Weissmahr Béla
Az emberi lét értelme Metafizikai értekezések Szerkesztette Szombath Attila
AKADÉMIAI KIADÓ, BUDAPEST
Weissmahr.indd 3
2012.04.19. 11:08:41
A kötet megjelenését támogatta a Weissmahr Béla Alapítvány az Objektív Idealista Filozófia Megújítására Szerkesztette, előszóval ellátta és a magyar nyelven először megjelenő szövegeket fordította Szombath Attila A fedélen Leonardo da Vinci: La Scapigliata c. festményének részlete látható (1508 k., Parma, Galleria Nazionale)
ISBN 978 963 05 9210 9 Kiadja az Akadémiai Kiadó, az 1795-ben alapított Magyar Könyvkiadók és Könyvterjesztők Egyesülésének tagja 1117 Budapest, Prielle Kornélia u. 19. www.akademiaikiado.hu Első magyar nyelvű kiadás: 2012 © Weissmahr Béla jogutódja, 2012 © Szombath Attila szerk., 2012
Minden jog fenntartva, beleértve a sokszorosítás, a nyilvános előadás, a rádió- és televízióadás, valamint a fordítás jogát, az egyes fejezeteket illetően is. Printed in Hungary
Weissmahr.indd 4
2012.04.19. 11:08:42
Tartalom
ELŐSZÓ (Szombath Attila). . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . I.
RÉSZ: A SZERZŐ BEMUTATÁSA A Vigilia beszélgetése Weissmahr Bélával . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . A világ különböző tájain (Weissmahr Béla visszaemlékezései) . . . . . . . . . A valóság szellemi dimenziója (A Nicht wahr? című müncheni egyetemi diákújság interjúja Prof. Dr. Weissmahr Béla jezsuita szerzetessel). . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . .
7 17 29 51
II. RÉSZ: FILOZÓFIATÖRTÉNETI REFLEXIÓK A retorzív bizonyítási eljárás és a hegeli dialektika . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 61 A mai tomizmus vezető iránya: a transzcendentális módszer . . . . . . . . . . . 79 A jelenkori metafizika feladatai és módszere . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 101 III. RÉSZ: SPECIÁLIS METAFIZIKAI PROBLÉMÁK Az ember örök élete a természetes ész fényében – A lélek halhatatlanságának filozófiai kérdése . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . Filozófiai megjegyzések az igazság isteni voltáról . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . A szabadság filozófiai fogalma . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . Az emberi lét értelme. . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . Ésszerűen nem tagadható igazságok. Az ismeret végső megalapozásának problémája és ennek jelentősége . . . . . . . . . . . . . . . .
125 161 172 179 186
IV. RÉSZ: DIALÓGUS A TERMÉSZETTUDOMÁNNYAL A világegyetem létrejötte: teremtés és fejlődés . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 201 A világ oksági zártságának kérdése Russell antinómiájából és a Gödel-tételből kiindulva. . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 219
5
Weissmahr.indd 5
2012.04.19. 11:08:42
Keletkezhet-e szellem anyagból? . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 226 Evolucionizmus, filozófia és teológia . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 256 V. RÉSZ: TEOLÓGIAI ÉRTEKEZÉSEK Fides et Ratio – Egy metafizikus töprengései. . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . Mit értünk misztikán? . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . Hit és tudomány a katolikus teológia szemszögéből. A keresztény teológia tudomány jellege . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . Mit jelent a mai embernek a jézusi „Szabadítás”? . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . .
275 291 304 328
6
Weissmahr.indd 6
2012.04.19. 11:08:42
Elôszó
A 2005 tavaszán elhunyt Weissmahr Béla alighanem az egyetlen jelenkori magyar filozófus volt, aki a metafizika területén jelentős és eredeti, a nemzetközi porondon is sokak által elismert életművet hagyott hátra. Az a tény, hogy munkásságát hazánkban csak igen kevés ún. „szakfilozófus” kísérte figyelemmel, részben a magyar filozófiai élet általános irányultságából, részben azonban a szerző élettörténetéből érthető meg. Weissmahr Béla 1929-ben született; 1947-ben lépett be a jezsuita rendbe, majd 1956-ban elhagyta az országot. Az ötvenes években Magyarországon megkezdett teológiai és filozófiai stúdiumait (amelyeket 1952 és 1954 között meg kellett szakítania, hogy gyári fémmunkásként „legalizálhassa” magát) 1956-tól a hollandiai Maastrichtban folytatta tovább, ahol 1958ban szentelték pappá. 1960-tól 1966-ig a jezsuita rend Indonéziában foglalkoztatta teológiatanárként, ezután Rómában teológiai doktorátust szerzett (1971), s disszertációjával („Gottes Wirken in der Welt. Ein Diskussionsbeitrag zur Frage der Evolution und des Wunders”) a német nyelvű teológiai gondolkodásban nevet szerzett magának. 1971-től haláláig a jezsuiták müncheni filozófiai fakultásán tanított metafizikát és filozófiai istentant (1980-ban nevezték ki rendes professzorrá). A 90-es években emellett hazánkban is feladatokat vállalt: évekig novíciusmesterként, illetve a szegedi Hittudományi Főiskolán filozófiatanárként dolgozott. Ez a megfeszített (München és Szeged között ingázó) életmód megrendítette egész-
7
Weissmahr.indd 7
2012.04.19. 11:08:42
ségét, s megnehezítette nagy tervének, egy terjedelmes – három kötetből álló – metafizikai munkának az elkészítését. 1983-ban publikálta „Philosophische Gotteslehre” című könyvét, 1985-ben pedig az Ontologie című munkát. Mindkét mű a Kohlhammer kiadónál jelent meg, s a későbbiekben többször is kiadták őket. E könyveket mára már számos nyelvre lefordították, magyarul (Filozófiai istentan, illetve Ontológia címmel) a Mérleg-Távlatok kiadásában olvashatóak. Mindkét munkára jellemző, hogy viszonylag csekély (kb. 170 oldalas) terjedelme és kissé félrevezető, zsebkönyv formátumú kiadása ellenére meglehetősen tömör, ám mindig világosan megfogalmazott, teljesen önálló és az ember végső kérdéseire irányuló gondolatmeneteket tartalmaz. Weissmahr Béla e műveket mégsem tekintette nagy terve (a már említett trilógia) megvalósulásainak, hanem csak „nyersanyagot” látott bennük egy majdani bővebb kifejtés számára. Mivel 1998ban emeritált, innentől több szabad idő állt a rendelkezésére, s azt remélte, hogy élete végére talán befejezheti a háromkötetes munkát. Valóban, a 2006-ban (a Kohlhammernél) megjelent Die Wirklichkeit des Geistes1 lényegében már 2003-ban kész volt, s a hagyatékban fölfedezhetők egy második kötet előmunkálatai is. Mégis, még a Wirklichkeit des Geistes alcíme (Eine philosophische Hinführung) sem utal arra, hogy egy trilógia első kötete szeretne lenni, sőt abban a lábjegyzetben (16.), amelyben a szerző e tervét megemlíti, egyúttal arra is kitér: könyvét abban a tudatban írja, hogy eredeti elképzelése talán már nem valósulhat meg. A Filozófiai istentan, az Ontológia és a Szellem valósága magyar publikációi alapján azt állíthatjuk, hogy Weissmahr Béla életműve csaknem áttekinthetővé vált a magyar olvasók számára. E „csaknem” fő oka mindeddig az a hiány volt, hogy a szerző rövidebb tanulmányai semmilyen gyűjteményes kötetben nem jelentek meg, hanem csak jobbára kevesek által olvasott folyóiratok régebbi számaiban voltak (némi szerencsével) fellelhetőek. Ez a könyv épp ezt a hiányt igyekszik pótolni, s vele Weissmahr Béla filozófiai élet1
Magyarul: A szellem valósága. (Ford. Szombath Attila) Kairosz, Budapest, 2009.
