Thomas H. Eriksen Az antropológia rövid története Több, mint nyolc hónapot töltöttem egy faluban a Trobriand-szegeteken, és ez bebizonyította nekem, hogy még egy hozzám hasonló egyszerű megfigyelő is felhalmozhat bizonyos mértékű megbízható információt, ha a megfigyelés megfelelő feltételeit biztosítja a maga számára. Bronislaw Malinowski (levele A. C. Haddonhoz, 1916 május)
Akárcsak a többi társadalomtudomány, az antropológia is egészen új keletű diszciplína. Jelenlegi formája a huszadik században alakult ki, de fontos előfutárai voltak a korábbi idők történetírásában, földrajzában, az útleírók között, a filozófiában és a jogtudományban. Mindenesetre sokféleképpen meg lehet írni az antropológia történetét, ahogy minden fennálló társadalomban létezhetnek versengő változatai a nemzeti történelemnek vagy az eredetmítoszoknak, amelyeket különböző érdekekkel bíró csoportok vagy egyének képviselnek. A történelem elsősorban nem magának a múltnak a terméke, hanem sokkal inkább a jelen megfontolásai alakítják. Ahogy ezek a megfontolások változnak, úgy mozognak a régmúlt történései és a szereplők az előtér és a háttér között, és úgy értelmeződnek és értékelődnek új módon. A (főként) amerikai kulturális antropológia helyzetéről szóló jelentős művében Bruce Knauft (1996) megkülönbözteti „a jelen genealógiájának” legalább négy változatát – négy módot, ahogy a jelenlegi helyzetet magyarázni lehet. A múltnak ez a kétértelműsége nem csak saját hivatásos történelmünk írására van hatással, de önmaga is antropológiai érdeklődés tárgya, amellyel egy későbbi fejezet fog foglalkozni. Másképp mondva: nincs semleges története az antropológiának (és semmi másnak sem), de ennek ellenére most következzen egy próbálkozás a terület fejlődésének rövid és – amennyire ez lehetséges – vitathatatlan leírására. Proto-antropológia Ha az antropológia a kulturális sokféleség tanulmányozása, akkor gyökerei egészen az ókori görögökig követhetők vissza a történelemben. Hérodotosz, a történetíró (i. e. 5. század) kiterjedt feljegyzéseket készített a görög félszigettől keletre és északra lakó „barbár” népekről, összehasonlította szokásaikat és hiedelmeiket az athéniakkal; és talán a szofistákként ismert filozófiai csoport tagjai voltak az első filozófiai relativisták, akik amellett érveltek (ahogy sok huszadik századi antropológus is tette), hogy nem létezhet abszolút igazság, mivel – ahogy ma mondjuk – az igazság kontextus függő. Érdeklődésük az emberi sokféleség és az eltérő kulturális értékek iránt mégsem ütötte meg a tudományosság szintjét, nagyrészt mivel Hérodotoszból hiányzott az elméletiség, míg a szofistáknak nem voltak empirikus anyagaik. Sokkal inkább hitelt érdemlő előd a tunéziai gondolkodó, Ibn Khaldun (1332–1406), egy jelentős férfiú, aki évszázadokkal korábban megelőlegezte a társadalomtudományokat. Legfőbb műve, az al-Mugaddima („Bevezetés a történelembe”) az 1375-öt követő években íródott, és figyelemre méltóan gazdag megállapításokat tartalmaz jogról, oktatásról, politikáról és a gazdaságról. Khaldun legfőbb teljesítményét minden kétséget kizáróan nem vallásos, elméleti rendszere hordozza, amelyben a társadalmi kohézió különböző formáit emeli ki, mint a történelmi változást és az új érdekcsoportok hatalomra kerülését magyarázó kulcstényezőt. Európában a tudományos érdeklődés a kulturális változatosság és a emberi természet felé a következő évszazadban éledt újra a reneszánsz új intellektuális szabadságnak következményeként, és – ez talán még fontosabb – a távoli területek növekvő európai felfedezésének és meghódításának hatására. Olyan jeles értelmiségiek, mint Michel de 1
Montaigne (16. század), Thomas Hobbes (17. század) és Giambattista Vico (18. század) azon európai gondolkodók első generációihoz tartoztak, akik egyrészt megpróbáltak számot adni a kulturális változékonyságról és a világ kultúrájának történetéről, másrészt – Montaigne esetében – elfogadni a relativizmus nyújtotta kihívást. A tizennyolcadik században az emberiséget megosztó mély kulturális különbségeket szem előtt tartó az emberi természetről szóló elméletek, morálfilozófiák és társadalomelméletek alakultak ki. David Hume (1711–76) – Adam Smith mellet a skót felvilágosodás legkiemelkedőbb gondolkodója – amellett érvelt, hogy a megalapozott tudás egyetlen megbízható forrása a tapasztalat. Hume filozófiája szinte azonnal ihletet adott a korai társadalomtudósok számára, amelynek úttörői nem bíztak a gondolatban és spekulációban, sokkal szívesebben utaztak magába a társadalom világába, hogy az érzékeik segítségével első kézből szerezzenek tapasztalatokat (az empirikus szó szerint „tapasztalaton alapulót” jelent). Sok más 18. századi filozófus járult hozzá értékesen a rendszeres, összehasonlító kultúratanulmányozás kezdeteihez. Leghíresebb közülük talán Jean-Jacques Rousseau (1712– 78), aki a „vademberek” társadalmi viszonyait utópikus ideálnak látta; de hasonlóan érdekes Montesquieu báró (1689–1755), akinek Lettres parsanes-ja (Perzsa levelek, 1722) egy korai, képzeletbeli kísérlet Európa leírására, nem európaiak szemével. Később a Denis Diderot (1713–84) által szerkesztett nagy francia Encyclopédie (1751–72) sok szócikket tartalmazott más népek szokásairól és hiedelmeiről. Legfiatalabb közreműködőinek egyike, Condorcet márki (1743–1794), aki egy jakobinus börtönben halt meg, megpróbálta összekapcsolni a matematikát és az empirikus tényeket, hogy megalkossa a társadalom általános törvényeit. Németországban eltérő, de nem kevésbé fontos fejlemények zajlottak ebben az időszakban. Johann Gottlieb von Herder (1744–1803) a romantikát megelőlegező Sturm und Drang mozgalom egyik alapítója kérdőre vonta a francia felvilágosult filozófusokat, különösképpen Voltaire univerzalista nézetét, miszerint létezik egy kizárólagos, univerzális, globális civilizáció. Herder amellett érvelt, hogy minden népnek (Volk) megvan a maga Geistja vagy „lelke”, és ebből következően a joga ahhoz, hogy megtartsa saját, egyedi értékeit és szokásait – a későbbi kulturális relativizmusra emlékeztető