a római Colosseumnál is szélesebb, kör alakú medence térdmagas védfala látszott. Messze-messze, a ISMERETLEN VIZEKEN
162
medence közepe felett hatalmas fényesség lebegett a levegőben, ami lehetett tűz, esetleg vízpermet: tompán ragyogó tömbjei olyan lassan emelkedtek és süllyedtek, akár a buborékok a mézben. A lassan mozgó fényeket bámulva Jacknek ökölnyire zsugorodott a gyomra, ahogy ráébredt, fogalma sincs arról, milyen messzire vannak - az egyik pillanatban színezett üvegből készült pillangóknak tűntek, amelyek alig karnyújtásnyira tőlük villogtak Hurwood fáklyájának világánál, a következőben viszont a Nap és planétái birodalmán jóval kívül eső csillagászati jelenségnek tetszettek. Most figyelt fel rá, hogy a medence is csalóka látványt nyújt: hunyorgott, meresztgette a szemét, ám végül kénytelen volt belátni, fogalma sincs róla, pontosan milyen magas is a fal. A messzeségben jobb és bal oldalon karcsú hidak emelkedtek ki belőle, és nagy ívben a medence közepe felé indulva tűntek el a szemük elől. Most már igencsak forró volt a csizmája csatja. Amikor előhúzta a kését, megégette a kezét, azonban sikerült levágnia őket, ahogy lehajolt előbb az egyikhez, aztán a másikhoz. Felegyenesedett, közben igyekezett tudomást sem venni arról, hogy a bőrtok füstölgött, miután visszatette a kését, és az járt a fejében, mikor érzi meg a lábbelije sarkát a helyén tartó szögeket. Istennek legyen hála, amiért Feketeszakáll megtiltotta a pisztolyok elhozatalát! - Ennél nem jutottam sokkal messzebb - szólalt meg halkan a kalózkirály. Davies felé fordult és elvigyorodott. - Menj csak... Sétálj oda a medence szegélyéhez! Davies nyelt egyet, majd előrelépett. - Állj! - kiáltotta mögülük Hurwood. Frienddel és Bonnetttel csak most botorkált át a résen; megbotlott, bár végül sikerült többé-kevésbé finoman letennie Betht, ahogy a hármasuk a sötét homokra zuhant. Ő ült fel elsőként. -A látszólagos irányok itt nem jelentenek semmit. Az ember a végtelenségig mehet egyenesen, hogy éhen hal, mégsem jut közelebb hozzá. Nagy valószínűséggel úgy látná, mintha a Forrás lassan megkerülné közben. Feketeszakáll felnevetett. - Nem hagytam volna, hogy olyan messzire jusson, ahonnan már nem tudom visszahívni. Igazad van, valóban így tűnt. Két napig mentem felé, mire rájöttem, innen nem jutok 163
TIM POWERS
el oda, aztán még három napomba tellett visszatérni erre a helyre, ahol most vagyunk. Hurwood felállt és leporolta magát. - Napokba? - firtatta száraz hangon. Feketeszakáll metsző pillantást vetett rá. - Most, hogy mondod, tulajdonképpen nem. A nap ugyan felkelt, de soha nem emelkedett sokkal feljebb a pirkadati magasságánál, mielőtt úgy határozott, ismét lenyugszik. A hajnal egyenesen alkonyatba váltott, és nem volt közte rendes nappal. Az öregember bólintott. - Most már valójában nem vagyunk többé Floridában... Illetve nem egészen vagyunk ott: legfeljebb csak annyira, ahogy bárhol máshol is. Tanulmányozták Pitagoraszt? Davies és Feketeszakáll is beismerte, hogy nem. -A filozófiai rendszerében rejlő ellentmondások itt nem számítanak annak. Azt nem tudom, hogy az itteni körülmények az általános esetet testesítik-e meg, vagy valamilyen különlegest... azonban kettő négyzetgyöke itt nem irracionális szám. - A végtelen... az apeirón itteni formájában Arisztotelész számára is elfogadható lett volna - tette hozzá Leó Friend, aki most az egyszer mintha megfeledkezett volna Beth Hurwoodról. - Minden bizonnyal nagyon örülne neki ez az Arisztó Teréz, de én megszabadulhatok itt a kísérteteimtől? - kérdezte Feketeszakáll. - Igen - bólintott Hurwood. - Csak bele kell másznia a medencébe. A kalózkirály a Forrás felé intett. - Mutasd az utat! - Rögvest. - Az öregember legördítette válláról az eddig hurcolt csomagokat, és óvatosan a homokra helyezte őket. Míg Frienddel együtt fölébük hajolt, hogy kibontsák, Sanda odasurrant Bethhez. - Hogy vagy? - kérdezte, mert okosabb nem jutott az eszébe. - Köszönöm, remekül - jött a begyakorolt válasz. A lány szeme semmit sem látott, miközben szaporán szedte a levegőt. ISMERETLEN VIZEKEN
164
- Csak... tarts ki! - suttogta Jack. Haragudott magára tehetetlenségéért. - Esküszöm, amint visszaérünk a partra, kijuttatlak ebből a... Beth térde megroggyant és összecsuklott. A férfinek éppen csak sikerült elkapnia, mielőtt a homokba rogyott volna: amikor megbizonyosodott róla, hogy a lány csupán elájult, óvatosan a hátára fektette. Aztán jött Friend, félrelökte Jacket, ellenőrizte Beth pulzusát, illetve felemelte a szemhéját, hogy megnézze a szembogarát. Sanda felállt és Hurwoodra nézett: az öregember épp az egyik batyuból elővarázsolt lámpást igyekezett meggyújtani a fáklyájával. - Hogyan képes ezt tenni a saját lányával? - kérdezte tőle rekedten. - Micsoda egy rohadék maga! Kívánom, hogy Margaret visszatérjen annyi időre, amennyi elég megátkozni magát, aztán roskadjon össze valami bűzlő szemétkupaccá, hogy minél jobban emlékeztesse a saját lelkére! Hurwood közömbösen felnézett, majd folytatta munkálkodását. Sikerült meggyújtania a kanócot, és most visszaeresztette rá a burát. Fémből készült, mégis volt rajta minta: réseket vágtak bele látszólag véletlenszerűen, így most fénypászmák vetültek belőlük a sötét homokra. Jack tett egy lépést felé, ám egyszerre ott termett előtte Feketeszakáll. - Majd utána, fiacskám - dörmögte. - Jelen pillanatban társak vagyunk ő meg én, úgyhogy ha bele akarsz rondítani a terveimbe, mindjárt a földön találod magadat, és kapkodhatsz a beleid után, hogy minél többet visszatömködhess a helyére. - Az öregemberhez fordult. - Készen állsz? - Igen. ~ Hurwood a homokba szúrta a még mindig égő fáklyát, és kezében a lámpással felállt. A négyszögletes fadoboz most az övén lógott. - Jól van? - kérdezte Friendtől. - Minden rendben - felelte a kövér férfi. ~ Csak elájult. - Hozd! Fél kezével magasba emelte a lámpást, és szemügyre vette a homokon kirajzolódó fénycsíkokat. Néhány szívdobbanásnyi idő után bólintott és elindult: útvonala enyhén távolodott a Forrástól. 165
TIM POWERS
Friendnek sikerült valahogy felállnia a válláról lecsüngő Bethszel, bár egészen belevörösödött. Botorkálva indult az idős tudós után, minden egyes lélegzetvételnél sípolt a tüdeje - a többiek a nyomukban, hátul a dülöngélő Bonnett-tel meg a különös csónakossal. Nem haladtak egyenletesen. Hurwood gyakorta megtorpant, hogy szemrevételezze a fényvonalakat, és heves vitákat folytatott Frienddel matematikai részletkérdésekről: Sanda egy alkalommal hallotta, amint a kövér doktor felhívja a figyelmet egy tévedésre „az egyik Fekete Newtonegyenletben”. A cammogva haladó csapat jó néhányszor volt kénytelen irányt váltani, és sokáig nem tettek mást, csak mentek körbe-körbe egy képzeletbeli négyzet oldalai mentén - azonban Jacknek feltűnt, hogy látszólagos menetirányuktól függetlenül a hold soha nem moccant el a bal válla feletti helyzetéből: beleborzongott a felismerésbe, és nem érzett semmiféle kísértést holmi csípős megjegyzés odavetésére. A fáklya, amelyet Hurwood a homokba szúrt, legalább annyiszor tűnt fel előttük, ahányszor mellettük vagy éppen mögöttük, azonban valahányszor megpillantotta, egyre távolabb és távolabb kerültek tőle. A Forrást annyira nehéz volt szem előtt tartania, hogy semmiféle változást nem érzékelt a távolságában, azt viszont észrevette, hogy a két hídszerű építmény valamelyest közeledett egymáshoz. Aztán meglátta a sokaságot. Először azt hitte, alacsonyan lebegő ködpamacsok, esetleg víztócsák, ám ahogy alaposabban szemügyre vette a láthatáron húzódó egyenetlen, szürke sávokat, látta, hangtalanul ide-oda szaladgáló alakok ezrei alkotják őket: úgy lengették karjukat a fejük felett, akár a fűszálak erdeje, ha borzolja az éjjeli szél. - Sose hittem, hogy annyit eltiport a zord halál már* suttogta Hurwood, amikor egy pillanatra felhagyott a számolgatással, hogy a távolban hullámzó tömegre nézzen. „A Pokol, méghozzá a harmadik ének, ha nem tévedek gondolta Sanda. - Persze kit érdekel ez itt most?” * vö. Dante Isteni színjáték-. Pokol III/55-57. „Nyomában nagy menet tolongva jár, jár / annyi, hogy sohse hittem földön járván, / hogy annyit eltiport a zord halál már.” (Babits Mihály fordítása), illetve T. S. Eliot: Átokföldje 63. „Nem tudtam, mily sokat tiport el a halál" (Vas István fordítása)
ISMERETLEN VIZEKEN
166
A hidak időközben nagyon megközelítették egymást, az ég pedig derengeni kezdett, talán keletre. Hurwood fényvonalai egyre kevésbé voltak kivehetők a gyenge napsütésben rozsdavöröses árnyalatot öltő homokon, Friend és ő pedig mind jobban igyekeztek. A medence közepe fölött felemelkedő és alábukó alakok sokat veszítettek színükből, folyamatosan szürkültek: mostanra gomolygó tűzfelhők helyett inkább felfröccsenő vízcseppeknek tűntek. A nappal közeledtével még nyugtalanítóbb lett a teljes csend... Nem hangzott fel egyetlen madárrikoltás, egyetlen rovarzümmögés sem, és a nyugtalan sokaság a Forráshoz hasonlóan nem adott ki semmiféle hallható hangot. Mióta maguk mögött hagyták a dzsungelt, sokat hűlt a levegő, bár Jack lábát melegítették a csizmája sarkában lévő cipészszegek, és ha nagyon fázott a keze, elég volt füstölgő késtokja fölé tartani őket. Épp a fáklya távoli fénypontját nézte, így beleütközött Hurwoodba, amikor a csapat megállt. Egyetlenegy híd maradt már csupán, ők pedig ott álltak előtte. Úgy hat láb széles volt, nagy, lapos kövek borították, kétoldalt vállmagasságig érő kőfalak húzódtak. Noha a messzeségből nézve úgy látszott, a hidak a medence peremétől indulva meredek ívben haladnak felfelé, Sanda jelenlegi nézőpontjából már-már vízszintesnek látszott: csekély mértékben emelkedve keskenyedett a távolba nyúlva, majd beleveszett a Forrás gomolygó ködfelhőjébe. Bár különleges helyen állt, Jack mégis úgy érezte, valamikor korábban látta már mindezt. - Csak maga után - mondta Hurwood Feketeszakállnak. Az óriási kalóz - Sanda most figyelt fel rá, a csizmája és az öve úgy szikrázott és füstölt, akár a sörényébe font kanócok - a hídra lépett... ...és valósággal felrobbant. Verdeső, szürke pacák törtek elő szájából, orrából és szeméből, majd szerteszét repültek, a ruhája pedig úgy rázkódott és remegett hatalmas alakján, akár a hullámok a vihar korbácsolta tengeren. Keze tehetetlenül kapált, ahogy a szürke valamik kirobbantak kabátujjából, ám a heves kitörések közepette felbődült, és sikerült megfordulnia. - Maradjon ott! - kiáltott rá Hurwood. - Ne lépjen le a hídról! Csak a kísértetei hagyják el éppen! 167
TIM POWERS
A kivonulás ereje alábbhagyott, ámde Feketeszakáll folytatta az ugrálást. Kigyulladt az öve és a lábbelije megragadta tengerészkardja füstölgő markolatát, kivonta a vörösen izzó pengét, az övéhez érintette, mire egy pillanat alatt átégett a bőr. Lehajította a fegyvert a homokba, és ujja sercegett, ahogy kilazította az övcsatját, kihúzta a bőrszíj darabjait, és a kard után vetette az egészet. Leült, lehúzta a csizmáját, aztán felállt és Hurwoodra vigyorgott. - Na most hagyjatok itt minden fémet! - mondta. „Kik itt beléptek” - gondolta Sanda. - Nyugodtan lejöhet onnan és megvárhat Leót meg engem itt, a többiekkel együtt - szólt az öregember. - A kísértetek távoztak, és még jócskán maradt a fekete gyógynövényből... Ha felvesszük a másik két fáklyát és azokat is meggyújtjuk, a visszaúton egyáltalán nem fenyeget majd az újbóli megfertőződés veszélye a dzsungelben. Álltam a szavamat, Leóval pedig hamarosan újra itt leszünk, hogy visszavezessünk mindenkit oda, ahol ez a térség összekapcsolódik a jól ismert világgal. Jack megkönnyebbülten felsóhajtott, és már körülnézett, hol foglalhatna helyet, amikor rádöbbent, a kövér doktor semmiféle jelét nem adta, hogy le akarná tenni Betht. - K-ki - hebegte erre - ki megy és ki marad? - Leó, a lány és jómagam megyünk át - magyarázta sietősen Hurwood, miközben lámpását letette a földre. Levette övét és cipőjét, majd a szerelmesek közelségének szándékolatlan és bizarr paródiájaként Friend elé térdelt, és egyetlen kezével leoldotta a szíjat a kövér derékról. A sárgöröngyös papucsban nyilvánvalóan nem volt szög. - Én is átmegyek ~ jelentette ki Feketeszakáll a hídról. - Nem azért verekedtem el magamat idáig két évvel ezelőtt, hogy összeszedjek egy egész irhára való kísértetet. - Elnézett az öreg tudós válla felett, és a következő pillanatban előrelépett Stede Bonnett, nyomában a csónakossal. Bonnett kicsatolta az övét és kilépett a cipőjéből, azonban az evezős ruháját összevarrták, és mezítláb gyalogolt idáig. - Ők is jönnek - közölte a kalózkirály. Davies arcán láthatóan megszaporodtak a ráncok és beesettebb is lett, amióta maguk mögött hagyták a tengerparton ISMERETLEN VIZEKEN
168
rakott tüzeket, a szeme mégis vidáman csillogott, ahogy lehajolt lehúzni a csizmáját. „Na nem - futott át Sanda agyán. Egészen hideg fejjel volt képes szemlélni a helyzetet. - Ezt senki nem várhatja el tőlem.” így is a valóság peremén járt... „Én ugyan nem megyek tovább. Ezek közül az emberek közül egy sem tér vissza, nekem pedig még rá kell jönnöm, hogy működik Hurwood varázslámpája, ha ki akarok jutni ebből a tetves dzsungelból! Egyáltalán miért jöttem el? Miért hagytam ott Angliát?” Rádöbbent, hogy mindeddig biztos volt benne, létezik kivezető út... Belevörösödött, ahogy felismerte, kora gyerekkorából származó alapigazsághoz nyúlt vissza: ahhoz a törvényszerűséghez, amely szerint ha elég kitartóan és elég hangosan sír, valaki hazaviszi. Ugyan miféle joguk volt ezeknek az embereknek, hogy ennyire megalázó helyzetbe hozzák? Beth Hurwoodra nézett: Friend vállán lógott. Még mindig nem volt magánál, és noha Jack szívszorítóan elragadónak látta, arca megfeszült a nemrégiben átélt szörnyűségektől... Az elviselhetetlenül meggyötört ártatlanság. Nem lehetne... nem lenne szabad esetleg azt mondani... jobb lenne hagyni őt meghalni most, öntudatlanul, mielőtt még végleg tönkretennék? Még kínozta a kétely, amikor elkapta Leó Friend tekintetét. A kövér fickó magabiztos megvetéssel nézett rá, és húsos tenyerét felcsúsztatta Beth combjára. Hurwood ezt a pillanatot választotta, és nekilátott megnyugtatóan dörmögni, miközben négykézlábra ereszkedett. Néhány érthetetlen kedveskedést dünnyögött, aztán finoman, de határozottan hasra feküdt a homokban. Még mindig mormogott, ahogy nekilátott esetlen ütemben nekicsapdosni magát a talajnak. Friend képe pulykavörösre váltott, és elkapta a kezét Beth lábáról. - Mr. Hurwood! - rikoltotta. Az öreg tudós nem hagyta abba, csak kedélyesen felkuncogott.
169
TIM POWERS
- Úgy tűnik, általában nem kell sok idő, és abbamaradnak ezek a rohamok - jegyezte meg Feketeszakáll. - Kivárjuk a mostani végét, és indulás. „Ezek mind megkergültek? - merengett magában Sanda. Bármilyen silánynak is minősült, Hurwood jelentette az egyedüli esélyt arra, hogy bárki is élve átjusson azon a hídon, most pedig még a vén Bonca kormányzónál is dilinyósabb lett. Ha továbbmegyünk, reményünk sincs életben maradni, márpedig én nem kívánom elfoglalni örökkévaló helyemet a furcsa láthatáron hömpölygő néma, szürke tömegben. Sanda Jack szépen megvárja itt, amíg besötétedik, és amikor a többi pusztulásába tartó idióta nem tér vissza, Hurwood lámpásával valahogy visszatalálok majd a fáklyához, az őserdőhöz, a csónakokhoz és a tengerparthoz. Később bizonyára bánni fogom, hogy ennyire gyáva voltam, de így legalább a nagy sajnálkozás közepette süttethetem magamat a napon, és mellé még ihatok is egy jót.” Hátralépett tehát, hogy távolabb kerüljön a hídtól, és leült a homokba. Igyekezett, hogy senkinek ne kelljen a szemébe néznie, ám amikor a lámpást keresvén körbepillantott, felnézett és meglátta, hogy Davies kendőzetlenül figyeli. A szikár, vén kalóz nyilvánvaló elégedettséggel vigyorgott rá. Sanda megkönnyebbülten mosolygott vissza - nagyon örült, hogy Davies megérti őt... Ám aztán rádöbbent, hogy a kapitány azt gondolta, csizmáját lehúzni ült le az előbb. Ezzel együtt pedig világossá vált előtte, hogy nem teheti meg: nem várakozhat itt üldögélve. Ostobaság lett volna, épp olyan, mint amit apja tett, amikor a nantes-i sikátorok bicskásai ellenében előhúzta fafaragáshoz használt kését, vagy Chaworth kapitány, amikor más kardjával egy pisztollyal felfegyverkezett kalózvezérre rontott - azonban valamiképpen, meglehet, épp úgy, ahogy velük is történt, eltorlaszoltak előtte minden kiutat. Levette hát a csizmáját és felállt. Mire Friend elszakította tekintetét Benjámin Hurwood groteszk módon fel-le mozgó alakjától, Sanda kése és lábbelije már a homokban hevert, ő maga pedig ott állt előtte.
ISMERETLEN VIZEKEN
170
- Mi a helyzet? - kérdezte a kövér orvost, és alig lehetett észrevenni hangja remegését. - Csak alvó lányokkal megy az ismerkedés? Friend arca még vörösebbre váltott. - N-n-n-ne v-v-v-vic-c-c-celj... N-ne... - Szerintem azt akarja mondani: „Ne viccelj már, Jack” - mondta segítőkészen Davies. - Tényleg? - Sanda még mindig nem volt teljesen ura a hangjának. - Azt hittem, inkább azt, „Persze, mert ez volt az egyetlen alkalom, amikor az anyám nem lett rosszul a láttomra.” Friend erre furcsamód egészen kisgyermeki hangon kezdett hebegni és tiltakozni - aztán vér csordult az orrából, élénkvörös foltok hullottak selyemingjére, és elmosódott körvonalú keresztekben ivódtak bele a szövetbe. A térde megroggyant, Sanda pedig egy pillanatig azt hitte, mindjárt elájul, sőt, meghal. Végül kihúzta magát, vett egy mély levegőt, és Jacket egyetlen pillantásra sem méltatva a hídra lépett, miközben igazított egy keveset Beth testén. Hurwood végre a hátára gördült, és néhány másodpercig mosolyogva bámulta az eget, majd összerándult, körbesandított, elfintorodott és talpra állt. - Friend meg én megyünk elöl - közölte, miután odalépett a hídhoz. Sanda Daviesszel együtt követte őket, majd Bonnett és a csónakos is a híd felszínére lépett. A csónakos abban a pillanatban gyűrött ruhacsomóvá roskadt össze. Jack alaposan szemügyre vette: nem volt más a kövezeten, csak a szövet... testnek nyomát se látta. Hurwood is felfigyelt a jelenségre, és felvonta szemöldökét. - A szolgája halott volt? - Hát... igen - bólintott Feketeszakáll. Az öregember vállat vont. - Tulajdonképpen várható volt: elvégre por a porhoz. - Azzal hátat fordított nekik, és megindult előre.
171
TIM POWERS
TIZENHARMADIK FEJEZET
J
nem szólt semmit... Nem hallatszott más, csak a léptek zaja, azok pedig nem voltak többek visszhangtalan puffanásoknál. Sanda, legalább annyira önmaga szórakoztatására, mint kíváncsisága kielégítése céljából, elkezdte fejben számolni lépéseit - kétezernél is többnél tartott már, amikor a fény újra veszíteni kezdett erejéből. Be kellett látnia, fogalma sincs arról, meddig tartott a hajnal. Úgy tűnt, fény és árnyék egymást váltó foltjain sétálnak át, és egyszer egy pillanatig tömjén illatát vélte felfedezni a levegőben. Hurwood lassabb tempóra váltott, mire Jack ránézett. Az egész csapat egy templom főhajójában haladt éppen előre. Valamiképpen hosszú ünnepi kabát került a tudósra, akinek a haja barna volt most, hosszú és gondosan bodorított, ám a menet többi tagja még mindig ugyanazt a rászáradt sárral borított, szakadozott és megperzselődött ruhát viselte, amiben átvágtak az őserdőn. Hurwood egyik keze az oldalán lógó fadobozon nyugodott, a másik lengett előrehátra, ahogy végigment a padsorok között... „Visszakapta a karját” - gondolta Sanda, és mintha álmodna éppen, egyáltalán nem lepte meg a dolog. Előrepillantott az oltár irányába. Valamiféle lelkész mosolyodott el a bűzlő és mocskos csapat közeledtére, azonban oldalt volt egy ministránsfiú az egyik térdeplőn, és oly nagy borzalommal nézte őket, amelyet még lerongyolódott megjelenésük sem érdemelhetett meg. Jack nyugtalanul tekintett hátra... ...és meglátta a hidat, mögötte a messzeségben a síkságot: most éppen félhomály borult rá. Visszafordult a templomi ISMERETLEN VIZEKEN 172 Ó DARABIG SENKI
jelenet irányába, csakhogy az éppen akkor tűnt el a szeme elől. Még utoljára megcsapta orrát a tömjénfüst, aztán a híd újra csak híd volt, és semmi több. „Ez meg mi volt? - értetlenkedett. - Belestünk Hurwood elméjébe, az emlékeibe? Vajon Davies és Feketeszakáll is látta, vagy csak én, mert történetesen ránéztem, amikor kivetítette magából?” Vérfoltok csúfították el előttük a kövezetet, s odaérvén Sanda megállapította, két, kezét-lábát használva botorkáló, vérző ember hagyta ezeket a cseppeket, foltokat és tenyérlenyomatokat. Lélegzetvételnyi időre megállt, hogy leguggoljon és megérintse az egyik nagy, fröccsenve leérkezett vércseppet: még nedves volt. Maga sem éltette, miért, de ez mélyen felkavarta, noha belátta, a nemrégiben lezajlott események többségéhez képest apró kellemetlenségről volt szó csupán. Nem lehetett látni előttük senkit, sem mászó, sem kúszó alakokat, Jack mégis felfelnézett, szinte már tartva attól, amit megpillanthat. A levegő eddig sem volt túl friss, de most kifejezetten áporodottnak érződött: Sanda orrát főtt káposzta és régen cserélt ágynemű szaga legyintette meg. Egyesével haladva sorra vette a többieket - amikor Friendre nézett, egy egész jelenet bontakozott ki a kövér orvos körül. Sokkal fiatalabbnak tűnt most, tulajdonképpen még fiú volt, és bár tartotta a lépést a csapat tagjaival, közben mégis egy ágyban feküdt. Jack követte felfelé irányuló tekintetét, és meghökkenve látta odafenn, az áttetsző kárpitban a lassan mozgó, homályos női alakokat. Valamiféle ártatlanul eltúlzott erotika lengte be őket, mint azokat az elnagyoltan rajzolt meztelen nőket, amelyeket egy fiú festhet fel a házfalakra... De miért volt mindegyiknek ősz haja? A jelenet vakító fehérséggé bomlott szét, és ismét láthatóvá vált talpuk alatt a híd, kétoldalt haladt mellettük a mellmagas fal. Jack megcsúszott valamin, ami olyan volt, akár egy kavics... azonban tudta, hogy egy fog volt az, és ettől csak fokozódott a nyugtalansága. Aztán mély homokban gázolt már, és Davies arcát tűz világította meg. Kerekebb volt a képe, a haja sötétebb, és a királyi flotta tisztjeinek elrongyolódott kabátját viselte. Sanda körülnézett és látta, hogy New Providence szigetének partján 173
TIM POWERS
sétálnak - a Hog-sziget éppen csak látható volt jobbra, a csillagfényes öböl túlsó oldalán, balra pedig főzéshez gyújtott tüzek pettyezték a homokos lankát, csakhogy jóval kevesebb volt belőlük, az öbölben sem állt annyi hajó, és sehol sem látott roncsokat, noha jól emlékezett rá, hogy a viharban hajótörést szenvedett járművek ott álltak a homokon. A beszélgetést nem hallotta, de Davies épp Feketeszakállnak mondott valamit, és bár nevetett, valamint gúnyosan ingatta a fejét, Jack úgy vélte, Phil feldúlt, sőt, riadtnak tűnt. A kalózkirály valamit ajánlhatott neki, és hízelgéssel igyekezett megnyerni magának, Davies pedig nem is annyira visszautasította, mint inkább ócsárolta a hallottakat: kételkedett a hitelességükben. Feketeszakáll végül egy sóhajjal hátralépett, láthatóan nekigyürkőzött valaminek, és intett a homok felé. Sanda izzó fém szagát érezte. A homok fodrozódni kezdett, majd megremegett, mintha a parton élő összes tarisznyarák egyszerre gutaütést kapott volna, és fehér csontok türemkedtek elő belőle, majd gurulva-bucskázva halomba gyűltek. A kupac rázkódott és háborgott, aztán megállapodott, és egyszerre egy guggoló helyzetben lévő emberi csontváz jelent meg Jack szeme előtt. Davies (mosolya immár görcsös vicsor) meredten bámulta, ahogy a csontváz felállt és szembefordult vele. Feketeszakáll mondott valamit, mire a váz fél térdre ereszkedett, és lehajtotta koponyáját. Az óriási kalóz intésére aztán szétesett, és megint csak nem volt ott több egy halom régi csontnál, Feketeszakáll pedig folytatta a győzködést. Davies nem szólt egy szót sem, azonban korábbi derűs kételyének nyoma sem volt már. Sanda újra a vérfoltos kövezeten lépdelt előre. - Közeledünk már ahhoz a tetves helyhez? - kérdezte. Beszéd közben attól tartott, hangja elárulja fokozódó rettegését, ám szavai tompán, fojtottan kongtak a rezzenetlen levegőben, hogy még ő maga is alig hallotta, amit mond. Mentek tovább. Jack néha mintha csosszanásokat, szipogást és zokogást hallott volna a híd előttük lévő szakaszáról, de túl sötét volt, hogy jól lássa, mi van ott. A levegő egészen nehéznek tűnt, akár a melasz, amelyik annyira sűrű, hogy ha még egy szemnyi cukor belekerül, az egész kikristályosodik - és bár beleborzadt a gondolatba, képtelen volt megállni, hogy ne fordítsa tekintetét ISMERETLEN VIZEKEN
174
Feketeszakáll irányába... Ránézett, és Sanda egy időre megszűnt Sanda lenni. Tizenöt éves fiúvá vált, akit a hegyek között élő, törvényt nem ismerő feketék Johnny koma néven ismertek, noha amióta visszaélt a hungan néhány varázslatával, akinek a szolgálatában állt, többé egyetlen, magára bármit is adó vodun pap sem alkalmazta volna segédjének. Ezen kívül többé nem állt jogában adjanikonnak nevezni magát - nem mintha ez még szándékában állt volna. A valódi, felnőtt neve Ed Thatch volt, és három nap múlva megteheti, hogy ezt használja. A mai napon felszentelik a loának, amelyik egész életén át vezeti majd. Mostantól fogva a loa céljai lesznek az ő céljai is. A fekete marronok, akik gyerekkora óta nevelték, ma reggel levitték a kék hegyekből Jean Petro, a messze földön híres varázsló házához, aki papírokkal bizonyíthatóan több, mint száz éve élt már itt, és állítólag számos loát maga hívott életre. Cölöpökön álló épületben kellett laknia, mert a hosszú ideig a közelében lévő föld rozsdaszínűvé és terméketlenné vált - Petróhoz képest a karibi térség összes többi bocorja egyszerű caplatának, utcasarkon álldogáló káposztabűvölőnek számított. A marronok szökött rabszolgák voltak - mivel eredetileg Szenegálban, Dahomejben és a Kongó partján található országok valamelyikében éltek, nem okozott gondot alkalmazkodniuk Jamaica hegyvidéki őserdőihez, és a fehér ültetvényesek annyira megijedtek ettől a veszedelmes, kérlelhetetlen társaságtól, hogy rendszeres sarcot fizettek nekik, így vásárolták meg a központtól távol eső tanyák és települések biztonságát. Azonban még a marronok sem merészeltek közel menni Jean Petro házához, a fiú tehát egyedül ballagott a kerthez, a karámokhoz és végül a cölöpökön álló házhoz vezető ösvényen. Patak csordogált a ház mögött, az öregember ott volt éppen... Thatch látta csupasz lábát a cölöpök között átnézve: göcsörtös volt és barna, akár egy galagonyából faragott sétabot. Maga Thatch természetesen mezítláb jött, és most csendre intette a ház alatt kapirgáló csirkéket, majd olyan hangtalanul, akár a napfény egyre változó foltjai, végigóvakodott a poros udvaron. A ház sarkához érvén látta a vén 175
TIM POWERS
Petrót a patak partján sétálgatni: itt is, ott is megtorpant, hogy kiemeljen egy-egy kis palackot a vízből. Belebámult, hosszú körmeivel megkocogtatta, füléhez emelte a csöpögő üveget, aztán fejét rázva leguggolt, hogy visszategye és kihalásszon egy másikat. A fiú figyelte, mígnem az öreg bocor arca mosolyba gyúródott, amikor belehallgatott az egyik üvegbe. Újra megkocogtatta a körmével, aztán csak állt ott és egyszer kopogtatta, másszor hallgatta a palackot, akár egy tömlöcbe zárt rab, aki oly sok idő után, még ha igen távolról is, de végre választ kapott ütemes jelzéseire. - Ez bizony a mi csibénk - közölte reszelős vénemberhangon. - Gede, a loa, aki... afféle fővezére annak, aki téged akar. Thatch rádöbbent, hogy az öreg tisztában van a jelenlétével, és épp hozzá beszél. Nem mozdult a helyéről, csak odakiáltott: - Akar engem? Hiszen én választottam őt. A vénség kuncogott. - A lényeg az, hogy ő nincs itt, ebben a csermelyben, ezért szükségünk van Gedére, hogy idehívja. Persze Gede csak színleg van itt. Mondjuk úgy, ebben a palackban csak egy kis része, a köldöke található... épp csak annyi, amennyivel engedelmességre késztethetjük. - Megfordult és visszacsoszogott az udvarra. - Tudod, kölyök, a halottak egyre erősebbek lesznek, ahogy múlik az idő. Ami a nagyapáink idejében nem volt több egy nyugtalan kísértetnél, azzal az unokáink kifejlett loaként találkozhatnak. Én pedig megtanultam az akaratomhoz hajlítani őket, úgy irányítani a szellemeket, ahogy az indákat szokás. A paraszt elveti a magot, és egy nap aztán fája lesz... én beleteszek egy kísértetet a palackba, folyóvíz alá, és egy nap lesz egy loám. Elvigyorodott, fehér ínyéből kivillant néhány megmaradt foga, majd intett a palackkal a patak irányába. - Közel tucatnyit kineveltem már. Nem egészen olyanok, mint a ragadozók, amelyeket Guineáról, az óceán túlpartjáról hoztunk magunkkal, de arra pontosan megfelelnek, amire szükségem van. A ház árnya alatti csirkék közben magukhoz tértek Thatch mozdulatának hatása alól, és nekiláttak szárnyukkal verdesve ISMERETLEN VIZEKEN
176
kotkodácsolni. Petro kacsintott egyet, mire megint elhallgattak. - Persze az, aki téged akar, vagy akit te akarsz, ha úgy jobban tetszik... ő már másféle fajta. - A fejét ingatta, szeme pedig résnyire szűkült, meglehet, álmélkodásában. - Előfordult már néhányszor, egész eddigi életemben úgy két-három alkalommal, azt hiszem, hogy véletlenül olyant hoztam létre, amelyik túlságosan hasonlított... valamire, ami már létezett, már volt belőle valahol a világban, és a hasonlóságuk túl erős volt, hogysem továbbra is különállók maradjanak. Úgyhogy egyszerre olyasmi van a palackomban, ami nagy ahhoz, hogy beleférjen... akár csak színleg is. Kis híján még a rohadt házam is a levegőbe repült, amikor Samedi báró hatalmasra nőtt... A palack úgy robbant fel, akár egy bomba, a fák jobbra-balra dőltek, a patak medre egy óráig nem telt meg. Ott még mindig van egy széles és mély öböl. A partján nem nő semmi, és minden tavasszal ki kell halásznom onnan a döglött ebihalakat. Az ifjú Thatch ingerülten nézte a palackot. - Szóval az, ami ebben a sörösüvegben van, csak Samedi báró szolgája? - Többé-kevésbé. Csakhogy Gede a legfőbb loák közé való... Itt csak azért másodlagos, mert a báró annyival hatalmasabb nála. Márpedig a többi loához hasonlóan Gedét is szólítani kell, aztán pedig az általa megkövetelt szertartásokkal könyörögni hozzá, hogy megtegye, amit kérünk. Most pedig itt van egy lepedő egy rossz ember halottas ágyáról, neked egy fekete köpönyeg, és ma szombat van, ami Gede szent napja. Megsütünk neki egy csirkét meg egy kecskét, és van egy egész hordócskányi clairinem, mármint rumom, mivel Gede nem szokta sajnálni magától. Ma van a napja... - Nem azért jöttem ide a hegyek közül, hogy Samedi báró bonggó kifutófiújára fecséreljem az időmet. Jean Petro szélesen elmosolyodott. - Hohó! - A fiú felé nyújtotta a palackot. - Miért nem mondod el neki ezt te magad? Tartsd az üveget a napfénybe, és addig bámulj bele oldalról, amíg meg nem látod... aztán elmagyarázhatod neki a társasággal kapcsolatos elvárásaidat. 177
TIM POWERS
Thatchnek még soha nem volt dolga loával, de igyekezett magabiztosnak mutatkozni, ahogy megvetően átvette a palackot. - Hát jó, kísértetecske-mondta, ahogy a nap felé emelte. - Mutasd magad! - Gúnyosan beszélt, pedig egészen kiszáradt a szája, és a szíve csak úgy dörömbölt a mellkasában. Először nem látott mást a silány minőségű fújt üvegben, csak a bizonytalan körvonalú zárványokat, ám aztán mozgásra lett figyelmes, mire arra összpontosított... és egy pillanatra mintha egy tollatlan csibét vett volna észre benne, amint torz szárnyával-lábával valami zavaros folyadékban úszkál. Aztán éles hangon, hibás franciasággal locsogó hang szólalt meg a fejében. Nem értette, pontosan miről beszél, csak annyit, amennyiből világossá vált előtte, hogy aki szól, az nem csak csirkéket és rumot követel magának, hanem még tiltakozik is, bizonygatván, minden joga megvan ezekhez, hozzá még annyi kandiscukorhoz, amennyit csak akar, egyúttal súlyos büntetést helyez kilátásba, amennyiben a meghívási szertartás részleteit nem a lehető legnagyobb pompával és tisztelettel hajtják végre - nevetésről pedig szó sem lehet közben. Ezzel egyidőben Thatchnek az a benyomása támadt, hogy egy nagyon öreg lénnyel áll szemben, amelynek hatalma immár mérhetetlenül nagy... csakhogy ezért olyan súlyos árat fizetett, hogy eredeti személyiségének csupán a töredéke maradt meg, valahogy úgy, ahogy a házat elemésztő tűzvész közepén még mindig épen álló kémény. A vénemberes zsémbelés és a rettentő hatalom egyáltalán nem egymást kizáró jellegzetességek, ébredt rá Thatch... valamiképpen mind a kettő a másikból származott. Aztán a lény felfigyelt rá. A szóözönt mintha elvágták volna, a fiú pedig érezte, ahogy a beszélő némileg zavarodottan pillant körbe. Egy nagyon öreg király jutott róla az eszébe, aki meglepődött, mivel azt gondolta, egyedül van, és most sietősen rendezgeti köpenyét, hogy megfelelő esése legyen, ritkás haját pedig előrefésüli, így próbálja leplezni kopaszságát. ISMERETLEN VIZEKEN
178
Ez volt a pillanat, amikor Gede felidézhette a szavait, és oda is figyelt rájuk, mert a fejében egyszerre ismét - ez alkalommal bömbölve - megszólalt a hang. - Kísértetecske? - tombolt Gede. - Bonggó kifutófiú? Valami láthatatlan erő egy óriásit vágott Thatch arcába, és egyszerre véres lett az orra és a szája. Néhány lépésnyit hátratántorodott, megpróbálta elhajítani a palackot, csakhogy az üveg a tenyeréhez tapadt. - Thatch a neved, ugye? - A hang úgy reszelt koponyája belsején, akár a kókuszdióban körbeforgatott, nyiszorgó késpenge. A fiú hasa jól láthatóan besüppedt: orrából vér fröcs-csent, és a fenekére esett. A következő pillanatban lángra kapott a ruhája. Azonnal a patak felé hemperedett, s bár útközben belerándult még néhány másik láthatatlan rúgásba, sikerült nagy toccsanással a vízbe érnie. - Szólok a bárónak, hogy jól figyeljen rád - közölte a hang, míg a vízben kapálódzott. Még most sem tudott megszabadulni a palacktól. Sikerült összeszednie magát annyira, hogy kimásszon a partra. Leült: a haja annyira megperzselődött, hogy kilátszott a fejbőre, a ruhája leginkább egy leégett ház romjai alól kiásott függöny darabjaira emlékeztett, üveget markoló kezéből pedig vér csörgött le az alkarján, mégsem remegett, ahogy a nap fényébe emelte, és rávigyorgott a benne lakozó szellemre. - Tedd csak meg, te nyavalyás savanyított sprotni! - suttogta. A fény elhalványult, és egyszerre megint száraz volt mindene, ment előre egyenes derékkal, és újra Sanda Jack volt. A burkolaton megritkultak a vércseppek - meglehet, hogy az előttük járóknak sikerült bekötniük a sebeiket -, ám elborzadt, amikor leguggolt, hogy megérintse az egyik elmázolódott, nedves foltot. Még mindig meleg volt. Újra megütötte fülét elölről a zihálás, csak hangosabban, mint az előbb. Felnézett, és azonnal világos lett előtte, miért hitte, hogy látta már valahol ezt a hidat. Kevés híja, hogy rá nem léptek a két vérző, négykézláb előrejutni igyekvő alakra: egyikük ősz haját csillogó, sötét folt csúfította, a másik, fiatalabb és 179
TIM POWERS
vékonyabb valaki, mászás közben nagyon ügyelt, nehogy jobb kezének furcsán görbülő, fekete és duzzadt ujjaira támaszkodjon. Nantes homályos fényei meg-megrebbentek, Sanda pedig pontosan tudta, egyetlen segítőkész vándor sem pillantja meg a sebesülteket, hanem úgy kell visszamászniuk a szobájukig, kényelmet nem adó ágyukba, a mindig mindenütt ott lévő marionettek közé. Előrerohant és leguggolt úgy, hogy apjának mellette kelljen elhaladnia. Az öregember egyik szemét porral-kosszal teli vérömleny takarta: ez volt az, amelyiket végül elveszítette. Arcára mély ráncokat vájt az erőfeszítés, vicsorgó fogsorának frissen támadt résein sziszegve áramlott ki és be a levegő. - Apa! - szólt türelmetlenül, ahogy a tönkrevert arc közelebb ért hozzá. - Apa, rengeteg pénzt örököltél! Meghalt az édesapád, és rád hagyta a birtokát! Keresd meg a hatóságokat Haitin, Port-au-Prince-ben! A vén François Chandagnac nem hallotta meg, amit mondott. Még kétszer próbálkozott tudtára adni mindezt, aztán feladta, és odalépett a másik törődött testű, sántikáló alakhoz, a huszonegy éves John Chandagnachoz. - John, ide hallgass! - kezdte, ahogy odakuporodott emlékeiben élő fiatalabb önmaga elé. - Ne hagyd magára az apádat! Vidd magaddal! Vállald csak a nehézségeket, te... te átokverte faragott kóristafiú! - Köhögni és fuldokolni kezdett, idősebb, szakáll keretezte arcán a fiatalabbikon legördülő vércseppek párjaként könnyek csorogtak. - Képtelen rá egyedül, de ezt nem hajlandó beismerni neked! Ne hagyd el, senki másod nincs ezen a világon, szeret téged, és egyedül hal majd bele a hidegbe és az éhezésbe, miközben épp rád gondol, míg te kényelmesen éldegélsz Angliában, és ő nem jut az eszedbe... A kúszó-mászó alak észre sem vette őt. Sanda a burkolatra hajtotta homlokát, és hangosan felzokogott, miközben önmaga fiatalabb változata anyagtalanul, akár az árnyék, átmászott rajta. Valaki megrázta a vállát. Felpillantott. Davies nyúzott arca vigyorgott le rá nem minden együttérzés nélkül. - Most nem omolhatsz össze, Jack - mondta. Fejével előreintett Sanda fölött. - Ott vagyunk. ISMERETLEN VIZEKEN
180
TIZENNEGYEDIK FEJEZET
A
HÍDNAK NYOMA sem volt, Jack pedig csak most kezdett el azon merengeni, egyáltalán látta-e más is. Vagy például Hurwood előtt úgy tűnt fel az egész, mint valami séta egy lehetetlenül hosszú templomhajóban? Most sáros lejtőn álltak, lefelé néztek, Sanda pedig érezte, ahogy nadrágja térdrészén átszivárog a jeges nedvesség. Kissé sietősen ismét körülnézett, ahogy korábbi riadalma visszatért, mivel valami itt nagyon nem volt rendjén, rettenetesen összezavarodott az irányérzéke... Csakhogy semmi okát nem találta ennek a benyomásnak. Az iszapos partvonal erre is, arra is elkanyarodott, és ahogy hunyorogva nézte, azt látta, az ívek valamivel távolabb összezáródnak meredeken lejtő falú gödör volt ez, odalenn, az aljában víz bugyogott és csobogott. Az eget hátborzongató gyorsasággal gomolygó felhők takarták - valami, feltehetően a hold, megvilágította őket fentről. A szeme sarkából végignézett hét társán, hogy lássa, akad-e még köztük, aki osztozik a nyugtalanságában. Nehéz volt megállapítani. Beth magához tért - Jack nem is tudta, mikor de csak kábán pislogott, Bonnett arca pedig épp oly kifejezéstelen volt, akár egybebalzsamozott holttesté. - Előre! - szólt Hurwood, mire a csapat megindult lefelé. Bár rengetegszer megcsúszott a sárban, valamiért nyomasztólag hatott rá, mennyire szilárd a föld. A magasan az égen hömpölygő felhők ellenére klausztrofóbiás érzése támadt tőle. Aztán szöget ütött a fejébe valami: hogyhogy hét másikat látott? Csak hatnak kellett volna lennie! Lemaradt, és azonosította az alatta a sarat dagasztó alakokat: ott volt Feketeszakáll, Davies, Bonnett, Beth, Friend és Hurwood... és más TIM POWERS 181
nem. Ez hat. Utánuk sietett, és önmaga megnyugtatására megszámolta őket... és újra hetet kapott létszámnak. Volt itt valamiféle szag: leginkább az állott vizet, ősrégi csőhálózatot juttatta az eszébe. „Úgy tűnik, a mai este a borzasztó bűzöké” - állapította meg magában. Erről eszébe jutott valami, és utat tört magának Davies irányába. - Ha már kellemetlen szagok: azt hittem, az ember nem végezhet feltámasztást szárazföldön - dünnyögte. - Hiányzik az izzó vas, mi? - kérdezte halkan az idős kalóz. - Nem-nem, Jack, itt nem végeznek semmi olyasféle varázslatot. Egyszerűen csak... hozzáigazítják a lelkűket... hogy aztán később, valahol a tengerek majd végrehajthassák. - A lejtő ellaposodott, így aztán kihúzhatták magukat, és nem kellett megvetniük a lábukat, nehogy felboruljanak. - Bizony, nem - folytatta Davies. - Itt fikarcnyit se érnének vele... Ereztél te már ennyire szilárd talajt? Olyan, mintha minden más hely csak... nagy tutaj lenne hozzá képest. Erről van szó, ébredt rá Sanda... ez zavarta annyira. Ezen a helyen egyáltalán semmilyen mozgást nem érzett az ember. Soha nem hitte volna, hogy - földrengésektől eltekintve - van olyan terület a szárazföldön, amelyikre ez a megállapítás ne lenne igaz. A mai nap előtt kinevetett volna bárkit, aki azt állítja magáról, hogy képes érezni a Föld bolygó mozgását az űrben. Most viszont úgy tűnt, mintha lényegében véve világ életében tudatában lett volna ennek, bár csak olyan ésszel végig sem gondolt módon, ahogy a halak is tudatában vannak a víz létezésének. „Kopernikuszt, Galileót és Newtont még nálam is jobban zavarba hozná ez a hely” - gondolta. Bonnett kivételével, aki ülő helyzetben zötykölődött lassan lefelé, mostanra mindnyájan odaértek a vízszintes részre. - Hányan vagyunk itt? - kérdezte Jack Daviest. - Hát, ööö... heten - felelte a kalóz. - Számold meg! Davies így is tett, aztán ijedtében elkáromkodta magát. - Bonnett, Thatch meg te, a három óvilági és én - mondta gyorsan önmaga megerősítésére. - Az hét. Úgy van, nincs itt senki más. Huh, egy pillanatig tényleg úgy nézett ki, mintha nyolcán lennénk. Sanda elégedetlenül ingatta a fejét. ISMERETLEN VIZEKEN
182
- Számold meg akkor újra, de most gyorsan, és nyolcat kapsz. Ha lassan csinálod, hogy mindenkit megnevezel magadban, akkor hét lesz. Az öreg kalóz újra számolni kezdett: előbb gyorsan, aztán lassabban bökött ujjával minden egyes homályos körvonalú alakra... Amikor befejezte, hosszadalmasan szitkozódott. - Jack - szólalt meg undorodva, amit Sanda palástolt rémületnek vélt -, megbabonázták volna a szemünket? Hogyan lehetséges, hogy van köztünk egy idegen, aki láthatatlanná válik olyankor, amikor odafigyelünk a számolásra? Sanda még csak meg se próbált választ adni erre, mivel közben alaposabban is szemügyre vette a Forrást. Arra már felfigyelt, hogy noha a víz magasan a levegőbe emelkedett, a feldobott víztömeg nem annyira csobbanással, mint inkább csattanással érkezett vissza, továbbá hogy nemcsak a halvány fluoreszkálás, hanem a poshadt szag is ebből áradt... Ám most arcokat vett észre a nyugtalanul hullámzó folyadékban: százával tűntek fel egymást váltva, mintha a Forrás valami csődület közepén pörgő tükör lenne; minden egyes, szemrebbenésnyi időre megmutatkozó arc félelem és harag torz fintorába gyűrődött. Bár taszította a látvány, mégis közelebb lépett... és megpillantotta a fakó csillámlás lengedező függönyét, ezt a folyamatosan mozgó északi fényt, ahogy a Forrás egész felszínéből felfelé törtek és messze a fejük felett lévő felhőkön játszottak néma sugarai: mintha a fellegek fortyogva gomolyogtak volna hatásukra. Hurwood odalépett mellé. Kapkodva szedte a levegőt. - Senki ne nézzen körül! - szólalt meg. - Mindenki nézzen arra... amerre eddig! Az, amivel beszélni kívánunk, nem tud megjelenni, ha túlságosan nagy figyelem irányul rá. Jack megborzongott, ahogy ráébredt, Hurwood épp azt a nyolcadik alakot kereste, akire Daviesszel együtt felfigyeltek létszámellenőrzéskor. Valaki suttogott mellette, Sanda pedig azt várta, a félkarú varázsló mikor inti csöndre a csapatot, ám helyette soha nem hallott nyelven válaszolt, Jack pedig csak most értette meg, hogy a suttogó is ezt a nyelvet használta, és hogy nem tartozik közéjük. 183
TIM POWERS
Az idegen hang újra mondott valamit, ez alkalommal határozottabban, bár még mindig nagyon halkan - egészen olyan volt, mintha épp a könyökénél állna. Hurwood utasításának megfelelően továbbra is egyenesen maga elé nézett, ám a félhomályban szeme sarkából úgy látta, valaki ott van mellette. Davies a másik oldalán állt... Ez lenne a rejtélyes sutyorgó? Vagy csak Bonnett az? Esetleg Beth? Sanda nagyon szívesen megleste volna. A hang elhallgatott. - Előre nézz! - emlékeztette őket Hurwood. - Ha úgy kényelmesebb, csukják be a szemüket, de senki ne nézzen körül! - Újból beszélni kezdett azon a másik nyelven, ez alkalommal feszültebben, s amikor befejezte, Leó Friend mondott még valamit, ami egyértelműen kérdés volt. A meghatározhatatlan helyről érkező halk hang felelt, és egy ideig nem is hagyta abba, Jack pedig azon gondolkodott, meddig is képes egyenesen előre meredni. A gyomra remegni kezdett, ahogy elképzelte, egy ilyen iszonytatóan mozdulatlan helyen le kell hunynia a szemét, de most már az is elviselhetetlen nehézséget kezdett jelenteni, hogy maga elé bámuljon. Aztán a hang végre elhallgatott, Hurwood és Friend pedig egyszerre mozgásba lendültek. Jack megkockáztatott a szeme sarkából egy pillantást feléjük. A Forrás körüli tavacska partja felé siettek: egyenesen belegyalogoltak a nyúlós folyadékba, és a sekélyesnél lehajoltak, hogy a tenyerükkel merjenek belőle, aztán megigyák. Visszamentek a sáros területre, és Hurwood megint mondott valamit. A néhány szívdobbanásnyi szünet után érkező választ alig lehetett hallani, meglehet, azért, mert néhányan közben már másfelé néztek. A hang csak egy-két szót mondott. Hurwood és Friend azonnal a zsebükben kezdtek kotorászni. Az idős férfi egy bicskát húzott elő, az orvos pedig végül kihúzott egy tűt rizsporos parókájából, majd mind a ketten ugyanabban a pillanatban megbökték az egyik ujjukat, és némi vért csorgattak a hideg sárra. A vércseppek szisszenve értek talajt, és Sanda először úgy vélte, két, rákollószerű kéz tör elő a sárból, ám aztán nem mozdultak, ő pedig felismerte bennük a növényeket: nyurga, kaktuszt idéző valamik voltak, ám a sivár vidéken így is ISMERETLEN VIZEKEN
184
szembetűnő jelenségnek számítottak. Most vette észre, a parton távolabb van egy harmadik ilyen növény is, csakhogy az már elszáradt és megkeményedett. Ekkor öles léptekkel megindult előre Feketeszakáll, és Hurwood hiába nyúlt utána, hogy megállítsa, két szökkenéssel máris bokáig a tavacskában járt. Belekanalazott a folyadékba és megitta, aztán kisétált, megharapta az ujját, és kipréselt belőle néhány vércseppet. Ismét sziszegés, fröcskölő a sár, és a következő másodpercben a másik kettőtől néhány yardnyira egy újabb karcsú növény nyújtózkodott az ég felé. A két bűbájos egyformán meglepett és kissé riadt arccal nézett rá - végül az öreg tudós vállat vont, és azt dörmögte: - Nincs mit tenni. Utána újra mondott valamit, és az elhaló hang ismét válaszolt neki, bár most Sanda úgy vélte, a csapat túlsó végéből, valahonnan Davies háta mögül szólalhatott meg. - A fenébe! - dünnyögte Hurwood, amikor elhallgatott. - Most még nem tudja. Jack látta, hogy Friend vállat von. - Várhatunk egy darabig. - Addig várunk, amíg megtudja és elmondja nekem - közölte határozottan az öregember. - Ki az, akiről beszéltek? - kérdezte a kalózkirály. -A... személyiség, akit faggattunk - magyarázta Hurwood. - Bár ebben az esetben a „ki” túlzás. Felsóhajtott, feltehetően azért, mert végiggondolta, mennyire reménytelen vállalkozás megértetni mindezt, ám aztán erőt vett rajta tanári életének megszokása. - Newton fizikai törvényei tökéletesen megfelelnek nekünk ismert világunk leírására... Minden hatásnál ugyanolyan erejű, de ellentétes irányú ellenhatás lép fel, és egy egyenes vonalon egyenletes sebességgel mozgó tárgy mindaddig ugyanilyen egyenes vonalú egyenletes mozgást végez, amíg nem hat rá valamilyen erő... De ha az ember nagyon mély részletességgel kezd vizsgálni nagyon kis léptékű eseményeket; ha annyira aprólékos, szükségtelenül rögeszmés módon foglalkozna velük, amiért akár még elmegyógyintézetbe is kerülhet... akkor kiderül, hogy Newtonnak a valóságot mechanikus formában modellező 185
TIM POWERS
leírása csak viszonylag pontos. A tér vagy az idő parányi kiterjedésű darabjaiban van valamiféle ingadozás, kitolódik a meghatározás, és a valóság olyan képlékeny, akár a félig főtt tojás. A hétköznapi világban ez nem játszik komoly szerepet a... mondjuk, hogy az esélyek... Tehát, az esélyek mindenütt konzisztensek és nyomasztó erővel állnak Newton mellett. Itt azonban nincs ilyen konzisztencia. Noha a végösszegük megegyezik a többi helyével, itt mégis sarkítottan vannak jelen. Ebben a talajban a rugalmasság, a bizonytalanság ismeretlen fogalom, éppen ezért rengeteg van belőle a levegőben. Az, amit faggattunk... személyiség iránti hajlandóság: az öntudat valószínűsége. - Ugyan miféle nyelvet beszélnek ezek a... ezek a valószínűségek? - horkantotta Feketeszakáll. - A legrégebbit - közölte zavartalanul Hurwood. - Ezért olyan nehéz meghatározni, hol van? - Sanda önmagát is meglepte kérdésével. - Igen. Ne is próbálkozzon vele! Nincs sehol: a hol épp annyira értelmezhetetlen fogalom ezt a jelenséget illetően, akárcsak a ki. Ha az ember keresi, akkor keres valamit, jól körülírhatóan valahol és valamikor... Noha sok mindent megtalálhatunk ezen az alapon, de nem találnánk meg... - Mondata végén bizonytalanul a levegőre mutatott, és halk füttyöt hallatott. Legalább egy teljes percen át csak álltak és dideregtek a hideg és sötét völgyben, míg Hurwood kitartóan ismételgetett valamilyen értelmetlennek tűnő mondatot. Jack körülnézett, mert kíváncsi volt rá, hogy bírja Beth, mire az öreg tudós erélyesen rászólt, hogy csak maga elé nézzen. - Ez a késlekedés nem volt benne az alkunkban emlékeztette végül Feketeszakáll. - Rendben. - Hurwood újra kimondta a furcsa mondatot, majd a kalózkirálynak címezve szavait még hozzátette: - Menjen csak, ha akar. Remélem, visszatalál az őserdőbe. Feketeszakáll káromkodott ugyan, de veszteg maradt. - Ez a ti kísértetlényetek keres valamit nektek, igaz? - Nem. Előbb-utóbb újra megjelenik majd, de nem lesz ugyanaz a személyiség, mint az előző alkalommal, ugyanakkor nem lesz másik sem. Az ugyanaz és a másik túlságosan is egyértelmű meghatározások. Ahogy nem is arról van szó, ISMERETLEN VIZEKEN
186
hogy kideríti, amit én tudni szeretnék. Egyszerűen csak ez alkalommal rendelkezni fog az ismeretével. Vagy ha nem most, hát majd egyszer. Kicsit olyan ez, mint amikor az ember arra vár, mikor jön ki kockázás közben két egyes vagy két hatos. Újra várakozni kezdtek, és végül válasz érkezett Beth édesapjának türelmes szólongatására. Még vagy egy percet beszélgetett a meghatározhatatlan forrású hanggal, aztán Jack hallotta, amint hevesen dagasztani kezdte a sarat. - Most már mindenki oda nézhet, ahová csak akar - közölte Hurwood. Sanda őt figyelte: az egykori oxfordi tanár résnyire szűkült szeme, állkapcsának feszülő izmai egyáltalán nem nyugtatták meg. - Leó! - vakkantotta az öreg tudós. - Fogd le Elizabethet! Friend boldog szuszogással engedelmeskedett. Beth még mindig kábának tűnt, bár Jack észrevette, hogy nagyon gyorsan szedi most a levegőt. Hurwood leoldotta övéről a fadobozt - fogával megemelte a fedelét, aztán addig rázta, amíg félrecsusszant. Sanda nem látta, mi van benne. Édesapja odament Bethhez, és a kinyitott ládikót a lány jobb keze alá tartotta. - A kezét vágd, Leo! - mondta. Jack előreugrott, azonban a kövér orvos még jóval azelőtt megérintette hajtűjével Beth Hurwood bőrét, mielőtt odaért volna, hogy aztán Friend félig lehunyt szemmel és nedvesen csillogó ajkakkal megszúrja vele a lány hüvelykujját. Beth azonnal magához tért kábulatából. Ugrott egyet, és lepillantott megbökött ujjára, aztán az apja kezében tartott dobozra, amelybe vércseppjei hullottak... Felsikoltott és elszökkent onnan, négykézláb igyekezett minél feljebb az iszapos emelkedőn. Sanda utánaeredt, és néhány lépésnyivel feljebb utol is érte; átkarolta a ziháló lány vállát, és finoman megrázta. - Most már vége, Beth - fújtatta. - A kezedet megszúrták, de életben vagyunk, és szerintem mindjárt visszamegyünk. A legrosszabbján... - Az anyám feje! - kiáltotta a lány. - Az anyám fejét hozta abban a dobozban! 187
TIM POWERS
Jack akarata ellenére elborzadva tekintett vissza. Hurwood vénséges arcán már-már bárgyú elégedettség kifejezésével beleült a sárba, hogy a falapot visszacsúsztassa a dobozra, Friend pedig - keze még mindig abban a helyzetben, ahogy az előbb a lányt tartotta - mohón bámulta Betht... Azonban Davies, sőt, még Feketeszakáll is elképedten és iszonyodva meredtek a félkarú férfira. Aki most talpra kászálódott. - Vissza - mondta. - Vissza a tengerhez. - Annyira felfokozott hangulatban volt most, hogy láthatóan még beszélni is nehezére esett. Fáradtan kapaszkodtak felfelé a lejtőn: ahogy ismét sík terepre értek, Jack újra átölelte fél kézzel a lányt, és vele együtt ment tovább, noha Beth még egy pillantással sem jelezte, hogy tudatában van a jelenlétének. Nyoma sem volt a hídnak. Hurwood esővel fenyegető ég alatt, harasztosok között kanyargó, keréknyomokkal szabdalt földúton vezette őket. A távolban hegyek magaslottak, és ahogy Sanda hátranézett, régi, szinte ablaktalan kőépületek csoportját - kolostor lehetett, esetleg zárda - látta egy fal mögött, s ahogy jobban szemügyre vette, karcsú, hosszú hajú alakra lett figyelmes a falon, a zárt kapu felett. Semmiféle választ nem sikerült kicsalnia a lányból, aki közönyösen lépdelt mellette, ám még hátrafelé fordultában szabad kezét felemelve intett, és a falon álló alak viszszaintegetett neki... Jack valamiért hálásnak vélte a mozdulatát.