8
Weissmahr.indd 8
2012.04.19. 11:08:42
művét immár egészen hozzáférhetővé tenni a hazai olvasóközönség számára. Az itt olvasható tanulmányokat (melyek közül néhányat németből kellett lefordítanom) a következő módon csoportosítottam: Az első részben két interjú, illetve Weissmahr Béla saját visszaemlékezése olvasható azzal a céllal, hogy a személyét és életét közelebb hozzuk az Olvasóhoz. A második részben néhány (főképp kortárs fejleményekkel foglalkozó) filozófiatörténeti tanulmány található. A harmadik és talán legfontosabb rész számos olyan értekezést tartalmaz, melyeket precíz szóhasználattal a „speciális metafizika” területéhez köthetnénk, éppígy nevezhetnénk azonban őket az élet „nagy kérdéseivel” foglalkozó filozófiai gondolatmeneteknek is. A negyedik és szintén igen súlyos problémákkal foglalkozó rész olyan írások gyűjteménye, melyek a metafizika és a természettudomány közti dialógusra adhatnak példát. Az ötödik és utolsó rész végül olyan teológiai szövegeket ad közre, melyek a szélesebb olvasóközönség számára is érdekesek lehetnek. Weissmahr Béla szigorú érveléssel építkező, gondolatmeneteivel a végső kérdések felé tartó (vagyis voltaképpeni) filozófus volt; nem véletlenül nevezte őt Emerich Coreth („Isten a filozófiai gondolkodásban” című könyvében) „a szisztematikus és spekulatív érvmegalapozás mesterének” (Bp., Kairosz, 2004, 283.). Rövidebb lélegzetű munkákban persze többnyire nem lehetséges teljes megalapozást adni. Ezért abban az esetben, ha valamely itt található írásban érvelési „lyukakat” vél felfedezni az Olvasó, mindenképp érdemes a föntebb felsorolt három könyvben tájékozódást keresnie. Weissmahr Béla filozófiájának átfogó bemutatására e helyütt természetesen nem vállalkozhatom. Megelégszem tehát négy olyan „vezéreszme” rövid megemlítésével, amelyek szem előtt tartásával könnyebben érthetővé válnak gondolatai. Az első az érvelés módja: a retorzív érvelés alkalmazása. Retorzív érvelésnek azt nevezzük, amely egy ún. performatív ellentmondást tár fel valamely nézetben, s ezáltal cáfolja is azt (míg annak kontradiktórikus ellentétét igazolja). Performatív ellentmondás pedig az, mikor egy állítás kifejezett tartalma ellentmond az állítás létrehozása lehetőségi feltételeinek. Példa lehet erre a radikális szkep-
9
Weissmahr.indd 9
2012.04.19. 11:08:42
tikus tétele: „Nincsenek igaz kijelentések”, melyet kénytelen maga is az igaz kijelentés igényével létrehozni; vagy az, ha valaki azt mondja: „Egyáltalán nem tudok beszélni” – ami természetesen ellentmond annak, hogy ebbéli nézetének beszéddel adott hangot. Miért éppen ezt az érvelést használja a metafizikus Weissmahr Béla? Mert a metafizika mindenekelőtt azt akarja megmondani, mi is a valóság végső soron, mi is az, amiben vagyunk s amik mi magunk is vagyunk. Végső igazságokat azonban nem lehet a szokásos módon, vagyis más elfogadott nézetekből levezetni, hisz ha ezt tennénk (ahogy azt már Arisztotelész is belátta), nem is ezek volnának végső tételeink, hanem azok, amiből levezettük őket. A végső igazságok ezért csak önmegalapozással állhatnak elő – és épp egy állítás önmegalapozása az, ami csak annak kimutatásával végezhető el, hogy lehetetlen azt értelmesen tagadni. Mégpedig azért lehetetlen, mert aki tagadni próbálná, maga is kénytelen volna rá támaszkodni, s így újra érvényesíteni azt. A retorzív érvelés ellen (ezt leginkább „A szellem valósága” taglalja részletesen) nincs menekvés: ha valaki végső elkeseredésében arra próbálna hivatkozni, hogy ezek a kényszerűen elismerendő tételek talán csak gondolkodásunk határait és kényszerpályáit, nem pedig valódi igazságokat mutatnak meg, voltaképp elválasztaná egymástól a gondolkodást és a valóságot. Hisz azt képviselné, hogy a kettő nincs egymásra hangolva. Ezzel azonban oda jutna, hogy megtagadná magától is azt a jogot, hogy értelmes állításokat tegyen (rögtön azt is érvénytelenítve, amit az imént a gondolkodás természetéről kifejezett), vagyis kilépne minden racionális diskurzus lehetőségéből. A második lényeges vezéreszme a tudás kétrétegűségének tanítása. Ez már következik a retorzív érvelés lehetséges voltából, hiszen ott azzal találkozunk: amit kifejezetten (tematikusan) állítunk, azt érvényteleníti egy másik, szavakban még ki nem fejezett tudásunk: azon létfeltételek megélt ismerete, melyre gondolkodásunk is támaszkodik. Weissmahr Bélánál e kétrétegűség felismerése messzemenő következményekkel jár: bonyolult érvelésekkel feltárta, hogy az atematikus, úgyszólván „hallgatag” tudásunk a lét(feltételek)ről a metafizikai tudás voltaképpeni, bár nehezen artikulálható hordozója: itt ismerjük már eleve és mindannyian, „mi a valóság végső fokon”.
10
Weissmahr.indd 10
2012.04.19. 11:08:42
Ez a valóság pedig olyan módon jelenik meg, mint amit minden pontján átjár valami feltétlen, a „lét”; mint amiben minden önálló dolog vagy létező e feltétlenség bizonyos fokú hordozója, s így önállósága és izolálhatósága sohasem teljes, hanem mindig kiegészítendő az Egészhez-tartozással is. Ez tehát a harmadik vezéreszme: hogy a valóság egység a sokféleségben. Miként lehet azonban egy ilyen valóságról értelmesen beszélni? Semmiképpen sem úgy, hogy a létezőket zárt, magukban álló, vagyis absztrakt módon izolált tartalmakként vesszük, hanem csak azon a dialektikus-spekulatív módon, mely mindig egyszerre mondja ki a létező önállóságát és Egészhez-tartozását, s így kénytelen ellentmondásos formulákat is felvállalni: vagyis az izoláló „értelem” helyett az átfogó szemléletet képviselő „ész” nyelvén beszélni. Weissmahr Béla így a dialektikus (vagy, hegeli értelemben, spekulatív) egységmetafizika képviselőjévé válik, s állandó bírálattal illeti az absztrakt-izoláló felfogással élő gondolkodásmódokat: a klasszikus lényegmetafizikát (Arisztotelész, Tamás), korunk analitikus filozófiáját, az Istent a világhoz képest tiszta transzcendenciaként meghatározó „teizmust”, vagy épp a természettudomány modellszerű gondolkodását. Ha azonban a valóságban minden létező a feltétlenség s ezzel az átfogó Egész (bizonyos fokú) hordozója, akkor valamilyen mértékben minden rendelkezik azzal az alapjeggyel, amivel a Feltétlen, a „Lét” maga: az önmaga általi (nem pedig pusztán más általi) meghatározódással és az Egészhez-tartozással. Ha azonban ez így van, akkor minden, ami csak van, egy olyan alapszerkezetet mutat, ami a szellemi létezést jellemzi: hiszen a szellemi nem az, ami a puszta „nem megfogható”, hanem az, ami valamely fokon önmagánál és az Egésznél van létezésében. Innen a negyedik vezéreszme s egyben a szerző utolsó művének címe: a valóság a „szellem valósága”, illetve: a valóság véső fokon szellemi természetű. Röviden tehát ezek azok az alapgondolatok, amik Weissmahr Béla metafizikájának keretét adják. Ha ebben a tömör formában talán nehezen érthetők is, a szerző munkáinak olvasásával minden bizonnyal világossá fognak válni. Végül még egy megjegyzés: közismert, hogy korunkban a filozófia (sokféle módon és okból) elvesztette tekintélye nagy részét.
