Az emberiség evolúciója 18 millió évvel ezelőtt kezdődött Az emberi tudat kibontakozásának a lépései
Előadás, 2014 Marcius 7. Hotel Flamenco, Budapest - Eva Gostoni A fejlődés útja Amikor a figyelmünket és érzéseinket a fizikai síkról már a lelki, sőt, a szellemi síkra is fokról fokra kiterjesszük, egyre újabb igazságokhoz fog vezetni bennünket az, amit ezáltal felismerünk. De az igazságaink már akkor is megfognak változni, ha gondolatainkban teret adunk az élet egy szélesebb dimenziójának, és nagyobb időtartamot, illetve tágabb teret veszünk figyelembe; ha megengedjük magunknak, hogy abban is higgyünk, amit nem látunk, és bízzunk abban a belső hangban, amelyet tulajdonképpen még nem is tudunk értelmezni. De amíg nem ismerjük fel a fizikai és a lelki sík összetartozását, és különbözőképpen értékeljük ezeket, addig a hozzáállásunkat egy „vagy-vagy” jellemzi, és az életnek csak az egyik vagy csak a másik területével szeretnénk azonosulni. Az énünket két részre osztjuk, amelyek közül az egyik jó, a másik pedig rossz. Így vagy azok közé tartozunk, akik folytonosan ostorozzák magukat, mindig elégedetlenek magukkal, rossz lelkiismerettel küzdenek és nem igazán szeretik magukat, vagy azok közé, akik azt hiszik, hogy nekik mindent szabad, rendkívül fontosnak tartják magukat, mindig igazuk van, de csalódottan, sajnálattal veszik tudomásul, hogy senki sem szereti őket igazán. Az öntudat önismeretet jelent: azt, hogy tudatára ébredünk önmagunknak, mint egyedi lénynek, aki a jelleme és a sajátosságai alapján minden más lénytől különbözik. Csak tudatos létezéssel lesz lehetőségünk arra, hogy felismerjük a valódi kapcsolatunkat az élettel és másokkal. Csak a valódi Énünkkel való találkozás által ébredünk tudatára annak a lehetőségnek, hogy mi is képesek vagyunk változni és fejlődni a saját céljaink megvalósítása érdekében. Csak a már megszerzett öntudat mellett jelenik meg a valóban szabad akarat képessége. Ha egyszer felismertük ezt, egyre tudatosabban vetjük be az akaratunkat vagy önző és személyes céljaink elérése érdekében, vagy a belső hangunk követésére. Ezeken a döntéseken keresztül zajlik az emberi evolúció harca. Minden kibontakozás és minden képesség belülről indul ki, a nap mint nap meghozott döntéseinken keresztül. Hosszú időn át hánykolódunk ide-oda és a legkülönbözőbb tapasztatokon át, míg végül elég erőssé válunk ahhoz, hogy önállóan (és) tudatosan hozzuk meg a döntéseinket. Már mennyivel többet tudunk, mint 500 évvel ezelőtt, kivéve természetesen a kevés bölcset és misztikust. Már olyan sok törvényt felismertünk, de a kérdéseink száma mégis megnövekedett. Kérdéseket hordozunk magunkban az életünkről, a fizikai testünkről, az életfeltételeinkről, az érzéseinkről, gondolatainkról, kívánságainkról és ösztöneinkről. De már az előző évszázadokban is ugyanezeket a kérdéseket tették fel a gondolkodók, miközben megpróbálták megérteni az élet kozmikus törvényeit. Így alakult ki az anyag törvényeinek megértéséhez a materialista tudomány, amely 1