modorban. Valójában a 18. század végére számos, az antropológusok által még ma is boncolgatott elméleti kérdést már kijelöltek: univerzalizmus vagy relativizmus (ami közös az emberiségben, ami kulturálisan eltérő), etnocentrizmus vagy kulturális relativizmus (erkölcsi ítéletek vagy más népek semleges leírása), és emberiség vagy az állatvilág (többi része) (kultúra vagy természet). A huszadik századi antropológia azt tanítja, hogy ezek és a többi alapvető filozófiai probléma legjobban a jelenleg létező társadalmakban élő valódi emberek szigorú és részletes tanulmányozásával, és a „szokások és hiedelmek” elrémisztő változatosságára alkalmazott gondosan kieszelt összehasonlító módszerekkel vizsgálható meg. Jópár generációba telt Montesquieu összehasonlító tűnődései után Perzsiáról és Franciaországról, amíg az antropológia elérte a tudományos erőfeszítés ilyen szintjét. A viktoriánus antropológia A tizenklencedik századi antropológia egyik jellemzője a társadalmi evolúcióban való hit volt – vagyis az az elképzelés, hogy az emberi társadalmak egy bizonyos irányban fejlődnek –, és az a kapcsolódó feltételezés, hogy az európai társadalmak a végtermékei egy hosszú fejlődési láncnak, ami a „vadsággal” kezdődött. Ez az elképzelés tipikus volt a viktoriánus korban, amelyet a technológiai haladásba vetett optimista hit és ezzel párhuzamosan az európai gyarmatosítás hatott át, amit gyakran igazolt az, amit Kipling „a fehér ember terheként” írt le: az európaiak közös kötelessége, hogy „civilizálják a vadakat”. Az első általános elméletek a kulturális változatosságról, amelyek hosszan tartó hatást fejtettek ki, vitathatóan azok voltak, amelyeket két ügyvéd dolgozott ki: Hanry Maine (1822–88) Nagy-Britanniában és Lewis
2
Henry Morgan (1818–82) az Egyesült Államokban. Az időszak szellemiségéhez híven mindketten a variáció és változás evolucionista modelljét fejtették ki, amelyben a nyugateurópai társadalmak az emberi fejlődés tetőpontjaként láttatták. Ancient Law (Az ősi jog, 1861)1 című munkájában Maine különbséget tett státusz alapú és szerződés alapú társadalmak között, amely felosztás nagyjából megfelel a tradicionális és a modern társadalom közötti kettősségnek, vagy a késő tizenkilencedik századi német szociológus, Ferdinand Tönnies terminológiájával Gemeinschaft (közösség) és Gesellschaft (társadalom); a státusz alapú társadalmak a feltételezés szerint a rokonság és a mítoszok alapján működnek, míg az egyéni kiválóság és teljesítmény a szerződés alapú társadalmakban döntő. Bár az ehhez hasonló egyszerű szembeállításokat általában hevesen kritizálják, még ma is bizonyos hatást gyakorolnak az antropológiai gondolkodásra. Morgan hozzájárulása az antropológiához szerteágazó volt és – sok egyéb mellett – részletes etnográfiát írt az irokézekről. Az ő evolúciós sémája, amelyet az Ancient Societyben (Ősi társadalom, 1877) írt le, hét állapotot különböztetett meg (a fejletlen vadságtól a civilizációig), és a tipológiát alapvetően a technikai vívmányokra alapozta. A kulturális változásról írt materialista összefoglalója rögtön felkeltette Marx és Engels érdeklődését, akiknek későbbi írásain a nem (vagy pre-) kapitalista társadalmakról tisztán érezhető Morgan hatása. Morgan többi eredménye közül a rokonságról tett megállapításai említendőek. Az emberi rokonsági rendszereket korlátozott számú típusba sorolta, és a társadalom megértésének kulcsaként vizsgálta a rokonság terminológiáját – azzal vált széles körben elismertté, hogy a rokonság tanulmányozását az antropológia központi problémájává tette, ami a mai napig is az maradt. Ugyanebben a korszakban alkotott elméletet a vallástörténész Robertson Smith a monoteista vallásról és J. J. Bachofen jogász az általa (hibásan) feltételezett történelmi áttérésről a matrilineárisról patrilineáris rendszerre. Egy különös tudós az amúgy evolucionista viktoriánus korszakban, a német etnológus, Adolf Bastian (1826–1905) arra reagált, amit ő leegyszerűsítő osztályozási sémáknak látott. Ihletet merítve mind a herderi romantikából, mind a német akadémia humanisztikus hagyományából, Bastian termékenyen írt a kultúrtörténetről, nagy figyelmet fordítva arra, hogy elkerülje a nemkívánatos általánosításokat, bár fenntartotta, hogy minden ember ugyanolyan gondolkodási mintával rendelkezik. Ez az ötlet később ettől teljesen függetlenül a legkimunkáltabban Claude Lévi-Strauss strukturalizmusában bontakozott ki. A késő viktoriánus korszak vezető brit antropológusa Edward Tylor (1832–1917) volt, aki befolyásolta Darwin gondolkodását a kultúráról, és akinek terjedelmes munkásságában megtaláljuk a kultúra első fejezetben idézett híres definícióját: „A Kultúra vagy Civilizáció, annak legszélesebb etnográfiai értelmében az a komplex egész, ami magába foglalja a tudást, hiedelmeket, művészetet, erkölcsöt, szokásokat, és bármilyen más képességet és magatartást, amit az ember a társadalom tagjaként szerez” (Tylor 1968 [1871]). Ezt a definíciót sok antropológus még ma is hasznosnak tartja. Tylor tanítványa, James Frazer (1854–1941), aki hírnév tekintetében beárnyékolja tanárjáét, és aki az első szociálantropológia tanszéket vitte Nagy-Britanniában, megírta a tekintélyes Aranyágat (angolul 1890), a mítosz és vallás ambiciózus összehasonlító tanulmányát. Tylor és Frazer is evolucionista volt, és Frazer fő elméleti célja abban állt, hogy bemutassa, hogyan fejlődött a gondolkodás a mágikustól a vallásoson keresztül a tudományosig. Sem Tylor, sem Frazer nem folytatott kimerítő terepmunkát, bár Tylor eltöltött néhány évet Mexikóban, ahol írt egy könyvet. Van egy híres anekdota egy vacsoráról, ahol William James, a pragmatista filozófus megkérdezte Frazert, hogy találkozott-e valaha akár eggyel is 1
MAINE, Henry Az ősi jog. Összefüggése a társadalom korai történetével és kapcsolata a modern eszmékkel. Ford. Sárkány Mihály. Gondolat, Bp., 1988. Első magyar kiadása: A jog őskora, összeköttetése a társadalom alakulásának történetével, viszonya az újkori eszmékhez. Akadémiai, Bp., 1875. Fordította Pulszky Ágost.