11
Weissmahr.indd 11
2012.04.19. 11:08:42
Ezt a több szálból álló problémát itt csak arról az oldalról (és itt is csak a rövidítésből eredő elnagyoltsággal) közelítem meg, hogy mik ma a filozófiával való foglalkozás legelterjedtebb módjai, s miben áll ezek elégtelensége. Elsőként a többnyire neutrális (vagyis semmilyen álláspontot nem képviselő, csak rekonstrukciókra törekvő) filozófiatörténet-írást kell említeni, mely mint ilyen kitér minden jelentős kérdés megválaszolása elől, s pusztán a „nagy filozófusok” nézeteinek bemutatására szorítkozik. E jellegéből adódik azonban, hogy voltaképpen süket marad a kérdező ember hangjára, s javarészt csak azokhoz szól, akik maguk is efféle neutrális „kutatásokkal” foglalkoznak. Nyilvánvaló, hogy e tevékenység puszta műveltségi anyaggá változtatja át a filozófiát, s kihasználatlanul hagyja az abban rejlő életformáló erőt. Másodszor a naturalista és szcientista filozofálást érdemes szóba hozni, melyet az a hit éltet, hogy a „mi a valóság végső soron?” kérdést a természettudomány máris megválaszolta, így a filozófia feladata immár nem lehet egyéb, mint e meglévő válasz (a „tudományos világkép”) finomítása és rendszerezése. Azonban joggal mutattak rá nemcsak arra, hogy a valóság naturalizálásának programja bizonyos pontokon (főképp a tudatnál és az ehhez köthető szféráknál: a társadalom, a művészet stb. területein) keresztülvihetetlen, de arra is, hogy a valóság részterületeit feltételes érvényű modellekkel és hipotézisekkel leíró természettudományból szilárd és átfogó világképet nem lehet megalapozottan létrehozni. E jogos belátás féloldalas feldolgozása adja mármost azt a harmadik elterjedt formát, mely a végső megalapozást mindenütt lehetetlennek tartja, s így ama relativista irodalom szócsövévé válik, mely immár sem a szigorú érvelést, sem pedig a filozófia voltaképpeni kérdésfeltevéseit nem érzi magára nézve kötelezőnek. E „negatív” filozofálás ezután már bármely területen hallathatja hangját, ám bármivel kapcsolatban szólal is meg, voltaképpeni mondanivalója (lényegéből adódóan) arra korlátozódik, hogy minden meggyőződést és hagyományt a maga alaptalansága felől mutasson fel és kérdőjelezzen meg. Weissmahr Béla munkái e helyzetben a filozófia méltóságának visszaszerzésére irányuló törekvésként határozhatók meg. Az életmű eddigi mérsékelt recepciója egyedül annak köszönhető, hogy
12
Weissmahr.indd 12
2012.04.19. 11:08:42
nem követi azokat a mértékadó irányzatokat, amelyek a filozófia tekintélyvesztéséhez legalábbis hozzájárultak. Munkái azt a fontos üzenetet hordozzák, hogy ma is életképes és valós tanításokat hordoz az a több ezer éves vállalkozás, melyet filozófiának és metafizikának nevezünk. Ha e vállalkozás hivatott az ember legnagyobb kérdéseinek megválaszolására, akkor hosszú távon visszaveheti e méltó pozícióját azon jelenleg virágzó (s ezzel legalábbis a valódi filozófia iránti igényt jelző) irányzatoktól, melyek ma esetlenül a helyébe lépnek: a „tudományos világkép” népszerű összefoglalásaitól, a határain túlterjeszkedő, minden emberi kérdésben állást foglaló pszichológiától és az európai kultúra minden tudományos mércéjének hátat fordító „ezoterikus” vagy „New Age”-irodalomtól.
13
Weissmahr.indd 13
2012.04.19. 11:08:42
I. RÉSZ
A SZERZÔ BEMUTATÁSA
Weissmahr.indd 15
2012.04.19. 11:08:42
Elsô fejezet
A Vigilia beszélgetése Weissmahr Bélával (Zimányi Ágnes interjúja)
Beszélgetésünk témája Isten. Ön filozófus, ugyanakkor jezsuita teológus. Okozhat-e ez bármi zavart vagy keveredést? Hitének Istenét bölcseleti módszerrel vizsgálni és megfordítva, tudományának Istenében hinni? Eddig még nem vettem észre, hogy zavart okozott volna. A vallásos istenhit keresi az értelem számára is belátható érveket arra, hogy miért hisz. Szent Péter apostol első levelében felszólít minket „legyetek készen mindenkor számot adni mindenkinek, aki számon kéri tőletek a bennetek élő reménységet” (3,15). Ilyen értelemben az Isten létére, valóságára vonatkozó értelmi megfontolás szükségszerűen hozzátartozik a hithez. Isten valósága ugyan felfoghatatlan és kimeríthetetlen, mégis kötelességünk ezt valamiképpen értelmünkkel feldolgozni. Az ember ugyanis nem fogadhatja el azt, ami számára értelmetlennek tűnik, amihez nem tudja értelmi beleegyezését adni. Nem baj, hogy beszélgetésünkben is megjelenik a kétféle megközelítés? Először is, valóban nem baj, másodszor, úgysem lehet ezeket szétválasztani, csak esetenként megkülönböztetni. Az Apostolok Cselekedeteiben, Szent Pál aeropagoszi beszédében azt olvassuk, hogy „benne élünk, mozgunk és vagyunk” (17,28). Pál Isten tökéle-
17
Weissmahr.indd 17
2012.04.19. 11:08:42
tes közelségéről beszél, ami egy filozófus számára Istennek a világban és bennünk meglévő jelenlétét, azaz szakkifejezéssel élve, immanenciáját jelenti. Ezt kell megérteni, ugyanúgy, mint Isten feltétlen világfölöttiségét, teljes másságát, azt, amit a filozófiában Isten transzcendenciájának mondunk. Nicolaus Cusanus egyik zseniális megfogalmazásában Isten a non aliud, a „nem más”. Életünkben, közvetlen tapasztalatunkban minden, amivel találkozunk, az mindig más, mint a másik. Én vagyok az egyik, és velem szemben van a másik. Vannak kacsák és vannak tigrisek. Vannak gondolatok és érzelmek. És folyathatnám. Viszont az, ami pontosan azáltal, hogy nem más, alapvetően különbözik mindentől, ami a másikkal szemben mindig más. Ha Istenről állítom, hogy ő a non aliud, a „nem más”, akkor egyetlen fogalommal egyszersmind kifejezem mind Isten immanenciáját a világban, vagyis azt, hogy Isten valósága teljesen átjárja a világot, mind Isten transzcendenciáját, azt tudniillik, hogy Isten radikális nem mássága által teljesen más, mint mindaz, ami a világban van. „Benne élünk, mozgunk és vagyunk”, és éppen ezért ez a világ semmiképpen sem Isten maga. A kinyilatkoztatott és értelmi istenismeret tehát egymásra utalt? A kettő bizonyos mértékig elválasztható, bizonyos mértékig szembeállítható, de végeredményben ugyanarról van szó. Ha arról beszélünk, hogy Isten kinyilatkoztatta magát az embernek, akkor nyilván úgy kellett közölnie magát, hogy azt az ember megértse. És ha megértette, akkor használnia kellett az értelmét. Így történt ez az ószövetségi teofániák esetében is. Amikor Isten megjelent Ábrahámnak három vándor alakjában, Ábrahám számára világossá kellett válnia, hogy ő most Istennel találkozott. Ha nem használta volna az értelmét, soha nem jutott volna el ehhez a belátáshoz. Akárhogyan is jut az ember Isten valóságának megismerésére, az végeredményben mindig az értelmén keresztül történik. Igaz, az emberi értelem soha nem lép működésbe anélkül, hogy valami érzékletes dolog az értelmi működést el ne indította volna. Ez a filozófiai istenismeret esetében is így van. A hit megismerési módja persze nem egészen ugyanaz, mint a filozófiai gondolkodás megismerési módja,
18
Weissmahr.indd 18
2012.04.19. 11:08:42