ISMERETLEN VIZEKEN
188
TIZENÖTÖDIK FEJEZET
H
visszavezette őket a sötét homokos lapályra - felhúzták még mindig meleg csizmájukat, felvették késeiket, majd a két bűbájos a barázdált burájú lámpás segítségével lelte meg az égő fáklyát, amelyet Hurwood útjuk elején a homokba szúrt, így értek vissza a rendes világba. Jack megnyugtatóan hétköznapinak látta most a sötétségbe borult floridai dzsungelt, és úgy szívta be a mocsár bűzét, mint aki újra fiatalkora illatos rétjein járhat. Segített Daviesnek és az üveges tekintetű Bonnettnek meggyújtani az összes fáklyát, és kitolni a csónakokat a mélyebb vízbe, majd visszafordult, megfogta Beth karját, és az ingoványos, süppedős talajon odavezette ahhoz a sajkához, amelyet a lápba befelé jövet Davies és ő használtak. - Visszafelé velünk utazol - jelentette ki határozottan. Hurwood is hallotta, és heves reakciót váltott ki belőle, azonban néhány másodpercig kizárólag értelmezhetetlen, csecsemőket idéző hangok törtek elő a szájából. Végül maga is észrevette a dolgot: szemét lehunyva összpontosított, és újrakezdte. - Ő... velem... marad - közölte Jackkel. Ragaszkodása megriasztotta, mivel úgy vélte, kitalálta már, mi az öreg tudós terve - azonban most úgy tűnt, többről van itt szó, mint eddig hitte. - Miért? - kérdezte, és ügyelt rá, hogy ne árulja el a hangja. - Most már nincs több dolga vele. - Tévedsz, fiacskám - buktak ki a szavak Beth édesapjából. - Csak... hogy is... felhúztam itt. Amikor jön a lupercalia... a karácsony, elsütöm. Margaret... mármint... ő... a lány addig velem marad. 189
URWOOD ÉS FRIEND
TIM POWERS
- Ú-úgy van - erősítette meg Friend. Előreugró ajka csak úgy fénylett. - M-m-mi m-majd g-g-g... - Inkább elhallgatott, és csak fejével intett hátrafelé, a csónak irányába. Bonnett már benne ült. Sanda most úgy vélte, megsejtette, mi is pontosan Hurwood terve... és amint ez a gondolat felmerült a fejében, tudnia kellett, igaza van-e. Amiatt nem aggódott, hogy mit okoz ezzel a férfinak, Beth pedig legjobb esetben is éppen csak tudatában lehetett a környezetének, így aztán forró pengéjét a lány torkához emelte, de úgy, hogy a markolat nagy részét eltakarta kezével, nehogy az apja meglássa, csupán a kés tompa felével fenyegeti. Hurwood arcán a diadalmas kifejezés helyét szemrebbenés alatt átvette a teljes iszonyat. Az egyik foltos pocsolyába rogyott, és Frienddel együtt szótlanul tátogtak Jack felé. Sanda aggodalmai igazolást nyertek, ám most vigyorogva nézte a hápogó párost. - Akkor ebben megállapodtunk. Óvatosan lépdelt visszafelé az ingoványban, és egy pillanatra sem vette le róluk a szemét, ahogy Beth torkától se emelte el a kést - így kísérte vissza a csónakhoz, a megkukult Bonnetthez. Hux-wood Feketeszakállhoz fordult, és esdekelve huhogott neki. A kalózkirály résnyire húzott szemmel kísérte figyelemmel a fáklyafényes előadást, és most lassan ingatni kezdte a fejét. - A megállapodásunkban foglaltakat teljesítettem -mondta. Nem akarok beleavatkozni. Sanda és a kevés híján katatón Beth Hurwood bemászott a csónakba, Davies pedig ellökte a ladikot a sáros parttól. Jack eltette a kését. Mint kiderült, Bonnett legfeljebb egyenesen előre képes evezni, így Leó Friend volt az, akinek terjedelmes ülepe alatt meghajolt a középső pad, és aki kénytelen volt pufók, bőrkeményedésektől mentes kezével kényeskedve megfogni a lapátokat. Vele szemben Hurwood görnyedezett a hátsó részben, arcát egyetlen tenyerébe temette, válla emelkedett és süllyedt, ahogy mélyeket lélegzett.
ISMERETLEN VIZEKEN
190
Feketeszakáll a másik kettő előtt hajtotta csónakját - amikor visszanézett, a torzonborz fő a mögötte égő fáklya fényével Jacknek a teljes napfogyatkozást juttatta eszébe. - Felteszem, az evezősöm nem tűnik fel újra - jegyezte meg a kalóz. Az öregember felemelte a fejét, és bár homloka ráncba szaladt az erőfeszítéstől, sikerült válaszolnia. - Nem. Ahogy... a kísér... tetei... sem. Amíg... égnek a... fáklyák... meg a... növény... mind... itt maradnak. - Hát akkor remélem, sikerül felidéznem, melyik a viszszafelé vezető út. Friend riadtan pislogott a válla felett Feketeszakállra. - Hogyan? De hát maga járt már itt korábban is! Nem kell mást tenni, csak ismét abba az irányba tartani, amerre első alkalommal. Davies felkacagott. - Ugye arra még emlékeztél, hogy kenyérmorzsákat kell szórni magad után, Thatch? - Dehogy - közölte undorodva az elöl haladó kalóz. - De ha eltévedünk, elég csak megkérdeznünk néhány embert az első átokverte fogadóban, ami az utunkba kerül. A három csónak lassan haladt, a nyirkos sötétségben az orrba tűzött, narancssárgán rebbenő fáklyák voltak az egyedüli fénypontok. A part mentén kétoldalt sorakozó, fejet formázó fehér gombák most hallgattak, csak nagy néha lebbent meg ajkuk kilégzés közben. Jack nem tudta eldönteni, nem horkolnak-e. Néhány perc múlva a csatorna kiszélesedett, és a csáklyás haladás helyett ismét rendesen evezhettek - Sanda, aki ismét az orrban guggolt, immár hátradőlhetett, mivel nem kellett figyelnie, hogy előrehajolva félretolja az útjukba kerülő ágakat és gyökereket. Aztán egyszerre gyilkos indulat kerítette hatalmába. Először azt hitte, a saját érzése - hátranézett a mögöttük jövő csónakra, azonban Hurwood egyszerűen csak kimerültnek és boldogtalannak tűnt, Friend pedig halkan felnyüsszentett, valahányszor húznia kellett az evezőkön. Aztán észrevette, hogy a harag egészen másféle, mint amilyen a sajátja szokott lenni. Az általában váratlanul érkezett, forró volt és a torkát szorongatta, ráadásul csordultig tele rettegéssel; ez viszont 191
TIM POWERS
keserű, megrögzött és aljas érzés, olyan elméből, amely túlságosan énközpontú volt ahhoz, hogy bármikor is felmerüljön benne a félelem lehetősége. Feketeszakáll felkapta a fáklyáját, és már talpra is ugrott. - Ez a jó barátunk lesz, az Eszte Fásztá - szólt halkan. - Visszajött, hogy megint üvöltsön ránk, és még néhány ágat vágjon az arcunkba. Az őserdőt átható lény mintha meghallotta volna, mivel Jack fanyar humort vélt egyszerre felfedezni a harag mindenhová bekúszó kigőzölésében. Érezte, ahogy az a gondolat szökik elméjébe: „ágak”. Sanda tudta, hogy most fürkészőn a csónakok fölé hajol... Egészen fullasztóvá vált a levegő, és csak nagy üggyel-bajjal sikerült a tüdejébe préselnie valamennyit belőle. Zsibbadtan tapogatózott a zsebéig, és elővett belőle egy maréknyi gyógynövényt, majd a fáklya lángjába dobta, mire csípős szagú füstfelhő tört felfelé, hogy a fejük felett lévő indáknak és mohapárnáknak ütközzön. Megérezte a lény kínját, ám ez alkalommal nem volt sem üvöltés, sem visszavonulás. A dzsungelszellem szenvedett ugyan, de nem volt hajlandó meghátrálni. A levegő és a víz - az egész őserdő - változni kezdett. - Gyerünk! Tovább! - kiáltotta rekedten Hurwood. - Kifelé... alóla! - Na, sok szerencsét! - reszelte keserűen Davies, de azért minden erejét beleadva húzta az evezőket. A víz mostanra egészen kocsonyás lett, a levegő párásán fojtogató, tele a növényzet fákról lerázott, nedves darabkáival. Mintha a csónak szerkezete és anyaga is átalakult volna, rugalmasabbnak tűnt Jack lába alatt - amikor lenézett a padlódeszkákra, nyesetlen fát látott: zöldellő levelek sarjadtak belőle. A szeme láttára mozdultak, nőttek: érezte, ahogy lüktetnek és a talpának feszülnek. Csupasz alkarján átokhínár kis kupaca ült - megpróbálta lesöpörni magáról, csakhogy kiderült, egyik végével ráakaszkodott, s amikor a másik végét megragadva húzni kezdte, azt látta, egyre több jön ki belőle a karján tátongó lyukon át: egészen a válláig érezte a ráncigálást. Azon nyomban elengedte, és akkor pillantotta meg a körmei alól nagy fájdalomtól kísérve kikandikáló kis zöld hajtásokat. Daviesre nézett - tarkója egy ISMERETLEN VIZEKEN
192
rakás virág volt, kalapját félig letolták a Sanda szeme előtt nyíló újak. A kalóz árnyékában felfigyelt a növényi metamorfózis markában vergődő Bethre, azonban megrázta magát, és tekintete inkább a harmadik hajóra vetült. - Dobjatok neki... valakit! - rikoltotta Hurwood, és zöld kocsányok kunkorodtak ki torkából. - Bonnettet - krákogta Friend. Kövér mancsa csupán könyökszerű csomó volt a vállából kiinduló és az evezővillákon áthaladva kétoldalt a vízbe nyúló fatörzseken. Adjátok neki Bonnettet! Feketeszakáll felnézett, arca roppant méretű szirmot bontó orchidea. Porzószálai megremegtek, és egy hang azt sipította: - Ez az. Bonnettet. Davies fejcsokra rábólintott. Jack lábujjait hideg víz folyta körül - kiderült, a lábából gyökerek lettek, és átlyukasztották a csónak fenekét. Mégsem sikerült bólintania. - Nem - suttogta a torkát eltömítő nádszálak csomójából. Nem lehet. Én talán... odadobtalak... a flottának? Az öreg kalóz válla megrogyott. - Rohadj meg, Jack! - sípolt. Sanda újra a harmadik csónakra nézett. Leó Friend dagadt fatörzs volt, ágai póklábakként nyújtóztak mindenfelé. Mellette a gombákkal benőtt ciprustuskó lehetett Stede Bonnett, Hurwood pedig már nem tudott beszélni: a helyében növő sűrű páfránycsomó dühödten rázkódott, akárha heves szélben állna. Davies egyre csak húzta az evezőt, ám a csónakjuk jóval gyorsabban esett szét a másik kettőnél, és már a pereméig a vízbe süllyedt. Jack arra gondolt, valószínűleg még mindig van idő arra, hogy Davies abbahagyja, megvárják, amíg Hurwood csónakja melléjük sodródik, gyökerestől kihúzzák Bonnettet, és belehajítsák a vízbe. Egy efféle áldozattal talán elérik, hogy a többieket elengedje a lény... de a jelek szerint az előbb sikerült lebeszélnie róla Daviest. A kalóz most feltápászkodott, és elengedte az evezőket. „Ő csinálja meg - futott át Sanda agyán. - Ez nem helyes, Phil, nekem nem is tetszik, de az isten szerelmére, siess!” Davies felemelte csizmás lábát, végighúzta sáros talpán a pálmalevelet, amely az előbb még a jobb karja volt. Odanyúlt 193
TIM POWERS
a ballal is, és míg Jack azon töprengett, mégis mi a fenét csinálhat, a kalóz két petyhüdten csüngő keze labdát gyúrt a sárból. „Az ég áldjon meg, Phil, mire jó egy sárgolyó?” - gondolta. Közben iszonytatóan meghosszabbodott lábujjai elérték a meder alját és belefúródtak, ő pedig érezte, ahogy lábában megindulnak felfelé az éltető tápanyagok. Keze már teljesen eltűnt, még csak egy forradás se látszott a frissen sarjadt ágakon, melyek által lehetséges lett volna megkülönböztetni azt, ami korábban Sanda volt, attól, ami a csónakból lett. Társa a vonagló korlátra helyezte kezét, mire tenyere azonnal gyökeret eresztett - ám a virágba borult kalóz hátrahúzta másik karját, nekiveselkedett, és feldobta a sárgolyót, egyenesen az égnek. Mintha bomba robbant volna közöttük. A levegő a fülükön túl egyenesen az elméjükbe hasító sivítással préselődött össze, a hajók pedig hevesen billegve távolodtak el egymástól. A következő pillanatban megszűnt a légnyomás, helyette egyszerre nagyon hideg lett - Jacknek a foga is belesajdult a levegővételbe. A hátára fordult... és kiderült, hogy képes erre, mert többé már nem volt összenőve a csónak deszkáival; járművük ismét csak egy közönséges ladik volt, és nem vonagló ágak halma - még belül is egészen száraz maradt. Beth kezét széttárva hevert a hátsó ülésen; Sanda nem tudta megállapítani, vajon magánál van-e, de egyértelműen lélegzett, és visszanyerte emberi alakját. Davies az evezőkre görnyedt, ahogy csukott szemmel, kimerültén nevetett, és testéhez szorította azt a kezét, amelyikkel az előbb eldobta a maréknyi sarat. Tenyere úgy nézett ki, mintha megégett volna. Valamiért esőcseppek kopogtak körülöttük, noha az őserdő lombkoronája továbbra is olyan áthatolhatatlan volt, mint eddig. Jacknek csengett a füle, és még ahhoz is kiabálnia kellett, ha önmagát hallani akarta. - Tényleg egy sárgolyó végzett vele? - A csizmámon lévő sár egy része a Forrás mellől származott - ordította vissza Davies, bár Sanda éppen csak érzékelte, mit mond. - A kellős közepéről annak a területnek, ami méreg minden halott, mégis eleven lény számára. ISMERETLEN VIZEKEN
194
Jack előrepillantott. Feketeszakáll nyilvánvalóan csak később kívánt magyarázatot kapni az eseményekre, mivel kezében már ott voltak az evezők, és csónakja meglódult. - Ha szabad javasolnom valamit - üvöltötte Sanda kóválygó fejjel társának -, akkor a lehető leggyorsabban tűnjünk innen a fenébe. Davies hátraigazított homlokából egy kósza hajtincset, és leült az evezős helyére. - Drága barátom, már indulunk is. Mögöttük kutyaugatáshoz, disznóröfögéshez hasonló zaj támadt - mivel még mindig csengett a füle, Jacknek beletellett egy percébe is, mire rájött, hogy a hangot a fej alakú gombák adják ki. - A zöldségsrácok kicsit hangosak ma este! - igyekezett túlkiabálni a lármájukat. - Biztos felöntöttek a garatra - felelte Davies kissé hisztérikusan csengő vidámsággal. - Bosszantó egy kellemetlenség! Beth közben felült, és most ott kuporgott a csónak tatjában. Félig lehunyt szemmel révedt előre, és egészen nyugodtnak is tűnhetett volna, ha nem fehéredtek volna el peremet szorító kezének ujjpercei. A fáklyák fénye körül halvány udvart rajzolt a köd. Feketeszakáll csónakja előttük délnek fordult, és hiába vezette Sanda Daviest látszólag ugyanabba a csatornába, sehol sem látták a kalózkirály sajkáját - a narancssárga derengés hullámokon szétszóródó csillanásai mintha kizárólag a saját csónakjuk fáklyájából eredtek volna, s bár hallották Feketeszakáll válaszát, amikor utánakiáltottak, messziről jutott el hozzájuk, és nem sikerült megállapítaniuk, melyik irányból jött a hang. Jack végül kénytelen volt beismerni önmaga előtt, hogy szem elől tévesztették az óriási kalózt, és visszanézett abba az irányba, ahonnan jöttek. Sehol se látta Hurwood, Friend és Bonnett csónakját. - Egyedül vagyunk - mondta Daviesnek. - Vissza tudsz vinni minket a tengerhez? Az öreg kalóz megállt, hogy végigtekintsen a csatornák és tavacskák során: a mocsár többi részétől semmiben sem különböző pagonyaikkal, gyökereikkel és indáikkal pontosan 195
TIM POWERS
ugyanúgy néztek ki, akár azok, amelyeket maguk mögött hagytak. - Hát persze - mondta végül, és sercintett egyet a csillogó foltokkal teli vízbe. - Majd a csillagok alapján tájékozódom. Sanda felnézett. A posványosban tenyésző mohák, ágak és gubancos indák magasan húzódó mennyezetén legfeljebb csak annyira lehetett átlátni, akár egy katedrális tetején. A következő órában Jack folyamatosan szólongatta a másik két csónakban ülőket, de egyszer sem kapott választ, Beth egyetlen porcikáját sem mozdította, a köd pedig egyre sűrűbb lett. Davies megállás nélkül evezett a kanyargó csatornákon, miközben figyelte a lassú áramlást, és igyekezett arra haladni, amerre a víz - a zsákutcának bizonyuló elágazások, posványok és azok a helyek, ahol a lomha hömpölygés minden további nélkül visszafordult a szárazföld felé, erősen hátráltatták ebben. Végül aztán találtak egy széles csatornát, amelyben erősnek tűnt a sodrás. Sanda nagyon megörült, mivel a fáklya egyre erőtlenebbül világított már. - Ennek jónak kell lennie - fújtatta az öreg kalóz, ahogy az áramlás közepébe evezett. Jack figyelmét nem kerülte el, hogy valahányszor az evezőknek feszült, társa fájdalmasan elfintorodott, és most eszébe is jutott, hogy amikor a mocsári loára dobta a sárgolyót, megégette a tenyerét. Már épp azon volt, hogy szól neki, váltsanak, amikor a parton álló gombák egyike egyszer csak megszólalt. - Zsákutca - krákogta. - Menjetek balra! Szűkebb, de odaértek. Sanda legnagyobb meglepetésére ismerősnek találta a hangját. - Tessék? - szólította meg a fehér, elmosódott arcvonásokkal rendelkező gömböt. Az nem felelt, Davies pedig evezett tovább a széles csatornán. - Azt mondta, hogy ez zsákutca - vetette fel tétován Jack kis szünetet követően. - Először is egyetlen lépést sem mozdul, csak áll az iszapban, úgyhogy nem világos előttem, honnan tud ilyesmit - magyarázta fáradtságtól rekedten a társa. - Másodszor, miért kellene azt hinni, hogy valóban jó tanácsot akar adni nekünk? ISMERETLEN VIZEKEN
196
Mi kevés híján gyökeret vertünk az előbb... ennek a pajtinak láthatóan sikerült is. Ugyan miért akarna egy ilyen segíteni nekünk? Tudod: „dögöljön meg a szomszéd tehene is”. Sanda gyanakodva pillantott a pislákoló fáklya irányába. - De... szerintem mi nem ilyenekké változtunk volna át. Közönséges növények lettünk: virágok, bokrok meg ilyesmi. Ráadásul mindnyájan másféle növény alakját öltöttük magunkra. Ezek a srácok mind ugyanolyanok... - Vissza, Jack! - sípolta egy másik duzzadt, fehér gomba. A hanghordozása nagyon ismerős volt Sanda számára. - Különben is, egyre szélesedik ez a csatorna - kötötte az ebet a karóhoz Davies. Az egyik pöfeteg egy fáról csüngött a víz fölött, és ahogy elhaladtak alatta, leffentyűje kitárult. - Előttetek zsombék és futóhomok. Higgy nekem, Jack! Sanda társára nézett. - Az... apám beszél hozzám - mondta elcsukló hangon. - Az nem lehet. - Davies még nagyobb erővel húzta az evezőket. Jack elfordította a tekintetét, és megszólította az előttük lévő sötétséget. - Azt mondtad, balra, apa? - Igen - suttogta egy másik gomba. - Csak hátrébb... Aztán az áramlattal a tengerig. Davies húzott még kettőt, aztán mérgesen befékezett, és félig a vízben hagyta az evezőket. - Rendben! - vágta oda, és nekilátott megfordítani a csónakot. - De szerintem mi is gombafejekként végezzük majd, hogy rossz irányba küldjük a következő néhány eszelőst, aki bemerészkedik ide. Az egyre gyengébben égő fáklya fényében találtak egy rést az iszapzátonyon. A széles és egyenes utat maguk mögött hagyták, Davies pedig kelletlenül beevezett oda. Egy pillanatig még hideg fehéren világított mögöttük néhány lidércfény a párás levegőben. A köd sűrűn gomolygott előre sodrásirányban - a tiszta vízbe cseppenként belehulló tejet idézte, ahogy átszüremlett az ágak és indák szövedékén. Nem kellett sok idő hozzá, és egyöntetűen elfoglalt mindent, hogy fáklyájuk szórt fényű narancssárga folt volt az éjszaka szürkésfekete szövetén... 197
TIM POWERS
Ám a most követett csatorna annyira elkeskenyedett, hogy amikor kitárta karját, Sanda ujjai kétoldalt a nyirkos leveleket súrolták. - Egy kicsit mintha tényleg gyorsabb lenne - ismerte be kelletlenül Davies. Jack bólintott. A köd miatt lehűlt a levegő, s amikor megborzongott, eszébe jutott, hogy Elizabeth egy vékony pamutruhán kívül semmi mást nem visel. Levette a kabátját, és bebugyolálta vele a nőt. A sajkának olyan keskeny boltív alatt kellett átsiklania, hogy az öreg kalóz kénytelen volt behúzni az evezőket a csónak belsejébe, és a következő pillanatban tágas víztükörre szaladtak ki - annyi ködöt hagytak maguk mögött az őserdőben, hogy néhány tucatnyi evezőcsapás is elég volt sodrásirányban, és Sanda előrébb megpillantotta a három part menti máglya ragyogását. - Aha! - kiáltotta boldogan, és nagyot csapott Davies vállára, bár ügyelt rá, hogy az ép karját vegye célba. - Oda nézz! Társa felsandított, és vigyorogva fordult felé. - Te meg oda - biccentett hátrafelé. Jack arra fordult, amerre Davies mutatott, és a ködben meglátta két fáklya erőtlen fényét. - A többiek is kijutottak - állapította meg nem túl boldogan. Beth is arra nézett. - A... az apám is ott van az egyiken? - Igen - felelte Sanda. - De nem engedem, hogy bántson. Percekig ültek csendben, mialatt a csónak fokozatosan a part felé vette az irányt, ahogy Davies égett kezével nem húzott már olyan erősen, mint eddig. A többi kalóz végre észrevette a közelgő járműveket - kiabálni és tülkölni kezdtek. - Megpróbált bántani? - kérdezte Beth. Jack hátranézett. - Nem emlékszel? Meg... - csak ekkor jutott eszébe, hogy talán van ennél alkalmasabb pillanat is felidézni benne frissen szerzett rettenetes emlékeit. - Ööö... megvágatta a kezedet Frienddel - fejezte be végül sután.
ISMERETLEN VIZEKEN
198
Beth az ujjaira pillantott, és nem szólt többet egészen addig, amíg a part közelébe nem értek, és az emberek már a vízbe gázoltak, hogy partra húzzák a csónakot. - Arra emlékszem, hogy kést szegeztél a torkomnak - mondta kimérten. Sanda kínzó türelmetlenségében a fogát csikorgatta. - A penge tompa felét, és még csak hozzád sem értem vele! Pusztán arra kellett, hogy próbára tegyem; hogy kiderítsem, szüksége van-e még rád ehhez a mágiához; hogy nem csak néhány vércsepped kellett neki! A fenébe is, én meg akarlak védeni! Tőle! Addigra már jó néhányan odaértek melléjük, és a sajka peremébe kapaszkodva nekiláttak a part felé vontatni. - Mágia - ismételte Beth. Jacknek előre kellett hajolnia, máskülönben nem hallotta volna a hangját a kalózok izgatott faggatózásától. - Akár tetszik, akár nem, ebbe keveredtünk bele -mondta hangosan a nőnek. Hurwood lánya átvetette lábát a csónak oldalán, beugrott a sekély vízbe, onnan nézett vissza rá. Az orrban ringatózó fáklya már alig pislákolt, de még így is elég fényt adott, hogy láthatóak legyenek arcán a megerőltetés ráncai. - Az, amiről te úgy határoztál, hogy belekeveredsz közölte, azzal megfordult, és a vízben gázolva megindult a tüzek felé. - Ki fogom őt juttatni ebből az egészből - jegyezte meg Sanda Daviesnek. - Ha másért nem, hát azért, hogy megmutassam neki, ebben is hatalmasat tévedett.
$ - De örülök, hogy előkerültetek, fiúk! - kiáltotta a köröttük tülekedő kalózok egyike. Időközben egészen kihúzták a csónakot a mangrovéktól megszabadított irtás homokjára, Jack és Davies pedig kiszálltak, és nagyot nyújtózva megálltak a szárazföldön. Az üdvrivalgás kezdett alábbhagyni. - Nagyon örülök, hogy kijutottunk onnan - jegyezte meg az öreg kalóz. 199
TIM POWERS
- Biztos éhesek vagytok - szólalt meg valaki. - Vagy sikerült találnotok valami ennivalót? - Nem volt rá alkalom. - Davies megfordult, hogy lássa, hol tart a másik két csónak. - Mennyi az idő? Jack összedobhatna esetleg valami korai reggelit. - Szerintem nincs túl későn, Phil... Alig egy-két órája volt a napnyugta. Sanda és Davies egyszerre fordultak a beszélő felé, és elkerekedett szemmel néztek rá. - De hát egy órával napnyugta után indultunk el - szólalt meg Jack. - És órákon át távol voltunk... A kalóz zavartan nézett rá, Davies pedig azt kérdezte: - Meddig időztünk a folyó fenti szakaszán? - Hát... két napig - válaszolta megrökönyödve a férfi. - Pont annyit... Alkonyattól alkonyaiig. - Aha - bólintott Davies, mint aki mindent ért. - És lön harmadik nap - szólt közbe Jack. Túlságosan kimerült volt már ahhoz, hogy törődjön azzal, mit is beszél. Ismét az egyre közelebb érő csónakokra nézett. Minden következtetése ellenére nem vágyott most másra, csak egy rendes italra, egy függőágyra és legalább félnapi alvásra, így aztán éppen csak átszaladt az agyán, meg kell találnia a módját, miként akadályozhatná meg, hogy Hurwood kikergesse Beth lelkét a testéből, és így lehetősége legyen édesanyja, Hurwood felesége kísértetének beleköltözni.
ISMERETLEN VIZEKEN
200
TIZENHATODIK FEJEZET
R
átlépte a folyópart által kijelölt határvonalát, és nyirkos, éppen csak áttetsző fátylat vont tengerre és szárazföldre egyaránt, méghozzá olyan hűvösen, hogy a kalózok sistergő, pattogó tüzek körül gyülekeztek. Már jócskán benne jártak a nappalban, mire a páraréteg felszakadozott és észrevették, hogy a Lármás Carmichaelnek nyoma veszett - még egy fél órát elvesztegettek azzal, hogy le-fel eveztek a part mentén, kiáltoztak és hevesen kolompoltak, ám végül egyértelmű lett: a hajó eltűnt. A legénység nagy része a parton tartózkodott, így először mindenki azt hitte, valahogy elhagyta a horgonyát és elúszott... De aztán Hurwood szaladva érkezett le a kunyhóból, és azt kiáltozta, nem leli sem a lányát, sem Leó Friendet. Sanda épp a parton állt az egyik csónak mellett, amikor tudomást szerzett a hírekről. Davies és Hurwood jó százlábnyira onnan álldogáltak, és halkan, viszont annál indulatosabban beszélgettek, azonban az újonnan támadt kiáltozásra felnéztek. - Nem véletlen - közölte minden kertelés nélkül Feketeszakáll. - A kövér kölök? - értetlenkedett Davies. - De hát miért? - A fedélzetmestered tudja az okát - biccentett az óriás Jack felé. - Nem igaz, Sanda? A szólított odament hozzájuk. Üresnek, még a ködnél is hidegebbnek érezte magát. - Igen, uram - mondta rekedten. - Láttam, milyen szemeket mereszt Bethre.
201
EGGELRE A KÖD
TIM POWERS
- De miért vitte el az én hajómat? - vicsorogta Davies, és haragosan sarkon fordulva végigpillantott a még mindig köddel borított tengeren. - El kellett rabolnia Betht - felelte Jack. - Az apjának olyan tervei voltak a lánnyal, amelyek... nem voltak összeegyeztethetőek... azokkal, amelyeket Friend forgatott a fejében. - Halkan beszélt, de olyan feszült volt, akár egy behajlított acéllap. Feketeszakáll is a tengert figyelte, és megrázta busa fejét. - Tudtam, hogy nem egyszerűen csak Hurwood tanonca... hogy sántikál valamiben. A Forrásnál aztán megkapta, amire vágyott. Múlt éjjel meg kellett volna ölnöm, miután mind visszatértünk. Szerintem sikerült volna. Az óriási kalóz ökölbe szorította egyik kezét, és belecsapott másik tenyerébe. A csattanás zaja beleveszett a közeli mennydörgés váratlan, csontrepesztő robajába - Sanda és Davies kábán tántorodott hátra az égen átívelő villámtól. - Szerintem sikerült volna - ismételte elgondolkodva Feketeszakáll. A visszhang végighömpölygött a parton, a kalóz pedig leeresztette a kezét, és Jack félig-meddig azt kívánta, bár ő maga is vérét csorgatta volna a Forrás mellett a sárba. A gondolat arra emlékeztette, ahogy Davies elűzte, sőt, talán meg is ölte a dzsungelben a loaszerű lényt. Lopva felemelte a lábát, és végighúzta körmét a talp és a szegély közötti barázdán, az így kapott koszdarabot pedig golyóba gyúrván a zsebébe rejtette. Nem tudhatta, tényleg volt-e benne a Forrás pereméről származó sár, sem azt, miféle ellenféllel szemben veheti hasznát, ha ez egyáltalán lehetséges, ám az nyilvánvaló volt, hogy aki csupán pisztolyokkal és kardokkal rendelkezik, nevetségesen rosszul felszereltnek számít az előttük álló csatában. - Muszáj visszaszereznem a hajómat - közölte Davies. Sanda csak most értette meg, hogy hajója elvesztése rangjától is megfosztotta... A Lármás Carmichael nélkül nem több egy erősen megtépázott, egyébiránt pedig nem valami feltűnő kis szlup szkipperénél. Az öreg kalóz kétségbeesetten pillantott Feketeszakállra. - Jössz te is? Segítesz? Régen is ismert néhány fogást, mostanra pedig jóval többre lehet képes. ISMERETLEN VIZEKEN
202
- Nem. - Az óriási kalóz sötét arcáról semmilyen érzelmet nem lehetett leolvasni. - Woodes Rogers talán már megérkezett New Providence-re a királyi kegyelemmel, amely megfosztana a népemtől. - A tenger felől fújt a szél, hátralibbent ette a kalózkirály fekete sörényét, Jack pedig ősz szálakra lett figyelmes a halántékánál és a szakállában. - Azt terveztem, hogy a Carmichael a flottám zászlóshajója lesz, méghozzá úgy, hogy te vagy a kapitánya... És remélem, hogy visszaszerzed. Azonban úgy tűnik, vége a korlátok nélküli kalózkodás idejének... ahogy a szép emlékű boucanier-napok is elmúltak... Ez a birodalmak kora. - Oldalvást Daviesre pillantva rávigyorgott. - Mit gondolsz, ha alkalmuk lesz választani, a cimborák vajon velem tartanak majd, vagy a kegyelmet kérik? Az öreg kalóz fáradtan visszamosolygott rá, majd megvárta, hogy a következő hullám kavarogva, tajtékosan a csizmájukig nyújtózzon, aztán dolgavégezetlenül visszavonuljon, mielőtt válaszolt. - A kegyelmet kérik. Aki Feketeszakállal hajózik, az a hóhérnál tette zálogba az életét. A kalózkirály bólintott. - Csakhogy... - A gond attól még megmarad - vont vállat Davies. Hacsak György királynak nincs annyi esze, hogy újabb háborúba bonyolódjon. A Karib-tenger tele van olyanokkal, akik csak ahhoz értenek, hogyan kell tengerészkedni egy hadihajón. Mióta beköszöntött a béke, nincs dolguk. Persze hogy a kegyelmet választják, méghozzá hálás szívvel, és ezzel a korábbi bűneik lajstroma eltöröltetik... Azonban egykét hónap múlva mindegyikük neve mellett ott lesz az új bejegyzés. Feketeszakáll bólintott, s bár Jack Daviesszel együtt hátralépett, ő még csak le sem pillantott, amikor a következő hullám átcsapott a lábán, és hínárral borította a bokáját. Végül aztán megszólalt. - Mit gondolsz, elszegődnének egy új kapitányhoz, akinek vannak hajói és pénze is? - Hát persze... és ha a kapitánynak tényleg nincs priusza, kedvére válogathat az Újvilág összes matróza között, merthogy nem dobnák sutba a kegyelmüket azzal, ha vele 203
TIM POWERS
hajóznak. Kire gondoltál? Még Sandának is megvan a magához való híre. - Phil, tudod, hogy Juan Ponce de León miért nevezte azt a helyet az Ifjúság Forrásának? - Nem - kacagott fel kurtán Davies. - Ami azt illeti, kifejezetten öregebbnek érzem magamat, amióta megfordultunk ott. Feketeszakáll a beszélgetés harmadik résztvevőjéhez fordult. - Van rá ötleted, Jack? Sanda felidézte, miféle komédiát művelt Hurwood a halott felesége fejével. - Mert annak a helynek a segítségével vissza lehet hozni az életbe a holtakat. Az óriási kalóz bólintott. - Biztos voltam benne, hogy rájöttél. Bizony, a vén Hurwood fel akarja támasztani a felesége kísértetét az összeszáradt fejéből, és beletenni a lánya testébe. A lány meg rosszul jár, hogy nincs teste. - Halkan felnevetett. - Hurwood tavaly érkezett az Újvilágba... Azt hallotta, itt a mágia olyan gyakori, mint a nátha. Hátuk mögött újabb kiabálás vette kezdetét, de Feketeszakállt magával ragadták az emlékek. - Egy pisztolygolyó elvitte a karját - mondta. - Le kellett vágnunk, és kátrányt kentünk a csonkra. Nem hittem volna, hogy ezt bárki is túlélheti. Ám a következő napon meg is esküdtem volna rá, hogy megfeledkezett róla... Semmi mást nem tett, csak figyelt engem. A kísértetek elég csúnyán gyötörtek akkoriban, és naponta kétszer-háromszor kellett innom lőport rummal. S bár a mágia forrása évezredek óta kiapadt már az Óvilágban, Hurwood követte a rég kihűlt nyomokat, és rátalált a csontjaira... és tanulmányozta őket. Értette, mi a problémám, és meglehetősen pontos elképzelése volt arról, hogyan is fertőződhettem meg ennyi kísértettel. Felajánlotta, hogy kikúrál, hogy kiűzi őket, ha megmutatom neki, hol szedtem össze a démonjaimat. Rábólintottam: rendben, menjünk, mire ő, hogy ne olyan hevesen. Azt mondta, kísértetriasztó kell nekünk, az a különleges gyógyfű, amit a Karolinában élő indiánok termesztenek... Megbeszéltük, hogy északnak hajózok, és kerítek belőle... neki pedig vissza kellett mennie ISMERETLEN VIZEKEN
204
Angliába, hogy elhozzon néhány dolgot. Úgy tűnik, a lányára meg a felesége fejére gondolt. Éppen az volt az oka, hogy nekilátott felkutatni a létező mágiát, mert szerette volna visszahozni az asszonyt. De mielőtt hazautazott, eljött velünk New Providence-re, és néhány hétig a bocorok között élt. Egy éjjel elhajózott nyugatra az egyikükkel, és egészen kimerültén, ziláltan jött vissza másnap reggel. Úgy nézett ki, mint aki eszét vesztette... de nagyon izgatott volt. Biztos voltam benne, hogy sikerült valahogy kapcsolatba kerülnie a feleségével. Aztán elment, de előtte még a megállapodás utolsó részeként megígérte, hogy hoz nekem egy remek hajót. Sandának eszébe jutott Chaworth, és keserű lett a szája íze a gondolatra, hogy immár ő is azok közé tartozik, akik tönkretették és megölték a kedves idős embert. - Hurwoodnak persze igaza volt - folytatta halkan Feketeszakáll. - Errefelé gyakori a varázslás, és aki nem érzi méltóságán alulinak, hogy meghallgassa a fekete bocorokat, kiváltképp az, aki a tengeren él... az ismer néhány csúnya fogást. Azt hiszem, én mindenki másnál több ilyet tudok... és a kis kiruccanásunk óta hatalmamban áll mindegyiket végrehajtani, méghozzá elég látványos módon. - A tengert nézte, aztán visszafordult Jack és Davies felé. - Évek óta hallok erről a Forrásról, és utánajártam, mert a fülembe jutott egy vele kapcsolatos varázslat híre. A megfelelő hatalommal bíró ember halhatatlanná válhat a segítségével, ha ügyel arra, hogy a tengeren éljen. Vér, friss vér, meg tengervíz, és még fej sem kell hozzá, sem test, amibe a lélek beleköltözhet: a bűbájos vére újat hoz létre a tengerben, valamiféle tojásban, órákkal azután, hogy belehullott a vízbe... Davies tűnődve ráncolta a homlokát. - Értem. Vagyis azt tervezed, hogy... - Északra hajózom, Phil, valami civilizált helyre, ahol papírokkal bizonyíthatóan történik minden, tehát hivatalos nyoma marad. Azt hiszem, a híres Feketeszakáll csapdába esik és megölik majd valami tengeri csetepatéban, mégpedig úgy, hogy a vérének egy része az óceánba hullik... Később nem lepődnék meg azon, ha feltűnne egy idegen, aki véletlenül tisztában lenne azzal, hová rejtettem el a vagyonomat, és neki nem lenne semmiféle kétes hírneve, sem történelme, sem bármi, ami bemocskolná. Mondjuk, kerítene 205
TIM POWERS
csendben egy hajót... Hm, azt hiszem, Stede Bonnett segíthetne ebben... Aztán elhajózna vele délre, New Providence szigetére. Szerintem szívesen beszélne akkor veled, Phil... És azt hiszem, jó lenne, ha addigra visszaszereznéd a Carmichaelt. Davies bólintott. - Azt akarod... hogy fogadjuk el a kegyelmet? - Szerintem semmi nem szól ellene. - Hallottad, Jack? - kérdezte Davies. - Vissza az üzlet ablakába. Sanda már épp mondani akart valamit, ám aztán csak becsukta a száját, és a fejét ingatta. - Túlságosan nagy a bűne hozzá, Phil - dörmögte Feketeszakáll, és a hangja alapján jól szórakozott.
$ Benjamin Hurwood türelmetlenségében toporzékolva tette meg az utolsó tíz yardot - az övén lógó négyszögletes fadoboz vadul pörgött-forgott és ugrándozott léptei nyomán. - Mikor indulunk már? - prüszkölte. - Hát nem értik, mennyire fontos, hogy siessünk? Még akár meg is ölheti. Most már van akkora hatalma, hogy áttörje a lányon lévő védelmet. Feketeszakáll tudomást sem vett az öregemberről. - Elmegyek északra - közölte, és a vízben gázolva megindult vissza, a tüzek felé. Davies a sápadt, idegességében remegő Hurwoodot méregette. - Meg tudod találni őket? - Hát persze, hogy meg tudom találni őket... legalábbis a lányt. - Fesztelenül rácsapott a fadobozra. - Ez az izé most már úgy viselkedik, mint egy mágnes. Sokkal jobb annál az irányjelzőnél, ami egy hónappal ezelőtt a Carmichaelhez vezette magukat. - Azonnal indulunk - így Davies. - Amint az emberek felszálltak a Jennyre. - Itt azonban elhallgatott. - A Carmichael legénysége - mondta végül. - Mi legyen azokkal, akiket nem tudunk elvinni a Jennyvel? ISMERETLEN VIZEKEN
206
- Kit érdekel? - kiáltott fel az öreg tudós. - Alkossanak két csapatot... az egyik menjen Thatchcsel, a másik meg Bonnetttel. Lelkemre mondom, az a kövér kis féreg nem teszi zsebre, amit kap tőlem, ha megtaláljuk őket! Prométheusz nem szenvedett annyit, amennyit Leo Friend fog, azt megígérhetem... - Nem - rázta a fejét a még mindig az előző problémán rágódó Davies. - Az én srácaim közül egy se megy északra Thatchcsel... Inkább úgy telerakom emberekkel a Jennyt, hogy a pereméig érjen a víz, de azt nem engedem... A haragvó öregember eddig is nyugtalanul toporgott: most szorosan behunyta szemét, kezét ökölbe szorította, és lassan felemelkedett a homokról, hogy végül csizmáját egy egész yard választotta el a földtől. Kilesett résnyire nyitott szemhéján, mérgesen felszisszent, és még szorosabbra zárta a pilláit... a következő pillanatban pedig rongybabaként repült a levegőbe, a tenger irányába, és hatalmas loccsanással csapódott bele túl a partig érő hullámok kezdővonalán. Számos kalóz volt a környéken - jó néhány közülük abbahagyta a munkáját, és száját tátva figyelte az előadást, s most mind ámulva nézték a csobbanás nyomán felfröccsenő vizet. - Kapjátok el! - recsegte Davies a legközelebbi csoporthoz fordulva, mire az emberek odaugrottak egy csónakhoz, a vízhez vonszolták, és nekiláttak az evezőkkel foglalatoskodni. - Meg akarod találni a lányt, igaz? - dünnyögte az orra alatt Sandának. - Igaz. - Én pedig meg akarom találni a hajómat. Szedjük fel Hurwoodot a Jennyre, mielőtt még kitanulja ezt a repülést és elindul, hogy nélkülünk keresse meg őket! A matrózok már a tajtékos hullámok között jártak. - Ne hozzátok vissza! - kiáltotta nekik Davies. - Vigyétek a Jennyre! - Igenis, Phil! - szólt vissza az evezősök egyike. Az öreg kalóz Sanda vállára tette a kezét. - Irány a tábor, Jack! - mondta. - Küldj annyit a Carmichael legénységéből Bonnett srácaihoz, amennyit csak elbír a Bosszú... A többit vezesd ide és szálljanak fel a Jennyre! De 207
TIM POWERS
az Anna Királynő Bosszúján nem lehet senki közülünk, megértetted? - Persze, Phil. Három percen belül itt vannak, és már szállnak is a csónakjaikba. - Remek. Futás!
$ Amint felért a lejtőn a füstölgő faszénkupacok körül tömörülő emberek közé, Csupaháj elcsípte. Barna szeme valósággal izzott széles, fekete arcában, és majd keresztülbökte a tekintetével, ahogy megragadta a felkarját. - De rohadt lassú vagy, kölök! - mondta. - Azt hittem, a folyón megoldod a dolgot. Most már késő, így már egyáltalán nem lesz könnyű... Most aztán meg kell ölnöd és elégetni a parton. - Kicsodát? - bukott ki Sandából. Nem jutott eszébe, hogy a másik süket. - Nem csodálkozni kell; nem szállhatsz fel az Anna Királynő Bosszújára - felelte a bocor. Jack rájött, mi a probléma: a fejét rázta és olyan arcot vágott, hogy Csupaháj lássa, egyetért vele. Máris lábujjhegyen állt, és csak remélni tudta, hogy a hatalmas fickó nem emeli még feljebb. - Nem, uram! - kiáltotta ráadásnak. - Nem azért vártam öt évet, hogy az ő bábja legyél és meghaljál, csak hogy még több vér folyjon és hihetőbbnek hasson a halála. - Nem megyek - mondta hangosan, túlzott artikulációval Sanda. Aztán hozzátette: - Hogyhogy „öt évet”? Csupaháj körülnézett... senki sem figyelt rájuk, ő mégis lehalkította a hangját, bár egyébként is csak dörmögött. - Amikor véget ért a fehérek háborúja és mindenki előtt világossá vált, hogy Thatch túl sokat tanult meg. Jack nem tudta eldönteni, ez vajon válasz volt, vagy olyasmi, amit a bocor mindenképpen elmondott volna. - Sok mindent megúszott azzal, hogy a király emberének nevezte magát - folytatta a nagydarab fekete. - Az angolok békén hagyták, mert azt hitték, kizárólag spanyol hajókat fog ISMERETLEN VIZEKEN
208
el. De őt nem érdekelte, ki spanyol, ki holland vagy angol, ő csakis az emberéletekkel meg a vérrel törődött. Még azt a vén angol varázslót is megölte, akinél tanult, aztán megpróbálta visszahozni. - Csupaháj felnevetett. - Akkor segítettem egy kicsit, megetettem egy teknőccel a vízzel kevert vért. Egyébként sem tartott volna sokáig úgy, hogy egyikük sem hagyta ott a vérét előtte Ereboszban, de látnod kellett volna, ahogy a teknőc megpróbált angolul írni a karmával a deszkákra. - Gyanakvó pillantást vetett Sandára. - Te ugye nem hagytad ott a véredet? - Hol? - Ereboszban, vagy hogy hívják a fehérek azt a helyet. Ott, ahol a Forrás van; ahol a kísértetek nem maradhatnak kísértetek, és ahol növény nő a vérből. - Nem, dehogy, én nem - ingatta a fejét Jack. - De most elengednél? Mennem... - Nem? Jó. Ha megtetted volna, akkor... hasznodat venné. Amikor aztán véget ért a háború, ő meg még mindig életben volt, és olyan közel jutott, ráadásul úgy nézett ki, egy egész országnyi rossz embert sikerül összegyűjtenie, úgy láttam, az Óvilágból kell neki halált szólítanom. Tavaly jött a félkarú, és mindent tudott a kísértetekről; akkor biztos voltam benne, ő az én emberem, főleg mert a felesége ugyanabban az évben halt meg, amikor én megcsináltam az idézést... Ha a nagyobb loák küldték őt nekem, akkor talán ők okozták a nő halálát, hogy a következményei aztán idevezessék. - Hát, ez tényleg nagyszerű - mondta Sanda. Fél lábon állva kicsavarta felsőtestét, és sikerült kiszabadítania karját a bocor lapátkezéből. - De most el kell intéznem a legénységeket. Bárkit is kell megölni és elégetni, annak bizony várnia kell. Azzal megfordult és elrohant, mielőtt Csupaháj ismét megragadhatta volna. Végül fenyegetésekkel és utalásokkal arra vonatkozóan, hogy aki nem megy, az jó eséllyel örökre itt marad, sikerült rávennie David Herriotot, Bonnett félkegyelmű első tisztjét, hogy a Carmichael legénységének több mint a felét vegye át a hajójukra; a végeredményben komoly szerepet játszott Sanda őszinte aggodalma is. A többieket addig taszigálta és nógatta, hogy a Hurwood kihalászására indult csónak még el 209
TIM POWERS
sem érte a Jennyt, amikor a legénység maradéka már ilyenolyan lélekvesztőkben ült és evezett a hajó felé. A köd mostanra erősen felszakadozott, és amikor a csónak, amelyben Jack ült, kibukkant az utolsó párafátyol alól is, meghatottan mosolyogva nézte a ragyogó reggeli napfényben ringó viharvert, vén Jennyt. - Jó lesz visszamenni délre. Ott van a mi helyünk -mondta az orrban mellette kuporgó Borzának. - Az biztos is - bólogatott az ifjú kalóz. - Kockázatos dolog túlságosan messzire távolodni Kartfúr mestertől meg a többitől. - Na ja. - Sanda gyorsan megpaskolta a zsebét, hogy megvan-e még a sárgolyó. - A világon van néhány igencsak furcsa szörnyeteg, és legjobb, ha azok mellett marad az ember, akiket már meghívott korábban egy italra. Néhány perc múlva a Jenny golyó lyuggatta testének ütődtek, Jack pedig megkapaszkodott a peremben, és felhúzta magát a fedélzetre. Kiosztotta a parancsokat, hogy miképpen bánjanak a sok munkával megjavított vitorlákkal és kötelekkel, és felügyelte a táborból elhozott, sózott disznóhússal és sörrel teli hordók sietős berakodását - közben felfigyelt arra, hogy talpa alatt néhány másodpercenként megrezdülnek a deszkák, s amikor hátrament jelenteni Daviesnek, készen állnak az indulásra, megpillantotta a keskeny tatfelépítmény tetején iszonytató doboza fölé görnyedő Hurwoodot: a vénember reszelős zihálásának ritmusa pontosan megegyezett a fedélzet rezgésével. - Remélem, nem tüsszenti el magát - jegyezte meg Davies, aki szintén felfigyelt a jelenségre. - Minden kész? - Mondjuk, hogy igen, Phil - közölte idegesen vigyorogva Sanda. - Túlságosan sok az ember, szinte semmilyen ellátmányt nem viszünk magunkkal, a kötélzetet csipeszek meg spárga tartja egyben, a navigátor pedig egy félkarú holdkóros, aki egy dobozban lévő levágott fejtől veszi az útirányt. - Kitűnő - biccentett Davies. - Remek munka. Tudtam, hogy a megfelelő embernek adtam a fedélzetmesteri posztot. - Hurwoodra pillantott. - Merre? Az öregember délre mutatott. ISMERETLEN VIZEKEN
210
- Horgonyt fel! - kiáltotta a kalózvezér. - Kormánylapátot jobbra! A vén szlup megfordult a jelölt irányba, és aztán hiába volt rajta akkora a zsúfoltság, hogy az emberek egymás lábára léptek, olyan fürgén indult útnak, hogy Jack biztos volt benne, Hurwood varázslattal segít a cafatokban lógó vitorlákon - délre már egészen a Floridai-félsziget csúcsáig ért hajójuk vízbe húzott, széles nyoma. Fél órával később különböző események vették kezdetüket. Az öreg tudós indulásuk óta meredten nézte a fadoboz belsejét, ám most felpillantott. Sanda tekintete eddig is gyakorta rebbent Hurwoodra, így hamar észrevette a változást, és egyensúlyát megőrzendő a csarnakkötelekbe kapaszkodva néha-néha hátrasétált a korlát mentén. A félkarú bűbájostól néhány lépésnyire állt meg. - Vannak itt... mások is... - mondta az öregember. Néhány kalóz felmászott a kötélzetre, így védekezve társaik szaga és közelsége ellen: úgy-ahogy elhelyezkedtek a hágószálak hurkaiban, és azzal szórakoztatták a lent maradiakat, hogy egy mind könnyebbé váló rumosüveget dobáltak egymás között - a palack eddig egyszer sem esett le. Most azonban az egyikük fürkészően figyelt nyugati irányba. - Vitorla! - kiáltotta. - A fenébe! - tette még hozzá, ahogy az üveg a térdén pattant, és lezuhant a mohón érte nyúló kezek erdejébe. - Vitorla jobboldalt, alig egy-két mérföldnyire! „Ez biztosan Bethék hajója” - gondolta Jack. Olyan gyorsan pördült meg a sarkán, hogy kénytelen volt kétrét görnyedni és a perembe kapaszkodni, máskülönben át-bucskázott volna a korláton. Ám amint megpillantotta a másik járművet, tudta, hogy nem a Carmichael az: a hajónak volt orrfelépítménye, különösen magasan helyezkedett el a tatfedélzete, és csak két óriási vitorla volt az elő-és a főárbocán, ráadásul még ilyen messziről is látszott az oldalát díszítő élénk, vörös-fehér mintázat. - Nem vagyok kutya! - ordította Madár úr. A rumospalack nála kötött ki, és most a tat felé hátrált vele, miközben igyekezett szemmel tartani a többi kalózt. Sanda a különös hajót nézte. 211
TIM POWERS
- Az meg mi lehet? - kérdezte Daviestől. - És hogy az ördögbejutott ilyen közel anélkül, hogy bármelyikünk észrevette volna? - Pusztuljak el, ha tudom - morogta a vén kalóz. - Ugyan nem volt rendes őrségünk, de azért azok közül a részeg disznók közül valakinek már réges-rég meg kellett volna látnia. - Hunyorogva nézett a hajóra: úgy tűnt, felveszi a szlup sebességét. - Egy spanyol galleon - mondta álmélkodva. - Nem is tudtam, hogy ezeket még használják... Legalább fél évszázada nem készítettek egyet sem. Jack káromkodott egy cifrát, majd fáradtan Daviesre mosolygott. - Nyilvánvalóan semmi köze nincs a mi problémáinkhoz. - Nyilvánvalóan. - Szóval akkor folytatjuk? - Akár azt is lehet. Még túlterhelten sem jelenthet gondot lehagyni, főleg úgy, hogy Hurwood is biztosítja a maga varázssegítségét. Ha... - Ember a vízben! - kiáltotta az egyik ember fentről. - Húsz yardra a bal oldalon. Sanda abba az irányba pillantott, és tengeri madarakat látott a felpuffadt, lebegő test felett körözni - hamarosan eltűnt a nyomában fodrozódó hullámok között. - Van egy másik elöl! - kiáltotta az önjelölt őr. - Még az is lehet, hogy elütjük. - Valaki vegye elő a csónakcsáklyát, és emelje ki! parancsolta Davies. Észrevettek egy harmadik lebegő holttestet - túl messze volt jobbra ahhoz, hogy a fedélzetről látni lehessen, ám azt, amelyik előttük volt, kihalászták, amikor elúszott az orr mellett. A madarak mérgesen rikoltoztak, ahogy kiemelték a vízből és a fedélzetre húzták. - Szentséges ég! - szörnyülködött az egyik kalóz, aki segített az átázott holttestet a hajóra tenni. - Ez Georgie de Burgo! - Akkor tényleg a kövér gyerek nyomában vagyunk - jegyezte meg színtelen hangon Davies, és elindult. - De Burgo egyike volt annak a tucatnyi embernek, akik a lehorgonyzott Carmichaelen voltak. ISMERETLEN VIZEKEN
212
Az embereket félretaszítva tört utat magának a fedélzeten lévő tömegben, Jack pedig sietett utána, mielőtt még bezárult volna a folyosó. Egyre azon sopánkodott magában, miért is nem nézte meg jobban a nyomdokvizükben ide-oda bucskázó hullát, és azzal gyötörte magát, hogy megpróbálta felidézni, vajon ugyanolyan színű ruhában volt-e, mint amilyen pamutöltözéket Beth viselt, amikor utoljára látta. Mire az orrba értek, az emberek már szétváltak előttük, így Sanda már jó néhány lépésnyi távolságból vethetett egy pillantást de Burgo holttestére - feltehetően ez a lélegzetvételnyi felkészülési idő mentette meg gyomra tartalmát, mivel Georgie de Burgónak gyakorlatilag levágták a fejét: holmi igen éles és nehéz penge egyetlen csapásával metszhették le. Émelyegve, egyúttal érdeklődve meredt a maradványokra, amikor az őr újra elkiáltotta magát: - Van még egy jobbra! - Dobjátok vissza! - mondta keményen Davies, és viszszafordult a tat felé. Jackkel nem is szóltak egymáshoz egy szót sem, míg nem törtek maguknak könyökkel utat a kormánylapáthoz és hátborzongató navigátorukhoz. - Azt hiszem, elfogadhatjuk, hogy mind a tizenkettőt megölte, és kilökte őket a hajóból. Elképzelni sem tudom, hogyan, de nem is ez a legnagyobb kérdés. - Na igen. - Sanda hunyorogva nézte a kék látóhatárt. - Kik adják a legénységét? Egy teljes percen át csend honolt közöttük, aztán jobbra, a spanyol galleonra nézett. - Ööö... Phil? Nem azt mondtad, hogy gyorsabbak vagyunk annál a spanyolnál? - Tessék? Ja, persze, ha nekünk jó napunk van, neki pedig rossz. - Davies is jobbra pillantott... és dermedten bámulta, merthogy a hajó jócskán lehagyta a Jennyt. - Isten fogaira, ez nem lehet! - motyogta. - Nem is - bólogatott Jack. - Ahogy az sem, hogy nincs semmiféle nyomdokvize. A kalózvezér még néhány másodpercig figyelte, aztán kért egy távcsövet. Hoztak neki, és egy hosszú percen át nézte vele az egyre távolodó galleont. 213
TIM POWERS
- Fogd munkára az embereket! - mondta végül, amikor leeresztette. - Mindegy, mit csinálnak, kötelet javítanak, felhúzzák meg lehúzzák a vitorlákat, még akár egy vízimentési gyakorlat is jöhet... Csak ne azzal a spanyollal törődjenek. - Igenis, Phil! - bólintott a semmit sem értő Sanda, és elsietett. Rengeteg feladatot osztott ki, méghozzá olyan gyorsan, hogy az egyik embernek, aki suttyomban pipázgatott - ez minden hajó fedélzetén tilos - a nagy felfordulásban sikerült felgyújtania Madár úr rumjának tócsáját, és ezzel lángba borítani a fél orr-részt. A zsíros haj és a kátrányfoltos ruhák azonnal meggyulladtak: egyszerre tucatnyi égő, riadtan lármázó ember bukott és gurult át a korláton. Jack azonnal fordulásra utasította a kormányost, és az állandó gyakorlatozást megkövetelő Davies elképzelései most kamatostól megtérültek: a tüzet eloltották, a vízbe került matrózokat pedig még azelőtt visszahúzták a fedélzetre, mielőtt bármelyikük megfulladhatott volna. Az izgalmak elülte után, amint Sanda kifújhatta magát és kortyolhatott néhányat a maradék rumból, visszament a tatba. Bár a hajó fordulásakor tiltakozott, Hurwood most újra egy hang nélkül meredt a fadobozába; Jack előrepillantott, és azt látta, a spanyol hajó immár nem több szabálytalan alakú fehér foltnál a déli horizonton. - Amikor azt mondtam, foglald le az embereket - kezdte Davies -, nem arra gondoltam... - Tudom, tudom. - Sanda megvakarta szakállának megpörkölődött részét, aztán a feszes csarnakköteleknek dőlt és a kalózvezérre nézett. - Miért kellett ez? Nehogy észrevegyék, hogy nincs nyomdokvonala? - Részben azért. De még ennél is fontosabb volt, hogy nem akartam esélyt adni valamelyiküknek, hogy fogjon egy távcsövet és leolvassa a nevét a tatról. Az a Nuestra Señora de Lágrimas volt - mondta tűnődve. - Lehet, hogy nem hallottál még róla, de az itteniek legalább fele szinte biztosan ismeri a történetét. Aranyat szállított Veracruz-ból, és balszerencséjére találkozott egy angol kalózhajóval, a Charlotte Baileyvel. Néhány angol életben maradt, ők aztán elmesélték, mi történt. Rettenetes tengeri csatát vívtak... ISMERETLEN VIZEKEN
214
Négy órán át tartott... a végén aztán mind a kettő elsüllyedt. Jackre nézett és elvigyorodott. - Mindez 1630-ban történt. A fiatalember pislantott néhányat. - Közel egy évszázada. - Úgy van. Mit tudsz te a kísértetek szólításáról? - Nem sokat... Bár az alapján, ahogy eddig mentek itt a dolgok, hamarabb leszek a szakértője, mint hogy rendesen megtanuljak vitorlással hajózni. - Én sem értek hozzá, de annyit azért tudok, hogy nem egyszerű. Még egy homályos alakú, féleszű halott megidézéséhez is nagy varázserőre van szükség. - Előremutatott. - Itt pedig valaki az egész tetves de Lágrimast felébresztette vitorlástól, deszkástól, festékestől, sőt, az alapján, ahogy halad, még a legénységéről sem feledkezett meg, ráadásul olyan szilárdan, hogy egyáltalán nem különbözik egy valódi hajótól. Mindezt fényes nappal. - Leó Friend? - Valahogy úgy. De miért? Jack Hurwoodra sandított. - Attól tartok, nemsokára megtudjuk. „És csak remélni tudom, hogy a kalózok gyilkolászása meg a kísértethajók szólítása túlságosan is lefoglalta, semhogy Beth Hurwooddal is foglalkozzon” - gondolta.
