TELEVÍZIÓ RÁDIÓ SAJTÓ

1980 I. szám

WÜ

K

TELEVÍZIÓ RÁDIÓ SAJTÓ

kep ^

JEL

9

Az 1980. (I.) évfolyam t a r t a l o m j e g y z é k e i

JEL—KÉP/1980.

CIKKEK, T A N U L M Á N Y O K Szám 3. Agárdi Péter: „ A z o k a szürke 70-es é v e k " 4. Agárdi Péter: Tévéjáték, tévéfilm 1. Alapkérdések Almási Miklós: Értelmes vagy r u t i n koptatta képolvasist? Hozzászólás 1. P. Campeanu cikkéhez 1. A m e r i k a — feketén-fehéren 2. Angelusz Róbert: A tájékozódás és véleményformálás esélyei Angelusz Róbert—Békés Ferenc—Nagy Márta—Tímár János: Az újságíró4. iskolába jártak A z angol és amerikai sajtóvisszhangból — (Washington zárt ajtók m ö g ö t t ) 1. Szerk. Horvát János 2. Avar János: A gyorsaság a mai hírözönben a hitelesség formája 1. Avar János: Washington — félig zárt ajtók m ö g ö t t B. A . Grusin telefoninterjúja a Jel—Képnek: Nyilvánosságot a közvélemény3. kutatás eredményeinek 3. Bajor Nagy ErnS: A társadalom „ f u l l a j t á r j a " . N á d o r Tamás interjúja Barcy Magdolna—Révész Klára: Tévériporterek, műsorvezetők — a közönség 4. szemével (Barthes, Roland) R. B. — Roland Barthes, az „ é c r i v a i n " — Fenyves Katalin 3. megemlékezése 3. Becsky Róbert: Egy sajtóértekezlet arcai Békés Ferenc—Angelusz Róbert—Nagy Márta—Tímár János: Az újságíró4. iskolába jártak 2. Békés Tamás: Tézisekről — tézisekben 2. Bernáth László: Az egysíkúság nem tájékoztatáspolitikai követelmény Bessenyei István—Heller Mária: A reklám: a csereérték ügynöke vagy a fogyasz2. t ó szolgálólánya? Beszélgetés a demokráciáról — A Magyar Televízió „Tudósklub"-jának 1. vitájából Bognár József: Korszakváltás idején a tájékoztatás közreműködése elenged4. hetetlen 1. Bölcs István: Gáz és fék — A z „ Ö t ö d i k sebesség" életrajza 1. Campeanu, Pavel: 25 tézis egy marxista televízióelmélethez 1. (Hozzászólások) 2. 3. 4 / Crouse, Timothy: A fiúk a buszon j, Csepeli György: A nemzeti hovatartozás m i n t üzenet 3. Domány András: Gazdaság és propaganda 2. Domány András: Az újságíró legyen egyenes és felkészült 4. Domány András: Vallásos műsorok a rádióban 1. Dürenmatt, Friedrich: A hasonmás — Hangjáték 1. Erdélyi Ildikó: A televíziózás m i n t családi rítus Eszmék faggatása — A hetvenes évek a polgári gondolkodásban (Stúdió3. beszélgetés) 3. Évtizedváltás 3. Fallaci', Oriana: Dak Tóba el kell menni 4. Féjja Sándor: Hány éves a tinédzser? — A rajzfilm és a gyerekek 3. Fenyves Katalin: R. B. — Roland Barthes, az „ é c r i v a i n " 4. Fiatalok a lakáshelyzetről 3. Fiatalok a munkaversenyről Garam József: Nagyobb szerepet az alkotó vitáknak, alternatívák közlésének, 4. a vissza- és előrejelzéseknek 1. Gellért Endre: A valóság — sorozatokban 3. Gergely István: Kiállítások: jelek = képek és gondok 2. Grétsy László: A nyelv játékmestere — Nádor Tamás interjúja 3. Grósz E. András: Halló, Rádió Budapest!

2

Oldal 37—40 54—60 3 10—14 124—133 22—42 » 23—30 132—133 5—7 124—130 135—139 10—20 31—35 124—127 106—110 23—30 84—86 7—9 118—134 27—33 5—11 55—59 4—9 10—20 84—96 58—64 88—95 215—224 100—105 71—75 9—10 82—87 181—191 72—75 40—46 21—46 199—209 65—76 124—127 171—172 143—144 12—14 130—132 84—94 107—112 128—132

JEL—KÉP/1980.

Crósz E. András: Az „ i g a z i " rádió születése Grósz E. András: Rádiótörténeti dokumentumok — A Telefonhírmondó műsorairól Grusin, B. A.: Nyilvánosságot a közvélemény-kutatás eredményeinek — — Telefoninterjú Gulyás Pál: Vállalni kell az érdekütközéseket, — ütköztetéseket György István: A televízió társadalmi jelenség H á l ó z a t — R é s z l e t e k a N e t w o r k c. amerikai f i l m magyar szövegkönyvéből Hanák Katalin—Szilágyi Erzsébet: Még egyszer „ A h a l o t t l á t ó " - r ó l Hangos töprengés a popzenéről — rádiós kerekasztal mellett — A beszélgetést Juhász Előd vezette Hankiss Ágnes: Az álcázás „ g e o m e t r i á j a " Három hozzászólás (P. Campeanu cikkéhez) Haug, W. F.: A reklám mitikus jelei Hazai és külföldi eseményekről Heckenast Gábor: W A R C '79 — M i t hozott a nemzetközi rádiószabályzat felülvizsgálata? Hegedűs Tibor: Ne fogjuk a kocsit a lovak elé Heller Mária—Bessenyei István: A reklám: a csereérték ügynöke vagy a fogyasztó szolgálólánya? Hermann István: A televízió társadalmi helye. Hozzászólás P. Campeanu cikkéhez A hivatásos beszélő — Mester Ákossal beszélget Nádor Tamás Hoppál Mihály: Evés közben j ö n meg . . . a jelentés Horvát János: Az angol és amerikai sajtóvisszhangból (Washington zárt ajtók mögött) Horvát János: A határtalan modell Interunion 1980 — A rádiós és televíziós szövetségek harmadik világkonferenciája— Nádor Tamás i n t e r j ú j a Tömpe Istvánnal, az ÁRTB elnökével . . . Az iráni kommandóakció — önvédelem vagy provokáció? Irodalmi szerkesztő urambátyám ország mozgásterében — Beszélgetés Cs. Szabó Lászlóval Jakab Zoltán: Pályakezdő rádiósok Jakab Zoltán: A philadelphiai problémaleltár A Jel—Kép címére — Olvasói levelekből Juhász Előd: Hangos töprengés a popzenéről — rádiós kerekasztal mellett . Juhász Előd: Hogy a zene valóban betölthesse szerepét Juhász Előd: Művészi alázat, közéletiség — beszélgetés Kocsis Zoltánnal . . . Juhász Előd: A „ Z e n e k ö z e i b e n " portréja Karcagi Sándor: A hallgatók gondolatokat és a gondolkodtatást várják szakmánktól A kelet-nyugati kapcsolatokról Kisch, Egon Erwin: r i p o r t j a i r ó l . Vajda Márton az újságírás klasszikusáról . . . Kocsis Zoltán: Művészi alázat, közéletiség — Juhász Előd interjúja Koreny János: „Szuper 8"-as és tévékamera — amatőr kézben Kovács András filmjeinek társadalomképe — Beszélgetés a Magyar Rádió tudományos szerkesztőségében — Szerk. Mihancsik Zsófia (öves Tibor: Videó a Naphegyen — Elektronikus szövegfeldolgozó, -szerkesztő és hírtovábbító rendszer az MTI-ben A közel-keleti válságról A közvélemény a kínai—vietnami háborúról Kultúra és gazdaság — A „ T u d ó s k l u b " vitájából Lázár Guy: Társadalmi szükségletek és televíziós modellek A magyar űrhajós az érdeklődés középpontjában Magyarország külpolitikájáról, nemzetközi kapcsolatairól Matkó István: Saját házunk táján igyekszünk előrelépni Matúz Józsefné: Tőlünk tudják meg az emberek a híreket! Mester Ákos: A hivatásos beszélő — Nádor Tamás interjúja

Szám 2.

Oldal 159—164

1.

117—123

3. 4. 3. 2. 1.

135—139 14—16 58—60 212—219 67—71

2. 1. 1. 4. 4.

76—83 21—26 10—20 122—128 161—164

2. 2.

47—53 87—91

2.

118—134

1. 2. 1.

15—18 97—106 94—101

1. 2.

132—133 92—96

2. 3.

43—46 145—148

4. 3. 4. 3. 4. 2. 4. 3. 1.

129—137 111—115 140—144 210—211 225—227 76—83 61—64 65—70 60—66

2. 2. 3. 3. 4.

10—12 172—174 5—9 65—70 150—154

2.

64—75

1. 1. 1. 4. 4. 4. 2. 4. 2. 2.

45—54 114—116 111—113 96—105 88—90 168—170 169—171 16—18 12—14 97—106

3

JEL—KÉP/1980.

Mihancsik Zsófia: Kovács András filmjeinek társadalomképe — Beszélgetések a Magyar Rádió tudományos szerkesztőségében Mikrogépek hatalmas távlatai — Zámori Zoltánnal beszélget Szentgyörgyi Zsuzsa Munkaerőhelyzet, munkafegyelem, munkabér Munkásvélemények az életszínvonalról Művészi alázat, közéletiség — Kocsis Zoltánnal beszélget Juhász Előd Nádor Tamás: A hivatásos beszélő — Interjú Mester Ákossal Nádor Tamás: Interunion 1980 — A rádiós és televíziós szövetségek harmadik világkonferenciája — I n t e r j ú Tömpe Istvánnal, az ÁRTB elnökével . . . Nádor Tamás: A nyelv játékmestere — Interjú Grétsy Lászlóval Nádor Tamás: A született televíziós — I n t e r j ú Vitray Tamással Nádor Tamás: A társadalom „ f u l l a j t á r j a " — Bajor Nagy Ernővel i n t e r j ú Nagy Katalin, S.: Fotók a falon Nagy Katalin, S.: Kulturális kereskedelem és kommunikáció a köztereken . Nagy Katalin, S.: Levelezőlapok, a képi k u l t ú r a közkatonái Nagy Márta: Változott-e a tévékritika? Nagy Márta—Angelusz Róbert—Békés Ferenc—Tímár János: Az újságíró-iskolába jártak A nyelv játékmestere — Nádor Tamás i n t e r j ú j a Grétsy Lászlóval a rádióról, televízióról Az ország gazdasági helyzetének és az egyének anyagi helyzetének megítélése Pernye András 1928—1980 — Vitányi Iván megemlékezése Peternák Miklós: Töprengések képrögzítés ürügyén Pléh Csaba—Terestyéni Tamás: Újságcímek — az olvasó szemével R. B. — Roland Barthes, az „ é c r i v a i n " — Fenyves Katalin megemlékezése . Rékai Gábor: Kétlakiak . . .? Rékai Gábor: Rádió, ifjúság, politika Rényi Péter: Érdekütköztetések során megtalálni a konszenzust Révész Klára—Barcy Magdolna: T é v é r i p o r t e r e k , műsorvezetők — a közönség szemével Rövidre fogva

Semjén Anita: Milyen lánynak lenni . . .? Soós Pál: Gondolatok az elmélet kidolgozásához Szabó László, Cs.: Irodalmi szerkesztő urambátyám ország mozgásterében . Szabó Miklós: A háttér a meghatározó Szabó Miklós: Telefon és Telefonhírmondó Budapesten — Néhány további adat és tény Szántó Erika: A televízió fátuma? Szarvas Péter: Kultúra és oktatás — nemzetközi mérlegen Szecskő Tamás: Évtizedek és generációk Szecskő Tamás: Kojak Caracasban Szecskő Tamás: A szaxofonos juhász Szekfű András: „ H o l o c a u s t " Szekfű András: Közvélemény és cigánykérdés — a „Cséplő G y u r i " c. film ankétjának tükrében Szentgyörgyi Zsuzsa: Mikrogépek hatalmas távlatai — Interjú Z á m o r i Zoltánnal Szilágyi Ákos: Két szék között a pad alatt — Vázlat a 70-es évek konzervativizmusáról Szilágyi Erzsébet: Fiatal értelmiségiek Bergman „lélektani v i t a i r a t " - á r ó l . . . Szilágyi Erzsébet—Hanák Katalin: Még egyszer „ A halottlátó"-ról Szűcs Julianna, P.; Olcsó Könyvtár a felgyorsult időben Szűcs Julianna, P.: A plakát „érdekházassságai" A született televíziós — Vitray Tamással beszélget Nádor Tamás

4

Szám

Oldal

2.

64—75

3. 2. 3. 3. 2.

47—57 167—168 140—142 65—70 97—106

2. 2. 1. 3. 4. 2. 1. 3.

43—46 107—112 34—44 10—20 106—115 150—158 88—93 116—121

4.

23—30

2.

107—112

1. 3. 4. 2. 3. 4. 3. 2.

102—104 122—123 155—160 113—117 124—127 36—40 76—83 14—16

4. 1. 2. 3. 4. 1. 4. 4. 4.

31—35 176—180 205—211 193—198 208—214 76-—81 91—95 129—137 138—139

3. 3. 2. 3. 4. 2. 4.

133—134 61—64 54—63 3—4 3—4 3—4 145—149

2.

142—149

3.

47—57

3. 4. 1. 3. 2. 1.

21—32 77—81 67—71 95—99 135—141 34—44

JEL—KÉP/1980.

Tábori András: Nagyobb szerepet a döntések előkészítéséhez Tájékoztatók a tájékoztatásról Tamás Gáspár Miklós: Elmélet vagy történet? Tarjányi József: Egy kérdező dilemmái Tarnói Gizella: A folyamatot csak élesztheti, gyorsíthatja az újságíró A társadalom „ f u l l a j t á r j a " — Bajor Nagy Ernővel beszélget Nádor Tamás . . A televízió marxista elméletéhez

Terestyéni Tamás—Pléh Csaba: Újságcímek — az olvasó szemével Tímár János—Angelusz Róbert—Békés Ferenc—Nagy Márta: Az újságíróiskolába jártak Tömpe István: Interunion 1980 — A rádiós és televíziós szövetségek harmadik _ világkonferenciája — Nádor Tamás interjúja az ÁRTB elnökével Új követelmények a gazdasági tájékoztatásban Vajda János: A t ö m ö r , velős információ az újság legfontosabb része Vajda Márton: Az újságírás klasszikusa — Egon Erwin Kisch r i p o r t j a i r ó l . . . A választásokról — szavazás e l ő t t Varga János: A faluról nem lehet kívülről szólni Vásárhelyi Mária: Újság, mozi- és színházjegy, könyv, rádió és tévé — családi pénztárcából Vélemények az energiaválságról Vélemények a lakáshoz jutásról, a lakáskérdés megoldásának távlatairól . . . Vélemények a SALT II. egyezményről Veress Miklós: A tér zenéje Vince Mátyás: Az idő- és fáziskésés okoz nehéz perceket Vitányi Iván: Lehetséges-e másik modell? — Hozzászólás P. Campeanu cikkéhez Vitányi Iván: Pernye András 1928—1980 Vitray Tamás: A született t e l e v í z i ó s — N á d o r Tamás interjúja Zámori Zoltán: Mikrogépek hatalmas távlatai — Szentgyörgyi Zsuzsa interjúja

Szám 2. 2. 3. 4. 4. 3. 2. 3. 4. 2.

Oldal 16—18 5—21 33—36 41—53 18—20 10—20 84—96 58—64 88—95 113—117

4.

23—30

2. 4. 2. 3. 4. 2.

43—46 5—22 18—20 5—9 164—167 20—22

1. 1. 2. 1. 4. 4.

82—87 105—106 165—166 107—110 116—121 20—22

1. 3. 1.

19—20 122—123 34—44

3.

47—57

2.

176—178

3. 3.

156—158 152—155

3.

149—151

4.

182—185

4.

190—191

2. 1. 3.

186—188 148—150 159—161

1.

141—144

1.

134—137

4. 4.

188—189 180—181

KÖNYVEKRŐL Egy bestsellerré vált jelentés. S. N o r a — A. Minc: A számítógépesített társadalom (Aranyi Attila) A dilemma éltet bennünket. Murányi M.: A társadalmi tudat (György Csaba) Életmód és társadalompolitika. Tanulmányok az é l e t m ó d r ó l (Kárpáti Zoltán) Foucault Kővágóörsön. Józsa P.: Adalékok az ideológia és a jelentés elméletéhez (Csepeli György) Gondolatok a művészi rendről. Gergely I.: A kiállítás művészete (Vadász György) Gyújtópont, amelyben mindnyájan találkozunk. K o r u n k Évkönyv 1980 (Tomka Miklós) Három évtized rocktörténelme. S. Frith: The sociology of rock (Lendvay Judit) Járni tanul az ember. K. Csukovszkij: Járni tanul a szó (Fazekas László) . . . . Két tudomány határán. Jog és szociológia (Sebes Ágnes) Kísérlet a formális nyelvészet meghaladására. R. Coward — J . Ellis: Language and materialism (Szekeres Péter) Kommunikáció, közlések, közönség. J. C. M e r r i l l — R. L. Lowenstein: Media, messages, men (Zádor T i b o r ) Lépések egy úton. R. A. Szafarov: A közvélemény és az államigazgatás (Kulcsár László) A logika nem luxus. G. Frege: Logika, szemantika, matematika (Pléh Csaba)

5

JEL—KÉP/1980.

McLuhan nyomában. J. Fiske — J. Hartley: Reading television (Lendvay . . . Judit) „Messziről j ö t t ember . . . " Minorities in textbooks (D. Hoffmann Márta) Miből, kitől tanulnak a gyerekek vásárolni? S. W a r d — D. B. Wackman — E. W e r t e l l a : H o w c h i l d r e n learn t o buy ? (Karsai Judit) A mindenkinek szóló, é r t h e t ő művészet. Képes Gy.: A látás nyelve (S. Nagy Katalin) M i t nem t u d u n k még a telefonról? S. de Menthon: Mieux utiliser le telephone. . . (Magyar Ildikó) Szerpentinutak a művészetszemléletben. Hauser A . : A művészettörténet filozófiája (György Péter) A szórakozás egyenjogúsításáért. Entertainment (Váradi László) (Tíz) 10 ember, aki 60 000 volt. L. Ceplair—S. Englund: The inquisition in H o l l y w o o d (Jakab Zoltán) A t ö l t ö t t káposzta jelentése. A n d o r Cs.: Jel, kultúra, kommunikáció (Csepeli György) Tömegkommunikáció Taganrogban. Maszszovaja informacija v szovetszkom promüslennom gorode (Tardos Róbert) A vita vitája. The great debates, Carter vs. Ford. (Avar János)

Szám

Oldal

1. 2.

138—140 182—183

2. 2.

179—181 175

4.

192—193

4. 2.

173—176 184—185

3.

162—165

4.

186—187

4. 1.

177—179 145—147

4. 3. 2. 1. 2. 2. 3. 4. 3. 1. 4. 4. 3. 3. 3. 3. 3. 4. 3. t. 1. 4. 3. 3. 1.

198—199 192 196—199 172—174 191—192 202—204 179—180 205—206 184 170—171 206—207 207 166—167 187—189 173—175 177—179 180—182 201—202 185—187 195—196 164—166 194—195 183—184 185 166—168

1. 1. 4. 3. 2.

160—163 151—153 203—205 167—170 200—202

3. 3. 2. 1.

189—192 170—173 189—191 153—154

KÜLFÖLDI FOLYÓIRATOK Á l l a m i monopólium vagy magánvállalkozás? (Media Perspektiven) Állítsátok meg a zenét (L'Express) Animáció a képernyőn (EBU Review) A z egyenes adás művészete (L'Homme et la Société) Az élet nyelvén (Televidenie i Radiovescsanie) Az ENSZ 60 tájékoztatási központja (UN General Assembly) A z Euronet—Diane (Le Nouvel Observateur) Fénymásolás közönséges papírra (Science et Vie) A franciák elhagyják a tévét? (L'Humanité) G y e r e k e i t e k és a televízió (Le Nouvel Observateur) Harc a videolemezek piacáért (Newsweek) A helyi adások jövője a fejlődő országokban (World Broadcat News) A híradó műhelytitkai (Przekazy i Opinie) H ó d í t ó úton a videokazetták (Science et Vie) Hogyan í r j u n k a tévének? (EBU Review) Egy igazságtalan társadalom t ü k ö r k é p e (Rundfunk und Fernsehen) A z információ új közege (Le Monde) Az ismeretszerzés és szórakozás forrásai (Przekazy i Opinie) Káosz a videopiacon — Kutatók üvegfal m ö g ö t t (Der Spiegel) Kazetták, mecsetek — sajtódiplomácia (D/e Zeit) Kinél legyen a kamera? — A zsebtévé és gazdasági akadályai (The Economist) A kommunikáció néprajzi felfogása (Ethnologia Scandinavica) Kulturális invázió az űrből? (New Scientist) Lemezháború 7,5 milliárdos t é t t e l (Time) „ M e g h a l t a réz — éljen az optikai szál!" (New Scientist) Miből és m i é r t élnek a rádióadók az USA-ban? — A svájci tv nagysága és hanyatlása (Le Monde) Mindennapi közlésvilágunk (Tett Bukarest) M i t ígér az Etheret — Számítógép a főnök irodájában (The Economist) Egy mítosz, ami mindig elenyészik (Media Perspektiven) A népszerű tévés műfajok politikai háttere (Communication Research) Nevelés — integrált áramkörökkel — Képregényipar (Independent Broadcasting) N o r m á k és formák az elemzés kereszttüzében (Journal of Communication) Nyelv és társadalom (La Pensée) A z olaj és a sajtó (Public Opinion Quarterly)

6

JEL—KÉP/1980.

A rövidhullámú rádiózás reneszánsza (Neue Zürcher Zeitung) A siker hangjai — A tévénéző közbeszól (Newsweek) „Szabadverseny" az információs piacon (The Economist) Számítógépes újságkészítés Japánban (L'Express) A televíziós olimpia (Televidenie i Radiovescsanie) A televíziózás harmadik nagy korszaka? (EBU Review) Tévéhíradó napi 24 órában (Time) Tévéműsor-„barkácsolási" kísérletek Hollandiában (Medien Report) Tévéújság — amely nem újság (Media Perspektiven) Változatos program műholdak segítségével (Neue Zürcher Zeitung) Videokazetták a francia piacon (Les Nouvelles Littéraires) „Volodia k o m m e n t á l " (Televidenie i Radiovescsanie) Z o r i n a „Kilences s t ú d i ó " - r ó l (Televidenie i Radiovescsanie)

Szám 2. 2. 3. 2. 1. 4. 4. 1. 1. 1. 2. 3. 4.

Oldal 193—194 194—196 182—183 204—205 157—160 199—201 202—203 174—176 155—157 169—170 199—200 176—177 197—198

7

kep <0 J E L 9

I. É V F O L Y A M 1. S Z Á M SZERKESZTŐ BIZOTTSÁG: Békés Tamás Dr. Cserés Miklós Dr. Fodor Gábor Dr. Forgó Mihály Hajdú János Karcagi Sándor Liszkay Tamás Matúz Józsefné Márton Anna Sándor György Dr. Szecskő Tamás főszerkesztő Takács Ferenc Dr. Zentai János

SZERKESZTŐSÉG MUKATÁRSAI: Baló György Bogdán Éva Boros Péter G. Csilléry Klára Márton Miklós főszerk. h. Pető Gábor Pál Dr. Tomka Miklós Tölgyesi János Varga Zsuzsanna Wisinger István

A TÖMEGKOMMUNIKÁCIÓS K U T A T Ó K Ö Z P O N T FOLYÓIRATA MEGJELENIK

NEGYEDÉVENKÉNT

Tartalom Alapkérdések Pa vei Campeanu: 25 tézis egy marxista televízióelmélethez Három hozzászólás: Almási Miklós: Értelmes vagy rutin koptatta képolvasás ? Hermann István: A televízió társadalmi helye Vitányi Iván: Lehetséges-e másik modell ? Hankiss Ágnes: Az álcázás „geometriája" Beszélgetés a demokráciáról — A Magyar Televízió „Tudósklub"-jának vitájából

10 15 19 21

Műhelyek, módszerek A született televíziós — Vitray Tamással beszélget Nádor Tamás Köves Tibor: Videó a Naphegyen — Elektronikus szövegfeldolgozó, szerkesztő és hírtovábbító rendszer az MTI-ben Bölcs István: Gáz és fék — az „Ötödik sebesség" életrajza Juhász Előd: A „Zeneközeiben" portréja Hanák Katalin—Szilágyi Erzsébet: Még egj^szer „A halottlátó"-ról

34 45 55 60 67

Közelkép Erdélyi Ildikó: A televíziózás mint családi rítus Semjén Anita: Milyen lánynak lenni. . . ? Vásárhelyi Mária: Újság, mozi- és színházjegy, könyv, rádió és tévé — családi pénztárcából S. Nagy Katalin: Levelezőlapok a képi kultúra közkatonái Hoppal Mihály: Evés közben jön meg . . . a jelentés

72 76 82 88 94

kep ^

JEL #

Szerkesztőség és kiadóhivatal: Budapest V., A k a d é m i a u. 1 7. 1 054 T e l . : 129-600/89-es mellékáll. Levélcím: Budapest, 1054 -

Pf. 587

Szonda E

SZÁMUNK

SZERZŐI:

Almási Miklós tanszékvezet ő egyetemi tanár, ELTE Bölcsészettud. K a r ; Avar János újságíró, a Magyar Nemzet munkatársa; Bölcs István, a MR Ifjúsági Főosztályának rovatvezetője; Pavel Campeanu, a Román Rádió és Televízió kutatási részlegének vezetője; Erdélyi Ildikó, a T K munkatársa; Gellért Endre, az MTV Filmés Koprodukciós Főosztályának vezetője; Grósz E. András, az MTV gyártásvezetője; Hanák Katalin, a TK munkatársa; Hankiss Ágnes, a T K munkatársa; Hermann István tanszékvezető egyetemi tanár, ELTE Bölcsészettud. K a r ; Hoppál Mihály néprajzkutató, MTA Néprajzi Intézet; Horvát János, az MTV Film- és Koprodukciós Főosztályának helyettes vezetője; Juhász Előd zenetörténész; Köves Tibor, az MTI külpolitikai főszerkesztője; Nádor Tamás olvasószerkesztő, Rádió és Televízió Újság; S. Nagy Katalin, a T K munkatársa; Semjén Anita, a TK munkatársa; Szilágyi Erzsébet, a TK munkatársa; Vásárhelyi Mária, a T K munkatársa; Vitányi Iván,a Népművelési Intézet igazgatója.

Az ország gazdasági helyzetének és a z egyének a n y a g i helyzetének megítélése Vélemények az energiaválságról Vélemények a S A L T I I . egyezményről A közvélemény a kínai—vietnami háborúról A közel-keleti válságról

102 105 107 111 114

Média múlt Grósz E . A n d r á s : R á d i ó t ö r t é n e t i d o k u m e n t u m o k — A t e l e f o n h í r m o n d ó műsorairól 11"

Kitekintés Amerika — feketén-fehéren A v a r J á n o s : W a s h i n g t o n — félig zárt a j t ó k mögött 124 Gellért E n d r e : A v a l ó s á g — s o r o z a t o k b a n 130 Az angol ós a m e r i k a i s a j t ó v i s s z h a n g b ó l 132

Tallózó Könyvekről Lapokból R ö v i d r e fogva

134 151 176

Lapozgató Friedrieh játék)

Diirrenmatt:

A hasonmás

(Hang181

Alapkérdések • •

1. Hogyan határozná meg a lap ( f o l y ó i r a t ) szerkesztési alapelveit?

Válasz: Lásd az induló cikkeket: nemzetközi horizont, marxista társadalomelméleti háttér, kritikai alapállás (még magukkal a médiumokkal szemben is), közéleti-politikai vonatkoztatási rendszer . . . és vita, eszmecsere, disputa.

• •

2. Mi a lap ( f o l y ó i r a t ) célközönsége?

Válasz: A társadalmi tudat hivatásos formálói. Profik. Műsorkészítők és újságírók, politikusok, pedagógusok és propagandisták. Mindenki, aki közdolgokról szól a közönséghez. Mindenki, akinek értelmes, közérdekű közölni valója van.

• •

3. M i a lap ( f o l y ó i r a t ) címe?

Válasz: Jel-Kép. Jelképeként annak, hogy jelek hálójában, képek környezetében élünk. Az elmúlt néhány évszázad alatt hallásunk és látásunk élesedett. A modern ember audiovizuális magzatburokban születik. És ebben él tovább.

• •

4. M i t tekint a lap (folyóirat) t e m a t i k a i területének?

Válasz: A mindennapok kommunikációs eseményeit és folyamatait: a televíziótól a szóbeszédig, a plakáttól a pletykáig, a slágertől a képes levelezőlapig és a divatjelenségekig, a tájékoztatáspolitikától a család információháztartásáig. A közölt, közössé, közhasznúvá váló politikát, kultúrát, gazdaságot. A társadalom kommunikációs kultúráját.

• • 5 .

M i t választana a lap ( f o l y ó i r a t ) mottójának?

Válasz: Széchenyi István most megjelent, szép fakszimile kötetéből egy mondatot, amely szélesebb értelmében is igaz: ,,A' Hitel védangyala pedig' s fényes napsugára a' publicitás — nyilvánosság."

3

PAVEL C A M P E A N U

25 tézis egy marxista televízióelmélethez Pavel Campeanu román szociológus, a Román Rádió és Televízió kutatási részlegének a vezetője. (Egyik könyvét a hazai közönség Szakkönyvtár sorozatunkban is olvashatta Rádió, televízió, közönség címmel.) Nagy érdeklődést kiváltott téziseit az európai szocialista országok testvérpártjai Összehasonlító Kultúraelméleti Munkaközösségének konferenciáján adta közre, 1979 őszén, a bulgáriai Bojanában. Szerkesztőségünk úgy véli, hogy a 25 tézis megvitatása a hazai szellemi életben is hozzásegíthet a televízió természetének jobb megértéséhez, a televízió „ontológiájának" kidolgozásához. Ezért kértük meg Almási Miklóst, Hermann Istvánt és Vitányi Ivánt, írnák meg véleményüket a tézisekről — és ezért várjuk a további hozzászólásokat!

~A A televízió elmélete, akárcsak gyakorlata, az egyesült államokbeli moJ deli szinte kritikátlan átvételével jött létre. Ennek az országnak a nagy kereskedelmi társaságai alakították ki az egymással versengő műsorok r e n d szerét, amelyek összesített napi időtartama jóval meghaladja a nap valóságos időtartamát. Így a versenygazdaság a televíziózás területére is kiterjesztette mechanizmusát. Az a törekvés, hogy a lehető leghosszabb időre a lehető legtöbb embert ültessék a tévékészülékek elé, teljesen jogos annak a televíziós csatornának az esetében, amelynek hatékonysága éppen a reklámüzenetek a k a ratlan befogadóivá vált tévénézők számában fejeződik ki. I n I A kutatás, alkalmazkodva tárgyához, a marketing kiterjesztéseként ala| I kult ki az évek során. Legfőbb kiindulópontjai a következők: 1. — az egyéni tévénéző mint potenciális vevő; 2. — az üzenet azonnali hatása — vagyis a hosszú távú hatások figyelmen kívül hagyása vagy elhanyagolása; 3. — a műsorok rangsorolása aszerint, hogy mennyire képesek arra, hogy a lehető legtöbb potenciális vevőhöz közvetítsék a reklámüzenetet. Ennek az eljárásnak a legfőbb kiindulópontjai következésképpen az egyén, az azonnaliság és a mennyiség, és mindez egy olyan rejtett és egyedülálló m a gatartásra vonatkoztatva, amely nem jellemző a televíziós kommunikációra és még kevésbé az általános társadalmi kontextusra. 4

25 TÉZIS EGY MARXISTA TELEVÍZIÓELMÉLETHEZ

o A terület marxista kutatói — véleményem szerint — nem dolgozták ki i" a már-már klasszikusnak mondható amerikai elméletek (Lasswell, Parsons, Schramm, Lazarsfeld, Merton stb.) eléggé koherens kritikáját, és még kevésbé hoztak létre kidolgozott, tudományosan versenyképes marxista elméletet. Az erre irányuló erőfeszítések megsokszorozódtak anélkül, hogy többet eredményeztek volna, mint különböző módokon megfogalmazott részleges víziók sorát. Olyan neveket említhetünk itt, mint Althusser, Dallas Smythe, Burgelin, Fardone, Enzensberger, Nordenstreng stb. Ezek olyan marxista vagy a marxizmushoz nagyon közel álló szerzők, akiknek különbözőségükben is van két közös vonásuk: mindannyian nyugatiak, és majdnem mindannyian arra a tényre alapozzák elemzésüket, hogy a reklám révén a televízió közvetlenül bekapcsolódott a gazdasági folyamatba. így a marxista megközelítések nemcsak hogy nem tesznek hozzá sokat a televízió elméletéhez, hanem a szocialista országok kutatói sem vesznek igazán részt ebben a nemzetközi erőfeszítésben. E tézisek nem egy elméleti modellt a k a r n a k felvázolni, hanem arra akarnak ösztönözni, hogy mindannyian részt vegyünk egy ilyen modell közös kidolgozásában. | / Egyes marxista szerzők, hogy kimutassák a televízió — vagy általá' ban a tömegkommunikációs eszközök — lényegében társadalmi természetét, különösen ennek gazdasági aspektusait hangsúlyozzák. Az eljárás megalapozottsága azonban még nem jelenti az elemzés megalapozottságát. Egyes esetekben — különösen akkor, amikor a reklám szerepéből indulnak ki — nem gazdasági meghatározottságában, hanem a gazdaság alkotóelemeként vizsgálják a televíziót. A hallgatóságok eladása legalább annyira partikuláris, mint amennyire valóságos jelenség. Ha túlhangsúlyozzuk vagy kizárólag ezt hangsúlyozzuk, fennáll annak a veszélye, hogy az elméletet is a partikulárisnak, vagyis egy részelméletnek a szintjére szállítjuk le. r

Egy érvényes televízióelmélet nem kerülhetné meg azoknak a kapcsolatoknak a vizsgálatát, amelyek a termelési viszonyok és a televíziós kommunikációs viszonyok között állnak fenn különböző rendszerű társadalmakban. /

Ha következésképpen a televíziós üzenetek lényege árujellegükben rejlene, minden más áruban kellene, hogy legyen egyenértékük, és az A— P—A képletnek megfelelően, részt kellene venniük az általános cserefolyamatban. Nyilvánvaló azonban, hogy egy egyórás színházi közvetítés önköltségi ára nem azonos egy ugyanennyi ideig tartó gazdasági műsor önköltségi árával. Ugyanakkor annak a tévénézőnek a kiadásai, aki a színházi közvetítést figyeli, ugyanakkorák, mint azéi, aki a gazdasági műsort nézi: az előfizetési díj, a készülék elhasználódása, a villamos energia ugyanolyan költséget jelent. Ez azt jelenti, hogy a televíziós üzeneteknek a befogadókhoz való továbbítása nem jellemezhető cserefolyamatként. Amit a befogadók megszereztek, az nem ez vagy az az üzenet, hanem az a lehetőség, hogy hozzájussanak azokhoz az üzenetekhez, amelyek száma mindig magasabb, mint a ténylegesen befogadott üzeneteké. Az üzenetekhez való hozzájutás költsége változatlan, és nemcsak attól független, hogy ténylegesen mennyi üzenetet fogadnak be, hanem attól is, hogy ugyanabban az időben hány személy nézi ugyanazt a készüléket. Az üzenetet, amelynek nincs valódi csereértéke, és amely ennek megfelelően nem egy cserefolyamat részeként cirkulál, nemigen lehet áruként meghatározni. 5

25 TÉZIS EGY MARXISTA TELEVÍZIÓELMÉLETHEZ

A televízió hatalmát éppen az teszi félelmetessé, hogy az általa létre- . hozott viszonyok elvesztik gazdasági meghatározottságukat. Üzeneteinek vonzerejét nemcsak sajátos minőségük magyarázza, hanem az a tény is, hogy a ki nem elégített szükségletek világában olyan kielégülési eszközökként jelennek meg, amelyek megelőzik és meghaladják a szükségleteket; a befogadott üzenetek mennyisége és mivolta nem az ártól függ, hanem attól, hogy a feltételezett befogadó mennyi időt szán rájuk. Gazdasági fogalmakat alkalmazva az időráfordítást megtakarításként lehet értelmezni; pedig az idő nemcsak a történelem és a gazdaság szubsztanciáját alkotja, hanem az életrajzét is. A világról és önmagamról alkotott képem eltorzulását a valóságos viszonyok ilyetén megfordulása t á r j a fel: az irreverzibilis időráfordítást, amit a minden valódi értéket nélkülöző pénzjelek gazdasági rendszere megkettőz, megtakarításként élem át. o

Egyenlőségjelet tenni a televíziós képek és az áruk társadalmi cseréje közé — olyan eljárás ez, amely nehezen állja ki a kritika próbáját. Mindamellett a kísérletnek van egy jelentős elméleti érdeme: annak sugalmazása, hogy a televízió elsősorban a társadalmi lét modalitása, és csak azután a t u daté. Ha ez az egzisztenciális modalitás lényegénél fogva nem közvetlenül gazdasági, hanem gazdaságilag meghatározott, a marxista elmélet egyik első feladata éppen az volna, hogy a társadalmi lét sajátos modalitásaként vizsgálja a televíziót. Másképpen szólva ki kellene dolgozni egy televíziós ontológiát. Ebben a megközelítésben központi helyet foglalna el azoknak az egzisztenciális interferenciáknak a vizsgálata, amelyek a televízió és az árugazdaság között érvényesülnek (hiszen a televízió ennek az árugazdaságnak a keretében jött létre és bontakozott ki) — vagyis azoknak a kölcsönös függéseknek az elemzése, amelyek a termelési viszonyok és a televíziós kommunikációs viszonyok között állnak fenn. Ezen a ponton az elemzés kizárólag azokra az objektív viszonyokra irányul majd, amelyek a televíziós kommunikáció körül alakulnak ki, és nem terjed majd ki a műsorok közvetlen ideológiai tartalmaira; nem azért, hogy tagadja ezeket, hanem azért, hogy lehetőséget adjon az egyszerűbb kifejtésre. Q

E megközelítés általános hipotézisét a következőképpen lehetne megfogalmazni: 1. a televízió jellegzetességeinél és méreteinél fogva a társadalmi gyakorlat sajátos területét képviseli; 2. szellemi h a t á s á t jellegzetességei társadalmi praxisként határozzák meg; 3. a társadalmi gyakorlat egyik területét képező jellegzetességei a társadalmi gyakorlat m á s területeivel — mindenekelőtt a gazdasággal — való kölcsönhatásában bontakoznak ki. -jfl1 A gazdaság és a televízió közötti döntő találkozás a szükségletek szféI I rájában játszódik le. Hogyan viszonylik a televízió a különböző társadalmakhoz tartozó különböző emberek különböző szükségleteihez? Az e kérdésre adandó válasz a televízió genetikai kódjában rejlik; a televízió megjelenését a kommunikáció történetében bekövetkezett törésnek neveztem. Ügy. vélem, hogy a televíziót nem egy sajátos kommunikációs szükséglet hívta életre. [77] Nehéz bizonyítani, hogy annak idején a televízió úttörőit annak a megI I határozott társadalmi szükségletnek a nyomása ösztökélte, hogy vizuális és auditív képeket közvetítsenek nagy távolságokra. Hihetőbbnek tűnik, hogy olyan k o r á b b i technikai felfedezések ösztönözték őket, mint a fényképezés, a filmfelvevőgép, a távíró, a rádió. A televízió — amely az ú j problémák

25 TÉZIS EGY MARXISTA TELEVÍZIÓELMÉLETHEZ

és az ú j technikai megoldások sosem látott egyesítésének lehetőségét nyújtotta — a technika szférájában, a technika által született, a társadalmi kommunikációtól való nagyfokú függetlenségben. Vagyis nem a nagy távolságokra irányuló audiovizuális kommunikáció társadalmi szükséglete határozta meg e technikai felfedezést; e technikai felfedezés teremtette meg és bontakoztatta ki ennek a kommunikációnak a szükségletét. AJ Minél kevésbé felel meg szervesen a televízió egy specifikus kommuI nikációs szükségletnek, annál alkalmasabbá válik nem-specifikus szükségletek kielégítésére. E kommunikációs technika funkcionális alakíthatósága még nem bizonyult e technika társadalmi korlátjának. Ezek azok a legfontosabb meggondolások, amelyek azt a hitet keltik bennem, hogy a mai világban a televízió nem annyira egy társadalmi problémának a technikai megoldását jelenti, mint egy technikai felfedezés társadalmi problematizálását. A o E technika segítségével az információ „kinetikus", nagy távolságokra to• I vábbítható képpé válik. E kinetikus jellegéből kifolyólag a televíziós kép nem statikus dolgokat és személyeket mutat be, hanem viszonyokat, folyamatokat, cselekvéseket, amelyek a látványosság tárgyát képezik. Ezért mondhatjuk, hogy a televízió látványossággá alakítja át az információt. Eszerint az a fogalom, amely köré a televíziónak egy termékeny meghatározását építhetjük ki, a látványosság szükséglete. A képzőművészetben az ember saját szemlélődésének tárgyává válik. A látványosságban már nem az ember, hanem a mozgásban levő emberi viszonyok képezik a szemlélődés tárgyát. | A /1 Az egymással versengő műsorfolyamok szentesítésével a televízió a lát1 ványosság iránti szükséglet mértéktelen kielégítésének eszközévé válik. A mértéktelenség a különböző szinteken lezajló növekedésből ered — abból a növekedésből, amely elsősorban a következő formákban megy végbe: 1. a látványosság megjelenítésére fordított társadalmi idő növekedése. Ez az idő összehasonlíthatatlanul nagyobb, mint a megelőző korszakokban: a televíziós műsorokat sok országban napi 24 órán át sugározzák, Romániában átlagosan 15 órán át; 2. a televíziós látványosság megtekintésére fordított társadalmi idő növekedése; az emberi élet hosszához viszonyítva a televíziózásra fordított idő nem egy országban meghaladja a munka által lefoglalt időt. A mértéktelenség éppen abban nyilvánul meg, hogy a tevékenység és a szemlélődés tartama közötti viszonyok az utóbbi javára fordulnak meg; 3. a fiktív eseményektől a valóságos eseményekig terjedő látványosság regiszterének növekedése, amely a tényleges történelmi szükségletet és a képzelt szükségletet összekötő kapoccsá teszi a képet; 4. a látványosság térbeli növekedése: egy specializált zárt tértől a magánlét korlátokat nem ismerő társadalmi teréig — az otthonig. E korlátlan mobilitás mindenütt jelenvalóvá teszi a látványosságot: kínálata egyszerre ölt kívánatos és agresszív jelleget; 5. a kifejezőerő növekedése látványos lényegének elmélyülésével. A fiktív látványosság esetében — melynek a színház, a szükséglet természetes képe az alapmodellje — a televízió nem több, mint ennek a természetes képnek az ipari képe. Ily módon a televízió még jobban eltávolodik tárgyától: a szükséglettől, és ezzel a többlettávolsággal növeli a védettség illúzióját és a be nem kapcsolódás valóságát. Ar

Mértéktelen volta, amit csak megerősít a csereviszonyok hiánya, alkotja azt a tengelyt, amely körül megszerveződik a televíziónak a gazdasággal való interferenciája. 7

25 TÉZIS EGY MARXISTA TELEVÍZIÓELMÉLETHEZ

[77

Az árugazdaság rendszere lényegénél fogva az ínség társadalmasításának egyik f o r m á j a : ez az ínség abban az aránytalanságban nyilvánul meg, amely a társadalom tagjainak szükségletei és az ezek kielégítésére való (a munka termelékenységének nevezett) képességük között van. Ennek a gazdaságnak az a legfőbb funkciója, hogy elossza és csökkentse ezt az ínséget. Ennek a funkciónak az ellátása kényszerek és korlátozások sajátos rendszerévé teszi a gazdasági rendszert. A televízió nem reprodukálja a kényszerek és korlátozások e rendszerét — ellenben a rendelkezésre álló és szabadon választható szellemi javak tárháza, vagy legalábbis annak tűnik. A televízió mértéktelen kínálata szemben áll a gazdasági korlátozások szigorúságával. A televízió vonatkozásában az emberi szükséglet, legalábbis látszólag és mennyiségi szempontból, először van abban a helyzetben, hogy nem korlátozzák, h a n e m — ellenkezőleg — meghaladják. A -, A gazdaság a szükségszerűség birodalmaként jelenik meg; a televízió _ szembeállítja vele saját birodalmát: a látszólagos szabadságét. Ily módon a tiltó társadalom ösztönző társadalomként jelenik meg. A korlátozás helyébe a nagyvonalúság lép. A társadalom gazdasági arculatát megtagadja televíziós arculata. A nélkülözés kemény világával a televízió szembeállítja a bőség igéző világát. ,, p Ha a cselekvés látványossággá, méretei pedig mértéktelenséggé teszik a i televíziót, a televíziónak mint mértéktelen látványosságnak a létjogosultságát az adná, ha mértéktelen nézőket hozna létre. A néző szerepének mértéktelen hangsúlyozása a látványosság iránti szükséglet nagyfokú kitágításának képességén alapszik. A társadalmi és a látványossági viszonyok a valóságos viszonyok két csoportját alkotják. Bármennyire eltérő jelentőségűek is, egymásból táplálkoznak. A mértéktelen látványosság a valóságos cselekvéstől a képzelt cselekedetek valóságos szemlélése felé tereli az átalakító társadalmi energiát. A mértéktelen látványosság ily módon a társadalmi konfliktusok enyhítésének funkcióját látja el. AQ A televízió, mint minden más látványosság, a valóságos és a képzeletbeli közötti örök egybeolvadást fejezi ki. Az egybeolvadás a kölcsönhatás felé halad: nemcsak a valóság alakul át képpé, hanem az így létrejött kép is épp e minőségében tesz szert a maga valóságára. A látványosság bizonyos mértékben programozott behelyettesítést jelent. A behelyettesítés tárgya lehet egy lehetséges esemény — ez a fiktív látványosság. A behelyettesítés tárgya lehet egy tényleges esemény: ez a zsurnalisztikái látványosság, amely a szó szoros értelmében vett valóságként mutatja be a valóság képét. Gazdasági elemzéseiben Marx gyakran él a színház világából kölcsönzött 20 fogalmakkal: álarc, álruha, fetisizmus, látszat, átváltozás. Az érték a használati érték helyébe lép; az ár az érték helyébe lép; a pénz az ár helyébe lép stb. — azt az utat, amit a használati érték tesz meg az általa kielégítendő szükséglet felé, elválasztó közeget alkotó szűrő szimbólumok szakítják meg. E szimbólumok nem tartoznak a valósághoz: „A munkatermékek értékformájának és értékviszonyainak . . . semmi közük sincs a termékek fizikai természetéhez" — írja Marx. „Az áruk ára vagy pénzformája, éppúgy, mint az általános é r t é k f o r m a . . . eszmei dolog" (a nem anyagi értelmében). „Ha igaz is, hogy a csereérték személyek közötti viszony, hozzá kell tenni, hogy a dolgok közötti viszony álruhájába öltöztetett viszony."* * M. E. M. 23. kötet. A tőke. I. 75, 96 és köv. oldalak.

8

25 TÉZIS EGY MARXISTA TELEVÍZIÓELMÉLETHEZ

így megy végbe az alapvető behelyettesítés: a személyek közötti viszonyok fejezik ki a dolgok közötti viszonyokat. A valóságos szükségletek hordozói árujellegük következtében absztrahálódnak ezeknek az elidegenedett szükségleteknek a tárgyaiban: „A dolgok világának értékesedésével egyenes arányban nő az emberek világának elértéktelenedése."* n* Az árugazdaság és a látványosság a valóság átváltoztatásának két különböző formáját alkotják. Az árugazdaság cseretárggyá alakítja át a szükséglet tárgyát. A látványosság képekké változtatja át a tárgyakat és viszonyaikat. Az átváltoztatásnak mindkét esetben maga a tárgy a tárgya. Az átalakított tárgy mindkét esetben egyszerre folytatódik és szűnik meg létezni az átalakulásban. A szimbolikus környezet olyan miliő, amelyben a valóság egyidejűleg marad fenn és oszlik szét. ny A mértéktelen látványosság megnyitja saját területét, a valóság és a fik\ l ció közötti konfúzió területét. E kétvegyértékűség a színész teljesítményében ölt testet: a testetöltött látványosságban. A színész olyan valóságos egyén, aki tagadja magát mint ilyent, amikor egy képzelt egyén adottságait ölti magára. A be nem avatott néző olyan képzeletbeli egyéniséget tulajdonít a színésznek. mint valóságos egyénnek, amely a saját konstrukciója. A be nem avatott néző egy sajátságos (vagy látszólag sajátságos) hamis tudat hordozója. E hamis tudat olyan értékzavarban nyilvánul meg, amely egyenlőségjelet tesz két, a maga valóságos létében elkülönülő szféra: a társadalom és a látványosság közé. E hamis tudat csak látszólag sajátságos: alapvető mechanizmusa azonos azzal. amely életre hív egy másik értékzavart, azt, amely a maga egészében áthatja a társadalmi életet, és amit Marx „árufetisizmusnak" nevezett. Az árugazdaság és a valóság két különböző szféra, de a gazdasági nem23 valóság olyan valóságot hoz létre, amely jellemző sajátja. A látványosság és a valóság két másik különböző szféra, de a látványosság szintén létrehozza a maga valóságát, amely nem más, mint az alapvető valóság elváltoztatása, és amelyet hajlamosak vagyunk összetéveszteni az utóbbival. Mindkét esetben jelentésátvitelről van szó (ami különben minden szimbólumalkotás lényege). A gazdaság és a látványosság működésben levő és ennek következtében társadalmilag aktív szimbolikus konstrukciók. Mindkettő arra alapozza társadalmi hatékonyságát, hogy az emberek hajlamosak összekeverni a szimbólumokat létrehozó valóságot az e szimbólumok által létrehozott valósággal. Ily módon a látványosság az értékzavar hatalmas társadalmi gyakorlatává válik — olyan tudatzavarrá, amely szüntelenül átcsap a lét zavarába. n/

Az értékzavart kultiváló televízió egybefolyik az árugazdasággal. Hatékonysága, amivel az árucsere világát szolgálja, azon alapul, hogy termékeinek körforgása elkerüli ezt a cserét. Az értékek összezavarásának hivatását az összezavart értékektől függetlenül is lehet gyakorolni. A lényeg az, hogy e gyakorlat módszeres, viszonylag folyamatos, koherens és a lehető legátfogóbb legyen. Ezek olyan paraméterek, amelyeknek a televízió eleget tud tenni. A televízió nemcsak azzal szolgálja a gazdaságot, hogy elsajátítja szimbólumait, hanem elsősorban azzal, hogy saját szimbólumainak tényleges hatalmával kívülről legitimálja ezeket. Ugyanazok a valóságos dolgok alakulnak át egyszerre árukká és képekké. Nem az átváltoztatás módja, hanem maga az átváltoztatás alkotja annak az alapvető interferenciának a geometriai pontját, amely a televíziós és a gazdasági fikció között érvényesül. A képfetisizmus ösztönzi és fenntartja az árufetisizmust. • Kari Marx: Gazdasági-filozófiai kéziratok 1844-ből. Kossuth, 1962, 45. 1.

9

25 TÉZIS EGY MARXISTA TELEVÍZIÓELMÉLETHEZ

n r A televíziót a társadalmi tudat tárgyának tekintik — és ez így helyes. j I A televíziót csak ritkán tekintik a társadalmi gyakorlat tárgyának — ami viszont teljesen helytelen. A televízió nemcsak életfelfogásunkat változtatja meg, hanem életmódunkat is. A társadalmi tudat tárgyát képező tevékenységét a társadalmi gyakorlat tárgyát képező tevékenysége határozza meg. Az a megközelítés, amely felvállalja ezt a kettősséget, megerősítheti a kevesebb feszültséget és zavart keltő televízió társadalmi integrálásának premisszáját. Az ilyen típusú társadalmi integrációt szolgálhatná egy televíziós ontológia kidolgozása, vagyis azoknak a valóságos viszonyoknak a tanulmányozása, amelyeket a televízió életre hív és módosít. Ez nem azt jelenti, hogy aláértékeljük a sugárzott műsorok fontosságát. Inkább arról van szó, hogy elhelyezzük őket abban a kontextusban, amely szorosan hozzájuk tartozik: a mértéktelen televízió által életre hívott és kultivált valóságos viszonyok kontextusában. E viszonyok egy része az árugazdaságra jellemző viszonyokkal való konvergálás felé halad. De addig, amíg az árugazdaság az ínség — és ennek megfelelően az objektív szükségszerűség — terméke, a mértéktelen televízió olyan szubjektív döntés eredménye, amely — mint minden szubjektív döntés — örökké tökéletesíthető marad.

Hó rom hozzászólás ALMÁSI M I K L Ó S i

Értelmes vagy rutin koptatta képoivasást? MELLÉKVÁGÁNYRA FUTÓ G O N D O L A T O K

CAMPEANU

TANULMÁNYÁHOZ

In medias res: a televíziós kép ontológiája — Campeanu tanulmányának izgalmas kérdésfeltevése — nem képzelhető el a közönség képfelvevő tudatának, képolvasási képessége társadalmi meghatározottságának vizsgálata nélkül. S másrészt nem lehet zárójelbe tenni a kép közlendőjének minőségét (művészi, dokumentatív vagy informáló-szórakoztató jellegét) — tehát tartalmát. E két — látszólag — mellékpólusról szeretném kiegészíteni érdekes dolgozatának téziseit. 1. Campeanu joggal indul ki abból a szociológiai körülményből, hogy a televízió „túlkínálja" a nézőt: nemcsak a befogadhatónál sugároz több képanyagot, hanem a néző rendelkezésére álló időmennyiséget is sokszorosan túllépi. Ami viszont érthető, mivel ma már kialakulóban van a szelektív nézői gyakorlat: a néző válogat a műsorok között. Csakhogy ennek a képdömpingnek a hatása mégis megfontolandó tudatszociológiai körülmény, mivel visszahat a tévéképhez való felfogó-értelmező, értékelő-továbbgondoló nézői reakcióra. A 10

HÁROM

HOZZÁSZÓLÁS

különféle fajsúlyú, témájú, problémaszintű „tárgyak" homogenizálódnak a képernyőn — mindből kép lesz —, és ezzel máris megjelenik a képekhez való felszínesebb nézői viszony veszélye. Sőt: ténye. Csakhogy ezt a viszonyt nemcsak a tévé alakította ki: a XX. század második fele a népszerű képkultúra fantasztikus gazdagságát varázsolta a köznapi ember köré. Értelmes környezete mindenütt képekkel van kitapétázva: képes ú j ságok légióját lapozgatja; a moziban m á r csak a képolvasás gyorsított módszereit gyakorolja, plakátok, hirdetések, piktogramok kerítik be reflektív tudatát: meg kell tudni tanulnia képekben gondolkoznia, vagy védekeznie a képek gondolkodást redukáló hatásával szemben. Mert a dolgok immár kétféle tálalásban kerülnek elébe: értelmét megragadó (elgondolkodtató, problémát gerjesztő) alakban, mint tények, amelyek rejtélyeket takarnak, események, melyeknek hátterén kell tanakodnia —, másrészt viszont olyan (kép)alakban, ami az adott eseményt leegyszerűsíti: egy-egy pillanatot ragad ki az eseményből, azt, ahol a „dolog" a legjellegzetesebben mutatható be, ahol egyetlen szempillantás alatt áttekinthető az esemény lényege, s nem kell sokat vacakolni kérdésekkel, p r o b l é m á k k a l . . . A képkultúra társadalmi méretű „túlnövése" azonban átnevelte a köznapi ember értelmes látását; az így dresszírozott szem hozzászokik a „képolvasás" ú j követelményéhez, a felszínességhez. Mindent gyorsan és nagyjából azonos reakcióval lehet „átlapozni" — a szem könnyen rávehető, hogy a mögöttes rétegek problémái, a nem-látható, de a képen esetleg mégis jelenlevő titkok felett átfusson. Hiszen a képeslapok illusztrációit úgy kell nézni, hogy pillantásunk csak végigfussa, a képeknek csak „érdekességértéküket tapogassa le", mert tekintetünk máris a következő, ugyancsak egy pillanat alatt „emészthető" képre készül átugorni. Csak ritkán állunk meg, hogy egy-egy fotót közelebbről is szemügyre vegyünk, s akkor sem azért, mert hír- vagy próblémaértéke vonz, hanem vagy azért, mert bravúros fotótechnikával készült, vagy azért, mert amit r a j t a látni, az valamilyen (tartalmától nagyjában-egészében független) szempontból „érdekes". Ez a felszínes „képolvasási" gyakorlat közismert jelenség. Kevésbé az a szellemi hatása: klisékhez szoktat. A magasugrót a léc felett látjuk vagy amint épp ugrásra készülődik; karambol pillanatában minden lángol, füstöl, emberek rohannak; és csak ritkán találkozunk olyan képritkasággal, ahol valami soha nem látott (mert véletlen) eseménynek lehetünk képek ú t j á n szemtanúi (pl. egy híd összeomlását látjuk, a kamera segítségével rajta a h í d o n . . . ) . Ebben az utóbbi esetben azonban épp a klisétől való eltérés, a szokatlanság — és azon keresztül a dolgok érdekessége — ragadja meg figyelmünket. Végre valami áttöri a látszattá merevített fotós kliséket. Ilyenkor esetleg arra is rákényszerülünk, hogy az ábrázolt dolgon elgondolkozzunk — netán azon is, ami nem látható, ami a „képek mögött" rejlik, a világból, a társadalomból, az emberek lelkéből. Ilyenkor kell ráébrednünk arra, hogy a képekhez szokott szem mennyire leszoktat a gondolkozás autonómiájáról. Mennyire nem igényli, hogy — mint a szöveg olvasása közben — a sorok közé is próbáljunk látni, hogy értelmileg is áttekintsük, kiegészítsük azt a töredéket, amit kapunk. A film esetében — mivel itt m á r művészi struktúráról van szó — a nézőt „vezeti" a mű, nemcsak a szemét; összefüggéseket kénytelen keresni (és találni), kérdésekre kénytelen válaszokat fogalmazni magában, jó esetben tehát gondolkodásra kényszerül. Képolvasási tréningünk negatív hatásaként mégis előfordul, hogy el-elrévedünk egy-egy csodálatos táj, bravúros fotó részletein, elveszítjük a fonalat, még inkább a film gondolati vázát, s ami megmarad bennünk, az inkább csak az érdekességek mozaikhalmaza. 11

HÁROM

HOZZÁSZÓLÁS

Egyáltalán: a „képolvasás" a dolgok egyszerűségének illúzióját kelti, pontosabban: a bonyolult összefüggéseket mitizálja, azaz felfoghatatlan, megérthetetlen magasságba repíti, és csak a „kézzelfogható" tényeket, eseményeket emeli ki belőlük, amelyeken nem kell túl sokat gondolkozni. A „mögöttes", tehát komplikáltabb összefüggéseket mítoszként kell „hozzáérezni" a látottakhoz. Akkor is így van ez, ha szöveg vagy kommentár kíséri a képet: a pár mondatban megfogalmazható magyarázat képtelen a látható jelenet teljes összefüggését feltárni, szükségképp egyszerűsít, „blikkfangosra" veszi a szöveget, ami csak fokozza az egyszerű (és egyben mitikusán érthetetlen) benyomását. A kommentár — ha az, aki csinálja, komolyan veszi — csak enyhíteni t u d j a ezt a hatást, a képsorok mögötti összefüggések egy-egy szeletét vagy fontosabb csomópontját t u d j a kiemelni, s ha be is indítaná a gondolkozást, ezt törölné egy tökéletesen más szférából beexponált újabb kép, ahol máris a képolvasás veszi át a vezető szerepet, s amin elgondolkoztunk volna (netán problémát kerestünk volna a képek mögött!), az elhomályosul. Legtöbbször annyira, hogy az adás végére m á r el is feledkezünk róla. Röviden: képolvasási gyakorlatunk — bármennyire pozitív erőfeszítéseket tesz is a néző és a képeket közreadó újságíró vagy tévékommentátor — most már automatikusan a miniproblémák felvételének gyakorlatára állítódott be. Csak ennyit és nem többet, hogy a következőt is láthassa, szemével érthesse, s közben „törlődik" tudatából a látottakba csomagolt probléma, az, amin n e m ártana reflexív módon tovább „rágódni". Csakhogy képolvasási gyakorlatunk sem homogén. Egyszer csak olyan képpel találkozunk, ami nem engedi magát ilyen felszínesen „átlapozni": akár tévében, akár moziban. A művészi produkció szerkezetével, egymásra utaló, viszszacsatoló képvezetésével kibillenti a nézőt beidegzett gyakorlatából, és arra kényszeríti, hogy akkor is gondolkozzon, mikor „képolvas". (Ilyenek pl. az inzertekhez kapcsolódó vitaműsorok, izgalmasabb — mert riporter-ügyességgel készített — interjúk, ahol a kép és a szöveg egymással vitázik, s a néző nem tudja, minek higyjen, a szövegnek, vagy annak, amit lát.) A „kézzelfogható" kép mágiája itt megtörik, a képolvasás rutinja felmondja a szolgálatot, és bekapcsolódik a reflexív értelem: másképp egyszerűen nem élvezhető, sőt nem is látható az, ami a képernyőn megjelenik. (Persze a felszínességre nevelt néző számára ilyenkor is van megoldás — kikapcsolja a „rossz" műsort.) Tehát a tévékép ontológiája tudatszociológiai mezőbe, sőt még általánosabban a társadalom által kínált képkultúra-túltermelés flórájába van ágyazva, ami meghatározza a néző tévéképhez használt „olvasási köznyelvét", vizuális szokásait, pontosabban problémaérzékenységének, szellemi felvevőképességének redukcióját. A tévékép ugyan „vezető" m ű f a j lett a képkultúrában, de csak akkor tud kilépni a Campeanu által kicsit egyszerűsített formában így elkeresztelt „árufétismodell"-ből, ha maga a tévékép „robbantani" t u d j a ezt a vizuális regressziót. Azt, ami végső soron a reflexív képességünk, gondolkodó, érzelmi, intuitív reakcióink elsorvadását jelenti. Ha ez sikerül — s majd látni fogjuk, milyen utakon kísérletezünk ezzel —, úgy „élni" fog az a világról adott „üzenet", ami a tévéképbe fogható. Ha nem, úgy a tévékép elveszíti „ontológiai súlyát"; nem a létezőt, a valót, hanem a fikciót és vele a hamis tudatot testesíti meg, s még inkább elősegíti az értelmes szem (és gondolkozás) visszafejlődését a varázsdoboz előtt. Ez lenne az egyik kiegészítő megjegyzésem. 2. Második kiegészítő és vitázó megjegyzésem a tévékép életét, ha úgy tetszik „létét" érintené: hogyan és „mitől" kap életet ez az „optikai csalódás" a nézőben? Ez a lét azon is múlik, hogy a kép mit, hogyan és milyen aktivizáló erővel képes láttatni: tehát mondandóján és annak megcsináltságán; szo12

HÁROM

HOZZÁSZÓLÁS

ciológiai tartalma érzékenységén, képdramaturgiáján; de mindenekelőtt azon, mennyiben találja el a műsor a „levegőben levő" kérdéseket, s mennyire tudja ezeket úgy vizuális élménnyé alakítani, hogy a nézőnek magának is kicsit túl kelljen lépnie önmagán. (Bár a tévé — az otthoni környezet lazább szerkezete miatt — másképp viselkedik, kitér a direkt részvétel „munkája" elől.) A kép tartalma, mögöttes rétegei nem tehetők tehát zárójelbe, ahogy Campeanu dolgozata elején — saját kérdésfeltevése logikájából következően jogosan — tette. Sőt: azzal kell kezdenünk, hogy a tévékép nem egyszerűen üzenetet továbbít — ahogy Campeanu fogalmazta — zárójelbe téve a kép tartalmát, minőségi paramétereit (művészi, dokumentatív jellegét, társadalomkritikai vagy hirdetési szándékát, életkép vagy szórakoztató közegének hatásosságát). Igaz, hogy az információelmélet egyaránt üzenetnek nevez egy szimpla hírt és egy súlyos emberi konfliktust — amit esetleg úgy kell a nézőnek kihámozni a látható történetből, mivel a közvetlen üzenetben nincs benne. Sőt, üzenet egy szép test látványa is, de egyben az a morális vagy társadalmi töltet is, ami a töbi szereplőnek e szép test „viselőjéhez" való viszonyából kiderül, s ami megintcsak nem közvetlen képi f o r m á b a n érthető meg, hanem csak akkor jut el hozzánk, ha a képet érzelmi átélésünk (pl. morális érzékünk) megfejti, és esetleg a megértés reflektív-fogalmi kérdései tovább boncolják. Az információelmélet közkeletű fogalma ezt a több rétegű „üzenetet" nem t u d j a körülírni, s ezért a tévékép ontológiájának leírásához nem is tudja minden további nélkül használni az „üzenet" társadalmi cseréjének fogalmát sem. A dolog a képbe zárt tartalom minőségének, hatóképességének erején múlik, ami viszont — mint fentebb láttuk — a néző látáskultúrájának, képolvasásának társadalmilag kialakult modelljétől is függ. Ezúttal azonban épp erről a „minőségi" mozzanatról, az „üzenet" belső rétegzettségének gazdagságáról szeretnék szólni kiegészítésképp. Képes-e a tévékép felrobbantani rosszul beidegzett „képolvasási" szokásainkat, képes-e kimozdítani bennünket felszínes (és nyomban „törlő") látásunk inerciájából — és be t u d j a - e indítani a látványban való gondolkozás, sőt a láthatón túli problémaérzékenység sokszor újonnan megtanulandó reflexeit? Jó tévéjátékok, olyan filmek, amelyek a képernyőn is „át tudnak jönni", egy-egy ú j látványköznyelvben fogalmazott és tévé szemmel átrendezett színházi közvetítés olykor már meg tudja közelíteni ezt az ideális hatást. Szerintem tehát nem a túlkínálat, n e m is a túltelítettség a tévékép társadalmi „cserefolyamatának" zavaró jelensége: inkább az a hajlam, amit képolvasási gyakorlatunk m á r a tévéfogyasztás előtt kialakít bennünk, s ami arra szoktatta a figyelő tekintetet, hogy a látvány felszínén maradjon, azaz lehetőleg mindent láthasson, amit mutatnak, de személyes továbbgondolandó problémaként semmit se emeljen ki magának. Ezért veszélyesebb a képklisé a tévében, mint a képes újságban: szuggesztívebb hatásánál, és méginkább: szokásteremtő tulajdonságánál fogva sztereotipizálja látványkezelési reakcióinkat, azaz felszínes „képolvasási" gyakorlatunkat megkövesedő rutinná t u d j a változtatni — s ugyanakkor az ú j játékformák, adástípusok, a képek „mögötti" rétegekbe rejtett rejtvényekkel való játék ötletes fogásai ú j r a meg ú j r a oldani t u d j á k ezt a rutin-hajlamunkat. Bármennyire is sötét színekben ecseteltem a képolvasási kultúra (álkultúra) veszélyeit, mégis azon a véleményen vagyok — kicsit vitázva Campeanuval —, hogy a szocialista kultúra alapelveitől áthatott műsorpolitika, a mindig megújulni kész rendezői, írói, művészi és riporteri gyakorlat képes megteremteni az „áruforma" modelljére mintázott televíziós gyakorlat „ellenkultúráját". Lehet, hogy ez ma még csak ritkán sikerül, de az „emlékezetes" műsorok hatásvizsgálatai vagy a társadalmi témává felnövő műsortípusok mutatják, hogy azok a képformák képesek ki13

HÁROM

HOZZÁSZÓLÁS

lépni a képolvasás rutinjának gondolkozást visszafejlesztő közegéből, ahol a kép csak apropó vagy éppen ellentétel, s a nézőnek kell mind a megfejtést, mind a továbbgondolásra alkalmas problémát kihámoznia. Ma még — úgy érzem — kicsit lebecsüljük a néző ilyen irányú önállóságát. Pedig szembe kell néznünk azzal a ténnyel, hogy a modern filmművészet vágási technikája, időjátéka, formai vívmányai már a tizenévesek látási reflexeibe is felszívódtak, számukra egy éles vágásba elrejtett kérdés azonnal „beugrik", minden magyarázat vagy „gyengébbek kedvéért" bemutatott pótillusztráció nélkül is. (Sőt: agyuk lekapcsol, amint a „magyarázó" képet, vagy szöveget meglátják . . . ) A néző ma fejlettebb potenciális vizuális kultúrával rendelkezik, mint amit feltételezünk róla. A mai televíziós gyakorlat (megintcsak magánvéleményemet mondom) ehhez a feltételezett „értési küszöbhöz" igazodik, azaz alacsonyabb szintre helyezi a mércét, hátha nem fogják érteni, hátha alacsonyabb lesz a nézettségi százaléka stb. Gondoljunk arra, hogy Pernye András portréfilmjében Bach zenéjének struktúrája, világképe, egyáltalán a barokk muzsika hangrendje volt az alapmotívum, ami igazán nem könnyen emészthető téma — ha előítéleteinkből indulunk ki, s ráadásul a képen semmi sem történik, csak Pernye Andrást lehet látni: nincs magyarázó, színesítő illusztráció. S mégis: ez a műsor volt az egyik legsikeresebb produkció 1979ben. A képanyagnak mágikus ereje van: a sok látnivaló „kikapcsolja" a néző egyéniségét, reflexív, kiegészítő, problémát kereső-megoldó tudatát — a kevés látnivaló unalmas is lehet, de lehet olyan is, hogy megnyithatja a néző kiegészítő m u n k á j a előtt az utat — még belső látásával megjelenített képszerűség értelmében is: többet lát a képernyőn is, mint amennyit mutatnak. Itt v a n az a „rés", ahol „felnőttkorában" át kell törnie a gondolkozni-szórakozni-látni segítő varázsdoboznak. S ahol ki lehet törni a tévékép-áruszimbólum Campeanu említette egyenlet bűvköréből, a képfétis szürkeségéből, tudattompító h a t á sából. S úgy érzem, a magyar televízióművészet (és szerkesztés) ebben az irányban keresi a holnap útját. Ami nem azt jelenti persze, hogy én most a „vitaműsorok" számának növelését igénylem. Egy tévéjáték, de egy nem konvencionális eszközökkel készült társadalomkritikai riport, sőt egy szórakoztató keretbe épített mozaik is elérheti ezt a hatást. (Erre jó példa volt számomra a Terefere humorba-szatírába ágyazott, ám egy sor rejtett aknát, gondolkozásra késztető képet „robbantó" műsora, vagy Vitray Csak ülök és mesélek sorozata.) S az is igaz, hogy képolvasási kultúránk tehetetlenségi nyomatéka még sokáig visszahúzó erőként fog hatni: a tévékép értelmes társadalmi cseréje csak akkor tud igazán áttörni egy új, köznapi, vizuális köznyelv felé — azaz egy állandóan megújulni képes, értelmes nézői látásmód kialakítása irányába —, ha nemcsak egyedül próbálkozik ezzel, hanem egész képkultúránk erre törekszik a képeslapoktól, a szórakoztató filmeken át a képzőművészeti értelemben vett vizuális kultúra kiterjesztéséig. Mennyiben ontológiai kérdések ezek? Annyiban, hogy a tévékép „élete" nem szűnik meg a képernyőn: táplálja vagy szegényíti a társadalom által használt vizuális köznyelvet. S ha a tévé művészei és műsoralkotói e vizuális köznyelv állandó „robbantására" törekszenek, ha a látványklisék megkövesedését megelőzik, ha kicsivel e köznyelv előtt járva vezetik is az értelmes szem felfogóképességét, s így a látványba be tudják vonni az egész embert (nemcsak a mozgókép mágikus vonzásában passzívan „élő" nézelődőt), akkor a képernyőn megjelenő képek — egy része, nem okvetlenül az egész műsoridő — ki tudnak lépni „árumivoltukból" (ha egyáltalán a z o k . . . ) , s szerepet kaphatnak a hamis tudattól az értelmes világkép kialakításáig tartó önátalakításunk hoszszú menetelésében. Akkor is, ha papucsban nézelődünk . . . 14

HÁROM

HERMANN

HOZZÁSZÓLÁS

ISTVÁN

A televízió társadalmi helye A televízió elméletével valóban kevesen foglalkoztak marxista módon. Egy ilyen megközelítésnek mindenekelőtt abból kell kiindulnia, hogy a televíziózás nem egyszerűen a technika eredménye, hanem valóságos szükségletekből nő ki. Mik ezek a valóságos szükségletek? Mindenekelőtt az jelent komoly szükségletet, hogy a modern társadalom — értsd ezen: iparosodott, urbanizált társadalom — létében az embereknek mindenekfelett komoly szüksége lesz arra, hogy gesztusokból, magatartási módokból, arcjátékokból stb. olyan következtetésre jussanak, amilyenekre korábban csak szavakból, kijelentésekből stb. juthattak. Ennek az az alapja, hogy a patriarchális körülmények között élő ember életének nagyon sok szükséglete volt ugyan, de társadalmi viszonyai olyannyira átláthatóak, emberi kapcsolatai oly módon meghatározottak, hogy igazi összetett emberismereti igénye nincs. Gondoljunk viszont arra, hogy abban a pillanatban, amint az emberek bekerülnek a gyárakba, a túlzsúfolt városba stb., mindjárt szembetalálják magukat jelek és jelzések egész sorozatával, melyeknek ugyanannyira magától értetődőknek kell lenniök, mint annak idején a falusi szokások voltak. De ezen túlmenően: egészen különböző módon, különböző körülmények között élő emberekkel kerülnek össze, részben a munkahelyen, részben az utcán, de szórakozóhelyeken és mindenütt másutt is. S ha ezeken a helyeken nem tudnak olvasni az emberi gesztusokból, az elvétett mozdulatokból, az arcjátékokból, ha nem t u d j á k ezeket összevetni az állandóan mozgó és változó jelrendszerekkel és a jelrendszerek által t u d t u k r a adott követelményekkel, akkor elveszettnek érezhetik magukat. Mindez, és nem csupán a technika eredményezte a filmművészet létrejöttét. A filmművészet éppen ezért XX. századi művészet. Persze, ebből még a televízió léte nem következik. Nemcsak azért nem, mert a televízió nem film, hanem "zért sem, mert a filmművészet látszólag tökéletesen ki tudta elégíteni ezt az igényt, és ha időnként giccses f o r m á b a n is, de rávezette az embereket már a némafilm korában az olyan jelek rejtett értelmére, melyeknek nem volt és nem lehetett az a feladatuk, hogy közvetlen közlésként funkcionáljanak, s mégis jelzések voltak, melyeknek tekintetbe vétele elősegítette, hogy az ember otthonosabban — vagy legalábbis a megértés hiszemével felruházva — érezze magát a polgári világban. Hozzá kell azonban tenni azt is, hogy a televízió bizonyos értelemben ennek a tendenciának a folytatása. A film elsősorban művészi sűrítésben mutatta be azokat a jeleket, amelyeket akarva, nem akarva tudomásul kell vennünk ahhoz, hogy bizonyos megértéssel forduljunk az urbanizáció körülményei között a többi emberhez. A televízió ezt a már a filmművészet bizonyos alkotásaival kapcsolatban is érzékelhető igényinterferenciát tovább tudatosítja. Miben mutatkozik meg a filmmel kapcsolatos igény-interferencia? Abban, hogy a film egyúttal mint dokumentumfilm, mint híradófilm és mint művészfilm funkcionál, és megmutatja azt, hogy mi van az egyes valóságos mozgások mögött — több síkon is. A művészi sík sokkal lényegesebbet árul el, mint a híradó-sík; a dokumentum-sík valahol a kettő között áll, de mindenesetre mind a három arról vall: a XX. század 15

HÁROM

HOZZÁSZÓLÁS

embere egyre többet akar tudni a többi emberről, mégpedig úgy, ahogy az átlagember elrejti és elárulja érzelmeit, gondolatait és arról is, ahogyan egy speciálisan jelentős személyiség teszi ezt. Arról is tudni akar, ahogyan egy adott mindennapi szituációban, ahogyan egy kiélezett valóságszituációban, vagy ahogyan egy művészileg fölépített, illetve fölépülő valóságos konfliktusszituációban mindez — az elrejtés és elárulás — létrejön. Mint említettük, a televíziót semmiképpen nem szabad közvetlenül a film analógiájára felfogni, de kétségtelen, hogy ez a már a filmmel kapcsolatban megjelent elemi modern szükséglet éppen a televízióban, ahol a dokumentum, a közvetlen híradás és a művészi alkotások egyaránt szerepet játszanak, erőteljesen kielégítődik. A híradás sokkal frissebb, mint a filmhíradó, a dokumentumözön kétségtelenül még válogatási lehetőséget is enged, s részben a tévé által teremtett, részben pedig a filmszalagról átvett művészi alkotások egymáshoz kapcsolódva elégítik ki a fent említett igényt. A tévé tehát egy meglevő igényrendszer sokkal adekvátabb kielégítése — különösképpen ebben az előbb említett hármas összefüggés vonatkozásban —, mint maga a film és mint maga a rádió. A rádióval nem azért kapcsolódik össze, mivel a technikailag járatlan emberek voltaképpen úgy vélik, hogy a televízió nem más, mint látható rádió, hanem azáltal, hogy a rádió is éppen az el nem r e j tett s ugyanakkor elrejtett, a ki nem mondott és ugyanakkor kimondott emberi tendenciák kifejezője — persze szükségképpen csupán a hang eszközével. De maga a rádió is olyan technikai eszköz, mely korszerű szükségletek kielégítésére való, és amely — másfelől — nemcsak kielégíti ezeket a szükségleteket, hanem a szükségleteket ébreszti is. A rádió önmagában is szinte intonálja a televízió létrejöttét. A rádió szükségletkielégítése mintegy intonáció a látási és hallási síkon való szükséglet-interferenciának a kielégítésére. Mindebből persze csupán rendkívül elvontan következik a televízió társadalmi léte. A televízió mint készülék természetszerűleg árucikk, mégpedig olyan árucikk, amely a piacon még nem használati érték a tulajdonos számára, de használati érték a nem-tulajdonos számára, akinek igenis igénye van a televíziós információra és a televíziós információs tendenciák interferenciájára. Amint megvásárolta, elkezdi használni. Ezzel kapcsolatosan azonban meg kell különböztetni az egymástól eltérő jellegű televíziós adókat és televíziós műsorokat. Nyilvánvaló, hogy pl. az Amerikai Egyesült Államokban a televízióműsor voltaképpen olyan jellegű információk sorozatából áll, amelyek részben vagy egészben beleillenek a fogyasztói manipulációs világba. Ezt külsődlegesen az jelzi, hogy mikor a vevő megvette a televíziós készüléket, többé semmit sem kell fizetnie, mivel a hirdetések szükségszerűen eltartják a televíziót, tehát nincsen televíziós díj. Ennek ellenében el kell tűrnie azt, hogy a legjobb műsorokat is át- meg átfonják a különböző hirdetések, reklámok, sőt még az is igen gyakori, hogy a „nem látható" reklámok jelennek meg a különböző televíziós műsorokban. Hiszen pl. az egyszerű hirdetés, mely megszakítja a film vetítését, a látható és eltűrendő reklámok közé tartozik. Viszont az, hogy egy játékfilmben milyen whiskyt isznak, vagy milyen ruhában jár a főszereplő — nem tartozik hivatalosan a reklámhoz, mégis tudottan vagy tudattalanul ez is reklámcélokat szolgálhat elsősorban. Ez a televíziós típus egy olyan társadalmi lét valóságos kifejezője, amelyben a társadalom vezetése meg van győződve a következőről: legfeljebb bizonyos vonatkozásokban kell meggyőzni az embereket arról, hogy a társadalom a maga szerkezete tekintetében helyes irányban fejlődik. Az igazi meggyőzőerőt maga a konzumpció, maga a vásárlás, a presztízsfogyasztás felkeltése 16

HÁROM

HOZZÁSZÓLÁS

és állandó fokozása jelenti. így a televízió is szükségképpen a reklám- és propagandacélok szolgálatában áll, hiszen így maga a tévéprogram is teljességgel beleolvad — a szellemi szintet tekintve — a konzumpció egész világába és maga a fogyasztás mint társadalmi cél van olyan erejű és dinamikájú, hogy egyúttal a fönnálló társadalom lényeges uralkodó és irányító tendenciái nem változnak, sőt igazolást nyernek a konzumpció fokozásától. Egészen más probléma az a televíziótípus, mely az európai államokban alakult ki. Ez a típus, mint az amerikai is, szükségképpen épít az interferenciára, mely objektíve megvan a televízió iránti igényrendszerben, vagyis arra, hogy egyrészt a közvetlen híradószerű információ, másrészt a dokumentatív információ és harmadrészt a művészi információ szükségképpen egybeolvad a televíziózásban. Ez a tendencia egyfelől elvezethet az emberek tudatában a nivellálódáshoz, ahol tudniillik a mindennapi élet jelentéktelen híranyagát és jelentős híranyagát egyaránt összetévesztik és összekeverik az esetleg álművészeti, giccsszerű elemekkel és a jó vagy rossz dokumentáris elemekkel. Másrészt lehetséges az is, hogy a televízió művészeti vezetése és műsorpolitikája ezen nivelláló, egyneműsítő tendencia ellenére megpróbál — és sokszor sikeresen is — éles válaszfalakat emelni a televízióban látható különböző műsorok közé. Tudatosítja, hogy a három különböző szükségletet különböző módszerekkel, különböző időpontokban és különböző eszközökkel elégítik ki és sikerülhet bizonyos művészi színvonalat is megtartani a televíziónak. Ilyen esetben is szó van természetesen az általános konzumpcióba való beavatkozásról, a konzumpció fölfokozásáról. A reklám ilyenkor mint egyfajta nem is szubaltern információ jelenik meg a többi információ között, de világosan elválasztva tőlük, mint speciális reklámműsort, mint amit nem lehet összekeverni a televízió egyéb adásaival. Nem tartom itt szükségesnek részletesen kifejteni azt a véleményemet, hogy ilyen esetben a televízió sajátos funkciója az, hogy a társadalom önmagáról alkotott tudatát ábrázolja: ezt egyik könyvemben (Televízió, esztétika, kultúra. Kossuth, 1976) megtettem. A televízió — szemben a művészettel — a maga egészében nem az emberiség fejlődésének történeti öntudatát példázza, nem is a tudomány feladatát veszi át, amely az emberiség történeti tudatát mutatja meg, hanem kizárólag az emberiség, illetve az adott társadalom önmagáról alkotott tudatát. Ez ebben az európai televíziótípusban éppen úgy világos, mint a már említett amerikaiban. Hiszen az amerikai televízió az önmagáról alkotott tudat képét biztosítja a konzumpció és a manipuláció mindenható erejének sugárzásával, míg az európai (polgári) televíziók nagy része azáltal, hogy a konzumpciót mint a társadalmi élet egyik mellékes szabályozóját fogja fel, alapvetően a társadalmi életről alkotott tudati képet hozza a néző elé híranyagában, művészeti feldolgozásaiban. Az európai társadalmi léthez sokkal erősebben hozzátartozik az, mint az amerikaihoz, hogy ez a társadalmi lét bizonyos kulturális tradíciókra alapul. Ezeken alapul még akkor is, hogyha a modern polgári társadalom nemegyszer megtagadja saját tradicionális m ú l t j á t (tartalmilag): formálisan mégis kénytelen erre a múltra is építkezni. így válik az európai — legtöbbször állami irányítású — televízió nem csupán az általános konzumpció propagátorává, hanem ezen belül annak a kulturális fogyasztásnak is propagátorává, amelyet az adott társadalom nyújtani tud. Ezért készülnek dokumentum- és történeti filmek régi műkincsekről, egykori tudósokról, de mai alkotásokról és mai közéleti szereplőkről is. Vitathatatlannak látszik számomra, — s ezt nemcsak az elméleti elképzelés 17

HÁROM

HOZZÁSZÓLÁS

támasztja alá, hanem a gyakorlati élet is —, hogy a szocialista országok televíziós programja szükségképpen nem kapcsolódik az amerikai típushoz, h a nem közelebb áll az európai típusú televíziózáshoz. Abban a tekintetben nincsen különbség szocialista és polgári televízió között, hogy mind a kettő a társadalom önmagáról alkotott tudatát ábrázolja, vagyis azt hajlandó s a j á t társadalma ellentmondásaként, hibájaként stb. elfogadni, amit a társadalmi tudat nézőszögéből egyáltalán el lehet fogadni, s azt tartja társadalmi erénynek, „pozitív megnyilatkozásnak", amit a társadalom egésze mint pozitívet fogadhat el. Abban a tekintetben azonban, ahogyan a konzumpciós folyamatba beleilleszkedik a szocialista televízió, már jelentős különbség van, mégpedig azért, mert a szocialista társadalomban a konzumpció — az árucikkek skálája tekintetében — még nem eléggé fejlett, és így a szocialista televízió reklámközlő jellege sokkal szűkebb területre esik, mint bármely polgári televízióé. Ezzel együtt azonban a szocialista televízió éppen a kulturális konzumpció tekintetében kétségtelenül fölötte áll minden polgári televíziónak (noha a konzum-spektrum itt sem olyan széles, hogy teljességgel megfelelne az igényeknek). A televíziózásnak ugyanis nemcsak az nem feladata, hogy az emberek a munkaidejükkel azonos időt töltsenek a képernyő előtt, (Campeanu cikke ezt a tendenciát mint sok televízióprogram igényét említi), hanem az sem feladata, hogy teljesen szelekció nélkül nézzék végig az összes televíziós műsorokat. A televíziózás lényege — különben nemcsak a szocialista államokban —• a meglehetősen széles választási lehetőség. A televízió művészeti és magas színvonalú műsorai természetesen önálló művészi értéket jelentenek. De egyetlen televízió sem tűzheti maga elé azt a célt, hogy hetenként tizenöt-húsz óra igen magas fokú műélvezetet szerezzen nézőinek. Viszont a szocialista televíziónak lehetősége van arra, hogy az embereket ne csupán önmaguk felé, hanem a társadalom valóságos kulturális élete felé is orientálja. A szocialista televíziózás mértéke és értéke egyaránt abban lehet, hogy akár művészeti műsorok sugárzásával, akár a dokumentáris és egyéb propagandával a közönség egyre n a gyobb százalékát irányítsa koncerttermekbe, kiállításokra, késztesse lemez- és könyvvásárlásra stb. Mindebből kitűnik az, hogy a televízió mint médium funkcionál, és ezért nem lehet a televízió általános természetéről szólni. A televízió médium, amely különböző társadalmi szükségleteknek megfelelően tudja visszatükrözni a t á r sadalom önmagáról alkotott tudatát, ennek az önmagunkról alkotott tudatnak pozitív és negatív jegyeivel. De minden a társadalomtól függ, amelyik ezt a médiumot fölhasználja. Az, hogy a szocialista televízió ott kívánja meglelni a feladatát (s ez a feladatvállalás sem egysíkú és nem ugyanaz egy eldugott falusi település és egy metropolis vonatkozásában), hogy az embereket a kultúra felé orientálja — ez a szocialista kultúrpolitika következménye lehet. De még a szocializmusban sem szükségszerű, hogy elsősorban ezt tekintsük a televíziózás feladatának. Ha azután a harmadik világ különböző társadalmi berendezkedésű és feltételű országaira gondolunk, azoknak különböző televíziós gazdasági hátterére és általános gazdasági hátterére, akkor világosan kell látnunk, hogy a társadalmi szituáció mennyire determináns erő minden televízió színvonala, programválasztéka esetében. S amennyiben dialektikus módon a k a r juk a kérdést vizsgálni, éppen azt kell szem előtt tartanunk, hogy nemcsak az ember társadalmi lény, hanem az előbbi értelemben a televízió is — ha nem is egy társadalmi lény, de legalábbis társadalmi médium. S a médiumot még inkább meghatározza a társadalmi lét benső szerkezete, mint az egyes individuumokat. 18

HÁROM

VITÁNYI

HOZZÁSZÓLÁS

IVÁN

Lehetséges-e másik modell? Campeanu bírálata — attól félek — teljesen jogos, amikor azzal kezdi, hogy „a televízió elmélete, akárcsak gyakorlata, az egyesült államokbeli modell szinte kritikátlan átvételével jött létre". Valóban nincs ezzel szemben másik „modell", sem elméletben, sem gyakorlatban. De vajon lehetséges-e s egyáltalán szükséges-e egy teljességgel más modell? Campeanu sokban meggyőz arról, hogy igen, bár a modell felvázolásával voltaképpen ő is adósunk marad. Szellemes és vonzó dialektikával veszi sorra a divatos „televízió-elméletek" legfontosabb tételeit és cáfolja meg őket. Mondanivalójának veleje, úgy érzem a 12. tézisben található, amelyben azt fejtegeti, hogy a televízió nem azért jött létre, hogy egy specifikus kommunikációs szükségletnek feleljen meg, éppen ezért arra is alkalmas, hogy nem-specifikus szükségleteket elégítsen ki. A tézis nagyszerűen hangzik, az első pillanatban meghökkentő, a második pillanatban úgy érezzük, hogy a tézisek szerzője valóban döntő gondolatot mondott ki. A társadalom kommunikációs szükséglete — Campeanu szerint — a maga öntörvényű fejlődésében még nem jutott oda, hogy feltétlenül szükségessé vált volna a televízió típusú kommunikáció létrejötte. „Törés" következett be, a folyamatba külső erő hatolt be: egy technikai felfedezés hozott olyan ú j lehetőséget, amely szinte magamagát gerjesztette, nemcsak technikailag teremtette meg a televíziót, hanem az emberek millióit is odaültette eléje. Á gondolat érdekes és eredeti, de ha belegondolunk, mégis marad valami hiányérzetünk. Hiszen éppen Marx mondta — bár a műtárgyról, de hasonló összefüggésben —, hogy nemcsak a szükséglet teremt műtárgyat, de a műtárgy is kitermeli a maga szükségletét. Ugyanez vonatkozik a televízióra is. Hiszen egyáltalán nem feltétlenül szükséges módja egy ú j jelenség kialakulásának, hogy előbb a maga teljes nyilvánvalóságában jelenjék meg a szükséglet, amit aztán már csak ki kell elégíteni. A valóságos folyamat ezzel szemben rendszerint úgy megy végbe, hogy a szükséglet még latens, amikor az új tárgy, eszköz, jelenség létrejön, de mert már latens módon jelen van, azért tud aztán olyan hamar felelevenedni. Mikor specifikus ez a szükséglet és mikor nem? A kérdés könnyen válhat szavakkal való játékká, ha nem vizsgáljuk meg a mögötte levő tartalmat. A televízió esetében is van egy specifikus (társadalmilag szükségszerű) és egy nem-specifikus tényező. Szükségszerű és sajátlagos, hogy a történelmi-társadalmi fejlődés egy fokán olyan kommunikációs eszközök jöjjenek létre, amelyek ugyanazt az üzenetet egyszerre, egyirányúan, de visszacsatolás nélkül megszámolhatatlanul sok emberhez viszik el. Ez specifikus szükséglet — bár az, hogy épen televízió lett belőle (ma ismert formájában), már nem feltétlenül specifikus és nem is szükségszerű. Campeanu szerintem is helyesen ragadja meg a problémát, amikor a továbbiakban a látványosság fogalmával operál, mégpedig a szó lehető legteljesebb értelmében. A látványosságnak van egy kétarcúsága: egyszerre fiktív és valóságos, egyszerre kívánatos és agresszív. A kérdés tehát az, hogy mikor melyik oldala kerül előtérbe a televízióban. Ha a látványosságok fiktívek, akkor a szükségszerűség birodalmával szemben valóban a „látszólagos sza19

HÁROM

HOZZÁSZÓLÁS

badság" kerül szembe. (Természetesen a fiktívet nem az angolszász terminológia fiction műszava szerint értve — amibe belesorolódik az egész regényirodalom —, h a n e m a realizmus nálunk használt fogalmával ellentétesen. így fiktív az a látványosság, amely a létező társadalmi valóságtól egy seholsem létező álomvilág felé vezet, még akkor is, ha ez az álomvilág nem szépségével, hanem agresszivitásával tűnik ki.) Ide kapcsolódik Campeanu egyik legfontosabb megállapítása, amely szerint a televízió hozta az első esetet az emberi történelemben, amikor — legalábbis látszólag és mennyiségi tekintetben — nem korlátozzák, hanem meghaladják a szükségletet. Magyarul: a televízióból valóban többet kapunk, mint amennyire szükségünk van. Ebből vezeti le a mértéktelenséget, mint a televízió hatásának legfontosabb tényezőjét. Ebben a megállapításban is van egy mély igazság, bár úgy érzem, ez sem teljes. Nemcsak televízióműsorból, de bizonyos értelemben könyvből is többet gyártunk, mint amennyi az adott szinten megjelenő társadalmi szükséglet. Gondoljuk el, hogy hány könyv van magánlakásokban, könyvtárakban, könyvesboltokban, és belőlük mennyit olvasnak aktuálisan mondjuk egy hónap vagy egy év alatt. Nyilvánvaló, hogy a könyvek túlnyomó része „holt tőke", nem használják, feleslegesen hever, csak potenciális szükségletre szól, a felhasználás (olvasás) mértéke mindig kisebb a lehetségesnél. Az, hogy a televíziótársaságok olyan tömegben a d j á k a műsorokat, hogy már a készülékbe legszerelmesebb néző sem t u d j a végignézi, ezek szerint nem teljesen ú j jelenség: a kultúrával kapcsolatos tárgyaknak, értékeknek megvan ez a természetük. (Pontosabban: akkor van meg, ha gazdasági értelemben is értékeknek tekintjük őket, amit Campeanu egyébként visszautasít.) A megállapításban mégis van valami fontos igazság, ha a televíziót — Campeanu ezt is teszi — kivesszük a „kultúrcikkek" közül, s olyan társadalmi jelenségnek tekintjük, amivel az emberek ma szerte a világon a m u n k á j u k o n kívül a legtöbbet foglalkoznak (olykor még a munkánál is többet). Ekkor megint másként vetődik fel a szükséglet dolga, s arra kell gondolnunk, högy a televízió ez esetben nem azt a szükségletet elégíti ki, ami a felszínen látszik, hanem valami mást, vagy valami másnak a pótszere. Ügy érzem, hogy Campeanu tézisei éppen itt akadnak el, éppen itt kellene még továbbmenni. Hiszen ha vitatkoztam is egyik-másik tételével, alapjában nagyon figyelemreméltónak tartom, ahogy egy ú j fogalmi apparátussal j á r j a körül a televíziós jelenséget. A vita azon van közöttünk, hogy én legtöbb megállapításához még hozzáfűznék egy ,attól függ"-öt; attól függ például, hogy az a látványosság tényleg milyen természetű, valóságos, félig fiktív egészen fiktív, valóságellenesen fiktív és így tovább, s mindezeken a kategóriákon belül is milyen előjellel. A kérdést így is feltehetjük: jó, eljutottunk az „amerikai modellnek" az eddiginél talán még magvasabb kritikájáig. De mit tegyünk akkor, ha nem ezt a modellt a k a r j u k követni? Egyáltalán lehetséges-e másik modell, vagy a televízióval mintegy sorscsapásként kell befogadnunk az éppen kritizált változatot? Vajon csak a műsorok tartalmát kell megváltoztatnunk, vagy a televízió „mértéktelenségét" is korlátoznunk kell, ámde hogyan? Ezekre a kérdésekre már nem kapunk feleletet, pedig az igazi vitát itt kellene kezdenünk.