tanítja, hogy amit látunk, igaz, és a dolgok azok, aminek tűnnek. Az anyag és az erő az egyetlen valóság, és az ember nem képes átlépni a kézzelfogható dolgok határát. Ezért az ember elégedjen is meg a tényekkel úgy, ahogy a tudomány ezeket magyarázza. Ám ez az igazság sokunk számára nem kielégítő, mert elutasítja, hogy olyan dolgokkal foglalkozzunk, amelyeket nem lehet bizonyítani. Mert megáll azon a ponton, ahol mi feltesszük a kérdést: „Rendben, hogy így van, de miért?” A tudomány kihagyja a számításaiból mindazt, amit az emberek ugyan már régen felismertek, de megmagyarázni még nem tudnak. A vallások segítenek abban, hogy megértsük az álmainkat és érzéseinket, reményeinket és félelmeinket, csúcspontjainkat és hullámvölgyeinket. Mert amikor felismerjük, hogy a dolgok talán mégsem azok, aminek tűnnek, felébred bennünk a felismerés, hogy mi magunk sem csak felhalmozódott fizikai anyag vagyunk. Felismerjük, hogy rejtve él bennünk egy tudat, egy lelki erő, amely összeköt bennünket az emberi faj minden egyes tagjával, és egy olyan hatalommal is, amely rajtunk kívül működik. Ezek voltak a zsidó, majd később a keresztény szemlélet alapjai is, amely csak egyetlen egy Istent imád, aki megteremtette ugyan ezt a naprendszert, de rajta kívül él. Ezek a gondolatok azt tanítják, hogy a világot és a naprendszerünket egy erő vagy egy lény teremtette, és a kezében tartja az emberi életet, és mindent, amit szeretettel rendez a rejtett szándéka szerint. A gondolataink viszont a világegyetem végtelenségét és messzeségét is meg akarták érteni, így jött létre a filozófia. Ezek a gondolatok elfogadják, hogy minden látható élet egy fejlődési folyamaton megy keresztül, és az élet egy kozmikus folyamat. Ez a szemléletmód viszont pontosan az ellentéte a materializmusnak, és a gondolata, hogy az emberek által személynek tekintett, természetfeletti istenség valójában egy hatalmas lény vagy hatalmas életenergia, amely a világegyetemen keresztül egyre tovább fejlődik, akárcsak az ember, aki a fizikai testén keresztül fejleszti a tudatát. Mindezek a szemléletmódok – a materialista, a természetfeletti és az idealisztikus – azért keletkeztek, hogy megvilágítsanak és megmagyarázzanak egy kozmikus folyamatot. De mindegyik csak egy részigazságot tud felmutatni, ezért önmagában, a többi nélkül egyik sem tökéletes. Mert ha kizárólag csak az egyiket követjük, az elkerülhetetlenül tévútra vezet, egy sötétségbe, hisz nemtudja fellebbenti a központi misztérium fátylát. De ha összekapcsoljuk és egyesítjük őket, egymást kölcsönösen kiegészítve, talán megtestesítik az evolúciónk igazságának azt a részét, amennyit a jelenlegi fejlődési szintünk értelmenezetet felfogni képes. Mert itt nagy kérdésekkel és felemelő témákkal foglalkozunk. Olyan területekre hatolunk, amelyek a metafizikusok felségterületei, és megpróbáljuk összefoglalni, amit a világ könyvtárai tartalmaznak. Ezért itt csak röviden érinthetjük az igazság egyik vagy másik nezetet, megpróbálva felrajzolni az evolúció alapvető vonalait. Megmutatni, azok hozzánk fűződő kapcsolatát, hogy egységbe foglaljuk és egymáshoz viszonyítsuk azt a keveset, amit már tudunk.