215
TIM POWERS
TIZENHETEDIK FEJEZET
A
KABIN SARKÁBAN kuporgó lány csak töredékpillanatokra látta a kényeskedő tipegéssel közeledő Leó Friendet, mivel amikor bejött, a férfi becsukta az ajtót maga után, és az egyedüli fényforrást a gyors, szabályos ütemben fel-fel-villanó kék ég jelentette, ahogy a kövér orvos szívverésével egyértelműen megegyező ritmusban eltűnt és megjelent a kajütablak. Pirkadatkor arra ébredt, hogy a dermesztően hideg homokdombon sétál lefelé egy a sekélyesben ringatózó csónak irányába. Amikor meglátta benne Leó Friendet, amint vigyorogva figyeli őt, megpróbált megállni, de nem volt rá képes - aztán megkísérelt olyan irányt választani, amellyel elkerüli a csónakot, ám az sem sikerült, és még lassítani sem tudott, ahogy tehetetlenül belegázolt a jéghideg vízbe, és bemászott a csónakba. Igyekezett volna mondani valamit, csakhogy nem volt lehetősége megfeszíteni a hangszálait, vagy akár csak kinyitni a száját. A csónak kifelé sietett a tengerre, át a hullámtörőkön, oda, ahol a Lármás Carmichael homályba vesző alakja derengett - alig egy percbe tellett odaérniük: Friend hozzá sem nyúlt a lazán lógó evezőkhöz, Beth pedig egyetlen izmát sem tudta mozdítani. Mindez órákkal ezelőtt történt már - azóta legalább annyira sikerült visszanyernie az irányítást a tettei felett, hogy bekúszhatott a sarokba, s amikor meghallotta a haldokló, sikoltozó kalózokat, befoghatta a fülét. Most gyanakodva figyelte Friendet, és azt méregette, a duzzadt test mely pontján érheti el körmeivel és fogaival a lehető legnagyobb hatást, illetve igyekezett izmai megfeszítésével védekezni az újabb, mágiával előidézett, bábszerű tehetetlenség ellen. ISMERETLEN VIZEKEN 216
Ám a következő pillanatban azt érezte, hogy feláll... fájdalmas, pipiskedő pózban, amelyet magától soha nem választott volna - aztán a testsúlya végre a sarkára nehezedett, karja pedig felfelé és kifelé rándult, bár nem azért, hogy megőrizze az egyensúlyát, mivel csak annyira lett volna képes eldőlni, mint egy erősen felcsarnakolt hajó árboca. A férfi felemelte a maga karját is, Beth pedig rádöbbent, azért állították őt ilyen helyzetbe, hogy átölelhesse Friendet. Annak dudorodó alsó ajka nedves volt és remegett, az ablak olyan sebességgel villant át a lét és a nemlét szakaszain, akár a tengelye körül pörgő érme írásos oldala, s ahogy Beth karjai közé lépett, a nő érezte, mint zárulnak össze és simulnak a doktor reszkető hátára. Aztán odanyomta száját a lányéhoz. Veríték-, cukorka- és pacsuliszaga volt, egyik keze ügyetlenkedve matatott a nő felsőtestén, azonban a Hurwood lánynak egyelőre sikerült szorosan összezárnia a szemét és az ajkát. Friend szája lesiklott az övéről, és hallotta, amint szenvedélyesen ismételgeti ugyanazt a szótagot. Beth kinyitotta a szemét... és elképedten pislogott néhányat. A villódzó ablak és vele az egész kajüt eltűnt. Egy angol ház kopottas hálószobájában álltak egy csomózott rongyszőnyegen - a levegő áporodott volt és főtt káposzta szagától bűzlött. Megpróbálta újra eltolni magát tőle, és bár nem járt sikerrel, megpillantotta önmagát. Most kövér lett, hosszú, idomtalan, fekete ruhát viselt, a haja meg ősz volt. Akkor értette meg, mit is suttog Friend. - Jaj, mama, mama - zihálta, és lélegzete forrón csapódott Beth nyakának. - Jaj, mama, mama, mama. Egészen addig nem hányta el magát, amíg észre nem vette, hogy Friend görcsösen hozzádörgöli alaposan kipárnázott medencéjét.
$ Alig fél perccel később Leó Friend kint volt már a főfedélzeten, és kipirult arccal sétált fel és alá a reggeli napfényben. „A hibák sajátossága, hogy az embernek tanulnia kell belőlük - mondta magának selyem zsebkendőt nyomogatva a 217
TIM POWERS
fodros ujjasán lévő folthoz. - Az előbbi eset a kabinban mindenképpen megmutatott valamit. Egyszerűen várnom kell... és már nem sokat, épp csak addig, amíg elég nyugalmam lesz kitalálni valami olyan varázslatot, amilyenre most már képes vagyok. Aztán - gondolta, ahogy visszanézett a kabinajtóra, amelyet az előbb zárt vissza -, aztán meglátjuk, kinek is kell megbirkóznia kinek a figyelmével.” Vett egy mély levegőt, és határozottan bólintott, ahogy kifújta. Körülnézett a Carmichaelből kialakított járműve főfedélzetén, és miután alaposan szemügyre vette új legénységét, úgy találta, jóval kevésbé látszanak élénknek, mint amikor órákkal ezelőtt megidézte őket. Még sápadtabbnak és puffadtabbnak tűntek, mint akkor, ráadásul egyre csak emelgették a fejüket, mintha hallgatóznának, és olyan arckifejezéssel pillantgattak észak felé, amelyről még a halottak képe esetén is meg lehetett állapítani, hogy a félelmet tükröz. - Mi a helyzet? - mordult rá az egyikre, aki a kormányaidat markolta. - Feketeszakálltól tartotok? Attól féltek, hogy idejön, és tengerészkardot döf a hideg beletekbe? Vagy Hurwoodtól, hogy utánunk jön a l-l-l... az átokverte ivadékáért? Ne aggódjatok, mind a kettejüknél nagyobb a hatalmam. Nem tűnt úgy, mintha a lény meghallotta volna: gyöngyszürke feje egyre csak forgott hátrafelé, hogy a tat felett visszanézzen, méghozzá annyira, hogy hasadásnyomok jelentek meg a nyakán. Meglehet a hasznavehetetlen torokból előtörő sziszegés inkább nyifogás volt. Hiába a napsütéses napokkal együtt járó magabiztosság és megnyugvás, legénysége nyilvánvaló rettegése lassan rá is átragadt, így aztán - mivel a levitáció még mindig túlságosan új keletű és nehezen irányítható képesség volt - ingerülten kapaszkodott fel a lépcsőn a második tatfedélzetre, és a korlát felett ő is hátranézett. Először arra gondolt, Feketeszakáll hajója, az Anna Királynő Bosszúja üldözi őket, és húsos ajka gonosz mosolyra húzódott... Ám a következő pillanatban el is tűnt, amint rádöbbent, ezt a hajót eddig még egyszer sem látta. Ennek szélesebb volt a fedélzete, orrát vörös és fehér színnel ISMERETLEN VIZEKEN
218
festették le... ráadásul borzasztóan egyenes vonalban közeledett. Elvégre a hajók orra emelkedni meg süllyedni szokott haladás közben, és vízpermetet fröcskölnek oldalra. A tatfedélzetre és a főfedélzetre néző korláthoz lépett. Legalább a vitorlása egyelőre abbahagyta a változást, és nem volt most egyetlen árboc vagy fedélzet sem, amelyik pillanatról pillanatra más és más véleményen volt azt illetően, hogy vajon tényleg itt van-e. Feltehetően még az az ablak... abban a kabinban... Az is állandóan ott volt, vagy állandóan nem. - Gyorsabban! - kiáltotta üszkösödő tagokkal rendelkező legénységének. Néhány szürke alak elindult felfelé a kötélzeten. - Még gyorsabban! - visította. - Ha így kezeltétek, nem meglepő, hogy az a rohadt Charlotte Bailey végül elsüllyedt! Ismét az üldözőjükre nézett, és azon tűnődött, vajon csak ő képzelte-e, hogy közelebb van hozzájuk, mint az előző alkalommal. Biztos volt benne, hogy így van. Szilárdan megvetette a lábát a fedélzeten, összpontosította elméjének új területeit, és virsliujjával a különös hajóra mutatott. - Takarodj! - szólt rá szigorúan. A tenger széles foltban azon nyomban gőzzé vált: bodorodva, fortyogva emelkedett a levegőbe fehér, éles vonalú felhőben, Friend pedig boldogan felkuncogott... ám vidámságának a következő pillanatban, amikor a hajó látszólag sértetlenül kitört a felhőből, vége szakadt. Ami azt illeti, vitorlázata még mindig a száraz vászon jellegzetes csontfehérjében tündökölt. - A fenébe! - káromkodott halkan. „Nem érdekes, ki az - gondolta kissé szorongva. - Jobb dolgom is van, mint ezekkel bajlódni. Ellebeghetek Elizabethtel együtt, egyszerűen tovaszállunk... De ha nem ezt a hajót üldözik, hanem minket, akkor nem leszek valami jó helyzetben, mivel a hatalmam egy részét arra kellene használnom, hogy repüljünk... Persze most is sokba kerül nekem, hogy egyáltalán mozgásban tartom ezeket a tetves feltámasztott matrózokat...” Lemászott a következő fedélzetre, és miután kiáltott még néhány parancsot a némán dolgozó szürke alakoknak, 219
TIM POWERS
lepillantott a fedélzet sárfoltos, ám gazdagon díszített cipője alatt húzódó deszkáira. „Be is ronthatnék oda, és a magamévá tehetném - futott át az agyán, és a nyomukban járó hajó miatt érzett nyugtalansága ellenére a forró izgalom elszorította a torkát. Ez alkalommal varázserővel teljesen gúzsba köthetném, hogy még a szempilláját sem mozdíthatná, ha én nem adok engedélyt rá... vagy egyszerűen csak elkábítanám, és mágiával elérném, hogy a teste úgy viselkedjen, ahogy akarom...” A fejét rázta erre. Az semmiben se különbözne attól, amire rászokott azóta, hogy serdülőkorában megtanulta, hogyan kell ektoplazmából nőket formáznia a levegőben, zaklatott ágya fölé. Jelen pillanatban a legtöbb, ami telne tőle, Beth Hurwood megerőszakolása lenne, márpedig bármelyik közönséges tengerész képes ilyesmire. Friend ennél sokkal alaposabb megbecstelenítést forgatott a fejében - ilyenre volt szüksége. A nő akaratát szerette volna befolyásolni, hogy ne legyen ereje megtartóztatni önmagát attól, hogy lefeküdjön vele. Hogy ennek a reménye éltesse. És ha még sikerülne össze is tévesztenie őt a maga... összekevernie valaki mással... a lányt még megtiszteltetés is érné. Ám ahhoz, hogy valaki ilyen mértékig ellenőrzése alatt tartson embereket, sokkal többet kell az irányítása alá vonnia a valóságból, mint eddig bármikor... Gyakorlatilag az egészet. A jelent csakis akkor lehetséges teljes mértékben meghatározni, ha képes átírni a múltat, és előre megszabni a jövőt... Csakis akkor, ha gyakorlatilag istenné válik. „Végül is miért ne? - gondolta bátortalan mosollyal. - Elvégre egész életemben fokozatosan és megállás nélkül egyre közelebb kerültem ehhez az állapothoz.” Átment a bal oldali korláthoz, kihajolt, és ismét a rejtélyes üldözőt nézte. Amióta utoljára rápillantott, a vörös-fehér hajó felgyorsult és megdőlt, mintegy azért, hogy balról haladjon el mellettük - meglátott most egy másik vitorlát is valamivel távolabb: az ismeretlen jármű eddig kitakarta előle. Riadtan felszisszent, és hunyorogva figyelte. „Túl kicsi, hogy Feketeszakállé vagy Bonnetté legyen merengett. - Ez csak az a tetves szlup lehet, a Jenny. Hurwood biztosan ott van a fedélzetén, meg az a Rómeóba ISMERETLEN VIZEKEN
220
oltott gezemiceszakács, az a Sanda... Még talán Davies is, aki bizonyára nem felejtette el, hogy rálőttem. Az elmúlt fél órában minden bizonnyal ezért tekingettek hátra a hulláim.” Jó karban lévőnek nem nevezhető legénységére nézett, ám a halottak feje már másik irányba fordult. Többé nem hátrafelé pillantgattak, hanem a bal oldalra, a festett galleonra. - Idióták! - bömbölte Friend. - Arra van a veszély! mutatott az egyre közeledő szlupra. Halottakból álló legénysége láthatóan nem értett egyet vele.
$ - Az ott nem a Carmichael! - kiáltotta Davies, amikor a Nuestra Señora de Lágrimas élesen takkolva elkanyarodott, és a Jennyről tisztán ráláthattak az üldözött hajóra. Egyre csak bámulta a távcsövön át. - Annak kell lennie - mondta Sanda. Hurwood az út kezdete óta jóformán meg sem mozdult, ám most felnézett - Ez az a hajó, amin a lány van - közölte épp csak olyan hangosan, hogy a loccsanások és fröccsenések, a kötélzet húrjai között zúgó szél mellett is hallani lehessen. Davies kétkedve ingatta a fejét. - A tatja túl magasan van, de azt hiszem, hamarosan úgyis kiderül: mind a kettő lassít. Mi nem tudunk gyorsabban menni? Jack vállat vont, és az öreg tudós felé intett. - Őt kell kérdezni... de szerintem nem, sőt, már így is sokat kockáztatunk. Utoljára, amikor felgyorsítottunk, hogy ne veszítsük szem elől a spanyolt, be kellett vonnunk az összes vitorlát, mert egészen egyszerűen csak lassítottak minket, a palánk pedig csak egyre jobban meghajol és mind több vizet enged be, valahányszor végigszánkázunk egy-egy nagyobb hullámon. - Már nem tart sokáig. - Bármilyen hajó is volt előttük, gyors ütemben közeledtek felé, és jó egy perc múlva Davies odaszólt Sandának: - Kapd el! - Ezzel odadobta neki a távcsövet. - Mi a neve? A fiatalember belenézett a messzelátóba. 221
TIM POWERS
- Ööö... Charlmattes Barimychael? Nem... Nem, nem, ez a Carmichael, most már látom... - Nézd csak tovább! - így a kalózvezér. - Hát, elmosódott az alakja, és egyre változik a formája állapította meg fáradtan néhány másodperccel később Jack. De egy pillanatra a Charlotte Bailey volt az. - Felsóhajtott, és olyan káromkodást dünnyögött, amit legfeljebb ha egy hónapja ismert. - Ezek szerint magához szólította a Charlotte Bailey legénységét azoknak a helyébe, akiket megölt, de az újdonsült varázsereje olyan nagy, hogy a hajó szellemét is felébresztette. Most ráragad a Carmichaelre. Davies a spanyol galleon felé biccentett. - Még azt a hajót is feltámasztotta, amelyik a Baileyvel együtt süllyedt el. - Istenem! - riadt meg Sanda. - Tudja? - Szerintem ez most nem érdekes. A de Lágrimas láthatóan ott akarja folytatni a csatájukat, ahol egy évszázaddal ezelőtt abbahagyták... Márpedig véleményem szerint ezt nem engedhetjük meg. - Nem. - Bizony nem - helyeselt Hurwood. Mostanra felállt, és becsukta bűzlő dobozát. - Az előző kérdésre pedig az a válasz, hogy nem tudja, mi is ez a spanyol, máskülönben nem fecsérelte volna az erejét arra, hogy elfüstölje... A galleon része annak a varázslatnak, amelynek a legénységét köszönheti, és csakis úgy szabadulhat meg tőle, ha megszünteti az egészet. - Keserűen felkacagott. - A kölyök még nem tartja ellenőrzése alatt újdonsült erejét. A tenger fenekén keresett magának legénységet, és mindent feltámasztott, ami csak ott volt mellette. Fogadni mernék, most olyan halak úszkálnak alattunk, amelyek tegnap még szétszóródott csontvázak voltak. - Bocsánat, de vajon a kísértethajók ágyúi tehetnek kárt valódi hajókban? - kérdezte sietősen Sanda. - A Lágrimas mintha oldalsortűzre készülne. - Nem tudom - csikorogta Hurwood. Lehunyta a szemét, mély lélegzetet vett, mire a Jennyn tartózkodók fele hasra esett, ahogy a vén szlup még az eddiginél is nagyobb sebességgel ugrott előre a széttörő hullámok között. A farlapba kapaszkodó Jack igyekezett hozzáférni egy szippanISMERETLEN VIZEKEN
222
tásnyihoz a tovarohanó, nehéz levegőből, és közben fontolóra vette, majd a lehetőségtől megittasulva elvetette a gondolatot, hogy figyelmezteti az öregembert, a viharvert vén jármű feltehetően nem fogja ezt kibírni. A spanyolok jobb oldaláról füst szállt fel, és a következő pillanatban Sanda hitetlenkedve dörgölte a szemét, mert a Carmichael elhomályosodott, ahogy megrázkódott, miközben gondtalanul haladt tovább: árbocok és vitorlák hullottak le róla, és ezzel egyidőben teljes vitorlázata sértetlen maradt. A hihetetlen látvány hatására a Jenny fedélzetén lévő részeg kalózok kiáltozásban törtek ki, és jó néhányan magukra vállalták, hogy vitorlákat vonnak fel, míg mások a kormányrúd felé siettek. Valaki a macskadaru hornyos tárcsáját rángatta, hogy leengedje a horgonyt. Davies a kormányrúd irányába igyekvőkre vicsorgott, és megfontoltan előhúzott egy pisztolyt, míg Sanda azt mondta: - Önként jelentkezők nélkül is épp elég kísértet vesz már részt ebben az egészben! Az egyetlen életben lévő célpont a kövér fickó... Csak nem azt akarjátok, hogy elszeleljen a hajótokkal? Szavai, de még inkább Davies pisztolya volt, ami megállította a rohamot. A kalózok elbizonytalanodtak, amit azzal igyekeztek leplezni, hogy kétszer akkora hangerővel esküdöztek és ordítoztak, és lendületesebben mutogattak. A kalózvezér fegyverével a levegőbe lőtt, és az ezt követő viszonylagos csendben azt kiáltotta: - Elismerem, hogy a spanyol egy kísértet... De a kövér kölköt gyötri. Ő már meglátott minket... úgyhogy bemegyünk és pofán csapjuk, amíg mással van elfoglalva, vagy megvárjuk, amíg ellenünk fordul, amint alkalma nyílik rá? A kalózok szánalmas módon inkább megfordultak, és a pörölyként arcukba sújtó ellenszélben visszaverekedték magukat őrhelyükre. Addigra egyetlen vásznat, a kicsiny, négyszögletes csúcsvitorlát sikerült csak felvonniuk, de mielőtt még akár kísérletet is tehettek volna a bevonására, száz meg száz líbegő-verdeső csíkra szakadt szét, rongyosan ünnepélyes hangulatot kölcsönözve ezzel a bukdácsoló hajónak. Lelassítania viszont nem sikerült. A Jenny szinte már szökellt a hullámokon, úgy fogyasztotta el a két jármű közötti távolságot. 223
TIM POWERS
- Lőjetek az összes bal oldali ágyúval! - igyekezett Davies túlharsogni a szelet. - Aztán próbáljátok balra fordítani a kormánylapátot! Csontrepesztő robajjal megszólalt a hét ágyú, és a viszszarúgás pillanatát követően a szlup vitorla nélkül halzolva erősen kitért jobbra. Sanda a bal oldali korlátba kapaszkodott, és hevesen pislogott, nehogy szemébe menjen az alatta alig néhány hüvelyknyire elrobogó hullámok vízpermete - amikor aztán ez az oldal visszakerült megszokott helyzetébe, nyakát nyújtogatva nézett vissza a de Lágrimasra. Az világosan látszott, hogy a hajó gondban van: vaskos főárboca nagyjából a felénél eltört, és most csak szilánkos csonkja állt, kötélzetének nagy része pedig jelenleg csak azt a célt szolgálta, hogy összekapcsolja az árboccsúcsból lett ormótlan viharhorgonnyal... Jack viszont félelemmel vegyes ámulattal szitkozódott, mivel az ő hajójuk sokkal alacsonyabb volt a spanyolokénál, sortüze a galleon testére irányult, nem pedig az árbocokra és a kötélzetre... Az jutott eszébe, hogy a Nuestra Señora de Lágrimas és a Charlotte Bailey között eredetileg lejátszódott összetűzést látja, amint ideiglenesen feltámasztott főszereplői még mindig a múltbéli eseménysort elevenítik fel, még ha részleges és romlott formában is. - Tartsd balra a kormányrudat! - adta ki az utasítást Davies. - Es lassítsunk le! - tette hozzá Hurwoodnak. - Áthaladunk a Carmichael orra előtt, és a jobbról szállunk fel rá. A két hajó már azelőtt lassított, hogy a de Lágrimas elvesztette az árbocát, így a Jenny, igaz, továbbra is megdőlve, de még túlterhelten és csökkenő sebességgel is elsiklott jó néhány yarddal a Carmichael orra alatt. Aztán a szlup befelé ívelő orra szilánkokat hasított le a másik hajó testéről, ahogy remegve-rázkódva elvesztette minden lendületét. Davies parancsára csáklyákat dobtak fel a Carmichael-re, és a kalózok a következő pillanatban nagy, megtépázott bogarak módjára lepték el a köteleket. Az elsők között ott volt Sanda is: a sors fintorát látta abban, hogy amikor a Jenny másodszor foglalja el ezt a hajót, a felfelé kapaszkodó szakállas, elvadult férfiak között látja magát viszont. ISMERETLEN VIZEKEN
224
Félúton járt, csizmája talpával a hajótestnek feszülve kínlódott felfelé, amikor a vitorlás nagyot ugrott, akár a dob bőre, ha rávernek egyet, ő pedig kilendült oldalra, majd keményen a deszkáknak csapódott - feje a palánkzatnak koccant, az ütközéstől elzsibbadt a jobb karja, de sikerült bal kezével szorosan markolnia a kötelet. A levegőben kalimpáló lábára pillantva azt látta, hogy a hágcsókon vele együtt kapaszkodó emberek nagy része a két jármű között fortyogó, habzó vízbe hullik éppen. - A spanyol most találta el a másik oldalon! - kiáltotta Davies, és maga ugrott oda az egyik lazán csüngő kötélhez. - Most vagy soha! Jack vett egy nagy levegőt - a száján át, mivel orrából vér csörgött -, behajlította jobb keze ujjait, fellendítette, hogy elkapja vele a kötelet, felhúzta a lábát, majd eltolta magát a hajótesttől, és elcsigázottan bár, de folytatta a mászást. Elsőként ő kapta el a korlátot és vetette át rajta a lábát, azonban bármennyire aggódott is Beth Hurwoodért, amikor az erőfeszítéstől fintorogva felhúzta magát a Carmichaelre, néhány másodpercig nem tett mást, csak a deszkán kuporogva meredt maga elé. A spanyol hajó darabokra zúzott árbocokból és gubancos kötélzetből álló csomóként takarta ki az eget, ám Jack figyelmét inkább közvetlen környezete kötötte le. A szorosan markolt korlát egyszerűen nem a Carmichaelhez tartozott... Szélesebb volt, míg orra és tatja keskenyebb, két tatfedélzete volt, az első mögött és fölött kezdődött a másik, és az ágyúk a legfelső fedélzeten álltak, nem pedig eggyel alatta. Ám mindenekelőtt a hajón lévő tengerészek vonták magukra figyelmét. Sután mozogtak, bőrük gombaleves tajtékos fölét idézte, szemük olyan tejfehér színű volt, amit általában csak túlságosan régóta döglött halaknál lehetett látni. A hevenyészve felélesztett legénység az orr bal oldalához sietett, ahol hasonlóan nyomorúságos állapotban lévő matrózok kapaszkodtak át a de Lágrimas romos korlátján. Sanda legszívesebben visszaugrott volna a vízbe. Gyermekkorának legrosszabb álmaiban látott ehhez hasonlókat, és nem volt benne biztos, nem esik-e össze 225
TIM POWERS
holtan, ha az előtte lévő lények valamelyike esetleg felé fordítja hátborzongatóan átható tekintetét. Aztán egyértelművé vált, hogy tudnak a jelenlétéről, mert csoszogó, mégis sebes léptekkel, rozsdás, ám nagyon is kézzelfogható tengerészkardjukat lóbálva megindultak felé. Csupasz talpuk olyan zajt csapott a deszkákon, akárha valaki zsindelytetőn görgetett volna le döglött varangyokat. Rémületében éles hangon ordítva belekezdett az üdvözlégybe, és leugrott a fedélzetre, majd szablyáját kirántván bemutatta az egyik, több támadás egyidejű hárítására szolgáló fogást, amit Davies gyakoroltatott vele korábban - cselezett, mintha elrohanna két támadója között, majd kitért a másik oldalra, csikorogva megkötötte egy harmadik pengéjét, méghozzá úgy, hogy saját kardja csigavonalat leírva mélyen belevágott ellenfele gyöngyházszínű nyakába. Átugrott a kis híján lefejezett, összecsukló testen, és látta, hogy számos tengerész botorkál felé... a felettük lévő fedélzeten pedig az egyszerre haragosnak és rémültnek látszó Leó Friend sármocskos alakját vette észre. A kövér orvos Sanda háta mögött, a feje fölött elnézve figyelt valamit, s miután Jack fürge csel-vágás-futás sorozattal átjutott legközelebbi támadóin, megkockáztatott egy kurta pillantást hátra. Benjámin Hurwood a hajó korlátja felett tizenkét lábnyira, néhány yardnyira előtte lebegett a levegőben, és bár fehér haját az arcába csapta a szél, már-már gyengéden mosolygott Friendre. - Magammal hoztalak - szólalt meg, és bár nem beszélt hangosan, az egymással verekedő két kísértetlegénység csörömpölése és dübörgése elhalkult beszéde közben, hogy szavai tisztán hallatszottak. - Megmutattam neked, miként lendülhetsz át a holtponton, ahová jutottál, felhívtam figyelmedet a helyre, amelyre önmagadtól nem sikerült rálelned. - Mosolya kiszélesedett, egészen olyan volt már, mint egy koponya vigyora. - Tényleg azt hitted, jobb vagy nálam? Hogy olyan messzire eljuthatsz, ahová nem tudlak követni? Örülök, hogy most megmutatkozott áruló természeted... Idővel talán valóban akkorára nőtt volna a hatalmad, hogy ártalmamra lehettél volna vele. - Azzal lehunyta a szemét. ISMERETLEN VIZEKEN
226
Mostanra néhány másik kalóz is átmászott a fedélzetre, és kezdeti elképedésük után immár hosszan tartó csörtéket vívtak a hullasápadt tengerészekkel - elég hamar rájöttek, hogy szét kell őket darabolni, méghozzá igencsak alaposan, hogy harcképtelenné váljanak. A kísértetek fürgék is voltak afféle görcsös, rovarokat idéző módon, és az első néhány perc után Daviesnek jó néhány embere hevert a saját vérében a deszkákon. Sanda hallotta, amint valaki dörömböl a Friend fedélzete alatt nyíló ajtók egyikén: úgy vélte, Beth az, akit oda zártak be, csakhogy mind nehezebbnek bizonyult előrejutnia. Kardforgató keze egyre fáradtabb lett, és mostanra már csak annyira volt képes, hogy hárítsa a tengerészkardok csapásait... Egyszerűen túlságosan kimerült ahhoz, hogy kitörjön és valódi riposztra lendítse fegyverét. Aztán az egyik eleven holttest nehézkesen elé huzakodott, és zöld tengerészkardjával célba vette a fejét... Jack felemelte szablyáját, és a penge erős oldalával megakasztotta a csapást, azonban akkora volt az ereje, hogy kiverte a kardot a kezéből. Csörömpölve ért földet, olyan távolságban, hogy nem érhette el. A halott lény túl közel volt ahhoz, hogy elszaladjon előle, és most halálos sújtásra lendítette karját, így Sandának nem volt más választása, mint belépni a hulla mellé, és összeakaszkodni vele. A szaga olyan volt, mint az állott halé, tapintása akár a nedves bőrzsákba dugott láncok és lekvár egyvelege: Jacknek igyekeznie kellett, nehogy elájuljon szörnyűségétől. A lény sziszegett, vergődött, és tengerészkardjának sárgaréz gombjával püfölte a hátát, azonban sikerült a jobb oldali korláthoz csoszognia vele, és átfordítani rajta a halott tengerészt. A szürke kezek Sanda kabátjának hajtókáját markolták: jó néhány pillanatig bámult a rajta csüngő holttest kocsonyás szemébe - aztán előbb az egyik, aztán a másik könyöke is elengedett ruhája ujjában, és a test a tengerbe zuhant, míg keze és alkarja ott maradt Jacken. Minthogy fegyvertelen volt, vadul keresni kezdte elejtett kardját, ám még ilyen állapotban is felfigyelt arra, mi történik Leo Frienddel: a kövér ifjú a levegőbe emelkedett a tatfedélzetről, miközben lángok nyaldosták körül, noha haja és ruhája meg se pörkölődött. Sanda a hajó orra felett jobbra 227
TIM POWERS
pillantva látta, hogy Hurwoodnak is jutott a lángokból, bár nem annyi, mint a doktornak - úgy vélte, két kivételesen hatalmas bűbájos halálig tartó párbaját láthatja éppen. - Jack, mögötted! - kiáltotta Davies, mire Sanda előreugrott: a szürke kezek vadul lengedeztek hajtókáján, s egy tengerészkard szelte a levegőt ott, ahol egy másodperccel ezelőtt még az ő feje volt. A mozdulattal veszélyesen közel került a Charlotte Bailey legénységének egy másik tagjához, aki faarccal emelte gumiszerű karját és benne fegyverét, ám mielőtt még lesújthatott volna, feje lebucskázott a válláról, ahogy Davies pengéje átszelte a nyakát. - Figyelj! - mérgelődött a kalózvezér, ahogy odarúgta a kétszeresen halott tengerész fegyverét Sandának. - Nem megmondtam? - Rendben, Phil - fújtatta Jack, és lehajolt, hogy felvegye a csüggesztően nehéz kardot. A Charlotte Bailey legénységének egyetlen tagja sem volt a közelben: Davies átvette baljába a szablyáját, és behajlította üresen maradt jobbjának ujjait. Sanda látta, hogy közben résnyire szűkül a szeme, és eszébe jutott, hogy az őserdőben megégette. - A kezed... - kezdte, aztán felordított: - Vigyázz! - Egy szökkenéssel a kalózvezér mögött termett, hogy félreüsse a Davies felé szúró pengét, és kettéhasítsa a fegyvert forgató hulla kocsonyás arcát. - A kezed használható? - Nincs más választása - mondta a másik fogát összeszorítva, ahogy ismét megmarkolta kardját, és körülnézett a holttestekkel teli fedélzeten. - Gondoskodnunk kell róla, hogy Friend veszítsen. Próbálj meg... Jack mögül pattanásig feszülő fa nyikorgása hallatszott, nyomában hangos recsegéssel-ropogással, és a tat felé pillantva látta, amint a kövér doktor lefelé nyújtotta a kezét bár Friend tucatnyi yarddal a fedélzet felett lebegett, puffadt tenyere pedig éppen csak elért az öve alá, a fedélzet és a rekeszfalak egyszerre leszakadtak a kabinról: a szétcincált deszkák és gerendák szemhunyásnyi ideig a levegőben lebegtek, aztán nemtörődöm módon a fedélzetre hajították őket, Sanda pedig a kopogás és csattogás közepette sikolyokat és kiáltásokat hallott. A Jenny legénységének néhány tagja a lehányt faanyag alá került. ISMERETLEN VIZEKEN
228
Majd a kövér ifjú felemelte tenyerét, mintha vizet merne benne, és az immár tetőtlen kajütből Beth Hurwood emelkedett a napfényre - valami láthatatlan erővel küzdött, amely testéhez szorította karját.
229
TIM POWERS
TIZENNYOLCADIK FEJEZET
I
STENEM,
figyelemelterelésnek használja! - tört rá a rettegés Jackre. - Valószínűleg már megerőszakolta, és most lángra lobbantja vagy valami hasonló, csak hogy megzavarja vele Hurwoodot. Elindult a vértől iszamós deszkán, észre sem véve, hogy a közte és a tetejét vesztett kabin között lévő halottak egyike felfigyelt rá, és most zöld tengerészkardját készenlétben tartva kuporog. Davies viszont meglátta. - Az ég szerelmére, Jack! - fakadt ki fáradtan, és futott is előre, hogy még Sanda előtt odaérjen az üszkösödő tengerészhez. Venner, akinek vörös haja most még rikítóbb volt a fején húzódó hosszú sebnek köszönhetően, megszokott behízelgő mosolyát pedig az elkeseredett erőfeszítés vicsora váltotta fel, egyetlen szempillantással felmérte a helyzetet... Majd szántszándékkal Davies útjába állt, és izmos vállával nagyot taszított az idősebb férfi mellkasán. Az ütközéstől kipréselődött a levegő a kalózvezérből: megtántorodott, mindazonáltal nem torpant meg, hanem ment tovább, csak egy haragvó és sokat ígérő pillantást vetett Vennerre. Sandának közben ki kellett kerülnie egy foltot, ahol nagy zihálás, csörömpölés közepette dúlt még a harc, ám most egyenesen az egyre emelkedő Beth Hurwood felé futott... és vele a halott tengerész irányába, aki még mindig nem szúrt szemet neki. Daviesnek nem volt ideje semmiféle cseles támadásra - az utolsó néhány yardot futva tette meg az élőhalottig, és egyszerűen lesújtott kardjával a nyakára. ISMERETLEN VIZEKEN 230
A penge belemetszett a halott húsba, csakhogy rossz keze és a hiányzó levegő következtében a kalózvezér képtelen volt elegendő erőt belevinni a csapásba, hogy teljesen leszelje a fejet, így a halott tekintet felé rebbent... és mielőtt még kiránthatta volna kardját, a rozsdás tengerészfegyver iszonytatóin mélyre fúródott a hasába. Az egyszerre hamuszínűre változott Davies akadozva elsuttogott egy szitkot, majd megégett kezét kardja markolatára fonta, és a támadásnak vagy heves undorból fakadó borzongásnak egyaránt beillő görcsös mozdulattal, utolsó erejét beleadva átdöfte a szürke dög nyakát, lemetszve a fejet. A két holttest a fedélzetre bukott.
$ Jack semmit sem látott mindebből. Odaért Bethhez, eldobta a kardját, és minden egyes izmát-inát megfeszítve felugrott érte a magasba, azonban kinyújtott ujja a lánytól egylábnyira láthatatlan akadályba ütközött... noha a lefelé meredő Beth esdekelve nézett rá, és ajka a férfi számára nem hallható szavakat formált. Aztán visszaesett, és fájdalmasan továbbpattant a kabin válaszfalának szilánkjairól, hogy aztán levegő után kapkodva heverjen a naptól meleg fedélzeten, és teljesen kimerültén várja, mikor szegezi a deszkákhoz egy vagy két zöld penge. Ám egyszerre az összes harcoló tetem kifakult, áttetszővé vált a nappali fényben. Már nem is érezte a mellkasán a halott ember alkarjának súlyát. Ezzel egyidőben arra lett figyelmes, hogy a Lármás Carmichael jól ismert főfedélzetén fekszik, és azokat az abroncsolt palánkokat bámulja, amelyeket ő maga szögeit a helyükre egykor... Úgy vélte, Friendet túlságosan leköti, hogy megvédje magát Hurwoodtól, így aztán nem tartotta fenn tovább a varázslatot, amely legénységgel látta el. - Meg is ölhetem - szólalt meg a kövér férfi. Összpontosítástól ráncos homloka kisimult, mosolyában megvillantak véres fogai. 231
TIM POWERS
Most Hurwood volt az, aki megingott, Friend pedig rámutatott szabad kezével... A felhőtlen déli napsütésben is fehéren izzó tűzgolyó száguldott az akadályt nem jelentő kötélzeten át az idősebbik bűbájos felé. A félkarú öregember egy legyintéssel hárította, mire a gömb lepattant a Jennyre, ahol riadt ordítozás fogadta - Hurwood zuhant néhány láb nyit, majd szórakozottan megállította magát, hogy aztán felnyögjön és kinyújtsa kezét a fedélzet átellenes oldalán lassan ellenfele irányába emelkedő lánya felé. Most már egyetlen lángnyelv sem látszott a vigyorgó és diadalmasan pöffeszkedő Friend körül, aki leginkább egy különös, felpántlikázott hőlégballonra emlékeztetett. Az ifjú varázsló mélyen beszívta a levegőt, felvetette fejét, és kitárta karját. Az erős szél ellenére a levegő tűzön felejtett, üres vasserpenyő bűzével telt meg, a hajó újra a zömök Charlotte Bailey lett, az angol és spanyol matrózok pedig nemcsak hogy anyagiasultak, hanem még egészen úgy is néztek ki, mintha élnének: arcuk kipirult, karjuk lebarnult, szemük fehéren villogott... Friend pedig ember formájú napként, fényesen ragyogott az égen...
$ Tudta, hogy nem sok kell, és megérti az egészet - az isteni létezés küszöbén állt... Ráadásul úgy, hogy semmiféle külső segítséget nem vett igénybe, nem használt mást, csakis a saját erejét! Most már felfogta, ennek így kellett lennie. Az ember vagy saját maga hajtja végre, vagy nem következik be soha márpedig ha le akarja gyűrni Benjámin Hurwoodot, akkor meg kell tennie, méghozzá most azonnal. Csakhogy ahhoz, hogy istenné váljon - ami természetesen azt jelentette, hogy mindvégig isten volt -, múltjának minden egyes eseményét igazolnia kellett, minden egyes tettet úgy kellett meghatároznia, hogy igazodjon az isteni létezéshez... Nem létezhetett többé egyetlen eset sem, amely túlságosan kellemetlen ahhoz, hogy ne gondoljon rá szívesen. Emberfeletti gyorsasággal vette sorra fejében az éveket és az ISMERETLEN VIZEKEN
232
emlékezetében élő viselkedését - az állatkínzásokat, a játszótársakkal szembeni rosszindulatot, az iskolaudvarok és szegényházak közelében otthagyott mérgezett édességet és sikerült a szembenéznie tetteivel, az isteni természetnek megfeleltetnie minden egyes részletet; egyúttal érezte, hatalma mérhetetlenül megnövekszik, ahogy egyre közelebb és közelebb kerül a mindenhatóságot magával hozó, tökéletes önmagává való kiteljesedéshez... Végül pedig, amikor már gyakorlatilag legyőzte Hurwoodot, csupán egyetlen esemény maradt az életében, amelyet meg kellett tisztítani és kiemelni a közönséges, hitvány valóságból... Csakhogy nem volt még egy élménye, amely annyira megkínozta és megrázta volna, mint ez, és már maga a szembenézés, hogy rávegye magát, idézze fel, kivételes nehézséget jelentett... Ám most, amikor hajója felett a levegőben lógott szinte teljesen megtört ellenfelével viaskodva, és figyelte, ahogy csaknem elnyert jutalma kiemelkedik alóla az összezúzott kabinból, kényszerítette magát, hogy újra átélje. Tizenöt éves volt, ott állt a könyvespolc mellett zsúfolt, bűzlő szobájában... Nem is, hanem választékosán berendezett, fatáblás hálószobájában, amely a nyitott ablakszárnyakon beérkező, jázminos szellőtől és a finom bőrkötésű könyvek leheletétől illatozott... Mindig is így volt, az a kopott, mocskos szoba nem is létezett soha... És akkor édesanyja kinyitotta az ajtót és belépett. Csak szemrebbenésnyi időre volt kövér, ősz hajú vén szipirtyó fekete, zsákforma ruhában - aztán már magas, csinos asszony alakját öltötte fel elöl nyitott, mintás selyemköpenyben... Hét évvel korábban Friend felfedezte a mágiát; azóta szorgosan gyakorolta, így mostanra sok mindent elsajátított már, és meg akarta osztani az elméjébe zárt kincseket az egyetlen személlyel, aki eddig értékelte és megbecsülte ezt a szellemet... Odalépett a nőhöz és megcsókolta... Azonban az egész jelenet kezdett eltávolodni tőle: a nő ismét a vén trampli volt, aki csak azért jött fel a lépcsőn, hogy áthúzza az ágyát, a helyiség pedig újra a szurtos kis lyuk, ő pedig a riadt, kövér fiú, akit megzavartak, amikor épp önmagán igyekezett segíteni, és azért csókolta kábán az 233
TIM POWERS
asszonyt, mert hevesen dobogó szívű, lázas önkívületében félreértette látogatásának okát... - Jaj, mama - zihálta. - Az egész világ a kettőnké lehet! Tudok varázsolni, olyanokra vagyok képes... Óriási akaraterővel kényszerítette, hogy ismét a szépséges, köpönyeges asszony legyen, és rábírta a szobát is, hogy táguljon ki fejedelmi méreteire... Ráadásul épp időben tette mindezt, mivel tisztában volt vele, apja, édesanyja férje lép be ide nemsokára, Friend pedig kételkedett abban, hogy képes lenne újra végigélni a jelenetet úgy, ahogy valóban lezajlott. „Elvégre a valóságot alkotom meg itt éppen - mondta magának kissé bizonytalankodva. - Néhány perc még, és ez az elviselhetetlen emlék nem az lesz, ami egykor megtörtént.” Nehéz léptek közeledtek dübörögve a lépcsőn. Összpontosított, mire csökkent a zajuk, hogy végül akár egy gyerek is feljöhetett volna a lépcsősoron. Odalenn a fordulóban lámpás égett, és most hatalmas, csupa hegy és él árnyék takarta el fényét a nyitott ajtóban. A helyiség megsínylette az érkezését... de Friend újra csak jelentéktelenné alázta: görnyedt, vékony árnyék bukkant fel az ajtónyílásban halványan, mintha gazdája nem is lenne igazán tömör anyagból. Két lábra állt patkányt idéző, kicsiny férfi csoszogott be a szobába kitérdelt nadrágban - bármennyire hunyorgott és ráncolta a homlokát, nyilvánvaló volt, hogy senkire nem jelent veszélyt. - Mi... - kezdte fülsiketítőén bömbölve, azonban Friend újfent összpontosított, mire a hang izgágán, zsémbelve szólalt meg újra: - Mi folyik itt? Lehelete alkoholtól és dohánytól bűzlött. Az apa-lény nevetségesen dülöngélve áthaladt a kőburkolatú padlón Leó Friendhez, és a valóságnak ebben a változatában pofonja erőtlen, reszketeg tasli volt csupán. Az anya szembefordult a betolakodóval, és a borotválatlan teremtmény már pusztán tekintete erejétől elhátrált a fiútól. - Te ostoba állat! - mondta halkan az asszony, és mélyen zengő hangja visszhangot vert a táblás falakon, elkeveredett a kinti szökőkutak és szélharangok csilingelősével. ISMERETLEN VIZEKEN
234
- Mocsokból, verítékből, munkások szerszámaiból álló féreg! Szennyhez szokott érzékeid nem érnek fel a szépséghez és a zsenialitáshoz. Távozz! A lény zavarodottan botladozott az ajtó felé: bűze alábbhagyott, noha elszabott, fekete felöltője és bőrcsizmája lehámlott, hogy a padlót csúfítsa.
$ Hurwood még egy lábnyival lejjebb került - most már majdnem egyvonalban volt a fedélzettel. Fehér haját veríték tapasztotta homlokához, és rekedten kapkodott levegő után. Szemét lehunyta... ám az egyik résnyire nyílt egy pillanatra, és valami, talán fortélyosság, szinte tökéletesen elleplezett diadalérzet csillant benne.
$ Ez sértette Friendet, és egy pillanatra elvesztette az irányítást - az emlékeiben élő hálószobában apja egyre nagyobbra nőtt, és mind lassabban távolodott. A helyiség visszasorvadóban volt eredeti alakjába, anyja pedig azt hebegte: - Mé’ ütötted me’ Leót? Minnig csak vered a gyereket... Apja lassan megfordult, hogy szembenézzen velük. Magasan a tatfedélzet felett Leó Friend fénylő kezét ökölbe szorította, felhasználta minden akaraterejét, és az apa lassanként megint összezsugorodott, a fatáblák legalább halványan feltűntek a falakon...
$ Aztán Hurwood többé már nem tett úgy, mint aki vesztésreáll: felnevetett és lecsapott.
$ 235
TIM POWERS
Friend apja pedig, noha még mindig a hátát mutatta neki, addig növekedett, hogy végül az ajtó szemöldökfája is csaknem alacsonynak bizonyult neki, s amikor megfordult, Hurwood mosolygott rá szélesen. Kitátotta hatalmas száját, és Friend dobhártyáját kis híján beszakította a mondat, amelyet oly elkeseredetten igyekezett kiszerkeszteni a valóságból. - Mit művelsz anyáddal, te kis korcs?Nézd meg, összecsandázta a padlót! Leó elborzadva fordult édesanyjához, ám az elmúlt néhány másodpercben az asszony egészen leépült, és most leginkább egy dagadt, szőrtelen kutyához hasonlított, amint négykézláb hátrált előle, miközben hullámzó hassal öklendezte ki belső szerveit a mocskos padlóra... Aszóba nemcsak hogy visszafejlődött eredeti, kopott állapotába, hanem még sötétebb, levegője még pállottabb lett. Friend megpróbált visszamenekülni onnan a tiszta tengeri légre, a Charlotte Baileyre vagy akár a Lármás Carmichaelre is, azonban nem lelte a kivezető utat. - Túlságosan gyorsan elhasználtad - közölte vele a rettenetes lény; magára öltötte apja és minden egyes erős felnőtt külalakját, aki csak megvetően beszélt vele... aztán rárontott, és a helyiség teljes sötétségbe borult, hogy eleméssze.
$ Mennydörgés rázta meg a levegőt, és nem egyszerűen megsüketítette az éppen csak talpra kecmergett Sandát, meg is ingatta: egy kötélben kellett megkapaszkodnia, nehogy elessen. Körülnézett a megkétszerezett intenzitással jelentkező fémes bűzben, és azt látta, hogy a hajó ismét a jó öreg Carmichael, a feltámasztott harcosok pedig már csupán halvány árnyékok. Kabátjáról eltűnt a két kéz. Felpillantott. Beth Hurwood a tatfedélzet felett húszlábnyira lebegett mozdulatlanul a levegőben, míg Friend felfelé száguldott, bele a kék égbe, s bár minden eddiginél jobban, már-már olyan izzóan ragyogott, hogy nem állhatta a szem, úgy vergődött, mint akit darazsak csipkednek éppen, és Jack még csengő fülével is hallotta sikoltozását. Végül ISMERETLEN VIZEKEN
236
valahol messze volt egy villanás, nyomában vörös folt maradt a retináján, és bármerre nézett, mindenütt finom, fehér hamu hullott az égből. A lányt nagyon óvatosan eresztették vissza a kabinba, miközben néhány letört deszka visszakúszott, és a töredezett szélű lyukakba tapadt. A spanyol és angol matrózok kísérleteit szinte lehetetlen volt már látni, ahogy erre-arra lengve a fedélzeten a Jenny legénységének meggyilkolt tagjai körül található vértócsák mellé gyűltek, és bár úgy látszott, a vérből táplálékhoz jutnak, a hamu, amely egykor Leó Friend volt, most némán végigörvénylett a hajón, s úgy tűnt, megmérgezi őket. A törött faanyag azután sem szűnt meg mozogni, hogy az életre kelt deszkák angolnaként siklottak új helyükre, és Beth ketrecének rudjaivá váltak, míg végül két véres, emberi alak mászott ki a kupac alól. Sanda már készült, hogy hangosan köszöntse őket... amikor észrevette az egyik beszakadt fejét és a másik beroskadt mellkasát. Ezt követően a szemükre pillantott, és egyáltalán nem lepte meg, menynyire üres a tekintetük. Nem messze tőle Madár úr hullája ült fel: nagy nehezen talpra állt, majd odacsoszogott a fővitorla állításához használt csigasorhoz - szépen egyesével csatlakozott hozzá a többi holttest is, és miután halotti mivoltuk ellenére valahogy mégis várakozó arckifejezéssel összegyűltek, Jack tizennégyet számolt belőlük. - Daviest ne! - mondta rekedten, látván, hogy ő is ott áll közöttük. Csak most döbbent rá, hogy a barátját megölték. Daviest ne! Hurwood átvitorlázott a korlát felett, majd nagy madár módjára kanyart írt le Sanda és a többi kimerült túlélő feje felett, mielőtt az immár félig-meddig bedeszkázott lyuk közelében leszállt a tatfedélzetre. Néhány másodpercig kifejezéstelen arccal meredt Jackre, majd megrázta a fejét. - Sajnálom - mondta neki. - Nincs akkora legénységem, hogy nélkülözhetném. Most pedig tűnés a hajómról! Jack a Jennyre nézett: árboca és megperzselődött vitorlája jól látszott a jobb oldali korlát felett. Közvetlenül azután, hogy a tűzgolyó a hajóra hullott, füst gomolygott elő onnan, ám mostanra már csak foszlányok maradtak belőle... a 237
TIM POWERS
fedélzeten maradtaknak nyilvánvalóan sikerült eloltaniuk a lángokat. A Carmichael fedélzetén tartózkodó körülbelül húsz életben maradt kalóz - sok közöttük sebesült volt és még mindig vérzett - Sandára nézett. A fiatal férfi bólintott. - Vissza a Jenny fedélzetére! - adta ki a parancsot, és igyekezett, hogy ne hallják meg hangjában a torokszorító keserűséget. - Egy pillanat, és megyek utánatok. Míg emberei sántikálva, csoszogva átmentek a fedélzeten oda, ahol a Jennyről feldobott csáklyák még mindig a Carmichael korlátjába és kötélzetébe kapaszkodtak, ő vett egy nagy levegőt, s bár tisztában volt vele, az egész hiábavaló és nagy valószínűséggel végzetes kimenetelű lesz, céltudatosan megindult a Betht rejtő, sérült kabin felé. Hurwood, arcán halvány mosollyal, csak figyelte, merre tart. Jack megállt a bereteszelt ajtó előtt: nevetségesnek, ezzel együtt rémültnek és eltökéltnek is érezte magát, ahogy bekopogtatott rajta. - Beth - kezdte tisztán csengő hangon -, Sanda Jack vagyok... Akarom mondani, John Chandagnac. - A név természetellenesnek tűnt a számára. - Gyere velem és megígérem, hogy egyenesen a legközelebbi rendes kikötőbe viszlek. - Hogy is bízhatnék meg olyasvalakiben, aki megölt egy flottatisztet, csak hogy megmentsen néhány gyilkost a tetteikért járó jogos büntetéstől, később pedig kést szegezett a torkomnak, és nem engedett oda a saját apámhoz? - A nő meglepően higgadtnak hangzott a meggörbült ajtó túloldaláról. Sanda kisöpörte homlokából sótól kemény haja egy kósza tincsét, és hunyorogva felpillantott Hurwoodra... aki lemosolygott rá, és színlelt együttérzéssel vállat vont. - Ami a tengerésztisztet illeti - kezdte Jack, azon erőlködve, hogy ne remegjen a hangja -, arra készült, hogy megölje Daviest... Tárgyalás nélkül végezni akart vele. Nem volt más választásom. Az apád pedig... - Kétségbeesésében lélegzetvételnyi időre elhallgatott, majd erőnek erejével kényszerítette magát, hogy folytassa és szabaduljon meg a ISMERETLEN VIZEKEN
238
benne lévő szavaktól, amiként egy bukdácsoló hajón is áthajítja a legénység az ágyúkat meg a hordókat a korláton. Apád ki akarja túrni a lelkedet a testedből, hogy a helyébe beköltöztethesse édesanyádét. A kabinból nem érkezett válasz. - Kérem, távozzon a hajómról! - mondta udvariasan Hurwood. Ahelyett, hogy így tett volna, Sanda a reteszért nyúlt... A következő pillanatban a levegőben találta magát, ahogy felfelé haladva egyre távolabb került az ajtótól. Egészen elkerekedett a szeme, aztán szorosan behunyta, végül éppen csak résnyire, de kinyitotta, míg a fékezhetetlen szédüléstől egész testében megmerevedett. Amikor áthaladt a Carmichael korlátja felett és a víztől harminclábnyira a Jenny tűztől fekete orra előtt lebegett, elengedték, mire egy hosszú pillanatig csak zuhant lefelé, majd nagyot csobbant a hideg vízben. A felszínre vergődött, és fáradt mozdulatokkal a szluphoz úszott, ahol izmos karok húzták a fedélzetre. - Büdös varázslat volt, kap’tány - mondta neki Borza, miután már fenn volt és az árbocnak támaszkodva mélyeket lélegzett, miközben a tengervíz tócsába gyűlt csizmája körül a fedélzeten. - Már azzal is szerencsénk van, hogy egyáltalán elmehetünk innét. Jack nem mutatta ki, mennyire meglepte, hogy kapitánynak nevezték. Hiszen Davies halott, és ő volt a fedélzetmestere. - Azt hiszem, igazad van - dünnyögte. - Nagyon örülök, hogy megúsztad, Jack - biztosította Venner széles mosoly kíséretében, de ez se leplezte el szürke szemének rideg pillantását. Az utolsó néhány kalóz is kiszabadította a csáklyákat és a vízbe ugrott: nemsokára már a Jennyn voltak és rumot követeltek. - Persze, adjatok nekik rumot - mondta Sanda, és ismét kisöpörte arcából az elkószált tincseket, azon tűnődve, nemsokára hátra kell fognia a haját, és egy-két hüvelykkel megnövelni kátránnyal összefogott varkocsát. - Mennyire sérült meg a Jenny? - Eléggé - mondta a hozzáértők magabiztosságával Borza. A tűzgolyó előtt sem volt túl jó formában. De azért illene 239
TIM POWERS
hazajutnunk vele New Providence-re... Csak takkolva, semmi halzolás. - New Providence-re - így Jack. Felnézett és meglátta Madár úr holttestét, amint felfelé kapaszkodik a Carmichael kötelein. Kilépett az alsó fővitorla keresztárboca alatt lógó talpallókötélre, és óraműszerkezethez hasonlóan nekilátott kireffelni a vitorlát, miközben egyre hidegebb és hidegebb kezek dolgoztak az ejtőkötéllel. A vitorlák megfeszültek, a kötelek nyikorogtak a csigákon, és a nagy hajó először csak lassan, de egyre távolabb került a szluptól. - New Providence-re - ismételte a Jenny új kapitánya elgondolkodva.