20

H A N K I S S ÁGNES

Az álcázás „ g e o m e t r i á j a " „ A hivatalban, a h o l dolgozom, ö t e m b e r t ő l félek. Ö t ü k mindegyike fél négy e m b e r t ő l (az átfedéseket n e m s z á m í t v a ) , összesen húsz, és a húsz m i n d e g y i k e hat e m b e r t ő l fél, az annyi, m i n t összesen százhúsz e m b e r , aki legalább egy v a l a k i t ő l fél. [ . . . ] A z osztályomon hatan vannak, a k i k félnek t ő l e m , és van egy kis t i t k á r n ő , aki m i n d a n n y i u k t ó l fél. V a n még egy e m b e r nálam, a k i nem fél s e n k i t ő l , m é g t ő l e m se, és gyorsan ki is r ú g n á m , csak félek t ő l e . " J. H e l l e r : VALAMI T Ö R T É N T

A társadalmi nyilvánosság minden elképzelhető formája emberi magatartásformákhoz kötődik. E magatartásformák azonban egyetlen társadalomban sem önmaguktól adódnak, hanem kedvező társadalmi feltételek hátterén épülnek ki. Próbáljuk meg konkrétan is meghatározni e kedvező társadalmi feltételeket, s igen könnyen a következő tautológikus megállapításhoz j u t u n k : ahhoz, hogy egy közösség tagjai „megtanulják" a társadalmi nyilvánosság magatartásvilágát, társadalmi nyilvánosság szükséges. E megállapítás azonban csak látszólag tautológikus, hiszen a társadalmi nyilvánosság, szélsőséges társadalmaktól eltekintve, nem valamiféle kikristályosodott és zárt társadalmi forma, hanem inkább egy olyan tűrési határ, amelyen belül társadalomlélektani tényezők is szerepet játszanak abban, hogy a fontos és aktuális közéleti kérdésekből melyek és milyen módon tárgyalhatók. A nyilvánosság új, életképes formáit kereső, felelős emberi magatartás mindig tágíthat valamit a meglevő határon, a h a t á r tágulása pedig ú j emberi magatartásformák lehetőségét teremtheti meg. A félelem félelmet szül Ugyanakkor azonban számos hibás társadalmi mechanizmus dolgozhat az ellen, hogy egy emberi közösség megtalálja, kimunkálja társadalmi nyilvánosságának önálló, életképes modelljét. Ismert jelenség például, hogy egy közösség — félve attól, hogy a túltáguló nyilvánosság veszélyeztetné egyensúlyát és belső biztonságát — bizonyos, alapvető dolgokban nem tűri el a nyílt és nyilvános véleményformálást, s e szabály megszegőit különböző szankciókkal sújtja. Az ilyen félelem rendszerint már önmagában véve is irracionális, nem beszélve arról, hogy mint minden, amit egy közösség pusztán félelemből, túlbiztosítási törekvésből cselekszik, újabb félelmeket szül. Az em21

A Z ÁLCÁZÁS

„GEOMETRIÁJA"

ber ugyanis a fenyegetettségre általában „túlreagál": előbb magába építi a fenyegetést, m a j d kivetíti, s előbb-utóbb nem csupán attól fél, amitől valóban félnie kell, hanem a félelemből szokást csinál. Aki n e m veszi figyelembe a félelemnek ezt az öngerjesztő természetét, az úgy viselkedik, mint az a szülő, aki a gyerekét, ha valamit másként csinál, mint ahogyan a szülő megkívánná, zsákos emberekkel, boszorkányokkal, ördögökkel fenyegeti, majd meglepődik, amikor a gyerek nem hajlandó sötétben aludni, mert fél; nem érti, hogy „mi van egy lakásban félnivaló", és megpróbálja meggyőzni a gyereket a félelem értelmetlenségéről, ha pedig ez nem sikerül, sopánkodni kezd, hogy „borzasztó, mennyire n e m lehet ennek a gyereknek az értelmére hatni". Pedig semmi csodálkoznivaló sincs azon, ha a szorongás, a félelem, akár egyetlen emberben, akár egy emberi közösségben, szokássá válik. A szokássá váló félelem még egyetlen emberi közösségnek sem tett jót; már csak azért sem, mert ahogyan az egyszeri vagy elszigetelt félelem a félelem szokását, a szokássá vált félelem szükségképpen hazugságot, a hazugság szokását teremti meg. Lehet, hogy egy közösség biztonságát, fejlődésének egy adott szakaszában, bizonyos dolgok kimondása, nyílt és nyilvános megvitatása még veszélyeztetné, de sokkal inkább veszélyezteti e biztonságot — nem rövid, hanem hosszú távon — az, ha egy közösség tagjai „elfelejtenek" nyíltan, okosan, felelősséggel beszélni. Társadalmi nyilvánosságunk kialakításának tehát egyik alapvető kérdése az, hogy közéletünkben a nyílt és nyilvános véleményformálásnak mekkora a „szorongási együtthatója". Ez az „együttható" persze nem számértékekben, hanem elsősorban érzésekben, beidegződésekben, cselekvési reflexekben él, és információkból, becslésekből, hipotézisekből táplálkozik. Ezeknek az információknak, becsléseknek és hipotéziseknek az egyik legfontosabb forrása a tömegkommunikáció. Személyes tapasztalatain kívül elsősorban a tömegkommunikációból próbálja meg az ember leolvasni, hogy pontosan hol húzódnak a nyilvánosság tűrési határai. Csakhogy a tömegkommunikáció sohasem pontos tükörképe a mindenkori tűrési határoknak: mindennapi magatartás-választásunkhoz egyaránt kínálhat jó és rossz modelleket. A rádió- és televízióműsorok közül jó modellt kínálnak azok — voltak az elmúlt években ilyen rádióműsorok —, amelyek átérezve a modellszerepükben rejlő felelősséget, csökkenteni igyekeznek a köztudatban a „szorongási együttható" értékét. Akad azonban számos példa az ellenkezőjére is. A rossz modell szélsőséges esetei például az olyan rádióbeszélgetések, amelyek — leírható, pontosan meghatározható, hibás kommunikációs mechanizmusok következtében — nem a társadalmi nyilvánosság magatartásvilágának, hanem éppen ellenkezőleg, a társadalmi nyilvánosság ellen dolgozó magatartásformáknak a modelljét testesítik meg. Figyeljük meg, hogyan. A z őszinteségtől az álcázásig Elkezdődik egy rádióbeszélgetés, valamiről, ami egy kicsit kényes téma, vagy legalábbis könnyen azzá válhat. A kérdező szeretné, ha a témáról többékevésbé nyíltan beszélgetnének, de két dologtól is fél. Fél egyrészt attól, hogy a megkérdezett a feladatot túl jól teljesíti, s túlmegy nyíltságban a kérdező szándékán. De fél attól is, hogy a megkérdezett, felismerve a témában rejlő veszélylehetőségeket s a kérdező szándékát, még a kérdezőnél is óvatosabb lesz, s még a lehetséges határig sem megy el a nyíltságban. A kérdezőt tehát elfogja a félelemérzet, hogy a megkérdezettől nem pontosan azt hallja, amit hallani szeretne. A baj akkor kezdődik, amikor e félelemérzet a kérdezőt természetes kérdezői magatartásának a megváltoztatására indítja: arra, hogy a nyílt, őszinte kérdésfeltevés helyett egy biztosabbnak ígérkező eszköztárhoz: 22

A Z ÁLCÁZÁS „GEOMETRIÁJA"

az álcázás, a manipuláció eszköztárához nyúljon, s nyílt kérdésfeltevés helyett a beugratás valamilyen formájával próbálkozzék. (Nyelvi lehetőségeink e téren igen gazdagok. Az álcázás nyelvtanával érdemes volna külön is foglalkozni.) Hogyan reagál a megkérdezett a kérdező beugrató magatartására? Az esetek bizonyos százalékában beugrik. Általában azonban felismeri a beugrató szándékot, annál is inkább, mert a kérdező beugrató taktikája rendszerint igen egyszerű, igen könnyen átlátható. Ez azonban legkevésbé sem a kérdezők szellemi gyengeségéből, vagy felkészültségének a hiányából fakad, sokkal inkább a viselkedést kísérő rossz lelkiismeretből. A kérdező jól tudja, hogy dialógus köntösébe öltöztetve, manipulálni fog; ezt szégyenli, egy kicsit önmaga „ellendrukkere" is, és a „féligcsinálás" önfelmentő illúziójára játszik. A megkérdezett tehát a manipulatív szándékot felismeri, s ha eredetileg hajlamos is lett volna a nyílt beszélgetésre, az őszintétlenségre őszintétlenséggel, az álcázásra rejtőzködéssel válaszol. Persze nem pusztán azért, mert a másik magatartását sérelmesnek érzi, hanem abból a nagyon is gyakorlatias okból kifolyólag, mert az álcázó, beugrató kérdésfeltevésből a téma „kényes" voltára következetet. A beszélgetés hátterében veszélyt szimatol és beugrik: nem a másik beugrató kérdésének, hanem saját félelmének és hibás önvédelmi reflexének. Nyílt, tárgyszerű és felelősségteljes válasz helyett kendőző, mellébeszélő, a felelősséget elhárító választ ad. Szavak tánca Mit szűr le mindebből a kérdező? Azt, hogy rosszul kérdezett? Néha, szerencsésebb esetekben ezt, és megpróbál magatartásán változtatni. Más, kevésbé szerencsésebb esetekben azonban a megkérdezett zavart viselkedésében és rejtőzködésében saját magatartásának az igazolását l á t j a : „Lám, a másik titkol, rejteget valamit; ez pedig jogossá tesz minden álcázó megközelítést". A bizonyosság enyhíti a rossz lelkiismeretet, és egyben felbátorít: a kérdező újult erővel , és most már csavarosabb eszközökkel csap le a megkérdezettre. Ki kell ugratni a nyulat a bokorból, minden áron. Ezen a ponton a hibás kommunikációs mechanizmus r á j u k zárul, és ami elkezdődik: szavak tánca egy 'nem létező nyúl, sőt egy nem létező bokor körül. A kérdező agresszívabb magatartására ugyanis a megkérdezett is magatartásának eszkalációjával válaszol: még inkább mellébeszél, még inkább rejtőzködik, ami viszont újabb indítékot szolgáltat a kérdezőnek. Kiépült az álcázás ördögi köre: egyik oldalon a manipuláció, másik oldalon a rejtőzködés eszkalálódó láncszemeiből. E hibás kommunikációs mechanizmusokat tehát az hozza létre, hogy a beszélgetés résztvevői — kérdező és megkérdezett egyaránt — elvesztik belső autonómiájukat, és túlzott függésbe kerülnek egymástól. Nem abban a természetes értelemben, ahogyan minden kommunikációs szituációban elkülöníthető az egyéni szándék és az együttes történetszövés két rétege; hanem az egymáshoz igazodó viselkedésnek abban a torz értelmében, amely egyúttal a nyílt és felelősségteljes részvétel elvesztését is jelenti. A résztvevők éberen figyelik egymást, de nem a cél megvalósítása, hanem az együttes célvesztés jegyében. Nem szabad összetévesztenünk ezt a függőségi szituációt azokkal a stratégikus helyzetekkel, amelyekben a felek azért figyelik éberen egymást, hogy a másik minden lépését azonnal beépíthessék saját stratégiájuk kialakításába. Ügy is mondhatjuk, hogy míg a stratégikus helyzetekben a másikról alkotott kép valamilyen, autonóm módon meghatározott célt szolgál, itt inkább fordítva v a n : a percepció: — csak a percepció — diktálja a célt. A kérdező a megkérdezett magatartásából olvassa ki, hogy mit érdemes kérdeznie, a meg23

A Z ÁLCÁZÁS „GEOMETRIÁJA"

kérdezett pedig csupán annyit válaszol, amennyi a pillanatnyi helyzetből minimális feszültséggel következik. Vagyis mind a ketten a másik viselkedésétől teszik függővé azt, amit pedig a másiktól függetlenül kellene eldönteniük (mi a céljuk a beszélgetéssel, miről kívánnak beszélni és miről nem, mit ér meg a téma és így tovább). A beszélgetés résztvevői tehát elvesztik felelősségüket és kiszolgáltatódnak egy önmaguk által működtetett hibás kommunikációs mechanizmusnak. A nyüt és nyilvános véleményformálás követelménye persze nem azt jelenti, hogy mindig mindenről nyíltan, teljes őszinteséggel kellene beszélnünk. Nyilvánvaló, bizonyos dolgokra a kérdező nem kérdezhet rá (mert a téma kívül esnék a társadalmi nyilvánosság tűrési határán), és bizonyos dolgokat a megkérdezett sem mondhat el (a feltárulkozás fokát joga van érdekeinek megfelelően mérlegelnie). A bemutatott kommunikációs mechanizmusok nem azért - hibásak, mert a résztvevők betartanak bizonyos témahatárokat — ez önmagában még nem vall felelőtlenségre, sőt, sok esetben épp a keretek rögtönzött megtörése jelzi, hogy a beszélgetés résztvevői vesztettek felelősségükből, —, hanem azért, mert az ilyen típusú beszélgetésekben a résztvevők önmaguk munkálnak ki egy túlteljesítő fékrendszert. Ezért választottam mottóul a Heller-idézetet: m á s vonatkozásban ugyan, de rendkívül jól érzékelteti azt a folyamatot, amelyben egy magatartás, egy pszichikus reakció elburjánzik és túlnő a maga értelemszerű valóságövezetén. Hiszen mi sem természetesebb, mint hogy egy közösség bizonyos tagjai tartanak egymástól. Sőt, a félelemnek még bizonyos hasznos, egyensúlyteremtő szerepe is lehet. (Például: addig nem kell félni egy valakitől, amíg ő is fél a másik kettőtől.) A baj csupán az, hogy a félelem félelmet szül, s mindent egybevetve a közösség „szorongási együtthatója" m á r nem csupán reális fenntartásokat, hanem fantomfélelmeket is sűrít. Ugyanígy: ha a társadalmi együttélésben a kelleténél nagyobb — vagy valamiért hirtelen megnövekszik — a nyílt véleménycsere szorongási együtthatója, akkor a bizalmatlanság, az álcázás és az elzárkózás a kommunikáció legkülönbözőbb mezőire kiterjedhet. 1 + 1 = 4 Adott tehát egy kommunikációs szituáció, két, őszintétlen, felelősségét vesztett szereplővel. Ami már akkor is elegendő volna ahhoz, hogy meggátolja a beszélgetés hasznos kibontakozását, ha a két magatartás egyszerűen csak öszszeadódnék. Csakhogy a valóságban nem összeadódik, hanem hatványozódik és negatív, destruktív csoporttöbbletté gerjed. Szerkezetileg ez a mechanizmus egyébként nagyon hasonlít a fegyverkezési verseny közismert, játékelméleti mechanizmusához. Két ország fegyverkezési versenyben áll egymással. A verseny egyre költségesebbé és értelmetlenebbé válik, s ezért mindkettőjük közös érdeke azt kívánná, hogy kössenek egymással valamilyen leszerelési megállapodást. Bízhatunk-e azonban abban, hogy a felek a megállapodást valóban betartják? Nem nagyon, hiszen mind a ketten — a játékelméleti értelemben vett racionalitás nézőpontjából nézve a dolgot — a következő gondolatmenetet követik. Ha a megállapodást mind a ketten betartjuk, ez feltétlenül kedvezőbb helyzetet teremt, mint az egyre költségesebbé váló verseny. Igen ám, de ha ő a megállapodást valóban betartja, akkor semmi sem szól amellett, hogy én is betartsam; hiszen ebben az esetben a legnagyobb nyereséget számomra az biztosítja, ha a fegyverkezést titokban folytatom. Már csak azért is, mert, ha megfordítva, én betartom a megállapodást, ő viszont megszegi, bekövetkezett a számomra legveszteségesebb — magánál a versenynél sokkal veszteségesebb — változat. S minthogy 24

A Z ÁLCÁZÁS „GEOMETRIÁJA"

biztos lehetek abban, hogy ellenfelem is ugyanezt a logikát követi, akkor járok el racionálisan, ha a veszteség minimalizálására játszom. Vagyis függetlenül attól, hogy a másik mit ígér, folytatom a fegyverkezést. A verseny fokozódik, a költségek eszkalálódnak. E negatív eszkalálódás csapdájából nemigen nyílik kiút. A megállapodás lehet nyereséges, de lehet egyértelműen veszteséges is — attól függően, hogy a másik betartja-e a megállapodás szabályait. Az együttműködési szándék így szükségképpen a kölcsönös bizalmatlanság zátonyára f u t ; a szembenálló felek egymás rosszhiszeműségének a munkahipotézisével dolgoznak, és „biztos, ami biztos" alapon a legkisebb kockázattal járó magatartást választják. A nemzetközi játszmák világában ez talán így szükségszerű: a szembenálló felek nincsenek abban a helyzetben, hogy akár minimális kockázatot is vállaljanak. A mindennapi együttélésben azonban alapvető kérdéssé válhat, hogy akadnak-e emberek, illetve embercsoportok, akik — nem merő naivitásból vagy mártíromságból, hanem a közös érdek reményében — hajlandók vállalni a jóhiszeműséggel járó kockázatot. A mindennapi életben a kockázatvállalásnak nagyobb a szabadságfoka; ez pedig az ilyen szituációk sajátos logikáját, azt hiszem, némiképp módosítja. Veszteséges kelepcében Az álcázás ördögi körét persze, ha egyszer beindult, igen nehéz megtörni. Folytatása egyre veszélyesebbé, megtörése viszont egyre kockázatosabbá válik. Pedig a beszélgetés résztvevőinek van egy jól meghatározható közös érdeke: feladathelyzetük hasznos, értelemszerű megoldása. A kérdező hasznos, gondolatgazdag műsort szeretne (a maga praktikus és elvont nyereségeivel), a megkérdezett pedig szeretne önértékelését, szerepét erősítő módon megfelelni a feladatnak és — esetleg, ha nyílik rá lehetősége — megvalósítani bizonyos célokat. A résztvevők jelentékenyen segíthetnék egymást közös érdekük érvényrejuttatásában, ámde egyikük sem mer a közös érdekre játszani: vállalni a nyílt és nyilvános véleményformálást, mivel nem bízik eléggé abban, hogy magatartásához a másikban partnerre talál. A kérdező célja rendszerint az, hogy a műsor mindenképpen elkészüljön, függetlenül attól, hogy a másik mutat-e hajlandóságot az együttműködésre vagy sem. Biztosra kíván játszani, s ezért, csupán saját érdekét tartva szem előtt, manipulálni kezd. Az álcázás azonban, ha a másik is álcázással válaszol, eszkalálódni fog, s a szűken egyéni érdekre játszó magatartás veszteségessé válik: a kommunikációs folyamat döcögni kezd, majd elakad. A megkérdezettet is az önvédelem egyéni érdekszempontja vezérli, ami mindenképpen nyereségesebbnek látszik, mint nyílt kártyákkal vágni bele a beszélgetésbe. A negatív eszkaláció eredményeképpen azonban az ő magatartása is a visszájára fordul; a megkérdezett is egyre inkább beleszorul egy veszteséges szerep kelepcéjébe. Az ilyen hibás, a társadalmi nyilvánosság kialakulása ellen dolgozó kommunikációs mechanizmusoknak vannak más változatai is. Például a következő. Mindennapi beszélgetéseinkben — különösen, ha a beszélgetés tárgyra és célra irányuló — a természetes és ésszerű magatartásminta az, hogy ha érzékelem: a másiknak fontos, hogy valamivel kapcsolatban bőséges és mélyreható információkat nyerjen tőlem, akkor — ha csak valamilyen racionális szempont nem szól ellene — igyekszem igényeinek megfelelően válaszolni. És a másik oldalról: ha a másiktól kérdezek valamit, válaszát követően olyan mértékben kérdezek tovább, amennyire a kapott válasz információigényemet még nem elégítette ki. Nem ritka jelenség azonban az, hogy e magatartásminta a visszájára fordul és kialakul a következő, „természetellenes" 25

A Z ÁLCÁZÁS „GEOMETRIÁJA"

kommunikációs struktúra. Minél határozottabban és célratörőbben kérdez rá valamire a kérdező, annál inkább visszafogja magát a válaszadásban a megkérdezett, annál inkább felhígítja mondanivalójának a tartalmát, és lehetőleg mellébeszél, mivel a pregnáns kérdés hátterében valami veszélyt, kockázatot, bizonytalan kimenetelt sejt. Minél semmitmondóbb, rövidebb és kitérőbb a válasz — vagyis minél inkább szükséges és értelmes dolog volna a továbbkérdezés —, a kérdező épp ellenkezőleg, annál kevésbé mer továbbkérdezni. Inkább témát vált, rákérdez valami másra, most már sokkal lagymatagabb módon, és ha a másik szívesen és bőven válaszol, fellélegzik („végre valami, amiről lehet beszélni") és továbbkérdez, még akkor is, ha felesleges; a dialógus pedig értelmetlen redundanciába fullad. Kialakult tehát egy torz kommunikációs szituáció, amelyben bizonyos értelemben a kitérés a legsokatmondóbb válasz, s az elhallgatások és mellébeszélések rejtett rendszere többet mond el a valóságról, mint amit szavakban elmondanak róla. Az információ a kommunikáció mögöttes csatornáin áramlik, minthogy nyíltan, a felszínen nem arról beszélünk, amiről értelemszerűen beszélnünk kellene, hanem arról, ami senkinek sem kellemetlen, ami mindenkor a legkisebb feszültséggel jár. Ez pedig olyan beszélgetést eredményez, amelyet egyidejűleg jellemez információhiány és információfelesleg, méghozzá eszkalálódó formában. Hiszen minél nagyobb bizonyos pontokon az információhiány, más pontokon annál több üresjáratú kommunikációra van szükség ahhoz, hogy a hiányt elfedje.

26

Beszélgetés a demokráciáról A Magyar Televízió „ T u d ó s k l u b j á n a k " vitájából Verba volánt, scripta manent: a szó elrepül, az írás megmarad — mondja a sokat idézett latin bölcsesség, s a népi szólás is úgy tartja: a mondott szavakat elfújja a szél. Ezzel a „széljárással" dacolva és folyóirattársak kezdeményezését követve, a rádióban és a tévében elhangzó műsorok közül egyet-egyet írott formában is közreadunk. Elsőként az 1979. okt. 24-i Tudósklub adását rögzítettük. A beszélgetés résztvevői: Mód Aladárné és Dányi Pál közgazdászok, Gombár Csaba politológus, Héthy Lajos szociológus és Schmidt Péter jogász voltak. A műsort Papp Zsolt filozófus vezette.

P A P P ZSOLT: Egy másfél-két éve lezajlott szociológiai vizsgálatban a kutatók azt kérték a megkérdezettektől, hogy rangsoroljanak bizonyos értékeket: közéleti aktivitás, demokratikus részvétel, tartalmas munka, családi boldogság, anyagi jólét, nyugodt, biztonságos élet stb. Az eredmény a különböző társadalmi rétegek esetében csaknem egyöntetű volt: a megkérdezettek a rangsor élére a családot, a nyugodt, biztonságos életet, az anyagi gyarapodást helyezték, a közéleti aktivitás a rangsor végére került. Mi a véleményük, mi lehet ennek az oka? MÖD ALADÁRNÉ: Az emberek sokat hallanak a demokráciáról, a demokratizmusról. Sokat lehet erről olvasni, határozatok is jelennek meg, ugyanakkor igen kevés az emberek gyakorlati tapasztalata arról, hogy ha valóban él a demokrácia, akkor annak milyen szoros kapcsolata van az ő életkörülményeikkel. Szerepelt a listán az anyagi jólét — én úgy vélem, hogy a megérdemelt anyagi jólét és az élő demokratizmus elválaszthatatlan. Az egészséges családi élet pedig egy „jó kis demokratikus családban" áll biztonságosabb alapokon. Azt hiszem, ha a gyakorlati tapasztalatokban jobban érvényesülne a demokratizmus, akkor sokkal előbbre sorolnák az emberek, és közelebb jutna megérdemelt helyéhez. 27

A MAGYAR TELEVÍZIÓ „ T U D Ó S K L U B " - J Á N A K VITÁJÁBÓL

P A P P ZSOLT: Miért hiányzik a gyakorlati tapasztalatokból a demokratizmus? DÁNYI PÁL: Ennek, gondolom, több oka van. Az egyik az, hogy mennyire n e m tekintjük magunkénak a társadalmi tulajdont. Induljunk ki például abból, hogy miért n e m tekinti a munkás a több százezer forintot kitevő állóeszközt a magáénak? Miért nem érzi, hogy „részvényese" a megtermelt eredményeknek, a saját tevékenységének, jóllehet ennek mindnyájan „részvényesei" vagyunk? GOMBÁR CSABA: Elvileg igen. Mégis számos formalitás hiányzik, melyek megfoghatóvá tennék és garantálnák azt, hogy a munkás minden esetben részvényese legyen az üzemnek. DÁNYI PÁL: Ez igaz. A hiány, gondolom, arra is visszavezethető, hogy tan u l j u k a demokratizmust, a formákat, a fórumokat, az eljárást, a módszereket. S ebben az időszakban ellentmondásosan jelentkeznek bizonyos problémák. Például fölvetődik a kérdés, hogy hogyan alakul az egyszemélyi felelős vezető és a demokratizmus viszonya. SCHMIDT PÉTER: A demokráciához bizonyos szubjektív elemek is hozzátartoznak, tehát az emberek gondolkodásmódja is. Ugyanakkor nagyon-nagyon hibásnak tartom azt a nézetet, hogy a demokrácia alacsony vagy nem megfelelő szintjének oka az emberek tudatával, fejlettségével, rátermettségével, tehát valamiféle belső szubjektív tényezővel összefüggésben keresendő. Kétségtelen, hogy ezt nem lehet mellékes körülménynek tekinteni, de alapvetőbb és sokkal mélyebb társadalmi okokig kell eljutni ahhoz, hogy a demokrácia adott szintjéről és annak okairól beszélhessünk. HÉTHY LAJOS: Egyetértek Schmidt Péterrel. Általában a demokratizmus fejlődésének az akadályait két fő problémacsoportra vezetik vissza nálunk. Az egyikben valóban ezek a szemléleti, tudati gátak és akadályok találhatók. A másik lehetséges tényezőcsoport, melyben az előrehaladás gátját kell keresnünk: az objektív szervezeti és társadalmi viszonyok. Azt hiszem, hogy ha a kettő relatív fontosságát akarnánk meghatározni, akkor a szervezeti-társadalmi viszonyok jóval fontosabbak, mint a szemléleti-tudati viszonyok, hiszen végső soron a szemléleti-tudati viszonyokban is ezek a szervezeti-társadalmi viszonyok tükröződnek. P A P P ZSOLT: Kissé kiélezve a kérdést: arról lenne-e szó, hogy az objektív társadalmi-szervezeti viszonyok bizonyos mértékben nem igénylik a demokratikus részvételt és beleszólást, s ezért is beszélhetünk ennek a kialakulatlanságáról? HÉTHY LAJOS: Ezt többféleképpen megfogalmazhatjuk. Ügy is, hogy nem igénylik, úgy is, hogy nem kedveznek nekik, úgy is, hogy esetenként nem teszik lehetővé. Az üzemi vizsgálatok m á r jó tíz évvel ezelőtt kimutatták, hogy az üzemi demokrácia fejlesztése az úgynevezett vállalati belső mechanizmus bizonyos irányú korrekcióját, fejlesztését teszi szükségessé. Ahhoz például, hogy a munkások bizonyos döntésekbe beleszólhassanak, a döntéseknek azon a vezetői szinten kell lenniük, amelyek elérhetők a munkások számára. Az üzemi demokrácia a decentralizáció bizonyos fokát teszi szükségessé. Egyébként sorolhatnánk azokat a vállalati vagy vállalaton kívüli társadalmi tényezőket, amelyek ilyen vagy olyan módon gátlólag vagy fejlesztőleg hatnak a demokráciára. Űgy vélem egyébként, hogy a — szemléleti akadályok és a társadalmi viszonyokban rejlő akadályok közti — különbségtétel és a fontossági rangsor megállapítása a jövő, az előrelépés szempontjából fontos. Ha ugyanis a szemléleti tényezőkben keressük a demokratizmus fejlődésének mai fő akadályait, akkor nyilvánvaló, hogy amit tennünk kell, az döntően pedagógiai, agitációs feladat. A másik esetben viszont arról van szó, hogy olyan viszonyokat kell teremte28

A MAGYAR TELEVÍZIÓ „ T U D Ó S K L U B " - J Á N A K

VITÁJÁBÓL

nünk az üzemekben, a társadalom egészében, amelyek kedveznek a demokratizmusnak. SCHMIDT PÉTER: Hadd szóljak most az objektív és szubjektív oldalról. Gyakran mondjuk, hogy nálunk megvannak a demokratikus fórumok, csak nem működnek eléggé. Ez ugyanaz a kérdés. Szerintem a demokrácia tartalma valahol az érdekkifejeződés lehetőségében rejlik. Tehát a fórumoknak lehetővé kell tenniök az érdekkifejeződést. Ha ezek a fórumok erre nem alkalmasak, akkor kiürülnek. Kevés az olyan fórum, amely tartalmilag tudna az embereknek valamit adni, és fordítva: túl sok az üres fórum, amely nem tudja kielégíteni a társadalmi igényeket, megvalósítani az érdekkifejeződési lehetőségeket. DÁNYI PÁL: Lényegében tehát a tartalom és a forma különvált egymástól, és a forma mintha előbbre járna. Alapvetően mégis úgy érzem, hogy két lényeges kérdésre kell a figyelmet ráirányítanunk. Az egyik: mit jelent a beleszólás? Mit jelent akkor, ha az ember csak véleményt mond, ha informál az adott fórumon, és mi az, amikor döntésben vesz részt? A kettő között ugyanis lényeges különbség van. A másik kérdés: jogi, közgazdasági vagy politikai intézmény-e a szocialista demokrácia vagy a munkahelyi demokratizmus? Amíg ezek a kérdések keverednek, addig a szocialista demokrácia a gyakorlatban ellentmondásosan érvényesül. GOMBÁR CSABA: A tartalom és forma összefüggése kapcsán szeretnék megemlíteni valamit. A múltkoriban hallottam a rádióban, hogy valaki az üzemi demokráciáról a saját munkahelyén dicsekvőleg nyilatkozott, és azt mondta, hogy náluk nem a formákon van a hangsúly, hanem a tartalmon. A brigádok nem a jogaikon lovagolnak, hanem jól dolgoznak. Ügy vélem, hogy ennek semmi köze az üzemi demokráciához. Nem lehet tartalmi demokráciát csinálni megformáltság nélkül, amibe „bele lehet kapaszkodni". P A P P ZSOLT: Hadd tegyek fel egy egyszerű és nagyon naiv kérdést az üzemi szférával kapcsolatban. Mibe, mihez tud hozzászólni ma nálunk a munkás? Mihez nem tud? Mihez szóljon hozzá? Ki állapítja meg azt, hogy ki mihez szóljon hozzá? MÓD ALADÁRNÉ: Azt hiszem, hogy nem lehet „a" munkásról beszélni. A munkásság annyira differenciált, olyan sokféle rétege van, hogy lehetetlen egységes recept szerint elképzelni, hogy mihez szóljon hozzá. Azt hiszem, hogy ha a demokráciát félig-meddig komolyan akarjuk venni, akkor erre a kérdésre csak egyet lehet válaszolni: maguk a munkások dönthetik csak el, hogy mihez szóljanak hozzá, mégpedig ahhoz, amihez akarnak. Hogy mihez akarnak? Ahhoz, ami közvetlenül érinti őket, ami az érdekeikbe vág, ami a mindennapi életükkel valahogy kapcsolatban van, amit maguk is jól meg tudnak ítélni. Lehetséges, hogy rosszul szólnak hozzá, de éppen arra való a demokrácia, hogy ez kiderüljön. P A P P ZSOLT: Azt mondotta tehát, hogy a munkás abba szóljon bele, amibe akar. És hogy mibe akar beleszólni, az attól függ, hogy mibe tud beleszólni. Durván ez azt jelentené, hogy a munkás csak abba tud beleszólni, aminek anyagi kihatása van? Hiszen számos vizsgálat tanúsítja, hogy a munkások részéről az érdemi beleszólás kifejezetten materiális vonatkozásokban történik meg. MÖD ALADÁRNÉ: Amikor azt mondtam, hogy „ami közvetlenül érinti", ezt nem úgy értettem, hogy csak anyagilag érinti. A munkásokat sok minden „érinti". Egy korábbi vizsgálatban arra a kérdésre, hogy mi a legkellemetlenebb a munkájukban, azt válaszolták, hogy a rossz szervezés. Ez persze anyagilag is kihat az emberekre. Érdekeikbe vágó dolog az is, ha rossz a vezetők és vezetettek közti hangnem, ha rossz a munkaszervezés. Ennyiben nincs külön munkásérdek, és nem lehet különválasztani az anyagi és nem anyagi érdekeket. Itt visszatérnék egy korábbi témához és vitatkoznék Dányi Pállal is. Azt gondolom, hogy nem egészen helyes éles határvonalat húzni az üzemi demokrácia 29

A MAGYAR TELEVÍZIÓ „ T U D Ó S K L U B " - J Á N A K

VITÁJÁBÓL

közgazdasági, jogi és politikai vonatkozásai között, mert — úgy érzem — mindez együtt jár, csak éppen hol egyik, hol másik, hol harmadik oldala jelenik meg erőteljesebben az üzemi demokrácia keretében. DÁNYI PÁL: A gyakorlatban azt tapasztaljuk, hogy a jogi, a közgazdasági és a politikai oldal keveredik. Ha abból indulok ki, hogy a munkahelyi demokráciának elsődlegesen az a feladata, hogy a munkaszervezet hatékony működéséhez megfelelő társadalmi feltételeket teremtsen, akkor ez aláhúzza, hogy politikai területen kell gondolkodni. S ekkor mindjárt másként vetődik fel az a kérdés is, hogy mibe szóljanak bele a munkások. Mindenbe, ami a társadalmi feltételeket alakítja, befolyásolja. HÉTHY LAJOS: Szeretnék az eredeti kérdéshez visszamenni, hogy ti. a munkások mibe képesek, mibe akarnak beleszólni. Teljesen nyilvánvaló, hogy hiába hozunk létre demokratikus fórumokat, intézményeket, hogyha ezekbe nem lehel életet az emberi cselekvés. Adott esetben a munkások cselekvése pedig egyebek közt1 attól függ, hogy mibe képesek beleszólni. Ami a felkészültség, a képesség általános kérdése. És a másik fontos kérdés, hogy miben érdekeltek, mibe hajlandók beleszólni. Ez a két dolog nem egészen ugyanaz. Akinek nagyobb a szakmai tudása, az iskolázottsága, az -intelligenciája, az jobban átlátja a társadalmi viszonyokat, az üzemi viszonyokat, és nyilvánvalóan jobban képes érvényesíteni a saját érdekeit, mint aki kevésbé felkészült. Az is nyilvánvaló, hogy egy szakmunkás sokkal jobban bele tud szólni a termeléssel összefüggő döntésekbe, mint egy segédmunkás. Viszont ami a döntésekben való részvétel hajlandóságát, készségét illeti, itt azt hiszem, hogy az a döntő szempont — ahogy az itt már megfogalmazódott —, hogy a munkások leginkább olyan döntésekbe hajlandók beleszólni, amelyek közvetlenül és erőteljesen a szükségleteikkel függnek össze: bérrel, túlórákkal, bérkategorizálással és a többi olyan döntéssel, amelyek közvetlenül arra a kis kollektívára vonatkoznak, ahol dolgoznak. Következésképpen a stratégiai döntések — ez gyakori vita ma az üzemi demokrácia irodalmában — messzebb esnek a munkások érdekeltségétől. SCHMIDT PÉTER: Szerintem a stratégiai döntésekbe való beleszólás lehetőségét nagymértékben kiszélesítené például egy olyan gazdaságirányítási rendszer vagy a gazdaságirányítási rendszer olyan továbbfejlesztése, amely bizonyos értelemben decentralizálja a jövedelemelosztást. Ekkor a munkás érdeke nemcsak egyszerűen az órabérben jelenik meg, hanem ezen túlmenően anyagi érdekeltségévé válik, hogy maga az üzem rentábilis vagy nem rentábilis. Ha a jövedelemelosztás r e n d j e olyan marad, amilyen ma — s ezt általában centralizáltnak tekinthetjük —, akkor be fogja határolni az üzemi demokrácia szintjét és — hozzáteszem — fórumrendszerét is. Az üzemi demokrácia alapkérdése az, hogy a munkavállalói érdek az üzemben hogyan jelenik meg, és menynyire képes kifejeződni azokon a fórumokon, amelyeket az üzemi demokrácia teremt. Ezért azt mondanám, hogy az üzemi demokrácia fejlődése ma a szakszervezetek érdekképviseleti szerepének erősítése irányába mutat. HÉTHY LAJOS: Amikor az üzemi demokrácia szervezeteit és intézményeit, ezek funkcióit kialakítottuk — ezelőtt 20—30 évvel —, az volt az általános ideológia, hogy társadalmunkban van egy egységes érdek, és ennek az egységes érdeknek a fikciója alapján építettük ki azokat az intézményeket, amelyektől ma egyébként jogosan és megalapozottan érdekvédelmi tevékenység ellátását várjuk. A szakszervezet számára nyilvánvalóan rendkívül bonyolult probléma, hogy hogyan lépjen fel, amikor vezetők és munkások között nagyon erőteljes konfliktusok vannak. Amikor a szakszervezetnek a nagyvállalatoknál is alig van függetlenített funkcionáriusa, a választott testületeik pedig jelentős részben — erre nem tudok pontos számokat mondani — termelésirányítókkal, gazdasági vezetőkkel — egyébként jó szándékú, lelkes, aktív emberekkel — vannak feltöltve! A gazdasági vezető mint szakszervezeti funkcionárius szembekerül az30

A MAGYAR TELEVÍZIÓ „TUDÓSKLUB"-JÁNAK

VITÁJÁBÓL

zal a problémával, hogy kinek az érdekeit védje, és egy vezető-munkás konfliktusban — nekem nagyon erős a gyanúm — a gazdasági vezetői tudatával fog gondolkodni, mert ezt határozza meg elsősorban a pozíciója, és nem szakszervezeti tisztségviselői tudatával. PAPP ZSOLT: És vajon milyen az irányítási struktúra, a beavatkozási struktúra és a részvétel viszonya az államigazgatás terén? SCHMIDT PÉTER: Teljesen egyértelmű, hogy a társadalom vezetése szempontjából bizonyos szervezettségre, centrális elképzelésekre feltétlenül szükségünk van. Ebben a szervezettségben, ebben a vezetésben az államszervezetnek meghatározó szerepe van. De meddig terjedjen ez az állami, hatósági eszközökkel történő vezetés? Hol kell az államigazgatási eszközöknek határt szabni, és azt mondani, hogy itt pedig az embernek kell döntési szabadságot adni? Ez ma az államigazgatás és általában az állam funkciója fejlesztésének egyik alapkérdése. A másik témakör: mennyiben ellenőrzött társadalmilag az államapparátus? Jelentős viták folynak például arról, hogy a létező képviseleti szerveknek — országgyűlés, helyi tanácsok — mi a valóságos funkciója. Valóban vezetik-e az államigazgatási apparátust, vagy fordítva van — az államigazgatási apparátus használja-e fel ezeket a képviseleti szerveket arra, hogy az általa megfogalmazott elképzeléseket a demokratikus fórumokkal alátámassza? GOMBÁR CSABA: Én is kapcsolódnék ahhoz, amit Schmidt Péter említett. Azokra a sajátos centralizmusokra gondolok, amelyek egyrészt történetileg alakultak ki nálunk a közigazgatásban, másrészt figyelemre méltó, hogy történelmi negatívumaink nagyon sok vonatkozásban felerősödtek, vagy legalábbis egyszerűen hagytuk, hogy megmaradjanak. A magyar történelemben számos esetben történt már kísérlet arra, hogy közigazgatási reformok útján az államelmélet demokráciája valamiként növekedjék. Itt említeném Kossuth Lajos egyik írásának a címét, ami körülbelül úgy szól, hogy a kormánypatronázs romlasztó befolyású a nemzet jellemére. Ez a Tisza Kálmán-i időszakra vonatkozik. Eötvös József, Kemény Zsigmond és mások meg akarták törni a régi nemesi vármegyét, és azt, ami a régi nemesi vármegye privilegizált jogaiban — ám csupán a nemességre vonatkozóan — pozitív volt, ki akarták terjeszteni az egész társadalomra. Ehelyett a vármegyét megtörték, de a centralizmus, az etatizmus útján. Anélkül, hogy egész történelmünket végigkövetnénk, feltétlenül meg kell említeni, hogy volt egy másik nagy elvetélt kísérlet és lehetőség 1945-ben és 1946ban. Az Erdei Ferenc és Bibó István nevéhez kapcsolódó közigazgatási reformra gondolok. Itt szintén a vármegye megtöréséről volt szó, s ez összefügg a megyék ma is létező és negatívumokat hordozó problémáival. Ügy gondolták, hogy ne legyen 19 kis Magyarország, hanem olyan testületek alakuljanak ki, amelyek a partikularizmus megyei, területi, ágazati széthúzása helyett országban képesek gondolkodni. Olyan testületek, amelyek egyúttal a vármegye alatt is képesek működni. Mert a megye egyrészt messze van a központtól, de messze van az aláhelyezett egységektől is. Nem vezet jó következményekre, ha az igazgatási szervek „lebegnek" fölöttünk. Állampolgári fegyelemre hívunk föl, de az állampolgári fegyelemhez állampolgárra van szükség, és mi bizony nagyon sokszor alattvalói módon tevékenykedünk. Alattvalói az észjárásunk, „tarisznyahitünk" van — ahogy Veres Péter megfogalmazta. — Nagyon fontosnak tartom ezt, mert közvetve a kérdések majd mindegyikét le lehet vezetni a centralizmus problémájából. DÁNYI PÁL: Gombár Csaba azt mondotta, hogy a megye messze van a központtól és messze a helyi szervektől. Vitatkoznék ezzel, mert mi* úgy érezzük, hogy mind a kettőhöz közel vagyunk, és időnként két tűz közé kerülünk. Ami a tanácsi demokratizmus kiszélesítését illeti, úgy érzem, hogy az irányt illetően * Dányi Pál, a Baranya megyei Tanács elnökhelyettese

31

A MAGYAR TELEVÍZIÓ „ T U D Ó S K L U B " - J Á N A K VITÁJÁBÓL

a politikai és állami intézkedések körülhatárolták a kereteket. Gondolok itt arra, hogy a tanácstörvény megfogalmazta: a tanácsok részben igazgatási, másrészt népképviseleti, sőt önkormányzati szervek. Hogy viszont ebben az irányban az előrelépés eléggé mesterkélt volt, annak különböző okai vannak, elsősorban anyagiak. A tanácsi rendszerben is sokféle fórum van, méghozzá párhuzamos fórum. Kiindulhatok például abból, hogy a megyei tanácstagok szinte mindegyike egyidejűleg valamelyik ágazati bizottságnak, városi, járási csoportnak is tagja. Egy tanácstestület elé olyan napirendi pont kerülhet, amely a testületeket, bizottságokat is megjárta. Van, aki háromszor találkozik vele. A tapasztalat azt mutatja, hogy ezek a területi csoportok, ezek a bizottságok sokkal élénkebbek, és tulajdonképpen a tanácstestület elől veszik el a kenyeret. Egy másik probléma, amely — úgy érzem — más természetű összefüggésben is fölvethető lenne: az alternatívák lehetősége és hiánya. Ha alternatívák vannak, akkor vállalnunk kell mindnyájunknak azt, hogy valamelyik mellé letesszük a voksot, és ezzel az is járhat, hogy leszavaznak. Mi lenne, ha egy testület elé kerülő anyag kapcsán, mondjuk, 60—40%-os mellette-ellene szavazati arány alakulna ki? A demokratizmus keretei között ez is elképzelhető. SCHMIDT PÉTER: A magyar közigazgatás centralizáltsága és a társadalomban való túltengése szerintem is történeti okokra vezethető vissza. De vannak azért sajátosan mai okai is. Önmagában az a tény, hogy a termelés irányítása és a jövedelemelosztás állami funkcióvá vált, tovább fokozta a történelmi okok hatását. És itt jelentkezik az az állandóan visszatérő gond, hogy az igények kielégítésében, az oktatásban, az egészségügyben és a legkülönbözőbb területeken meddig kell állami eszközökkel, állami elosztással élnünk, és hol kell az érdekek szerepét — az adminisztratív eszközök kiiktatásával vagy korlátozásával — felerősíteni. Ez alapkérdés. Ma sok minden az igazgatás eszközein keresztül valósul meg, a fórumokra pedig gyakran úgy nézünk, hogy az a funkciójuk, hogy igent intsenek. Vagy gondoljunk a megyei tanácsok közvetett megválasztására, ami 1970 óta van így. Mi volt az oka, hogy ilyen választási rendszer jött létre? Az, hogy a községek és városok konkrét érdekei megyei szinten a képviseletben, a tanácsban jelenjenek meg. Tehát ne az állampolgárok, hanem a község és város ítélje meg, hogy ki lesz az ő képviselője. Ezt a képviselőt visszahívhatja, utasíthatja, tehát a község és a város megjelenhet megyei szinten. Meghozta ez azt az eredményt, amit vártunk tőle? Szerintem nem. Hogy miért? Mert az érdekrendszer és az érdekkifejezés fórumai nem ezekhez a fórumokhoz igazodnak. Ma egy községi tanácselnök többet ér el azzal, ha jó kapcsolatban van a megyei osztályvezetőkkel, mint ha ő piszkálná a megyei tanács tagját, hogy képviselje az érdekeit. Megint ott vagyok, hogy a f ó r u m önmagában kevés, ha nincs mögötte valóságos érdektartalom. PAPP ZSOLT: Nem vezet viszont diszfunkcionális, tehát a társadalmi egyensúlyt és működést zavaró következményekhez, ha az érdekek nyilvános ütköztetése, vitája és egyeztetése helyett informális „érdekkijárás" történik? SCHMIDT PÉTER: Szerintem feltétlenül ehhez vezet. A társadalom számára veszélyes, ha a különböző érdekek nem becsatornázott módon, hanem — hogy úgy m o n d j a m — illegálisan jutnak oda, ahova akarnak. Mert ezek illegálisan is képesek hatást gyakorolni. Csakhogy kiszámíthatatlan lesz a hatás, ha az összeütközés lehetőségét kizárjuk, ha képviselet helyett érdekkijárás történik. Egyébként ez a helyzet a tanácstagoknál is. Nem a tanácsi fórum, nem az állandó bizottság, nem a beszámoló, nem az állampolgárokkal való megvitatás visz a cél közelébe, hanem a kijárás. S megint ott vagyunk, hogy ezek a demokratikus fórumok nem jelenítik meg azokat az érdekeket, amelyek a társadalomban vannak. DÁNYI PÁL: A tanácsi gyakorlat az, hogy minden olyan kérdésben, aminek anyagi kihatása van, a végrehajtó bizottság szintjén vagy a tanács testülete 32

A MAGYAR TELEVÍZIÓ „ T U D Ó S K L U B " - J Á N A K

VITÁJÁBÓL

szintjén hozzuk meg a döntést. Tehát fórum elé visszük azt. Más kérdés, hogy mondjuk a fórumon — például a tanácstestület előtt — ezeket a problémákat az emberek miért nem vállalják. De nagyon sokszor vállalják. Megint más kérdés, hogy az anyagi lehetőségek meddig engednek teret év közben — tehát a tervek, költségvetések, jóváhagyása után — ezeknek az érvényesítésére. Szeretném a véleményemet nagyon határozottan megfogalmazni. A népgazdaság helyzetére, a tanácsok gazdasági lehetőségeire, költségvetési, egyensúlyi problémáira meg egyebekre hivatkozva, fönnállhat a veszélye annak, hogy a demokratizmus visszaszorítása mellett érvelnek néhányan. Ezzel messzemenően nem értek egyet, mert az a meggyőződésem, hogy azt, ami van, még mindig ésszerűbben tudjuk közösen gondolkodva fölhasználni, mint hogy ha ezt az adminisztratív döntési szférába soroljuk. HÉTHY LAJOS: A szervezeti jelenségeket illetően az üzemekben tulajdonképen ugyanazt tapasztaljuk, amit a tanácsi szférából Schmidt Péter mondott. Azt tehát, hogy az érdekek intézményesülésére az üzemek szervezeti keretei, az érdekvédelem intézményes formái: a szakszervezet, az üzemi demokrácia fórumai nagyon gyakran nem adnak megfelelő lehetőségeket. Az emberek az őket érintő ügyekben sokszor informálisan, tehát a szervezeti lehetőségeket kikerülve, sőt sokszor igen sajátosan küzdenek az érdekeikért. Ez olyan munkásakciókban nyilvánul meg, mint például a teljesítménytaktikázás, vagy az építőiparban az úgynevezett homokelszámolás, ami a munkáscsoportoknak és a termelésirányítóknak a megállapodása egy bizonyos bérben, aminek semmi köze sincs a formális teljesítménykövetelményekhez. Ezek a jelenségek a társadalom számára nagyon költségesek. Nem szabályozhatók, nem ellenőrizhetők. Kialakul tehát az a látszat, hogy tulajdonképpen minden rendben megy, a dolgokat ellenőrzésünk alatt tartjuk, ugyanakkor azonban a dolgok gyakran egészen más irányba mennek, mint hisszük. Ez egyébként a beszélgetésünk elején idézett vizsgálatból is kiderül: abból, hogy az emberek a közéleti érdeklődést, a demokrácia iránti érdeklődést valahova az igényeik végére teszik. Ugyanakkor másfelől ott van az a társadalmi látszat, hogy a demokrácia fórumain nagy az aktivitás, jók a hozzászólási statisztikák, hogy tehát tulajdonképpen minden rendben van. P A P P ZSOLT: Egyre gyakrabban használjuk manapság ezt a kifejezést: politikai kultúra. Röviden mit mondhatunk, milyen ma a magyar politikai kultúra, és milyennek kellene lennie? GOMBÁR CSABA: Eddigi beszélgetésünkből is az derülhetett ki, hogy a jelenlegi magyar politikai beállítódottságok, beidegződöttségek, reakciókészségek egyáltalán nem olyanok, amilyeneket egyértelműen demokratikusnak nevezhetnénk. Inkább egy alattvalói jellegű hivatalnoki mentalitásról beszélhetünk, ahogy Szabó Miklós történész ezt jellemzően lefestette egy alkalommal. Arról van szó, hogy nem szolidáris kis közösségek érdekérvényesítésén keresztül akarjuk elérni egyéni életcéljainkat, hanem egyéni életcéljaink érdekében mintegy szamárlétrán mászunk föl. Ez az alattvalói beállítottság történeti okokkal magyarázható. Ehhez a negatív hagyományhoz a politikai beidegződöttségek vonatkozásában nagyon súlyos tehertételként adódik hozzá a személyi kultusz időszaka. Amikor tehát demokratizálni akarunk az államigazgatásban, a munkahelyen, a pártban és a legkülönbözőbb területeken, akkor nemzedékek beidegződöttségével kell számolnunk. Nincsenek teljesen jó és kiváló intézményeink — lehet persze, hogy még eszmeileg sincsenek ilyenek —, mégis, ha az intézményeink ilyenek volnának is, hosszú időnek kell eltelnie ahhoz, hogy a bundás indulatok helyett az értelem szava szólhasson. Nyugodtan és higgadtan, ahogy szerencsésebb nemzetek esetében a demokrácia kialakulhatott, és a demokratikus beidegződöttségek nemzedékeken keresztül kialakulhattak.

33

Műhelyek, módszerek

A született televíziós Vitray Tamással beszélget Nádor Tamás

Ha lett volna televízió akkoriban, Vitray Tamás bizonyára a képernyőn születik meg, s kis, önironikus ajkbiggyesztés után minden bizonnyal elkezdte volna legelső műsorát. Ennyit talán csak: itt vagyok. Komolyra fordítva a szót: éppen húsz éve tévés, el sem tudom képzelni, hogy képernyő nélkül létezett. De a televíziót sem őnélküle. Ha bekapcsolom a készüléket, ebben a k o p o t t sugárzásban vele még most is születik valami.

Menjünk vissza a tévé-ősidőkbe: születik-e a riporter? S miképpen serdül, válik nagykorúvá: televízióssá, harsányabb kifejezéssel: tévészemélyiséggé?

A kérdést úgy értelmezem: születni kell-e erre a mesterségre vagy pedig az embert módszeresen keresik és lelik. Ha ez a két lehetőség, akkor (legalábbis ami engem illet): születik. S nemcsak azért, mert a magamféle számára nincs más esély. Egyszerű volna azt mondanom: bosszúságokon, örömökön átvergődve, a maga természetes módján lesz a született riporter nagykorúvá. De hát ez nem egészen így van. Tartozom annyi tisztességgel a tényeknek, hogy hozzáfűzzem; a magyar televíziózás is akkor jött világra, amikor én televíziósként megszülettem. Ikrek vagyunk. Teljesen ú j technika, műfaj, sültújonc munkatársak: ki róhatná fel az őskornak, hogy ennyire ötletszerűen kerültünk egymás mellé, s miért nem válogattak tudományosabban vagy megfontoltabban? Hozzáfogtunk, elkezdtünk televíziózni az „aztán majd meglátjuk" elv jegyében. Mi mást tehetett hát a riporter is, mint hogy megszülessék? Hiszen összes többi tévés kollégája is akkor kezdte a gőgicsélést! Magam szintén a televízió frissi34

A SZÜLETETT TELEVÍZIÓS

ben gyalult bölcsőjében feküdtem, s ha példámból bármit is lehet általánosítani, talán ezt: csecsemőkoromban megvolt bennem a készség, hogy átadjam magam e bölcső ritmusának, átadjam magam a m ű f a j n a k és elhiggyek mindent mindenkinek, mert én pár perccel később jöttem a „tévévilágra". Másfél évig rádiós voltam ugyanis korábban, s éppen, mivel át szerettem volna menni az MRT újonnan alakuló televíziós főosztályához, akkori főnököm — finoman fogalmazva — eltanácsolt. De így is fogalmazhatok: ürügyet talált arra, hogy kirúgjanak. Több mint egy évig külsőznöm kellett ezután, csak 1959. december 1-én lehettem a Televízió belső munkatársa. A riportercsecsemő, aki voltam, érthetően, minden igényt, amelyet vele szemben támasztottak, úgy fogott fel, hogy az a televíziózás kívánalma, s nem csupán Ikszé vagy Ipsziloné. Bárki lett légyen ugyanis, aki tőlem valamit óhajtott, akkor már „belül" volt, „televíziós" volt, akihez én az eltávolítást követően csak „bocsánat, hogy élek"-kel kopogtathattam be. Természetesnek tartottam tehát azt is, hogy amikor első szereplésemre, A tévé klubjára készülődtem, a műsor szerkesztője eljött velem majdani beszélgetőtársam lakására, s a műsort ő beszélte meg. Akkori felfogás szerint ugyanis a riport a szerkesztő produktuma volt, s a riporter csak az ő áttétele, ha úgy tetszik, álarca, melyet a képernyőn maga elé tarthatott. Magától értetődően tudomásul vettem tehát, hogy jelenlétem az egyetlen eszközöm a stúdióban. Az említett csecsemő rövidesen átesett még néhány heveny betegségen. Egy akkori elnöki rendelkezésre az Élőújság című műsorban már csak úgy készíthettünk riportot, ha a dialógust szóról szóra leírtuk előre. Csütörtökönként, mint valamilyen színpadi művet, benyújtottam a párbeszédet, amelyet m a j d a vasárnapi adásban folytatok partneremmel. Az elfogadott szövegtől eltérni főbenjáró bűnnek számított. Ma már ez merő képtelenségnek hat, de hát ez is a csecsemőkorban történt. Mi volt tehát az, ami hozzásegített ahhoz, hogy az egyéniségem, ha volt ilyen, kifejlődhessék? Gyakorlatilag semmi. A külsőm nem olyan, hogy attól hanyatt vágták volna magukat a tévénézők. A körülmények p e d i g . . . Mellém szegődött viszont (és később is vissza-visszatért) a szerencse — egy sámli képében. Mint erről már több ízben szó esett: sportközvetítésen, sámliról készítettem interjút egy kétméteres négerrel. Ez az esemény adott rajtomnak valamiféle egyéni karaktert, olyan apróság volt ez, amelyre a közönség emlékezhetett. Mindez még az említett elnöki rendelkezés előtt történt. A későbbiekben szigorú előírások szabályozták nemcsak szavainkat, de még mozdulatainkat is. Olyannyira, hogy amikor először keresztbe vetettem a lábamat (mondanom sem kell: nem otthon gyakoroltam, hanem magától értetődően adódott ez a mozdulat a stúdióban), a másnapi értekezlet megrótt: micsoda hányavetiség ez! Ha, tegyük fel, előfordult volna, hogy rágyújtok, (mert akkor még pipáztam) talán nem is jelenhettem volna meg többé a képernyőn. Tehát televíziózásunk kezdetben — hozzá nem értésből — olyan rigorózus szabályokat állított fel önmagának, amelyek dehumanizálták a képernyőn szereplő riportert. Nyugodtan el merem mondani, hogy a vezetők sem értettek hozzá — mert hát (beosztottjaikkal együtt) ők is csak akkor kezdték az egészet. Nem mentségükre mondom, de tény: egyszerűen nem volt semmilyen előzmény. A rádióban senki sem látta, hogy kihajtott gallérom van-e vagy pedig nyakkendőm. De a képernyőn kötelező volt a fehér ing, nyakkendő, sötét ruha, — az esküvői öltözék. Ma már az ember szelíd rezignációval, mosolyogva emlékezik erre is, de akkor a főnökök se tudták, és hazudnék, ha azt mondanám: én rögtön tudtam, hogy ez az egész: marhaság. Hogy én mégis hamarabb rájöttem erre, annak két oka volt. Az egyik: engem a tehetségem, egyéniségem predesztinált arra, hogy ha másként nem, hát tapasztalati úton rájöjjek bizonyos törvényszerűségekre, s ezeket absztrahálva, szabályokat állapítsak meg a magam számára. És adottságom volt arra is, hogy e szabályokat ne mechanikus módon, hanem mint fölfogást al35

A SZÜLETETT TELEVÍZIÓS

kalmazzam. Csak így léphettem ki a csecsemőkorból, mert senki sem volt. aki nekem ezeket (helyettem) elmondja. S mert tapasztaltam, hogy erre képes vagyok, úgy éreztem, olyan közegbe kerültem, amely fekszik az egyéniségemnek. Eltalálták vagy eltaláltam, hogy mi legyen az életben a dolgom, s tudtam: a helyemen vagyok. E felismerés azonban, ha jól értettem, egyáltalán nem könnyítette meg, hogy a saját szabályait (vagy a televíziózás törvényszerűségeit?) alkalmazhassa is. Volt-e valamilyen kidolgozott, önmegvalósító stratégiája, taktikája? Folyamatosan szelídebb, m a j d erőteljesebb ellenállásba ütköztem. De megint csak azt kell mondanom, hogy ezzel a megállapítással én nem vádaskodom. Nem állítom, hogy értetlenséggel vagy ostobasággal voltam körülvéve. Egyszerűen: hályogkovácsok voltunk valamennyien. Így kezdtek filmrendezők tévédarabot rendezni; így kezdett az operatőr a televíziós kamerával felvételt készíteni. Nagy József, Varga Vilmos, Mestyán Tibor, Sík Igor, a kezdet nagyjai akkor tanulták meg az elektronikus kamerát, és tehetségük volt hozzá, hogy sajátosságait felismerjék és alkalmazzák — mindezt persze empirikus úton. Aminthogy a rádiórendező Zsurzs Évának is képessége volt arra, hogy tévérendezővé váljon. Ugyanígy lettem riporter én is. Először találkoztam valamivel, és persze, hogy nem értettem hozzá. S nem értettek a mesterséghez még a gazdasági emberek sem. Ma is élénken él bennem az a gazdasági vezető, akinek elébe tették a Rómeó és Júlia szereplőlistáját és a produkció költségeit, ő pedig sokallva ezeket, megjegyezte: miért nem játszatjuk Júliát Takács Marikával, hisz ő is olyan szép, s meg tudná csinálni. Ma már ezen is jót lehet derülni. És mosolyoghatunk az egyik szerkesztőn is, aki fölháborodott, hogy a széles „vörös" Váci utat csak 16-os keskenyre akarták fölvenni. Ugyanilyen „zöld" voltam magam is, amikor először küldtek sminkelni. Az atyaúristennek sem tudtak rávenni, mert azt hittem, így ugratják az avatandót, a stúdióújoncokat. A sminkes valósággal könyörgött, hogy higgyem el, ez kötelező. (Más kérdés, hogy most m á r 12 esztendeje tudatosan nem hagyom magam sminkelni.) Egykori tapasztalatlanságát tehát jogtalan bárkinek is a szemére vetni: mindanynyian így kezdtük valamikor. Sőt, talán érdemes volna eltöprengeni azon: vajon úgy becsüli-e a Televízió a maga „ős-embereit", ahogyan illenék. Nem valaki vagy valakik ellenében kellett tehát az embernek a maga stratégiáját, taktikáját megalkotnia, (ha ugyan volt ilyen egyáltalán), hanem a mindennapi televíziózás gyakorlata szembesített hol ezzel, hol azzal. Észrevettem például, hogy ha én mint főhivatású sportriporter szüntelenül a legjobb rádióriporterrel vetekedve keresem a magam helyét, akkor vesztett ügyem van. Magyarán: ha én Szepesibb akarok lenni Szepesinél, annak ellenáll a műfaj, de ellenkezik vele az én alkatom is. Magam sem vagyok extatikus, s a televízió objektív képe is nyugodtabb stüust kíván. Nem kevés ideig a hozzá nem értés hátrányával közvetítettem hétről hétre labdarúgó-mérkőzéseket. Kritizáltak engem is, kollégáimat is, hogy túl sokat beszélünk, túl rádiós a stílusunk, de azért a külföldi futballközvetítéseket sokáig rádiós hanggal sugározták. Bírálóink ugyanis a lelkük mélyén még maguk is rádiószerűen képzelték el a sportközvetítést. És jött a műkorcsolyázás. Először 1960-ban, Garmisch-Partenkirchenből közvetítettem ezt a számomra teljesen ismeretlen sportágat. Sejtelmem sem volt róla, hogy ez lesz az én nagy lehetőségem, amely majd a televíziósok közül kiemel 36

A SZÜLETETT TELEVÍZIÓS

és általa ismertté leszek. Tény, hogy kiküldtek az NSZK egyik dúsgazdag téli üdülőhelyére; az akkori íratlan televíziós jogszokás szerint: nyolc napra fele napidíjjal. Az első napon Szőnyi János édesapjának akartam szaharint vásárolni a városka patikájában, s mindjárt két tapasztalattal lettem gazdagabb. Először: bevertem a fejem a csupa üveg patikaajtóba, mert még soha nem láttam ilyet. Másodszor: kijőve észrevettem, hogy a márkáért vásárolt szaharin — magyar exportcikk. Életem első nyugat-európai ú t j á n így szakadtak rám az élmények, s ezeket tolmácsoltam a három és fél órás élő adásokban estéről estére. Olyan szóáradattal, hogy ma már rá sem ismernék akkori magamra. Mégsem buktak meg ezek a műsorok, mert kiderült: nézőim ugyanazt az elsődleges élményt kapták, amelyet én is velük együtt éltem át. S látták: itt ez a kis mitugrász, azt se tudták, ki, de egy pali, aki jópofákat mesél. Elmondja például, hogy ott, az első sorban azért üres a szék, mert gazdagék megvették a kiskutyájuknak is a jegyet, ám az eb valamiért nem jött el. De a kis táblácskával kicsoszogó pontozóbírákról, az egykori műkorcsolyázó-hírességekről és persze a versenyzők mindegyikéről is tudtam valamit. Hazajöttem, s egy reggel — mint Byron, — arra ébredtem, hogy híres ember vagyok. Vagy legalábbis beszélnek rólam. Pedig hát akkor talán néhány tízezer tévékészülék ha lehetett. Minden előzetes haditerv, tudatosság nélkül történt mindez. Rájöttem: a korcsolyapálya mellett az lehetek, aki vagyok. Ott, ha van egyéniségem, az kibontakozhat. Mert a rádióban nem lehet műkorcsolyát közvetíteni. És itt nem vetheti senki a szememre, hogy nyakkendő nélkül vagy keresztbe vetett lábbal beszélek a kürökről, ugrásokról. Azt mondhatta a néző: van itt egy ember, akire kíváncsi vagyok vagy nem, akinek a hangja irritál vagy együttérzésre sarkall, de az övé. Aki nem arctalan közlőszerv, amivé más műsorokban tették volna, hanem „valaki". En inkább úgy gondolom: ez az egyéniség adott volt, s hozzátartozott, hogy nem volt hajlandó magát még a Televízió kedvéért sem valamilyen pózba vágni, vagy álruhába becsomagolni. Könnyű volna erre azt felelnem, hogy így van, de hát — ismétlem — én ezeket sohasem csináltam tudatosan. És — nem az álszerénység mondatja ezt velem —, így igaz: valóban nagyon szerencsés ember vagyok. Eletem lehetőségeit nem szereztem, hanem kaptam. A tehetségem annyi, hogy megfogtam a lehetőségeket. Mint említettem: halvány gőzöm sem volt arról, hogy mi történik ott, a műkorcsolya-pályán. De a köztes locsogás, az én lelkesült érdeklődésem, a látottak és általában a külvilág iránt, „elvitte" valahogy az adást, sőt: műsorrá tette. Pedig csak annyit tudtam: itt előttem él ez a nyavalyás mikrofon, s ha nem beszélek, azt hihetik, meghaltam. Féltem a csöndtől, hát átfecsegtem. Hogy ebbe belekerült sok olyasmi is, ami érdekelte az embereket? Ez már adottság volt, amelynek a hasznáról, hatásáról utólag értesültem. Két évvel később már egészen más volt a helyzet. Akkor már alig nyitottam ki a szájamat. Csak kiegészítésképpen reagáltam. Ha valaki fenékre ült Garmischban, bizony percekig sopánkodtam róla. Itt csupán ennyit mondtam: puff. De ezt mondhattam bosszankodva vagy némi (mértéktartó) kárörömmel, aszerint, hogy épp kinek szurkoltunk. Ez volt az én elemi iskolám: Nyugat-Berlin, Prága, Budapest. S párhuzamosan a műkorcsolyával, rengeteg egyéb élő közvetítés: foci, boksz, kosárlabda stb. Aztán a május elsejék meg a szintén élő kvízek. Csupa olyan műsor, mely nagy gyakorlathoz, biztonsághoz segített. Most már olyan riporterként tartottak számon, aki rutinosan feltalálja magát 37

A SZÜLETETT TELEVÍZIÓS

az úgynevezett váratlan helyzetekben. Amelyekben én persze nem hiszek: a helyzet sosem váratlan, a helyzet magában hordja a váratlanságot. A helyzet fordulatot jelent. Fordulat nélkül pedig nem érdemes és nem is lehet műsort csinálni. Manapság a Televízió fő játékmestereként is számon tartják Vitray Tamást. Gondolom, ezt a kellemes titulust játékszeretete mellett főként rögtönzőképességének és találékonyságának, vagy ahogy mondogatják: talpraesettségének köszönheti. 1961-ben készült az első, ötrészes Utazzunk együtt! című kvízem. Sajátságos módon (mert azóta sem csináltam ilyent) az ötből négy 30—40 perces játékfilm volt. Rényi Tamás rendező irányításával dolgoztunk, többek között Rozsos Istvánnal és Váradi Hédivel. Emlékszem, utáltam ezt a m u n k a f o r m á t : egy snitt innen, egy snitt onnan, előbb vettük fel, ami később következett stb. Nem vagyok színészalkat, ha önmagamat alakítottam is már játékfilmben, a „megjátszás" mindig idegesített. Csak az ötödik műsor, a döntő volt élő adás. Ebben m á r otthon éreztem magam. Szeretem a kvízt, mert szeretek játszani; e szenvedélyt még kölyökkoromból hoztam magammal. De újdonsült kvízmájszterként a tévés rutinon és a játékszenvedélyen kívül nem volt semmi egyebem. Legfeljebb azok a készségek voltak birtokomban, amelyek a természetes viselkedésre ösztönöztek. Ami pedig az én úgynevezett talpraesettségemet illeti, az a nézet, hogy mindenből kivágom magam? Hát én bizony soha nem éreztem, hogy most éppen „vágom magam kifelé". Csak annyi történt: belekezdtünk egy játékba, azt végigjátszottuk. Azonos helyzetben, de csupa „váratlansággal". Mert a kvízben éppen azt szerettem, hogy nem volt benne semmi menetrendszerű. Nem lehetett előre próbálni. Ha lehetett volna, bizonyára elrontjuk, mert „módoltuk" volna a játékot. Az első átütő sikerű vetélkedőt Szellemi olimpia címmel, ha jól emlékszem, 1964-ben játszottuk. Boldogult Hámos György, (akit ma is a televízióról való írás egyetlen igazi értőjének tartok, mert bölcselkedés nélkül bölcsen „érezte" a műfajt) hosszasan foglalkozott vele. ö t és fél órás élő adás volt a döntő, amely, bár szinte embertelen követelményeket támasztott a műsorvezetőkkel, a játékosokkal, a stábbal szemben, mégsem okozott gondot: játszott u k a játékot, feloldódva, t e r m é s z e t e s e n . . . Teljesen újszerű, tudomásom szerint a világ egyetlen televíziójában sem ismert vetélkedő volt a Fekete, fehér, igen, nem — a budapesti kerületek kvíze. Ezt már — nem túlzás — az egész ország végigszurkolta. Ekkor esett meg először, hogy közügy lett a játék. Fantasztikus sikerét ezért is tartom olyan sokra. S játékvezetőként is fordulóponthoz jutottam: több helyszínes élő műsort vezettem, és ez a sajátos kapcsolatteremtés nagy iskolája lett számomra. Két helyszínen két tömeg, s középütt az egyszál riporter. Nem egy-egy emberrel, hanem távoli embercsoportokkal kellett megtalálnom a kontaktust. Megvallom, a m ű f a j újdonságával, a rám háruló ú j feladatokkal egy percig sem foglalkoztam adás előtt. Tény viszont, hogy A-tól Z-ig perdöntő szerepem volt a „kitalációban". A legapróbb kérdésen is elidőzve vettem részt az előkészületekben, az ördög ügyvédjeként, vagy ha kellett, őrjöngve, hogy hogyan fogom én ezt vagy azt megcsinálni. Ezért hát akkor is, azóta is, ha „rám gyulladt" a piros lámpa, már sosem volt gondom azzal, amit játszom, csak azzal, azokkal, akikkel játszottam. Hiába feküdt előttem papír, az m á r nemigen érdekelt, hiszen ismertem a dolog szellemét: ezt lehet, ezt pedig nem. 38