3
azok közül a vadak közül, akikről olyan sokat írt. Frazer állítólag megdöbbenve válaszolt: „Isten őrizz!” (Evans-Pritchard 1951). A tizenkilencedik század második felében az antropológián kívül lezajlott fontos intellektuális fejlemények erőteljes hatással voltak a területre. Darwin elmélete a természetes szelekcióról, amit először a Fajok eredetéről című munkájában mutatott be 1859-ben, értelmezhető akár, mint külső körülmény az antropológia számára (ami rögzíti, ahogy meg is tette, hogy minden ember közeli rokon); és, később, mint fenyegetés a diszciplína számára (a biológiai elsőbbségét hangoztatva a kulturálissal szemben, ahogy tűnt, hogy teszi; l. Ingold 1986). A klasszikus szociológiai elmélet felbukkanása Comte, Marx és Tönnies, és később Durkheim, Weber, Pareto és Simmel munkáiban ellátta az antropológusokat általános elméletekkel a társadalomról, bár nem európai társadalmakra való alkalmazhatóságuk továbbra is vitatott. A korai antropológusok által használt etnográfiai adatok minősége változó volt. A legtöbb eddig említett tudós az elérhető írott forrásokra hagyatkozott, a misszionáriusok feljegyzéseitől változó pontosságú útleírásokig. A megbízhatóbb adatok iránti szükséglet lassan éreztetni kezdte hatását. Expedíciók és módszeres felmérések – közülük a leghíresebbek a W. H. R. Rivers vezette brit Torres-szoros expedíció és a nagymérvű amerikai kutatások voltak az észak-nyugati parti indiánok között – segítették hozzá a kutatókat a századforduló táján a kulturális variáció iránytűjének jobb megértéséhez, ami végül is a tizenkilencedik századi antropológia egyvonalú evolúciót hirdető ambiciózus elméleteinek bukásához vezetett. Egy osztrák-német sajátosság, ami egyszerre jelentett alternatívát és kiegészítést az evolucionista gondolkodás számára, a diffuzionizmus volt, a kulturális vonások történelmi terjedésének doktrínája. Soha nem került be a fősodorba a német nyelvterületeken kívül (de jelentős támogatókkal számolt a világ angol nyelvű részein, köztük Riversszel), de a kulturális diffúzió kimunkált elméletei tovább prosperáltak, főleg Berlinben és Bécsben egészen a második világháború végéig. Senki nem tagadta, hogy a diffúzió végbemegy, de komoly igazolási problémák voltak az elmélettel kapcsolatban. Az antropológiában a diffuzionizmus akkor ment ki a divatból, amikor – nagyjából az első világháború idején – a kutatók elkezdtek önálló társadalmakat tanulmányozni részletekbe menően, anélkül, hogy megpróbáltak volna beszámolni történeti fejlődésükről. Azonban egy a diffuzionizmust idéző elméleti irányzat visszatért az 1990-es években, a globalizációelméletek címkéje alatt (l. a 19. fejezetet), ami egy próbálkozás arra, hogy megértsük és megmagyarázzuk azokat a módokat, ahogy a modern tömegkommunikáció, a migráció, a kapitalizmus és egyéb „globális” jelenségek kölcsönhatásba kerülnek a helyi feltételekkel. Ezen és más elméleti fejlemények és módszertani finomítások ellenére, az antropológia ma ismert formájának felbukkanását gyakran négy kiemelkedő tudóshoz szokták kötni, akik három különböző országban dolgoztak a huszadik század első évtizedeiben: Franz Boas az Amerikai Egyesült Államokban, A. R. Radcliffe-Brown és Bronislaw Malinowski az Egyesült Királyságban és Marcel Mauss Franciaországban. Boas és a kulturális relativizmus Az Egyesült Államokba emigrált német Boas (1858–1942), aki rövid ideig Heidelbergben tanult antropológiát Bastiannal, fontos kutatásokat végzett az eszkimók és a kwaikutl indiánok között az 1890-es években. Tanításai és hivatásos vezérlete alatt az amerikai antropológia „négy szakterületre osztott megközelítését” erősítette, ami még mindig elválasztja azt az európai antropológiától, mivel nem csak a kulturális- és szociálantropológiát foglalja magába, hanem a fizikai antropológiát, a régészetet és a nyelvészetet is. Ennek ellenére Boasra elsősorban gondolatai miatt emlékeznek. Habár a kulturális relativizmus már több mint egy
4
évszázaddal korábban felbukkant, Boas volt az, aki központi alapelvvé tette az antropológiai kutatásban. Tylor, Morgan és mások nagy evolucionista modelljének ellentmondva Boas hamar állást foglalt egy sokkal partikulárisabb megközelítés mellett. Amellett érvelt, hogy minden kultúrát a saját fogalmai alapján kell megérteni, és hogy tudományosan félrevezető lenne, ha más kultúrákat nyugati, etnocentrikus osztályozás szerint, „fejlettségi szinteket” kalibrálva ítélnénk meg és rangsorolnánk. Ennek megfelelően Boas a történeti partikularizmust is hirdette, amely nézet szerint minden társadalomnak vagy kultúrának megvan a maga egyedi története, ami nem egyszerűsíthető le egy kategóriára valamely univerzalista fejlődési modellben. A kapcsolódó területeken Boas vitatta a rasszista áltudomány megalapozatlan kijelentéseit, amelyeket a korszak legtöbb vezető biológusa támogatott. Boas ragaszkodása az aprólékos empirikus adatgyűjtéshez nem csak tudományos nézetének volt köszönhető, hanem annak a felismerésének is, hogy a kulturális változás gyorsan elmosta azt, amit ő egyedi kultúráknak látott, különösképpen Észak-Amerikában. Már a The Mind of the Primitive Man (1911) című könyvében2 Boas azt állította, hogy az antropológiának el kell köteleznie magát a fenyegetett bennszülött népek képviseletére. Talán éppen partikularizmusa miatt Boas soha nem rendszerezte gondolatait egy elméleti értekezésben. Mindazonáltal sok diákja és kollégája dolgozott ki