$ A Carmichael kabinjában pedig végre eltűnt a varázslat Beth Hurwood torkáról, és azt zihálta: - Hiszek neked, John! Igen... Igen, veled megyek! Kérlek, vigyél el innen! Ám a Jenny addigra csupán kifakult, rongyos vászoncafat volt már a tenger csillámlóan kék felszínén, és apján kívül csak a Lármás Carmichael legénységeként szolgáló halottak fülébe jutottak el szavai.
ISMERETLEN VIZEKEN
240
Harmadik Könyv „- Mennyi az idő?” Negyed óra még éjfélig, holnap pedig itt az utolsó ítélet. T. L. Beddoes
$
241
TIM POWERS
TIZENKILENCEDIK FEJEZET
H
ki a csónakból, amikor erősen ringva megállt a sekélyesben. A parton fújó jeges szél elől homokdomb védte tábortüzét, míg Stede Bonnett a tetején növő somfa mögül leskelődött, és megkönnyebbülten elmosolyodott, amint felismerte a vezetőjüket: William Rhett volt, ugyanaz az angol gyalogosezredes, aki több mint egy hónappal ezelőtt elfogta, és most nyilvánvalóan azért van itt, hogy újra elkapja a Charles Town börtönéül is szolgáló őrlaktanyából nemrég megszökött férfit. „Hála istennek! - gondolta. - Újra rács mögé kerülök... Ami azt illeti, ha szerencsém van, talán meg is ölnek ma.” Gyorsan megfordult, és a homokban gázolva visszament a domb túloldalára, mielőtt még valamelyik társa utána jön és észreveszi a támadók csapatát - ráadásként igyekezett csillapítani lelkesedését, mert a fekete ember közel olyan jól érzékelte mások hangulatát, mint Feketeszakáll. Amikor odaért, mindhárman a tűz körül ültek, egyik oldalon a fekete és az indián, a másikon Dávid Herriot. - Na, Dávid, az idő kifejezetten javulóban van - mondta, és megpróbált lelkesnek tűnni. - Gondolom, te is alig várod már, hogy kijuss erről a szigetről és egy másik hajóra kerülj. Herriot az ő engedelmes parancsnoka volt attól a naptól fogva, hogy a Bosszú kifutott, egészen addig, amíg Rhett ezredes a Cape Fear-folyón elkapta a hajót. Most válaszképpen vállat vont. Gyermeki lelkesedéssel fogadta a szökésüket Charles Townból, ami aztán babonás félelemmé változott, amikor a megmagyarázhatatlan módon kitört rossz idő arra kényszerítette őket, hogy itt, Sullivan-szigeten keressenek menedéket, végül - az indián és a fekete csatlakozása óta - rosszkedvű tompultságnak adta át a helyét. ISMERETLEN VIZEKEN 242 AT EMBER MÁSZOTT
A két idegen egy héttel ezelőtt egyszerűen csak ott állt Bonnett sátra előtt egy reggelen, és bár nem mutatkoztak be, Herriotot és őt név szerint köszöntötték, és elmondták, azért jöttek, hogy kerítsenek nekik egy másik hajót. Bonnett úgy emlékezett, májusban látta az indiánt az Anna Királynő Bosszúján, amikor Feketeszakáll rémületben tartotta Charles Townt, hogy megkapja a kísérteteket távol tartó orvosi gazt, a fekete ínye meg olyan fehér volt, akár a fogai: egy bocor ismertetőjegye. A gyengeelméjű Herriotnak épp annyira nyilvánvaló volt, mint neki, hogy Feketeszakáll megtalálta őket.
$ Az után a rettentő utazás után az Ifjúság Forrásához közel másfél hónapig semmi ráhatása nem volt a saját tetteire. A Bosszú elkísérte az Anna Királynő Bosszúját északra, Virginiába, és bár a hajó irányítására vonatkozó parancsok Bonnett szájából hangzottak el, Feketeszakáll adta ki őket. Alvajáróként cselekedett, úgy kérte ki a királyi kegyelmet az Észak-Karolinát vezető Edén kormányzótól, s tette meg az előkészületeket a délre, Barbadosra hazavezető útra, ahol majd a lehetőségekhez mérten újra betölti korábbi szerepét, és a sziget előkelő ültetvényese lesz megint. Feketeszakáll természetesen azt tervezte, hogy meghal, és így visszatérhet egy új testben - nyilvánvalóan úgy vélte, hasznára válhat még egy gazdag úriember, sőt, még egy volt úriember is, ha az ő bábjaként tevékenykedik a gazdag szigeten. Miután átvette a kegyelmi igazolást, visszanyerte az uralmat saját tettei felett - úgy tűnt, a kalózkirály szerint Bonnett legfőbb vágya volt visszatérni korábbi életéhez, ezért többé nem erősködött, hogy kikényszerítse az együttműködését. Valójában még a halálnál is jobban rettegett attól, hogy visszamenjen Barbadosra. Ott visszavonult őrnagyként és vagyonos ültetvényesként köztiszteletben álló személynek számított, és nem bírta volna elviselni, hogy kiugrott kalózként térjen vissza, aki csak azért van még mindig szabadlábon, mert úgy határozott, a királyi amnesztia 243
TIM POWERS
szoknyája mögé bújik. Napokkal a hajóra szállás után elvesztette minden abbéli reményét, hogy a távoli sziget lakosai esetleg nem hallottak még arról, felcsapott kalóznak, mivel a második hajó, amelyet elkapott, a Turbet volt... egy barbadosi vitorlás. Már akkor tudta, mind egy szálig végeznie kellene a fedélzetén lévőkkel, nehogy maradjon valaki, aki tanúskodhatna ellene, azonban nem volt gyomra kiadni a parancsot... Ráadásul Dávid Herriot soha nem nézte volna végig tétlenül, hogy kardélre hánynak olyanokat, akikkel egész életében együtt hajózott. Ráadásul kis híján elájult a gondolatra, hogy újra találkozzon a feleségével. Az a nő már azelőtt is egy fröcsögő, vén csoroszlya volt, hogy - akarata ellenére elindult erre a bűntetteket halmozó tengeri körútra, és még most is számos alkalommal saját izzadtságában fürödve riadt fel éjjel, ahogy tisztán - de még milyen tisztán! - csengtek fülében az emlékeibe kitörölhetetlenül beleivódott, megvető kiáltások: „Takarodj tőlem, te durva barom! Mocskos disznó!” Ilyen alkalmakkor mindig elmenekült a házból, a saját házából, és reszketett az indulattól - legszívesebben feleség vagy öngyilkos lett volna... esetleg mindkettő. Ám a jövő a Barbadosra való visszatérést és ezt a nőt tartogatta a számára... hacsak nem sikerül romba döntenie Feketeszakáll vele kapcsolatos terveit. így aztán szeptember tizennegyedikén elküldte Herriotot a városba azzal, hogy gyűjtsön össze a legénység tagjai közül mindenkit, akit csak tud, és vigye fel őket a Bosszúra - viszont azokat nem akarta látni, akik Feketeszakállal vagy Daviesszel hajóztak. A Bosszú nem kalózzsákmány volt, elvégre minden egyes deszkáját és kötelét vásárolta, így a kikötői hatóságnak nem volt semmilyen kifogása az ellen, hogy útnak induljon vele. Amint kiértek az öbölből, lekapartatta a tattükörről a nevet, és helyébe a Royal Jamest festtette. Aztán nekilátott, hogy a lehető leggyorsabban, kimerítően visszaéljen a kapott kegyelemmel. Azon a szerdán még nem nyugodott le a nap, és ő már elfogott egy hajót, amelyet a következő tíz napban újabb tizenegy követett. A zsákmány nem volt jelentős: dohány, disznóhús, ez meg az... Viszont nyilvánvalóvá tette, hogy kalózkodással foglalkozik. A kirabolt hajók legénységének azt mondta, Thomas ISMERETLEN VIZEKEN
244
kapitánynak hívják, mert nem akarta, hogy Fekete-szakáll még azelőtt hírét vegye a visszaesésének, mielőtt biztos lehet benne, hogy sikerült kisiklania a kalózkirály karmai közül. Úgy határozott, ennek megvalósításához Feketeszakáll saját magát illetően kitervelt vereség jelenetét lopja el - tekintettel arra, hogy teljes mértékben az óriási kalóz irányítása alatt állt, Bonnett volt az egyetlen, akivel megosztotta a bukásával kapcsolatos elképzeléseit. Igaz, ő jóval szerényebb cél érdekében használná fel ezt a tervet: míg Feketeszakáll a halhatatlansághoz vezető út egyik fontos állomását látta ebben, Bonnett a gyors halálban reménykedett, vagy, ha ez nem sikerül, akkor bírósági tárgyalásban és akasztásban Barbadostól minél távolabb. A Royal Jamesszel felhajózott a Cape Fear-folyón: színleg azért, hogy javítás céljából megdöntsék... azonban ügyelt rá, hogy mielőtt elengedi őket, az utolsó elfogott hajó legénysége és kapitánya is lássa a horgonyzóhelyét. A kormányzó kalózvadászai huszonhatodikán este meg is jelentek Rhett ezredes vezetésével - Bonnett ügyelt, hogy előadott szökési kísérlete másnap reggel apály idején történjen. Bár Herriot csak meresztette a szemét meglepetésében legutolsó néhány parancsának teljesíthetetlensége miatt, sikerült olyan helyzetben zátonyra futtatnia a hajót, ahonnan lehetetlen volt rendesen harcolni. Az utolsó pillanatban megkísérelte felrobbantani a lőporhordóit, amivel a legénysége és saját maga testrészeit is szétszórhatta volna a mocsaras vidéken, de mielőtt még meggyújthatta volna, megállították. Aztán jött a visszaút Charles Townba... rabláncon. Legénységét egy egész századnyi polgárőr felügyelete alá helyezték, és azonnal bezárták őket a város déli sarkában álló anabaptista imaházba... Bonnettet és Herriotot viszont a várostól délre, az Ashley-folyó partján található laktanyába vitték, és csak két őrt rendeltek melléjük. Két héttel azután, hogy megérkeztek, egyik este mindkét őr egyszerre ment be a városba vacsorázni... A zár pedig annyira rozsdásnak bizonyult, hogy elég volt egy nagyot taszítani az ajtón, és eltört a nyelve. Tulajdonképpen még Bonnett sem akarta elszenvedni a per és a nyilvános kivégzés jelentette szégyent, így aztán a szerencsés fordulatnak tűnő 245
TIM POWERS
körülményeken fellelkesülve kisurrantak, elkötöttek egy csónakot, aztán evezni kezdtek kelet felé, el a Johnson-erőd alatt, kifelé a kikötőből. Az idő közben egyszerre rosszra fordult - szél támadt, eső zuhogott, a tenger erősen hullámzott, ők pedig kénytelenek voltak partra szállni a kikötőtől északra, közvetlenül a bejárata előtt található Sullivan-szigeten. Késő volt ehhez, de ekkorra már egyiküket sem hagyta nyugodni a gondolat, vajon valóban csupán a szerencsének köszönhették-e a szökést. Az időjárás nem javult. A két szökevénynek sikerült a csónak vitorlájából sátrat eszkábálnia - két héten át gondosan elrejtett tűzön főtt lepényhalon és teknőcön éltek. Bonnett abban bízott, a szerény füstöt eléggé szétkergeti a szél, hogy belevesszen az állandó jelleggel szürke égbe, és senki ne vegye észre. Nyilvánvalóan nem így lett.
$ Bonnett most letört egy levelet a mindenfelé burjánzó legyezőpálmák egyikéről, és a tűzre vetette - pattogva öszszepöndörödött, ő pedig reménykedett, ez elég zaj ahhoz, hogy elnyomja a domb tenger felőli oldalán felkapaszkodó Rhett ezredes és csapata neszeit. - Bizony, Dávid, mindkettőnknek jót tesz majd, ha elmehetünk erről a szigetről - mondta hangosan. - Készen állok az indulásra, hogy elkaphassak még néhány hajót... és a hibáimból is tanultam! Soha többé nem hagyok életben senkit sem, hogy aztán tanúskodhasson ellenem! - Nagyon bízott benne, Rhették hallják a kijelentéseit. - A nőket megerőszakolni, a férfiakat lepuffantani, aztán kidobni mindet a tengerbe a cápáknak! Herriot még az eddiginél is aggodalmasabb lett erre, a bocor pedig gyanakodva nézett rá. - Mit művelsz? - kérdezte. Tekintettel arra, milyen messze voltak a védelmező karibi loáktól, kivételesen éber és óvatos volt, így most felemelte kezét és hagyta, hogy ujjai között átfújjon a szellő. ISMERETLEN VIZEKEN
246
„Hol vagy már, Rhett? - gondolta kétségbeesetten Bonnett, ahogy arcáról lassanként leolvadt a derűs kifejezés. Elfoglaltad már a megfelelő helyet? Megtöltött, felporzott és becélzott muskétákkal?” Az indián felállt, tekintete végigsöpört a tisztáson. - Igen - mondta a feketének. - Itt rejtett célok is vannak. A bocor ujjai továbbra is mozogtak, ám a keze a tenger irányában lévő lejtő felé mutatott. - Vannak itt... mások is! A közelben! - Fürgén az indián felé fordult. - Védelmező varázslatot! Gyorsan! Az indián az övén lógó hímzett bőrzsákhoz kapott... - Tűz! - ordította Bonnett. Tucatnyi dörrenés rázta meg közel egyidőben a levegőt, ahogy a tisztáson felcsapódott a homok, és szikraesőt hányt a tábortűz. A domb tetejéről valakik kiabálni kezdtek, de semmit nem hallott abból, amit mondtak. Lassan elfordította fejét és körbepillantott. Az indián véres combját szorítva ült a felszántott homokban, a bocor pedig jobb csuklóját markolta, és homlokát ráncolva meredt szinte minden ujját elvesztett jobb keze roncsára. Dávid Herriot a hátán hevert és az eget bámulta: óriási lyuk tátongott arca közepén, a vér máris sötét glóriát rajzolt feje köré a homokba. „Viszlát, Dávid - futott át Bonnett fején. - Örülök neki, hogy legalább ennyit adhattam neked.” Rhett ezredes és az emberei futva-csúszva siettek lefelé a dombnak ezen az oldalán, ügyelve arra, hogy közben felhúzott pisztolyokat szegezzenek a tűz körül ülőkre. Bonnettnek csak most tűnt fel, hogy az előbbi sortűz egyetlen golyója sem találta el őt. Ez azt jelenti, hogy életben marad... így aztán nyilvános tárgyalása is lehet, utána pedig beteges szórakozási forrást kínálhat Charles Town lakóinak... valamint a városban tartózkodó indiánoknak, tengerészeknek és prémvadászoknak azzal a látványossággal, ahogy vonaglik, fintorog, és mindenki szeme láttára elveszíti az ellenőrzést a hólyagja és a belei felett, miközben hosszú perceken át ott lóg majd egy kötél végén a nyakánál fogva. 247
TIM POWERS
Megborzongott és arra gondolt, nincs-e túlságosan késő ahhoz, hogy valamivel rábírja Rhett embereit, itt és most végezzenek vele. Az volt. A háta mögött maga az ezredes bukkant fel: hátrarántotta a kezét, és egy szívós zsineggel összekötötte a csuklóját. - Szép napot, Bonnett őrnagy! - közölte ridegen. A borzongásnak vége lett, és végre képes volt megnyugodni. Felnézett és kihúzta magát, ahogy az a hadsereg visszavonult őrnagyához illik. „Hitelem nem lesz, de legalább fennmaradó tartozásom sem - gondolta. Kiérdemeltem a halált. Nem a kalózkodás miatt, mert azt nem én követtem el, de most már nem kell egy másik ügyben hazudnom önmagamnak.” - Jó napot, Rhett ezredes úr! - felelte hangosan. - Kötözzétek meg a feketét és az indiánt! - szólt az egyik emberének Rhett. - Aztán futólépés vissza a hajóig! Ha nem szaporázzák, késheggyel is nógathatjátok őket. - Nagyot taszított Bonnetten. - Ahogy magát is. A visszavonult őrnagy a lejtőn felfelé kapaszkodva indult a szürke ég irányába. Nem sok híja volt, hogy elmosolyodjon. „Nem, többé már nem kell azt hazudnom magamnak, hogy nem voltam magamnál, amikor agyonvertem azt a szerencsétlen kurvát, aki olyan hitelesen utánozta a feleségemet - gondolta. - Most, amikor felelősségre vonnak és meg kell lakolnom valamilyen rettenetes bűnért, még ha más okból is, mint amit mondanak, legalább annak örülhetek, hogy olyasvalakit találtak, aki tényleg tett valamit.” Eszébe jutott Feketeszakáll. - Többé ne hagyjon megszökni, megértette? - szólt oda Rhettnek. - Zárjanak be valami olyan helyre, ahonnan nem tudok kimenni, és vegyenek körül éber őrökkel! - Ne aggódjon - felelte az ezredes.
ISMERETLEN VIZEKEN
248
HUSZADIK FEJEZET
A
halvány rózsaszín derengése annyira erőre kapott az Ocracoke-sziget mögött, hogy alkotóelemeire bontsa a keskeny öböl szájának homályos foltját, Feketeszakáll halkan kuncogva látta, a flotta két hajója még mindig ugyanott horgonyoz, mint alkonyaikor. Az utolsó üveg rumnak is a fenekére nézett, majd azt lóbálta a kezében, ahogy magyarázott Richardsnak. - Még egy Millernek - mondta. - Elviszem neki. Mélyet lélegzett, élvezte a fagyos reggeli szellővel keveredő rum gőzét, és úgy érezte, még a levegőben is ott van a feszültség... Olyan érzés volt beszívni, mint amikor az ember pattanásig feszült fagerendát érint. Bár nem szerette, kényszerítette magát, hogy elrágjon és lenyeljen még egy adagnyi, cukorból és kókuszból álló golyót: öklendezni kezdett, de sikerült legyűrnie. „Ennyinek elégnek kell lennie - vélte. - Valószínűleg a világon még senki nem ivott annyi rumot és nem evett annyi édességet, mint amennyit én ma este. Biztos vagyok benne, hogy minden egyes vércseppem átitatódott cukorral és alkohollal.” - Még mindig elsurranhatunk keletnek, kap’tány - vetette fel idegesen Richards. - A dagály elég magas, hogy ezzel a szluppal áthajózzunk a homokpadok felett. Feketeszakáll nyújtózott egyet. - Hagyjuk itt a zsákmányt? - bökött hüvelykujjával a tőlük jobbra, úgy harmincyardnyira horgonyzó nagyobbik szlupra, amelyet tegnap fogtak el. - Nem. Elbánunk mi ezekkel a flottabeli kölkökkel. Richards homlokáról nem tűntek el az aggodalmas ráncok, de nem merészelt tovább vitatkozni. Az óriáskalóz vigyorogva indult meg a tat felé, az ágyúfedélzethez vezető TIM POWERS 249 MIKOR A PIRKADAT
létra irányába. „Úgy tűnik, azzal, hogy lepuffantottam Israel Handset, két legyet ütöttem egy csapásra - futott át az agyán. - A többi most már nem merészel vitába szállni velem.” A vigyor inkább fájdalmas fintorra emlékeztetett - szelídebb arcon talán szomorú keserűségnek látszott volna -, ahogy eszébe jutott a két nappal ezelőtti gyűlés parányi kabinjában. Tóbiás Knight, a vámszedő nem sokkal azelőtt küldte a hírt, hogy Spotswood, Virginia kormányzója tud róla, Feketeszakállék itt időznek, és csapatot gyűjtött a kalózkirály elfogására. Israel Hands azonnal nekilátott megtervezni, miként hagyhatnák el ezt az ocracoke-i horgonyzóhelyet. Feketeszakáll előredőlt, ügyelve arra, hogy arca semmit se áruljon el a lámpafényben, és újratöltötte az asztalon álló számos poharat. - Te döntőd el, mit teszünk, Israel? - kérdezte akkor. - Ha neked nem megy, Ed, akkor igen - válaszolta kedélyesen Hands. Időtlen idők óta együtt hajóztak már: még a királyi engedéllyel tevékenykedő kalózok idején kezdték, aztán a vén boucanier tábornok, Ben Hornigold alatt voltak tengeri rablók, így aztán Israel mindenki másnál bizalmasabb hangnemet engedett meg magának Feketeszakállal szemben. - Miért? Te talán itt akarsz maradni és a Kalandról harcolni? Megvetően rácsapott a közelben lévő rekeszfalra és az alacsony mennyezetre. - Ember, ez nem több egy tetves szlupnál, alig nagyobb egy teknőc héjánál! Menjünk vissza oda, ahová az Anna Királynő Bosszúját rejtettük, és fussunk ki újra a tengerre! A pokolba ezzel a totojázással a part menti vizeken... Valódi fedélzetet akarok érezni a lábam alatt megint, amint a nyílt tengeren ring. Feketeszakáll pedig, ahogy rátört a szeretet hűséges, vén bajtársa iránt, minden további megfontolás nélkül elhatározta, hogy olyan irgalmas cselekedetet hajt végre, amelyről soha senki nem gondolja majd, hogy az volt. - Gondoskodom róla, hogy újra hajózhass még, Israel dörmögte az orra alatt. Azzal az asztal takarásában előhúzott két pisztolyt, előredőlt, elfújta a lámpást, keresztbe állította a két fegyvert, és elsütötte őket. Az egyidejű dörrenések sárga fényt villantottak felfelé az asztal repedésein és lyukain át, Israel Hands pedig ISMERETLEN VIZEKEN
250
hátrazuhant a székén, és a rekeszfalnak csapódott. Az ezután kitörő kiáltozás és tülekedés elültével valakinek eszébe jutott újra meggyújtani a lámpást, és Feketeszakáll láthatta, tökéletesen sikerült céloznia: az egyik golyó ártalmatlanul a fedélzetbe csapódott, a másik véres ronccsá törte Israel térdét. A zsúfolt kabinban tartózkodók egy emberként talpon voltak addigra, és félelemmel vegyes elképedéssel meredtek Feketeszakállra, míg Israel Hands, aki a rekeszfalnak dőlve igyekezett elállítani a vérzést tönkrelőtt lábából, elgyötört arca alapján láthatóan fájdalmas árulásként élte meg a helyzetet, ahogy szenvedése közepette felpillantott rá. - De hát miért... Ed? - sikerült kipréselnie összeszorított fogai között. Képtelen volt elmondani neki az igazat, ezért csak annyit morgott: - A fenébe is... Ha időről időre nem lőném le valamelyikteket, elfelejtenétek, ki is vagyok. A sebláz kínozta, esküdözve bosszúról beszélő Handset másnap levitték a hajóról. „Te legalább életben leszel holnap is, Israel - gondolta most Feketeszakáll, ahogy lemászott az alacsony mennyezetű ágyúfedélzetre. - Nem vagy itt.” - Tessék, egy másik - szólt Millernek, aki mostanra tucatnyi üveget megtöltött már söréttel meg lőporral, és miután kanócot dugott beléjük, óvatosan egy pokrócra fektette őket. Kész vagy? Miller elvigyorodott, ezzel tovább torzult így is hegtől ráncos arca. - Csak szólnia kell, kap’tány! - mondta boldogan. - Remek. Egy pillanatra erőt vett rajta valami nagyon hasonló érzés ahhoz, amit Israel Hands kapcsán élt át, és azt kívánta, bár kitalált volna valamilyen okot, amivel elküldhette volna legénységét, hogy egyedül nézzen szembe Spotswood kalózvadászaival. Csakhogy annál jobban működik majd a varázslata, minél több vér folyik ma, az érzelmeket félretéve pedig az volt az igazság, hogy a többieket érintő csapás, amelyből neki haszna származik, elfogadható alkunak számított. 251
TIM POWERS
- Nincs kegyelem - mondta végül. - Sózzuk el ma vérrel a tengert! - Úgy legyen! - kuncogta Miller, ahogy lőport tuszkolt az új palackba. - Úgy legyen! - visszhangozta Feketeszakáll. - Arra vannak meggyújtott kanócok, kap’tány - jegyezte meg a kalóz. - Mindjárt felkel a nap. Gondolom, nemsokára szeretné belefonni a szakállába. - Nem - mondta hangosan gondolkodva Feketeszakáll. - Azt hiszem, ma nem használok egyet sem. - A létrához fordult, aztán megtorpant, oda se nézve intett Millernek és az ágyú zárszerkezete fölé görnyedő embereknek. - Ööö... Kösz. A fedélzeten saját szemével is látta, hogy bizony itt az új nap. A halvány rózsaszín árnyalat keleten az egész eget átívelő szürke ragyogássá erősödött. Néhány lépésnyire a homok felett pelikánok sora repült szárnyverdesve, és az orrtól balra, úgy százyardnyira gázlómadarak siettek ide-oda fontoskodva az Ocracoke-sziget partján. - Jönnek, kap’tány - közölte komoran Richards. A flotta két szlupja teljes vitorlázattal, a sok homokzátony miatt lassan közeledett a nyugodt, ezüstös vízen. - A kérdés az, hogy van-e révkalauzuk, aki ismeri az öblöt töprengett hangosan a kalóz. Az egyik szlup megállt: akkorát zökkent, hogy az árboca is beleremegett. A következő pillanatban a másik is. - Nem, nincs - felelte Feketeszakáll. „Remélem, nem a semmiért történik mindez - gondolta gyászosan. - Ezek a katonák csak nem tehetetlen idióták...” Látta a loccsanásokat, ahogy a flotta hajóinak tengerészei nekiláttak kidobálni némi ballasztot. „Siessetek, bolondok! futott át az agyán. - Levonulóban van a dagály. És ha nem szököm szárba újra karácsonyig... márpedig csak öt hét van addig... akkor lemaradok a lányról; Hurwood túlesik a hülye hitvesi húzásán, és már meg is szabadult tőle.” Azt kívánta, bár hamarabb kiderült volna a számára, de legalábbis megsejtette volna, hogy a házasságvarázslata közönséges nőkkel többé már nem működik. Varázslói pályafutásának elején felfedezte, a mágiának nemcsak férfiakhoz, hanem nőkhöz köthető része is van, és hogy egymagában egyetlen férfi sem férhet hozzá a női ISMERETLEN VIZEKEN
252
területekhez. Korábban mindig úgy kerülte meg ezt az akadályt, hogy szentségi köteléket hozott létre önmaga és egy nő között, aztán ennek segítségével teljesítette ki egyébként féloldalas mágikus képességét, mivel ezzel gyakorlatilag egymás egyenrangú társaivá váltak. A könnyen beszerezhető új feleségek miatt nem törődött az egyes nőkkel, akik aztán nem sokkal az esküvő után mind meghaltak vagy megtébolyultak, és az, aki ma az özvegye lesz, a tizennegyedik a sorban. Mostanra tizenhat éves már, és májusban, amikor utoljára találkoztak, még mindig csinos volt. Ezt megelőzően igen erősen hozzákötötte magát a lányhoz, és elméjének mágiára fogékony részével tartotta ellenőrzése alatt Bonnettet, aki valamilyen oknál fogva sokkal érzékenyebben reagált a varázslás női oldalára... Ezzel aztán az őrületbe kergette. Most egy virginiai tébolydában volt, és amikor májusban Feketeszakáll meglátogatta, hogy ellenőrizze, hasznát vehetie még, a lány sikoltozott, elfutott előle, aztán betört egy ablakot, és megpróbált egy hosszú üvegdarabbal végezni magával. Az ezt követő zűrzavarban hívtak egy bábát és egy papot is, mert az ápoló, aki elkapta, először azt hitte, meg akarja szakítani a terhességét. Csakhogy az óriási kalóz varázsereje tekintetében mostanra jócskán lehagyta a közönséges nőket. Gyökeresen megváltoztak a képességei azután, hogy vérét ontotta Ereboszban... így aztán csak egy olyan nővel összeházasodva juthat előre, aki szintén hagyott ott a véréből. Legjobb tudomása szerint egyetlen olyan nő volt, aki megfelelt ennek az elvárásnak. - Megpróbálhatnánk elsurranni közöttük, amíg ott vannak fennakadva - jegyezte meg óvatosan Richards. - Szerintem ha... - Felsóhajtott. - Nem érdekes. Újra vízen vannak. A kalózkirály elégedetten vigyorgott a szakállába, ahogy hunyorogva előrenézett. - Úgy bizony. - Jézusom! - jegyezte meg rekedten a mellette lévő férfi. Pontosan ugyanígy kapták el két hónappal ezelőtt Bonnettet... Sarokba szorították egy öbölben a reggeli apály idején. Feketeszakáll kelletlenül elhúzta a száját. - Az igaz - morogta. 253
TIM POWERS
Richards rásandított, nyilvánvalóan abban a reményben, hogy parancsnoka végre felfogta, pontosan mekkora veszélyben is vannak. De Feketeszakáll csak felidézte magában, mit is hallott Bonnett elfogásáról. „Hát persze, a báró nevére, eltekintve attól, hogy százötven mérföldre, délre történt, rohadtul hasonló volt a helyzet gondolta mérgesen. - Bonnett ellopta az én bukásom menetét! Nemcsak hogy alkalmatlanná tette magát arra a szerepre, amelyet szántam neki, méghozzá kellően körmönfontan ahhoz, hogy egészen addig ne is vegyem észre, amíg már túlságosan is késő volt és ő elfogatta magát, de ráadásul még emlékezett is arra a régóta tervezgetett eseménysorra, amelyet ma szeretnék végrehajtani... Illetve már csak elismételni, mivel kisajátította, sőt, elbitorolta! A két varázsló, akiket azért küldtem, hogy hozzák el a szigetről, üres kézzel jött vissza, hozzá még meg is sebesültek... Múlt vasárnap pedig pontban déltől nem érzékeltem tovább a jelenlétét. Úgy tűnik, talált egy kibúvót, és elszökött előlem... Bebújt a hóhér kötelének hurkába.” - Egy pillanat, és hallótávolságban vannak - recsegte Richards, és a hideg ellenére, amely megmutatta lélegzetét, arca verítéktől csillogott. - Hallótávolság - ismételte Feketeszakáll. Megfeszítette hatalmas vállát, lassú, kimért léptekkel az orrba sétált, és egyik csizmás lábát az orrárboc törzsére tette. Teleszívta tüdejét levegővel, és odakiáltott a haditengerészet szlupjainak: - Ti tetves gazemberek, mégis, kik vagytok? Honnan jöttetek? A közelebbi hajó fedélzetén némi nyugtalanság támadt, majd az árboc tetejére felvonták a brit felségjelet. - A zászlónkból jól látható, nem vagyunk kalózok! - jött ordítva a válasz. Szinte már szertartásosan, mintha egy réges-régi litánia előre megszabott mondatait ismételné el, Feketeszakáll így szólt: - Jöjjenek át, hogy láthassam, kicsodák maguk!
ISMERETLEN VIZEKEN
254
- Nem tudom nélkülözni a csónakomat - kiáltotta visz-sza a haditengerészet kapitánya. - De amint tehetem, felmegyek arra a fedélzetre. A szlupommal! Az óriási kalóz elmosolyodott, látszólag megnyugodott. - A pokolban kárhozzon el a lelkem, ha kegyelmezek maguknak, vagy ha elfogadok hasonlót! - Nem számítunk ilyenre, és ti se számítsatok rá! Feketeszakáll Richardshoz fordult. - Azt hiszem, ez világos helyzet - jegyezte meg. - Fel a zászlóval és vágjátok el a kötelet... Indulunk. - Igenis, kap’tány! Itt hagyjuk a zsákmányt? - kérdezte még Richards az elfogott kereskedőszlupra mutatva. - Persze. Sosem érdekelt a zsákmány. A haditengerészet legelöl haladó hajója északnak takkolt: nyilvánvalóan az volt a célja, hogy hurkot leírva megakadályozza Feketeszakáll menekülését kelet felé, azonban a kalóz szlupja, a Kaland a szél előtt szaladva siklott nyugati irányba a Pamlico Sound sima víztükrén, hogy nyílegyenesen elhaladjon a haditengerészet másik járműve és az Ocracoke-sziget partja között, a torkolat és azon túl a nyílt tenger irányába. A kalózkirályon kívül a Kaland minden egyes utasa visszatartotta a lélegzetét, mivel a víz alig volt mélyebb hat lábnál, és apály volt éppen. Jó néhányan elő is túrtak egy érmét a zsebükből és átdobták a korláton... A nap még nem hagyta el a sziget halmát, és a pénzek fakón hullottak a füstszürke vízbe. Richards észak felé figyelt, arra a szlupra, amelyikkel az előbb beszéltek. Halkan felnevetett. - Újra megfeneklettek - suttogta. Feketeszakáll egyszerre rettenetesen fáradtnak érezte magát. Előhúzta egyik pisztolyát, és azt mondta: - Vitorlát le! Megállunk, hogy kapjanak tőlünk egy sortüzet. Richards úgy pördült meg, mintha kígyó mart volna belé. - Tessék?! Most itt a lehetőség, elinalhatunk, ha... A kalózkirály felemelte pisztolyát, és csövét Richards szájába dugta. - Vitorlákat le, és készüljenek a jobb oldali ágyúk! - Igenis! - A férfit csak egy hajszál választotta el a zokogástól, ahogy megfordult, hogy továbbadja a parancsot. 255
TIM POWERS
Az emberek nagy részének tátva maradt a szája meglepetésében, azonban a mordályt mindenki látta, és még élt a fejükben Hands visszavonulásának képe, így aztán engedelmeskedtek: a Kaland csattogó vitorlákkal lelassult, és odasiklott a haditengerészet szlupja mellé. - Jobb oldali ágyúk, tűz! - bömbölte Feketeszakáll, mire a hajójuk megingott, és a hajnali levegő megtelt a fegyverek csípős füstjével, riadt tengeri madarak lármás felhőjét kergetve az ég felé. A füst elszállt nyugatra, az öblöcske irányába, Feketeszakáll pedig kacagva látta, hogy a szlup tehetetlenül vergődik: a kötélzetét cafatokra szaggatták, szegélye törött deszkaszálak sora. - Most vitorlát bonthatunk? - kérdezte esdeklően Richards, és közben figyelte Ocracoke az apállyal mind közelebb érő partját. Feketeszakáll is azt nézte. - Igen - mondta egy minutummal később, mivel addigra már gyakorlatilag minden eldőlt. A legjobb esetben is szeszélyesnek számító szél teljesen elhalt, és bár a kalózok hálót terítő, éhező halászokhoz hasonló gyorsasággal vontak fel minden elérhető vászondarabot, a Kaland sodródott csupán. Az északra lévő szlup újra vízre került, a fedélzetén tüsténkedők elővették a lapátokat, és a kalózok hajója felé eveztek. A Kaland finom rándulással megfeneklett. - Gyorsabban már a jobb oldali ágyúk újratöltésével! kiáltotta Feketeszakáll. - Ide figyeljetek, cimborák! - szólt oda néhány emberének, akik kétségbeesetten igyekeztek átdobni hordókat és lánckötegeket a korláton. - Ne bajlódjatok ezzel, nem tudjátok gyorsabban megemelni, mint ahogy az apály lefelé engedi! Inkább a pisztolyaitokra és a kardjaitokra ügyeljetek! A másik szlup kitartóan közeledett. - Ne tüzeljetek, amíg nem szólok! - hangzott az újabb parancs. - Rendben - szólalt meg Richards. Előhúzta a tengerészkardját, és bemelegítésképpen kartávolságban forgatta lassan. Most, hogy reményük sem volt elkerülni a ISMERETLEN VIZEKEN
256
találkozást, szinte minden aggodalma elpárolgott. Rávigyorgott Feketeszakállra. - Remélem, ennél közelebb sosem kerülünk hozzájuk. Az óriási kalóz egy kurta pillanatra megszorította társa vállát. - Soha többé - mondta halkan. - Megígérem. Most már alig néhány tucat yard választotta el tőlük a szlupot, és az evezők koppanásai mellett Feketeszakáll az erőfeszítésükben nyögő embereket is hallotta. Tisztában volt vele, a másik kapitány épp azt mérlegeli, mikor süsse el fegyvereit, s amikor már csak egy másodperc választotta el őket attól, hogy szépen felsorakozzanak egymás mellé, Feketeszakáll elkiáltotta magát: - Tűz! A Kaland jobb oldali ágyúi ismét eldördültek, és a másik hajó fedélzetén fütyülő kaszaként söpört végig belőlük a kartács. Lábukról ledöntött testek zuhantak a padlóra pörögve, szilánk- és véresőben, a kalózok pedig ujjongva kiáltottak fel... Ám az orrban álló Feketeszakáll látta, ahogy a parancsnok, egy fiatal tiszt sietősen letereli megmaradt járóképes matrózait a fedélközbe. - Most jöjjenek a gránátok! - üvöltötte türelmetlenül, ahogy az utolsó épségben maradt tengerész is eltűnt a nyílásban. A kalózok örömmel láttak neki meggyújtani a söréttel és lőporral teli palackokból kilógó gyújtózsinórt, s amint a sercegő tűz az üveg nyakánál járt, áthajították a másik hajó fedélzetére. A palackok szaggatott sorozatban robbantak fel, sörétet köpve minden irányba: megszaggatták a deszkákon heverő holttesteket, és végeztek mindenkivel, aki túlságosan súlyosan megsebesült az előbb ahhoz, hogy levonuljon. Nem volt nehéz átszállni, mivel az apály feléjük húzta a haditengerészet járművét, így Feketeszakáll átszökkenhetett a sörét lyuggatta fedélzetre - ugyanebben a pillanatban kicsapódott a fedélközbe vezető nyílás ajtaja, és a szlup parancsnoka, egyenruhája alapján egy hadnagy, kisietett. Az óriási kalóz oly vidáman, a viszontlátás örömével vigyorgott rá, hogy a katona hátrapillantott kideríteni, melyik régi ismerősét fedezte fel mögötte a kalózkirály. Azonban nem volt mögötte más, csak a létrán felfelé tülekedő emberei, az a tizennyolc - az eredeti harmincötből -, 257
TIM POWERS
aki még képes volt pisztolyt vagy kardot fogni. A kalózok közvetlenül vezérük mögött kapaszkodtak-ugrottak át, a hadnagynak és katonáinak pedig alig maradt idejük fegyver rántani, és már nyakukon is voltak az ordítozó haramiák. A fedélzeten az első percekben rikoltozó, csörömpölő, taposó, vagdosó, kegyetlen küzdelem kaotikus felfordulása lett úrrá, időnként egy-egy pisztolylövés dörejével, ahogy a kalózok nehéz kardjaikkal vágtak át a haditengerészet embereinek sorfalán, majd megfordulva újra nekik rontottak a katonák szablyái közül nem egy elpattant, amikor hárítani akarták a lapjukkal és élükkel egyaránt komoly sebeket ejtő fegyverek pörölyszerű csapásait. A deszkák hamarosan iszamósak lettek a csuklók csonkjaiból, szétvágott hasakból és felnyitott torkokból kilövellő vértől, ordítások és fegyvercsörgés reszkettette a friss vér forró vasat idéző szagától bűzlő levegőt. Am a katonák nem is igen próbálkoztak törékeny fegyvereikkel megakasztani a tengerészkardok súlyos csapásait, sokkal inkább azon voltak, hogy elkerüljék őket, és az első néhány kegyetlen perc után a ziháló, verítékező tengeri rablók jóval kevésbé fürgén és kisebb erővel forgatták tízfontos acéldarabjaikat, mint az elején, a könnyű szablyák pedig utat találhattak a lassan nekihuzakodó csapások között, és torkokat, szemeket, mellkasokat szúrtak át. Bár a sebeik kevésbé voltak látványosak, most már legalább annyi kalóz rogyott össze, mint ahány katona. Feketeszakáll végül egy árboc mellett kötött ki, hátát az egyik emberének vetve, ám amikor az egyik szablya hegye körbetáncolta a másik kalóz lefelé érkező fegyverét, és átdöfte a szívét, mire azonnal ernyedt tagokkal a fedélzetre zuhant, az óriás ellépett a faoszloptól, és bal kezével előhúzta utolsó pisztolyát. Az előtte álló hadnagy is kirántotta a sajátját. A két fegyver szinte egyszerre sült el, ám Feketeszakáll lövedéke mellément, és pattogva elszállt a homokzátonyok fölött, a tiszté viszont egyenesen a kalóz hasába csapódott. A lövés ereje hátravetette, ám a következő pillanatban elbődült és előreugrott, majd tengerészkardját pörgetve lesújtott: a hadnagy szablyájának pengéje a markolattól egyhüvelyknyire letörött; a kalózkirály újra magasba emelte ISMERETLEN VIZEKEN
258
fegyverét, hogy kettéhasítsa ellenfele fejét... Csakhogy egy másik katona lépett mögé, és mint aki egy cöveket akar leverni, feje fölül indított csapással belevágta egy pika nehéz, baltához hasonló pengéjét Feketeszakáll bal vállába. Hajszállal vétette el csak a fülét. A kulcscsont jól hallható roppanással repedt el, a kalóz pedig fél térdre zuhant. Felemelte fejét, majd hihetetlen módon kinyújtotta lábát és újra talpra állt: épp akkor lendült vissza, amikor a pika ismét zúgva lesújtott, így aztán nem törte be a koponyáját, hanem csak a homlokát és az arcát hasította fel. A kalózkirály eldobta a kilőtt fegyvert, de ép jobb keze továbbra is a tengerészkardot markolta: vízszintes ívben suhintotta meg, amitől a pikás teste és feje egymástól különválva bukott a deszkára. Újabb mordályt sütöttek el Feketeszakáll mellkasára, mire hátratántorodott: vér fröccsent körülötte a fedélzetre, ahogy két szablya mélyedt a hátába - olyan gyorsan fordult meg, hogy az egyik beletörött a testébe, kicsapó fegyvere pedig elrepesztette a kard csonkját szorongató férfi kezét. Még két lövedék csapódott belé, és egy harmadik pengét is az oldalába mártottak. Végre sikerült biztosan maga alatt tudnia lábait, s kihúzta magát - a katonák rémülten hátráltak előle -, hogy aztán szálegyenes derékkal, kivágott fa módjára dőljön el. Az egész nedves fedélzet megrázkódott, amikor leérkezett. - Jézusom! - fújtatta a hadnagy, és egyszerre csak a deszkákra huppant: kimerültségtől feszülő izmai még mindig nem engedték el a kilőtt pisztolyt és a törött kardot. Kis szünet után az egyik tengerész felvette Feketeszakáll fegyverét, a holttesthez térdelt, majd a feje fölé emelte a nehéz pengét, miközben igyekezett kideríteni, a gubancos, fekete szőrszálak erdejében pontosan hol is van a kalózkirály nyaka. Egy-két szívdobbanásnyi idő alatt döntésre jutott és lecsapott - az acél áthasította az óriás gerincét és a fedélzetbe fúródott, Feketeszakáll levágott feje pedig elgurult onnan, hogy kissé erőltetett, mégis kaján mosollyal meredjen az égre. Kora este, amikor újra megérkezett a dagály, a négy megviselt szlup elsorjázott a Beacon-sziget mellett, és kihajóztak az Ocracoke Inleten. Az életben maradt kalózokat 259
TIM POWERS
fegyveresek őrizték a Kalandon, Feketeszakáll feje pedig a haditengerészet hajójának orrárbocán csüngött. Már órák óta nem csepegett vér a rettentő trófeából, s ami korábban a tengerbe hullott, annak is nagy része rég feloldódott a hideg, sós vízben, hogy parányi halak táplálékává legyen - de az egyik rög nem bomlott szét, és most közvetlenül a vízvonal alatt a szlup testéhez tapadt. Nagyon gyengén, de lüktetett.
ISMERETLEN VIZEKEN
260
HUSZONEGYEDIK FEJEZET
A
PISZTOLYLÖVÉS dörrenése végigvisszhangzott New Providence szigetének széles öblén, s bár a Delicia fedélzetén csillanás jelezte, hogy az angol flotta egyik tisztje a part felé fordította távcsövét, most senki nem ugrott fel attól tartva, mindjárt végeznek vele, sem izgatottan várakozva, hogy végignézheti valaki más halálát, nem úgy, mint fél évvel ezelőtt történt volna. Csak Sanda Jack sietett át mezítláb a forró homokon a golyóval lefejezett csirkéhez. Nyilvánvalóan túlságosan korán volt még a célzási készségét jócskán lerontó italhoz. Felvette a fejet. A csőrre betűket írtak, épp úgy, ahogy tartott tőle, ezért aztán ledobta. „A fenébe - gondolta. - Búcsút mondhatok a sült csirkének. Még jó, hogy a vén Bonca a homárokba egyelőre nem bűvöli bele a betegségeket.” A fegyvert széles derékszalagjába dugta, és megindult az erőd irányába. Az újonnan épített részek sötétebb színű falazatai nyomán az egész építmény olyannak tűnt, mintha csíkos lenne. Sanda szerint elsősorban nem is a brit zászló és a hivatalos kormányzó, Woodes Rogers jelenléte, hanem a kézzelfogható változások kergették ki onnan a jó öreg dilinyós Bonca kormányzót. Míg a sátrak felé lépdelt, elnézett balra, az öböl felé. Manapság kevesebb volt a csónak, mint egykor, Rogers érkezése előtt, és nem volt nehéz megtalálni köztük a vén Jennyt. Három hónappal ezelőtt, amikor kegyelemért folyamodott, otthagyta tisztjét - Venner lépett a helyébe, és kapitánnyá nevezte ki magát. Csakhogy addigra már mindenki megkapta a felmentést, és a többség számára világossá vált, hogy a kalózkodás napja leáldozott, így aztán TIM POWERS 261
senki sem érezte elég fontosnak a kérdést, vajon ki egy viharvert, vén szlup parancsnoka, hogy elvitassa Venner-től új posztját. Megdönttette a hajót, letakaríttatta és felújíttatta a kötélzetét - nyilvánvalóan azt tervezte, hogy a kegyelemre fütyülve visszatér a körözöttek közé. Jacknek a fülébe jutott, hogy titokban legénységet toboroz azok közül a szigetlakok közül, akiknek hiányoztak a régi rablóidők... Őt nem kérdezte meg - nem mintha Sanda ment volna. A haditengerészet reggel még a homokzátonyok között tétovázó brigantinja mostanra horgonyt vetett, s bár épp az ellátmányt hordták ki és szállították a partra belőle, nyoma sem volt az ünnepi hangulatnak, amit Jack várt... Az emberek kis csoportokba verődve álldogáltak a parton: csendben beszélgettek, a fejüket ingatták... az egyik prostituált színpadiasai! zokogott. - Jack! - kiáltotta valaki. Ahogy megfordult, a futva közeledő Borzát pillantotta meg. - Reggelt, Borza! - mondta, amikor a fiatalember hevesen zihálva megállt előtte. - Hallottad a nagy újságot? - Azt hiszem, nem. Ha mégis, akkor elfelejtettem. - Feketeszakáll meghalt! Úgy mosolyodott el, emlékeibe révedve, mint amikor az ember megtudja, hogy rég letűnt gyermekkorának valamelyikjátéka ma is élő szórakozás a kicsinyek között. - Hm. - Nem állt meg, de közben Borza felzárkózott mellé. - Biztos ez a hír? - kérdezte Sanda, és megtorpant a szabadtéri kocsmaként működő sátor előtt. - Hajjaj, ennél már nem is lehetne biztosabb! Észak-Karolinában történt, egy hónappal ezelőtt. Az emberei felét elfogták, a vén Thatch fejét pedig egyenesen a kormányzó elé vitték. - Minden bizonnyal a vízen halt meg - jegyezte meg Jack, ahogy elvette a pohárnyi rumot. Mostanra már rendelnie sem kellett. Borza biccentett. - Úgy van. Az Ocracoke Inletnél volt a Kaland nevű szluppal. Előtte elrejtette valahová az Anna Királynő Bosszúját, és azt beszélik, minden vagyonát is. Állítólag egy kanyi reál nem sok, annyi se volt a fedélzeten. Ez viszont nem volt ISMERETLEN VIZEKEN
262
jellemző rá... Valószínűleg a katonák vágták zsebre az egészet. - Nem... Lefogadom... - Elhallgatott, és jókorát kortyolt a rumból. - Lefogadom, hogy az egészet elrejtette. Kaland? Találó név... Gondolom, ez volt Thatch nagy kalandja. Borza végighordozta tekintetét a sátrakon, a fövenyen és az elhagyott hajók félig homokba süllyedt vázán - Rogers kormányzó már befogta az embereket, hogy aprítsák fel és hordják el ezeket a roncsokat. - Azt hiszem, ez többé már nem igazi kalózsziget. Jack felkacagott. - Most vetted csak észre? Rogers két nappal ezelőtt nyolc embert lógatott fel ott, épp azon a helyen, emlékszel...? Mert megszegték a kegyelem feltételeit. Mi pedig mind végignéztük, és a végén szépen eljöttünk onnan. - Persze, de... - Az ifjú küszködött, hogy valahogy megfogalmazza a fejében született bonyolult gondolatot. - De elég volt tudni, hogy a vén Thatch ott van valahol... Sanda vállat vont és biccentett. - És talán visszatér. Igen, tudom. Még Woodes Rogers-ről sem feltételezném, hogy képes lenne ellenállni neki. Itt bizony hamarosan jönnek az adók, jutalékok meg a törvények arról, hol horgonyozhat az ember a ladikjával. Mondjak valamit? Szerintem a mágia itt is éppúgy megszűnik majd működni, ahogy keleten történt. - Az isten verje meg! - Borzának nem is tűnt fel, hogy Jack poharát ragadta fel: nagyot húzott belőle, aztán visszatette. Te hová mész, Jack? Én arra gondoltam, odacsapódok Vennerhez. - Én itt maradok, amíg nem verem el minden pénzemet rumra, aztán szerintem továbbállok, keresek valami munkát. A fenébe is, csak idő kérdése, és Anglia újra háborút hirdet a spanyolok ellen, és a kalózkodás megint törvényesnek számít majd - meglehet, hogy akkor beállók magánzónak. Mit tudom én; süt a nap, és van rumom... Majd holnap fájdítom a fejemet a holnap gondjaival. - Ööö. Korábban sokkal... - Borza számára ez az elvont fogalmak napja volt. - Sokkal... feszültebb voltál.
263
TIM POWERS
- Bizony, az voltam. Emlékszem rá. - Kiürítette a poharat, és visszaadta, hogy újratöltsék. - De azt hiszem, hamarosan nem emlékszem majd rá. Az ifjú bólintott, és maga sem értette, pontosan miért olyan nyugtalan, ahogy elindult vissza a csónakok felé, amelyekről az új szállítmányt rakodták ki éppen. Sanda leült a homokba, és napmeleg rumjába vigyorgott. „Feszültebb voltam - gondolta. - Hát, az biztos, Borza... Volt miért feszültnek lennem. Két dolog miatt is. Szembe akartam nézni Sebastian bácsikámmal, és megmutatni a világnak, no meg a törvénynek, mit művelt édesapámmal. Még ennél is jobban szerettem volna megmenteni Beth Hurwoodot az apjától, és elmondani neki... néhány elhatározásomat. Csakhogy kiderült, hogy ezek egyikére sincs mód.” A Jenny fővitorlája megrándult, mire odakapta a tekintetét. Valaki láthatóan megpróbálta élesebb szögbe emelni a gaffrudat. „Az nem fog menni, cimbora - szaladt át az agyán. - A rúd régi, a lövésektől összevissza görbült kovácsoltvas fészekben ül: már az is szerencse, hogy ilyen magasra sikerült felhúzni... Ráadásul, őszintén szólva egyébként is jobban felveszi a szelet olyankor, ha marad néhány ránc a tövében. Ha Davies vagy az öreg Hodge élne, ők is ezt mondanák neked. Többet érnél, ha kicserélnél néhányat azok közül az elnyűtt palánkszálak közül.” Eszébe jutott a tatarozás, amelyet most már közel négy hónappal ezelőtt az ő vezetése alatt végeztek a Jennyn, miután a megperzselt, törött deszkájú, hevenyészett vitorlázattal a kikötőbe kecmergő hajó régi kapitánya és legénysége fele nélkül visszatért. Woodes Rogers két héttel korábban érkezett New Providence-re, azonban addigra már elűzte onnan a Charlie Vane-hez hasonlóan megátalkodott lakókat, beszédeket tartott az állampolgári büszkeségről, felvonatta a brit zászlót, és a Társaság a Keresztény Ismeretek Terjesztéséért brosúráit osztogatta... így aztán senkit sem lepett meg olyan rettentően a hír, hogy Philip Davies meghalt, a Lármás Carmichael pedig szőrén-szálán eltűnt. Megfelelt az idők szavának. Sanda először nem törődött a vén szluppal. Egy pénteki napon érkezett meg vele a kikötőbe, és részegen még aznap este felhasználta a szigeten található rabolt fokhagyma, ISMERETLEN VIZEKEN
264
sáfrány, paradicsom és olívaolaj nagyját addigi legjobb „kalózhalászlé-vállalkozása” elkészítéséhez - még maga Woodes Rogers is dicsérően nyilatkozott róla, miután előbb megkérdezte, miért gyülekezik mindenki a parton, és hogy megmondták neki, kapitányainak és magának is kért egy keveset a halászléből. Jack viszont csak annyit evett a levesből és a tenger gyümölcseiből készült ételből, amennyiből megbizonyosodhatott róla, minden rendesen megfőtt: jobbára egymás után pusztította Davies felhalmozott 1702-es Latour bordeaux-i borát. Minden tréfán nevetett, és számos csoportos éneklésben részt vett - tény, egyik sem volt olyan lelkes, mint a Rogers érkezését megelőző időkben -, azonban nyilvánvalóan máshol jártak a gondolatai; ez még Borzának is feltűnt, és szólt is neki, hogy egyen meg igyon, a holnap miatt pedig ráér holnap aggódni. Sanda végül otthagyta a tüzeket, az egykori kalózokat, az idegesen figyelő flottatiszteket, és csak sétált a parton. Alig hat héttel azelőtt tette a lábát először a szigetre, mégis sokkal inkább az otthonának érezte, mint bármelyik másik helyet, és minden más közösség tagjainál jobban ismerte az ittenieket. Barátokat szerzett itt, és látta őket meghalni, mindezt még azelőtt, hogy a kormányzó hajói akár fehér pontokként is megjelentek az örökké kéklő láthatáron. Aztán meghallotta, amint a sötétben valaki mögötte lépdel a homokon, és rémülten megfordult. - Ki az? - kérdezte. A tűz rongyokba öltözött, testes alak körvonalait rajzolta elé. - Én vagyok az, Jack - válaszolt egy női hang. - Ann. Ann Bonny. A férfinak eszébe jutott, hogy azt hallotta, a lány megpróbál elválni Jim Bonnytól. - Ann. - Tétovázott egy darabig, majd lassan odasétált hozzá. Kezét a lány vállára tette. - Olyan sokan meghaltak, Ann - mondta, és közben azt várta, mikor erednek el a könnyei. - Phil... meg Hodge... Madár úr... Ann felnevetett, de Sanda hallotta a hangján, ő is sírt. - Nem vagyok kutya! - idézte halkan.