mégis, ahogy már mondtam, ezek nem zárják ki, hanem feltételezik egymást. A hit megismerési módja alapvetően egzisztenciális, engem, mint a kiteljesedett élet után vágyódó és egyben gondolkodó embert személyes mivoltában érintő ismeretmód, melyben a személyes döntés meghatározó szerepet játszik. A filozófiai megismerés előterében a fogalmilag pontos és így megalapozott ismeretre való törekvés áll. Végeredményben azonban ez is visszautal egy alapvető, az ember megkülönböztető és az így elért eredményeket összerakó, értelmi tevékenységén túlmutató valóságismeretre, amelyben az egzisztenciális elkötelezettség és az értelmi, illetve az értelmet felülmúló, tehát inkább az észhez tartozó, a valóság teljességét figyelembe vevő, és így az egzisztenciális szempontokat is felölelő megismerés alapvető szerepet játszik. Az értelmi ismeret és a kinyilatkoztatásból eredő ismeret közötti szembenállás tehát feloldódik. A kinyilatkoztatott istenismeret valamiként mégis meghaladja az értelmi istenismeretet? A kinyilatkoztatás Isten történelmi tevékenysége ebben a világban. Amit Isten közöl velünk, az az ő szabad, semmiképpen sem szükségszerű, pontosabban semmiképp nem elvárható, teljesen ajándékszerű önközlése. Olyasvalami, amiről azt kell mondanunk, hogy tisztán ajándék. Isten teremtő önközlésétől, amit általában természetes kinyilatkoztatásnak nevezünk, megkülönböztetjük Isten saját, személyes belső életének önközlését, mint természetfölötti kinyilatkoztatást. A természetfölötti kinyilatkoztatás voltaképp nem más, mint a Krisztus-esemény, amit a credo úgy állít elénk, mint aminek központja az Ige megtestesülése, földi működése, annak minden történelmi előzményével és minden következményével. Honnan van bennünk az isteneszme? A véges ember hogyan tudhat bármit a végtelenről? Az ember tudja, hogy véges. De nem tudhat a végesről, ha nem tud a végtelenről. Lehetetlen a végest, mint végest felismerni anélkül, hogy a végességet mint olyat ne állítottuk volna a végtelenség
19
Weissmahr.indd 19
2012.04.19. 11:08:42
horizontjába. A cica is véges és az elefánt is, pedig sokkal nagyobb állat, de egyiknek sincs fogalma saját végességéről. Az embernek pedig van erről fogalma. Az ember azért tud a végtelenről, mert maga is végtelen? Valóban, az ember a véges végtelen. Amikor azáltal, hogy tud saját végességéről, önmagát olyan valakinek ismeri meg, aki a végtelenség horizontjában áll, akkor a saját véges végtelenségét ismeri meg. Akkor, ha nem is kifejezetten, de végességének felismerésében bennefoglaltan, tud saját végtelenségéről. Ismétlem, már maga a végesség felismerése is a végtelenre utal. Honnan tudjuk, hogy az emberi értelem természeténél fogva Istenre irányult? Ezt az emberi értelem működésének vizsgálatából tudhatjuk. Az emberi értelem természeténél fogva az igazságra, a valóságnak megfelelő megismerésre irányul. Ha nem ragadunk le az igazság pusztán logikai fogalmánál, vagyis az egyes izolált kijelentések igazságánál, akkor rögtön felmerül a kérdés, mit is jelent az, hogy az emberi értelem képes igaz megismerésre, hogy képes arra, hogy a valósággal magával, a szó valódi értelmében, megegyezzen. Ennek a végső alapja az, hogy lex mentis est lex entis, vagyis az értelem törvénye a valóság törvénye. Végeredményben pedig ez azt jelenti, hogy az emberi értelem legmélyebb megnyilvánulásában, ahol már jobb lenne az ész fogalmat használni, határtalan, végtelen. Ezzel arra utalok, amit Szent Tamás Platón és Arisztotelész nyomán úgy fejezett ki, hogy anima quodammodo est omnia, azaz a lélek, vagyis az ember szellemi mivolta szerint valamiképpen minden. Ha pedig arról van szó, ami a minden, akkor ebben megvan az utalás a végtelenre és ezáltal Istenre. De megemlíthetem azt is, hogy a minden emberben meglévő boldogságvágy nem tekinthető meghatározhatatlan, diffúz érzésnek, hanem egy elementáris erő jelentkezése, ami megszabja az emberi törekvés dinamizmusát, ami valóban határtalan. Ez az,
20
Weissmahr.indd 20
2012.04.19. 11:08:42
ami az embert problematikus lénnyé teszi. Mindig tovább akar jutni, és mégis el kell fogadnia a saját végességét. Nem lenne benne az a roppant feszültség és az ebből eredő konfliktus, ha nem irányulna minden határon túlra, végeredményben a végtelenre, és ezzel arra, amit a vallásos nyelv Istennek nevez. Hogyan kell azt érteni, hogy valamiféle abszolútumot mindenki, még az ateista is feltételez? Valami végsőt, valamit, ami a szó szoros értelmében nem szorul további magyarázatra, tehát megmagyarázza önmagát, mindenki feltételez. Induljunk ki egy materialista ateista felfogásából. Azt neki is el kell fogadnia, hogy ez a világ van. Nem azt mondja, hogy nincs abszolútum, hanem azt, hogy a világ maga az abszolútum. Mert azzal a felfogással, hogy ez a világ csak úgy ok nélkül, önmagától lett, nem léphet elénk. Nézzünk egy másik megközelítést, a Sartre-féle ateizmust, amely szerint a szabadság a legvégső dolog. Ha a szabadság a legvégső dolog, akkor a szabadság az, ami nem szorul további magyarázatra. Intelligens ateista tehát nem tagadhatja, és merem állítani, hogy de facto nem is volt soha, aki tagadta volna a feltétlen valóság létét. Ha ez így van, akkor miért tagadják sokan Istent? Ennek számos oka lehet. A kifejezett istentagadás legtöbbször félreértésen alapul. A legtöbb ateista, amikor tagadja Isten létét, olyasmit tagad, amit jogosan tagad. Olyan Istent tagad, amilyen nincs is. Azt tagadják, amiről ők azt gondolják, hogy a hívők Istennek tartják. Tagadásuk félreértésen alapszik ugyan, de ez a félreértés gyakran olyan, amiben az istenhívőknek, vagyis azoknak, akik Istenről beszélnek és megpróbálják Isten valóságát valamiképpen az emberek elé állítani, szintén részük van, mivel ezt úgy teszik, hogy amit mondanak, az kiprovokálja a félreértést. Másrészt azoknál az ateistáknál, akik e kérdéssel személyesen foglalkoztak, akik tehát nem csak felületes benyomások alapján jutnak el oda, hogy tagadják Istent, egyetlen alapvető motívumot látok, ami persze sokféle formá-
21
Weissmahr.indd 21
2012.04.19. 11:08:42
ban megjelenhet. Isten fogalmában rejlő végtelen ígéretet nem tudják nem illúziónak tartani. Úgy vélik, az, amit ez a fogalom mond, túl szép, hogy igaz legyen. Az élet olyan pocsék, hogy az, amit Isten fogalma, illetve Isten fogalmával adott állítólagos léte számunkra ígér, nem lehet igaz. Furcsa gondolat, irtózatos pesszimizmus és kishitűség mutatkozik meg benne. Továbbá, pontosan tudni véli az ilyen, hogy mi az igazság kritériuma, tudniillik ennek az életnek a nyomorult volta. És ezt teoretikusan is megfogalmazták. Ez a freudi istentagadás lényege is. Ezek szerint az istenhit alapja az illúzió, az atyakomplexus. A többi posztulatorikus ateizmus is ezen a nyomon jár. Holott önellentmondásba keveredik az, aki Isten létét azért tagadja, mert a világban sok a rossz. Aki felteszi a kérdést, hogy miért van a világban rossz, és azon az alapon, hogy van, elutasítja Istent, az voltaképp Istenhez fellebbez. Öntudatlanul is egy Istenre utaló gondolatmenet csücskébe kapaszkodik. Ha ugyanis nincs Isten, akkor teljesen értelmetlen kérdés, hogy miért van a rossz. Nincs magyarázata. Aki a rosszat értelmetlennek állítja, az megköveteli a világ értelmességét. Aki megköveteli a világ értelmességét, az Isten létét követeli meg, akkor is, ha nem reflektál rá. Ezt a belátást tükrözi Boethius két kérdése: si est Deus, unde malum, ha van Isten, honnan a rossz? És a másik: si non est Deus, unde bonum, ha nincs Isten, honnan a jó? A jó és a rossz közötti különbség érvénye Isten fogalmától függ, Isten valóságos léte nélkül teljesen megalapozatlan. Ha nincs Isten, miért nevezem az egyiket rossznak, a másikat jónak? Csak mert számomra az egyik kellemes, a másik meg kellemetlen? És a másiknak? A rabló számára az jó, hogy elveszi a pénztárcámat, számomra pedig rossz. Ha nincs végső norma, megszűnik a jó és rossz közötti valódi különbségtétel. Márpedig, ha nincs Isten, nincs végső norma. Mindez persze az erkölcsi jóra és rosszra vonatkozik, mert a fizikai jónak és rossznak, bár szintén komoly dolog, amit nem szabad bagatellizálni, nincs feltétlen érvénye. Vannak, akik azért nem hisznek, mert a transzcendens valóságról nincs semmilyen tapasztalatuk. Soha életükben nem tapasztaltak olyasmit, ami rá utalt volna. Hihető ez?