2
De a három irány – a tudomány, a vallás és a filozófia – egységének segítségével talán már lassan eljuthatunk az igazság megközelitéséhez, amelyet így akár már ma megérthetünk. Mert az igazságunk végső soron önmagunkban rejlik. A gondolkodásnak az is a célja, hogy alakítsuk és képezzük saját magunkat, és megtanuljunk gondolatokkal dolgozni. Ezért a kibontakozás lépései megegyeznek az intelligencia fejlődésének fokaival. Mert egyedül ez tudja megmutatni azt a világot, amely nem vakon halad az útján, hanem egy tervnek engedelmeskedik, és összhangban álló azzal az ideával, amely az anyagban készül megvalósulni. De hogy ez nekünk oly nehezen megfoghatónak tűnnik, az az oka, hogy egy átmeneti időszakban élünk, és a terv még messze sem valósult meg. Hisz a fejlődés egy, ugy befelé mint kifelé, irányuló kibontakozás. Egy régi mondás szerint „a fejlődés a fogékonyság egyre fokozódó kibontakozása”. És ez alapvetően a belsö érzékeink növekvö fogékonyságát jelenti. Tehát a tudatunk fejlődése nem más, mint a fokozatosan erősödő és kibontakozó fogékonyság mindarra, ami körülvesz bennünket. Így a fejlődés egy folyamat, amely az életet kibontakoztatja, és e mögött áll az az erő, amelyet a tudós mint energia elismer; a keresztény Istenre hivatkozik, és a filozófus egy felsőbbrendű léleknek nevezi. Ez az az erő vagyis ősakarat, amely épít, fejleszt, és mindent a beteljesülésig kísér. Ez az a tökéletesség, amely az anyagban már benne él, és az a folyamat, amely benne rejtőzik minden atomban, minden emberben és mindenben, ami csak létezik. És ezek azok a gondolatok, amelyeken keresztül felismerjük, hogy a fejlődési folyamatunk nem egy kívülálló isten tevékenységének az eredménye, aki elárasztja energiájával és bölcsességével a várakozó és könyörgő világot, hanem egy erő, amely rejtetten, de jelen van a világban, minden atom középpontjában, minden ember szívében és minden naprendszerben. Ez a szeretet ereje, amelynek örvénye mindent a cél felé sodor, és rendet teremt minden káoszban. Ez az a tökéletesség, amely a sötétségből és a szenvedésből megformálja azt, amit egy napon szépnek, igaznak és helyesnek fogunk látni. Az evolúciót már régóta „ciklikus fejlődésnek” nevezik. Ugyanúgy ciklikus, ahogy a természet is állandóan ismétli önmagát, míg elér bizonyos eredményeket, bizonyos célokat, és kibontakoztat bizonyos szintű fogékonyságot. A módszer, amelyen keresztül ezt eléri, az a megkülönböztetés, az intelligens választás, amely nevezhető egy „természetes kiválasztásnak” is vagy „a vonzás és a taszítás törvényének” is. Az emberiségben ez a szabad akarat formájában jelenik meg, ami nem más, mint a választás és a döntés képessége. A már szellemivé vált emberben felismerhető a hajlam az áldozatvállalásra, amikor a cselekvése irányát a hozzá tartozók érdekei szerint választja meg, és elutasítja azt, ami pusztán öncélú. Tehát a fejlődést „rendezett változásnak és egy állandó átalakulásnak” is nevezhetjük. Ezért az evolúció – akár az anyagé, akár az intelligenciáé, akár a tudaté, akár a szellemé – egy egyre tudatosabbá váló képesség, rezgésekre reagálni. Igy a fejlődés, a kibontakozás hosszú útja, a test és a lélek fokozatos közeledése, 3
a szellem és az anyag eggyé válása, az igazi énünk felismerése. Az életvágy hívó hangja ad újra és újra lehetőséget arra, hogy testetöltsünk, hogy megismerjük önmagunkban az isteni teremtő erőt, hogy megvalósítsuk önmagunkat, és hogy egyre magasabb tudati síkokat érjünk el. Mert az élet egy spirituális utazás – egy fejlődés, amely a beteljesüléshez vezet.