265
TIM POWERS
- Az idő sokkal... gyorsabban telik itt. - Fél karral átölelte a nő vállát, másik kezével a sziget őserdős sötétje felé intett. Úgy érzem, mintha évek óta itt élnék már... Újra elindultak a parton, most már együtt. Egyre távolodtak a tüzektől. - Az egész arról szól, hogy ki illik ehhez a helyhez, Jack magyarázta Ann. - Ez a Rogers kormányzó ötven évig is élhetne itt, akkor sem tartozna ide... Csupa kötelezettség meg következmény, bűnökért járó büntetés, meg ennyi pénzért ekkorra meg akkorra, ide meg oda. Csupa óvilági dolog. De te... Aznap, amikor megláttalak, azt mondtam magamnak, itt van valaki, aki ezekre a szigetekre született. Ezekre a szigetekre. A szavak mögött képek sejlettek fel: rózsaszín flamingócsapatok tűnnek elő hajnalban magasba ívelő mangrovegyökerek áthatolhatatlan falán túl; gyöngyházfényű kagylótörmelék hever szétszóródva a fehér homokon, főzéshez gyújtott tűz kormos gödre körül; vakító, napfénytől tündöklő kékeszöld tenger rumtól szerzett részegség ködén át; füsttől fekete fojtás cafatai hánykolódnak a fövenyen pisztolypárbaj után, akárha maga Mars elhasznált tolltörlői lennének... Ő pedig tényleg illett ide, legalábbis képes lett volna beilleszkedni... Volt a lényének egy része, amelyet megérintett az egész szinte ártatlan vadsága, a szabadság, lemondás mindenféle bűntudatról, még a képességről is, hogy egyáltalán bántsa a lelkiismeret... Ann odafordult hozzá és megcsókolta, mire a férfi karja a derekára fonódott, és egyszerre rettenetesen vágyott a nőre, vágyott elveszíteni a személyiségét úgy, ahogy megkaphatná a másiktól - pillanatok múlva a meleg homokban hevertek már, Ann felfelé rángatta a szoknyáját, ő pedig rajta volt és izgatottan lihegett... A közelében elsütött fegyver megsüketítette, és egy pillanatra megvilágította Ann erőfeszítéstől torz arcát, a következő másodpercben pedig egy pisztolyagy csapott le Jack tarkójára... csakhogy kurtára nyírt lófarkának kátrányos csutkáját érte, így ahelyett hogy elveszítette volna az eszméletét tőle, csak megtaszította. Legördült Annről a tenger irányába, és talpra tápászkodott. ISMERETLEN VIZEKEN
266
A lány még mindig a hátán hevert - a homokban himlőhely éktelenkedett a közelben, mutatva, hol csapódott be a pisztolygolyó. A nőnek nem esett semmi baja... azonban türelmetlenül nyöszörgött, felfelé rángatta a csípőjét, és szoknyájának cafrangos korcát rágcsálta, Sanda pedig nem akart mást, csak megölni azt, aki megzavarta őket, bárki is legyen, aztán visszatérni a lányhoz. Jim Bonny állt Ann másik oldalán: elhajította pisztolyát és felemelte kezét. Jack érezte, amint egyszerre felforrósodik körülötte a levegő, mire jobb keze gyors pöccintéssel visszaverő mozdulatot tett, majd megharapta a nyelvét, hogy némi vért kapjon, és Bonny felé köpött, mert ettől megnőtt a hárítás ereje. A férfi haja parázslani és füstölni kezdett, mire megmarkolta az övéről lógó fonott szőrmegolyót, és a hő elszállt. - Kartfúr mester vigyáz rám, te fattyú - suttogta Bonny. - Elbánunk veled, hogy soha többé ne tudd ellopni senki feleségét. Jack túlságosan türelmetlen és izgatott volt ahhoz, hogy féljen, így aztán csettintett, és két ujjával Bonnyra mutatott azonban a férfi nem vette le kezét a szőrmegolyóról, mire a támadás visszapattant, fellökte Sandát, és iszonyú görcsbe rántotta, hogy kétrét görnyedt tőle. Bonny kihasználva az alkalmat vállon rúgta a feleségét, miközben gyors ráolvasást mondott ellenfelére. Vér csurrant Jack füléből és orrából - józan ésszel végiggondolva tisztában volt azzal, hogy a másik klasszisokkal jobb ezen a téren nála, és neki most menekülnie kellene, esetleg segítségért kiáltozni... Viszont kívánta Annt... Ráadásul Jim Bonny még meleg vérével a bőrén akarta magáévá tenni... Csakhogy a Kartfúr mester védelme alatt álló Bonny-val nem sokat tudott kezdeni. Összegubódzva talpra kecmergett, vakságot füttyentett a másikra, azonban legjobb hárításai ellenére ez is visszapattant rá, s míg világtalanul gyötrődött, Bonny görcsrohammal sújtotta. Sanda összeesett: tehetetlenül rázkódott és huhogott a homokban, akár Szent Vitus napján a kikiáltó. Hallotta, 267
TIM POWERS
ahogy a férfi újra belerúg a feleségébe, aztán átlép fölötte, hogy odamenjen hozzá. Jack tisztában volt vele, most már késő meneküléssel próbálkozni, esetleg segítségért kiáltani... Itt és most meghal, ha nem talál ki valamit, és akkor - ezt a gondolatot még a közelgő haláláénál is nehezebb volt elviselnie - Jim Bonny lesz az, aki odatérdel majd Ann combjai közé... Márpedig a nő feltehetően észre sem venné a változást, és valószínűleg akkor sem törődne vele. Kizárta fejéből a kiugrott ujjából sugárzó fájdalmat, úgy tömködte be megállíthatatlanul csapkodó kezét nadrágja zsebébe - maradt még ott néhány szemcse a sárgalacsinból, amelyet a floridai parton kapart le a csizmájáról: hüvelykés mutatóujja között összesodorta a többi zsebpiszokkal. Aztán kirántotta kezét, és feldobta a koszdarabot az égbe.
$ Erre egy csónakon találta magát, amely színes lámpásokkal felékített híd alatt haladt el éppen, és fokhagyma meg bor helyett eper ízét érezte a szájában. Eszébe jutott, hol is van... Ez Párizs... Úgy kilencéves lehetett, amikor édesapja, aki nem sokkal azelőtt tett szert némi pénzre, elvitte, hogy vacsorázzanak egy jót, utána pedig fizetett egy csónak-utat a Szajnán. A mellette lévő alak felé fordult, azonban ez alkalommal nem az apja volt az. Egy ősöreg négert pillantott meg, akinek haja és rövid szakálla annyira fehér és göndör volt, mintha egy márványszoborról származott volna. - A súlyos voduntámadások általában a védekező fél emlékeit veszik célba, és ott is zajlanak le - kezdte éneklő, francia dialektusban. - Elvégre az emlékek a személy felhalmozott összességét jelentik. Ha ártani akarnék magának, azt tapasztalná, hogy ez az emlékezetében élő jelenet, és benne az ott létező emberek halálos, rémítő átváltozáson mennének keresztül... Nagyjából úgy, mint a hagymázas álmoknál magas láz esetén... Ráadásul egyre csak romlana a helyzet mindaddig, amíg nem indít ellentámadást, ISMERETLEN VIZEKEN
268
vagy amíg el nem pusztul. - A férfi elmosolyodott, és kinyújtotta a kezét. - Maitre Carrefour vagyok. Jack csak szívdobbanásnyi ideig tétovázott, aztán belecsapott. - Legnagyobb szerencsémre én egy olyan loa vagyok, akinek az uradalma lakott szigeteken található - folytatta a néger. - Sok dolgom van emberekkel, így előre sejthetem a cselekedeteiket, nem úgy, mint az a természeti loa, akivel a floridai őserdőben találkoztak. Az a darabka föld, amelyet az előbb eldobott, nem végezne velem, hiszen másfél hét telt el, mióta elhozta, és sokat veszített az erejéből... Ezzel együtt, ha itt maradok és nem indítok ellentámadást, megsebesülök tőle. Éppen ezért jelen pillanatban is visszavonulóban vagyok kettejük összecsapásából Mr. Bonnyval. Sanda szégyenében elfordította róla tekintetét, vissza arra, ahonnan jöttek. A hídon haladó járókelők között számos nőt pillantott meg: a ragyogó lámpafény ellenére csakis az arcuk volt élesen kivehető, ő pedig arra gondolt, tízévesen minden bizonnyal így látta az asszonyokat. Egyáltalán nem hasonlított ez ahhoz, ahogy egy perccel ezelőtt Ann Bonnyt nézte. „Vajon melyik a korlátoltabb érzékelés?” - tűnődött keserűen. - Ööö... Köszönöm - motyogta. - Miért... miért teszi ezt? Miért enged el? Bonny azt állította, védelmezi őt. - Vigyázok arra, hogy ne essen bántódása. Azt akarja, hogy baja essen? - Nem... Most már nem. - Akkor nincs arról szó, hogy elhanyagolom a feladatomat. - Valami hangtalanul megváltozott az égen. Jack felpillantott, és azt látta, hogy a csillagok már nem olyan jól kivehetők, mint korábban - akárha enyhén bepárásodott üvegtáblát akasztottak volna eléjük: minden bizonnyal Maitre Carrefour volt az, aki hagyta eloszlani a káprázatot. Az öreg fekete felkuncogott. - Az a szerencséje, Mr. Chandagnac, hogy én egy rada loa vagyok, és nem a fiatalabb Petro-félék közül való. így megengedhetem magamnak, hogy ne bántódjak meg. - Hát, ennek nagyon örülök. Odalett az eperíz. 269
TIM POWERS
- Remélem is. Ezt a húzást a sárgolyóval Philip Daviestől leste el... és most elpocsékolta. Kapott tőle még valamit... Nem örülnék neki, ha azt is elherdálná.
$ Bal oldala alatt puha homok volt, jobbja felett csillagokkal teli éjjeli ég - rádöbbent, hogy újra New Providence partján fekszik... Amikor meghallotta a puffanást, ahogy a feldobott sárdarab a homokba csapódik, megértette, Maitre Carrefourral folytatott beszélgetése ezen a helyen egyáltalán nem vett igénybe időt. Most már egy mozdulattal és egy füttyel képes volt elhárítani Bonny mágikus támadásait - meg is tette, és elgyötörtén felállt. Ann férje még mindig hajigálta rá az átkokat, ő pedig minden egyes alkalommal félreütötte a támadásait. - Higgadj le, Jim! - sóhajtotta. - Csak annyit érsz el vele, hogy egy hónapig még a villát sem tudod majd segítség nélkül felemelni. Faljál be minél több májat, mazsolát meg véres hurkát, és akkor talán nem lesz olyan súlyos. Bonny meglepetten pislogott rá, aztán ökölbe szorította a kezét, és az erőfeszítéstől vöröslő arccal fél tucat szótagot vakkantott. Sanda a tenger felé hárította, mire egy hal ugrott ki a vízből, és kék villanás, illetve egy nedves pukkanás kíséretében felrobbant. Jack a fejét csóválva nézte a másikat. - Ha így folytatod, nemcsak az ínyed, még a hajad is tiszta fehér lesz majd. A férfi megtántorodott, tett egy lépést felé, aztán petyhüdt tagokkal, arccal előre a homokba zuhant. Sanda Annt megkerülve odament hozzá, hogy a hátára hengerítse, nehogy megfulladjon. A nő felült és félig megfordult. - Gyere ide! - kérte. Jack odasétált hozzá, de nem ült le. - Mennem kell, Ann. Nem... nem lett volna helyes az, amit tenni akartunk az előbb. Csak annyi ideig maradok New Providence-en, amíg kijavítják a Jennyt és feltöltik a ISMERETLEN VIZEKEN
270
készleteit. - Mindezt beszéd közben találta ki. - Aztán megyek és elintézek néhány függőben maradt ügyet. Ann azonnal talpon termett. - Miatta? - kérdezte, és nagyot rúgott eszméletlen férjébe. Emiatt a besúgó korcs miatt, aki a nyelvével tartja nedvesen Rogers kormányzó csizmáját? Gyűjtök már egy rendes válásra, te pedig most azonnal elintézhetnéd. - Nem, Ann, nem miatta... Illetve csak részben. Egyszerűen csak... - Te mocsok! - visította a nő. - Megint az után a tetves Hurwood szuka után eredsz! - Haitire megyek - mondta Sanda türelmesen. - Van ott egy nagybátyám, aki kerít majd nekem egy rendes, háromárbocos óceánjáró hajót... mielőtt felakasztják. - Hazug! - ordította a nő. - Rohadt hazug! Jack visszaindult a tüzek irányába; egyik keze hárítást mutatott, ha a nő az utána kiáltott káromkodások listájába beszúrna esetleg egy-két rontást is. „Nem hazudtam - gondolta közben. - Tényleg Haitire megyek, és ha sikerül, tönkreteszem a bácsikámat, az eltulajdonított pénzéből pedig vásárolok egy hajót. Ugyanakkor igazad volt, Ann. Amint lesz egy vitorlásom, ami alkalmas a nyílt tengeri utakra is, elindulok felkutatni, megmenteni és - ha szorult még belém valami becsület - feleségül venni az egyetlen nőt, akinek képes vagyok a testét és a lelkét is látni, és aki mellett nekem sem kell lemondanom egyikről se ezek közül.”
271
TIM POWERS
HUSZONKETTEDIK FEJEZET
GY AZTÁN A KÖVETKEZŐ
három napban a lehető
Ílegpompásabb lakomákat igyekezett összeállítani megfáradt legénységének, és a legjobb itallal traktálta őket, amit csak szerezni tudott, cserébe azért, hogy rabszolgákként dolgoztatta őket a Jenny helyrehozatalán. Azonban még a legtöbbet panaszkodó Venner sem állíthatta, hogy új kapitányuk igazságtalanul sok munkát oszt rájuk, mert reggelente mindig Jack ébredt elsőnek, nehezebb terheket cipelt, mint bárki más, és nem állt meg egyetlen egyszer sem pihenni... Majd amikor az esti sötétség miatt lehetetlen volt már folytatni a munkát, ő volt az, aki a bőséges vacsorát készítette, és műalkotásokat hozott létre a hajnalban otthagyott pácolt húsokból és lassú tűzön fövő nyersanyagokból. Augusztus tizenhetedikén, szerdán reggel a Jenny kivitorlázott New Providence öblének déli végén. Étel és ital mellett golyókat és lőport is vittek a fedélzetére, s legalább kétszer annyian voltak rajta, mint ahány fő a vitorlák kezeléséhez kellett, de még mindig volt három hét a kegyelmi kérvény beadásának végső határidejéig, ráadásul Sanda nem vitt magával egyetlen bocort sem - sikerült felkérnie Csupahájt, jöjjön velük, ám a kövér varázsló, aki néhány nappal a Jenny érkezése előtt valahonnan ismét előkerült és a szigeten kószált, visszautasította ezt -, így Woodes Rogers úgy döntött, nem sodorja veszélybe még mindig bizonytalan helyzetét azzal, hogy megakadályozza a szlup távozását. A legénység nyugtalankodott a hurrikánok miatt, mivel augusztus veszélyes hónapját írták éppen, és a Karib-tenger kalózai eddig minden évben fenn jártak már ilyenkor az amerikai partoknál, de Jacknek sikerült meggyőznie őket ISMERETLEN VIZEKEN 272
azzal, hogy a délkeletnek vivő út Port-au-Prince-be rövidebb és hozzá jóval egyenesebb, mint a Florida nyugati partszakaszához vezető, útközben pedig az Exuma-szigetek, a Ragged-szigetek és az Inagua-szigetek mentén hajózhatnak, vagy irányt változtatva egy órán belül a menedéket adó partnál lehetnek. A háromnapos út alatt a déli láthatáron kétszer is megpillantották a messzi viharfellegek baljóslatú, acélszürke sisakját, azonban mielőtt még a Jenny a közelükbe érhetett volna, mind a két esetben elmozdultak nyugat felé, hogy Kubát dúlják. Szombat reggel a szlup bevitorlázott a Leograne-öböl nevezetű természetes kikötőbe Haitin, elhaladt a St. Maré dzsungellel borított lankáin álló erődítmények mellett, majd keresztül a csatornán L'Arcahaye francia gyarmati falujához. Sanda akis csónakkal partra evezett, s ott Philip Davies összegyűjtött vagyonának egy részéből levágatta a haját, kabátot vett magának és nyaksálat, hogy elfedje vele rongyos ingét. Miután legalább félig-meddig tisztességes embernek nézett ki, adott néhány pénzérmét egy fekete bőrű földművesnek, hogy szorítson neki helyet egy egész szekérre való manióka meg mangó mellett az onnan még tizennyolc mérföldnyire a part mentén lévő Port-au-Prince városáig. Késő délutánra értek oda: a helybeli halászok már a szárazföld felé eveztek, hosszú árnyékot vető pálmafák alatt vonszolták a szárazra dereglyéiket, nehéz fonott kosarakat és bambuszból készült ketreceket hurcoltak, bennük nagy pókok módjára járkáló tarisznyarákokkal és homárokkal. Mint kiderült, Port-au-Prince-t egyetlen központi tér körül húzódó keskeny utcák rácsozata alkotta. Nagy részüket fehér kövezet borította, bár a boltoknál és a vízparton található raktárak környékén barna, laposra taposott héjak százai, még inkább ezrei fedték el majdnem teljesen. Mielőtt kilépett volna a zsúfolt térre, felemelte és megszagolta az egyiket: cukornád volt, és ő felismerte benne a délutáni levegőben megszokott, a világ összes tengeri kikötőjében közös rothadó hal- és füstös ételszaggal keveredő émelyítően édes, erjedőfélben lévő illat forrását. Elhajította a héjat és közben azon tűnődött, vajon nem a Chandagnac-ültetvényről származott-e. 273
TIM POWERS
A nyüzsgő embertömeg jórészt négerekből állt, s míg a túlsó oldalon álló hivatali épületek felé tartott, Jacket számos alkalommal köszöntötték udvarias „Bonjou’, blanc”-nal, ami annyit tett: „Jó napot, fehér ember!” Illemtudó biccentéssel fogadta ezeket, egy alkalommal pedig, amikor egy fiatal fekete félig dahomeji patois-ban suttogva tréfálkozott szégyellnivaló kézelőjéről, Sandának ugyanabban a patoisban sikerült válaszolnia, méghozzá egy marron közmondással, miszerint minden kézelő, még a semmi is jobb a vasból készült karperecnél. A fiatalember nevetett, de furcsálkodva fordult Jack után, akit az eset ráébresztett, hogy jobb, ha vigyáz arra, hogyan viselkedik. Ez itt a civilizáció volt, és nem New Providence szigete. Ódzkodott attól, hogy valamiféle rendfenntartót kérdezzen, elvégre előfordulhatott, hogy a brit hatóságok jelezték a franciáknak, John Chandagnac alig egy hónapja közreműködött a királyi haditengerészet egyik hadihajójának elsüllyesztésében, így aztán egy kereskedőtől érdeklődte meg, hová is kellene fordulnia helyi ingatlanokkal kapcsolatos okiratokkal és igényekkel kapcsolatban, mire a téren álló kormányzati hivatalok egyikébe irányították. „Először kiderítem, hol található a régi birtok, és meglátogatom Sebastian bácsit - gondolta, ahogy öles léptekkel átvágott a téren. - Nem kell azonnal megtudnia, ki is vagyok, bár azt hiszem, mihamarabb a tudomására szeretném hozni.” Az épület belülről úgy nézett ki, mint bármelyik európai hivatal - fehér emberek dolgoztak magas írópultoknál, az egyik fal mentén bőrkötéses jegyzékek és nyilvántartások sorakoztak -, azonban a nagy ablakok előtt lógó csipkefüggönyöket lengető trópusi szellő megtörte a káprázatot, és a tollhegyek csengése a tintatartókban, a sercegés, ahogy a papírt szántották, csak annyira illet erre a helyre, mint egy papagáj rikoltozása a banknegyed közepén. Amikor Jack belépett, az egyik hivatalnok felpillantott. - Parancsoljon. - Jó napot kívánok! - szólalt meg Sanda. Két hónap után most először próbált rendes franciát beszélni. - Szeretnék kérdezni a, ööö, a Chandagnac-birtokot illetően... ISMERETLEN VIZEKEN
274
- Maga is ott dolgozott? Nem tudunk tenni semmit sem, hogy megkapja a fizetségét. - Nem, nem dolgozó vagyok. - Jack elővette legjobb párizsi akcentusát. - A kérdésem... a ház és a birtok tulajdonjogával kapcsolatos. - Értem, maga is egy hitelező. Legjobb tudomásom szerint mindent elárvereztek. Persze a birtokot gondozó végrehajtóval kell majd beszélnie. - Végrehajtóval? - Sandában meghűlt a vér. - Meg... Sebastian Chandagnac meghalt? - Nem tudta? Sajnálom. Igen, szerda éjjel öngyilkosságot követett el. A... - Most szerdán? - szólt közbe Jack, aki alig bírta megállni, hogy ne kezdjen el ordítozni. - Három nappal ezelőtt? - Igen. A házvezető találta meg a holttestét csütörtökön reggel. - A hivatalnok vállat vont. - Úgy tűnik, elhagyta a szerencséje az üzleti ügyeiben. Azt beszélik, mindent el kellett adnia, és még így is tetemes adósságot hagyott maga után. Jacket olyan érzés kerítette hatalmába, mintha túl sokat ivott volna, és most amiatt zsibbadna az arca. - A... Azt hallottam, hogy... spekuláns volt. - Ahogy mondja, m’sieu’. - Hol találom ezt a végrehajtót? - Ilyenkor valószínűleg Vigneronnál konyakozik a teraszon. Alacsony, kissé előreálló fogú férfi. A neve Lapin. Georges Lapin. Sanda a zsúfolt kikötőre néző asztal mellett talált rá Mr. Lapinre; az előtte lévő csészealjakból ítélve jó ideje itt ült már. Amikor meglátta, felugrott az asztal mellől, aztán elnézést kért és megköszönte Jack meghívását egy újabb konyakra. - Ha jól tudom, maga a Chandagnac-birtokot kezelő végrehajtó - kezdte Sanda, miután odahúzott egy széket magának és helyet foglalt. - Ööö, két konyakot legyen szíves - tette még hozzá a pincérnek, aki némi gyanakvással követte őt az asztalig. - Maga Sebastian családjából való - jelentette ki Lapin. - ...Így van - ismerte el Jack. 275
TIM POWERS
- Nagy a hasonlóság... Egy pillanatig azt hittem, őt magát látom viszont. - A férfi felsóhajtott. - Végrehajtó, hát igen, én vagyok az. Bár nagyon úgy tűnik, nincs semmi, amit kezelni kellene... Nem teszek mást, csak egymás felé irányítom a különböző hitelezőket, hogy inkább egymás torkának essenek ezután. Egyetlen barátja sem tudott róla, hogy Sebastian koldusbotra juttatta magát. - Amint a pincér kihozta az italát, mintegy Sebastian Chandagnac pazarlásának érzékeltetésére rögtön felkapta a csészét, és lehajtotta a tartalmát. - Hozzon még egyet Mr. Lapinnek, kérem - mondta Sanda a felszolgálónak, majd a férfi felé fordult. - És valóban meghalt? Biztos benne? - Saját szememmel láttam a testet, M’sieur Chandagnac. Milyen furcsa így beszélni valakiről! Tudja, itt nem volt egyetlen élő rokona sem. Felporzott egy mordályt, aztán teletöltötte az összes megmaradt aranyával meg ékszerével. Két tenyeréből csészét formázott, így mutatta, mennyi volt az. - Vagyonnak nem sok, de lövedékként egy királynak sem kell több. Aztán felemelte a fegyvert, hogy a harang alakú csőszáj egylábnyira ha volt az arcától, feltehetőleg még egyszer, utoljára megnézte, mi maradt a gazdagságából, aztán egyenesen az agyába küldte! Bizonyos szempontból költői megoldás volt ez. Bár a gyakorlatban elég sok mocsokkal járt... tulajdonképpen az egész feje a hálókamrája ablaka alatti kertben kötött ki. Szerencsétlen Sebastian!... Biztos vagyok benne, hogy a helyi csendőrség vitte el a... lőszere nagyját. Jacknek ekkor jutott eszébe, hol is hallotta a Lapin nevet... Borza mondta azt, hogy Haitin „Lapin meg Sánta Csap” azok, akik nagyban kereskednek a kalózokkal. „Jól mondtad, Borza... Tényleg úgy néz ki, mint egy nyúl” futott át most az agyán. - Azt hiszem, értem, miért tüntették fel úgy, mintha öngyilkosság lett volna - mondta aztán, mintha hangosan töprengene éppen. - Hogyan? - kérdezte Lapin. - Feltüntették? Kétség nem fért hozzá, hogy... - Nem, nem - vágott közbe Sanda. - Gondolja csak ezt, én semmiképpen sem szeretnék beszélni magának olyasmiről, amiről nem szükséges tudnia. Magát nem fenyegeti veszély. ISMERETLEN VIZEKEN
276
Biztos vagyok benne, hogy soha nem keveredett kapcsolatba - itt közelebb hajolt, és a konyak fölött suttogva folytatta: kalózokkal. Lapin pufók arca egészen sápadttá vált az esti fényekben. - Kalózokkal? Jack bólintott. - Angol kormányzót küldtek New Providence szigetére. Az a kalózok táborhelye, ahonnan indulni szoktak. Most aztán nekiláttak leöldösni az összes becsületes kereskedőt, akikkel korábban üzleteltek... Nehogy maradjon bárki is - itt rákacsintott Lapinra - tanúskodni. - Kis híján felnevetett az ötletre, hogy a New Providence-i kalózok bármit is módszeresen tegyenek, de kényszerítette magát, hogy arcán megmaradjon a gyászos kifejezés. Lapin nagyot nyelt. - Leöldösik a kereskedőket? - Ahogy mondja. Megvárják, míg a kereskedők felveszik velük a kapcsolatot. Amint valamelyik régi vásárlójuk kapcsolatba lép velük, esetleg fogadja őket, amikor felkeresik - Jack vállat vont -, az halott ember, éppúgy, mint Sebastian. - Mon Dieu! - Lapin sietősen talpra állt: még az italát is kiborította közben. Aggodalmas pillantást vetett a kikötő irányába, akárha attól félne, rögvest martalócok rontanak ki a partra. - A... attól tartok, későbbre jár, mint hittem. Nagyon örültem a beszélgetésnek, M’sieur Chandagnac, azonban attól tartok, kénytelen vagyok adieu-t mondani. Sanda nem állt fel, csak a poharát emelte a magasba. - További jó egészséget magának, Monsieur Lapin! Ám miután a férfi eloldalgott, Jack röpke jókedve is tovaillant. Nagybátyja halott volt, és nem maradt egyetlen fityingje sem. Nem lesz itt semmiféle bosszú, sem hajó. Éjszakára kivett egy szobát, reggel pedig fogott magának valakit, aki visszavitte L’Arcahaye-ba, a várakozó Jennyhez. A következő két hétben eszeveszett iramú körútra vitte hajóját a Karib-tenger szigetvilágában, de hiába nézte át az összes kikötői regisztert, beleértve az angol felségterületen lévőket is, ahol körözött személynek számított, augusztus elseje óta, amikor Benjámin Hurwood varázserejével a levegőbe emelte és átdobta a korláton Sandát, hogy aztán hullákból álló legénységével elvitorlázzon, nyoma sem volt 277
TIM POWERS
annak, hogy bárhol is látták volna a Lármás Carmichaelt, vagy akár a Charlotte Baileyt. A kéthetes, hiábavaló kutatás végén legénységét már nem sok választotta el attól, hogy fellázadjon, és mindössze még két napig lehetett a király kegyelmét kérni, így aztán parancsot adott embereinek, hogy az öreg szluppal vegyék New Providence felé az útirányt. Szeptember ötödikén, kedden délután futottak be, Jack pedig többé nem nézett hátra, miután lelépett a Jenny fedélzetéről - attól fogva Venner bátran kapitánykodhatott rajta, és nem érdekelte, a pokolba vagy éppen a mennyei királyságba vezeti-e. A partra érvén elég ideje volt, hogy felkeresse az erődöt, és hivatalosan kegyelmet kérjen magának Rogers kormányzótól. Aztán visszatért a partra, hogy főzzön egy óriási lakomát. A következő három hónapban hagyománnyá váló módon ő maga szinte semmit sem evett belőle - megelégedett helyette azzal, hogy hatalmas mennyiségű italt fogyasszon.
ISMERETLEN VIZEKEN
278
HUSZONHARMADIK FEJEZET
GY BIZONY,
Borza - gondolta most, ahogy figyelte, amint
Úvalaki egyre azon fáradozik, hogy még magasabbra
rángassa a Jenny gaffrúdját -, tényleg feszültebb voltam akkoriban. Volt még tennivalóm: most azonban csak egyetlen feladatom maradt... felejteni. Kényelmesebb testhelyzetet vett fel a homokban, és gyengéden meglötybölte poharában a napmeleg rumot. A haditengerészet zászlósi egyenruháját viselő fiatalember lépett oda hozzá. - Bocsásson meg... Maga Sanda Jack? Jack kiitta a pohár tartalmát, és kissé ostobán pislogott az ifjúra a pereme felett. - Igen - mondta végül, ahogy leeresztette. - Maga az, aki... bocsásson meg... aki elsüllyesztette a Whitneyt, ugye? - Aligha. Mi volt az a Whitney? - Egy hadihajó: júniusban felrobbant és elsüllyedt. Elfogták Philip Daviest és... - Ó - Sanda ráébredt, hogy üres a pohara, így aztán felállt. Persze. Egészen mostanáig nem tudtam, hogy ez volt a neve. Valójában Davies robbantotta fel... én csak segédkeztem benne. - Letette a csészét az italmérés előtti asztalra, és biccentett a tulajnak a sátor belsejében. - Maga lőtte le a kapitányt? - firtatta tovább a zászlós. Jack felvette az újratöltött poharat. - Rég volt már. Nem emlékszem rá. Az ifjú csalódottnak látszott. - A Delicián érkeztem Rogers kormányzóval - magyarázta. - Ööö... Azt hiszem, ez korábban elég vad hely lehetett, nem? Kardpárbajok, lövöldözések, kincsek... TIM POWERS 279
Sanda halkan felnevetett. Úgy döntött, nem pukkantja ki a fiú romantikus elképzeléseinek szappanbuborékját. - Hát, ja, minden ilyen. A fiatal tengerésztiszt felbátorodott. - És azt is hallottam, hogy elkísérte Feketeszakállt arra a rejtélyes floridai útjára. Az milyen volt? Jack karmozdulatával az egész szigetet igyekezett befogni. - Hát... pokoli, pokoli. Árulás, kardpárbajok, vízi csaták; akadt, akinek a tengerbe vezető palló jutott... Járatlan ingoványok, rettentő mocsári láz, a nyomunkban járó kannibál karibi indiánok... - Elhallgatott, mivel a fiatal tiszt addigra elvörösödött, és a homlokát ráncolta. - Nem kell a bolondját járatnia velem - fakadt ki. Sanda pislogott, mivel nem emlékezett rá, mit is mondott pontosan. - Ezt hogy érted? -Az, hogy nemrég érkeztem ide, még nem jelenti, hogy semmit sem tudok. Tisztában vagyok vele, hogy a spanyolok kétszáz évvel ezelőtt a karibi indiánok írmagját is kiirtották. - Ó. — Jack úgy összpontosított, hogy a szemöldöke is összeszaladt. Hol is hallott a karibi indiánokról? - Ezt nem tudtam. Ide figyelj, hadd hívjalak meg egy kevés rumra! Nem akartalak... Nem... - Szolgálatban nem ihatok - felelte a zászlós, bár láthatóan megenyhült. - Megiszom a tiédet is. - Azzal kiürítette a poharát, és újra az asztalra tette. A tulaj ismét utántöltötte, és húzott még egy vonalat a hitelnyilvántartásra használt lapon. - Úgy néz ki, lemaradtam a kalózok legszebb napjairól - sóhajtotta az ifjú. - Davies, Bonnett, Feketeszakáll egytől egyig halott, Hornigold és Sanda kegyelmet kért... Bár van egy új kapitány is. Ismeri Ulysse Segundót? - Nem. - Jack nagy óvatosan emelte fel a poharát. Fellengzős név. - Meglehet. Van egy nagy, háromárbocos hajója, a Felszálló Orfeusz, és az elmúlt néhány hónapban rengeteg hajót elkapott. Állítólag ő legvérszomjasabb mind közül... Az emberek annyira félnek tőle, hogy néhányan inkább a tengerbe ugrottak és megfulladtak, amikor egyértelmű lett, hogy elfoglalja a hajójukat! ISMERETLEN VIZEKEN
280
- Akkor nagyon megijedhettek - ismerte el bólogatva Sanda. - Mindenféle történetek keringenek róla - mesélte lelkesülten az ifjú, aztán komolyra fogta. - Persze a nagy részét nem hiszem el. De sokan igen. Állítólag egy füttyentéssel kifogja a szelet az ember vitorlájából és a sajátjába vezeti, azonkívül még a legsűrűbb ködben is képes navigálni, sőt, elkapni a prédáját. Amikor elfog egy hajót, nemcsak hogy minden aranyat és ékszert elvisz, hanem még a harc során esetleg életüket vesztett matrózok holttestét is! Sőt, az olyasmi, mint a gabona, a nyersbőr vagy a fémáru egyáltalán nem érdekli... Csakis valódi kincseket rabol el, bár állítólag a friss vért mindennél többre értékeli, és párszor egész legénységeket is kivéreztetett. Az egyik kapitány, akitől elvette a hajóját, de életben maradt, azt mesélte, hogy az Orfeusz kötélzetén hullák dolgoztak... Igazi, rothadó hullák... De az egyikük beszélt! Jack elmosolyodott. - Mit mondott? - Hát... Természetesen nem hiszem el... de a kapitány meg esküdött rá, hogy ez a hulla egyre csak azt hajtogatta: „Nem vagyok kutya”... Hé, vigyázzon! - tette még hozzá bosszúsan, mivel Sanda elejtette poharát, és a rum a új egyenruhájának nadrágjára fröccsent. - Hol látták utoljára - kérdezte megélénkülve - és mikor? A zászlós meglepetten pislogott a váratlanul támadt heves érdeklődés hallatán, amely olyannyira kevéssé volt jellemző erre az álmos szemű, kényelmes férfira, akinek látszólag nem volt más célja az életben, mint a település iszákosává avanzsálni. - De hát nem tudom... - Gondolkodj! - Jack megragadta egyenruhája gallérját, és megrázta. - Hol és mikor? - Oöö... Jamaica mellett, a Montegói-öböl közelében... Nem egészen egy hete. Sanda félrelökte, sarkon fordult és sietve a part felé indult. - Borza! - bömbölte. - Borza, a fenébe is, hol... Hát itt vagy. Gyere ide! Az ifjú, egykori kalóz értetlenkedve ügetett oda hozzá. - Mi van, Jack? 281
TIM POWERS
-A Jenny még ma útnak indul. Szedj össze mindenkit, akit csak tudsz... meg szerezz ellátmányt is... Menjetek a fedélzetre! - De hát... Jack, Venner januárig vár, hogy csatlakozhasson Charlie Vane-hez... - Rohadjon meg Venner! Mondtam én valaha is, hogy lemondok a Jenny kapitányi posztjáról? - Nem, Jack, de mind azt hittük... - Tojok arra, mit hittetek! Szedd össze őket, és irány a fedélzet! Borza értetlen fintora mosolynak adta át a helyét. - Hogyne... kap’tány! - Megfordult és elsietett: meztelen talpa minden egyes lépésnél fehér homokfelhőket rúgott a levegőbe. Sanda odasietett egy evezős csónakhoz, és már nekilátott belerángatni a vízbe, amikor eszébe jutott, hol hallott a karibi indiánokról. A bolond Bonca kormányzó mesélt nekik róla aznap éjjel, mielőtt a Carmichael és a Jenny kifutott, hogy Floridában találkozzanak Feketeszakállal. Mit is magyarázott a vénség? Valami olyasmit, hogy a maga idején ő is jó néhányat megölt közülük. Megállt és eltűnődve hunyorgott a lanka teteje irányába, a település csücske felé, ahol a furcsa öregember sátrat vert magának. „Nem - mondta végül magának, és ismét nekilátott a nehéz csónakkal bajlódni -, Bonca ugyan öreg, de nem kétszáz éves.” Ám a következő pillanatban újra megállt, mert felötlött benne még valami. Az öregember valami olyasmit magyarázott, hogy „amikor odaértek a gejzírhez”. Az Ifjúság Forrása tényleg hasonlított egy gejzírhez. Ráadásul, amikor először adott elő valamiféle jelenetet a bábokkal, Bonca pedig félbeszakította összefüggéstelenül félrebeszélve, akkor talán nem azt mondta: „arcok a vízpermetben... almas de los perditos...”? Arcok a vízpermetben, az elkárhozottak lelke... Ő maga is megfordult ott valamikor? „Ha így van, akkor bizony előfordulhat, hogy több mint kétszáz éves. Nem is lenne meglepő. Az viszont igen, hogy ennyire leépült. Vajon mit rontott el?” - merengett magában, ahogy újra nekilátott a hullámok közé rángatni a csónakot. Újra megállt. ISMERETLEN VIZEKEN
282
„Ha van valami, bármi, aminek a hatására habogó idiótává válik a nagy hatalmú varázsló, aki eljut Ereboszba, és sikerül még egy-két évszázadnyi életet szereznie magának, akkor jobb tudni róla... Ha ez alkalommal többet is akarok tenni, mint egyszerűen csak hagyni, hogy felemeljenek és az óceánba hajítsanak.” Előbb csak lassan, aztán, ahogy újabb érthetetlen dolgok is eszébe jutottak a vén Boncával kapcsolatban - hibátlan, de régies spanyol nyelve, jártassága a mágiában - egyre gyorsabban hágott fel a domboldalon a sátrak irányába. - Láttad ma a kormányzót? - kérdezte egy szikár, öreg, kiugrott kalóztól. - Mármint Boncát... Nem Rogerst. Mosolygott, igyekezett könnyed hangon beszélni, azonban a másik látta, miképpen végződött a fiatal zászlóssal folytatott beszélgetése, így most hátralépett, és kezét békítgetően maga elé emelve válaszolt. - Dehogynem, Jack, a sátrában van, arra, az öblöcske felé. Csak nyugi, jó? A nyomában támadó sutyorgással, fejcsóválással mit sem törődve Sanda végigrohant a homokon, távolugrással vette a főzéshez rakott tűz kihűlt gödrét, és dübörgött tovább az öblöcske irányába, ahol fél évvel ezelőtt ő is segédkezett a Carmichael rendbehozatalában. Vigyorogva torpant meg kifújni magát, amikor megpillantotta a vén Boncát a mostanság otthonát jelentő vitorlavászon sátor előtt kuporogni, amint hol meg-megdönt, hol pedig behatóan tanulmányoz egy fél üveg rumot. Buggyos, élénksárga nadrágot, hozzá hímzett selyemkabátot viselt, és ha volt rajta valamiféle nyaksál, akkor elrejtette színében napszítta csontokat idéző, gubancos szakálla. Jack a homokba süppedezve lesétált a lejtőn, és leült mellé. - Beszélni szeretnék magával, kormányzó. - Hm? - hunyorított rá Bonca. - Csak nem vagy megint lázas? Tartsd magad távol a csirkéktől! - Nem, kormányzó, a... a bocorokrol, a varázslókról szeretnék többet megtudni. Főleg azokról, akik megfordultak a... az Ifjúság Forrásánál. Az öregember újra meghúzta az üveget, és megint belekukucskált. 283
TIM POWERS
- Sok a bocor a környéken. Én nem vagyok az. - De tudja, miről beszélek az Ifjúság Forrását illetően? A... gejzír kapcsán? Bonca válaszképpen meglötybölte az italt a palackban, és magas, rekedt hangon azt énekelte: - Mas mulera si Dios quisiere... Cuenta y pasa que buen viaje faza. Jack fejben hevenyészett fordítást készített róla - „Ha Isten is úgy akarja, több is fog folyni... Számolj és hagyd megtörténni, az utazás gyorsabban telik majd’’ -, és úgy döntött, ez nem volt nagy segítség. - Rendben van, akkor kezdjük máshonnan - mondta féket vetve türelmetlenségére. - Emlékszik a karibi indiánokra? - Hajjaj, kannibálok voltak. Kiirtottuk őket ’17-ben meg ’18-ban, a Córdoba-féle hadjáratban. Megöltük őket, vagy elvittük rabszolgának Kubába, ami tulajdonképpen ugyanazt jelentette. Ismertek minden varázslatot: karámokban tartották az aravak indiánokat, ahogy a marhákat szokás. Persze azért is, hogy egyenek... de tudod, mi az, ami még ennél is fontosabb volt? Hm? A vér, a frissen kiontott vér. A karibiak ugyanazért tartották élve azokat az aravakokat, amiért az ember ügyel arra, hogy száraz legyen a puskapor. - Ismerték azt a helyet a floridai őserdőben? A Forrást, ott, ahol a talaj mintha... túlságosan szilárd lenne? - Hmm, Diós... si - suttogta Bonca, és úgy sandított a napfényes kikötőre, akárha létezne valami a tengerben, ami meghallhatná. - Úgy hallottam, az érkezésük előtt nem volt annyira sötét ott... átokverte pokolba nyíló lyuk... Jack kissé előrehajolt, és halkan azt kérdezte: - Mikor járt ott? - 1521-ben - közölte jól érthetően Bonca. Nyelt egy nagyot a rumból. - Addigra már tudtam, hol kell lennie... Hiába voltak ott a papok a szenteltvizükkel meg az imáikkal, olvastam a jelekből... Bementem, és sikerült távol tartanom magamtól a kísértetek szúnyogfelhőit, amíg rátaláltam: a tetvek ellen jó az ecet, de a kísérteteket csakis a fekete dohánylevéllel kergetheti el az ember... Aztán vért ontottam a Forrás mellett... Kisarjasztottam a földből azt a növényt. Épp időben... amint kijutottam a mocsárból, csetepatéba keveredtünk az indiánokkal, és bekaptam egy nyílvesszőt, a ISMERETLEN VIZEKEN
284
seb pedig elfertőződött... Ügyeltem rá, hogy a véremből jusson a tengerbe. Vér meg tengervíz, és örökké élek majd, újra meg újra, amíg csak ott van az a növény... Sandának eszébe jutott az Ereboszban látott halott, elszáradt cserje, és rádöbbent, hogy feltehetően ez Bonca utolsó élete. - Hogyan fordulhat elő, hogy aki képes elvetni ott a vérét, itt pedig vér és a tengervíz mágikus ereje révén rengeteg élethez jutni, leépül? - kérdezte óvatosan. - Elveszíti a nagy varázserőt, és ennyire... átlagossá válik? Az idős férfi elmosolyodott, és felhúzta fehér szemöldökét. - Arra célzol, úgy, mint én? Vassal. Bár kellemetlenül érintette, hogy Bonca átlátott rajta, Jack nem adta fel. - Vassal? Ez mit jelent? - Biztos te is érezted a szagát. Tudod, a mágiáét. Mint a tűzön felejtett serpenyőé. Éberen izzó vas. A friss vérnek is ilyen a szaga, márpedig a mágiának friss vérre van szüksége, szóval nyilvánvalóan abban is van vas. Hallottad már azt, hogy az istenek vörösen izzó vasként érkeztek ide az égből? Nem? A legrégebbi írók azt állították, hogy a csillagok lelke van ezekben a dolgokban, mert mikor egy csillag haldokolni kezd, ezt leheli ki magából utoljára. Sanda attól tartott, a vénembernek megint elborult az elméje, hiszen köztudott, hogy sem a vérben, sem a csillagokban nincs vas, ám úgy határozott, újabb kérdéssel próbálkozik meg kibontani ezt a témát. - Hogyan fogynak el ettől a varázslók? - Tessék? - Bonca belefújt a palack szájába, mély huhogást csalva elő belőle. - Ja, hát sehogy. Jack öklével a homokba csapott. - A francba is, kormányzó, tudnom kell... - A hideg vas az, ami összezavarja őket... a szilárd vas. Tudod, az készen van, és nem lehet a környékén mágiát használni, mert mindenféle varázslat is befejeződött, még azelőtt, hogy egyáltalán nekikezdene az ember. Csináltál már bort? Sanda a szemét forgatta. - Nem, de köszönöm szépen, tudok már az ecetről meg a tetvekről. Az... 285
TIM POWERS
- Ismered a vino de Jerezt? Az angolok sherrynek hívják. Esetleg portóinak. - Hogyne, kormányzó - bólintott elcsigázottan, és attól tartott, a vénség mindjárt megkéri, hogy szerezzen neki egy üveggel. - Na és tudod, hogyan készül? Hogy miért olyan édes némelyik? - Ööö... szesszel felerősítik. Konyakot kevernek a borba, amitől leáll az érési folyamat, így aztán marad benne némi cukor, és nem válik mind alkohollá. - Ügyes fiú. Úgy van, a konyak megállítja az erjedést, így aztán ott van még a cukor mindig, de már nem lehetséges, hogy alkohollá változzon. És mi ez az anyag, ez a konyak, ami mindent megállít? - Hát, lepárolt bor - mondta Jack értetlenül. - Verdad. Ami erjedéssel jön létre, az lehetetlenné teszi a további erjedést. Most márt érted? Sandának gyorsabban vert a szíve, mert úgy vélte, már kapiskálja. - A hideg vas, a szilárd vas úgy hat a mágiára, ahogy a konyak az erjedésre - mondta bizonytalankodva. - Erre gondolt? - Seguro! Hideg vasból készült kés remek arra, hogy megszabaduljon az ember egy kísértettől. Biztos vagyok benne, hogy hallottad már a történeteket. Amikor sok a környéken a vas, a szilárd és hideg vas, akkor hiába van ott a vér, akár a cukor a sherryben, nem lehet varázslásra használni. A bocorok nem viselnek semmiféle vasat, és varázsolnak, ráadásul kevés is bennük a vér. Láttad már az ínyüket? A leghatalmasabbak háza körül finom szemű, rozsdás, vörös por lepi a földet. - Közelebb hajolt és azt suttogta: - Vas. Jacknek libabőrözni kezdett a karja. - Az Óvilágban nagyjából akkortájt szűnt meg az élet fontos része lenni, amikor elterjedtek a vasból készült szerszámok és fegyverek - motyogta. Bonca bólintott, és féloldalas mosolyra húzta száját torzonborz, fehér szakállában. - Nem... véletlen egybeesés. - Újra belefújt a palack szájába: húú. - Mindenféle mágikus úton feltámasztott tudat ISMERETLEN VIZEKEN
286
sérül a hideg vas közelségétől. (Húú.) Egyszerre csak egy kicsit. (Húú.) Mire rájöttem erre, már késő volt. Úgy tűnik, távol kellett volna tartanom magamat a vastól, amióta csak előmásztam abból az átkozott veremből Floridában... Nem viselni, nem fogdosni, még csak olyasmit sem szabadott volna enni, ami vasbográcsban készült! (Húú.) Az Óvilágban így kellett élniük a nagy királyoknak valamikor, mielőtt megszűnt ott a mágia. A fenébe! Ha komolyan gondolja az ember, akkor leveleket, hüvelyeseket meg ehhez hasonlókat kell ennie. - Semmi hús? - kérdezte Sanda, akinek közben eszébe jutott valami. - Ó, dehogyis, rengeteg hús kell, a varázserőhöz, de egyszerűen csak az testi erő miatt is, mert a bűbájosok sápadtak és gyengék szoktak lenni, meg folyton szédelegnek. De persze olyan húsnak kell lennie, amit nem érintett vas: nem ölték meg, nem tisztították, nem főzték vele. (Húú.) De, tudod, nem sajnálom. Élhettem még kétszáz évig úgy, akár egy rendes ember, és kedvemre tehettem bármit. Akkor lennék tényleg eszelős, ha egész végig úgy éltem volna, mint valami tetves bocor, és aggódtam volna minden egyes megevett falat miatt, rettegtem volna beverni egy szöget egy deszkába. - Ismer valami módot arra, kormányzó, amivel a hideg vasat felhasználhatom egy olyan varázsló legyőzésére, akinek a csizmája varrásában még ott van Erebosz pora, mert nemrég járt csak a Forrásnál? Bonca hosszan nézte Jacket, aztán letette a palackot. - Lehet. Kicsodát? Sanda úgy döntött, őszinte lesz vele. - Benjámin Hurwoodot. Avagy Ulysse Segundót, ahogy mostanság szólíttatja magát. Ő a... - Yo conozco, az a félkarú. Aki a lánya testét a felesége kísérletének készíti elő. Szegény gyermek... Észrevetted, hogy csak zöldséget adnak neki enni, meg fahordóban tárolt kétszersültet? Azt akarják, hogy vezesse a varázserőket, viszont azt nem, hogy legyen benne akaraterő, úgyhogy nem kap semmiféle húst. Sanda biccentett: néhány pillanattal korábban már ráébredt Beth Hurwood furcsa étrendjének jelentőségére. 287
TIM POWERS
- Megmondom én neked, hogyan kell legyőzni. Szúrd le egy karddal! - Kormányzó! - mondta Jack kínzó türelmetlenségében. Ennél többre lesz szükségem. A... - Azt hiszed talán, hogy tökkelütött vagyok? Hát nem ügyeltél rám? Kösd a véredet a kard hideg vasához! Sorakoztasd fel a vér és a vas atomjait úgy, ahogy az iránytű is beáll északnak! Vagy fordítva. Az egész csak viszonyítás kérdése. A működő mágikus erő energiát ad neki, és ezzel önmagát szünteti meg. Másképpen: az erő épp azért szűnik meg, mert oly sok energia van a felsorakozott vasatomok rendszerében, érted? Ha nem tetszik a földre hulló penny ötlete, nézz inkább úgy rá, mintha a talaj sietne, hogy ütközzön a mozdulatlan pénzérmével, nem? (Húú.) - Értem. És hogyan tegyem meg? (Húú-húú.) - Kormányzó, hogyan érem el, hogy sorba rendeződjenek az atomok? Hogyan kapcsolom össze a vért és a vasat? Bonca kiürítette a palackot, majd letette, és énekelni kezdett. Bendita sea alma, Y el Señor que nos la manda; Bendita sea el did Y el Señor que nos le envid. Jack magában ezt is lefordította:,Áldott legyen a lélek, és az Úr, amely rendben tartja; áldott legyen a nappal, és az Úr, amely elűzi.” Még legalább egy percig próbálkozott értelmes választ kapni a kérdésére, azonban a rum kioltotta az értelem röpke szikráját az öregember szemében, így végül feladta és felállt. - Minden jót, kormányzó! - Ügyelj magadra, cimbora! Csak semmi csirke! - Úgy lesz. - Elindult, aztán megtorpant és megfordult. - Jut eszembe... Mi a neve, kormányzó? - Juan. Sanda már számos változatot hallott a kormányzó nevére, de minden egyes alkalommal Boncának, Poncának, esetleg Pencának mondták... A Juan eddig soha nem hangzott el. ISMERETLEN VIZEKEN
288
- Mi a teljes neve, kormányzó? A vénember felkuncogott, és egy ideig turkált a homokban, majd felnézett Jackre, és halkan, de jól érthetően azt mondta: - Juan Ponce de León. Sanda másodpercekig csak állt ott és borzongott, holott a trópusi napsütés reszketeg délibábokat rajzolt a fehér homok fölé. Végül bólintott, sarkon fordult, és a homokban gázolva elsietett, míg mögötte újra kezdetét vette a dudálás.
$ Csak akkor döbbent rá, miután felhágott a lankán, és a sátrak meg kunyhók csoportján keresztül kanyargó utat követte már, hogy az üres rumosüvegbe dudorászó emberroncs, akit otthagyott, valóban a sziget kormányzója, vagy legalábbis az volt... Ahogy az összes többi szigetnek is Floridától idáig. A sátrak között lépkedve azt számolgatta, mennyi maradt még Davies pénzéből, miután három hónapon át nem sajnálta rumra költeni, és azon töprengett, milyen hosszú utat engedhet meg magának - persze, nem is tarthat sokáig, hiszen kevesebb mint két hét múlva itt a karácsony, Hurwood pedig azt mondta, ha „itt a lupercalia”, befejezi Beth kiűzését a testéből. Ekkor elé lépett valaki. Felnézett: Ann Bonny volt az. Jacknek eszébe jutott, hogy egy másik kegyelmet kapott kalózzal, bizonyos Calico Jack Rackam-mel kezdett viszonyt, méghozzá nem sokkal azután, hogy Sanda elindult Haiti felé. Megpróbálták pénzzel megvásárolni a válást Ann-nek, de hiába. - Üdv, Ann - köszöntötte, és megállt, mert úgy érezte, tartozik a nőnek annyival, hogy most lehetőséget ad neki a szidalmazására. - Nahát, nahát - így az asszony. - A szakács! Végre egyszer kimásztál a rumoshordóból, hm? Lefogyott és idősebbnek is látszott... Nem meglepő, mivel Rogers kormányzó úgy döntött, a régi jó angol szokásjog, a válás kivásárlás útján a feslettség netovábbjának számít, így megfogadta, ha Ann még egyszer előáll ezzel, nyilvánosan levetkőzteti és megkorbácsoltatja. Néhány szörnyen otromba dal született a részleteiben elképzelt büntetésről, és igen 289
TIM POWERS
népszerűvé váltak... De ahogy Ann állt, és ahogy a fejét tartotta, még mindig forrón sugárzott belőle a nemiség. Sanda gyanakvóan elmosolyodott. - Úgy van. - Mit gondolsz, mennyi idő múlva mászol vissza bele? - Biztosra veszem, hogy beletelik legalább két hétbe. - Én nem. Szerintem... fél óra. Itt fogsz meghalni, Sanda, miután néhány évet eltöltesz majd Bonca kormányzó tanítványaként. Hát én biztosan nem fogok... Jackkel elmegyünk innen, méghozzá rohadtul gyorsan. Végre találtam valakit, aki nem fél a nőktől. - Örülök neki. El kell ismernem, engem gyakorta megijesztenek. Remélem, boldogok vagytok Rackammel. Ann láthatóan meglepődött és hátrahőkölt. - Na és te hová tartasz? - Jamaicától északra. Láttak ott egy hajót, és szerintem az a jó öreg Lármás Carmichael. A nő elvigyorodott, és úgy tűnt, megnyugszik, bár ezzel egyidőben szomorúan ingatni kezdte a fejét. - Istenem, még mindig arról a nőről van szó, ugye? Hogy is hívják, Hurley? - Hurwood. - Jack vállat vont. - Igen, róla. - Az utazással megsérted a kegyelmed feltételeit? - Nem tudom. Rackamé megsérti a sajátját? Ann önelégülten mosolygott. - Maradjon közöttünk, Sanda... de még mennyire. Csakhogy az én Jackemnek olyan asszonya van, aki nem bánja, hogy egy törvényenkívülivel él majd. És neked? - Ezt sem tudom. A nő tétovázott egy kicsit, majd előrehajolt és megcsókolta... ajka épp csak súrolta Jackét. - Ezt meg miért kaptam? - kérdezte döbbenten a férfi. Ann szeme élénken csillogott. - Miért, miért? Hogy szerencsét hozzon. A nő hátat fordított neki és elment, ő pedig sietett tovább a part felé. Néhány gyerek azzal a két bábbal játszott, amelyeket még ő készített valamikor, és ahogy sietve félrehúzódtak előle, Sanda látta, hogy madzagokat használnak az ízületekkel ellátott bábuk mozgatására. „Tanuljatok valami szakmát, gyerkőcök! - futott át az agyán. ISMERETLEN VIZEKEN
290
- Nem hiszem, hogy Kartfúr mester itt lesz még védelmezni a ti nemzedéketeket is.” Valaki nehéz léptekkel jött mögötte. Megállt és hátrafordult, majd visszahőkölt, ahogy meglátta, Csupaháj bámul le rá közömbösen. Most azonnal eszébe jutott, hogy a másik süket, így aztán csak biccentett. - Elboldogulnak majd nélküle - dörmögte az óriási termetű bocor. - Minden vidéken van olyan időszak, amikor működik a mágia. Errefelé most közeledünk egy ilyen szakasz a végéhez. Veled tartok a hajón. - Ó? - Jack meglepődött, mivel a haiti útra hiába próbálta magával hívni Davies bocorát. - Hát, ez remek hír, mert az biztos, hogy ez az út olyannak ígérkezik, ahol elkelne nekünk egy bocor, én pedig most feleslegesen jártatom a számat, igaz? - Beérte annyival, hogy hevesen bólogatott. - Jamaicába mész. - Ami azt illeti, nem... Mármint, meglehet, mert a környékére megyünk... - Jamaicában születtem, bár ötéves koromban elvittek Virginiára. Most pedig visszamegyek... meghalni. - Oöö... - Sanda még mindig azon törte a fejét, mit is felelhetne erre, és azt hogyan lehet kifejezni taglejtésekkel, amikor a varázstudó nehéz léptekkel elhaladt mellette a part irányába, neki pedig nyakába kellett szednie a lábát, hogy utolérje. Embercsoport verődött össze a csónak körül, amelyet az előbb igyekezett a vízbe vonszolni, és amikor Jack odaért, ketten közülük heves karlengetés és kiabálás közepette elé siettek. Az egyikük Borza volt, a másik Venner - úgy kivörösödött az arca, hogy egészen eltűntek a szeplői. - Egyszerre csak egy! - mondta Sanda. Karjával haragosan a levegőbe csapva Venner elnémította az ifjút. - A Jenny nem megy sehová, amíg Vane ide nem ér jelentette ki. - Ma délután indul Jamaicába - közölte Jack. Bár arcáról nem olvadt le a vigyor, a szeme sarkából a yardokathüvelykeket méregette, és azon töprengett, milyen fürgén juthat hozzá Borza tengerészkardjához. - Nem te vagy már a kapitánya - recsegte Venner, és ha lehet, még szederjesebbé vált a feje. 291
TIM POWERS
- Még mindig én vagyok a kapitánya - válaszolta Jack. A körülöttük állók toporogtak és motyorásztak: láthatóan nem igazán tudták eldönteni, kinek az oldalán kellene állniuk. Sanda elkapott egy fél mondatot. - ...kapitány, aki részeg, mint a csap... Aztán előrelépett Csupaháj. -A Jenny Jamaicába megy - mondta, mint valami ószövetségi próféta. - Most azonnal indulunk. Az emberek összerezzentek, mivel még Borza sem tudta, hogy Davies bocora Jack mellett áll - s bár Sanda egy pillanatra sem vette le a szemét Venner arcáról, érezte, ahogy a belé vetett bizalmuk megnövekszik. Másodpercekig néztek farkasszemet egymással, aztán Borza előhúzta fegyverét, és odadobta Jacknek, aki - továbbra is ellenfelét vizslatva - elkapta a markolatánál. Venner tekintete a másik férfi kezében lévő pengére rebbent, Sanda pedig megérezte, Venner úgy véli, nem elég részeg ahhoz, hogy kiálljon ellene. Majd a többiekre nézett, és a szája keserű, egyenes vonallá keskenyedett, mivel egyértelművé vált számára, hogy Csupaháj megszólalásával az érzelmek ellene fordultak. - Hát - morogta -, jobb lett volna, ha... tájékoztatott volna minderről, kapitány... Semmi... - Elhallgatott, aztán újrakezdte: alig lehetett érteni, mit mond, mintha a foga sajgott volna a szavaktól, ahogy kipréselte őket. Semmiképpen... nem akartam sürgetni. Jack elvigyorodott és megveregette a vállát. - Semmi gond. Megfordult és végignézett a legénységén... ügyelve, hogy ne üljön ki arcára csalódottsága, sem pedig nyugtalansága. „Ezek az emberek jól példázzák Woodes Rogers taktikájának hatékonyságát - gondolta. - Most már csak olyanok jönnek el egy kalózhajóra, akik túlságosan hülyék, vérszomjasak vagy lusták ahhoz, hogy elboldoguljanak a törvénytisztelő környezetben. Márpedig, ha nem találjuk meg a Carmichaelt, nagyon is elképzelhető, hogy kalózkodni fogunk... ezek a rablók meg banditák zsákmányt akarnak majd látni. Nagy valószínűséggel most mondtam le a kegyelmemről. De talán jobb, ha az ember törvényenkívüli és van célja az életének, mint ha rendes polgár, és nincs.” ISMERETLEN VIZEKEN
292
- Borza - szólalt meg, mivel úgy döntött, az ifjú a legmegbízhatóbb a társaságból. - Te vagy a fedélzetmester. - Észrevette Venner gyors homlokráncolását, de nem vett róla tudomást. - Szálljon fel mindenki a fedélzetre, és tűnjünk el innen, mielőtt még a haditengerészetnél kitalálják, mire készülünk! - Igenis, kap’tány! A Jenny húsz perccel később még egyszer, utoljára kifutott a New Providence-i kikötőből. Nem kísérte harsonaszó, csak a H.M.S. Delicia fedélzetén tartózkodó tisztek értetlenkedő pillantásai.