A SZÜLETETT TELEVÍZIÓS

Az ilyen felkészülést én magamban a „Honthy Hanna ruhájá"-nak nevezem. Operettprimadonnánk ugyanis órákig próbált, de nemcsak azért, hogy jó fazonú jelmeze legyen, hanem azért is, hogy kellemesen érezze magát abban a ruhában. Hiúság volna ez? Vitray Tamás mindig a mesterséget vette komolyan, önmagát viszont megfricskázta, ha úgy adódott... Valóban igen hiú vagyok. Ügy gondolja, nagyon paradox kijelentés, hogy az is hiúság, ha önmagamat nem veszem olyan vészterhesen komolyan? Nem csinálok magamból két lábon járó idolt, nem szeretném, ha eleven fogalom lennék. Nehezebb az ilyen embernek önmagával élnie, mint a környezetének vele. Mert hozzátartozói legfeljebb azt m o n d j á k : szegény papa vagy szegény barátom, egy kicsit túl nagy ügyet csinálsz ebből az egészből. De az, aki egy életen át „viselkedik", az bizony, nagy bajban l e h e t . . . Megvallom, akkor is elcsodálkoztam, amikor egyik kedves, fiatal kollégám megjegyezte: ezt a mesterséget nem lehet „megtanulni", mert ahhoz, hogy valakinek megnyíljanak az emberek, valamiféle fluidum kell, amely a kérdezőből árad. Hát ennél kevés mulatságosabbat hallottam pályám során. Óhatatlanul adódik a kérdés: van-e hát valamiféle titka, vagy hadd fogalmazzak inkább így: figyelembe vehető gyakorlata a kontaktusteremtésben? Éppen a Jel-kép elődjében, a Rádió- és Televízió Szemlében írtam jó néhány esztendeje a „részvételről". Már abban a cikkben megemlítettem: ha a műsorvezető vagy a játékvezető kezébe azzal adják a forgatókönyvet, hogy azt tűzön-vízen át kövesse, akkor biztos, hogy a világ legegyszerűbb játékával is megbukik. Néhány erre kényszerített kollégám a saját bőrén is tapasztalhatta ezt. Nekem, a „mázlistának", azt hiszem, sikerült az ilyen fiaskót elkerülnöm. De persze nem azért, mert olyan okos voltam; egyszerűen, mivel más alkattal vettem részt a dolgokban. Képtelen voltam bármiféle előírt sémához tartani magamat. Tudom-e, hogyan kell kontaktust teremteni? Dehogy tudom. Ami tény: nem voltak és most sincsenek prekoncepcióim. Sosem gondoltam arra, hogy ez vagy az, így vagy úgy jó lesz Z. vagy N. „megközelítésére". Eszközeim, persze, ma már vannak. „Az ember, akivel beszélek" című cikkemben megírtam néhány úgynevezett interjúmódszeremet. Azt például, hogy ha a párbeszéd m o n d j u k valamelyik gyárban készül, akkor odamentem megbeszélni; ha a stúdióban, akkor ide hívtam be interjúalanyomat, hogy előzőleg körbevezessem; hogy amíg a felvétel el nem indul, nem kvaterkázom a kameramanokkal, hanem egy percre sem hagyom magára az illetőt; hogy első kérdésemmel sokkolom az illetőt, mondjuk épp azzal, hogy nem azt kérdezem meg tőle, milyen csavart talált fel, hanem például azt: nézik-e otthon, vagy nagyon melege van-e, mert nekem igen. Vagyis: az interjúalany idegességét elhessentem azzal, hogy valami egészen „másról" kezdek el vele beszélni. Mindezek mai szemmel nézve (noha akkor még számomra is novumok voltak): banális, az „úr-ír" színvonalán alkalmazható axiómák. Ma már talán inkább arról kellene beszélni: milyen legyen az a közeg, amelybe az interjúalany 39

A SZÜLETETT TELEVÍZIÓS

kerül. Hogy megfelelő-e a riporter és a rendező kapcsolata. Hogy az ilyen műsorban mi szólisták vagyunk és a rendezők: kísérők. A rendezőnek nem kell Richtert játszania. Sőt, épp akokr dolgozik jól, ha láthatatlan. Mert alázat nélkül sincs siker. Vegyünk egy példát. Az Ötszemközt népszerűsége talán épp ezen, és nem úgynevezett eszköztelenségén alapult. Mert persze ennek a műsortípusnak is voltak eszközei. 1973 őszén kezdődött a sorozat. A stúdiót úgy alakítottuk ki, hogy abban már kifejezésre jutott 15 éves riporteri tapasztalatom. Ügy gondoltam, ha eltüntetjük a szokásos stúdiókörnyezetet, a nyüzsgő stábot, a kamerákat, az egész külvilágot, bízhatok abban, hogy egy idő után kettesben maradunk. Ez a sajátos közeg is a kontaktusteremtés eszköze volt. Mint ahogy az is, hogy Burgert Róberttól, a Bábolnai Állami Gazdaság igazgatójától, a megingathatatlan sikerembertől azt kérdeztem meg elsőül: igaz-e, hogy amikor még Pécsett tevékenykedett, tudatlanságával megölt több százezer csirkét? A megnyitás eszközének bizonyult ez, mert megéreztem, olyan emberrel beszélgetek, akit e célból ingerelnem kell. Máskor viszont épp fordítva, meg kellett nyugtatnom partneremet, mert különben talán meg sem szólalt volna. Hangsúlyoznom kell, hogy sem erre, sem arra nem volt semmiféle receptem. Mindig a pillanat hozta magával, hogy mit kell tennem, ösztönösen jártam el, sosem gondoltam arra, hogy most a b/2-es vagy a z/18-as formulát kell alkalmaznom. Még akkor sem, ha az Ötszemközt-ben mindig fontosnak tartottam, hogy az ölemben jegyzetek legyenek. Föl is rótta nekem az egyik kritikus — épp a talán legsikeresebb, a Somogyi József-beszélgetéssel kapcsolatban —, milyen szerencsém volt, hogy Somogyi (mit sem törődve gondosan előre megírt és fölolvasott kérdéseimmel) olyan felszabadultan beszélt. Nem akarom a partnerem érdemeit csökkenteni, mert remek ember és nagyszerű beszélgetőtárs volt, de nem hiszem, hogy azokból a jegyzetekből akár egy betűt is fölhasználtam volna. Hiszen énnekem épp ennek az ellenkezője a vesszőparipám, olyannyira, hogy fiatalabb kollégáim, barátaim azzal ugratnak: „reagáló-mániás" vagyok. És csakugyan folyton azt hajtogatom: egyetlen egyet kérdezhetsz, utána már nincs kérdezősködés, csak reagálhatsz arra, amit hallasz. Mert ha a továbbiakban nem ahhoz kapcsolódsz, amit partnereid mondtak, megette a fene az egészet. Tehát: valóban voltak jegyzeteim. Fontosnak tartottam ugyanis, hogy lássa az a másik: tisztelem annyira, hogy komolyan vegyem. Hogy nem úgy ülök elébe: na, lássuk, faterkám, majd csak elboldogulunk egymással valahogy. Ellenkezőleg: éreznie kell, ő Valaki, akiből ennek a kis embernek itt vele szemben készülnie kellett. S ha tapasztalta, hogy ismerem azt, amit csinál, és őt magát is kellőképpen, csöppet sem törődik azzal: belenézek-e vagy sem azokba a fránya cédulákba. Nem volt az azért „humbug", amit felvázoltam: mindig azzal a szándékkal kezdtem bele, hogy igenis, ezek a témák benne legyenek a beszélgetésben. Ám mégis m a j d mindig másról és másképpen esett szó. De ha fölkészülésemnek csupán egyetlen eleme beékelődhetett a párbeszédbe, már megérte. Az ilyen közbevetés ugyanis gyakran lendületet, ú j színt adott a lankadó vagy szürkülő szócserének. Ami máskülönben a fölkészülést illeti: már az Ötszemközt-ben sem kerestem fel adás előtt („Sok van, mi csodálatos..." című sorozatomban pedig egyáltalán nem) jövendőbeli partnereimet. Ha az illető mégis ragaszkodott az előzetes találkozáshoz, elmentem hozzá, de barátságosan kikötöttem, egy szót sem szólunk a műsorról. Mostanában rendszerint a műsor szerkesztője tájékozódik helyettem: elmondat magának mindent kazettára vagy jegyzetel. Mindössze enynyi az előzmény, mert csak így lehetek számára elsődleges élmény az adásban. Az előkészület tehát bizalmon és önbizalmon alapul: bízom kollégámban, hogy már elég jól ismeri szemléletemet; és magamban is, hogy ennyi információ m a j d elég lesz ahhoz, hogy megfelelően reagálhassak. A gyakorlat kényszerített erre 40

A SZÜLETETT TELEVÍZIÓS

is: a műveltebb, intelligensebb ember utál reprodukálni, nem egyezik bele abba, hogy kapcsolótáblává alakítsam és nyomkodjam r a j t a azokat a gombokat, melyekhez korábban ő adta meg a chiffre-t. Aki pedig alacsonyabb műveltségi vagy intelligenciafokon áll, az meglepődik, hogy ismét azt kérdezem meg tőle, amiről épp az imént beszélgettünk. Megesett, hogy ki is bukott valakinek a száján: de hiszen én ezt már elmondtam magának! Mindkét esetben íztelenebbé válik a „repeta". Az Ötszemközt darabjait a magyar televíziózás fordulópontjának nevezte némelyik kritikusa. Ügy érzem, nemcsak televíziózásunk eseménye volt ez a sorozat. Kétségtelenül politikai jelentősége is volt annak, hogy 21x1 órában 21 különböző ember — az evangélikus püspöktől az olimpiai bajnokig, a keramikustól a politikusig — megszólalhatott. Ha úgy tetszik, ez is demokratizmus, ez is népfrontpolitika. Hadd beszéljek én mégis inkább szakmai kérdésekről, ezekről talán autentikusabban szólhatok. Tévés hőskorszakunk egyik legsúlyosabb tévedése volt az a hiedelem, hogy a beszélő ember unalmas. Akkortájt a legérdekesebb munkás arcán sem időzött még három percig sem a kamera; mondata közepén átúsztak a surrogó-burrogó gépre, megmutatták a gyárkaput vagy valami egyéb szamárságot, mondjuk pólyáskori akt-képén az öreget. Az Ötszemközt-ben viszont bebizonyosodott: akár egy órán át beszélhet az operaénekes, és nem kell énekelnie, hogy érdekes legyen; a politikai vezetőt sem szükséges régi szónoklatával illusztrálni, az olimpiai bajnokhoz sem kell az úszóverseny, mint ahogy a futóhoz sem a világcsúcs. Ahhoz, hogy az Ötszemközt hőseit egy órán keresztül nézni-hallgatni lehessen, kellett azért még valami. Hadd legyek itt most nagyon szerénytelen: talán az is, hogy a néző személyemben a kérdezőt elfogadja, sőt, ne adj' isten, örömmel vegye, hogy a nevében kérdezek. A kérdező televíziós jelenléte tehát itt épp olyan fontos volt, mint a kérdezett interjúalanyé. Az Ötszemközt-ben különleges emberekről tudtuk meg, hogy sok tekintetben mennyire mindennapiak. A Csak ülök és mesélek-ben viszont arról esett szó, hogy voltaképpen minden ember csodabogár. Lecsupaszítva ezek közhelyek. Mivel magyarázza, hogy a néző mégsem érezte őket banalitásoknak? Hogy mit érzett a néző, nem tudom. Hogy én mit gondolok? Közhely az, ami olyan mértékben igaz, hogy azt már nem is érdemes hangsúlyozni. Szeresd apádat, anyádat, hogy hosszú életű légy a földön; ne lopj; ne ölj; ne paráználk o d j á l . . . Lehet-e ennél banálisabbat mondani? És mégis: ez a pár ordító közhely, maga a tízparancsolat is lehetne a televízió legfontosabb műsora. Mert hát: melyiket tartjuk be? Melyikben nem vagyunk „sárosak"? Ilyen közhelymüsort készítettünk mi is, elismerem. A Csak ülök és mesélek 1976 szeptemberétől 28 hónapon át 128 riporttal jelentkezett. Ebből talán tucatnyit csináltam én magam. Mi történt végül is, hogy mégsem hatottak 41

A SZÜLETETT TELEVÍZIÓS

közhelynek ezek a módfelett köznapi történetek? Vegyünk megint egy példát. Talán emlékszik még az olvasó arra a mozgásképtelen fiatalemberre, akit az édesanyja naponta kocsin tolt be az egyetemre. Ha harmincperces tévéjátékot láttunk volna az anyáról (Sulyok Mária alakításában), aki a fiát (Kern András megszemélyesítésében) naponta ugyanígy viszi el az egyetemre s a fiú szorgalmasan tanul, abban reménykedve, hogy egyszer m a j d talál valakit, aki hajlandó lesz az életét is hozzácsatolni és ezt az anya m o n d j a el, könnyes szemmel, felelevenítve a küszködést, dicsérve a gyereket, hogy az milyen derék, jó — ez bizony, szirup a javából. Ám a valóság, a dolog igazsága, a non fiction mindig magasabb rendű annál, amit az ember ki tud találni. Tény, hogy van ilyen, hogy az eset igaz, így már senki sem láthatott könnycsalogató melodrámát. Mit tehetett ezután a műsorvezető? Hallgatott. A pillanatnyi csönd — isten látja a lelkemet — nem volt kimódolt. Az hatott rám is, ami a nézőre hathatott. Csöndben maradtam egy darabig, azután megjegyeztem: vasárnap anyák napja lesz. . . Sokszor láttam a riportot, de akkor, és csakis akkor villant be nekem is ez az egyszerű tőmondat. Közhelyek példatárát adta a „Csak ülök . . . " : az életet. Csupa olyasmiről szólt, aminek manapság nemhogy az ismételgetése, de m á r az említése is szégyen. Szinte fel sem ismerjük ezeket a közhelyeket. Ha volt valami értelme ennek a műsornak, hát ez: az emberek felfigyeltek arra, ami látszólag nyilvánvaló. Továbbmenve: a műsor révén elkezdtek egymásra figyelni. Áz egyik riportban szó esett arról, hogy egy községben bütykölget a tanító, hogy könnyebben taníthassa a gyerekeket. S az adás másnapján egy ismeretlen zuglói néző habozás nélkül húszezer forintot küldött a nevemre, amelyet csak igen körülményesen tudtam visszaküldeni, hogy juttassa el ő maga a címzetteknek. Elküldte, meg is kapták, hát ez nem banális? A jó öreg néni, aki gyűjtött pénzének a felét vagy az egészét odaadja ismeretlen kisiskolásoknak? Micsoda közhely ez is! Mert ugye, a jóságot szégyellni kell. Mit mondjak tehát a közhelyekről? Öntörvényű a televízióműsor. Nem kitalálható. Spekulatíve csak a tévéjátékig juthat el az ember. A valóságműsoroknak viszont oly mértékben részese a néző, hogy azokat nem lehet előre megírni. Készíthetnek bizonyos fölméréseket, próbálva kikövetkeztetni: kinek mi kell, kire mi hogyan hat majd. De a tévéműsor csak igazi közegében az, ami. Ezért ha hetvenhétszer megnéztem is a műsoromat, megnézem hetvennyolcadszor is — adásban. Mert az is fontos, hogy aznap a tévéhíradóban kit öltek meg vagy hogy közvetlenül riportom, interjúm előtt mondjuk 40 perc unalmat sugároztak-e. Hiszen ha a néző türelmetlen, hiába a legjobb beszélgetés, a következő programban is benne marad ez a kellemetlen feszültség. De nemcsak a hatással-ellenhatással lehet b a j u n k . Még több a félrehallással. A tévé formanyelvének megértésében, megértetésében nem mentünk annyit előre, amennyit kellett volna. Dino Buzzati Hajtóvadászat öregekre című novellájának tévéváltozatát bizonyos felháborodás fogadta. A közönség, de még némelyik kollégánk is úgy vélte: a darab öreg-ellenes. Vagyis homlokegyenest fordítva értelmezték ezt az igazán nem túl áttételes témát. „Sok van, mi csodálatos" című sorozatom egyik darabját, a Robikát, viszonylag jól értették. Mégis akadt néhány olyan levélíró, aki megkérdezte: honnan szereztem én ezt a zseniális kisfiút; s ami még rosszabb: fölhívott egy-két idős hölgy, aki azt mondta: igazán nem volt ez a kisfiú olyan csodagyerek, amilyennek én látom. Pedig hát, ugye Robika, ahogyan kritikusom is megírta, szegény kis robotember. És mégis, azt kell mondanom: nem ez a néhány néző volt hibás. Nem buta emberek írtak, telefonáltak. Televíziózásunk hagyott ki olyan fokozatokat, melyek elősegíthették volna, hogy az ilyen műsorok közlendője magától érdetődő és félreérthetetlen legyen. 42

A SZÜLETETT TELEVÍZIÓS

Húsz esztendeje televíziós, és bár megemlítette egy-két nyilatkozatában, hogy az intézmény nemigen vett tudomást erről, úgy tetszik, tulajdonképpen jól érzi magát, hiszen több új műsorba is kezdett (Sok van, mi csodálatos..., Vasárnap délelőtt, Kapcsoltam, Siker). Elégedett-e saját helyével és általában is: televíziózásunkkal? Említettem már másutt is: a találmánnyal semmi bajom. Mit mondjak az intézményről és kollégáimról? Volt idő, amikor nagyon dühödten hadakoztam, ágáltam, „megvetettem" és kibeszéltem, de ma már, igaz szívvel mondhatom, másképpen vélekedem. Nagyon szép széles út ez, amelyen mi, tévések járunk, s nem látni a végét sem. Ezen indultunk el 1958-ban, ki-ki ennek az útnak azon a szakaszán tart, ahová máig került. Az egyik szerkesztő, a másik rendező, a harmadik riporter lett. Ki szaporábban járt, ki lassabban, van, aki oldalt elfarolt, aki hátrafelé ment, némelyik eltévedt, valahol kiesett, leült. De abban bizonyos vagyok, hogy senkitől sem kérhetem számon, hogy miért nem mellettem halad, és hogy miért nem hord ugyanolyan színű trikót, mint én. Valójában azt sem tudom, hanyadik helyen állok most, és azt sem, kik az előttem járók. Kell-e erre egyáltalán figyelni? Azt hiszem, nem ártana. Én például boldogan figyelném, ha volna ennek valami jelentősége. Hogy a hasonlatnál maradjak: leadnám egy cédulán a pályamesternek vagy a versenybírónak, hogy nézze csak azt a szegényt, mert mindjárt elájul. De hát most inkább más, kevésbé lényeges dolgokra figyel a szervezet. Én pedig nem rázhatom az öklömet, nem bírálhatom a teljesen korszerűtlen riporteri megnyilvánulást sem, mert egyszerűen nem tudom: vajon a riporterben nincs-e több, vagy mondjuk a rendezője készteti arra, hogy ilyen legyen. Vagy mit mondjak azokról, akik lendületesen kezdték, és alighogy hozzáfogtak, már nincsenek sehol? Egészen bizonyos, hogy ez sem csak magyar televíziós jelenség. Nagy hiba volna azt hinni, hogy mindez azért történik így, mert ebben az országban élünk. A televíziózás mindenütt szabad pálya, s az érvényesülés gátjai ugyanazok. Azon már érdemes lenne eltöprengeni, hogy ahol inkább zsebre megy a játék, ott a szabadverseny dönt, és nem érdemes támogatni a tehetségtelent. Nálunk viszont gyakran megesik, hogy a gyengébbet humanitárius okokból vagy ki tudja, milyen szempontok alapján az intézmény a tenyerén tartja. De tény az is, hogy nem egy szaktársam, akiről a véleményem igencsak kritikus, kitűnően megélne némelyik televízióban, ahol nagyrabecsült tulajdonság a szakemberség. Ez így van, még akkor is, ha esetleg morgok magamban, hogy az illető munkája fantáziátlan. Tehát, hogy itt is mondjak egy közhelyet: két oldala van az éremnek. A magam helyéről, helyzetéről? Televíziónk lehetőséget adott arra, hogy azzá lehessek, amivé lettem, mondjuk: ilyen sokfélévé. Ezt valószínűleg nem tudtam volna másutt elérni. Itt és csakis itt lehettem ilyen televízióssá. A világ bármelyik más intézményében bizonyára egészen más Vitray lettem volna, mert a televíziózás nemzeti sajátosságai alapvetően fontosak. Van, amit sehol másutt nem lehetne úgy „eladni", mint minálunk. De mondjuk az amerikai televíziózás nagy sikeremberei közül nem egy megbukna a mi teljesen másféle közönségünk előtt. Dávid Frost, a talán legsikeresebb kinti showman, azt hiszem, nem sok kenyeret enne nálunk. Tizenkilenc tagú tanácsadó testület támogatásával készítette a 6x1 órás Nixon-interjút, amellyel irtózatos vagyont keresett. De e testület kezében Frost tulajdonképpen csak bábu lehetett. Nixon 43

A SZÜLETETT TELEVÍZIÓS

csapata és Frosté a szünetekben összejött, hogy megbeszélje a játszmát. Ki vállalná ezt a szerepet m i n á l u n k ? Én például egyetlen percig sem. Ragaszkodnék hozzá, hogy én — én legyek. Bizonyára n e m készítenék félannyira alapos, tudós beszélgetést mint ő, de talán éppen ezért képes a mi — szerényebb igényű? természetesebb? — közönségünk így is elviselni, m e r t minden televízióban másféle televíziós kell. S még valamit mondok, megjegyezve, hogy igazán nem vagyok mazochista. Ha nincs annyi minden, ami ellenszegülésre késztet, ha nem kellett volna értetlenséggel, kisszerüségekkel a m a g a m gyakorlatlanságával, ügyetlenségeivel, hályogkovácsságunkkal megküzdeni, fele- vagy negyedannyit sem tudnék a televízióról. Ha engem is tenyéren hordtak volna, ha nem tagadták volna közéleti funkciómat, hitelességemet, n e m támadt volna bennem ez a hajtóerő. Ügy Játszik, engem is ösztönzött az ellengőz, mint Burgertet, aki azt m o n d t a : hasznára vannak az ellenségei, m e r t ők adják a cselekvéshez szükséges dühöt, dacot. Abbahagytam a „Csak ülök . . . "-öt, mérgemben másba kezdtem. Igénytelen kis műsor a Kapcsoltam, de az a f a j t a pimaszság, vagy ha úgy tetszik: kópéság szülte, mely azt m o n d j a a kételkedőknek: lehet akár egy félórát is egyedül ülni a képernyőn, ha „műsorrá üli" magát az ember. Sok szó esett az ösztönösségről, a mesterség megtanulhatatlan fogásairól, a rögtönzésről, a szerencséről, vagyis csupa olyan dologról, mely egy szakma self made man-jére jellemző, ön lenne itt a klasszikus televíziózás utolsó bölénye? Maga csinálta embernek lenni mindenesetre jobb, m i n t h a még más se csinálja meg az embert. Ami bölénységemet illeti: az első bölényekből lesznek az utolsók. (Vitray Tamás fényképét Moldvay József készítette.)

ÉLETRAJZI ADATOK: 1933. november 5-én született Budapesten. 1951-ben a Magyar Néphadsereg Színházában dolgozott zsínorosként, díszítőmukásként. Az Idegen Nyelvek Főiskoláján 1955-ben szerzett angol—sajtó szakon diplomát. Ugyanebben az évben fordító lett a Honvédelmi Minisztériumban. Az MRT munkatársa volt 1957-től 58-ig, majd rövid kihagyással 1959. december 1. óta az MRT televíziós főosztályának munkatársa. 1963-ban elvégezte a Testnevelési Főiskolát. 1971-ben Rózsa Ferenc díjjal tüntették ki. Az MTV különválása után főmunkatárs lett, majd a szórakoztató főosztály osztályvezetője.

44

KÖVES TIBOR

Videó a Naphegyen

Elektronikus szövegfeldolgozó, -szerkesztő és hírtovábbító rendszer az MTI-ben Történhetne: az 1980. november 5-re virradó éjszaka, 00.34 órakor, Washingtonban . . . . . . Az MTI tudósítója irodájában ül, két képernyő előtt. Az egyik hagyományos tv-készülék. Ezen a CBS tv-hálózat rendkívüli választási híradójának műsorvezetője éppen bejelenti: Kalifornia állam meghódításával X. Y. elnökjelölt megszerezte a megválasztásához szükséges számú elektori szavazatokat. Az MTI tudósítója a másik képernyő előtt — egy elektromos írógéphez hasonló billentyűzeten — már írja:

KIAD KNY 1 NEM /POL BFS/ MTI Uj elnök-USA Washington, 1980. november 5. /MTI/ Az Egyesült Államok uj elnöke...+ + + 00.34 EST A tudósító megnyomja az ÜZENET b i l l e n t y ű t . . . . . . Néhány másodperc múltán a Naphegyen — Washingtontól vagy 7000 kilométerre —, az MTI budapesti székházának szerkesztőségi nagytermében a 45

VIDEÓ A NAPHEGYEN

hajnali ügyeletes külpolitikai szerkesztő készülékének képernyőjén felvillan a gyorshír: „Az Egyesült Államok ú j elnöke . . . " Az ügyeletes szerkesztő az ó r á j á r a pillant. Budapesten 06.35 óra van, Washingtonra még az „előző éjszaka" sötétje borul. Még nem telt el egy teljes perc sem azóta, hogy a CBS elsőként jelentette a hírt. Az MTI ügyeletes szerkesztője megnyomja készülékén az ADÁS billentyűt, és néhány kilométerrel odább, a Magyar Rádió stúdiójában, ahol a Reggeli krónika műsorvezetője még a 6.30-as hírösszefoglalót mondja, megjelenik előtte a képernyőn a legfrissebb jelentés. Befejezi a mondatot, lélegzetvételnyi szünetet tart, s már m o n d j a : — Kedves hallgatóink, ebben a pillanatban jelenti az MTI washingtoni tudósítója, hogy egy perccel ezelőtt eldőlt az amerikai elnökválasztási küzdelem: az Egyesült Államok ú j elnöke . . . így történhet a hírtovábbítás m á r 1980 novemberében Washingtonból, vagy akár 1980 nyarán Moszkvából, az olimpiai játékok színhelyéről. Legalábbis — elméletileg. Gyakorlati megvalósulása azonban alighanem hoszszabb időt vesz igénybe, jóllehet az ú j technológia már hozzáférhető. Az MTI központi székházában is már ott vannak a hírszolgálatot forradalmasító elektronikus szövegfeldolgozó, -szerkesztő, hírtovábbító rendszer legfontosabb alkotóelemei, sőt, egyik szerkesztőségében már üzemszerűen működnek. Tíz képernyőn, ö t nyelven A Külföldi Adások Szerkesztőségében 20 munkatársunk — egymást váltva — tíz képernyős készüléken (Videó Display Terminal) írja és szerkeszti öt nyelven — oroszul, angolul, franciául, németül és spanyolul — a Magyarországról a külvilágnak szóló híranyagot. Az öt nyelven, több változatban, sokfelé irányuló hírforgalmat a szerkesztő rendszerrel összekapcsolt központi számítógép vezérli. Ebben a szerkesztőségünkben 1979 eleje óta rendszer szerűen üzemel az ú j technológia, méghozzá — kisebb-nagyobb kezdeti nehézségek leküzdése után — üzembiztosan. Az MTI Külpolitikai Szerkesztősége még „gyakorlatozik": munkatársaink egymást váltó műszakokban 17 VDT-készüléken írják és szerkesztik a világpolitikai híranyagot. Ebbe a szerkesztőségbe a világ valamennyi fontosabb hírügynökségétől öt világnyelven szakadatlanul áramlik az óriási tömegű és soknemű információs alapanyag, és az MTI 24 saját külföldi tudósítójának jelentései feldolgozásában lényegesen komplexebb módon kerül alkalmazásra az elektronikus szerkesztő rendszer. A rendszer rovatokra tagolódó alegységei m á r az ú j technológiával működnek, s rövidesen sor kerül a részfolyamatok összekapcsolására egységes, számítógép-vezérlésű rendszerben. Más szóval: a Külpolitikai Szerkesztőség elektronikus rendszere hamarosan vétel- és adáskész lesz — egyfelől a hírforrások, másfelől a felhasználók: a hazai tömegközlési intézmények irányában. Az elektronikus szövegfeldolgozó-szerkesztő-hírforgalmi rendszernek a hírforrástól a felhasználóig való teljes kiépítése természetesen nem valósítható meg ugyanilyen gyorsan. Ennek nagyon sok anyagi, technikai és emberi előfeltétele van. Es ha pillanatnyilag még vágyálomnak tűnik is az, ami elméletileg m á r akár 1980 őszén is megtörténhetne, annyit csaknem teljes bizonyossággal megjósolhatunk, hogy a következő szökőév két előrelátható eseményéről — az 1984-es olimpiáról és az 1984-es amerikai elnökválasztásokról — már a történések forrásától a közvetlen felhasználóig terjedő elektronikus hírszolgálati rendszer fogja eljuttatni a tudósításokat a magyar nagyközönséghez. 46

VIDEÓ A NAPHEGYEN

Az „elektronikus kézirat" A rendszer alapegysége a Videó Display Terminal (VDT). Ennek a készüléknek csupán egyik, s talán nem is a legfontosabb tulajdonsága a hagyományos eszközökét messze felülmúló gyorsasága. Hogyan működik? . . . Az ujjak hangtalanul mozognak a billentyűkön. Az újságíró szeme a képernyő sötét mezejét szántó fényvonalkát követi. Mint frissen vetett magvak, úgy sorjáznak a fénybetűk a villódzva szökkenő fényvonalka mögött: szavak, mondatok formálódnak belőlük. A billentyű egy megérintésével „előhívott" bekezdésjelre a fényvonalka tüstént a következő sor 5. betűhelyére ugrik, s onnan öltögeti tovább a betűfüzért. Telítődnek a sorok, de az újságíró ügyet sem vet a sorvégződésekre. Ez a gép dolga. Mihelyt betelt a 80 betűhely hosszúságú sor — akár szó közben ért az utolsó betűhelyre, és akár elválasztható ott nyelvtanilag a szó, vagy sem — a lüktető fényvonalka az ú j sor elejére ugrik, s szántja tovább a betűbarázdát a sötétszürke mezőben. (A gép nem „felejti el" az önkényesen szétszakított szavakat; ezekre később gondja lesz.) A „fényceruza" már a képernyő alján fut, megtelt az „első oldal". Ekkor valami különös történik. Mintha egy láthatatlan kéz tekerné a képernyő felső pereme alá a fénybetűkkel teleírt oldalt, egyenként „eltűnik" a legfelső betűsor, a képernyő alsó pereme alól pedig egymás után „bukkan elő" egy-egy ú j szabad sorhely, mígcsak meg nem telik a „második oldal" is. Egyszeri és egyidejű szövegfeldolgozásra ezen a „fényírógépen" — vagyis az MTI-ben alkalmazott OMRON 8025-ös Videó Display Terminálon — 2x24 sor x 80 betű = 3840 betűhelynyi „kézirathely" van. (A VDT típusától, memóriakapacitásától és programozásától függően — a felhasználó szükségleteinek megfelelő választással — az egyidejűleg kezelhető szöveg terjedelme lehet ennél kisebb vagy nagyobb; az „átfogóképesség" csökkentésének és növelésének egyaránt vannak anyagi-technikai előnyei és hátrányai.) Az OMRON 8025-ös VDTkészüléken a két gépelt oldal terjedelmű írás ide-oda „lapozható", vagy soronként fel-alá mozgatható a képernyő látható tartományában. A beírt szöveg szerkesztése — javítás, átírás, beszúrás, törlés, mondat- és bekezdés-áthelyezés — mindig az éppen látható tartományban történik, s mindig ott, ahová a minden irányban billentyűkkel vezérelhető fényvonalka — irányjelző — mutat. Az oldalak rendezését — egy billentyű lenyomásával adott utasításra — a gép maga végzi el. Emlékszik a beírásnál esetleg önkényesen szétszakított betűláncok — szavak együvé tartozására, s a SORRENDEZÖ billentyű érintésével adott jelre bármikor valamennyi fölösleges szóközt eltávolítva 68 betű hosszúságúra határolva rendezi a sorokat. (A sorhosszúság a szükségleteknek megfelelően másmilyenre programozható.) A gép a szavakat — vagyis saját „nézőpontjából": a betűköz nélkül beírt jelfolyamatokat — nem választja el. Következésképpen a 68 betű hosszúságú sorban teljes egészében el nem férő szó átmegy a következő sorba, maga előtt tolva az ott levő szöveget, spirálmozgásban kígyózva a második oldal külön jelzéssel sorrendezésre fenntartott utolsó szektorának „szabad tartománya" felé. Ugyanez történik egyébként beszúrás esetén is, amikor a korábban beírt szöveg jobbra kitér az újonnan beírt szöveg elől, maga előtt tolva az utána sorakozó egész jelláncolatot. A sorrendezés után a sorvégződések szükségképpen egyenlőtlenné válnak, hiszen a legkülönbözőbb hosszúságú szavak kerülhetnek egy sorba, egy szóköznyire egymás mellé, szóválasztás nélkül. Kiegyenesítésük a SORVÉGKIEGYENLlTÖ billentyű lenyomásával történik. Ez a művelet egyenes vonalba hozza a sorvégződések utolsó betűit valamennyi sor 68. betűhelyén, ami azonos számú szóközöknek a szavak közé történő automatikus beiktatásával jön létre. Ki47

VIDEÓ A NAPHEGYEN

véve a BEKEZDÉS jellel ( H ) és a táblázatvédelemmel ( • ) ellátott sorokat. A gép ezekre az utasításokra is emlékezik. A két bekezdésjel közé határolt szövegrész — minden sorrendezés és sorvégkiegyenlítés után is — mindig az ú j sor 5. betűhelyén kezdődik, s a bekezdés utolsó mondata után tett pontnál ér véget. Nem érinti a rendezés a táblázatvédelemmel ellátott szövegrész eredetileg meghatározott sorhosszúságát sem. (Rövidebb sorhosszúság beállítása — például: hasábszélesség — esetén a VDT programozható a magyar nyelvhelyesség szabályai szerinti automatikus szóelválasztásra, viszonylag kis számú rendhagyó vagy kétértelmű esetet kivéve, amikor a gép külön jelzi kezelőjének, hogy erre a szóra „nem emlékszik", s neki kell döntenie a helyes elválasztásról.) Az automatikus szövegrendezés az írás és a szerkesztés folyamatában bármikor és akárhányszor alkalmazható, de ez természetesen nem helyettesítheti az „elektronikus kézirat" tartalmi szerkesztését. Ez változatlanul az újságíró dolga. Ezt elvileg ugyanúgy végzi, mint a hagyományos eszközökkel — ceruzával vagy golyóstollal kéziratpapíron —, azzal a különbséggel, hogy fényceruzájának hegyét — a lüktető fényvonalkát — billentyűk lenyomásával irányítja a javítandó, kiegészítendő, törlendő vagy áthelyezendő szövegrész megfelelő pontjára. Az írásjelző megközelítheti ezt a pontot betűhelyenként lépegetve vagy az előző, illetve a következő szó első betűjéhez ugrálva, jobbra és balra, avagy le és fel soronként haladva, illetve folyamatos futással pásztázva a képernyőn. A telexnél 24-szer gyorsabban Az újságírónak nehéz tévednie. Ha például egy mondatot akar törölni, az írásjelzőt a pont közé határolt mondat bármely betűhelyére állítja, s lenyomja a MONDATTÖRLÉS billentyűt, az így kijelölt mondat villogni kezd, s újra megfontolhatja, valóban ezt a mondatot akarja-e törölni, mielőtt a billentyű lenyomásával utasítást ad a törlés végrehajtására. Hasonlóképpen mondat- vagy bekezdés-áthelyezés esetén a kijelölt szövegrészt a készülék először negatívban —- fehér alapon fekete betűkkel — kiemeli, s csak újabb billentyűlenyomásra h a j t j a végre a műveletet. Ha a szerkesztő végül mégis mást gondol, a szöveg eredeti formájában — törlés esetének kivételével — bármikor helyreállítható. De még a törlésnek sem kell nyomtalanul eltűnnie: miközben az elektronikus kézirat szerkesztői „megmunkálása" tart, az eredetileg beírt szöveg a készülékhez kapcsolódó külön memóriabankban tárolható, s onnan bármikor újra képernyőre hívható, ha történetesen egy-egy szerkesztés közben módosított vagy törölt szövegrészt netán helyre akarna állítani. És bármikor papíron — fekete-fehéren — is rögzítheti elektronikus kéziratát a készülékhez kapcsolt gyorsnyomtatón, amely a hagyományos telexgépek sebességét 24-szeresen (!) meghaladó gyorsasággal képes kinyomtatni a képernyőn látható, illetve a gép memóriájában tárolt szöveget, akár több példányban is. (Nagyon bonyolult szerkesztés, átírás esetén — bár mindez kellő gyakorlattal elvégezhető a képernyőn is — tehát a szerkesztő igénybe veheti a hagyományos eszközöket, s a nyomtatott példányon megszerkesztett kéziratot adhatja át „tisztába tételre" egy gyakorlott display-gépírónak.) Az újságíró által képernyőre írt szöveg szemvillanásnyi idő alatt átjátszható a rovatvezető készülékére — vagy ha az éppen foglalt, a szerkesztésre várakozó anyagok tárolójába, ahonnan a rovatvezető majd sürgősségük sorrendjében hívhatja őket készülékére. Onnan — a szerkesztőségi munkafolyamatnak megfelelően — továbbítható az anyag az ügyeletes felelős szerkesztő képernyőjére, avagy a nyomdába, vagy a fényszedőt vezérlő tördelő VDT-készülékre, illetve a rádió stúdiójába, a TV-híradó stúdiójába, avagy közvetlenül a néző tv-kép48

VIDEÓ A NAPHEGYEN

ernyőjére. Ily módon a véglegesen jóváhagyott szöveg — sürgősségétől és hoszszától függően — akár egy percen belül is megteheti az utat a hírforrástól a közvetlen felhasználás színhelyéig és közegéig. Talán az eddigiekből is kitűnik, hogy az elektronikus szerkesztő rendszer alapegysége — a Videó Display Terminal — nem egyetlen készülék, hanem valóságos kis kombinát. Emlékeztet az elektromos írógépre, de csak a billentyűzete. Viszont nincs mechanikus szerkezete, — ami meghibásodhatna —, nem használ írógépszalagot — amit időnként cserélni kellene —, nincs ide-oda szánkázó kocsi, sem kéziratpapírt emelő henger, nincsenek lecsapó betűkarok, sem forgó betűgömb. Emlékeztet a tv-készülékre is, de csak a képernyője, amelyre a billentyűk lenyomására a készülék „kijelzi" a memóriájába beírt jeleket. Legfontosabb alkotóeleme pedig nemcsak, hogy nem emlékeztet sem a tv-készülékre, sem a szerkesztőségek hagyományos munkaeszközeire, hanem nem is látható: a beépített mikroprocesszor, vagyis miniszámítógép. A rendszer „ a g y k ö z p o n t j a " A készülékkombinátot ez az intelligens alkotóeleme teszi képessé arra, hogy bármikor, a rendszertől függetleníthető alegységként, önállóan vagy több VDTegység és központi számítógép összekapcsolt rendszerének részeként végrehajtsa a szerkesztési műveleteket. „Intelligenciája" lehetővé teszi, hogy — megfelelő programozással — változtatható feladatok és műveletek elvégzését is megtanulja, továbbá azt is, hogy a rendszerbe bekapcsolt más VDT-készülékekkel kommunikáljon, ezeknek szövegeket továbbítson vagy fogadjon tőlük feldolgozásra, szerkesztésre, felülbírálásra. Az „értelmes" VDT útján a munkatárs bármikor kapcsolatba léphet az egész rendszer „agyközpontját" alkotó központi számítógéppel, betáplálhatja annak tárolójába megszerkesztett anyagát, vagy — ha készülékének van „kiadási joga" —, akár azonnali továbbításra a címzett felhasználóhoz, de le is hívhatja képernyőjére tájékozódás vagy feldolgozás céljából a központi számítógép memóriájában tárolt (és sorszámozott címlista szerint kiválasztható) bármely anyagot. A számítógép felügyel arra is, hogy a szerkesztőségi munkafolyamatban ne kerülhessék meg az ellenőrzést. Az „eredetet" (honnan) és a „címet" (hová) feltüntető hárombetűs kódjelek nem titkosak, bármely munkatárs használhatja, a központi számítógép azonban csupán az erre „felhatalmazott" VDT-készüléknek engedi meg, hogy közvetlenül továbbítson anyagot a felhasználóhoz. Bármely más készüléken megformált tudósítás óhatatlanul az illetékes rovatvezető és/vagy a kiadási joggal felruházott ügyeletes szerkesztő szeme elé kerül, mielőtt folytathatná útját. Az MTI központi számítógépe, amely egyéb feladatai mellett egyidejűleg 48 óra be- és kimenő híranyagát képes tárolni (automatikusan frissítve memóriáját az időhatárt túlhaladó régi információk törlésével és az újak befogadásával) számon tartja azt is, hogy 48 órán belül, a meghatározott időben vetítse ki az addig embargó jelzéssel tárolt tudósításokat. Ebből az információtengerből — megfelelően programozott visszakereső rendszerrel — bármely jelentés pillanatok alatt előhalászható, kinyomtatható, képernyőre hívható, s részben vagy egészben a legfrissebb esemény kiegészítéseként vagy előzményeként újból felhasználható. A központi számítógép „másodállásban" kész különleges feladatokat is átvállalni a rovatoktól. Elegendő például, ha a sportrovat munkatársa csupán a mérkőzések eredményeit táplálja be a gépbe, amely azután a memóriájában őrzött bajnoki táblázaton máris végrehajtja az összes szükséges módosítást, 49

VIDEÓ A NAPHEGYEN

és az utasítás szerint kinyomtatja vagy képernyőre küldi az ú j táblázatot, amelyet — a következő módosításig — memóriájában is elraktároz. Mindezekben az adottságokban természetszerűleg benne rejlenek a központi adatszolgáltató rendszerek — például: egy országos központi sajtódokumentáció — ki- és továbbfejlesztésének szinte beláthatatlan technológiai lehetőségei. A számítógép és a mikrofilm különböző kombinációin alapuló tároló és viszszakereső rendszerek figyelembevételével több hírügynökség — köztük az MTI is — most tervezi meg a kísérletezés és a tervezés első lépéseit a naprakész, a sajtó és más intézmények számára könnyen hozzáférhető központi sajtódokumentáció kialakítása felé. Ez a roppant bonyolult és összetett feladat azonban messze meghaladja e cikk kereteit és szerzőjének hozzáértését. A rohamos terjedés okai Az új technológia eddigiekben vázolt tulajdonságai önmagukban egyenként is sok új vonzó lehetőséget kínálnak. Hogy csupán néhány nyilvánvaló előnyét említsük: Egy-egy hír feldolgozásának az ideje lerövidül. A hírfeldolgozó rendszer kapacitása növekszik, a híráramlás felgyorsul. Egy bizonyos szöveget csak egyszer kell „beírni", s utána az írás „anyagtalanul" röpülhet és változtathat alakot munkaállomásról munkaállomásra. A hibaforrások száma csökken — megszűnik például a telexleírás és a velejáró összeolvasó ellenőrzés stb. —, az útjára bocsátott anyag hibátlanul érkezik a címzetthez, illetve ugyanazokkal a hibákkal, amelyek az elektronikus kéziratban bennemaradtak. A végtermék a magyar helyesírás szabályainak megfelelő ékezetekkel ellátott, „nagybetűzött", teljesen tiszta „nyomdakész" írás; nincs belejavítás, áthúzás, nem kell a csaknem olvashatatlanul agyonjavított szövegeket újramásoltatni. Bizonyos vonatkozásokban kizárja az emberi feledékenységet, „észben tartja" a hírek fontossági-sürgősségi sorrendjét, az embargót és feloldást, nem keveri össze a hírszámozást stb. Csökken a szerkesztőségi zajszint: nemcsak egyszerűen „csendesebb" az írógépeknél és különösen a telexgépeknél, hanem gyakorlatilag hangtalan; műszakilag magasabb szintű felügyeletet igényel ugyan, de lényegesen megbízhatóbb és kevésbé alkatrészigényes, mint a hagyományos eszközök. Az „átszerszámozás" költségei ugyan nem csekélyek, de ezt jórészt kiegyenlíti az elektronikus technológia egyik legvonzóbb sajátossága: aligha volt még a technika történetében a gazdasági és műszaki előnyöknek ilyen egyértelműen kedvező kombinációja: a készülékek évről évre kisebbek, olcsóbbak, gyorsabbak, rugalmasabbak, sokoldalúbbak, csendesebbek, megbízhatóbbak és egyre kevésbé energiaigényesek lesznek. Ezek a nyilvánvaló előnyök önmagukban is elegendő magyarázatul szolgálnak, miért hódít ellenállhatatlanul és terjed el oly rohamosan az elektronizálás a hírközlés világában. Mert hogy így van, az vitán felül áll. Az Amerikai Lapkiadók Szövetségének 1978-as adatai szerint e szervezet 1320 tagja között már csak 387 olyan lap volt, amely még nem vette használatba a VDT-készülékeket és/vagy a számítógépet a lapkészítésében. A szövetség részletes kérdőívét kitöltő 517 lap válaszaiból kiderül, hogy ezeknél az újságoknál — az öszszes amerikai lapoknak nem egészen egyharmadánál — 1978-ban már összesen 50

VIDEÓ A NAPHEGYEN

15 761 (!) VDT-készülék volt használatban. (1970-ben a számuk 23, 1975-ben pedig 3896 volt.) Az amerikai nyomtatott sajtó VDT-felszereltségének fokáról képet ad néhány kiragadott, de jellemző példa: példányszám

VDT-készülékek száma

500 000—1 000 000 New York Times Chicago Tribüné Detroit News

420 darab 390 darab 69 darab

200 000—500 000 Long Island Newsday Louisville Courier-Journal and Times Philadelphia Inquirer and News Miami Herald Des Moines Register Dallas Morning News Washington Star

265 233 196 181 113 107 92

100 000—200 000 Oklahoma City Oklahoma and Times Fort Lauderdale News Fresno Bee

164 darab 148 darab 88 darab

50 000—100 000 Tucson Arizona Star Arlington Heights Herald Eugene Register Guard Honolulu Advertiser and Star Bulletin

134 128 117 52

5000—10 000 Stillwater News-Press Noblesville Ledger West Bend News 5000 alatt Ketchikan News (Alaska) Wapakoneta News (Ohio)

darab darab darab darab darab darab darab

darab darab darab darab

16 darab 12 darab 9 darab 7 darab 7 darab

Az ú j technológia példátlanul gyors terjedése ma m á r vitathatatlan tény. Ellenállhatatlanságának titka nem is a n n y i r a eddig felsorolt előnyeiben rejlik, hanem abban a minőségileg ú j sajátosságában, amely csak magában a szerkesztőségi m u n k a f o l y a m a t b a n válik egyre inkább felismerhetővé. E m b e r — g é p szimbiózis A számítógépes-elektronikus szövegfeldolgozás és továbbítás technológiájában minőségileg az az új, hogy első ízben teszi lehetővé a szellemi t e r m é k e t létrehozó ember és a termékét kivitelező technika (gép) szimbiózisát. Vagyis az ú j technika nemcsak az írógépen kopogó vagy a kéziratpapíron szántó ceruzát tartó u j j a k a t hosszabbítja meg egészen a nyomdagépekig (avagy a televíziónéző képernyőjéig), h a n e m ugyanezzel a munkaeszközzel és ugyanebben a m u n 51

VIDEÓ A NAPHEGYEN

kafolyamatban válik számára közvetlenül áttekinthetővé az információáramlás egésze, s nem csupán annak egy-egy esetleges töredéke. Vannak, akik attól félnek, hogy az elektronizálás csökkenti az emberi tényező súlyát az újságírásban vagy „elgépiesíti" a szerkesztőségi munkafolyamatot. Ettől aligha kell tartanunk, hiszen könnyű belátni, hogy minél közvetlenebbül használhatja gépét az ember önnön fizikai és szellemi képességeinek kitágítására, annál közvetlenebb az ember uralma a technológia, a gép fölött. Márpedig ez az a technológia, amely először veszi le az emberről a gondolkodással kapcsolatos gépies rutinfeladatok terheit, felszabadítva szellemi kapacitásait azokra a feladatokra, amelyek elvégzésére — ítélőképesség, intuíció, érzelem, értékítélet és elkötelezettség híján — a gép sohasem lesz képes. Ez a rendkívül korlátolt, de ugyanakkor az adatfeldolgozást az embernél milliószorta gyorsabban elvégző gépi „agy" — az emberrel közvetlenül összekapcsolva — csaknem korlátlanul kitágítja az ember emlékező-, áttekintő és szelektáló képességét. Tulajdonképpen ez az elektronikus szövegfeldolgozó rendszer lényege, és ezért válik mindenütt a hírszolgálat nélkülözhetetlen eszközévé. Az ú j technológiát parancsoló szükséglet hívta életre. A nemzetközi hírszolgálat csatornáiban áramló információk mennyisége évről évre 10 százalékkal növekszik, vagyis 7—8 évenként megkétszereződik. A 60-as évek elején az MTIbe befutó híranyagok terjedelme napi 600—700 gépelt oldal volt; 1968-ban elérte az 1500 oldalt, jelenleg megközelíti a 4000 oldalt. Ha a legutóbbi két évtizedben érvényesülő irányzat töretlenül folytatódik, akkor 1990-ben az MTI-be beözönlő információtömeg m á r meghaladná a napi 10 000 gépelt oldalt. Ilyen információmennyiség áttekintéséhez, szelektálásához, feldolgozásához és továbbításához az embernek már múlhatatlanul szüksége van az emlékezőképességét kitágító és a rutinfeladatokat hasonlíthatatlanul gyorsabban és pontosabban végrehajtó „értelmes" gépekre. Elsősorban ez a magyarázata annak, hogy a sokszorta nagyobb információtömeget forgalmazó nagy világhírügynökségek — amelyek előbb érezték az „információrobbanás" hatásait — már évekkel ezelőtt keresték, megtalálták, saját követelményeikhez idomították, kimunkáltatták és megrendelték azt az ú j technológiát, amely ismét kezelhetővé szelídítette az egyre dagadó információáradatot. Kezelését bárki elsajátíthatja Az MTI rövid, néhány hónapos gyakorlata megerősíti azt a több éves nemzetközi tapasztalatot, hogy a Videó Display Terminál rendkívül rugalmas és megbízható munkaeszköz. Kezelésének elsajátítása eddigi gyakorlatunkban még senkinek sem okozott leküzdhetetlen nehézséget. A Külföldi Adások Szerkesztőségében 40 munkatárs dolgozik, közülük húszan közvetlenül a hírszerkesztésben, a híranyag feldolgozásában. A munkatársak valamennyien — a riporterek, a szerkesztők, a gépírónők a szerkesztőség vezetőjéig és titkárnőjéig — elvégezték a 30 órás tanfolyamot. Még a nyugdíj előtt állók is, jóllehet felmentést kaptak. A munkatársak 80 százaléka 20—30 óra alatt kitűnően elsajátította a gépek kezelését, de 40 órán belül még a technikailag legképzetlenebbek is boldogultak. Már fél éve működött az elektronikus szerkesztő rendszer, amikor a szerkesztőség munkatársai saját kezdeményezésükre felmérték addigi tapasztalataikat. Maguk állították össze a tesztlap kérdéseit is. Az első kérdések: gyorsabb, pontosabb, áttekinthetőbb-e így a szerkesztés, könnyebben ellenőrizhető-e? A hírfeldolgozásban közvetlenül érintett — és megkérdezett — 20 munkatárs kivétel nélkül „igen"-nel válaszolt ezekre a kérdésekre. A következő kérdés, 52

VIDEÓ A NAPHEGYEN

amely azt firtatta, vajon az ú j módszer fizikailag fárasztóbb-e, mint a régi, meglepetést hozott: a 20 közül kilencen fárasztóbbnak találták. A további kérdések, amelyek a panaszok természetét kutatták, némi fényt derítettek erre a talányra. Többen fejfájásra, szemfájásra vagy éppenséggel szédülésre panaszkodtak. Kiderült az is, hogy a panaszok többségét a túlságosan nagy meleg okozta, — júliusban történt a felmérés — s ezt az egyelőre még nem klimatizált szerkesztőségi szobában a gépek által fejlesztett és összességében már érzékelhető hőmennyiség csak fokozza (vagyis: az egyenletes és kellemes hőmérsékletet és a kellő ventillációt biztosító klímaberendezés fontos feltétele a jó fizikai közérzetnek). A szempanaszokat jelentős mértékben a világítás fogyatékosságai okozták, s ezen — a mesterséges és a természetes világítás szakszerű összehangolásával, a képernyőre vetítődő fények kellő árnyékolásával és a képernyő szabályozható fényerejének egyénileg megfelelő jó beállításával — viszonylag könnyű volt segíteni. Az is kitűnt, hogy ennél az intenzívebb figyelemösszpontosítást igénylő munkánál a panaszok nagy részét csökkenti vagy megszünteti az időnként — például óránként — beiktatott néhány perces munkaszünet. Mindezek után arra a kérdésre, hogy a korábbi módszerrel szemben összességében jobbnak tartja-e a display-rendszert, mind a húsz munkatárs „igen"-nel válaszolt. És a legmeggyőzőbb talán a zárókérdésre adott válasz volt! Szívesebben választaná-e ismét a telexes módszert, visszatérne-e ismét erre a hírfeldolgozási formára? — hangzott a kérdés. És mind a húszan ezt válaszolták: „nem". A VDT-készülékek kezelésének elsajátítása a Külpolitikai Szerkesztőségben sem okozott különösebb nehézséget. Eddig több mint 70 munkatársunk végezte el a tanfolyamot, s többségük már nem szívesen ülne vissza az írógéphez. A készülékek rendszerszerű üzembe állítása előtt valamennyi munkatársunk szemorvosi ellenőrző vizsgálaton esik át, ugyanis egészen kivételes esetektől eltekintve megfelelő szemüveg segíthet a panaszokon. Egyébként a nemzetközi tapasztalatok is megerősítik, hogy az esetenként előforduló panaszok sokkal inkább egyéni adottságoknak tulajdoníthatók, mint az ú j technikának. Egyénileg pontosan ugyanazok a panaszok, amelyek intenzív és huzamosabb munka esetén a hagyományos munkaeszközök használata közben is jelentkeztek, csakhogy ezek eredetét a régi, megszokott feltételek között a munkatárs fizikai állapotára vezette vissza, most pedig hajlamos a szokatlan „külső oknak" — az ú j munkaeszköznek tulajdonítani. Mindenesetre tény, hogy az elektronikus szerkesztő rendszer rányomja bélyegét a munkafolyamatra: nemcsak lehetővé teszi, hanem megköveteli a figyelmesebb, összefogottabb, dinamikusabb, egyszóval: intenzívebb munkát. Minden vonatkozásában még lehetetlen felmérni, hogy az újságírás eszköztárának ilyen gyökeres átalakulása milyen módon hat majd vissza magára az újságírói munkafolyamatra. Csupán az látszik bizonyosnak, hogy az eszközök hatékonyságának ugrásszerű fokozódása óhatatlanul éreztetni fogja hatását nemcsak az információáramlás mennyiségére és gyorsaságára, hanem formájának és tartalmának minőségére is. Az új technológia például nemcsak megkönnyíti, hanem egyenesen meg is kívánja a szerkesztőségi munkafolyamat feszesebb megszervezését, a közlendő tartalmak tömörebb, magvasabb megírását. Általános nemzetközi tapasztalat, hogy az ú j technológia egyáltalán nem csökkenti az újságírói létszámigényt, viszont lehetővé teszi az újságírói képességek célszerűbb hasznosítását. Az is általános irányzat — és ez független az ú j technológiától —, hogy az információk nőttön növekvő tömegével birkózva egyre növekszik az információfeldolgozás szerkesztésigényessége. A VDT és a 53

VIDEÓ A NAPHEGYEN

számítógép nem versenytársa, hanem az első valóban „értelmes gépi munkatársa" az újságírónak, amely felszabadítja képességeit a pontosabb, gondosabb munkára, az elmélyültebb gondolkodásra, elemzésre és szerkesztésre. Ú j korszak a hírközlésben Bizonyosnak látszik, hogy a következő néhány év folyamán a központi számítógéppel összekapcsolt képernyős terminálok nemcsak a hírügynökségi munkában, hanem az újságírói tevékenység minden szférájában és a tömegközlési intézmények minden működési területén a szerkesztőségi munkafolyamatok szoros részeivé válnak. Azok a gyakornokok, akik most lépnek az újságírói pályára, már az elektronikus újságírásba fognak belenőni. Az elektronikus szerkesztő rendszerek belépésével nemcsak a kézirat ú t j a és külső képe változik meg, hanem funkcióváltás is következik be a munkafolyamat csaknem minden fázisában. Elsősorban azáltal, hogy a számítógépes szerkesztés integrálja az újságírót az újság technikai előállításának folyamatába. Az újságíró nemcsak saját maga kefelevonat-olvasója: hanem a képernyőn el is végezheti a szükséges korrektúrát a maga gyártotta „elektronikus kefelevonaton", és közvetlenül nyomon követheti írását egészen a szedésig. Az oldal „leadásáért" felelős szerkesztő a tőle fizikailag bármilyen távolságban levő nyomtatásra kész oldalon is javíthat, törölhet, kiegészíthet, átcsoportosíthat, címet és tipográfiát változtathat, egészen a „levilágítás" előtti utolsó percig. Az elektronikus szerkesztő rendszer — kiépülése mértékében — egyre áttetszőbbé és lapkészítés (műsorkészítés) közben is közvetlehül áttekinthetővé teszi az egész szerkesztőségi munkafolyamatot, annak mindég fázisában. A főszerkesztő, az ügyeletes szerkesztő, a rovatvezető és a munkatárs — több szintű tartalomjegyzék alapján és lehívható címlisták vagy szövegek átpásztázásával — bármely pillanatban képet alkothat a készülőben levő egész lapról (műsorról), a különböző rovatok nyomdakész (közléskész) anyagáról, a várakozó (vagyis a felhasználható) anyagról, a hírügynökségi jelentéseket is beleértve, avagy az egyes odalakra készen várakozó írásokról. Mindez már a fényszedésre való áttérés előtt is lehetséges, jóllehet csak a fényszedés bevezetésével válik majd teljessé és meg szakithatatlanná a láncolat a hírforrástól a nyomdagépekig. Ez az összekapcsolás teszi m a j d lehetővé az egész rendszer összes lehetőségének — köztük az ofszeteljárás előnyeinek — a legteljesebb kihasználását. A rádió és a televízió hírszerkesztősége pedig saját elektronikus szerkesztő rendszerének kialakításával közvetlenül is összekapcsolhatja hírforrásait — az MTI-t, illetve saját tudósítóit — a hírközlés színhelyével és közegével. Az elektronizálás segítségével áttekinthetővé tehetjük a tömegtájékoztatás egész intézményrendszerét. A tömegkommunikáció és az adatszolgáltatás legfontosabb stratégiai pontjait összekötő képernyős terminálok révén lépésről lépésre kiépülhet a kétirányú és több irányú információáramlás olyan hálózata, amely — a részt az egésszel összekapcsolva — napra, órára és percre készen biztosíthatja a kölcsönös tájékozódást, s közvetítheti a vertikálisan és horizontálisan áramló jelzéseket és visszacsatolásukat. A számítógépes-elektronikus szerkesztő rendszerek bevezetésében még csupán a kezdet kezdetén tartunk. Bizonyos azonban, hogy a hírszolgálat és a tömegközlés technológiájára is áll: amilyen mértékben növekszik a munkafolyamatokban — a szellemi munkafolyamatokban is — a műszaki alkotóelemek aránya, olyan mértékben nő az emberi tényező súlya és szerepe a folyamatok tudatos irányításában. •54

BÖLCS I S T V Á N

G á z és fék ,,Az ötödik sebesség" életrajza Amikor ezek a sorok megszületnek, az ifjúsági rádiózás pillanatnyilag legnépszerűbb, hetenként háromszor jelentkező műsorát négyszázötvenedszer konferálták be. Ennyi idő alatt bőségesen összegyűlt e műsor gondozóinak, készítőinek a tarsolyában annyi tapasztalat, amennyit már érdemesnek tűnik papírra vetni, hiszen nem sok olyan rádiós műsorunk van, amelynek írásos életrajza is született. Ez is szabálytalan, hiányos életrajz, de biztosan számot tarthat a közérdeklődésre. Nemcsak azért, mert további eseményeit — reméljük a hallgatókkal együtt — a rádió műsorában „írjuk", hanem azért is, mert jól tudj u k : a „sebességváltás" fortélyához elsősorban a „gáz és fék" okos adagolását kell megtanulni. Ennek a sebességváltásnak az időszaka a hetvenes évek legelejére nyúlik vissza. A hetvenes évek elején sürgető szükségként merült fel az ifjúságpolitikai célokat szolgáló korszerű rádiózás megteremtése. Kezdetben az akkori útmutatásoknak megfelelően rétegműsorokat kezdtünk gyártani (Diáktarisznya, Lépésváltás, Tanműhely, Falusi randevú, Katona vagyok én), amelyek kiegészültek egy heti agit-prop. (Hangszóró) és egy havi kulturális magazinnal (Tájoló). Az ú j igények megfogalmazódása szerencsésen egybeesett egy rádiós struktúraváltással (1975. okt. 6.), így — részint külföldi tapasztalatokhoz is igazodva — megkaptuk a lehetőséget egy hetenként háromszor jelentkező ifjúsági műsorsáv létrehozására (Petőfi, 17.00—18.00-ig). Az elégedetlenség mérlege Egy esztendő tapasztalatai alapján mérleget készítettünk. Meg kellett állapítanunk, hogy nem lehetünk teljesen elégedettek addigi műsortevékenységünkkel. Az igazi magazinos formákat aránylag kevésszer találtuk meg, jó néhány programunk nehézkessé vált, sok műsorunk a gyakorlati megvalósítás során 55

G Á Z ÉS FÉK

eltért az elméletbenmegfogalmazott céltól. Az ún. rétegmagazinok saját problémakörükbe zárva nem bizonyultak eléggé színesnek és hallgathatónak. Hétfőszerda-pénteki műsoraink két ellentétes vonatkozásban is bírálhatók: nem formálták ki megkülönböztető saját jegyeiket, ugyanakkor nem eléggé hasonlítottak egymásra, tehát nem teremtették meg az egység kívánatos jegyeit sem. A túltengő próza, a vonzó m ű f a j i változatosság hiánya, a zsúfolt szerkezet, a szalagra rögzített műsorok szükségszerű merevsége, a komoly témák aránytalanul nagy száma lényegében lehetetlenné tette, hogy a nagyközönséget valóban érdeklő ifjúsági magazint teremtsünk. Az a koncepció, amely minden réteg igényét azzal próbálta kiszolgálni, hogy speciális rétegmagazinokat sugároztunk, többé-kevésbé zsákutcának bizonyult: a tapasztalatok megerősítették azt a régi feltevésünket, hogy a fiatalok nem a termelésben elfoglalt helyük szerint, nem státusuk szerint hallgatnak rádiót, hanem a hallgatók és a műsorok egymásra találásában általánosabb i f j ú sági szempontok érvényesülnek. A kritika megfogalmazásakor többünk emlékezetében felmerült a hajdani Ifjúsági randevú 2—6-ig című, változatos, háttérrádióként hallgatható, zenés, élő műsorvezetésű, összetett tematikájú műsorforma, amely kívánatos célnak tűnt. Annál is inkább, mert az ú j struktúrában létrehozott műsorok jelentős része inkább a Húszas stúdiók oldottabb formáihoz hasonlított, mintsem igazi magazinhoz. (Ezzel a műsortípussal a Petőfi adó profilkívánalmainak sem tudtunk eleget tenni.) Nem a kívánatos eredményt hozta az a szisztéma sem, hogy egy műsort egy szerkesztő-műsorvezető, tehát egyetlen ember és a köré — főleg külsősökből — toborzott kicsi stáb szerkesztett. Ez a munkamegosztási forma a rovat atomizálódásához vezetett: a munkatársak és a stábok egymástól elszigetelten dolgoztak, az odafigyelés lehetőségei csökkentek, a műsorok és stábok közötti „áthallás"' lehetősége korlátozódott, és ez volt az oka, hogy a rovatban nem tudott igazi műhelymunka kialakulni. Az önkritikusan és kritikusan értékelt tapasztalatok birtokában szükségesnek látszott a rovat struktúrájának, műsorainak megváltoztatása. Erre 19V7 januárjában nyílt lehetőségünk. így született meg — több hónapos belső viták után — az „Ötödik sebesség - '. A bölcsőtől a koporsóig Az ifjúságpolitikai rádiózás és azon belül az „ötödik sebesség" a fiatalok tömegkommunikációs orientálásának ma bizonyíthatóan a leghatásosabb eszköze. Célja: a szocializáció és a sajátosan ifjúsági kérdések megválaszolásának elősegítése a hallgatók problémamegoldási képességeinek fejlesztése révén. Nem célunk — mint a hasonló kapitalista intézmények programjaiban —• a társadalmi feszültségek manipulatív levezetése, törekszünk viszont társadalmi céljaink — az olykor ellentmondásokban is megnyilvánuló tendenciák — tudatosítására, „kezelésére". Parttalan témákkal dolgozunk: a bölcsőtől a koporsóig, Záhonytól Hegyeshalomig, a kalapácstól a komputerig. Hiszen a fiatalt minden érdekli, érdekelte vagy érdekelni fogja. Ez aligha szorul bizonyításra. A műsor stábszerkesztésben, teammunkában készül, egyes adásai szándékukban, tartalmukban, formájukban közös jegyeket hordoznak, bár egy-egy kiemeléssel érzékeltetjük, hogy hétfőn több szó esik a közművelődés, szerdán az iskola és tanulás, pénteken az aktuális ifjúságpolitika, a mozgalom kérdéseiről. Célközönségünk a 14—20 év közötti nemzedék, amelynek feltételezett műveltségi szintjét nyolc általános iskolai osztályban elsajátítható ismeretek szab56

G Á Z ÉS FÉK

ják meg. A TK egyik 1978-as felmérése (az Ifjúsági Osztály műsorainak közönségadatai) 27ü/o-os hallgatotságot állapított meg a vizsgált ifjúsági csoportban („panelnél"). Az 1979 első félévére mért adatok is 20% feletti érdeklődést jeleztek a 15—30 éves korosztályban. (Áttekintés a gyermekek és fiatalok rádiózásáról.) Vessük össze a fentiekkel azt, hogy a korábbi rétegmagazinok hallgatottsága csupán 4—6%-os volt! De nemcsak a fiatalok hallgatják az „Ötödik sebesség"-et; a felnőtt panel is 15%-os érdeklődést jelzett 1978-ban (ld. id. m.). Ez utóbbi adat tudomásulvételével — és örömteli regisztrálása után — is hangsúlyozni szeretném azonban, hogy az „Ötödik sebesség" igenis rétegműsornak tekintendő. Az ifjúsági réteg műsorának, amelynek feladata, hogy ahhoz a bizonyos, előbb emlegetett célközönséghez szóljon. És bár szívesen fogadjuk a felnőtt hallgatók „ráadás-érdeklődését", műsorunk karakterét (sem tematikában, sem hangban) emiatt nem kívánjuk megváltoztatni. Sokszor elmondtuk: ifjúságpárti rádiót csinálunk, és meggyőződésünk szerint a jövőben is azt kell csinálnunk. Műsoraink jellegét, színvonalát és hangvételét, a tartalmakat és a formákat a célközönség társadalmi helyzete, műveltségi állapota határozza meg. A rádióműsorokat készítve, vizsgálva sohasem téveszthetjük szem elől azt, hogy egy tömegkommunikációs szituációban megjelenő termékről van szó, amellyel kapcsolatban az az alapigény, hogy hasson, hogy eljusson a hallgatóinkhoz. A maguk szintjén. A mi esetünkben a 14—20 évesekhez a befejezett általános iskolai tanulmányok szintjén. Ez az életkor és ez a szint meghatározó. Ha nem volnának hallgatóink, bizonyára gyönyörű műsorokat tudnánk csinálni. De minek? „ T e " vagy „ ö n " Stílusunkat az „Ötödik sebesség" indulása óta bírálták, vitatták, de hasonló szakmai kritikák korábbról (Táskarádió, Ifjúsági randevú) is emlékezetesek. „Lehiggadtunk" — mondják mostanában. „Kulturáltabb lett" — halljuk az értékelést. Zelei László egy korábbi műsorértékelésében azt olvastuk: „Nemcsak a fiataloknak . . . a szüleiknek is tetszik a műsor". „Kár" — írta a margóra egyik munkatársam, úgy értelmezve: „leadtunk" az ifjúsági hangból, konformabb műsorokat készítünk ma, mint korábban. És ennek az „ifjúsági hangnak" csak felszíni jegye a tegeződés. Ma a fiatalok döntő többsége tegeződik: az utas a kalauzzal, az eladó a vevővel (tehát akkor is, ha kapcsolatuk csupán szerepszerű, egyszeri és ideiglenes) — akár tetszik, akár nem. És hiába ítélte el már Gvadányi „a betyáros te-tu-zást", a fiatalok ma első látásra nem szerelmesek lesznek, hanem tegeződnek. A műsorban nem állapítottunk meg kötelező tegeződő vagy magázódó normát. Aki akar, az megpróbálkozhat a közvetlenebb kapcsolatteremtéssel (ha neki ez természetes), akinek nem ez a mindennapi stílusa, az hadd magázódjék. Még akkor is a „természetest" vállaljuk, ha a sorozat ettől két nyelven beszél. A mi műsorvezetőnk nemcsak — nem elsősorban — a Rádió hangja, hanem a korosztályé is. Ezért a műsorvezető jó néhány ellentmondást kénytelen összebékíteni m u n k á j á b a n : egyszemélyben ő az intézmény és a műsor; önmaga, az egyéniség (ha az); és ő egy informális csoportnak, korosztálynak a hangja. Ha ez a hármas elkötelezettség egyensúlyba kerül, nyert ügyünk van. Ha nem, vitatkoznunk kell riporterünkkel és szerepfelfogásával. Nem tagadható, hogy e téren ki lehet mutatni hibákat, aránytorzulásokat a műsorvezetői gyakorlatban. Elvi alapállásunk azonban — a gyakorlat időnkénti botlásai ellenére is — a fenti. 57

G Á Z ÉS FÉK

A „tegeződő rádió" vitái nyomán feltehető a kérdés: van-e a Rádiónak hangja? Nem csak egyes műsoroknak van-e? És ha igen: tudomásul kell-e ezt vennünk? El kell-e fogadnunk? Szerintem: igen. De ugyanakkor vállalni kell, hogy a stílusvizsgálat mérlegén negatív jelenségek is megméretnek. Kétségtelen, hogy mi nem szerepelünk másodnaponként fél hat és fél hét között „nyelv- és irodalomóra" színvonalon. Bizonyos mértékig a saját hibáink miatt, de bizonyos fokig nem. Nem (nemcsak) slamposságból mondunk egy-egy argó kifejezést, hanem —• és ezzel most nem „a bizonyítványt magyarázzuk" — „dramaturgiából". A stilisztika, a dramaturgia elfogadja még a „csúnya" szavak leírását, kimondását is, mert akkor és ott jellemfestő, helyzetmagyarázó értékük lehet. Ha jelez valamit a — szélsőséges példát mondva — káromkodás, még a legválasztékosabb vagy a legprűdebb színpadon, regényben is kimondható, leírható. Salinger előtt és óta gazdag a példatár. Móricz is vétett, amikor rosszul őzeti Rózsa Sándort, és a nyelvészek bírálatára így védekezett: „Csak ízt kerestem". Ha van ok a szabályos nyelvhasználat áthágására — nem olyan nagy a bűn. Csak éppen illik tudni: mit miért teszünk. Ebben áll a megszólaló munkatárs felelőssége! Tény: az ifjúsági kultúra utolsó másfél évtizedes, sajátos fejlődése sok (az idősebbektől) elkülönülő és sok (saját nemzedékén belüli) egységesítő tendenciát szült. Nyelvileg is. Nem támogatjuk a szabálytalant, az argót, ha torz. De nem is tekinthetjük nemlétezőnek. Ugyanis az ifjúsági nyelv tudomásul vétele vagy negligálása a hitelesség és kortársi megszólalás, befolyásolás lehetőségeit is szabályozza. Ezért t a r t j u k fontosnak tudatos használatát. De az ifjúsági nyelv alkalmazásának aránya természetesen az adott műsor részanyagainak milyenségétől függ, mindenkor mérlegelendő. Az „Ötödik sebesség" a műsor jellegéből következően mindenféle témával foglalkozik. Ha M. D. egy vidám parki hippivel beszélget, akkor nem stílustalan, sőt helyénvaló, hogy a műsorvezető — félreérthetetlenül ironizálva — argóban folytassa a témát, zárja le a riportot. Egy ünnepi, megemlékező minifeature-ben viszont nem lehet jelen az agró: nem tűri az anyag. Idetartozik az írott és a beszélt nyelv különbségeinek megjelenítése, minősítése. A „beszélt" publicisztika nem lehet azonos jellegű az írottal. A legprimitívebbel kezdve: a rádiós újságíró sokkal több pontot kell, hogy tegyen kurtább mondatai végén, mint az írott sajtóban. A világosan szerkesztett (mert visszalapozhatatlan) hangos publicisztika szókincse is köznapi, szerkezete egyszerű. A dilemma: hogyan lehet mégis e szükséges „köznapi" stílusrétegben hatásosan megformálni a gondolatot? Van példa erre is. B. J. Apa című írása például vagy P. Gy. jegyzete-rekviemje a Kerepesi úti temető munkásmozgalmi sírjai mellől. Ez utóbbinak, az ünnepélyes megemlékezésre született meditációnak a szókészlete jellegzetesen különbözik a Kosztolányi-féle „anya, tűz, láng, csillag, kard" kategóriától, és feltétlenül közelebb áll egy közértes eladókislány szókincséhez (ha statisztikáznánk), mint egy elégséges átlagú bölcsészhallgatóéhoz. És nemcsak azért más a rádiós jegyzet, mint a klasszikus magyar publicisztika, mert nem nálunk dolgozik Bálint György, Móricz Zsigmond, Kosztolányi Dezső —, hanem azért is, m e r t alapvetően más fogalmazást kell választanunk. Mindezeket nem mentegetőzésképpen soroltam elő, inkább annak jelzésére: milyen viták folynak nálunk műsoraink nyelvéről és stílusáról, illetve hol alakultak ki már határozott nézeteink. 58

G Á Z ÉS FÉK

A műsorszendvics alakváltozatai Az első pillanattól kezdve világos volt számunkra, hogy nemcsak műsorvezetőinknek, riportereinknek kell közvetlenebb, személyesebb, hétköznapibb, „korosztályibb" hangon megszólalniuk, hanem a műsor egészének a hangzásvilága is el kell, hogy váljon a hagyományos magazinstílustól. A szokott „ötperces riport — háromperces zene"-szerkezetet is félre kellett tennünk. Át kellett értékelnünk a beszéd, a zene szerepét. Azt akartuk, hogy az „Ötödik sebesség" viszonylag gyors ritmusú 60 percében aritmikusan vágott beszédegységek kövessék egymást. Másrészt úgy tapasztaltuk, hogy a teljes zeneszám lepörgetése lassít a tempón, leülteti a műsort. Ezért lett kedvelt formánk a több zeneszám átkeverése, (élőben), átvágása (szalagon), még akkor is, ha emiatt olykor vitába keveredünk a zenei szerkesztők egyikével-másikával. Egyébként is az a véleményünk, hogy ezt a műsort ma már a hallgatóság nem a jó zene miatt választja. A beat „vivőanyag-szerepe" leértékelődött, s ezt a műsor nagykorúságának jeleként könyveltük el. Néhány évvel ezelőtt abból indultunk ki: két jó zene között szívesebben meghallgatnak bennünket. Ma azt gondoljuk: két hatásos beszélgetés között megfelelő pihentető a muzsika. A saját hangzásvilágunk kialakításához alkalmasnak éreztük — a gyors ritmus, a vágott zene fölötti beszéd, az aritmikus szerkesztés mellett — a hangeffektusok kiemelését, a belső (sorozat-) szignálok alkalmazását, hangmontázsokat, és az erős érzelmi hatású dokumentummontázsokat (mini-feature-öket). Ennek érdekében szorgalmazzuk az akcióriportokat is, amelyekben a zajháttér hozzájárulhat az élet teljesebb, sűrített megjelenítéséhez. Üzemanyag-dúsítók A műsorok hatása természetesen nemcsak céljainktól és stíluseszközeinktől függ, hanem attól is, hogy miképpen tudjuk közvetlenül és személyükben is érdekeltté tenni hallgatóinkat. A legegyszerűbb, már-már közhelyértékű kontaktusteremtő lehetőséget a telefon adja. Műsoraink alatt élő telefonvonal működik, amely többnyire a technikai helyiségben csörög, ritkábban az élő adásba is be van kapcsolva. Kevéssé szokványos, de nagyon népszerű cserebere-akciónk, amelynek keretében tárgyak cserélhetnek gazdát. Ügyelünk arra, hogy a csereberének ne legyen kereskedelmi jellege. Igyekszünk viszont segítséget nyújtani a gyűjtőknek kisértékű, „ifjúsági" tárgyakat forgatva (pl. poszterek, sporteszközök, könyvek, apró műszaki cikkek, hobbitárgyak). Fontos szolgáltatásunk volt nyáron az egyetemre fel nem vett érettségizettek elhelyezésére indított akciónk (a Budapesti Pályaválasztási Intézet segítségével.) Az őszi szezon a „jegyzetbörzéé" volt: nem kapható egyetemi, főiskolai jegyzetek díjmentes cseréjét szerveztük. A tanév alatt megindítjuk az alkalmi, hétvégi munkát vállaló fiatalok és a munkaerőt kereső vállalatok egymásra találását segítő szolgáltatásunkat. Jelentős szervező erőt nyújtanak műsoron kívüli találkozásaink közönségünkkel (a VIT-utca 1978-ban Budapesten, illetve ifjúsági klubok). Tudunk olyan kezdeményezésekről, amelyek nyomán spontán „ötödik sebesség-klubokat" kezdtek szervezni az országban (pl. Miskolcon), „cserebere-klubot" nyitottak (az óbudai gázgyárban). Mindez azt mutatja, hogy intenzívebb is lehetne a kapcsolat közönségünkkel — ha bírnánk idővel, energiával. És pénzzel. Nagy sikere lenne az „Ötödik sebesség" trikóknak, táskáknak, jelvényeknek, zászlócskáknak. (Külföldi rádiókban is van erre példa, az NDKban is, másutt is.) A műsorpropagandának ezek a formái azonban még nem honosak nálunk, noha mi szeretnénk, ha lehetőséget kapnánk megvalósításukhoz. 59

JUHÁSZ

ELŐD

A „Zeneközeiben" portréja A zenei esztétikum és a hétköznapi tudat közti „hídverésnek" megannyi módja lehetséges. E műsorportréban először azt próbáljuk meg érzékeltetni, hogy szerkesztőtársammal, Csiba Lajossal milyen háttérre, elméleti-gyakorlati ismeretekre, tapasztalatokra támaszkodhattunk. Az előzmények áttekintése után a „Zeneközeiben" sajátos megoldásait, mozaikjait, azok vegyítését vizsgáljuk; végül mindebből a rádiózásra vonatkoztatható általánosabb jegyeket, perspektivikus következtetéseket igyekszünk levonni.