22
Weissmahr.indd 22
2012.04.19. 11:08:42
Nem hihető. Pontosabban az, hogy valaki ilyet mond, nagyon is hihető, de azt, hogy soha életében ne tapasztalt volna olyasmit, ami egy megelégedett lét perspektíváján túlmutatna, azt nem hiszem el. Ha valaki egy jó ebéd után hátradől a karosszékében és elszív egy jó szivart, amit élvez, akkor jól érzi magát, és nincs szüksége a transzcendens Istenre. De ha van felesége, vagy férje, ha vannak gyermekei, ha van valami, amit feladatának tart, akkor feltételezem, hogy megtapasztalt már valami olyasmit, mint igazi, komoly felelősség. És a felelősség megtapasztalásában, akkor is, ha nem vette észre, valamiképpen egy feltétlen valósággal találkozott. Emberek persze felnőhetnek úgy, hogy kifejezett ismeretükben nem jelenik meg az istenkérdés. Az emberi gondolkodás olykor szánalmasan függ a környezetétől, amely nagyon el tudja nyomni a feltétlen valóságra utaló tapasztalatokat. Az is igaz, hogy az istenfogalom nem önmagában áll, hanem vallásokkal és vallásos emberekkel való kapcsolat révén alakul, amiben csalódhatnak. Ez egy nagy konglomerátum, ami azután kialakít egy bizonyos magatartást. De hogy ez abszolút szilárd, soha kétségbe nem vont meggyőződés lenne, abban kételkedem. Akkor nem lenne olyan sok nyúlkálás az ezoterikus dolgok után. Ezek a nyúlkálások bizonyítják, hogy az emberek keresnek valamit, ami több a közvetlenül megtapasztalhatónál. Azt jelenti, hogy az a bizonyos tökéletes nyugalom, amiről esetleg azt állítják, hogy birtokolják, ami miatt nincs szükségük Istenre, mégsem egészen a sajátjuk. Mit nevezünk alapvető istentapasztalatnak? Istentapasztalat? Ez olyan szó, amivel vigyázva kell bánni, és mindig meg kell mondani, hogy a különböző állításokban, ahol használjuk, mit értünk a kifejezésen. Az első, ami nyilvánvaló, hogy Isten nem tapasztalható meg érzékletesen, mert Isten nem anyagi valóság. Sokan vannak, akiknél a valóságfogalom arra korlátozódik, amit érzékletesen lehet észlelni. Csak ha túljutottunk az ilyen empiricista felfogáson, akkor beszélhetünk Isten megtapasztalásáról, ami összefügg az emberi valóságtapasztalat legfontosabb tengelyével és végső alapjával, az öntudattal. Az ember minden megis-
23
Weissmahr.indd 23
2012.04.19. 11:08:42
merése kapcsán tudja, hogy ő az, aki tud. Ez a tudás szükségszerűen megismerésünk hátterében áll és nem az előterében. Amit filozófiai nyelven transzcendentális tapasztalatnak nevezhetünk, az nem más, mint az emberi tudat alapvető struktúrájához tartozó létismeret, lényegében alanyiságunk adott voltának felismerése, amelyben a szükségszerűre és a végtelenre utaló mozzanatra találunk. Ha az ember a saját magáról való tudását (amelynek alapján ki tudjuk mondani, hogy „én”) tudatosítja önmaga számára, akkor ez a háttéri dimenzió valamiképpen a kifejezett tudás szintjére kerül. Vigyázni kell, hogy azt, ami így valamiképpen a kifejezett tudás szintjére kerül, ne keverjük össze azzal, ami mint egyértelműen meghatározott tárgy áll előttünk. Mert ez a dimenzió ugyan ismeretünk tárgya, de úgy tárgya, hogy tulajdonképpen azonos magával a megismerő alannyal, és éppen ezért nem sorolható a többi tárgy közé. Ez az alapvető és roppant nehezen kifejthető tudás olyasvalami, ami által az ember számára saját szellemi volta, mint tényleges adottság megnyilvánul, noha erről úgy beszélni, mintha egy tárgy volna, nem lehetséges. Ez semmiképp nem objektiválható, de minden tárgyi megismerés szükségszerű feltétele. Ez az a dimenzió, ahol az ember saját szellemi létével konfrontálódik, és amin keresztül felismeri önmagában saját szellemi léte végtelenségét. Miért a végtelenségét? Azért, mert ez feltétlen mozzanat. Olyan mozzanat, ami ha nem lenne, akkor semmi nem lenne a személy számára. Ebben a feltétlenségben – ahogy az előbb mondtam – szükségszerűen jelentkezik az Istenre utalás, mert az ember itt megismeri saját feltétlenségét, de úgy, hogy egyben tisztában van a saját végességével. Az istentapasztalat egy alapvető, az emberi tudat struktúrája szerint az emberben meglévő tudás, amely megfogalmazódhat intellektuális és értelmi síkon. Ha ezeket a részszempontok szerinti megfogalmazásokat kifejtjük, különböző istenbizonyításokhoz jutunk. De az istentapasztalat megnyilvánulhat úgy is, hogy az érzelmekre és az emberi test különböző adottságaira kiható, mondjuk ki, erőként mutatkozik meg. A misztikusok istentapasztalata azt jelenti, hogy számukra Isten valósága az egész szellemi, érzelmi és éppen ezért a testi valóságra valamiképpen kiáradó megragadottság. Az ember-
24
Weissmahr.indd 24
2012.04.19. 11:08:42
ben alapvetően mindig meglévő isteni valóságnak az élményvilágba való erős, határozott, az embert teljesen lefoglaló áttevődése. Hogyan működik ma Isten a világban? Közvetlenül, vagy a természeti törvények által? Mindkét módon. Mi az, hogy természeti törvény? A természettudományok által leírt, matematikai képletekben elénk állított természeti törvényt meg kell különböztetni attól, amit természeti törvénynek nevezünk a szó legvégső, ontológiai értelmében. A természettudomány által leírt összefüggések feltárják azokat a viszonyokat, összefüggéseket, amelyek és amennyiben egyértelműen leírhatók. De ebből mindig kimarad egy dimenzió, amire csak úgy tudunk utalni, hogy az a valós dolognak a végső, csak önmagával azonos egyedisége. Ez az úgynevezett csak anyagi világban minimális, de ha ilyesmi nem lenne, akkor nem lenne lehetséges az igazi önmozgató élet, ami több mint puszta automatizmus, és főleg nem lenne lehetséges a szellemi lét, aminek a szabadság, az önrendelkezés a lényege. Az egyediség, a szabadság, az önrendelkezés valamiképpen benne van minden dologban, a világhoz tartozik. Az ember esetében ez egészen nyilvánvaló. Tagadásából abszurd dolgok következnének, ami de facto senkinek nem jut eszébe. Ha tagadnánk a szabadságot, akkor az a szó, hogy felelősség, teljesen érthetetlenné válna. Mi következne ebből? Soha semmiféle eseményt nem tudnánk még csak rosszallani sem. Akkor az is, ami szeptember 11-én történt, csupán szükségszerű természeti folyamat lett volna, amiért senki sem felelős. És értelmetlen lenne azt mondani, hogy ez tűrhetetlen és tenni kell ellene valamit. S ha van szabadság, akkor van valami, ami alapvetően túlmegy azon, ami egyértelműen kiszámítható. Ez a világnak azon dimenziója, amely nyitott Isten szabad tevékenysége számára. Isten mindig aktív módon van benne a világban, mégpedig egyrészt az egyértelműen leírható törvényszerűségek síkján, és másrészt az elvileg egyáltalán nem leírható szabad döntések, lehetőségek, analóg módon különböző síkján is. Mind a kettőben, nem csak az egyikben.
