Thomas Meyer. Az emberi tudat és tisztánlátás fejlődése

Thomas Meyer Az emberi tudat és tisztánlátás fejlődése A Tao-impulzus múltja, jelene és jövője D. N. Dunlop emlékére

ELŐSZÓ A 2. KIADÁSHOZ

Sok éve már, hogy e kis Tao-könyv első kiadása elfogyott a könyvesboltok polcairól. Számtalan helyről, a legkülönfélébb módon érkeztek hozzám a jelzések, melyek egy újabb kiadás megjelenését sürgették. Lényegében változatlan tartalommal kerül az olvasók kezébe ez az összeállítás, az első kiadáshoz képest mindössze néhány jelentéktelen helyesbítést és kiegészítést eszközöltem rajta. A „Tao és a jövő technológiája” című fejezettel összefüggésben szeretném figyelmükbe ajánlani az alábbi, jelen művel egy időben megjelenő könyvet: Ein Leben für den Geist – Ehrenfried Pfeiffer (1899-1961) (harmadik kiadás), mely többek között Pfeiffer ez idáig kiadatlan önéletrajzát is tartalmazza. Ehrenfried Pfeiffer azon kevesek közé tartozott, akiket Rudolf Steiner beavatott a jövő éteri technológiájába. A Der Europäer című havilapban a Keely-technika és a Strader-motor témakörében (1. évf. 6. sz. és 7. évf. 5. sz.) olvashatnak néhány írást. Tekintettel az olajért folytatott egyre pusztítóbb háborúkra, a közeljövő szempontjából különös jelentőségű egy olyan éteri energia felismerése és használata, amely pótolja ezt a fosszilis erőforrást - amint ez például a Strader-technika célja is volt; nem utolsó sorban azért, hogy egy ilyen jövőbeni energiaforrás – mint a holnap világgazdasága számára egyre fontosabbá váló alap – ne kerülhessen minden további nélkül egy viszonylag kis hatalmi csoport birtokába. Külön köszönettel tartozom egy magát megnevezni nem kívánó személynek, aki lehetővé tette könyvem újbóli megjelenését. Thomas Meyer Bázel, 2003. március 18.

ELŐSZÓ AZ 1. KIADÁSHOZ D. N. Dunlop 1935 májusában bekövetkezett halála után Ita Wegman a következő szavakkal foglalta össze benyomását, melyet az elhunyt arca tett rá: „Ez az arc maga volt a kinyilatkoztatás. 2

Mintha fejéből a TAO szó csendült volna fel, majd egy kép merült fel bennem: egy olyan ember arcát láttam, aki a Nagy Szellem kinyilatkoztatásait figyeli. Egy olyan lény benyomását keltette, aki eggyé vált mindazzal, ami a természet mögött rejtőzik.” Két okból áll éppen ez az idézet könyvem előszavának elején. Egyrészről azt tapasztaltam, hogy Dunlop lényének és törekvésének megértése szempontjából kulcsfontosságúak Ita Wegman meglátásai, másrészről ezek a gondolatok adták meg e kis könyv alaphangját. A Dunlop életművön való munkám után a Tao motívum bizonyos tekintetben mintegy önállósulni és tágulni kezdett, ezért úgy gondoltam, hogy egy előadássorozat keretében kísérlem meg elmélyíteni a szimbólummal kapcsolatos ismereteket. Egyúttal indíttatást éreztem arra, hogy a Tao-könyvvel kapcsolatos munkám során egyre több figyelmet szenteljek az antropozófiai mozgalmon belül viszonylag kevéssé ismert beavatott individualitásnak, Skythianosnak is. Az emberiség ezen vezetőjéről Rudolf Steiner csupán néhány - ámde nyomatékos - kijelentést tett, melyek minden bizonnyal sokkal többet rejtenek magukban, mint amennyi elsőre megmutatkozik belőlük. Könyvem kidolgozásakor három alapvető forrásból merítettem: Rudolf Steiner Tao-ra vonatkozó utalásaiból, szellemi történelemkutatásának központi eredményeiből, valamint A szabadság filozófiája című könyvéből. Tekintettel arra, hogy egy olyan témáról van szó, amellyel antropozófiai körökben mindezidáig nemigen foglalkoztak – jóllehet egyre növekvő mértékben látnak napvilágot a legkülönfélébb Tao publikációk –, szándékosan idézem gyakran Rudolf Steiner szavait. Ezzel nem csupán a Rudolf Steiner műveiben kevéssé jártas olvasót szeretném „rögtön a mélyvízbe dobni”, hanem azt is be kívánom mutatni, hogy Steiner Tao-val kapcsolatos fejtegetései – hasonlóan számos, látszólag perifériális kérdéskörhöz – nem képeznek egy rendszerbe zárható egészet. Ennek oka bizonyára nem csupán a szellemi kutató időhiányában keresendő, akinek nem volt lehetősége arra, hogy minden oldalról kidolgozza a témát; jó adag pedagógiai szándék bújik meg mögötte: Rudolf Steiner egyes kijelentéseinek hiányossága, látszólagos ellentmondása arra ösztönözheti az olvasót, hogy önállóan, egészséges emberi értelmére támaszkodva megkeresse a kijelentések közötti kapcsolatot. Írásom is ezt a célt szolgálja, szeretném egy átfogó fénybe állítani Rudolf Steiner Tao-ra vonatkozó kijelentéseit, amely az olvasó számára rávilágíthat bizonyos belső összefüggésekre. A fényforrás ezúttal az emberi tudatfejlődés antropozófiai szemlélete, mely szerint az emberi tudatfejlődés, nagy vonalakban, három fázisra osztható. A régi, álomszerű tisztánlátás fázisára – mellyel az atlantiszi ember még ösztönös képességként rendelkezett -, ezt a teljesen tudatos gondolatképzés korszaka követi, miközben napjainkban már egy teljesen új tisztánlátás hajnalhasadásánál állunk. Ennek a tisztánlátásnak azonban minden tekintetben a tudatfejlődés második fázisának eredményein kell nyugodnia. Leírásom be szeretné mutatni, miként fedezhető fel a „Tao”-ban egy mindhárom fázist átfogó, és azokat kölcsönös viszonyukban rendező elv. Célom elérése érdekében bátorkodtam levonni Rudolf Steiner kijelentéseiből néhány következtetést, például Goethe „Taoizmus”-ával kapcsolatban, valamint a Taoizmus időszerű megjelenési formáját illetően, melyet Rudolf Steiner A szabadság filozófiája című könyvében ábrázolt. Végül láthatóvá kívánom tenni azt a harcteret, amelyen napjaink Tao körüli összeütközései folynak, tekintettel arra, hogy ez esetben sokkal többről van szó, mint néhány irodalmi, avagy kultúrtörténeti érdeklődő külsődleges, világnézeti csatározásáról: az emberiség központi ügye forog kockán! A Tao ugyanis a legbensőségesebb módon kapcsolódik az ember mint önálló szellemi lény eredetéhez, jelentéséhez és fejlődésének céljához. Bázel, 1988. március 4.

BEVEZETÉS A TAO egyszerre jelenti a lélek mélyen elrejtett magját 3

és magasrendű jövőjét. (Rudolf Steiner) „Minden létezőre igaz a megállapítás: vagy ember volt, vagy ember, vagy ember lesz.” 1 Az okkultizmus magvas kijelentése megsejtetheti velünk egyúttal a Tao impulzus horderejét is, mivel esetében a legátfogóbb fejlődésimpulzusról beszélhetünk. Egykor, a régi Atlantiszon élő emberiség számára a Tao hangja csendült fel minden létezőből. Az Atlantisz utáni korszakokban ez a hang fokozatosan elhalkult, majd teljesen elnémult, a jövőben azonban ismét hallhatóvá válik, mégpedig magán az emberen keresztül fog felcsendülni. Mit jelent ez a rejtélyes Tao-hang? Milyen érzéseket kelt? Van-e esetleg valami feladatunk vele kapcsolatban? Elégedjünk meg egyelőre azzal a megállapítással, mely szerint utórezgéseit a német Tau (harmat) szó hordozza. Véletlenszerű hangzó azonosság? Nem! Komoly jelentésbeli összefüggéssel van dolgunk, melyet a későbbiekben még kifejtünk. Ha leírást szeretnénk készíteni a Tao-t kezdetben átélő emberek környezetéről, tudatállapotáról, vagy lelki élményeiről, igen sok nehézségbe ütköznénk, mivel a ma élő emberiség környezetét, tudatállapotát nemigen lehet összehasonlítani az atlantiszi korszak jellemzőivel, így nehéz azokat a mai fogalmainkkal megragadni. Mégis létezik egy pont, ahol az egykori Tao átélés formája és a modern ember megélése találkozik. Vegyük most először szemügyre a mai ember tudatállapotát. Hogyan éli meg nappali tudatunk a világot? Rudolf Steiner a következőképpen jellemzi a modern ember tudatállapotát A szabadság filozófiája című könyvének 2. fejezetében: „Önálló lényként állunk szemben a világgal. A világegyetemet az Én és a világ ellentéteként éljük meg.” Leírásában a „tárgyi tudat” kifejezést használja, mivel a tudatos Én úgy tapasztalja, hogy szemben áll a tárgyak (nem pusztán anyagi, külsődleges értelemben vett) világával. Korunk embere a világgal való kapcsolata folytán ily módon két féle tudatossággal élhet: egy objektív, azaz az őt körülvevő objektumokra irányuló tudatossággal, valamint egy szubjektív tudatossággal, avagy én-tudattal. Úgy is mondhatjuk, hogy egyrészről tárgyi, másrészről öntudattal rendelkezünk. Ez az alapellentmondás uralkodik a modern tudatállapoton belül, fő jellemzőjét adva ezáltal a fejlődés mai fokán álló emberiségnek. A megélés kettőssége azonban a fentiek ellenére sem terjed ki az egész emberi lényre. A mélyebben fekvő érzés - amely egy fokkal tompább, mint a nappali tudat – ugyanis másképpen „tudja”. A szabadság filozófiája előbb említett fejezetében a következőt olvashatjuk: „Ezzel együtt is megmaradt bennünk az az érzés, hogy a világhoz tartozunk, hogy létezik egy kapocs, amely összeköt vele, és hogy nem a világegyetemen kívül, hanem azon belül élő lények vagyunk.” Az előbbiekben jellemzett egységérzés „megteremti bennünk az ellentét áthidalására irányuló törekvést”, melyet a vallás, a művészet és a tudomány területén nyilvánítunk ki. A tudományok területén ez az egységre törekvés elsősorban a megismerésre való szüntelen törekvésben fejeződik ki. A megismerő tevékenység által válik a modern tudat gondolkodó tudattá. A gondolkodás segítségével a világ jelenségeire vonatkozó ideákat és fogalmakat jelenítünk meg, ez tehát nem kevesebbet jelent, minthogy a mindenkori „világtartalmat” a „gondolataink tartalmává” tesszük. Azt, hogy a modern gondolkodó és megismerő tudat mennyiben képes ezáltal ismét helyreállítani az Én és a világ közötti kapcsolatot, a 13. fejezetben fogjuk közelebbről bemutatni. Kortársaink tehát ebből az Én-világ tudati kettősségből nyerik minden vallási, művészeti és tudományos tevékenységük legfőbb hajtóerejét. Atlantiszi elődeink lelki átélésének alapját ezzel szemben a kevésbé tudatos egységérzésben kell keressük. Irányítsuk most figyelmünket arra a korszakra, amikor az Én és a világ még nem alkottak olyan éles ellentétet, mint ahogyan ez a mai ember ébertudatának szintjén tapasztalható. AZ ATLANTISZI EMBER TAO-ÉLMÉNYE Amikor az atlantida a Nagy Szellemről beszélt, egyetlen szóval fejezte ki: TAO.23 (Rudolf Steiner)

4

Mit tudunk ma erről a körülbelül tizenkétezer éve elsüllyedt kontinensről? Milyen volt akkori világunk? Mi jellemezte az ember lelki életét?3 Az egykori Atlantisz a mai Afrika és Nyugat-Európa partjai között terült el, romjait az Atlanti óceán hullámai borítják. Földünk atmoszférája akkoriban sokkal sűrűbb volt a mainál, a víz halmazállapota viszont ritkább. Sűrű ködbe burkolt, eső áztatta földre „léptünk”, mondhatnánk jelképesen, hiszen egyetlen kemény kő sem gurulhatott lábunk elé ezekben a kora-atlantiszi időkben. Az emberi csontváz nem csigolyákból állt még, hanem képlékeny, porcos szubsztanciából, mivel fizikai testünk ekkor még csupán a kialakulás fázisában volt, az atlantiszi korszak közepe után kezdte csak el felvenni mai, szilárdabb formáját. A vágyak, morális tulajdonságok ekkor még közvetlen formaképző erővel rendelkeztek. Az alacsony rendű lelki tulajdonságok a hozzájuk kapcsolódó testrészeken hatalmas, torz kinövésekhez vezettek, a magasabb rendű tulajdonságok ezzel szemben az egész test finomodását eredményezték. „Niflheim”-ról beszél az Edda (német eredetmonda), az atlantiszi „ködtájra” emlékezvén. Az atlantida ugyanis állandó sűrű ködben érzékelte a környezetét. Mindeközben elkezdődött külső érzékszerveinek lassú kialakulása. Szemeivel eleinte elmosódó körvonalakat látott csupán. Fokozatosan „kristályosodott” ez az érzékszerve a jelenlegi állapotáig. Nem beszélhetünk még a tudat által éles kontúrok között érzékelt tárgyakról, más szavakkal: atlantiszi őseink nem rendelkeztek a mai értelemben vett tárgyi tudattal. Az emberi tudat ugyanis csak hosszú korszakokon át tartó fejlődés révén érte el mai állapotát. Milyen jellemzést adhatnánk az atlantiszi ember tudatáról? Az atlantida tisztánlátó képtudattal rendelkezett. Ez a tisztánlátó jelleg azt jelenti, hogy őseink még közvetlenül érzékelték az érzékfeletti lényeket és folyamatokat. Egy 1905-ös előadása 4 során Rudolf Steiner a következőképpen írja le az atlantiszi tudatot: Teljesen kialakult tárgyi tudatával „a modern ember arra törekszik, hogy lehetőleg pontos gondolatokban és fogalmakban fejezze ki a környező világ jelenségeit. Ember őse ezzel szemben élettel teli, szimbolikus képi formákat alkotott.” Figyelemre méltó momentum, hogy az atlantida képi ábrázolását az élettel telítettség jellemezte. Ez abból adódott, hogy az étertest – illetve annak fejrésze - az atlantiszi időszak viszonylag késői periódusában ereszkedett csak bele teljesen a fizikai testbe. Az életerők, valamint az emlékezet hordozójaként ez a lénytag a mainál sokkal szorosabb kapcsolatban állt az asztráltesttel, a tudat hordozójával. A tudati folyamatok ebből kifolyólag összehasonlíthatatlanul élőbbek voltak mint ma - a szó legszorosabb értelmében véve! -, és sokkal jobban megőrizte őket az emlékezet. Egészen az atlantiszi technika speciális formájáig megmutatkozott ez az étertest és asztráltest közötti szoros kapcsolat: az élettel telített képi tudat képes volt a saját szolgálatába állítani a növények és az állatok életerejét. Rudolf Steiner a föld felett alacsonyan lebegő járművekről beszél, melyeket ezen a módon hoztak működésbe. Nézzük tovább a nevezett tudatállapot jellemzését: „Hogyha Önök ma találkoznak egy emberrel, megpróbálnak fogalmat alkotni arról, hogy jó, vagy rossz, értelmes, vagy ostoba emberrel van-e dolguk. Megkísérelnek valamilyen fogalmat alkotni róla, amelyet azonban, a lehető legszárazabb formában, csupán az illető személy külső megnyilvánulásaira alapoznak. Az atlantidánál egészen más volt a helyzet. Az ő tudatában kép merült fel, nem pedig egy értelem alkotta fogalom. Hogyha egy rosszindulatú emberrel találkozott, egy homályos, sötét kép merült fel benne. Az észlelet azonban nem vált fogalommá. Ez a kép mindazonáltal irányította őt, meghatározta a viselkedését. Hogyha egy sugárzó, szép kép került eléje - melyet álomszerűen élt át a lelkében -, akkor tudta, hogy bizalommal fordulhat az illető lényhez. A tompa, fekete, vörös, vagy barna színben megjelenő kép ezzel szemben félelemmel töltötte el.” Nem csupán fizikai környezetének tárgyairól és atlantiszi embertársairól tudósított azonban ez az élettel telített képi tudat: az atlantida képtudatát egy hatalmas isteni lény állandó jelenléte hatotta át. Az atlantiszi képi tudat ezen második aspektusa vezethet el bennünket a régi Tao-élmény titkához. Az atlantida ugyanis „úgy érezte, mintha ez a képek által érzékelt istenség a saját lényén belül munkálkodna. Ez az istenség a szél fúvásában szólt hozzá, vagy az erdő susogásában, de őt érzékelte a lelkében megjelenő képekben is, amelyek arra késztették, hogy az emberiség magasrendű jövője felé fordítsa a tekintetét. Ezt az istenséget nevezte Tao-nak.”

5

AZ ÉN A TAO SZÜLÖTTJE Nem az értelem által megdolgozott fogalomként, hanem - Rudolf Steinert idézve – „sugallatként, inspirációként” jelent meg tehát az atlantiszi képi tudat számára az egyes érzéki, illetve érzékfeletti lények valósága. Őseink ezáltal a valóságot mintegy a Tao sugallataként élték át. Mit nevezhetünk a legjelentősebb Tao-„inspirációnak”? Mi volt az a mindent felülmúló Taoajándék, melyet az atlantida átélhetett? Míg az ősi Szaturnuszon5 – első planetáris testet öltésünk idején – az ember fizikai testének csírája jelent meg, a régi Napon az étertest csírája, a régi Holdon pedig az asztráltesté alakult ki, a földi evolúció célja az ember szellemi tudatának, Énjének megjelenése, majd felébredése.5 Az 6