általános kultúraelméleteket, mindenekelőtt Ruth Benedict, Alfred Kroeber és Robert Lowie. Leghíresebb tanítványa Margaret Mead (1901–78) volt. Bár Mead legsikeresebb könyveit a különböző csendes-óceáni társadalmakról kritizálták etnográfiai felszínességük miatt (l. a 4. fejezetet), azokban ügyesen használta nem nyugati társadalmak anyagait arra, hogy felvessen kérdéseket a társadalmi nemi szerepekről, a szocializációról és a politikáról Nyugaton. Mead munkája jól mutatja – talán jobban, mint bármely más antropológusé – a diszciplínában rejlő kultúrakritikai potenciált. Boas egyik legnevesebb munkatársa, a nyelvész Edward Sapir (1884–1939) alkotta meg diákjával, Benjamin Lee Whorffal az úgynevezett Sapir-Whorf hipotézist, amely szerint a nyelv meghatározza az ismereteket, márpedig a világ nyelvei szerfölött különbözőek (l. a 15. fejezetet).A radikális kulturális relativizmussal összhangban a hipotézis azt implikálja, hogy például a hopi indiánok alapvetően másképpen látják és érzékelik a világot, mint a nyugati emberek – a nyelvük struktúrája közötti eltéréseknek köszönhetően. Boas hatása nyomán a Morgan-féle materialista hagyomány háttérbe szorult az Egyesült Államokban a huszadik század első felében. Később újra felbukkan majd mint kultúrökológia és neo-evolucionizmus, és Morgan hagyatékát sok marxista antropológus is méltányolja majd. De jelen pillanatban Morgan evolucionizmusát határozottan mellékvágányra terelték, ahogy a darwini evolúcióelmélet bármiféle esetleges befolyását is. A két brit iskola Miközben a modern amerikai antropológiát egyfelől Boas követői és az ő relativista megfontolásaik alakították, másfelől annak megértése, hogy az őshonos kultúrákat még rettegve várt eltűnésük előtt szükséges lenne megörökíteni, a helyzet a legnagyobb gyarmati hatalomban, Nagy-Britanniában meglehetősen eltérő volt. A gyarmati hivatalok és a gyarmatokon dolgozó antropológusok közötti összejátszás mértéke vitatható (Goody 1995), de az imperializmus ténye megkerülhetetlen – bár gyakran hallgatólagos – külső feltétele a brit antropológiának legalább a dekolonizációig. Az ember, akit gyakran a modern brit szociálantropológia megteremtőjeként méltatnak, egy lengyel bevándorló, Bronislaw Malinowski (1884–1942) akinek kétévnyi terepmunkája a 2
Magyarul megjelent: Népek, nyelvek, kultúrák. Válogatott tanulmányok. Budapest, 1975, valamint Az összehasonlító módszer korlátai az antropológiában és Az etnológia módszerei, in.: Mérföldkövek a kulturális antropológiában, Budapest, 1997
5
Trobriand-szigeteken (1914 és 1918 között) az etnográfiai adatgyűjtés olyan szabályait állította fel, amelyek nagyrészt ma sem vitatottak. Malinowski hangsúlyozta a helyi nyelv tökéletes elsajátításának, és a vizsgált társadalom hétköznapi életében való részvételnek a szükségességét, hogy annak kategóriáit „belülről” tanulmányozhassuk, és hogy megésrtsük a gyakran szövevényes kapcsolatokat a különböző társadalmi intézmények és a kultúra fogalmai között. Malinowski szokatlanul nagy hangsúlyt helyezett a cselekvő egyénre is, mivel a társadalom struktúráját nem determinálóként, hanem cselekvési keretként értelmezte, és rengeteg témáról írt a gazdaságtól, a technológiától és a nemektől a rejtélyes kula kereskedelmig (l. a 12. fejezetet), gyakran új témákat kijelölve. Habár sok általános vonatkozású kérdéssel foglalkozott, majdnem mindig a trobriand-szigeteki etnográfiája alkotta kiindulópontját, szemléltetve az előző generációétól sokkal aprólékosabb helyi tudása miatt nagyon eltérő általánosítási eljárását. Malinowski egy társadalom minden intézményét belsőleg egymáshoz kapcsoltnak tekintette, és hangsúlyozta, hogy minden társadalmi vagy kulturális jelenséget annak teljes kontextusában kell tanulmányozni. Úgy tartotta, hogy a társadalmi intézmények fejlődésének a veleszületett emberi szükségletek adják hajtóerejét, ennek nyomán az ő funkcionalista irányvonalát gyakran nevezik „biopszichológiai funkcionalizmusnak”. A másik vezércsillag a két háború közötti brit szociálantropológiában A. R. RadcliffeBrown (1881–1955) erősebb rövidtávú hatással bírt, mint riválisa, habár ez a hatás gyorsan megfakult a második világháború után. Emile Durkheim szociológiájának csodálója, Radcliffe-Brown aránylag kevés terepmunkát végzett önmaga, de – az enciklopédisták szellemében – megcélozta a „társadalom természettudományának” kidolgozását, amelyben a társadalmi integráció egyetemes törvényei felírhatóak lennének. Az ő elmélete, amit strukturális funkcionalizmusként ismerünk, a cselekvő egyénre mint elméletileg érdektelen dologra tekintett, és inkább a társadalmi intézmények szerepét (beleértve a rokonságot, normákat, politikát stb.) hangsúlyozta. A legtöbb társadalmi és kulturális jelenség – ezen nézet szerint – funkcionálisnak mondható, abban az értelemben, hogy hozzájárul a teljes társadalmi struktúra fenntartásához. Legfontosabb esszéi közül néhány a Struktúra és funkció a primitív társadalomban című gyűjteményben található meg, ahol bemutatja, hogy nézetei szerint a társadalmak hogyan integrálódnak, a társadalmi intézmények hogyan erősítik meg egymást és hogyan járulnak hozzá a társadalom fenntartásához. Radcliffe-Brown tudományos elképzeléseit a természettudományokból vette, és azt remélte, hogy kidolgozhatja a „társadalom általános törvényeit”, amelyek precizitásukban összemérhetők a fizika és a kémia törvényeivel. Ezzel a programmal a legtöbb antropológus