Ablaknyitás Részlet a „Zeneközelben"-t előkészítő szinopszisból: „Személyes hangú, kötetlen, élő műsor — nem kritika, s nem recenzió, inkább bő konferálás mindarról, ami a levegőben van a zenével kapcsolatban, ami aktuális, ami sokakat érdekel, legyen az hangverseny, opera vagy balettelőadás, bemutató, jazz vagy popesemény, lemez, könyv, vendégjáték, egy muzsikus elhunyta, évforduló, akció stb. A „szabad" szerkesztés gondos előkészítést, rugalmasságot és élő lebonyolítást feltételez, tehát a legfrissebb zenei hírekre is tudunk „válaszolni" . . . A sorozat tallózásokra, szórakoztató eszmefuttatásokra, magyarázatokra, felfogások, produkciók összehasonlítására, szubjektív „tálalásokra" ad alkalmat. S nem utolsósorban direkt-indirekt módon a rádiós zenei műsorokra is utalhat. Lényege a nyitottság: zenéről, zenészekről, lehetőleg érdekesen — sokaknak! Egy műsor sorozat lényegét persze sohasem jelezheti pontosan bármiféle elképzelés, előlegezés — az mindig csak menet közben alakulhat ki. A fentiekből három momentumot hangsúlyoznék: a műfajkeverést, az újdonságok, csemegék felkutatását és az adások élő voltát — ami eleve kizárja a steril jelleget és természetesen bakikkal is jár, de a jó értelemben vett feszültség, a hangulat kárpótolhat ezekért és — nem utolsósorban — a szubjektívebb jelleg is így bontakozhat ki teljesebben. E sajátosságok önmagukban természetesen még nem újdonságok, hiszen a zenei műfajok hasonló vegyítésével több rendszeresen jelentkező összeállításban találkozhatunk (Dallamról dallamra, Zenedélelőtt, Hétvégi panoráma, Rivaldafényben stb.) az élő lebonyolítással nem60

A „ Z E N E K Ö Z E L B E N " PORTRÉJA

különben, és meglehetősen sok műsor törekszik bemutatókra. És mégis. . . Miért és hogyan született meg a „Zeneközeiben"? A zenei propaganda és az „átadás" megannyi fontos feladata mellett nem titkolt „ablaknyitás" szándékkal, mégpedig több irányban. Így többek között pl. térben: bizonyos zenéktől még intakt széles rétegek felé; vagy időben is: bizonyos fokig a jövő rádiózását „ízlelgetve". Szándékunk szerint nem magazin- és nem híradóműsort készítünk, hanem szubjektív hangon, különböző korok és zenei műfajok randevúját kínálva szabadon tallózunk. Arra törekszünk, hogy természetes, könnyed, olykor meglepő formában, nem mindig a konvenciókhoz ragaszkodva bemutassuk, hogy Euterpé és Polühümnia, a zene múzsái békésen megférnek hét társukkal — s mivel mindannyiukat az ember teremtette, mi más lenne szebb célunk, mint lehozni őket közénk a Parnasszosz hegyről? Ügynevezett komoly zenét is adó bármilyen programot viszonylag nagy számú hallgatósághoz csak vonzó szerkesztéssel, meggyőző formában lehet eljuttatni. A műsorok prózai részében ma már aligha lehet helye a pátosznak, a köznapitól oly távoli zsakettbe vagy frakkba öltöztetésnek. Sokkal jobban belophatjuk — nem magunkat, hanem — a zenét a hallgató szívébe, ha ugyanolyan hangon szólunk, „csevegünk", úgy „tálalunk", ahogy ő is a mindennapokban. Reális veszély a közvetlenkedés, szellemeskedés, de reális igény az olyan zenei műsorvezető is, aki hihetően, érthetően képes szólni sokakhoz. (Természetesen nem vitatható bizonyos zenei rétegműsorok fontossága — ott nyilvánvalóan a hangvétel is szakmaibb, tudományosabb, ezzel együtt: hagyományosabb.) Esetleges félreértést elkerülendő: a „Zeneközeiben" nem vállalkozik semmiféle „önálló minirádió" szerepre. Sorozatunkat a zenei műsorszórás részeként kifejezetten műhelynek t e k i n t j ü k : önmagunkat, ötleteinket, lehetőségeinket próbálandó. A repertoárbővítés a mi esetünkben csak kis mértékben abszolút értékű. Sok elfeledett, nem játszott felvételt találtunk, amelyek jórésze méltatlanul került le a m ű s o r r ó l . . . És megannyi olyan ún. „tartós" vagy Z-felvételre is leltünk, melyek bár többé-kevésbé friss átjátszások, mégsem kerültek a programvérkeringésbe. Ugyanakkor közvetlen kapcsolatot alakítottunk ki magángyűjtőkkel, különböző intézményekkel, boltokkal, ahonnan kölcsönkaphatjuk a minket érdeklő lemezeket. A vélt vagy igazi újdonságok felsorakoztatása azonban önmagában még nem lenne egyéni hangú műsor — azzá a szerkesztés mellett a kommentálás teheti, amelynek célja a tájékoztatás, tudósítás, tágabb értelemben a zenei közművelődés elősegítése. Megcélozva azt a nemesebb veretű zenére is fogékonyabb hallgatóságot, melyből sokan feltehetően csak a zene bizonyos területei felé nyitottak, de ha különlegeset kapnak, talán nem zárkóznak el más m ű f a j o k befogadása elől sem. Ezért az elsősorban az ún. komoly zenét kedvelőknek is olyan összeállításokat igyekszünk adni, melyet talán máshol nem vagy nem így kapnak. Tágítva a perspektívát más zenei produkciók felé . . . És ugyanez a célunk megfordítva is. Nem hiszünk a zenei műfajok közti áthidalhatatlan szakadékokban. Mozaik-ötletek Több mint 110 eddigi adás után műsorunkban kialakultak bizonyos sztereotípiák, vissza-visszatérő mozzanatok, ezen belül mozaikszerű összeállítások. Ezekből mutatunk be néhányat. UGYANAZ — MÁSKÉPPEN. Pl. dzsesszváltozatban (A c s i t á r i . . . ea. Tony Scott; Bach-korál a Máté passióból, ea. Dave Brubeck, valamint Peter, Paul és Mary), szintetizátoros átiratban (Debussy: 61

A „ Z E N E K Ö Z E L B E N " PORTRÉJA

Arabeszk; Sztravinszkij: A tűzmadár, Muszorgszkij: Egy kiállítás képei): különböző hangszerelésben (Schubert: A rémkirály, Muszorgszkij: Egy éj a kopár hegyen); különböző feldolgozásokban (Grieg: Solvejg dala, Chopin: Perckeringő, Bizet: Carmen; Habanera; a Stille Nacht, stb.) és igen sok példa „klaszszikusok pop álarcban" jelleggel. Általában részleteket mutattunk be montázs formában, az átírások lehetőségeit, a zenei változékonyságot hangsúlyozva. Játékos ötletekkel is éltünk. Pl. Debussy Gyermekkuckójának részletét úgy mutattuk be eredetiben és Tomita szintetizátoros előadásában, hogy a két felvételt egyszerre indítottuk és folyamatosan hol az egyiket, hol a másikat adtuk; más esetben egy darabot úgy szólaltattunk meg teljes egészében, hogy egyes részeit mindig más, gyökeresen eltérő módon keltette életre. NAGYLEMEZ DIÓHÉJBAN: Pár perces montázs (technikus kollégáink sok-sok órás munkájának, kísérletező kedvének eredményeképpen), melyben a nagylemez valamennyi számából megszólal egy-egy rész, zeneileg úgy „összehozva", hogy a varratokat, vágásokat sokszor alig lehet észrevenni. RÁDIÓS ZENEI PROPAGANDA: Csaknem minden adásban valamilyen módon felhívjuk a figyelmet egy-egy érdekesebb zenei műsorra, kezdeményezésre, akcióra; bemutatva-jelezve a műhelymunkát, előlegezve a „hivatalos" első elhangzásokat — nem egyszer miniriportokkal színesített formában. INTERJÜK: Változatosságra, a témák szabad csapongására törekszünk, ennek megfelelően riportalanyainkat sokféle területről választjuk. Vendégeink voltak többek között: Avar Pál pszichológus, Szabó István filmrendező, Danny Mirror popénekes, Acker Bilk, Terry Brown dzsesszmuzsikus, Fekete Sándor író, Bili Crofut country-énekes, Stig Anderson menedzser (az „ötödik" ABBA), Prof. Mary Alice Hein. a Nemzetközi Kodály Társaság titkára, Umberto Marcato táncdalénekes, 100. adásunk számára exkluzív interjút adott Leonard Bernstein. EGY VÁROS (ORSZÁG, SZIGET STB.) ZENEI KÉPE: 10—25 perces mozaikok, néhány napos kiutazások, villámlátogatások gyümölcseként, kizárólag személyes benyomások alapján; helyszíni, kintről hozott felvételek bejátszásával — nyitottan minden zenei hatásra. Viszonylag ritkán emlékeztettünk a város zenei múltjára, inkább a jelen és a közeljövő zenei eseményei felvillantására törekedtünk. Zenés portré készült pl. Frankfurtról, Berlinről, Portugáliáról, Korculáról. Igyekeztünk — ahol csak lehetett — eltérni az eddigi sztereotip műsoroktól. Berlin bemutatásakor például a Köpenick negyedből, szálláshelyünk környékéről indultunk zenei portyázásra; a párizsi, illetve moszkvai pillanatfelvételeket ottani diszkózene lejátszásával „luxemburgi stílusban" közvetítettük. Itt sem törekszünk a teljességre — sokkal inkább a hangulatokat, élményeket szeretnénk megosztani. RITKASÁGGYŰJTÖKNEK: Főként popfelvételek rámondás és montázs nélküli lejátszása, hogy magnós hallgatóink kedvében járjunk. Olyan lemezeket választunk, melyek nemigen hallhatók más műsorainkban (Pl. Sex Pistols, Dávid Gilmore, stb.). MUZEÁLIS GYŰJTEMÉNYÜNKBŐL: Idősebb hallgatóinkat érthetően ezzel a blokkal — amely, mint mindegyik, kiszámíthatatlan, hogy mikor hangzik el a műsorban! — sikerült a „Zeneközeiben" hallgatásához megnyernünk. Többek között az alábbiak (részben hosszabb ideje Csipkerózsika-álmát alvó) felvételeiből játszottunk le: Fellegi Teri, Fényes Kató, Hollós Ilona, Kapitány Annié, Karády Katalin, Kelly Anna, Nagykovácsi Ilona. IRODALMI MANKÓ: Olykor próbálkozunk egy-egy zeneműhöz, pontosabban: 62

A „ Z E N E K Ö Z E L B E N " PORTRÉJA

tételhez annak hangulatát éreztető verset, szövegidézetet társítani. Pl. Vivaldi „La Nőtte" fagottversenyének lassúja közben hasonló érzelmi rezonanciájú sorok hangzottak el az álomról; vagy Vivaldi Bach D-dúr concertójának lassúja közben Ruttkai Éva felolvasásában hallhattuk a szeretetről írt gyönyörű sorokat Th. Wilder Szent Lajos király h í d j a c. könyve zárórészéből. VILLANÓFÉNYBEN: Egy-egy tétel, dal, ária, jelenet stb. reflektorfénybe állítása — zene előtti, illetve „fölötti" kommentálással, ami vonatkozhat a formára, a megoldások sajátosságaira, atmoszférára stb. DÉL-AMERIKAI ÉNEKESEK: Sorozatban mutattunk be nálunk kevésbé ismert, ám világhírű (és politikailag is igen haladó szerepet betöltő) kitűnő délamerikai énekeseket: Nacha Guevara, Violeta Parra, Soledad Bravó, Mercedes Sosa, Dániel Viglietti, stb. KÜLÖNLEGESSÉGEK: Ide részben olyan mozaikokat sorolhatunk, melyek máshol műsorra gyakorlatilag nem (vagy alig) kerülő produkciókból állnak. Ezeket megfelelő kommentálással, magyarázattal — többnyire részleteiben — közvetítjük. így pl. bemutattuk a punk egyes képviselőit (MC 5, Frank Zappa, Sex Pistols, Iggy Pop); funky-zenét játszottunk (Isley Brothers, George Duke) stb. Rendszeresen sugárzunk szintetizátoros újdonságokat — melyek — főképp terjedelmük miatt — nemigen hangozhatnak el máshol. Ilyenek pl. Rick Wakeman lemezei, Jeff Wayne: A világok háborúja, s itt említhetők a különböző űr-popzenék (Ganymed, Araxis) is. Gondos szövegezéssel, részletekben m u t a t u n k be szakrális folk-, illetve popkompozíciókat, mint pl. Folkmise Nicaraguából, Misa Flamenca, Messe des Savanes. Műsorra tűzésük oka: egy részük elsődlegesen protestáló jellegű, amelyik nem, ott a zene különlegessége, értéke indokolja az elhangzást. S nem utolsósorban: a divat. Hiszen a liturgikus (illetve biblia) szövegek különböző tetszetős ú j feldolgozásokban erőteljesen terjednek — nem ismerve országhatárokat. Tudomásul vételük aligha mellőzhető, és a minősítéshez nélkülözhetetlen, hogy alaposabban tájékozódjunk ezen a területen is. Sohasem hagyható figyelmen kívül a tény: a popzene tömegműfaj, milliók tápláléka, elsősorban a mindenre legfogékonyabb ifjúságé. A megfelelő orientálás így nem kis felelősség, hiszen az ízlés — a popízlés is — társadalmilag meghatározott, tehát hozzáértéssel alakítható, befolyásolható — az igényesség irányában! Sorra ismertettük meg hallgatóinkat régi és ú j musical- (rock opera, stb.) sikerekkel, pl. Tommy, Quadrophenia, Sztár születik, Evita, Chorus Line. Ezenkívül még feltétlenül a különlegesség kategóriájába tartoznak alábbi mozaikjaink is: rovarhangok, állathangok, madárhangok, bálnahangok, stb. CSALÁDFÁK: Az elnevezés egy téma vándorlására, metamorfózisaira, az ismertebb formához vezető út egyes „állomásaira" utal. Pl. gregorián dallamtól Boney M. slágerig (Still I'm Sad); Beethoven V. szimfóniája kezdőtételének kialakulása a vázlatokból rekonstruálva (Bernstein egyik lemeze segítségével). HANGSZEREK A SZIMFONIKUS ZENEKARBAN: Sorra vettük a zenekar egyes hangszereit — bemutatva azok kialakulását, formálódását, alkalmazását különböző korokban. BACH ÉS AZ ORGONA: Ilyen címmel több héten át taglaltuk a barokk mester különböző orgonakompozíció-típusait (preludium, koráivariáció, toccata stb.) KOMPOZÍCIÓK EGY TÉMA KÖRÉ CSOPORTOSÍTVA: Ezek lehettek könnyű-, illetve „komoly zenék", olykor keverve. Rapszodikus egymásutánban néhány témánk: a rádió, a különböző évszakok, hónapok, az óra, zenei tréfák, vízizenék, a Hold, az erdő, diszkókacsa és társai, vadászfanfár-zenék, Vivaldi „álma", az 63

A „ Z E N E K Ö Z E L B E N " PORTRÉJA

ébredő természet zenéje, rokka-megzenésítések; Mozart Mozartot idéz, Beethoven Mozartot idéz — típusok; a Varázsfuvola megtisztulás-pillanatai; Beethoven „gesztusai" (Szabolcsi Bence összeállításában), Bordalok, Dalok az ivászatról stb. Néhány témát érdemes érzékeltetésképpen részletezni: Tenger: Mendelssohn: Hebridák, Wagner: Bolygó hollandi, Verdi: Otelló, Debussy: A tenger, Britten: Négy tengeri közjáték Est: Liszt, Wagner, Debussy, Kodály Vihar: Haydn: Évszakok, Muszorgszkij: Éj a kopár hegyen, Wagner: Walkür, Verdi: Otelló Búcsú: Monteverdi, Purcell, Wagner, Gershwin Karnevál: Berlioz, Schumann, Lehár Római díjasok: Berlioz, Gounod, Bizet, stb. Beethoven szimfónia-kezdetei (dramaturgiájuk, sajátosságaik) C-dúr hangözönök: Haydn: Teremtés, Beethoven: V. szimfónia, Wagner: Nürnbergi, Bartók: Kékszakállú Éjszaka: — operákban: Trisztán, Nürnbergi, Kékszakállú, Fából faragott, Hovanscsina Vadászat: Mozart: Jagdquartet, Kürtverseny; Schubert: A vadász; Liszt: Vadászat; Paganini: IX. caprice; Kreisler: A vadászat; Delibes: Sylvia; A vadásznők ; Weber: A bűvös vadász Mozart d-moll világa: Don J ü a n nyitány, Kontúr jelenet, d-moll vonósnégyes, Az éj királynője, d-moll zongoraverseny, Lacrimosa „Szuronytémák" Mozartnál, Beethovennél Mozart g-moll világa: g-moll szimfóniák, zongoranégyes, vonósötös, Constanza Alkonyat: Mozart, Schubert, Brahms, Schumann, R. Strauss Halak: Schubert: Pisztráng, Debussy: Aranyhalak, Mahler: A fiú csodakürtje c. ciklusból Páduai Szent Antal prédikációja a halaknak; Saint-Saans: Állatok farsangjából az Akvárium tétel Schubert-dalok az elmúlásról: A kintornás, Az elvirágzott hársfa, Az elszálló idő Liszt és Faust (Faust szimfónia, Mefisztó keringő-sorozat) stb. stb. A csábítás t r ü k k j e i E néhány perces mozaikokat sokszor nem választjuk el élesen, azok „sokkhatást" kiváltva követhetik egymást. Tudjuk, ez kétélű megoldás, mert nem veszi tekintetbe, hogy a hallgató ráállt egy bizonyos zenei „hullámhosszára", viszont éppen meghökkentő volta tarthatja éberen a hallgatók figyelmét. Bízunk abban, hogy az alkalmazkodás a mozaikok befogadásához ú j reflexeket alakít ki. Műsorunk címe végtelenül tág lehetőséget kínál, hogy „mazsolázzunk" a valóságban is mindenkit válogatatlanul érő zeneözönből. Ezt a célt már szignálunk jelzi. E 45 másodperces „zenefüggönyt" az alábbi felvételekből vágtuk össze: Maurice Jarre filmzene — Bach d-moll toccata — Tomita — George Duke — Tomita — Beethoven: Kreutzer szonáta — Tomita — James Last — Tomita — Wagner: Bolygó hollandi. Hogy mindez nyugtalanító hatást kelt? Különösen a gyors lebonyolítás miatt? Lehet. De bízunk abban, hogy érdekes zenetöredékekkel nem riaszthatjuk el a közönséget, sőt felkelthetjük a kíváncsiságát a teljes darab iránt. Talán nem tűnik szerénytelennek szándékunk: szeretnénk, ha akár a kuriózumok sorjáztatásával megfogott hallgató nem érné be a felvillantottakkal, hanem ösztönzést érezne a létrehozó közeg megismerésére. Nem teljességre, hanem hatékonyságra törekszünk. 64

A „ Z E N E K Ö Z E L B E N " PORTRÉJA

Az első időben főképp azt a szemrehányást hallottuk, hogy túl sok periférikus anyagot választunk. Merjük remélni: nem öncélúan. Mert ami érték, már kizárja ezt a vádat, ami pedig „csak" különleges, annak is erősebb a vonzása, mint a taszítása. (Büszkék vagyunk egyik kritikusunk megállapítására: „A műsortól semmi sem idegen, ami zene.") Sokszor nekünk szegezték már a kérdést, hogy valóban ennyire zenei „mindenevők" vagyunk-e, s mindenben egyformán szívügyünk-e, ami elhangzik. Természetesen nem, de tekintetbe vesszük, hogy talán másnak az lehet, és ezen keresztül is vezethet út, többfelé . . . A megszólalások ritmusa és sűrűsége szándékosan mindig más és más az egyes adásokban, s azokon belül is. Néha szűkre szabtuk a konferálást, máskor néhány mondattal „elhelyezzük" a kompozíciót. Felhívjuk a figyelmet valamilyen sajátosságra, irányzatra, háttérre, bizonyos áramlatokra és így tovább. A szakkifejezéseket mellőzzük, ahol mégis felbukkannak, ott rövid magyarázatot f ű zünk hozzájuk. Szó esik formáról, hangszerelési effektusról, s hasonló szakmai kérdésekről is, de csak annyi, amennyi a műsor alapkarakterét, szórakoztató funkcióját nem csorbítja. Egy ránk nézve kedvező kritikából idézve: „A Zeneközeiben úgy terjeszt zenei műveltséget, úgy ad zenei információt, hogy nem is vesszük észre, itt most minket oktatnak, tanítanak." A mozaikok előbbi felsorolása azt mutatja, hogy műsorunkban az elmélyültebb zenélés — és hallgatás — a riporttal, útleírással, orientáló megjegyzésekkel keveredik. A csábítás jól bevált trükkjét, az árukapcsolást alkalmazzuk, ami nem éppen dicséretes tevékenység a gazdasági életben, de itt hasznos lehet. Merjük remélni, hogy mindez összességében nem ízlésrombolást, hanem ízlésalakítást, differenciálást fog eredményezni. Amit azzal is szeretnénk elősegíteni, hogy szorosabbra fűzzük kapcsolatainkat a közönséggel. Az 1979. október 1-én sugárzott 100. adásban villámfejtörőt indítottunk ,,Mi-mi?" címmel. Azaz: kit, mit hallunk, mire ismerünk rá? Alkalmanként három zenei részletet mutatunk be, mindegyikre három lehetséges választ adunk meg, ezekből természetesen csak egy helyes. A három kérdésre a választ — háromjegyű szám formájában — levelezőlapon várjuk. Egyik héten feladjuk a rejtvényt — sorozatunk profiljához alkalmazkodva a zene több területéről vesszük a példákat —, a következő héten mindezt sűrítettebben visszapergetve megadjuk a megfejtést, és könyv- és lemezjutalmakat sorsolunk ki. Az alkalmanként beérkező több száz levelezőlap (zöme helyes megfejtéssel) jelzi az érdeklődést. Ezt azzal is szeretnénk serkenteni, hogy k é r j ü k : írják meg, mit hallgatnának szívesen műsorunkban. A helyes megfejtők kívánságai közül egy-kettőt tudunk alkalmanként teljesíteni, örülünk persze a „privát" közléseknek is, az észrevételeknek, hogy mit miért hallgatnak szívesen, vagy mi nem tetszik; nemegyszer zenére vonatkozó kérdéseket is feltesznek, ötleteket javasolnak stb. Mivel egyre nagyobb az igény, hogy az elhangzottakat — különösen a ritkaságokat, bemutatásokat — szeretnék újrahallgatni, lehetőleg nem montázs formában, hanem tisztán és teljességében, áprilistól jelentkezik a „ZENEKÖZELBEN A HALLGATÓ". Négyhetente este a Petőfi adón, kb. egy órában, élő formában. E régóta dédelgetett terv megvalósulása is jelzi, hogy folyamatos frissítésre, megújulásra törekszünk. Summa és perspektíva ö n m a g u n k a t „próbáljuk" — írtuk a bevezetésben, és ezzel a jelenre és a jövőre egyaránt gondolunk. Feltételezhetően az elkövetkező években a zene társadalmi helyzete, szerepe nálunk is megváltozik — nagyrészt azért, mert átalakulóban van a szórakozás-szórakoztatás funkciója. Csak emlékeztetünk a sokak 65

A „ Z E N E K Ö Z E L B E N " PORTRÉJA

által emlegetett szociológiai „háromszögre", a munka, a szórakozás, valamint a személyiség s vele a szellemi, etikai magatartás egymásra hatására. A mai igények teljesítése, a szükségletek kielégítése mellett azt is tudatosítani kell, hogy zenei műsorpolitikánkkal igényeket teremtünk a jövő számára. Természetesen befolyásolható: milyen i g é n y e k e t . . . Az is nyilvánvaló, hogy a mindennapi események sűrűsödése, a mindannyiunkat érő információ-áradat a zenei reakcióidő jelentős lerövidülését is kell, hogy hozza — az aktuálisabbá, frissebbé válást. Ezzel együtt az „oldást" hangban, karakterben egyaránt. Az eddigi személytelen hangvétel helyett a későbbiekben egyre inkább csak a személyes hang lehet meggyőző. Kis túlzással: az energiák felszabadításával erősebb „szabadverseny" kívántatik a zene hatásos közvetítése érdekében. Mert a zene a jövőben sem süllyedhet háttérré, kulisszává, illusztrációvá — program marad, ha némileg más struktúrában, funkcióval, megjelenéssel is. A zenével való rádiós „foglalkozás" ennek megfelelően politikai m u n k a : felelősség, nemes hivatás. Talán meglepődik az olvasó, hogy e néhány oldalon mi mindennel találkozott műsorportré ürügyén. Ez az írás maga is ízelítőt adhat, milyen a „Zeneközeiben". És mivel a sorozat szerves része a rádiós összprogramnak, a jelzett tendenciák, vágyak talán tágabb horizontra is vetíthetők.

66

H A N Á K K A T A L I N — SZILÁGYI ERZSÉBET

M é g egyszer „A halottlátó'-ról írásunk az ismeretterjesztő és a dokumentumműsorok néhány olyan kérdésére kíván kitérni, amelyekre „ A halottlátó" c. rádió- és televíziómú'sor fogadtatása1, majd utóélete hívta fel a figyelmünket.

Két újsághír k ö z ö t t Ezúttal nem kísérjük nyomon — mint tettük korábban — Vécsey Jolán, a putnoki halottlátó asszony tömegkommunikációs karrierjének alakulását, azt, hogy miként figyelt fel működésére — a 60-as évek elején — a folklór továbbélő hagyományait kutató szaktudomány 2 , miképp adott hírt Jolán asszony megadóztatásáról a vidéki sajtó, s hogy jórészt ennek hatására hogyan vált a halottlátó a parapszichológiáról folytatott — élénk visszhangot kiváltó — rádióműsor riportalanyává 3 és egy nagy sikerű — a filmszínházakban és a televízióban bemutatott — dokumentumfilm hősnőjévé/ 1 A rádióműsor és főként a tévéfilm élénk sajtóvisszhangja továbbpörgette a témát, s így azok, akik nem hallották, látták „A halottlátó"-t, szintén értesülhettek ténykedéséről, személyiségéről, a halottlátást hitelesítő, megengedő vagy egyértelműen cáfoló álláspontokról. ,,A halottlátó" tehát egyik érdekes, klasszikus példa arra, hogy miként érvényesül a tömegkommunikáció bizonyos kérdéseket napirenden („melegen") tartó, a nyilvánosság elé táró funkciója, hogyan hozhatja a tömegkommunikáció mozgásba a közvéleményt, miképp irányíthatják a figyelmet a különböző tömegkommunikációs eszközök — egymás hatását kiegészítve és felerősítve — valamilyen önmagában, puszta tényanyagában esetleg nem különösképp érdekes jelenségre is. Csupán az a hír, hogy Magyarországon működik egy halottlátó, még nem kavarta volna föl oly mélyen a közvéleményt, ha a róla szóló tömegkommunikációs programok közvetlen és közvetett üzenetei mit sem fejeztek volna ki azokból a gondolatokból, ér1

2 3

4

Hanák Katalin—Szilágyi Erzsébet: Egy különös jelenség. „A halottlátó" a tömegkommunikációs eszközök tükrében és a közvéleményben. T ö m e g k o m m u n i k á c i ó s Kutatóközpont, Budapest, 1979. Király József: „Halottlátó" Putnokon. Világosság, 1961. 1. sz. 50—5G. oldal A halottlátó (I. és II. rész). A riporter Juszt László. Szerkesztő—műsorvezető Zeley László. A mikrofon előtt Buda Béla pszichiáter, Lendvai L. Ferenc filozófus, Nyíri Tamás, a Római Katolikus Hittudományi Akadémia professzora, Poszler György esztéta, Scheiber Sándor, az Országos Rabbiképző Intézet igazgató professzora. Elhangzott 1978. március 2-án és 11-én. Moldován Domokos: A halottlátó. Filmbemutató 1978 februárjában a X. Magyar Játékfilmszemlén. A dokumentumfilmet 1978 októberében sugározta a televízió.

67

MÉG EGYSZER „ A

HALOTTLÁTÓ"-RÓL

zelmekből, szorongásokból, amelyeket a halál ténye s a halál általi közvetlen érintettség vált ki az emberekből, s amelyekről — felnőtt és felelős módon — oly kevés szó esik a tömegkommunikációs eszközökben. Mind a rádió-, mind a televízióműsor különös hatásának elsődleges forrása a halál kiválasztotta emberi reakciókkal való szembesülés volt, s korántsem a sztori, a halottlátó pályafutásának története, vagy akár Jolán asszony — kétségtelenül markáns — egyénisége. Természetesen ahhoz, hogy „A halottlátó" az 1978-as év egyik tömegkommunikációs szenzációja legyen, kellett még az a többlet is, ami e programokat az átlag fölé emelte — nem kevés kuriózummal fűszerezve. A rádióban ritkán folyik tudományos vita a parapszichológiáról, a televízióban sem szokványos — kivált főműsoridőben — az olyan program, amely képet ad arról, hogy milyen mélyek még az emberi létezéshez — az élethez és a halálhoz — kötődő hiedelemvilág gyökerei. S persze, az sem tartozik a mindennapos esetek közé, hogy ma Magyarországon a halottlátás után adózni kelljen . . . A tömegkommunikációs láncreakciót tehát voltaképp a vidéki sajtó indította el, — hiszen a Világosságban megjelent szakcikk nem keltett nagyobb feltűnést —, a rádióműsor szikráztatta, m a j d a tévéadás lobbantotta fel a halottlátó, illetve az általa képviselt jelenségvilág iránti érdeklődést és a jelenséggel kapcsolatos vitát. A film 5 utóéletéhez azonban hozzátartozik még az a tény, hogy Vécsey Jolánt 1979 elején a hatóság végleg eltiltotta „mestersége" gyakorlásától. 6 S itt, e fordulatnál érdemes egy pillanatra megállnunk. Nem azért, mintha a hatósági intézkedés helyességét vagy helytelenségét kívánnánk akár csak érinteni is. De mivel elég nyilvánvalónak tűnik, hogy a tévéfilm bemutatása hozzájárult a hatósági döntéshez, érdemes eltűnődni azon, hogy egy felvilágosító szándékú (de nem „Kék fény" típusú) dokumentumfilm természetes eredményének és sikeres társadalmi hatékonyságának tekinthetjük-e a tiltó adminisztratív intézkedést? Az utóbbi ugyan kívül esik a tömegkommunikáció területén, ámde nem esik kívül a felelősségének szféráján. S ha az e f f a j t a jelenségek elszaporodnak, akkor nem félő-e, hogy jogossá válik annak a néprajzkutatónak az aggálya, akik midőn útitársainak azokat a felvidéki falvakat mutogatta, amelyekben még egy-egy ismertebb halottlátó él, imígyen sóhajtott fel: „Csak tudomást ne szerezzen róluk, és rá ne vegye filmre őket valamilyen szemfüles tévérendező, mert akkor végképp kihalnak népi halottlátóink!" Szeretnénk egyértelműen leszögezni: nem a halottlátók érdekében s anakronisztikus tevékenységük védelmében emelünk szót. De azért igen, hogy az olyan jelenségek, amelyek szívós-türelmes meggyőző, felvilágosító munkát igényelnek, maradjanak meg a felvilágosító munka keretei között s ne váljanak az adminisztratív beavatkozás tárgyává. Mert a putnoki halottlátó ténykedésére pontot tehet a hatósági beavatkozás. Nem tehet pontot azonban arra a bonyolult jelenségkörre, amely a halottlátó iránti igényeket táplálta. Ahogy nem lehet a halált sem rendeletileg eltörölni, úgy nem lehet hatályon kívül helyezni a halálhoz fűződő emberi megrendülésnek és vigaszkeresésnek azokat a formáit sem, amelyek ugyan napjainkban már egyre anakronisztikusabbak, de amelyeket — a máshol kielégítésre nem találó — valóságos emberi szükségletek hagyományoznak tovább. 5 6

A rádióműsorban Vécsey Jolán m é g megtartotta anonimitását — vagyis s e m neve, s e m lakhelye nem szerepelt —, a d o k u m e n t u m f i l m viszont a halottlátó személyes életét is bemutatta. Schmidt Attila: Még látja a halottakat, de már n e m „beszél", Jolánka borkimérést vezet. Népszava, 1979. január 20. 4. o.

68

MÉG EGYSZER „ A

HALOTTLÁTÓ"-RÓL

Az illusztráció é r t é k é r ő l A rádió, a televízió — technikai adottságaiból következően is — többféle hagyományos és nem hagyományos m ű f a j , közlési módszer, kifejezési eszköz egyesítője. Mindkettő — érthetően — arra törekszik, hogy minél teljesebben aknázza ki sajátos közlési lehetőségeit. így — legalábbis szándékban — kerüli az ismeretterjesztő adásokban a csupán szóbeli — ezen belül a hosszas monológokból álló — közlési formákat, viszont keresi a „rádiószerű", a „tévészerű" üzenetközvetítés ú j és ú j formáit. (Hogy mennyire lankadatlan vagy lankadó ez a kísérletező kedv, s mire vezet, ez most nem témája írásunknak.) Az ismeretterjesztő műsorok „színesítő" eszköztárának egyik kedvelt formája a riport, a dokumentatív, a művészi életábrázolás illusztrációként való alkalmazása. A műsor készítőinek természetesen ismerniük kell saját illusztratív eszközeik szövegét, hatásának és érvényességének körét: mennyiben alkalmasak valamilyen állítás igazolására vagy cáfolatára, s mennyiben inkább „csak" atmoszférateremtő szerepük lehet. Azt, hogy ennek tisztázása mennyire fontos, példázza „A halottlátó" c. — egyébként kitűnő — rádióműsor is, amelynek alaphibájává vált, hogy a kelleténél komolyabbra vette azt az „ürügyként", a téma megpendítésére kiváló, de a tudományos vita érvanyagaként nem működő, riportot, amelyet „a halottlátóval" készített. Nem ritka félrefogása ez az egyébként igen színvonalas tömegkommunikációs ismeretterjesztésnek sem. Nevezetesen annak a szem elől tévesztése, hogy egy-egy színes riport, életből ellesett jelenet, szituáció (akár dokumentatív értékű légyen is, nem szólva a „művi" úton előállított — pl. dramatizált — betétekről, tantörténetekről) nem lehet alapja tudományos viták eldöntésének. Nem azt kifogásoljuk, hogy a rádiós-televíziós tudományos ismeretterjesztés felhasználja — m ű f a j i lehetőségeit kiaknázva — a problémaexponálás, a szemléltetés olyan auditív és vizuális eszközeit, mint a riport, a dokumentum sokféle formája, stb. Ez szerencsés esetben nem csupán színesebbé, érdekesebbé teszi a műsort, hanem életközelségét is fokozza. Ugyanakkor tisztában kell lennünk azzal, hogy a mindennapi életből merített riportázs — amely szükségképp magán viseli természetes közegének, a mindennapiságnak jegyeit — legfeljebb valamilyen tudományos kérdés egy-egy metszetére világíthat rá, de nem alkalmas arra, hogy egy tudományos vita eldöntésének argumentációja legyen. Amikor ezt hangsúlyozzuk, korántsem tekintjük a tudományos ismeretterjesztés „színes" betétjeit mellékes illusztrációknak, még kevésbé holmi díszítő elemnek. De ismerve azokat a — nem merev, ám mégis létező — határvonalakat, amelyek a mindennapi tapasztalást és megismerést a tudományos gondolkodástól és megismeréstől elválasztják, ezek tudatában mérhetjük fel minden nem tudományos forrásanyag tudományban vagy tudományos vitában való hasznosításának szerepét, lehetőségeit, forrásértékét. Egy másik továbbgondolásra érdemes kérdéshez a halottlátóról készített dokumentumfilm és a közvetlenül utána sugárzott vitafilm 7 egymáshoz való viszonya szolgáltat sajátos — részben általánosítható, részben kivételes — példát. Általánosnak, pontosabban gyakorinak tekinthető az a megoldás, hogy a televízió egy-egy — főként dokumentumműsoráról külön vitafilmet készít. A vitafilmnek az a funkciója, hogy „helyére tegye", értelmezze, magyarázza azt, amit a dokumentumfilm ábrázolt. Efféle vitafilmre akkor kerül sor, ha félő, hogy a néző nem azt látja a filmben, amit látnia kellene, vagy pedig félő, hogy 7

Vita a halottlátóról. Riporter-rendező: Moldován Domokos.

69

MÉG EGYSZER „ A

HALOTTLÁTÓ"-RÓL

azt látja a filmben, amit az mutat, de amelyet ilyen vagy olyan tekintetben a tömegkommunikációs politika vitathatónak tart. Nem kérdőjelezzük meg ennek az eljárásnak a jogosságát, csupán azt szeretnénk hangsúlyozni: nagyon más a műalkotás (ennek tartjuk a dokumentumfilmet is) és a róla szóló vita hatása és hatékonysága. Még akkor is, ha feltételezzük, hogy mindenki megnézi a dokumentumfilmről készült vitaműsort is. Mert más az értelmi (kognitív) és az érzelmi (affektív) hatóköre az ábrázolt, a művészileg értelmezett valóságnak, jelenségnek, mint a jórészt az értelmi befogadást megcélzó, az ábrázolást értelmező vitának. Az utóbbi hatása az előbbinél mindig gyengébb. Többnyire — így „A halottlátó" esetében is — csak a nézők kisebb része vagy töredéke tekinti meg a vitafilmet. S ez m á r a műfajtól függetlenül is erősen csökkenti az értelmező „függelék" hatékonyságát. Míg általában más a dokumentumfilm és az azt értelmező vitafilm készítője, a „halottlátó"-ról szóló dokumentumfilm és vitafilm rendezője ugyanaz volt. Űgy véljük, helyesebb, ha n e m bocsátkozunk feltételezésekbe, hogy a két mű alkotója átélt-e valaminő konfliktus-szituációt a két műsor készítése során. Csak megismételhetjük a korábban elmondottakat: a dokumentumfilm sokkal mélyebb, gazdagabb, emberibb volt annál, mint amit ebből a filmet vitató ankétközönség meglátott, felfedezett. S talán nem járunk messze az igazságtól, ha feltételezzük, hogy alkalmasint elsősorban a vitafilm járult hozzá a jelenség leegyszerűsített értelmezéséhez, majd az adminisztratív intézkedéshez. A k o m m u n i k á t o r felelőssége „A halottlátó" ráirányította újólag figyelmünket a kommunikátor felelősségének fontosságára. De amit erről el kívánunk mondani, az el is szakad a konkrét műsoroktól. Kérdésbe sűríthető meditációnk kihegyezve így summázható: szabad-e a kommunikátornak (a műsor, a mű készítőjének) ha nem is éppen „átejtenie", de saját szerepét illetően dezorientálnia (riport, dokumentumfilm stb.) alanyát? Akivel szemben esetleg többszörös fölényben van? Műveltebb nála, mert mögötte áll az intézményi (vagy, és) személyes presztízse, s végül is ő tartja kezében, hogy milyen végső formát és értelmezést nyer a „nyersanyag". Semmi újat nem mondunk, ha leszögezzük: még a jó ügy sem igazolhatja azt az eljárást, ha a kommunikátor megfosztja alanyát attól a lehetőségtől, hogy betekinthessen saját szerepének végső megformálásába és értelmezésébe. Általánosabban közelítve a kérdést, érdemes egy pillantást vetnünk G. Maletzke 8 ide kapcsolható modelljére a közlők és befogadók kölcsönös viszonyáról. A közlő szerepét és felelősségét is tükrözi a modell. Minden kommunikátor célja a közvélemény maximális megmozgatása, a minél szélesebb sugarú hatás kiváltása. Ez a témaválasztáson, az anyagformáláson kívül függ a közlő önmagáról (és a befogadóról) kialakított képétől, a közlőnek a szervezetben (a stábban) elfoglalt helyétől éppúgy, mint egyéb társadalmi kötöttségeitől, attól, hogy milyen presztízsű kommunikációs eszköz képviselőjeként lép fel, s mekkora a kommunikációs eszköznek mint a nyilvánosság egyik fórumának a kényszerítő ereje. Ha itt nem is foglalkozunk bővebben a befogadóval, a modell világosan jelzi, hogy a kommunikátori szerep egyes meghatározói megjelennek a befogadónál is. (Mint az önmagáról vagy a közlőről kialakított kép, stb.) Ez a leegyszerűsített séma is azt mutatja, hogy a felelősségteljes kommuniká8

Maletzke, Gerhard: A t ö m e g k o m m u n i k á c i ó pszichológiája, Budapest, 1968. (TV Könyvtár 2.) Ford. és ismerteti Sándor György 14. 1.

70

MÉG EGYSZER „ A

önmagáról

HALOTTLÁTÓ"-RÓL

a b e f o g a d ó spontán válaszai

mint

önmagáról a l k o t o t t kép

a személyiségről anyagválasztás formálás

alakított kép

személyiség

a stábban közlö

közlemény

b e f o g a d ó L 3 közönség része

a szervezetben való helyzetük az eszköz kényszerítő ereje

egyéb társadalmi kötöttségek

egyéb társadalmi kötöttségek a nyilvánosság kényszerítő ereje

a b e f o g a d ó r ó l kialakított kép a közlőben a közlőről kialakított kép a b e f o g a d ó b a n

tori magatartás következetes kialakításánál a kommunikátornak számos, az önmagára, az általa képviselt intézményre, a befogadóra és szélesebben a nyilvánosságra vonatkozó körülményt, szociológiai és szociálpszichológiai adottságot kell figyelembe vennie.

71

Közelkép

ERDÉLYI I L D I K Ó

A televíziózás mint családi rítus A mindennapjaink jelenségei közül igyekszünk itt leírni egy olyat, amelynek a televízióval rendelkező családok a részesei. Vizsgálatunk során felfigyeltünk arra, hogy a családtagok hétköznap hazatérésük után, hétvégén pedig már a koradélutáni óráktól kezdve a televíziós szobában gyűlnek össze a működő televíziós készülék körül. Innen járnak ki-be, mikor háztartási tennivalójukat intézik, itt folyik a családtagok napi problémáinak megbeszélése, A tévé körül, illetve a tévéműsor jelenlétében végzik az egyéni vagy társas feladataikat, pl. az íróasztali munkát, levélírást, olvasást vagy kedvteléseiknek élnek, olyanoknak, mint a kézimunkázás, kártyázás, függetlenül attól, hogy hány helyiségből áll a lakás. E jelenség elemzése révén jutottunk ahhoz a felismeréshez, hogy a családi televíziózásnak napjainkban sajátos dramaturgiája és családi közösséget szervező funkciója van.* A család társaséletének középpontja a televíziós szoba, ez a helyiség a családtagok közti történések sűrűsödési pontja. Helyzet a helyzetben A televíziózás dramaturgiájának és közösséget szervező dinamikájának felismerése a mindennapi élet egy ú j rítusának kialakulására hívta fel a figyelmet. A televíziónak a családban rítusképző funkciója van, amely a családi együttesen belül minőségileg új helyzetet teremt. A televíziónézési helyzetet úgy tekintjük, mint „helyzetet a helyzetben", azaz mint a magánéleti szféra egy speciális szituációját, amelyben a közös családi életből táplálkozó mindennapi valóságszintet át- meg átszövi a műsor sugározta másodlagos valóságszint. A két valóságszint egymásbajátszása folytán létrejön a „családi rítus" valósága, a rítus színhelye a televíziós szoba, a szereplők a néző családtagok. Televíziózási helyzetben a nézők speciális társas szerepekre tehetnek szert. Ezek a szerepek a » Erről a problémáról 1. Erdélyi Ildikó: Családösszetartó szerepben a televízió? RTV 1979 1.

72

Szemle

A TELEVÍZIÓZÁS MINT CSALÁDI RÍTUS

tévénézésen kívüli szerepekhez hasonlóak lehetnek, de el is térhetnek tőlük. A televíziózási helyzetben ugyanis a személyközi kommunikáció folyamán — amelynek nagy részét a műsorkommentálás alkotja —, az egalitarianus norma érvényesül, főként városi családjaink körében. Mivel mindegyik néző beavatottként viselkedik és annak tekinti a másikat is a tévéműsort illetően, a családtagok közti személyközi viszonylatok demokratizálódnak a televíziós helyzetben. A műsor kommentálásához mindenkinek egyformán joga van, s az ú j helyzetben, az ú j viszonylatrendszer alapján ú j társas szerepek alakulnak ki. Televíziónézés közben a nézők állandóan „alakítanak", dramatizálnak. A „szellemes beszélgető", a „feleselő", a „fölényes vitázó", a „mindentudó", az „ellentmondó", a „licitáló" stb. szerepeit eljátszani csak a többiek jelenlétében lehet, a többiek számára, a többiekkel. A műsor és a többiek jelenléte erősíti a néző exhibíciós feszültségét és spontán alakításokra készteti. Gyakran voltunk tanúi annak, hogy egy-egy szereplő családtag két különböző napon hasonló típusú „alakítást", hasonló szerepben igyekezett megvalósítani. Ezekkel az alakításokkal a szereplő a többiek elismerését, csodálatát vagy éppen megbotránkoztatását igyekszik elérni. Hogy erre mikor lesz alkalma, nem t u d j a előre, csak azt, hogy a többiek kezére játszanak majd, vagy azt, hogy akadályozni fogják. Az alakítás mindig a többieknek szól, nagyon gyakran a családi „játszma" része, mely a házastársak vagy a szülő és gyerek közt folyik (Berne, E.: 1964). A televíziós helyzetben játszott „játszmák" lehetnek a régi, a televíziónélküli mindennapi életben kialakult „játszmák" folytatásai, melyeknek forgatókönyve azonban bonyolultabbá válik azáltal, hogy közbeiktatódik egy „harmadik": a televíziós műsor. Ilyenkor a szereplők a családi színpadon eredeti szerepeikben játszanak, s a műsor szolgáltatja az alkalmat a rejtett harcra. Azzal, hogy a műsor témát szolgáltat a játszmához, egyrészt biztosítja azok dramatikus lefolyását, másrészt közvetetté teszi őket. A játszmáknak azt a tulajdonságát, hogy rejtetten folynak, a műsor közbeiktatása még fokozza: amikor a néző családtagok a műsort kommentálják, egymásnak szánt üzeneteket is közvetítenek. A televíziós helyzetben azonban az ú j szerepeknek megfelelően új játszmák is születhetnek. Ezekre különösen akkor kerül sor, amikor az eredeti családi viszonyrendszer az ú j helyzetben átszerveződik az egyenlőségi norma értelmében. Pl. az addig apa-fiú szerepben kommunikáló partnerek az egymással rivalizáló férfiak szerepét foglalhatják el, s játszmájuk is ennek megfelelően alakulhat. A játszmában két ember „alakít" közösen létrehozott sémák szerint, melyben váratlan fordulatokat eredményezhet a műsor, nem a játszma kimenetele tekintetében, hanem a felhasználandó viselkedésstratégiák alkalmazásának, időzítésének szempontjából. Együttes élmények folyamata A családi televíziózás dramatikus jellegét hangsúlyozza formai szempontból az is, hogy az együttes szereplés felvonásokra tagolódik, a felvonásokat s t r u k turálja a műsor menete és az otthoni tevékenységek ritmusa. Az általunk vizsgált családokban a hétköznapi és a hétvégi televíziózás forgatókönyve és d r a maturgiája kiformálódott, és úgy működik, mint napjaink családi ceremóniája. Ennek a ceremóniának napról napra, illetve hétről hétre való ismétlődése létrehozza a családi rítust. Herbert és Mauss azoknak a ceremóniáknak az ismétlésében, amelyekben valamilyen szokás vagy egyéb ok következtében ugyanazon áldozat jelent meg szabályos időközönként, egy állandó személyiség megalkotását látják. (Herbert, H.—M. Hauss: 1968.) Esetünkben ezt az állandó személyiséget a televízió képviseli. R. Girard a rítusok eredetét kutatva, r á m u t a t arra, hogy a rítus mindig szertartásokból, nevezetesen áldozati szertartásokból 73

A TELEVÍZIÓZÁS MINT CSALÁDI RÍTUS

fakad, melyek folyamán a közösség a bűnt az áldozatra hárította, s az áldozat megsemmisítésével, feláldozásával vélt megszabadulni a közösséget fenyegető veszélytől. A bűnt elhárító áldozati szertartás, a bűnbakképzés és megsemmisítés a közösségen belül történik, a rituális áldozat viszont már a közösségen kívüli történésre utal (Girard, R.: 1972.). A rítus mindig tartalmaz emóciókat és dramatizált formában jelenik meg, mert imitációja, de már csupán imitációja és ismétlése a közösségi erőszaknak valami kívülállóval szemben. A rítusnak agressziót, indulatokat elvezető f u n k ciója, katartikus élményt n y ú j t ó hatása v a n : utána bizonyos fokú megnyugvás következik be a résztvevőkben. A rítus az agressziót a közösségen kívül tartja, épp ezért preventív szerepe is van. A rítusok mindig helyhez kötöttek, mégpedig a közösségi egységet szimbolizáló helyekhez, mint amilyen az agora volt a görög polison belül. A televíziós szoba az általunk vizsgált rítus színhelye, mely a családi egységet jelképezi. A műsor nézői egymásnak szánt indulatainak nagy része a televízióval szemben vezetődik le, illetve áttételesen, mediatizálva jut el a másikhoz. A partnerek közötti játszmáknak már eleve szabálya, hogy rejtetten folynak, s hogy a partnerek nem arról kommunikálnak az üzenetek elsődleges jelentési szintjén, amiről tulajdonképpen szó van közöttük, tehát egymásközti viszonyukról. A televíziós műsor beiktatása így kedvez a játszmáknak, mert az egymásnak szánt mondanivaló áttételes kifejezésre tanít, viszont gátolja a tévénézési helyzet résztvevői indulatainak konfrontációját, a személyközi konfliktusok nyílttá válását s így a rendezését, feloldását is. Goffman, Durkheim rítuskategorizációját elfogadva, a személyközi interakciók néhány f o r m á j á t vizsgálva, pozitív és negatív interakciós rítusokról beszél (Goffman, E.: 1973). A pozitív rítus funkciója — szerintük — az, hogy állítja és újra megerősíti azt a szociális viszonylatot, mely a kezdeményező és a címzett személyeket összekapcsolja a személyközi interakció folyamán. Ezek a rítusok mindig dialógusformában valósulnak meg. A negatív rítus tiltást, a másik kikerülését jelenti. A televíziós helyzetben n e m csupán két személy interakciós rítusa realizálódik, hanem — mint láttuk — egy egész együttélő közösség rítusa, amelyben a televíziónak interakciókat, szociális viszonylatokat szabályozó funkciója és indulatokat elvezető szerepe van. Elfogadjuk azonban a pozitív rítus elnevezést, mert magába foglalja, hogy a szereplők közt a társas viszonylatok újramegerősítéséről van szó. Pozitív rítusnak tekinthető a televíziónézés abban az értelemben is, hogy szervezi, összetartja a családi közösségeket azáltal, hogy az együttes élmények (Mérei F.: 1969) folyamatát segíti elő. Kettős valóság A televíziózó család tagjai egyidőben nézők a televízió képernyője előtt és a családi rítus szereplői, résztvevői. Említettük már, hogy a televíziónak indulatokat elvezető funkciója van, ennek az indulati ventillációnak minőségileg magasabb f o r m á j a a katarzisélmény. A televíziós helyzetben nem csupán a néző megkönnyebbülés-, megtisztulásélményéről van szó, melyet Arisztotelész óta a drámairodalom a tragédianéző katarzisának nevez. A görög tragédiák nézője is egy közösség, a polisz tagjaként ment a színházi előadásra, s részvétele az előadásban annál erősebb volt, minél inkább a közösség közös ideológiájára épült a tragédia. Az előadás idejére a néző azonban egy más személlyé vált: azonosította magát a tragédia egyik szereplőjével. A görög tragédia biztosította a néző számára az indulati ventillációt, mikor beiktatta a kórust, mert a kórus a néző, a közösség véleményét, érzéseit, indulatait hangosította fel. 74

A TELEVÍZIÓZÁS MINT CSALÁDI RÍTUS

A televíziós helyzetben a családtagok azonban nem csupán műsornézők, hanem a családi rítus résztvevői is, s a rítus egyik lényeges jegye a jelenlevők aktív cselekvéses részvétele, improvizációja. A televízió katarzishatása tehát a nézők műsorba való involvációjávai kezdődik és a helyzetben együttműködő résztvevők kreatív cselekvésével folytatódik a rituális közös alakítások folyamán. Ezek a kreatív cselekvések vagy alakítások verbális és nem verbális megnyilvánulások formájában nyernek kifejezést. Ilyenkor a beszélők a műsorra vonatkozó kommentárjaikkal a nézőtárshoz is szólnak és átélik a kettős valóságot, saját családjuk csoportvalóságát és a műsor valóságát. A televíziózok egymás iránt érzett indulataik nagy részét a személyközi interakciók folyamán a televíziós műsorra, mint a jelenlevő „harmadikra" hárítják, így indulataik ventillálódnak, és ők megszabadulnak a feszültségtől. A katarzisélménynek televíziós helyzetben egy teljesebb formája, mikor az indulatvezetés kiegészül a tudatosítás mozzanatával. A néző rájön feszültségének eredetére, megérti, hogy a műsor milyen kapcsolatban van személyes problémáival, rálátásra tesz szert arra vonatkozóan, hogy az átélt kettős valóság hogyan hat egymásra. Az ősi kultuszok, szertartások óta megtaláljuk a katarzisélmény magyarázatával kapcsolatosan azt a két tendenciát, melyet dionüszoszinak és apollóinak neveznek. Az indulatelvezetés az első tendenciához kapcsolódik, a megértés, tudatosítás mozzanata a másodikhoz. Az involváció minősége különböző az egyes műsorfajták esetében; másként valósul meg egy híradó jellegű műsor folyamán és megint másként riportműsorok idején, és másként a fiktív műsorok alatt. Az involváció foka függ a műsor témájától is. A katarzisélmény leginkább a cselekményes műsorok, főként dokumentumműsor, tévéjáték, film stb nézésekor jön létre. Ilyenkor ugyanis a néző azonosítani t u d j a magát valamelyik hőssel, az azonosítás folyamán felerősödnek a hős melletti és a nézőtárs iránti indulatai, s ezek a feszültségek aktív viselkedési formákat hívnak elő részéről. A televíziózási helyzet azzal, hogy a mindennapi élet rítusává vált, komoly összetartó erőt képvisel a családon belül, alkalmat ad az együttes élmények sorozatára, indulatokat mozgósít és vezet le, aktivizálja a személyközi kommunikációt. A családot szervező dinamikai funkciója egy-egy együttélő közösségen belül igen pozitív. Kérdés azonban számunkra pillanatnyilag, hogy mindez mennyire gátolja a családon kívüli társasélet szerveződését. IDÉZETT MŰVEK Berne, E.: 1964, Two games people play. Grove press, in: Selected reading . . . ed E. Gibbons. New York. Goffman, E.: 1967, Interaction Ritual, Anchor Books Doubleday and Co. New York. Hubert, H.—Mauss, M.: 1968, Essai sur la nature et fonction du sacrifice, Mauss, M.: Oeuvres, I., P. U. F., Paris. Girard, R.: 1972, La violence et le sacré, Grasset, Paris. Mérei, F.: 1969, Az együttes élmény, Csoportlélektan, Gondolat, Budapest.

75

SEMJEN A N I T A

Milyen lánynak lenni...? Az utóbbi évtizedekben a szocializációs folyamatokkal foglalkozó pszichológiai és szociológiai szakirodalom érdeklődése mind jobban kiterjed a nemi szerepek elsajátításának tanulmányozására.* Ezek sorában különösen jelentősnek tartjuk azokat, amelyek azt m u t a t j á k be: társadalmunk deklarált törekvései s a női egyenjogúság terén elért eredmények ellenére miként hagyományozódnak át még napjainkban is generációról generációra a hagyományos férfi-női szerepek (ezen belül a családi munkamegosztás szerepei), mégpedig nemcsak a szülők, a családok által nyújtott minták, hanem a közélet, az intézményrendszer, többek között az oktatási rendszer normatívái, a közfelfogás „szabályai" következtében is. Bár a tömegkommunikáció szocializációs szerepével ugyancsak jelentős nemzetközi szakirodalom foglalkozik, ismereteim szerint kevéssé vizsgálták még azt, hogy milyen szocializációs mintákat közvetítenek a gyermekkorosztályok számára a nemi szerepekre vonatkozóan, a tömegkommunikációs üzenetek. Kutatásom alapvető célja a gyerekek nemi szerepekkel kapcsolatos percepciója, és a tömegkommunikációs eszközök által sugárzott sztereotípiák közötti összefüggések vizsgálata. Mivel a gyermekek számára valamennyi tömegkommunikációs eszköz közül a televízió a legintenzívebben használt média, kézenfekvőnek tűnt, hogy a tömegkommunikáció e funkcióját először televíziós műsoron vizsgáljuk. Kapóra jött, hogy a Magyar Televízió 1978—79 telén országos vetélkedősorozatot sugárzott Ti és mi címmel, melyben férfiak és nők küzdöttek egymással. Ez a műsor kiváló lehetőségnek bizonyult egy olyan vizsgálat számára, mely a nemi szerepekkel kapcsolatos hazai attitűdökkel, sztereotípiákkal, előítéletekkel foglalkozik. A két csapat játékos, vidám vetélkedője — bár alkotóik nem gyermekműsornak szánták — igen népszerű lett az ifjúság körében is. (Kiderült, hogy a 9—17 éves megkérdezettek 93%-a a sugárzott négy adásból legalább egyet látott, 34%-uk pedig mindegyiket!) A következőkben a vizsgálat első szakaszának eredményeiből emelek ki né* A tanulmány e g y 9—17 éves lányokkal foglalkozó vizsgálatból közöl n é h á n y előzetes eredményt.

76

MILYEN L Á N Y N A K LENNI . . . ?

hány összefüggést: milyen a gyerekek ismeretszintje, -anyaga saját nemi szerepükkel kapcsolatosan, s milyen érzések szférájában kerül sor az azonosulásra. 1120 kilenc-tizenhét éves* fiúnak és lánynak küldtünk rövid postai kérdőívet. Néhány konkrét — a műsorra vonatkozó — felvezető kérdés után arra kértük a gyerekeket, hogy válaszoljanak saját nemi szerepükkel kapcsolatos kérdésekre is.** Az erre a kérdéscsoportra adott válaszok elemzésekor kis ízelítőt adok arról, hogy hogyan deklarálódnak e korosztály megfogalmazásaiban a nemi szereptudat, az önértékelés összetevői, az ezzel kapcsolatos társadalmi szabályozók. Bemutatom: hogyan fogalmazódnak meg a nemi szerepekkel kapcsolatos értéktartalmak 9—17 éves lányok gondolkodásában. (A tanulmány alapját 445 lány válaszának tartalomelemzése képezi.) Ügy gondolom, hogy a harmonikus személyiségfejlődésben fontos, hogy az egyén ne csak „beletörődjön" nemi hovatartozásába, hanem elégedett is legyen vele. A beletörődő attitűd a lányoknál főleg közhelyszerű sztereotípiákon alapul, a másik nemhez tartozás vágya pedig annak társadalmilag preferált helyzete miatt alakul ki. A gyerekek válaszaiból lemérhető, hogy beállítódásukban a szülők viselkedésmodellje tükröződik, mutatva, hogy a nemi szerepekkel kapcsolatos normák reprodukálódnak. Számoltam azzal, hogy a lányok számára vonzó a férfi nemi szerep és az ezzel járó társadalmi előnyök: a lányok felerészben szeretnének kilépni saját nemük kötelékeiből! Azt nem gondoltam előre, hogy a fiúk számára ennyire taszító a női szerepkör: a fiúknak — 3%-a — a bizonytalan vagy ambivalens válaszokat is hozzászámolva, nem több mint 18%-a vágyakozik csak női szerepre. Ezt a férfidomináns beállítódást igazolja az is, hogy a férfi szereppel kapcsolatosan a kérdőívek 1140 kijelentést*** tartalmaznak, s ebből majdnem 75% (849 darab) pozitív tartalmú. A lányokra vonatkozó 913 kijelentés számszerűen is jócskán elmarad a férfiszerep megjelenítésétől, s felveti azt a kérdést, hogy vajon nyelvünk gazdagabb-e a férfi nemi szerepre vonatkozóan, vagy csak több a közszájon forgó férfiúi jellemző, vagy még tovább ragozva: a szélesebb társadalmi szerep nyújt-e több alkalmat több sztereotípiára, több jelzőre? Ez utóbbi feltevést valószínűsíti az, hogy a lányokra vonatkozó említéseknek mindössze csak fele pozitív (ráadásul mintánkban a lányok száma több mint 100-zal felülmúlja a fiúkét). A kérdőívek tanulmányozása közben egyre inkább kitűnt, hogy a férfiszerepet a lányok számára kizárólag társadalmi előnyök teszik vonzóvá: a legkisebbek, a kilenc-tíz évesek nemigen akarnak az „erősebb nemhez" tartozni; számukra még nem ismertek azok a kedvezmények, amelyeket az idősebbek a legkülönbözőbb szociális helyzetekben egyre inkább tapasztalnak. A kicsikben még teljesen meggyőzően élnek a szülők, tanárok biztatásai, konfliktuskerülő értelmezései, erős az anyakötöttség és érzékelhető a kiskamaszkor „fiúútálata" is. Egy tízéves kislány szerint „a fiúk hülyék és utálatos verekedő majmok, míg a lányok szerények, és aranyos anyukák lesznek". • A műsorral kapcsolatos v é l e m é n y e k („hogyan tetszett, kíváncsi-e a további adásokra" stb.) mellett a gyerek motiváltságára is kíváncsi voltam. („Szívesen részt vett volna-e s z e m é l y e s e n is a vetélkedőben, milyen típusú versengésben, kinek drukkolt az adások során?") A megkérdezettek a Tömegkommunikációs Kutatóközpont Ifjúsági Műsorfigyelő Szolgálatának — a „GyermekpaneP'-nek — tagjai: gimnáziumi tanulók, szakmunkástanulók, általános iskolások, dolgozó fiatalok az ország minden részéből és a fővárosból egyaránt. •« 800 fiútól és lánytól érkezett vissza válasz arra a kérdésre, h o g y szeretnének-e a „másik nemhez tartozni" (szeretne-e fiú/lány lenni), s ha igen, miért. N e m l e g e s válasz esetén azt kérdeztük, miért „nem jó" a másik nemhez, illetve miért „jó" a saját n e m hez tartozni. **• A válaszok feldolgozásakor csak a kifejezetten új információnak számító, más jelzőkkel vagy szavakkal leírt tartalmakat kódoltuk, egyszerű ismétléseket v a g y az olyan utalásokat, hogy az említettek ellenkezőjét tartja érvényesnek a másik nemre — nem.

77

MILYEN L Á N Y N A K LENNI . . . ?

A felnőtt generáció vétke Az alappárosításban tehát kibontakozik a szelíd, szorgalmas, jól tanuló lány képe, míg a fiúk erősek, agresszívak, rosszak és buták. Az ilyen korú lányok önképében fontos a szép külső, a szép, divatos ruha, preferálják a lányos játékokat, a babázást, sőt még a háztartásbeli m u n k a is játékos jellegű számukra. Persze akad közöttük már olyan, aki megfigyeli, hogy „anyukámnak sokat kell dolgozni a házimunkában, s bátyámra pedig, ha valamit nem csinál meg otthon, azt mondják, hogy az f i ú " (ti. ez elegendő ok arra, hogy kivonja magát a munkából). Az interjúkban megjelenő tapasztalati kép a felnőtt generáció vétke: „Keveset kell a fiúknak segíteni otthon, többet lehet játszani", „Van egy öcsém, s látom, hogy szüleim jobban számítanak a lányra". A szülői modell követése jól tükröződik a válaszokban. Pl.: A férfimintát átszövik az apához fűződő személyes tapasztalatok. „Gyűlölöm a kocsmákat", „A férfiak sokat vannak távol otthonról", „Anyukám a példaképem". Pszichológiailag érdekes, hogy félnek a katonaságtól, sajnálják érte a fiúkat, úgy tűnik, hogy a katonasághoz háborús szorongás és veszélyérzet kapcsolódik. A „nem t u d o m " válaszok magas száma a 9—10 éves korosztálynál azt mutatja, hogy a kérdés túl nehéz sokuk számára, kevés ismeretanyaguk van ebben a témakörben. Néhány példa annak illusztrálására, hogy jó néhányuk még nem képes a kérdéssel kapcsolatos absztrakcióra: „Nem szeretnék fiú lenni, mert van egy jó barátnőm", vagy „Jó lánynak lenni, mert nyáron nem kell nadrágban járni." „Anyuval jobb barátságban vagyok, mintha fiú lennék". Ebben a lányközpontú világban a nők szebbek és beszédtémáik érdekesebbek. A „nem szeretem a fiúkat" tipikus pszichoszexuális életkori jelenség. Azokra a kevesekre, akik mégis kilógva a sorból fiúk szeretnének lenni, ez a megközelítés jellemező: „Mert a fiúk bátrak és én is bátor szeretnék lenni". A tizenegy-tizenkét év körüli lányok megnyilvánulásai alig térnek el a kilenctíz évesekétől. Ügy látszik, hogy ez a korosztály is éretlen az általánosításra, nem tudnak elvonatkoztatni a konkrét helyzetektől és történésektől, nem képesek beleélni magukat a másik nem helyébe, illetve helyzetébe. Egy példa: „Nem szeretnék fiú lenni, mert a lányok közül már megvannak a barátnőim és beilleszkedtem közéjük." A szülők, pedagógusok, a felnőtt világ véleménye változatlanul irányadó: „A fiúk rosszak, nem jól tanulnak, nem fogadnak szót, •>mi« az ellentéteik vagyunk." Vagy „a férfi a ház feje, én vagyok a ház nyaka és így a ház u r á n a k a fejét arra forgatom, amerre akarom". Ebben az átmeneti időszakban keverednek még az otthonról hozott érzelmi kötöttségek — az anyai, szülői modell követése — a másik nem iránti érdeklődéssel. Van olyan lány, aki úgy véli, hogy szoros kapcsolata szüleivel nem alakulhatott volna ki, ha ő ellenkező nemű volna, azaz implicite: a fiúkat nem lehet annyira szeretni. Ezek szerint érdeke is, hogy saját nemi szerepét teljes mértékben akceptálja. Ezek az érzelmi indítékok a valamivel idősebbeknél valódi vagy társadalmi érdekek mérlegelésével színesednek. Példaként idézem 13 éves kislányok hasonló véleményét: „Az én anyukám, mikor én születtem, azt mondta, hogy neki csak lánya lehet. Az is lett. Szeret engem nagyon, meg is vesz mindent"; „Mert egy fiút nem szeret annyira az édesanyja, mint egy l á n y t . . . "; „Nem szeretnék fiú lenni, mert akkor otthon mindig apunak kellene segíteni a kocsinkat szerelni, és akkor nyakig olajos lennék". A válaszokat olvasva az a benyomás, hogy míg a kilenc-tizenkét évesek a kérdést iskolai feladatként kezelték, kötelességszerűen válaszoltak, s nagyon kevés affinitást m u t a t t a k a téma iránt, a saját és a másik nem szerepével kapcsolatos érdeklődés a tizenkét-tizenhárom év körüli időszakban jelentkezik. Ekkor a lányoknál ismét az érdeklődés fókuszába kerül a kisgyermekkorban már hosz78

MILYEN L Á N Y N A K LENNI . . . ?

szabb-rövidebb ideig irigyelt férfiszerep. A kérdés szexuális vonatkozása először csak nagyon távoli utalásokban jelenik meg, a külsődleges nemi jelleg érzékelésében, például „teljesen mások, mint mi", s csak a tizenhárom, tizennégy éveseket foglalkoztatják erőteljesebben a saját és a másik nem jellegzetességei. Gondolkodóba ejti őket, hogy vajon elégedettnek kell-e lenniük saját helyzetükkel. E korosztályból többen megemlítik, hogy nem érte őket váratlanul a kérdés, „már sokat gondolkodtak ezen". Ebben az átmeneti időszakban a lányok (valószínűleg kompenzálásból), keresik a női szerep előnyeit, szívesen adnak hitelt az ezt elősegítő sztereotípiáknak, legyenek azok bármennyire is közhelyszerűek. Boldogan konformisták, mint például ez a kislány: „Egy lánynak nagyobb szerepe van az életben, s ez valahogy lelkesít engem. Egy lánynak mindig és mindenhol elsőbbsége van egy fiúval s z e m b e n . . . " Egy másik: „Azért jó lánynak lenni, mert azok vezetik a háztartást", vagy „előny, hogy van nők napja, anyák napja"; „Jó érzés lesz, amikor gyermekeim lesznek. Hogy most miért jó lánynak lenni, azt nem tudom." (Ebben a korcsoportban is változatlanul magas a „nem tudom" válaszok száma.) A kétes értékek, hamis beállítódások mellett azonban érlelődnek az alakuló pár- és társkapcsolatok gondjai. Ezek a konkrét, praktikus gondok megnyilvánulnak a válaszokban is: „A fiúknak nagyobb ismerkedési lehetőségeik vannak", „Jó, hogy nem nekem kell kezdeményezni a szerelemben"; „Egy lánynak szégyen, ha valaki nem kéri fel táncolni, a fiú meg nyugodtan ülhet." A tizennégy éveseknél már nyomon követhető a tendencia, hogy egyedi tapasztalásait általánosabban is megfogalmazza — ha nem is mindig sikerül ez: „Fiúnak lenni jó, de lánynak lenni szép dolog. A fiúknak könnyebb minden az életben, több az esélyük, nincs kötelezettségük a háztartásban, a lányoknak szép szerepük van a családban: gyermeknevelés, családról való gondoskodás és még sok minden van az életben, ami a lányoknak is jó." Erre az életkorra jellemző a szülői tekintéllyel való szembehelyezkedés: „jó, mert egy fiú azt csinál, amit akar és nem mondhatják neki, hogy egy fiú hogyan viselkedhet így". Kezdik átlátni, hogy a szülői szigor kevésbé köti a fiúkat, és érthetően irigylik, hogy a fiúk több szabadságot élveznek. „A fiúknak több van megengedve, többek között a szerelem terén is." A tizennégy éves még sokat ad a külsőségekre: „Szebben lehet öltözni." A tizennégy-tizenöt évesek közül számszerűen is egyre többen akarnak fiúk lenni. (Ez a szám a későbbiekben tovább hatványozódik.) Itt találkozunk először azzal a jelenséggel, hogy sokan az erős motiváció hatására megtagadják saját nemüket, becsmérlik a lányokat: „Általában árulkodnak, kényes békák, olyanok, mint a nádszál". Van, ki jobban elrejti szexmotivációját, s azért változtatna nemet, hogy fiú barátját megtarthassa. „Fiúkkal könnyebben kötök barátságot. Nekem van egy fiú barátom, olyan, mintha lány lenne, mégis sokan félreértik ezt a kapcsolatot." Nincs kockázatuk A lányok fantáziáját egyre jobban foglalkoztatja a szex. A többség azért szeretne fiú lenni, hogy aktívan kezdeményezhessen: „A fiúknak nincs kockázatuk, legalábbis kisebb, mint a lányoknak, például a szerelemben", „Nagyobb az ismerkedési lehetőségük, szüleik nem féltik őket annyira", „Nekik úgyszólván mindent szabad", „Kezdeményezhet a szerelemben, a lány nem". A későbbiekben állandó panasz forrása lesz, hogy a lányok szórakozásukban korlátozottabbak, nem függetleníthetik magukat mások véleményeitől, tartaniuk kell a pletykáktól. „Napjainkban is van előítélet a gyengébb nemmel szemben: a fiúk 79

MILYEN L Á N Y N A K LENNI . . . ?

magukban is mehetnek nyilvános szórakoztató helyre, míg a lányok csoportosan sem, nemhogy egyedül." Érthető a megnövekedett érdeklődés, hiszen a természetes pszichoszexuális fejlődés mellett iskolarendszerünk is rákényszeríti a fiatalokat, hogy az általános iskola befejezésével szembenézzenek a pályaválasztás kérdésével. Már akkor (tizennégy éves korban) elvárják tőlük, hogy dönteni tudjanak jövendő szakmájukról vagy hivatásukról, s ha a továbbtanulókat kevésbé érinti is egzisztenciálisan ez a probléma, fantáziavilágukban jelentős szerephez jutnak a férfi és női szerep- és munkakörök. Érzékelik, hogy „a fiúknak érdekesebb a munkáj u k / ' Én is szívesebben csinálnám azt a munkát, mint a fiúk." Más: „A fiúk lehetnek sofőrök is: ha apák lesznek, nem kell naphosszat a gyermek mellett lenniük." „Fiúnak nem kell annyit dolgoznia, szülnie sem kell neki". Természetesen nem mindenki akar fiú lenni, s azok, akik nem, ezt megideologizálják: „Jó a lányoknak, mert anyák lesznek. Ez, ha kissé távoli is, de nagyon szép. Talán ez a legszebb egy lány, egy nő életében." Az interjúkat olvasva szembetűnt egy koraérett felismerés; ez jól példázza azt a jelenlegi társadalmi berendezkedést, amely szerint a szükséges kötöttség a nő számára egyben védelmet n y ú j t : „ha veszély van, lehet ki mögé bújni". A deklarált egyenjogúság és valósághelyzet szembeállítására gyakran kezdődnek mondatok így: „Hiába van egyenjogúság, mégis . . . " A hátrányos helyzetbe sokan beletörődnek, azzal az attitűddel, hogy ha már így van, „vágjunk jó képet hozzá", — mások elvállalják. „Szívesebben vállalom az anya szerepét", vagy próbálják úgy kompenzálni, hogy felértékelik: „gyermekéhez ő van legközelebb, ő l á t j a először, ha megszületik. Ö hordja ki, és szüli meg. Ez olyan élmény, amit semmi sem pótolhat." A tizenhat, tizenhét évesek (megkérdezettjeink között a legidősebbek) megállapításai sem újszerűek, de a sztereotípiák burkoltabban, áttételesebben jelentkeznek, egészében árnyaltabban, elmélyültebben közelítenek a kérdéshez. Erőteljesebb hangvételű a szülői korlátozások elleni lázadás, és míg a kisebbek csak általánosságban említették ezt, ők személyes példáikon keresztül, saját történetekkel illusztrálva panaszolják: „A fiúk sokkal szabadabbak, mint egy lány. A nőnek el kell végeznie a háztartási munkát a rendes munka mellett. (Érzékelik a második műszak terhét.) Neki kell a gyermeket felnevelni, foglalkozni vele. A külvilág ítélete a társadalmi, erkölcsi normák megemésztése változatlanul gondot okoz számukra: „Egy fiú szabadabban élhet, mint egy lány, mert ha egy fiú késő este szórakozik valahol, az nem baj, de ha egy lány szórakozik a fiúkkal együtt, a r r a már azt mondják, rossz lány." A tizenhat évesekre jellemző beállítódások egyike, finomabban megfogalmazva: „A fiúkat szabadabban nevelik, lazábban kezelik. A szerelemben ők a kezdeményezők." Erősebben: „Nekik jó dolguk van a szexben és a házimunkában is. Nem szólják meg őket, ha több csajjal is lefeküdtek, a lányokat igen. A háztartásban pedig nem sokat kell csinálniuk." Egy ú j sztereotípia is megjelenik mint életkori sajátosság: ez szintén a lányok és fiúk eltérő pszichoszexuális fejlődéséből fakad. A válaszokból kirajzolódik a tizenhat-tizenhét éves lány képe, aki érett és felnőtt, szemben az ilyenkorú „kisfiúval". Végezetül még néhány vélemény a tizenhét évesek köréből, amelyek sokrétűen illusztrálják, hogy ebben az életkorban miért érzik a női szerepkört korlátozottnak a lányok, és miért cserélnének szívesen a fiúkkal: „Könnyebb az életük, nincs annyi gátló tényezőjük az élet legkülönbözőbb területein." „Fiúknál jobb a munkalehetőség, és több a szórakozási lehetőségük is. Nagyobb bizton80

MILYEN L Á N Y N A K LENNI . . . ?

ságban érzik magukat, mint mi, lányok." „A pályaválasztás és a munkahelyi elhelyezkedés is könnyebb szerintem egy fiúnak, mint egy lánynak." „Szerintem biológiai és társadalmi szempontból is jobb a fiúk helyzete. Már most a gimnáziumban is sokszor tapasztalom a fiúk felsőbbrendűségét." „Még mindig nincs teljes egyenlőség fiúk és lányok között. Azért szeretnék fiú lenni, mert akkor, ha valaki megtetszik nekem, nyugodtan odamehetnék hozzá, és megmondhatnám neki." A nagyobb gyakorisággal említett megfigyelések mellett jó néhány extrém ' kijelentést is találtunk, például: „Nem jó fiúnak lenni, mert — ha megcsalják a nejüket, botrány lesz belőle, — mutál a hangjuk, — többet költenek a lányra" stb. Vagy ellenkezőleg: „jó fiúnak lenni, mert: — romantikusabb az életük, — italozhat, cigarettázhat" stb. A lány viszont: — „bolondíthatja a fiút, — s őt a fiú boldoggá teszi, — álmodozó, gátlásos, — nincs biztonságban, — nincs gyakorlati érzéke, — és nincs technikai érzése" stb. Közhelyek mögé menekülve Nem vártam a gyerekektől árnyaltan kibontott, változatos jelzőkkel dúsított nemi szerepanalízist, az azonban — olvasva a kérdőíveket — mégis meglep, hogy a legidősebbek között is milyen sok a — különben a kisebbek érvelésére jellemző — sematikus megközelítés: a kérdés kétoldalúságát sok gyerek ellenkező előjelű, egyszerű ismétléses megoldással intézte el, vagy esetleg csak utalt arra, hogy az egyik nemre érvényes megállapítások ellenkezője érvényes a másikra is, vagy egyszerű összehasonlítással érzékeltette. A megkérdezett gyakran közhelyek mögé menekülve álcázza a saját nemével vagy az ellenkező nemmel kapcsolatos megítélésének bizonytalanságát, esetleg a mi — általa feltételezett — elvárásainkkal kapcsolatos bizonytalanságát. A sztereotípiák jellegzetes és nagy tömegben való előfordulása mellett igen figyelemreméltónak találom a vizsgált korosztályoknak a témával kapcsolatos alacsony ismeretszintjét. Összefoglalva: igyekeztem leírni e közel 500 lánynak a női és a férfiszereppel kapcsolatos beállítódásának főbb jellegzetességeit. A mikromiliő, a családi háttér, a kortárscsoport, a kommunikációs eszközök szerepének megismeréséhez az említett televíziós műsor célunknak megfelelő tartalmi elemzése is szükséges. A műsorokat rögzítettük is egy elkövetkező tartalomelemzés céljából; abban feltárhatók lesznek a nemi szerepek intézmény által elfogadott és sugallt explicit értékítéletei és implicit értéktartalmai. Az e műsorban megjelenő nemi sztereotípiáknak a kérdőívekből kirajzolódó képpel való összevetése szolgálhat majd magyarázatul arra, hogy milyen társadalmi forrásokból táplálkoznak a férfi- és női szereppel kapcsolatos attitűdök és beállítódások, s melyek a leggyakrabban előforduló sztereotípiák. Ha az eddigiekben nem is tudtuk még pontosan felrajzolni, hogy milyen társadalmi-ideológiai közegben alakul gyermekeink nemi szereptudata, felfoghatjuk ezt úgy, mint egy „mozaikképet", melyet a „tanúk" — a megkérdezettek — szavaiból állítottunk össze, s amelyből már rá lehet ismerni a „tettesre". 81

VÁSÁRHELYI

MÁRIA

t

Újság, mozi- és színházjegy, könyv, rádió és tévé - családi pénztárcából Két ízben volt alkalmam a Tömegkommunikációs Kutatóközpontban a lakosság tömegkommunikációs fogyasztását vizsgálni. Az elemzés nem az információ befogadására, nem a közlési eszközök tárgyi-fizikai használatára, hanem a fogyasztás gazdasági természetére irányult. Arra, hogy hogyan alakulnak a lakosságnak a tömegkommunikációs eszközökre fordított kiadásai. Alapvetően ezek rétegenkénti sajátosságait, jövedelem- és árérzékenységét kívántam tetten érni. Először az 1964-től 1975-ig terjedő időszak, második alkalommal az 1976—77-es évek kiadásait elemeztem.* A vizsgálat megismétlése módot adott arra is, hogy nyomon kövessem: módosultak-e az első időszak fogyasztását jellemző tendenciák, s ha igen, milyen irányba. Évek és összegek Az 1964-től 1975-ig tartó időszakra vonatkozóan megállapíthattuk, hogy a tömegkommunikációs eszközökre fordított kiadások növekedési üteme elmaradt a jövedelmek növekedésétől. Az 1976—77-es évek adatai pedig azt mutatják, hogy a tömegkommunikációs kiadások által lekötött jövedelemhányad stabilizálódott, a szellemi foglalkozásúaknál némileg nőtt is. Ebben azonban feltehetőleg szerepet játszik a minta megváltoztatása is. Például az, hogy a termelést közvetlenül irányítók kiadásait már nem a szellemi foglalkozású háztartások között veszik számba, valószínűleg emelte e csoport kiadásainak átlagát. 1976— 77-ben a munkásháztartások jövedelmük 2,7%-át, a szellemiek 3,3%-át, a parasztiak 2,0%-át, a kettős jövedelműek pedig 1,8%-át fordították tömegkommunikációs eszközök vásárlására. (A KSH adatai nem rögzítik kellő bontásban a lemezjátszó, magnetofon és tartozékaik beszerzésének költségeit, emiatt a valóságos arány a kimutatottnál magasabb.) Némileg módosult az a folyamat is, amely a munkás, paraszti és kettős jövedelmű háztartások kiadásainak lassú nivellálódására engedett következtetni. • Adatforrásul mindkét elemzéshez a KSH Háztartásstatisztikája szolgált. Ebben 1916. január 1-töl néhány fontos módszertani változtatást hajtottak végre, a m e l y e k kiterjedtek a megfigyelt rétegekre, a mintaválasztásra és az adatgyűjtés módjára is. Hatásukra az adatok megbízhatósága, é r v é n y e s s é g e igen sokat javult, viszont éppen a változtatások miatt az 1976 utáni évek adatai csak közvetetten vethetők össze a megelőzőekével.

82

CSALÁDI PÉNZTÁRCÁBÓL

MIRE TÖBB, M I R E KEVESEBB! IMUNIKAC A HAZTARTASOK TÖMEGKOMMUNIKÁCIÓS KIADÁSAI

1977)

(1964)

SZELLEMI

MUNKÁS

HÁZTARTÁSOK PARASZTI

TFI FVÍ7IÓ fc^^l

VÁSÁRLÁS

( I 9 7 7 W 1 9 6 4 V KETTŐS JÖVEDELMŰ(1977

rI I nI - ImI I RADI0 VÁSÁRLÁS

] UJSAGVASÁRLAS

LV.V.I KÖNYVVÁSÁRLÁS

MOZIJEGYVASARLAS

RÁDIÓ ÉS TV DlJ 83

CSALÁDI PÉNZTÁRCÁBÓL

Az utóbbi évek adatai alapján úgy tűnik, hogy a kiegyenlítődés helyett a kiadások aránya 0,75:1 körül állandósult. Módosult az arány a munkás- és szellemi háztartások között is. Míg az 1964—75-ös periódusban kb. 1,4-szer annyit költöttek a szellemiek tömegkommunikációs eszközökre, mint a munkások, 1976—77-ben 1,65-ször annyit. A kiadások belső szerkezetét tekintve a paraszti és a kettős jövedelmű háztartások fogyasztásának összetétele egészen hasonló. E két foglalkozási csoport kiadásai és a munkások kiadásai között a legélesebb és legtartósabb különbség a könyvvásárlás terén tapasztalható. A munkások kétszer annyit költenek könyvekre, mint a másik két foglalkozási csoport. A szellemiek viszont több mint háromszor annyit, mint a munkások. A növekedési ütem alakulásából arra következtethetünk, hogy ezek a különbségek a jövőben még tovább nőnek. Az újságvásárlás terén a különbség a munkás, valamint a paraszti és a kettős jövedelmű háztartások között lényegesen csökkent. Míg a hatvanas évek közepén még kétszeres volt, 1976—77-ben már csak 20—25%-kal költöttek többet újságra a munkások, mint a másik két foglalkozási csoport. Ugyanakkor kétszeresére növekedett a munkások és szellemi dolgozók újságvásárlási kiadásai közötti különbség. Az összes tömegkummunikációs eszközre fordított kiadások növekedésének összetevőit vizsgálva kitűnt, hogy a munkás, paraszti és kettős jövedelmű háztartásoknál a növekedés fő tényezői jelenleg is az elektronikus tömegkommunikációs eszközök beszerzésének és előfizetésének költségei. Az utolsó két évben az elektronikus és nem elektronikus tömegkommunikációs eszközökre fordított kiadások aránya 0,65:0,35% e három csoportnál, a szellemieknél viszont megközelíti az 50—50%-ot. Továbbra is érvényesül a jövedelmek differenciáló szerepe. Azonos foglalkozási csoporton belül az egy főre jutó jövedelem növekedésével párhuzamosan emelkednek az egy főre jutó tömegkommunikációs kiadások is. Ha az e két tényező közötti kapcsolat szorosságát vizsgáljuk, az 1976—77-es években mindegyik csoportnál 0,8—0,9 körüli korrelációs mutatót kapunk. A növekvő jövedelem legerőteljesebben a szellemi foglalkozásúak háztartásában jár együtt emelkedő tömegkommunikációs fogyasztással. Itt egyébként a legmagasabb jövedelmi kategóriába tartozók (egy főre jutó évi jövedelem 45 601 Ft felett) ráfordításai m á r messze meghaladják az átlagos növekedési ütem által diktált emelkedést. Újság- és könyvvásárlásra például ezekben a háztartásokban csaknem kétszer annyit fordítanak, mint a tőlük egységnyi távolságra levő jövedelemkategóriába tartozó háztartásokban. A növekedés a munkásháztartásokban a legegyenletesebb. A paraszti és kettős jövedelmű háztartásokban a közepes jövedelmi helyzettől felfelé némileg csökken a kiadások növekedési üteme a jövedelmek emelkedéséhez képest, összességében az egyes csoportoknál a szélső — a legalacsonyabb és legmagasabb — jövedelemkategóriák kiadásai közötti különbség a paraszti és a kettős jövedelmű háztartásokban csupán 1,5—2-szeres, a szellemi foglalkozásúak és munkások háztartásaiban viszont nem egy esetben ötszörös. A kiadások eszközönként A második időszakban a legszembetűnőbb az a tény, hogy 1976-ban az összes csoportnál csökkent a nettó jövedelem növekedése, és ezzel párhuzamosan — a szellemi foglalkozású háztartások kivételével — visszaestek a tömegkommunikációs eszközökre fordított kiadások is. (Hogy ez a jelenség nem csupán a mintavétel és rétegbesorolás változásaira vezethető vissza, azt bizonyítja az, hogy 1977-ben már a növekedés abszolút értékben olyan ütemű volt — a pa84

CSALÁDI PÉNZTÁRCÁBÓL

raszti háztartásokat kivéve —, hogy magában foglalja az 1976-ban elmaradt növekedést is.) A jövedelmek növekedési ütemének csökkenésére azonban k ü lönbözőképpen reagáltak az egyes háztartástípusok, s eltérés mutatkozott a különböző cikkcsoportokban is. A munkás- és szellemi foglalkozású háztartásoknál csupán a növekedési ütem lassult, míg a paraszti és kettős jövedelmű háztartásoknál a tömegkommunikációs eszközökre fordított kiadások abszolút értékben is csökkentek. A jelenség első megközelítésben* ezen cikkek igen erős jövedelemérzékenységére enged következtetni ugyan, azonban a változásokat mégsem lehet kizárólag a jövedelemérzékenységgel magyarázni. A kiadások alakulására az árváltozások is hatnak, sőt nem kizárt, hogy alakulásukban esetenként az utóbbiak nagyobb szerephez jutnak. Rádió- és tévékészülék-vásárlás A televíziókészülék-vásárlás mindenképpen betervezett beruházás egy-egy háztartásban, akár hitelre vásárolják, akár több éves takarékoskodás eredményeként. A rádióé kevésbé. Egy olcsóbb zsebrádió beszerzése kisebb horderejű elhatározás, azonban mindenképpen nagyobb anyagi megterhelést jelent, mint az újság-, könyv-, vagy mozijegyvásárlás. A kiadások változása itt csak az ellátottság alakulásával összefüggésben értelmezhető. A rádiókészüléknél évek óta már a másodkészülékek és autórádiók beszerzése folyik, a háztartások jórészében két készülék van. Megtalálható azonban közöttük a néhány száz forintos zsebrádió és a legmodernebb sztereókészülék is. A különböző típusok egészen eltérő használatot és hallgatási szokást sejtetnek. Ami itt leginkább szembetűnt, az az, hogy míg a nyugdíjas munkás és szellemi családoknál már 1977-ben százszázalékos volt a rádióellátottság, addig a nyugdíjas paraszti családok 10%-a ma sem rendelkezik rádióval. A fekete-fehér televízió-készülékeknél a kiadások egyértelműen értelmezhetők. Hosszú távon — természetesen — itt is a jövedelmek alakulása a döntően ható tényező, ez befolyásolja az első készülék beszerzésének időpontját és a cserét is. A folyamat azonban ciklikus. A kiadások növekedését átmeneti csökkenés követi. Hasonló „csomósodások" voltak megfigyelhetők, mint más beruházásoknál. A hitel- és csereakciók kiszélesedése azonban észrevehetően lefarag a ráfordítások szélső értékeiből. Kitűnt, hogy a szellemi és munkásháztartásoknál a kiadások másodízben vannak növekvőben —, itt folyik a készülékcsere; a paraszti és kettős jövedelmű háztartásokban ez a második hullám csak néhány év múlva várható. A nyugdíjasháztartások közül — függetlenül a háztartásfő korábbi foglalkozásától — 100%-os telítettségről sehol sem beszélhetünk. A legkedvezőbb anyagi helyzetben élőknél, ahol a családfő szellemi foglalkozású volt, csak 80%-os az ellátottság, ahol a háztartásfő munkás volt, ott 100 háztartásra 69, ahol pedig paraszt, 100 háztartásra 43 készülék jut. Újság és könyv Az újságok és folyóiratok vásárlására fordított kiadások összehasonlítását megnehezíti az 1976-os áremelések hatása. Az újságok és folyóiratok árának 1976-os emelkedése arra enged következtetni, hogy a fogyasztás 1977-ben sem nőtt je* A két időszakra külön-külön végzett korrelációszámítások alapján kimutatható, h o g y a jövedelemváltozások valóban nagymértékben hatnak a tömegkommunikációs eszközök vásárlására.