emberi Én tekintetében két dolgot fontos leszögeznünk. Én-lényünket nem mi alkottuk meg, hanem magasabb lények adományozták számunkra. Arról azonban mindenkinek magának kell gondoskodnia, hogy az isteni lények ezen ajándéka, az emberi Én minden egyes tevékenység során egyre erőteljesebben és tisztábban megnyilvánulhasson. Először azonban ennek az Énnek a lemúriai, majd az atlantiszi korszak folyamán fokozatosan le kellett ereszkednie az asztráltest, majd az étertest burkába, hogy az atlantiszi időszak második felében végül a fizikai testbe is leérkezhessen. Az Én-leereszkedés utolsó két fázisát vizsgálva – az étertestbe, majd a fizikai testbe történő alászállás idején – találunk rá atlantiszi őseink legjelentősebb Tao-inspirációjára. A Tao hangja hatotta át évezredeken keresztül Atlantisz világát, miközben a Tao által ajándékozott Én fokozatosan ereszkedett alá az étertestbe, majd a fizikai testbe. Tao – így zengett ez, évezredeken át, és erre mintegy visszhangként, válaszul formálódott folyamatosan az emberi test, hogy az Én megfelelő hordozójává válhasson. Az elkövetkezendő évezredekben az emberi Ének fokozatosan ereszkedtek alá a fizikai testekbe, melyek mintegy a Tao hangjából formálódtak, és már hasonlítottak a mai ember fizikai testéhez. Egyre erőteljesebben léphetett az immár megformálódott láb a folyamatosan szilárduló földre. A Tao-t rezgető teremtő szubsztancia – még nem az Atlantisz utáni korszak szellemétől megfosztott „anyaga” – korszakokon át hordozta eddigi legnehezebb, ám legmagasabb szülésének misztériumát: Ének ereszkedtek alá – így mondja – a Tao felmérhetetlen messzeségéből, le, egészen hozzám, az emberiség bölcsőjébe. Mint földi Ének, ezentúl a testemben fognak élni. Így tűnődött magában, majd felnézett a ködön és vízen keresztül is átderengő Nap hatalmas aurájára. Odafent, a Napon élnek a Forma-szellemek, akik az Én szikráját adományozzák az emberek burkainak – tanították évezredeken keresztül a mély rejtettségben működő Nap-szentélyekben a Tao eredetébe beavatott papok. Odafent, a Forma-szellemek között lakozik és tevékenykedik a Világ-Én is, aki szabad elhatározásából és saját erejéből alá fog szállani a távoli jövőben az emberiség üdvére – és az emberiség Őt Krisztusnak fogja nevezni. „Célpontjába tartó nyílként sugárzik alá” 6 – ily módon élte meg az aláereszkedő Ént még a Nap-orákulum tanításaiban nem részesülő atlantida is. A Nagy Szellem ajándékát fogadta magába, azét a Nagy Szellemét, aki a Tao-ban csendült fel számára, minden irányból . Először élte át az önirányítás hatalmas erejének születését egész lényére és életére vonatkozóan, hiszen ezeket eddig évezredek óta kívülről „irányították” magasabb szellemi lények. Rudolf Steiner szellemtudománya összesen hét Forma-szellemről tesz említést. A Napon élnek, bár az egyikük később a Holdra tette át a székhelyét: ő Jehova, ahogyan a régi héberek nevezték. A bibliában Elohimoknak hívják őket, a keresztény gnózisban „Pleroma” (Teljesség) néven tisztelik a hat Nap-Elohimot. Tekintettel arra, hogy ők hozták el az emberiség számára az Ént, ezáltal hozzájuk kötődik az emberi állapot megjelenése is a Földön, mivel az Én befogadásával, majd az Én-tudat kialakulásával lép be az emberi minőség a régi Szaturnusztól a távoli Vulkán korszakig tartó evolúciós folyamatba. Az atlantiszi korszak említett fázisában még éppen hogy csak elkezdődött a fajok differenciálódása. Ezt a folyamatot más lények impulzálták, mint az Én születését, bár ők is rokonságban álltak a Forma-szellemekkel. A fajok kialakulásánál visszamaradt Mozgás-szellemek 7 tevékenykedtek, akik egykor, a régi Hold korszak idején az asztráltestet beleültették az emberi lénybe. Rudolf Steiner „a normálistól eltérő” Forma-szellemeknek nevezi őket. Nem rájuk - akiknek a tevékenysége még csak a kezdeti stádiumban volt - tekintett fel az atlantida. Az Emberiség Létbehívóját élte át a Nap aurájának ragyogásában. A „hatalmas és fenséges erők korszaka” volt ez, mondja Rudolf Steiner a Népszellemek-ciklusban, „amikor a fajok tagozódása még éppen hogy csak elkezdődött, az emberek még képesek voltak felnézni a Napra és érzékelhették a ködtengeren átsugárzó Forma-szellemeket. A hét Forma-szellem együttműködését nevezte az atlantida Nagy Szellemnek. Az ő tevékenységét érzékelte minden jelenségben.”7 Tao-ban felcsendülő Nagy Szellem! Az egész teremtést áthatotta jelenléte. Nem állt még szemben a világgal az étertestet és fizikai testet átható Én, így az atlantida a saját lényén belül élhette meg, hogyan zeng keresztül a szellemmel áthatott természeten, hogyan jut el hozzá a Nap környezetéből. Szellem a szellemből volt számára az Én, egy a világ mindent átható Nagy Szellemével. Összefonódott a bent és a kint, a szellemben benne nyugodott az anyag, lemniszkátaszerűen egymásba merülve, egyesítve a mindenható Tao-val. „Félig anyagi, félig 7

szellemi”8 volt az atlantida számára „istene”, magába foglalta azonban mindkettőt: átélte a Tao-t a víz csörgedezésében, a köd gomolygásában, a növények fejlődésében, a legtisztábban azonban az isteni Én zengésében.

A TISZTÁNLÁTÁS HANYATLÁSA – A GONDOLKODÁS MEGJELENÉSE Az individuális Én az idők során mind aktívabbá vált, és ezzel párhuzamosan egyre halkult benne a mindenható Tao zengése, míg végül fokozatosan elrejtőzött a gondolat erejének első megmozdulásaiban. Rudolf Steiner ős szemitáknak nevezi az atlantidák azon népcsoportját, akik elsőként rendelkeztek az Én-szerű, aktív gondolkodás képességével. „Én vagyok az Én” – nevezi majd meg magát késői héber utódaik vezérlő szelleme, Jehova. Egészen az érzékszervekig zengett az Én, és a földi Én elsőszülöttjeként megmozdult az emberben a gondolkodás. Elhalványult a korábban uralkodó istenátélés, az egykor oly tiszta, jövőbelátási képesség, és derengeni kezdett a horizonton az értelem, a gondolkodás kora. Elnémult a lélekben a Tao, hogy helyette az ész, és az értelem kaphasson hangot. Hiába ereszkedett alá a királyi Én, atlantiszi őseinkben egyre hatalmasabbra nőttek az indulat, az önzés és a tévedés lelki örvényei. Egyre inkább a szenvedélyek, az érzéki kötődések 8

ragadták magukhoz az irányítást. A lelkierők működését Lucifer,9 a régi Holdon fejlődésében visszamaradt kísértő impulzálta, aki a lemúriai korszakban költözött be az emberi lélek birodalmába. Az emberiség másik ellenfele félelmet és sötétséget árasztott a lelkekbe. Ezt a lényt Ahrimannak9 nevezte a perzsa korszak emberisége. Ahriman által elcsábított embertársaink lelke elsötétült, így fokozatosan elszakadtak a Tao-tól. Az ily módon tévútra vezetett emberi lények megrontották a szent életerőket, és az egyre erősödő, beteljesülést azonban soha nem adó önzés rabszolgáivá váltak. Manu, a Nap-orákulum beavatottja, a közeledő veszélyt látván az atlantidák legjobbjait kivezette addigi lakóhelyükről, egy hideg északi szigetről, mely a mai Írország közelében terült el.10 Követői a már említett ős-szemita fajból származtak, tehát ők voltak azok, akik amellett, hogy még birtokában voltak a tiszta érzékelésnek, rendelkeztek már a gondolkodás képességével is. A Tao-tól elidegenedett emberek lelki erői végzetes tombolásba kezdtek. A természet, amely ekkor még szorosan kapcsolódott az emberi lélek történéseihez - válaszképpen hatalmas légköri és vízi katasztrófákkal pusztítja el az egykori Tao-kontinenst. Manu szanszkritul azt jelenti, hogy ember. Hasonlóan a német Mensch (ember) szóhoz, benne is ott rejlik a „mens” – a gondolkodó elme. Manunak és követőinek fenséges küldetés jutott osztályrészül: azt kapták feladatul, hogy mentsék át az új evolúciós korszakba a régi tisztánlátó képességet, a szellemihez és istenihez való tartozás érzületét - azaz az elhalóban lévő Tao-átélés képességét -, mintegy őrizzék meg azt a születendőben lévő gondolkodási képesség eljövendő tartalmául. „A gondolkodás evolúciója” – írják majd hosszú évezredeken át az emberiség tudatfejlődéséről. Nézzük csak meg jobban ezt a mondatot! E mögött a célirányos kifejezés mögött finom, komplementer színekben még valami más is olvasható: „a tisztánlátás involúciója” – betűzhetjük a következő pillanatban. Más szavakkal: az egykor uralkodó magasabb látásból fejlődik ki az ifjú gondolkodás, minekutána az előbbinek fokozatosan háttérbe kellett húzódnia. A gondolkodási képesség mintegy az atlantiszi tisztánlátás átalakult folytatásaként vonul be az Atlantisz utáni korszakokba. Elevenség és erővel telítettség jellemezte az atlantida szellemi élményét, melyet világhatalmasságok állítottak lelkének színpadára, Tao-átélése tehát még nem kapcsolódott a saját szabad akaratához. Miközben a valósággal és erővel telített Tao-szellemiség mindinkább a gondolati szellemiség absztrakt formájáig redukálódott le,41 az emberi Én ráléphetett az Atlantisz utáni korszakok meghatározó kulturterületére, a szabadság útjára. Erre azért volt szükség, mert kizárólag az absztrakt gondolkodás által létrejövő „halott” szellemiségen belül képes az Én kibontakoztatni a saját szabad akaratából táplálkozó gondolkodó tevékenységét . Bár ezt a szellemiséget „halottnak” kell jellemezzük, ezzel együtt mégis szellemiségről beszélhetünk, melyből azonban minden lényszerűen ható lassanként teljesen visszahúzódott. Így borította be az eleven Tao-szellemiséget az Atlantisz utáni kulturkorszakok folyamán az egyre absztraktabbá váló ideák jégrétege, míg a gondolkodás egyszer majd képes nem lesz ezt a szellemiséget megragadni. Három kultúraalapító misztériumáramlat indult el a süllyedőben lévő Atlantiszról Kelet és Nyugat lassan kialakuló területei felé.11 Két áramlat Kelet felé indult. Az úgynevezett észak-keleti áramlat belső-Ázsia területei felé vonult Írországon, Anglián, Nyugat-Franciaországon, Skandinávián és Oroszországon keresztül. A dél-keleti áramlat Dél-Spanyolországon, Görögországon és Egyiptomon át szintén Ázsiába tartott. Egy harmadik áramlat Nyugat felé, Amerikába vette az útját. Az eddigi Atlantisz utáni kulturkorszakokra elsősorban a Kelet felé irányuló (északi és déli) misztériumáramlatok hatottak termékenyítőleg. Az északi misztériumokban a beavatandónak a természet szellemi valóságába kellett behatolnia, melyet ekkorra Ahriman már teljes mértékben elfátyolozott az emberi érzékelés elől, a déli misztériumokban pedig az emberi lélek, Lucifer által eltakart titkait tárták fel. A régi Tao-élmény azonban nem egy csapásra tűnt el az Atlantisz utáni korszakokban. A legkülönbözőbb kultúrköröknél találhatunk Tao nyomokat - egészen napjainkig -, akár a tartalmát tekintve, akár az elnevezés alapján. Mózes első könyvében Matuzsálemről olvashatunk, aki Rudolf Steiner utalása alapján a „Tao-írás” feltalálója.12 A Templom legenda hagyománya szerint Krisztus előtt mintegy 1000 évvel, Salamon király uralkodásának idején Hiram egy sorsdöntő pillanatban a mágikus hatású Tao-, 9

avagy Tau-jellel lép elő, mivel a salamoni templom építőmunkásai ennek a T formájú keresztnek a hatalma alatt álltak.13 Hiram Káin fiaihoz, a földi tudományok képviselőihez tartozik. A Templom legendában az atlantiszi mágikus technika őrzőjeként találkozunk vele. Ennek a technikának a jövőben egy magasabb fokon kell majd újból megjelennie. A régi Egyiptomban szintén említést tesznek bizonyos „Tao-könyvekről”, ezen kívül jelentős nyomok találhatóak Kínában is, mely Rudolf Steiner szerint már az atlantiszi időkben is lakott volt.14 A kínai taoizmus klasszikus, történelmi dokumentuma a Lao-tse által írt Tao te king, mely feltehetően a Kr. e. VI. századból származik. Míg ugyanebben az időben Heraklitosz a tűzről beszél, mint a dolgok ősalapjáról, Buddha pedig a déli misztériumáramlat tagjainak „nyolctagú ösvényével” mutat utat az érzéki világ és a lét kötelékeitől való szabaduláshoz, addig Lao-tse az „abszolút Tao”hoz vezető útról tanít, amely a maga konkrét spiritualitásában azonban máris kezd kicsúszni a fejlődőben lévő absztrakt intellektus karmai közül. Nem hiába olvashatjuk a Tao te kingben: „A Tao, amelyről képesek vagyunk beszélni, már nem az abszolút Tao.”

SKYTHIANOS ÉS AZ ATLANTISZI TISZTÁNLÁTÁS „MEGŐRZÉSE” NYUGATON Az Atlantisz utáni korszakok főbb kulturcentrumaiban (India, Perzsia, Egyiptom és Görögország) az individuális öntudat kialakulásának érdekében, valamint a szabadság irányába haladó tudati fejlődés megvalósulásához természetesen háttérbe kellett húzódnia a tisztánlátó Taoélménynek. A régi Tao-élmény fokozatos halványodását kell tehát tapasztaljuk, a szabadság alapelvén kifejlődő absztrakt intellektus javára. Szemben az előző fejezetben leírtakkal, ahol a Taoszellemiség maradványairól és nyomairól szóltunk, meg kell említsük, hogy ennél több is fennmaradt. Rudolf Steiner utalása szerint ugyanis az atlantiszi tisztánlátás is „megőrződött”, méghozzá egészen célirányosan, a „jövő számára”.15 A fő kulturáramlatokhoz kapcsolódva működtek ugyanis bizonyos „kiegészítő”, a fő kulturfejlődést „megtámasztó” központok is, ahol ezt a „megőrző” tevékenységet biztosították. Rögtön meg kell jegyezzük azonban, hogy ezalatt nem az atlantiszi tisztánlátás (avagy az atlantiszi Tao-élmény) konkrét tartalmának megőrzését értjük elsősorban, hiszen maga ez a „tartalom” – mint például a tisztánlátással érzékelt érzékfeletti lények, lásd Forma-szellemek – is 10

keresztülment azóta egy fejlődésen, aminek következtében minden későbbi tisztánlátás számára már módosult formában jelenik meg. Sokkal inkább arról van szó tehát, hogy az atlantiszi tisztánlátás tudatformáját (illetve annak törvényszerűségeit) őrizték meg bizonyos módon, mint az emberi lélek potenciális képességét az utókor számára. Azt a tudatformát értjük ezalatt, amely számára még nem vált el élesen a kint és a bent, az anyag és a szellem, és amelyet az eddigiekben röviden csak „Taoélménynek” neveztünk. Ezt, a modern ember számára többnyire teljesen elveszett tudatformát őrizték meg potenciális képességként a későbbi korok számára. Az atlantiszi tisztánlátás megőrzésével kapcsolatosan tehát mindig ezt kell szem előtt tartanunk. Most irányítsuk Nyugatra tekintetünket, mert itt találunk rá arra a helyszínre, ahol ezt a megőrző tevékenységet bizonyos szempontból a legszisztematikusabban végezték. Atlantisz pusztulása után ugyanis nem minden áramlat érte el ázsiai célját. Egyes népek megszakították Kelet felé vezető útjukat, sőt, vissza is fordultak Nyugat felé. Belőlük alakult ki az európai kelta őslakosság, amelynek kulturfeljődése - egészen a görög-római korig - érintetlen maradt India, Perzsia és Egyiptom kulturperiódusainak impulzusaitól. Ily módon beszélhetünk egy NyugatEurópában és egy Észak-Európában letelepedett kelta népcsoportról. A fenti témához kapcsolódóan idézzünk most Rudolf Steiner előadásából: „Az Atlantiszról kiinduló áramlatok képviselői hatalmas bölcsességet hoztak magukkal Európába, illetve Ázsiába. Atlantiszi elődeink legtöbbje rendelkezett az ösztönös tisztánlátás képességével, ami azt jelentette, hogy beleláttak a szellemi világ folyamataiba. Ez a tisztánlátás azonban nem fejlődhetett tovább” – hiszen az Atlantisz utáni kulturhelyszíneken a gondolkodásnak kellett kifejlődnie -, „hanem vissza kellett húzódnia a Nyugat egyes személyiségeibe. Őket egy olyan lény vezette, aki a legmélyebb elvonultságban élt és dolgozott - még azok számára is megközelíthetetlenül, akik már szintén elvonultak a világtól, hogy egy nagy beavatott tanítványaivá válhassanak -, aki úgymond visszamaradt, hogy őrzője legyen mindannak, amit a régi Atlantiszról az utókor számára át lehetett menteni.” (Kelet a Nyugat fényében előadássorozat, záró előadás)15 Ugyanebben az előadásban olvashatunk a Nyugaton megőrzendő tisztánlátás eme „vezetőjéről” is, jóllehet inkább a tisztánlátás tartalmi részével kapcsolatban. „Ezt a nagy beavatottat, az atlantiszi bölcsesség őrzőjét – amely bölcsesség ráadásul képes volt mélyen behatolni a fizikai test titkaiba is -, a korai középkor hagyománya alapján Skythianosnak nevezik. Az európai misztériumlény ismerője a Föld egyik legnagyobb beavatottjára tekint fel Skythianos nevének hallatán.”

SKYTHIANOS ÉS A HYBERNIAI MISZTÉRIUMOK Hogyan tevékenykedett ez a hatalmas beavatott? Hagyott-e hátra nyomokat? – kérdezhetjük joggal. Történelmi, külsődleges nyomok tekintetében a kérdésre - a nyugati területeket illetően minden bizonnyal nemmel kell válaszoljunk. Más nézőpontból kell megvizsgáljuk a történteket. Évezredeken át működtek mély rejtettségben Európa nyugati részén, Írországban a hyberniai misztériumok. Valószínűleg már a Kr. e. negyedik és harmadik évezred fordulóján is léteztek, hiszen Gilgames, a babiloni civilizáció alapítója a Kr. e. harmadik évezred elején a mai Burgenland területére – a hyberniai misztériumok egy helyszínére - vándorol, hogy beavatást nyerhessen ezen misztériumok bölcsességébe – olvashatjuk Rudolf Steiner leírásában.16 Feltételezhető azonban, hogy alapításuk ennél sokkal régebbi keletű. Rudolf Steiner „az utolsó nagy misztériumoknak” nevezi őket, „amelyeken keresztül még meg tudtak nyilvánulni az emberi és a kozmikus titkok.”17 Más alkalommal olyan tekintetben beszél ezekről a misztériumokról, „ahol egy bizonyos szempontból a legtisztábban maradt fenn az atlantisziak bölcsessége”.16 Mind a hyberniai misztériumokban, mind Skythianos működésében találkozunk tehát az atlantiszi bölcsesség őrzőimpulzusával, így megeshet, hogy további párhuzamok is adódnak. Rudolf 11

Steiner egyszer nyomatékosan jellemezte azt a „szellemi erődítményt”, amely éppen a hyberniai misztériumok képeit veszi körül az Akasha Krónikában, és hangsúlyozta, hogy ezekbe „sem történelmi, sem tisztánlátó-történelmi szemmel” 18 nem lehet behatolni. Másrészről kiemelte a Skythianos tevékenységére különösen jellemző visszavonultságot, avagy rejtettséget. Skythianos részese volt annak a Kr. u. IV. századi emberiségvezetői kollégiumnak, amely a rózsakeresztes kereszténység impulzusát történelmi áramlatként elindította. Manu, Buddha és Zarathustra osztoztak Skythianos mellett ezen a nagy horderejű feladaton. Figyelemre méltó azonban, hogy míg Rudolf Steiner szellemi kutatásai alapján meglehetősen sokat tudunk Buddháról és Zarathustráról, és valamivel kevesebbet Manuról, addig Skythianosról összehasonlíthatatlanul kevesebbet beszél. Ez feltűnő ellentétben áll a róla adott jellemzéssel, mely szerint „a Föld egyik legnagyobb beavatottját” tisztelhetjük benne! Úgy tűnik, hogy Rudolf Steiner több kérdést is nyitva hagyott Skythianos kapcsán, illetve csak érintőlegesen foglalkozott velük - mintegy összhangban Skytianos munkamódszerével -, meghagyván ezzel hallgatóságának, illetve olvasóinak szabadságát, hogy saját, önálló szellemi aktivitásuk segítségével hatoljanak a dolgok mélyére. Felmerül például a következő párhuzam. Rudolf Steiner Skythianos tekintetében egy olyan bölcsesség őrzőjéről beszél, amely bölcsesség „mélyrehatóan belemerül még a fizikai test titkaiba is”. Vajon nem találunk-e a hyberniai misztériumfolyamatokon belül is ilyen elemeket? Hiszen éppen a hyberniai misztériumok tanítványait vezették be mélyen az emberi fizikai organizmus bizonyos titkaiba! A legátfogóbb, legmélyebb módon avatták be őket az ember tizekét érzékének titkába, amely feltárta előttük az ember és a kozmosz múltját. A legátfogóbb, legmélyebb módon avatták be őket az emberi szív titkába, amely feltárta előttük az ember és a kozmosz jövőjét. A Föld messzi, múltbéli Szaturnusz állapotától egészen a Föld távoli, jövőbeni Vulkán állapotáig szélesedett ki a horizont a hyberniai beavatott tisztánlátó tekintete előtt.19 Hogyha önálló gondolkodásunkkal mostanra már eljutottunk odáig, hogy a Skythianos misszió és a hyberniai misztériumfolyamatok bizonyos elemeinek figyelemre méltó párhuzamára alapozva szorosabb összefüggést feltételezünk e nagy beavatott és „az utolsó nagy misztériumok” között, akkor álljon itt igazolásul Rudolf Steiner Ita Wegmanhoz intézett szóbeli közlése. W. J. Stein, akivel Ita Wegman megosztotta ezt a kijelentést, a következőképpen rögzítette naplójában a hallottakat: „Skythianos a nyugati, hyberniai misztériumok beavatottja. Ő őrzi az atlantiszi bölcsességet.” Az sem véletlen, hogy éppen Ita Wegman volt a címzettje ennek a fontos kijelentésnek. Ez ismét csak összefügg egy jelentős körülménnyel, nevezetesen Ita Wegman karmikusan feltételezhető kapcsolódásával az említett misztériumhoz.20 Az atlantiszi tisztánlátás megőrzésére irányuló kérdést a fentiekben tehát egy bizonyos fokig megválaszoltuk. Beszéltünk az ismert nyugati helyszínekről, valamint az őrzéssel megbízott beavatottról és tanítványairól. A Kr. u. első évszázadok folyamán – körülbelül a népvándorlások korától – lassanként bezáródtak a hyberniai misztériumok kapui. Szellemi iskolázási impulzusuk nyomait azonban még egészen a IX. századig megtalálhatjuk, például az Artus áramlatban. Rudolf Steiner említést tesz a hyberniai misztériumok egy elzászi helyszínéről, melyet a VIII. és a IX. század fordulóján alapított az az individualitás, aki a későbbiekben az olasz szabadságharcos, Giuseppe Garibaldiként öltött testet.21 Eltekintve az ilyen egyedi módon kialakult, szórványos misztériumhelyektől, valamint az elhalóban lévő Artus áramlattól, egészében véve azt mondhatjuk, hogy a Krisztus utáni évszázadokban lassan, de biztosan elkezdődött a hyberniai misztériumok kapuinak elreteszelése. A hyberniai misztériumfolyamatokat mindemellett „szellemileg egy sűrű fal veszi körül, hogy az ember ne hatolhasson passzívan a mélyükre, ne közelíthessen hozzájuk másképpen, csak ha már felébresztette a szellemi aktivitását” 18 – ez tökéletes összhangban áll Skythianos működésének sajátos jellegével, fűzhetnénk még hozzá. A hyberniai misztériumok bezárulásának módja világosan utal arra, hogy ezekben a misztériumokban - az atlantiszi tisztánlátás megőrzése mellett - számoltak már a szabadság elemével is, amely a jövőben azoknak az embereknek az absztrakt gondolkodásából fog kifejlődni, akik „felébresztették magukban a szellemi aktivitást ”. Megfigyelhetjük, hogy éppen a hyberniai misztériumokban, valamint azok szellemi „körülbástyázásának” sajátságos módjában rejlik az 12