25
Weissmahr.indd 25
2012.04.19. 11:08:42
Ennek alapján lehet megérteni azt, hogy mi a csoda? A csoda egy nagymértékben rendkívüli, a világon belül lehetségesre vonatkozó előítéleteinket megtapasztalható tényként adott volta miatt alapvető kritikának alávető és egyben egzisztenciális jelentőséggel bíró esemény, amely által a transzcendens Isten a teremtmények új és előre nem látható valóság előidézésére képes erői által (vagyis nemcsak azon erők által, amelyek az egyértelműen meghatározott természettörvények szerint működnek, hanem azáltal is, ami ezen túl van és bizonyos értelemben a szabadság tartományához tartozik), azaz a világban immanensen tevékenykedve, meglepő módon e világi üdvösséget, illetve szorongatott helyzetből menekülést ajándékoz az embernek, azért, hogy ezzel a feltétlen üdvösségre irányuló személyes szeretetét érzékelhető jelként nyilvánítsa ki a világnak. Aki egy ilyen esemény által valamilyen szorult helyzetből, például gyógyíthatatlannak számító betegségből váratlanul kimenekül, annak ez az esemény egy jel, utalás Istenre. Egy eseménynek csodaként való elismerése persze mindig szabad bizonyosság. Nem kényszerít, de felszólít. A felszólításnak engedelmeskedni adott esetben erkölcsi kötelesség lehet, de az ember el is határolhatja magát tőle. Egy eseménynek mint Istentől jövő üzenetnek, mint csodának az elismerése alapvetően ugyanazzal a struktúrával rendelkezik, mint az isteni valóságnak a felismerése a teremtett világ által. A nem elhanyagolható különbség abban áll, hogy a csoda esetében a rendkívüliség sokkal szembeötlőbb. Szent Ágoston szerint, hogy a világ van és hogy ilyen, az már maga is csoda. Melyek a ma emberét leginkább meggyőző istenérvek? Két nagy területet tartok fontosnak, és ebben még Kanttal is egyetértek, aki így fogalmazott: „az, ami engem leginkább megindít, az a csillagos ég fölöttem és az erkölcsi törvény bennem”. A leginkább meggyőző, a leginkább elgondolkoztató az erkölcsi tudatból kiinduló gondolatmenet és a kozmológiai istenérvnek nevezett érv, amely a világ adott voltából és önmagában nem teljes érthetőségéből indul ki. Mindkettő klasszikus megközelítés. Az erkölcsi kötele-
26
Weissmahr.indd 26
2012.04.19. 11:08:42
zettségnek a lelkiismeretben jelentkező feltétlen követelménye, illetve az ezzel összefüggő értelmességi követelmény feltétlensége elutasíthatatlan. Erről fentebb már volt szó. A jó és rossz között meglévő, végeredményben feltétlen különbség megszűnik, ha ennek nincsen egy valóságos és feltétlen alapja. Márpedig ez nem lehet az anyagi világ. Mert annak teljesen mindegy, hogy mi történik. Ahogy esik, úgy puffan és kész. És mivel ezt végeredményben senki nem fogadja el, mivel senki sem nyugszik bele, hogy minden mindegy, ezért, ha az ember ezt átgondolja, el kell jutnia Istenhez. A kozmológiai istenérv pedig a következőképpen érvel: Ha van valami, és ezt nem tagadhatjuk, akkor kell lennie egy végső alapnak, ami önmagát megalapozza. Ezen lehet csúfolódni, amint azt Heidegger tette a descartes-i causa sui, „önmaga oka” istenfogalommal. A causa sui egyáltalán nem félreérthető megfogalmazás, ha nem gondoljuk azt, hogy Descartes buta ember volt. A kifejezés nem azt jelenti, hogy valami önmagát a semmiből hozza létre, hanem hogy önmaga alapját önmagában bírja. Tessék ebbe belegondolni. Olyasvalami ez, amibe beleszédülünk. Az, hogy olyan felismeréshez jussunk, amibe beleszédülünk, kikerülhetetlen. Mégis sokan csak az egyértelmű valóságról hajlandók gondolkodni, ha titokzatos lesz a valóság, felfüggesztik a gondolkodást. Ha az ember azt mondja, abbahagyom a gondolkodást, mert beleszédültem, akkor agnosztikus marad. Racionális ez? Aligha. Ez az igazán dogmatikus álláspont, dekretálja, hogyan kell a valóságnak számomra megjelennie. Miért teremtette Isten a világot? Ezt megtudjuk az örökkévalóságban. De azért már most is tudhatunk róla valamit, mégpedig azt, amit a Teremtés könyve úgy fejez ki, hogy Isten látta, hogy jó, amit teremtett. Ami nem azt jelenti, hogy ez a világ a legjobb világ, mert az (olyan világ, aminél jobb nem lehet) a véges valóság területén lehetetlen. Vagyis Isten azért teremtette a világot, mert jót akart, és ezt nem vonta vissza. Sokkal tovább nem tudunk menni. Rengeteg a felmerült kérdés, és nem mind megoldható. Ilyen például a rossz problémája, ami bármilyen súlyos is, nem érvényteleníti Isten létének valóságát.
27
Weissmahr.indd 27
2012.04.19. 11:08:42
Ha ez a világ elmúlik, lesz egy másik? Ezt is csak az örökkévalóságban fogjuk megtudni. De nem is kell, hogy érdekeljen minket. Nekünk ebben a világban kell a magunk és a mások üdvösségén munkálkodni. Ez feladatként éppen elegendő. Sokféle vallás létezik. Honnan tudjuk, hogy az Istenbe vetett hitnek éppen a kereszténység katolikus formája az igazi? Minden vallás Istenhez vezető út azok számára, akik saját vallásukban őszintén, lelkiismeretük szerint szolgálnak Istennek. Ez a tétel alapvető fontosságú. Ha most az a kérdés: mire alapozza a keresztény hívő azt a meggyőződését, hogy pont a kereszténységben jelentkezik Isten önkinyilatkoztatásának teljessége, hogy valóban a kereszténység az a vallás, mely (noha minden vallás magát tartja az igaz vallásnak) úgymond Isten által igazoltan tartja magát a valóban igaz vallásnak, akkor egyetlen egy eseményre hivatkozhatunk, ez pedig Jézus feltámadása a halálból. A kereszténység egyedülálló voltáról való meggyőződés alapja tehát az a hit, az a meggyőződés, hogy Jézus feltámadása tény. Jézus Krisztus, aki meghalt, feltámadt, megjelent az apostoloknak, és hogy a sírja üres volt, ezen alapszik a keresztények meggyőződése, hogy amit hisznek, az Isten végső s felül nem múlható kinyilatkoztatása. A feltámadás olyasvalami, aminek tényként való állítása példátlan a vallások történetében. Nem mintha nem lennének mitológiák, amelyekben előfordulnak hasonló állítások, de mint történelmi tényt senki, egyetlen más vallás sem állítja. Az üdvösség, az isteni kinyilatkoztatás csúcsa és lezárása Jézus Krisztus. Ez olyasmi, amire minden más vallás is, amennyiben valóban Istenhez vezető út lehet, valamiképpen utal, s amit a kereszténység tényként ismer. (Vigilia 67 [2002] 4. 304–311.)