Az „archaikus” tudat Az élet kibontakozása egy hierarchikus rendszeren át, az egyszerű, érzékelten és élettelen atomtól a növényi életig, amiből az egyszerű állati formák, majd a magasabb szintű emlősök alakultak ki. Mindezek a birodalmak alkották azt a szükséges alapot, amelyen megjelenhetett és fejlődhetett az emberi tudat. Az evolúció törvénye azt jelenti, hogy minden szint túlnő az előzőn, de annak, ami már megvan, részévé kell válnia az új teljességnek. Más szavakkal: az evolúció minden új lépcsőfoka átnemesíti az előzőt. A növények túlemelkedtek az ásványokon, de a biológiai összetételükben megőrizték az ásványi szint sajátosságait. Az állatok túlemelkedtek a növényeken, de a testi felépítésükben megőrizték a növényi szint jellemzőit. Ugyanígy emelkedett túl az ember az állati szinten, de megőrizte az állatok tulajdonságait. Így az ember magában hordozza az evolúció valamennyi előző szintjét, és a feladata ezeknek az átnemesítése. A korai emberi fajok, kb. 18,5 millió évvel ezelőtt, az evolúció első, bizonytalan lépéseit jelentették. Az ősember, amelyet még beburkoltak a növényi és állati természet tudattalan jellemzöi, nem élt idegen élőlényként az akkori világban. Egységben élt, és egészében összeolvadt a környezetével. „Az Énje a természeti világa volt, és a természeti világa volt az Énje.” Vagyis a kezdeti emberek számára az „Én” és a „természet” ugyanazt jelentették. Még nem tudtak különbséget tenni a belső tapasztalataik és a külső élményeik között, nem tudtak gondolatmeneteket alkotni, és még nem rendelkeztek nyelvi kifejezőképességgel. Nem értették a halált, és ezért nem is ismerték a halálfélelmet, nem féltették a létezésüket. Még ha már jóval magasabb szintet is jelképeztek, mint az életnek azok az alacsonyabb szintjei amelyeken túlemelkedtek, mégis az őskezdeti légkört jelentik, amely a létezés legalacsonyabb síkja. Gebser az „Eredet és jelen” című könyvében a tudat kibontakozását négy nagy „tudati szintre” osztja, amelyek egymás után fejlődnek ki az emberiség történetében, vagyis az: archaikus, mágikus, mitikus és mentális tudat. Az antropológia „a létezés nagy láncának” nevezi ezt a négy, egymást követő tudati szintet. A régi gnosztikusoktól átvett, Jung által is használt jelkép, „az önmaga farkába harapó kígyó”, amely az önző, öncentrikus alacsonyabb életformákban gyökerező létezést jelenti. A kígyó jelképe, amely már a legrégebbi koroktól kíséri az emberiséget, összefügg a nyugati világ „Kundalini-energiával” kapcsolatos tanaival. A Kundalini-jóga tanítása 4
szerint az ember rejtett erőként hordozza magában a magasabb tudati síkok lehetőségeit, amit ma „Kundalini-energiának is neveznek”. Ez egy energia, amely tudattalanul, kigyóként összegömbölyödve szunnyad minden ember gerincoszlopának alsó végén, az emberi test legalacsonyabb csakrájában, azaz energiaközpontjában, és vár, hogy felemelkedhessen a magasabb síkokra. A kígyó a legrégebbi korok szimbolikájában is, az ösztönösen cselekvő, öntudatra még nem felébredt, az anyatermészetben gyökerező és egy teljesen tudattalan síkon élő embert jelképez. És ez volt az Édenkertben való létezés valódi szintje is, ahogy azt világszerte a különböző népek mitológiái is megirták. Ugyanez a képesség jellemzi egy kisgyermek tudati értelmét is, amikor a tudat még összemosódik a fizikai szinttel, és még ismeretlenek az idő és a tér határai. Ez az édenkerti ártatlanság állapota, tehát nem a már felszellemült, hanem a még szunnyado értelemben „a bűnbeesés előtt”. Ez a korai embertípus a primitív tudatával, a természet részeként élte meg önmagát, ami a kibontakozás első és legalacsonyabb szintjét, az archaikus tudatot jelképezi. És ez az első, archaikus sík, amikor az ember az élet színpadára lép, a bibliai Paradicsomot jelképezi. Ebben az időszakban a lélek még