atlantiszi tisztánlátás és az Atlantisz utáni gondolkodás evolúciója közötti átmenet, hogy ez utóbbi egyre mérvadóbbá válhasson az emberi tudatfejlődés számára a negyedik és az ötödik Atlantisz utáni korszakban. Egy figyelemre méltó Tao-kereszt található az ír szigeten, a hyberniai misztériumok hazájában, az Atlantisz utáni északi misztériumáramlat kiindulási helyén. Ez a történelmi emlékmű méltóképpen emlékeztet bennünket az absztrakt gondolkodás szellemiségének evolúciós eredetére. Egészen a hatvanas évekig a szabad ég alatt állt, ma Corofinban (Country Clare) a Clare Heritage Centre-ben látható. Vízszintes gerendájába, melynek végei kissé felfelé emelkednek, két, egymás felé forduló arcot faragtak. Hosszabbítsuk meg képzeletben a két arc tekintetének sugarát, és találkozni fognak a messzi égbolt végtelenjében. Tekintsetek Atlantiszra – sugallja az egyik arc –, hogyha meg szeretnétek érteni az Atlantisz utáni kultúrák folyamatát, és meglátjátok, hogyan fejlődött ki a tisztánlátásból a gondolkodás. Már Atlantisz Nap-szentélyeiben megjelent a Taobeavatottak prófétikus tekintete előtt az Atlantisz utáni kultúrák teljes folyamata, melynek során a gondolkodás evolúciója végbemegy majd – fűzi hozzá az ellenkező irányba néző másik arc. Felmerülhet a kérdés, hogy vajon teljes mértékben megvalósult-e az atlantiszi tisztánlátás „későbbi időkre” történő megőrzése a hyberniai misztériumok által? És mit értett Rudolf Steiner „későbbi idők” alatt? Csupán a Krisztus utáni első évszázadokat? Lehetséges lenne, hogy a Taobölcsesség és a Tao-élmény mindössze a IX. századig őrződött meg – hogyha még az elzászi, „Garibaldi” alapította helyszínt is ide vesszük? Az eddig elmondottakból ez lehet a benyomásunk. Kétféleképpen őrizték a továbbiakban a Tao-bölcsességet. Egyrészről a már említett rózsakeresztes áramlatban, melyet a 4. században alapított a négy beavatott individualitás. Rudolf Steiner a következő mondatokkal támasztja alá véleményét, mely szerint a rózsakeresztes szellemi áramlaton belül valóban megőrződött a Tao- avagy Tau-bölcsesség, ráadásul egy olyan formában, amely megfelel az európai Nyugatnak, vagyis számol az absztrakt természettudományos gondolkodás kialakulásával: „A Tau jelet, a régi kereszt szimbólumot latinul crux-nak mondják. És hogyan fejezik ki latinul a német Tau, Tautropfen szót (harmat, harmatcsepp)? Ros. Roscruxnak (harmatkeresztnek) mondják a mi német Rosenkreutz kifejezésünket (rózsakereszt).”22 A szellemi áramlat időszerű megjelenését Rudolf Steiner szellemtudománya hozza el. A 13. fejezetből érthetővé válik majd, hogyan „őrződik” meg átalakult formában a régi tisztánlátó erő ennek a szellemtudománynak pusztán már a gondolati megértése által. Másrészről emlékezzünk arra a már szintén említett tényre, hogy a süllyedő Atlantiszról kiindult egy harmadik misztériumáramlat is, amely az amerikai kontinens felé vette az útját. Itt, az „amerikai” Nyugaton is megtaláljuk a IV. század utáni időkben a régi Tao-átélés nyomait – igaz teljesen más formában. AZ „AMERIKAI” NYUGAT ÉS AZ ATLANTISZI TAO-ÉLMÉNY MEGŐRZÉSE Rudolf Steiner Szaturnusz-faj névvel illeti azt a barna bőrű fajt, amelynek szülöttjei nem vettek részt a Keleten kialakuló fajok és kultúrák fejlődésében. Ezeknek a keleti kultúráknak a fejlődése - melyből az újkor európai kultúrája is származik -, teljes egészében a gondolkodás kiképzésére irányult. Az egyes népszellemek missziója7 című előadássorozatában Steiner a következőképpen ábrázolja az amerikai kontinensen élő barna bőrű fajt: „Ez a faj ragaszkodott az ősi múlt Nagy Szelleméhez. Semmit sem értettek abból, amin embertársaik keresztülmentek - akik pedig a távoli múltban szintén elfogadták a Nagy Szellem létezését -, pont olyan érthetetlen volt a számukra, mint amikor egy apró jelekkel teli papírt tettek eléjük. Minden ilyesmi idegen volt a számukra, lelkükben azonban még ott élt a Nagy Szellem.”7 A fehér hódítók a XIX. század negyvenes éveiben megígérték egy bizonyos indián törzsnek, hogy amennyiben elhagyják a szülőföldjüket, kapnak helyette cserébe egy területet, ahol letelepedhetnek. Ígéretüket azonban nem tartották meg. Hosszú várakozás után az indiánok törzsfőnöke a következő szemrehányó beszéddel fordult a fehérekhez: „Hódítóink azon a földön járnak, amelyben testvéreink földi maradványai nyugszanak. Miért taposhat a lábuk testvéreink sírján? Azért, mert birtokolják azt, ami hatalmat ad a fehér embernek. A barna embernek valami más ad hatalmat. Őt a Nagy Szellem teszi hatalmassá, aki a szél fúvásában szól hozzá, az erdő susogásában, a víz hullámaiban, a forrás csobogásában, a villámban és a mennydörgésben. Ez a Szellem az igazságról beszél nekünk. Ó, a Nagy Szellem beszél az igazságról! A ti szellemeitek, itt a 13

papíron, arról beszélnek csupán, ami számotokra jelentős, de nem hordozzák az igazságot.” Akár egy „világtörténelmi párbeszéd”! Így jellemzi Rudolf Steiner ezt a „hódítók és a barna bőrű emberek utolsó nagy törzsfőnöke között lezajlott” jelenetet. Érzékletes módon mutatja meg ez a beszéd, hogy az amerikai Nyugaton – távol és érintetlenül a keleti fő kultúráramlatoktól – sokkal tovább megőrződött a régi Tao-átélés képessége, mint az európai Nyugaton. Nem csupán a természet szellemiségének átélése, hanem a halottak szellemi jelenlétének érzékelése is hozzátartozott az indián Tao-élményhez. Jól érzékelteti ezt egy másik ismertté vált indiánbeszéd, a Seattle-i törzsfőnök beszéde. Így szól a törzsfőnök az indián sírokon járkáló hódítókhoz: „Őseink hamvai szentek a számunkra. Ti elhagyjátok őseitek sírjait, és szemmel láthatóan minden megbánás nélkül messzire költöztök tőlük. Ezért abban a pillanatban, hogy őseitek elhagyják a földi létet és a csillagok világába költöznek, többé már nem szeretnek benneteket és földjeiteket. Ti hamarosan elfelejtitek őket, és ők soha többé nem térnek vissza. A mi halottaink nem felejtik el ezt a szépséges világot, amely otthont adott számukra. Gyakran visszatérnek az örök vadászmezőkről, finom érzésekkel fordulnak a magányosan élőkhöz, felkeresik Földön élő testvéreiket, vezetik, vigasztalják vagy éppen jókedvre derítik őket.”23 A halottakkal való kapcsolat fenséges érzése mellett az újból és újból testet öltő emberi szellemről szóló tudás is megőrződött az indián Tao-élményben - amint az a beszéd ábrázolási módjából is kivehető -, szemben a keleti, Atlantisz utáni kulturhelyszínekkel, ahol mindkét elem elhalványodott, majd el is tűnt lassan az idők folyamán. A Tao-bölcsesség és a Tao-élmény ily módon sokkal tovább megőrződött az amerikai kontinensen, mint Nyugat-Európában. Figyelemre méltó ezen kívül, hogy éppen az észak-amerikai „Szaturnusz”-faj számára a faj fogalma egy egészen különös árnyalatot kap: az atlantiszi tisztánlátás képességével rendelkező indián a Nagy Szellem iránti tiszteletében ugyanis még átélhetett valamit „egy olyan fenséges korszakból, amikor még éppen hogy csak elkezdődött a fajok tagozódása”,7 amint azt Rudolf Steiner a már említett előadásában elmondta. Az emberiség szellemi fejlődésének tiszta esszenciáját őrizték meg a későbbi korok számára ebben az amerikai misztériumágban, ellentétben azonban a nyugat-európai rózsakeresztes áramlattal, az emberi intellektus által még alig érintett formában. Az atlantiszi tisztánlátás amerikai Nyugaton történő őrzése az idők során egyre inkább konkrét individualitások egyes inkarnációiban kifejtendő tevékenységéhez kötődik, mivel az indián fajtól mint egésztől ez már nem várható el. Ebben a fajban ugyanis öreg, leépítő erők működnek, mint faj már leáldozóban vannak, amint azt már Rudolf Steiner szellemi kutatásai előtt is sejteni vélték a fehér emberiség soraiban. Ezen leáldozás barbár „siettetése” azonban természetesen semmiképpen sem indokolható az idevágó történelmi folyamatokban lejátszódó megoldásokkal.

14

A TAO KÉT VILÁGTÖRTÉNELMI TORZKÉPE Nem csak az atlantiszi bölcsesség legtisztább esszenciáját őrizték meg azonban „a későbbi korok számára”: a régi Tao-átélés szélsőségesen eltorzított formáival szintén találkozhatunk ezekben az időkben. Két világtörténelmi torzképet ábrázolok az alábbiakban, az egyiket inkább ahrimani, a másikat inkább luciferi irányultság jellemzi. Az ősi amerikai kontinensen, a régi Mexikó területén már jóval az időszámítás kezdete előtt kultiválták a fekete-mágikus misztériumtudást, a hozzá tartozó rituáléval. Ezeket a misztériumokat, amelyek dramatikus csúcspontjukat a palesztinai Golgotai Misztérium idején érték el, egy „Taotl” elnevezésű szellem inspirálta, aki már nevében is az egykori Tao-szellem leszármazottjaként tűnteti fel magát. Az első világháború tombolása közepette, 1916 szeptemberében Rudolf Steiner indíttatást érzett, hogy beszéljen az atlantisz utáni idők két legjelentősebb Tao-torzképéről. 1916. szeptember 18-án a következőket mondta a Taotl-misztériumokkal kapcsolatosan: „Amikor az atlantiszi ember a Nagy Szellemről beszélt, egyetlen szóval fejezte ki: TAO. Létezett azonban egy ahrimani torzkép is, a Nagy Szellem egy ellenfele, amely mindazonáltal kapcsolatban állt vele. Ezt a szellemet – amely oly módon hatott, hogy csak az atavisztikus látás számára válhatott felismerhetővé - egy hasonlóan hangzó szóval illették: Taotl. A Nagy Szellem egy ahrimani változatáról volt tehát szó, Taotl-ról, egy hatalmas lényről, aki soha nem élt fizikai testben.”24 Mire irányult az ahrimani Taotl-misztériumok tevékenysége, túl a fekete mágikus célokon, melyek magukba foglaltak bizonyos rendszeresen végrehajtott rituális gyilkosságokat is? Rudolf Steiner szeptember 18-án a következőket mondja erről: „Céljuk az, hogy az egész Földet a halál birodalmává változtassák. Ebben a birodalomban a lélek minden belső impulzusát, önállóságát meg lehetne semmisíteni. A Taotl-misztériumokban olyan erőket nyerhettek el, amelyek képessé teszik az embert egy teljesen mechanikus földi birodalom felépítésére.” Az ily módon felépített földi 15

birodalomból mintegy „kiszorítanák” a lelket, és ezáltal egy sajátságos „luciferi bolygó lakosává tennék az emberiséget”. Már a Taotl-misztériumok praktikáinak és céljainak tömör jellemzéséből is kivehető, hogy terveik megvalósítása érdekében mintegy kezet nyújtanak egymásnak a Tao-erők ahrimáni és luciferi torzulásai. Hogyan hatott a Keleten tevékenykedő, inkább luciferi hangsúlyt hordozó Tao-torzkép? Ázsiában is létezett ugyanis egy bizonyos papi réteg, amely kapcsolódott az atlantiszi Nagy Szellemhez. Az ázsiai luciferizált Tao-misztérium egyik papja egy speciális missziót hajtott végre, éppen olyan módon, ahogy egykoron a régi Atlantisz uralkodói hajtották végre a Nagy Szellemtől kapott megbízatásukat. Ez a pap beavatott egy későbbi idők számára szóló szellemi megbízással inspirálta a fiatal Dzsingisz kánt, aki a 12-13. század fordulóján egész Európát rettegésben tartotta az általa vezetett mongol hadjáratokkal. Milyen célt szolgáltak a mongolok hadjáratai, melyek hátterében az előbb említett papság sugalmazó tevékenysége állt? Rudolf Steiner a következőket mondja erről 1916. szeptember 17-én: „A legintenzívebben azon dolgoztak, hogy álomba ringassák az emberi lelkeket, azaz ismét lehetővé tegyék számukra az imaginációk homályos, álomszerű átélését. Az volt a szándékuk, hogy Atlantiszról megőrzött sajátos erőikkel oly módon hassanak Nyugatra, hogy ezáltal a Nyugat kultúrája egy látnoki kultúrává váljon. Céljuk elérésével lehetségessé vált volna, hogy az emberi lelkeket a Földtől elcsalogatva egy új planetáris testet alkossanak, és benépesítsék azt a víziókba belekábult emberekkel. Az újkori emberiség fejlődésében megjelenő minden nyugtalanság és zavar, amely a mongolok hadjáratainak köszönhető, összefügg ezzel a hatalmas, Ázsiából kiinduló kísérlettel, mely egyértelműen arra irányult, hogy „látnokivá” tegye az európai kultúrát, elválassza az ott élő emberiséget a folytatólagos evolúció feltételeitől, és bizonyos szempontból mintegy eltérítse őket a Földtől.”24 Míg a Taotl-misztérium legnagyobb beavatottját - pontosan a Palesztínában lejátszódó Golgotai Misztériummal egy időben - egy még hatalmasabb fehér mágus beavatott győzi le, addig az ázsiai rohamot a modern evolúciós erők másfajta módon akadályozzák meg. Az európai emberiség Amerika felfedezésére inspirálódik. „Amerika felfedezése, és minden, ami ezzel összefügg - vagyis az ember tulajdonképpeni alámerülése a Föld anyagi voltába -, magasabb szempontból nézve Dzsingisz kán tevékenységének ellensúlyozása” – mondja Rudolf Steiner ugyanebben az előadásban. Az emberiség törvényes tudatfejlődése korunkban, az Atlantisz utáni ötödik korszakban egyrészt a régi látnokiságtól megtisztított megfigyelőképesség kifejlesztésére irányul, másrészt a szellemi-imaginatív tisztánlátó képesség kifejlesztésére, amelyet azonban folyamatosan kísérnie és kontrollálnia kell az időközben kifejlődött értelemnek. E szabályszerű fejlődésirányzat ellen intézett támadást a két említett torz Tao-impulzus, méghozzá a legerőteljesebb módon. Bár az említett ahrimáni és luciferi Tao-torzulások szándékait sikerült meghiúsítani, a hozzájuk kapcsolódó ellenirányzatok természetesen nem váltak ezáltal hatástalanokká a jövő számára. Sőt, egyre inkább számolnunk kell a jelenlétükkel, egészen az Atlantisz utáni ötödik korszak végéig, azaz még körülbelül 1500 évig.