293
TIM POWERS
HUSZONNEGYEDIK FEJEZET
A
REGGELI NAPFÉNY foltjai rajzoltak mintákat a Spanish Town feletti hegy egyik legnagyszerűbb házának délre néző erkélyére, és amikor a fölébe nyúló, szélfújta borsfák ágai átengedték a napsugarakat, hogy közvetlenül a reggelizőasztalnál üldögélő, ízléses szakállt viselő férfit érjék, ösztönösen eltakarta arcát, mivel fontos volt számára, hogy amennyire csak lehet, ránctalan és fiatalos maradjon az orcája. Először is a befektetők láthatóan úgy vélték, aki fiatal, az többet tudhat a piacok aktuális állásáról, az árak és a valuták értékeinek legújabb változásairól, másodszor pedig mi értelme vagyont szerezni akkor, ha az ember nyilvánvalóan öreg már, mire a kezében tudhatja? Az emeletről újabb nyögés hangzott fel, mire úgy megrándult a keze, hogy kilöttyintette a teát, és így a porceláncsésze helyett a csészealjba sikerült töltenie. „A fenébe - gondolta a férfi, aki Joshua Hicksnek nevezte magát, miközben bosszúsan csörömpölve letette a teáskannát. - Hát már nem lehet nyugodtan elfogyasztani egy reggelit sem az ember saját erkélyén, efféle... jajveszékelés nélkül? Még hat nap - emlékeztette magát -, aztán eleget tettem azzal a tetves kalózzal kötött alkumnak, megcsinálja a trükkjeit, elviszi innen a lányt, és békén hagy.” De nem csaphatta be magát: jól tudta, hiú ábránd ez. „Addig nem hagy békén, amíg a lehető legcsekélyebb hasznomat is látja - ébredt rá. - Talán nekem is véget kellene vetnem a használhatóságomnak, ahogy szegény Stede Bonnett merészelte, amikor ilyesféle helyzetben találta magát Feketeszakállal: feladni magamat és vallomást tenni... Az ördögbe, még találkoztam is vele néhányszor, amikor a cukor ISMERETLEN VIZEKEN 294
piacának kiszámíthatatlansága miatt üzleti ügyben Port-auPrince-be jött, és hát nem volt ő sem hős, sem szent...” Az erkély lakkozott korlátja és a hűs hegyi szellőben bólogató pálmalevelek felett a Spanish Town lakónegyedének számító, fehér házakból álló teraszok egyre ereszkedő sorára pillantott. A távolban, a kék tenger peremén épp csak kivehetőek voltak Port Royal megmaradt, szárazföld felőli sarkának vörös tetőcserepei. Kihúzta a dugót az oldalán álló, kristályból készült derítőből, s a reggeli napfényben aranyosan ragyogó, borostyánszínű konyakot töltött a teájába. „Nem, Bonnett sok minden lehetett, de nálam biztosan bátrabb ember volt. Soha nem lennék képes arra, amit ő tett... És ezt Ulysse is tudja, hogy rohadna meg. Ha már kalitkában kell élnem, akkor legyen fényűző, amelynek hiába erősebbek a rácsai a vasnál, mégsem lehet látni, tapintani őket.” Megitta a dúsított teát és felállt, ügyelve arra, hogy higgadt mosoly legyen az arcán, mielőtt szembefordult a nappalival... és megpillantotta a nyomorúságos vadásztrófea módjára a falra helyezett, kitömött kutyafejet. A tágas nappalin átvágva az előszobába ért, ám a mosolya meg sem rezdült, mert ott is volt egy ilyen trófea. Az emlékképtől megborzongott, és a mosolya is megfakult, ahogy felidézte a szeptemberi napot nem sokkal az érkezésük után, amikor vásznat terített a házban található összes kutyafejre - nagyon jó érzés volt az így szerzett egyedüllét, ám nem kellett egy óra sem, és megjelent a félelmetes, fekete nővér, persze kopogtatás nélkül, körbement a házban, és leszedte mindegyiket. Még csak rá se nézett a férfira, beszélni meg persze nem tudott úgy, hogy fel volt kötve az álla, ám a látogatás annyira felkavarta Híckset, hogy soha többé nem próbálta megvakítani Ulysse megfigyelőit. A konyak és a tudat, hogy a nővér általában csak délelőtt jön, erőt öntött belé: dübörgő léptekkel felment a lépcsőn, és hallgatózott egy keveset vendégszoba ajtaján. A nyögdécselés megszűnt, úgyhogy elhúzta a sárgaréz reteszt, elfordította a fából készült kilincsgombot, majd benyitott. A fiatal nő szendergett, ám ahogy a homályos helyiségen lábujjhegyen átvágó férfi véletlenül belerúgott a padlón hagyott, érintetlen vacsorába, felébredt és nagyot kiáltott... A 295
TIM POWERS
fatál a levegőben pördült egyet, a falon puffant, és zöldséggel szórta tele a szőnyeget. A nő felült és hunyorogva nézett rá. - Istenem... John...? - Nem, a rohadt életbe, én vagyok az! - förmedt rá Hicks. Hallottam, hogy nyöszörög, és ellenőrizni akartam, minden rendben van-e. Ki az a John? Máskor is összekevert már vele. - Jaj! - Beth Hunvood szemének reménykedő csillanása kihunyt, és a lány visszarogyott. - Igen, minden rendben. Ebben a szobában három kutyafej volt, úgyhogy a férfi kihúzta magát, és zordan a szétszórt levelekre, növényekre mutatott. - Megint megpróbálja nélkülözni az orvosságait? - kérdezte. - Tudja jól, hogy ezt nem hagyhatom. Ulysse azt akarja, hogy bevegyen mindent, és amit ő akar, azt én végrehajtom! Megállj parancsolt magának, mielőtt még odabiccentett volna az ágy fölé szegezett fejnek. - Apám egy szörnyeteg - suttogta a nő. - Eljön majd a nap, amikor kierőszakolja, hogy ön is áldozza fel saját magát. Hicks megfeledkezett a fejekről, és nyugtalanul ráncolta a homlokát. Beth fogságának első napjaiban csak nevetett a lány azon kijelentésén, hogy Ulysse Segundo az apja lenne, mivel a nő azt is állította, hogy édesapja félkezű, míg Ulyssének nyilvánvalóan két karja volt - ám a kalóz következő látogatásakor Hicks rápillantott a jobb kezére... Kétségkívül élő húsból volt, ám rózsaszín bőre sima, akár egy gyereké, és nem volt rajta semmiféle karcolás vagy sebhely sem. - Kevesebb mint egy hét, és itt a karácsony - dünnyögte most mogorván. - Legalább akkor magától megszabadulok. A fiatal nő félrelökte takaróját, leemelte lábát az ágyról, és megkísérelt felállni, de a térde nem tartotta meg, így aztán zihálva visszazuhant. - Legyenek átkozottak mind a ketten! - fújtatta. - Miért nem kaphatok ételt? - Ugyan minek nevezi azt, amit a szőnyegen hagy, hogy aztán mások belebotoljanak? - kérdezte Hicks lehajolva, hogy felemeljen egy levelet, amit aztán haragosan meglengethetett Beth arca előtt. - Lássam, ahogy megeszi! - szólt oda a nő. ISMERETLEN VIZEKEN
296
Hicks gyanakodva szemügyre vette a zöldséget, aztán egy horkantás kíséretében elhajította, mintegy jelezve, nincs neki ideje gyerekes játékokra. - Lássam, ahogy lenyalja az ujját! - ütötte a vasat Beth. - Ne... nem kell nekem bizonyítanom semmit se - hárított a férfi. - Mégis mi történik szombaton? Egyszer említett valamiféle „eljárást”. Hicks nagyon örült, hogy a függönyöket nem húzta el az ablakok elől, mert érezte, ahogy a vér az arcába szökken. - Vegye be a tetves orvosságát! - csattant fel. - Magának... „...álmosnak kellene lennie - fejezte be gondolatban. - Akár egy alvajáró. Nem pedig ébernek, hogy kellemetlen kérdésekkel álljon elő.” - Azonkívül az ap... mármint Segundo kapitány addigra minden bizonnyal itt lesz, úgyhogy nekem nem kell... A lényeg, hogy maga majd összeállhat vele! Elszántan bólintott és sarkon fordult, hogy távozzon, azonban teljesen tönkretette méltóságteljes kivonulását, amikor éles hangon felsikkantott és hátraszökkent, mivel közben a fekete nővér hangtalanul belépett a helyiségbe, és most ott állt épp mögötte. Beth Hurwood nevetett, a nővér pedig csak meredt rá a maga szokásos kifejezéstelen, idegesítő módján. Hicks elmenekült... Míg sietve eloldalazott a nővér mellett, azon tűnődött, miért van, hogy a nő ruhája nem csak egyszerűen be van gombolva, hanem összevarrták, és ha már ennyire odáig van az öltögetésért, miért nem javította meg letépett zsebét, illetve miért jár mindig mezítláb. „Vajon miért fél a többi néger a nőtől? - kérdezte magában, ahogy a lépcsőre érve megnyugodott, és kihalászott egy keszkenőt az ingujjából, felitatni homlokáról a verítéket. Hiszen az itt dolgozó néger szakácsnak is elég volt egyetlen pillantást vetnie rá, és kiugrott az emeleti ablakból! így aztán amikor kiderült, hogy a négerek inkább tűrik az egész napos korbácsolást, de nem hajlandók betenni a lábukat ebbe a házba, kénytelen voltam szolgákat bérelni, fehér szolgákat!” Visszament az erkélyen álló székéhez, de a reggeli béke és nyugalom végképp odalett, így aztán kiöntötte csészéjéből a langyos teát, és megtöltötte rendes konyakkal. „Rohadjon 297
TIM POWERS
meg Ulysse meg a »segítsége«. Soha nem lett volna szabad otthagynom Haitit és megváltoztatni a nevemet.” Kortyolt egyet a szeszből és elfintorodott, ahogy eszébe jutott, mennyire meggyőző volt a kalóz az elején. Augusztus első hetében érkezett Port-au-Prince-be, és azonnal áruba bocsátott néhány hitellevelet a legtiszteletreméltóbb európai bankoktól. A társaságban is jó benyomást keltett: csodálatosan beszélt franciául, művelt volt, elegáns, kitűnő hajót mondhatott a magáénak... igaz ugyan, hogy messze horgonyzott vele, állítólag a fedélzetén tartózkodó nő miatt, aki agyhártyagyulladásból épült fel éppen. Amikor bemutatták neki, Hicksnek tetszett a férfi nyilvánvaló gazdagsága és függetlensége, és néhány nappal később, egy közös vacsoránál lenyűgözték Segundo beható ismeretei az Újvilág gazdaságának nemzetközi hálózatáról, miközben csendben felajánlotta neki, vegyen részt néhány kevéssé erkölcsös, ám igen jövedelmezőnek tetsző vállalkozásban. Úgy tűnt, nincs szerződés, engedményezés, vásárlás, csalás, amelyik túl régi vagy túl titkos lenne ahhoz, hogy Segundo ne tudjon róla, és irgalmat nem ismerve ne használja ki. Hicks úgy érezte, néhány efféle ismeretre csak akkor tehet szert az ember, ha képes olvasni mások elméjében, esetleg beszélni a holtakkal. Aztán augusztus közepén egyik este rossz hírekkel állított be a házába. - Attól tartok, veszélyben van, barátom - mondta, míg Hicks álmosan pislogott rá és konyakért szalajtotta az egyik felriasztott szolgát. Aki most Hicksnek nevezte magát, alig egy perce volt ébren, épp csak azóta, hogy Segundo éjfélkor dörömbölni kezdett az ajtaján, és először azt hitte, a másik férfi arra gondol, hogy rablók, szökött foglyok közelítenek a háza felé. - Veszélyben? - értetlenkedett a szemét dörgölve. - Van tíz megbízható szolgám és egy tucatnyi töltött puskám... Mi... - Nem ma éjjeli támadásra gondoltam, hanem a közeljövőben várható bűnvádi eljárásra - szólt közbe mosolyogva Segundo. Ettől aztán felébredt. Elvette szolgájától a konyakospoharat, meghúzta, és gyanakvóan a férfira pillantott. ISMERETLEN VIZEKEN
298
- Milyen váddal? - Ezt bizony nehéz megállapítani - kezdte Segundo, ahogy helyet foglalt az étkező egyik székében. - Van egy közös... üzlettársunk, akit, attól tartok, elkaptak, így most azzal igyekszik a hatóság kegyét elnyerni, hogy elárul mindenkit, akivel csak törvénytelen ügyletei voltak... Azt hiszem, ez jobbára csempészetet és orgazdaságot jelent, azonban egyes karibi üzletembereknek köztudottan tett néhány másféle szívességet is, így akad ezek között emberrablás, gyilkosság és gyújtogatás egyaránt. Köszönöm - tette még hozzá, ahogy a szolga neki is hozott egy poharat. Hicks leült az asztal mellé, pontosan szembe vele. - Kicsoda? Segundo az ásítozó szolgára sandított, majd előrehajolt. - Nevezhetjük őt... Ed Thatchnek? Hicks kiürítette poharát, és már kért volna még egyet, ám helyette csak szólt a szolgájának, hogy hagyja ott az üveget és menjen ki. - Miféle törvényen kívüli ügyletekről beszélt? - kérdezte, amint becsukódott a szolga mögött az ajtó. Isten a megmondhatója, Feketeszakáll jó néhány ilyenben segédkezett, kezdve egy tudálékoskodó, hajadon nagynéni vízbe fojtásával, amikor Hicks nekilátott bizonyítékokat hamisítani, hogy alátámassza velük testvére haláláról szóló történetét. - Épp ez itt a bökkenő. Nem tudom. Abból kell kiindulnunk, hogy mindent elmondott, amire csak emlékezett. Hicks felnyögött, arcát a tenyerébe temette, Segundo pedig átnyúlt az asztalon, és újratöltötte a poharát. - Ne ess kétségbe! - mondta. - Nézz csak rám... Engem is legalább olyan súlyosan érint mindez, mint téged, mégsem törtem le. Minden csapásból van kivezető út, kivéve legutolsót. Erre Hicks felnézett. - Mit tehetünk? - Könnyű kérdés. Hagyjuk el Haitit! A hajómon jut hely neked is. - Na de hogyan vihetnék magammal elég pénzt, hogy aztán kényelmesen élhessek belőle? - tiltakozott bánatában Hicks. Ráadásul biztosan a nyomomba erednek majd. 299
TIM POWERS
Ulysse Segundo rákacsintott. - Ha még mindig itt vagy, akkor nem. Tegyük fel, hogy találnak egy holttestet a hálószobádban, rajta a hálóinged... Egy testet, amelyik magasságra, alkatra és színre épp olyan, mint te vagy... Az arcát tönkreroncsolta egy flintából leadott lövés... Mellette pedig egy búcsúlevél a te kézírásoddal? - Na de... ki... - Nincsenek itt olyan fehérek, akik napszámosként dolgoznak neked? Hiányzik majd bárkinek is az egyikük? - Hát... végül is... - Ami pedig a pénzt illeti, itt helyben kivásárollak... Megveszem a házadat, a földjeidet, mindent. Számítottam erre az eshetőségre, így felkértem a jogtanácsosomat, szövegezzen meg egy sor kötelezvényt, ingatlanátruházási okiratot és kötlevelet, visszadátumozva az elmúlt két évre, amelyekből úgy tűnik majd, hogy egy csapat hitelező apránként elvitte mindenedet... Könyvelők nemzetközi seregének is éveibe telne kideríteni a sok csendestársi kapcsolat és háttérvállalat felgöngyölítésével, hogy az összes hitelező mögött én vagyok. - Biztatóan rámosolygott. - Ezzel meg is lesz az öngyilkosságod indítéka. Csődbe mentél! Hiszen feltételezem, hogy tartozol embereknek, és amikor megpróbálják behajtani ezt az ingatlanvagyonod rovására, szembetalálják magukat a mi kis történetünkkel. így is tettek. Hicks aláírt minden papírt, majd Segundo távozása után bement a napszámosok lakhelyére, felébresztett egyet a megfelelő korú és testalkatú emberek közül, és kurtán csak annyit mondott neki, jöjjön át a főépületbe. Mindenféle magyarázat nélkül a hálószobájába vezette a férfit, mákonyos bort itatott vele, és amikor végre lehunyta ködös tekintetű szemét és öntudatlanságba zuhant, Hicks levetkőztette és a tűzre dobta a ruháit, majd a magatehetetlen testre ráadta a saját hálóingét. Jó kétmaréknyi gyűrűvel, érmével és aranylánccal megtöltött egy öblös torkú mordályt, a többi aranyát és ékszerét pedig három ládába rakta. Segundo pirkadat előtt visszatért néhány betegesnek látszó, de annál jobb erőben lévő tengerésszel, és mielőtt még maga mögött hagyta szülői házát és felvette a Joshua Hicks nevet, Sebastian Chandagnac az ájult szolga arcának szegezte és elsütötte a fegyvert. A visszarúgástól megrándult a csuklója, ISMERETLEN VIZEKEN
300
a zajtól és az azonnali pusztítástól pedig meghűlt benne a vér... A lövés letarolta a helyiség oldalát, és millió darabban repítette ki a szolga fejét a csukott ablakon át a kertbe. Segundo viszont remek hangulatban volt, és mialatt a négylovas szekéren utaztak, azt állította, az éjjeli szellőben ott érzi a meggyilkolt szolga vérének szagát. - Most ez következik - jegyezte meg, és megcsördítette az ostort a lovak füle fölött. - Már van akkora vagyonom, amekkorára szükségem lesz... ezután tengervíz kell és vér... Eszelősen nagy mennyiségű, friss, vörös vér. - Őszinte, mármár kisfiús nevetése ide-oda verődött a part felé vezető utat szegélyező kókuszpálmák és kenyérfák között. A jamaicai erkélyen üldögélve Sebastian Chandagnac most boldogtalanul vigyorgott a konyakjába. „Bizony várnom kellett volna, hogy saját magam ellenőrizzem - gondolta. Segundo nem akart mást, csak egy teljes mértékig fogolynak számító szolgát, egy jól kezelhető bábot, hogy legyen, aki őrizze az emeleten lévő lányt, és ha Segundo nem ér vissza karácsonyig, akkor... hogy is fogalmazott... »végrehajtsa a szertartást, mely által feltöltésre váró, üres edénnyé változik«. Isten adja, hogy karácsony előtt itt legyen... Nemcsak azért, mert képtelen vagyok elviselni a gondolatát, hogy én bonyolítsam le a rituálét, amelynek lépéseit kénytelen voltam bemagolni, hanem a karácsony esti vacsora miatt is. Ha már ennyit bíbelődtem és vakarództam, hogy szakállt növesszek, hátha akad esetleg valaki, aki Sebastian Chandagnacként megismert volna, szégyenszemre nem akarok véresen, csirketollakba öltözve és hullaszagúan megjelenni a fogadáson, amelyen belépek a helyi társasági életbe.” Szomorúan ingatta a fejét, ahogy eszébe jutott a ház és az ültetvény. Mindent otthagyott Port-au-Prince-ben... a semmiért. Segundo egyik bankja rendszeres járadékot fizetett neki, de soha egyetlen szó sem esett arról, hogy kap-e fizetséget mindazért, amit átírt a kalóz nevére; és a múlt héten tudta meg a postással folytatott rövid beszélgetésből, hogy Feketeszakállt november közepén megölték - nem pedig elfogták. Három hónappal ama éjféli eszmecsere után, amikor Segundo meggyőzte, hogy a fogságba esett kalózkirály beárul mindenkit, akire csak emlékszik. 301
TIM POWERS
Hallotta, ahogy becsukódik a fenti ajtó, és csattanva zárul a rézretesz. Talpra ugrott, lehajtotta a teáscsésze alján maradt italt, majd marokra kapta a derítőt, és visszasietett a házba. Remélte, sikerül még azelőtt bevennie magát a hálószobájába, hogy a hátborzongató nővér leér a lépcsőn.
ISMERETLEN VIZEKEN
302
HUSZONÖTÖDIK FEJEZET
F
ENN, AZ ELŐVITORLA RÚDJÁT
meglovagoló, hátát az árbocnak vető Sanda Jack végre leeresztette távcsövét; közel negyedórán át fürkészte a hullámokat, a soványka felhőket az égen, de főként az előttük a keleti láthatáron dagadozó, egybefüggően fekete, éles körvonalú felleget. Végiggondolta mindazt, amit Hodge-tól és Daviestől tanult az időjárásról, valamint saját élményeit is, és legalább önmaga előtt be kellett ismernie, hogy Vennernek igaza volt. Valóban az lenne a legokosabb, ha megfordulnának, és megpróbálnák a lehető leghamarabb megtenni a hatvanöt mérföldes utat vissza Nagy-Kajmánra, halzolva átjutni a Rum Point-csatornánál lévő korallzátonyon, aztán partra vinni a Jennyt és fenekére nézni a hordónak. Méghozzá minél hamarabb, mert a vihar gyorsabb, mint a hajójuk, a szél pedig egyre gyengül. „Csakhogy december huszonharmadika van ma - gondolta kétségbeesetten. - Hurwood holnapután végrehajtja a varázslatot, amely kitúrja Beth lelkét a testéből. Ma vagy holnap meg kell találnom Ulysse Segundót, ahogy a vén bolond hívatja magát mostanság, máskülönben teljesen feleslegesen indultam el New Providence-ről. Ha pedig visszasietünk északnyugatra és elbújunk, hogy kivárjuk a vihar elvonultát, akkor ezt a napot biztosan elveszítjük. Szabad-e kitennem ezeket az embereket ennek az égiháborúnak, ami talán az életükbe kerülhet? Az ördögbe is, ez a kapitány joga - morfondírozott magában, ahogy ledobta a fedélzeten lévő kalózok egyikének a távcsövet, és elindult lefelé. - Az én dolgom nem az, hogy kerüljem a kockázatos helyzeteket, hanem hogy mindenkit túljuttassak rajtuk. Ráadásul nem hiszem, hogy Csupaháj TIM POWERS 303
bárminek is megengedné, hogy ne hagyja őt jamaicai földre lépni... még egy hurrikánnak se.” Leérkezett a fedélzetre, és biztatóan Borzára mosolygott. - Akkor is elpucolnánk alatta, ha a fél társaság tajtrészeg lenne - közölte. - Megyünk tovább délkeletnek. - Jézus az égben, Jack! - Borza már sietett volna, azonban Venner megállította. - Minek? - faggatózott Venner. Szeplős lapátkezével a tat felé mutatott. - A Nagy-Kajmán alig néhány órányira van innen visszafelé! Ha pedig ez a szél eláll, amire egyébként minden esély megvan, a ragyaverte áramlat is elvisz minket odáig! Sanda ráérősen odafordult hozzá. - Nem kell megmagyaráznom, de megteszem. Nem jutnánk el a Nagy-Kajmánra. Ez a vihar utolér minket, és akkor járunk a legjobban, ha orral előre kapjuk el. - Venner széles válla meggörnyedt feszülő izmaitól, azonban Jack felnevetett. - A fenébe is, ne feledd, valahol erre van a híres Segundo! Tegnap azt mondták azok a teknőchalászok, hogy aznap reggel látták a hajóját! Legalább tucatnyi kifosztott hajó zsákmánya van nála, ráadásul szinte biztos, hogy a jó öreg Carmichael az, csak más néven. Az a mi hajónk... Egy rendes méretű, tengerjáró hajó, márpedig szükségünk lesz rá, mert az olyan pocsolyacirkálók, mint amilyen a Jenny, nem alkalmasak a Madagaszkárra és az Indiai-óceánra vezető hosszú utakra, és ezek az idők az ilyesmit kívánják meg. Nézd csak meg, mi történt Thatchcsel, amikor átszállt egy szlupra! - Ennél az Ulyssénál van az a nő. - Venner szinte már köpte a szavakat. - Ne is próbáld meg elhitetni velünk, hogy nem ezért akarod elkapni! Lehet, hogy neked többet ér még az életednél is, de nekem nem. És nem viszem vásárra a bőrömet csak azért, hogy megszerezzem neked! - A többiekhez fordult. - Gondolkodjatok el ezen! Miért kell épp ma elkapnunk ezt az Ulyssét vagy Hurwoodot? Mi a baj a jövő héttel? Sanda nem aludt túl sokat az elmúlt napokban. - Azért ma, mert azt mondom - jelentette ki kissé indulatosan. - Ehhez mit szólsz? ISMERETLEN VIZEKEN
304
Csupaháj odalépett mellé. Venner eltörpült hatalmas árnyalakja mellett. - Jamaicába megyünk - közölte. Venner másodpercekig állt mozdulatlanul, mialatt előttük egyre nagyobb lett a felhő, és a Nagy-Kajmán folyamatosan távolodott a hajójuktól; tekintete ide-oda járt Jack, Csupaháj és a legénység többi tagja között - nyilvánvalóan azon töprengett, sikerülne-e kirobbantania egy lázadást. Bár remélte, hogy magabiztosnak tűnik, Sanda is ezen tűnődött. Elég ügyes kapitány volt a Carmichael elvesztése utáni egy hónapban, és az eltúlzott szerep miatt, amelyet a hadihajóról való szökésben játszott, még mindig némi csodálattal néztek rá. Továbbá segített, hogy élvezte Davies bocorának támogatását, még akkor is, ha mostanság képtelenség volt vele közelgő halálán kívül másról beszélni... Azonban Vennerhez hasonlóan ő is csak találgathatott, a három hónapnyi részeg közönyösség alatt mennyire kopott meg az emberek belé vetett bizalma. - Sanda tuggya, mit művel - mormogta egy fogatlan, vén gazember. Borza mindenki számára egyértelmű meggyőződéssel bólintott. - Hogyne. Nem érnénk vissza a Nagy-Kajmánra a vihar előtt. Jack hálás volt ezért, mert jól tudta, az ifjú nem mondott igazat. Venner válla megroggyant. Immár nem is annyira jó kedélyének vonásait, mint inkább egy régóta hordott ing ráncait idéző mosolya ismét ott feszült az arcán. - De még mennyire - mondta rekedten. - Csak... szerettem volna biztos lenni abban, hogy mind... egyetértünk. Azzal megfordult és nehéz léptekkel elindult a tat irányába, útközben nagyot lökve néhány matrózon, miközben Jack parancsot adott, hogy vonják be az orrvitorlát, és reffeljék a fővitorlát. A hajó már csak a legszükségesebb vitorlázattal haladt, amikor Sanda felpillantott az immár rájuk boruló felhőre - Borza megkocogtatta a vállát, és fejével intve félrehívta. - Mi van? - kérdezte az ifjút, az idegességtől kissé pattogósabban a kelleténél. 305
TIM POWERS
- Vennernek egyáltalán nem tetszik a dolog - mondta halkan Borza. - Vigyázz vele! Ma lesz a napja, méghozzá valószínűleg hátulról. - Hm. Köszönöm. Szemmel tartom. - Azzal már elfordult volna, de a másik eléje lépett. - Tudtad? - folytatta hadarva. - Szerintem nem tudod... Davies miatta halt meg. Jack minden türelmetlensége elpárolgott. - Mesélj! - mondta. Néhány nehéz esőcsepp hullott a mozdulatlan levegőből, hogy tompa koppanással érkezzen a fedélzetre, hosz-szú, sötét csíkokat húzva a vitorlákra. „Eső előzi meg a szelet” jutott eszébe a vén Hodge réges-rég elhangzott figyelmeztetése. - Lazítsátok meg egy kissé a vitorlákat! - kiáltotta, majd visszafordult Borzához. - Mesélj hát! Az ifjú aggodalmasan pillantott a sötét égboltra. - Hát, a halott matróz, amelyik végzett vele, eredetileg téged akart megölni - kezdte sietve. - Épp a levegőben lévő lány felé rohantál, és nem láttad, hogy a hulla pajtás vár rád. Úgyhogy Phil odaszaladt lekaszabolni és megmenteni téged. Simán ment volna... de Venner észrevette, mi a célja, és elállta az útját... mert nem örült neki, hogy te lettél a fedélzetmester. Most már állandósult az esőzés, de a szél még mindig nem érkezett meg. - Még jobban reffeljétek a vitorlát! - kiáltotta nyugtalankodva Sanda. - Ne... Eresszétek le teljesen a gaffot! Csupasz árbocokkal megyünk neki. És álljatok készen: lehet, hogy vesztegelni fogunk. - Daviesnek megtört a lendülete tőle - folytatta Borza -, te pedig két lépéssel közelebb jutottál a matrózhoz. De Phil futott tovább, és addigra már csak úgy tudta eltalálni, hogy nem sikerült egyetlen csapással végeznie vele. Másodszorra lenyeste a fejét, de a hulla közben belevágta a kardját. Ekkor csapott le rájuk a szél, és a Jenny még csupasz árboccal is megdőlt: veszített a sebességéből, és olyan erősen kilendült, hogy az emberek a korlátba, kötelekbe kapaszkodtak, máskülönben a bal oldali peremhez bucskáztak volna. Az árboc kis híján vízszintesen állt. ISMERETLEN VIZEKEN
306
Szorosan a szél után érkeztek a nagy hullámok, mire Borza némi üggyel-bajjal hátrasietett, hogy segítsen a kormányosnak tartani a rudat a tajtékos tengerben, és a hajó orrát a lehető legjobban a szélbe irányítani. Az árboc lassan, mintha valami visszahúzná, felegyenesedett. A kis jármű egyensúlyozott az egyik habos tetejű hullám taraján, aztán a túloldalon leszánkázott a hullámvölgybe, hogy a kormánylapát egy pillanatig a levegőbe lógott, és a hosszú orrárboc átdöfte az előttük magasodó szürke vízhegy meredek oldalát, Sanda pedig visszatartotta a lélegzetét, attól félve, letörik az orrfa, esetleg az orr és az egész hajótest is követi, és soha többé nem bukkan elő... Azonban nyolc kapkodó szívdobbanás után az orr sértetlen árboccal emelkedett ki: úgy dobta le magáról az egybefüggő víz súlyát, akár az ember, aki vérengző kutyák falkáját rázza le a testéről, miután már majdnem ledöntötték a lábáról. Kifújta a levegőt. Bárki is építette a Jennyt, értette a dolgát. Ordítva parancsot adott a lavírozásra: amikor felkapaszkodtak a hullámra, a szél az orr jobb oldaláról érte őket, és a fővitorlából eleget engedtek ki ahhoz, hogy a hajó folyamatosan visszacsússzon ugyanarra a csapásra, és ne haladjon sokat. Ezen a módon elméletileg átvészelhetik a vihart. Jack csúszva-mászva visszatért a tathoz és a kormánynál dolgozó emberekhez. Egyelőre nem kellett más parancsot adni, a szél pedig egyébként is felkapta és elsodorta volna a szájából felhangzó szavakat, mielőtt még bárkinek eljutottak volna a füléig, így aztán egyszerűen csak kihajolt a fardeszkán azt találgatva, meddig bírja még ezt a Jenny, mielőtt szétesik. A meleg szél valamiképpen még mindig erősödött, és arcátkezét szúrta a kartács módjára sebes felhőkben szálló vízpermet - megnyalta az ajkát, és a sós íz jelezte, ez tengervíz és nem az eső. A hullámok szíriekként magasodtak és olyan tömöreknek is tűntek, s valahányszor az egyik lankáján lecsúszva a hajó a másikba csapódott, akkorát zökkent és oly hevesen rázkódott, hogy a fejük felett vadul himbálózott ide-oda az árboc. A permet azonnal eltűnt, és egybefüggő víz kavargóit Sanda combja körül, hogy egyre erősebben cibálja. 307
TIM POWERS
A szél rohamai miatt hunyorogva figyelt, nehogy túlságosan is szemből kapják az orkánt, de ne engedjék azt se, hogy más irányból érkezvén oldalról élje őket, és percekig ámulva nézte, milyen tökéletesen lovagolta meg a hullámokat a vén szlup - aztán észrevette, hogy gőzcsíkok kanyarognak az ég felé ott, ahol a kormányrudat a lapáthoz rögzítették, és ahogy alaposabban szemügyre vette, azt látta, a vasszög tompavörösen izzik. A kormányszerkezet túloldalán Csupaháj állt és kapaszkodott - Jack kitörölte arcából a vizet, és hunyorogva, égő szemmel nézett az óriási termetű varázshasználóra. A bocor csukott szemmel rágta az öklét, és bár eső meg tenger mosta a barna kezet, Sanda még így is látta a fogai alól előcsorduló vér vörösét... A Jenny haladása tehát nem csak és kizárólag a kormányos ügyességét dicsérte. Ezzel együtt minden egyes hullám magasabb volt az előzőnél, s amikor a kis jármű némi üggyel-bajjal feljutott a következő csúcsára, a pislogva körbetekintő Jack úgy érezte, a hajó az Alpokon átvonszolt, roppant méretű, fényes vászonhoz rögzítve halad. A szél olyan tombolóan süvöltött, hogy emlékeztetnie kellett magát, semmiféle tudatos harag nem áll mögötte. Lecsusszantak a szél felőli oldalon és nekirohantak a következőnek. A vén szlup felágaskodott, ahogy kétfelé fakasztotta a kőkemény vizet... Amikor aztán a Jenny felkapaszkodott a szél alatti oldalon, érezte, ahogy erővel irányt változtat a hajó, és a fejmagasságba leengedett gafffészek narancssárgán izzott tőle. Aztán felértek a hullám csúcsára, és újra teljes erejével tört rájuk a szél, a gaffrúd izzó tartója pedig az üvöltésben is jól hallható, ágyúdörrenést idéző zajjal eltört. A vízszintes árboc óriási, libegő zászlóhoz fűzött, lángoló fejű lándzsává változott: a fővitorla alsó fája alatt csapódott a fedélzetnek. A másik oldalon felpattant, tébolyult iránytűként egészen megpördült, ahogy a vitorla lúvoldala elhasadt, és a tat felé szállt - a hajó megrázkódott, amikor hangos döndüléssel a tatdeszkáknak csapódott. A fa vad csapkodásának kezdetén Sanda lebukott, és most felnézett, mivel attól tartott, végzett a kormányossal, vagy ami még rosszabb, tönkretette a kormányt - ám a kormányos továbbra is ott kapaszkodott a rúdba... Csak amikor a ISMERETLEN VIZEKEN
308
megkönnyebbüléstől már kiengedett, vette észre, hogy a vasfejű árboc felsőteste kellős közepén találta el Csupahájt, és az egyenesen álló, hatalmas bocort a deszkának szegezte. - Jézusom! - kiáltotta sókérges szájjal. Ha meghal a varázsló, ők meddig maradnak életben? Egyáltalán nem bizakodott, mégis eltolta magát a korláttól, megragadta a fővitorla alsó fáját, és belekapaszkodva húzta előre magát, el a fővitorla lekötözött hátsó szegélye mellett, az árboc irányába, ahol a lúvoldali vászon csapkodott. A lengő bummfa túloldalán vele tartott valaki: Borza volt az, arca egészen elkeskenyedett az erőfeszítéstől. Kést és némi kötelet hozott magával. Amíg a hajó ferdén belecsúszott a hullámvölgybe, kettejüknek sikerült egy sor lyukat vágniuk a vitorla maradékán - tartották magukat, ahogy a Jenny beleütközött a következő hullám tajtéksávos felszínébe, majd miután átsöpört rajtuk a víz, Jack átdugta a kötelet a lyukakon. Ahogy a szlup hátradőlt és emelkedve kapaszkodott a következő taréjra, Sanda feldobta a kötél végét az orr jobb oldala irányába... Az ellenszél visszafújta az árboc mellett Borzának, aki elkapta, kidőlt a jobb oldali korlát irányába, és sikerült két hurkot vetnie az egyik kötélfogó szarv köré, mielőtt a szél újra lesújtott rájuk. A néhány négyzetyardnyi kifeszített vászonba annyira belekaphatott a szél, hogy visszadobja a tatot, de Jack tudta, ez sokáig nem tarthat ki. Bár jó pár ember odasietett segíteni, így ő a korláthoz vonult és hagyta, hadd vegyék át a helyét... A gyomra helyén mintha kő lett volna: a feszültség miatt görcsölhetett, esetleg az ebédben lehetett valami avas, és reménykedett, hogy egy ideig nem kell semmilyen megerőltető munkát sem végeznie. Egyszerre arra lett figyelmes, hogy valami súly húzza szorosabbra a nyakán a kabátja gallérját... aztán hátrahőkölt a korláttól, mivel isten tudja, honnan, két dudoros fejű, szürke angolnának tetsző valami kapaszkodott kabátja elejére - csak amikor megragadta az egyiket, hogy lerántsa magáról, akkor ébredt rá, két korántsem friss emberi kéz az: könyökből szakadtak le, és az ujjak erősen markolták a ruháját. Elméje egyik fele nyöszörögve vette tudomásul a szörnyűséget, ám a döbbenet első tucatnyi pillanatát követően az jutott eszébe, ez ugyanaz a kabát, amelyet aznap viselt, 309
TIM POWERS
amikor Hurwood elragadta Leo Friendtől a Carmichaelt... Márpedig akkor a halott emberekből álló legénység egyik tagja ebbe belekapaszkodva lógott, miután átlökték a korláton, és csakis azért zuhant a tengerbe, mert könyökben elszakadt a karja. Nem sokkal ezután a csimpaszkodó végtagok eltűntek, azonban szellemformában azóta is ott lóghattak rajta, akár a pókhálók a mennyezeten, amelyek csakis akkor látszanak, ha rájuk esik a fény. Gyomrában fokozódott a fájdalom, így nekidőlt a korlátnak, de nem engedte, hogy úrrá legyen rajta. „Miféle fényforrás teszi lehetővé, hogy előtűnjenek ezek a rettenetes dolgok? kérdezte magától. - Nyilvánvalóan valamiféle ártó szándékú varázslat, amelyet nem terhel a szárazföld. Ha nem fújna ilyen erős szél, rögtön megérezném a forró vas szagát is. Ez a gyomorgörcs kedves ajándék valakitől.” Elöntötte a tengervíz, ahogy a Jenny újabb hullámot birkózott le, és bármennyire erősen vágyott a teste arra, hogy kétrét görnyedjen, kihúzta magát. Az arcát lepő hideg verítéktől a vízpermetet még melegebbnek érezte, mint eddig. Megragadta a legközelebbi embert, és olyan közel húzta magához, hogy fülébe ordíthasson. - Hol van Venner? A matróz tátogva meredt a kapitánya kabátján csüngő szürke alkarokra, de még így is előre, aztán lefelé mutatott. Jack biccentett, elengedte, aztán gyötrelmesen, lépésről lépésre haladva húzta előre magát a fedélzeti lejáró felé, útközben kihasználva minden keze ügyébe kerülő kapaszkodót - a hullám csúcsán rájuk törő széllöket leverte a lábáról, így az utolsó néhány yardot hason csúszva tette meg: széttárt karja miatt úgy nézett ki, mint valami rovar. Hasizmai mintha leváltak volna a helyükről az erőfeszítéstől, amellyel felemelte a nyílás fedelét, gurulva bejutott rajta, és félig lemászott, félig lebucskázott az alacsony mennyezetű fedélközbe. Lenn sötétség honolt, ám ő tisztában volt azzal, hol van a fegyverállvány, és így hagyta, hogy a következő hullám nekivesse. Megragadott egy markolatot és lerántotta a fegyvert: könnyebb volt egy szablyánál, mégis elfogadható hosszúságúnak látszott, így aztán megkereste a megfelelő fogást rajta. Az orrban halvány, vörös ragyogást látott, ezért ISMERETLEN VIZEKEN
310
megindult arra: hajtókájának hátborzongató díszei vadul himbálóztak közben. Venner suttogva hajolt egy kis parázstartó fölé, és cafatokat dobált a benne izzó faszéndarabokra. Jack kinyújtotta a kardját és kínszenvedést jelentő rohamra indult, ám abban a pillanatban a Jenny váratlanul előrebillent az egyik hullám taréján, így a rohamból bukfenc lett... Nehézkesen nekiütközött a köpcös Vennemek, és mind a ketten az orr rekeszfalánál kavargó mély pocsolyába zuhantak. Még zihálásuk, a túlzott terhelésnek kitett deszkák nyikorgása és a szél süvítése mellett is hallotta a parázstartó szisszenését, ahogy kihunyt - s kis híján fejjel lefelé a hideg vízbe roskadva, a megdőlő fedélzet ferdesége mellett, Venner hátába mélyedő könyökével együtt is érezte, hasában kioldódik a görcs, s a halott ember karja többé nem rángatta kabátját. Az orr hullámvölgybe csapódott, és a két férfi másodperceken át még erősebben préselődött a rekeszfalnak... Sanda arcát a palánkok résein átszivárgó víz hűtötte, mintha a tenger fából való fogak résén köpött volna rá, és a még forró parázstartó perzselően gördült végig a torkán... Aztán a szlup hevesen hátradőlt, hogy felkapaszkodjon a következő lejtőn. Vennerrel és rengeteg sós vízzel a tat felé hömpölyögtek: Jack igyekezett felemelve tartani a fegyverét, hogy a másikra szegezhesse - kétszer is érezte, ahogy a hegye belebök valamibe, ami puhább a deszkáknál, és megpróbált döfni, ám ahogy hasmánt csúszott a telefröcskölt fedélzeten, nem sikerült megtámasztania magát. A nyílásból érkező szürke fényben egy pillanatra tisztán kirajzolódott ellenfele alakja, ám egy szemvillanással később Venner már a fedélzetre kapaszkodott. Sanda talpra állt és követte őt, de a kardját - csak most vette észre, hogy Davies egyik tartalék szablyáját sikerült megtalálnia - a fény felé tartotta, hogy védhesse magát Venner esetleges támadása ellen. Ám amikor kiért a fedélzetre, kiderült, hogy a másik előreszaladt, és most tíz yard távolságról figyeli őt egy pisztolyt szegezve rá, amelyet útközben szedett el valakitől. 311
TIM POWERS
Elfojtotta rögvest feltámadó késztetését, hogy visszabukjon a fedélközbe, hiszen ő volt a kapitány, és még a vihar közepette is sokan voltak, akik szájtátva bámulták az összecsapást... ráadásul a nedves, megdőlt fedélzeten, heves esőzésben, harminc lábról leadott lövés valószínűleg mellémegy majd. Az is lehet, hogy az esővíz bejutott a serpenyőbe, a lőporhoz. Annyit azért megtett, hogy oldalvást állt, és a jobb válla felett figyelte Vennert. Vívóköszöntésre emelte a fegyverét, egyfelől a gesztus hidegvérűsége okán, másfelől abban a reményben, hogy ha úgy céloznak, a pisztolygolyó esetleg a pengét vagy a kosarat találja el. Az esővíz nem került bele a lőporba. Ugyanabban a pillanatban, amikor meglátta a torkolattüzet, érezte, amint a forró golyóbis felszántja bőrét a gyomorszája felett. Hátrarándult, de nem esett el és nem dobta el a fegyverét sem, és ahogy egy-két másodperc múlva sikerült összeszedni a gondolatait, a ringó fedélzeten a tőle telhető legnagyobb udvariassággal meghajolt - ehhez szabad kezével meg kellett kapaszkodnia a hágószálakban, és a szokásosnál kissé szélesebb terpeszben kellett megvetnie a lábát -, majd megindult Venner felé. A kormányos figyelmét elvonták a hajón zajló események, így nem vezette rá megfelelően az orrt a következő hullámra, és a Jenny a balról kapta el - nehézkesen oldalogni kezdett, ahogy a zöld víz végigloccsant a fedélzetén: nagy fröccsenéssel csattant az árbocon, és legalább egy embert a tengerbe sodort. Aztán a legalsó pontra került, és a hullámok épp oldalvást érték. Jack jobban megrémült ettől, mint Vennertől, ezért aztán visszasietett hátra és eldobta szablyáját, hogy megkapaszkodhasson a kötélzetben. Borzának és a többieknek a főárbocvitorlánál sikerült kireffelniük és a kötéllel átfűzniük egy adag vásznat, az egyikük pedig megpróbált fogai között a kötél végével felkapaszkodni a lengedező árbocrúdra - abban reménykedtek, hogy átdobja a rövidke csúcsvitorlarúdon, így a többiek megfeszíthetik a kötelet. Ennél többet nem tudtak volna tenni, pedig Jack tisztában volt vele, hogy ez nem lesz elég.
ISMERETLEN VIZEKEN
312
Venner nem akarta elengedni a tengerészkardot, amire időközben szert tett, ezért aztán lassan, óvatosan indult meg Sanda után a tat felé. Jack a lapátot ütközésig balra nyomó kormányosra pillantott és tudta, ott kellene állnia mellette és segítenie neki, amikor jön a következő teljes erejű széllökés, ám aztán észrevette Csupahájt. A nagydarab bocor elhúzta magát a tatdeszkáktól, és most a fedélzeten állva markolta a testét átjáró farudat - Sanda szeme láttára meghajlította az előtte lévő részt... A szél minden zajt elragadott, de a két fekete tenyér között szálkák bukkantak fel. Jack azt gondolta, a bocor varázslattal teszi ezt, ám ahogy az árboc mindjobban meghajolt és a feketének helyet kellett változtatnia, Sanda libabőrös lett az ámulattól, mert jól látta a széles hátból legalább egyhüvelyknyire kibukkanó véres gaffvéget, és bár a vasból készült fészek még mindig gőzölgött, nem izzott... A bocor puszta testi erejével törte szét a rudat. Végre teljesen megrepedt, a varázshasználó pedig térdre rogyott. Jack odaszaladt segíteni, de Csupaháj fél kézzel felemelte a gaffot és odalökte... Ez önmagában is lenyűgöző tett volt, mivel a félbetört rúd is jó hat láb hosz-szú volt, ezenfelül kötélzet és a fővitorla átázott darabja borította. - Tengeri horgony! - kiáltotta a bocor. - Dobd a jobb oldalra! Sanda azonnal átlátta a tervet: átvette az árbocot Csupahájtól - mindkét kezére szükség volt hozzá, de még így is a fogát csikorgatta a súlytól -, megfordult, és kilökte a jobb oldali korláton a vízbe. Ebben a pillanatban érték el a következő hullám tetejét, és a Jenny erősen megdőlt, ahogy a szél elkapta balról, aztán már csúsztak is lefelé a szél felőli oldalon, és a kormányos minden erejével azon volt, hogy ne engedje vissza a lapátot. Jack sietve lekötötte a feszítőkötelet és hagyta, hadd csüngjön ki a korláton túl, így engedett utána a tengeri horgony kötelének. A hajó alig valamivel egyenesebben ért el a hullámvölgybe, mint az előzőnél, és a tenger újra végigmosta a fedélzetet. Sanda a víz alatt a korlátba kapaszkodott, és az járt a fejében, vajon átfordultak-e már, vajon nem az történik-e, hogy 313
TIM POWERS
egyszerűen betörik a Jenny oldala és elsüllyed anélkül, hogy újra felbukkanna a felszínen - ám aztán görnyedt vállát lehúzta a lefelé zúduló víz, és előbb a feje, aztán a karja került a levegőre, s a tenger még mindig nadrágja szárát lötybölte, amikor újra rögzítette a feszítőkötelet, mivel szinte az egész letekeredett közben. Maga az árboc valahol a legutóbbi hullámhegy mögött volt, és bár a következőre kapaszkodtak fel éppen, Jack érezte, ahogy ellentart a hajónak, és ahogy a vén szlup egyre egyenesebben áll, majd lassan reagálni kezd a vitorlák és a kormány erejére. Az orr szélbe fordult. Ujjhegyei az utolsó rezdülésig mindent közvetítettek neki, ami csak a fedélzeten történt, és amikor a közelében valami gyenge kaparászást érzett, felnézett... és hasra vetette magát. Venner tengerészkardja a feje helyett a korlátot hasította ketté. Jack elgurult onnan, míg ellenfele kifeszegette a fából a nehéz pengét, és amikor guggolásba lendült, Borza a hevenyészett fővitorla kezelése közepette időt szakított arra, hogy odadobja neki elejtett szablyáját. A fedélzet hányta-vetette magát, szemébe eső és tengervíz permete csapódott... Nem sikerült elkapnia a fegyvert, hallotta, amint csörren és végigcsúszik a nedves deszkákon, ahogy a kiszabadított tengerészkard nyikordulását is a fában, és a talpát csúsztatva egyre közelebb érő Venner lépteit. Sanda épp akkor vetette magát a szablya után, amikor az orr belefúródott egy hullámba... Lehunyta a szemét és megkapaszkodott a korlátban, ahogy a víz átcsapott felette, aztán megrázta a fejét, és vadul pislogva körülnézett. Kevés volt a fény, ám így is észrevette a vízben görgő kardot: félig úszva, félig kúszva ment utána, és sikerült elkapnia a markolatát. Venner épp felálltában sújtott le rá, ám a fedélzet akkor rántott rajtuk egyet, amikor a kalóz hirtelen előrelendült, hogy rávágjon, így aztán elveszítette egyensúlyát, s noha a csapástól egészen elzsibbadt a válla, nem a fegyver éle, csak a lapja találta el. Ismét térdre zuhant tőle, csakhogy Venner is elesett, így Jack kihasználta az alkalmat, hogy fegyvere hegyét beledöfje ISMERETLEN VIZEKEN
314
ellenfele egyetlen elérhető pontjába, a térdébe, és csak azután állt fel nagy üggyel-bajjal újra. Venner is talpon volt már. Sanda ráébredt, előfordulhat, hogy nem sikerül megvernie a másikat, és ez a végtelennek tetsző csata végül azzal zárul, hogy egy tetves tengerészkard kettéhasítja a fejét, esetleg felvágja a hasát... Azonban túlságosan kimerült volt ahhoz, hogy nyomasztó keserűségen kívül bármi mást érezzen a gondolatra. Hátát a tatdeszkának vetette, és megmozgatta ujjait a csúszós markolaton. Ellenfele a fejét vette célba, ő pedig zsibbadt karjában tartott szablyáját emelte a csapás hárítására, de csak eltérítenie sikerült a nehezebbik pengét, így újra a lapja találta el... méghozzá ez alkalommal épp a halántékán. Térde megroggyant, ahogy a forró, émelyítő fájdalom még egy pillanatig mintha ott csengett volna homloküregében. Megpróbálta kihúzni magát, azonban Venner fegyvere heggyel előre érkezett most felé... erre még jobban összeroskadt, és éppen csak sikerült elhúznia testét a lecsapó penge elől: végigszántotta a bordáit, majd megakadt kabátja egyik ráncában, így odaszögezve a rekeszfalhoz megállította a zuhanását - ám eközben, igaz, megkésve, hárításra emelte a szablyát, amelynek a hegye így többé-kevésbé ellenfelére mutatott most. Ügyetlenül mozgatott báb módjára hangos toppantással maga alá húzta lábát. Kitört, mire elszakadt az inge, majd felhasadt Venner kabátja is, hogy átengedjen kéthüvelyknyi rozsdás vasat, aztán már négyet, ahogy Jack visszanyerte egyensúlyát és rimesszázott. Ellenfele arcából egyszerre minden vér kifutott, ahogy hátratántorodott, lecsusszant a pengéről, és kezéből kifordult a fedélzeten nagyot pendülő kard. A Jenny felért a következő hullámra, és egy pillanatra erősen hátralendült. A küzdő feleken kívül mindenki kapaszkodóért nyúlt vagy igyekezett tompítani zuhanását, ám Sanda újra előretört: a levegődben volt, míg egyre mélyebbre került alatta a fedélzet, és olyan erővel döfte fegyvere hegyét Venner széles mellkasába, hogy a penge eltörött, és mind a ketten átszálltak az esőcseppek között a bal oldali korlát felett. Jack elengedte a törött szablyát, és megragadta a kötélzetet, ám Venner és Davies 315
TIM POWERS
kardja pörögve zuhant le a hajó mellett. Aztán felemelkedett az on, lesüllyedt a tat, Jack fogása pedig nem volt elég erős, így a szlup kirántotta a kötelet a kezéből, és odavágta a fedélzethez.
ISMERETLEN VIZEKEN
316
HUSZONHATODIK FEJEZET
A
magához, vonakodott otthagyni a sajgó és hideg valóságnál oly sokkal kedvesebb álmokat... emlékekről szóló álmokat, mint például az utazást az apjával meg marionetteket, valamint vágyálmokat, mint azt, hogy megtalálja Beth Hurwoodot, és végre elmondja neki, amit akar. Először úgy tűnt, elég összpontosítania, és kiválaszthatja, milyen körülmények között ébredjen fel, ám a nedvesség, a hideg és a ringatózás egyre erősebben jelentkezett, s amikor kinyitotta a szemét, a Jenny fedélzetén találta magát. Megpróbált felülni, ám a váratlanul rátörő hányingertől gyengén és verítékezve zuhant vissza a hátára. Újra kinyitotta a szemét, és az aggodalmaskodó Borza arcát pillantotta meg. Jack beszélni akart, ám vacogott a foga. Szívdobbanásnyi időre megfeszült az állkapcsa, majd újra próbálkozott. - Mi... történt? - Csúful lefejelted a fedélzetet, miután megölted Vennert felelte az ifjú. - Hol van Davies? Borza értetlenül ráncolta a homlokát. - Hát... ööö, meghalt, kap’tány. Amikor Hurwood elvitte a Carmichaelt, emlékszel? Sanda mintha valóban emlékezett volna valami ilyesmire. Megpróbált újra felülni, mire megint vacogva hátravágódott. - Mi történt? - Hát... te is ott voltál, kap’tány. És ma meséltem róla. Ahogy Hurwood egyik halott tengerésze végzett vele. Emlékszel? - Borza szerencsétlenül nézett körbe. - Nem, most az előbb, mi történt? - A fedélzetre zuhantál. Már mondtam. TIM POWERS 317 PRÁNKÉNT TÉRT CSAK
- Aha. - Harmadszor is felült, de most nem engedte magát visszazuhanni. Az émelygés felerősödött, aztán alábbhagyott. - Meglehet, el kell mondanod még párszor. Talpra kecmergett, és csak állt ott tántorogva és reszketve: egyensúlyát keresve kapaszkodott a korlátba, és kóvályogva nézett körbe. - Ööö... a vihar... elvonult - jegyezte meg, és nagyon büszke volt magára, hogy képes ilyen mértékig figyelemmel lenni környezetére. - Úgy van, kap’tány. Amíg nem voltál magadnál. Folyamatosan manővereztünk a hajóval és átvészeltük. A tengeri horgony volt az, ami számított. Sanda az arcát dörgölte. - Az én tengeri horgonyom. - Úgy döntött, inkább nem kérdez többet. - Remek. Merre tartunk? - Többé-kevésbé délkeletre. Magához intette Borzát, és amikor a fiatalember odakuporodott mellé, halkan azt kérdezte: - Hová megyünk? - Azt mondtad, Jamaicába. - Aha. - Összevonta a szemöldökét. - Mit keresünk ott? - Ulysse Segundót meg a hajóját, a Felszálló Orfeuszt. Borza pillanatról pillanatra nyugtalanabbnak látszott. - Azt mondtad, valójában Hurwood az, az Orfeusz pedig a Carmichael. A róla szóló beszámolók nyomában elmentünk egészen a Kajmánokig, ahol azt hallottad, hogy újra Jamaica felé tart. Ja, és Csupaháj is oda akar menni, mármint Jamaicába, még mielőtt meghal. - Itt szomorúan ingatta a fejét. - Csupaháj halott? - A legtöbben így gondoljuk. A gaffrúd úgy átdöfte, mint egy nyársra húzott csirkét, és miután letörte azt a nagy darabot és átadta neked, összeroskadt. Levittük, hogy a partra érve eltemethessük, mert az ember nem hajít be egy halott bocort a tengerbe, már ha érted, mire gondolok... De néhányan azt mondják, érzik a pulzusát a csuklóján, Lamont pedig azt állítja, képtelen odafigyelni a munkájára, mert Csupaháj egyre csak dúdol valamit, de nagyon halkan, bár én nem hallok semmit. ISMERETLEN VIZEKEN
318
Jack igyekezett összpontosítani. Homályosan emlékezett néhány dologra abból, amiről Borza beszélt az előbb, és eszébe jutott, milyen kétségbeesett sürgetést érzett miattuk, de most már nem tudta, miért is kellene sietnie. Amire jelen pillanatban vágyott, az lehetetlenség volt: egy száraz helyet akart, ahol aludhat. - A vihar - mondta. - Nagyon váratlanul jött? Nem volt semmiféle menedékhely a számunkra? - Visszarohanhattunk volna a Nagy-Kajmánra - így az ifjú. - Venner ezt akarta. Te azt mondtad, tovább kell mennünk. - Tényleg... De miért? - Azt mondtad, a vihar mindenképpen utolér minket, így aztán akár az Orfeusz nyomába is eredhetünk. Venner azt állította, a lány miatt akarod ezt. Tudod, Hurwood lánya miatt. - Aha! - Már kezdte felfedezni a rend nyomait zuhanástól összekuszálódott emlékei között. - Milyen napot írunk ma? - Nem tudom. Péntek van... és, ööö, vasárnap van karácsony. - Értem - mondta kimérten Sanda. - Erre emlékeztess még néhányszor, rendben? Most viszont, hogy a vihar elvonult, húzzatok fel annyi vitorlát, amennyit csak tudtok!