alszik, még nem létezik Én-tudat. Az egyén világa még teljesen összeolvad a csoportjával és az egész világgal. Az emberi faj tökéletes és bensőséges egységben él a növény- és az állatvilággal. Ez az archaikus kor bizonyos tekintetben valóban üdvözült és boldog, de ez nem a spiritualitás és a fejlődés, hanem a tudatlanság üdvözültsége volt. Ahogy Neumann írja: „A kora emberiség üdvözült állapota tehetetlen és tudattalan volt, kifürkészhetetlen derengésben. Az ember tudattalanul lebeg az ösztönök síkján, akárcsak az állat. Úgy érzi, hogy biztonságban van a nagy anyatermészetben, amely tartja, hordozza és ringatja, de ugyanakkor ki is van szolgáltatva a kénye-kedvének. Ő maga semmi, a világ minden. Tétlenül, tehetetlen tudattal létezik, elmerülve a derengő világ kifürkészhetetlen létezésében, ahol a természet nagy istennője bőségesen és készséggel rendelkezésre bocsát mindent, amire az embernek szüksége van. Ez a kora emberiség üdvözült állapota.” Ebben az időszakban jöttek a Földre más bolygókról, elsősorban a Vénuszról, lények csoportjai, hogy elősegítsék a gondolkodás kialakulását, és ezzel az állat-ember individualizációs folyamatát. Ezek a lények alkották a középpontját annak a csoportnak, akiket később a fehér Testvériségnek, vagy a Bölcsesség Mestereinek a Hierarchiájának neveztek. Kezdetben az éteri síkon éltek, amit még ma is Shambhallának neveznek. De néhány millió évvel később a Hierarchia úgy döntött, hogy hatékonyabb lenne, ha a Testvériségnek ezek a küldöttei is fizikai testben tevékenykednének a Földön, hogy vezetőként, irányítóként és tanító- és társként a gyakorlatban is szolgálják a fejlődő emberfajt. Ez bizonyitja, hogy az emberben rejlő lehetőség a magasabb szintű tudat kibontakozása, mindig a létezés legalacsonyabb síkján kezdődik, az élet anyagi, tápláló és akaratvezérelt impulzusainak a középpontjában. Ebben a legalacsonyabb szintű állapotban ébred fel és innen emelkedik egyre magasabb síkokra a kígyó-erő. A tudat evolúciója visszatükröződik a kígyó-erő felfelé irányuló evolúciójában, azokon
5
a lépéseken keresztül, amelyekkel az ember fokozatosan egyre feljebb emelkedik a tudattalan létezés szintjéről. De a még tudattalan, természetben gyökerező archaikus ember még nem ismeri a tényleges elszakadást és a bűnbeesést, ezért nincsenek hősök sem. Campbell szerint minden hőstörténet mindig három, egymással összefüggő mozgásra épül: az első az elszakadás, a második a beavatás vagy a megtapasztalás, a harmadik pedig a visszatérés. Ezt láthatjuk a tékozló fiú történetében is, amely nemcsak egyszerűen egy történet, hanem az emberiség története. Mert anélkül, hogy az ember elszakadna attól, amit megszokott, anélkül hogy bűnt követne el azáltal hogy valamit ott hagy, vagy elhagy, anélkül hogy száműznék egy „Édenkertből”, nem létezne a tapasztalatok lehetősége. Igy ezeket a lépéseket kétféle módon lehet értelmezni. Egyrészt „bűnbeesésként”, abban az értelemben, hogy az ember kiszakad egyfajta egységből és elveszíti az odatartozását, ami mindig félelmet és bűntudatot is eredményez. Másrészt azonban mint egy elkerülhetetlenül szükséges lépést a tudattalanból való kiemelkedéshez, a közösség elhagyásával az egyénné válás útján. Mert az emberben már ebben az archaikus állapotban is benne szunnyad minden magasabb tudatállapot lehetősége. Az ősemberekben is megvolt már mind a magasabb síkok lehetősége – beleértve a legmagasabbat is – bár még körvonalazatlan, elemi formában. A Régi Filozófia a tudattalan ős-alapnak nevezi ezt a tudattalan állapotot. A történelem legősibb emberfajtáját lemuroknak nevezték a hazájukról, Lemuriáról. Ez a birodalom a mai Csendes Óceán területén helyezkedett el, és valószínűleg magában foglalta Észak- és Dél-Amerika egyes részeit is. Körülbelül hárommillió éves fejlődés után vulkáni