16

D. N. DUNLOP ÉS AZ AMERIKAI NYUGAT TAO-ÁRAMLATA Forduljunk most ismét az észak-amerikai Szaturnusz-faj Tao-áramlata felé, amely tulajdonképpen mintegy ellensúlyozó erőként hatott a két Tao-torzképpel szemben, egészen az újkorig. Az atlantiszi tisztánlátás „a Nyugat egyes személyiségeibe” húzódott vissza – állapította meg Rudolf Steiner a müncheni előadássorozatban. Ezt a megőrző feladatot - az amerikai Nyugat tekintetében - elsősorban olyan individuumok hordozták, akik egy-egy korszak során maguk is az amerikai Szaturnusz-fajba inkarnálódtak. Az alábbi fejezetben egy olyan, a Tao-áramlathoz szorosan kapcsolódó személyiségre szeretnénk utalni, aki különösen mélyen kötődik a Tao-szellemiség őrzéséhez. Ez a nagy horderejű feladat szorosan kapcsolódik D. N. Dunlop individualitásához, nem véletlen tehát, hogy ez a kis könyv az ő tiszteletére íródott, amint ezt az Előszóban már említettük. Néhány nappal Dunlop halála után, amely egybeesett az 1935-ös esztendő Mennybemenetelének ünnepével, Ita Wegman - aki egy jó évtizede barátságban állt Dunloppal - a következő benyomásáról számolt be az elhunyt arcát szemlélve: „Rendkívüli átváltozás ment végbe Mr. Dunlop arcán, miután eltávozott: lényének legmélyebb vonásai jelentek meg rajta. Arcán láthatóvá vált a szellem lenyomata, lényének legigazabb formája, mely érintetlen a nemzetiségi vonásoktól, a neveltetéstől és a hétköznapi gondoktól. Ez az arc maga volt a kinyilatkoztatás. Mintha fejéből a TAO szó csendült volna fel, majd egy kép merült fel bennem: egy olyan ember arcát láttam, aki a Nagy Szellem kinyilatkoztatásait figyeli. Egy olyan lény benyomását keltette, aki eggyé vált mindazzal, ami a természet mögött rejtőzik.”25 Ita Wegmanban minden bizonnyal felmerült Rudolf Steiner kijelentése, mely szerint Dunlop „ősi nyugati tudás hordozója”, és az a feladata, hogy „kozmikus összefüggésekről tanítson az embereknek.” Steiner egy másik, Bernard Lievegoednak tett szóbeli közlése alapján D. N. Dunlop egykor kapcsolatban állt az észak-amerikai Szaturnusz-misztériumokkal. Mind Rudolf Steiner kijelentései, mind Ita Wegman fent idézett impressziója arra utal, hogy Dunlop feltételezhetően leélt 17

a Földön egy fontos inkarnációt a Szaturnusz-faj szülöttjeként. Még látványosabban rajzolódik ki az amerikai Nyugatra utaló nyom abból a szellemi élményből, melyet Eleanor C. Merry, Dunlop régi, bizalmas barátja élt át egyszer vele kapcsolatosan. Felhívjuk a figyelmet arra, hogy a következőkben idézendő élmény mellett sokatmondó a hozzá fűződő rövid párbeszéd is. „Barátságunk ideje alatt lényének különböző oldalai kerültek előtérbe”, írja E. C. Merry önéletrajzi feljegyzéseiben.26 „Kezdetben inkább régi, keleti vonások jellemezték. Amikor Blavatsky Titkos tanítás (Geheimlehre) című írását olvastam, megdöbbentettek a ’Narada’ nevet viselő beavatottra vonatkozó titokzatos utalások. (…) Ez a régi keleties jelleg különös színezetet adott ismeretségünk korai időszakának.27 Később sokkal inkább D. N. Dunlop gyógyító természete került előtérbe. Ez alapján úgy éreztem, hogy lénye kapcsolatban áll a régi Nyugat áramlatával is. A ’Narada’-minőséghez képest ugyanis ezúttal valami egészen más mutatkozott meg: a tudományosság koncentrált eleme lépett előtérbe. Az volt a benyomásom, hogy most sokkal inkább az emberi testre irányul a figyelme, mint a természetre. Meglepett, milyen erős együttérzéssel viseltetik a fizikai test szenvedései iránt, és milyen intenzíven él benne a vágy, hogy hozzájáruljon annak gyógyításához.” Éppen az idő tájt, amikor lényének előbbiekben említett oldala került előtérbe E. C. Merry számára, ez a belső „változás” objektívebb formában is megerősítést nyert Dunlop életében: „Körülbelül ebben az időben kérte fel Rudolf Steiner D. N. Dunlopot, hogy viselje gondját az Angliában folyó orvosi munkának, valamint a Weleda Company-nak. Teljes odaadással végezte ezt a tevékenységet. Mindenkit ámulatba ejtett, milyen remekül kiismeri magát az orvosságok között, és hogy mindemellett átfogó orvosi ismeretekkel is rendelkezik.” Ezek után az úgymond előzetes megjegyzések után következik a témánkat érintő szellemi élmény leírása: „Figyelemre méltóan világos imaginációs élményben volt részem, amely egy régi nyugati inkarnációját tárta elém – az erre utaló benyomás már az átélés során jelentkezett. Egy földön ülő indiánt láttam. Gyönyörű aura vette körül, amely végigragyogott a fejétől egészen a hátgerincéig, éppen úgy, ahogyan a mai indiánok a tarka tollaikat hordják. Előtte láng lobogott, amelyből a szél sarló alakot formált, lábainál pedig egy kígyó pihent. Mély meditációba merült, amelynek során a hold ezüstjéből egy fényoszlop formálódott szellemi szemei előtt. A fényoszlop csúcsában a holdistennő alakja jelent meg. Az égbolton izzott az Orion, a Hold pedig a horizontra ereszkedett. Ebben a meditációjában a gyógynövények természetét tanulmányozta.” Az átéltekről E. C. Merry festett egy képet, amelyet azután megmutatott Dunlopnak is, aki azonban mindössze annyit fűzött hozzá, hogy „AE is ugyanezt a képet látta róla”. (George William Russell álneve, Dunlop fiatalkori barátja a dublini időkből.) Hogyha figyelembe vesszük Dunlop E. C. Merryhez fűződő szoros baráti kapcsolatát, talán elcsodálkozunk ezen a szűkszavú, pusztán a két szellemi élmény azonosságára szorítkozó megjegyzésen. A nyitva hagyott kommentár hátterében azonban az individuális ítéletalkotás szabadságának nagyrabecsülése áll, hiszen a mai időkben az okkult élmények területén elengedhetetlen az önálló, szuverén ítélőképesség kialakítása – üzeni számunkra ez a kis jelenet. Sokatmondó az AE-ra történő utalás is, akivel Dunlop tulajdonképpen egész élete során egyfajta rejtett kapcsolatban állt. Egy W. B. Yeatsnek címzett levelében AE a következőket írta: „Bár hordozok magamban egy bizonyos kelta szellemi elemet, ez azonban eléggé új keletű. Elevenen él bennem a régi Amerika és Káldea.”28 Vajon ez a vallomás az alapja AE szellemi élményének, amelynek során ő is a régi Nyugat kultúrájában látta barátját? Annyi mindenesetre bizonyos, hogy ebben a máig alábecsült költő-festőben szintén egy olyan individualitást tisztelhetünk, akinek az feladat jutott osztályrészül, hogy megőrizze az atlantiszi tisztánlátást a későbbi korok számára. Műveinek olvasása egyértelműen bizonyítja, hogy írójuk képes volt meríteni az eredeti szellemi élmények mély kútjából. Elégedjünk most meg ezzel kapcsolatosan annyival, hogy felhívjuk a figyelmet AE Candle of Vision címmel megjelent önéletrajzi írására. Befejezésül álljon itt bizonyítékul a The Avatars című művéből egy költemény: Dark holy magic,

Ó, szent mélysötét varázsa 18

To steal out at dawn, To dip face and feet in grasses The dew trembles on, Ere its might of spirit healing Be broken by the dawn.

a hajnali kilopakodásnak, mikor arcod és lábad fűszál hegyén rezgő harmatcseppben áznak, míg a kelő nap véget nem vet majd gyógyító szellemi hatalmának.

O, to reel drunken On the heady dew; To know again the virgin wonder That boyhood knew; While words run to music, giving voices To the voiceless dew.

Ó, harmatban fürödni részeg szédületben, idézni az ifjú, szűz csodálatot, melyet ismert a gyermek, mikor még hallható volt a szavak zenéje, és hangja volt még a néma harmatcseppnek.

They will make, those dawn-wandering Lights and airs, The bowed worshipping spirit To shine like theirs. They will give to thy lips an aeolian Music like theirs.

Ezek a bódult hajnalvándorlások, fényes, könnyed lebegő áramlások magukhoz emelik a hódoló szellemet s ragyogtatják a maguk örömére, míg ajkadon eolhárfa hangja rezdül válaszul az égiek zenéjére.

(fordította: Bistey Zsuzsa)

REJTETT KAPCSOLAT AZ EURÓPAI ÉS AZ AMERIKAI NYUGAT KÖZÖTT „Biztos helyen a felséges hajó: a mély zugolyban, honnét a múltkor éjjel harmatért az orkán-járta Bermudákra küldtél.” (Shakespeare: A vihar – fordította: Mészöly Dezső) Az eddigiekből kiderült, hogy az atlantiszi tisztánlátás megőrzése szorosan kötődött mind a hyberniai misztériumokhoz, mind az észak-amerikai Szaturnusz-fajon belül egészen az újkorig működő Tao-impulzushoz. Már önmagában a közös feladat ténye is feltételez a két Nyugat között egy mélyebb kapcsolatot – függetlenül attól, hogy ezt a feladatot teljesen eltérően oldották meg. Rudolf Steiner szellemi történelemkutatásaiból 29 megtudhatjuk, hogy rendszeresen indultak hajók Észak- és Nyugat-Európából – főképpen Norvégiából, de Írországból is – a még „felfedezetlen” Amerikába, egészen az első keresztény évszázadokig. Archeológiai leletek szintén tanúsítják ezeket a korai nyugati utazásokat, ilyen például a Labradorban fellelt, ősi ír harang. Élénk hajóforgalom kötötte össze hosszú időn át az elsüllyedt Atlantisz egykori határzónáit. A nyugat- és észak-európaiak utazása szorosan kapcsolódott egy tisztánlátó erőkkel dolgozó tudomány különleges céljaihoz: a „felfedezések kora” előtti látogatók a Szaturnusz-fajra jellemző betegségformákat, valamint a hozzájuk kapcsolódó terápiás lehetőségeket tanulmányozták. Ezek a betegségek a nyugati féltekén sokkal erősebben ható föld alatti elektromagnetikus erőkkel függtek össze. Rudolf Steiner utalása 29 alapján ezek, a hivatalos történelemírás számára teljesen ismeretlen „tanulmányutak” alapozták meg a későbbi európai misztériumorvoslást. Az európai Nyugat egy része tehát konkrét kapcsolatban állt ezáltal az amerikai Nyugat impulzusaival, egészen az első századokig. Ki inspirálta, ki „szervezte” ezeket a „tanulmányutakat”? Az utazások célirányos jellege ugyanis egyértelműen kizárja azt a feltevést, hogy úgymond rögtönzött kalandozásokról lehetett csupán szó. Összefüggtek-e vajon ezek az utazások a hyberniai misztériumfolyamatokkal, és ezen misztériumok vezető beavatottjával? Bizonyos körülmények arra engednek következtetni, hogy fennállt ez a kapcsolat, még akkor is, ha ezt sem a hivatalos történelemkutatás nem ismeri el, sem 19

pedig Rudolf Steiner erre vonatkozó kijelentése nem tárja fel. Utazóink azáltal, hogy tanulmányozták ezeket a Szaturnusz-fajon belül fellépő, egészen a fizikai testig hatoló jellegzetes betegségerőket, valamint a megfelelő gyógyító folyamatokat, mély bepillantást nyerhettek a fizikai test egészséges természetébe, sőt ez a betekintés meg kellett hogy előzze a speciális gyógymódok kifejlesztését. Skythianos különleges „tanítása” többek között éppen ezt tartalmazta: az ember fizikai természetébe történő mélyebb betekintést. Nem csak az éteri, hanem a mélyebben lévő fizikai egészségerők lényegéről is tanított. Egy korábbi fejezetben arra szintén utaltunk már, hogy mi módon váltak az ember fizikai organizmusának bizonyos folyamatai messzire mutató beavatási ismeretek kiindulópontjává a hyberniai misztériumokban. A fentiekből egyértelműen adódik, hogy az amerikai látogatások mélyebb intenciói is kapcsolatban kellett hogy álljanak Skythianos működésével. Igen, úgy tűnik, hogy az atlantiszi tisztánlátás amerikai megőrzésében is szerepet játszik ez a beavatott. Mivel a hyberniai misztériumok kapui az első században lassanként bezárultak, a rákövetkező évszázadokban egyedül az amerikai Nyugat biztosította a helyszínt az atlantiszi tisztánlátás megőrzéséhez. Rudolf Steiner egyszer azt mondta Friedrich Rittelmeyernek, hogy Skythianos hat másik „mester” között „vándorol”: „Ő tartja a kapcsolatot a két keleti, a két nyugati, valamint a két középhez tartozó mester – Jézus Mester és Christian Rosenkreutz – között.”30 Ez a kijelentés alátámasztani látszik azt a feltevést, mely szerint elképzelhető, hogy az amerikai Nyugaton is Skythianos gondoskodott az atlantiszi tisztánlátás megőrzéséről, mivel ez a mondat arra enged következtetni, hogy ezen beavatott működési területe némiképpen „globálisabb” formát ölt. Hogy mindemellett döntő hatása volt arra a rózsakeresztes áramlatra is, amelyet eredetileg az európai Nyugatnak szántak - erre már utaltunk.31 EGY XX. SZÁZADI TAO-ÉLMÉNY Vegyük most újból szemügyre D. N. Dunlop alakját, mivel őt kétségtelenül azok közé sorolhatjuk, akik Skythianos vezetése alatt részt vettek, illetve részt vesznek az atlantiszi tisztánlátás megőrzésében. Leszámítva a már említett, Ita Wegmantól, E. C. Merry-től és Rudolf Steinertől származó feljegyzéseket, találunk-e vajon Dunlop életében is olyan konkrét utalásokat, amelyekből következtethetünk a Tao-szellemiséghez fűződő kapcsolatára? Igen, amennyiben ilyen szempontból vizsgáljuk Dunlop írásait és feljegyzéseit. Nem sokkal az első világháború kitörése előtt Dunlop nyilvánosságra hozta egy húsvéti élményét az általa kiadott The Path című folyóirat „Szerkesztői megjegyzések” rovatában. A megélés formáját tekintve az élményt joggal nevezhetjük egy modern Tao-élménynek.32 Idézzük most szó szerint ezt a figyelemre méltó „szerkesztői megjegyzést”: „Milyen jó, hogy ez a csodálatos tavaszi nap Avalon szigetén talál, amely kapcsolatban áll Artus király legendájával és a Szent Grállal. A kikapcsolódás pillanataiban az ember nem adja át könnyen magát az aggodalmaknak. A Nap a megértés forrásává válik, az isteni értelem fennköltsége uralkodik el mindenen. Egy ilyen környezetben sokkal könnyebben teremtődik meg az a jógaállapot, amelynek csendjében a természet élete zajlik. Egyetlen isteni esszenciában nyilvánul meg az egész szépséges látható világ, eltűnik benne minden metafizikai probléma. Minden egyes gyönyörű tünemény egy gyöngyszem, mely a Nap aranyában alakul át. Tehetek-e mást, minthogy átadom magam a gondolataimnak? Mit nekem értékes vagy bűnös cselekedetek! Mit nekem a jóság vagy a gonoszság megnyilvánulása! Teljes egészében kitörlöm őket a tudatomból. Tekintetemet a fák felé fordítom. Felismerem, hogy a testem is egy fa, melynek megvannak a maga évszakai, nedvek táplálják, és kívánságok gondozzák. Ennek a fának is vannak ágai. Mondhatjuk-e, hogy az elme a törzse, a lélek pedig az elme gyökere? És hogy mindkettő ugyanabból az őstalajból ered? Nem hiábavaló-e minden cselekedetünk, ha azokat nem hatják át az érzések? A kert, amelyben ülök, az elnyugodott elme otthona. Ebben a lelki állapotban szemlélem az élet ünnepét. A városok zajában az emberek nyugtalan elmék értéktelen kincseit gyűjtögetik, hasonló élvezettel, mint ahogyan én most az illatos tavaszi virágokat szedem csokorba, hogy felajánljam szívem szent kelyhében áldozati ajándékként az istenségnek. Azt hiszem, most már tudom, milyen a Nirvana-állapot (bár ez kétségkívül nemsokára meg fog szűnni bennem). Eltemettem minden tulajdonomat, valójában azonban semmit sem veszítettem el. ’Üres-e’ ez a ’tér’, amelyben ily nyugalommal ülök? Ha igen, akkor ez lesz minden tudás 20

bölcsője. Milyen védettnek és gondtalannak érzi magát a lélek a nyugalom e kikötőjében! Amint a körülhatárolt formák és a hozzájuk tartozó elnevezések a felejtés áldozatává válnak, megmutatkozik a belső tekintet számára a szubsztancia, amelyből mindannyian keletkeztek. Mihelyst eltűnnek a tudatomból az árnyékok, melyek minden egyes formára rávetődnek, eltölt a nyugalom, tiszta lesz a lélek tükre, kiderül a mennybolt, felragyog a valóság Napja. A kis domb, a fák és a növények, a vizek és a virágok illata: mindannyian ennek a boldogító szellemnek az esszenciájából keletkeznek. Mindent átfog vajon ez a szellemi esszencia - hasonlóan a nappali fényhez –, és magában hordozza a világokat? Igen, most felismerem, hogy minden csodálatos természeti jelenség bennem gyökeredzik, és hogy ez a számtalan világ a saját önvalóm látható kifejeződése. A világmindenség szférája egyben az én saját szférám is. Látom magamat mindenben és eltölt a béke. Pillangó táncol előttem a napfényben, miközben a fa árnyékában világosság gyúl bennem. Látom a legmagasabb lényt, a világ összes változatossága és szépsége belőle fakad, ő az, aki jelen van mindenben, földön és vízen egyaránt, és akinek igazi természetéről szavaim csak dadogni tudnának. Békés kertem kapuin kívül nyugtalanság uralkodik. De hát miért zavarna ez engem? Képes-e a lelkem megőrizni ebben a rohanó világban saját ősképének lényét, hasonlóan a lótuszvirághoz, amely gyökereinek köszönhetően biztosan lebeg a tó közepén akkor is, hogyha a víz viharossá válik körülötte? Igen, ha szilárdan megmaradok ebben a tudatállapotban. Az emberi szív finom természetű, hamar az érzelmek hálójába kerül: az egyik percben még szeretetben nyilvánul meg, a következőben azonban már eltölti az aggodalom. A szív ’étere’ azonban változatlan marad: ő a mérhetetlen valóság, amelyet nem szükséges megtámasztania egyetlen oszlopnak sem. Hiszen éppen Indra isten volt az, aki ellenségeinek üldözése közepette kihasználta a pillanatot, amikor azok elveszítették őt szem elől, és eltűnt egy atom ölében, akár egy méh a virág kelyhében. Itt egy pillanatnyi nyugalmat talált, felfedezte a királyi palotát, amelyből megszökött, és ahol képzelt birodalma felett uralkodott. Az aggodalmaktól nehéz szívnek is megadatik újból és újból egy lélegzetvételnyi pihenés, és bölcs, aki az ilyen pillanatokban megtalálja a napsugárban azt az atomot, amely elvezeti őt a béke és a mennyek palotájának kapujához. Most jönnek vissza az emberek a templomból, ahol minden bizonnyal a húsvét ünnepét ülték. Ők is megélték-e vajon a feltámadás ünnepét, úgy ahogy én itt a kertben a fa alatt megélhettem? Látták-e Krisztust, ahogy kitárja két kezét az egész teremtés felett? Ahogy lábai érintik a világ végét? Hiszen arca és szemei mindenhol láthatók, feje egészen a szférák kapujáig ér. Látták-e az Urat, ahogy mindenbe életet lehel? Az egy világóceánt, az egyet a Napban és a Holdban, az egy országot az egész Földön? Legyen bármilyen szűk is a látás, az Úr ott van az emberek szokásaiban: benne lakozik minden emberi erkölcsben és minden gondolatban, az atom részeiben éppúgy, mint az egész világmindenségben. Ezernyi Krisztusképet mutattak már fel, és ezernyit fognak még felmutatni, minden kép eltűnik azonban, hogyha Krisztus egyszer mindenben láthatóvá válik majd. Hiszen a határtalan égbolt nem az ő koronája-e? A Föld a zsámolya, és az egész világmindenség a temploma? Megkondul egy harang és én elhagyom a kertet. Előbb azonban üzenetet és ajándékot küldök a szellemi birodalom gyermekeinek, akik megosztották velem ezt a misztikus élményt. Nem erősítenek-e meg bennünket ezek az élmények, nem segítenek-e betölteni sorsunkat? A Föld legfontosabb pontja belső látásunknak ez a kis dombja. Mily szegényesnek tűnnek ezzel szemben Babilon függőkertjei! Ez az az örökkön létező domb, örökös tavaszi zöldjével, örökké eleven vizeivel, ahol az anya hősies gyermekeket nevel. Talán már készíti, neveli a világ megváltóit egy ilyen csendes helyen, a legnagyobb nyugalomban az emberiség jó angyala.33 Legyetek derűsek mind, akik egy időre ilyen nyugalomra találhattok.” Ez a kétségkívül meglehetősen szabadon megfogalmazott élménybeszámoló több szintet is rejt magában, ugyanakkor sok mindent tudatosan elhallgat. Próbáljunk meg most a Tao-vonások kiemelésére szorítkozni. „A Nap a megértés forrásává válik, az isteni értelem fennköltsége terül el minden felett.” Hasonló tisztelettel tekintett fel az atlantida is a Nap Nagy Szellemére. „Az egész szépséges látható világ”, az ő számára is „egy isteni lény” – a nagy Tao-szellem – „megnyilvánulását” jelentette. Azután megjelenik a test és a fa, az elme és a törzs, valamint a lélek és a gyökér rokonsága. Isteni teremtményekként éli meg őket, mivel „mindkettő” – a lélek és az elme – „ugyanabból az őstalajból ered”. „Igen, most felismerem, hogy magamban hordozom minden csodálatos természeti jelenség 21

eredetét, és hogy ez a számtalan világ a saját önvalóm látható kifejeződése.” Milyen „önvaló” szólal meg itt? Az elbeszélésből kitűnik, hogy ez az önvaló teljesen átfogóan éli meg minden külső és belső jelenség egységét. Mintegy összegzésként még ezt is kimondja: „A világmindenség szférája egyben az én saját szférám is.” Az önző, alacsonyabb Én képtelen lenne így beszélni. Ezt már csak az az Én mondhatja, amely legyőzte magában a kint és a bent, a szellem és az anyag kettősségét. „Látom a legmagasabb lényt, a világ összes változatossága és szépsége belőle fakad, ő az, aki jelen van mindenben, földön és vízen egyaránt.” A szél zúgásában, a víz hullámaiban: a Tao hangja zengett mindenhol az atlantida számára. „Látom magamat mindenben és eltölt a béke.” Szellemi napként jelenik meg az Én, beragyog mindent, és felismeri magát mindenben. „Tat tvam asi” mondhatta az egykori indiai ember. Ez a napszerű Én a „szív éterében” gondoskodott a szellemi nyugalomról. Mert minden, ami a Napból fakad, és amit a Nap szellemei valaha életre hívtak, mindez az emberi szív mélyén várakozik. Végül azt vajon a véletlennek tulajdoníthatjuk-e, hogy ez a misztikus élmény egy olyan környezetben játszódott le, amely egykoron sajátos kapcsolatban állt az Artus történettel? Visszacsengett-e még valami az Artus-áramlatban a Tao-impulzusból, ahogy az tovább élt a hyberniai misztériumokban?