28
Weissmahr.indd 28
2012.04.19. 11:08:42
Negyedik fejezet
Az emberi lét értelme
Manapság nagyon sokan panaszkodnak, hogy céltalannak, értelmetlennek látják életüket. Ez elsősorban olyanoknál fordul elő, akik betegek, magányosak, de nagyon sokszor azoknál is, kiknek élete kívülről szemlélve úgy tűnik, rendben van. Nem betegek, nem nélkülöznek, ismeretségi körük is megvan, mégis úgy érzik, üres az életük. Általában akkor döbbennek rá életük üres és céltalan voltára, amikor a mindennapi élet forgatagából valami kizökkenti őket, és ráérnek elgondolkodni. Leginkább az ilyen negatív élmények kapcsán lesz tudatossá a kérdés: Van-e az emberi létnek értelme?; és: Mi az értelme? Mivel ezek a kérdések átfogóak és alapvetők, ezért egészen másfajták, mint amelyekkel mindennapi életünk feladatai vagy tudományos problémák megoldása kapcsán találkozunk. A szaktudományok éppen e kérdések átfogó jellege miatt valóban nem tudnak ezekhez érdemben hozzászólni, minek következtében sokan úgy vélik, ezek elvileg megválaszolhatatlanok. Pontosabban szólva, eléggé általános a vélemény, hogy ezekre nézve csak szubjektív meggyőződések léteznek, melyek nem tarthatnak igényt arra, hogy megalapozottan igaznak tartsuk őket. Ez a vélemény azonban téves. Abból a hiedelemből táplálkozik, hogy csak a szaktudományos kutatás módszere képes igaz állításokhoz eljutni. Hogy ez a hiedelem kialakult és nagymértékben elterjedt, abban bizonyára szerepet játszik az is, hogy az emberi lét értelmének kérdésével, illetve annak megvála-
179
Weissmahr.indd 179
2012.04.19. 11:08:49
szolásával hagyományosan a vallás foglalkozott. Mivel pedig a felvilágosodás kora óta általánossá vált a felfogás, hogy vallási kérdésekre nézve nem lehet objektív igazságról beszélni, ezért ezeket a szubjektív vélemények csoportjába sorolták. Az persze tény, hogy az e kérdésekre adott válaszok igaz voltának az emberi értelem számára meggyőző megalapozása a szaktudományos módszertől eltérő módon történhet csak. De ezt a módszert nem kell kitalálni, mivel a filozófia már több mint két évezrede ezen dolgozik. Nos, tudunk-e az általános, a mindenkinek rendelkezésére álló emberi értelem fényében egyáltalán valami igazat mondani az emberi lét értelmességének kérdéséről, és ha igen, akkor mi az, amit erről mondani tudunk? Az első, amit mondani tudunk, a következő: Az állítás, hogy a létnek általában és az emberi létnek különlegesen is értelme van, minden szaktudományos kutatás alapja és föltétele. Ebből következik egy negatív tétel, mely szerint a létnek és az életnek teljes értelmetlensége nem állítható. Mit fejeztünk ki ezzel? Először is azt, hogy el kell ismernünk: a világegyetemben ésszerűség van, hogy a világ nem káosz, nem csupán tények összefüggéstelen halmaza, hanem benne rend, törvényszerűség, azaz egy eszmei mozzanat található, olyasmi tehát, ami megfelel az észnek. E nélkül ugyanis mindenféle tudományos kutatás lehetetlen lenne. Ez a tudományos kutatás feltétele a tudomány tárgya részéről. Másodszor pedig azt jelenti, hogy az ember léte egészen különös módon értelmes lét, amenynyiben nemcsak van, nemcsak előfordul, hanem önmaga tudatára eljutott léttel rendelkezik, melynek következtében önmagát és a világot fel tudja fogni, meg tudja érteni, képes igaz ismereteket szerezni. Ez a tudományos kutatás feltétele a megismerő szubjektum részéről. Mindebből az is következik, hogy az emberi lét teljes értelmetlenségének állítása önmagát cáfolja meg. Mert aki kimondja azt, hogy a lét általában, különösen pedig az emberi lét értelmetlen, az ezt az állítását igaznak, az ellenkezőjét pedig tévesnek tartja, vagyis legalább az igazság keresését, annak kimondását szükségszerűen értelmes tevékenységként értékeli. De ha minden értelmetlen lenne, akkor az igazság keresésének sem lehetne értelme.
180
Weissmahr.indd 180
2012.04.19. 11:08:49
Miután megállapítottuk, hogy a létezés teljes értelmetlensége nem állítható, másodszor egy rövid ismeretelméleti megfontolásra van szükségünk, mielőtt (harmadik pontként) nekikezdenénk a kérdésünkkel kapcsolatos problémák részletesebb tárgyalásának. Meg kell ugyanis magyaráznunk az értékközömbös és az elkötelezettséget kívánó megismerés közötti különbséget, és ezzel kapcsolatban helyre kell igazítanunk azt az általánosan elterjedt tévhitet, mintha csak az értékközömbös megismerés által juthatnánk el objektíve igaz állításokhoz. Az értékközömbös (a vizsgált tárgy értékmozzanataitól elvonatkoztató, szaktudományos) megismerés olyan kérdésekre vonatkozik, melyek az ember személyi léte szempontjából nem járnak közvetlen következményekkel (mint pl., hogy hány holdja van a Jupiternek, vagy mi a szám értéke tíz jeggyel a tizedespont után), vagy pedig, ha mégis egzisztenciális következményekkel járó tudományos eredményekről van szó (gondoljunk az atomkutatásra vagy a biokémiára), akkor ezektől elvonatkoztat. Mivel az újkori természettudományos kutatásban ez áll az előtérben, azért ma ezt szokták a megismerés ősmintájának tartani. Nem szabad azonban elfelejteni, hogy a megismerés az egyik legalapvetőbb élettevékenység, mely elsősorban arra irányul, hogy eligazítson a világban. Ezért a minden értékítélettől tartózkodó, szaktudományos megismerés a teljes emberi ismerettevékenységnek csak egy mozzanata lehet. Más szóval, az emberi megismerés a maga teljessége szerint mindig is a valóság egzisztenciális jelentőségét figyelembe vevő, annak értékmozzanataira irányuló, azokkal szemben elkötelezettséget kívánó megismerés. Értékeket ugyanis nem lehet egy tőlük távolságot tartó módon, vagyis értéktapasztalatok nélkül megismerni. Az értékekkel kapcsolatban nem is az probléma, hogy vajon ezek megismerhetők-e, mert hiszen alapjában véve mindenki tudja, hogy mi a jó és mi a rossz, mi az érték és mi az értéktelen, mégpedig azon az alapon, hogy tudja, mi az, ami természetének megfelel, illetve nem felel meg, vagyis az értékismeret az ember természetével adott a priori. De éppen ezért, mint minden a priori tudás, soha nincsen kifejezetten megfogalmazottan adva, hanem csak értékélmények által válhat tudatossá. Ezzel kapcsolatban dön-
181
Weissmahr.indd 181
2012.04.19. 11:08:49
tő jelentőségű az értékek hierarchiájának, rangsorának a felismerése. Az értékek rangsora az ember természetének komplex voltából következik. Az ember vitális értékként ismeri fel azt, ami megfelel vitális szükségleteinek, „szellemi” értékként, ami megfelel „szellemi” igényeinek, és erkölcsi értékként, ami megfelel teljes emberségének, személyi voltának. Ha itt azt állítjuk, hogy az érték normája az ember természete (vagyis, hogy jó az, ami neki megfelel, és rossz, ami nem felel meg neki), úgy ebből nem következik, hogy az ember megragad a számára jónál, és nem jut el az önmagában jó felismeréséhez. Az önmagában jó ugyanis az, ami megfelel teljes emberségének, személyi voltának, azaz neki, amennyiben erkölcsi lény, vagyis amennyiben az értékek rangsorát felismeri és tevékenységében feltétlenül tiszteletben tartja. Ezek a megjegyzések, annak ellenére, hogy túl röviden foglalnak össze igen bonyolult kérdéseket, talán meg tudják értetni, hogy miért nem jöhet létre értékmegismerés, ha nem kötelezzük el magunkat az értékekkel szemben. Azt, hogy az emberi létnek értelme, sőt önmagán túlmutató feltétlen értelme van, a következő megfigyelések mutatják. Ez megfontolásaink harmadik pontja. Az első, amit megfigyelhetünk, a következő: határeseteket leszámítva, melyek elemzésére még rátérünk, az emberek cselekedeteik, nem pedig elméleti kijelentéseik által, ténylegesen állást foglalnak az élet értelmes volta mellett. Tevékenység, döntés, tervezés teljesen lehetetlen lenne, ha ennek nem látnánk valamiféle értelmét. Minden, amit teszünk, vagy elkerülünk, csak azért történik, mert számunkra értelme van: kielégíti testi vagy szellemi szükségleteinket, mivel örömet okoz, fájdalomtól megóv, érzelmileg, lelkileg gazdagít. Ez nem azt jelenti, hogy mindig számot tudnánk adni arról, mit miért teszünk. Tetteink motívumai sokszor magunk számára sem tudatosak, mégis ahhoz, hogy cselekedni tudjunk, a cselekvés pillanatában látnunk kell az értelmét. Ha még pontosabban elemezzük, hogy mi az, ami cselekedeteinket mozgatja, akkor a második megfigyelhető tény az, hogy értelmét tulajdonképpen csak annak látjuk, ami túlmutat önmagán. Nyilván-