tevékenység rombolta le Lemuria nagy részét, és lassan az egész földrész elsüllyedt a tengerben. Ahol egykor egy hatalmas kontinens terült el, ma csak apró szigetek találhatók. A lemurok túlélői lettek az ősei a későbbi atlantiszi fajnak, amely körülbelül 12 millió évvel ezelőtt alakult ki. Atlantisz nagy földrésze alapvetően a mai Atlanti-óceán területén helyezkedett el, a mai Amerika és Európa között. A lélek szikrája, amelynek az volt a feladata, hogy az állatvilágból az emberi világba emelje a lemurokat, még hosszú ideig többé-kevésbé alvó állapotban maradt. Az emberiség nagyon lassan fejlődött, csak fokozatosan ébredt fel, és alapvetően még ezután is megőrizte állati hajlamait. Az érzelmek lassú felébredése jellemzi az atlantiszi időszak kezdetét, amikor az ember már nem elégedett meg az egyszerű állati létezéssel. Lemuria és Atlantisz korai időszakában papkirályok vezették a primitív tömegeket. Mellettük adeptusok álltak, azok a beavatott tanítványok, akik a korábbi Fehér testvériség közvetlen leszármazottai voltak, és akik továbbra is az intelligens és szellemi iránymutatások egyedül forrását jelentették. De a Hierarchia idövel arra a döntésre jutott, hogy ujra visszahívja a képviselőit az éteri síkra. Mert hamarosan, pontosan úgy, mint Lemuria esetében is, a földkéreg nagymérvű elmozdulása által Atlantisz is elpusztult, és vele együtt a népesség nagy része. A kontinens legnagyobb részét a tenger nyelte el, ám ugyanakkor a föld mélyéről 6
feltörő tűz hatására szigetről szigetre emelkedett a felszinre az óceán mélyéről a mai Európa. A tenger hullámai több millió évvel ezelőtt árasztották el Atlantisz földrészét, de néhány nagy sziget egy időre túlélte a katasztrófát, és továbbra is otthont adott az atlantisziak fejlettebb, kiválasztott csoportjainak, akik így lehetőséget kaptak a fajuk megújítására. Atlantisz utolsó szigeteit körülbelül 98.000 évvel ezelőtt nyelte el a tenger. Csak néhány maradt meg belőlük, ám 15.000-16.000 évvel Krisztus előtt végül ezek is elsüllyedtek. De a túlélők innen is elmenekülhettek, és továbbvihették a kultúrájukat az újonnan kialakult szárazföldre, például a mai Európa, a Földközitenger, illetve Közel- és Távol-Kelet területére. Az utolsó atlantiszi szigetek pusztulását a Bibliában Noé bárkájának a története örökíti meg. Így kultúrkorszakokkal később a régi maja kultuszhelyeken még meg lehetett találni annak az eredeti kultúrának a maradványait, amelyet a Fehér Testvériség küldöttei teremtettek meg, amikor még fizikai testben éltek a földön. Ők Ázsiában is megalapítottak egy második ágat, ennek a leszármazottai a Himalája és Dél-India adeptusai. A teremtés kora hajnali derengése, alkotta az emlősállatból az emberbe való átmenetet, azt a nagy, tudattalan ősi alapot, amelyből csak nagyon lassan fejlődött ki az emberi „Én”. Millyen érdekes a hasonlóság a Föld korábbi megtestesülési periódusainak a sajátosságai és az új inkarnációba lépő ember fizikai kezdetei között. K. H. mester ezt így fogalmazza meg: „A természet törvénye egységes, és egy gyermek fogantatása, megformálódása, megszületése, növekvése és fejlődése csak a méretek tekintetében különbözik egy bolygó fejlődési szakaszaitól. Minden bolygó hét korszakon halad át, miközben kinőnek a fogai, és kihullanak a gyermeki fürtjei – eközben lerázza magáról az első kövületeket is, hogy helyet teremtsen az újak számára, és eltűnik róla a páfrány és a moha, mielőtt erdő nőne a felszínén. Akárcsak az atomok, amelyek hétévente cserélődnek az emberi testben, a bolygó is hét nagy ciklus során újítja meg a rétegeit…” Helena Petrova Blavatsky „Titkos tanaiban” olvasható, hogy az ásványi és növényi fejlődés nem kevesebb, mint háromszázmillió évig tartott, és a teljesen kifejlődött ember mindössze tizennyolc és fél millió éve játszik uralkodó