GOETHE TAO-ÉRZÉKELÉSÉRŐL Vajon ez a megélési forma kizárólag bizonyos individualitások privilégiuma lenne? Vagyis azoké, akik egyes inkarnációik során a Tao-szellemiség őrzéséhez kapcsolódtak, mivel az volt a feladatuk, hogy magukkal hozzák ezt az élményt - még ha módosult formában is - a modern korba? Mi a helyzet az emberiség fennmaradó részével? Ők végérvényesen elszakadtak ettől a megélési formától? A modern ember, eltekintve a korai gyermekkor rövid szakaszától, már nem él egységben a természettel. Élesen kifejezésre jutó tárgyi tudata mindennel szembeállítja, mint öntudattal rendelkező Ént. Ebből az Énből már hiányzik a világgal való egység érzete, mivel az egykori, gazdag világteljesség egy belső pontba zsugorodott össze, így a világgal mint külső jelenséggel tud csak találkozni. Ezt az Én/világ megosztottságot tekinthetjük a modern hétköznapi tudat fő ismertetőjegyének. Rudolf Steiner A szabadság filozófiája című könyvének 2. fejezetében világosan rámutat erre a tényre, korábban már idéztük a modern tudatállapotról adott jellemzését. Emellett utaltunk arra is, hogy ezt a tudati kettősséget nem szabad kiterjeszteni az egész emberre, a modern ember egészséges érzése ugyanis ellentmond a nappali tudatállapot által konstatált „Én és a világ” dualizmusának. Goethe egyike volt azon keveseknek, akikben kimondottan magas fokon élt ez az érzés. Képes volt arra, hogy nappali tudatának állandó kultiválása mellett műveiben hangot adjon ezeknek az élményeinek. Rendkívül sokatmondó, hogy Rudolf Steiner egyszer a következőképpen jellemezte Goethe ismert művét, a Himnusz a természethez című költeményt: „Goethe szavaiból, amelyekkel a természet jelenségei felé fordul, kicsendül a Tao-érzület.”34 Az ember és a természet egységének alapérzése – amely minden szétválást csupán részleges jelenségnek tekint - inspirálta tulajdonképpen Goethe írásait. Műveiben erre számos bizonyítékot találhatunk. Emlékezzünk például a Rudolf Steiner által gyakran idézett részre Winckelmann nekrológjából: „Amikor az ember egészséges természete újra egységben él majd a világgal, mint egy hatalmas, szép, méltóságteljes és becses egésszel, amikor az öröm harmóniája szabadon magával ragadja, akkor a világmindenség - amennyiben képes lenne saját magát érzékelni – ujjongana céljának beteljesülése felett, és csodálná saját lényének és létesülésének koronáját. Mert mire szolgál a Nap és a Hold, a bolygók minden pompája, a csillagok és a tejút, az üstökösök és a ködfoltok, a már megteremtett és a majdan teremtendő világok, ha nem arra, hogy végül mindebben egy emberi lény önfeledt boldogságra leljen?” Vagy gondoljunk Faust és a természet párbeszédére (Faust, 1. rész „Erdő és barlang”), miután Faustban a Gretchennel történt találkozás által felébredtek a világgal való eleven egységre utaló érzések, melyek egészen addig a mély alvás állapotában voltak: 22

Dicső szellem, megadtál, meg de mindent, amire kértelek. Orcád felém a lángokból nem fordítád hiába. S adtad országomul a dús természetet s hatalmat élnem és élveznem is. Nemcsak rideg szemlélését hagyod: belátnom engedsz titkos mélyibe, akár legjobb barátom kebelébe. Elevenek sorát vonultatod előttem, s ráismerni megtanítsz testvérekre bozótban, vízben, égen. (fordította: Jékely Zoltán)

Egy ilyen „boldog embert” ismerhettünk meg az előző fejezetben D. N. Dunlop személyében is, aki egy fenséges szellem baráti gesztusát fedezi fel minden természeti jelenségben, és a legmélyebb önvalójában egynek érzi magát ezzel a szellemmel. Az érzésbeli elmélyedés útjára lépve a modern embernek is lehetősége nyílik arra, hogy kifejlessze magában azt a képességet, amellyel érzékelheti ennek a fenséges szellemnek a tevékenységét. A modern Tao-érzékelés kultiválásához kapcsolódik az a valósággal klasszikus Taoszemlélet, amelyet Rudolf Steiner a következő szavakkal fejezett ki: „Atlantisz bölcsessége a vízben, a harmatcseppben öltött testet. Német szavunk, a harmat (der Tau) nem más, mint ez a régi atlantiszi hangzó. Mély tisztelettel és áhítattal szemléljünk tehát minden, fűszálon csillogó harmatcseppecskét, szent hagyatékaként egy kornak, ahol még elevenen élt az istenek és emberek közötti kapcsolat.”35 Ily módon a harmatcsepp szemlélése eleven egységévé válhat minden olyan természeti szemlélődésnek, amelyet áthat a Tao érzülete. Az egészséges életérzés képes ma arra, hogy törekedjen egy ilyen érzékelés kifejlesztésére. Rudolf Steiner az euritmisták számára megadott egy „Tao-meditációt”.36 Útmutatása alapján a TAO hangzósorozat megfelel a H, A, E, D zenei hangsornak, amelyben a H és az A a T-nek felel meg, és egyszerre kell megszólaljon.37 Aki átérzi ezt az ereszkedő hangsort és az érzékelteket a megfelelő euritmia mozdulatokba áramoltatja, az „a Tao-ban egy csodálatos eszközre talál, amely által lénytagjait alakíthatóvá, hajlékonnyá, az euritmia számára művészileg formálhatóvá teheti, mert a Tao ad számára egy belső erőt, amely által képes lesz bármit megjeleníteni az euritmia segítségével.” Ha meggondoljuk azt, hogy az atlantida számára a Tao-ban elsősorban az Én csendült fel melyet a Forma-szellemek ajándékoztak neki - és ez az Én alakítóan hat a fizikai testre is, akkor az euritmikus Tao-meditáció éppen hogy felébresztheti a formáló Én-erőket, melyek a „testiséget alakíthatóvá, hajlékonnyá, formálhatóvá teszik”.

23

A SZABADSÁG FILOZÓFIÁJA MINT A KORSZERŰ TAO-ÉLMÉNYHEZ VEZETŐ ÚT Még ha képes is valaki beleérezni a Tao lényegébe, a „boldog ember” – hogy Goethe szavait idézzük - mégis csupán „öntudatlanul” részesül mindebben. Mégsem kell ezt a kijelentést teljesen szó szerint érteni, bár igaz, hogy minden érzésünk és érzékelésünk – beleértve a világ és az ember egységére utaló Tao-érzékelést is –, összehasonlítva a fogalmakra és ideákra támaszkodó tudattal, relatíve öntudatlanul, azaz egy alacsonyabb tudati fokon lép fel. Adódik ugyanis a kérdés: kultiválható-e egy olyan Tao-átélés, amelynek ugyanolyan a tudati foka - vagy akár még magasabb -, mint az észleletekben és képzetekben élő nappali tudatnak? Akár ki is hegyezhetjük a kérdést: hogyan viszonyul a Tao-érzékelés a gondolkodáshoz, a mai ember legéberebb tudatállapotához? Azok számára, akiknél a Tao-átélés nem naív-ösztönös módon jelentkezik – és manapság számos kortársunknál már nem lehet minden további nélkül ez az eset – a fenti kérdés kiinduló pontot jelenthet a teljesen tudatos Tao-átéléshez vezető úton. Egy ilyen korszerű, a tompább tudatú Tao-érzékeléstől a teljesen tudatos Tao-átéléshez vezető átmenetet tartott szem előtt Rudolf Steiner, amikor Goethe Tao-érzékelésének jellemzéséhez a következő követelményt fűzte hozzá: „Ennek az érzékelés-tartalomnak fel kell emelkednie a teljesen tiszta nappali tudatosságba.”34 Maga Steiner már eleget tett ennek a követelménynek, hiszen tíz esztendővel korábban megjelentetett művében, A szabadság filozófiájában rámutat a modern nappali tudat azon „pontjára”, ahol megtörténhet ez az átmenet a teljesen tudatos Tao-átéléshez. A természettől elidegenedett emberben - mivel a külvilághoz fűződő viszonyát éles ellentétként éli meg a lelkében - előbb vagy utóbb felébred a vágy arra, hogy felelevenítse ezt az elveszettnek hitt kapcsolatot. „Vissza a természethez” – hirdette egykoron Rousseau, pontosan megfogalmazva ezáltal a felvilágosodás betegségétől szenvedő korszak egyik meghatározó vágyakozását. A Rousseau és követői által megálmodott természet azonban a valódi természet külső oldala csupán; hiszen annak igazi esszenciája a szellem – amint ez az atlantida számára magától értetődő, élményszerűen megélt tény volt. „Igaz ugyan, hogy elszakadtunk a természettől, valamit azonban mégis átvettünk belőle a lényünkbe”, száll szembe Rousseau-val Rudolf Steiner. „Ha rátalálunk erre a bennünk lévő természeti lényre, akkor ismét megtaláljuk a kapcsolatot a természettel is.” Valószínűsíthető, hogy nem testünk anyagi oldalára gondolt e tekintetben, hiszen éppen ez választ el bennünket a „természet” jelenségeitől. Sokkal inkább „a bennünk is élő, még rejtettségben várakozó hasonlatosság legyen a vezetőnk.” A megoldás tehát nem a Rousseau-i, külsődleges természethez való fordulás. Saját lényünk kutatása segít hozzá „természeti lényünk” megtalálásához: „Alá kell merüljünk lényünk legmélyére, hogy megtaláljuk azt az elemet, melyet átmentettünk a természettől való eltávolodásunk során.”2 Ennek az „elemnek”, vagyis ennek a „természeti lénynek” természetesen egy egészen konkrét, kettős tulajdonsággal kell rendelkeznie, amennyiben a modern Tao-átélés kiinduló pontjául kíván szolgálni: egyformán át kell fognia a külsőt és a belsőt, tehát bizonyos tekintetben felette kell álljon a szubjektív és az objektív létezésnek. A szabadság filozófiája a következőképpen jellemzi a 24

belső „természeti lény” szükségszerűen kettős természetét: „El kell jussunk arra a pontra” – sőt teljes tudatossággal kell idáig eljutnunk – „ahol kimondhatjuk: itt már nem csupán ’Én’ vagyok” – az ilyen „csupán Én” mindig élesen elválasztódik a „csupán világ”-tól – „itt valami olyannal találkoztam, ami felettem áll.”2 A szabadság filozófiájának 3. fejezete világosan meghatározza ennek a „pontnak” a mibenlétét. Rudolf Steiner jellemzése alapján erre a „pontra” nem kisebb feladat hárul, minthogy magába foglalja a külső és a belső realitást, és ezáltal feloldja a kint és a bent között fennálló, áthidalhatatlannak tűnő ellentétet. E „pont” lényegéről, avagy a „bennünk lévő természeti lényről” kiderül, hogy az nem más, mint a gondolkodás, melynek két alkotóeleme van: a gondolkodás tartalma és aktivitása. A gondolkodás mint aktivitás bizonyos értelemben a „tiszta Én”, azaz egy tevékenység, amely nem indulhat ki sem a fizikai testből, sem az emlékezetből, sem az érzések szférájából, sem a már meglévő képzetekből és fogalmakból, hanem kizárólag az Énből, amely az igazságot keresi. A legszubjektívebb nyilvánul itt meg - az Én akarati tevékenysége. Nem a beszűkült, alacsonyabb én korlátolt, személyes impulzusairól van szó - amelyek általában jelen vannak a gondolkodásunkban -, hanem arról a tevékenységről, amelyet a tisztán gondolkodó Én végez, amely számára semmi más nem mérvadó, mint a tiszta fogalmak felismerésére és kifejezésére való törekvés. Ezeket a fogalmakat, avagy a gondolkodás tartalmát másrészről úgy kell tekintenünk, mint tőlünk független, és tartalmukat tekintve öntörvényű ideákat. Individuális tudatunkban csupán megjeleníteni vagyunk képesek őket. Egyetlen ember sem képes egy fogalom tartalmát „feltalálni”, „önmaga megalkotni”, avagy a fogalom tartalmát megváltoztatni. A fogalom és ideatartalmakat tehát nem „alkothatja meg” senki sem: a világ szellemi síkján ragadjuk meg őket a gondolkodás szellemi érzékszervével. A gondolkodás tevékenységét kizárólag az ember magasabb Énje képes véghezvinni. Ha közelebbről szemügyre vesszük ezt a tevékenységet, megállapíthatjuk, hogy semmiképpen sem nevezhetjük csupán szubjektívnek. Megvan ugyanis a saját maga törvényszerűsége. Egy olyan törvénynek engedelmeskedik, amely minden gondolkodó ember számára egy és ugyanaz. Minden „szubjektív” gondolkodó tevékenység ennek az objektív törvénynek van alárendelve. A gondolkodó tevékenység törvénye tehát éppen olyan objektív, mint az általa megjelentetett tartalmak. Hogyha a gondolkodó tevékenység csupán szubjektív volna, akkor kizárólag szubjektív tartalmakat tudna napvilágra hozni. A gondolkodás tartalma tehát az az „elem”, amelyet „a természettől való eltávolodásunk során átmentettünk”, és a „bennünk lévő természeti lény” tesz képessé bennünket arra, hogy ezt a tudatunkban lévő tartalmat napvilágra hozzuk. Amennyiben ez a szubjektív-objektív gondolkodó tevékenység objektív gondolkodástartalomhoz vezet, akkor beszélhetünk ténylegesen a gondolkodás „Tao-pontjáról”: „Itt már nem csupán ’Én’ vagyok, itt valami olyannal találkoztam, ami felettem áll.” A tiszta fogalomtartalom – mint a természettől való eltávolodásunk során „átmentett elem” – lényéből fakadóan tökéletes érzékfeletti természettel rendelkezik. Nem a kizárólag az érzékelhetőből alkotott mentális képekről van tehát szó, melyeket Rudolf Steiner „individualizált fogalmakként” jelölt meg. Minden olyan elmélet, amely azt kívánja bizonyítani, hogy az összes általánosan használt, tiszta gondolattartalom – mint például a „háromszög” egyetemes fogalma, szemben egy konkrét, „ábrázolható és szemléltethető” háromszöggel – az érzékelhető világból ered, és abból vonatkoztatható el, maga fűrészeli el az ágat, amelyen nyugodni vél. Az érzékelhető világ mely jelenségéből, vagy folyamatából lehet elvonatkoztatni például magát az elvonatkoztatás fogalmát? Rudolf Steiner alapvető írásainak éppen az a fő célja, hogy rámutasson a tiszta gondolattartalmak érzékfeletti természetére. A gondolattartalom érzékfeletti természetének megfelelően a „bennünk lévő természeti lény”, azaz a gondolkodás egy tisztánlátó képességnek bizonyul, amennyiben ezzel a kifejezéssel jelölünk minden olyan képességet, amely a nem érzékelhető, avagy érzékfeletti világtartalom érzékelésére szolgál. Rudolf Steiner egyszer kimondottan a tisztánlátás „gyöngyszeméről” beszélt a gondolkodás tekintetében, amely teljesen nyilvánvalóan jelen van a mindennapi, valamint a tudományos gondolkodás számára, és mégis többnyire átsiklanak felette, mert az embereknek rendre egészen más, sokkal speciálisabb „képzetük” van a „tisztánlátásról”. Nem hallgathatjuk el az olvasó 25

előtt, hogyan jellemzi Rudolf Steiner ezt az értékes gyöngyszemet észre sem vevő, modern embert: „Engedjenek meg egy kissé durva hasonlatot. Ha egy gyöngyszem az utcán hever és egy tyúk rátalál, nem fogja különösebben értékelni ezt a gyöngyszemet. Ilyen tyúk a modern emberek legtöbbje. Egyáltalán nem értékelik a gyöngyszemet, amely pedig egészen nyilvánvalóan ott fekszik előttük. Ők ugyanis valami egészen mást értékelnek: a saját képzeteiket. Senki sem tudna elvontan gondolkodni, nem lennének valódi gondolatai és ideái” – amelyek nem tévesztendőek össze az érzékelés nyomán keletkezett mentális képekkel – „ha nem rendelkezne a tisztánlátás képességével, mert a mindennapi gondolatainkban és ideáinkban kezdettől fogva ott található a tisztánlátás gyöngyszeme. Ezek a gondolatok és ideák pontosan ugyanolyan folyamat által jelennek meg a lélekben, mint amely által a lélek legmagasabb erői manifesztálódnak. Hihetetlenül fontos, hogy megértsük: a tisztánlátás kezdete tulajdonképpen egy teljesen hétköznapi dologtól függ: az embernek csupán meg kell értenie, hogy a fogalmak és az ideák érzékfeletti természettel rendelkeznek. Tisztában kell lennie azzal, hogy a fogalmak és az ideák az érzékfeletti világból érkeznek hozzánk, csak ekkor képes őket helyesen megítélni. Amikor a magasabb hierarchiák szellemeiről beszélek Önöknek, az Angyaloktól és Arkangyaloktól egészen a Szeráfokig, Kerubokig és Trónokig, akkor olyan lényekről beszélek, akiknek szólniuk kell a magasabb világokból az emberi lélekhez. Ugyanezekből a világokból érkeznek a lélekbe az ideák és a fogalmak is, egyenesen a magasabb világokból érkeznek, nem az érzékelhető világból.”38 Majd hozzáfűzi: „Az említett témáról bővebben olvashatnak a korábbi években nyilvánosságra hozott írásaimban, nevezetesen a Valóság és tudomány, illetve A szabadság filozófiája című könyveimben, melyekben rámutattam, hogy az ember ideái az érzékfeletti, szellemi megismerésből származnak.” Aki ezt a tényállást belátja, nem fog kísértésbe esni, hogy abszolút és áthidalhatatlan módon állítsa szembe az úgynevezett absztrakt gondolkodást a tisztánlátó tudattal. Nem fogja félreérteni az első fogalom igazi jelentőségét, és ebből fakadóan túlhangsúlyozni a második fogalom fontosságát a szellemi fejlődés tekintetében. Semmi sem győzheti le talán radikálisabban „az úgynevezett absztrakttól való viszolygást”,39 mint annak belátása, hogy már a leghétköznapibb, érzékszervi benyomásoktól független gondolkodásban is úgy csillog a tisztánlátás gyöngyszeme, akár a harmatcsepp a fűszálon. Az írországi „kétarcú” Tau-kereszthez hasonlóan ez a gyakran semmibe vett gyöngyszem is két arcot visel: egy hosszú, múltbéli emberi tudatfejlődés végeredményét, és egyben egy hosszú, jövőbeli emberi tudatfejlődés kiindulópontját. „A régi korok emberisége” – mondja Rudolf Steiner 1919-es szilveszteri előadásában – „atavisztikus tisztánlátással rendelkezett. A jelenkor emberének absztrakt tudása és absztrakt gondolkodása nem más, mint ami ebből az atavisztikus tisztánlátásból utolsó örökségként megmaradt. Ez azonban azt is jelenti egyben, hogy éppen abból kell most kiindulnunk, ami az emberiség ősidőktől napjainkig tartó fejlődése során a befejezéséhez érkezett.”40 Az első Atlantisz utáni korszak - melyet Rudolf Steiner ős-indiainak nevezett – feladata az volt, hogy biztosítsa a tágabb értelemben vett tisztánlátás evolúciója és a gondolkodás evolúciója közötti átmenetet. Kozmológiai szempontból az ős-indiai korszak a rák jegye alatt állt. Az ismert asztronómiai rák szimbólum kifejező módon szemlélteti ezt az átmenetet: a visszahúzódó tisztánlátás korszakát lassan felváltja az evolúcióját megkezdő gondolkodás korszaka. A teljesen kifejlődött gondolkodásban tehát ott nyugszik - bár visszahúzódott formában - a tisztánlátás Tau-gyöngyszeme. A Kali Yuga 1899-es lezárulása óta – melyet a régi indiaiak „sötét korszaknak” jövendöltek – ismét ez a kifejezés fémjelzi az emberiség tudatfejlődését: „a tisztánlátás evolúciója”. Rudolf Steiner a következő felvilágosítással szolgál a „világos” korszak nyitányához, kiegészítve a jól ismert kanti kijelentést: „’Ember, legyen bátorságod szolgálatodba állítani értelmedet.’ Manapság egy még ennél is fenségesebb mondatnak kell a lélekben felcsendülnie, mely szerint: ’Ember, legyen bátorságod fogalmaidat és ideáidat tisztánlátásod kezdetének tekinteni.’”38 Egy új rák-örvénylés közepette zajlik az emberiség tudatfejlődése ezen a „világszilveszteren”, amikor is az absztrakt gondolkodáson belül mintegy kezet nyújtanak egymásnak az ősi és az eljövendő tisztánlátás képességei. Az eddigiekből érthetővé kellett váljon, hogy minden mai és jövőbeni tisztánlátásnak, amely belépést keres az érzékfeletti világokba, a gondolkodás tisztánlátásán kell nyugodnia, mert egyedül csak ez képes arra, hogy a megfelelő módon értelmezze minden egyéb tisztánlátás eredményét, vagyis, hogy a megfelelő ideákat nyerje belőle. És miként az egykori tisztánlátás tovább él a gondolkodásban, úgy kell a gondolkodó tisztánlátásnak is benne élnie minden eljövendő érzékfeletti képességben.41 26