85

CSALÁDI PÉNZTÁRCÁBÓL

lentősen. Adott foglalkozási csoporton belül az egy főre jutó jövedelem változása és a kiadások emelkedése között szoros kapcsolat mutatható ki. A jövedelmek állandó hányadát fordítják a háztartástípusok sajtótermékek vásárlására, s ha ezek ára emelkedik is, a vásárlásukra fordított jövedelemrész nem változik lényegesen, tehát a fogyasztás változatlan szinten marad, illetve a jövedelemés áremelkedés arányától függően csökken. Ügy tűnik, a napilapok árrugalmassága lényegesen nagyobb, mint a hetilapoké és folyóiratoké. A napilapok kialakult fogyasztási szokásai — különösen egy napilap rendszeres olvasása esetén — változatlanok maradtak az áremelkedések ellenére, így tehát az egyéb sajtótermékek fogyasztása csökkent. A könyvvásárlási kiadásoknál tapasztalhatók a legélesebb különbségek az egyes csoportok között. A szellemi foglalkozásúak kiadásaitól messze elmaradnak a többi foglalkozási csoport kiadásai. S a jövedelmi helyzet változása és a könyvvásárlási kiadások között náluk kevésbé szoros a kapcsolat, mint a többi csoportnál. A szellemiek a jövedelmek alacsonyabb ütemű növekedése esetén sem vásárolnak általában kevesebb könyvet, míg a nem szellemi foglalkozásúaknál a jövedelem növekedési ütemének csökkenésével a könyvvásárlási kiadások is visszaestek. A különbségek érzékeltetésére elmondható, hogy a munkások kiadásai még 1977-ben sem érték el a szellemi dolgozók 1964-es kiadását, viszont a paraszti és kettős jövedelmű háztartások körülbelül most érik el a munkások 1964-ben kimutatott egy főre jutó ráfordításait. Figyelembe véve a könyvek á r á n a k állandó emelkedését — amely pl. 1975-ről 1976-ra 33,%, 1976ról 1977 -re pedig 2,9%-os volt — a növekvő kiadások mellett alig-alig emelkedett a megvásárolt könyvek száma. Annyi mindenesetre megállapítható, hogy a paraszti és kettős jövedelmű háztartások évi egy főre jutó 28, illetve 30 forintos kiadásai nem több, mint 1—2 könyv beszerzését teszik lehetővé, s ez is csak a közepesnél kedvezőbb jövedelmi viszonyok között élőkre jellemző. Mozijegy A mozijegy vásárlásra fordított kiadások volumenükben az újsághoz és könyvhöz hasonlóak, viselkedésükben azonban ezektől eltérőek. A kiadások évek óta változatlanok, illetve némileg csökkentek. Figyelembe véve a mozijegyek árának folyamatos lassú emelkedését, ez azt jelenti, hogy a mozilátogatások száma az összes foglalkozási csoportnál állandó, vagy inkább csökkenő. Csak a munkásoknál mutatható ki érdemleges összefüggés a jövedelmi helyzet és a mozilátogatások száma között. A negatív korreláció értéke itt —0,68. Régóta hangoztatott feltevés, hogy a mozik csökkenő látogatottságának oka a televízió elterjedése. Ilyen összefüggés azonban csak a munkásoknál mutatható ki, ami arra utal, hogy a mozik csökkenő látogatottsága egyéb okokban is keresendő (pl. a filmforgalmazás és a mozihálózat gyengéi és más tényezők). A nyugdíjasháztartások fogyasztása Mint ez egy-két korábbi rövid utalásunkból kitűnik, a nyugdíjas családok kiadásainak alakulását indokoltnak láttuk külön is felderíteni. Megállapítható volt, hogy az egy főre jutó jövedelem mellett a háztartásfő eredeti foglalkozása náluk a meghatározó tényező. Ezeken túlmenően jelentős a szerepe az életkornak és a lakóhelynek is. Azokban a háztartásokban, amelyekben a háztartásfő szellemi foglalkozású 86

CSALÁDI PÉNZTÁRCÁBÓL

volt, a ráfordítások elérik, esetenként meghaladják az aktív szellemi háztartásokét. A munkások és a szövetkezeti parasztság nyugdíjasai és aktív keresői között elsősorban az ellátottság terén nagy a különbség. Jövedelemkategóriánként a szóródás szélsőségesebb. A legkisebb és legnagyobb jövedelműek kiadásai közötti különbség nem ritkán 7—8-szoros. A legmagasabb jövedelműek csak újságvásárlásra például 1977-ben csaknem kétszer annyit költöttek, mint a legkisebb jövedelműek az összes tömegkommunikációs eszközre. A legélesebb a különbség a könyvvásárlásnál. A különbségek általában több mint hatszorosak. Elég közel állnak viszont egymáshoz az aktív keresők és a nyugdíjasok újságvásárlásra fordított kiadásai. Az okok a nyugdíjazás előtti fogyasztási szokásokban keresendőek. Ami a mozi jegy vásárlást illeti, az aktív lakosság évente átlagosan 6—7-szer megy el moziba, a nyugdíjasok 1—2 filmnél többet nem néznek meg, a szövetkezeti parasztság nyugdíjasai pedig gyakorlatilag nem járnak moziba. Az életkorbeli különbségek is erőteljesen megosztják e háztartásokat. A 80 éven felülieknek — akik az összlakosság 1,5%-át teszik ki, — egynegyede egyáltalán nem hallgat rádiót, 51%-a soha nem néz televíziót. (Ugyanakkor az öszszes nyugdíjasok 13%-a nem hallgat rádiót, és 27%-a nem néz televíziót.) E mellett a 80-on túliak 50%-a egyáltalán nem olvas napilapot, 63%-a nem olvas hetilapot, 71%-uk pedig 1976-ban egyetlen könyvet sem olvasott el. (Ugyanezek az arányok az összes nyugdíjast tekintve a következők: 33% nem olvas napilapot, 47% nem olvas hetilapot és 59%-uk egyetlen könyvet sem olvasott 1976-ban.) A 80 éven felüliek helyzete lényegesen rosszabb, mint általában a nyugdíjasoké, s közülük is az egyedülállóak körülményei a leghátrányosabbak. A 80 éven felüliekeket feltehetően korábban is a kulturális fogyasztás alacsonyabb szintje jellemezte, mint ma a lakosság átlagát; sokuknál az igény is hiányzik. Ez azonban nem változtat azon, hogy jó részük, ha akarná sem tudná kulturális fogyasztását növelni. Egyedülállóak — nemcsak mert magányosak, hanem mert még a tömegkommunikációs eszközök sem juttatják el hozzájuk a külvilág híreit.

87

S. N A G Y

KATALIN

Levelezőlapok, a képi kultúra közkatonái A képeslap pótolja az elmulasztott személyes találkozást. Hírt visz arról, hogy még megvagyunk és nem felejtettük el teljesen a címzettet. Egymástól való távollét esetén kitölti az időbeli-térbeli távolságot és létrehozza a kapcsolatot. Helyettesíti a beszédet, üzeneteket közvetít, sokszor olyant, amit szóban el sem mondanánk olyan formában, ahogy leírtuk. öregemberek falusi magányában az ágyak mellé feszített falvédőre kitűzött vagy a szentképek, családi fényképek sarkaiba tűzött képeslapok demonstrálják a messze levők jelenlétét, elfedik és jelzik is egyben a kapcsolathiányt. Szülők gyermekeik, szerelmesek a partner képeslapját hordják állandóan magukkal az elkopásig, hogy érezzék a másik állandó közelségét. Mi minden raktározódik el, halmozódik fel, húzódik meg abban az egyszerű akcióban, hogy valaki vásárol egy vagy néhány képeslapot, megírja és elküldi valakinek, valakiknek? Az érzelmek széles skálája volna felsorolható, de a motivációké is a dicsekvéstől (külföldi út) a bűntudaton át (némely újévi megemlékezés) a figyelemfelkeltésig és így tovább. Kép és szó, t ö m e g és személyes A képeslap a köznapi kommunikáció eszköze. Legáltalánosabban két személy közötti kommunikáció, de lehet egy személy és kiscsoport, csoport és egy másik csoport (család, munkahelyi kollektíva, baráti közösség) közötti kommunikáció is. Legfőbb sajátossága, hogy egyszerre vizuális és verbális kommunikáció, képi és szóbeli közlés. A vizuális, a képi rész intézményesen előállított, terjesztett: az állami (régen vagy külföldön magán-) kereskedelem forgalmazza, határozza meg a kínálat milyenségét. Sokszorosított grafika, nyomdai eljárással. A példányszám pár száztól több tízezerig terjedhet — a képeslap képi része tömegkommunikációs eszköz, amely vizuális sémákat is terjeszt. A szöveges oldal a személyes kommunikáció eszköze. Az előrenyomtatott szöveg sablon, verbális közhely. A kézzel — nagyon ritkán géppel — írott rész mégis gyakran megismétli az előrenyomtatott szöveget, vagy annak valamely variációját, mintegy segédanyagként, instrukcióként használva azt, ami a lapon amúgyis olvasható. Szöveg és kép egysége közel sem olyan egyértelmű, mint az előrenyomtatott 88

A VIZUÁLIS ISMERETTERJESZTÉS

KÖZKATONÁI

A VIZUÁLIS ISMERETTERJESZTÉS

KÖZKATONÁI

szövegekből következne. A képi jelentés gyakran ellentmond vagy egyszerűen csak más, mint a verbális közlés. A zűrzavart fokozza, hogy a képi jelek, szimbólumok sem egyértelműek (lásd 1. sz. foto: a pezsgőspohár a szilveszter közhelyszerű jelzése, az égő gyertya és fenyőág a karácsonyé, a hátsó oldal szöveges közlése: „boldog karácsonyi ünnepeket", a vizuális közlés ezt egybekapcsolja, összemossa a szilveszterrel). A képek tartalma többnyire közérthető, mintha csak közmegegyezés alapján történne előállításuk. A kép egyben funkcióját is jelzi, a küldés aktualitását, az esemény időpontját. A fenyőfa jelenléte karácsony, csibék és tojások ábrázolása a húsvét, virág, virágcsokor a névnapé és a születésnapé, mesejelenet a gyerekeknek küldendő, t á j k é p a nyaraláskor, a táj, a városkép az utazás jelképe. E konvenciók áthágása még akkor sem ildomos, ha netán utazás közben jut eszünkbe születésnapot kívánni. A képeslapoknak vannak azonban olyan fajtái is, amelyek funkciója nem olyan egyértelmű, mint a többséget kitevő ünnepi üdvözlőlapoké, ünnepi alkalmakkor küldendő szokvány képeslapoké (lásd 2. sz., amelyen egy orvosnak öltözött kisfiú egy kiskutyát vizsgál — kinek, mikor, milyen alkalomra küldhető ez a kép? Mit lehet a hátlapjára írni? A 3. sz. kép — két pletykáló az esőben — mit akar ábrázolni? mi a jelentése? mikor és kinek küldhető el?). A képeslapok zöme: fénykép, kisebb része reprodukció és még kisebb része grafika. A fekete-fehér vagy színes fényképek jó része mesterséges, elrendezett, a fényképezésre beállított szituációban készült, vagy trükkfotó, amely a valóság látszatát igyekszik kelteni. A mesterséges megrendezés jelképzsúfolásokból is adódik: a rendező nem elégszik meg egyetlen jelzés alkalmazásával, halmozza őket, képtelen tárgyi elemeket hordozva össze a cél érdekében (lásd 5. sz.: teli üveg bontatlan pezsgő, két talpas pohár tele pezsgővel, kéményseprő lovagol egy dugón, konfetti, színes papírcsíkok s még mindehhez egy óra, számlapján: éjfél múlt egy perccel. Vagy a 4. sz.: megfestett húsvéti tojások, de mindez nem elég: rajtuk-körülöttük friss tojáshéjak és a belőlük kikelt kiscsibék.) Vagy t ö b b , vagy kevesebb A pszeudo-realizmus, a képtelen álnaturalizmus már az eddig bemutatott lapokról is á r a d : az 1. sz. képen lebeg a pohár az egyöntetű áttetsző világoskék semmiben, a 4. fotón olyan eseményt látunk, amely egyszerűen nem jöhet létre: a kiscsibék már jó pár naposak, a négy tojáshéj nem illeszthető össze; valaki fogta az elemeket, és a fotózás idejéig egymás mellé állította őket, illúziókeltésre törekedve, elhitetni akarván, hogy ez a realitás. Vagy micsoda anatómiai képtelenségeket hordoz az álszellemeskedés mellett a 3. sz. fotón a bárgyú ötlet. A bunkólábak és testetlen kabátok jelentik a képi „realitást" és az esernyőről a kutya fejére, orrára csöpögő víz a primitív, szegényes grafikai „ötlet". Akkor már inkább az illúziókeltés romantizáló módja! Megszépül a táj, idillivé módosítják, a hatáskeltés, hamisítás olyan eszközeit veszik igénybe, amelyektől szebbnek, nagyobbnak, színesebbnek, másnak tűnik, mint ami, hasonlóvá korrigálják valami idegenhez, nagyobbhoz, értékesebbnek vélthez. így elveszti ugyan eredeti értékét, de többet lehet beleképzelni, mint ami benne van. Presztízsértéke is megnövekszik azáltal, hogy valami külföldihez és nem hazaihoz igyekszik hasonulni (pl. 6. sz.: üdvözlet a Balatonról — közli a hátlap. A kép azonban tengert ábrázol, mintha valamely földközi-tengeri, adriai kikötőben veszteglő vitorlásokról m u t a t n á a vizet, amely a Balatonon sosem ilyen tengerkék-tengerzöld, és nincs ilyen mélysége, perspektívája sem. Tipikus pszeudotechnika, pszeudoeljárás: a valódi érték helyett a vágyottat mutatni). 90

A VIZUÁLIS ISMERETTERJESZTÉS

KÖZKATONÁI

91

A VIZUÁLIS ISMERETTERJESZTÉS

KÖZKATONÁI

Ennek ellenpéldája, amikor kevesebbet mutat a lap, mint amit lehetne, megtehetne; kevesebbet, mint amennyit megengedhetne magának. Jellegtelen, roszszul kiemelt, rosszul fényképezett részletek tipikusnak akarnak látszani (lásd 7. sz. Szabolcs-Szatmár megye. Hiba az is, hogy a hátlapon sincs felsorolva, melyik képrészlet mit ábrázol. Látható egy jellegtelen, középszerűnél is rosszabb, sivár „modern" épület, a Szatmár Szálló. Ez az együttes és így jellemezné a megyét?) A példák szaporíthatok volnának. És még nem is szóltunk másról, csak a jelenleg forgalomban levő lapokról, a hazai árukínálatról. A hazai forgalomban levő képeslapok zsürizettek. Ez nem látszik meg rajtuk. Vizuálisigény-szintjük alacsony, mintha eszébe se jutna senkinek, hogy ezek is a vizuális, a képzőművészeti ismeretterjesztés közkatonái. A fent elmondottak talán igazolják azt a törekvést, hogy a hétköznapi esztétikum megismerésére vágyó kutatók a képeslapokat vizsgálati tárgyuknak tekintik és vizsgálandónak t a r t j á k első lépésben: — a képi közlés tartalmát, — a vizuális információk jelentését, — a kép és írás (előrenyomott és kézzel írt szöveg) megegyezését, eltéréseit, — az intézményes és személyes kommunikáció sémáit, — a pszeudo-vizuális jelek, szimbólumok valóságos jel- és szimbólumértékét, — az esztétikai minőséget, második lépésben: —• a vizuális közlésmód változásait a századforduló óta, — a hazai és külföldi képeslapok hasonlóságait és eltéréseit, — funkció és kommunikációs cél összefüggéseit. A vizsgálandó műfajcsoportok: városkép, falu, természeti táj, virágcsendéletek, ünnepi és alkalmi (karácsony, szilveszter, húsvét) lapok, képzőművészeti reprodukciók és végül a funkcióhoz nem köthető grafikus ábrák. Közhely és konzervativizmus A képeslapok szorosan összefüggnek a „magas művészettel", a képzőművészettel, csakhogy annak konzervatív irányzatával. A stilizált, leegyszerűsített megjelenítés, a látszatnaturalizmus, a realisztikus hatáskeltés, a romantikus alaphang; mind-mind XIX. századi maradvány. Az egész formakészlet, a közhely vizuális sablonok, a szokványos jelkép választás nagy ívben kerüli meg mindazt a sokfajta újítást, amit a XX. századi képzőművészet az elmúlt 80 évben megteremtett. Innen kiszorul az avantgard, s még a legjobb lapok többsége fölött is ott lebeg a giccsgondolkodás, giccs-szemlélet árnyéka. A sematizmus a közérthetőség biztosítéka. Azáltal, hogy a képeslapok nem akarnak priméren esztétikai hatást elérni, nem is jön létre velük szemben ellenállás, nem mozdulnak a védekező mechanizmusok. Azáltal viszont, hogy mindig emoncionális töltésűek — még a legsemlegesebb szöveg álarcában is, hiszen maga az akció érzelmi erőket mozgósít —, vizuális esztétikai hatásuk még fokozottabb. A sokszoros megerősítés (— hasonlót kap, mint amit küld, ugyanolyant vagy változatait küldi több helyre, kapja több helyről —) még inkább maradandó emlékképpé alakítja azt, aminek látszólag alig van jelentősége. Hacsak a karácsonyt emeljük is ki: átlapoz a választáskor 10—15-féle lapból 60—80 db-ot a küldő, többször látja ugyanazt. Aztán előveszi, eldönti, kinek melyiket küldje. Gondolkodik a ráírandó szövegen, s eközben többször is újra megnézi. Majd a postaládába dobáskor ellenőrzi a címet, a bélyegeket. Az újabb 92

A VIZUÁLIS ISMERETTERJESZTÉS K Ö Z K A T O N Á I

meg ú j a b b rátekintés újabb vizuális bevésés, melyet még inkább erősít, ha az emlékezetből előhívja, ha ugyanolyan vagy hasonló érkezik. Azonnali hatást kell elérniük, elsősorban érzelmi hatást, ezért az esztétika alárendelődik a szociológiai — kommunikációs — emocionális érdekeknek. Így kap felmentést az akadémizmus, így zöld utat a giccs, így létjogosultságot a primitív, együgyü grafikai megoldás, így a fotónaturalizmus, a túlszínezés, a stilizálás, a rossz forma. így lesz egészében és általánosságban ú r r á a képeslapokon a konzervativizmus. Mintha megegyezés jött volna létre képeslapgyártók és képeslapfogyasztók között és ezt hallgatólagosan mindenki betartaná. Banális, sablonos a vizuális jel, mely az üzeneteket közvetíti, a verbális közléseket pótolja vagy kiegészítve értelmezi. A vásárló azt kapja, amit vár: semmi meglepetés, meghökkentés, a vizuális sztereotípiák bevált módjait alkalmazó vizuális jelek biztosítják a „tökéletes" közérthetőséget. A képeslapok közé nem szivárgott be az avantgard (Magyarországon) és az optikai trükkök sem nyertek szabad teret. Néhány magánkisiparos megpróbálkozott — időnként újra s ú j r a próbálkozik — feltűnést keltő optikai trükkökkel (pl. térbeliség illúzióját keltő felületalakítás), de e lapoknak nincs igazán keletük. Inkább csak rétegspecifikus érdeklődés mutatható ki, tizenévesek körében. A felnőtt ember visszatér a szolid lapokhoz, melyek feltűnésmentesen elégítik ki igényeit, és a küldött félnek sem okozhatnak csalódást. Közhelyszerűen jelenik meg a táj, a virágok, az emberek, minden abban a vizuális egyszerűségben, ahogy a felnőtt ember rajzkészsége is megmaradt, ahogy sematizálva megpróbálkozik olykor maga is a rajzolással (pl. suba, faliszőnyeg elő varrásakor vagy dísztárgy készítéskor). így a lapok grafikai megjelenése inkább alátámasztja a szemléletben meglevő visszásságokat, a vizuális kulturális színvonal alacsony mivoltát, semmint korrigálná azt. Pozitív befolyásolás helyett a közönség ízléséhez való idomulás folyik, az áru alkalmazkodik az áruvásárló igényéhez. Csakhogy a képeslap nemcsak áru. Kulturális közvetítő eszköz is — ez azonban jelenlegi színvonalából, formakincséből nem derül ki.

93

HOPPÁL MIHÁLY

Evés közben jön meg ... a jelentés Anekdota

az étel

felosztásáról:

„Márton gazda szegény ember volt. Se földje, se marhája. Csak néhány baromfi kapirgált az udvarán, közöttük a tollas seregek hatalmas fejedelme, a kakas. Ez a kakas gyakran átbújt a szomszéd Lőrincék portájára, amiből rendszerint nyelveskedés kerekedett. A szomszédasszony, a finom Rózsi, alaposan értett a zenebona felidézéséhez. Márton gazda tehát, hogy minden pörpatvarnak véget vessen, megfogta a kakast, magára vette ünneplő ruháját, s fölvitte a kastélyba az uraságnak ajándékba. Az uraság az ajándékot elfogadta és meghívta Márton gazdát ebédre. Heten ültek az asztalnál: az uraság, a felesége, a háziúr két leánya, két tanuló fia és a békeszerető Márton gazda. Pecsenye gyanánt egy egészben sült kakast tettek az asztalra. Az uraság Márton gazda elé tolta a pecsenyés tálat és jókedvében azt mondta, hogy tíz hold földet ad neki holta napjáig, ha ügyesen el tudja osztani a kakast hetük között. Fogta Márton a kést, levágta a kakas fejét és a háziúr tányérjára tette: — A nagyságos úr a család feje, tehát nagyságodé legyen a kakas feje. A fej után következik — mondotta tovább a bölcs Márton —, meg aztán a nyak forgatja a fejet, tehát a nyak a nagyságos asszonyt illeti. A két kisasszonyé lesz a kakas két lába, hogy jó táncosok legyenek. A két i f j ú úrnak a két szárnyát adom, hogy jól tudjanak írni. Altalános derültség fogadta a kakas felosztását, amiben az volt a legelmésebb, hogy a kakas egész teste Márton gazdának jutott. Az uraság szavának állt, s az ügyes fölosztásért az ígért 10 hold földet kimérte a jó Mártonnak. Híre ment ennek a faluban s Lőrinc szomszédot addig biztatta felesége, amíg mind az öt kakasukat felvitte az uraságnak a még nagyobb ajándék reményében. Az uraság ezeket is elfogadta, s Lőrinc szomszédot szintén meginvitálta magához ebédre. Mind az öt kakast letették Lőrinc elé: ha ügyesen föl tudja osztani őket, ő is jutalmat kap. De bizony Lőrinc szomszéd megakadt. Csak fészkelődött a helyén, irult-pirult, de osztani nem tudott. Ekkor a háziúr Márton gazdát hívatta, s újból rábízta az öt kakas felosztását. Márton fogta a villát kezébe és elkezdte. 94

EVÉS KÖZBEN JÖN MEG ...

A JELENTÉS

— Nincs tökéletesebb szám, mint három; én tehát a kakasokat a hármas szám szerint fogom fölosztani. A nagyságos úr egy, s nagyságos aszszony is egy; ez együttvéve kettő, meg egy kakas az három, — s azzal eléjük tett egy egész kakast. —A két kisasszony kettő, meg egy kakas az három — nekik is adott egyet. — A két i f j ú úr kettő, meg egy kakas az három — a két i f j ú úr is kapott egyet. Itt a tálban maradt két kakas, meg én: az három — és maga elé emelte a két kakast tálastól együtt. Bizony Lőrinc szomszédnak még csak pecsenyezaft sem jutott, de miért irigykedett szomszédjára. Az irigy embernek nem árt, ha megszégyenül Az idézett anekdota — sok társához hasonlóan — olyan élethelyzetet mutat be, amelyben a szereplők cselekvéséből valamiféle erkölcsi tanulság vonható le. Ez alkalommal azonban nem a példázat, hanem a történet társadalmi aspektusa érdekel bennünket. Jól érzékelhetően az elbeszélés két részre oszlik. Az első arról beszél, hogy a lehetetlennek tűnő feladatot úgy kell elvégezni, hogy a felosztás tükrözze a társadalmi ranglétrán elfoglalt helyet; a második pedig arról szól, hogy az előbbinél nem kevésbé furfangos módon miként lehet egyfajta egyenlőséget teremteni a fennálló társadalmi hierarchiában. Az ételek elosztásának nyelvén tehát lényegében a társadalmi egyenlőség/ egyenlőtlenség kérdéséről beszél az anekdota. Ennek nyomán nézzük meg a társadalmi kommunikációnak azt a rejtett dimenzióját, amelyben az ételekkel, az ételek fel-, illetve elosztásával közlünk valamit embertársainkkal, a közösség tagjaival. Tanulságos az ilyen rejtett üzenetek elemzése, mert az adott kultúrának sokszor nagyon lényeges és jellemző tulajdonságaira hívják fel a figyelmet. Jelhasználat étkezéskor A hatvanas évek elején, amikor a strukturalista és szemiotikai kutatások első jelentős műveiben megfogalmazott feladatként a mindennapi élet eseményeinek vizsgálatához is hozzáláttak, az ételek és az étkezés jelrendszerként való értelmezése azonnal az elemző érdeklődés homlokterébe került. így Roland Barthes a táplálkozás rendszerében nehézség nélkül megtalálta a langue (nyelv) és parole (beszéd) Saussure-i megkülönböztetését, amikor így írt: „Az étkezés nyelvét alkotják: 1. a kizárási szabályok (étkezési tabuk); 2. a meghatározandó egységek jelentéshordozó oppozíciói (például: a sós/ édes típus); 3. a társítási szabályok, akár szimultánok (egy fogás szintjén), akár szukcesszívek (egy menü szintjén); 4. az elfogyasztás illemszabályai, melyek talán egyfajta étkezési retorikaként működnek. Az étkezés roppant gazdag „beszéde" magában foglalja az elkészítés és összetársítás minden személyes (vagy családi) változatát (egy család konyháját, melyet bizonyos szokások határoznak meg, s amelyet ideolektusnak lehet tekinteni). A menü pl. nagyon jól szemlélteti a nyelv és a beszéd játékát: minden menü egy (nemzeti vagy regionális és társadalmi) struktúrára vonatkozva jön létre, de ez a napoktól és a felhasználóktól függően különféleképpen telítődik.."'1 Érdemes itt a francia tudós megállapítását kiszélesíteni olyan értelemben, hogy az ételnek (s általában az étkezésnek) egyik jellemzője, hogy jelként ér1 2

György Lajos: Világjáró anekdoták. Budapest, 1938. Barthes, R.: A szemiológia elemei. In.: Válogatott írások. Budapest, 1976.

95

EVÉS KÖZBEN JÖN MEG . . . A JELENTÉS

telmezhető a társadalmi használat szférájában. A legismertebbé vált etno-kulináris elmélet mégsem ezen az úton halad, h a n e m a legalapvetőbb materiális ellentétpárok terminusaiban szól a kultúra más természetű, nevezetesen a szellemi szférához tartozó ellentétpárjairól. Ezek a nevezetes alapkategóriák: a nyers, a főtt és a rohadt. Átalakított / átalakult

főtt

természetes / állapot

rohadt

nyers kultúra •<

> természet

Eredetileg 1965-ben publikálta Claude Lévi-Strauss a fenti „kulináris háromszöget", s továbbfejlesztett változataiban lényegében az a felismerés található meg, hogy az ételkód mögött más jelentések állnak. Ezeket a jelentéseket a mítoszok elemzése során találta meg azáltal, hogy a nyers és főtt — m a j d a méz és a dohány, illetve a hamu — ellentétét vetítette rá a kultúra és a természet ellentétpárjára. Az angolszász n é p r a j z k u t a t á s b a n az utóbbi évtizedben elsősorban a „szimbolikus antropológiai londoni iskolájá"-nak tagjai foglalkoztak az ételek jelképes értelmének vizsgálatával. Raymond Firth a csendes-óceáni Tikópiában szerzett tapasztalatait összegezte az „étkezés nyelvéről" szóló írásban („Symbols: Public and P r i v á t é " című könyvének egyik fejezetében). Megállapította, hogy az őslakosok k ö r é b e n az ételek jelképes eszközként szolgálnak a társadalmi együttműködés és a társadalmi státus kifejezésére. A kultúra szociális s z f é r á j á b a n az együttműködés a résztvevők egyenlősége, a hierarchiát pedig a társadalmi egyenlőtlenség hozza létre, s ez a t á r g y a k nyelvén is kifejezhető. Más szavakkal: az anyagok, az ételek nyelvén társadalmi tényekről is beszélhetünk. Mary Douglasnek, a londoni egyetem néprajzprofesszorának Implicit Meanings című könyvében külön fejezet szól az étkezés rejtett, de mindenki által ism e r t jelentéseiről. Egy étkezés jelentéseinek „megfejtése" abból indul ki, hogy az étel, illetve az étkezés egyrészt biológiai, másfelől pedig társadalmi tény. Más szóval az esemény, azáltal, hogy biológiai funkciókat teljesít, egyúttal társadalmi szükségleteket is kielégít. Douglas f e l í r j a a rendszer elemeit és a lehetséges p a r a digmákat. Érdemes néhány alapvetően közhelyszerű megállapítást felidézni. Véleménye szerint az étel a k k o r igazán étel, h a egész sor ellentétes elemből áll — így például hideg-meleg, ízes és közömbös ízű részekből, folyékony és szilárd, s természetesen főtt és nyers alkatrészek változatos összeállításából. Felhívja a figyelmet az étkezést megelőző, kísérő és befejező italok jellegének megválasztására, mint az intimitást is jól kifejező lehetőségre. Általában pedig elmondható: a feltálalt ételek megválasztásával pontosan kifejezhető, hogy csak egyszerű hétköznapi vagy ünnepi, családi vagy utóbbi esetnél m a r a d v a közeli barátot vagy tiszteletreméltó, de társadalmilag fölöttünk álló vendéget fogadunk-e. Az ünnepi étkezéseknek éppenúgy megvan a maguk „hivatalos" étrendje, ahogyan a viselet is igazodik az ünnepi alkalomhoz (különösen így volt régebben). Az étrend, a jól megválasztott fő- és mellék- vagy kísérőételek váltakozó sorrendjében található meg az ételek jelképes jelentése, az „ismétlődő analógiák rendszere" hordozza a közösséghez szóló üzenetet. Találóan állapította meg Lévi-Strauss Marcell Maussnak az a j á n d é k r ó l szóló m u n k á j á h o z írt előszavában, hogy egy társadalmi tényt — s az étkezés a n n a k 96

EVÉS KÖZBEN JÖN MEG . . . A JELENTÉS

tekinthető — igazán akkor és úgy lehet megérteni, ha úgy tekintjük, mint egy nagyobb egység integrált részét. Hasonló a helyzet, mint a viselet — különösen a népviselet — jelrendszerével: ott is lehet egyetlen r u h a d a r a b n a k is külön jelképes jelentése, de van m a g á n a k a teljes viseletnek, az öltözet egészének együttesen is jelentése. Ez utóbbi különösen az ünnepek kontextusában, a jeles alkalmak állandóan visszatérő sorában nyer különös értelmet és állandó megerősítést az ismétlődés által. Az eddig ismertetett elemzések az egyes ételek elkészítése során létrejövő anyagi minőségek jelképes értelmét próbálták megfejteni a kultúra, illetve a társadalmi tények csoportjaival összefüggésbe hozni. Ez alkalommal nem az egyes fogások, hanem az étrend eleje és vége szembenállásának értelmét kíséreljük meg megfejteni. Lakomák és é t r e n d e k Lássunk n é h á n y példát, konkrét leírást. Az emberi élet egyik ünnepi eseményének, a lakodalomnak az egyik fő mozzanatát, az evést, régiesen szólva a lakomát választottuk ki az elemzés céljára. Megfigyelhető, hogy általában az ü n nepi alkalmak sok olyan szokást (szokáselemet, ill. rítustöredéket) őriztek meg, amelyek a mindennapi gyakorlatban gyorsan alkalmazkodtak egy-egy ú j helyzethez, ott teljesen eltűntek vagy a felismerhetetlenségig megváltoztak. Sokat írtak a lakodalom egyes mozzanatainak jelképes jelentéséről — például a bőség, a gazdagság fitogtatásáról, a termékenységvarázsló mozzanatokról, a különféle lakodalmi jelvények nyelvezetéről, sőt egyes ételek (pl. k a k a s t a r é j , csigatészta, malacfarok, tojás, alma) szexuális szimbolikájáról. Példák hosszú sorával lehetne bizonyítani, hogy ez a társadalmi esemény egy kis közösségben éppen fontossága miatt rendkívül telített jelképes mozzanatokkal. A jelentések sűrűsödését tapasztalhatjuk minden kódban, amelyik csak részt vesz a lakodalom „többnyelvű", mégis egy dalt éneklő kórusában. Az első példa a felsőtárkányi lakodalom leírásából való az ötvenes évekből — Bakó Ferenc gyűjtéséből: „Az egyes ételeket a nagyvőfély verssel köszöntötte be, és az első tál ételt mindig a fiatal pár elé tette. A mögötte álló nyoszolyóasszonyok pedig mindig odarakták a tálat, ahol »híjja volt«, vagyis üres volt az asztal. Az étrend mindenütt csigatésztás húslevessel, »bordáscsik« levessel kezdődött, a második fogás pedig töltöttkáposzta (»káposzta tőtésvel<->) volt. A harmadik fogás sült marhahús vagy sült szárnyas szokott lenni rizzsel vagy tésztával. Negyedik fogást, sült disznóhúst csak a legmódosabb helyeken tálaltak... A vacsora végén, a sütemények után a menyasszony egy tortát személyesen kínálgatott fel a vendégeknek."3 Az idézett példa is jól m u t a t j a az étrend főbb ellentétpárjait, vagyis hogy a lakoma elején húsételek, a végén édestészták állnak. Ez az oppozíció több részlet szembenállását is magában foglalja: (az étkezés) eleje — vége (állati eredetű) hús — (növényi eredetű) tészta (a fogásban mellékes a) főtt tészta — sült tészta (mint főfogás) sós — édes (a hús részei) különböző minőségűek — egyforma minőség (minden darab) 3

Bakó Ferenc: Felsőtárkány község lakodalmi szokásai. Ethnographia.

97

EVÉS K Ö Z B E N JÖN MEG . . . A JELENTÉS

a darabok nem egyformák nem jól osztható egyenlőtlenség

— minden darab egyforma nagyságú — jól osztható — egyenlőség

A vacsora é t r e n d j é n e k felépítésében — úgy tűnik — be van építve egy olyan jelentésváltozás, amely az egyenlőtlenül elosztott, nem egyforma minőségek helyett a végén az egyenlően felosztott e g y f o r m a minőségű ételekkel a „mindenki egyenlő" érzését a k a r j a kommunikálni a résztvevőknek. Ha így van ez a lakodalmi vacsora szintjén, még meggyőzőbbek azok az adatok, amelyek az egész társadalmi esemény, vagyis az egész lakodalom végén találhatók. 1972-ben n é p r a j z i d o k u m e n t u m f i l m e t f o r g a t t u n k a Heves megyei Boldog községben. A lakodalom egyik fontos mozzanata — s ezért a film utolsó jelenete —, hogy a hérészek által hozott, mézeskalácsokkal díszített nagy kalácsot szétszedik és m á s édességek, t o r t á k kíséretében szétosztják a jelenlevők között. 4 A csikszentdomonkosi lakodalom leírásából ismert, hogy a kerek kalácsot a két család, illetve a rokonság tagjai között osztják fel, ezáltal jelezve a szokásos mennyegzői ceremónia végét. Különösen fontosnak t a r t j u k itt a „nagy kerek kalácsot", illetve azt a tényt, hogy a k e r e k alakú sütemények (torták) éppen alakjuk m i a t t könnyedén oszthatók egyforma cikkekre. Ügy gondoljuk, hogy ezt a lehetőséget használják ki a lakodalom végén, amikor az emberek közötti egyenlőtlenséget (a közösségen belüli széthúzó erőket) kellemesen édes sütemények e g y f o r m a darabjainak szétosztása egy látszólagos, csak ideig-óráig tartó egyenlőségbe burkolja. Ily módon a közösség a tárgyak, ételek nyelvén mintegy helyreállítja az emberek, a résztvevők közötti társadalmi egyenlőtlenségeket, s az életnek e jeles fordulóján a megelégedettség (s nem az alávetettség) érzését kölcsönzi/adja a résztvevőknek. Fontosnak t a r t j u k ezt a rejtett kommunikációs mechanizmust, nemcsak azért, m e r t bámulatra méltó ügyességgel kapcsolja össze a lét biológiai, társadalmi és kulturális folklórszféráit, de azért is, m e r t az egyenlőség érzésének felkeltésével hozzájárul a közösség állandó jó közérzetének k a r bantartásához, s ezzel végül is a csoport stabilitásához. A fenti példák egyben jól m u t a t j á k , hogy m e n n y i r e összefüggnek a kulturális tényekben a társadalmi folklór és a tárgyi kultúra elemei. Példák a k ö z e l m ú l t b ó l „A lakodalom rítusa az ország több vidékén is arra vezetett, hogy egyes kalácsformák fokozatosan kizárólag ehhez az alkalomhoz kapcsolódtak vagy egyenesen ilyen funkcióval ú j formaváltozatot alakítottak ki. Dél-Dunántúlnak speciális, csak ehhez az alkalomhoz kapcsolódó kalácsformája nincs. Ezzel szemben az egész északi vidéken általános a századfordulón egy bonyolult fonásmódú kerek, rácsos lakodalmi kalács, amely csak erre az alkalomra készül." 5 A kalácsok a recens a n y a g b a n egyértelműen az ünnephez kötődnek 6 , szemben a köznapi kenyérrel — az anyagi minőségek terminusaiban az édes és jó minőségű liszt a sóssal és a kevésbé jó minőségű liszttel áll szemben. Nyilvánvaló, hogy az előbbi jelenti az ünnepek „szakrális" világát, tehát feltételezhetjük, hogy a lakodalom végén a kalácsszétosztás gesztusa valamiképpen a ceremónia varázslatos, nem-köznapi akciója. Amikor pedig a XX. század elején a kalácsféléket torták és más sütemények 4 5

A film c í m e : Boldogi lakodalom (1973). Rendezte: Kis József. Kisbán Eszter: Újítások Észak-Dunántúl újkori népi táplálkozásában. Ethnographia 81: 2—4. 1970. ü Kiss Lajos: Vásárhelyi hétköznapok, Budapest, 1958.

98

EVÉS KÖZBEN JÖN MEG . . . A JELENTÉS

készítése váltotta fel," azért tehették ezt, mert mindkét tésztafajta jellemző jegyei között a sült-édestészta szerepelt. A kultúra mindig parardigmákban gondolkodik — s bizonyára vannak olyan szabályai, amelyeket szigorúan be kell tartani, mégis az esetek többségében többféle lehetőséget is készenlétben tart, hogy az adott helyzethez (pl. a szegénységhez) igazodva az adott kultúra terminusaiban helyesen szervezhesse meg a szokásos cselekményt. Így például a szegényebb helyeken — az ország szegényebb vidékein vagy a szegényebb családoknál — a kalács helyett a túróslepény is megtette, mint ünnepi sütemény. 8 Ez a kör alakú, ízletes lepényfajta máig jellegzetes ünnepi süteményfajta egyes vidékeken. Itt a körforma és a feloszthatóság alapján lett a paradigmasor tagjává ez a tésztaféleség. A beregi Tiszaháton a századfordulón az édes tejbekása volt a kézfogó, m a j d pedig a lakodalmi vacsora utolsó ételfélesége. A kása szintén a jól felosztható, egyenletes minőségű ételek csoportjához tartozik. A mézzel (néha mákkal) ízesített kásához — az európai, különösen a germán és szláv összehasonlítható adatok tükrében, amint azt Pócs Éva megállapította, sokféle hiedelem kapcsolódik, de „elsősorban olyanok, melyek bizonyos áldozati jelleget mutatnak." 9 Helyesen látta továbbá, hogy „e gazdag hiedelemanyag valószínűleg abban a tényben gyökerezik, hogy a kenyér és kalács nyersanyaga, a gabona, alapvető emberi táplálék, és mint ilyen, áldozati adományként, valamint termékenység-varázslásra egyaránt alkalmas". Ezek az adatok egyben magyarázzák az egész paradigmasor (visszafelé haladva: tejbekása — túróslepény — torta — kalács) ünnepi, szakrális, termékenységvarázsló jellegét. De ez csak az egyik magyarázat a jelentés keletkezésére, az ételnyelv elemzése egy további lehetőséget is felkínál. Az analógiás közlésmód A valóságot körülöttünk, legyen az akár a fizikai valóság, akár a társadalmi lét valósága, mindig a kulturálisan elsajátított minták segítségével strukturáljuk. (pl. a színelnevezések rendszere, a rokonsági terminológiák). Ennek az elsajátítása a mindennapi társadalmi gyakorlat során megy végbe: ilyen „alkalmak" egy-egy beszélgetés, összejövetel, vacsora, fogadás, lakoma stb. A néprajzi kutatás aránylag kevés figyelmet fordított ezeknek a társadalmi eseményeknek, összejöveteli alkalmaknak a vizsgálatára. A közösség számára ezek a társas összejövetelek fontosak, mert ezek során nyer legitimációt (igazolást) egy sor olyan tény, elképzelés, hiedelem, amely e nélkül sohasem válhatna parancsoló erejű normává. A legitimáció igazolja azt a „szimbólumokból álló univerzumot", amelynek segítségével jelentést tulajdonítunk a különféle társadalmi tényeknek. A szimbólumok létrehozásának egyik funkciója a társadalmi kapcsolatok és az együttműködés elősegítése — állapította meg Raymond Firth a jelképekről szóló munkájában. A kultúra jelképeket, szimbólumokat hoz létre olyan esetekben, amikor nem egészen nyilvánvaló, nem teljesen érzékelhető a jelenségek mögött álló jelentés, vagyis általánosságban kell a gyakran ismétlődőt megfogalmazni, azonosítani. Ilyenek a csoportban fennálló hatalmi és erőviszonyok, a struktúrában elfoglalt hely — ezeket szabályozza az etikett, a maga kifinomult jelképrendszerének segítségével. Ugyanakkor viszont „azzal, hogy az adott közösségben meglevő bi7 8 9

P. Madar Ilona: Zobor-alja társadalma, Kézirat. Budapest, 1979. Kisbán Eszter személyes közlése. Pöcs É v a : A karácsonyi vacsora és a karácsonyi asztal. Néprajzi K ö z l e m é n y e k . X : 3—4. Budapest, 1965.

99

EVÉS KÖZBEN JÖN MEG . . . A JELENTÉS

zonyos viszonyokat és kapcsolatokat k i m u t a t j a , az etikett-magatartás hozzájárul a kollektíva s t r u k t ú r á j á n a k felderítéséhez. Ez gyakorlatilag úgy történik, hogy illemszabály-nyelvre fordítódik a tények nyelvének az a töredéke, amelyben lényegesek a nembeli, életkorbeli és társadalmihelyzet-beli különbségek. Ezért tisztán p r a g m a t i k u s szempontból nézve a dolgot, az etikett-kommunikáció f ő funkciója nem más, mint a társadalom egyes tagjai viszonylagos helyének a meghatározása a társadalomban." 1 0 Például egy lakoma, vagy egy egyszerű ivászat, nem beszélve a bonyolultan szervezett diplomáciai találkozókról, p o n tosan tükrözhetik, illetve tükrözik a résztvevők helyzetét. A középkorban különösen így volt ez, s többek között a lakoma is a társadalmi kapcsolatok k a r b a n tartásának egyik fontos eszköze volt. 11 Persze gondolhatunk itt példaként n a p jaink diplomáciájának „munkaebéd"-jeire és fogadásaira is. A paraszti lakodalom és az étrend, a fogások pedig különösen kifejezték, hogy a vagyoni — s egyben társadalmi — r a n g l é t r á n hol áll az illető. Mint m á r u t a l t u n k rá, az ételekből kitűnően lehet következtetni a társadalmi különbségekre. Még jobb, szemléletesebb példákat kínál a lakodalmi ülésrend (s általában az ülésrend), ami jól m u t a t j a az egyén helyét és fontosságát az események szerkezetében. Az ülésrend a térelrendezés „nyelvén" fejezte ki a társadalmi hierarchiát vagy a pillanatnyi helyzetet. Más szavakkal viszonylatok kifejezéséről van szó: úgymint a kisebb — nagyobb a vendég — a főszereplő távoli rokon — közeli rokon a szegény — a gazdag asztal vége — főhely távol — közel analógiában és egymásra vetítésében fejeződnek ki a személyek egymáshoz való viszonyai. S itt egy rövid kitérőt kell tenni a kommunikáció két lehetséges f a j t á j á r ó l . Az egyik, az ún. digitális, o n n a n kapta a nevét, hogy minden hír két elem valamilyen kombinációja: az egyik elem az, h a van jelzés (bármilyen természetszerű is legyen ez), a másik az, ha nincs. A másik alapmód az analógiás, ebben az esetben különböző, mennyiségileg és minőségileg más jelzések manipulációja folyik. Az emberi kommunikációban a tárgyakat, dolgokat két teljesen különböző módon lehet kifejezni. Egyik mód a hasonlóság alapján történő kifejezés, pl. r a j z révén, a másik pedig valamilyen név segítségével történik. Így pl. azt a m o n datot, hogy a „macska megfogta az egeret", képekkel is ki lehet fejezni. Ez szokatlanabb kommunikációs mód, mintha ugyanezt nevekkel és szavakkal (mondott vagy írott szavakkal) fejezik ki. Ez a két kommunikációs mód lényegében azonos a digitális és analógiás modalitásokkal — analógiás jellegű a kép, digitális a szó. A dolgok megnevezésére bármilyen szót használunk, nyilvánvaló, hogy a szó alakzatának összefüggése a szó jelentésével teljesen önkényes. A szavak önkényes jelzések. Az analógiás kommunikációban viszont a jelzés szervesebb kapcsolatban áll a jelentéssel. Az analógiás kommunikáció nyomán a jelképből a dolog könynyebben megérthető. A kutatók véleménye szerint az analógiás közlésmód az emberi evolúció igen korai szakaszában fejlődhetett ki, s ezért általánosabb érvényű mint a bináris 10 Civjan, T. V . : Az etikett n y e l v e . In.: Horányi-Szépe (szerk.) A jel tudománya. Budapest, 1975. " Gurevics, A. J . : A középkori ember világképe. Budapest, 1974.

100

EVÉS KÖZBEN JÖN MEG . . . A JELENTÉS

(igen-nem) logikán alapuló szóbeli közlésrendszer. Jó példa erre, hogy a jelbeszéd, a kifejező mozdulatok, rajzok segítségével meg t u d j u k magunkat értetni olyan kultúrák embereivel is, akiknek nyelvét nem értjük. — Amerikai kutatók egy csoportja a nonverbális kommunikáció kérdéseit vizsgálva kimutatta, hogy létezik „egy nagy jelenségterület, amely teljesen az analógiás kommunikáción alapul, és amely keveset változott az evolúció során, már emlősőseinkben is hasonló volt, mint most, s amelynek segítségével az egyedek egymással való kapcsolatukat, viszonyukat határozzák meg." 12 Ismert tény, hogy a látás, az ízlelés, a szaglás, az érzelmek — ellentétben a beszéddel — nem digitális, hanem analógiás módon vannak kódolva. Általában a mozdulatok, a kifejező mozgások és a képek folyamatos terminusokban rendeződnek el bennünk. Így válik érthetővé, hogy a kétféle érzékelés, a tér és az íz érzékelése könnyen kiegészítheti egymást. Az ismételten érzékelt, rejtett hasonlóságok a viszonylatok között egymást magyarázzák és felerősítik a megtalált jelentéseket. Vagyis a látható ülésrend a láthatatlan társadalmi struktúrát (vagy szakrális/ceremoniális szerkezettel) kommunikálja, azonkívül a hús egyenlőtlen felosztása is az egyenlőtlenséget érezteti. — Ezzel szemben az étrend és az édességek egyenlő arányú felosztásával a lakodalom végén a résztvevők egyenlőségét kívánja kifejezni. Ez a láthatatlan mechanizmus a társadalmi lét feszültségeit lefordítja az érzékelhető fizikai valóság, az ételek nyelvére s ott próbálja meg feloldani. Ügy gondoljuk, hogy az állandó kódváltás a kultúra működésének egyik fontos jegye, s egyben a hagyományok átadásának, továbbélésének egyik biztosítéka.

12 Watzlawick, P.—Beavin, J. H.—Jackson, D. D.: Az emberi kommunikáció pragmatikája. In.: Buda Béla (vál. és szerk.): Kommunikációelméleti szöveggyűjteménye. I. rész. Bp. 1973.

101

Szonda

Ebben a rovatunkban megkezdjük a Tömegkommunikációs Kutatóközpontban folyó közvélemény-kutatások eredményeiről szóló beszámolók közlését. Az egyes elemzésekről rövid összefoglalókat fogunk rendszeresen megjelentetni, elsősorban azzal a céllal, hogy a közvéleményben végbemenő folyamatokról, a közvélemény dinamikájáról alkothasson véleményt az olvasó. Kezdetben ezért néhány korábbi vizsgálatról szóló írást is közreadunk, olyanokat, amelyek témájuk miatt érdemelhetnek figyelmet, s egyben a továbbiakban alapot szolgáltatnak új fejlemények okozta véleménymozgások érzékeltetéséhez is.

Az ország gazdasági helyzetének és az egyének anyagi helyzetének megítélése Az 1979. december 9-én, az MSZMP KB kongresszusi irányelveinek megjelenését követően végzett közvélemény-kutatás azt vizsgálta, hogy a budapesti lakosság hogyan ítéli meg az ország gazdasági helyzetét és személyes anyagi helyzete alakulását.

ri 1

i

E k u t a t á s eredményei megerősítették a korábbi felmérések tapasztalatait, miszerint a budapesti lakosság szinte teljességében (a rendkívül alacsonyan iskolázottak kis részétől eltekintve) t u d a t á b a n van annak, hogy az országnak gazdasági problémákkal kell megküzdenie. Általában azt m o n d h a t j u k azonban, hogy a legutóbbi, 1979 n y a r á n végzett felvétel óta pozitív irányú elmozdulás történt az ország gazdasági helyzetével kapcsolatos közvéleményben. Noha a helyzetet negatívan megítélők száma továbbra is magas, a gazdasági nehézségeknek mind a súlyát, mind a tartósságát illetően megnőtt a derűlátóbb választ adók száma. A budapesti felnőtt lakosság véleménye arról, hogy Magyarország gazdasági nehézségei nagyok, közepesek vagy kicsik-e nagyok közepesek kicsik

102

1978. dec.

1979. jún.

1979. júl.

1979. dec.

35 51 14

43 56 1

60 38 1

25 68 1

SZONDA

(i l

Véleményváltozások Budapesten A z országos gazdasági és a személyes anyagi helyzettel kapcsolatos véleményváltozások iránya 1978 áprilisa és 1979 decembere k ö z ö t t a budapesti f e l n ő t t lakosok körében.

1979.

m

-18,7

Országos gazdasági helyzet

—44,0 -52.3

Személyes anyagi helyzet

A vélemények időbeni alakulását vizsgálva kitűnik, hogy a legpesszimistábbak 1979. n y a r á n voltak, m a j d az áremelkedések u t á n megindul egy igen gyors eltolódás pozitív irányba, b á r még így is igen m a g a s a helyzetet negatívan megítélők a r á n y a : a lakosság egynegyede-egyharmada. A budapesti felnőtt lakosság véleménye arról, hogy Magyarország ma meglevő gazdasági nehézségei tartósak lesznek-e vagy átmenetiek tartósak átmenetiek

1978. dec.

1979. jún.

1979. júl.

1979. dec.

31 09

47 53

42 58

36 64

Korábbi vizsgálataink szinte mindegyikéből kidomborodik az a jelenség, hogy a lakosság iskolázottsági színvonalának emelkedésével nő a társadalmi-gazdasági problémákra való érzékenység, a nehézségek súlyának érzékelése. A legutóbbi adatok is azt m u t a t j á k , hogy a gazdasági problémák megoldhatóságának kilátásait illetően többnyire az alacsonyabban iskolázottak adtak optimista választ. Véleménye

8 általános alatt 8 általános középiskola egyetem

szerint a ma meglevő gazdasági nehézségek tartósak vagy átmenetiek lesznek? tartósak

átmenetiek

15 25 41 63

85 75 59 37 103

SZONDA

A budapesti lakosság a v á r h a t ó helyzetet, a jövőt differenciáltan ítéli m e g : az életszínvonalat illetően negatív, a gazdasági helyzetet illetően pozitív a véleménye. A megkérdezettek 57%-a szerint lassul, 35%-a szerint változatlan m a rad és 8% szerint meggyorsul a lakosság életszínvonalának emelkedése. Ugyanakkor az ország gazdasági fejlődését illetően a kérdezettek közel fele, 48%-a nyilatkozott úgy, hogy az meggyorsul, míg 36% szerint változatlan m a r a d . 16% szerint lelassul.

A budapesti lakosságra 1979 végén a személyes gazdasági helyzetet n e g a t í v a n megítélő hangulat a jellemző. A kérdezettek 51%-a úgy tapasztalja, hogy nőttek a mindennapos vásárlási, beszerzési nehézségek. 1979 júliusában ez az a r á n y 32% volt. , A budapestiek

véleménye

nőttek változatlanok maradtak csökkentek

arról, hogy hogyan alakultak a mindennapos beszerzési nehézségek

vásárlási,

1979. jún.

1979. júl.

1979. dec.

48 40 12

32 48 20

51 37 12

A vásárlóerő alakulásában is negatívak a lakosság tapasztalatai. A kérdezettek 71%-a tapasztalta úgy a júniusi 54%-kal szemben, hogy jövedelméből kevesebbet tud vásárolni, mint egy évvel azelőtt. Érdekesen alakultak az áremelések mértékével kapcsolatos várakozások. 1979 júniusában, t e h á t az áremelések előtt volt mélyponton az áremelésektől való „félelem". M a j d júliusban, a n a g y m é r t é k ű áremelések u t á n m á r a lakosságnak csak 20%-a t a r t o t t további, ennél is erőteljesebb áremeléstől. Az év végére azonban a bejelentett termelői árrendezésnek a fogyasztói á r a k r a gyakorolt hatásától való félelem jelentkezik ismét egy ú j a b b 21%-os eltolódásban. A budapesti lakosság véleménye arról: az árak 1980-ban jobban, ugyanúgy vagy kevésbé fognak-e emelkedni, mint 1979-ben? jobban ugyanúgy kevésbé

1979. jún.

1979. júl.

1979. dec.

71 24 5

20 28 52

41 31 28

Az árak és a bérek alakulását tekintve a kérdezettek meglehetősen pesszimistán l á t j á k a helyzetet: csaknem 80°/o-uk szerint a keresetek emelkedése nem fogja fedezni az árak emelkedését. Az emberek mintegy fele — számítva a várható nehézségekre — elégedett volna, ha 4—5 év múlva életszínvonala a jelenlegi szinten lenne. Anyagi biztonságban a kérdezetteknek csak 25%-a érzi m a g á t ; ezek jövőbeli terveiket egyáltalán nem érzik fenyegetve a gazdasági nehézségektől; 50% nem biztos, de r e méli. míg 12% nagyon bizonytalan benne. Az országos gazdasági, illetve a személyes anyagi helyzetről kialakult vélemények összességükben eltérő irányban mozdultak el. Míg az országos gazdasági helyzet megítélését optimistább hangulat jellemzi, addig a személyes anyagi helyzet megítélésében további negatív irányú eltolódás tapasztalható 1979 n y a r á h o z képest. Ez utóbbinál a budapesti felnőtt lakosság körében az eddig m é r t legpeszszimistább vélemények regisztrálhatók. 104

SZONDA

Vélemények az energiaválságról A fővárosi lakosok 91%-a hallott az energiaválságról, a világ energiahelyzetében bekövetkezett változásokról. Az 1979. június 20-án megkérdezettek többsége az energiaválságot annak a mindennapi életbein tapasztalható következményein keresztül észlelte: 58% válaszolta, hogy az energiaválság az olaj, benzin, villany stb. drága (megdrágult) árában, vagy ezek fogyasztásának korlátozásában, a takarékosságban nyilvánul meg. Kisebbik részük utalt csupán arra, hogy fogyóban vannak az energiakészletek (15%), hogy korlátozzák az olajtermelést (5%), hogy „olajválság van" (7%), valamint, hogy nagy az energiafogyasztás (2%). A közel-keleti politikai eseményekre 6% utalt, 7% pedig nem tudott válaszolni arra, hogy miben nyilvánul meg az energiaválság. Mi okozta? Az energiaválság okairól alkotott vélemények igen sokfélék, egységes közvéleményről ebben az esetben nem beszélhetünk. Számszerűen a legtöbben (23%) a válságot az olajtermelő államok spekulációs manővereire, illetőleg az arab országok közötti feszültségek, konfliktusok erősödésére (19%) vezették vissza, de nem sokkal kisebb azok aránya sem, akik a válság okát a nagymérvű fogyasztásban, energiapazarlásban (16%), vagy a fogyóban levő készletekben, tartalékokban (18%) látták. összességében a megkérdezettek 89%-a válaszolt úgy, hogy az energiaválság a szocialista országokat is érinti. Ennek indoklásaként a túlnyomó többség (79%) az energia és az energiahordozók árának emelését, 9% az energiafogyasztás korlátozását, a takarékosságot, további 9% pedig a szovjet szállítások korlátait említette. Azoknak, akik úgy vélekedtek, hogy a szocialista országokat nem érinti ez a probléma (11%), a többsége a Szovjetunió és a KGST segítségére (45%) utalt. Azoknak a budapestieknek a többsége, akik szerint az energiaválság érinti a szocialista országokat, úgy vélte, hogy a hatás országonként különböző mértékű (54%), 34%-uk szerint viszont az energiaválság egyformán érinti a szocialista országokat; 12% nem tudott válaszolni a kérdésre. A sorrend elején Magyarország (42%), és Románia (31%) áll, mint olyan országok, amelyeket a fővárosi lakosság szerint a szocialista országok közül az energiaválság a legsúlyosabban érint. Energiakorlátozási intézkedések A magyar energiatakarékossági intézkedéseket a kutatás időpontjában viszonylag kevesen ismerték. A megkérdezettek 50%-a szerint hoztak nálunk ilyen jellegű intézkedéseket, 40%-a szerint pedig n e m ; 10% nem tudott válaszolni a kérdésre. A leggyakrabban említett konkrét intézkedések két csoportra oszthatók: 43%-ot képvisel a benzin árának emelése, 51%-ot pedig elsősorban a villany és a víz, valamint a gáz takarékos felhasználása érdekében hozott intézkedések. Olyan energiatakarékossággal összefüggő intézkedéseket, amelyek az alternatív energiaforrások hasznosítására irányulnának, mindössze a megkérdezettek 6%-a említett. Az intézkedésekről szólók 65%-a vélte úgy, hogy az intézkedések eredményesek lesznek, 19% pedig úgy látta, hogy nem fogják meghozni a kívánt eredményt (16%-nak nem volt véleménye). A tagadó véleményen levők azzal indo105

SZONDA

kolták álláspontjukat, hogy az emberek nehezen szakítanak a megszokott gyakorlattal, kényelmeseik, nem veszik komolyan a felhívásokat. A fővárosi lakosok 58%-a számolt az eddigieknél súlyosabb energiakorlátozási intézkedések bevezetésével, 21%-uk szerint nem lesznek ilyen (további) rendelkezések, s szintén 21% volt azok aránya, akik e kérdésben nem nyilvánítottak véleményt. Az energiafogyasztás korlátozását célzó intézkedések bekövetkezését illetően a vélemények erősen megoszlottak. Legnagyobb arányban a párttagok (40%) vélékedtek úgy, hogy ilyen intézkedések nálunk nem várhatók. Más oldalról pedig a férfiak, a párton kívüliök és a magasabb szintű iskolai végzettséggel rendelkezők körében az átlagot erősen meghaladja azok aránya, akik számítottak (az eddigieknél nagyobb) energiakorlátozásokra. A megoldás lehetőségei A világ energiaellátásának jövőbeni alakulását illetően a megkérdezett budapesti lakosok nagy része (43%) meglehetősen pesszimista: úgy vélik, hogy a helyzet e vonatkozásban tovább romlik. Ide sorolható az a csoport is (14%), amely az energiaellátás változatlan állapotát t a r t j a a legvalószínűbbnek. A helyzet javulására csak a kérdezettek egynegyede (25%) számít, (18%) nem tudott a kérdésre válaszolni.). A vizsgálat igyekezett feltárni azokat az elképzeléseket, amelyek a világ ener106

SZONDA

giagondjainak tartóé megoldására utalnak. A budapesti lakosok többségének (51%) erről nem volt semmilyen konkrét javaslata, véleménye. A többiek leggyakrabban a takarékosságot, a pazarlás megszüntetését (13%), az atomerőművek építését (12%), más erőforrások felkutatását (9%) és a politikai kapcsolatok rendezését (8%) javasolták. A megkérdezettek 3%-a szerint gazdasági intézkedéseket kellene foganatosítani az arab olajtermelők ellen. Akkor azonban, amikor azokat az általunk megfogalmazott konkrét elképzeléseket ismertettük a kérdezettekkel, amelyek közül a „leginkább célravezetőt" kellett kiválasztaniuk, mindössze 17% nem tudott egyik mellett sem dönteni. Legtöbben az atomerőművek építését választották (36%), mint olyan elképzelést, amelynek segítségével megoldhatók a világ energiagondjai. Ezt követte a napenergia szélesebb körű felhasználása (30%), az ú j a b b olajlelőhelyek felkutatása (19%), a szénbányászat fejlesztése (10%) és a tenger mozgásában rejlő energia felhasználása (4%).

Vélemények a második SALT-egyezményről Az elmúlt években a tömegtájékoztatási eszíközök olyan sokat foglalkoztak a második SALT-egyezmény megkötését célzó tárgyalásokkal, a tárgyalásokon felvetődött nehézségekkel, az egyezmény megkötésének esélyeivel, hogy az emberek legnagyobb részének föltétlenül fel kellett figyelnie az egyezmény megkötésének hírére. Ezt igazolta az a gyors közvélemény-kutatás, amely 1979. június 18. és 25. között, az egyezmény megkötését követő héten folyt a budapesti lakosság körében*. Ismeretek és vélemények A vizsgálat során a megkérdezettek 94%-a nyilatkozott úgy, hogy hallott a SALT-tárgyalásokról, 8%-uk tudta megmondani, hogy ki írta alá a SALT-egyezményt, 77—77%-uk tudott válaszolni arra a két kérdésre, hogy hol és mikor írták alá az egyezményt, és 74%-uk tudta megmondani, hogy milyen országok vettek részt a SALT-tárgyalásokon**. Ugyanakkor már ebből az adatsorból is láthatjuk, hogy a magas ismeretszint ellenére a kérdezettek azt tudták legkevésbé, ami legjobban utalt az egyezmény tartalmára (hogy ti. milyen országok vettek részt a SALT-tárgyalásokon), és még ennél is nagyobb hiányosságokat tapasztaltunk, amikor azt kérdeztük meg interjúalanyainktól, hogy miről folytak a SALT-tárgyalások: azt, hogy a SALT-tárgyalásoknak volt valami közük a fegyverkezésnek, illetve a békének és a biztonságnak a problémájához, a kérdezettek 74—83%-a tudta, de azt, hogy

• A felmérés mintáját két 500 fős országos reprezentatív mintából emeltük ki. Összesen 127 személyt kérdeztünk meg. *• 1977 nyarán az egész ország lakosságát reprezentáló, tehát átlagosan alacsonyabb képzettségiműveltségi szintű megkérdezettek 49%-a mondta azt, hogy hallott a SALT-tárgyalásokról, és 14%-uk tudta megmondani, hogy milyen országok vettek részt ezeken a tárgyalásokon.

107

SZONDA

a tárgyalások csupán a stratégiai fegyverzet korlátozását szolgálták, és n e m a fegyverzet csökkentését vagy éppen megsemmisítését, a leszerelést m á r csak 31"/o-uk említette meg*. Az igazsághoz az is hozzátartozik, hogy a stratégiai fegyverek korlátozása egyes esetekiben a már meglevő fegyverek megsemmisítését is jelenti, ezért azok a kérdezettek sem adtak rossz választ, akik a fegyverzet csökkentéséről vagy rnegsemmisítésérőil ibeszóltek. A SALT-egyezimény lényegét azonban a stratégiai fegyverzet korlátozása jelentette, s ezért célszerűnek tűnt, hogy csak azokat a válaszokat fogadjuk el igazán jó válaszoknak, amelyek utaltak erre. Ezt annál inkább megtehettük, mert a magasabb iskolai végzettségű kérdezettek nagyobb arányban válaszoltak így, mint az alacsonyabb iskolai végzettségűek. (Bár a leggyakanitob választ ebben a csoportban is a fegyverzet csökkentésére, megsemmisítésére utaló válaszok alkották.) „Levegőben lógó"tudás A SALT-tárgyalásokról és a SALT-egyezményről adott tájékoztatás t e h á t csak abban az értelemben bizonyult egyértelműen hatékonynak, hogy a budapesti lakosság legnagyobb része tudomást szerzett a tárgyalások és az egyezmény létéről; ez a tudás azonban ezeknek az embereknek a többségénél is többé-kevésbé felületes, „a levegőben lógó" tudás m a r a d t : a kérdezettek legnagyobb része képes volt rá, hogy „felismerje", „azonosítsa" a SALT-tárgyalásoknak nevezett jelenséget, de ez az azonosítás az esetek legnagyobb részében csupán annyit jelentett, hogy ezeket a tárgyalásokat is besorolták az egyéb — hosszú évek óta, k ü lönböző helyszíneken, zárt ajtók mögött folyó, a „közönséges halandók" számára nehezen megkülönböztethető és az emberek mindennapi életét látszólag nem érintő — kelet—nyugati tárgyalások közé. Másképpen szólva: a SALT-tárgyalásokkal kapcsolatban is megfigyelhettük azt, amire az ismeretszint-vizsgálatok már sokszor utaltak, hogy ti. a tájékoztatás (és általában az ismeretterjesztés) nemcsak helyes ismereteket ültet el az e m b e r e k tudatában, hanem olyan, a helyes ismeretek és az ismerethiány között húzódó „köztes mezőt" is létrehoz benne, ahol a töredékes, illetve a helyes és téves elemeket egyaránt tartalmazó ismeretek összekapcsolódnak és összekeverednek egymással. A felelősökről Ugyancsak alacsonyabb ismeretszinttel találkoztunk akkor, amikor a SALTegyezmény megkötésének előzményeiről, a tárgyalásokon felvetődött nehézségekről érdeklődtünk interjúalanyainknál.** A r r a a kérdésre, hogy miért húzódott évekig a SALT-egyezmény megkötése, a kérdezettek 57%-a tudott érdemi*** választ adni; arról, hogy voltak olyan politikai erők, amelyek ellenezték a SALTegyezmény megkötését, 63%-uk tudott, és ezeket az erőket 51%-uk tudta megnevezni. A válaszok feldolgozása azt mutatta, hogy a SALT-egyezmény megkötésének elhúzódásáért a kérdezettek döntően „az a m e r i k a i a k a t " hibáztatták, és ha túlléptek ezen a kereten, szinte kizárólag azért tették, hogy általában „a nyugati * 1977-ben a kérdezettek 22%-a tudta pontosan megmondani, h o g y miről folynak a SALT-tárgyalások. *" Ezeket a kérdéseket csak azoknak a s z e m é l y e k n e k tettük fel, akik meg tudták mondani, hogy milyen országok vettek részt a SALT-tárgyalásokon (N=94). A %-os megoszlásokat azonban a valóságos arányok érzékeltetése végett, a kérdezettek összességéhez (N—127) viszonyítva közöljük. ••• N e m érdemi válaszoknak a „nem tudom" válaszokat és a tautologikus válaszokat tekintettük.

108

SZONDA

hatalmakat", „a hidegháborús, reakciós köröket" vagy „a kínaiakat" tegyék felelőssé. Ugyanakkor ezen belül megfigyelhettük azt, hogy a magasabb iskolai végzettségű kérdezettek differenciáltabban ítélték meg az amerikaiak magatartását, mint az alacsonyabb végzettségűek: ritkábban beszéltek arról, hogy „az amerikaiak" folytatni akarták a fegyverkezést, hogy egyoldalú engedményekre akarták kényszeríteni a Szovjetuniót vagy egyszerűen akadékoskodtak: gyakrabban említették a Carter-kormányzat belső nehézségeit, az ipari-katonai komplexum és a szenátusi „héják" nyomását, illetve — a korábbi időszakra utalva — a Watergate-ügyet és az elnökválasztási hadjáratot. A SALT-tárgyalásolkon felmerült nehézségek és az egyezmény ellen intézett támadások azt a benyomást kelthették volna az emberekben, hogy a SALTegyezmény megkötése elsősorban (vagy kizárólag) a Szovjetunió, a szocialista országok érdekeit szolgálta. Ez azonban csak kis mértékben következett be: arra a kérdésre válaszolva, hogy a SALT-egyezmény megkötése inkább a szocialista országok vagy inkább a kapitalista országok érdekeit szolgálja-e, csupán a kérdezettek 17%-a választotta az első válaszalternatívát; 1%-uk a második válaszalternatívát választotta, és 66%-uk azt mondta, hogy az egyezmény megkötése egyformán szolgálta mindkét fél érdekeit. (4%-uk egyéb választ adott, 6%-uk nem tudott válaszolni, további 6%-uknak pedig — mivel nem hallott a SALTegyezményről — nem tettük fel a kérdést.) A kelet-nyugati kapcsolatok megítélése Felmérésünk során nem vizsgáltuk meg közvetlenül, hogy a SALT-egyezmény megkötése befolyásolta-e a kelet-nyugati kapcsolatokról alkotott véleményeket, de azok az adatok, amelyeket az utóbbiakról szereztünk, önmagukban is utalnak a SALT-egyezmény hatására: 1. tábla: Vélemények

a szovjet—amerikai, a szovjet—kínai és a kínai—amerikai tok alakulásáról (%nban)*

kapcsola-

Az elmúlt hónapokban a szovjet— amerikai

szovjet— kínai

kínai— amerikai

kapcsolatok N=113 javultak változatlanok maradtak romlottak összesen Nem t u d j a

N=98

N=95

91 8 1

20 53 27

34 41 25

100

100

100

10

22

25

• Az érdemi válaszok arányát az érdemi választ adó kérdezettek összességéhez, a „ n e m tudom" válaszok arányát pedig az összes kérdezetthez viszonyítottuk.

109

SZONDA

s—vélemények A

SZOVJET-AMERIKAI,

A

SZOVJET-KINAI

ÉS A K I N A I - A M E R I K A I KAPCSOLATOK JELENLEGI

ÁLLÁSÁRÓL

0 szovjet-amerikai

20 i

40

80

60

100

w,

szovjet-kinai

kinai-amerikai A kapcsolatok jelenleg

C3

nagyon j ó k

elég j ó k

közepesek

elég rosszak

nagyon rosszak

A kérdezettek túlnyomó többsége tehát az utóbbi hónapokban pozitív változást tapasztalt a szovjet—amerikai kapcsolatokban, míg abszolút vagy relatív többségük úgy látta, hogy a szovjet—kínai és a kínai—amerikai kapcsolatok változatlanok maradtak. Az utóbbi adatokihoz két megjegyzést kell fűznünk. Az egyik az, hogy ezekben a kérdésekben — az első kérdéstől eltérően — nagyon megoszlottak a válaszok, és ugyanakkor a „nem tudom" válaszok aránya is magas volt — ez a két tényező arra utal, hogy a kérdezettek jelentős része nem lát tisztán ezekben a kérdésekben. Ugyanakkor nem mondhatjuk, hogy a kérdezettek nem látnak különbséget a szovjet—kínai és a kínai—amerikai kapcsolatok alakulása között, bár a leggyakoribb válasz, mint már említettük, mindkét esetben a középső, a kapcsolatok változatlanságára utaló válasz volt, a második leggyakoribb válasz a szovjet—'kínai kapcsolatokra vonatkozó kérdésnél a kapcsolatok romlására, a kínai—amerikai kapcsolatokra vonatkozó kérdésnél pedig a kapcsolatok javulására utaló válaszok alkották. A szovjet—amerikai, a szovjet—kínai és a kínai—amerikai kapcsolatok alakulására vonatkozó válaszok azonban megtéveszthetnek bennünket, h a nem nézzük meg, h o g y jelenleg milyeneknek l á t j á k a kérdezettek ezeket a kapcsolatokat. Ezt t a n ú s í t j a a táblázat is:

110

SZONDA

2. tábla: Vélemények

a szovjet—amerikai, a szovjet—kínai és a kínai—amerikai tok jelenlegi állásáról (%-ban)*

kapcsola-

A szovjet— szovjet— kínai— amerikai kínai amerikai kapcsolatok jelenleg N=112 nagyon jók elég jók közepesek elég rosszak nagyon rosszaik összesen Nem t u d j a Súlyozott átlag**

2 23 69 6

N=101

N=94

1 2 12 60 25

17 70 13

100

100

100

12

20

26

—

3,21

1,93

—

3,04

A kérdezettek tehát úgy látták, hogy a legutóbbi hónapokban bekövetkezett változások ellenére a szovjet—amerikai kapcsolatok nem sokkal jobbak a közepesnél (súlyozott átlag: 3,21), és csak kevéssé múlják felül a kínai—amerikai kapcsolatokat (súlyozott átlag: 3,04). Ugyanakkor a kérdezettek egyértelműen rossznak ítélték a szovjet—kínai kapcsolatokat (súlyozott átlag: 1,93). Mindamellett azt m o n d h a t j u k , hogy a kelet-nyugati kapcsolatokban a k é r dezettek n e m a jelenlegi helyzetet, hanem a tendenciákat ítélik d ö n t ő n e k : legalábbis erre utal az, hogy relatív többségük úgy látta, hogy az utóbbi egy-két évben csökkent a világháború kitörésének veszélye, és ugyanakkor az abszolút többségük úgy vélekedett, hogy a következő egy-két évben (is) ez a tendencia érvényesül m a j d .

A közvélemény a kínai—vietnami háborúról Fél évvel a kínai t á m a d á s előtt, 1978 őszén a budapestiek 59%-a t u d o t t arról, hogy van kínai—vietnami konfliktus, és legnagyobb részük abban bízott, hogy a két fél tárgyalások útján rendezi m a j d a vitás kérdéseket; kis részük azt gon-

* A %-okat ugyanúgy számoltuk, mint az előző táblánál. »* A súlyozott átlagot ú g y számoltuk ki, h o g y — az iskolai osztályzás analógiájára — az első válaszhoz 5-ös, a másodikhoz 4-es, a harmadikhoz 3-as, a n e g y e d i k h e z 2-es, az ötödikhez pedig l - e s értéket rendeltünk, és ezekkel szoroztuk be a válaszok számát, h o g y azután az í g y kapott összeget elosszuk a válaszadók számával. Az 5,00-es átlag tehát a lehető legjobb, az 1,00-es átlag pedig a lehető legrosszabb kapcsolatokat jelenti.

111

SZONDA

dolta, hogy fennmarad az akkori helyzet, és senki sem számított a r r a , hogy háború lesz a két ország között*. 1979. f e b r u á r 17-én, szombaton kitört a kínai—vietnami háború. A n n a k a felmérésnek a során, amelyet az u t á n a következő hétfőn este és kedden végeztünk a budapesti lakosság körében**, a kérdezettek 95%-a nyilatkozott úgy, hogy hallott a háborúról. Többségük, 5 5 % - u k szombat délután vagy este értesült az eseményről, 19%-uk vasárnap, további 6%-uk pedig hétfőn, 14%-uk nem tudta megmondani, hogy mikor hallott először a h á b o r ú kitöréséről. Az információ terjesztésében a rádió játszotta a legnagyobb szerepet (43%), azután a televízió (33%), m a j d a családi (11%) és a munkahelyi (5%) kapcsolatok; a vasárnapi újságokból a kérdezetteknek csupán 3%-a értesült az eseményről. A háború kitörése a kérdezettek 78%-át késztette arra, hogy ezt a hírt másokkal megbeszélje. A beszélgetőpartnerek — és ez természetes — az esetek legnagyobb részében családtagok voltak, de sokan említették a munkatársaikat is, ami arra utal, hogy a kérdezettek jelentős része hétfőn, a m u n k a h e l y é n viszszatért az eseményekre. A kínai—vietnami háború h í r e tehát erősen foglalkoztatta, intenzív információszerzésre és -cserére késztette a budapesti közvéleményt, és elsősorban ennek t u l a j d o n í t h a t j u k , hogy a kérdezettek eléggé tájékozottak voltak, és viszonylag sokat t u d t a k a konfliktus kirobbanásáról, a kínai támadás előzményeiről és okairól.

• Ezt a felmérést 500 fős országos reprezentatív mintán végeztük, ö s s z e s e n 418 interjú készült el, közülük 66 budapestlekkel. •• A felmérés mintáját 500 fős országos reprezentatív mintából emeltük ki. ö s s z e s e n 100 személyt kérdeztünk m e g .

112

SZONDA

Arra a kérdésre, hogy mi történt Vietnamban, a kérdezetteknek csaknem négyötöde tudott válaszolni, és ugyanennyien t u d t a k válaszolni a r r a a k é r d é s r e is, hogy miért támadta meg Kína Vietnamot. A válaszadók jelentős része Kína nagyhatalmi, soviniszta politikájában (18%) és Kína területi követeléseiben (14%) jelölte m e g a h á b o r ú okát, de m a j d n e m ugyanennyien mondták azt is, hogy a kínaiak a kambodzsai hazafiaknak nyújtott vietnami támogatásért akartak bosszút állni (30%). A kérdezettek jelentős része t e h á t összefüggésbe hozta egymással Kína vietnami és Vietnam kambodzsai szerepét, bár a válaszokból nem mindig derült ki, hogy a kérdezettek csupán idézték-e az utóbbi érvelést, vagy el is fogadták azt. A kérdezettek 77%-a hallott a kambodzsai eseményekről és 38%-uk említette meg konkrétan a Pol Pot-rendszer megdöntését; 60%-uk hallott a kambodzsai hazafiaknak nyújtott vietnaimi támogatásról, és 33%-uk mondta azt, hogy a vietnamiak katonai támogatást nyújtottak. A kérdezettek úgy látták, hogy a kínai—vietnami h á b o r ú kitörése nagy m é r tékben fokozta a világháborús veszélyt. 1978 őszén a budapestiek 42%-a, 1979 f e b r u á r j á b a n pedig 87%-uk vélekedett úgy, hogy a világban vannak olyan fegyveres összeütközések*, amelyek a világbékét veszélyeztetik; 1978 őszén 5%-uk, 1979 f e b r u á r j á b a n pedig 65%-uk említette a kínai—vietnami konfliktust mint világháborús veszélyforrást. Ugyanakkor a kérdezettek többsége nem hitt vagy inkább nem akart hinni abban, hogy e veszély realizálódik: 1979 f e b r u á r j á b a n „csupán" 34%-uk tartotta elképzelhetőnek, hogy a kínai—vietnami háború fegyveres összeütközéshez vezessen a Szovjetunió és Kína között, és 22%-uk t a r t o t t a elképzelhetőnek, hogy e konfliktus világháborúhoz vezessen. A kérdezettek túlnyomó többsége t e h á t úgy látta, hogy a nemzetközi erőviszonyok a kínai—vietnami konfliktus lokalizálásának az irányában hatnalk, és azok az információk, amelyeket a háború kitörése óta eltelt két-három n a p alatt szereztek a kínai t á m a d á s nemzetközi visszhangjáról, általában megerősítették őket ebben a meggyőződésükben. A kérdezettek legnagyobb része, 92%^a tisztában volt azzal, hogy a Szovjetunió hogyan foglalt állást a konfliktusban: tudták, h o g y a Szovjetunió elítélte Kínát, és t á m o g a t j a Vietnamot (45%), hogy a szovjetek figyelmeztették a kínaiakat (19%) és követelték a kínai csapatok kivonását (6%), u g y a n a k k o r észlelték, hogy a Szovjetunió mérsékletet tanúsított (8%), nem avatkozott be közvetlenül a konfliktusba. Sokkal több problémát okozott a kérdezetteknek az Egyesült Államok magatartásának megítélése. Legnagyobb részük úgy látta, hogy az amerikaiak nem támogatják a kínaiakat, ugyanakkor olyan válaszokkal is találkoztunk, (hogy az amerikaiak kétszínű politikát folytatnak, és titokban támogatják Kínát, legalábbis annyiban, hogy jóváhagyták a kínai támadást. Elsősorban a nemzetközi erőviszonyokra ós a kínai t á m a d á s nemzetközi visszh a n g j á r a vonatkozó ismereteikre támaszkodtak a kérdezették, amikor a kínai— vietnami konfliktus várható kimeneteléről nyilatkoztak: legnagyobb részük azt mondta, hogy a kínai csapatokat megállásra, illetve visszavonulásra fogják kényszeríteni, és ezt a véleményüket az esetek legnagyobb részében azzal támasztották alá, hogy a Szovjetunió, a szocialista országok támogatják Vietnamot, illetve azzal, hogy a nemzetközi közvélemény nyomást gyakorol majd Kínára.

* 1978 őszén a „ f e g y v e r e s konfliktusok" kifejezést használtuk, ami növelhette a „nem tudom" válaszok arányát és ezáltal csökkenthétté az „igen" válaszokét. A kérdést mindkét esetben a kínai—vietnami konfliktusra vonatkozó kérdések előtt tettük fel.