182
Weissmahr.indd 182
2012.04.19. 11:08:49
való, hogy vannak események, állapotok, melyeket önmagukban kielégítőnek, értékesnek, boldogítónak él meg az ember. A szerelmi egyesülés extázisa, de egy vidám közösségi együttlét is, vagy egy megrázó hangverseny és hasonló élmények tartoznak ide. De még ezek is túlmutatnak önmagukon, amennyiben ezeket az általában túl rövidnek megélt pillanatokat meg szeretnénk örökíteni, ki szeretnénk terjeszteni egész életünkre. Hozzájön ehhez – és ez nagyon fontos –, hogy az ilyen esetek azért töltenek el örömmel, mivel kiemelnek önmagunkba való bezártságunkból. Egy mélyen megélt szerelem vagy barátság, egy nagy művészi élmény kiszabadítják az embert szűk világából, és nagyobb perspektívákat nyitnak meg előtte. Azt szokták mondani, hogy az emberi tevékenység célja, hogy kibontakoztassa, hogy megvalósítsa önmagát. Ez igaz, ha helyesen értjük. Mert a helyes önmegvalósítás mindenképpen túlmutat önmagunkon. Az emberi élet értelme nem merülhet ki abban, hogy csak a magunk boldogságát keressük. Azok, akik csak magukkal törődnek, szoktak leginkább arról panaszkodni, hogy életük értelmetlen. Viktor Franki orvospszichológus, az ún. logoterápia megalapítója így fogalmaz: „Embernek lenni annyit jelent, hogy már mindig is önmagunkon túl olyasmire irányulunk, ami nem mi magunk vagyunk, ami tetteinknek értelmet ad, vagy valakire, egy emberi személyre, akivel szeretetben találkozhatunk”. Ezt a gondolatot továbbvíve harmadszor megállapíthatjuk, hogy mivel igazán értelme csak annak van számunkra, ami túlmutat önmagán, ezért végeredményben csak annak van értelme, ami egész életünknek meg tudja adni az értelmét. Ahol pedig felmerül az élet egészének értelme, ott valójában olyasmiről van szó, ami nem szorul további megalapozásra, ami tehát valamiképpen feltétlen. Erre utalnak a következő tények: Minden ember ténylegesen feltétlen valóságként kezel valamit életében, akkor is, ha ezt nem fogalmazza meg így. A vallásos ember számára ez a valóság a kifejezetten elismert Isten. De akinek életében a vallás nem játszik szerepet, az sem lehet meg valamilyen feltétlen valóság nélkül. Ebben az esetben ugyanis valamilyen, a világon belül fellelhető értéket abszolutizál, ezt teszi meg élete középpontjának. Ez lehet a tudományos kutatás, harc az igazságtalan-
183
Weissmahr.indd 183
2012.04.19. 11:08:49
ság ellen, egy eszme szolgálata, esetleg azonban nem több, mint az egyéni érvényesülés, hatalom, gazdagság vagy egyszerűen az élvezet. Vagyis az ember valamit életében feltétlenül mérvadónak tart, ennek rendel mindent alá. Ha pedig nem rendelkezik ilyen számára feltétlenül mérvadó értékkel, vagy ha a körülmények megfosztották ettől, akkor életét céltalannak, üresnek éli meg, és ezért csalódott, elkeseredett lesz, emberileg összetörik, neurotikussá válik. Hogy az emberek életükben mindig is számolnak valamilyen feltétlen értékkel, az paradox módon éppen azokban a tapasztalatokban mutatkozik meg, melyekből látszólag az élet értelmének a tagadása következik. Ártatlanok szenvedése, jó szándékú törekvések csődje, szembeszökő igazságtalanságok felvetik a kérdést, hogy vajon nem csupán illúzió, ha értelmesnek tartjuk azt a létet, azt az életet, melyben az ilyesmi napról napra előfordul. Főképpen azonban a mulandóság ténye (illetve az, hogy mind a rossz, mind a jó látszólag minden megkülönböztetés nélkül egyformán eltűnik) veti fel a kérdést, nem abszurd dolog-e az emberi lét. És mégis, pont az ilyen tapasztalatokban mutatkozik meg, hogy alapjában véve tudjuk, milyennek kellene lenni az emberi létnek. Abszurditásról ugyanis csak ott beszélhetünk, ahol nem fedezhető fel az értelem, amelyről tudjuk, hogy joggal elvárhatjuk. Ha az életről azt állítjuk, hogy abszurd, akkor ezzel az állításunkkal reklamáljuk a szükségszerűen feltételezett, de adott esetben fel nem fedezhető, általunk hiányolt értelmességet. Mivel azt már fentebb láttuk, hogy az élet értelmességének – az értelmes állítás szándékával megfogalmazott – tagadása önellentmondást tartalmaz, ezért utolsó nehézségként az öngyilkosság problémájával kell foglalkoznunk. Ez, mint az élet értelmes voltának gyökeres, mert gyakorlati tagadása ugyan lehetséges, de még e mögött is a megtapasztalt szenvedésből, kilátástalanságból való menekülés vágya, azaz végeredményben az értelmetlenség elleni lázadás áll, ami megint csak azért lehetséges, mivel az ember feltétlen igénnyel lép fel az élettel szemben. Életünk alapvetően meg nem kérdőjelezhető és ezért feltétlen értelmét végeredményben elismerjük – állapítottuk meg. Elsősorban persze nem akkor, ha elméleti kérdéseket boncolgatunk, hanem ha
184
Weissmahr.indd 184
2012.04.19. 11:08:49
elkötelezzük magunkat, ha szeretünk valakit, ha megtapasztaljuk, hogy szeretnek minket, ha a jót és a rosszat, mint egymást feltétlenül kizáró ellentéteket megkülönböztetjük. Mind a pozitív, mind a negatív élmények tehát magukban foglalnak egy utalást arra, aminek feltétlen értelme van, és ami ezért minden emberi törekvés célja. A boldogságot nyújtó pillanatok rövidsége ellenére bennünk él a tudat, hogy nem minden hiábavaló. Ez a meggyőződés természetszerűleg túlmutat az emberi élet korlátain. Olyasmire utal, ami örök, ami el nem múló. Ez olyasvalami, ami nem utal másra, ami végső és feltétlen alapja lehet mindennek, ami csak van. Vagyis az ember életének végeredményben csak transzcendens, el nem múló és valamiképpen személyes jellegű valóság adhat értelmet. Ez az, amit a vallás Istennek nevez. Befejezésül még szembe kell néznünk egy minduntalan hangoztatott ellenvetéssel. Vágyainkból, törekvéseinkből – mondják egyesek – még nem következtethetünk e vágyak és törekvések céljának reális valóságára. Ez az ellenvetés azonban nem veszi tekintetbe, hogy a dinamizmus, mely természetünkhöz tartozik, mely tehát nem kényünktőlkedvünktől függ, nem lehet tárgytalan, nem irányulhat a semmibe. Tévedés és illúzió csak ott lehetséges, ahol mi magunk szabunk ki magunknak konkrét célokat. Az a kívánságom, hogy kacsalábon forgó várban akarok élni, nem garantálja, hogy van kacsalábon forgó vár. De ha a kiteljesedett életre, a föltétlen kibontakozásra irányuló dinamizmus csak illúzió, akkor az egész életünk illúzió lenne, akkor minden értelmetlen, irracionális lenne. És ezzel visszaérkeztünk kiindulópontunkhoz: ezt elméleti állításként megfogalmazhatjuk ugyan, de cselekedeteink által ténylegesen állandóan rácáfolunk az ilyen kijelentésre. – Ahhoz persze, hogy az életünk értelmes voltának minden következményeit vállalni tudjuk, ezt olyan igazságként kell felfognunk, mely mellett el is kötelezzük magunkat. (Elhangzott a Természet- és Környezetvédő Tanárok Egyesülete Kultúra – Nevelés, Oktatás – Környezet című konferenciáján 1997-ben.)
185
Weissmahr.indd 185
2012.04.19. 11:08:49