Közvetlenül Rudolf Steiner halála után lejátszódott valami, ami mintegy eleven szimbólumként mutat rá, miként teljesítette Steiner a földi feladatát, hogyan kötötte össze az érzékszervi benyomásoktól mentes gondolkodás jegyében a múltbéli és a jövőbeni tisztánlátást. Friedrich Rittel-meyer a következőképpen írja le az általa tanúsított eseményt Meine Lebensbegegnung mit Rudolf Steiner című könyvében: „A keresztény közösség rituáléja szerint halotti búcsúztató szertartást tartottam Marie Steiner kívánságára az ünnepélyesen feldíszített előadóteremben, ott, ahol Rudolf Steiner egykor a legjelentősebb előadásait tartotta. A szenteltvízhintőből egy vízcsepp hullott az eltávozott arcára, mely ragyogó gyémántként csillogott, éppen a homloka közepén az ünnepség egész ideje alatt. Millió gyertya fénye tükröződött ebben a gyémántragyogásban – mintha szelleme a magasabb világok fényeit tükrözte volna számunkra. Ezzel, a homlokát mindvégig díszítő drágakővel fektették bele testét a koporsóba. Mintha a hatalmas szellemek egy földi képben tárták volna elénk mindazt, amit megéltünk.” Ez a kép a kétszirmú lótuszvirágra utal, melynek titkait a Hogyan jutunk a magasabb világok megismeréséhez? című iskolázási könyv ismerteti. Ezt a lótuszvirágot, amely valójában egy asztrális érzékszerv, az érzékszervi benyomásoktól mentes gondolkodás hozza mozgásba. Általa válnak „láthatóvá a magasabb világok szellemi lényei”, általa „léphet kapcsolatba az ember magasabb Énje a magasabb világok szellemi lényeivel.” A gondolkodás tisztánlátó tevékenysége, amely elvezet bennünket a világ esszenciális szellemi tartalmához,42 időszerű folytatását jelenti tehát mind a régi atlantiszi Tao-élménynek, mind az érzékelésszerű, inkább passzívabb Tao-átélésnek - amint az például Goethe már említett nekrológjában lép elénk. A mai kor emberisége számára többé már nem időszerű, hogy passzívan fogadja magába a Nagy Szellemet, mint atlantiszi elődei tették. Az emberi Én ugyanis - egoizmusát feláldozva és teljes mértékben a szabad akaratára támaszkodva - a kor követelményeinek megfelelően önmaga jeleníti meg a világ Nagy Szellemét, mégpedig a gondolkodás tevékenysége által, érzékszervi benyomásoktól mentesen képzett ideák és fogalmak formájában. A szabadon, individuális módon megjelenített ideatartalom jelenti számunkra a Nagy Szellem „korszerű” megnyilatkozását. Ezen semmit sem változtat az a körülmény, hogy ez a szellem először absztrakt formában jelenik meg és tétlennek mutatkozik: ugyanolyan szellemi szubsztanciából áll, mint a magasabb hierarchiák lényei.43 A fentiekben részletesen szóltunk arról, hogy A szabadság filozófiája feltárja az új tisztánlátás, avagy a „korszerű” Tao-átélés - azaz a tiszta ideákban való gondolkodás – célját és lényegét. Mindezek révén utat mutat egy olyan tisztánlátás kifejlesztéséhez is, amely elvezethet bennünket a szellemi világ lényeinek és történéseinek megragadásához. Nem csupán az absztrakt tisztánlátás gyöngyszemének felismerésére és megbecsülésére tanít, hanem megmutatja azt is, hogy ez a gyöngyszem képes valódi életre ébreszteni bennünket, hiszen egykor önmaga is a valódi életből született. „Az ilyen, gondolattartalommal telített élet valójában már egyet jelent az istenben való élettel”, olvashatjuk A szabadság filozófiájának utolsó fejezetében. Egy ilyen élet azonban csak akkor valósulhat meg, akkor lesz a megfelelő gondolatokkal telített, ha a gondolatok élővé válnak. Hogy ezt elérjük, először is koncentrációs és meditációs gyakorlatok segítségével mintegy ki kell „kelteni” a fogalmakban elvarázsoltan nyugvó életet, míg az absztrakció tojáshéja meg nem reped rajtuk.44 Ezt a célt szolgálja a következő meditációs mondat is, melyet Rudolf Steiner a gondolkodás „Tao-pontja” számára adott: „Amikor gondolkodom, egynek érzem magam a világtörténések áramával.” 45 Célravezető lehet ebből a szempontból az alábbi gondolatban történő elmélyedés is: „A gondolkodás túllép a szubjektumon és az objektumon. Ezt a két fogalmat éppúgy a gondolkodás hozza létre, mint a többit.” (A szabadság filozófiája, 4. fejezet.) Igen, A szabadság filozófiája valóban elvezethet bennünket az eleven szellemi folyamatok megragadásához, és magukhoz a hierarchikus lényekhez is. Ezért fogalmaz Rudolf Steiner a következőképpen modern Tao-könyvének zárófejezetében, amikor a gondolkodás szellemi realitásáról beszél: „Azt a magasrendű szellemi lényt, aki minden embert áthat, az ember a gondolkodásában ragadhatja meg.” W. J. Stein idevágó kérdésére 46 Rudolf Steiner egyszer azt nyilatkozta erről a szellemi lényről, hogy benne a teremtést kezdetektől kísérő, „legöregebb” arché lényt tisztelhetjük, akit tulajdonképpen az egész emberiség egyfajta csoportlelkének nevezhetünk. A gondolkodás Tao-pontjába történő elmélyedés ily módon előbb vagy utóbb konkrét Hierarchia ismerethez vezethet. 27

Ilyen, vagy ehhez hasonló gondolatok koncentratív, meditatív életre keltése, a bennük nyugvó lények kiszabadítása a varázslatból tehát egyet jelent azzal, hogy a mai kor követelményeinek megfelelően teljesen tudatosan fejleszthetjük ki a Tao-érzékelést. Erre az érzékelésre viszont már az lesz a jellemző, hogy fölé emelkedik az éber nappali tudattal átélt „Én és a világ” törvényszerűségének, szemben a goethei Tao-érzékeléssel, amely még alatta volt ennek a tudatállapotnak.

A TAO ÉS A JÖVŐ TECHNOLÓGIÁJA Az atlantiszi Tao-átéléshez hasonlóan, amely többek között a technológiai képességek és berendezések egy egészen meghatározott formájában jutott kifejezésre, a jelenlegi és a jövőbeni Taoátélés is elvezet lassanként a technikai és a gazdasági életszférák átalakításához. Rudolf Steiner egy 1906-os, a szabadkőművesség jelenéről és jövőjéről tartott előadásában 47 utalt erre a Tao-átéléshez szorosan kapcsolódó alkotóelemre. Fontos felvilágosítással szolgált a Tao-kereszt formáját illetően, amikor is a hiányzó felső gerendát a következőképpen hozta összefüggésbe az ásványi világgal: „Az ásványi világot már magunk mögött hagytuk, azt az ember már uralja.” Ezzel a kijelentéssel az ásványi világ tudományos és technológiai meghódítására utal. A felső gerenda nélküli Tao-kereszt szimbolikusan azt fejezi ki, hogy az emberiség egy olyan korszaknak néz elébe, amelyben az életerők, valamint az ennél is magasabb erők szolgáltatják majd a technológiai vívmányok alapját. Rudolf Steiner egy „teljesen új természeti erőről” beszél. Ellentétben azonban az életerők részben egoista felhasználásával, amely végül Atlantisz pusztulásához vezetett, ezt a „teljesen új természeti erőt” kizárólag „az önzetlen szeretet ereje által lehet majd mozgásba hozni”. Ez az erő „képes lesz arra, hogy gépeket működtessen, amelyek azonban azonnal leállnak, amint egoista emberek próbálják használni azokat”. Mindamellett, hogy ennek az erőnek a szeretetből kell fakadnia, egy másik feltételnek is teljesülnie kell, mégpedig hogy a legteljesebb szabadság hozhatja csak működésbe, mivel a szabadság elválaszthatatlan egységet alkot a szeretettel. Atlantiszon egyik minőség sem létezett még. Ily módon szimbolizál „a Tau-kereszt egy szabadságon alapuló, teljesen új természeti erőt”.47 Az új természeti erő technológiai felhasználásának rejtélyes, sokat vitatott előfutárát tisztelhetjük J. W. Keely-ben.48 Az általa konstruált motor ugyanis „kizárólag akkor működött, amikor Keely maga is jelen volt”, amint ezt Rudolf Steiner is megerősítette. Keely „nem csapta be az embereket, mivel valóban élt a lelkében az a hajtóerő, amely képes volt a gépet működésbe hozni”. Rudolf Steiner a továbbiakban félreérthetetlen utalást tesz arra vonatkozólag, hogy ezt az erőt csakis egy egészen határozott lelki-morális alapon lehet az emberiség üdvére felhasználni: „Kizárólag egy morális elven működő hajtóerő lehet a jövő ideája. Ez az a legfontosabb erő, amelyet be kell oltani a kultúrába, amennyiben nem kíván önpusztítóvá válni. A mechanikus és a morális át kell hassák egymást, mert a mechanikus a morális nélkül semmit sem ér majd. Ma a leghatározottabban ennek a határán állunk. A jövő gépeit nem csupán víz és gőz fogja működtetni, hanem szellemi erő, szellemi morál is.” Rudolf Steiner utal arra, hogy ezt az eljövendő erőt nem csupán a Tau-kereszt szimbolizája: „Ezt az erőt egyrészről a Tau-jel szimbolizálja, másrészről a Szent Grál képe sejteti költői módon.” 47 Az angol író, Bulwer-Lytton „Vril”-nek nevezi ezt az erőt, melyről Az eljövendő faj című könyvében ad leírást. Vessünk most még egy pillantást D. N. Dunlopra és Glastonbury-ben átélt élményére. Az erre vonatkozó fejezetben bemutattuk, hogy ez az élmény mennyiben viselte magán egy modern Tao-átélés ismertetőjegyeit. Figyelemreméltó lehet, hogy az Energia Világkonferencia későbbi létbehívója éppen Glastonbury-ben részesült egy ilyen élményben, hogyha tekintetbe vesszük Rudolf Steiner fentebb idézett kijelentését, amely utal a Tao- és a Grál-áramlat közötti kapcsolatra. Ehhez a helyhez ugyanis nem csupán a nyugati Artus-áramlat kötődik, hanem a nyugati Grál-áramlat is, Arimátriai József révén, aki valószínűleg ide hozta az utolsó vacsora kelyhét (a „Grál-kelyhet”). Leírásában Dunlop is utal erre az összefüggésre Glastonbury vonatkozásában, nem csak az Artus-, 28

hanem a Grál-áramlatot illetően is. Amerikai tartózkodása idején, röviddel a századforduló előtt, maga Dunlop is szemügyre vehetett egy Keely-motort, amint arról W. J. Stein beszámol. Kétségkívül foglalkozott emellett az úgynevezett „Strader-motorral” 49 is. „Ahogyan az ember az élettelen anyag építőmesterévé vált”, olvashatjuk a továbbiakban Rudolf Steiner ugyanezen előadásában, „éppúgy válik majd az élő erők irányító mesterévé is.”47 Egy ilyen jövőbeni „mestert” tisztelhetünk minden bizonnyal D. N. Dunlop individualitásában is – ez úgyszólván magától értetődik, hiszen benne rejlik lényének és egész életútjának belső logikájában. AHRIMAN TÁMADÁSA AZ ELJÖVENDŐ NYUGATI TAO-KÉPESSÉG ELLEN Manapság ismét sok szó esik a „Tao”-ról, amint azt a legkülönbözőbb, újonnan megjelent publikációk is mutatják. A politikai és világnézeti tanácstalanság idején reménykeltő sejtelmek ébrednek e rövidke szó hallatán, csengése egy olyan kultúráról és világnézetről tudósít, mely teljesen más alapokon nyugszik, mint amilyenről a modern nyugati ember képet alkotott magának az utóbbi évszázadokban. Az Egyesült Államokban élő kínai származású Chungliang Al Huang Kvantum leves 50 című könyvében a kalligrafikus írás segítségével próbál meg hozzájárulni a „lelki különbözőségek” kibékítéséhez. A kaliforniai Human Potential School igazgatója, John Heider szintén ír egy Taokönyvet,51 melyben sajátos módon tanítja „az ember irányító erőinek felébresztését és képzését”. Heider azokhoz fordul, „akik vezető szerepet töltenek be, vagy szeretnének betölteni egy közösségen belül, legyen az akár családi, templomi, vagy iskolai közösség.” Könyve révén átfogó képzést biztosít mindazoknak, akik irányító pozíciót vállalnak „a hivatásukban, a közigazgatásban, a hadseregben, vagy akár a politikában.” Még a látszólag oly profán dolgot is megpróbálják bevonni a Tao égisze alá, mint a konyhaművészet.52 „Taoizmus mindenkinek” – mondhatnánk kissé nyersen, végigtekintve a fentiekhez hasonló, újonnan megjelent kiadványokon. A modern természettudományt szintén megkörnyékezte egy bizonyos Taoizmus. Fritjof Capra 1975-ben megjelent A fizika Tao-ja53 című könyve a nyugati tudomány és a keleti filozófia közötti kapcsolatot kívánja bemutatni. Mivel van dolgunk a nevezett publikációt illetően? Egy időszerű Taoizmussal, mely megfelel a 13. fejezetben leírtaknak, vagy az emberi tudatfejlődés egy, a távoli múlthoz tartozó „momentumának” újbóli felmelegítésével? Vessünk egy rövid pillantást a könyvre. Capra könyve egy élménynek köszönheti születését, melyről az író az első kiadás előszavában a következőket írja: „Öt esztendővel ezelőtt egy csodálatos élményben volt részem, amely végül ennek a könyvnek a megírásához vezetett. Egy késő nyári délután az óceán partján ültem, és figyeltem a hullámok mozgását. Éreztem a lélegzésem ritmusát, és egyszerre megváltozott az egész környezetem, egy gigantikus kozmikus tánc részeként mutatkozott meg előttem. Fizikusként tudtam, hogy a körülöttem lévő homok és kőszikla éppúgy vibráló molekulákból és atomokból áll, mint a víz és a levegő. Azt is tudtam, hogy atmoszféránkat kozmikus sugarak áradata bombázza folyamatosan. Mindez az energiafizikával kapcsolatos kutatótevékenységem révén volt számomra ismerős. A parton ülve hirtelen életre keltek korábbi kísérleteim. Kifejezetten ’láttam’, hogyan érkezik le lépcsős vízesésszerűen a világtérből az energia, miként teremtődnek és pusztulnak el ritmusosan a részecskéi. ’Láttam’ az elemek atomjait, és hogy a testem atomjai is részét képezik ennek a kozmikus energiatáncnak.”54 A fenti élmény egyrészről leír egy bizonyos Tao-minőséget, amennyiben egy modern ember egységként „éli meg” a saját „testét” és a környező univerzumot, másrészről könnyen felismerhető az élmény materialista színezete. Egyértelműen utal erre az a tény, hogy az egységélménybe nem vonódott be sem a lélek, sem a szellem, csupán a „test”. Még világosabban kiderül ez abból, ha megfigyeljük, hogy Capra átélése elsősorban az „elemek atomjaira” és a „kozmikus energiatáncra” irányul. Szemben az atlantidával, aki a minden természeti jelenséget átható Nagy Szellemről beszélt - akire a modern ember az önállóan és aktívan megjelenített ideák formájában találhat rá újból -, Capra esetében a „Nagy Matéria” lép elénk, még ha fel is ruházzák bizonyos energetikai tulajdonságokkal. Akár a jobblábas cipő a balhoz, úgy passzol a régi Tao-átélés materialista formájához fizikusunk keleti miszticizmussal áthatott tudati és gondolati passzivitása. A keleti misztika és a modern fizika közötti párhuzamok feltárása során Capra hallucinogén 29

növények „inspirációjához” folyamodott – ismét egy materialista elem! Ezek a növények „megmutatták” neki „a gondolatok szabad áramlását, és hogy miképpen származnak belőlük szellemi ismeretek. Láthatta, hogyan jelennek meg minden erőfeszítés nélkül a tudat mélyéről”.54 Szinte kézzel fogható, hogyan lép működésbe a korábban már említett két világtörténelmi Taotorzkép, hogy megteremtsék azt az élmény- és tudati alapot, amelyből létrejöhetett ez a világszerte nagyra becsült mű. Bár minden valódi modern Taoizmusnak a „gondolkodás Tao-jából” kell fakadnia, Capra könyve bizonyos szempontból mégis értékesnek mondható, mert felhívja a figyelmet arra a tendenciára, amely éppen a gondolat nélküli Taoizmus visszaállítására törekszik. Hiszen a „Taoista” Capra nyíltan és bátran beismeri: „A racionális analitikus gondolkodás és a misztikus valóság meditatív megtapasztalása közötti szakadék még mindig gondot okoz számomra.”54 Más szavakkal: nem tudja, hogyan viszonyul egymáshoz a gondolkodó és a tisztánlátó tudat, nem ismert előtte, hogy a gondolkodó tudat – involválódott, visszahúzódott formában – tartalmazza a tisztánlátó tudatot. Ennek a felismerésnek a hiánya azonban szükségszerűen előhív egy választásra ösztönző kérdést, amelyet minden modern „vak tyúk” hajlamos - téves módon - feltenni, egészen addig, ameddig figyelmetlenül elszalad az absztrakt, „racionális” gondolkodás mélyén nyugvó tisztánlátás gyöngyszeme mellett, pusztán azért, mert a tisztánlátás fogalmáról, kényelmes módon, valami egészen más „képzete van”. Nem az a kérdés - jóllehet Caprának ez okoz gondot -, hogy miként jutunk el a „racionális” gondolkodástól a misztikus-érzékfeletti tisztánlátáshoz, pláne hogy ezt a kettőt láthatóan egy áthidalhatatlan szakadék választja el egymástól. A helyesen feltett kérdés így hangzik: hogyan lehet kifejleszteni magunkban a tisztánlátás képességét - amely visszahúzódott, várakozó formában már benne foglaltatik a racionális gondolkodásban -, hogy kaput nyisson számunkra az érzékfeletti világok magasabb szféráihoz? Bizonyára nem elhanyagolható tény, hogy a fent említett Tao-publikációk - beleértve Capra könyvét is - az amerikai Nyugatról származnak, hiszen egy korábbi fejezetben már beszéltünk arról, hogy éppen itt őrződött meg különösen hosszú ideig a régi Tao-képesség. Amerikában élő kortársaink rendelkeznek azzal a képességgel, hogy „szimatot fogjanak” és felébresszék az igényüket arra vonatkozólag, hogy összekapcsolják magukat ezzel a tisztánlátással. Nem mindegy azonban, hogy ezt miként teszik, mint ahogy az sem, hogy emellett tiszta felismerésekre bízzák-e magukat, vagy inkább ösztönös impulzusokra. Az amerikai Nyugaton nagy a kísértés az utóbbi követésére, mivel itt a régi Tao képességből sokkal nehezebben tudott kifejlődni a gondolkodó tisztánlátás, mint az európai Nyugaton, amely a rózsakeresztesség és a modern szellemtudomány áramlatának hatása alatt fejlődött. Ezt a régi Tao-képességet a Rudolf Steiner által Ahrimannak nevezett szellemi hatalom megpróbálja egyre inkább a saját hatalmába keríteni, hogy ezáltal az embereket a saját céljai érdekében tehesse tisztánlátóvá. Egy ilyen ahrimani tisztánlátás képes lenne arra, hogy a legteljesebb mértékben kielégítse az egyéni boldogságigényeket, mélyebb értelmét tekintve azonban egy gondolattalan, ösztönös tisztánlátás maradna csupán. Ahrimannak ugyanis ahhoz fűződik a legnagyobb érdeke, hogy kiiktassa az individuális, egészséges emberi értelmet, amelynek a tudatfejlődés szabályos menete során kísérnie és kontrollálnia kell minden jelenlegi és jövőbeni tisztánlátást. Rudolf Steiner határozott és félreérthetetlen jellemezését adta ennek az ahrimani érdeknek, amikor ezt mondta: „Ahriman állandó, intenzív törekvése arra irányul, hogy megragadja és magához kapcsolja az ember individuális intelligenciáját, és ezáltal az emberi értelmet saját céljainak szolgálatába állítsa. Ahriman törekvése tulajdonképpen folyamatosan azt a célt szolgálja, hogy az ember ne jöhessen rá arra, mi mindenre képes az értelem.”55 Például ne jöhessen rá arra, hogy gondolkodásában egyúttal a modern tisztánlátás kiindulási pontját lássa. Erről az értelem és ész nélküli, kizárólag az egoizmusra és az ösztönökre apelláló tisztánlátásról – Ahriman „ajándékáról” – Rudolf Steiner bővebben is beszélt 1919. november 15-i előadásában, miután néhány héttel korábban két másik előadás keretében már foglalkozott Ahriman jövőbeni, nyugati inkarnációjával, valamint az ezt előkészítő impulzusokkal: „Ahriman, a leggrandiózusabb mesterkedésekkel, elhozza majd az embereknek mindazt, amit addig csak fáradtság és erőfeszítések árán lehetett elnyerni a tisztánlátó tudást illetően, amint azt mi magunk is tesszük.” Vagyis az egészséges emberi értelemmel átlátható szellemtudomány révén. „Gondolják csak el, milyen végtelenül kényelmes volna mindez: semmit sem kellene tenniük. Élhetnék a 30