felhagyott – ahogy a strukturális funkcionalizmussal is annak tiszta formájában –, de sok a kortárs antropológusok által főleg Európában felvetett kérdéssel eredetileg Radcliffe-Brown állt elő. Hangsúlybeli eltéréseik ellenére mindkét brit iskola közös alapja a szociológiai érdeklődés volt (amit az amerikaiak nem osztottak), és a társadalmi intézményeket hajlamosak voltak funkcionálisnak gondolni. Mindkettő elhatárolta magát a diffuzionizmus és evolucionizmus széleskörű kijelentéseitől, és azt lehet mondani, hogy a tudósok következő generációjának idejére a két alapító atya hatása összeolvadt (Kuper 1996), habár a feszültség a strukturális magyarázatok és a cselekvő központú megfontolások között erős és termékeny maradt az antropológiában a mai napig (l. a 6. fejezetet). Malinowski tanítványai között olyan fontos neveket találunk, mint Raymond Firth, Audrey Richards és Isaac Schapera, míg Radcliffe-Brown, amellett, hogy megnyerte E. E. Evans-Pritchardot és Meyer Fortest – az 1950-es évek vitathatóan legnagyobb brit antropológusait – saját oldalának, külföldön is sok helyen tanított és megismertette saját szociálantropológiai irányzatát számos gyarmati egyetemmel (mindenekelőtt Sydneyvel és Fokvárossal), ahogy Chicagóval is. A brit antropológia, ahogy azt a Malinowski és Radcliffe-
6
Brown utáni első generáció lefestette, jellemzően a rokonság, a politika és a gazdaság felé irányult, ahogy Evans-Pritchard mesterműve, a The Nuer (1940) is demonstrálta – talán jobban, mint a korban készült bármely más monográfia – az intellektuális erejét egy olyan diszciplínának, ami kombinálja a részletes etnográfiát, az összehasonlítást és az elegáns modelleket. (Később a modelljeit kritizálták, hogy túl elegánsak ahhoz, hogy illeszkedjenek a földön heverő tényekre – ezt a Malinowski szellemében megfogalmazott ellenvetést a 11. fejezetben vizsgáljuk meg.) Mauss Bár az antropológia és az etnológia még mindig fontos tárgyak voltak a német anyanyelvű területeken, komolyan háttérbe szorultak a második világháború után. Franciaországgal más a helyzet, az Egyesült Államokkal és az Egyesült Királysággal együtt Franciaország kiemelkedő központja volt az antropológiai gondolkodásnak és kutatásnak az egész huszadik században. Már 1903-ban publikált Durkheim, unokatestvérével, Marcel Mauss-szal (1872– 1950) egy fontos értekezést a tudásrendszerekről, a Primitive Classificationt (Durkheim és Mauss 1963). 1909-ben Arnold van Gessep kiadta a Les Rites de passage-t, a bevezetési szertartások meglepően eredeti elemzését (ez a téma állandósul a tudományunkban, l. a 14. fejezetet), és a filozófus Lucien Lévy-Bruhl bemutatott egy elméletet, amelyet később EvansPritchard, Mauss és mások megcáfoltak, a „primitív elméről”, amit „prelogikusnak” tételezett. Egy nagyobb expedíció Dakarból Dzsibutiba (1922–23), amit a fiatal etnográfus, Marcel Griaule vezetett, és misszionáriusból lett etnográfus, Maurice Leenhardt mélyreható írásai az új-kaledóniai őslakosokról rengeteg friss empirikus anyaggal látták el a franciákat. Módszertanilag kevésbé purista, mint a felemelkedő brit tradíciók, filozófiailag kalandosabb, mint az amerikaiak – a két háború közötti francia antropológia, Marcel Mauss vezérlete alatt, egyedi kontinentális ízt hozott létre, amely a nagy hatású folyóirat, a Durkheim által alapított L’Année Sociologique lapjain érezhető meg. Óriási nyelvtudására, kultúratörténeti műveltségére és etnográfiai kutatásokra alapozva Mauss, aki maga soha nem végzett terepmunkát egy sor tudományos, eredeti, tömör esszét írt az ajándékozástól a nemzetig, a testig és az ember fogalmáig terjedő széles skálán. Ezt a kivételes munkásságot újra alaposan feltárták és kellőképpen magasztalják azóta is az angol nyelvterületeken. Mauss elméleti pozíciója összetett. Erősen hitt a rendszeres összevetésben és a társadalmi élet során minden időben és helyen visszatérő minták létezésében, és mégis gyakran fejezi be a társadalmak közötti hasonlóságokról és különbségekről szóló érveléseit egy relativista megjegyzéssel. Ahogy Radcliffe-Brownt, Mausst is Durkheim inspirálta, de teljesen más módon. Ahelyett, hogy kifejlesztette volna „a társadalom természettudományát” annak „törvényeivel” együtt, az ő célja nagymértékben különböző társadalmak leírása és osztályozása volt, hogy azokban strukturális hasonlóságokat keressen. Azt remélte, hogy így megértheti a társadalmi élet általános dimenzióit. Mauss soha nem jelentetett meg egy könyvet sem saját neve alatt, híres írása Az ajándékról ([1923–24]) eredetileg a L’Année Sociologique-ban jelent meg, amit maga Mauss szerkesztett Durkheim 1917-es halála után. Mauss soha nem folytatott etnográfiai terepmunkát sem, de hatalmas nyelvtudása és kultúrtörténeti ismeretei képessé tették rá, hogy a mai napig a legáthatóbb elemzéseket mutassa be olyan jelenségekről, mint az áldozás, az ajándékozás, a személyiség és a nemzet. Sok energiát fordított emellett a két háború közötti években az első világháborúban elhunyt kollégái által hátrahagyott befejezetlen munkák kiegészítésére és publikálására is. Az ajándékot néhányan a huszadik századi antropológia legfontosabb írásának tartják, emellett Mauss rövidebb tanulmányait továbbra is olvassák és csodálják. Ironikus – emlékszik vissza Dumont (1986) –, hogy Mauss, aki maga soha nem végzett terepmunkát sok szemináriumon adott részletes instrukciókat a megfigyelési technikákra vonatkozóan.