113

SZONDA

s~véleményelc

1979 februárjában

VILÁGHÁBORÚS VESZÉLYFORRÁS

i

E A KÍNAI VIETNAMI KONFLIKTUS

A közel-keleti válságról Az 1979. j ú n i u s 20-án megkérdezett budapesti lakosok többsége (78%) hallott a közel-keleti válságról. A válaszok iskolai végzettség szerinti megoszlása azt m u tatja, hogy a végzettség emelkedésével növekszik azoknak az aránya, akik hallottak erről a külpolitikai eseményről. Azoknak az embereiknek, a k i k hallottak a közel-keleti válságról, 78%-a meg tudta nevezni azokat az országokat, amelyek között ez a válság kirobbant (jó válasznak „Izrael és Egyiptom" vagy „Izrael és a r a b országok"-at fogadtuk el). Kevesen a d t a k rossz választ, sokan voltak azonban olyanok, akik nem t u d t a k a kérdésre válaszolni. Egyébként a nyolc osztálynál alacsonyabb végzettségűek csoportjában fordultak elő legnagyobb a r á n y b a n a rossz választ adók és a válaszolni nem tudók. A közel-keleti válság rendezésének az esélyét a válaszadók fele változatlannak ítélte. A válaszadók e g y h a r m a d a szerint romlott, és egyötödre tehető azoknak az embereknek az a r á n y a , akik szerint a rendezés esélye növekedett. Azok a vélemények, melyek szerint a közel-keleti válság rendezésének az esélye változatlan maradt, a nyolc osztályt és középiskolát végzettek körében voltak túlsúlyban. Az egyetemi, főiskolai végzettségűek csoportjában fordult elő legnagyobb a r á n y b a n az olyan értékelés, miszerint a közel-keleti rendezés esélye romlott. Azoknak a túlnyomó többsége (87%), akik hallottak a közel-keleti válságról, 114

SZONDA

értesült az egyiptomi—izraeli békekötésről is. Megoszlottak azonban a vélemények annak megítélésében, hogy miért kötött békét Egyiptom Izraellel. A válaszadók leggyakrabban (36%) azt említették, hogy Egyiptomot az amerikai befolyás, illetve Amerika közel-keleti politikai érdekei késztették békekötésre. A gyakoriságot tekintve második (27%) helyen Egyiptom önző, kizárólag s a j á t érdekeit figyelembe vevő politikája szerepelt indokként; végül figyelemre méltó azoknak a válaszoknak az aránya (22%), amelyek gazdasági okokra vezették vissza Egyiptom békekötését Izraellel. A kérdőívben felsoroltunk olyan, az egyiptomi—izraeli békekötéssel kapcsolatos megállapításokat, amelyek a tömegkommunikációs eszközökben ismertté válhattak. A válaszadókat arra k é r t ü k : m o n d j á k meg, egyetértenek-e ezekkel vagy nem. A kérdésről véleményt alkotók túlnyomó többsége (82%), úgy vélte, hogy az egyiptomi—izraeli békekötés megbontotta az arab országok egységét. Ez a vélemény a különböző iskolai végzettséggel rendelkezők minden csoportjában domináns volt, kivéve a 8 osztálynál alacsonyabb végzettségűek csoportját, ahol a többség (57%) ezzel nem értett egyet. Már jobban megoszlottak a vélemények a n n a k megítélésében, hogy az egyiptomi—izraeli békekötés fontos lépés volt-e a közel-keleti válság rendezésére. A válaszadóknak alig több, mint a fele úgy ítélte meg, hogy a két ország békekötése nem volt fontos lépés a válság rendezésére, a többiek az ellenkező véleményt vallották. Azt a véleményt, hogy az egyiptomi—izraeli béke a szocialista tábor közelkeleti politikájának sikertelenségére utal, a válaszadóknak több, mint a fele 115

SZONDA

(59%) elutasította. Az emberek többsége úgy látta, hogy az egyiptomi—izraeli békekötés a Szovjetunió és a szocialista országok közel-keleti politikáját nem érintette negatívan. Legnagyobb a r á n y b a n ez a megállapítás a főiskolát, egyetemet végzettek körében f o r d u l t elő. Figyelemre m é l t ó ezek után, hogy a válaszolók túlnyomó többsége (81%) egyetértett azzal, hogy a k é t ország békekötése a z amerikai befolyás erősödését eredményezte a közel-keleti térségben. Az egyiptomi—izraeli békekötés a véleménnyel rendelkezők többsége (79%) szerint nem csökkenti a háborús veszélyt a közel-keleten. Az iskolai végzettség emelkedésével n ő az ezt a véleményt helyeslők aránya (bár minden csoportban a töbhséget alkotják). A m a x i m u m 8 osztályt végzettek több, mint a fele, az egyetemet, főiskolát végzettek többsége értett egyet ezzel a véleménnyel. A palesztin nép érdekeinek megítélésekor a válaszolók túlnyomó többsége (91%) egyetértett azzal, hogy az egyiptomi—izraeli béke nem veszi figyelembe ezt a körülményt. A k u t a t á s s o r á n vizsgáltuk a budapesti lakosság tájékozottságát arról, hogy egyes országok hogyan ítélik meg az egyiptomi—izraeli békekötést. Az eredmények azt m u t a t j á k , hogy azoknak a válaszolóknak, akik hallottak az egyiptomi—izraeli békekötésről, m i n t e g y negyede—ötöde úgy vélte, Magyarország és a Szovjetunió is egyetért a k é t közel-keleti ország békekötésével. Azok, a k i k ú g y vélték, hogy a Szovjetunió elutasítja az egyiptomi—izraeli békekötést, leggyakrabban (53%) a palesztin n é p ügyét említették. Azok viszont, akik szerint a Szovjetunió az egyiptomi—izraeli békekötés mellett foglal állást, úgy vélik, hogy a Szovjetunió a békét, az általános jólétét a k a r j a biztosítani. A kérdezetteknek az á l t a l u n k megadott közéleti személyek, politikusok listájából kellett kiválasztani azokat, akik jelentős szerepet játszottak az egyiptomi—izraeli békekötésben. A válasszal rendelkezők túlnyomó többsége Szadatot, Begint és C a r t e r t nagy biztonsággal nevezte meg.

116

Média m ú l t

GRÓSZ E. A N D R Á S

A telefonhírmondó műsorairól Rádiótört-éneti d o k u m e n t u m o k Egy korábbi cikkünkben (Rádió és Televízió Szemle, 79/4. sz.) már ismertettük azt az utat, amit a telefonhírmondó 1882—1893. között, a kezdettől a megindulásáig bejárt. Ismertettük a világra szóló találmány sorsát egészen addig, amíg Puskás Tivadar 1893-ban bekövetkezett halálával a telefonhírmondó öccse, Puskás Albert tulajdonába nem ment át. Megemlítettük azt is, hogy a berendezés tulajdonképpen csak Popper István vezetése alatt indult fejlődésnek, néki sikerült előteremtenie a szükséges tőkét a találmány gazdasági kihasználásához, és ezzel újjáépíteni, illetve kibővíteni a m á r meglevő és ideiglenesen kiépített hálózatot. A társaság megszületik Hozzájárult ehhez, hogy Puslkás Albert tervezte m á r előzőleg egy olyan vállalat létrehozását, amelyben haladó, és neves személyeket egyesített a közös cél megvalósítására. Tagjai voltak a vállalatnak: gróf Andrássy Géza, gróf Keglevich István, gróf Esterházy Miklós, Latinovits Albin és gróf Karácsony Camilló. Mint az ilyen társulásoknál lenni szokott, ellentétek merültek fel Puskás és a „mecénások" között. Ezért Lukács Béla kereskedelmi miniszter az ellentétek végleges tisztázására minisztertanács elé akarta vinni az egész ügyet. 1894. júliusában azonban Puskás Albert és Popper István közös beadványt intéztek a kereskedelmi miniszterhez, amelyben Puskás eddigi álláspontját megváltoztatva kérte az engedély kiadását. A működési engedély (a végleges!) 1894. szeptember 26-án végre megszületett. (65.131/1894. Budapesti Közlöny 287. szám.). A műsort most már „papíron" is engedélyezték. Több éves kutatás, könyvtárak, folyóirat tárak, levéltár, sőt a Posta Múzeum irattárának átvizsgálása után sem sikerült megbízható adatokat találni a részletes műsorokról. Említett cikkünkben közöltünk ugyan egy „előfizetési felhívást", de ez inkább a telefonhírmondó beharangozójának tűnik. Ebben ugyanis csak azt teszik közzé, hogy mikor vannak a hírek, tőzsdei árfolyamok, az operai közvetítések, hangversenyek, gyermekhangversenyek stb. Már-már kedvemet vesztettem, amikor egy teljesen más munka során az Országgyűlési Könyvtárban a „Budapesti Szemle" 1893—1894-es számában (Budapesti Szemle A4 2504.) olyan adatokat találtam, amelyekből következtetni lehetett a részletes progra117

A TELEFONHÍRMONDÓ

MŰSORAIRÓL

mokra. Segítségemre volt még a korabeli lapok közül az 1893—94-ben megjelent „Politikai ú j d o n s á g o k " és a „Vasárnapi Ű j s á g " 1894-es évfolyama, s végül, de n e m utolsósorban a „Képes Néplap és Politikai Híradó" (5044, 21. évf. 1893.). Mielőtt azonban rátérnék a műsorok részletes ismertetésére, elengedhetetlen, hogy ne tegyek néhány általános megjegyzést erről a korszakról, méghozzá abból a szempontból, hogy milyen kulturális közegben jelent meg a telefonhírmondó ! A közművelődési háttér A tőkés ipari fejlődéssel szinte egyidejűleg kezdtek kialakulni a népművelési intézmények is: 38 nagyobb múzeum, 45 tízezernél több kötettel rendelkező nyilvános k ö n y v t á r létesült. Ü j otthont k a p t a k a szépművészetek és a zene, ekkor alakult a Zeneakadémia (1875), a Képzőművészeti Főiskola 1883-ban épült, nyílt m e g a Népszínház (1875), az Operaház (1884), az Iparművészeti Múzeum (1896). A meginduló zenei oktatás, az Operaház, a hangversenyek, a hazai és külföldi klasszikusokon kívül korabeli irodalmat is tolmácsoló színházak nevelték, és csiszolták a m ű v e l t középrétegek zenei és színházi k u l t ú r á j á t . „A legnagyobb hatású tömegkommunikációs eszköz korszakunkban a sajtó. Amíg a kiegyezés idején hozzávetőlegesen 200, addig ebben az időszakban (1890—1896) 1100 hírlap (napilap és szaklap) jelent meg. A nagyvilág betört az elmaradott falvakba, üzemekbe, a szegény emberek otthonába is, ahol olvasták vagy felolvasták az olcsó, népszerű újságok politikai, irodalmi és ismeretterjesztő cikkeit. Ezáltal a közvélemény h a t á r a i szélességben és mélységben egyaránt jelentősen kitágultak. A sajtó, a m o d e r n tömegkommunikáció első megalapozott eszköze, a távolságokat felgyorsító gépi közlekedéssel, a civilizáció és a művelődés terjedésével együtt valamennyi osztály és réteg gondolkodásmódját, sőt életmódját is befolyásolta, alakította."* Ilyen k ö r ü l m é n y e k között kezdte meg működését a „telefon újság", amint erről a „Budapesti Hírlap" 1893. f e b r u á r 16-i számában hírt ad. „Mától kezdve Budapesten ú j lap jelenik meg. Egy olyan lap, aminőt sem az ó- sem az ú j v i l á g még nem pipált, egy olyan lap, amelynek mikor első hírét hallották, m é g a vakmerő és leleményes amerikaiak is megcsóválták a f e j ü k e t , és azt m o n d t á k k i : »Majd elhisszük, ha l á t j u k ! « Nos, Budapesten m e g l á t h a t j á k , m e r t ez az első város, amelyben feltalálója, Puskás Tivadar megvalósította." M a j d így f o l y t a t j a : „A dologban a Telefon-Hírmondó előfizetőjére nézve fontos az, hogy t u d j a a következőket: 9 órakor, 10-kor, 11-kor stb. pont kezdődik egy ú j híradás és a k k o r odaálljon a kagylóhoz hallgatni. Azután megint egy óráig nyugodt lehet. A láthatatlan kollega szerkesztőségünkbe is b e van vezetve, természetesen, m i n t cserepéldány a Budapesti Hírlapért, és egész n a p ott zörög a szerkesztő mögött. Beköszöntője a következőképp szól: "-Üdvözöljük Budapest lakosságát, üdvözöljük oly szokatlan módon, amely páratlan az egész világon. Üdvözöljük az első napot, amelyből a telefonhírmondó az egész világra győzelmes ú t j á n megindul.-"" A B. H. cikke így fejeződik b e :

• Magyarország Péter.

118

társadalma ,

a századforduló idején.

Akadémiai

Kiadó,

423—34 oldal.

Hanák

A TELEFONHÍRMONDÓ

MŰSORAIRÓL

„Két hibája v a n tisztelt ^-kollegámnak-", az egyik az, hogy a k á r m i t m o n d h a t az embernek, n e m lehet visszafelelni, a másik az, hogy németül is megjelenik. Akik Budapesten ezt a lapot j á r a t j á k , azok mind t u d n a k magyarul."

A Telefonhírmondó műsora 1893. f e b r u á r 15. Reggel 9 óra: Kóma: A Pápa a jubileuma alkalmából kiküldött rendkívüli követeket a jövő héten fogadja. Más: (A „kimondó" a „más" szócskát használta minden hír után.) A délutáni gabonaforgalomban az irányzat végül megszilárdult és jegyezte: Búza tavaszra 7,64, búza m á j u s r a — j ú n i u s r a 7,58, búza őszre 7,79, rozs tavaszra 6,66, tengeri m á j u s — j ú n i u s r a 5,09 forinton. Pétervár; f e b r u á r 15. M á s : A francia nagykövetség tegnapi bálján jelen volt a császári udvar, a diplomáciai k a r és az állami méltóságok. A Duna áradása. Az éjszaka óta megint áradt a Duna, és reggelre nagyobb jégcsuszamlás történt. A víz állása az éjjel 440 cm volt, és így csak 70 cm hiányzik a veszedelmet jelentő 500 cm-es vízmagassághoz. Esztergomnál 15 cm-et emelkedett. Pozsony: A Duna erősen árad, és az este 572 cm-et mutatott a vízmérő. Földrengés Eszéken: Távirat jelentette, hogy az elmúlt éjjel földrengés volt, melyet mennydörgésszerű r o b a j kísért. Pár másodpercig tartott, az alvókat felriasztotta, de kárt szerencsére senkiben sem tett. Az idő: Budapesten ma reggel 3,4 °C volt a hideg. Tegnap + 4 és —4 °C között váltakozott. Magyarországon az időjárás szárazabbra fordult, éjjel a hőmérséklet fagypont alá szállt. Jóslat: Déli szelekkel többnyire száraz, nappal enyhe, éjjel fagyos idős várható. Adakozások: A kereskedők és iparosok hitelszövetkezete II. 12-i közgyűlése alkal^ mából 30 forintot küldött be hozzánk a fővárosi hajléktalanok javára. Más: Drága a hó! A hó eltakarítását ma fejezte be a fővárosi köztisztasági hivatal. A most lezárt számadásokból kitűnik, hogy az idei télen a rendkívüli havazások rengeteg pénzébe kerültek a fővárosnak. így a köztisztasági hivatal csupán a IV—V. ker., a Kerepesi út és Andrássy út takarítására 70 000 forintot költött. Ez összegől 21 600 forintot fizettek ki a napszámosoknak, és kb. 50 000 forintba került a fuvarozási költség. Más: Farsang vége. Az éjjeli élet fő vonalán, különösen a Kerepesi úton és a Király utcán még éjfél után 2 órakor olyan volt az élet, mintha csak a Nap világítana, nem pedig az éjjeli kávéházak vörös lámpásai. A Vígszínház küldöttsége a belügyminiszternél: Keglevich István gróf vezetésével a belügyminiszterhez küldöttség érkezett, hogy az állami segélyt a Vígszínház részére megkérvényezze. A Népszínházban holnap, f e b r u á r 17-én színre hozzák a „Leányasszonyt" — Abonyi népszínművét. Más: A jó—szív sorsjegyek mai húzása alkalmával a főnyereményt 10 000 forinttal az 5960-as sorozat 77. szám nyerte. Egyről-másról: Ferdinánd bolgár fejedelem házassága: Ferdinánd Bourbon Lujza Mária hercegnővel házasságot kötött. Az eljegyzés f e b r á u r 12-én történt. Gyermek bohócesték: A Vigadóban f e b r u á r 19-én gyermekbohócestély lesz.

119

A TELEFONHÍRMONDÓ

MŰSORAIRÓL

Ez a két nap, 1893. f e b r u á r 15. és 16. reggel 9—10 óráig tartó híranyaga. Közben negyedóránként n a p i r e n d e t ismertet a kimondó.(l) Ennek a n a p n a k sem a 19. órai zenei anyagát, sem a 20.30-kor közvetített hangverseny-anyagát semmilyen f o r r á s b a n nem találtam meg. Nem volt adat az aznapi szépirodalmi felolvasásról sem. Bővebb anyagot találtam viszont a f e b r u á r 19-i napról (Képes Néplap és Politikai Híradó, A4, 5044, 1893. 21. évf.) Országgyűlési tudósítás: A költségvetési vita m á r napok óta félbeszakadt, és most már bizonyos, hogy március hó végére nem készül el a Képviselőház a költségvetéssel. A múlt héten a tisztviselők fizetésének a rendezése foglalkoztatta a Házat. A törvényjavaslat sok ezer embert érint egészen közvetlenül. Fő kifogás a törvényjavaslat ellen ellenzéki oldalról emeltetett, hogy a hivatalnokokat rangosztályokba sorozza és rangosztályok szerint állapítja meg a fizetést. E rangosztályokba aztán legkülönbözőbb elemek kerülnek össze. Horánszky N á n d o r képviselő szükségesnek t a r t j a a tisztviselők helyzetének a javítását. Keveset a d h a t u n k , de azt legalább igazságosan és méltányosan kellene szétosztani. A törvényjavaslat azt azonban nem teszi. Duna-vízállás: A D u n a vízállása m a reggel 4,03 cm. Holnap, f e b r u á r 20-án Sopronban a megyei papság által összehívott nagygyűlést t a r t a n a k , hogy tiltakozzanak a k o r m á n y egyházpolitikája ellen. A királyi család ö r ö m e : F e b r u á r 17-én h a j n a l b a n Mária Valéria főhercegnőnek egészséges fia született. Királyunknak ez a hetedik unokája. Színházak m ű s o r a : Nemzeti Színház: A legszebb. Vígjáték Népszínház: A leányasszony Magyar kir. Operaház: A hugenották Várszínház: Három egyfelvonásos vígjáték. Hazafias zsidó hitközség. A Budapesti Hírlap jelenti, hogy a szolnoki izraelita hitközség volt az, amely először ajánlotta, hogy a hitközségek alapítsanak magyar könyvtárat, és most első az országban, mely több száz kötetre menő könyvtárat szerzett. A derék hitközség legközelebb beiratkozik az Emke alapító t a g j a i közé. Hirdetések: Kezesség mellett fogak darabja 1 forint 50. Apfel fogműtermében. Budapest, Erzsébet tér 10. Nyers vaseline legjobb, jó patazsír Just és társa Bécs, XII/2. Toronyórákat legolcsóbban, legújabban és legjobban készít: Mayer Károly óragyára. Képes árjegyzék bérmentve. Nagy tűz: A hosszúháti pusztán, melyet S t e r n - J a k a b f f y bírnak bérben, a napokban tűz keletkezett a birkahodályban. Az épület a benne levő 780 juhval együtt teljesen leégett. A k á r hivatalos becslés szerint 11 500 forint. Az épület, valamint az állatok is biztosítva voltak. Kholera: Egy hete már, hogy a főváros területén kholeraesetek nem fordulnak elő. A főváros pénzügyi és gazdasági bizottsága most kapta meg a számlát, 420 000 forintról, ennyibe kerültek az intézkedések. Egy beteg 500 forintba került a fővárosnak. Árad a D u n a : Veszély eddig nincs, a víz azonban az alsó partig ér. Más: A Szatmár melletti Kökönyösd község 60 gazdája elhatározta, hogy pálinkát egyelőre egy esztendeig n e m isznak, korcsmába nem járnak és házuknál sem t a r t a n a k pálinkát. Lottóhúzás: A budapesti lottón a következő számokat sorsolták ki: 32, 11, 42, 61, 82.

Duna

120

vízállás:

5 méter

10 cm.

A TELEFONHÍRMONDÓ

MŰSORAIRÓL

1893. f e b r u á r 26. 11 órás h í r e k Országgyűlési tudósítás: A tisztviselők fizetését rendező törvényjavaslattal nagyon lassan halad előre a Képviselőház. A hasznos vita során Wekerle és Szilágyi miniszterek felszólaltak. A miniszterelnök kijelentette, hogy csak első lépésnek tekinti a mostani javaslatot és nemcsak a gazdasági hivatalnokokra, hanem a tanárokra és a magasabb tisztet betöltőkre is bizonyos intézkedéseket helyezett kilátásba. Az ellen volt a legtöbb kifogás, hogy a rangosztályok megállapításánál sokan a demokrácia megsértését látták, mások azt kifogásolták, hogy különböző képességű, teljesítményű és jellemű emberek egy rangosztályba kerülnek. A vita tovább tart. Furcsa összeesküvés az Egyesült Államok elnöke ellen: New Yorkból jelentik, hogy Abileneben, Kansas állam egy városában nagyon furcsa összeesküvés nyomára akadtak. Az összeesküvők azt tűzték ki céljukul, hogy Clevelandnak, az Egyesült Államok elnökének legidősebb leánykáját, R u t h o t elrabolják. Abban reménykedtek, ha t e r v ü k sikerül, óriási váltságdíjat kapnak a kislányért. Az összeesküvők között két asszony is volt. Törvényszéki tudósítás: Végrehajtották Berdin György rablógyilkoson a halálos ítéletet. Sinkó János pécsi korcsmáros, aki 100 forintot vett fel a T a k a r é k pénztártól, nyomtalanul eltűnt. Nyomok a pincébe vezettek. Berdin, aki csapos vol Sinkónál, töredelmes vallomást tett. A postatakarékpénztárak közleményei: 372% helyett 3 % kamatot fizet a mai naptól a posta, hogy ne legyen verseny a posta és más intézmények között. ínség Oroszországban: Oroszország számos kormányzóságában az idén is nagy az ínség. Ehhez járul, hogy az állam pénzügyi gondokkal küzd. Az alantas állami tisztviselők és a néptanítók több hónapja n e m kapták meg a fizetésüket. Egyről-másról: Gyilkos karácsonyi a j á n d é k . Mily rosszul válogatják meg némely szülök a gyermeküknek szánt karácsonyi ajándékokat, kitűnik a következő esetből: Galánthán egy Szűcs n e v ű úriember 11 éves fiának Flóbert-puskát adott. Az öröm kevés ideig tartott, amint ugyanis a puskát 8 éves b a r á t j á nak mutogatta, elhúzta a ravaszt, ami a b a r á t j á t szíven találta, és meghalt. A bécsi gabonatőzsde jelentése: Az üzlet üzlettelen volt. Az értéktőzsdén viszont az előrejelzések emelkedő tendenciát mutatnak. 1894. január 7. (az i d ő p o n t megjelölése nélkül) (Forrásanyagok: Országos Levéltár. K. 369-es dosszié. Képes Néplap és Politikai Híradó 1894. 22. évfolyam. Vasárnapi Űjság 41. évf. 1894. 9. szám. 144. oldal.) Lázadás Dél-Olaszországban: Szicília soha nem n y ú j t o t t a mintaképét a rendezett állapotoknak. A közbiztonság rossz emberemlékezet óta, nagy a szegénység. A földbirtokok egyes uraké, kik n e m laknak a szigeten, földjeiket bérbe adják, a bérlők megint albérletbe a d j á k , ugyanazon földnek — néha — három, négyszeres hasznot kellene hoznia. A legkisebbet a szegényparasztság kapja, alig képes tengődni. A lakosság sem elég dolgos, hozzá babonás és tudatlan. A paraszt kenyeret és hagymát eszik, még a m a d a r a k a t is kipusztították. Az adót ők fizetik. Semmit nem tehetnek félre. Mindig nagyon szegény volt a sziget. Már a rómaiak alatt, a Bourbonok alatt és most is, mint az egyesült Olaszország része. Most jelentik, hogy zendülés t ö r t ki a szigeten. Tömlöcöket törnek fel, az 121

A TELEFONHÍRMONDÓ

MŰSORAIRÓL

olasz hadsereg több ezrede mozgósítási parancsot kapott és Szicíliába vonult, ahol az állapotok nem javulnak. Munkanélküli tüntetés Hollandiában: A Budapesten megjelenő napilapokból vesszük, hogy Hollandiában tüntetések v a n n a k . A tüntetők a királyi palota elé vonultak. A rendőrök kivont karddal t á m a d t a k a tüntetőkre és mint hírlik, több ezren megsebesültek. A telefonhírmondó jelenti: A kéziratok jól olvashatósága érdekében kőnyomdát állítottunk fel. így könnyebben és biztosabban olvashatjuk be műsorainkat. Ugyancsak négy írógépet szereztünk, hogy a kőnyomda munkásainak sorsán könnyíteni tudjunk. Gabonatőzsde: A reggeli hírek óta sem búzában, sem tengeriben kötés nem történt. Tőzsdei megfigyelőink szerint a kereslet csökkenése miatt lanyhulás várható. Egyedül sörárpában van szilárdság. 1894. január 21. A király Budapesten: őfelsége e hó 16-án hosszabb tartózkodásra Budapestre érkezett. A király jövő csütörtökön, a további intézkedésig minden hétfőn és csütörtökön Budapesten legfelsőbb kihallgatást fog adni. Előjegyzéseket a Kabinet i r o d á k b a n (Budai kir. várlak) f o g a d n a k el. Befagyott a Duna: Budapesten is megállt a jég a Lánchídon felül, de innen le az összekötő vasúti hídig a folyam közepe szabad. A lottóhúzás eredménye Budapesten: 4, 18, 41, 59, 28. A difteritisz: Békés megyében, különösen Csabán a gyermekpusztító difteritisz ijesztő méreteket öltött. Védekezésül, hogy a gyerekeket elkülönítsék egy mástól, az iskolák bezárásával felelnek a k ó r n a k . Apad a Duna: A mai napon a Duna vízállását 4 m é t e r 11 cm-nek mérték meg.

Felolvasás (a 12 órás h í r e k után) Mint arról m á r január 6-án több ízben is megemlékeztünk, Jókai Mór betöltötte 70. életévét. Vidéki hírlapíróink még most is küldik a jelentéseket az ország minden részéről, keletről, nyugatról, északról és délről, hírül adva, hogy egy egész nemzet nagy örömnapja volt ez. A nemzet minden osztályának, a hatóságoknak, a szellemi és anyagi művelődésnek nagy napja. Örömmel a d u n k hírt, hogy nemcsak a székvárosban, de vidéken is képletesen a költő elé járultak, hogy az egész nemzet ú j r a meg ú j r a megkoszorúzza. Húsz órakor közvetítés az Operaházból. (A műsorra vonatkozó adatokat nem találtam.) Húsz óra 30-kor a további napirend felolvasása. 21 órakor hírek. A továbbiakban két év műsorát nem találtam meg. A Postamúzeum levéltárában van ugyan egy-két feljegyzés a következő időről, azonban ezek nem teljesek, nincs olyan támaszpont, amiből ki lehetett volna indulni. A jelzések (hírek felolvasása, időjárás, Duna-vízállás, zenemű közvetítése stb.) pontatlanok, és egy-egy hirdetés szövegét megtaláltam ugyan, de azok felolvasása érdemlegesen nem bizonyítható. (Ezek egy része kézzel írott, másrésze levél, amelyet a szerkesztőségbe személyesen vihettek be, mert mindennemű címzés nélkül maradtak meg.) 122

A TELEFONHÍRMONDÓ

MŰSORAIRÓL

A legközelebbi adatok 1896-ból valók. Mindenekelőtt egy újsághirdetés. („Világ Napló" 1896. 3. évf. 1. szám): „Minden este hallható a Telefon Hírmondó útján. Legolcsóbb szórakozás. Vagy az Operaház nyitánya, vagy a Népszínház operettje, vagy katonazene. Vagy nagyszerű művészek hangversenye. Előfizetés 4 hóra, 6 forint. Kerepesi út 22. Andrássy ú t 30." A telefonhírmondó szerkesztőségében 1896. márciusától bevezetnek egy ú j műsort, a címe: „Keddtől keddig". Ez a mostani világhíradónak, illetve „Egy hét a külpolitikában" c. műsornak felel meg. Befejezésül ennek az ú j műsornak az első hetét próbáltam összeállítani. Kedd, március 3.: A Pápa főpásztorsága évfordulója alkalmából a t r ó n t e r e m b e n fogadta a kardinálisokat és főpapokat. Athén: Leleplezték lord Byron angol költő szobrát. Az ünnepélyen a király is jelen volt. Franciaország: A chartrai bankból ',2 milliónyi értékpapírt raboltak el. Március 4., Budapest: A fémipari részvénytársaság József körúti irodahelyiségéből elloptak 1714 forintnyi összeget. Március 5.: Franciaország felajánlotta Spanyolországnak támogatását és anyagi gyámolítását a kubai kérdésben. Spanyolország összes diplomáciai képviselői Amerikában lemondtak állásukról. Wlassich Gyula vallás- és közoktatásügyi minisztert megválasztották Veszprém díszpolgárává. Március 8.: Kinczel Vilmos: „Bibliás ember" c. operáját m u t a t t á k be először a m. kir. Operaházban. Berlin: Udvari körökben azt állítják, hogy Vilmos császár úgy nyilatkozott volna, hogy ő egy német hercegnő eljegyzését a szerb királlyal sohasem engedné meg. Március 9.: A Petőfi Társaság ülésén Degré Alajos, a társaság legutóbb megválasztott tagja megtartotta székfoglalóját. Kedd. Március 10.: A milliomos Deutsch Lajos gyilkosát, Császár Károlyt a büntetőtörvényszék két napig tartó tárgyalás u t á n szándékos emberölésért 8 évi fegyházzal és 10 évi hivatalvesztéssel sújtotta. Kedd. Március 10.: Eötvös Loránd báró újból elfoglalta tanszékét az egyetemen.

A következő számban m á r a Rádió megalakulásának körülményeivel foglalkozom.

123

Kitekintés

Amerika -

feketén-fehéren

A közelmúlt tévésorozatai közül a szokásosnál is nagyobb érdeklődés kísért k e t t ő t : a „Washington — zárt ajtók mögött" és a „ G y ö k e r e k " címűt. Úgy gondoljuk, első megközelítésben érdemes visszatérni ezekre, és szemügyre venni néhány kézenfekvő összefüggést és tanulságot. Az első írás a „Washington zárt ajtók mögött"-ről szólva az amerikai politikai élet és az ilyenfajta tévésorozat o k kölcsönhatását tárgyalja, az ottani tájékoztatási és tömegkommunikációs gyakorlatban betöltött funkciót vázolja a helyszíni viszonyokban személyes élmények alapján jártas újságíró tollából. A második cikk a hazai válogatás és a műsorra tűzés gondjaiba avatja be — mintegy nyilvános töprengéssel — az olvasót, a harmadik pedig összeállítás az angolamerikai sajtóvisszhangokból, szándékosan csak e területről válogatva, mert a cél nem egyfajta értékrendszer kialakítása volt, hanem jellegzetes tények és információk felsorakoztatása.

AVAR J Á N O S

Washington - félig zárt ajtók mögött Komor arccal olvassa a friss újságot Bili Martin, a jóképű CIA-főnök — vagyis immár csupán exigazgató — a Karib-tengeri nagyköveti strandon, míg felesége, Linda, csodálkozik f é r j e borús ábrázatán. Martin ugyanis — aki a film korábbi részletében megfenyegette az Egyesült Államok elnökét, Richárd Moncktont, hogy helytelen viselkedése esetén „meghúzza az öblítőláncot", éppen most, az újsághír láttán jön r á : alighanem sor kerül a r r a az öblítésre, akár akarta, akár nem. A „Washington — zárt ajtók mögött" című amerikai tévé-sorozat e záróepizódja jól érzékeltette, hogy a filmváltozat készítői megfontoltan — ha úgy tetszik: manipulációs szándékkal — tértek el mind az alapműtől, John Erlichman 124

AMERIKA — FEKETÉN-FEHÉREN

„A cég" című regényétől, mind a Watergate-ügy valóságától. No nem nagyon, ámde vitathatatlanul fontos árnyalatokban. Erlichmannál hasonló jelenettel zárul a történet, csakhogy az ő krimijében történetesen nem Linda sütkérezik a strandon megtért hitvese oldalán, hanem a „másik nő", tehát Sally. S ellentétben a filmmel, Erlichman Sallyje korántsem független nőként válik Martin szeretőjévé, hanem a CIA-főnök egy befolyásos képviselő oldaláról csábítja el. Lindáról pedig aligha t u d j á k a tévé-nézők (hiszen csupán egyetlen utalás történik rá), hogy őt szeretője, Esker Anderson, a volt elnök párosította össze a karrierista Martinnal. Egy amerikai tévésorozat vonzónak szánt főhőse azonban nem lehet többszörös házasságtörő. S bár a CIA-főnök jelzi néhol, hogy buzgó törekvése a Primula-jelentés megsemmisítésére bizony kínos és csúnya ügyek fedezésének szándékára vall, a megjelenített személyiség mégis inkább azt sugallja a nézőknek, hogy azok a kemény fickók a hírszerző ügynökségnél mégiscsak a nemzetet szolgálva „kényszerülnek r á " holmi piszkos munkákra. K(r)émszervezet Gyaníthatóan eltérő módon nézte e tévé-sorozatot a külföQdi és az amerikai közönség. Az utóbbi — főleg ha valamelyest ismeri a CIA-val kapcsolatos leleplezéseket — nyilvánvalóan reagál az itt-ott elhangzó félmondatokra vagy az államon belüli államként viselkedő kémszervezet embereinek sajátos mentalitására, amely valójában hasonlít a Monckton-maffia „hozzáállásához". A filmváltozat összhatása azonban mégiscsak az, hogy Martinék csupán reagálnak a Fehér Ház piszkos trükkjeire, törvénytelen módszereire. Érdekes módon, akivel csak beszéltem a film megtekintése után, mindenki valamiképpen szimpatikusnak érezte Martin és a CIA-szerepét, holott ha jobban meggondoljuk, az igazgató úr azért zsarolta meg cinikusan az államfőt, hogy „hallgatást hallgatásért" üzletet kössön vele. Az amerikaiak szemében — a kongresszusi vizsgálatok nyomán — ma már jócskán megkopott e hajdan elitügynökségnek beállított kémszervezet, a jeles diplomásokat, az értelmiség krémjét sikerrel verbuváló CIA nimbusza. Mivel a feltárások nyomán a krémszervezetből sokak szemében egyenesen rémszervezet lett, az utóbbi években a kormányzat nagy igyekezettel próbálja helyreállítani a CIA tekintélyét, és e filmsorozat összhatása e tekintetben nem kedvezőtlen a szervezetre. Erliohmann könyvében az „egyik kutya, másik eb" felfogás érvényesül, megfelelően annak a nézetnek, amelyet Nixon és emberei vallottak piszkos ügyeiket szépítgetve: „más is ezt csinálta és csinálja". Kapcsolódik ehhez a CIA-főnök és a nemzetbiztonsági tanácsadó, Kissinger— Tessler professzor viszonyának szinte idillikus ábrázolása. Erlichmannál ennél jóval „gyakorlatiasabb" érdekviszonyról van szó. A filmben csupán egy jelenet érzékelteti Kissinger szerepét a lehallgatások elindításában, ami pedig sok amerikai publicista szerint nagyon is jelentős tényezője volt a Watergate-lavinának, és amiért — szerintük — Kissingernek felelnie kellett volna. Ám ami a fő: Haldemannal együtt Erliohmann is azt gyanítja, hogy maga a CIA buktatta le Nixonékat a Fehér Ház titkos csoportjába beépült emberei révén. Erliohmann könyve nem megy el ennek a kimondásáig, s a film ennél is kevésbé. Holott a valóságban számos adalék van arra, hogy a CIA — más hatalmi csoportokkal együtt — aktívan közreműködött Nixonék megbuktatásában.

125

AMERIKA — FEKETÉN-FEHÉREN

Az államcsínytevők Semmi kétség: a sorozat egésze és kulcsepizódjai egyértelműen azt a felfogást tükrözik, hogy a Watergate-ügy az amerikai intézményrendszer aláásására irányuló nixoni törekvés meghiúsulása volt. A Monckton-Nixon csoport által majdnem végrehajtott „hideg államcsíny" veszélyét a forgatókönyvírók azzal az Erlichmannál nem is szereplő epizóddal hangsúlyozzák, amelyben az elnök és emberei a harmadszori megválasztáshoz szükséges alkotmánymódosítás lehetőségét latolgatják. Mivel 1972-ben Nixon egy híján valamennyi államban győzelmet aratott McGovern fölött, az utalás hihetően hangzik, noha semmi bizonyíték nincs rá, hogy a Fehér Ház lakója komolyan gondolt volna ilyen lehetőségre. Az viszont tény, hogy a Nixon-kormányzás a fölényes választási győzelem után a többi befolyásos csoport számára egyre vészesebb fordulatot vett. A filmen a folyamat leegyszerűsödik: Moncktonék egyre gátlástalanabbul követik el törvénysértő tetteiket, mígnem lebuknak, vagyis — Martin megfogalmazása szerint — a kanóc égni kezd, és következik a hatalmas robbanás. A néző már tudja, hogy mi lett a vége, a film tehát a Watergate-ügy „egyenes vonalú" fejlődésére utal: addig halmozták alkotmányellenes eljárásaikat az államcsínytevők, amíg rajta nem vesztettek. Holott a valóságban a Watergate-betörés után az amerikai uralkodó körök hagyták Nixonéknak eltussolni a dolgot, legalábbis az újraválasztásig, mivel a liberális McGovernt nagyobb veszélynek minősítették. Csak azután indult el a — megkésett — lavina, amikor a győztes Nixon-csoport megittasodott a hatalomtól és a bosszúállás lehetőségétől. A forgatókönyvírók ügyességét jelzi, hogy módszeresen választották ki a Nixon-kormányzás időszakából éppen azokat az epizódokat, amelyek egyértelműen érzékeltetik a „hideg államcsíny" veszélyét a szabadságjogaikhoz ragaszkodó amerikai polgárok számára. A kambodzsai behatolás utáni és a laoszi inváziót követő washingtoni tüntetések résztvevői és a háborút bíráló újságírók elleni megtorlások ábrázolása a demokratikus jogok megnyirbálásának veszélyére hívja fel a néző figyelmét. Természetesen teljes joggal, hiszen a Nixon-csoport cselekedetei valóban erre irányultak. Ámde korántsem csak az övék: Monckton és emberei, miként a valódiak az igazi Fehér Házban, ,nem véletlenül biztatták magukat hosszú éveken át, hogy amit ők tesznek, az csak a régi keletű washingtoni gyakorlat. A film ezt csak helyenként érzékelteti: Anderson exelnök beszélgetése a farmon Martinnal felidézi az embereket zsarolással kézben tartó Johnsont; Morse FBI-fönök dossziéi a rettegett J. Edgár Hoover mindenkit sakkban tartó módszereit; Curry elnök és a Primula-jelentés emlegetése Kennedy utóbb ugyancsak feltárult piszkos trükkjeit. Mindamellett éppen Morse vágja a gátlástalan Roger szemébe, hogy „Fiacskám, hallott már valamit az alkotmányról?!" Ebből a felkiáltásból a néző korántsem értesül arról, ami a valóság volt: Hoover — csakúgy mint a CIA — elsősorban a saját hatáskörét és mindenkit kezében tartó hatalmát féltette a Fehér Házban megjelenő titkos csoporttól. A megjegyzés azonban tipikus módszere a filmnek: tele van hasonló rezonőri megállapításokkal. Az újságírók, a tüntetők ügyvédje kerek mondatokban fogalmazza meg a Nixon-csoport által felidézett alkotmányos veszélyt, tehát azt, amiről már minden amerikai tud — utólag. Mindennek azonban felettébb „lépcsőházi gondolat" jellege van. A valóságos Watergate-ügy során ugyanis az amerikaiak, de még az uralkodó körök is, csak fokozatosan szoktatták hozzá magukat a „királygyilkosság" gondolatához, s több mint egy évig tartott a huzavona az elnök alkotmányos felelősségre vonásának puszta lehetőségéről is. 1973 tavaszán, tehát azután, hogy az egyik Watergate-betörő, James McCord „köpni" kezdett, egy felettébb jellemző tévé-beszélgetést láttam-hallottam Washington126

AMERIKA — FEKETÉN-FEHÉREN

ban. Egy konzervatív publicista szigorúan követelte, hogy „kíméletlenül fel kell tárni" az ügyet, még ha magában a Fethér Házban is akadnak cinkosai a betörőknek . . . A befolyásos közíró fel sem tételezte, hogy müyen messzire vezethetnek a nyomok, ő legfeljebb Nixon néhány alacsonyabb rangú beosztottjának bűnösségére gondolt. Vitapartnere, a nagyon liberális és a vezető körökben hírhedtnek számító hírlapíró viszont gúnyosan követelte az ügy sürgős eltussolását: „mert ha valóban kinyomozzuk a dolgot, eljutunk magához az elnökhöz, aki az egész banda vezére" — közölte a kevés éleslátók egyike, aki egyébként hamarosan el is tűnt a CBS képernyőjéről. A sajtó mennybe megy A tévéfilm, csakúgy mint a Watergate-ügyről készült többi amerikai alkotás (mindenekelőtt Redfordnak a Washington Post leleplező riporterpárosáról készült filmje), alaposan megszépíti az amerikai sajtó szerepét a Watergate-ügyben. Láthatjuk az egyik fehér házi alkalmazott tévé-műsorokat csináló feleségét, aki mindvégig mindent tökéletesen megért a Monckton-csoport teremtette veszélyekből. Kitartóan nyomoz a Fehér Ház viselt dolgai után Joe Visnovszky, aki sejthetően a Washington Post embere, hiszen egy ügyes felvételen úgy l á t j u k a szerkesztőség bejáratánál a lap nevét félig eltakarva, hogy minden néző tudh a t j a : a Watergate-ügy „legendás leleplezőjéről" van szó. Erlichmannál viszont Monckton emberei egy homoszexuális publicistát akarnak zsarolni, és ezzel eltántorítani az elnöki politika bírálatától (a könyvben meg is elevenedik a hírlapíró egyik fiúügye), a filmben csupán „a két Peirine fivérről" esik szó, ami az amerikaiakban a tekintélyes (és konzervatív) Alsop testvéreket idézi föl. De még az a Bob Bailey (valódi nevén Herb Klein) is a sajtószabadság bajnokának minősül, aki pedig évtizedeket töltött el Richárd Nixon oldalán. Márpedig Nixon és az újságírók kölcsönös gyűlölködése mindenki előtt ismert Amerikában; Klein nyilvánvalóan tiszta kezű maradt, de aligha volt olyan naiv, mint amilyennek a filmen ábrázolják. Amikor megkülönböztetjük az újságírókat magától a sajtótól, fontos tényre utalunk. Ugyanis azok a hírlapírók, akik m u n k á j u k folytán a politikus, m a j d elnök Nixon közelébe kerültek, valóban utálták őt, de aligha jobban, mint amennyire Nixon őket. A nixoni kormányzás időszakának krónikája számos példát jegyzett föl arra, hogyan próbált a Fehér Ház megszabadulni — nem egyszer sikerrel — kellemetlenné vált újságíróktól. A laptulajdonosok és szerkesztők azonban jóformán a vég kezdetéig Nixon pártján álltak, már csak azért is, mert ezek az emberek többségükben republikánusok. 1972 őszén az amerikai napilapok választási állásfoglalásainak több, mint 90 százaléka. Nixon mellett tört lándzsát. Valószínűleg sorsdöntő hibát követett el a Fehér Ház, amikor a választási győzelem után megpróbálta megtorolni a Washington Post nyomozói ténykedését — a lap üzleti vállalkozását is kikezdve. Ezért ugyanis a tőkés vállalkozásnak is jelentős sajtóhatalom már csak önérdekből is kénytelen volt folytatni a küzdelmet. S mivel ez a lap a fővárosban jelent meg, anyagai óhatatlanul befolyásolták az államapparátus, a kongresszus, az igazságügyi hatóságok embereit, akiknek egy része viszont ú j a b b információkat szolgáltatott a Washington Postnak; ebben a folyamatban tágultak ki a rések a Fehér Ház által emelt eltussolási falon. Csakhogy a Watergate-ügy feltárulásának hosszú folyamatában a vezető körökhöz tartozó publicisták, tehát az igazi közvélemény-formálók legalább olyan vonakodva jutottak el a „királygyilkosság" gondolatának befogadásához, mint az establishment nagy része. Jellemző módon a sajtó perifériáin levő, tehát másod-harmadvonalba tartozó kommentátorok jártak elöl a Nixon-csopor.t foko127

AMERIKA — FEKETÉN-FEHÉREN

zatos leleplezésében, de még ők is csak kullogtak az események mögött. Kétségtelen: a vezető üzleti körök m á r korántsem rajongtak ekkoriban Nixonért, aki a biztos újraválasztás tudatában szabályosan megzsarolta a menedzsereket a választási hozzájárulásokért. (A filmen egy apró epizód utal erre: az ú j r a választási bizottság egyik főnöke golfparti közben tudatja egy üzletemberrel, hogy az adakozás immár érdeke.) Ennélfogva az a kör, amelyhez a laptulajdonosok is tartoztak, 1973 tavasza után már „levette a kezét" Nixonról, de azt nem lehet állítani, hogy aktívan szembefordultak volna vele. Utóvégre csak a Watergate-ügy végkifejlete után kezdte terjeszteni a manipulációs gépezet, hogy a botrány leleplezése a demokrácia diadala. Ilyen logikával bármely korrupt rendőrfőnök vagy trösztelnök előbb-utóbb bekövetkező bukása az intézmény erényét tükrözné, és nem tekintélyét csorbítaná. A „Washington — zárt a j t ó k mögött" természetesen része ennek a manipulációnak, ami érthető, hiszen az amerikaiak számára mégiscsak tetszetősebb arról beszélni, hogy megszabadultak a Monckton-maffiától, mint azt firtatni, hogyan kerülhetett hatalomra ez a csoport, és hogyan választották újra 1972-ben. A látszattal csalnak A filmsorozatban számos epizód utalt arra a szemléletre, ami a Nixon-csoportnak valóban egyik jellegzetessége volt: n e m a való fontos, hanem annak képi mása. Maguk törik össze az elnöki autót, hogy rákenhessék a „vandál" t ü n tetőkre; a sajtófőnök szervezi az elnöki beszéd után a helyeslő táviratok özönét; Monckton „spontán örömmel" fogadja a sisakos építőmunkások küldöttségét, amelyet szintén a Fehér Ház verbuvált — és így tovább. Ezek a fogások valóban kedveltek voltak abban a Fehér Házban, amelyet a hirdetési szakmából odakerült Haldeman és beosztottjai igazgattak. (Hank Ferris, aki a film nagyrészében Romáid Ziegler szerepkörét játssza el, éppenséggel díszpéldány, hiszen Zieglert Haldeman a kaliforniai Disneylandből vitte be a Fehér Házba.) Flaherty-Haldeman és társai tudták jól, hogy az amerikai politikai életben éppúgy mindenható a reklám, mint a társadalom többi területén. Utóvégre valamennyi amerikai politikus felhasználja a választási harcban a különböző réklámügynökségek segítségét. 1968-ban Richárd Nixon egyenesen „újjávarázsoltatta magát" egy reklámiroda segítségével, mivel meg akart szabadulni „a régi Nixon" kellemetlen képétől. A nixoná Fehér Házban nem véletlenül latolgatták minden politikai döntésnél, hogy vajon „elmegy-e ez Peoriában?" Ez az Illinois állambeli városka ugyanis az amerikai vidékiség jelképének fogható fel, ha úgy tetszik, ez a tengeren túli Muesa. Nixonék azonban tudták, hogy az ő politikai bázisuk az ország keleti partvidéken túli része, s ezért a Fehér Ház olyan látszatot igyekezett kialakítani, amely a „középamerikai" ízlésnormákhoz idomult. Nem véletlen, hogy a Watergate-ügy során Nixon tekintélyében adóügyednek és a zárt ajtók mögötti szabadszájúságának a lelepleződése tette a legsúlyosabb kárt. A politikai küzdelemben Nixonék éppúgy bevetettek piszkos trükköket, miként mások. Legfeljebb hol véletlenül, hol tudatosan messze túllépték a törvényes határokat. A film mindezt pellengérre állítja, holott ebben a tekintetben sem a Nixon-csoport volt az egyedüli vagy az első. Legfeljebb ők minden t r ü k köt igyekeztek kipróbálni. Egy biztos: ha Nixon nem rögzíti magnószalagokon a magára nézve terhelő bizonyítékot, Amerika vezető körei gyaníthatóan előnyben részesítették volna a látszatot, és hagyták volna, hogy az elnök kihúzza hivatali ideje lejártáig.

128

AMERIKA — FEKETÉN-FEHÉREN

A kulcsfilm önállósul A „Washington — zárt ajtók mögött" már akkor került le az amerikai tévéipar futószalagjáról, amikor — az óceánon túli szakembereket is meglepő módon — megdőlt egy legenda a tévésorozatokról. Korábban ugyanis egyike volt az amerikai televíziózás megdönthetetlennek hitt dogmáinak, hogy egy sorozat — a sikertől, vagyis a nézettségtől függően — lehet bármilyen hosszú, akár évekig tartó is, ámde minden egyes részének önmagában is meg kell állnia. Ezt a dogmát egészen egyszerűen az üzleti vállalkozás öntörvényei diktálták: a televízió minden egyes sugárzási percének aszerint alakul az értéke, ahányan az adott műsort nézik, s ennek megfelelően tartottak tőle, hogy az a néző, aki elmúlasztotta a sorozat egyes részeit, utóbb már nem kapcsolódik be, hiszen az összefüggő sorozat megköveteli az előző részek ismeretét, hanem egyszerűen átkapcsol a másik csatornára, valamilyen más, számára tüstént megérthető műsorra. Évtizedeken át minden hasonló kísérlet megbukott, többnyire nem az elkészült munka minősége okán, hanem mert az egymást követő adásokat követni nem tudó nézők egy része „lemorzsolódott"; márpedig az amerikai televíziózásban mindenekfeletti kritérium az úgynevezett Nielsen-féle nézettségi mutató mindenkori alakulása. (A felmérést a nap minden órájában végző cég mintegy másfélezer — reprezentatívan kiválasztott — tévé-készülékbe elhelyezett, csak a cég alkalmazottai által nyitható-zárható ellenőrző dobozzal regisztrálja, hogy a család készüléke mikor van bekapcsolva, és melyik csatorna műsorát fogja. Hogy valójában nézik-e vagy sem, azt a gép nem méri, a műsor minőségéről alkotott véleményt még kevésbé. De mivel a hirdetők aszerint fizetnek, hogy reklámjuk összesen hány emberhez jut el, a Nielsen-féle nézettségi mutató alakulása alapvetően befolyásolja mind a nagy tévéhálózatok, mind a kisebb helyi állomások bevételeit. Előfizetési díj ugyanis nincs.) Amikor az ABC tévéhálózat — a CBS és az NBC mögött az „örök harmadik" — p á r évvel ezelőtt gondolt egy nagyot, és elvetette a fenti dogmát, természetesen akkor is bekövetkezett a nézők menetközbeni lemorzsolódása, vagy az történt, hogy azoknak a potenciális nézőknek, akik az előző részeket valamilyen okból nem tudták megnézni, csak egy része próbált meg „bekapcsolódni" a sorozat későbbi adásaiba. Csakhogy mindezért bőven kárpótolta a tévé-társaságot az érdeklődés szinte ugrásszerű megnövekedése. Az ügyesen beharangozott, eseménynek számító tévésorozatok elsőként Irwin Shaw „Gazdag ember, szegény ember" című regényének tévéváltozata) sokkal több nézőt vonzottak, mint az évek óta tartó legsikeresebb hagyományos sorozatok bármikor. Tehát volt miből nézőt veszteni. Nem szólva arról, hogy az eleve belekalkulált ismétlés ugyancsak magas szintű nézettséget biztosított. E fogás eredményeként az ABC szabályosan lekörözte nagy vetélytársait. A „Washington — zárt ajtók mögött" ennek a korszaknak a terméke (hogy melyik tévé-társaság stúdióiban készítettek egy amerikai filmet, azt a néző tüstént megállapíthatja: ebben a sorozatban például kivált gyakran vannak olyan epizódok, amelyekben láthatók — kongresszusi kihallgatásokon, sajtóértekezleten, elnöki beszédkor — tévékamerák is, s azok természetesen mindig az ABC gépei, és sohasem a konkurrenciáé.) Ahhoz, hogy egy „lezárt" sorozat igazán és már előzetesen vonzó legyen (ami a Nielsen-mutatók szempontjából perdöntő), elsőbben az szükséges, hogy témája eleve csábítsa a nézők millióit. Nem véletlen tehát, hogy az amerikai „korszakváltáskor" olyan ismert műveket vagy éppen történeteket dolgoztak fel sorozatnak, amelyeknek a sikerében már biztosak voltak vagy lehettek. (Shaw könyve vagy Alex Haley „Gyökerek" című m ű v e hónapokig szerepelt a bestseller-listán.) A Watergate-ügy pedig éppen bizarrságával és kuszaságával kínálta magát: 129

AMERIKA — FEKETÉN-FEHÉREN

az átlagnéző nyilvánvalóan vágyott valamire, amiből „kerek képet kap" a lezajlott drámáról. Az eredeti mű szerzőjének, Erlichmannak a személye pedig garantálta a „hitelességet". A fentiekben m á r vázoltuk, hogy mennyire volt hiteles valójában a Watergateügy tévé-feldolgozása. Ha azonban magát a sorozatot tekintjük, akkor látni kell egy fontos szabály érvényesülését: a kulcsfilm önállósul. Vagyis: függetlenül attól, hogy a néző mit tudott m á r eleve, és mit nem a Watergate-ügy valóságáról, a sorozat „kerek egész". Éppen ettől tűnik hitelesnek, holott nem az, legfeljebb — mint vázoltuk — az epizódjai autentikusak. A feldolgozók azonban jól tudták, hogy a nézők többsége nem a részletek és személyek „ellenőrzésének" szándékával figyeli a sorozatot, hanem történetet, politikai krimit akar élvezni. Ennek megfelelően nemcsak az esetleges perek elkerülése végett „rakták össze" a film készítői figuráikat Nixon különböző embereiből, hanem nyugodt szívvel használtak kitalált személyeket, elsősorban a mellőzhetetlennek vélt szerelmi szálak kedvéért. A csinos nők és kellemes férfiak amerikai tévés-követelményét ugyanis persze nem adták fel (nemcsak Martin, hanem például Flaherty is jó megjelenésű úriember, az utóbbi '.kiáltó ellentétben mintájával, a rosszképű Haldemannal). Érdekes módon a „Washington — zárt ajtók mögött" úgy önállósul, hogy egyaránt képes lekötni a Watergate-ügy epizódjait mégiscsak valamivel jobban ismerő amerikai tévé-nézőt és az egész ügyet meglehetősen elnagyoltan ismerő külföldit. És ezt éppen a főszereplőnek, tehát Martinnak, illetve az említett beiktatott szálaknak a kiválasztása biztosította. Valószínűleg csúnya bukás lett volna, ha a sorozat főszála magát a Watergate-ügyet, pontosabban Nixonék addig vezető tevékenységének láncolatát próbálta volna mintegy rekonstruálni. A sikert éppen az garantálta, hogy a félig-meddig hitelesnek tetsző, de lényegében kitalált történet (mondjuk így: egy valószínűsíthető feltevés), tehát a Primula-jelentés körüli huzavona és Martin harca karrierjéért gondosan kiválasztott epizódokkal — szinte fogaskerékszerűen — kapcsolódik a MoncktonNixon-csoport piszkos trükkjeinek bemutatásához. Mivel a Watergate-ügy világszerte legalább is eredményében ismert, bizonyítani aligha tudjuk, csak megkockáztathatjuk az állítást: ezt a sorozatot az a néző is végigkövethette volna, aki mit sem tud Richárd Nixon tündökléséről és bukásáról.

GELLÉRT ENDRE

A valóság - sorozatokban A „Washington — zárt ajtók mögött" kisebb-nagyobb vitákat kavart mindenfelé, és nem minden tanulság nélküli vitákat. Felmerült eközben egy olyan kérdés is, amelyet, úgy gondolom, meg kell válaszolni. Azért is, m e r t az elkövetkező hónapokban még jó néhány estén át képernyőre kerültek hasonló jellegű sorozatok. A kérdés, legalábbis számomra, meglepőnek tűnik, mert így hangzik: Van-e helyük a Magyar Televízió műsorában az ilyen tematikájú és — nem vitás — „hollywoodi módszerékkel" feldolgozott sorozatoknak? Válaszom a kérdésre tulajdonképpen rendkívül tömören megfogalmazható: igen, v a n ! . . . Ennél persze többet kell mondanom, és szólnom kell arról is, miért találtam meglepőnek éppen ezt a kérdést. Elsősorban azért, mert a „Washington . . . " nem előzmények nélküli műsora televíziónknak. Ilyen volt például „A 130

AMERIKA — FEKETÉN-FEHÉREN

Rosenberg házaspár", jó néhány hasonló m ű f a j ú mozifilm, és volt „saját gyártású előzmény" is a hatvanas évek végén, amikor Keleti Márton több ilyen jellegű sorozatot rendezett; akkor ezéket politikai krimiknek kereszteltük el (azt hiszem, az elnevezés ma is találó), és nagy kár, hogy a sikeres folytatást csak a külföldi alkotások j e l e n t h e t t é k . . . Persze, legalábbis úgy gondolom, értem azt is, hogy miért éppen ennél a sorozatnál merült fel így a kérdés. „A Rosenberg házaspár" esetében „egyszerűbb volt" a dolog: érzelmüeg volt ki mellé állni, és a sorozatot különben is a f r a n ciák készítették — az Egyesült Államokban lezajlott, az egész világot megrázó perről, a boszorkányüldözés — ha nem is egyedülálló, de mindenképpen sajátos — amerikai módszereiről. A „Washington . . . " esetében ennél jóval bonyolultabb kérdésekről van szó: érzelmi kapcsolódásról ezúttal alig lehet beszélni, hiszen még a „pozitív hősként" felfogható CIA-igazgatóról is kiderül, hogy kicsoda a valóságban (a sorozatnak ez az egyébként egyetlen költött figurája). A film dramaturgiája (és megvalósítása is), valóban profi munka, még akkor is, ha nagyon „egyszerű" sablonról van szó, csak éppen ez a sorozat az Egyesült Államok történetének azokból az éveiből meríti témáját, amikor az amerikai polgárok milliói (akiknek nagy többsége közismerten adott receptek szerint nézi a világot) egyszerre döbbentek rá arra, hogy a valamennyiük által tökéletesnek és egyedül üdvözítőnek tartott „amerikai életformával" — valami b a j v a n . . . Az egyszerű sablont tehát a történet bonyolult valóságos magja teszi összetettebbé, mint mondjuk a Columbo vagy a Kojak hadnagy kalandjairól készült epizódokat. Ez utóbbikat csak egyféleképpen lehet nézni: krimikről van szó, melyek egyik epizódja jobb, a másik gyengébb. Igaza van a kritikusnak, aki megállapítja, hogy a „Washington . . ."-t sokféleképpen nézhettük. Lehet úgy nézni, mint egy egyszerű krimit, amelynek poénja az a bizonyos gyújtózsinór) csak jóval később és már a tévésorozaton kívül robbant. Nézhettük úgy is, hogy állandóan a r r a gondoltunk, ki volt a valóságban az éppen ágáló, szeretkező, intrikáló vagy betörő szereplő •— és van még jó néhány változat. Vitatkozni azonban csak azokkal akarok, akik az alapkérdést úgy tették fel, hogy azonnal válaszoltak is egy ugyancsak egyszerű „nem"-mel, és tulajdonképpen csak azzal érveltek, hogy manipulációról van szó (ami egyébként igaz), és különben is, miután a filmsorozatot amerikaiak készítették, a magyar néző azt gondolhatja, hogy — „na ugye, ott — ezt is l e h e t . . . " Ami az itthoni bemutatást illeti, meggyőződésem, hogy az esetenként mintegy 5—5 és fél millió néző közül akadt legalább néhány százezer, aki a történelmi tények között is utánanézett annak, hogy abból, amit látott, mi tekinthető valóságos háttérnek; és ugyanígy meggyőződésem, hogy ennél jóval nagyobb számban akadnak olyanok, akik valamelyest jobban megértik majd a közeljövőben a nagyon is aktuális és sokszor nagyon is zavaros amerikai politika egy-egy lépését vagy például, hogy az aktualitásnál maradjunk, az egyre jobban kibontakozó amerikai elnökválasztási kampány valóságos hátterét, az amerikai stílusú belpolitikai harc egy-egy eddig csak külsőségnek tekintett aktusát. Számomra, amióta ezen a területen dolgozom, a legnagyobb — és itt is érvényes! — tanulságot az emlékezetes „Nagy csaták" sorozat bemutatását követő, másfajta légkörben kibontakozott vita jelentette. Akkor elhangzott az is (ma nem), hogy a sorozat bemutatása káros volt, m e r t „a nézőt félreinformálta abban a vonatkozásban, hogy ki viselte a második világháború legsúlyosabb terheit." Akkor, egy azóta sem túlszárnyalt méretű közvélemény-kutatás, könyvtárak, könyvesboltok statisztikái egyértelműen azt m u t a t t á k ki, hogy „a néző" — szerencsére — egészen másként reagált: marxista műveket vett elő, vásárolt meg, olvasott és vitatkozott arról, amit látott, olvasott, maga á t é l t . . . Téved és hibát követ el az, aki lebecsüli „a néző" ítélőképességét, mert ezzel 131

AMERIKA — FEKETÉN-FEHÉREN

többek között azt is lebecsüli, amit ebben a vonatkozásban az elmúlt évtizedekben elértünk. Amikor ezeket a sorokat leírtam, m á r b e m u t a t t u k a „Washington — zárt a j tók mögött" és a „Gyökerek" című filmet, de m é g bemutatás előtt áll a „Martin Luther King" és az Emilé Zola életének döntő pillanatait feldolgozó sorozat. E sorozatok a t ö r t é n é s idejét, jellegét, a feldolgozás m ó d j á t illetően, úgy tűnik, nagyon távol állnak egymástól. A „Gyökerek" t é m á j a közismert, és bár az Egyesült Államokban ez k a v a r t a a legnagyobb v i h a r t , Európában, ahol eddig b e m u t a t t á k , egészen másképp ébresztett gondolatokat, mint az a m e r i k a i közvéleményben; a Martin Luther King a néger vezető, polgárjogi harcos életútját m o n d j a el meggyilkolása pillanatáig; a Zola-film, melyet francia művészek készítettek, vádirat az antiszemitizmus ellen — k o r k é p és egyben k ó r k é p a Dreyfus-ügy éveiből. Hogy mi k ö t i össze ezeket a „politikus sorozatokat"? Kiválogatásuk, m e g v á sárlásuk és m ű s o r b a állításuk, nyugodtan m o n d h a t o m , tudatos m u n k a e r e d m é nye. Hasznukban, ha a m a g u k m ű f a j á b a n vizsgáljuk őket, ugyanígy bizonyos vagyok.

Az angol és amerikai sajtóvisszhangból I. Gyökerek emlékezetes televíziós esemény, amelyre éveket kellett várni, és melyhez hasonlót csak évek múltán láthatunk ismét. A „Gyökerek" rendelkezett a jó drámai mű összes kellékével; megindító volt a téma. kiválóak a dialógusok, fantáziadús a rendezés és elsőrangúak a színészek. És még valami, ami a televíziós műsorkészítésben igen ritka: alkotói valóban merészek voltak." (Cleveland Plain Dealer) „E tévés hasábokon még sosem esett szó olyan műről, mely a „Gyökerek"kel összemérhető volna . . . Elsőrangú." (Boston Herald American) „Számomra felért azzal az élménynyel, melyet az első űrhajós holdsétájának látványa nyújtott." (John Banahan atya, New-World-Chicago) „Maga a történelem. Főműsoridőben." (Worcester Telegram) „Mind a tizenkét részes sorozat, mind pedig a közönség reakciója rendkívüli volt." (Des Moins Tribüné) „Alig vannak olyanok, akiket érzelmileg hidegen hagyott volna." (Herald Statesman-Yonkers) 132

„A fekete bőrűek számára a „Gyökerek" büszke zarándokút volt vissza ahhoz az eredethez, amelyet tételesen ugyan ismertek, de személyesen sosem éltek meg. És a fehérek? . . . Sajnálatos módon a rabszolgaság összebilincseli a fehéreket és a feketéket, miként a bűnben is titokzatosan öleli egymást a bűnös ós áldozat. Egy héten keresztül mintha a televíziózás aranykorába csöppentünk volna vissza. Paddy Chayefsky Network című filmjében a túlfűtött tévéelnökhelyettesnő — Faye Dunaway — úgy jut el az orgazmusig, hogy partnerének az ágyban — Bili Holdén — ú j műsorelképzeléseit és a várható óriási nézettséget ecseteli. Ha mindezt mércéül állítjuk, akkor valószínűleg az ABC tévétársaságon ama januári hét folyamán az élvezet valóságos hulláma söpörhetett végig, legfőképpen a vezetőségen, amely elég merész volt ahhoz, hogy műsorra tűzze, és nyolc egymást követő napon sugározza a sorozatot. A nézőszám napról napra nőtt, míg végül elérte a televíziós méretekben történelminek nevezhető 130 milliós számot. . . . 30 város polgármestere nyilvánította a január 24. és 30. közötti hetet a „Gyökerek" hetének. . . . A műsor még egy szempontból volt döntő jelentőségű. Élesen felvetette azt a kérdést, hogy vajon korábban

AMERIKA — FEKETÉN-FEHÉREN

miért nem láttunk igazán komoly, néger színészekre épülő drámai művet. Most kiderült, hogy bőven meríthettek volna John Amos, Lou Gossett, Cicely Tyson, Leslie Uggams és az újonc LeVar Burton tehetségéből." (Peter Schillacl, Media and Methods Magaziné)

II. Washington — zárt ajtók mögött „Erlichman könyve, „A cég" 1977. nyarán jelent meg paperback kiadásban és 60 000 példányban. A Fontana kiadó igen gyorsan rájött arra, hogy a tévésorozat után az újrakiadás eredeti formában igen nagy luxus lenne. Az új kiadás címe az lett, ami a filmé, és a címlapra Jasom Robards Monckton-Nixon) került . É s az új kiadás 100 000 példánya két hét alatt elfogyott. (Evening Standard) „Az ötmillió font költséggel készített sorozat a tények (facts) és a fikció (fiction) okos keresztezése. A műfaj tévés körökben született új elnevezése: „Faction". . . . A szereplők többségét könnyű azonosítani, a nőket azonban igen hehéz. Ügy tűnik, csak azért kerültek a történetbe, hogy hálószoba-körítést adjanak a sztorinak, és így magas nézettséget érjenek el." (Daily Mirror) „Általában, ha a közelmúlt történéseit drámai keretek közé helyezzük, fikció kerekedik ki belőle. Itt nem ez történt. Az igazság jött el, tömegfogyasztásra alkalmas formában. Ha a Watergate nem történt volna meg, vagy nem került volna nyilvánosság elé, akkor úgy tekintenénk Jason Ro-

bards. Róbert Vaughn, Cliff Robertson és a többiek komédiázására, mintha egy tökéletes melodrámát látnánk. A valóságos botrány azonban azt bizonyította, hogy az élet többé már nem majmolja a művészetet (ha tette is valaha). Csak a rossz műalkotásokat." (Evening Standard) „36 washingtoni és 167 Los Angeles-i helyszínen forgatta filmjét Gary Nelson . . . A Los Angeles-i Egyetem LakeArrowhead-i Konferencia központja az ABC tévései jóvoltából teljesen átalakult. A festőd hely, a zegzugos kerti ösvények és az elszórt házak nagyszerűen helyettesítették Camp Dávidét. A főépületet, hogy egészen úgy nézzen ki, mint az elnök nyaralója, némileg átépítették. íratlan filmes szabály, hogy a forgatás befejeztével mindent eredeti formájában állítanak vissza. De az egyetem vezetőinek annyira megtetszett az új homlokzat, hogy úgy döntöttek, erre nem tartanak igényt." (Paramount információs anyag) „A film jó kriminek, és jó arra is, hogy hű képet fessen azokról, akik a Watergate-ügyben szerepeltek . . . Az ABC tévéstársaság — mely 7,5 millió fontot költött erre a filmre — úgy kezeli ezt az alkotást, mintha a kifinomult, művelt közönség számára készült Gyökerekről lenne szó." (Radio Times, William Shawcross) „Megkaptuk tehát a regényes feldolgozást a „Wasihington — zárt ajtók mögött" jóvoltából. Nagyszerű volt, élvezetes. Egy napon talán a valóságot is megismerjük. Ezt a napot — immár a regényes feldolgozás ismeretében — nagyon is érdemes kivárni." (Daily Mail) Összeállította: Horvát János

133

Tallózó

KÖNYVEKRŐL

Kommunikáció, közlések közönség

John C. Merrill—Ralph L. Lowenstein: Media, Messages, Men. (New York és London: Longman. 1979.)

E mű valójában az első, 1972-ben m á r megjelent kötet alapján készült. Szerzői hangsúlyozzák: n e m volt céljuk az újságírásról szóló áttekintésnek vagy akár a tömegtájékoztatás tankönyvének az elkészítése. Sokkal inkább arra törekedtek, hogy gondolkodásra késztessék az olvasót az újságírás — és valójában a tömegtájékoztatás — alapvető kérdéseit illetően. Ezért a könyv alig tartalmaz adatokat, dátumokat, nem foglalkozik az újságírás technikájával (hogyan kell címeket, vezércikkeket stb. írni), és csalódnak azok az olvasók is, akik az egész témakör történetével szeretnének e könyv alapján megismerkedni. Ezzel szem134

ben kiemelten foglalkozik a tömegtájékoztatás különböző műfajainak olyan előtérben álló kérdéseivel, amelyeik ma nemcsak a szakma m ű velőit, hanem a társadalom legalábbis jelentős részét foglalkoztatják, és vitára késztetik. Azt is hangsúlyozzák a szerzők, hogy könyvükben — a tömegtájékoztatás és a társadalom összefüggéseit tárgyalva — akarva-akaratlanul is érintik más területek, tudományágak (szociológia, pszichológia, filozófia stb.) kérdéseit, ami érdekes lehet a tájékoztatás területén kívülálló emberek számára is. Valójában tehát — bevallottan — eklektikus könyvet írtak azzal a céllal, hogy az olvasót gondolkodásra és vitára késztessék azokkal a témákkal kapcsolatban, amelyek a tömegtájékoztatás és a társadalom kapcsolataival állnak összefüggésben. A könyv végén gondosan kiválasztott bibliográfiát adnak közre további olvasás és gondolkodás céljából, amire ez a lista annál is inkább alkalmas, mivel a megadott könyvek egy része a szerzőkével ellentétes nézeteket hangoztat. ,,A tájékoztatás korszaka"?

A könyv három részből áll: I. A tömegtájékoztató eszközök: változó szerepük. II. A tájékoztató és hallgatósága. III. Tájékoztatási koncepciók és etikai kérdések.

KÖNYVEKRŐL

A legalapvetőbb kérdésekkel az I. rész foglalkozik, és — mivel egy közel 300 oldalas szakkönyvnek amúgy sem lehet minden részét egyforma hangsúllyal ismertetni egy recenzió keretében, elsősorban erről a részről szólunk. Bizonyos fokig jellemzően, de legalább ugyanannyira eltúlozva, a két szerző k o r u n k a t „a tájékoztatás korszakának" nevezi, amelyben mindenki nagy figyelemmel fordul a t á j é koztatás felé; válságok vonulnak végig az egész világon, a lakosság robbanásszerűen növekszik, a környezetszennyeződés fokozódik stb., — ugyanakkor azonban eszkaláció m u tatkozik a retorika, robbanás a szóbeli, elektronikus és nyomtatott tájékoztatás területén. A tájékoztatás mennyiségének növekedésével azonban n ő a hitetlenség is: túl sok az információ sokak számára, ami a strucckomplexum kialakulását v o n j a maga után. Az igazság azonban az, hogy a tájékoztatási robbanást hosszabb időn keresztül senki sem kerülheti k i ; mindenkinek vele kell élnie hosszabb távon. A tájékoztatás kategorizálása sokféle lehet. A két szerző — talán kissé leegyszerűsítve — intrapersonális és interpersonális kommunikációról beszél, é r t v e az előbbi alatt azt, hogy egy e m b e r hogyan reagál a saját gondolatvilágára, az utóbbi alatt azt, hogy ez a folyamat emberek között hogyan megy végbe. A tömegtájékoztatás az interpersonális kategóriába tartozik, ennek pedig további négy alkategóriája van. A legfontosabb — a negyedik — a tömegtájékoztatás (írott sajtó, rádió, televízió, film, könyv). ..Madárvadászat"

A hivatásos tömegtájékoztató — a könyv szerint — olyan, mint egy madárvadász, aki rálő egy fára, amelyen — feltételezése szerint — sok m a d á r foglal helyet. Nem t u d j a , hogy melyiket találja el, valójában

egyikre sem céloz, mégis egyeseket eltalál — m í g mások érintetlenek m a r a d n a k . A tömegtájékoztató általában keveset tud közönségéről, a tömegekről, de tisztában v a n azzal, hogy közlései egyeseket megfognak, érdekelnek, másokat hidegen hagynak, elmennék mellette. Azt is t u d j a tapasztalatból, hogy közléseit n e m csak első-, h a n e m másodkézből is megtudják, t e h á t számára n e m mellékes, hogy közvetlen hallgatósága jól megértette-e mondanivalóját, és azt helyesen a d j a - e tovább. A szerzők több oldalról is m e g k ö zelítik a „tömeg" fogalmát, de t u l a j donképpen nem adnak — t a l á n nem is adhatnak — az általuk is felvetett gondolatoknak megfelelő, átfogó meghatározást. így aztán nincs semmi csodálni való azon, hogy még lazábban fogalmaznak a t ö m e g t á j é koztatási szakember tevékenységének különböző aspektusait illetően. Olyan kérdésekre, mint pl. a) hogyan t u d j a a tájékoztató, hogy közlései milyen hatást váltottak ki; b) h o n n a n tudja, mikor és hogyan kell változtatnia közléseinek jellegét, t a r t a l m á t stb., azt a választ adják, hogy ..főleg intuíció ú t j á n " . Ezen az intézményesített visszajelzések és hosszú távú elképzelések s e m változtatnak. Nagyon érdekes és szemléltető táblázatot közöl a könyv a t ö m e g t á j é koztatás csatornáinak elemeiről, m e g különböztetve a nyomtatott (könyv, folyóirat, újság), a hangos (rádió, lemez) és a mozgó (mozi, televízió) tömegtájékoztatási eszközöket. E. három csoportot négy megközelítésben vizsgálja: a) a reprodukció; b) a cirkuláció; c) a visszajelzések; d) az anyagi t á m o gatás elemei szempontjából. (A d) pont alattit csak amerikai viszonylatban m u t a t j a ki.) A fejlődés fázisai

Ami a tömegtájékoztató eszközök fejlődését illeti, a szerzők e l m o n d j á k , hogy főleg a jelen század második 135

KÖNYVEKRŐL

felében tapasztalható dinamikus előrelépés. A fejlődés görbéjén három egymást követő szakaszt különböztetnek meg. Az első szakaszban az információ elsősorban a véleményformáló vezetők felé áramlik, illetve ők a fő fogyasztók; a második szakaszb a n tömegek lépnek előtérbe; a harmadik szakaszban pedig a fogyasztók a lakosság specializált rétegeL A fejlett országokban e harmadik szakasz figyelhető meg, aminek egyébként négy, egymást kiegészítő, egybenövő tényezője figyelhető meg: magasabb iskolázottsági szint, jólét, kellő szabad idő, és a lakosság megfelelő nagysága. A szerzők egyébként jellemzőnek t a r t j á k azt a körülményt, hogy az egyik szakaszból a másikba való átmenet nagyobb látványosságok nélkül megy végbe, és így a tömegtájékoztatási szakembereknek alaposan elemezniük kell az adott helyzetet. A tömegtájékoztatási eszközök sorában a nyomtatott kiadványokkal kapcsolatban elég gyakran elhangzik az a vélemény, hogy a II. világháború utáni elektronikus forradalom nagyrészt véget vetett fejlődésüknek. A szerzők ezt a nézetet határozottan cáfolják, és állítják, hogy Gutenberg óta ez a m ű f a j állandó és rohamos fejlődésben van, bár az előállítás módja és a termék megjelenése lényegesen módosult. Felhasználta viszont a tudomány és a technika szinte valamennyi jelentős vívmányát (távíró, telefon, komputer, mesterséges hold, stb.). Ezen a helyzeten lényegesen még a tévé tömeges elterjedése sem változtatott. Az urbanizáció és a kulturális színvonal fejlődése a fejlett országokban a sajtó specializációját vonta maga után. Ugyanakkor világjelenség az írott sajtó monopolizálódása, egyre kevesebb kézbe kerülése. Annak bizonyítására, hogy a rádió és a televízió sem tudta kikezdeni az írott sajtó szerepét, a szerzők — egyebek között — utalnak az ún. „jet publikációkra", azaz a napi- és hetilapok repülőgépeken való gyors to136

vábbítására. Ennek eredményeként a The New York Times, a Pravda, a Le Monde stb. m á r másnap kapható a világ távoli tájain is, míg a hetilapok egyre nagyobb köre, így pl. a Time, a Neewsweek, a Der Spiegel, a L'Express, szinte ugyanakkor kapható messzi tájakon, mint otthon. Az elektronikus forradalom négyszáz évvel követte a nyomtatás létrejöttét és rohamos elterjedését. Az idő felgyorsulására mutat, hogy viszonylag rövid idő telt el a rádió és a televízió feltalálása és elterjedése között. A rádió kezdeti szakaszában a fogyasztók a tehetősebbek közül kerültek ki, és a vezetékes megoldás miatt csak a nagyobb településekre korlátozódott. A tranzisztoros rádió hatalmas előrelépést jelentett, főleg a vidék, a falu, a villany nélküli települések szempontjából, és így a fejlődés különösen nagy volt a harmadik világ országaiban, ahol ez nagy hatást gyakorolt a politikai helyzetre, a vezetés és a tömegek közötti kapcsolatokra. Az elektronikus tömegtájékoztatási eszközök jelentőségének iróniájára utal az a körülmény, hogy alkalmasak ugyan az egész társadalom átfogására, az információ, a tudás terjesztésére, adott esetben azonban gátjaivá válhatnak a képzésnek: szükségtelenné tehetik az analfabetizmus felszámolását. Ugyancsak ellentmondásos a politikai rendszerekre gyakorolt hatásuk: erősíthetik a demokráciát, ugyanakkor azonban zsarnoki rendszerek eszközeivé is válhatnak. Manapság egy társadalmi vagy politikai rendszer megdöntésére irányuló forradalom első céljainak egyike szinte mindig a rádió és a televízió épületének elfoglalása. Összeférhetetlen kombináció

A szerzők kétféle megközelítésben tárgyalják a rádió és a televízió problematikáját. Az egyik abból indul ki,

KÖNYVEKRŐL

hogy ezek az eszközök nagyon alkalmasak lehetnek a kormányzatok ellenőrző tevékenységének kiváltására, míg a másik premisszája az, hogy a rádió és a televízió alapjában véve szórakoztatást biztosító eszközök. A nyugati féltekén — Kanada kivételével — a rádió- és tv-adók magántulajdonban vannak, de a könyv részletesen leírja, hogy melyek a kormányzattal való érintkezési pontok. Ami a szórakoztatást illeti, a nyugati társadalmakban nagyrészt ez áll előtérben. (A szerzők nem érintik az ún. külföldi propaganda területét, ahol szinte kizárólag ezzel ellentétes helyzet figyelhető meg.) Idézik az ötvenes évek talán legnagyobb amerikai szaktekintélyének — Edward R. Murrownak — a véleményét, aki szerint az alapvető problémát az okozza a rádió és a televízió híradásai számára, hogy mindkét eszköz a szórakoztatás, a hirdetés és a hírszolgáltatás egymással összeférhetetlen kombinációjává nőtte ki magát, és így amikor egy fedél alá kerülnek, „a por sohasem ülepedik le". Érdekes, de speciális jelenségként tárgyalja a könyv a televízió jellegzetességeit az Egyesült Államokban. Hasonlóképpen foglalkozik a hirdetés kérdéseivel, megállapítva — részben kiemelkedő személyeket idézve —, hogy a hirdetés nagyrészt uralja és saját céljaira használja fel a tömegtájékoztatási eszközöket. Ugyanakkor azonban az érem másik oldalán e téren sem elhanyagolható ellenérveket találunk. A könyv a továbbiakban számos érdekes, a közfigyelem előterében álló kérdést tárgyal, amelyek külön recenziót érdemelnének. Emeljük ki közülük ezúttal csak a tömegtájékoztatási eszközök, és a politikai rendszerek kapcsolataival foglalkozó részt. Ennek lényege abban foglalható öszsze, hogy — különösen a II. világháború óta — a tömegtájékoztatási eszközök szorosan összefüggenek azokkal a kormányzati rendszerekkel, amelyek keretei között tevékenykednek : visszatükrözik és főleg támo-

gatják a kormányzat filozófiáját. Ezen az a körülmény sem változtat, hogy kölcsönhatás mutatkozik — ha nem is mindenütt azonos hangsúlylyal — a kormányzati rendszer, illetve annak filozófiája, és a tömegtájékoztatási eszközök mondanivalói között. Egy kis túlzással a szerzők azt állítják, hogy minden tájékoztatási rendszer kiszolgáltatottja a kormányzatnak, és — a jelentős különbségek ellenére — egyetlen ilyen rendszer sem állíthatja magáról, hogy teljesen szabad. Mindezek ellenére a szerzők nem csekély eltérést érzékelnek a világ különböző tájékoztatási rendszerei között. Ami a belátható jövőt illeti, a szerzők vitába szállnak más szaktekintélyekkel, és azt állítják, hogy az elektronikus tájékoztatás nem fogja szolgai helyzetbe hozni az írott sajtót, bár a tendencia kétségtelenül alkalmas ilyen következtetések levonására is. Szerintük az elmúlt fél évszázad tendenciája folytatódni fog: mindegyik m ű f a j bővül, de az arányok kétségtelenül az elektronikus eszközök javára fognak eltolódni. Ugyanakkor folytatódni fog a specializációs folyamat (korlátozott közönség számára működő hálózatok, előfizetéses televízió — az USA-ban jelenleg is nagyrészt ingyenes — helyi programok, zenecsatornák stb.). O Merrill és Lowenstein könyve átfogó jellegű, bár bevallottan nem teljességre törekvő. Értékét valamelyest csökkenti számunkra, hogy főleg az amerikai viszonyokat veszi alapul, azokból kiindulva tárgyalja a legtöbb témakört. Ez még nyugateurópai országok számára is túl nagy áttételt jelenthet. Ennek ellenére érdekes, jól és olvasmányosan megírt könyv ez, amely — a szerzők célján a k megfelelően — kétségkívül alkalmas arra, hogy vitára inspiráljon, és további gondolatokat szüljön a tömegtájékoztatási eszközök világának különféle területein. Zádor Tibor

137

KÖNYVEKRŐL

McLuhan nyomában

N'twAccents Reading lélevision M i n Fiske »jkí Jolin Haiifey John Fiske—John Hartley: Reading Teievision, (London: Methuen and Co. Ltd, 1978.)