materiális életüket, ehetnének és ihatnának, nem lenne szükségük semmiféle szellemi erőfeszítésre. Amikor Ahriman a megfelelő időpontban inkarnálódik majd Nyugaton, egy okkult iskolát alapít majd a legmagasabb szintű mágikus művészetek számára, az iskolában pedig a leggrandiózusabb varázsló mesterségeket oktatják. Az embereket elárasztják mindennel, amit különben csak fáradtság árán érhetnének el. Minden kényelmes ember, aki ma azon az állásponton van, hogy nem akar foglalkozni a szellemtudománnyal, áldozatul fog esni ennek a varázslatnak, mert Ahriman, varázslatos mesterkedéseivel, emberek nagy tömegét lesz képes tisztánlátóvá tenni .”56 Már Goethe költői géniusza is tisztán látta ezt az ahrimani törekvést: Csak vesd meg a tudományt meg az észt, az ember legfőbb erejét! gúnyolja Mephistopheles a világkörüli utazásra készülődő Faustot. A hazugság szelleme által telítődj bűbájjal, varázzsal, s enyém vagy óhatatlanul. (Faust, 1. rész, „Dolgozószoba” – fordította: Jékely Zoltán) Az embert tehát először meg kell fosztani legfontosabb képességétől – individuális intelligenciájától –, hogy azután teljesen passzívan magába fogadhassa az ahrimanikus tisztánlátás „ajándékát”. Ellentétben az emberi értelemmel átlátható szellemtudománnyal, amely egy faji, osztály és vallási különbözőséget áthidaló, egyetemes emberi megértéshez kíván elvezetni, Ahriman varázslatos mesterkedései által az egyes emberek „tisztánlátóvá” válnak ugyan, ám teljesen különböző eredménnyel: amit az egyikük láthat, azt rajta kívül nem láthatja senki sem! Ennek az lesz a következménye, hogy az emberek először összezavarodnak, és annak ellenére, hogy képesek befogadni egy tisztánlátó bölcsesség alapjait, viszály és veszekedés tör majd ki közöttük, mert az egyes emberek látomásai a legkülönfélébbek lesznek. Végül azonban mindenki elégedett lesz a látomásával, mert mindegyikük beleláthat a szellemi világba. Ha ez megtörténne, az még azzal a szomorú következménnyel is járna, hogy a földi kultúra Ahriman zsákmányává válna. Az emberek Ahriman karmaiba kerülnének, pusztán azáltal, hogy azt, amit Ahrimantól kaptak, nem a saját erőfeszítésük árán szerezték meg. Beteljesednének mindazok a tragikus tendenciák, melyeket a jelenkor emberisége tudattalanul dédelget magában.”56 Az ahrimani erők nagyon is tudatosan használják ezeket a tudattalan tendenciákat, amelyeket korunk emberisége magában hordoz és amelyek miatt az emberiség hajlandó feladni individuális gondolkodását a tisztánlátás ajándékáért. Vegyük szemügyre még egyszer az írországi Tao-követ. Az egymás felé forduló arcok tekintetének sugara találkozik a mennyek magasságában, és ott áthatolnak egymáson. Ezt tekinthetjük akár az egymást átható tisztánlátó és gondolkodó tudat szimbólumának is, melyet alapvetően a modern tisztánlátás „gyöngyszemében” élhetünk meg. Éppen ezt a találkozást kívánja megakadályozni az emberi tisztánlátás lehetőségének ahrimanizálódása. Képben kifejezve: a Taokereszt két arca homlokegyenest ellenkező irányba kell nézzen, hogy a tisztánlátó és a gondolkodó tudat tekintetének sugara soha ne találkozhasson! Ez lenne az ír Tao-kereszt ahrimanizált változata. Az ahrimani hatalmak és emberi szolgálóik a lehető legszörnyűbb módon éltek vissza egykoron az amerikai Nyugat ősi Tao-képességével. Ha végiggondoljuk a Rudolf Steiner által elmondottakat és emellett szemügyre vesszük a mai és a jövőbeli tisztánlátó erők ahrimanizálási tendenciáját, úgy abban egy még nagyobb átütő erővel rendelkező „Taotl” hatást kell lássunk. Ez a veszedelem fenyegeti kultúránkat. Bár a fentiek alapján elsősorban Nyugaton kell rá számítanunk, alapjában véve azonban bárhol megvalósulhat, ahol kényelmesnek tűnő, lerövidített úton próbálnak meg átlépni a dekadensé vált egykori tisztánlátás állapotából - az „értelem és a tudomány” egyidejű lenézésével - az állítólagos „új” tisztánlátás útjára.

31

ÖSSZEGZÉS Az emberi tudat fejlődésének három fázisán át zeng a Tao hangja. Az emberi Én Földre születésének idején atlantiszi elődeink homályos, álomszerű tisztánlátó tudata még átélhette a minden természeti és lelki jelenségben megnyilvánuló istenséget. Aláereszkedő Én-lényét a Formaszellemek ajándékaként fogadta magába, és ezek a teremtő szellemek, amelyekből Énjének élete fakadt, még tisztán érzékelhetőek voltak a fiatal emberi Én számára. Szellemi lények és szellemi jelenségek áramlottak mérhetetlen gazdagságban ebbe a kehely formájú emberi Énbe. Az atlantida lelkét teljes mértékben betöltötte a világgal való egység érzése, az egész „világ” szellemmel áthatott volt számára. A felébredt érzékszerveken nyugvó objektív tudatosság fejlődése és az individuális értelemhez kötött tárgyi tudat megjelenése azt eredményezte, hogy az Én mindinkább egy aránylag zárt, önálló entitásként érzékelte magát. Ezáltal fokozatosan szembe helyezkedett fizikai környezetével, valamint a szellemi lények és jelenségek világával. Ekkor jelent meg az emberiség történetében az elhagyott istenség utáni vágyakozás. Vallási kultusz lépett a közvetlen istenérzékelés helyébe: az emberiség évezredeken át próbálta ezen a módon feleleveníteni az istenséghez fűződő, megszakadt kapcsolatát. A (német) „Religion” szó (vallás) a latin re-ligare kifejezésből ered, amely nem kevesebbet jelent, mint hogy „újra egyesíteni”. Kifejlődött a gondolkodás, és egyúttal visszahúzódott az egykori tisztánlátás. Minden Atlantisz utáni kultúrperiódus gondolkodásában ott rejlik azonban visszahúzódott formában a tisztánlátás – ez jelenti a „tisztánlátás gyöngyszemét”, amely meg kell hogy építse a hidat a régi és a jövőbeni tisztánlátás között. A Kali Yuga leteltével 1899-ben az emberiség belépett a harmadik nagy fejlődési fázisba, amelynek célja egy új tisztánlátás kifejlesztése. Feladatát azonban - a kor követelményeinek megfelelően - teljesen tudatosan kell véghezvigye, az időközben kifejlődött Én-tudat teljes megtartásával. Az új tisztánlátást úgy készíthetjük elő, hogy gondolatban mintegy megelőlegezzük az érzékfeletti lények és tények létezését. A tisztánlátás kifejlesztését ezek után folyamatosan kísérnie kell a gondolkodásnak, mert a jelen és a jövő egyetlen látomása sem képes feltárni saját jelentőségét – tartalmazzanak bár látszólag, vagy akár ténylegesen is még oly magas érzékfeletti lényeket és jelenségeket. Ezek a látomások ugyanis csupán arra képesek, hogy megjelenjenek a tisztánlátó tudat számára, ám kizárólag a teljesen kifejlődött szuverén gondolkodás számára árulhatják el igazi lényegüket. Azt mondhatjuk tehát, hogy a gondolkodás eleme át kell, hogy hasson minden jelenlegi és jövőbeni látomást.57 Ha a gondolkodást félreállítjuk, vagy mellékszerepre kényszerítjük, akkor azoknak az ahrimani törekvéseknek játszunk a kezére, amelyekről az előző fejezetben beszéltünk. Ahriman megnyilvánulásai által ugyanis kiiktatódhat az Én tevékenységéhez kötött individuális gondolkodási képesség, majd végül maga az Én is. Ez az ahrimanikus törekvés a világtörténelem legradikálisabb Tao elfajulásához vezethet: a Tao ugyanis a kezdetektől fogva a legbensőségesebben kapcsolódik az emberi individuális Én-erő születéséhez és fejlődéséhez. Az emberi fejlődés legátfogóbb hatóereje rejlik a Tao lényegében. Minden bizonnyal erre a legjelentősebb Tao-aspektusra való tekintettel adta Rudolf Steiner a már említett 1905-ös, nyilvános előadásban a következő jellemzést: „A Tao a legmagasabbat fejezi ki. A legmagasabbat látták benne évezredekkel ezelőtt élt elődeink is, amelyre felnézhettek, és amelyről azt gondolták, hogy a világ egyszer eléri azt az állapotot, amikor minden egyes ember kifejleszti majd legbensőbb természetéből ezt a legmagasabbat, melyet csíraszerűen már magában hord. A Tao ugyanis egyszerre jelenti a lélek mélyen elrejtett magját és magasrendű jövőjét. Aki tudta, hogy mit jelent még mindemellett a Tao, az nem csupán a szó kiejtésekor, hanem pusztán rágondolva is egy szinte félénk tiszteletet érzett. A Tao-vallás a fejlődés princípiumán alapul, és ezt mondja: Mindaz, ami ma körülvesz, fejlődésemnek csupán egy lépcsőfoka, amelyen túl kell lépnem. Él bennem egy erő, amely arra ösztönöz, hogy eljussak a hatalmas célhoz, a Tao-hoz. Hogyha érzem magamban ezt a hatalmas erőt, és érzem, hogy velem együtt minden lény efelé a cél felé halad, akkor irányítóerőmmé válik ez 32

az erő, amely a szél fúvásában, a kő zengésében, a villám cikázásában, a mennydörgés morajában jelenik meg számomra, és amely erő a Napból sugározza rám fényét. A növényekben növekedéserőként jelenik meg, az állatokban érzékelésként és észlelésként. Ez az az erő, amely formát forma után fog teremteni egy mindig magasabb cél érdekében. Ez az az erő, amely által egynek tudom magam az egész természettel, amely ki- és beáramlik minden lélegzetvétellel. A legmagasabb, fejlődő szellemek szimbólumát látom benne. Ez az az erő, amelyet életként érzékelek. Ezt jelenti a Tao.” Ha ez a hatalmas „irányító erő” a növényvilágban „növekedési erőként” jelenik meg, az állatvilágban pedig „mint érzékelés és észlelés”, akkor miként nyilvánul meg az emberben? Énerőként - adódik a válasz eddigi szemlélődéseink alapján. Mi ez a „legmagasabb”, amit csíraszerűen minden ember magában hord, és amiről Rudolf Steiner azt mondja, hogy egykor majd „minden egyes ember kifejleszti a legbensőbb természetéből”? – Az Én-jelenlét. A „magasztos, hatalmas cél, a Tao” pedig ennek az Én jelenlétnek a beteljesedése. „A lélek mélyen elrejtett magja” érkezett le a hármas felépítésű emberlénybe Atlantiszon, amikor az emberi lények a Forma-szellemek ajándékaként magukba fogadták Énjüket. Erre az ajándékba kapott „Énre”58 azonban még hosszú fejlődési folyamat vár, mire eléri a fent jellemzett állapotot, az Én jelenlétet. Ennek elérése érdekében minden emberi gondolkodást, érzést és akaratot egyre tisztább formában kell majd, hogy áthasson az isteni Én-természet az Atlantisz utáni korszakok folyamán.59 Ily módon „tökéletesíti ki” az ember az istenek ajándékát, ekként válik az Én földi vívmánnyá. Az Én-fejlődés szempontjából is megfontolandó a Faust sokat idézett mondata: „Amit apai örökségként kölcsönbe kaptál, újítsd meg azáltal, hogy valóban magadévá teszed.” Az ember, Én-jelenlétének beteljesedése révén az isteni emberiség fokára emelkedik majd, eljutván az istenek legszentebb ajándékának befogadásától a legszentebb földi vívmány eléréséig. Általánosságban azt mondhatjuk, hogy a mai kor emberisége ezt a kozmikus-teremtő Éntermészetet elsősorban az absztrakt gondolkodásában képes tisztán kinyilvánítani. „Természeti lényének” tevékenysége által fogalom formájában jeleníti meg a világ Nagy Szellemét individuális tudatában . Ezt nevezzük a gondolkodás Tao-jának, amelyről a 13. fejezetben ejtettünk szót. Bárki, aki az önismeret legcsekélyebb morzsájával rendelkezik, rögtön látni fogja, hogy az érzés terén sokkal nehezebb univerzális jelleghez jutni, mint elérkezni az objektív gondolkodáshoz. Az érzés törvényszerűségei – csakúgy, mint a matematika vagy a természet törvényei - megérthetőek a fogalmak segítségével. Ezek a fogalmak minden gondolkodó ember számára ugyanazt jelentik. Az objektív gondolkodás sohasem fog „saját” öröm, vagy bánat fogalomról beszélni, az érzések szempontjából viszont minden bizonnyal éppen ezt a „saját”-ot tartjuk a legfontosabbnak. Az érzés területén tehát még elsősorban a szubjektív-személyes jelleg dominál, amit a gondolkodás területén az emberiség egy bizonyos fokig már megtanult uralni. Az emberi Én fejlődésének törvényszerűségei alapján azt mondhatjuk, hogy éppen a tiszta gondolkodás segítségével fejleszthetünk majd ki egy magasabb, a szubjektív-személyestől megtisztított érzést. „A legmagasabb érzések nem ’maguktól’ jelentkeznek, mint hétköznapi ’rokonaik’, hanem kizárólag energikus és kitartó gondolati munkával hívhatók életre”, olvashatjuk Rudolf Steiner Teozófia című könyvében. Ha ez az energikus gondolati munka az érzékfeletti lét jelenségeire irányul, akkor az ily módon megtapasztalt érzést a következőképpen jellemezhetjük: „Nincs olyan érzés és nincs olyan lelkesedés, amit ahhoz a melegség, szépség és emelkedettség érzéshez lehetne hasonlítani, mint amilyenben a magasabb világokra vonatkozó valódi, kristálytiszta gondolkodás révén lehet részünk.”60 Könnyen elképzelhető ezek után, hogy az ember univerzális Én-természetének az akarat birodalmában az előzőeknél is nagyobb ellenállást kell legyőznie annak érdekében, hogy az akarat szférájába is belevéshesse a kozmikus Én tulajdonságait. Korunk emberisége azonban képes a már jellemzett magasabb érzület kialakítása mellett ebbe is belekezdeni, és univerzális Énjével – miután azt a tiszta gondolkodás révén már megragadta – tudatosan tevékenykedni az eleven gondolatok szférájában, 44 amely már nem a fizikai, hanem az éteri világhoz kapcsolja őt. „Az ilyen eleven gondolatok által az érzékfeletti világ lényei is képesek már az embert megközelíteni.”61

33

A legmagasabb lény, aki az eleven gondolatok világában „megközelítheti” az embert: a Krisztus-lény. Az emberi Én számára adott a lehetőség, hogy szabadon találkozhasson a Világ Énjével ebben az életszférában, mivel Krisztus korunkban „az éteri világban ’verte fel a sátrát’”.62 Ily módon ébred magára az emberi Én - miután elszakadt saját kozmikus szellemi életszférájától, melynek ölében egykoron félálomszerű állapotban nyugodott -, hogy azután szabadon hozzáláthasson igazi szellemi feladatához. És amikor az emberiség az absztrakt, majd az eleven gondolkodáson keresztül nem csupán az Én által áthatott univerzális érzület,61 hanem az Én által áthatott akarat 61 tekintetében is célhoz ér, beteljesíti azt, amit a hatalmas Tao-cél előírt számára a saját lényével kapcsolatban: teremtett Énből egész lényében teremtő Énné alakul át. Ezáltal pedig belép a szellemi hierarchiák rendjébe, ahol mint tizedik hierarchia a szabadság szellemeként veszi ki részét a továbbiakban a világjövő alakításában. A gondolkodás, érzés és akarat szférájában teremtő tevékenységet folytató Én által 61 fokozatosan újra beoltja majd a világot a Tao áramlata; a Tao, amely egykoron, a Forma-szellemek hatalmas forrásából kiindulva, végigzengett az egész Univerzumon. Ha minden létezőre igaz az a megállapítás, mely szerint vagy ember volt, vagy ember, vagy ember lesz, akkor ez azt is jelenti egyben, hogy az emberré válási folyamat, az emberi fejlődés lényege az egykori istenember szabadság nélküli, teremtett Én-jének fokozatos átalakulása az eljövendő emberisten szabad, teremtő Én-jévé. A kulturális, szociális és gazdasági élet minden folyamata és jelensége közvetlen, vagy közvetett módon tükörképe ennek a korszakok hosszú során át tartó grandiózus átalakulási folyamatnak, amelyet mind az egyes ember, mind az egész emberiség tekintetében a TAO hatalmas „vezérlő ereje” indított útjára.