$ Másnap hajnalban megpillantották a Felszálló Orfeuszt... Senki nem vitatta, mit kellene tenni, mivel egész éjjel merték a vizet a Jennyből, és hiába borították kátrányos vászonnal a hajógerinc elülső szakaszát, hiába kalapáltak rizzsel teli összehengergetett szövetcsíkokat a palánkok közötti résekbe, a víz óráról órára gyorsabban szivárgott be, Jack pedig nem hitte, hogy a viharvert vén szlup egyben marad még annyi ideig, hogy újra kiköthessenek vele valahol. Minden vitorlát felvontak már, és a hajó szelte a nagy kékséget a tengerjáró irányába. A jármű orrában kuporgó Sanda a távcsövön át figyelte. A hullámokon vakítóan csillanó reggeli napfény miatt hunyorogva nézte. 319
TIM POWERS
- Megviseltnek látszik - jegyezte meg a körülötte lévő elcsigázott, remegő embereknek. - Hiányzik néhány árbocrúd, az előárbocon pedig gubancos a kötélzet... de még mindig rendben van. Ha a következő egy órában ügyesek vagyunk, akkor lesz rum, étel meg száraz ruha. Helyeslő mormogás fogadta mindezt, mivel a legénység nagy része a fenékvizet szivattyúzta egész éjjel az esőben, és az emberek alig várták az alkalmankénti rövid pihenőt, amikor befalhattak egy-két maroknyi ázott kétszersültet ráadásul a vihar alatt elszabadult a rum, a hordó összetört, így az egész raktér elérhetetlen alkoholtól szaglott. - Maradt még szárazon puskaporunk? - kérdezte most Sanda. Borza vállat vont. - Lehet. - Hmm. Végül is nem akarjuk tönkretenni az Orfeuszt. - Leeresztette a távcsövet. - Amennyiben nem törik le az árbocunk, bevághatunk délnek és feltartóztathatjuk... aztán szerintem megpróbálhatunk felmenni a fedélzetére. - Vagy ez, vagy lehet úszni Jamaicának - bólogatott egy szakadozott ruhájú, véreres szemű fiatal kalóz. - Mit gondolsz, nem akar elmenekülni, amikor észreveszi, hogy el akarjuk kapni? - kérdezte Borza. - Meglehet, bár lefogadom, hogy még ilyen leharcoltan is el tudnánk csípni... Egyébként meg nem nyújthatunk valami ijesztő látványt. - Sanda újra szeméhez emelte a látcsövet. Nem is érdekes - mondta a következő pillanatban. - Ami azt illeti, az Orfeusz támad nekünk. Rövid csönd fogadta szavait. - Megmondom, mi van: elveszített néhány főt a viharban jegyezte meg gyászosan az egyik idősebb matróz. - Utánpótlást akar. Borza az ajkába harapott, és homlokát ráncolva nézett a kapitányra. - Amikor utoljára tengelyt akasztottál vele, felkapott és az óceánba hajított... Van valami okod azt gondolni, most nem így történik majd? Jack azóta tűnődött ezen a kérdésen, amióta elindultak New Providence szigetéről. Eszébe jutott, mit mondott Bonca kormányzó: „A mágiának friss vérre van szüksége, szóval ISMERETLEN VIZEKEN
320
nyilvánvalóan abban is van vas. Kösd a véredet a kard hideg vasához! Sorakoztasd fel a vér és a vas atomjait úgy, ahogy az iránytű is beáll északnak! Vagy fordítva. Az egész csak viszonyítás kérdése...” Sandának minden erőfeszítése ellenére is kissé bágyadt volt a mosolya. - Reménykedjünk mind, hogy így lesz. A lámpásnál leszek... Valaki hozzon nekem egy szablyát... meg egy kalapácsot és egy kis vésőt! Az Orfeusz megfordult, és most teljes hátszéllel haladt a Jenny irányába: a reggeli napfény kötélzete és árbocai árnyékát a fénylő vitorlákra rajzolta. Míg a Borzától kapott kard markolatán dolgozott a szerszámokkal, Sanda egyre a hajót figyelte, és amikor már csak százyardnyira voltak tőle, felállt és pengéjénél fogva felemelte a fegyvert. Levágta a bőrcsíkos borítást és a fanyél felét, hogy kilátszott a pengét a markolatgombbal összekötő markolattüske, ahol pedig a kardforgató tenyerének éle fekszik rá, ott a vésővel vékonyka repedést ütött rajta. Felállt, a fedélzeti oszlopnak dőlt, és az iránytű dobozát nézte az üvegen át. - Ha netán... ma nem jönne ki a lépés, akkor kerülj keletre mondta Borzának, aki az elmúlt néhány percben értetlenül meredt rá. - Amilyen állapotban van most a Carmichael, annyi esélye van takkolni, mintha repüléssel próbálkozna... Jamaica felé igyekezettek! - Akkor jobb, hajoljon ki a lépés. Jack elmosolyodott, és ettől valamiért még fáradtabbnak érezte magát. - Rendben. Felemelte a kalapácsot és lecsapott vele az iránytűdoboz üvegére, majd ledobta és kotorászott egy kicsit a szilánkok között - a következő pillanatban véres ujjai között ott volt a kompasz tűje. - Szólj a cimboráknak, legyen náluk kampó és kötél! Egy kis szerencsével még azelőtt megindulhatunk a fedélzetére, hogy Hurwood megérti, támadni akarunk. Borza felnyögött, de biccentett és elsietett. Sanda óvatosan a markolattüskébe vésett repedésbe illesztette az iránytű északi pólusát, majd lekuporodott, 321
TIM POWERS
felvette a kalapácsot és megkocogtatta vele, hogy a helyén maradjon. Finoman az övébe csúsztatta a preparált kardot, majd legalább egy percig csak vette egymás után a mély lélegzeteket lehunyt szemmel, aztán, amikor a Felszálló Orfeusz élesen halzolt a Jenny tatjának bal oldalánál, hogy egészen beterítette az árnyéka, felkapott egy csáklyát, függőlegesen megpörgette néhányszor és elengedte, hadd szálljon a nagy hajó korlátja irányába - szemhunyásnyi időre megcsillant a napfény a kampók hegyén, aztán a csáklya a korlátra hullott és beleakadt. „Most már tényleg ez az utolsó alkalom, hogy a Jenny megtámadja a Carmichaelt” - futott át az agyán, ahogy fogásonként haladva mászni kezdett. Az erőfeszítéstől eleredt az orra vére, a feje pedig szét akart hasadni, s amikor végre felért és a korláton állva egy pillanatra megállt kifújni magát, nem emlékezett rá, miért is van itt. Úgy tűnt, eltelt némi idő... Abban biztos volt, hogy ez a Lármás Carmichael... de a korlát nagy része eltűnt, és az egész orrfelépítmény is! Nem érték volna el még Jamaicát? Hol van Chaworth kapitány? Meg az a betegeskedő lány a kövér orvossal? Ahogy meglátta a lány apját - Hogy is hívják? Hurwood, ez az. - lefelé jönni a tatfedélzet lépcsőjén, valamelyest csökkent a zavarodottsága, ám aztán ráncba gyűrődött a homloka, mivel emlékezete szerint a férfi félkarú volt. A főfedélzeten dúló harc elvonta a figyelmét, és ahogy alaposabban megnézte, mi történik - a vakító napsütésben nehéz volt összpontosítani őszintén azt hitte, eszét vesztette. Körötte nyúzott arcú, rongyos, ámde csiricsáré ruhát viselő emberek kapaszkodtak a hajóra, és lehetetlen módon kétségbeesett csatát vívtak mozgó halottakkal, amelyek elfonnyadt kezének nem lett volna szabad tengerészkardot markolnia, és opálos, beesett szemük nem határozhatta volna meg csapásaik helyét. A Jack füléből lustán csordogáló vér és a fejében mindent betöltő dübörgés miatt szinte semmit sem hallott az események zajából, amitől minden olyan valószerűtlennek tetszett, akár holmi hagymázas álomban, és egészen lényegtelen lett a kérdés, mégis miért határozott úgy, ISMERETLEN VIZEKEN
322
hogy kabátját két mumifikálódott emberi alkarral díszíti erre az alkalomra. Mivel nem bízott meg az egyensúlyérzékében, nagyon óvatosan lépett a fedélzetre. A Benjámin Hurwoodnak tűnő ember felé tartott, vén arca üdvözlő mosolyra gyúródott... Jack pedig most már biztosan álmodott, mivel a bábszínház színpada felett állt édesapjával az állványzat félhomályában, mind a ketten a lenti ragyogó fényfoltot nézték, és a csüngő marionetteket irányító keresztekkel foglalatoskodtak. Minden bizonnyal épp egy tömegjelenet közepén voltak, mivel számos másik kereszt lógott még a köteleken és tartotta az enyhén himbálózó, fel-le mozgó bábokat. Egy pillanatra elfeledte, hogy ez egy álom, és megrémült, mivel nem tudta, melyik színdarabot adják elő éppen. Hunyorogva lenézett a kicsiny alakokra, és azonnal felismerte őket. A Julius Caesar marionettjei voltak. Szerencsére már a harmadik felvonás is elkezdődött, nem volt már hátra sok minden... Már a gyilkossági jelenetnél jártak, és az összes kicsi faszenátor közönséges jobb karja helyére tőrt markoló kezet helyeztek. ACaesar-báb beszélt éppen... Sanda szeme elkerekedett, mert a marionett arca többé nem fa volt, hanem hús és vér, ő pedig felismerte. A saját arca volt. - „El innen! - Hallotta beszélni miniatűr önmagát. - Olympot felforgatni törsz?”* Az immár ugyancsak élő bábszenátorok odaléptek, hogy végezzenek vele... Aztán a jelenet egyszerre kihunyt, ő pedig ott állt a Carmichael fedélzetén, és a napfény miatt hunyorogva nézte Hurwoodot. A vénember arcáról leolvadt a magabiztos mosoly, ám újra lecsapott, Jack pedig New Providence partján térdelt a forró homokon, és a földbe ásott négy bambuszrudat méregette. Egészen addig rendesen álltak, amíg nem próbált meg a tetejükre kötni néhány másik bambuszt: most úgy meredtek kifelé, mint a támadást visszaverni kész ágyúk. - Kosarat fonsz? - kérdezte mögüle Beth Hurwood. Nem hallotta a lépteit, és az első pillanatban ingerült válaszra készült, ám aztán elmosolyodott. * Vörösmarty Mihály fordítása
323
TIM POWERS
- Ez egy kunyhó lenne. Hogy legyen hol aludnom. - Elég lenne egy fészer is... Gyere, megmutatom! Egy júliusi napon, a Carmichael felújítása idején történt ez - Beth megmutatta, hogyan lehet valami szilárd épületet készíteni. Volt akkor egy pillanat, amikor az egyik tartóoszlop tetejét igyekezett indával megkötni, és ahogy lábujjhegyen egyensúlyozott, Jacknek zuhant: szívdobbanásnyi időre a karjában tartotta, és a nő barna szeme, rézszínű haja nyomán rátörő szédítő érzés csak annyira tartalmazta magában a testi vonzalmat, amennyire egy nagyzenekarnak is részét alkotják a rézfúvósok. Ez az emlék jó néhány álmában visszatért már. Ám ez alkalommal másképp alakult minden. Nem indát használt, hanem kalapácsot és szögeket, a szeme kitágult, szája eltátva, foga és szeme fehérje villogott a trópusi napsütésben, ahogy Sanda karját a bambuszrudakra helyezte, majd a csuklójához emelte az első szöget... ...és újra csak a Carmichael fedélzetén állt, és pislogva nézte Hurwoodot. Az öregember most már határozottan nyugtalannak látszott. - Mi a fene a baj a fejeddel? - vicsorogta. - Olyan, mint a lekopott menetű csavar! Jack egyetértett vele. Egyre próbálta felidézni, mit is keres itt, és valahányszor vetett egy pillantást a körötte dúló, rémálomba illő csatára, újra elborzadt és elámult. Most pedig, mintha csak az lenne a célja, hogy minden eddiginél jobban összezavarja, a fedélzet többé nem tartott ellen csizmája talpának, és Sanda mintegy teljesen magától lassan a levegőbe emelkedett. Ösztönösen keresett valamit, amibe belekapaszkodhat... és nem a korlátot vagy a kötélzet egyik szálát ragadta meg, hanem szablyája markolatát. A kiálló iránytű a tenyerébe bökött, ám ami arra késztette, hogy megfogja, nem hagyta, hogy elengedje. Süllyedni kezdett, és néhány másodperccel később ismét a deszkákon állt. Körbepillantott: a harc ugyanolyan borzasztó volt, mint eddig, igaz, még mindig tompán hallotta a zajait. Ugyanakkor a harcoló felek egyike sem közelítette meg Hurwoodot vagy Jacket... Úgy tűnt, ezt személyes párbajnak tekintik. ISMERETLEN VIZEKEN
324
Az öregember arcán riadt csodálkozás ült, mondott valamit, de túl halkan ahhoz, hogy Sanda meghallhassa. Aztán kivonta saját kardját, és sebesen megindult felé. Jack még mindig csak markolta szablyáját, így most kirántotta övéből: még épp időben, hogy prímben suta védéssel félresöpörje a másik fegyver hegyét, aztán hátraszökkent, és immár ügyesebben ütötte el Hurwood újabb szúrását... majd a következőt. A kabátján fityegő szürke alkarok émelyítő hang kíséretében verődtek egymásnak. Megbökött tenyeréből csurgott a vér, csúszós lett tőle a markolat, s valahányszor összecsendült a két penge, az iránytű végigreszelte tenyere csontjait, hogy a szuvas foghoz érő ón előidézte fájdalomhoz hasonló gyötrelem egészen válláig szaladt. Az öregember nyersen felkacagott és előretört, ám Sanda megszorította szablyája markolatát - az iránytű még mélyebbre fúródott tenyere csontjai közé -, és dugóhúzót idéző mozdulattal megkötötte Hurwood fegyverét, amivel kirántotta a markolatot az ujjai közül. A mozdulatból fakadó fájdalom nyomán egy pillanatra elsötétült előtte minden, ám egy utolsó csavarás és az öregember fegyvere pörögve szállt át a korlát felett, ő pedig addig kapkodta a levegőt és bámulta a fedélzetet, amíg ki nem tisztult a látótere. Hurwood közben elhátrált előle; most elfordította a tekintetét róla, és parancsolóan Jackre mutatott. Úgy tűnik, ez többé már nem számított személyes párbajnak. Az összefonnyadt tengerészek egyike engedelmesen megindult a fedélzeten feléjük - ruházata néhány rongyos szövetdarab, Sanda pedig egyik lábszára csontjai között a napfényt pillantotta meg, ám a válla széles volt, és egyik csontos csuklójával oly könnyedén suhogtatta a nehéz tengerészkardot, mintha csupán vitorlajavításhoz használatos varrótű lenne. Jacket már így sem választotta el sok a telj es kimerültségtől, a beágyazódott tű pedig izzó, csonton csikorduló fájdalomgóc volt a kezében. Úgy érezte, még egy szablyára telepedő pillangó súlya is nagyobb gyötrelmet okozna neki annál, amit még képes ájulás nélkül elviselni, de kényszerítette magát, hogy hátralépjen és felemelje fegyverét, 325
TIM POWERS
bár a mozdulattól minden elszürkült előtte, és hideg verítékben fürdött. A halott közelebb csoszogott... Hurwood rámosolygott, és így szólt: - Öld meg Sandát! A tengerészkard felemelkedett a csontos váll fölé, hogy lesújtson. Jack igyekezett, hogy kitisztuljon a látása, próbálta felemelni felszántott kezét... Ám a nehéz kard oldalvást vágott, bele Hurwoodba, és a fedélzeten át a tat irányába lökte, s a szemvillanásnyi időben, mielőtt a csupa üszők tengerész csontkupaccá omlott össze és ezzel együtt Sanda kabátjáról eltűntek a szürke kezek, Jack tekintete találkozott a tengerész aszott szemgödrében látható csillanással: kölcsönös felismerés volt ebben az elkapott pillantásban, valódi bajtársak egymásnak szóló fanyar üdvözlése és búcsúja. Aztán nem volt már ott más, csak néhány régi csont és pár tiritarka szövetdarab, ám Sanda elengedte a kínjai forrását jelentő szablyát, térdre hullott, majd tönkretett tenyerére támaszkodott, hallása pedig már javult annyit, hogy hallhassa a könnycseppek koppanását a deszkákon. - Phil! - üvöltötte. - Phil! Jézusom, gyere vissza! Csakhogy Davies és az összes többi halott is eltűnt végre; Hurwoodon kívül csak azok voltak a napsütötte fedélzeten, akik a Jennyről másztak át. A hamuszürke arcú Hurwood a jobb oldali korlátnak dőlt, és nemrégiben visszanőtt karjának csonkját markolászta. Semmi vér nem csörgött belőle, de a varázslónak nyilvánvalóan összpontosítania kellett és minden varázserejére szüksége volt, hogy ez ne változzon. Aztán az öregember megmoccant. Ellökte magát a korláttól, és lassú, nehéz léptekkel megindult a taton nyíló kabinajtó irányába. Sanda talpra kecmergett és utánacammogott. Hurwood belerúgott az ajtóba... Kitárult, és ő betámolygott. Jack megállt a bejárat előtt, és belebámult a homályba. - Beth! - kiáltotta. - Ott vagy? Nem jött válasz: csak az öregember motyorászását lehetett hallani, így aztán Sanda vett egy mély lélegzetet, ép kezével előhúzta a zsebkését és belépett. ISMERETLEN VIZEKEN
326
Hurwood épp akkor állt fel a rekeszfalnak támasztott, nyitott láda mellől. Eddig kotorászott benne, és egyetlen kezében a már jól ismert fadobozt tartotta. Megfordult és elindult Jack felé, aki érezte, ahogy a levegő megsűrűsödik előtte és hátrataszítja. Kitolta egészen a napfényre, ahogy Hurwood feltartóztathatatlanul haladt előre, és nem kellett sokáig várnia, hogy világos legyen előtte, az öregember a hajó csónakja felé tart. Félig kinyitotta zsebkését, mutatóujját a penge helyére helyezte, és hagyta visszazárulni a bicskát. Felhasadt ujjából vér csordult, ám a levegő többé nem tartóztatta fel. Ügy tűnt, még a delejezetlen vas is elegendő földelni Hurwood varázslatait. Előrelépett, s még mielőtt az öregember felfigyelhetett volna arra, hogy most már bármikor a közelébe mehet, kiütötte a dobozt a kezéből. A láda pattogva gurult végig a fedélzeten. Hurwood a puszta erőfeszítéstől eltátott szájjal megfordult, és igyekezett odasétálni - elesett, ám aztán térdén kúszva, egyetlen karjával támaszkodva ment tovább a doboz irányába. Maga Jack sem volt sokkal ügyesebb, ahogy tántorogva előrelendült, és a hason kúszó embert megelőzve leült a láda mellé a felforrósodott deszkákra, s miközben ujja még mindig a zsebkés pengéje alá szorult, sután levette a tetejét. - A szablyámat! - károgta a saját combja bekötözésével próbálkozó Borzának. A fáradt kalóz erre felhagyott önmaga ellátásával annyi időre, amíg odarúgta hozzá a preparált kardot. Ujján a bicskával a fegyver után nyúlt, újra mélyen a tenyerébe nyomta az iránytűt, majd a kard vashegyét a dobozba döfte. A benne lévő összeszáradt fej felhasadó régi kárpitozásra emlékeztető hanggal omlott be. Hurwood meredten nézte őt és megtorpant, majd vett egy reszelős, mély lélegzetet, és olyan üvöltést hallatott, amelyre még Sanda legsúlyosabb sebeket szerzett kalózai is álmélkodva pillantottak fel. Aztán összerogyott, és karja csonkjából fröcskölni kezdett a vér. Jack borzongva dobta el újra a szablyát, és lefeszítette bicskáját az ujjáról. Aztán esetlenül nekilátott csíkokra hasogatni elátkozott kabátját, hogy érszorítónak 327
TIM POWERS
használhassa... Ha Beth nincs a fedélzeten, hát nem akarja, hogy Hurwood elvérezzen.
$ Szédülés, émelygés és pillanatokra beálló feledékenység járult hozzá ahhoz, hogy Sanda csak hosszú idő alatt tudja átnézni a Carmichaelt, ám mindenekelőtt azért tartott ez ilyen sokáig - azért nézett bele olyan ládákba, amelyekben nyilvánvalóan nem lehetett benne Beth, és ellenőrzött néhány kabint kétszer is, hátha a lány a háta mögé került mert rettegett a gondolattól, mit is kellene tennie, ha bebizonyosodik, hogy Beth nincs a hajón. Ám végül eljött az oly sokáig elodázott és éppen ezért a vártnál is sokkal keserűbb pillanat, amikor kénytelen volt belátni, hogy a vitorlás minden egyes talpalatnyi helyét átnézte már. A raktérben annyi aranyat és ékszert talált, hogy egy nap is kevés lett volna a kirakodásához, de Beth Hurwoodnak hírehamva sem volt. Csüggedten kapaszkodott fel a főfedélzetre, és pislogva nézett végig a várakozó, elnyűtt embereken, míg végül megpillantotta Borzát. - Hurwood magához tért már? - kérdezte tőle. - Legutóbb még nem. Ide figyelj, szerencsével jártál odalenn? - Nem. - Jack kelletlenül a kabin felé fordult, ahová az öregembert vitték. - Hozz egy... Borza elébe lépett, háta mögött a tucatnyi másik ember, aki még képes volt járni: a fiatal kalóz arca aszott volt és rideg, akár egy homokkal simára súrolt uszadékfa-darab. - Kapitány - recsegte -, azt mondta, az egész rohadt zsákmánya a fedélzeten van, a nyavalya törje ki magát! Mindaz, amit a hajókról... - Ja, a zsákmány. - Sanda bólintott. - Persze, az van. Rengeteg van belőle, ahogy megmondtam. Szerintem meghúztam a hátamat, ahogy odalenn arrébb toltam egy aranyrudakkal teli ládát. Ha akarjátok... meg is fürödhettek benne. De előbb felhúznál nekem egy vödörnyi vizet? És ISMERETLEN VIZEKEN
328
nézz körül, találsz-e... tüzet, valami gyertyát vagy ilyesmit... valahol. Odabenn leszek. Borza kissé összezavarodva lépett hátra. - Ööö, hogyne, kap’tány. Persze. Jack szomorúan ingatta a fejét, ahogy az ajtóhoz bicegett. Hurwood eszméletlenül feküdt a padlón, tüdeje olyan reszelő hangot adott ki, akár a száraz fát lassan átvágó fűrész. Inge inkább tűnt már feketének, mint fehérnek, válla körül kis híján beszáradt vérfoltok sötétítették a padlót, ám a vérzés láthatóan elállt. Sanda csak állt felette és azon tűnődött, ki is ez az ember. Oxfordi professzor, A szabad akarat védelmében szerzője? Beth apja? A halálával elviselhetetlen fájdalmat okozó Margaret férje? Ulysse Segundo, a kalóz? A tátott szájú arcon élesen kirajzolódtak a csontok, ő pedig megpróbálta elképzelni, hogyan is nézhetett ki Hurwood fiatalkorában. Nem járt sikerrel. Letérdelt mellé, és ép vállánál fogva megrázta. - Mr. Hurwood. Ébredjen fel! A lélegzés üteme nem gyorsult fel, a ráncos szemhéj meg sem rezdült. - Mr. Hurwood. Ez fontos ügy. Kérem, ébredjen fel! Semmi válasz. Jack csak térdelt ott, a súlyosan sérült öregember mellett, és igyekezett, nehogy gondolnia kelljen valamire, egészen addig, amíg súlyos léptekkel megérkezett Borza. Az odakintről beszűrődő napfénnyel újonnan támadt narancsszínű derengés kelt versenyre. - Víz - mondta, és a loccsanó folyadékkal teli vödör nagyot koppant a deszkán - és egy lámpás. - Tétován körbepillantott, majd azt is letette a padlóra. - Remek - suttogta Sanda. - Köszönöm. A fiatalember távozott. Behúzta maga után az ajtót, mire a lámpás rebbenő lángja lett az egyedüli világítás a helyiségben. Jack kimert egy maroknyit a hideg tengervízből, és Hurwood lehunyt szemére hintette. Az öregember fintorgott egy kicsit, de más nem történt. - Az isten verje meg! - tört ki már-már zokogva. - Ne kényszeríts rá! - Megmarkolta Hurwood egyik fülét és erősen 329
TIM POWERS
megcsavarta... hasztalanul. Legalább akkora volt az iszonyata, mint a haragja, ahogy felállt, lábfejével félretolta a lámpást, majd felemelte a vödröt, és egész tartalmát az öregember fejére öntötte. A víz súlyától elfordult a feje, fehér haja pedig koronaként tapadt a padlóra, ám a légzés a legapróbb köhintés nélkül, egyenletesen folytatódott tovább. Sanda most már tényleg zokogott, ahogy elfordult és a lámpásért nyúlt... Majd hálaadó imát rebegett, amikor köpködést és hangos nyöszörgést hallott a háta mögül. Hurwood mellé kuporodott. - Ébredjen fel! - sürgette. - Ennél jobb tanácsot soha nem fog kapni. Az öregembernek kinyílt a szeme. - Meg... megsérültem - mondta halkan. - Ez igaz. - Jack kitörölte szeméből a könnyeket, hogy tisztábban láthassa. - De valószínűleg életben marad. Egyszer már sikerült. Hol van Beth? Elizabeth, a lánya? - Ó... Hát akkor vége, ugye? Most már mindennek vége. Sandára nézett. - Te! Te tetted tönkre... Margaret fejét... Éreztem, ahogy távozik a lelke. Egy közönséges karddal! - A hangját nem emelte fel, mintha csak egy színdarabról beszélne, amelyet mindketten láttak már. - Nem csak azért, mert hideg vas volt...? - Összekapcsolódva a véremmel. Igen. - Jack igyekezett átvenni Hurwood halk, társalkodó hangnemét. - Hová rejtette el a lányát? - Jamaicába. Spanish Townba. - Aha! - bólintott mosolyogva Sanda. - Spanish Town-ban mégis hol? - Szép házban. Persze bezárták. Fogoly. De kényelemben van. - Kinek a házában? - Ööö... Joshua Hicksében. - Hurwood arcán gyermeki boldogság vigyora ragyogott fel, amiért sikerült felidéznie a nevet. Jack válla megereszkedett megkönnyebbülésében. - Van csokoládéja? - kérdezte udvariasan az öregember. Nálam nincs. - Sajnos, nem. - Sanda felállt. - Jamaicában keríthetünk egy keveset. ISMERETLEN VIZEKEN
330
- Jamaicába megyünk? - De még mennyire. Amint sikerül tengerbíróbbá tennünk ezt a vén lavórt. Most, hogy tudom, hol van, kicsit lassíthatunk. Beth még kitart egy-két napig, amíg elvégzünk néhány javítást. - Hát persze, Hicks remekül gondját viseli. Nagyon szigorú utasításokat hagytam meg neki, és adtam neki egy nővért is, aki ügyel arra, hogy mindent megfelelően csináljon. „Egy nővért? - lepődött meg Jack. - Nehéz elképzelni egy nővért, amint a földbirtokos nemesség egyik tagjának parancsolgat.” - Hát, értem. Majd... - Milyen nap is van ma? - Szenteste. „Nem látszik, mennyire ünnepi a hangulat?” - tette hozzá magában. - Holnap integethetnék neki. A megkönnyebbüléstől még mindig mosolygó Sanda kérdően pillantott rá. - Kinek? - Hicksnek. Holnap hajnalban a Portland-fokon lesz, az egyik szirten, kezében egy távcsővel. - Hurwood kuncogott. - Nincs ínyére a gondolat: holnap éjjel nagy vacsorát ad, és szívesebben lenne otthon, hogy arra készülhessen... de ott lesz. Fél tőlem. Azt mondtam neki, várja ezt a hajót, és figyeljen engem a fedélzetén. Lásson, ahogy integetek neki. - Holnap hajnalban igen messze leszünk Jamaicától. Szerintem ez a hajó nem is lenne képes odaérni. - Ó. - Az öregember lehunyta a szemét. - Akkor nem integethetek neki. Jack már indult volna, de most megállt, és Hurwoodot bámulta. - Miért kellett volna integetnie neki? Miért lesz ott figyelni? - Aludni akarok. - Mondja el! - Sanda tekintete a lámpásra rebbent. - Különben nincs csokoládé. Az öregember durcásan biggyesztette az ajkát, ám végül válaszolt. - Ha nem integetek neki, azt feltételezi majd, hogy nem érek oda időben, így aztán végrehajtja a varázslat első részét. 331
TIM POWERS
Azt, amit karácsony második napján kell. Úgy terveztem, ma Jamaicában leszek, hogy ne kelljen kimennie, ám tegnap jött a vihar, ma pedig te... - Hurwood kinyitotta a szemét, igaz, csak résnyire. - Gondoltam, ha holnap ott lennénk a környéken, integetnék neki, és azzal mindenkinek könnyebb lenne. Elvégre így, hogy tönkretetted a fejet, lehetetlenné tetted az eljárás befejezését. - Azzal újra elfordult. - Mi ez az... első része a varázslatnak? - kérdezte Jack, ahogy érezte, amint ismét rátelepednek a szorongás hálójának első, pókfonál vékonyságú szálai. - Az, ami végrehajtható a szárazföldön is. A jelentősebb részére, amelyet nekem kellett volna elvégeznem, a tengeren kell hogy sor kerüljön. Holnap délben véghezviszi az első felét. Jobban örült volna neki, ha én csinálom. Szomorú lesz, hogy nem lát engem elvitorlázni a part mellett. - Mit fog tenni? Az ég szerelmére, mi ez az első rész? Az öregember újra felnézett, és csodálkozva tekintett rá. - Mi más... Kiüríteni az elméjét. Elizabeth elméjét... a lelkét. Mágiával kiűzi a testéből. Megmutattam neki, hogyan kell. Persze ez most már csak időpocsékolás - tette hozzá egy ásítás kíséretében. - Többé nincs senki, aki beköltözhetne a helyébe. A térdkalácsába hasító fájdalomból Sanda kikövetkeztethette, hogy térdre rogyott. - Akkor visszajön? - kérdezte, és nagyon igyekezett, hogy ne kiabáljon. - Beth lelke akkor visszatér a testébe? Hurwood felnevetett: gyermeki, gondtalan kacagás volt. - Visszajönni? Nem. Ha eltűnt, akkor... eltűnt. Jack nem mozdult, pedig legszívesebben megütötte, megfojtotta volna, és nem is szólt, amíg nem volt egészen biztos abban, hogy képes ő is az öregemberhez hasonló könnyedséggel beszélni. - Hát - vágott bele, de durván csendült a hangja, ezért inkább újrakezdte. - Hát, tudja mit? Gondoskodom arról, hogy holnap hajnalra odaérjen a hajó Jamaicába. Akkor aztán integethet a... barátjának, ennek a Hicksnek. - Ugyan mosolygott, ám megnyomorított kezét iszonyú erővel szorította ökölbe. - Rendben. - Hurwood újra ásított. - Most már szeretnék aludni. ISMERETLEN VIZEKEN
332
Sanda felállt. - Remek ötlet. Holnap marhára korán kell kelnünk.
$ A szeme sarkából figyelő ministránsfiú - elvben úgy kellett volna tűnnie, mintha mély áhítatba merülne - kénytelen volt beismerni, hogy a templom valóban sötétebbnek látszott most. Noha tartott a száraz, poros, madárszerű lényektől, amelyek szabadon előjöhetnek, ha eltűnik az összes fény, mégis bízott benne, hogy hamarosan teljesen besötétedik... Hiszen az esküvő után a lelkész kiosztja az úrvacsorát, és a ministránsfiú jól tudta, túlságosan súlyosat vétkezett ahhoz, hogy nyugodtan magához vehesse, így aztán szeretett volna észrevétlenül eloldalogni... Még akkor is, ha ez azt jelenti, ő maga is egy ilyen pókhálós, madárszerű lénnyé válik majd. Megrázkódott, és nyomorúságában azon tűnődött, mi is lett a szép dolgokkal. Voltak barátai, felesége, tudományos pályája, kollégái tisztelték, és ő is tisztelte önmagát... Meglehet, mindez nem volt más, csak holmi kínzó álom, és valójában soha nem létezett semmi egyéb, csak a sötétség, a hideg és a lassan bekúszó aggkori gyengeelméjűség. Ez a gondolat megnyugvással töltötte el. A házasulandók végre egymáshoz értek az oltár előtti árnyakban, és lassan, akár az egykedvű tengeráramlatok nyomán összegubancolódó hosszú hínárok, összefonták karjukat. Aztán megindultak felfelé a lépcsőn, és a ministránsfiu ráébredt, hogy túlságosan sokáig késlekedett a teljes sötétség. A menyasszony nem volt más, csak egy üres, ám mozgó ruha. Nem is volt ez akkora baj - az mindig megnyugtató, ha csak hiányra lel az ember ott, ahol talán lehetne valaki de a vőlegény élt, és nagyon is jelen volt: nem lehetett megállapítani, ember-e egyáltalán, mivel lenyúzott, vérző húsból állt, ami talán éppenséggel csak azért öltött emberi formát, mert a ruhák ezt kényszerítették rá. Ha volt is szeme, hát lehunyta, de a fiú biztos lehetett abban, hogy él, mivel mindenhonnan vér csörgött belőle, s a szája, jóllehet hangtalanul, újra meg újra szélesre nyílt, majd összezárult. 333
TIM POWERS
A ministránsfiú egyszerre megértette, a megnyúzott lény valójában ő maga, ám semmiféle borzalom nem járt ezzel a felismeréssel, mivel azt is tudta immár, ha készen áll elengedni mindent, ha kész nemlétezővé válni, egészen kiléphet önmagából. Mélységes megkönnyebbüléssel meg is tette.
ISMERETLEN VIZEKEN
334
HUSZONHETEDIK FEJEZET
A
derengés felsejlett, fakóbbá változtatva a Szíriusz és a Lepusban lévő három ragyogó csillag fényét, Jack távcsövet kért, és végignézett a délkeleti láthatár sötétszürkéjében megfigyelhető, enyhén elütő sávon... S bár az egész éjjel folytatott munka után túlságosan kimerült és berekedt ahhoz, hogy felkiáltson, örömében kivillantotta a fogát, mivel megpillantotta a szabálytalanságot, amely nem lehetett más, csak Jamaica. - Ott vagyunk, Borza - mondta halkan a mellette állónak, ahogy visszaadta neki a messzelátót. - Tízórányi éjjeli vitorlázás és tájékozódás a csillagok alapján, egyetlen lendülettel, mert nem tudtunk takkolni, és íme, pirkadatkor kiderül, hogy épp ott vagyunk, ahol lenni akartunk! Istenem, bár Davies megérhette volna ezt! - Úgy van - krákogta gyengén a fiatalember. - Szólj valakinek, hozzák fel ide Hurwoodot! Mindjárt itt az ideje, hogy ő is színpadra lépjen. - Igenis, kap’tány! - Borza dülöngélve beleveszett a sötétségbe, így Sanda egyedül maradt az orrban. Csak bámulta a fakó láthatárt, és megpróbálta teleszkóp nélkül is megpillantani Jamaicát, azonban két álmatlanul töltött éjszaka után már ahhoz is erőfeszítés kellett, hogy élesen lásson: szeme előtt csalóka átnézeti képek lebegtek, és valahányszor megmozdította a szemét, szétrebbentek. Alig várta már, hogy megmenthesse Betht, bár mindenekelőtt azért, mert akkor megpihenhet és elvonulhat aludni valahová, nem pedig a végrehajtásából származó dicsőség vagy elégedettség okán. A teljes, mindent felemésztő erőfeszítést követő zsibbadt tárgyilagossággal tűnődött azon, vajon lefogják-e TIM POWERS 335 MINT A HAJNALI
Jamaicában... és mi származna abból, ha igen. Érvelhetne amellett, hogy nem sértette meg a kegyelem feltételeit, mivel az egyetlen hajó, amelyet elkapott, ez, márpedig nyilvánvalóan nem Hurwood volt a törvényes kapitánya. Lopott tulajdon elrablása vajon kevésbé elítélendő, mint az egyszerű lopás? Ha elkapják és elítélik, előbb akkor is kiszabadítja Beth Hurwoodot... és végighallgattatja vele a történetet édesapja szájából, megmutatja neki, hogy a dolgok... másképpen vannak, mint ahogy ő azt hiszi. Megdörgölte sajgó szemét, és - megint csak különösebb érzések nélkül - végiggondolta, mi mindent vitt magával az idei nyár és ősz: önelégült meggyőződéseit, törvényes létezését, szkepticizmusát, fiatalságát, szívét... és a fagyos hideg ellenére vigyorogva vette tudomásul, hogy a régi, viharvert, lompos, hevenyészett vitorlázatú, hűséges szlup, a Jenny legalább annyira hiányzott neki, akár a halott ártatlanság és barátok. A tegnapi harcok és az ezt követő pihenés miatt nem volt senki a fenékvizet kivezető szivatytyúnál, így aztán megtelt és süllyedni kezdett, hogy megfeszültek a csáklyákra erősített kötelek, és jól érzékelhetően balra húzták a Carmichaelt. Szomorúan adott parancsot, hogy vágják el a kötelet, és szemében könnyekkel nézte a lassan a vízre fekvő árbocot és a foltozott vitorlákat, amint eltűnnek a tat mögött... S bár a hallása még mindig nem jött helyre, vagy talán épp ezért, de olyan volt, mintha néhány pillanatig egyre halkuló beszédhangok mormolása szüremlett volna a fülébe, amelyek közül az egyik még most is erősködött, miszerint ő nem egy kutya... Háta mögött léptek csosszantak, és Borza kocogtatta meg a vállát. - Ööö, kap’tány... Erre megfordult. - Tessék? Hol van Hurwood? Nem érdekel, ha gyengélkedik, ide kell... - Kap’tány, meghalt - így Borza. Jack szemébe könnyeket csalt a harag. - Halott? Hogyan? Nem, az nem lehet, a rohadékja, azt nem teheti, azt... - Kap’tány, kihűlt és nem lélegzik... és nem is vérzik, ha megbökjük egy késsel. ISMERETLEN VIZEKEN
336
Sanda a korlátnak rogyott és lecsúszott rajta, végül a fedélzeten állapodott meg. - Az isten verje meg! - suttogta hisztérikus hangon. -Az isten rogyassza rá az eget, hát talán ki kellene úsznom a partra, felmászni a sziklákra, és megkeresni ezt a Hickset? Hogy a pokolba kellene... - Arcát a tenyerébe temette, és a döbbent Borza másodpercekig abban a meggyőződésben volt, hogy a másik zokog. Ám amikor Jack végül felemelte a fejét és megszólalt, a hangja ugyan rekedt volt, de erőteljes. Hozd csak ide! - Lassan talpra állt. Jamaica felé fordult, és behajlította elmerevedett karját. Keleten világosodott az ég alja... Rettentő hamar felkelhet a nap. - Ööö... Hogyne, kap’tány. - Borza elindult, de aztán megtorpant. - Ööö... Miért? - Meg néhány ellenálló, yardnyi hosszú vitorlavászondarabot és egy gombolyagot a legerősebb, legvékonyabb zsinegből - folytatta Sanda le sem véve szemét a szigetről. És egy... - Itt elhallgatott, s mintha öklendezni kezdett volna. - Micsodát, kapitány? - kérdezte halkan Borza. - Egy hegyes vitorlavarró tűt.
$ „Ugyan mi értelme volt otthagyni Port-au-Prince-t, ha ezzel az új Joshua Hicks-személyiséggel is elhagyatott partokon lapítok hajnalban, és kalózhajók jelét várom?” - kérdezte magától bosszankodva Sebastian Chandagnac, ahogy igyekezett kényelmesen elhelyezkedni a sziklák és a harmattól nedves fűcsomók között. Megborzongott és szorosabbra húzta magán köpönyegét, majd újra meghúzta konyakkal teli fiaskóját: az alkohol éppúgy melegítette őt, mint a jó néhány yardnyira mögötte várakozó kocsis irigykedő pillantása. Homlokát ráncolva fürkészte a láthatárt, aztán egész testében megmerevedett, mivel a tenger sötét felszínén világosszürke pöttyöt pillantott meg. Sután a szeméhez emelte a távcsövet, és fél szemét lehunyva belenézett. Bizony egy hajó volt az, egy nagy, keresztvitorlázatú hajó. Mivel 337
TIM POWERS
egyelőre nem tudhatott meg róla ennél többet, leeresztette a messzelátót. „Ez biztosan ő - gondolta. - Milyen másik hajó haladna el karácsony hajnalban a Portland-fok mellett?” A kocsira sandított: a kocsis láthatóan neheztelt, az egyik ló pedig türelmetlenül dobogott és gőzfelhőt prüszkölt a levegőbe. Chandagnac mégsem ment még vissza hozzájuk, mivel Ulysse arra utasította, hogy addig várjon, amíg meg nem pillantja őt magát a fedélzeten. - Tudod, lehet, hogy az én hajóm lesz az - mondta akkor Segundo azzal a jellegzetes mosolyával: hiába volt ez jókedvű, ilyenkor mindig úgy tűnt, mintha túlságosan sok foga villant volna meg. - De előfordulhat, hogy én nem vagyok rajta... Feltartóztathattak, sőt, meg is ölhettek valahol, úgyhogy csak karácsony után tudok visszajönni ide. Márpedig a... kiűző varázslatot karácsonykor kell elmondani. Úgyhogy számolj azzal, hogy te magad hajtod majd végre, hacsak nem látsz integetni engem. „Légy a fedélzeten! - könyörgött most némán neki. - Légy a fedélzeten és integess! Nem akarok belekeveredni semmi ilyesmibe.” Eszébe jutott, hogy jelen pillanatban sokkal szívesebben van itt, a hideg sziklaszirten, mint otthon, mivel a néger nővér tegnap este hozzálátott a varázslat előkészületeihez: csípéseikkel, marásaikkal mit sem törődve bogarakat és kígyókat égetett a kandallóban, majd gondosan összegyűjtötte a hamut, és a fogoly lány vacsorájának számító levelek és gyökerek halmára szórt belőle néhány kanállal; behangolt és kipróbált legalább egy tucat kicsiny ónsípot; belesuttogott különböző koszos, régi palackokba, aztán rögvest ledugózta őket, mintha bennük akarná tartani az elsuttogott szavakat... A legrosszabb, aminek hatására elsietett, hogy a szükségesnél jóval korábban kimenjen a sziklaszirtre a találkozóra, az volt, amikor a nővér borotvával felnyitotta az egyik eret csontos csuklóján, és kiengedett belőle valamennyit egy csészébe, csakhogy nem vér, sőt, még csak nem is valamiféle folyadék csörgött ki belőle, hanem finom szemű fekete por pergett elő onnan... Beleborzongott az emlékbe. ISMERETLEN VIZEKEN
338
„Úgy bizony, legyél a fedélzeten, Ulysse, hogy te lehess az, aki végrehajtja ezt a tetves boszorkányosságot, én pedig gondoskodhatok arról, hogy minden készen álljon a ma esti nagy vacsorára. És ajánlom neked, igazolódjon be az állításod, hogy három órára, amikor megérkeznek a szolgák elvégezni az előkészületeket, az összes mágikus kelléked eltűnik majd a kertből.” Újra belenézett a távcsőbe. Az ég már világosabb volt, a hajó közelebb ért: valóban a Felszálló Orfeusz volt az... Kissé megviseltnek látszott, de attól még elég jó ütemben haladt. „Eddig minden rendben - vélte elővigyázatosan. - Még fél óra, és gurulhatok keletre, vissza Spanish Townba... Ebéd, néhány pohárnyi ital a klubban, és be sem teszem a lábamat a házba, amíg Ulysse nem végzett a maga borzasztó dolgával... Aztán bebodoríttatom a parókámat, és ügyelek, hogy minden ruhadarabom makulátlan legyen. Talán szunyókálok is egy kicsit. Ezt a kellemetlenséget mindenképpen ki kell zárnom a fejemből, hogy jó benyomást keltsek ebben az Edmund Morcillában.” Chandagnac még a mostani félmagányában is hallott Morcilláról: a nagydarab, kopasz, borotvált, gazdag férfiről, aki november végén érkezett a kingstoni kikötőbe, és állítólag komoly összegeket fektetett be cukortól a területen át a rabszolgákig különféle karibi érdekeltségekbe. Múlt héten aztán kapott egy levelet Joshua Hicksnek címezve, amelyben érdeklődött, társa lesz-e egy birtok felvásárlásában. Chandagnac nagy örömmel fogadta az ajánlatot, és azonnal beleegyezett, mivel úgy vélte, Morcilla talán menekülést jelenthet Ulysse Segundo markából. Mikor pedig a hatalmas termetű férfi hosszú, baráti hangvételű levélben válaszolt, amelyben szót ejtett arról, menynyire szeretne feleségül venni valami tüzes ifjú hölgyet, méghozzá ha lehet, egy vörösesbarna hajút, Chandagnac annyira igyekezett a kegyeibe férkőzni, hogy a következő levelében még szót is ejtett a házában tartózkodó, „enyhe agyhártyagyulladástól szenvedő” leányzóról. Ugyanebben a levélben meghívta Morcillát a karácsonyi vacsorára, és annyira megörült annak, hogy az válaszában elfogadta a meghívást, hogy nem is aggodalmaskodott aztán a kereskedő utóirata miatt, amelyben 339
TIM POWERS
kifejezte, mennyire szeretne találkozni ezzel a bájos teremtéssel. Merengéséből a bal szemébe tűző vörös napsugár riasztotta fel, s amikor most harmadszorra is szeméhez emelte a távcsövet, nem is vette el onnan, mert a bal oldalát mutató hajó épp az ő megfigyelőpontja előtt haladt el. Úgy tűnt, valamilyen viharba keveredhetett: számos árboca eltörött, a kötélzet nagy részét egyszerűen levágták és kifűzték, ráadásul az alsó előárboc egyik vitorlája valahogy elszabadult és belegabalyodott a csarnakkötelekbe, így sátort alkotott a felső árboc emelvényén. Ám így is látta, hogy a fedélzeten emberek mozognak. Mohón fürkészte őket: távcsövét megtámasztotta egy fatörzsön, hogy ne remegjen, és néhány pillanat múlva már biztos volt benne, meglátta Segundót. Az előárboc mellett állt, háttal a partnak, ám Chandagnac felismerte a tartását, a ruháját, fehér haját... Aztán megfordult, hogy szembenézzen a szirtiéi, és ő felnevetett megkönnyebbülésében, mert ott volt a senki mással össze nem téveszthető csontos arc és átható tekintet. Míg Chandagnac figyelte, behajlította bal térdét, és felemelte lábát az egyik támoszlop tönkjére, s bár jobb kezét kabátja zsebében tartotta, baljával szélesen integetett, miközben biztatóan bólogatott. Feje felett meglóbálta a távcsövet, bár nem volt túl valószínű, hogy meglátják, és még csak a szemöldökét sem vonta össze, amikor a hidegtől elgémberedett ujjaiból kicsúszott a henger, és pörögve lehullott, hogy darabokra törjön a sziklákon. Boldogan fütyörészve elfordult a tengertől, és sietős léptekkel a várakozó kocsi felé indult.
$ Az emelvényen, a felkötözött orrvitorla mögött rejtőzködő Sandát egyszerre minden ereje elhagyta, és összerogyott a testét az árbochoz rögzítő kötelekben, ahogy az eszméletlenség régóta halogatott szivárványos csillanása végül kitöltötte látóterét, és maga alá gyűrte. Keze lecsúszott a marionettbábu mozgatásához szükséges, vértől iszamós, hevenyészett keresztről - az eszköz egy pillanatig ott ISMERETLEN VIZEKEN
340
egyensúlyozott a vitorlarúdvégen, aztán lecsúszott, és csak lógott ott, amitől a bábu odalenn a fedélzeten egyszerre megdöbbentő testhelyzetet vett fel: noha a bábzsinegek még mindig többé-kevésbé egyenesen tartották, most negyvenöt fokos szögben, magabiztosan az égre mosolyogva hátradőlt, miközben egyenesen előre és a feje fölé nyújtotta bal lábát, akár egy táncos valamelyik kivételesen lendületes pillanatában. A kalózok másodperceken át tátott szájjal bámultak a jelenségre, aztán egyikük keresztet vetett, előhúzta a tengerészkardját, és átvágta a Hurwood gerincén, fejbőrén, tagjain és bal kezén átfűzött, feszes zsinegeket. Az elpattanó szálak felröppentek: az egyik végigvágott Jack arcán, Hurwood feje hátrabicsaklott, teste pedig puffanva a fedélzetre rogyott. A vitorlarúdvégen leszaladó zsineg zümmögése közepette leesett a marionett keresztpálcája, és egy pillanattal később koppant a deszkán. A holttest széttárt tagokkal hevert ott, akár egy tönkrement baba, mivel időközben beállt a hullamerevség, így Sanda kénytelen volt megdolgozni egy kicsit a fűrésszel, mielőtt nekilátott a munkának a tűvel és a zsineggel. A korbácsként csapkodó zsinór magához térítette, így Jack most pislogva nézett körbe és megpróbált felállni, leakasztani magát a hóna alá hurkolt kötélről. - Dobjátok át a korláton! - mondta lenn, a fedélzeten Borza Hurwood megcsúfított testére mutatva. - Ne! - rikoltotta Sanda, és az erőfeszítéstől kis híján újra elveszítette az eszméletét. A kalózok felnéztek rá. -A testét... ne! - recsegte, miközben megpróbálta valahogy a vitorlarúdvégre tenni a lábát. - És egyetlen csepp se... büdös, rohadt kötelek... a véréből... Nem kerülhet a tengerbe! - Végre sikerült szilárd talajt kerítenie a lába alá, és kihúzta magát. Vett néhány mély levegőt, majd lepillantott. - Megértettétek? El kell égetnetek, miután partra tesztek. - Partra - visszhangozta az egyik öreg kalóz fáradtan. - Mész a partra. - De még mennyire - morogta Sanda. Megpróbálta bogozgatni a testét tartó köteleket, de hiába: nagyban gátolta elhomályosodó látása és vérző keze. - Valaki másszon fel ide 341
TIM POWERS
és segítsen lejutni! Van egy... - Érezte, ahogy újra kerülgetni kezdi az ájulás, de nem engedett neki. - Van egy vacsora, amin ott kell lennem.
$ Órákba tellett, mire a Carmichael eljutott a kingstoni kikötő déli végébe, mivel nem tudtak lúvolni és átfordítani az orrát a szélben, úgyhogy kénytelenek voltak visszafelé hurkot leírva egészen körbehalzolni, hogy a szél az orrhoz képest másik irányból érkezzen - mivel pedig egyenesen délnyugat felől, Kingston irányából fújt, egy sor nagy gonddal végrehajtott, mérföldnyi hosszú nyolcast kellett leírniuk, hogy ellenszélben haladjanak, így az út hatvan mérföldnyi állandó munka volt az ép hajóval megtehető, huszonöt mérföldnyi egyenes vonalú mozgás helyett. Jacknek rengeteg ideje volt lenyírni őszes szálakkal megszórt, sótól merev szakállát, majd aztán megborotválkozni, felölteni néhányat Hurwood ruhái közül, és glaszékesztyűt húzni bekötözött kezére. Magasan járt már a nap, mikor megpillanthatta a város vörös tetőit a kikötőben lévő árbocerdőn túl, mögöttük-fölöttük pedig a bíbor és zöld hegyeket. Eszébe jutott, hogy végül csak meglátta Kingstont, méghozzá a Carmichael fedélzetéről... igaz, hat hónappal később. Eszébe jutott, ahogy Beth Hurwooddal - mint kiderült, elhamarkodottan ünnepelték utazásuk közelgő végét, és férges kétszersültet dobáltak a levegőben vitorlázó sirálynak, és az is, hogy aznap éjjel Chaworth kapitánnyal tervezett vacsorázni a parton. Intett a kormányosnak, ne menjen ennél közelebb, majd Borzához fordult. - Bugyoláljátok be Hurwoodot, úgy tegyétek a csónakba, mielőtt leeresztitek! Aztán pedig nagyon óvatosan engedjétek le! Szükségem lesz valakire, aki kievez velem a partra; utána vigyétek a Carmichaelt délre, a Roncs-zátonyhoz, és ott várjatok ránk! Ha holnap délelőttre nem érünk vissza a hajóra, induljatok el... Akkor feltehetően elkaptak minket, és mivel a környéken rengeteg hajó van a haditengerészettől, óráról órára nagyobb veszélyben forogtok. Te leszel a kapitány, Borza. Meneküljetek a lehető legmesszebb, ISMERETLEN VIZEKEN
342
osszátok szét a zsákmányt, aztán éljetek királyok módjára valahol! Fogalmam sincs róla, hogy ezzel vajon megsértettétek-e a kegyelem feltételeit, úgyhogy olyan helyet keressetek, ahol egyikünkről se hallottak még! Növesszetek pocakot, heverésszetek a napon, és rúgjatok be mindennap, mert helyettem is innotok kell majd! Borza feltehetően nem volt képes sírni, de csíkszeme nagyon csillogott, ahogy kezet fogott Sandával. - Jézusom, Jack, persze hogy visszaérsz! Jártál már ennél rosszabb helyeken is. Sanda elvigyorodott, amitől mély ráncok jelentek meg az arcán. - Na ja, igazad van, nem is egyszer. No, szólj a cimboráknak, hozzák Hurwoodot... - Egyelőre hagyják itt a testet - szólt közbe egy dörmögő hang a fedélközbe vezető létráról. Mind a ketten megismerték a beszélőt, és iszonyodó ámulattal figyelték, ahogy Csupaháj nehézkesen felkapaszkodott. A néger óriás tógaként kerítette magára a vitorlavászon egy darabját, eltakarván a mellkasából kimeredő törött árbocvéget, és a szokottnál lassabban mozgott, ám ettől eltekintve úgy nézett ki, mint mindig: erősnek, zordnak és szenvtelennek tűnt. - Hurwood testét égessétek el később! Én majd a partra evezek veled. Jamaicai földön fogok meghalni. Sanda segélykérőén pillantott a fedélzetmesterére, ám aztán vállat vont és biccentett. - Hát, ööö, akkor ezek szerint nincs szükségem evezősökre... - De még mennyire, hogy kellenek, Jack - ellenkezett Borza. - Úgy néz ki, Davies bocora a parton marad, te pedig nem tudsz ilyen szétszabdalt kézzel visszaevezni. - Az ráér holnap. Majd megoldom valahogy. - Idegesen fordult Csupaháj felé. Most az egyszer eszébe jutott, hogy a néger süket, így a korlát és a csónakdarun csüngő jármű felé intett: „csak utánad”.