7
Az átmenet az evolucionista elméletektől és a nagy szintézisektől a sokkal egyedibb, részletes és empirikusan megalapozott munka felé, ami különböző módon zajlott le Nagy-Britanniában, az Egyesült Államokban és Franciaországban a huszadik század első évtizedeiben, nem vezetett semmiféle intellektuális forradalomhoz. Néhány év elteltével Tylor, Morgan, sőt Frazer munkássága a történelem homályába lett száműzve, és a diszciplínát valóban tudósok kis csoportjai népesítették be, akik az intenzív terepmunkát, a kulturális relativizmust, az egyedi, kis léptékű társadalmak tanulmányozását és a precíz összehasonlítást tekintették az új tudományág lényegének. Ma az akadémiák, a konferenciák és a tudományos folyóiratok mind az antropológiának arra a felfogására építenek, ami Boas, Malinowski, Radcliffe-Brown és Mauss nyomán alakult ki. Kisebb-nagyobb mértékben ez más országok antropológiai hagyományára is igaz (l. Vermeulen és Roldán 1995), beleértve Indiát, Ausztráliát, Mexikót, Argentínát, Hollandiát, Spanyolországot, Skandináviát és részben a német nyelvterületeket. A szovjet/orosz és a kelet-európai antropológiák ettől eltérő utakat követtek, és megőrizték a kapcsolatot a korábbi német Volkskunde hagyománnyal, ami sokkal inkább leíró jellegű. Az antropológia későbbi fejleményei, amelyekre most röviden rátérünk, folytatását és negatív visszhangját is felmutatják a második világháború előtt lefektetett alapoknak. A huszadik század második fele A terület tanítása és kutatása mellett elkötelezett hivatásos antropológusok száma gyorsan növekedett a második világháború után. A diszciplína sokszínűvé vált, részben a „népesedési nyomás” miatt. Új szaktudományok jöttek létre, mint a pszichológiai antropológia, a politikai antropológia és a rítusok antropológiája, és a diszciplína földrajzi középpontja is megsokszorozódott: amíg az 1920-as években a Csendes-óceán világa volt a legtermékenyebb talaj új elméleti fejlemények számára, és Afrika játszott hasonló szerepet az 1930-as és ’40-es években, az amerikai érdeklődés az észak-amerikai indiánok után mindvégig stabil volt; az 1950-es évek növekvő érdeklődést hozott Dél-Amerika „hibrid” (vagy „mestizo”) társadalmai, ahogy India és Délkelet-Ázsia antropológiája iránt is, addig az új-guineai fennsíkok az 1960-as években váltak hasonlóan fontossá. Ezek a földrajzi hangsúlybeli eltolódások kihatással vannak az elméletek fejlődésére is, mivel minden terület felveti a maga sajátos kérdéseit. Az 1950-es évektől kezdve a gyarmatosítás korának vége szintén befolyásolta az antropológiát, egyrészt hétköznapi értelemben – egyre nehezebb volt kutatási engedélyt szerezni a harmadik világ országaiba – és sokkal mélyebb szinten is, ahogy a megfigyelő és a megfigyelt közötti kapcsolat problematikussá vált, mivel a hagyományosan „megfigyelt” népeknek egyre több saját értelmiségije és szóvivője volt, akik gyakran kifogásolták az ő életmódjuk nyugati interpretációját. Az antropológia nem csak méretében, hanem elméleti és akadémiai jelentőségében is növekedett, de a jelen szituációnak is megvannak a maga kihívásai. A strukturalizmus A második világháború után feltűnő első jelentős elmélet Claude Lévi-Strauss strukturalizmusa volt. Mauss csodálója, és a hozzá hasonlóan nem éppen terepmunkájáról híres antropológus, Lévi-Strauss (1908–) az emberi elme egyéni elméletét fejlesztette ki, ihletet merítve a strukturalista nyelvészetből, Mauss elméletéből a cseréről és Lévy-Bruhlnek a primitív elméről szóló elméletéből (amit Lévi-Strauss cáfolt). Első jelentős munkája a Les Structures élémentaires de la parenté (A rokonság elemi struktúrái, 1969 [1949]) egy nyelvtani, formális gondolkodásmódot vezetett be a rokonsággal kapcsolatban, különös
8
tekintettel a házassági rendszerekre (a nők csoportok közötti cseréjére). Lévi-Strauss később kiterjesztette elméletét a totemizmusra, a mítoszra és a művészetre is. A strukturalizmusnak hatalmas, az antropológia határait jóval meghaladó – bár sohasem ellentmondásmentes – hatása volt a francia szellemi életre, és sok vezető kortárs francia antropológus volt LéviStrauss tanítványa. Az angolszász világban a strukturalizmus fogadtatása váratott magára, mivel Lévi-Strauss kiemelkedő munkáit az 1960-as évekig nem fordították le angolra, de már a kezdetektől számottevően voltak csodálói és becsmérlői műveinek. A strukturalizmust vizsgálhatatlansága miatt kritizálták, mivel az emberi elme néhány bizonyíthatatlan és megdönthetetlen tulajdonságából indult ki (ezek közül leghíresebb az ellentétekben vagy bináris oppozíciókban való gondolkodás iránti vonzalom), de Lévi-Strauss munkáját, amely mindvégig az emberi univerzáliákhoz kötődött, sokan kifogyhatatlan ihletforrásnak látták az olyan szimbolikus rendszerek tanulmányozásához, mint a tudás vagy a mítoszok. Egy egészen másfajta, hosszú ideig sokkal kevésbé befolyásos ágát dolgozta ki Mauss egy másik tanítványa, név szerint Louis Dumont (1911–99), egy indiai és szanszkrit tudós, aki mind az árja északon, mind a dravida délen folytatott terepmunkát. Dumont, aki közelebb állt Durkheim társadalmi kohézióról szóló tanaihoz, mint Lévi-Strauss, egy holisztikus perspektíva mellett érvelt (egy lehetséges individualistával szemben) az indiai kasztrendszerről szóló legnagyobb művében, a Homo Hierarchicusban (1980 [1969]). Azt állította, hogy az indiaiak (és ennek kiterjesztéseként sok nem modern nép) nem úgy tekintenek magukra, mint „szabad egyénekre”, hanem mint az elköteleződések és – az India esetében tisztán hierarchikus – társadalmi kapcsolatok hálózatába kibogozhatatlanul belegabalyodott cselekvőkre. A későbbi generációk legjelentősebb francia antropológusai Lévi-Strausshoz, Dumont-hoz vagy Balandier-hez kötődtek, az afrikakutatóhoz, akinek politikai antropológiai munkái egyszerre hidaltak át szakadékokat a francia és az angolszász világ között, és inspirálták az önmagát a fejlődés témájának szentelő neomarxista kutatást és alkalmazott antropológiát. Reakciók a strukturális funkcionalizmusra Nagy-Britanniában és a gyarmatokon, az akkor főként Evans-Pritcharddal és Fortesszel azonosított strukturális funkcionalizmus egyre növekvő nyomás alatt állt a háború után. Evans-Pritchard megtagadta korábbi nézeteit az 1950-es években, belátva, hogy a „társadalom természeti törvényeinek” keresése hiábavalónak