MEGJEGYZÉSEK ÉS UTALÁSOK

34

1. Az idézet forrása: D. N. Dunlop, Nature-Spririts and the Spirits of the Elements. London 1920, 2. o. 2. Die Philosophie der Freiheit. 15. kiadás, 1987, 28. oldaltól, GA 4 3. Atlantisszal kapcsolatban ld. többek között: Rudolf Steiner, Die Geheimwissenschaft im Umriss. Fejezet címe: „Die Weltentwicklung und der Mensch”, 29. kiadás, 1977, GA 13; Aus der Akasha-Chronik. Fejezet címe: „Unsere atlantischen Vorfahren”, 5. kiadás, 1973, GA 11; továbbá például az 1924. július 9-i előadást a GA 354-ben (ld. még a 14. sz. megjegyzést) 4. „Der Weisheitskern in der Religionen”, 1905. november 16-i előadás, megtalálható: Die Welträtsel und die Anthroposophie. 2. kiadás, Dornach 1983, GA 54. 5. Az Én Forma-szellemek általi aláereszkedésének rövid ábrázolása a Geheimwissenschaft im Umriss (vö. 3. sz. megjegyzés) c. könyvben található, mely inkább az egész evolúció szempontjából vizsgálja ennek a folyamatnak a jelentőségét. Részletesebb leírások további előadásokban találhatóak. Az Én alászállásának itt említett három fázisáról például az 1908. február 29-i előadásban olvashatnak, mely megtalálható: Das Hereinwirken geistiger Wesenheiten in den Menschen. Dornach 1974, GA 102. 6. Ezekkel a szavakkal jellemezte Rudolf Steiner a Tao-hangot. Ld.: Eurythmie als sichtbare Sprache. GA 279, 4. kiadás, 1979. 1924. június 25-i előadás. 7. Ld.: Die Mission einzelner Volkseelen. 5. kiadás, 1982, 1910. június 12-i (reggeli) előadás, GA 121. 8. Az idézet Rudolf Steiner 1905. november 18-i, berlini (kiadatlan) előadásából való - egy kérdésre adott válasz. 9. A Lucifer és Ahriman néven ismert érzékfeletti lényeket Rudolf Steiner a Geheimwissenschaft im Umriss című könyvében, a „Die Weltentwicklung und der Mensch” című fejezetben ábrázolta közelebbről. GA 13. 10. Ld.: Rudolf Steiner, Vor dem Tore der Theosophie. 3. kiadás, 1978, 1906. augusztus 31-i előadás, GA 95; továbbá 1907. október 7-i előadás, megtalálható: Mythen und Sagen, okkulte Zeichen und Symbole. 1987, GA 101. 11. Ld.: Geheimwissenschaft im Umriss (vö. 3. sz. megjegyzés), valamint 1909. augusztus 27-i előadás, megtalálható: Der Orient im Lichte des Okzidents. 5. kiadás, 1982, GA 113. 12. Ez az utalás az 1911. november 4-i előadásban olvasható, megtalálható: Die Tempellegende und die Goldene Legende. GA 93. 13. 1906. január 2-i előadás, megtalálható: GA 93. Vö. Rudolf Steiner különböző, a „Templom legendára” vonatkozó leírásait ugyanebben a kötetben, ugyanezen cím alatt. 14. Ld. 1924. július 12-i, munkásoknak tartott előadás, megtalálható: Die Schöpfung des Menschen und der Welt. 2. kiadás, 1977, GA 354. 15. Ld.: Der Orient im Lichte des Okzidents. 1909. augusztus 31-i előadás, GA 113. 16. Die Weltgeschichte in anthroposophischer Beleuchtung. 1923. december 27-i előadás, GA 233.

35

17. 1923. december 7-én, 8-án és 9-én Rudolf Steiner átfogó jellemzést adott a hyberniai misztériumfolyamatokról. Megtalálható: Mysteriengestaltungen. GA 232. – Az idézett rész a december 9-i, 3. előadásban található. 18. Mysteriengestaltungen. 1923. december 9-i előadás, GA 232 19. Most csak röviden utalok erre az összefüggésre. A fizikai test említett titkaihoz tartozik például, hogy az emberi organizáción belül az egyes szervek, szervrendszerek nem egy időben keletkeztek, hanem a különböző fejlődési szükségszerűség alapján, egymást követően. Így például a mai érzékszervek csírái már a Szaturnusz korszak alatt kialakultak, a szív azonban csak a Földfejlődés során keletkezett. Az érzékszervek tehát már ősrégi múlttal rendelkeznek, a szív ellenben a fejlődésének még csak elején tart. Ez megmutatkozik anatómiai felépítettségének sajátosságában is: harántcsíkos izomzata van, ami különben az embernek csupán arra az izmaira jellemző, amelyeket saját maga képes működésbe hozni. Ez azt is jelenti egyúttal, hogy a szív hordozza magában annak a lehetőségét, hogy működése az emberi akarat fennhatósága alá kerüljön. Legmagasabb fejlettségi fokát (természetesen már nem fizikai-anyagi formában) azonban csak az eljövendő Vulkán korszak evolúciós fázisában fogja elérni. „A fizikai test időbeli titkait” nyilvánvalóan ismerték a hyberniai misztériumokban. Már eleve ez a tudás is utal a hyberniai misztériumok és a „fizikai test titkainak” nagy beavatottja közötti kapcsolatra. 20. Ld.: Margarete und Erich Kirchner-Bockholt, Die Menscheitsaufgabe Rudolf Steiners und Ita Wegman. Dornach, 2. kiadás, 1982. 21. A Garibaldi individualitás, a hyberniai misztériumok, valamint Elzász közötti kapcsolathoz ld. Rudolf Steiner fejtegetéseit az 1924. március 23-i (GA 235) és az 1924. április 5-i (GA 239) előadások során. – Elzászról másrészről elmondható, hogy kapcsolatban áll a Grál legenda eredetével is. 22. 1907. június 1-i előadás. Megtalálható: Zur Geschichte und aus den Inhalten der ersten Abteilung der Esoterischen Schule 1904-1914. GA 264. – Az összefüggés mélyebb indoklása az 1909. augusztus 31-i előadásban található. Ehhez a témakörhöz ld. még: George Adams, Das Rosenkreutzertum als Mysterium der Trinität. Stuttgart 1981. Vö. 34. sz. megjegyzés. 23. Az idézet forrása: Indianerleben. 1988. Kiel 1988. 24. Ld.: Innere Entwicklungsimpulse der Menschheit. Dornach 1964, GA 171 25. Ita Wegman jegyzeteiből, melyeket a londoni halottbúcsúztató beszédéhez készített. 26. Kiadatlan feljegyzésekről van szó, melyeket E. C. Merry néhány héttel Dunlop halála után jegyzett le. 27. E. C. Merry több alkalommal is modern rózsakeresztesként érzékelte D. N. Dunlopot, ami azért fontos, mert a rózsakeresztes áramlaton belül is megőrződött a régi Tao-bölcsesség, bár egészen más formában, mint az amerikai Nyugaton. (Eleanor C. Merry, Erinnerungen an Rudolf Steiner und D. N. Dunlop. Bázel 1992, 44. o.) 28. Letters from AE. Kiadó: Alan Denson, London/New York/Toronto 1961, 18. oldaltól. 29. Ld. Rudolf Steiner „Das Geheimnis des Doppelgängers. Geographische Medizin” című, 1917. november 16-i előadása. Megtalálható: Individuelle Geistwesen und ihr Wirken in der Seele des Menschen. GA 178. 30. W. J. Stein naplójából, módosított formában ld. GA 264-ben (ld. 22. sz. megjegyzés), 246. o. 36

31. Skythianossal kapcsolatban ld. még: Thomas Meyer, D. N. Dunlop – ein Zeit- und Lebensbild. Bázel, 2. kiadás, 1996, 354. oldaltól. 32. Megjelent az 1914. májusi számban. 33. „Az emberiség jó angyala” megfogalmazás a következő szempontból figyelemre méltó: 1913. május 2-án – tehát szűk egy évvel Dunlop misztikus élménye előtt – Rudolf Steiner egy londoni előadása során kifejtette, hogyan mutatkozott meg a Krisztus lény - a názáreti Jézus testében töltött három éves megnyilvánulását követően – a Golgotai Misztérium beteljesítése után: „Éppúgy, ahogy a világ megváltója a Jordán keresztelő utáni három év során egy emberi testben élt - jóllehet a Krisztus lény oly rendkívül fenséges -, éppúgy nyilvánul meg azóta, közvetlen módon angyali lényként, vagyis egy olyan szellemi lényként, amely egy fokkal áll az emberi lény felett. A tisztánlátók éppen ezért mindig rátalálhattak ebben a formában, mert ezután sem szakadt el az emberi evolúció folyamatától.” Ld.: Vorstufen zum Mysterium von Golgatha. GA 152 34. Rudolf Steiner jellemzése az 1905. december 3-án Düsseldorfban tartott előadás kiadatlan anyagában található. 35. 1907. június 1-i előadás, GA 264. – Ne feledjük, hogy az itt ábrázoltak mellett a modern szellemtudományt előkészítő rózsakeresztes áramlatban is megőrződött az atlantiszi bölcsesség, egy olyan formában, amely megfelel a kialakulóban lévő természettudományos gondolkodásnak. Hűen ehhez a rózsakeresztes feladathoz – mely a régi tisztánlátás és a modern gondolkodás közötti fejlődéstörténeti átmenet biztosítására irányul – a rózsakeresztet nem csupán a körbefonódó rózsákkal ábrázolták, hanem – megfelelvén Rudolf Steiner etimológiai feltárásának a latin „ros”-ra vonatkozóan - harmatcseppekkel is ezeken a rózsákon… 36. Ld.: Eurythmie als sichtbare Gesang. 1924. február 23-i előadás, GA 278 37. A Tao zenei aspektusához ld. még: Hermann Pfrogner, Tao, ein Vermächtnis. Schaffhausen o. J., valamint Friedrich Oberkogler, Die Zauberflöte, Schaffhausen 1982. Oberkogler a mű elemzése során rámutat, hogy a nyitány főtémája pontosan megfelel azoknak a hangközöknek, amelyeket Rudolf Steiner a négy lépcsős Tao-hanghoz is megadott. A beavatási opera tulajdonképpeni hősének nevében is megtalálhatjuk a Tao-hangot, ami mély értelmű, hogyha számba vesszük, hogy Taminonak a legmagasabb Én erőket kell felébresztenie magában ahhoz, hogy kiállhassa az előtte álló próbákat. 38. 1913. május 29-i, helsingsforsi előadás. Megtalálható: Die okkulten Grundlagen der Bhagavad Gita. GA 146. 39. A viszolygás legyőzéséhez Rudolf Steiner egy negyedik „szabályt” is ad az „általános követelmények” folytatásaként, „amelyet mindenkinek be kell tartania, aki az okkult fejlődés útjára lép.” Ld.: Anweisungen für eine esoterische Schulung. GA 245, 5. kiadás, 15. oldaltól. 40. Rudolf Steiner, Weltsilvester und Neujahrsgedanken. GA 195. 41. Amilyen mértékben a régi tisztánlátás tovább él a tiszta, érzékszervi benyomásoktól mentes gondolkodásban – amelyet ma mindenki képes kifejleszteni magában –, olyan mértékben teljesítette Skythianos a feladatát, hogy ezt a régi tisztánlátást megőrizze a „későbbi korok számára”. Ez az eljövendő korszak, amelyben a tisztánlátó gondolkodás révén mindenki utat találhat az érzékfeletti világ birodalmaiba, már beköszöntött. Bárki, aki képes tiszta fogalmak mentén gondolkodni az érzékfelettiről – mielőtt valóságosan megpillantaná ezt az érzékfeletti jelenséget – maga is a Skythianos misszió folytatójává válik. Ennek 37

következtében egyre inkább előtérbe fog kerülni napjainkban ezen beavatott missziójának második eleme is: „az örökkön örökké uralkodó erőkről szóló tanítás”, ahogyan Rudolf Steiner jellemezte ezt az elemet 1909. augusztus 31-i előadásában. Skythianos egy szellemi állatöv-kozmológiát fog tanítani, és ezáltal elmélyíti a kereszténység kozmológiai szempontból történő megértését. 42. Már Rudolf Steiner első filozófiai témájú könyvében (Grundlinien einer Erkenntnistheorie der Goetheschen Weltanschauung) azt olvashatjuk, hogy „a gondolkodás a világ esszenciájából fakad, és az emberi gondolat ennek az esszenciának individuális kifejeződése.” Ld.: GA 2, 13. fejezet, „Das Erkennen”. 43. Az absztrakttá vált idea mintegy megbénul, elveszti hatóerejét. Csak az idea tiszta gondolkodás általi megragadásával válhat szabaddá az emberi tudat, éspedig azért, mert ebben a folyamatban - ellentétben az érzés és az akarat impulzusaival - semmiféle mesterséges, vagy erőltetett állapot nem keletkezik. A lebénítódási folyamattal kapcsolatban lásd még Rudolf Steiner könyvét: Von Seelenrätseln, GA 21, fejezet címe: „Von der Abstraktheit der Begriffe”. Már a skolasztikusokról is elmondható - ellentétben a nominalistákkal -, hogy fenntartották a fogalmak valóságértékét. Világos volt számukra, hogy az absztrakt fogalmak tartalma szubsztanciájában és esszenciájában megegyezik azon fogalmakéval, melyek aktívan működnek a tárgyi világban (az objektumokban). Az egyetlen különbséget abban látták, hogy az emberi tudat számára más formában – inaktív formában – jelennek meg, aminek az a célja, hogy elősegítsék az emberben a tudati szabadság kifejlődését. A fogalom formálisan a szubjektum részének tekinthető, alapvetően azonban az objektumra támaszkodik - mondta volna egy skolasztikus. Ma ezt így fejeznénk ki: az ideák tartalma része az univerzális világtartalomnak, a passzív forma, amelyben megjelennek, azért vált szükségessé, hogy szolgálja az ember tudati szabadságra szánt lényének fejlődését. – Az emberi tudat fejlődésének történetéhez, amely az új korban az absztrakt szabadságtudathoz vezet, ld. még a „Michael leveleket”. Megtalálható: Antroposophische Leitsätze. GA 26. 44. A mai ember individuális fáradozásához, mely az absztrakttá vált gondolatok újbóli felélesztését szolgálja, Michael, a korszellem adja a kozmikus alapot, amennyiben Rudolf Steiner szerint „Michael küldetése, hogy az ember étertestébe elhozza azt az erőt, amely által az árnyékgondolatok újból életet nyernek”. Ld. „Der vor-michaelische und der michaelische Weg”. Megtalálható: Antroposophische Leitsätze. GA 26 45. Az idézet forrása: Ein Weg zur Selbsterkenntnis des Menschen. GA 16, fejezet címe: „Von dem Vertrauen, das man zu dem Denken haben kann.” 46. 1924-ben nyilvánosságra hozott, Von der intuitiven Erkenntnis című írásában W. J. Stein szó szerint a következőket írta: „Az emberiség egyfajta csoportlelkéről van szó, a legidősebb archéról, aki rövidesen eléri a Forma-szellemek szintjét.” Az idézet Rudolf Steiner válasza, melyet W. J. Stein, „őslényre” vonatkozó kérdésére adott. Ld.: Th. Meyer (kiadó), W. J. Stein/Rudolf Steiner – Dokumentation eines wegweisenden Zusammenwirkens. 47. 1906. január 2-i, berlini előadás. Megtalálható: Die Tempellegende und die Goldene Legende. GA 93. 48. Keelyről és a találmányáról Rudolf Steiner több alkalommal is nyilatkozott, például 1916. június 20-án, illetve 1918. december 1-jén (ld.: GA 169, illetve GA 186). 49. Rudolf Steiner misztériumdrámáiban (GA 14) Strader alakja egy feltalálót ábrázol, aki egy olyan technikai apparátus felfedezésén munkálkodik, amely hasonló elven működik, mint a Keely motor, azaz bizonyos harmonikus rezgések törvényszerűsége alapján. – Ehhez ld.: Hans Kühn, „Vom Strader-Apparat”, megtalálható: Mitteilungen aus der anthroposophischen Arbeit in Deutschland, 1971, 98. sz.; H. Knobel, Zur Stradermaschine, 38

1972, 100. sz.; Beiträge zur Rudolf Steiner Gesamtausgabe, 1991, 107. sz.; Paul Emberson, Ehrenfried Pfeiffer, W. J. Stein írásai, megtalálható: Der Europäer, 1997. április, 1. évf., 6. sz., valamint Christoph Podak írása, 2003. március, 7. évf., 5. sz. ; Th. Meyer (kiadó), Ehrenfried Pfeiffer – ein Leben für den Geist, Bázel, 3. kiadás, 2003, 7. o. 50. New York 1983. 51. John Heider, Tao der Führung. Laotses Tao Te King für eine neue Zeit. Bázel 1988. 52. Hwang Weu Li, Das Tao-Kochbuch. München 1984. 53. Fritjof Capra, Das Tao der Physik. Die Konvergenz von westlicher Wissenschaft und östlicher Philosophie. 9. kiadás, Bern/München/Bécs, 1984. 54. F. Capra, ld. fent, 7. o. 55. Rudolf Steiner, Die okkulte Bewegung im 19. Jahrhundert und ihre Beziehung zur Weltkultur. GA 254, 1915. október 25-i előadás. Az idézett résszel kapcsolatban a következőket olvashatjuk az említett előadásban: „Ebben egy fontos titok rejlik, amit mindenkinek tudnia kell, aki érdeklődik a szellemtudomány iránt. Az emberiségnek törekednie kell arra, hogy a jövőben a saját ellenőrzése alatt tartsa az intelligenciáját, és ezt az ellenőrzést egy pillanatra se engedje ki a kezéből. Igen, igen, sohasem szabad őrizetlenül hagynunk az értelmünket! Ez nagyon fontos, és jó, hogyha tudjuk, milyen csalárd, nagy erejű szavakkal közelít felénk Ahriman, hogy újból és újból megkísérelje magához ragadni intelligenciánkat.” – Vö. Der Seelen Erwachen című misztériumdráma, 12. kép 56. Rudolf Steiner, Soziales Verständnis aus geisteswissenschaftlicher Erkenntnis. Dornach, 2. kiadás, 1983, GA 191. 57. Von Seelenrätseln (GA 21) című művének „Von der Abstraktheit der Begriffe” című fejezetében Rudolf Steiner a következőket állapítja meg: „Aki azt hiszi, hogy lehetséges egészséges, tevékeny tudat nélkül kifejleszteni egy tisztánlátó tudatot, az nagyon téved. Sőt, a hétköznapi tudatnak minden pillanatban kísérnie kell a tisztánlátó tudatot, mert különben a látnoki észlelés a jelentéstartalom felismerése nélkül összezavarná az ember valósághoz fűződő viszonyát.”

58. Rudolf Steiner A szabadság filozófiája című művének 9. fejezetében rámutat arra, hogy az emberi Én tudatosulása - mint az ember lényének veleszületett őstörvénye - az ember saját erőfeszítései által válhat csak lehetségessé. „Minden létezőnek megvan a veleszületett fogalma (létének és lényének irányító törvénye), ez azonban a külső dolgok tekintetében elválaszthatatlanul kötődik az észleléshez. Az emberi elme működéséből kifolyólag válnak csak el egymástól. Az ember számára a fogalom és az észlelet különváltan létezik, azért, hogy éppen általa egyesüljön majd ismét.” Más szavakkal: Az ember, a Forma-szellemek közreműködése folytán megkapta ajándékba Énjének őstörvényét, ezt a törvényt azonban a továbbiakban saját magának kell kinyilvánítania, életének minden megnyilvánulásában. 59. Ahogyan a magasabb Én tevékenysége a tiszta univerzális gondolkodás révén elkezdi kiképezni a Rudolf Steiner által „szelleménnek” nevezett lénytagot, úgy fogja majd az Énnel áthatott, azaz a személyiség feletti érzés és akarat is megjeleníteni az „életszellemet”, 39

valamint a „szellemembert”. (Vö. 1905. február 9-i előadás, GA 53.) Az Én tevékenysége a gondolkodás, az érzés és az akarat szférájában átalakítja tehát az ehhez a három lelki tevékenységhez kapcsolódó lénytagokat is, melyeket egy három részes befogadó kehelyként készítettek elő az evolúció során a magasabb lények. A tiszta gondolkodás az asztráltest, a megtisztult érzés az étertest, a tisztává vált akarat pedig a fizikai test magasabb fokra történő emelkedését hozza magával. A szellemént ezért átalakított asztráltestnek is nevezhetjük, az életszellemet átalakított étertestnek, a szellemembert pedig átalakított fizikai testnek (ld. többek között Die Geheimwissenschaft im Umriss. GA 13. fejezet címe: „Wesen der Menschheit”). A szellemember mint az emberi individualitás legmagasabb lénytagja létezett már csíra állapotban - a fizikai testhez kapcsolódva - a régi Szaturnuszon is. Beteljesedését azonban csak a Vulkán korszakban fogja elérni. Ebből a szempontból is érvényes az evangéliumi idézet: „Az utolsók lesznek az elsők és az elsők lesznek az utolsók.” 60. Theosophie. Einführung in übersinnliche Welterkenntnis und Menschenbestimmung. GA 9. 61. Ld.: Anthroposophische Leitsätze. GA 26. „Der vormichaelische und der michaelische Weg”. 62. Ld.: Rudolf Steiner, Das Ereignis der Christus-Erscheinung in der ätherischen Welt. GA 118.

40