A modern lingvisztika legújabb eredményeinek nyilvánosságot adó NeW Accents-sorozat negyedik köteteként jelent meg Fiske és Hartley elemzése a televízió „olvasásáról", a tévéműsorok mögöttes tartalmáról, a televíziós üzenet többrétegűségéről. E számtalan szellemi áramlatból ihletet merítő monográfia több ponton is találkozik Marshall McLuhan televíziót hozsannázó elméletével. Először ott, ahol a r r a az álláspontra helyezkedik, hogy a televíziós üzenet kódjainak megfejtése, dekódolása, egységes egésszé való összeállítása fárasztó m u n k á t , teljes részvételt igényel a nézőktől. Másodszor: ahol éppen ezzel kapcsolatban túlzottan pozitív képet fest a televíziónak a mindennapi életben betöltött szerepéről. Harmadrészt ott, ahol azt állítja, hogy a televíziózás elterjedésével az írásos kultúra meghaladottá válik. Gondolatmenetüket végül mégis azzal zárják, hogy a televízió ugyan n e m fenyegeti alapjaiban a jelenlegi írásos kultúrát, de érdekes és izgalmas kihívást jelent számára. 138

A televíziós üzenet különféle jelentésrétegeinek lebontása a nézők számára tehát intenzív szellemi igénybevételt jelent, de a szerzők állítása szerint a könyvükben feltárt módszerek segítségével ezt bárki könnyen elvégezheti. A felszíni, m a nifeszt jelentéstartalom mögött meghúzódó mélyebb összefüggések megfejtésére az esztétika — mindig csupán egy műre koncentráló — fogalmi apparátusa, logikája nem elégséges, nem megfelelő, s természetesen a tévéműsorok jelentős részét nem is lehet esztétikai mércével megítélni pl. a k a t a r t i k u s hatás megléte vagy hiánya alapján. Olyan fogalmi és m ó d szertani apparátus szükséges tehát — fejtegetik —, amely figyelembe t u d ja venni azt a sajátosságot is, hogy nemcsak az egyes műsor hat, h a n e m az egész műsorfolyam. J. Fiske és J. Hartley ugyani elismerik és 'kellőképpen m é l t a t j á k a tartalomelemzés módszerével feltárt összefüggések jelentőségét (pl. annak a megállapítását, hogy a m ű s o r b a n a középosztálybeli foglalkozások valóságos arányaikon túlmenően szerepelnek, vagy azt, hogy a női szereplők a valóságosnál kedvezőtlenebb foglalkozási s t r u k t ú r á b a tagolódnak a műsorokban stb ), e szigorúan mennyiségi módszerek mellett azonban szerintük a szemiotika eddigi eredményeit is fel kell használni tartalmi „mélyfúrások" végzésére. Rövid elméleti bevezető u t á n a szerzők a jelölő-jelölt, valamint a különböző jelentésrétegek viszonyának elemzésébe kezdenek — bőségesen illusztrálva fejtegetéseiket a BBC hírműsoraival, dokumentumfilmjeivel, sorozataival, show-műsoraival. Az igazán mélyre hatoló és szellemes műsorelemzések közül különösen a Cathy Come Home c. d o k u m e n t u m film és a különböző táncos összeállítások boncolgatása az említésre méltó.

KÖNYVEKRŐL

A Cathy Come Home londoni lakásnélküliek helyzetéről szól. 1966ban mutatta be a BBC. A szerzők öt képet vesznek bonckés alá. Ezek intézeti gyerekeket mutatnak. 1. k é p : Egy téglafalnak támaszkodó kislány közeli képe, amint komoran néz egy szendvicset. (3 mp) 2. kép: a) A kamera átlósan pásztázva követi felfelé a lépcsőházban a nevetgélő gyerekeket. b) A kamera túl közelről vesz fel, s így elmosódnak szemünk előtt a lábak, testek, arcok, a lépcső korlátja. (7 mp) 3. k é p : A gyerekek nevetve szaladnak a kamera felé a komor folyosón. (2 mp) 4. kép: Néhány gyerek egy téglafaltól a kamera felé rohan. (6 mp) 5. kép: Egy kisfiú a téglafalnak támaszkodik, és éppen golyót helyez egy játékpisztolyba. A látvány hasonló az első képéhez. (4 mp) A jelentés első síkja egyértelmű, a második és harmadik jelentésréteg azonban bővebb magyarázatot kíván. A második sík érzelmi viszonyulásokat fejez ki a kameramozgással, a fényhatásokkal stb. A kameraállás közeli az 1., a 2., a 4. és az 5. képen; az 1., a 4. és az 5. képen a gyerekek a kamera és a téglafal közé szorultak, míg a második képen a kameraállás túl közeli. A harmadik kép zárt folyosója és hátsó megvilágítása azt a benyomást kelti, hogy a gyerekek a fény és a szabadság elől egy zárt térbe rohannak. Az ötödik kép akkor nyeri el teljes jelentését, ha arra gondolunk, más játékot is tarthatna kezében a kisfiú, nemcsak az erőszakot képviselő pisztolyt. Ezen-

kívül meg kell vizsgálnunk a képek egymáshoz való viszonyát is. Az első és az ötödik kép csaknem azonos látvánnyal szolgál: ez leszűkíti a rendszert, ugyanúgy, ahogy az intézet megzabolázza a gyermeki energiát. Az ikonikus kódok nemcsak a boldog, szabad gyermekkor képzetét idézik fel bennünk, hanem a városi, intézeti légkör természetellenességét, bezártságát is. A harmadik képen a gyerekek nevetése, rohanása a jelentés első síkján a kötöttségektől mentes gyerekkort idézi, ugyanakkor a második jelentéssíkon a szűk folyosó az intézet zártságát jelképezi. A gyerekek boldogan szaladnak a fény elől az intézet homályába, s nem is sejtik, hogy az intézeti gyermekkor egész életükre rányomja bélyegét — de ez már a legáltalánosabb harmadik jelentéssík következtetése. Tánc és társadalomszemlélet

Hasonló részletességgel elemzik a szerzők a táncos összeállítások rejtett üzenetét. A Come Dancing c. műsorban előzetesen felkért nézők rumbát, tangót, keringőt stb. táncolnak, s a zsűri jóindulatáért versengenek. A szerzők szerint a zsűri osztályozása, a felmutatott számjegyek azt sugallják, hogy kultúránk az állandó értékelés, rangsorolás kényszerében él, ami a társadalom hierarchikus szerkezetéből következik. A táncversenyben részt vevő nézők nagyvilágian elegáns ruhái és kifinomult viselkedésmódjuk azonban azt sugallja, hogy az osztálykülönbségeket a megjelenés tompíthatja. A túlzott pompa — a sok-sok alsószoknya, flitter, a színek disszonanciája — mindazonáltal felhívja figyelmünket arra, hogy a szereplők valójában nem azok, akiknek m u t a t j á k magukat. Maga a tánc elszemélytelenedik, rítussá válik, elveszti szexuális jellegét, s a mozdulatok összhangja a társadalom harmóniáját sugallja. Egészen más az atmoszférájuk

a

139

KÖNYVEKRŐL

jól megrendezett, látványos showműsoroknak, amelyeknek méltó reprezentánsa az 1976 novemberében bemutatott Shirley Bassey Show hivatásos revütáncosaival, kacér jelmezeivel, ahol a kosztümök, a díszletek, a mozgás egyaránt a szexualitás hangsúlyozására hivatottak. A szerzők elemzése szerint a show-business a maga exhibicionizmusával a társadalmi mobilitást a szexualitással köti össze, s ezáltal legitimálja azt a nézetet, mely szerint a nők társadalmi felemelkedésének legtermészetesebb módja szexuális képességeik e célra való megfelelő kiaknázása, hiszen a férfi számára a nő bármikor megkapható szexuális objektummá degradálódott. Az ugyancsak 1976-ban bemutatott Top of the Pops c. disco-összeállítás teenagerék rétegműsora, éppen ezért e korosztály eltérő szükségleteire épül kódrendszere. A lányok körben táncolnak, s a kör középpontjától hol eltávolodnak, megtörve annak harmóniáját, hol közelednek ismét viszszaállítva a harmóniát. Ezúttal nem párok táncolnak, hanem egyének, akiket csupán az köt össze, hogy ugyanarra a zenére mozognak. A szerzők szerint mindez a kamaszkor szexuális és identitászavarait fejezi ki, a kör állandó megbontása pedig azt a feszültséget, amely a serdülők életkori sajátosságai, és a társadalom elvárásai között fennáll. Amennyiben a nézőknek sikerül behatolniuk a különböző jelentésrétegek mögé, az ikonikus kódok által kiváltott asszociációikkal sajátos értelmezést adva a televíziós üzenetnek, valóban kemény szellemi munkát végeztek. A televíziós üzenet befogadásának azonban az is sajátossága, hogy egymás után több műsor is „bombázza" a néző érzékszerveit, mind más és más kódokat használ, s a legritkább esetben van idő és lehetőség arra, hogy egy-egy műsor jelés szimbólumrendszerét következetesen végiggondolják. 140

Korunk ceremóniamestere

A szerzők szerint a televízió korunk ceremóniamestere abban az értelemben, hogy elősegíti a társadalmi történések zökkenőmentes, azonos koreográfia szerinti végbemenetelét, tompítja a kulturális különbségeket, egyszóval: homogenizáló szerepet tölt be. A műsorok mögöttes tartalma egyrészt közvetíti a társadalom elvárásait az egyénhez, másrészt elősegíti az uralkodó értékrendszer interiorizálódását, s ezáltal vonatkoztatási keretet nyújt a gyorsan változó vüágban való megfelelő tájékozódáshoz. Meggyőzi az egyént arról, hogy létbiztonságát és személyi integritását garantálja az a társadalom, amelynek tagja. A televízió olyan fontos tevékenységeket helyettesít, mint az újsága könyvolvasás, a színházba és moziba járás. Azzal, hogy az írásos kultúrától elpártol, és a „munkásosztály szájhagyományozó, meglehetősen mély k u l t ú r á j a " felé fordul, csökkenti a meglevő műveltségbeli különbségeket. Ezt az állításukat egyrészt azzal támasztják alá, hogy a televíziós üzenetben jelölő és jelölt viszonya meghatározott: míg a jelölő állandóan változik, az összes jelölt kulturálisan egynemű; másrészt azzal, hogy a népmesékhez hasonlítják a tévéműsorokat, és felhívják a figyelmet az állandóan visszatérő motívumok jelentőségére. Számtalan eredeti gondolatot, ötletet olvashatunk a könyvben, ezeket azonban nem köti jól elrendezett csokorba egységes elméleti háttér: hiányzik a saját koncepció, ezt egy meglehetősen eklektikus teória pótolja. Sajnálatos, hogy a szemiotikai közelítésű, igazán kiváló műsorelemzések, melyek gazdagságát egy korlátozott terjedelmű könyvismertetés nem tudja visszaadni, nem illeszkednek hasonló igényességgel kidolgozott elméleti rendszerbe. Lendvay Judit

KÖNYVEKRŐL

Kísérlek a formális nyelvészet meghaladására túlzásával szeretnék mindenekelőtt vitázni, hogy az ember, az élővilág, a társadalom szinte mindenféle megnyilvánulását kommunikációként kezelik, illetve azokban a kommunikáció aspektusát eltúlozzák. A kommunikáció jelentősége

Rosalind Coward—John Ellis: Language and materialism. Development in Semiology and the Theory of the Subject. (Routledge and Kegan Paul, London 1977.)

Coward és Ellis alig százötven oldalas könyve olyan sok és olyan alapvető problémát érint (kezdve a modern nyelvészet kritikus áttekintésétől a nyelv és az ideológia, a pszichoanalízis és a marxizmus kapcsolatáig), hogy nem vállalkozhattam átfogó ismertetésére és értékelésére. Inkább egy-egy fő témáját ragadtam ki, s röviden kommentálom őket. A könyv tele van súlyos kijelentésekkel (azonban az elemző-bizonyító folyamat olykor elmarad, és eltörpül ezek mellett). Íme mindjárt az első fejezetből egy a sok ilyen kijelentés közül: „A huszadik századi szellemi fejlődésnek talán a legfontosabb jellemzője az, ahogyan a nyelv megmutatta az utat az ember, a társadalomtörténet, és a társadalom funkcionálása törvényei megértéséhez." A szerzők — sok más kommunikációkutatóval együtt vallott ama divatos

Azt hiszem, a kommunikáció tudományágának (ágainak) és kutató— egyetemi intézményeinek, szakembereinek robbanásszerű fejlődése, s a kutatók saját területük iránti rajongása egy kissé a ló másik oldalára dobott át sokunkat. Nem szabad ugyanis arról megfeledkeznünk, hogy még a leggazdagabb országokban is az emberek társadalmi tevékenysége elsősorban a létfenntartásért való küzdelemben telik el. Igaza van Herbert Schillernek abban, hogy a (tömegkommunikáció az osztályharc ú j területe, azonban csak addig, ameddig magában is kielégítő, és nincs szükség fegyverekre, pénzre, hadseregre, bankokra stb. Az is igaz, hogy az interperszonális kommunikációs aktus nagy fontosságú bizonyos kapcsolatokban, de például a szopás során „mellesleg" az anyatej olyan fontos, hogy gyakran a csecsemő csupán az üveggel „kommunikál". „Az egyén egy rendszerbe születik" — írják szerzőink, s csak egyetérthetünk velük abban, hogy „nem valamiféle már adott lényeget" foglal magában, hanem mindig „tárgya annak a rendszernek, amelybe beleszületik." A nyelvi rendszer azonban csupán egyike azoknak a rendszereknek (illetve e rendszerek komplexumának), amelybe a bébi beleszületik. A nyelvi rendszert azonban az a bébi meg sem ismeri, aki Indiában született és éhenhalt — miközben más „rendszerekben" ez aligha fordulha141

KÖNYVEKRŐL

tott volna elő vele. A tömegkommunikáció, a szoptatás, s a társadalmi rendszer önkényes példáit azért éleztem ki, mert nem titkolt előítélettel közeledem sok olyan kommunikációs íráshoz (különösen az Egyesült Államokban gyakoriak ezek), amelyek a nyelv és a társadalom, a kommunikáció és a társadalom kapcsolatát a társadalom más szférái rovására a kommunikatív aspektust túlzottan előtérbe állítva tárgyalják. Coward és Ellis kitűnő könyve sem mentes ettől. Ideológia és a nyelv

A kötet első fejezeteiben értékes kritikai elemzést kapunk a strukturalizmus és a szemiológia fejlődéséről (Saussure, Lévi-Strauss, Barthes és mások munkásságáról). A kitűnő ismertetés ugyanakkor szinte a szerzők ellen dolgozik; ugyanis később, amikor a modern nyelvészet klasszikusait szeretnék immár meghaladni, és többek között a formális nyelvészet túlhaladásának programját harangozzák be, akkor adósak maradnak hasonló elemzéssel, amely a mérleget legalább egyensúlyba hozná (holott szándékuk átbillenteni azt). Engem, mint n e m szakembert, de elég művelt olvasót, egyáltalán nem győztek meg arról, hogy a klasszikusok (Saussure, Barthes, Lévi-Strauss, és mások) tanai ne volnának kielégítőek a nyelv (kommunikáció) és a burzsoá ideológia tanulmányozásához; s nem győztek meg arról sem, hogy — miután bizonyos szavak csak a kontextusban kapják meg jelentésüket (itt, ide stb.) — attól megváltozna az a tény, hogy a beszédnyelv (elsősorban) önkényes nyelvi jelek rendszere, és ugyanaz az orosz nyelv jó volt 1916-ban is és 1918-ban is; ugyanazon a német nyelven írták a Tőkét és a Mein Kampfot, és ugyanazon a nyelven énekelt Szelecky Zita és a Vándor kórus. Az a jelenség, amely a szerzőknél 142

egyike a fő témáknak: a „nem semleges nyelv" jelensége, azt hiszem, nem az értelmező szótárban leírt, nyelvtankönyvekben rögzített, s akár beszédnyelvekben is tanulmányozható nyelvi elemeknek a területe, hanem a nyelvnek bizonyos használata köréhez tartozik (és itt a beszédnyelv manipulálása mellett legalább olyan fontosak a kommunikáció más formái, mint a fotó, a zene, a képzőművészet, a film stb., és a technika eszközei révén lehetővé vált manipuláció). Ezt a jelenséget viszont más tudományágak (kommunikáció stb.) régóta vizsgálják, így a burzsoá ideológia konkrét „nyelvi" (a szónak általánosabb, nemcsak beszédnyelvi) megnyilvánulásait is régóta tanulmányozzák. Tehát a szerzők nem a legmegfelelőbb ajtón kopogtatnak, amikor a beszédnyelvet (és írott nyelvet) tanulmányozó tudományágat marasztalják el, amiért nem adott kielégítő magyarázatot a kommunikáció (és az ideológia) bizonyos jelenségeire. Hasonlóképpen rossz helyen keresik a vitapartnert, amikor a marxizmus helyett inkább a vulgármarxizmus frázisaiban fogalmazzák meg az alap- és felépítmény, a nyelv és az ideológia kapcsolatát. íme: „ . . . a z ideológia egyszerűen tükrözi a gazdasági alapot; és a burzsoá ideológia megszűnik majd, ahogy megdöntik a burzsoá osztályuralmat", írják szerzőink a mai (sic!) angol marxista (ortodox) koncepcióval vitatkozva. Persze így könnyű vitázni! De a hitvitázók inkább Pázmány Péterrel vitázzanak, mint egy hatelemis katolikussal! Hasonlóan leegyszerűsített a Marr-vitának, és általában a nyelvnek az alaphoz és a felépítményhez való viszonyának a megfogalmazása. A probléma inkább ott van a burzsoá ideológia és a nyelv (valamint a tömegkommunikáció) összekapcsolódásánál, hogy nagyon is régóta, és elég sokan elemezték ezt a viszonyt — a dolgok mélyebb ismerete azonban egyáltalán nem jelentette azok megváltoztatását is. Áz kétségtelen,

KÖNYVEKRŐL

hogy számos alapjelenség (például a fasizmus ideológiájának tömegbázisa) még további elemzést kíván a szocialista országok kommunikációkutatói részéről. A szerzők azonban a vulgármarxizmust olcsó módon kritizálva, végül is inkább ötleteket, mint valami kidolgozott rendszert n y ú j t a nak. Például vegyünk egyet a sok hasonló mondatból: „ . . . a burzsoá ideológiát többé nem tekinthetjük úgy, mint az embereknek egy osztály által való ellenőrzését; ez sokkal inkább azon pozícióknak a funkciója, amelyek a jelentéssel való kapcsolatban alakultak ki." Ez a tipikus mondat példázza fenntartásomat: attól, hogy a nyelvi manipuláció gyakorlatát tudományos rendszerességgel fogalmazzuk meg, még nem cáfoltuk (itt a mondat első részét) meg a marxizmus és a nyelvészet klasszikusai által már régebben megfogalmazott gondolatokat. A „kispolgári" ideológia továbbélésének a problematikája (szintén nem eléggé kibontott, de a felvetett téma) különösen izgalmasnak tűnt számomra. Elgondolkoztató a szerzőknek az a kijelentése, hogy a marxista elmélet (én most elsősorban a kommunikációs kutatásokra gondolok) nem n y ú j t j a a kritika eszközeit a nyugati (és szerintem a kelet-európai) országokban megnyilvánuló „kispolgári" (vagy nevezzük „középosztálynak", vagy akárhogyan) ideológia és tegyük hozzá ízlés stb. rendszeres bírálatához. E téren is értékesebbek a Barthes-i gondolatok idézetei, mint a szerzők ismét félbemaradt elemzései: sajnos, túl sokat markol ez a könyv. Persze itt sem a nyelvészet területén keresendő a magyarázat, hanem egyszerűen abban, hogy az amerikai tömegkommunikációs világmonopóliumok és a fogyasztói eszközök — amelyek formái, vagy pl. az iparcikkek nevei stb. mind rendelkeznek kommunikációs és így „ideológiai" vonatkozásokkal is, dominációja nem korlátozódik a kapitalista országokra — menjünk csak be a Skála Áruházba!

Megoldatlan szintéziskísérlet

Visszatérve a szűkebben vett nyelvészethez (hiszen az már az eddigiekből is nyilvánvaló, hogy a szerzők a kommunikációkutatás, a pszichológia, a filozófia, és más ágazatok által tanulmányozott jelenségekkel foglalkoznak, és végső soron valami olyan általános nyelvészetre törekednek, amely összekapcsolná mindezeket a tudományágakat — ahogyan azt bizonyos értelemben a kommunikációkutatás teszi), nagyon izgalmas, de szerintem nem megoldott az a kísérletük, hogy a nyelvészet, a pszichoanalízis, és a marxizmus legújabb eredményeit hozzák szintézisbe. Mindenekelőtt Kristeva és Barthes kutatásainak eredményeit érintik, a jelentés idealista felfogását vitatják, majd kiterjesztik a vizsgálatot magára a beszélő alanyra. Barthes munkássága során olyan szignifikációs formákat mutatott ki (például az álomban), amelyeket a formális nyelvészet nem ismert. A formális nyelvészettel szembeni legfőbb bírálatuk azonban nem az, hogy bizonyos területeket nem ölelt át, hanem az, hogy a tudomány „tárgyának társadalmi természetét szinte teljesen kiküszöbölték az elméletből." A strukturalizmus fő kritikáját pedig a marxizmus alapján abban fogalmazzák meg, hogy maguk a struktúrák is állandó változásban vannak, s a formális nyelvészet n e m a „kettős valóságot" (a konfliktus elemét, a mozgásban levő rendszert is magába foglaló struktúrát) vizsgálta, hanem a stabil struktúrát. Itt azonban mintha egy kissé maguk a szerzők estek volna bele a vulgármarxizmus előzőleg általuk már olyan szépen vulgarizált buktatójába. Az közismert tény ugyanis, hogy szemben a társadalom más elemeivel, a nyelvek, és különösen azok alapvető strukturális elemei — tehát nem számít, hogy sok ú j szó van! — szinte a piramisokhoz hasonlóan évszázados, évezredes stabilitást mutatnak, s még a nyelv olyan változásai, 143

KÖNYVEKRŐL

mint például hazánkban a nyelvújítás, sem esnek közvetlenül egybe a társadalmi változásokkal. Mindazonáltal elgondolkoztató, hogy olyatn országokban, mint az Egyesült Államok, a központosított kommunikációs monopóliumok sokkal nagyobb mértékben irányítják a szimbolikus környezetet — s ezen belül a nyelvben elsősorban a szóhasználatot — mint például nálunk, ahol az életet nem szövik át annyira az elektronikus tömegkommunikáció csatornái. Itt azonban a kizsákmányolás és a gatekeeping (a direkt politikai információ), s a nyilvánvaló ideológiai megnyilvánulás (manipuláció) jelenségével állunk szemben, amelynek vannak nyelvi, és vannak más vonatkozásai. Így természetesen nem a nyelvészettől v á r j u k el e társadalmi jelenség valamennyi összetevőjének a vizsgálatát sem. A hamis tudat műhelyében

A nyelv és az ideológia kapcsolatának további kérdései — amelyek elemzésében tehát a szerzők a strukturalizmust és a szemiológiát nem tartják kielégítő fegyvertárnak, hanem továbbmennek — arra irányulnak, hogy hogyan „hoz létre az ideológia specifikus a r t i k u l á c i ó k a t . . . bizonyos jelentéseket, és tesz szükségessé bizonyos témákat támogatására." Itt nem másról van szó, mint a hamis tudat kialakításáról, amiben rendkívül értékes szerzőink elemzése, bár Godard, a filmrendező, szerintem közérthetőbben és univerzálisabban sokféle kommunikációs formára kiterjesztve, már megtette ezt az analízist. A lényeges magának a mechanizmusnak a kutatása. Nem másról van itt szól, bár szerzőink megfogalmazásai olykor elég bonyolultak, mint a status quo (a dolgoknak az uralkodó osztály számára megfelelő állapota) elfogadtatásáról. A „hamis tudat" kifejezést ők alig használják, s igazat szólva, hagy egyszerűbben fogalmaznának, akkor az olvasó 144

könnyebben felismerné, hogy „ugyanazt mondják". Igen, olykor ugyanazt, amit bírálnak. Mivel itt az egyén (a társadalom tagja) és a nyelv kapcsolatához érkeztünk el, világosabbá válik, hogy miért törekednek a szerzők a kontextusból kiragadott formális nyelvészet meghaladására, és miért igyekeznek bekapcsolni a társadalmi kontextust, illetve most azon belül az egyént. Az ötödik fejezetben lényegileg a marxizmus klasszikusainak áttekintését kapjuk az ideológia témakörben (kiegészítve Althusser munkájával), azonban végül elmarasztalják a marxizmus modern kutatóit, amennyiben nem voltak képesek a szubjektumnak egy olyan elképzelését felvázolni, mely szerint az „egy folyamat", vagy Sollers megfogalmazásában: „a mozgásban levő anyagnak egy interszekciója". Ezután elsősorban Lacan, Chomsky, Kristeva, Freud, Derrida megállapításait idézik: ezzel szinte lehetetlenné téve, hogy akár érintsem is témáikat; ugyanis mind a tárgyalt vagy két tucat kiemelkedő kutató munkássága, mind a sok irányzat, mind a fő témák talán egy-egy könyvet is megérdemeltek volna. összefoglalva: miközben a nyelvészet és a marxizmus XIX. és XX. századi klasszikusainak a kritikai elemzése rendkívül értékes és elgondolkoztató olvasmány, végül is a szerzők (lásd különösen az utolsó oldalakat, a „konklúziókat" — amelyek tulajdonképpen nem konklúziók, hiszen inkább áttekintő műről, mint eredeti kutatásról van szó), csak a szó legpozitívabb értelmében vett fejtörésekre ösztönözhetik az olvasót, aki persze olykor azon töri a fejét, hogy hol is olvasta ezt már más megfogalmazásban. Mindenesetre, ha azt tekintjük egy tudományos mű egyik fő funkciójának, hogy a világ szakembereit elgondolkoztassa, és sok kérdést vessen fel, akkor azt hiszem, hogy minden kritika ellenére csak örömmel üdvözölhetünk egy ilyen kísérletet. És különösen a nyelv, az

KÖNYVEKRŐL

ideológia és az egyén kapcsolata, az ideológia társadalmi folyamata nagyon fontos és nagyon nehéz, a mai tömegkommunikációs valóságban nem eléggé ismert terület. A nyelv „társadalmi kontextusba helyezése" során a szerzők fő érdeme az ideológia, a nyelv és a szubjektum, közötti kapcsolatrendszerek elméleti problémáinak felvázolása, elsősorban a legú j a b b nyugati szakirodalom elemzése révén. Legfontosabb „kihívásuk" pedig az, hogy szerintük ameddig a marxizmus a szubjektum kutatását „átengedi a konzervatív erőknek", és nem dolgozza ki az ideológia kutatásának „megfelelőbb" módszereit, addig nem rendelkezünk „a burzsoá ideológia operációinak alternatívájával". Ez a program nagyon vonzó, azonban jelenleg, ahogyan egy vezető amerikai kommunikációs szakember megfogalmazta, a burzsoá ideológiával, avagy az amerikai kommunikációs rendszerekkel szemben a vi-

lág többi része (és különösen az elmaradott országok) csak egyféleképpen védekezhetnek: ha elvágják a drótot. Nem véletlen az, hogy a burzsoá ideológia — a modern tudomány és tömegkommunikáció fegyverzetével — vitapartner és ellenfél nélkül marad; azonban a szerzők egy kissé mostohán bánnak a burzsoá ideológia és a nyelvi manipuláció klasszikus bírálóival; nem is annyira komplikált az ideológia az egyén és a nyelv kapcsolata; sok-sok ember és sok-sok ú j állam — ahogy e recenzió bevezetője is érintette — alapvetőbb problémákkal küszködik. Hazánkban viszont valóban érdemes lesz a szerzők kihívását elfogadni; van pénzünk, vannak intézeteink — és sajnos a mozikban, a sajtóban és a televízióban van tanulmányozni való anyagunk is, nem kell Nyugatra menni az anyagért, bejön az magától is .. . Szekeres Péter

A Vit-Q vitája

The Great Debates: Carter vs. Ford 1976. Ed. by Kraus. (Indiana University Press, 1979.)

Idén januárban elmaradt a hónapokon át beharangozott „nagy vita", jóllehet 1979 kora őszén Jimmy Car-

ter vállalta, hogy a televízió kamerái előtt áll ki szópárbajra két fő demokrata vetélytársával, Edward Kennedy szenátorral és Edmund Brown kaliforniai kormányzóval. A tény, hogy hivatalban levő elnök veszi fel a kesztyűt, m á r önmagában is eseménnyé avatta volna az Iowa államban tervezett tévévitát, Carter elnök azonban — az iráni túszdrámát említve kifogásként — a maga részéről visszalépett. A hírmagyarázók azonban tüstént rámutattak a valódi okra: a vita vállalásakor Carter hátrányban volt Kennedyvel szemben, január elejére viszont — a közvélemény-kutatások szerint — tetemes előnyt szerzett, nem utolsósorban az iráni válság nyomán. Márpedig — a tévéviták aranyszabálya szerint — a vezetőjelölt édeskeveset nyerhet a kamerák előtt verejtékezve (történetesen Carter 1976-ban, Ford ellenében látványosan izzadt is a tévéviták során), viszont sokat veszíthet egy bot145

KÖNYVEKRŐL

lássál vagy politikai bakival. Aki viszont hátul van, az éppen a vita lendítő hatásában reménykedik. Az a vaskos és alapos tanulmánykötet, amely az indianai egyetem kiadásában jelent meg, és Carter és Gerald Ford (akkori elnök) 1976. őszi választási tévévitáit dolgozza fel minden lehetséges megközelítési módon, kifejezetten ajánlja, hogy tegyék intézményessé az elnökjelöltek e f f a j t a küzdelmét, ekként is segítve eligazodni a szavazókat. S nem mellékesen: így próbálva visszaadni a választások vészesen megkopott varázsát. hiszen — az urnáktól való majd ötvenszázalékos távolmaradás folytán — J i m m y Carter az amerikaiak mindössze 28 százalékának támogatásával lett államfő (miből is részben megérthetők kormányzási gondjai). ..A nagy viták: Carter kontra Ford, 1976" című tanulmánykötet kimutatja, hogy egyelőre csak akkor kerülhet sor ilyen tévévitára, amikor történetesen mindkét elnökjelölt úgy véli: a tömeghatás neki lesz előnyös, így hitte Kennedy és Nixon is 1960ban, majd Carter és Ford 1976-ban, bár már akkor is inkább a hátrányban levő Ford volt a kezdeményező, Carter pedig nem térhetett ki a hivatalban levő elnök kihívása elől. Viszont annak idején Johnson nem állt ki Goldwaterrel szemben, és Nixon elnök „kikosarazta" McGovernt, mivelhogy mindkettő toronymagasan vezetett a közvélemény-kutatásokon. A kötetbe összegyűjtött 25 (egymást részben óhatatlanul átfedő, de így együtt valóban alapos szociológiai felmérésről tanúskodó) tanulmány azt boncolgatja, hogy mi volt az 1976-os (összesen négy) Carter— Ford vita igazi hatása a választói publikumra, és persze magára a választási eredményre. Az elemzésekből kiderül, hogy a hatás sokkal bonyolultabban, áttételesebben jelentkezett, mint azt akkoriban a sajtó vélte, és a szakértők állították. Az utóbbiaknak annyiban, persze, igazuk volt, hogy a mérleg nyelvét alighanem ez a tévéesemény billentette Carter ja146

vára, ám a hatásmechanizmus „több fokozatú" volt. A kutatók kimutatják: merőben eltérően értékelte a nézők ama csoportja az egyes vitákat — főleg a legelsőt —, amely csoportot „minta"-ként tüstént az adás után faggattak ki a kérdezőbiztosok, mint az, amelyet később, napok múltán kérdeztek meg, vagyis, amely már ismerte a mások reagálását, és főleg a sajtó ítélkezését. A tanulmányok meggyőzően bizonyítják, hogy a hivatásos ítészek (jelen esetben a kommentátorok) véleménye jócskán hat a nézők értékítéletére, s méginkább: az embereket alaposan befolyásolja az a sajtóban megjelenő öszszegezés, amely szerint „a többségnek" tetszett vagy nem tetszett valami. A friss sajtóbeli értékelés „menet közben" módosítja a nézők véleményét, akik azt szinte „beleépítik" a magukéba. A tanulmánykötet gyakorlatilag minden — kis és nagy — részletet, adalékot feldolgoz, ami bárhogyan is kapcsolódott a tévévitákhoz (amelyeknek teljes szövegét is közli). Egyegy tanulmány foglalkozik a tévévita létrejöttének, megszervezésének valamennyi említésre méltó körülményével, a televíziós lebonyolítás technikai részleteit is beleértve (még az emlékezetes, m a j d félórás hanghibával is, külön taglalva, melyik tévétársaság és tévészemélyiség hogyan viselkedett az érthetetlen technikai malőr során ...). Ugyancsak elemzik az egyes választói rétegekre, korcsoportokra gyakorolt hatást, és mérlegre teszik az elhangzottak érdemi jelentőségét, egybevetve a valóságos politikai problémákkal, amelyeket a vitázok persze kedvük szerint „tálaltak" a nagyérdeműnek. így aztán nem csoda, ha a kötet csak három évvel az esemény után jelenhetett meg. A kötet válogatója mindjárt elöljáróban megállapítja, hogy az amerikai politikusok melléfogásának oka a közönség intelligenciájának alábecsülése. Ez az oka annak, hogy — bár politikai profik, mégsem képesek pon-

KÖNYVEKRŐL

tosan eltalálni, hogyan reagál a publikum például az ilyen tévévitákra. A nézők ugyanis — akiket sok információs hatás ér — képesek mérlegre tenni az elhangzott szót is, meg azt is, aki mondja. A felmérések kifejezetten arra mutatnak, hogy a kielégítőnek ítélt válaszok a hatásosak, azok, amelyekkel a vitázok — tőlük telhetően — bebizonyították a nézőknek hozzáértésüket, kompetenciájukat. Amint Carter egyik tanácsadója és a vitára való felkészítője elmondja a kötetben: „stratégiánk lényege az volt, hogy önmagát adja, ne hasson beprogramozottnak, vagyis olyan természetesen beszéljen, amennyire csak képes rá". Ily módon vélte Carter stábja a nézővel elfogadtatni, hogy „a mi emberünk az intelligensebb, . . . a jobb személyiség". Ford emberei az elnök „őszinteségének kisugárzására" építettek (amitől egyébként Carterék tartottak is). Ámde azok a profik, akik képesek voltak (Carter oldalán) a felkészülés során „gyakorlatilag száz százalékig" kitalálni a várható kérdéseket (tehát igenis jól beprogramozni jelöltjüket!), azt már nem tudták megjövendölni, hogyan hat majd jelöltjük azokra, akik az ellenfél hívei. Érdekes módon a Carter-táborban akadtak többen, akik szerint Ford a vártnál jobban szerepelt (meg is „nyerte" az első tévévitát). A többi közt talán azért is, mert Ford előzőleg több „házi vitát" bonyolított le a Fehér Házban a maga embereivel, míg Carter csak tartalmilag készült fel a témákra. Vagyis igenis a „beprogramozottság" előnyei érvényesültek, legalábbis a második vitáig, addig, amíg Ford — Kelet-Európáról szólván — el nem követett egy olyan tévedést, amivel jóformán nevetségessé tette magát az ugyancsak — és évtizedek óta — beprogramozott amerikai publikum előtt. (A tévedés magyarázata pedig az volt, hogy Ford „összekeverte" a beléprogramozott válaszokat!) A két vitázó emberei egyébként nemcsak a jelölteket készítették fel

szinte minden lehetséges vitaváltozatra, hanem már-már groteszk módon aprólékos egyezkedést folytattak egymással a stúdió berendezéséről, a világításról, vagy éppen arról, hogyan üljenek avagy álljanak a vetélytársak. Ez utóbbi kivált fogas kérdés volt, mert Carter alacsonyabb Fordnál; így aztán centikkel méricskélték ki a két pulpitus magasságát, és hogy kiből mennyi látszódjon ki fölüle! Mert bármennyi figyelmet szentelt is a két stáb a tartalmi, tehát az érdemi politikai kérdéseknek, mind Carter, mind Ford emberei tisztában voltak vele, hogy az összhatás részletbenyomásokból tevődik össze, és így a nézőre nem szabad semmivel kellemetlen hatást teniji! Jellemző egyébként, hogy a vitasorozat képmagnón rögzített egységeit maguk az elnökjelöltek csak pár percig nézték meg, míg stábjuk újra meg újra visszajátszott minden apróságot. Ugyancsak figyelmet érdemel, hogy a két fél egységfrontban akadályozta meg a „vágóképek" beiktatását, mármint azt, hogy a kamera végigpásztázzon a stúdióban levő nézők arcán, s főleg hogy olykor megálljön (!) egy-egy arcon, ugyanis mindkét fél tartott tőle, hogy valamely választ fintorok, mosolyok, avagy más arcjátékok követnék, s ezeket megegyezéssel nem lehetne töltésük szerint arányosan megosztani. Olyan harcot folytattak ezért a tévétársaságokkal, hogy a CBS nem engedte riportereit a kérdezők közé. Elemezték a négy vitában elhangzott kérdéseket, és felmérték, hogy jellegük szerint melyik milyen választ eredményezett. A leghatásosabb, vagyis a leginkább „válaszoló választ" azok a kérdések csikarták ki a vitázókból (tehát a mindenáron a legjobb látszatra törekvő, a kellemetlen kérdéseket megkerülni akaró politikusokból), amelyek „igen vagy nem" módon voltak megfogalmazva: „azt mondja ön, hogy . . . , vagy sem?" Hatékonyságban jóval ezek alatt maradtak az úgynevezett többszörös kérdések : „megmondaná-e ön, és ha igen, 147

KÖNYVEKRŐL

akkor egyetért-e azzal, h o g y . . . " A „hogyan", a „melyik" (felsorolt módszer), a „mi" (az, amit csinálna) típusú kérdés szintén nehezíti a kitérő választ, miként az úgynevezett nyomravezető kérdés is: „Vagyis ön nem szállítana fegyvert Iránnak, még az olajembargót is kockáztatva és tudva, hogy másutt beszerezheti a fegyvereket?" Erre valóban elég nehéz úgy adni kitérő választ, hogy a jelölt ugyanakkor elkerülje azt a hatást, amit semmiképpen sem akar a nézőben kiváltani: ti. ő nem ad egyenes választ! A két legrosszabb kérdéstípusnak az „alternatív" és a „referáló" bizonyult: „ön tehát azt állítja, h o g y . . . avagy éppenséggel azt mondja, hogy . . . " — ez kínálja a válaszolónak a — számára legjobb — „egyrészt-

másrészt" felelet lehetőségét, míg a hosszú „kommentár" végére odabigygyesztett kérdésecske („és ezek után hogyan teremtene ön költségvetési egyensúlyt?"), minden esetben lehetővé tette a megkérdezettnek, hogy először is vitába szálljon a „kommentárral", a hosszan feltett kérdésben vázolt helyzet értékelésével stb. Végül a konklúzió: a válaszadónak, ha uralkodni akar a terepen, ügyelnie kell arra, hogy a néző úgy érezze a) tudja miről beszél; b) a kérdésre (tehát a kimondatlanra is!) igyekszik valóban válaszolni; és c) csak úgy beszél mellé, hogy ne tűnjék szembe; — elnökjelölt (s kommentátor?), hazudj, csak rajt' ne kapjanak . . .

A. J.

Járni tanul az ember A gyerekes képzelet védelmében

amo^otmiunl^aiato Kmmnte^xyt Kornyej Csukovszkij: Járni tanul aszó. (Portré a gyermekről. Membrán könyvek, Tömegkommunikációs Kutatóközpont. Budapest, 1979. 355 oldal. Fordít o t t a : Réz András). 148

Képzeljünk el egy régi-régi afrikai falut valamelyik őserdei tisztáson. A kunyhók lakói összegyűlnek este a tűz körül, hogy meghallgassák a falu öreg varázslójának a történeteit. A varázsló egyben a falu mesélője is. A barázdált arcú öregember éppen a mese legizgalmasabb fordulatánál tart. Két k a r j á t magasan a feje fölé emeli, szája kitátva, szeme tágra nyitva, a lángok tánca tükröződik ráncos arcán. Egy emberként mered rá a falu népe, leesett állal, tágra kerekedett szemmel. Lélegzetvisszafojtva hallgatják: vajon mi következik? Most ugorjunk nagyot térben és időben. Egy tízemeletes budapesti panelház egyik lakásában vagyunk. Az anyuka ott kuporog a gyerek ágya mellett, kezében könyv. Mesét olvas. Arcán az ernyőzött olvasólámpa színesen derengő fénye tükröződik. A mese legizgalmasabb fordulatánál tart, maga is a mese hatása alá kerülve, csillogó szemmel mered a könyv lapjá-

KÖNYVEKRŐL

ra. A négyéves kisfiú leesett állal, tágra kerekedett szemmel figyel. Lélegzetvisszafojtva hallgatja, mi következik. Nincs ősibb, ugyanakkor aktuálisabb, tiszteletre méltóbb, nehezebb, reménytelenebb, többet követelő hivatás a világon, mint a mesélőé. Az állatvilágtól talán leginkább az különböztet meg bennünket, hogy beszélni — és mesélni — tudunk. Emlékezünk és elképzelünk, rögzítjük élményeinket, és elképzeljük a jövőt: a lehetségest, a bekövetkezőt, a lehetetlent: testet adva ezzel érzéseinknek és vágyainknak, s mindezt szavakba is tudjuk öltöztetni, közölni tudjuk másokkal — gyerekeinkkel is. Elmondjuk, elmeséljük múltunkat, jelenünket, élményeinket, tapasztalatainkat, érzéseinket, vágyainkat, gondolatainkat, s bármilyen hihetetlenül hangzik is, a nemlétezőt, a lehetetlent, a jövőt, a csupán elképzeltet is el tudjuk mesélni. *

Tapasztalat és képzelet — emlékezés és fantáziakép — hogyan kerülhetnek ezek a fogalmak egymás mellé? Első pillantásra úgy tűnik, mintha összeférhetetlenek volnának. Meg kell azonban gondolnunk, létezhet-e olyan képzeletbeli tárgy, amely teljesen független a mindennapi érzékek-szülte, tapasztalati világtól? Aligha. A képzelet mindig csupán a tapasztalt valóság elemeire, ezek kombinációjára, továbbfejlesztésére, esetleg kiforgatására épülhet. De van ennek egy másik oldala is, mert az is belátható, hogy a tapasztalatra épülő képzeletből születik a megismerés újabb vágya, az újabb tapasztalat, s maga az emberré válás is — történetileg és pedagógiailag — egyaránt erre alapozódik. Az ember gyermekkorában, s ezt nemzedékről nemzedékre megismételve élete első öt esztendejében szerzi meg az életnek azt a tapasztalati aranyfedezetét — s nem csekély mértékben éppen alkotó képzelete segít-

ségével — amelyre egész további élete, történelme épül. „Vajon nem akkor tettem-e szert mindenre, amiből ma is élek" — kérdi Lev Tolsztoj —, „nem akkor szedtem-e föl magamra oly sokat és oly gyorsan, hogy életem hátralevő részében ennek még az egy századát sem tudtam összegyűjteni? Az ötéves gyermeket tőlem csak egy lépés választja el. De az újszülött és az ötéves gyermek között hatalmas távolság van." Ez a „hatalmas távolság", amely az újszülött és az ötéves gyerek között tátong, lényegében a nyelv, a beszéd elsajátításában keresendő. Tévedés lenne azonban azt hinni, hogy a kisgyereket erre csupán memóriája, tanulékonysága teszi képessé. ..Nagyon tévednek azok" — írja K. D. Usinszkij —, „akik azt hiszik, hogy az anyanyelv elsajátításában csak az emlékezetnek van szerepe: még a legjobb emlékezet sem lenne elegendő ehhez, hiszen nemcsak egy adott nyelv szavait kell rögzítenie, hanem ezeknek a szavaknak valamennyi lehetséges kapcsolatát és változatát is; ha a nyelvet csupán emlékezetünk segítségével tanulnánk, soha nem tanulhatnánk meg egyetlen nyelvet sem." * Abban, hogy a kisgyerek „meg t u d j a tanulni" anyanyelvét, legalább akkora szerepe van alkotó képzeletének, fantáziájának, mint tanulékonyságának, a felnőttek beszédét rögzítő emlékezetének. Emlékeztetjük az olvasót Gulliver utazásaira, aki az óriások és a törpék országában járt, vagy Münchausen báró kalndjaira, aki egy ágyúgolyón repülve utazott, és saját hajánál fogva kihúzta magát a mocsárból. Bizonyára szívesen olvasták. De gondoltak-e valaha arra, hogy ezek a f a n tasztikus, hihetetlen történetek nem egyszerűen szórakoztatóak, vagy esetleg — talán még ilyen vélemény is akad manapság — egyenesen k á r o sak, mert becsapják, félrevezetik az 149

KÖNYVEKRŐL

olvasót, a gyereket, aki készpénznek, valóságnak veszi a „hazugságokat". íme Csukovszkij véleménye: „ . . . ez a könyv (t.i. a Münchausen báró kalandjai) éppen azért tudja megszilárdítani a gyerekeknek a valóságba vetett hitét, mert kitalálás, mese. Az, hogy a gyerekek olyan jót nevettek Münchausen minden egyes kalandján, éppen azt bizonyította: a gyerekek tisztában vannak azzal, hogy ez nem igaz. Pontosan azért kacagnak, mert ezeket a kitalált történeteket összevetik a valósággal. Valamiféle p á r b a j t vívnak Miinchausennel, s ebből a viadalból mindig ők kerülnek ki győztesként. És ez nagyon nagy örömet okoz nekik, növeli önbizalmukat . . . " Miért hiszik még talán ma is sokan, hogy a valóságot nem lehet összeegyeztetni a mesével, a tapasztalatot a képzelettel? Miért gondolják, hogy a kérdést így kell feltenni: vagy valóság, vagy mese? Mintha bizony a valóság megtapasztalásához nem kellene képzelet! „A fantázia az egyik legnagyobb emberi érték, s a gyerekeket már kicsi koruktól kezdve nagy figyelemmel kell erre nevelni — éppúgy, mint a zenére — s nem szabad a fantáziát lábbal tiporni" — írja Csukovszkij. Lenin mondta: „Alaptalantól azt gondolják, hogy csak a költőnek van szüksége fantáziára. Ez'ostoba előítélet! Még a matematikusoknak is szükségük van képzelőerőre, az integrál- és differenciálszámítást sem alkothatták volna meg fantázia nélkül. A fantázia az egyik legértékesebb minőség . . . " L. V. L. Kirpicsov professzor, az alkalmazott mechanika professzora „A fantázia szerepe a mérnököknél" című cikkében a következőket írta: „A természetes képzelőerőt fejleszteni kell, de legalábbis nem szabad akadályozni természetes fejlődését. És igen nagy szerepe van ebben a kisgyerekeknél a tündérmesének. Sok olyan szülővel találkoztam mostanában, aki ellenzi a meséket. Nem ad mesekönyvet a gyerek kezébe, mert 150

azt szeretné, ha józan, ügybuzgó ember lenne belőle. Én pedig mindig figyelmeztetem a szülőket arra, hogy ezekből a gyerekekből sem matematikusok, sem fölfedezők nem leszhek..." *

Azt hisszük, nem kell a járni tanuló ember, a gyerek, a képzelet védelmében tovább érvelnünk, de emlékeznünk kell arra, hogy nálunk is voltak évek (talán évtizedek), amikor ez a védekező harc reménytelennek látszott. Nemcsak a Szovjetunióban ítélték el a mesét, a „csukovszkij izmust", nálunk is polgári osökevénynek, a gyereket félrevezető, becsapó hazugságnak minősítették, s a valóságra, a realitásra hivatkozva igyekeztek megteremteni az antimese (állítólag realista) műfaját, s ezzel nyeregbe ültettek egy kegyetlen, haszontalan, és káros művészeti pedagógiát, amely végül is oda vezethetett volna, hogy a gyerektől elrabolják a gyerekkorát. Ma már nem féltjük gyerekeinket a képzelettől, a meséktől, nem hiszszük, hogy gyerekeinkből a mese hatására romantikus, a gyakorlati életre alkalmatlan ember válik, tudjuk, hogy a mesében, a fantáziában előre kirajzolódik a jövő, tudjuk, hogy képzelet és tapasztalat egymást támogató, egymást kölcsönösen megtermékenyítő emberi minőségek, képességek. Emberi tudatunk ma még sok részletében fel sem térképezett formái. Befejezésül hadd idézzem Ranschburg Jenőnek néhány mondatát a könyvhöz írt előszavából: „Csukovszkij — akinek a maga nemében egyedülálló könyvét az olvasó a kezében tartja — nem pszichológus. Gyermekíró, aki évtizedeken át nyitott füllel, nyitott szemmel, és nyitott lélekkel járt a gyerekek között, felfedezte magának sajátos világukat, és most, ebben a könyvben közkincscsé teszi felfedezését. Könyvét nem lehet besorolni semmilyen m ű f a j b a ;

* LAPOKBÓL

nem tudományos mű és nem is szépirodalom. A magam részéről a legszívesebben úgy nevezném: portré. Portré, melynek sorait olvasva — akárcsak a festő ecsetje nyomán — egyre világosabban, egyre karakterisztikusabban tárul elénk a gyermek és a világ, amilyennek a gyermek látja, éli. Csukovszkij kitűnő író (gyermekíró — mondjuk, és én is így mutattam be őt néhány sorral feljebb. De nincs-e ebben valami rejtett és mégis zavaró értékítélet? Az író, aki „csak" gyerekeknek ír, „csak" gyerekeket szórakoztat és n e v e l . . . ) , aki felhasználva sok évtizedes tapasz-

Mindennapi közlésvilágunk

A kommunikációelméleti-szemiotikái tanulmányok publikálásának mindmáig változatos színfoltja és gondolatébresztő módja maradt az a megoldás, amelyet ezúttal a TETT című, Bukarestben megjelenő magyar nyelvű folyóirat is választott: egy tematikus szám összeállítása. Mert ha összehasonlítjuk mondjuk a Helikon [1973/1—2.] és az Ethnographia [1976/3.] hasonló számait a Tett-tel [1979/3.], akkor egy közös vonásuk rögtön szembetűnik: mintha mindegyik folyóirat igyekezett volna felülmúlni önmagát. A tematikus számok megjelentetése — különösen, ha egy témára első ízben k e r ü l j sor — ünnepélyes pillanat egy folyóirat életében. Ilyenkor a „varietas delectat" elve kerekedik felül a szerkesztősé-

talatát, alapos és mély gyermekértését, valamint pompás íráskészségét, most ezzel a könyvvel válaszol a Piaget-nak feltett kérdésre. Akárcsak a francia tudós, ő is úgy véli: a gyermeknek gyermeknek kell maradnia. Tanítgassuk, neveljük őt, de ismernünk kell világképét, gondolkodásmódját, és soha ne kényszerítsük arra, hogy keresztüllépjen a saját árnyékán. Hiszen „ . . . nem nehéz megbolondulnia annak, akitől erőszakkal elveszik a gyerekkort". Fazekas László

gekben: ha már tematikus számot csinálunk, mutassuk meg. hogy alkalmasint lehet változatosabb, gyönyörködtetőbb, gondolatébresztőbb, mint akár fél évfolyamnyi nem tematikus szám. S ezt többnyire sikerül is megmutatni. Eddig a hasonlóság az említett számok között. Am ha valaki arra számít, hogy végső soron ugyanarról a témáról tájékozódhat a jelzett folyóiratszámok hasábjain, akkor „kis híján" téved. „Kis híján", hiszen néhány forrásmű megegyezésén túl a kommunikációelméleti-szemiotikái nézőpont kétségkívül összekapcsolja ezeket a folyóiratszámokat. De ezen belül anynyira eltérőek, amennyire egyáltalán csak lehetséges. Ezért igen absztrakt gondolkodásúnak mondható az a laikus olvasó, aki azzal a meggyőződéssel teszi félre az említett különszámokat, hogy ugyanarról a tudományról (vagy tudományos módszerről) tudott meg más-imás részleteket. Mintha a szerkesztők arra is ügyeltek volna, hogy ne csak az egyes tanulmányok, hanem a különszámok is kellőképpen különbözzenek egymástól. 151

* LAPOKBÓL

„Mindennapi közlésvilágunk" — ez a különszám alcíme, és egyúttal Aradi József bevezető tanulmányának címe is. A bevezetés egy etimológiai reflexióval kezdődik. Ha ugyanis a kommunikáció fogalmát kezdjük el tüzetesebben vizsgálni, rögtön két út kínálkozik: vagy a kommunikációelméleti könyvek definícióiból merítünk ötleteket, vagy a szó köznapi használatán kezdünk el tűnődni. Mi sem természetesebb, mint hogy a mindennapi közlésvilágról számot adni kívánó kiadványban a tanulmányíró az utóbbi utat választja. Így kerül aztán sor a köz szótőből képzett szavak jelentéshálójának vizsgálatára (közösség, közvetítés. közlemény, közhely, közöny stb.). Ez azonban — s ez Aradi József véleménye is — önmagában kevés. Ha ugyanis pusztán erre hagyatkoznánk, akkor könnyen átsiklanánk afölött, hogy a mindennapi élet kommunikációs folyamatai mennyi zavarhoz, félreértéshez vezethetnek. S vajon nem vezethet-e ugyanilyen félreértéshez, ha a közléssel kapcsolatos szavak etimológiájából kiindulva próbáljuk rekonstruálni a kommunikáció mibenlétét tükröző (de esetleg torzán tükröző), koronként változó közvéleményt? Ilyen előzetes megfontolások után kerül sor Karácsony Sándor kommunikációelméletének ismertetésére. S itt érdemes megállnunk egy pillanatra. Mert bár annak idején a Helikon egyik tanulmánya is utalt arra, hogy érdemes lenne a magyar kommunikációtörténetnek alaposabban utánanézni, ott még csak Zalai Béla tanulmánya húzódott meg szerényen Saussure és Cassirer írásai között. Nos, Karácsony Sándor — amennyire az ismertetésből megállapítható — kétségkívül eredeti gondolkodó volt, az a mód pedig, ahogyan a közlést piaci mechanizmusokkal illusztrálja, jelentős teoretikusok (Lévi-Strauss, Rossi-Landi) előfutárává avatja. Tegyük rögtön hozzá: nem ez az egyetlen jelentős felfedezés, amely ebben a folyóiratszámban napvilágot látott. Mert itt van rögtön Balog G. Attila: 152

Bolyai János jel- és közléstana c. tanulmánya. Bizonyára sokak számára az is újdonság lesz, hogy a jobbára még ma is csak matematikusként ismert Bolyai (akire azért ifjúkorában kortársai legalább mint hegedűvirtuózra felfigyeltek), ilyen témával is foglalkozott. És talán mondanunk sem kell: nem is akármilyen szinten. Mindmáig kiadatlan, töredékességében is monumentális művében, az Üdvtanban külön részben foglalkozik a nyelvvel, s ezen belül a jeltannal. Sőt, a ránk maradt hagyatékból azt is tudjuk, hogy kitüntetett szerepet szánt ennek a résznek filozófiai rendszerében: a történetfilozófiai, etikai, esztétikai, természetfilozófiai fejezeteket megelőzve, éppen a nyelvről szóló rész alkotta volna a nulladik fejezetet, s ezen belül is a jel- és közléstan került volna a fejezet elejére. Igazán nem itt a helye, hogy a felfedezés tudománytörténeti jelentőségét méltassuk (már csak azért sem, mert további részletek publikálása is folyamatban van), arra azonban érdemes felfigyelni, hogy milyen hoszszú idő telt el, amíg a jeles tudós geometriája és magánélete után végre az a műve is érdeklődést keltett. De a „felfedező" tanulmányokon kívül más írások is érdeklődésre tarthatnak számot. Mert olvashatunk itt az állati kommunikációtól a virágnyelven át az empátiáig úgyszólván mindenről, ami a mindennapi iközlésvilág területére tartozik. És mégis, ha jobban szemügyre vesszük az írásokat, valamelyest több hasonlóságot veszünk észre bennük, mint amenynyit a tartalomjegyzék vagy a folyóirat alcíme sejtet. S hogy ez minek tulajdonítható, a szerkesztői koncepciónak-e vagy inkább annak, hogy a szerzőket hasonló problémák foglalkoztatják (nemcsak teoretikus tevékenységük közben, hanem mindennapi életükben is), ennek eldöntése igazán nem a recenzens feladata. Az mindenesetre feltűnő, hogy jó néhány tanulmányban mennyire központi szerepet kapnak a legkülönbözőbb kommunikációs zavarok. „A

* LAPOKBÓL

kommunikáció és hiánya" (Egyed Péter), „Az előítélet kisöccse" (Aradi József), „A főnök mérges!" (Árkosi Csaba); már a címek is zavarra, félreértésre utalnak. Így aztán az sem meglepő, hogy ha nem is mindig, de igen gyakran a pszichológiai, szociálpszichológiai, etnológiai nézőpontok dominálnak. Nem meglepő, hiszen — s itt érdemes visszatérni a bevezető tanulmányra, amely a jelen recenzióhoz hasonlóan, több tanulmányt is átugorva a folyóirat végén folytatódik — ott, ahol különböző etnikumok élnek együtt, a kommunikációs zavarok okai is és következményei is lehetnek másfajta zavaroknak. Így aztán azon sem csodálkozhatunk, hogy a bevezető végén a „nyelvkárosultakról", s főképp a metakommunikáció nyelvkárosultjairól esik szó. Mert mit is lehetne könnyebben félreérteni, mint éppen az egyes etnikumokra ugyan jellemző, ámde élesen nem körülhatárolható, és többnyire nem tudatos metakommunikatív jelzéseket? Ha pedig valaki — egy vagy más okból — arra van beállítódva, hogy az ilyen jelzéseket félreértse, akkor — sajnos — minden bizonnyal félre is fogja érteni. A félreértés pedig nyilván csak megerősíti attitűdjét. A kör itt bezárul, legalábbis az „első olvasat" szintjén. A szemiotika és a kommunikációelmélet iránt érdeklődő azonban remélhetőleg eljut a második olvasatig is, s megpróbálja a Tett tematikus számát önmagára (mármint a folyóiratra) vonatkoztatni. Hiszen maga a folyóiratszám is jelzés, közlés, és mint ilyen, joggal tarthat igényt arra, hogy a bennefoglaltakra jobban odafigyeljünk. Vagyis: ha a kommunikációs zavarokkal oly sok tanulmány foglalkozik, akkor ebben valószínűleg az az intenció is kifejezésre jut, hogy az olvasó is igyekezzen ne félreérteni, hanem megérteni mind az egyes tanulmányokat, mind pedig a folyóirat egészét, céljait, módszereit. És itt a „reflexív olvasat" köre is bezárul: ez ugyanis, éppen a metakommunikációval való kísérteties hasonlósága

miatt egyáltalán nem könnyű feladat. De azért remélhetőleg sok olvasónak sikerülni fog.

f U l i c O p

ínion

Ouartcrh) A z olaj és a sajtó

Ritkán találkozunk a tömegkommunikáció olyan közvetlen és látványos hatásával, mint amelyről H. M. Kepplinger és H. Roth ebben a cikkében beszámol. A nyugatnémet gazdaságban az olajválságot nem a sejkek, nem az OPEC, és nem is a multinacionális érdekeltségek okozták, hanem a sajtó! — így a tézis. Bizonyításuk? A gazdasági adatok egyértelmű bizonysága .szerint azokban a hónapokban, amikor az olajárak először emelkedtek ugrásszerűen s amikor az olaj kitermelésének racionalizálása és esetleges csökkentése is szóba került, az NSZK lényegesen (18—20 százalékkal) több olajat hozott be, mint bármikor azt megelőzően, sőt mint a későbbi hónapokban. Ezen túlmenően, az NSZK gazdasági ereje és érvényes nemzetközi szerződései hosszabb távon is garantálták az olaj ellátás biztonságát és folyamatosságát. A gazdasági irányítás és tervezés azt sem vonta kétségbe, hogy az emelkedő á r a k javarészt átháríthatóak lesznek a nyugatnémet termékek külföldi vásárlóira, azaz az áremelkedés zömét nem a (német) kisembernek kell m a j d kifizetnie. A gazdasági kínálat, a kereskedelmi forgalom, az árutartalékok és a gazdasági és politikai vezetés állásfoglalásai egységesen azt bizonyították, hogy az 153

* LAPOKBÓL

olajárak emelkedését a közvélemény — más nemzetközi gazdasági eseményekhez hasonlóan — nyugodtan fogadja. A német sajtó ebben az időszakban a legjelentősebb nemzetközi politikai eseményeket túlhaladó arányban tájékoztatott az olajkérdés állásáról. Gyakorlatilag minden jelentős lap naponta közölte, hogy mekkora az egyes országok olajkészlete, hol kell átmeneti zavarokra számítani, mely esetben okozhat egy lehetséges olajzárlat az NSZK-ban is gazdasági gondokat. A lapok — tételesen is, de még inkább a híradások összesített hatásával — hamis képet festettek a helyzetről. A megtévesztés egyik fő eleme a bizonytalanság — téves — képzetének kialakítása volt, mégpedig a sajtó által mindazokból az országokból továbbított hírek segítségével, ahol az általános gazdasági bizonytalanság s a kis olajtartalék miatt az árváltozások valóban átmeneti nehézségeket okoztak. Hogyan alakult ki a válság? Ügy, hogy az egész sajtó következetesen és igen nagy terjedelemben vészhíreket közölt az olajpiacról, és elemzéseiben annak is nagy teret szentelt, hogy ez miképpen érinti az egyes embert. Az újságolvasókat a hírek előbb-utóbb meggyőzték arról, hogy a válság kikerülhetetlen, s legfeljebb személyes hatásait lehet csökkenteni. Hogy minél kisebb legyen a személyes veszteségük : az emberek nagyarányú benzin-, olaj- és olaj termék-vásárlásba kezdtek! A közvetlen hír befogadók példája igen rövid idő alatt mozgósította azokat is, akik közvetlenül esetleg nem tájékozódtak, s az olaj-, benzin- stb. vásárlás össztársadalmi mozgalommá vált. Mivel pedig a személyes raktározási lehetőségek egyes területeken nagyobbnak bizonyultak, mint a kereskedelem s az állami tartalékképzés

154

raktárai, esetenként és helyenként valóban kifogyott a benzin vagy/és más olajtermék. A tényleges hiány a sajtó vészjelzéseinek legjobb bizonyítékát és igazolását nyújtotta és továbbfokozta a vásárlási lázat. A magánkészletek áttekinthetetlensége és tervezhetetlensége, valamint a helyi hiányok végül arra indították mind az olajérdekeltségeket, mind a kormányt, hogy különféle racionalizálási rendszabályokat érvényesítsenek. Az első időben ez is a sajtó előrelátásának „bizonyítékát" szolgáltatta. Csak miután az olajkínálat stabilizálódott, és a helyi hiányok megszűntek, s a személyes tartalékok következtében problémamentessé vált az olajforgalom, akkor kezdtek az emberek rádöbbenni arra, hogy a pánik túlzott volt, hogy fegyelmezettebb magatartással az átmeneti nehézségeket is ki lehetett volna kerülni. A tanulmány szerzőinek véleménye szerint a tömegkommunikációnak akkor van ilyen jelentős társadalmi hatása, amikor tévesen tájékoztat. A hamis információ ugyanis olyan viselkedésre késztet, amely nincs összhangban a tényleges helyzettel, ennek következtében az esetleges konfliktusok nem oldódnak meg, sőt újak keletkeznek. Amennyiben a mesterségesen — bár nem szükségszerűen tudatosan — keltett feszültség visszavezethető ugyanarra a jelenségre vagy magyarázatra, amely a hamis információt alkotta, akkor a megtévesztés és a reakció között egymást folyamatosan erősítő összefüggésrendszer alakulhat ki. Ez érvényesült a Német Szövetségi Köztársaságban az olajválság első heteiben. A tömegkommunikáció által keltett feszültség azután esetleg csak radikális adminisztratív beavatkozás útján oldható fel.

* LAPOKBÓL

Media Perspektiven Tévéújság — amely nem újság

Az 1979. évi nyugat-berlini Nemzetközi Rádió- és Televíziókiállítás egyik szenzációja a tévéújság volt. Nem lehet újdonságnak nevezni, hiszen legalább két éve tele van vele a szaksajtó, mégis szenzációszámba ment, mert most lép át a mindennapi használatba, és éppen a nyugat-berlini kiállításon jelent meg először gazdaságos, a kisemberek számára is érdekes formában. A technikai bemutatóval egyidőben számos ország dolgozik a rendszer bevezetésén, kipróbálásán, általánossá tételén. A tekintélyes folyóirat három cikket is szentel a kérdésnek; ezeket együtt ismertetjük. A tévéújság kikísérletezésében alighanem Nagy-Britannia tett a legtöbbet. Nem véletlen tehát, hogy az egyes részkérdésekben is onnan származik a legtöbb tapasztalat, s mindennapi alkalmazása is ott kezdődött leghamarabb. A ' rendszer lényege, hogy a fogyasztók tévékészülékeit kábel köti össze egy központi tárolóegységgel (számítógéppel), ahonnan tetszés szerint hívható le az ott raktározott információtömegből bármely anyag. A látszólag problémamentes modellnek azonban számos neuralgikus pontja van. A képernyőn történő kijelzés egyaránt lehet képek, képsorok bemutatása — például a megelőző híranyagé — vagy minden korok tévé- és egyéb filmjeié, lehet szöveg közlése, kezdve az aznapi újságoktól bárminemű könyvig, és lehet egyéb, általában szintén írásjeleket használó információk — tőrzsdei árfolyamok,

statisztikai, meteorológiai, tudományos adatok stb. — továbbítása. A rendszer tehát nem választható el a tévékészüléktől, s ki van téve nemcsak az egyes készüléket esetleg érő zavaroknak, hanem minden más olyan hibának is, ami az adást vagy a közvetítést akadályozhatja. A szabvány-tévékészülék és a kábel közé egy dekódert iktatnak. Ez jelenleg a rendszer legköltségesebb eleme. A tévéújság sikerének feltétele az olcsóbb dekóder kifejlesztése. A tévéújság elvben a meglevő telefonhálózatra is épülhetne, de a gyakorlatban nagyobb információtovábbító képességet feltételez. Ez azt jelenti, hogy a kábeltévéhez hasonlóan önálló kábelhálózatot kell kiépíteni. Ki fizesse, ki tartsa fenn, ki ellenőrizze ezt? Nagy-Britanniában ezt a feladatot a posta vállalta. A tévéújság a telefonhoz hasonló közérdeknek tartja kábelhálózatát, amelyre azonban vonatkozik az állami információtovábbítási monopólium. Ezért a posta — megfelelő igény esetén — lefekteti a kábeleket, s használati díjat fizettet igénybevételükért. A londoni hálózat 1979. eleje óta működik — mintegy 30 000 fogyasztóval —, Birmingham, Edinburgh és Manchester hálózatát is üzembe helyezték az év folyamán, és a posta biztosra veszd, hogy gazdaságos vállalkozásba kezdett. Az új kommunikációs f o r m a megítélésének kulcskérdése, hogy milyen információk közvetítésére készül? A „tévéújság" — épp úgy, mint előző nevei, a „képernyő-szöveg" vagy „video-szöveg" — valójában semmitmondó, sőt megtévesztő kifejezések. Mindaddig ugyanis, amíg a rendszert valóban elsősorban a napilapok közvetítésére szánták, nem volt gazdaságos. Az újságok iránt mérsékelt a kereslet. A lapolvasók elégedettek a nyomtatott megoldással. A képernyőn közölt szöveg inkább nehezíti, mint könnyíti az olvasást. A „tévéújság" erőssége, hogy hosz155

* LAPOKBÓL

szú ideig képes közvetíteni bármilyen információt. Az ú j rendszer tehát elsősorban a hirdetőket, s a reklámérdekeltségeket foglalkoztatja. A tévéú j s á g elsősorban nagyszabású elektronikus reklámközpont. A rendszer működtetése végső soron azon múlik, hogy akad-e elegendő s elég tőkeerős hirdető a költségek fedezésére. Az első lelkesedés szakaszában ez nem okoz gondot: Nyugat-Berlinben 70, Londonban 160 „közlő" viseli a terheket. Általában azt feltételezik, hogy ezek a számok csak emelkedhetnek, ahogyan a fogyasztók köre nő, azaz ahogyan a hirdetések hatékonyabbak lesznek. Nem okoz különösebb technikai problémát a megelőző tévéműsorok tárolása, lehívhatósága. Az első kísérletek során azonban — a feltételezésekkel ellentétben — a fogyasztók körében csak minimális igény m u t a t kozott ez iránt. A dolog egyik lehetséges magyarázata, hogy a tévéújság újdonsága és költsége éppen azokat a rétegéket t a r t j a egyelőre távol, amelyek egyébként a legkitartóbb tévénézők, s feltételezhetően régebbi műsorok után is érdeklődnek. (Külön kérdés, hogy a rendszer igazi tömegkommunikációs eszközzé feilődik-e, vagy kevesek eszköze marad.) Igen nagy lehetőségeket kínál a tévéújság az iskolák s a magánúton tanulók számára, mivel öszekapcsolja a kábeltévé előnyeit az esetenként elkerülhetetlen írott kommunikáció előnyeivel. Az NSZK-ban azt mérlegelik, hogy a rendszer kipróbálása után elsősorban az iskolákat kellene bekapcsolni, hogy ily módon az oktató adások függetlenné váljanak az adásidőtől, s a tanárok további gazdag információs és szemléltető anyagra tegyenek szert. A teljes iskolai tananyag tárolása pedig azt is lehetővé tenné, hogy a használók az iskolán kívül, magánúton is elsajátítsák a kötelező vagy előírt anyagot. (A terv — mellékesen — állami pénzből biztosítaná az induláshoz szükséges alapokat. Az iskolai alkalmazás mögött 156

tehát ugyancsak gyakorlati gazdasági érdekek rejlenek.) A brit rendszerben a tévéújság első információja nem más, mint egy tartalomjegyzék: annak az összefoglalása, hogy milyen információkat lehet lehívni. A rendszer meglehetősen statikus. Az információk köre meghatározza az igénybevevők körét is, azaz a tévéújság társadalmi jelentősége, s használói csoportjának „kijelölése" legnagyobbrészt a reklámérdekeltségek kezében van. A német rendszer ezt a megoldást nem tartja kielégítően hasznot h a j tónak. Az NSZK olyan tévéújságot szervez, amelynek használói maguk is részt vehetnek a tárolt anyag kijelölésében, és esetleg igénybe is vehetik a tárolóegységeket. Az NSZK-ban a tévéújság használói valójában olyan számítógépvégkijelző (terminál) birtokában vannak, amelyen keresztül igénybe vehetik a központilag tárolt információanyagot, és amely azt is lehetővé teszi, hogy saját maguk használják a számítógépet, éspedig egyedi módon. A használóknak tehát kis számítógép áll rendelkezésére, amelyben az ügyfelek adatait tárolhatják, amelyen keresztül könyvelésüket gépi úton végezhetik, vagy amelynek segítségével bonyolultabb műszaki vagy statisztikai m ű veleteket is végezhetnek. A rendszer létesítői arra számítanak, hogy az orvosok jelentős része ügyfeleik közé fog tartozni, hiszen a legtehetősebbek már eddig is számítógép segítségével végezték a gyógyszerek nyilvántartását, a kartotékok rendben tartását, s a vizsgálati eredmények egybevetését a normális értékekkel. Az orvosokon kívül minden olyan szakmára számítanak, ahol jelentős készletekről van szó (boltok, áruházak), ahol a munka igen sokféle cikk használatát feltételezi (vegyes javítóipar), s ahol a nagyobb szakmai ismeretanyag (jogászok), vagy az igényesebb számítástechnika (tervezők, pénzügyi, statisztikai szakemberek stb.) a munka

* LAPOKBÓL

alapfeltételei közé tartozik. Ebben az esetben persze tévéújság helyett tévéadattárról vagy talán még inkább házi számítógépről kellene beszélni. Ellentétben a tömegkommunikáció széles körű elterjedtségével és azzal a reménnyel, hogy az hozzájárulhat a társadalmi és kulturális különbségek csökkentéséhez, a tévéújság legtöbbet ígérő változatai félreérthetetlenül speciális célcsoportokra számítanak: bizonyos szakmák tőkeerős képviselőire (s talán — állami pénzből — az iskolákra és a tanulni vágyókra) és általában a társadalom legfelsőbb rétegeire. Az angol tapasztalatok erre utalnak. Tökéletesen életidegennek tűnik viszont Kanzow becslése, aki az NSZK-ban 1985-re mintegy 1 millió előfizetőt remél. Anglia túlvan a kísérleti szakaszon, legalábbis annyiban, hogy döntöttek a tévéújság széles körű bevezetéséről, és a munka előrehaladott stádiumban van. Az NSZK-ban a lakosság 2000—2000 fős reprezentatív csoportját, és különböző célcsoportokból további 1000 háztartást szerelnek fel a tévéújsággal. A kísérletek eredményétől teszik függővé, hogy sor kerül-e a rendszer országos bevezetésére, és hogy az állam miképpen járul ehhez hozzá. Pillanatnyilag a dekóder 6500 márkába vagy havi 30—40 márkányi bérleti díjba kerül. Ehhez járul a használati díj, amely Nagy-Britanniában megfelel az azonos ideig tartó, s azonos távolságra szóló telefon díjának, és ehhez jön még a központi tárolóegység használati díja (nagyjából még egyszer annyi, mint a telefondíj). Az NSZK-ban a számítógép használatáért kért díjról még nincs nyilvános kalkuláció. összefoglalva: részben a dekóder árán, részben a közvetítőhálózat költségein és díján múlik, hogy egy átfogó tömegkommunikációs rendszer születésének vagyunk-e tanúi, vagy csupán egy tőkés racionalizálási manővert látunk, amelyben a kábeltévét is felhasználják.

TiTEAE B M A E H M E

PAAI/10 i n s j n r n i m = i A televíziós o l i m p i a

A XXII. Nyári Olimpiai Játékok egyik rekordja akkor született, amikor határozatot hoztak az Olimpiai Rádió- és Tv-komplexum (ORTVK) felépítéséről Osztankinoban, az „Október 50. évfordulója" tv-központ mellett. Az ötemeletes épület már áll, most folyik az elektronikus berendezések szerelése, melyek 20 színes tvés 100 rádióprogram készítését teszik lehetővé. A szakemberek kiszámították, hogy ilyen műszaki feltételek mellett kb. két és fél milliárd ember nézheti az olimpiai játékokat. Az olimpia tehát gyakorlatilag az egész Földön „látható" lesz. Bizonyára nem felesleges emlékeztetni arra, hogy a montreali olimpiát egymilliárd ember nézte. Ezért a „televíziós" jelzőt egyáltalán nemcsak a jó hangzás kedvéért illesztették a moszkvai olimpia neve mellé. 250 tévé-kamera — rögzített, kézi, távolról irányítható, helikopterre, víz alá, autókra szerelt stb. kamerák .— követik m a j d a sportolók küzdelmeit. Csak a nagy Luzsnyiki stadionban 35 kamera fogja „figyelni" a könnyűatlétikai versenyeket. A Szovjet Állami Rádió- és Televíziónak úgynevezett nemzetközi képet kell a külföldi tévétársaságok 157

* LAPOKBÓL

rendelkezésére bocsátania. A Nemzetközi Olimpiai Bizottság követelményei szerint a kép több feltételnek kell hogy megfeleljen: mindenekelőtt tárgyilagosan kell tükröznie a versenyek alakulását, főleg az első helyek e n állókat kell mutatnia, állampolgárságuktól, bőrük színétől és vallásuktól függetlenül. A dolog technikai oldaláról t é r j ü n k át alkotói oldalára. Az olimpiát világszínvonalon kell közvetíteni. Az öszszes előző olimpia alkalmával a rendezők nemcsak elértek egy bizonyos szintet, hanem ú j utat is nyitottak a sportnak a tévé eszközeivel való ábrázolásában. Montrealban ugyan n e m minden sikerült jól, de azért a k a n a dai rendezők nagyjából megbirkóztak feladatukkal. Elsősorban a hangrendezők munkája volt nagyon magas szintű. 1976 előtt a sportközvetítéseknek erre az oldalára nem fordítottak túl nagy gondot. Kanadában ezt meg tudták úgy oldani, hogy ha a néző behunyta a szemét, akkor is tudta, melyik sportágat mutatják, sőt pontosan követhette a játék alakulását, vagy az összecsapás adott f á zisát. Montrealban a rendezők sok más, tipikusan televíziós megoldást is kitaláltak, melyek megszépítették az olimpiai játékok nyitó- és záróünnepségét. Például, a stadion hirdetőtáblája egyben hatalmas képernyőül is szolgált. Míg a futópályán az olimpikonok oszlopai vonultak, a hirdetőtábla-képernyőn az olimpiai lángot vivő sportolók, vagy az eskü szövegét mondó bíró, vagy a Nemzetközi Olimpiai Bizottság elnöke volt látható. Ezen a képernyőn keresztül Montreal Moszkvával is „beszélt". Bizonyára emlékeznek erre a háromperces közvetítésre: abban a pillanatban, amikor kialudt az olimpiai láng utolsó szikrája, a lelátókon ülő nézők a hatalmas képernyőn megpillanthatták az 1980. évi olimpia fővárosát. A kozmoszon keresztül Moszkva így hívta meg a világ összes sportolóját. Ügyesen oldották meg a kanadai rendezők a versenyek befejező részét is. Az 1980-ra való felkészülés terve158

zése közben számos problémával kerültünk szembe. Először is, számításaink szerint a legzsúfoltabb napon, július 24-én, 95 sportrendezőre lesz szükség. Az Állami Rádió és Televízió sportszerkesztőségében még két évvel ezelőtt is mindössze öt ember dolgozott. Ebből ketten rendszerint nem is sportközvetítésekkel, hanem olyan adások előkészítésével foglalkoztak, mint a „Reggeli torna", „Sportlottó", „80-as Olimpia". így az egész éterre csak hárman maradtak, akik viszont nemcsak Moszkvából közvetítettek, hanem más városokból is, ha a verseny jelentős volt, jó időben tartották, és más országok is átvették az adást. Azonkívül a fő hangsúly mégiscsak a futballra, a jégkorongra, a műkorcsolyára, a tornára e s e t t . . . Ebből következik a rendezők munkájának egyenetlensége is. Bármilyen sportágat tudunk közvetíteni, de magas szakmai szinten csak ötöthatot. Felvetődik a kérdés, honnan vegyünk ennyi rendezőt? A vidéki rádió- és tv-állomások jöttek segítségünkre. A legjobb szakembereiket adták oda. Gyakorlati átképző tanfolyamok indultak. Már 1978 januárjától kezdve az olimpiai sportágak közvetítését külön erre a célra alakított komplex csoportok végzik: a rendezőn kívül minden csoportban van egy szerkesztő, azonkívül operatőrök, hangrendezők, rendezőasszisztensek stb. A csoportok .feladata az volt, hogy dolgozzák ki a hozzájuk tartozó olimpiai sportág közvetítésének koncepcióját, a SZU Népeinek VII. Nyári Spartakiádja döntőin ellenőrizzék, majd az olimpiáig még hátralevő időben javítsanak a koncepciókon, ha ez szükséges. Már eddig is sokat tettünk. Levetítettük az előző olimpiákon készült felvételeket, előadásokat tartottunk, melyeken a legkiválóbb szovjet és külföldi szakemberek léptek fel, többek közt az USA-ból, Magyarországról, Finnországból, az NDK-ból. Végignéztük a legjobb sportdokumentá-

* LAPOKBÓL

ciós filmeket. Viták, kísérletek folytak. A legfontosabbat sikerült elérni: megalakult az egyformán gondolkodók kollektívája, mely a hátralevő rövid időn belül meg tudja oldani a fő feladatot. Térjünk vissza a világszínvonal kérdéséhez. Tulajdonképpen mi is az a világszínvonal? Ahogy ezt még a rendezői munka specifikus sajátosságaiban kevéssé jártas szurkoló is tudja, mindenhol másképp közvetítenek. Egy futballmérkőzés mondjuk az argentin világbajnokságon másképp nézett ki, mint egy ugyanilyen mérkőzés angol, magyar vagy lengyel tévérendezők közvetítésében. Különböző iskolák vannak, a közvetítésnek sajátos nemzeti stílusa van. De ma a mi földrészünkön is, Latin-Amerikában és Ausztráliában is a sportban mindenekelőtt az embert a k a r j á k megmutatni. Ezért a rendezők — a mieink is, a külföldiek is — egyre gyakrabban és tudatosabban használnak premier planokat. Eleinte a mechanikus hozzáállás jellemezte több rendező m u n k á j á t : sok premier plánt adtak válogatás nélkül. Ettől a műsorok természetesen nem lettek jobbak. Akkor meg azt kellett hallgatnunk: „Látják, hová vezet az álújítás. Hogyan lehet meglenni totálkép nélkül?! Hiszen a néző a játék alakulásának megmutatását várja tőlünk." Ez az álláspont eléggé elterjedt manapság is, de ha logikáját végigvisszük, akkor a világon a legszerencsétlenebb emberek a játékosok lesznek. Hiszen soha nem látják magukat, hogy mit csinálnak, sem oldalról, sem egészében, sem madártávlatból, ahonnan már tényleg csak a szövevényt látni, semmi többet. Természetesen abszurd dolog megtagadni a totálképet. De meg kell érteni valami mást is: tudatosan vagy tudat alatt a szurkoló azzá akar válni, aki megdönti a rekordot, belövi a gólt, lélegzetelállító szaltót ugrik. A sportversenyekből minél több átgondolt premier plánt „kinyomni"

csak a sportág és az azt művelő emberek alapos ismeretében lehetséges. Ügy kell ismerni az atlétákat, ahogy a válogatott csapat vezetőedzője, sőt, ha lehet, jobban. Mert az edző megelégedhet azzal, ha biztos benne, hogy például Valerij Sarijt jól készítette fel a következő versenyre, rekord eredmény elérésére tette őt képessé. A rendezőnek ezenkívül még mást is kell tudnia: hogyan megy oda Valerij a súlyzóhoz, nem fog „lopakodni", n e m fogja „hipnotizálni" a súlyokat. Sarij egy pillanatra megáll a súlyzónál, majd azonnal hozzákezd a gyakorlathoz. Bizonyára észrevették, hogy a rendezők és operatőrök munkájáról beszélve a „reflex" kifejezést használtuk, amelyet inkább a sportolókról szólva szoktunk használni. De e nélkül semmire sem megyünk! A sportrendezőnek ilyen a foglalkozása, fizikailag a lehető legjobb kondícióban kell lennie. Optimális esetben természetesen neki is rendszeresen edzenie kellene. Túlzás lenne persze mindenkitől elvárni ezt — gyakran az életkor miatt sem lehetséges —, de a saját szintjén mindenkinek ki kell próbálnia sportágát, vagy legalább el kell járnia a versenyekre, ismernie kell a csapatokat, a szabályokat, rendszeresen kell olvasnia a sportújságokat. És ez még csak a dolog egyik fele. Rendezőink komoly pszichológiai átalakuláson mennek keresztül. Eddig másodrendű szerepet játszottak. De emlékezzünk csak arra, hogy objektíven kell tükrözni a verseny alakulását. Luzsnyikiban például több száz riporter lesz. Kire hallgasson a rendező? A mi riporterünkre? A rendezőnek önállóan kell értékelnie és előrelátnia a helyzetet. És hozzá kell szoknia ú j szerepéhez. A rendező és a riporter helyet kell, hogy cseréljen. A rendezőnek most m á r nincs honnan súgást várnia. Van még egy érdekes kérdés, amire érdemes részletesebben kitérni. Ejtsünk néhány szót a kép merev sematizálásáról. Ma már szinte lehe159

* LAPOKBÓL

tetlen előre megmondani, hogyan kezdik a közvetítést a rendezők. Hiszen nem a hangulatból kell kiindulni. Mondjuk a gólt már belőtték. Kit mutasson a rendező először: a kapust, a csatárt, a bírót, a szurkolókat? És melyik szurkolókat, az u j jongókat vagy az elkeseredetteket? Vajon minden a szituációtól függ, és itt kezdődik az alkotói intuíció? Nem. A rendezőnek a játék adott szakaszának minden összetevőjét meg kell m u tatnia, de előre tudnia kell, hogyan fogja csinálni, és operatőrjei számára pontosan meg kell határoznia a feladatokat. Azoknak pedig meg kell állapodniuk, hogy ki, melyik epizódot fogja figyelni. Nem is olyan régen egy rendezőnek, aki továbbképzésen vett részt, a következő kérdést tették fel: „Képzelje el, hogy női röplabdacsapatok mérkőzéseit közvetíti. Először Kuba és Japán csapata játszik, majd a Szovjetunió és Japán. Különbözni fog-e a rendezői munka a két mérkőzésen?" A válasz az volt: „Nem". Pedig a rendezés nem lehet ugyanolyan a két mérkőzésen, mert nagyon különböző csapatokat említettek. A japán röplabdázónők egyáltalán nem m u t a t j á k ki érzelmeiket, a kubaiak viszont éppen ellenkezőleg: m á r szinte nem is játszanak, hanem szambát táncolnak. Igaz, a rendezőtől függetlenül a sportolónők egyénisége így vagy úgy megnyilvánul, de más dolog, ha ez magától történik, vagy ha a rendező ezt elő is segíti azzal, hogy előre öszszeállítja a testre szabott forgatókönyvet, és megbeszéli csoportjával. Ebben az esetben a rendező azt a feladatot adja az operatőrnek, hogy ne a pályán levő játékosokat, és ne is az edzőket „figyelje". Ök nem adják ki magukat, bármilyen feszült is a hangulat, és ha mégis megrándulna az arcuk, úgysem lehet elkapni. A rendező azt fogja hangsúlyozni, hogy a tartalékosok padján ülő sportolónőkre kell a kamerát fordítani: ők kimutathatják érzelmeiket. Az irányí-

tott mikrofont itt is el fogják helyezni, nem kell törődni a belőtt gól lassított ismétlésével, hanem állóképben „be lehet adni" ezt az emberi reagálást. A ránk bízott sportág lényegébe való behatolás nélkül mindez nem lehetséges.