bizonyult, és hogy az antropológiának inkább bölcsészettudományként kellene definiálnia magát, mint természettudományként. Utólag ezt a váltást gyakran emlegették úgy, mint ami kijelölt egy eltolódást „a funkciótól a jelentés felé” a diszciplína hangsúlyában; a korszak vezető amerikai antropológusa, Alfred Kroeber hasonló nézeteket hangoztatott az Egyesült Államokban. Mások saját útjukat távolabb találták meg attól, amit egyre többen fogalmi kényszerzubbonynak éreztek, például Malinowski tanítványa, Edmund R. Leach, akinek Political System of Highland Burma (A burmai felföld politikai rendszerei, 1954) című könyve elmozdulást javasolt néhány ortodoxiától, elsősorban Radcliffe-Brown véleményétől, hogy a társadalmi rendszerek egyensúlyban szoktak lenni, és Malinowski mítoszokról alkotott nézeteitől, mely szerint azok integráló „társadalmi egyezmények”. Később Leach, egy örökké ellentmondásos és kiszámíthatatlan gondolkodó a strukturalizmus fő támogatójává és kritikusává lett Nagy-Britanniában. Néhány évvel korábban Leach kortársa, Raymond Firth javasolta megkülönböztetni a társadalmi struktúrát (a státuszok viszonya egy társadalomban) és a társadalomszerveződést (Firth 1951), amit ő a társadalmi élet tényleges folyamataként értelmezett, ahol a választás és az egyéni hóbortok dinamikus kapcsolatban állnak a strukturális kényszerekkel. Később, az 1950-60-as években néhány fiatal szociálantropológus, különösen F. G. Bailey és Frederik Barth követte Firth
9
útmutatását, ahogy a játékelmélet (egy új keletű fejlemény a közgazdaságtanban) újdonságait is a társadalmi élet cselekvő központú elméletének tökéletesítésében, amelyben a korábban mindenek fölött való normákat és társadalmi intézményeket a kontextusfüggő változókként értelmezték újra (vagy még inkább, ahogy Barth programadó írásában állt, szándékos cselekedetek nem szándékolt következményeiként). Ettől eltérő gondolatmenetet követve, Max Gluckman, Radcliffe-Brown korábbi diákja és Evans-Pritchard közeli kollégája szintén egyre inkább feladta a strukturális funkcionalizmus erősen holisztikus programját, és a társadalmi struktúrát mint kényszerek laza rendszerét gondolta újra, miközben hangsúlyozta az egyéni cselekvők fontosságát. Gluckman kollégái között több jelentős afrikakutató volt, mint pl. A. L. Epstein, J. Clyde Mitchell, Victor Turner és Elizabeth Colson. Dél-afrikai munkájuk során ez a csoport utat nyitott mind a városantropológia, mind az etnikumok tanulmányozása számára az 1950-60-as években. Neoevolucionizmus, kulturális ökológia és neomarxizmus A gyakorló antropológusok száma az Egyesült Államokban mindig magasabb volt, mint bárhol máshol, és a diszciplína is meglehetősen sokrétű volt arrafelé. Bár boasi kulturális relativista iskola hatás a mai napig erős maradt, más tudóscsoportok is letették névjegyüket. A kései 1940-es évektől kezdve a Morgan-féle evolucionizmus és a marxizmus iránti újjáéledő érdeklődés jó pár nem boasi, evolucionista és materialista kutatási program beindításához vezetett. Julian Steward, aki Robert Redfieldnél tanult Chicagóban – aki maga RadcliffeBrown tanítványa volt – a kulturális dinamikák olyan elméletét indítványozta, amely különbséget tesz a „kulturális mag” (az olyan alapvető intézmények, mint pl. a munkamegosztás) és a „kultúra többi része” között nagyon emlékeztetve ezzel Marxra, akinek befolyása politikai okokból nyíltan nem volt felvállalható a korban. Steward kutatásokat vezetett és munkafelügyelő volt latin-amerikai parasztok és észak-amerikai indiánok között, és a kultúra, technika és környezet közötti összefüggésekre irányuló fókusz megújítását ösztönözte. Kortársa, Leslie White Stewardénál – aki figyelembe vette a főbb helyi variációkat – sokkal determinisztikusabb elveket vallott, de ezzel párhuzamosan – talán meglepő módon – a szimbolikus kultúrát nagymértékben független területnek tekintette (l. a 13. fejezetet). A White által befolyásolt kiemelkedő tudósok közül Marvin Harris megőrizte a materialista determinizmust saját elméletében, amit kulturális materializmusnak nevez, míg Marshall Sahlins az 1960-as években megvalósította a strukturalizmus által befolyásolt elmozdulást a neoevolucionizmustól a szimbolikus antropológia felé. A kultúrökológia, nagymértékben észak-ameirkai specialitásként Steward és White tanításaiból nőtt ki, és az antropológia és a biológia közötti ritka együttműködések egyikét képviselte. Főleg az 1960-as években folytattak sok kutatást ebben a szellemben, melyek közül a leghíresebb kétségkívül Roy Rappaport Pigs for the Ancestors (Disznók az ősöknek, 1968) című műve, egy kísérlet arra, hogy egy az új-guineai felföldön vissza-visszatérő rítust közgazdasági fogalmakkal magyarázzon. Azonban a marxista parasztkutatás fellendülése az 1970-es években, különösen Latin-Amerikában szintén egyértelműen Stewardnak köszönhető. A diákság radikális politizálásának megjelenése az 1960-as években, amelynek hatásai az 1980-as évek elejéig érződtek az egyetemeken erős – bár múló – hatással volt az antropológiára gyakorlatilag mindenütt. A hosszabb ideig fennmaradó hozzájárulások egyike, a Steward által elkezdett és Eric Wolf, Sidney Mintz és mások által továbbvitt parasztkutatások hosszú során kívül, a Lévi-Strauss-féle strukturalizmus, az althusseri marxizmus és az antropológiai relativizmus ötvözésére irányuló francia kísérlet említendő még e helyt. Emmanuel Terray, Claude Meillassoux és – talán a legfontosabb közülük – Maurice Godelier azok között voltak, akik megpróbálták kombinálni a helyi viszonyokkal való foglalkozást és az univerzalista, végtére evolucionista társadalomelméletet. Habár a
10