szerepet a Földön. Tehát ez volt az idő, amikor az ásványok, a növények és az állatok alacsonyabb fejlettségű birodalmának az aktív fejlődési ciklusa lezárult. A mai természeti jelenségek, amelyek olyan sok nyugtalansággal töltenek el bennünket, mint a földrengések, a vulkánkitörések és az árvizek, ártalmatlannak tűnnek a sziklás Föld első fejlődési szakaszaihoz képest. De a hosszú ideig tartó természeti katasztrófák ciklusai mindig erőteljesen megváltoztatják a Föld felszínét, és a túlélők azokon a területeken találnak menedéket, amelyek ugyanolyan lassan emelkednek ki az óceánból, amilyen lassan az emberek egykori hazája elsüllyed a tenger mélyén. „A világokat és az adott időszakhoz tartozó embercsoportokat, amelyeket emberfajoknak is nevezhetünk, rendszeres időközönként váltakozva vagy a tűz, vagy 7
a víz semmisíti meg, majd kelti újra életre. Ez a tan egyidős az emberiséggel. Manu, Hermész, a káldeusok és az egész ókor tudták ezt. Amióta az ember megjelent a Földön, a bolygó felszíne már kétszer változott meg részben a tűz, részben a víz hatására. Nemcsak a Földnek, hanem a víznek is szüksége van arra, hogy pihenhessen, megújulhasson és úgy a felszíne, mint a medre változhasson. Ennek következtében a föld és a víz rendszeres időközönként újraosztja a területeit. A geológiai átalakulások révén az éghajlat is megváltozik, sőt időnként a Föld tengelye is módosul.” (Titkos tanok) Az ember és a természet között fennálló, szoros kapcsolat révén egy emberfaj kezdetének és végének nagy eseményei mindig együtt járnak a bolygó megváltozásával is. Ez ismét csak a karma, az újratestesülések és a ciklusok törvényének egyidejű, közös hatásával magyarázható. A tudomány már régen felfedezett Afrika trópusi részén olyan területeket, amelyeket valaha jég borított, ami arra utal, hogy ezek egykor sarkvidéki területek voltak. A régi tanok azt mondják, hogy a természeti katasztrófák nemcsak az óceánok áramlatainak a megváltozásához és vulkánkitörésekhez vezetnek, hanem a hatásukra a Föld pólusai is módosulnak. Ez bizonyíthatóan már többször is megtörtént, és ezek a változások minden alkalommal teljesen átalakították a Föld felszínét; ilyen eseményről szól a Biblia története is az özönvízről. Noé és a bárka lakói a megsemmisülésre ítélt negyedik emberfaj túlélőit jelképezik, akik egyben az ötödik, vagyis a mi fajunk kezdetét is jelentik. Ez az esemény minden nép vallásában is megtalálható, az aztékoknál, a káldeusoknál, a kínaiaknál, az egyiptomiaknál, a föníciaiaknál és a hinduknál ugyanúgy, mint a természeti népeknél. Ezek a változó ciklusok azonban sohasem egy időben érintik az egész emberiséget, és az egyes emberfajok és nemzetek sorsa is mindig csak a karma meghatározó törvénye szerint kerül érvényre. Ezért természetes, hogy az emberi faj tagjai az általános fejlettségi szintjüknek megfelelően különböző csoportokat, nemzeteket és civilizációkat alkotnak. Ez összehasonlítható az iskolai oktatással, az általános iskolától kezdve az egyetemig, ahol a tanulókat és a hallgatókat ugyanúgy osztályokba és csoportokba osztják. Ez az analógia ugyanúgy érvényes az egész emberiségre, amelyben egyidejűleg megtalálhatók a gyermekkor, a fiatalság, a felnőttkor és az érett időskor képviselői is, és valamennyien közösen haladnak végig a fejlődés útjain. Az emberiség az evolúciós kibontakozása során minden nagyobb cikluson belül különböző életkori csoportokat alkot. Egy emberfaj sem mozog teljes egészében egy lineáris evolúciós vonal mentén. Hisz az evolúció szó csak a ciklikus törvényszerűség egy másik elnevezése. Így jönnek létre a különböző korok, amelyek mind egy másfajta embertípust alakítanak ki, és adnak keretet a fejlődésükhöz. És minden csoport, amikor megérett rá az idő, átlép egy következő, egy még tudatosabb megtapasztalási síkra.
8