343
TIM POWERS
HUSZONNYOLCADIK FEJEZET
M
a csónakot, a Carmichael megfordult, mire a szél vitorlájába kapott, és még azelőtt eltűnt a déli fok mögött, hogy Csupaháj ötvenet húzhatott volna az evezőkkel. Sanda hátradőlt a hátsó pádon, és ügyelve rá, nehogy a bocor hátborzongatóan higgadt arcára tévedjen a tekintete, élvezte a napsütést, a látványt és a szellővel érkező fűszeres illatokat. Most, hogy a gyanús hajó elvonult, csak két embert láthattak a partról, egy evezős csónakban; igaz, egy pillantás Csupaháj tógája alá még egy igazán sokat látott kikötőmestert is kétség kívül megdöbbentett volna. Jack mégis úgy vélte, valószínűleg sikerül partot érniük, anélkül hogy komolyabban magukra vonnák a figyelmet. Még amikor megpillantotta a királyi haditengerészet oldalról feléjük közeledő, csillogó fényezésű szlupját, amint orrvitorlája félelmet keltően fehérlett a déli verőfényben, akkor is arra gondolt, feltehetően valamilyen feladattal fut ki éppen a kikötőből, aminek semmi köze hozzá... Csak akkor kezdett el aggódni, amikor a hajó a csónak orra elé vágott, kioldotta összes vitorláját, és ringva megállapodott előttük. Elkapta Csupaháj tekintetét, és sikerült valahogy tudatnia vele, hogy akadály van előttük. A bocor hátrapillantott a válla fölött, biccentett, majd kiemelte az evezőket a vízből. A csónak finoman koppant néhány másodperc múlva a flottahajó oldalán. Ifjú tiszt lépett a szlup korlátjához - mögötte féltucatnyi, pisztollyal felfegyverzett tengerész —, és lenézett a csónakban ülő két emberre. - Maga John Chandagnac, más néven Sanda Jack, a Csupazsír néven ismeretes vajákossal? - kérdezte idegesen. ISMERETLEN VIZEKEN 344 IUTÁN LEENGEDTÉK
- Megyünk Jamaicára - szólalt meg a kérdés közepén a bocor. - Semmi értelme beszélni hozzá... - kezdte Sanda. - Szóval? Maguk azok? - faggatózott a tiszt. -A tetves mindenit, nem! - kiáltott fel indulatosan Jack. Thomas Hobbes vagyok, ő pedig az emberem, Leviatán. Épp... - Jaj néked, Babilon harcosa - recitálta Csupaháj a legmélyebb hangján, miközben a tisztre mutatott, és tágra nyitotta ijesztő szemét. - Júda oroszlánja tipor figefádon és szőlőtövedről a piknín! - Le vannak tartóztatva! - kiáltotta a tiszt. Az egyik emberéhez fordult. - Menjen le, gondoskodjon róla, hogy ne legyen náluk fegyver, aztán hozza a fedélzetre a foglyokat! A tengerész értetlenül nézett rá. - Igenis, uram. Pontosan milyen okból? - Hogy milyen okból? Nem hallotta, hogy megfenyegetett? Lelő aprítani! - Azt mondta, pikní, ami táj szó a gyerekekre... - kezdte Sanda, ám elhallgatott, mivel a tiszt egyenesen az arcát vette célba pisztolyával; inkább felemelte a kezét és szélesen elmosolyodott. - Remek munka - suttogta a süket bocornak. A tengerészek kötélhágcsót eresztettek le a szlupról, Jack és Csupaháj pedig felmászott a fedélzetre, míg néhány másik matróz vontatókötélre vette a csónakot. Amikor a foglyok csuklóját elöl összekötözték, a tiszt takaros, ámde szűkös fedélközi kabinjába maga elé rendelte a két foglyot. A bocornak már-már kétrét kellett görnyednie, hogy beférjen. Sandában kellemetlen emlékek ébredtek a Jennyt elfogó hadihajón tett kurta látogatásáról. - Foglyok - kezdte a tiszt szemtanúk látták magukat kihajózni a Felszálló Orfeusz nevű kalózhajóról. Tudomásunkra jutott a New Providence-i gyarmatról, hogy John Chandagnac és Csupazsír december tizenharmadikán elhagyták a szigetet és Jamaica felé indultak, azzal a szándékkal, hogy találkozzanak az Ulysse Segundo nevezetű kalózzal. Tagadják, hogy azonosak ezzel a két emberrel? - Igen, tagadjuk - dühöngött Sanda. - Már mondtam, kik vagyunk. Hová visz minket? 345
TIM POWERS
- A kingstoni börtönbe, hogy ott várjanak a vádemelésig. Mintegy mondandójának alátámasztására a szlup megugrott előre, ahogy vitorlái ismét szélbe kerültek, majd a következő pillanatban a tat felől érkező rántás jelezte, megfeszült a csónak vontatókötele is. - Súlyos vádakra kell felelniük - tette hozzá feddőleg. - Meglepne, ha nem lógnának majd mind a ketten. Csupaháj előredőlt: hatalmas feje valósággal betöltötte a kabint. - Valójában a Tengerészeti Nyilvántartási Hivatalba viszel minket - közölte. Jack orrát izzó vas szaga csapta meg, és füst szállt fel az óriási ember mögül. -A Tengerészeti Nyilvántartási Hivatalba visszük magukat ismételte a tiszt, mintha nem is mondott volna semmit az előbb, és Csupaháj megjegyzését sem hallotta volna meg. Elvégre ott fogalmazták meg a körözést - tette még hozzá kissé védekezően. A bocor nyilvánvalóan elégedetten hátradőlt. Sanda érezte, ahogy Csupaháj széke ég ott, ahol a gaff-fészek nekinyomódott, és reménykedett benne, a haldokló bűbájos forgat valamit a fejében. Azt tudta, hogy a Nyilvántartási Hivatal könyvelőtanya, és nem olyan hely, ahová a bűnözőket testi valójukban is elviszik. A tiszt távozása után bezárták őket a kabinba, ám Jack még a feje fölötti fedélzet és a kétoldalt lévő rekeszfalak ellenére is hallotta a tengerészek hitetlenkedő tiltakozását. Mint kiderült, a Tengerészeti Nyilvántartási Hivatal van legdélebbre a kikötő nyugati oldalán álló fél tucat kormányzati épület közül; volt saját dokkja is, és a szlup most oda tartott. A vízparti épületek többségéhez hasonlóan ezt is fehérre meszelték, tetején az egymást fedő vörös cserepeket Jack szemének mintha pálmaágak alapján formázták volna. Mialatt a tiszt és számos fegyveres tengerész kísérte őket az épület felé, látta, ahogy néhány hivatalnok kíváncsian leskelődik kifelé az egyik magas, nyitott ablakon, és a képtelen felvonulást figyelik. A keze még mindig meg volt kötve a teste előtt, a tekintete ide-oda rebbenve keresett valamit, aminek a segítségével szétvághatná a kötelékeit. ISMERETLEN VIZEKEN
346
Az egyik matróz előresietett, kinyitotta, aztán megtartotta az ajtót. Az észrevehetően némileg elbizonytalanodott tiszt lépett be elsőnek, ám a vitorlavászon tógás Csupaháj látványa volt az, melynek hatására a tisztviselők döbbent kiáltással felpattanva eldobták tollúkat és jegyzékeiket. A mindannyiuk fölébe magasodó bocor, akiből három hivatalnok is kitelt volna, rosszallóan forgatta szemét, ahogy körülnézett. Sanda biztos volt benne, azt kereste, hol van egy darabka jamaicai föld a padlódeszkák között. Az egyik hivatalnok ősz hajú feljebbvalója nógatására odament a csoporthoz. - Mi-mit keresnek maguk itt? - nyökögte. Elszörnyedve pillantott fel a négerre. - Mi-mit akar? A tiszt már megszólalt volna, azonban Csupaháj földrengésszerű mormogása beléfojtotta a szót. - Nem hallok. Siket vagyok - közölte. A férfi elsápadt és a feletteséhez fordult. - Istenem, uram, azt mondta: „meghaltok, sírelhagyók”! Óriási zűrzavar támadt, ahogy a könyvelők és hivatalnokok asztalokat, tintatartókat felborítva igyekeztek mihamarabb az ajtókhoz jutni. Sokan az ablakon ugrottak ki... Ám mindeközben Csupaháj egy üvegajtón át kicsiny belső udvart pillantott meg járdákkal, zászlórúddal, szökőkúttal... és gyeppel. Céltudatosan megindult abba az irányba. - Ööö, állj! - kiáltott a tengerésztiszt. A bocor csak ment tovább, mire előhúzta pisztolyát. Jack közben rádöbbent, hogy jelen pillanatban senki sem törődik vele, így Csupahájtól néhány lépésnyire balra oldalazott most mellette. Durr! A fegyver eldördült: véres permet és ruhacafatok repültek szerte a tógán nyílt új lyukból, azonban a bocor még csak meg sem ingott a lövéstől. Benyitott az üvegajtón, és kilépett a járdára. Sanda közvetlenül a nyomában haladt. A tiszt elhajította kilőtt pisztolyát, odarohant az óriási feketéhez és megragadta, láthatóan azzal a szándékkal, hogy visszahúzza - ám csak annyit sikerült elérnie, hogy lerántsa a vitorlavászon ruhadarabot a roppant vállakról. Sokan, köztük a tiszt is, felüvöltöttek, amikor megpillantották a gaff-fészek széles hátból kitüremkedő véres 347
TIM POWERS
csonkját, ám Csupaháj csak tett még egy lépést előre: egyik meztelen talpa, aztán a másik is jamaicai földhöz ért. Jack mögötte volt, és amikor a bocor váratlanul hátrazuhant, ösztönösen felemelte a kezét, hogy elkapja. Avasból készült fészek feltépte csuklóján a köteléket, és Csupaháj ott hevert holtan a járdán: lába a füvön, ég felé forduló arcán boldog vigyor... Sanda pedig nekifeszítette kezét a sérült kendernek, míg végül engedett, és ő kiszabadult. Kiugrott a belső udvarra. A lövés zajára a környék minden ajtajához emberek gyűltek, sokuk kezében volt kard, pisztoly. Jack kénytelen volt belátni, újra foglyul ejtették... ám aztán eszébe jutott valami. Sebes léptekkel, abban reménykedve, nem hívja fel magára a figyelmet, odament a zászlórúdhoz - aztán ásítozva, mintha ezzel akarná jelezni, ez a mindennapok része, nekilátott felmászni a farúdon. Nem egyszer a zászló felvonásához használatos két kötélbe kapaszkodott közben. Félúton járt már, mire a tiszt berontott az udvarra és megpillantotta. - Jöjjön le onnan! - ordította. - Jöjjön fel és vigyen le! - kiáltotta vissza neki. Mostanra elérte a csúcsot, és a rúd tetején lévő sárgaréz gömbre görnyedt: lábát összekulcsolta alatta, a brit zászló pedig csuklyaként borította a fejét. - Hozzanak egy szekercét! - bömbölte a tiszt, azonban Sanda hátralendült, magával húzva a rúd tetejét. Jó néhány yardnyit hátramozdult, majd megállt, aztán visszatért eredeti helyzetébe és még tovább, meghajolt a másik irányba. Jack kapaszkodott, és amikor a rúd újra az eredeti irányába lendült, még nagyobb erővel húzta a csúcsán lévő golyóbist... és az ív legtávolabbi, az anyagot leginkább megterhelő pontján a meghajlott pózna elpattant. A legfelső hatlábnyi szakasz, rajta Sandával, gyorsan pörögve-forogva a cseréptetőre zuhant, míg az oszlop maradéka letört végével visszatért az udvar fölé. A váratlan pörgéstől és a becsapódástól kábán Jack fejjel előre csúszott lefelé a tetőn az ereszcsatorna irányába, azonban sikerült kitárnia kezét-lábát, és bőrét lehorzsolva megállnia - a rúd csúcsa és jó adag törött cserép gördült le mellette a mélységbe. ISMERETLEN VIZEKEN
348
A szédüléstől nyöszörögve valamiféle szaggatott mozgású fordított hátúszást mutatott be a rézsútos tetőn, s mire a cserepek és a pózna darabja koppanva, csörömpölve megérkezett a járdára, átvetette térdét a tető csúcsán. Addig csúszkált az egyik irányba, amíg sikerült felülnie, majd felállt, behajlított térddel végigsietett a talpa alatt megrepedő cserepeken egy magas olajfa tetőt súroló ágaiig, és a vitorlás hajók kötélzetében töltött számtalan órából eredő könnyedséggel átlendült rá, hogy aztán lemásszon rajta egészen a talajig. Épp egy zöldségszállító kocsi gördült át a sikátoron, így átugrott az oldaldeszka felett, és elheveredett a kókuszdiók egyenetlen, szúrós halmán, miközben a kocsi zötyögve ment a szárazföld belseje felé, egyre távolabb a vízparttól. Akkor mászott le róla, amikor a jármű megállt Kingston főutcáján, egy zsúpfedeles piac előtt. Az emberek bámultak rá, ám ő jóindulatú mosolyt villantott rájuk, és elsietett a boltok felé. Hurwood ruhái elrongyolódtak, vörös por és kókuszdiószálak borították őket, így aztán séta közben a feltűnést kerülve végigtapogatta vállszíjának bélését, felszakította a reggel készített laza öltéseket, és kivett néhányat a bélésbe varrt aranyscudók közül. A kesztyűs tenyerében heverő érmékre pillantott. „Ez minden bizonnyal elegendő egy új rend ruhához és egy jó kardhoz” - gondolta. Szöget ütött a fejébe valami, és a gondolatra megtorpant, majd önelégülten elmosolyodott és ment tovább, ám néhány lépés után ismét megállt. „Végül is miért ne? - mondta magában. - Ártani nem árt, és megengedheted magadnak. Persze, vegyél csak egy iránytűt is.”
349
TIM POWERS
HUSZONKILENCEDIK FEJEZET
A
TÉNY, HOGY KARÁCSONY napja volt, csak fokozta a vidék szokatlan voltát: a puncs, a sült pulyka és a szilvapuding illata nyomán a vendégek orrát még jobban csiklandozták az őserdőből érkező vad, fűszeres szagok; a nyitott ablakokon kiáradó sárgás lámpafény és fennkölt hegedűszó nem juthatott messze a háztól, mielőtt elnyelte a sötétség és a trópusi esti szellőben hajladozó magas pálmafák nyikorgása; s a vendégek is mintha kissé feszengtek volna európai szabású, elegáns ruháikban. Nevetésük védekezően csengett, szellemesnek szánt beszélgetésük pedig elkeseredetten igyekezett elérni némi kifinomultságot. Ám sokan eljöttek a fogadásra. Híre ment, hogy megjelenik Edmund Morcilla is, és Jamaica számos pénzes lakója döntött úgy, elfogadja Joshua Hicks meghívását, aki lakcímén kívül szinte semmit nem tudott felmutatni, ami figyelmükbe ajánlotta volna. Kíváncsiak voltak a nemrég érkezett gazdag férfira. Vendéglátójuk nyilvánvalóan majd kiugrott a bőréből látván, eddig milyen siker volt a vacsora. A bálterem egyik sarkától a másikig járva kezet csókolt a hölgyeknek, gondoskodott róla, hogy a poharak mindig meg legyenek töltve, és halkan kuncogott a szellemes megjegyzéseken - mikor pedig épp senkivel sem beszélgetett, nyugtalanul pillantgatott körbe, és gondosan ápolt kezével ruháját, nyírt bajuszát simogatta. Nyolc órára az érkező lovak és hintók valódi sort alkottak a ház előtt, Sebastian Chandagnac pedig immár képtelen volt minden egyes vendéget személyesen fogadni - bár arra nagyon ügyelt, hogy Edmund Morcilla mindenki fölébe magasodó alakjához odasiessen és kezet rázzon vele. Így ISMERETLEN VIZEKEN 350
történhetett, hogy egy férfi feltűnésmentesen besurranhatott a házba és odamehetett a kristályból készült puncsostálhoz, anélkül hogy bárki kérdőre vonta volna. Megjelenése nem hívta fel magára a többiek figyelmét, mivel a meghívott vendégek egyike sem tudhatta, hogy parókáját, kardját és bársonykabátját is csupán aznap délután vásárolta rabolt aranyakon. Meglehet, járásában erősebb volt a tengerészekre jellemző ringás, mint amire egy ilyen előkelően öltözött úr esetében számíthat az ember, és kesztyűs keze a megszokottnál kevesebb szertartásosságról árulkodott, ahogy alkalmanként tőrkardja markolatára tévedt, de végtére is ez itt az Újvilág, és az otthonuktól oly távolra került emberek gyakorta kénytelenek hozzájuk méltatlan ismeretekre is szert tenni. A puncsostál mellett álló szolga meg se nézte alaposabban, csak megtöltött egy poharat és átnyújtotta neki. Jack elfogadta az italt és kortyolt belőle egyet, míg pillantása végigvándorolt a helyiségen. Nem tudta, mi legyen a következő lépése, mivel egyetlen terve annyiból állt, hogy kideríti, kicsoda Joshua Hicks, rövid időre egyedül marad vele és rábírja, mondja el, hol őrzik Beth Hurwoodot, majd kiszabadítja a lányt, sietve elmond neki egy-két dolgot, aztán megkísérel megszökni vele a szigetről. A citromtól-fahéjtól kissé csípős, forró puncs gyermekkora karácsonyait juttatta eszébe, ahogy apjával sietnek valamelyik európai nagyváros behavazott utcáin az elengedhetetlen bérelt szobába, ahol aztán apja legalább jelképes karácsonyi vacsorát és italt készít a falakon lógó marionettek tucatjainak üvegszemében sziporkázva tükröződő tűz fölött. Sem édesapja, sem a havas tél, sem a bábok nem olyan emlékek voltak, amelyek kellemes gondolatokat ébresztettek volna benne, így inkább a jelenlegi környezetére irányította figyelmét. Látványosan sok pénzt költöttek erre a helyre; afféle nem hivatalos kereskedelmi ügynökként maga Sanda is jól tudta, milyen költséges és nehéz feladat lehetett ideszállítani Európából ezt a rengeteg hatalmas, aranyozott keretes festményt, a kristálycsillárokat és a bútorokat. A helyiségben semmi sem volt helyben készített darab - és a konyhából érződő illatokból ítélve még az étel is a lehető legangolosabb 351
TIM POWERS
lesz. Mindez nem tűnt túlzottan kecsegtetőnek a számára, mivel egészen megkedvelte a zöld teknőcöt, a maniókagyökeret és a salmagundi salátát. Hicks egyik szolgája lépett be a terembe, és emelt hangon, hogy a beszélgetések moraja ellenére is hallani lehessen, bejelentette: - Kérem, fáradjanak erre... Hamarosan tálalják a vacsorát. A vendégek erre mohón lehajtották az utolsó kortynyi puncsot, és a keményfa padlón csoszogva megindultak az étkezőbe vezető ajtó irányába. Jack engedte, hogy magukkal sodorják, de erősen aggódott: ha követi a többieket, hamar egyértelművé válik, hogy neki nem terítettek, és hogy nincs a meghívottak között. Hol a pokolban van Hicks? Szüksége volt valamire, amivel elterelheti magáról a figyelmet, ezért körbenézett abban a reményben, hátha talál egy igen kövér embert, akit alattomban elgáncsolhat. Épp észrevett egy alkalmas személyt - egy talpig csipkedíszes vörös bársonyba öltözött, nagy hasú öregurat, akit feltehetően egyenesen a puncsostálban köthetne ki -, de közreműködése nélkül is sor került valamire, ami magára vonta a többiek figyelmét. Egyszerre négy férfi lépett be a bálterem túlsó végében lévő bejárati ajtón, amihez erősen egymáshoz kellett préselődniük. Az első gondosan nyírt szakállt hordott és jobbára a hátát mutatta Jacknek... Úgy tűnt, ő a házigazda, mivel a kardját lóbálva tiltakozott valami ellen. Mellette tagbaszakadt emberóriás, aki láthatóan jól szórakozott, ahogy vékony, fekete szivarjával pöfékelve figyelte őket - előkelő öltözéke csak kiemelte parókája hiányát; mulasztása különösen meglepőnek számított, mivel teljesen kopasz volt. Mögöttük pedig két brit flottatiszt érkezett nyilvánvalóan azzal a szándékkal, hogy belépjenek a fogadás helyszínére. - A maga és a vendégei érdekében - mondta most hangosan az egyikük, mire az, akit Sanda Hicksnek vélt, végül egy vállrándítással tudomásul vette ezt, és utat engedett nekik. Jack feltűnésmentesen hátralépett, hogy a vörös bársonyos, kövér férfi mögé kerüljön... Na és az ablak is közelebb volt így. A kopasz óriás félreállt a tisztek elől; kicsiny szivarja mögül elővillanó vigyora annyira sunyi és sokat tudó volt, ISMERETLEN VIZEKEN
352
hogy Jack érdeklődve vette szemügyre. Ahogy ránézett, úgy vélte, korábban már látta valahol és tartott tőle... noha a lapos, sima arc egyértelműen ismeretlen volt előtte. Nem maradt ideje eltűnődni ezen, mivel a hozzá közelebb álló flottatiszt beszélni kezdett az összegyűltekhez. - MacKinlay őrnagy vagyok - mondta hangosan. - Nem kívánjuk sokáig zavarni a vacsorát, csupán figyelmeztetni szeretnénk magukat, hogy a mai napon rövid időre lefogták Kingstonban a Sanda Jack néven ismert kalózt; azonban sikerült megszöknie, és jelen pillanatban szabadlábon van a szigeten. Ennek hallatán izgatott és érdeklődő mormolás támadt a vendégek között, Sanda pedig a rátörő rémület ellenére is felfigyelt arra, hogy a kopasz óriás bozontos szemöldöke megemelkedik az elmondottakra, majd kiveszi szájából a szivart, mert tüzetesen szemügyre akarja venni a vacsoravendégeket. Már egyáltalán nem hatott úgy, mintha jól szórakozna: arcán inkább éber óvatosság látszott. - Minderről azért láttuk szükségesnek tájékoztatni önöket - folytatta MacKinlay mert miután új ruhákat vásárolt, számos embert megkérdezett arról, hol találja ezt a házat. Az elmondások alapján elegáns öltözéket visel, azonban a kezén lévő fehér glaszékesztyű varrásainál vérfoltok láthatók. A Jack előtt álló pocakos öregember nehézkesen megfordult és kesztyűs kezére mutatott. Izgatottan krákogott és megpróbált mondani valamit. Bár a Sanda közelében állók kíváncsian nyújtogatták a nyakukat, a tiszt egyelőre nem vette észre az öregúr szörnyülködését, így aztán folytatta. - Sanda Jack nyilvánvalóan tudomást szerzett erről a vacsoráról, és eljön azzal a szándékkal, hogy kifossza a vendégeket, esetleg elraboljon valakit. Hamarosan megérkeznek a haditengerészet idevezényelt fegyveres katonái, hogy letartóztassák. Addig is a társammal... Hicksnek feltűnt a tömeg hátsó részében támadt felbolydulás, és riadtan pillantott oda... Aztán a krákogó öregember térdre rogyott, Jack pedig egyenesen a helyiség átellenes végében álló Hicks szemébe nézett.
353
TIM POWERS
Sanda és a vendéglátó is hátrahőkölt, mintha kísértetet láttak volna. Az első megdöbbenést követően Sanda számára világossá vált, hogy nem az apjával áll szemben - az arca túlságosan kövér, ajka túl biggyedt volt ám a szem, az orr, az arccsont, a homlok mind ugyanolyan volt, mint édesapjáé, és szemrebbenésnyi időre meghökkent azon, a véletlen miként lehetett képes ilyen mértékű hasonlóságra egy idegen esetében. Am a következő pillanatban rádöbbent, kivel is állhat szemben, és mi is lehetett Sebastian Chandagnac „öngyilkosságának” valódi története. - Istenem! - kiáltott fel egy nő Jack mellett. - Itt van! A vendégek között lévő férfiak díszkardjukkal zörögtek, ám valamiért csak úgy nyílt elég terük fegyvert rántani, ha gyorsan eltávolodtak a tengeri rablótól. A kopasz férfi egyszerre fülsértőén felkacagott: mély, mennydörgő nevetése szikláknak csapódó viharos tengeri hullámot idézett, és Sanda végre felismerte őt. A két tiszt közben pisztolyt rántott és kiabálva szólították fel a vendégeket, húzódjanak félre. Néhányan kelletlenül megindultak Jack felé, kezükben olyan karddal, amelyet a szabójánál rendel meg az ember, míg Sebastian Chandagnac hangosan követelte, hogy a katonák azonnal lőjék le a kalózt. Asszonyok sikoltoztak, férfiak buktak át felborult székeken, Sanda pedig a levegőben előrántva tőrkardját felugrott az asztalra és lerúgta a puncsostálat, ahogy inaszakadtából futni kezdett a bejárati ajtó irányába. MacKinlay fegyvere fülsiketítő dörrenéssel elsült, ám a golyó csak a lambériát hasította szét Jack feje felett, ő pedig leugrott az asztal végében. A másik katonatiszt a mellkasára szegezte a maga pisztolyát, s mivel semmi mást nem tehetett, Sanda rávetette magát: pengéjével elkapta a hosszú csövű fegyvert, és csigavonalszerű mozdulattal kiverte a tiszt kezéből még mielőtt meghúzhatta volna a ravaszt. Háta mögött az emberek szitkozódtak, ahogy elcsúsztak a nedves padlón: néhány kard nagy csörömpöléssel a földre hullott, Jack pedig elugrott eredeti helyéről, és gyors mozdulattal MacKinlay mellkasának szegezte fegyverét. Mindenki megdermedt. A pisztoly csattanva ért földet, és megállapodott a fal mellett. ISMERETLEN VIZEKEN
354
- Azt hiszem, megadom magamat - szólalt meg a váratlanul beállt csendben. - De mielőtt így teszek, szeretném még elmondani, pontosan ki is Joshua Hicks. Ő... Sebastian Chandagnac az előbb elejtett pisztoly után vetette magát, és sikerült megkaparintania - felült és Sandára lőtt vele. A golyó szétrobbantotta MacKinlay őrnagy fejét... A test felbukott, újra, csak még hangosabban kezdetét vette a sikoltozás és dübörgés, Jack nagybátyja pedig feltápászkodott, előrántotta a díszkardját, és nekirontott unokaöccsének. Sanda könnyedén hárította a pengét, bár kesztyűje varrása vörösen villant, majd betört a másik védelme mögé, és fél kézzel torkon ragadta rokonát. - Beth Hurwood, a lány, akit fogva tartasz - vicsorogta. - Hol van? A kopasz Morcilla az imént lépett oda, mintha azt tervezné, hogy beleavatkozik a párbajba, ám ennek hallatán megtorpant. - Odafenn - hüppögte csukott szemmel Sebastian Chandagnac. - A bezárt szobában. A nők zokogtak, és számos férfi állt mellettük kivont karddal, bizonytalanul pillantgatva egymásra. A másik tiszt is elővette fegyverét, azonban láthatóan nem akart addig közelebb menni Jackhez, amíg túsza volt. Sanda bal hüvelykje nagybátyja gégefőjének feszült, és tisztában volt vele, olyan könnyedén elroppanthatná, akár a tojáshéjat - de elege volt már a sok halálból, és nem érezte, hogy bármiféle elégedettséggel töltené el, ha látná, amint ez a riadt emberke a padlón vergődve megfullad a saját gégeporcától. Inkább belemarkolt a gallérjába. - Ki... vagy? - krákogta a rémületében tágra nyílt szemmel őt bámuló Sebastian Chandagnac. Jack csak most értette meg, hogy frissen borotváltan, a kor és a fáradtság arcára rajzolt vonásaival erősen hasonlíthat édesapjához abból az időből, amikor Sebastian utoljára találkozhatott vele... Ráadásul sehonnan sem tudhatta, hogy az unokaöccse, John Chandagnac eljött ide, a karibi térségbe. Noha eldöntötte, nem öli meg, képtelen volt türtőztetni magát, hogy ne szítson bűntudatot a másikban. - Nézz a szemembe! - suttogta elfúló hangon. 355
TIM POWERS
Bár reszketett és nyöszörgött, az idős férfi mégis engedelmeskedett. - A fivéred vagyok, Sebastian - szűrte a fogai között Sanda. - François. Nagybátyjának egészen szederjes volt az arca. - Azt hallottam, hogy... meghaltál. Mármint valóban. Jack bőszen elvigyorodott. - így is van... De talán nem hallottál még a vodunról? Csak azért jöttem vissza ma éjjel a pokolból, hogy téged magammal vigyelek, drága öcsém. Úgy tűnt, Sebastian bizony hallott már ilyesmiről, és nagyon is hihetőnek találta az elhangzottakat: szeme fennakadt, és miközben kifújta a levegőt, akárha hasba vágták volna, elernyedt. Sanda meglepődött, bár nem volt ellenére a hatás elengedte a testét, hogy a földre zuhanjon. Aztán a kopasz férfival szinte egyszerre lendültek a lépcső irányába. Úgy látszott, Edmund Morcilla üldözi a kalózt, bár egyben erősen olyan benyomást is keltettek, mintha mindketten ugyanazzal a céllal sietnének felfelé. Néhány kardos férfi gyorsan eléjük ugrott, aztán még gyorsabban tűntek el az útjukból, s a következő pillanatban a fújtató Jack már hármasával szedte a lépcsőfokokat, miközben azért fohászkodott, hogy még ne ájuljon el. A lépcső tetején folyosó nyílt, ő pedig ziháló mellkassal megtorpant, majd megfordult, hogy szembenézzen a magát Morcillának nevező férfival, aki két fokkal lejjebb állt meg. Szeme egyvonalban volt Sandáéval. - Mit... akarsz? - lihegte. Az óriás mosolya már-már angyalinak tűnt ránctalan arcán. - A fiatal nőt. Odalentről újabb kiáltások meg dobogás hallatszott, Jack pedig türelmetlenül rázta a fejét. - Nem. Szó sem lehet róla. Menj vissza! - Kiérdemeltem... Egész nap figyeltem ezt a házat, készen arra, hogy a lélek elűzését szolgáló varázslat első jelére közbeavatkozzak... - Amire azért nem került sor, mert megakadályoztam Hurwood tervét. Takarodj innen! A kopasz férfi felemelte a kardját. ISMERETLEN VIZEKEN
356
- Nem szívesen öllek meg, Jack, de esküszöm, megteszem, ha így juthatok el a nőhöz. Sanda hagyta, hogy válla megroggyanjon, és arcára kiüljön a kimerültség és a kétségbeesés... Aztán előrevetődött, bal karjával a falnak csapta az óriás fegyverét, míg jobbja a mellkasába mélyesztette a kardját. Csak azért nem zuhant le fejjel előre a lépcsőn, mert a kopasz férfi nem mozdult a helyéről. Jack visszanyerte egyensúlyát, felemelte jobb lábát és a széles mellkasra helyezte, épp oda, ahol átjárta a penge, majd nagyot taszított rajta - ezzel visszakerült a folyosóra, míg a kopasz férfi hátrafelé bucskázva legurult a lépcsőkön. Az általános lárma mellett is döbbenet és szörnyülködés hangja hallatszott, amikor leért. Megfordult és körülnézett. Az egyik ajtógomb fából volt, ezért odatántorgott hozzá. Az ajtó be volt zárva, úgyhogy fáradtan a szemben lévő falnak vetette hátát, felemelte a lábát, és ugyanolyan mozdulattal, mint amellyel fegyverét kiszabadította az előbb Morcilla testéből, belerúgott az ajtóba. A fából készült zár meghasadt, az ajtó beesett, Sanda pedig elejtette fegyverét, ahogy ő is bezuhant a szobába. Négykézláb, a földről pillantott fel. A helyiségben lámpás égett, ám egyáltalán nem nyugtatta meg, amit a fényénél láthatott: az egész padlót büdös levelek borították, valaki számos levágott kutyafejet akasztott a falakra, és egy nyilvánvalóan régóta halott, fekete bőrű nő hevert a sarokban úgy, ahogy odazuhanhatott, míg Beth Hurwood az ablaknál guggolt: elsőre úgy tűnt, megpróbálja megenni az ácsmunkát. Ám most riadtan felnézett: tekintete tiszta volt. - John! - kiáltotta rekedten, amint meglátta, ki az. - Istenem, már alig reméltem, hogy eljössz! Hozd ide azt a kardot és vágd félbe ezt a fából készült pecket... A fogam semmit nem ér. A férfi felállt és odasietett mellé; csak egyszer csúszott el a leveleken. Vaksin a zárra hunyorgott, majd óvatosan felemelte kardját. - Egészen meglep, hogy felismertél - közölte bárgyún. - Persze hogy megismertelek, bár nagyon kutyául nézel ki. Mikor aludtál utoljára? - ...Nem emlékszem. - Lecsapott a karddal. Éppenhogy, de átvágta a pecket. Beth kiügyetlenkedte a darabokat a tartóból 357
TIM POWERS
és kitárta az ablakot, mire a hűs éjjeli szellő kisöpörte a szoba áporodott levegőjét, és megütötte fülüket a dzsungel trópusi madarainak rikácsolása. - Van itt egy tető - mondta Beth. - A ház északi vége közelebb van a domboldalhoz. Ott biztonsággal leugorhatunk. Most pedig hallgass végig, John!... - Együtt? - szólt közbe Sanda. - Nem, már biztonságban vagy. A bácsikám... Joshua Hicks... meghalt. Me... - Ne butáskodj, persze hogy veled megyek! De most hallgass végig, kérlek! Az az izé a sarokban tegnap éjjel holtan esett össze... Mármint másodszor is meghalt. Úgyhogy azóta nem kellett ennem többet azokból a borzasztó ízű növényekből, viszont rettenetesen gyenge vagyok, és néha rám tör valamiféle... Nem is tudom, zavarodottság talán. Mintha nyitott szemmel elaludnék. Nem tudom, meddig tart, de egyre ritkul... Szóval, ha ilyesmi történik és teljesen üres tekintettel nézek rád, ne aggódj, csak vigyél! Magamhoz térek majd belőle. - Ööö... Rendben. Jack kilépett az ablakon át a tetőre. - Biztos vagy benne, hogy szeretnél velem jönni? - Igen. - Beth követte, megbillent, mire elkapta a férfi vállát, aztán vett egy mély lélegzetet és bólintott. - Igen. Menjünk! - Jó. Háta mögött a nyitott ablakon át jól hallotta a tétován, ám annál nagyobb zajjal felfelé tartó embereket, úgyhogy megfogta a nő könyökét, és amilyen gyorsan csak merte, a tető északi vége felé terelte.
ISMERETLEN VIZEKEN
358
EPILÓGUS Aztán csak elmúlt a kakas szavára. Mondják, valahányszor az idő közéig, Melyben Urunk születését innepeljük, Egész éjjel zeng e hajnal-madár, S hogy akkor egy se mér mozdulni szellem, Az éj ártalmatlan, planéta nem ver, Tündér nem igéz, nem bűvöl boszorkány, Oly üdvös, oly szentelt azon idő.* William Shakespeare*
RÁKON ÁT GYALOGOLTAK,
a látszólag széltében-
Óhosszában egész Spanish Townt bejáró fáklyás, lóháton közlekedő katonák csapatai miatt kerülték a szélesebb, jobb karban lévő utakat - Sanda alacsony kőfalakon át, keskeny csapások mentén, cukornádak sorai között vezette Betht. Két alkalommal kutyák ugatták meg őket, ám Jack meghatározott dallamot Rittyentve egy kézmozdulattal mind a kétszer önmagába hajlította a pletykás szelet. A szúnyogokkal már nem tudott ilyen egyszerűen elbánni, így kénytelen volt beérni azzal, hogy sarat kent mindkettejük arcára. Ahol a növényzet nem borult útjuk fölé, az ég tanulmányozásával megállapíthatta, merre tartanak, sőt, még az óra állását is megbecsülhette belőle... Mégsem dobta el az aznap délután vásárolt iránytűt, bár alaktalan tömege lehúzta kabátja zsebét. Sokszor tűnt úgy, mintha Beth alvajáróként menne mellette, és ha nem vezetné gondosan kézen fogva, egyenesen a fáknak tartana; egy darabig pedig egyszerűen csak aludt, hogy az irigykedő Jack kénytelen volt a karjában vinni * Hamlet (Arany János fordítása)
359
TIM POWERS
ám a gyalogút nagyobbik részében éber volt, a feje tiszta, így aztán hosszú mérföldeket beszélgettek végig suttogva egymással. Beth mesélt neki a skót zárdában töltött évekről, ő meg beszélt arról, milyen volt utazgatni az apjával és a marionettekkel. Beth olyan gondosan nemtörődöm módon kérdezte Ann Bonnyról, hogy úgy érezte, majd kiugrik a szíve a mellkasából. A boldogságtól és a kimerültségtől megrészegülten úgy döntött, hosszú, csapongó monológban felel neki, amelyre nem is figyelt oda... Homályosan tisztában volt vele, hogy szerelemről, veszteségről, érettségről, halálról, születésről és életük hátralévő részéről volt szó benne. Bármit is mondott, a jelek szerint korántsem Beth nemtetszését vívta ki vele - és bár ekkor épp nem volt alvajáró, Sanda mégis fogta a kezét. Délnek tartottak, és amikor úgy vélte, reggel háromra jár az idő, az őserdei ösvény homokos végéhez érkeztek, ahol a pálmalevelek ponyvája alól kilépvén megpillantották a tengerpartot. Köztük és a tenger sötét foltja között épületek halvány csillagfényes pacája látszott - Jack felfedezni vélte a Tengerészeti Nyilvántartási Hivatalt, bár nem volt biztos abban, hogy valóban az. Megindultak előre, a part irányába, aztán amennyire csak lehetséges, az épületek árnyékában maradva folyamatosan délnek tartottak; a lehető leggyorsabban és leghalkabban igyekeztek átjutni az utcákon és nyílt tereken. Néhol lámpás világított a házakban, és párszor nem túl messze tőlük részeg beszédhangok hangzottak fel, de senki nem szólt utánuk. Számos háztömböt és partra vont hajót hagytak maguk mögött... Azonban valahányszor Sanda közelebb lopakodott, hogy ellopható csónakot nézzen maguknak, mindig volt a közelben egy kósza lámpás vagy suttogó beszélgetés - kétszer a hüvelyében meglazított kard semmi mással össze nem téveszthető csörrenő csusszanása ütötte meg a fülét, egy alkalommal pedig hallott egy kikötőbe illő hangot, amint elsuttogott mondatában félreérthetetlenül ott szerepelt a „Sanda” név. Ha már nem sikerült megakadályozni, hogy a szigetre lépjen, az angol hatóság nem kívánta kiengedni onnan. Jack és Beth minden eddiginél óvatosabban ment tovább dél felé, ahogy maguk mögött hagyták az utolsó kőépületet is, ISMERETLEN VIZEKEN
360
aztán lábujjhegyen áthaladtak a bambuszból rótt kunyhók és vitorlavászon sátrak területén, majd végül, az egyre fakóbbá váló csillagok alatt, szélesen elnyúló láphoz értek, ahol egyegy teknőcrekesz vagy halászviskó jelentette a táj meghatározó jellegzetességét. A szúnyogok itt sokkal roszszabbak lettek, annyira, hogy a menekülők kénytelenek voltak arcuk alsó felére ruhát kötni, máskülönben beszívták volna őket a lélegzetükkel, azonban Sanda méltányolta a partszakasz elhagyatottságát, s mivel többé már nem kellett tökéletes csendben mozogniuk, megnyújtotta lépteit. Pirkadatkor találtak egy roskadozó mólót, végében egy vitorlás csónakkal, Jack pedig perceken át bámulta a kis parázstartó körül kucorgó fél tucat embert - vörös fény tűhegynyi pontjait látta felröppenni, ahogy az egyenetlen szél felszította a faszenet -, majd visszaült a bokor mögé, amely a part felől nézve eltakarta őket. - Csak halászok - suttogta, elsősorban saját magának, mivel Bethen közben újra erőt vett a holdkórosság. Órákkal ezelőtt terítette a vállára iránytűtől nehéz bársonykabátját, így dideregve tűrte a hajnali szellőt, amikor felállt, majd üggyelbajjal felhúzta a lányt, hogy imbolyogva, üres tekintettel ott álljon mellette. - Gyere! - mondta, ahogy előre vezette a nőt, és megtapogatta kardszíját, hogy megbizonyosodjon róla, érzi még a sok aranyscudo súlyát. - Vásárlunk egy hajót. Tisztában volt azzal, különös látványt nyújt majd a kettősük ezen a fagyos, téli reggelen: egy nyilvánvalóan alvajáró nő hálóingben és bársonykabátban, amint sár- és vérfoltos, elegáns ruházatú férfi kíséri ki éppen a dzsungelból, mindkettejük arcán szétkent iszap. Ugyanakkor biztos volt benne, hogy fél tucat aranypénz elaltatja gyanakvásukat. Mire csúszkálva lejöttek a lankán és a homokban gázolva elindultak a móló felé, a parázstartó körül kuporgó alakok többsége feléjük fordult, bár az egyikük, egy viharvert szalmakalapot viselő, pokrócba bugyolált alak továbbra is csak ott üldögélt a kikötő végében, és az újdonsült napkoronát kapott szürke hullámokat figyelte. Sanda elmosolyodott, és ahogy Beth Hurwoodot a móló döngő deszkáira vezette, hat scudót nyújtott előre kesztyűs kezében... 361
TIM POWERS
Aztán arcáról leolvadt a mosoly, mert észrevette a hályogos szemeket a szürke arcokban, a felkötött állakat, a bevarrt ruhákat és a meztelen talpakat. - A fenébe! - suttogta kétségbeesetten, ahogy be kellett látnia, egyiküknek sincs már annyi ereje, hogy futni kezdjenek... Semmi másra nem volt képes, csak egyhelyben állni tovább. Nem is lepte meg, hogy a móló végében ülő alak felkel, leveti magáról a pokrócot és elhajítja a kalapot, mire a napfény megcsillan kopasz fején. Kivette szájából a szivart és rámosolygott. - Köszönöm, Jack - dörmögte. - Gyere csak, kedves - intett Bethnek, mire a lány botladozva megindult, akár-ha hátulról tolnák előre. Válláról lecsúszott a kabát és a kopott deszkákra esett. Nagyjából ezzel egyidőben hirtelen engedett Sanda térde, mire azon kapta magát, hogy minden előzetes megfontolás nélkül leül a mólóra. - Te halott vagy - suttogta. - Megöltelek... a lépcsőn. Beth tett még két apró, egyensúlyozó lépést. A kopasz férfi szomorúan ingatta a fejét, mintha Sanda csalódást okozó diák lenne. Pöffentett egyet a szivarjával, és izzó végével Jackre mutatott. - Ugyan már, hát nem emlékszel a kanócokra? A szakállamba meg a hajamba fontam őket. Lassan parázsló tűz, ez a drogue hívja fel magára Samedi báró óvó figyelmét. Az égő szivar is ugyanúgy megfelel erre. Tény, hogy a kardod eltalált, ám a báró, a temetők jó öreg ura még azelőtt helyrehozta a sérülést, hogy belehalhattam volna. Beth mostanra kettejük között félúton himbálta magát, a napfény hatására frissen vágott vörösrézként csillogott a haja. Jack a deszkákon és kabátja hátán kaparászva próbálta összeszedni az erejét annyira, hogy felállhasson. - De én nem vagyok haragtartó fajta - folytatta az óriás. Nem jobban, mint Davies volt, amikor megszúrtad. Hálás vagyok, hogy elkísérted idáig a menyasszonyomat, az egyetlen nőt a világon, aki vért hagyott maga után Ereboszban, és szeretném, ha te lennél a fedélzetmesterem. Sanda hunyorgó szeméből könnyek csorogtak a nyűtt deszkákra. - Hamarabb találkozunk a pokolban, Feketeszakáll. ISMERETLEN VIZEKEN
362
A hatalmas férfi felnevetett, ám tekintetét most már nem vette le Beth Hurwood egyre közelebb érő, karcsú alakjáról. - Feketeszakáll halott, Jack - mondta, de nem fordult el a nőtől. - Minden bizonnyal te is hallottad. Kétséget kizáróan igazolták ezt. Most új becenévre van szükségem. Lehetnék, mondjuk Kopasz. - Újra felnevetett, és vele nevettek mozdulatlan, halott tengerészei is: beteg lovak módjára az orrukon szedték a levegőt, úgy nyihogtak. Sanda oda sem figyelve maga felé húzta bársonykabátját, és most kemény tárgyat tapintott benne. Kezét a zsebbe csúsztatta, és tapintás alapján felismerte a sárgaréz keretes, üvegtetejű korongot... A nemrég vásárolt iránytű volt az. Hevesen verni kezdett a szíve, és reményei szerint kellően meggyőző, kétségbeesett nyögés kíséretében arccal előre a mólóra, a kabátra zuhant. Az óriás kinyújtotta kezét Beth felé. Jack előhúzta a zsebből az iránytűt, és egy pillanatig ügyefogyottan babrált vele... Nem volt nála semmi, amivel betörhette volna az üveget! Feketeszakáll elérte a nőt, mire a levegő valósággal megdöndült, akárha valaki rácsapott volna az ég fedelére. Sanda kinyitotta száját és beletette az iránytűt, majd ráharapott: morzsolódó üveget ízlelt és érezte, amint legalább egy őrlője széttörik. Egészen elszédült, émelygett, foga és állkapcsa helyén nem érzett mást, csak fájdalmat - felemelte a fejét, és megpillantotta Feketeszakáll kezét Beth vállán: a látvány még egy kis erőt adott neki. Metszőfoga alatt betört az üveg, mire szilánkokat, vért köpködve kivette az eszközt a szájából, kirázta belőle a tűt, majd előhúzta kardját, és addig nyomta a tűt a bőrrel borított markolatba, amíg megérezte, hogy csikordul a markolattüske acélján. Ezután kesztyűs jobbját óvatosan a markolatra helyezte, hogy a tű kiálló hegye a tenyerének nyomódjon... majd szorosan megmarkolta a fegyvert, hogy a fémdarab mélyen a kezébe fúródjon. Váratlanul rátörő megérzéstől hajtva feje fölé emelte a pengét, és elkiáltotta magát: - Phil! Nem kellett hátranéznie, így is tudta, hogy már nincs egyedül. Némi segítséggel talpra állt, vérző, átszúrt kézével felemelte kardját, és csoszogva megindult Feketeszakáll irányába. 363
TIM POWERS
Csakhogy bár a testes alak körvonala élesen kirajzolódott az egyre világosabb tenger és ég előtt, meglehet, akarata ellenére, de többé már ő sem volt egyedül. Jack kiáltása mintha mindkettejüket megidézte volna. Fogalma sem volt róla, honnan tudta ezt. Talán egy zajból? Szagból? Igen, ez az... Egy illat volt az... Kölni, csokoládészirup és mosatlan fehérnemű bántó keveréke telítette meg a levegőt. Leó Friend semmivel össze nem téveszthető kipárolgása. Feketeszakáll keze felcsusszant és ráfonódott Beth vállára. Ajka nedvesen csillant, szemét olyan tágra nyitotta, amilyenre csak bírta, szétnyíló száján süvöltve járt ki-be a lélegzete. A szivar reszketegen ragaszkodott alsó ajkához. Sanda akkor döbbent rá, amikor megindult előre, hogy a testetlen Leó Friend valahogy ugyanazt a helyet foglalja el, amelyet az óriási kalóz, és - legalábbis egyelőre - az ő kezében van a gyeplő. Sanda megragadta a nő másik vállát és elfordította, majd kézfejével kiverte a szivart az óriás szájából, s amint az sziszszenve a móló alatti vízbe ért, Jack minden megmaradt erejét beleadva Feketeszakáll hasába mártotta kardját. A nagydarab férfi tekintete meg sem rezdült, ám most már egyenesen Sanda szemébe nézett, és kizárólag Feketeszakáll volt abban a pillantásban. A száj véres, de magabiztos mosolyra húzódott. Tett egy lépést előre. Jack kis híján elájult a fájdalomtól, ahogy fegyverének dőlt és megpróbálta megvetni a lábát, azonban hiába csúszott beljebb még néhány hüvelykkel a penge az óriás testébe, a tű végigkaristolta kéztőcsontjait, így kénytelen volt hátrálni. A móló deszkáin csosszanó csizmájának zaja már-már fülsértőnek hangzott. A továbbra is véres vigyort villogtató Feketeszakáll még egyet lépett előre, Sanda pedig felkészült a kezéből fakadó kínra, s most érezte, ahogy a kard hegye kibukkan a másik hátán... Csakhogy az óriásnak sikerült elérnie a parázstartót: lenyúlt, oly finom mozdulattal, mintha elé kínált tálcán lévő cukorka lenne, kivett egyet az izzó, hamu lepte faszéndarabok közül, majd roppant méretű bal markába szorította. Az öböl egész hosszában riadtan zsibongó tengeri madarak kaptak szárnyra. ISMERETLEN VIZEKEN
364
Feketeszakáll ujjai közül füst kanyargóit elő és oszlott szét a levegőben, Jack pedig hallotta a hús sistergését. - Lassan parázsló tűz - krákogta az óriás. Könnyed mozdulattal hátralépett, és mivel Sanda nem engedte el a kard markolatát, a penge kicsusszant belőle, majd jobbjával előhúzta a saját tőrkardját. Egy pillanatig csak állt és meredten bámulta a kesztyűs kézből csepegő vért. - Jaj, Jack - mondta végül halkan. - Valaki megtanított a vér és vas trükkjére? Rámarkoltál szorosan egy iránytűre? Ez Samedi báró ellen nem használ... Több ám ő egyszerű szónál, és nem vonatkoznak rá azok a szabályok. Már századokkal Jean Petro születése előtt tanította a karib indiánoknak, miért is kell tartani az éjszakától. Dobd el a kardot! Sanda biztos volt abban, hogy vesztett, azonban háta mögött ott érezte Philip Daviest, és amikor megszólalt, féligmeddig mintha ő buzdította volna. - Az embereimmel New Providence-re tartunk, hogy megadjuk magunkat Woodes Rogersnek - mondta rekedten, de jól érthetően. - Választhatsz. Csatlakozz hozzánk, legyenek a mi céljaink a te céljaid is, vagy halj meg ott, ahol állsz! Feketeszakáll meglepődött, aztán felkacagott... ...Jack pedig egyszerre az asztalosműhely padjára zötytyent, és a jobbjában tartott marionettet bámulta. A sok pénzbe került, yardnyi magas szicíliai fajtából való bábu volt, neki pedig mozdulatlanul kellett szorítania, amíg megszáradt a fejét tartó ragasztó, de egy hosszú szálka kiállt a hátából, és fájdalmasan bökte a tenyerét. Nehéz is volt a fabáb. A fájdalomtól és a súlytól remegett a karja. De ha elengedi, akkor pocsékba megy. A marionett rászegezte élénk színekkel festett szemét, és kinyílt a szája. - Dobj el! - mondta. - Nyisd ki a tenyered és dobj el! A kis faemberke Jack hangján szólalt meg! Talán nem azt jelenti ez, hogy érdemes azt tenni, amit mond? Sanda szívesen engedelmeskedett volna neki, azonban eszébe jutott, mennyire büszke volt az apja, amikor ezt megszerezték. Nem dobhatja el csak úgy, bármennyire is fáj, hogy így kell tartania. - Dobj el! - ismételte a marionett. 365
TIM POWERS
„Végül is miért ne? - gondolta, ahogy a szálka még fájdalmasabban bökte már a tenyerét. - Mi van akkor, ha a saját életemet tartom a kezemben? Fáj, és egyébként sincs semmi, ami örökké tartana.” Aztán eszébe jutott valami, amit egy vénséges vén néger férfi mondott neki egy alkalommal egy csónakban, a Szajnán. „Ezt a húzást a sárgolyóval Philip Daviestől leste el... és most elpocsékolta. Kapott tőle még valamit... Nem örülnék neki, ha azt is elherdálná.” A néger már nem volt sehol, ám puha tenyér megnyugtató érintését érezte a vállán, ő pedig úgy döntött, egy darabig még képes lesz tartani ezt a bábot. Kinyitotta a szemét, és egyenesen Beth Hurwood arcába bámult.
$ Beth érthető módon lassan ébredt rá, hogy magához tért révületéből és újra teljesen éber... méghozzá hajnalban egy mólón van éppen a hálóingében, és körülötte halott emberek állnak. Előtte ott volt John Chandagnac, kezében kardot tartott, amelyről vér csöpögött, és egy óriási, kopasz, füstölgő öklű férfival nézett szembe, akinek rettenetes vágás szaladt végig a hasán. A csípős levegő és a tenger tiszta illata volt az, ami végül meggyőzte, hogy a különös jelenet nem egy újabb álomkép. Feszültség volt a levegőben és halálos fenyegetés, ő pedig sietve felidézte, mi is hangzott el itt az előbb. „Jaj, Jack. Valaki megtanított a vér és vas trükkjére? Rámarkoltál szorosan egy iránytűre? Ez Samedi báró ellen nem használ... Dobd el a kardot!" Pillantása Sanda kardot markoló kezére rebbent, és öszszerándult, ahogy meglátta a kard ujjvédőjének hajlatában meggyűlő és a férfi alkarján végigcsorgó vért... Ám ezzel egyidőben felfogta azt is, hogy a Jack tenyerét csíkokra szabdaló vastű jelenti a férfi egyedüli reményét... és hogy a kopasz ember megpróbálja elérni, hogy eldobja. Sanda lehunyt szemmel állt, a fegyver imbolygott a kezében - nyilvánvalóan arra készült, hogy elengedje -, de ISMERETLEN VIZEKEN
366
Beth már oda is lépett. Fél kézzel határozottan megragadta a vállát, a másikkal egyenesbe igazította a kardot... méghozzá úgy, hogy megmarkolta a borotvaéles pengét. Saját forró vére lecsordult a hideg acélon, követte a kézvédőn át a markolattüskét, és elkeveredett a férfiéval. Jack szeme kipattant, és találkozott a tekintetük. Ahogy kettejük vére találkozott, a kopasz férfi hátratántorodott, ám Beth tudta, ezzel még nem győzték le, csak akadályt gördítettek az útjába. Aztán meghallott a fejében egy hangot, ő pedig cinikus csengése miatt először nem akart odafigyelni rá... mintha valaki egyfolytában szórakozna valamin... Annak a kalóznak, annak a Philip Daviesnek a hangja volt!... Azonban magyarázott valamiről, amit neki tudnia kell, valamit a mágia területeiről, amelyek csakis nők számára elérhetők, és férfiak kizárólag meghatározott feltételek mellett használhatják...
$ - Elfogadsz-e, John, engem, Elizabethet, hites feleségedül a mai naptól fogva... ööö, lemondva mindenki másról... legyen az gazdagabb vagy szegényebb, betegségben és egészségben, azt hiszem, ennyi, amíg a halál el nem választ? A hűs tengeri szél lobogtatta bokája körül a hálóingét, és úgy reszketett, akár egy ázott macska. Megvágott keze remegett a kard pengéjén. Feketeszakáll még egy lépésnyit hátraszorult. Előhúzta fegyverét, és nagy, süvítő ívekben suhogtatta maga körül, mintha ezzel akarná eltakarítani az ellenállását. - Nem! - fuldokolta. - Az enyém vagy! Nem mehetsz... - Igen - szólt Jack. - És te, Elizabeth, elfogadsz-e engem, Johnt, hites férjedül a mai naptól fogva - itt elvigyorodott -, lemondva mindenki másról, legyen az gazdagabb vagy szegényebb, betegségben és egészségben, amíg a halál el nem választ? Feketeszakáll üvöltött tehetetlen haragjában. - Igen. Azzal Beth elengedte a pengét és magához szorította megvágott tenyerét, viszont Sanda úgy érezte, mintha 367
TIM POWERS
felébredne: elöntötte az éberség, kiterjesztette látóterét, és egyszerre mintha könnyebbé vált volna kezében a kard. A körülöttük lévő halottak megindultak feléjük, aztán visszalökte őket valami olyan erő, amelytől rögtön össze is fonnyadtak. Képtelen volt megállapítani, az apja vagy Davies buzdította-e erre, de azon kapta magát, hogy Feketeszakállnak ront, s bár szedte a lábát és az ő keze tartotta előreszegezve a pengét, már-már érezte, ahogy valahol messze felette ügyes kezek himbálják a keresztfát, úgy szökelltetik coupé és fléche-ben a kopasz férfi irányába engedelmes marionettönmagát. Feketeszakáll hökkenten húzódott kinyújtott kardja védelmébe. Az utolsó nagy lépés után Jack szinte már megtapasztalni vélte a zsinór gyors felfelé rándulását, ahogy fürgén elrántotta fegyvere hegyét a másik kardja felett, és újra kinyújtotta Feketeszakáll belső vonalában - az óriás keresztvágással hárított, csakhogy az ő pengéje már nem volt ott... a hárítás alá rántották, és most a külső vonal alsó részénél bukkant fel ismét, Sanda pedig lendületét kihasználva döfte bele ellenfele oldalába, majd egészen átszúrta vele. Forróság csapta meg a kezét és kis híján leszédült a móló végén - ám Feketeszakáll még mindig állt, így kényszerítette magát, hogy ne lépjen hátra és ne is engedje el a vértől csúszós markolatot, mivel érezte, amint erő árad végig a kapcsolaton, amelynek ő is alkotóeleme volt: a kezébe szúrt delejezett vasdarabon, Beth vére és a sajátja keverékén, s a kard hideg pengéjén. Majd egy pillanatra kitágult a látómezeje: Beth szemén keresztül látta önmagát a móló túlsó végében, egyúttal, iszonytató módon, a kard révén Feketeszakáll zsigereit is... ...Aztán a dolgok haldokolni kezdtek körülötte. Nem egészen hallás volt, amivel érzékelte a napfény elől a tengerbe és az őserdőbe menekülő, kiűzött lények kiáltásait... Élettelen elemekből varázslattal létrehozott hamis személyiségekét, amint megrángatott csomók módjára pattannak vissza a semmibe... Bár nem reagált rájuk, érezte, amint mézesmázos hangú, csábító dolgok kérnek menedéket az elméjében... És egy láthatatlan, ám mindenek fölébe ISMERETLEN VIZEKEN
368
magasodó, az összes fény halálát idézően fekete és hideg lény, aki kénytelen volt lemondani tönkrement hordozójáról, dermesztő esküvést tett neki, mielőtt elkúszott a nyugat felé húzódó éjszaka irányába... Amikor aztán Feketeszakáll előrezuhant a mólóra és végre kicsavarta a kardot Jack zsibbadt kezéből, ámulva pillantott a holttestre, mivel tele volt szablyától eredő vágásokkal és a pisztolygolyók ütötte, kráteres sebekkel, bal válla pedig szinte teljesen lehasadt, mintha telibe találta volna egy pika. Úgy tűnt, Csupaháj idéző varázslata megfogant: Sanda valóban Feketeszakáll Óvilágból érkezett halálának bizonyult. Kis idő múlva felnézett. A halottaknak nyoma sem volt. Beth csak állt ott, karja az oldala mellett lógott, és bal kezéből metronómot idézően csöpögött a vér. A nap már fenn járt az égen, és Jacknek az jutott eszébe, sietnie kell, ha szeretné bekötözni a sebeiket, készíteni egy máglyát Feketeszakállnak és meggyújtani, majd a sebesült kezével kijuttatni a vitorlást oda, ahol a Carmichael várakozott, még mielőtt Borza felszedi a vasmacskát és elhajózik. Ám a gondjai még ezzel sem szűnnek meg. Bethnél idővel feltehetően véget érnek ezek az időszakos kimaradások, de vajon fellázad-e végletekig hajszolt legénysége, amikor kiadja nekik a parancsot, hogy induljanak visz-sza New Providence-re? S vajon meggyőzhető-e Woodes Rogers, hogy az elmúlt két hétben történtek között nem fordult elő semmi olyasmi, ami a kegyelem feltételeinek megsértését jelenti? Csak most figyelt fel rá, hogy az iránytű még mindig kiáll jobb keze véráztatta kesztyűjéből. Nagy óvatossággal előrehátra mozgatta érzéketlen húsában a tűt, és még csak el sem fintorodott közben, míg végül sikerült kihúznia, és meredten nézte. Elmosolyodott, és a móló végéből a hajnalpírtól sziporkázó tenger hullámai közé vetette... Majd hunyorogva a napba tekintett és halkan, mérhetetlenül elégedetten felnevetett, hiszen összeházasodott Beth Hurwooddal. A szerencséje nyilvánvalóan jó szelet kapott, és biztos volt benne, hogy szükségvitorlázattal, némi szivattyúzással átjutnak majd ezeken a nehézségeken. Elvégre ennél sokkal, de sokkal rosszabbat és átvészelt már. 369
TIM POWERS
Arcán a letörölhetetlen mosollyal nekilátott tépést készíteni csipkés kézelőjű ingéből.
ISMERETLEN VIZEKEN
370