marxizmus és a strukturalizmus végül divatjamúlttá vált, egyes tudósok – főként az alkalmazott tudománnyal foglalkozók – azóta is ihletet merítenek a marxista gondolatokból. Szimbolikus és kognitív antropológia A boasi hagyományból kifejlődő irányzatokra még igazabb, mint a materialista megközelítésekre, hogy a megismerés és a szimbolikus rendszerek tanulmányozása félelmetes iramban fejlődött és diverzifikálódott a második világháború után. A vezető teoretikus Clifford Geertz, aki egy sor nagyhatású esszét írt a hermeneutikát (egy interpretatív módszer) támogatandó az 1960-70-es években. Míg eredetisége elméletalkotóként megkérdőjelezhető (lehetséges előfutárai a filozófus Paul Ricœur, akinek hatását Geertz elismeri, vagy akár Evans-Pritchard és maga Malinowski), eredetisége íróként minden kétséget kizár, Geertz valószínűleg a kortárs antropológia legjobb írója. Kortársa, Sahlins – Geertz mellett – a kulturális relativizmus legnagyobb támogatója az ezredforduló környékén, aki számos fontos könyvet jelentetett meg különböző témákról (Mauss cseréről szóló elméletétől a szociobiológiáig és Cook kapitány haláláig, l. a 15. fejezetet), következetesen hangsúlyozva a szimbolikus birodalmának autonómiáját, azaz, hogy a kulturális sokféleség nem magyarázható meg az emberek materiális körülményeinek vagy veleszületett biológiai jellemzőinek segítségével. A jelentés, szimbólumok és megismerés iránti érdeklődés a brit antropológiában is érezhetően növekedett a háború után, különösképpen az 1960-as évektől (részben LéviStrauss megkésett felfedezésének köszönhetően). A brit szociálantropológia egészen addig erősen szociologikus volt, és az a két tudós, aki a strukturális funkcionalizmus örökségét kiemelkedően ötvözte a szimbólumok és a jelentés elemzésével, Mary Douglas és Victor Turner voltak. Szerepét van Genneptől véve, Turner – Gluckman korábbi munkatársa – a bevezetési szertartások komplex analízisét fejlesztette ki a zambiai ndembuk között, bemutatva mind azok funkcionálisan integráló vonatkozásait, jelentéseit a résztvevők számára, mind mélyebb szimbolikus jelentőségüket. A Purity and Danger (1966) című munkájáért joggal elismert Douglas – Evans-Pritchard tanítványa – a kosszal és tisztátlansággal kapcsolatos emberi gondolatokat elemezte, mint indirekt módját a társadalom határairól és a természet/kultúra megosztottságáról való gondolkodásnak, amivel úgyszólván összekapcsolta Lévi-Strauss strukturalizmusát Radcliffe-Brownéval. Termékenységével és eredetiségével Douglas a strukturális funkcionalizmus ma élő talán legnagyobb védelmezője (l. Douglas 1987, ill. a 6. fejezetet). Hiába a bemutatott (és további) elképzelések arról, hogy „kultúrák” vagy „társadalmak” hogyan érzékelik a világot, a cselekvő nézőpontját hangsúlyozó antropológusok amellett érveltek, hogy nincs két ember, aki ugyanúgy látja a világot, és ebből következően ostobaság egész társadalmakra általánosítani. A feminizmus hatása itt döntőnek bizonyult. Az 1970-es évek óta a feminista antropológusok gyakran mély különbségeket tártak fel a férfi és női világnézetek között, bemutatva, hogy a „társadalmak” klasszikus leírásai mennyire férfiszemszögből írják le azokat, tekintve, hogy többnyire mind az antropológusok, mind a fő adatközlők férfiak voltak (Ardener 1977). Valamivel jobb hangulatban Frederik Barth, aki korábban módszertani individualista szemszögből kritizálta a strukturális funkcionalizmust, új-guineai és bali tudásrendszerek elemzését mutatta be (Barth 1975, 1993, l. a 6. fejezetet), nagy variációkat fedve fel – még a nagyon kicsiny – társadalmakon belül is. Sokkal radikálisabb kritika érkezett az Egyesült Államokból – különösen a nagyhatású Writing Culture (Clifford és Marcus 1986) című kötet kiadását követően – amelynek szószólói azt próbálták bemutatni, hogy a kulturális egységek és az integrált társadalmak eszméi antropológiai fikciók, mivel állításuk szerint a valós világ sokkal bonyolultabb és többértelmű, mint ahogy azt az antropológiai írások sugallják. A fenti és más írások
11
hozzájárultak a diszciplína válságérzetének kialakulásához az 1980-as években és a ’90-es évek elején, mivel folyamatos nyomás alá helyezték bizonyos központi fogalmait, köztük a kultúráét is. Bár a szimbolikus antropológia gyakran hangsúlyozza a kulturálisan egyedi dolgokat, és ezáltal a relativista pozíciót védelmezi, ez gyakran egy mélyebben rejtőző univerzalizmust fed el. A legnagyobb hatású elmélet a nyelvészetben a huszadik század második felében Noam Chomsky generatív nyelvészete volt, ami a nyelvek közötti hasonlóságokat hangsúlyozta. Még az egészen relativista pozícióknak is szükségük van az egyetemes fogalmára ahhoz, hogy összehasonlításokat tehessenek. Ez az univerzális a strukturalizmusban és a kognitív antropológia sok fajtájában, végeredményben, az emberi elméhez kapcsolódik (l. D’Andrade 1995), ebből a szempontból, pedig, akár azt is mondhatjuk, hogy a kultúrák relativitása pusztán felszíni jelenség, mivel az elme mindenhol ugyanúgy működik. Az antropológia az új évezred kezdetén burjánzó és változatos tudományág, erős akadémiai posztokkal minden kontinensen, bár szellemi központjai továbbra is a világ angol és francia nyelvű részein maradnak. Ma is észrevehetünk különbségeket az amerikai kulturális antropológia, a brit szociálantropológia és a francia ethnologie között, de a diszciplína sokkal egységesebb, mint bármikor korábban – talán nem nézeteiben, de közelítésmódjában biztosan. A világnak csak alig néhány részét nem tanulmányozták még tudósok intenzíven etnográfiai terepmunka során, de mivel a világ változik, mindig szükség van új kutatásokra. A különböző szakterületek burjánzanak, a népi orvoslás és a test tanulmányozásától a városi fogyasztói kultúra, a reklámok és a kibertér vizsgálatáig. Bár a tizenkilencedik és huszadik századi nagy elméleteket – az egyvonalú evolucionizmustól a strukturalizmusig – nagyjából feladták, folyamatosan az emberiség egységes képét szolgáltató új elméletek jelennek meg; például az evolúcióelmélet és a kognitív tudomány új fejleményei nagyra törő általános leírását adják a társas életnek és az emberi elmének. A nehézségek és problémák, amelyekkel az antropológusok korábbi generációi szembesültek, mint például a társadalmi szerveződés, a tudás, a rokonság, a mítoszok és rítusok természete központiak maradtak a tudományterület számára, annak ellenére, hogy azokat elődeiknél jobban specializálódott tudósok kutatják új empirikus körülmények között. További olvasmányok Alan Barnard: History and Theory in Anthropology. Cambridge: Cmabridge University Press 2000. Adam Kuper: Antropology and Anthropologists: The Modern British School, 3rd ed. London: Routledge 1996. Jerry D. Moore: Visions of Culture: An Introduction to Anthropological Theories and Theorists. Walnut creek, CA: AltaMira Press 1997. Han F. Vermeulen és Arturo Alvarez Roldán (szerk.): Fieldwork and Footnotes: Studies in the History of European Anthropology. London: Routledge 1995.
12