Miből és m i é r t élnek a rádióadók az USA-ban?

Kísérjük el 1979 januárjának egyik reggelén Tom Bryan amerikai állampolgárt munkájába. Kocsin megy, mint minden Nashville-i és környékbeli lakos (Tenessee). Ilyenkor van a „drive-time", a rádióhallgatás csúcsideje. Stereo autórádióján Tom végigtallózhatja a Nashville-i FM- és AM*adókat: meghallgathatja Glenn Miller, Rod Stewart, Paul Mauriat műsorát, a keleti külváros egyik garázsának reklámját, aztán egy diszkót, Frank Sinatrát, az aznapi meteorológiai jelentést, egy conturydarabot, a helyi híreket, még egy diszkót, rockzenét, egy vitát a különböző hagymatípusok előnyeiről stb. Tom már megszokta ezt a bő választékot. Annyira nem hat rá, hogy beszereltetett a gépkocsijába a rádiókészülék mellé egy CB (Citizen Band) adó-vevő készüléket. Ez lehetővé teszi számára, hogy jelentős kiterjedésű körzetben beszélgessen azokkal, akik ugyanezen a frekvencián vannak. Belépési feltétel nincs, preferált témák: minden. Ha Tómnak ma reggel nincs kedve beszélgetni a 19-es csatornán, csak azért van, mert az idő sürgeti, és a mai napja nehéznek ígérkezik. Tom az egyik legrégibb amerikai rádióállomáson, a WSM-nél (Nash-

* FM — frekvencla-modulált; AM — amplitúdó-modulált

160

* LAPOKBÓL

ville) dolgozik. Egyike a 157 ezer hivatásosnak, aki az amerikai rádióadásból él: ez tetszik neki, de nem tölti el különösebb büszkeséggel. Ez is olyan munka, mint a többi, és komolyan látja el. Kérdéseink meglepték." A tájékoztatás komolysága

A tájékoztatás komolysága? „Forrásaink sokrétűsége garantálja" — válaszolt Tom. Ha az egyik állomás olyan információt sugározna, amelyet a többiek meghazudtolnak, nem sokáig működne. Egyébként az FCC (Federal Communication Commission) felügyel: minden információt ellenőrizni kell az adás előtt, az engedély visszavonásának terhe mellett. A nagytőke befolyása? „Mit akar ez jelenteni? A törvény megtiltja, hogy ugyanaz a tulajdon vagy tulajdonos csoport hétnél több helyi adót birtokoljon az egész országban. Marad még 7993 független adó! Másképpen mondva, a leghatalmasabb rádiócsoport sem haladhatja meg a teljes potenciál egy ezrelékét. Ezenkívül az FCC teljhatalmú szervezet, felügyel, és nem hagyja magát becsapni: megköveteli a tulajdonosi és működési jogot, kutatja a csoportosulásokat." Közönségszolgálat? „Van egy közönségszolgálati rádió, de általában a kereskedelmi rádiók sugározzák a híreket, a meteorológiai jelentéseket, az országúti forgalommal kapcsolatos műsorokat vagy a tőzsdei árfolyamokat. Szabad rádiók? „Itt minden rádió szabad — annyira vagy oly kevéssé, mint amennyire az ember szabad lehet, amikor a közösség érdekében cselekszik, a közösség szükségleteit látja el, és a fejlődést szolgálja." Nyolcezer állomás egy egész ország számára: nehezen találhatnánk olyan 2000 lakosú várost, amely nem rendelkezik s a j á t adóval. A hallgatottsági index természetesen a lakosság nagyságától függ. KXOR, egy FM-

adó a Thibodaux nevű kisvárosban (Louisiana) ezer hallgatóval már telítődik, míg a WABC-nek (New York) átlag 200 ezer hallgatója van. Ez a szám, amely megnevettetné bármelyik francia adó főnökét, az amerikai rekord. Ezt a rekordot csak akkor érthetjük meg, ha figyelembe vesszük az amerikai rádió alapvetően regionális jellegét. Nincs országos adó. Ha egyes napokon mégis sikerül fogni valamelyik több ezer kilométeres távolságra levő adót, csak a hullámterjedés rendkívüli körülményeinek köszönhető. Az állomások helyi jellegét biztosítja: az adók ellenőrzése (a korlátozott adáserősség); a tartalom ellenőrzése abban az értelemben, hogy az adónak bizonyítania kell, meghatározott szolgálatot tesz adási körzetének lakói számára. A közönségszolgálat új koncepciója

Magánkezdeményezés és közönségszolgálat: két fogalom, amely nem feltétlenül mond ellent egymásnak. Amerikában az ember foglalkozhat a rádióval, és meg is él belőle. De nem az ember bankszámlája fogja döntésre bírni az FCC-t, amikor háromévenként egyenes választ kér a következő kérdésre: „mit csinált a közösségért?" Az ideiglenes és a közönségszolgálatot teljesítő rádiók aránya 10%. Ez azt jelenti, hogy az amerikai rádióállomások 90%-a magánkézben van, és úgy működik, mint bármilyen más vállalkozás: finanszíroznia kell magát, és hasznot kell hoznia. Erre csak egyetlen eszköz van: a reklám. Ugyanis ellentétben a sajtóval, amely megfizetteti az olvasóval a lap egyes példányait, a rádió nem számláztathatja adásait a hallgatóval. Az „előfizetéses rádió" kudarcra lenne ítélve. Reklám tehát. Amíg a reklámpiacért folytatott vad harc arra készteti 161

* LAPOKBÓL

a három legnagyobb televíziós állomást, hogy a lehető legszélesebb közönséget érintse, tehát kevésbé differenciált programot szolgáltasson, addig a rádióknak, márcsak a számuk miatt is, az ellenkező lépést kell tenniük: a teljes hallgatóság megszerzésének lehetetlensége miatt specifikus közönséget próbálnak meghódítani. specifikus műsorral. A „specifikus" rádiók stílusa nagy szakértelmet igényel. A FCC maximum 18 perc reklámot engedélyez óránként, a szakemberek viszont megállapították, hogy a közönség 12 perc reklám után állomást vált. Az önszabályozás jobban működik, mint bármilyen m á s szabályozás; kevés olyan rádió akad, amely túllépi az óránkénti 10 percet. A közönségszolgálatot teljesítő rádiók hasonló alapokra épülnek (helyi jelleg, korlátozott adáserősség), mint az üzleti adók, de üzleti célkitűzések nélkül. A pénz, amelyet a szövetségi kormány és a közösség ad, a kevésbé „jövedelmező" programok, a klasszikus zene, a kulturális és a közösségi életről szóló műsorok finanszírozását szolgálja. Minek konkurrálni a többi rádióval? Ezek jól csinálják azt, amit csinálnak, és amit a konkurrencia (és a szabályzatok) játéka r á j u k kényszerít. Jobb kiegészíteni a már létező programokat, és így lehetővé tenni a hallgatók számára a valóságos szabad választást. íme egy példa arról, hogy mit tud nyújtani egy közönségszolgálati rádió: a beszélő könyvtár. Teljes könyvek felolvasását sugározza vakok számára, kódolt frekvencián, amelyet csak a megfelelő (dekodoló) vevőkészülékkel rendelkezők foghatnak. A közönségszolgálat ilyen eredeti felfogása egyértelműen kívül helyezkedik a jövedelmező ágazatokon, ahelyett, hogy konkurrálna velük (verseny ,a hallgatóságért, kereskedelmi jellegű műsorok stb.). Ezzel biztosíthatja a kisebbség kiszolgálását, mivel a többség elég erős ahhoz, hogy egyedül is boldoguljon. 162

A svájci T v nagysága és hanyatlása

Franciaország egy ideje felfedezi a svájci televíziót, mint ahogy a hetvenes évek elején felfedezte a svájci filmjátszást. A valóságban azonban jobb megőrizni hidegvérünket, és semmit sem szabad idealizálni: a francia—svájci televíziót Európa egyik legliberálisabbjának tekinthetjük, ugyanannyi időt szentel harmadrendű filmeknek, buta varietéknek, közepes dokumentumfilmeknek, elrontott riportoknak, mint a többi televízióállomás. Francia—svájci televízióról beszélni nem éppen jogos eljárás, mivel a „Societé Suisse de Radiodiffusion" szerkezetének komplexitásától függ, és ez Svájc képére formálja, vagyis a megalkuvás és a képmutatás elve dominál. Az SSR magánjogú társaság 1958 óta a szövetségi kormány támogatását élvezi, ami monopolhelyzetbe hozta. Gyakorlatilag egyfajta közérdekű szolgáltatást nyújt. Svájc általános képéhez hasonlóan, az SSR nyelvi alapon oszlik regionális társaságokra, amelyek relatív önállóságot élveznek a programok terén. Ebben az összefüggésben a f r a n cia—svájci televíziónak bizonyos sajátosságai vannak: az információk tényleges hitelessége, a közvéleménykutatás diktatúrájának elkerülésére tett erőfeszítések — a demagógia és a konformizmus elleni küzdelem, a közönség reakcióit kiváltó műsorok előnyben részesítése, még egyelőre szerény próbálkozás a nyilvánosság megteremtésére. A tömören bemutatott kép túlságosan hízelgőnek tűnhet. A konformizmus szintén jelen van a francia— svájci televízióban. Az aduja a tájékoztatás, több nemzetközi díjat is hozott, ami elfelejteti a regionális jelleget és a szerény keretet. Az újságírók komolyan beszélnek komoly dolgokról és ezt — egyesek szerint — kimért, súlyos hangon teszik.

*

Az objektív hagyománytisztelettel, és a kritikai szellemmel, az angolszász típusú vizsgálódó újságírással megpróbálják kifejezni a svájci valóságot úgy, hogy érdeklődnek a nézők mindennapi élete iránt. Ezek a m ű sorok az est korai óráiban kerülnek adásba és nem akkor, amikor a nézők többsége aludni tér. Ez azért van, hogy ne legyen a hallgatottság (vagy a nézettség) az egyetlen választási kritérium. Tehát ez annak a felismeréséből ered, hogy nincs uniformizált közönség, amely arra van ítélve, hogy estéről estére filmet, játékot, varietét fogyasszon, hanem különböző közönségrétegek vannak, többféle ízléssel. Hogyan lehet megmagyarázni ezt a politikát? Több indítéka is van: az SSR különleges struktúrája, a munkatársak független szelleme, az alkotók jelenléte az irányításban; a felelősök liberalizmusa, akik mind a műsorszerkesztőségből jöttek; a központi hatalom hiánya Svájcban. Az okokhoz, paradox módon, csatolni kell a francia adások konkurrenciáját is. Még így is, a francia— svájci televíziót a nézők nagy hányada nézi. Ennek magyarázata a műsor eredetisége, a tájékoztatás hitelessége. Ehhez hozzá kell fűzni azt is, hogy a svájci franciák azt a hangnemet és témát kapják a televíziójuktól, amiben önmagukat találhatják meg. Az anyagi lehetőségek szerénysége nem akadályozza meg az eredeti műsorpolitika kialakítását. A francia— svájci televízió meg tudta valósítani a kutatói alapelvet, és támogatni a művészi filmeket. Anyagilag szűkös és elégtelen kereteken belül is a francia—svájci televízió bebizonyította nyitottságát és kutatói szellemét. Svájcban hosszú ideig a politikusok nem érdeklődtek az iránt, hogy mi folyik a képernyőn. A 68-as má-

LAPOKBÓL

jusi események, a gazdasági válság hatására ez megváltozott. A krízis okozta idegesség nyomán azt a tényt, hogy a televízió kritikai attitűdöt vehet fel, fenyegetésnek érezték. Mindaz, ami zavarja a svájci derűt, és változást jelez, veszélyt rejt magában. Ebben az összefüggésben a f r a n cia—svájci televízió egyeseknek úgy tűnik, mint a vitatkozók, a nemzeti értékeket kritizálok, a svájci egyetértés ellenségeiként nyilvántartott értelmiségiek menedéke. A francia—svájci televíziónak a legnagyobb problémája nem a politikai hatalommal kialakult viszonya, hanem a bürokratizálódás és a rutinmunka elleni küzdelem. Bár olyan országban született és működik, amely mindig idegenkedett az értelmiségtől és az alkotó egyéniségektől, a francia—svájci televízió éveken keresztül tartani tudta az ösztönző, alkotó légkört. Eleinte a rendezők, az újságírók és alkotók határozták meg ezt a televíziót. Aztán apránként, a szervezés szükségessége, az irodai rutin, a belső versengés hiánya, a technikai eszközök lehető legésszerűbb felhasználásának a gondja fokozatosan maga után vonta a relatív bürokratizálódást. Ez a menedzserek ideje. Az alkotások uniformizálódásáé. Az eszközök hiánya kötelezi az alkotókat a hibátlanságra. Innen ered a kipróbált receptek, a biztos f o r m á k alkalmazása. A próbálkozások ritkák. Az első évek lelkesedése eltűnt. A többségen az adminisztrációs formulák légköre uralkodik, és a francia—svájci televíziónak szüksége van kritikákra, ösztönzésre, ha nem akar egyszerű fogyasztási tárggyá válni, és ha folytatni akarja kritikai funkcióját, kulturális, népszerűsítő feladatát. Nem utánozhatja az eszközökben gazdag adókat, ellenkezőleg, meg kell erősítenie azt, ami eredetiségét biztosítja: kritikusan nézni a dolgokat és az embereket. Röviden: vállalni a veszélyt.

163

* LAPOKBÓL

The

Economist Kinél legyen a kamera?

Az elektronikus tévékamerák, amelyek már szinte teljesen átvették a terepet az Egyesült Államokban, most sokkal jobb szolgálatot tehetnének az európai televíziós társaságoknak is. Az elektronikus hírgyűjtés Amerikában öt évvel ezelőtt kezdte felváltani a hagyományos 16 mm-es filmmel működő kamerákat. A televíziós hírek készítői m á r nem pergetik viszsza a filmet az anyag feldolgozásánál és szerkesztésénél. Ehelyett hordozható videomagnókat és mikrohullám ú közvetítő eszközöket használnak, és a felvett képeket rögtön a stúdióba továbbítják. Az európai televíziós hírgyártók vonakodtak átvenni az elektronikus technikát, és erre jó okuk volt. Mind a francia, m i n d az Európa többi részén működő televíziós rendszer sokkal igényesebb a videorögzítés minőségét illetően. A nagyrészt japán eredetű elektronikus technikát így nem lehetett tömegméretekben importálni. De az utóbbi két évben lényeges változások történtek. Több ügyes „zajcsökkentő" készülék tört be a piacra. Ezek javítják a képek minőségét úgy, hogy először letapogatják a képet, és aztán mikroprocesszorral kiszámítják, hogy egy esetlegesen hiányzó vagy elmosódott részletnek milyennék kell lennie. Az egyik ilyen készülék, amelyet a Television Research International fejlesztett ki, a legelterjedtebb Sony típusú videomagnóval felvett képek minőségét annyira megjavítja, hogy alkalmasak lesznek akár Nagy-Bri164

tannia vagy Nyugat-Németország igényes 625 soros műsorszórására is. Nagy előrelépéseket terveznek abban a tekintetben is, hogy az elektronikus kamerával felvett képeket visszasugározzák a bázisra. Az európai nagyvárosokban a sokemeletes házak között problémát jelent a képek továbbítása az egyik mikrohullámú antennáról a másikra, mert a magas épületek interferenciát okoznak. Ez néhány nagyváros, mint például New York, kivételével Amerikában nem volt ilyen nagy gond. A probléma egyik megoldása az lenne, hogy a képet összenyomják annyira, hogy „beleférjen" egy telefonvezetékbe (a televíziós képek továbbításához általában olyan kábelekre vagy mikrohullámú vezetőkre van szükség, amelyek átviteli kapacitása 1000 vagy ennél is több telefonvonalnak felel meg). Egy másik módszer, amely ugyancsak a telefonhálózatot veszi igénybe, az, hogy a felvételeket néhány másodpercenként továbbítják a stúdióba — a kommentárral ellátott, megszerkesztett képsorozatokhoz hasonlóan. Ami magát a kamerát illeti, súlyát kilókról dekákra lehetne csökkenteni. Az amerikaiaknak m á r van egy jól bevált módszerük a súly csökkentésére, de ez Európa számára nem nagyon alkalmas. A tévékamera egy másik ú j típusa olyan fényérzékeny elektronikus lemezen alapul, amely a felvett képet rögtön videojelekké alakítja át. Ezzel a kamerával eddig csak fekete-fehér képeket lehetett készíteni, de a színes felvételek már nem sokáig váratnak magukra. A felszerelés költsége, amely 1975ös becslések szerint a hagyományos úton készülő hírműsorok költségének nyolcszorosát tette ki, rohamosan csökkenni kezdett. A videomagnóhoz használt szalagok költsége már csak egy töredéke annak, amibe a színes filmek földolgozása kerül. Az elektronikus módszer legfőbb vonzereje, hogy több naprakész hírműsort tesz lehetővé, amelyek kevesebb stúdiófelvétellel és több helyszí-

* LAPOKBÓL

nen felvett híranyaggal készülnek. A tévénézők szinte a történés pillanatában kísérhetik figyelemmel a híreket, hála az „azonnali újságírásnak", amelyből több jó is származhat. Arra is lehetőség van, hogy a hírkészítők a helyszínen ellenőrizzék a képeket, hogy eldöntsék, elfogadhatóak-e. És a színes videofelvételek minőségileg sokkal jobban társíthatok a stúdiófelvételekkel, mint a színes filmek. Az. hogy az elektronikus hű-gyűjtés milyen gyorsan fog elterjedni Európában, részben a személyzet munkájának megszervezésétől függ. A vadonatúj felszerelés pedig természetesen külön kiadásokat jelent. Ez az oka annak, hogy a fizetések és különdíjak hagyományos problémájáról kezdett vitát a brit televíziós vezetőség arra akarja felhasználni, hogy tisztázzák a technikai kérdéseket. És annak is, hogy a műszaki szakemberek egy része idegenkedik az ú j technikától. Nem annyira a hírek készítéséhez szükséges szakemberek összlétszáma izgatja őket, mint inkább a munkakörök jelentősége, az például, hogy ki kezelje a kamerát: az operatőr vagy az elektronikában jártas mérnök? Ebben a tekintetben a vita hasonlít ahhoz, amelyet az újságipar ú j technikája váltott ki. A filmesek létszáma m á r akkor is túl nagy volt, amikor az ú j technika még nem hívta fel a figyelmet rá. A zsebtévé és gazdasági akadályai

A mérnökök egyre laposabb televíziókészülékeket terveznek, és a tévé katódsugárcsövét szívesen kicserélnék a katonai laboratóriumokban kifejlesztett vadonatúj félvezető displayvel, a következő okok miatt: — A laposabb készülék keresettebb. A vevők azt akarják, hogy ha éppen nem használják a televíziót, a polcon vagy a szekrényben tárolhassák, hogy ne legyen útban. — A félvezetők egyre olcsóbbak. Ahogy tökéletesednek a termékek,

úgy csökkennek az árak (emlékezzünk csak a zsebszámológépre és a digitális órára). Egy elektronikus eszközöket gyártó kis angol cég, a Sinclair Radionics más úton járt, mint japán versenytársai. A japán tévéóriások (a Sony, a Hitachi, a Sharp, a Matsushita) m á r bemutatták a különleges ú j displayvel készült kis méretű, lapos képernyőjű televíziós készülékeiket (amelyekben folyadékkristályt, vékony tranzisztorfilmeket vagy ún. elektrolumineszkáló paneleket használtak fel). Lehet, hogy ezek a jövő készülékei, de még egyetlen japán cég sem merte megindítani a gyártásukat. A kezdeti költségek elrettentik a vállalkozókat. Ezenkívül van még fantázia a jó öreg katódsugárcsőben is. Sinclair az elmúlt két évet (és a National Research Development Corporation másfél millió dollárját) arra használta fel, hogy megtanulja, hogyan lehet összenyomni egy katódsugárcsövet minél laposabbra. Az eredmény: egy paperback nagyságú televízió, amely mindössze két om széles, fekete-fehér képernyője pedig 76 mm-es. Sinclair t r ü k k j e az, hogy a képet megrajzoló elektronsugarat a készülék hátlapja helyett oldalról bocsátja be. A sugarat a megszokott módon állítják fókuszba és irányítják, de ahelyett, hogy egyenes vonalban haladna a képcsőben, egy nagy erősségű elektromos térben derékszögben meghajlik, és így ütközik a képernyőnek, amelyet ugyanazon az oldalon helyeztek el. A Sinclair-féle rendszer előnye az, hogy tisztább képet rajzol. A zsebtévén kapott kép állítólag háromszor olyan éles, mint az ugyanakkora hagyományos televízióé. Azt is m o n d ják, hogy az ú j tévé működtetéséhez kevesebb energia kell majd, mint a régi készülékhez szükséges energia negyedrésze — ez azt jelenti, hogy az elem tovább fog tartani. Nehéz előállítani? Automatizálással bizonyára sokkal könnyebbé lehet tenni a termelést. A készülék szardí165

* LAPOKBÓL

niás doboz f o r m á j á t úgy kell megtervezni, 'hogy lehetővé tegye, hogy az elektronágyút és az egész siígárirányító berendezést még a fedőlap elhelyezése és rögzítése előtt beszereljék, és így pénzt és időt takarítsanak meg. De ki fogja gyártani az ú j lapos televíziót? Sinclair semmiképpen. Ahhoz, hogy megindítsák a lapos televízió csupán egyetlen fekete-fehér modelljének automatizált termelését, legalább 4 millió (de inkább 7 millió) dollár szükséges. A vállalat m á r korábban is kimerészkedett a zsebtévénpiacra egy miniatűr (majdnem hagyományos) katódsugárcsővel. Abban az időben Sinclair az AEG-Telefunken céget beszélte rá az öt cm széles fekete-fehér televízió gyártására, azonban olyan keveset sikerült eladni a készülékből, hogy a nyugatnémet vállalat semmi hasznot nem látott az üzletből. Érthető tehát, hogy a televíziógyárosok ma sem törik magukat azért, hogy Sinclair új, 76 mm-es lapos televízióját gyárthassák. A legnagyobb brit televíziógyárak — írja a The Economist — mind nagy mennyiség gyártására álltak rá, hogy a készülék költségét a minimumra csökkentsék. Sinclair zsebtévéjét valószínűleg soha nem fogják tudni elegendő számban előállítani ahhoz, hogy ezek a nagyok érdeklődjenek iránta. De az lehetséges, hogy az ipari televízió gyártói érdeklődni fognak a zsebtévé iránt — itt pl. oszcilloszkópra, komputer terminálra gondolunk.

newscientist „ M e g h a l t a réz — éljen az o p t i k a i szál!"

„Meghalt a réz; éljen az optikai szál!" Lehet, hogy ez még túlzás, de már léteznek igen hatékony optikai kábelek, lézerek és különálló opti166

kai szerkezetek formájában azok az optikai felszerelések, amelyek m a j d felváltják a telefonvonalakat, adattovábbító hálózatokat, sőt ellenőrző rendszereket. Ezt a közeljövőre vonatkozó jóslást a New Scientist közölte. Lehet, persze, hogy ez a beszámoló még csak a fejlesztőlaboratóriumokban folyó m u n k a áttekintése, de a szerző optimista. így folytatja: A világ nyolc, technikailag legfejlettebb országában lázas m u n k a folyik, hogy a szerkezeteket optikai lemezeken — az integrált áramkörnek megfelelő eszközökön — alkalmazzák, és a technika tökéletesítésével kis veszteségű szálakhoz kapcsolják. Maguk a szálak olyan fejlettségi szintet értek el, amely csak egy évvel ezelőtt is még elképzelhetetlen volt. Japán tudósok például a múlt hónapban bejelentették, hogy kikísérleteztek egy szálat, amely annyira hatékony (csillapítási vesztesége 0,2 decibel kilométerenként, s ez alig 0,02 dB/km-rel haladja meg az elméleti minimumot), hogy a jelzés jóval több mint 50 km-t tud haladni felerősítés nélkül. A legjobb minőségű réz esetében is a jelzést két kilométerenként „meg kell ismételni". De mit tartogat az optikai kommunikáció a nagyközönség és az országos híradástechnikai szervezetek számára? A kis veszteségen kívül a legnyilvánvalóbb előnye az, hogy növeli a sávszélességet (pontosabban a frekvenciatartomány nagyobb, de köznapi nyelven ez azt jelenti, hogy az információ többszörösét lehet továbbítani), és így a híradástechnikai szervezetek kevesebb kábel segítségével is többféle szolgáltatást tudnak m a j d nyújtani. A mikroelektronika már elérhető közelségbe hozta a rég megálmodott ..hírhozó terminált", amely lehetővé teszi, hogy az otthon egyben hivatal, iskola, szabadidő-központ és nyomda is legyen, de megvalósulását hátráltatta a rézvezetékek korlátozott információtovábbító kapacitása. Az optikai szál és az integrált optika (op-

* LAPOKBÓL

tikai lemez) leküzdi majd e nehézségeket, és ú j korszakot nyit az információ történelmében. Az optikai kommunikáció másik előnye az, hogy kiküszöböli az interferenciát vagy a másféle zajokat a vonalban; ez az optikai rendszereket alkalmassá teszi arra, hogy zajosabb elektromos környezetben, robbanószerkezetekben vagy biztonsági berendezésekben is felhasználják őket. És ezzel csak két előnyt említettünk a sok közül! Az említett izgalmas lehetőségek közvetlenül az optika új ágainak köszönhetőek, amelyeket sok esetben a lézer feltalálása bontakoztatott ki. Ezek közül talán a legjelentősebb az irányított hullámú optika. Vékony filmekkel és optikai szálakkal az információ szállítására is felhasználható fény haladását és karakterisztikáját szabályozzák. Az irányított hullám nagy érdeklődést keltett: Európában, Észak-Amerikában és Japánban mintegy 400 szervezet dolgozik e terület kutatásán és fejlesztésén. A figyelemreméltó törekvések mozgatórugói azok az előnyök, amelyeket az irányított hullámú optika bevezetése jelent m a j d az adattovábbításban, és az a nem elhanyagolható következmény, amellyel ez a lépés jár majd a ma híradástedhnikának nevezett iparágra. Az irányított hullámú optika (főképp) az optikai szálakat és az integrált optikai szerkezeteket foglalja magában. A legtöbb ember számára már nem teljesen idegen az optikai szál — ha másként nem, dekorációs használata során bizonyára megismerkedett vele. Már néhány éve kapható, de a fényhullámok irányításának elvét jóval régebben — valószínűleg az ókorban — is ismerték. A gyakorlatban használható optikai szálak azonban meglehetősen új.keletűek, tulajdonképpen az angol Harold Hopkins, a Reading University professzora, és a holland Van Heel munkájának köszönhetőek, akik az 50-es évek elején bemutattak néhány rendezett (vagy „koherens") szálköteget, amelyek képek közvetítésére szolgál-

tak. Ezeket a szálkötegeket azóta a gyógyászatban, az iparban, és számos más speciális területen széles körben használják vizsgálati célokra. A rendszertelen vagy nem koherens kötegeket is használják különféle módon, például kiállítási célokra vagy „hideg fényforrásokban". A következő lépcsőfok az essexi Harlowban működő Standard Telephone Laboratories munkatársai, Charles Kao és George Hockam tanulmányának megjelenése volt 1965ben. A szerzők kijelentették, hogy az optikai szálak csillapítási veszteségét olyan mértékben lehet csökkenteni, hogy a szálak híradástechnikai közvetítésre alkalmas eszközök lehetnek. Ez további kutatásra ösztönzött a kis veszteségű szálak területén, és 1970ben az Egyesült Államokbeli Corning Glass Works bejelentette, hogy új szálakat állítottak elő, amelyek csillapítása nagyon kicsi, és így alkalmasak a kommunikációra. Mikor bebizonyították, hogy a száloptikai kommunikáció alkalmazható a gyakorlatban, nyilvánvalóvá vált, hogy a hatalmas híradástechnikai piac tekintélyes részét meg fogja hódítani. Ez elegendő volt ahhoz, hogy hirtelen élénk érdeklődést váltson ki. Az optikai szálnak, mint adattovábbító eszköznek, több vonzó tulajdonsága is van. Előszöris: szinte korlátlan a sávszélessége és a csatornakapacitása. Egyetlen 50 mikrométer átmérőjű szál (elvben) körülbelül egy milliárd egyidejű telefonhívást tud továbbítani. És mivel ilyen kicsi, egyetlen kábelbe rengeteget lehet belőle beépíteni. Másodszor: rendkívül olcsón lehet előállítani szilíciumdioxidból, a Földön a legnagyobb mennyiségben található anyagból. A benne rejlő lehetőségeket azonban még nem mérték fel teljes egészében. Az elérhető sávszélességnek eddig csak egy töredékét sikerült biztosítani, de minden okunk megvan arra, hogy higgyük: a sávszélességet fokozatosan növelni lehet. Problémák vannak azonban a terminál felszerelő?

* LAPOKBÓL

lésénél. De ez m á r az integrált optika birodalma lesz. A költségek még elég -magasak, bár a rézvezetékkel szemben versenyképesek. Az üvegszálas kábel költsége a termelés függvénye, és az 1980-as évek közepe, vége felé, amikor megindul a nagyarányú termelés, nagymértékben csökkenni fog. Ugyanakkor egy kilométernyi csatorna költsége még nagyobb mértékben fog csökkenni, ahogy a sávszélességet növelni sikerül. A rézkábelen alapuló kommunikációs rendszerek pedig nem lehetnek sókkal olcsóbbak, mert az anyagok költsége m á r most magas, és várhatóan tovább fog emelkedni. Azonkívül: a kommunikációs rézkábel technológiája m á r ki van dolgozva, és a csatornakapacitás növelésének a lehetőségei korlátozottak. Az elmúlt évtized folyamán az integrált optika az optikai szálakkal párhuzamosan fejlődött. Itt tulajdonképpen olyan optikai alkatrészekről és rendszerekről van szó, amelyekbe vékony filmet építenek, és ebben a vékony filmben irányítják a fényt. A film végén bebocsátott fényt ugyanúgy bent lehet tartani a filmben, mint egy szálban. Az integrált optikában használt filmek nagyon vékonyak, szélességük majdnem a fény hullámhosszának felel meg. Következésképpen tulajdonságaikat nem lehet leírni a geometriai optika jól ismert törvényeivel; ehelyett úgy kell elképzelni őket, mint hullámvezetőket, amelyek a megszokottabb mikrohullám-vezetőkhöz hasonlóan viselkednek. Különböző hullámképek kialakításával és különféle anyagok használatával a mérnök egy egész sor optikai alkatrészt tud előállítani. Ha pedig vékony filmcsíkokkal öszszekapcsolja ezeket az alkatrészeket.

168

egyetlen lemezdarabkán egy teljes integrált optikai rendszert tud létrehozni. Az integrált optikát leghamarabb az adatfeldolgozásban fogják alkalmazni, pontosabban az üvegszálas összeköttetés végberendezéseinél, aho! az információt kezelik. Felhasználásának számos m á s módja is van, és a legtöbb szakember hisz abban, hogy az integrált optikai alkatrészek felülm ú l j á k majd a különálló optikai egységeket. A lézer és az optikai modulátor példa azokra az alkatrészekre, amelyek vékony film formájában hatékonyabbak, erősebbek és megbízhatóbbak lehetnek. Az integrált optika, és az elektronikus integrált áramkör közötti párhuzam igen érdekes. Sok tekintetben azonos előnyeik vann a k : megbízhatóság, kis méret, erősség, hatékonyság és kis energiafelhasználás, valamint tömegtermelés esetén alacsony költségek. De ennél több előnyük is van, és bizonyos eszközöket — például azokat, amelyek lehetővé teszik a fény és a hang kölcsönhatását — csak integrált optikai rendszerek segítségével lehet előállítani. De milyen különálló optikai rendszerekkel kísérleteznek most? — teszi fel a kérdést ezután a szerző, és néhány technikai részletre kitérve, bemutatja azokat az eszközöket, amelyek a jövő optikai rendszereinek építőkövei lehetnek. összefoglalja azokat a fény terjedésével, a hullámvezetéssel kapcsolatos kutatásokat, amelyek az új eszközök megvalósítását lehetővé tették. Optimizmusára befejező mondatai is jellemzőek: Ennyit dióhéjban egy ú j iparágról. Már most gyorsan fejlődik, és ahhoz hasonló hatásmechanizmuson megy majd keresztül, amely az elektronikus hardware költségét olyan hirtelen csökkentette. Az optoelektronika kora (csaknem) beköszöntött.

* LAPOKBÓL

3lcuc 3 M k

r 3eitung

Változatos p r o g r a m műholdak segítségével

Ügy tűnik, hogy a műholdas kommunikáció egyre inkább az amerikai kábel- és fizetőtévé egyik legfontosabb katalizátorává válik. Mióta a Home Box Office (HBO) elnevezésű New York-i társaság 1975 decemberében első alkalommal nyereségesen sugározta műholdon keresztül speciális programját (új mozifilmeket, sportközvetítéseket és szórakoztató show-műsorokat), nem kevesebb, mint tizenöt vállalat állt rá erre az új kommunikációs formára. A műholdas televíziózás a hagyományos földi kommunikációval öszszehasonlítva lényegesen olcsóbb. A költségek csupán törtrészét teszik ki annak, amennyibe a telefonvezetékek, egy mikrohullámú adóhálózat beruházása és fenntartása, vagy a filmanyagok postai vagy légi úton való továbbítása kerül. Ezenkívül a helyi vagy a regionális hálózatok műsorellátása is sokkal egyszerűbb és gyorsabb. Gyakorlatilag csak egyetlen állomásra van szükség az elosztásban — egy geostacionárius műholdra, amely az egyenlítő felett „lehorgonyozva" (mint ma a legtöbb kommunikációs műhold) óriási területet — pl. az Egyesült Államokat — képes ellátni tévéműsorral. A Home Box Office az utóbbi években jelentős mértékben növelte előfizetői számát, gyakorlatilag az egész estén át: a korábbi 195 ezerről — akik tizennégy állam lakosai közül kerültek ki — a nézőszám majdnem félmillióra növekedett. A vállalat ma már több mint nyolcszáz különböző kábelrendszert szállít, és elvileg önálló országos tévéhálózatnak tekinthető — a három nagy kereskedelmi tévétársasághoz (ABC. CBS és NBC) hasonlóan, melyekhez az országban 200 helyi állomás csatlakozik. A havi

növekedési ráta jelenleg ötven-hatvanezer résztvevőnél tart. Hasonló sikereket mutattak fel más specializált kábeltévé-szolgálatok is. Hosszú ideig az amerikai kábeltévé egyik baja az volt, hogy sok kábelhálózat szolgáltatása csak a vétel javítására korlátozódott. Sok potenciális vevőt azonban olyan programok érdekeltek, amelyeket nem láthattak a hagyományos tévében — sem a kereskedelmiben, sem a nem kereskedelmiben. Ilyen programokat viszont a legtöbb kábelhálózat nem tudott ajánlani, egyrészt azért, mert nem rendelkeztek megfelelő pénzügyi eszközökkel ahhoz, hogy bekapcsolódjanak a termelésbe, másrészt az ilyen szolgáltatások sok nézőnek túl drágák voltak. Újabban viszont nincs hiány ingyenes műsorszolgáltatásokban. Így pl. a Learning Corporation of America ,,Calliope"-szolgáltatása hétfő esténként félórás gyermekműsort sugároz műholdon keresztül. A gyermektévében megjelent újabban az egyik legnagyobb amerikai kábeltévé-társaság, a Warner Cable is, amely a hatalmas Warner-konszern leányvállalata. A cég, amely több száz kisebbnagyobb kábelhálózattal rendelkezik az egész országban, (1979) február eleje óta sugározza műholdon keresztül naipi 13—14 órás műsorát. A Nashville-i Southern Baptist Sunday School Board műhold-vállalkozása, illetve a kaliforniai Trinity Broadcasting Network vallási műsorokat ajánl. Az előbbi hetente egyszer sugározza harmincperces „At Home with the Bible" c. bibliaműsorát, az utóbbi kerek egy órán keresztül működik. A műsort, melynek fő attrakciója a „Praise the Lord" c. adás, mintegy nyolcszáz helyi kábelhálózat veszi át: nézőinek száma több millió. Ujabban két nagy hírügynökség: az UPI és a Reuter is áttér a teljes műsorszolgáltatásra. Már a közeljövőben várhatók a Reuter ún. „News— View"-szolgálatának és a UPI eddig még névtelen tévé-hírszolgálatának első kísérletei. 169

* LAPOKBÓL

Természetes, hogy a három nagy tévétársaság szorongva figyeli ezeket a fejleményeket. Hiszen több mint huszonöt éves fejlődésük során első ízben érzik annak a veszélyét, hogy elveszíthetik monopolhelyzetüket. Bármelyik kicsiny helyi kábeltévéhálózat olyan helyzetbe jutott, hogy egy egész napi műsort össze tud állítani. A WGN-adó Chicagóban, a WPIX New Yorkban, a KTTV Los Angelesben és a KTVU San Francisco Oakland körzetében már műholdon keresztül szórja műsorát; ezek az adók egy ideje m á r új, országos hálózatokra spekulálnak. Ami a helyi állomásokat illeti, olyan helyzetbe kerülnek, hogy meg fogják szakítani az ABC-vel, a CBSsel, vagy az NBC-vel való korábbi szövetségüket. Tavaly március közepén a piacot uraló RCA-társaság kihirdette, hogy a kereken hatszáz helyi hálózati adónak és számos további független helyi állomásnak ingyenes földi vevőállomást létesít, amelyen keresztül a nagy hollywoodi gyártócégek elérhetik ügyfeleiket — az eddigi országos tévétársaságokon keresztül történő kerülő nélkül. Az olyan vállalatok, mint a Warner Brothers Television vagy az Universal Pictures/MCA-Television valószínűleg nem fogják kihagyni ezt az üzletet. Röviden: a fennálló struktúrát megfordító fejlődés van kilátásban.

óhseiMitear G y e r e k e i t e k és a televízió

A televízió mint kábítószer: erről szól az az amerikai könyv, amely Franciaországban most jelent meg.* Formailag megszólalásig hasonlít a legjobb gyermeknevelési módszert

ígérő könyvekhez. A tartalom viszont sokkal újabb. Most az egyszer nem érezhető az immár hagyományos szorongás az erőszak miatt, ami esetleg befolyásolhatja a fiatal és érzékeny lelkeket. 1951-ben, egy évvel azután, hogy a televízió megjelent az amerikai piacon, az USA-ban megkezdték az első nagy felmérést a televízióban jelenlevő erőszakról. Azóta még hatot csináltak, egyik sem hozott egyértelmű következtetéseket. „Azért írtam meg a könyvemet, mert mindebből semmi sem elégített ki — mondja Marié Winn. — Két gyerekem van. Azt szerettem volna megérteni, hogy miért látszanak — műsortól függetlenül — hipnotizáltnak a televíziókészüléktől. Mi történik a 2—6 éves gyermekekben, akik hetente harmincnégy órát, tehát az ébrenléti idejüknek majdnem a felét a televízió előtt töltik?** Először is — írja Marié Winn — kevésbé jól beszélnek. Harlem nyomornegyedi iskolaigazgatókról ír, akik rendkívül fejletlen beszédű gyerekeket süketnémának hittek, míg rá nem jöttek, hogy olyan gyerekekkel van dolguk, akiket a család a szó szoros értelmében elhagyott a televízió előtt. Ha azokat a teszteket nézzük, amelyeket minden amerikai gyereknek el kell végeznie, mielőtt iskolába megy, azt látjuk, hogy „1968 óta az eredmények évről évre csökkennek. Az amerikai gyerekek verbális kifejezőkészsége egyre kisebb. A következő generációkat hasonlóképpen fogja sújtani a televízió romboló hatása." Ez nemcsak a beszédet érinti, hanem az olvasást is. Azok a gyerekek a legrosszabbak olvasásból, akik leginkább kötődnek a képernyőhöz. A könyv a gyermeket egy világ alkotására kényszeríti, a televízió készen adja a saját világát. A televíziót néző gyerekek kevesebbet játszanak, mint a többiek. Ez pedig nagy baj, mert csimpánzokon

* A francia c í m : „Tv, kábítószer?" A z angol cím: ,,A kábítószer, amit bekapcsolunk." ** Az adat régi: 1971-ből származik, és azóta a készülékkel rendelkező amerikai háztartások száma növekedett.

170

* LAPOKBÓL

végzett kísérletekből tudjuk, hogy a játék levezeti az agressziót. Megváltozik a gondolkodásuk is. Alvin Toffler, amikor a hatvanas évek ú j amerikai generációjáról beszél, megjegyzi, hogy „a fiatalok előnyben részesítik a nem intellektuális képességeket. Megkérdőjelezik azt, amit kultúránk »értelem«-ként vagy »realitás«-ként nagyra becsül." Egy valami biztos: „Az átlagos amerikai család sajnos az apából, az anyából, két gyerekből és a televízióból áll." A valóságban a francia család is hasonló képet mutat. Száz, tizenöt évesnél idősebb franciából csak öt él televízió nélküli lakásban, bár azok, akiknek van televíziókészülékük, kevesebbet fogyasztanak, mint az amerikaiak: a 8—14 éves francia gyerekek átlagosan két órát nézik a televíziót naponta. „Azok a csoportok, amelyeknek tagjai leginkább nézik a televíziót, alacsonyabb környezetből származnak, szüleik iskolázottsági szintje nem haladja meg a nyolc általánost. Ugyanezeknek a gyerekeknek van a'legkevesebb lehetőségük a szabad idő kihasználására" — magyarázza Michel Souchon. „Amikor megkérdezzük a francia fiatalokat, hogy mi a kedvenc szabadidő-töltésük, azt tapasztaljuk, hogy a televízió nincs nagyon elöl a választások rangsorában. Jobban kedvelik a sportot, a mozit vagy a társas szórakozásokat." „A televíziónak volt egy aranykora a kezdeti időszakban, amikor a közönség el volt ragadtatva. Ma már azonban elvesztette jelentőségét. Mind a felnőttek, mind a gyerekek számára másodrendű kikapcsolódási lehetőséget jelent." Még mindig a tyúk és a tojás régi rejtélye: „Vajon a televízió hatására lesznek a gyerekek aszociálisak, mivel meggátolja, hogy kimenjenek,

játszanak vagy tanuljanak a társaikkal? Vagy pedig az aszociális gyerekek jobb szeretnek érzelmi menedéket keresni a televízió előtt?" A f r a n cia kutatók szerint nem azt kell kutatni, hogy a televízió mit csinál a gyerekkel, hanem azt, hogy a gyerekek mit csinálnak a televízióval. Ez persze nem azt jelenti, hogy a televízió teljesen ártatlan eszköz. Emlékezetes azoknak a fiatal amerikaiaknak az esete, akik látták a Szézám utca első részeit. A gyermekgyógyászok rendelői megteltek azokkal a gyerekekkel, akik automatikusan szám- és betűsorokat ismételtek. A Szézám utca túlterhelte ezeknek a kicsi nézőknek az idegrendszerét úgy, hogy túl sok információval árasztotta el őket. Egy amerikai pszichiáter ennek az eseménynek a nyomán beszélt „halálos szenzoriális túladagolásról". Nem sokat tudunk a gyermek televízióval szembeni attitűdjéről. Nem tudjuk, hogy gyermekeink, akik telefon, rádió és televízió mellett születtek, hogyan jelenítik meg magukban a világot. Kezdjük felismerni, hogy a gyermek csak akkor fogadja be a televízión keresztül kapott információt, ha az „szociálisan elfogadott" — ahogy a szociológusok mondják — a család vagy a környezet által, tehát ha súrlódás nélkül illeszkedik a környezete értékeibe és gyakorlatába. Egy műsor nem úgy kerül a fejünkbe, mintha tölcséren keresztül csöpögtetnék. Nem kell szisztematikusan elzárni a készüléket — a kulturális környezet részét képezi —, azonban nem szabad hagyni, hogy a gyerekeknél „televíziós reflex" alakuljon ki. Óvatosan bánjunk ezzel a hasznos, de aggasztó eszközzel. Sajnos, a szülők nagy hányada úgy tekinti a képernyőt, mint egy nyugalmi faktort, mint elektromos „baby^sitter"-t.

171

* LAPOKBÓL

l'homme et la

société Az egyenes adás művészete Az egyenes adás tárgya olyan esemény, amely rövid ideig tart, nem ismétlődik, megfoghatatlan, következményei pedig beláthatatlanok. Vajon ez az esemény, ez a mozgás, amely a műteremtől a nézőig tart — a rendezőn keresztül — alkotás, rendszerezés, válogatás, ellenőrzés? Hogy erre választ kapjunk, keressük meg a legfontosabb műveleteket. Az improvizált egyenes adások esetében a rendezőnek képesnek kell lennie folyamatosan az események előtt járni, megérezni, előre meglátni a pillanatot, a mimikában megragadni a születő cselekedetet. Örökös alkalmazkodás ez a rendező, az operatőr és a színészek részéről. A rendező mások improvizációira improvizál; egyfajta empátia segítségével mások lelkületébe hatol. Pillanat-töredéknyivel előbb meg kell érezni, hogy az egyik ember cselekedni fog, helyet változtat, valamelyik irányba néz. Az események sodrában kell maradni, érezve, hogy valami születik a kamera hatókörén kívül, és rögtön odairányítani, hogy elkapja. A rendezői gyakorlat paradoxonja: úgy kell követnie az eseményt, hogy előtte jár. A szerencse itt is csak a legjobbaknak kedvez. Az egyenes adásokban az adott valóság nem a rendezőtől függ, ő kívülről rendezi, illetve szerkeszti meg ezt a valóságot. A rendező megszervezi az esetlegest, vagyis azt, ami esetleg lehetne, vagy ami másképpen is lehetne, mint ahogy van. A forgatókönyvnek ez a f a j t a „megírása" több172

féle elképzelés alapján történhet: alapul veheti pl. a főszereplő és a többi szereplő közti kapcsolatokat; vagy a termet figyelheti, s a színpadon lezajló akciókat, valamint a teremben történő reakciókat mérlegelve követi az interakciókat. A résztvevők nem tudják arcuk minden reakcióját ellenőrizni, ezért a rendező úgy improvizál, hogy megmutatja annak az arcát is, aki hallgat, érzékeltetve a másik fél kérdésének vagy válaszának a hatását. Tehát az improvizáció művészete nem az, hogy a rendező a látszólagosan fő akciónak tűnő folyamatokhoz kapcsolódjon, hanem, hogy figyeljen valamennyi párhuzamos kiegészítő akcióra és reakcióra. Az időbeli egyidejűség térbeli egyidejűségnek is megfelel: ez a kettős egyidejűség, amennyire lehet, megkönnyíti a jelentősebb események közötti intervallumok kitöltését. Az életnek ebben a szeletében, ahol az esemény sűrűjét ragadják meg, nincs helye az igazolásnak. Az improvizáció ellenáll a tételeknek, az ésszerű elrendezésnek. A következtetések nem észokokból származnak, hanem természetes módon következnek az eseményekből és a személyek dinamikájából. A rendező privilegizálhatja az adott valóság egyes oldalait, hogy megépítse ugyanezt a valóságot, amelyet majd továbbítani akar, megvilágítani egy eddig észrevétlen perspektívát. így minden felvétel egy-egy állásfoglalás. Az egyidejűség, az alkalom megragadása rendkívüli képességeket követel a rendezőtől és az operatőrtől. A rendező több nézőpontból — több kamerán keresztül — lát egy mozgó és visszafordíthatatlan valóságot; ennek a valóságnak a megragadásához a gyors áttekintő képesség, a különböző életritmusok átérzése szükséges. Megtanulható ez? A technika megtanulható, de a múlékony iránti érzékenység, a pillanatnyi megérzése nem. A rendező, hogy filmezni tudja, elszakad a megélt cselekménytől, és ugyanakkor nagyon közel van hozzá. A rendező az álta-

* LAPOKBÓL

la megszerkesztett történet segítségével gazdagítja az esetleges történéseket, melyeket csak másodlagosnak tartanánk; képes az egészet átlátni, váltakoztatja a fő cselekményre beállított kamerákat, hogy kívülről, a dramaturgiailag másodlagos cselekményekből is adagoljon, amelyek fontossá válhatnak egy adott pillanatban, felváltva a fő cselekményt, és egyszerre új perspektívát nyitva. Az alkotás így tehát kombinatorikus irányt vesz, a rendezői művészetből egy kivételesen igényes gyakorlatot csinál, amely feltételezi azt a képességet, hogy a jelentést hordozó képet a megjelenése pillanatában megragadja, s amely mérték lesz az egész számára. Ami az operatőrt illeti, ő közvetlen kapcsolatban van az eseménnyel, amelyhez kamerájával kapcsolódik; ő fizikailag ott van, ahol zajlik a cselekvés, a valóságban, amelyet egyben láttat is. Jelenléte a cselekvő személyek mellett fizikailag rejtve marad a készüléke mögött, amely elárulja szerepét. A kamera másik oldaláról, keresztülnézve a keresőn, látja ezt a közvetett valóságot, amelybe ő mégis belemerül; kapcsolódva a rendezőhöz a fülhallgatójával, a cselekményhez a keresővel. Felfogó képessége megoszlik a hallás és a látás — a hallásába belejátszó rendező, akinek ő ügyes végrehajtója, és a tekintetébe belejátszó cselekmény között, amelynek ő dolgos megteremtője. Megszervezi a valóságot, rögzítvén azt — kezdeményező képességgel megáldott társ, és ha a kamerák egymagukban tudnának felvenni, nem érnék el ezt a szervezettséget, ezt a választékosságot, ezt a humort. Ha a rendező feladata alkotás, mert egy érzelemmel teli egészet nyújt, az operatőré a megszerkesztés a melléhelyezések alapján. Ha a rendező improvizálva alkot, az operatőr a reakciókat, helyzeteket váratlanul felhasználva szerkeszt. Így nem mondhatjuk, hogy az alkotó művelet két időben történik: kölcsönös függés áll fenn, sőt kölcsönös áthatás egyik technikából a

másikba, amelyek ugyanarra az alkotásra irányulnak: egy csapat, amelyet egy szemlélet forraszt össze, a közös munka során kialakult szokások alapján, s amelyek nemcsak egy irányban hathatnak, ti. a rendezőtől az operatőr felé. De milyen a kapcsolata a nézővel? A rendező, aki közvetlenül az adott valóságot látja, kiválasztja a képeket a kontextusból, és elküldi azokat a választással egyidőben a nézőknek, akik nem látják ezt a kontextust. Az észlelés különbözősége nyilvánvaló: a rendező egy valós tárgyat észlel, attitűdje aktív, számára észlelni annyit jelent, mint választani. A néző számára a kép adott, a maga helyén észlelt. Ezt a televíziós improvizációt már felhasználták különböző adásokban és rendezésekben. Ezek a televíziós improvizációk egy közönségigényre válaszolnak. Lényegében két kívánságot békítenek öszsze: az érzelmileg óhajtott tevékenységeknek a legegyszerűbb mindennapiban való megélését, ahol a közönség azonosulni szeretne a szereplőkkel, és saját történetét belevetíteni abba, amit mutatnak neki. Az adás anyagát az életben veszik fel, és az esemény hihetőnek tűnik a nézők mindennapjaiban is, akik úgy látják a bemutatás során, mint tükröződését annak, amit ők maguk megélnek, így az improvizáció, ha meg tud szabadulni attól, ami a társadalmi normákban súlyos vagy megtévesztő, és egy spontán, megfelelő mozgást tud találni, csodálatos frissítő fuvallattá válhat. De ez a televíziós improvizáció nemcsak a közönség elvárásainak felel meg, hanem a televíziós készülék múlékony jellegének is. Az improvizációs technika lényegében egyértelmű megfelelőre talál az elektronikus technikában magában, és működtetésének művészete az eszköz szabad mozgása és hűséges spontaneitása. A veszélyek, amelyeket magában hordoz: a tévedés, a lámpalázból származó reszketés vagy tehetetlenség, 173

* LAPOKBÓL

szeszélyek vagy egyszerűen a váratlanság teszik kockázatossá — és egyben vonzóvá az improvizációt a teljesen egyenes adásban azok számára, akik szenvedélyesen űzik. Minél közvetlenebb az adás, annál nagyobb a kockázat, de annál több eshetősége van az élet megragadására, röptében elkapni a feszültség pillanatait. Ez ú j művészet, amely a képet mint ontológiai valóságot alkotja meg, feltárva természetét, mint egész létét is, vagyis egy időbeli természetet, egy beláthatatlan történést.

Tévéműsor-„barkácsolási" kísérletek H o l l a n d i á b a n

Hollandiában a tévéműsorok közvetítésére használatos nyilvános kábelrendszerek igen elterjedtek, és meglehetősen kedveltek, főként a határközeli országrészek lakói között, akiknek így megnövekednek a lehetőségeik, hogy a két holland műsor mellett, viszonylag nagy számú külföldi állomást is foghassanak. Azt lehet mondani, hogy az „étlap" ugyan bővül, a fogyasztási viselkedés viszont csak kevéssé változik. Sőt, ha egyszer egy terület bekábelezése megtörtént, a kábelt más célokra is felhasználják; mindez arra mutat, hogy nyilván itt is ugyanazok a túlzott elvárások és nyomasztó túlértékelések lépnek fel, amelyek mindanynyiszor megtalálhatóak, amikor egy ú j tömegkommunikációs eszköz felbukkan. Fogalmuk sincs róla, mit is jelenthet egy helyi műsor. Az egyetlen összehasonlítási alap az, amit a két országos csatorna sugároz. Az illetékes miniszter rendeletet adott ki, szabályozta a kísérleteket, és meghatározta a feltételeket. E fel174

tételek legfontosabb része a következőkben foglalható össze: 1. A sugárzási engedélyt egy meghatározott körzetnek adják, éspedig reprezentatív kulturális intézménynek, nem pedig a kábelhálózat birtokosának. 2. A műsoroknak nem kell helyi vonatkozásokra korlátozódniuk. 3. A reklámozás tilos. 1973-ban két helységet választottak ki arra a kísérletre, amelyet két éven keresztül a Kulturális, Szabadidő és Szociális Ügyek Minisztériuma pénzügyileg támogatott, 450 000 Holland Ft összeggel. A kísérletben négy esetben a teljes vagy majdnem a teljes közösséget bekábeleztük, és az volt a szándékunk, hogy minden lakosnak teremtsünk műsort. A négy helység a következő volt: Herckenbosch, kis falu, mintegy 6000 lakossal; Goirle, nagyobb település, mintegy 16 000 lakossal, mindkét település nagyvárosok szomszédságában fekszik. A másik két település Zoetermeer, ú j város, amely öt év alatt 5000-ről 50 000 lakosúra nőtt, és végül 100 000-re fog nőni; utoljára pedig Dronten, amelynek a helyén 15 éve még a tenger hullámzott. A helyi adások munkamódszere a következő volt: egy olyan gyártócsoport dolgozott, amely a közösség tagjaiból állt, tehát a műsorokat amatőrök készítik elő, valósítják meg és sugározzák. Azokban a városokban, ahol nincsenek műszakilag képzett amatőrök, technikust alkalmaznak a készülékek megőrzésére és javítására. De az amatőröket tanfolyamokon és/vagy tanácsadásokon képezik ki azok a vezetők, akiket e célra a rádiótársaság vagy más szervezet (pl. az egyetemek) „kiküldenek". Amire szükségük van, az a „stimulálás", az „animálás", nem pedig az igazgatás. Egy ideig Melickben hivatásos újságírók készítették a napi hírműsort. Az amatőrök, akik ilyen esetekben a kamerát kezelték vagy a műsort vezették, nemsokára úgy találták, hogy

* LAPOKBÓL

ezek az újságírók a televízió területén ugyanolyan amatőrök voltak, mint ők maguk. így aztán kisebb-nagyobb súrlódások keletkeztek az amatőrök és a „hivatásosak" között. A kérdés nem az, hogy vajon be kell-e vonni az amatőröket, hanem sokkal inkább az, hogy lehetséges-e az amatőrök mellett „hivatásosakat" is bevonni? Ez nem szükséges mindenáron. A kép minősége jó és a rendezés kielégítő. A műsorkészítők nincsenek nagyon érdékelve a show-műsorokban és hasonlókban. Viszont készek arra, hogy újra és újra helyi nagyságokat vigyenek a képernyőre, csak azért, mert ez helyi jelleget ad. Gyakran választják a kviz-formát (jelenleg ez a legkedveltebb műsorforma Hollandiában). A leggyakoribb egy többé-kevésbé tájékoztató műsor, több játékos elemmel. A négy város tehát azt nézi, amit a műsorkészítés ad, egymástól függetlenül. Nem alapvető különbségekről van szó, sokkal inkább a különböző hangsúlyozásról. Goirleben és Melickben előadások és viták voltak a helyi problémákról, Zoetermeerben és Drontenben több volt a tájékoztatás. A hangsúlyozás különbsége részben a különböző kiindulópont következménye: Goirében és Melickben lehetséges volt. hogy a községi tanács üléseit közvetítsék. Az első kísérletek után ez szabályos havi műsorszám lett. Goirle és Melick helyi televíziójában a helyi problémák is nagy figyelmet keltenek. Nagy visszhangra találnak az olyan műsorok, mint egy politikai kávéház, olyan pótműsorok, mint egy ipari üzem küszöbön álló bezárása, várható helyi politikai döntések elővitái, mint pl. a fejlesztési és a szanálási tervek, amelyekben a különböző pártok szót kapnak. Hetenként kb. 1 órányi az adásidő efféle tájékoztató és vitaformájú m ű sorokkal. A nagy kérdés természetesen az volt: vajon a helyi televíziónak ezeket a műsorait nézni is fogják-e? Számos lelkes ember volt, aki

készen állt, hogy dolgozzon, de kétségeik voltak a megtekintés felől. Némelyek azt gondolták, hogy az ilyen adásokat teljesen természetesen az egész közösség nézni fogja, mások viszont azt várták — legyen ez bár előítéletek alapján vagy az amerikai közhasznú televízió tapasztalatai alapján —, hogy csak a bemondó mamája és a szerkesztő jegyese fog a televízió előtt ülni, és még talán néhány öreg, aki a rossz idő miatt nem mert az utcára menni. A mi kutatásainkból az derült ki, hogy a műsort — akár az első sugárzást, akár az ismétlést —, Goirle lakóinak átlag 30%-a nézte. Melickben és Drontenben ez a szám 30 és 25 között mozog, Zoetermeerben úgy 20% körül. A nézőszámok kb. ugyanakkorák, mint az országos televízió tájékoztató műsorainál. Az a tény, hogy a lakosság a helyi adásokat megnézi és nyíltan értékeli is, nem jelenti egyúttal azt is, hogy arra is kész volna, hogy a pótlólagos költségeket magára vegye, ha a kormány támogatása megszűnik. De pl. Goirlében a családok kb. 2/3-a évi 10 holland forintos tagsági adó befizetését határozta el. A többi város messze e számok alatt marad. De az a tény, hogy a lakosság hajlandó arra, hogy bizonyos összeget fizessen, alap lehet a kormány számára, hogy a hiányzó összeget befizesse. Kutatásaink tapasztalatai alapján tudjuk, hogy a helyi televízió a helyi lakosságért és általa lehetséges, éspedig a kis helyi közösségekben. Abszolút biztonsággal n e m mondhatjuk meg, hogy milyen körülmények teremtik meg a legkedvezőbb feltételeket a siker számára. A vételi körzetek ideális nagyságáról megoszlanak a nézetek. Abban egyet lehet érteni, hogy egy terület nem lehet túlságosan kicsi — ebben az esetben a nyilvános vita „ad hominem" vitává válhat; itt a pénzügyi megterhelés is túl nagy lehet és nem teremt elég helyi tehetséget, hogy azok a különféle funkciókat ellássák. 175

* LAPOKBÓL

Másrészt viszont túl nagy sem lehet a körzet, mert ez esetben a teljes lakosság szövetsége hiányzik. Amint a holland kísérletek mutatják, lehetséges az, hogy az embereknek helyi televíziót adjunk a kezük-

RÖVIDRE

A Vietnami Demokratikus Köztársaságban megkezdődött kísérleti jelleggel a színes tévéadás. Jóllehet a VDK-iban a televíziózás még csak hétéves múltra tekinthet vissza, a fejlődés üteme gyors, ö t városban van stúdió és Hanoiban elkészült a csehszlovák és szovjet segítséggel épített új központ. Épül egy ú j átjátszó adó is a fővárosban. Ennek építésében az NDK is részt vesz. A munkálatok befejeztével a fővárosból sugárzott adás az ország egész területén fogható lesz. Otázky Zurnalistiky (Bratislava) O A Szovjetunióban 1978-ban a központi televízió összes stúdióját színes adásra építették át. A programok 90" o-át sugározzák színesben, csupán a régebbi filmek fekete-fehérek. Nincs azonban még összhang a színesben sugárzott műsorok, és a színeskészülék-ellátottság között. A színes készülékek száma 4 millióra tehető, az ipar pedig nem tudja kielégíteni a jelentkező igényeket. A központi televízión kívül színesben sugározza adásait 42 helyi televízióállomás is; a műsorkészítéshez 70 színes közvetítőkocsival rendelkeznek. A műholdas közvetítésre jelenleg a „Raduga" műhold a legalkalmasabb, a legújabb típus az „Ekran" elnevezésű műhold. A jelenlegi ötéves terv végéig a SZU területének 85%-án lehet majd venni a tévéműsorokat. Svet Televize (Prága) 176

be. Egy lépés a tömegkommunikációs eszközök demokratizálásának az útján a demokrácia megjavítása. (J. G. Stappersnek, az Osztrák Rádió linzi konferenciáján elhangzott előadása nyomán.)

FOGVA

Tanzánia nemet mondott a televízióra; nem lesz tévéhálózata a közeli jövőben. A kormány tisztában van ugyan a tévé szerepével, amelyet az ország politikai életében és a gazdasági fejlődésében kifejthet, Tanzánia azonban túl szegény ahhoz, hogy kialakítsa országos tévéhálózatát. A tévé egy kiváltságos kisebbségé, és nem a tömegeké lenne. Tanzánia elhatározását a zanzibári tapasztalatok is befolyásolhatták, ahol 1973-ban hozták létre a tévéhálózatot, méghozzá Fekete-Afrikában elsőként színesben. A költségek azonban a vártnál jóval magasabbak voltak, az eredmények pedig a vártnál kisebbek. Inter Media O Az NSZK-ban a női egyenjogúság képviseletével megbízott csoport arra a megállapításra jutott, hogy nem megfelelő sem a nők közreműködése a mediarendszerekben, sem ábrázolásuk a médiumokban. Mivel a szakértők között nagy számban voltak rádiós és televíziós képviselők is, példáikat főleg erről a két területről hozták. A csoport megállapításai szerint a tájékoztatás területén kevés nő jut fontos pozícióba, szerepük a közvélemény formálásában jelentéktelen. A klasszikus női újságok is a férfiideológia terjesztői, és rendszerint férfiak irányítása alatt működnek. A televízióban a nők általában mint paszszív jelenségek szerepelnek, akiknek alig van valami mondanivalójuk. A csoport végkövetkeztetése egyértel-

RÖVIDRE FOGVA

m ű : valamennyi tömegkommunikációs eszközben a nők másodosztályú szerepet töltenek be. Vorwárts

o Az Ausztrál Szövetségi Kormány elhatározta, hogy az országot s a j á t kommunikációs műhold-rendszerrel látja el, mivel sok olyan település van a földrészen, melyet másképpen nem lehet bekapcsolni a hazai hálózatba. Körülbelül 500 000-en élnek tévéösszeköttetés nélkül, 220 000-en pedig a kereskedelmi tévé adásait nem t u d j á k fogni. Anthony Stanley a postai és telekommunikációs ügyek minisztere különösen érdeklődik a kanadai műholdas rendszer iránt.. E rendszerek segítségével az adások egy mindössze 1,2 méter átmérőjű parabola-antennával (ára kb. 200 font) foghatók. New Scientist (London) O A rádió és a televízió műsorainak színvonalát ellenőrző francia bizottság 1979-es jelentése szerint, a rádióés tv-adások színvonala csökken, és a televízió egyre kevesebb franciát vonz. A különböző közvélemény-kutatások is azt bizonyítják, hogy 100 néző közül 43 egyre ritkábban néz tévét, s hogy a nézők 30%-ának véleménye szerint a tv-hírek is egyre inkább a kormány ízlése szerint kerülnek továbbításra. Bírálat érte az ún. tévés személyiségeket, akik közül néhányat a nézők csaknem fele eleve ellenszenvvel fogad. A bizottság jelentésének az értékelésen túl azért is jelentős szerepe van, mert ennek alapján oszlik meg a bevétel az egyes adások között, és többek között ennek alapján alakul ki az egyes rádióés tv-adások költségvetése az 1980as évben. L'Humanité (Párizs) O A francia rádióadók éjszaka rendszeresen sugároznak friss gazdasági híreket. Az Europe 1. éjfél előtt és

éjfél után is, az Antenne 2. az esti órákban jelentkezik ilyen hírekkel, így a Wall Street-i tőzsde zárása után rögtön továbbíthatják a legfrissebb árfolyamokat. Ezeknek az adásoknak a hallgatósága 400 és 550 ezer között van. L'Express (Párizs) O Huszonöt éves az Eurovízió. Az első közvetítés 1954. június 6-án Montreux-ből történt. A kezdeti heti egy közvetítés helyett jelenleg napi 15 közvetítést bonyolít le az Eurovízió. Megalakulásakor mindössze nyolc tévétársaság tartozott tagjai sorába — ma 23 ország 30 tévétársasága. Európában és Észak-Afrikában kb. 300 millió néző veheti a közvetítéseket. Az Eurovízió kapcsolatban van az Intervízióval, műhold segítségével az izraeli és jordániai tévéhálózattal, és még egy sor Európán kívüli országgal. A legnagyobb érdeklődés a sportközvetítések iránt mutatkozik, ezek az eurovíziós közvetítések 60%át teszik ki. Svet Televize (Prága) O A háromdimenziós, „domború"' fénykép Európában született ugyan, de úgy látszik, hogy az amerikai piacon hódít igazán. A Walker Color Inc. cég 1979. tavaszán New York egyik nagyáruházában már üzembe helyezett egy olyan fényképezőgépet, amely háromdimenziós portrét készített. Hatéves, 600 ezer dollárnyi költséggel végzett kísérletezés és tökéletesítés ellenére is a fényképezőgép méretei még mindig meghaladják az egy métert, több objektívet tartalmaz, és 70 mm-es filmre dolgozik. 1980-ra m á r egy 35 mm-es filmmel működő változatot ígérnek. Ez a készülék egyelőre csak műtermi használatra — portrék készítésére — alkalmas, de várhatóan az amatőrfotósok is hamarosan hozzájuthatnak a háromdimenziós géphez. Az elsőnek a tervek szerint 1979 végén kellett forgalomba kerülnie, Nimslo elneve177

RÖVIDRE FOGVA

zéssel, 400 dolláros áron. A Walker Color egyszerűbb készüléket ígér, melynek ára 89—139 dollár között lesz. Megoldásra vár még a negatívok és a diapozitívek sorozatos másolása, ami jelenleg még meglehetősen bonyolult. A fényképet egy különleges műanyag lapra hívják elő, ez teszi lehetővé a harmadik dimenzió, a mélység megjelenítését. La Semaine Media (Párizs) O A televízió olyan ipar, amely önkényesen befolyásolja a közönséget — ez annak a programfüzetnek a címe, melyet a Brit Filmintézet adott ki, és az edinburghi Nemzetközi Televíziós Fesztivál alap-vitaanyaga volt. Az intézet kutatócsoportja a címben foglalt állítást azzal támasztja alá, hogy a tv-riporterek a közönségben manipulált együvé tartozási érzést igyekeznek kifejleszteni. A műsorok adásidejével is manipulálnak: a műsorokat úgy időzítik, hogy a közönség még akkor se kapcsolja ki a készülékét, amikor az otthoni kötelezettségekkel van elfoglalva. A Brit Televízió körkérdések eredményeit és a statisztika adatait úgy használja fel a program felépítésekor, hogy ezzel a tévé programajánlata mögött meghúzódó manipulációt igazolja. A brit televíziós közönség a kutatócsoport végkövetkeztetése szerint „bizonyos irányba kényszerített tömeg". Neue Züricher Zeitung (Zürich) O Videolemez-gyárat épít a Philips Brackburgben. Az 1981-re tervezett európai Philips videolemez-rendszer indításának előkészítésére a gyár 1980 vége felé kezdi meg a termelést. Az első európai PAL színes-rendszerű lemezjátszó prototípusát 1979 októberében m á r bemutatták Londonban, és hamarosan gyártmánybemutatók lesznek Amerikában is. A le178

játszó és a lemez is drágább lesz az eredetileg tervezettnél, ezért a cég egyelőre csak havi 2000 egység gyártását tervezi. New Scientist (London) O Guten Tag címmel 30 ezres példányszámban kiadott, az NSZK-ban készült orosz nyelvű folyóirat került forgalomba a Szovjetunióban. A lap újságárusoknál kapható, az ára 40 kopek. A hamburgi Friedrich Reinecke Kiadó gondozásában megjelenő folyóiratot az NSZK Sajtó- és Információs Hivatala adja ki. A Guten Tag első száma bemutatja Max Ernst festőt, Siegfried Lenz írót. „Emberek, mint te meg én" c. sorozatában bemutatkozik Kari Carstens, az NSZK CDU-párti elnöke is. Schmidt kancellár fényképe a második szám címlapján látható. A tervek szerint a lap példányszámát négy éven belül 60 ezerre emelik, ennek egyharmadát előfizetőkhöz, kétharmadát pedig az újságárusokhoz továbbítják. E laphoz hasonlóan a Szovjetunió is terjeszt 37 500 példányban egy folyóiratot az NSZK-ban Sowjetunion heute címmel. Der Spiegel (Hamburg) O Algéria bekapcsolódott a szocialista országok Interszputnyik-rendszerébe. Mint az algériai Postaügyi és Távközlési Minisztérium közölte, az Algírtól keletre fekvő műhold-rádiósközpontban üzembe helyeztek egy állomást, amely a Raduga nevű szovjet műhold segítségével közvetlen kapcsolatot teremt Algéria televíziós és távközlési hálózata, valamint az Interszputnyik-szervezet tagállamai között. E kapcsolat közvetlen telefonés telex-összeköttetést tesz lehetővé az Interszputnyik-tagországokkal, s elősegíti a közvetlen programcserét az algériai televízió és az Intervízió szervezete között. (APA Medien-Brief)

RÖVIDRE FOGVA

Űj konzorciumot alakított annak érdekében 13 kanadai televíziós társaság, hogy 1980 őszére 130 földi vevőállomással ú j országos műholdas tévéhálózatot építsenek ki. 1979. végéig több tucat vevőállomás kezdte meg működését, és 4—5 millió dolláros beruházást hajtanak végre, hogy a 130 földi vevőállomás felépüljön. E tévéállomások nem fognak önálló műsort sugározni; tevékenységük csak a műholdról kapott jelek átalakítása lesz. A két ország megegyezése értelmében nem fogják továbbítani az amerikai műsorokat sem. A hálózat kialakításának politikai célja — amelyet a kormány is támogat — az, hogy ellensúlyozza az amerikai térhódítást, és egyben megszüntesse a Telesat Canada monopóliumát a műholdas műsorszórásban. Az ú j hálózat a parlamenti üléseket is közvetíteni fogja; ezeket eddig csak a rádió közvetítette. La Semaine Media (Párizs) O Egy hónap televízió nélkül: egy ilyen tárgyú japán kísérletben 42 család vett részt. Masasci Kawaika, a kísérlet kezdeményezője szerint pozitív eredményként könyvelhető el, hogy a kísérlet sokakat ráébresztett arra, milyen mértékben uralja életüket a televízió. Az egy hónapos kísérlet alatt négy család ingott meg, és kapcsolta be készülékét. Megfigyelték, hogy azokban a családokban, ahol a feleségek szigorúan betartották az utasításokat, a férjek egy része diszkréten átment a szomszédba sportközvetítéseket nézni. A gyerekek közül a legfiatalabbak elmondták, hogy elszigetelve érzik magukat az iskolában, mert iskolatársaikkal nem t u d j á k megbeszélni az előző napi tévéprogramokat. Az idősebb gyerekek arra panaszkodtak, hogy elmaradtak a divattól, mert nem állt módjukban a tévéből megtanulni a legújabb tánclépéseket. A felnőttek nehezen tudtak elaludni a tévé nélküli estéken, és több családapa bevallot-

ta, hogy ezt az ú j keletű hiányérzetet ivással kompenzálta. La Semaine Media (Párizs) O A legújabb adatok szerint, az olasz állami tévé nézettsége csökken a magántársaságok javára. A megelőző felmérés szerint a 91%-os nézettség 85%-ra csökkent, a magánkézben lévő tévéállomások nézettsége 9%. A lakosság 6%-a külföldi tévéadókat néz. Az állami adótól való idegenkedés okai között megemlítették a nézők, hogy a magántársaságok sokkal több filmet sugároznak, és elsősorban helyi információkat közölnek. Olaszországban összesen 380 magántársaság van, és a lakosság arányához viszonyítva az adók számát, Olaszország az első a világon: ott ugyanis 150 ezer lakosra jut egy adó, míg pl. az USA-ban 250 ezerre. A magántársaságok Olaszországban is elsősorban hirdetésekből tartják fenn magukat. Összbevételük 1978-ban 4 milliárd líra volt, a hirdetések átlagosan a műsoridő 14%át tették ki. E társaságok működését szabályozó törvény parlamenti jóváhagyásra vár. La Semaine Media (Párizs) O Űj Philips-képmagnó jelent meg. A V2000 jelzésű sorozat megjelenéséig a japánok uralták az amatőröknek szánt képmagnók piacát a VHS (Matsushita) és a Betamax (Sony) típusokkal. Az ú j készülék, amely mind formájában, mind minőségében tökéletesebb, megváltoztatja m a j d e készülékek piaci helyzetét. Az ú j típusokon alkalmazott technikai újítások könnyebbé teszik a felvételek készítését és a lejátszást egyaránt. A V2020 elnevezésű első modellen egyetlen művelettel öt különböző felvételt lehet beállítani: ezeket öt különböző csatornáról 16 napon belül képes rögzíteni. Az elektromos számláló automatikusan 0-ra áll minden egyes szalag elején, és a szalag 179

RÖVIDRE FOGVA

bármelyik része gyorsan megtalálható úgy, hogy a keresett hely számát beállítják a számlálón. Tekercseléskor a szalag a lejátszási sebesség 12szeresével fut, miközben a kép, ha nem is látható tisztán, de felismerhető. Mikroprocesszor teszi lehetővé, hogy az összes művelet irányításához mindössze egy kezelőgomb szükséges. A legjelentősebb újítást a szalagon, illetve a szalagtovábbításban érték el. A szalag két, egymás melletti orsóra van feltekercselve, mint az audio-szalagokon és nem egymás feletti orsókra, mint a megelőző video-szalagoknál. Amikor az első sáv véget ér, a szalag megfordul, és egy másik sávra áll át. Ez a megoldás lehetővé teszi, hogy összesen 8 órányi felvételt lehet készíteni egy kazettán. Inter Media O A svéd televízió hivatalosan is megindította különleges műsorszolgálatát, amely a süketeknek és nagyothallóknak is lehetőséget nyújt a tévéadások felfogására. A halláskárosultak egy — jelenleg 1000 svéd koronába kerülő — segédkészülékkel mintegy 60 „oldalnyi" információt hívhatnak le, a rövid hírektől az időjárásjelentésig és a lottóeredményekig. Ezenkívül az útifilmeket, játékfilmeket és kiállításokról szóló riportokat is követheti, mert ezek szövege a kép alján megjelenik. Fernseh-Informationen O Mióta az UNESCO megkezdte a kommunikációs kutatások informáci-

180

ós és dokumentációs központjainak kiépítését, a következő központok alakultak: CECOM (Krakk.) a kelet-európai nemzeti központok koordinálására, NORDICOM (Tampere) a skandináv anyagok, Mass Comm. Research Inst. (Leicester) az Egyesült Királyság, Ausztrália és Afrika angolul beszélő országainak, AMIC (Szingapúr az ázsiai anyagok összegyűjtésére); a CIESPAL (Quito) a spanyol és portugál nyelvű, a CIESJ (Strasbourg) a nyugat-európai országok anyagainak központja. Journal of Communication (Pennsylvania) O Néhány újonnan megjelenő folyóiratról: Franciaországban La Revue Francaise de Communication címmel új, negyedévenként megjelenő folyóirat indult. A lap helyt ad elméleti, tudományos írásoknak, a francia sajtóra, rádióra és televízióra vonatkozó híreknek. — Media, Culture and Society a címe egy Londonban megjelenő ú j folyóiratnak, melynek első száma „a médiumok és a politika" témával foglalkozott. — A kommunikáció jogi kérdéseit tárgyaló cikkeket közöl a Communication and the Law című, New Yorkban negyedévenként megjelenő folyóirat. — A film és a televízió jogi, gazdasági és szociológiai kérdéseivel foglalkozik a Franciaországban megjelenő, de nemzetközi együttműködésben készülő Filméchange című folyóirat. Journal of Communication (Pennsylvania)

Lapozgató

FRIEDRICH D Ü R R E N M A T T

A hasonmás (Hangjáték) A hangok: Rendező Író A férfi (Pedro) A hasonmás (Diego) Az asszony (Inez) Egy női hang RENDEZŐ: Hang játékszerző úr, megígérte, hogy elmond nekem egy történetet. Kérem, tegye meg. Sok hang fölött rendelkezem, és nyugodtan kijelenthetem, jó hangok. ÍRÓ: Hangjátékrendező úr, megígértem, hogy elmondok önnek egy történetet. Sötét, különös történet, nyomja a szívemet, mégis m e g kell vallanom, hogy nem ismerek belőle sokkal többet, mint az indítékot. Ez azonban nem is lényeges: a kellő időben mindig kialakul a cselekmény. RENDEZŐ: Vigyázzunk csak. Kötelességem, hogy jól szerkesztett játékot n y ú j t s a k a hallgatóknak. Kínos volna, ha zavaros a cselekmény. Kérem, vegye ezt figyelembe. ÍRÖ: Amennyire lehetséges, figyelembe veszem. RENDEZŐ: Kérem, tegye ezt. ÍRÓ: Egy férfit gondolok el magamban. RENDEZŐ: A neve? ÍRÓ: Nem ismerem a nevét, mert nem fontos. Olyan ember, m i n t bármelyikünk. RENDEZŐ: Foglalkozása és helye az emberek között?

ÍRÓ: Ez sem fontos. RENDEZŐ: Hm. Azt esetleg megtudhatnám, melyik országban él? ÍRÓ: Mellékes. RENDEZŐ: Valahol csak kell élnie ennek a f é r f i n a k . ÍRÓ: Nos, jó. Gondoljunk messzire rfyúló dombvidékre, mely a távolban reménytelenül k o p á r hegységbe olvad, ködös tavakra, elveszett nagyvárosra, kicsit távolabb fenyvesekre, és felmérhetetlen síkságra, mindezt pedig az egymást kergető felhők közül ki-kibukkanó félhold világítja meg. RENDEZŐ: Mint álmunkban. ÍRÓ: Mint á l m u n k b a n . Azután ott a szoba, amelyikben a f é r f i alszik. RENDEZŐ: Tessék csak. ÍRÓ: Csak h á r o m dolog fontos: az őt körülvevő éjszaka, lelke magányossága és az, hogy mély álom szakadékába zuhant. RENDEZŐ: ö n hallgat? ÍRÓ: Nehezemre esik elmondani ezt a történetet, m e r t félek, nem értik meg, pedig fontos, hogy megértsenek. RENDEZŐ: Ha valamit nem értek, kérdezni fogok. ÍRÓ: Kérdései segítségemre lesznek. RENDEZŐ: Nyugodjék meg. ÍRÓ: Előtte, az alvó előtt, a fény és az ágy között ül a hasonmás, sötét árnyék a halvány lámpa előtt. RENDEZŐ: A hasonmás? ÍRÓ: Ügy tűnik, n e m tetszik önnek ez a motívum. 181

A HASONMÁS

RENDEZŐ: Szokatlan, és n e m kedvelem, mert gyakran használták m á r olcsó trükkökhöz. ÍRÓ: Nagy igazságtalanság volna velem szemben, ha így fogná föl a történemet. Tudom, milyen óvatosan kell bánni ezzel a motívummal. RENDEZŐ: Ez lenne a cselekmény kiindulópontja? ÍRÖ: Egyetért? RENDEZŐ: Tudja, hogy hangot adt a m kételyeimnek, és kérem, folytassa a történetet. ÍRÓ: Nyugodt f é r f i h a n g r a v a n szükségem, melyből bizonyos félelmet vélünk kihallani. RENDEZŐ: Szolgálhatok vele. ÍRÓ: A hasonmásnak mélyebb legyen a hangja, határozott és erős. RENDEZŐ: Ahogy ó h a j t j a . ÍRÓ: A f é r f i valamilyen zörejtől megriad, felébred, és hasonmására néz, akit nem ismer fel. Mozdulatlanul fekszik, megbénítja az első félelem, úgy hogy csak nehezen tud megszólalni. Akkor azonban n y u g o d t a n és érthetően beszél. A férfi: Kicsoda Ön? A hasonmás: Ne kérdezzen. A férfi: Mit akar tőlem ezen az éjszakán? A hasonmás: Meg fogja tudni. A férfi: Tolvaj? A hasonmás: Nem. A férfi: Miért jött? A hasonmás: Hogy m e g m o n d j a m ö n n e k , halálra ítéltetett. A férfi: Éjszaka jön hozzám, és az ágyam szélére ül. Nem ismerem Önt, és azt mondja, halálra vagyok ítélve. A hasonmás: így van. A férfi: Ki ítélt halálra? A hasonmás: Nem ismerem a bíróságot. A férfi: Miért? A hasonmás: Megöltek egy embert. RENDEZŐ: Tiltakoznom kell. ÍRÓ: Ebben nem tudom megakadályozni. 182

RENDEZŐ: Kötelességem jól szerkesztett játékot n y ú j t a n i a hallgatóknak. Ha valaki halálra ítéltetett, tudn u n k kell, ki ítélt. ÍRÓ: Szívesebben venném, ha nem szerepeltetnénk ezt a bíróságot. RENDEZŐ: Uram, ne szegje meg a dramatika szabályait. ___ ÍRÓ: ö n mit javasol? RENDEZŐ: Micsoda kérdés! Valamilyen főbíróságot. ÍRÓ: Helyes. Tehát a főbíróság. RENDEZŐ: K e z d j ü k élőiről. A férfi: Kicsoda ö n ? A hasonmás: Ne kérdezzen. A férfi: Mit a k a r tőlem ezen az éjszakán? A hasonmás: Meg fogja tudni. A férfi: Tolvaj? A hasonmás: Nem. A férfi: Miért jött? A hasonmás: Hogy megmondjam ö n n e k , halálra ítéltetett. ' A férfi: Éjszaka jön hozzám, és az ágyam szélére ül. Nem ismerem ö n t , és azt m o n d j a , halálra vagyok ítélve. A hasonmás: így van. A férfi: Ki ítélt halálra? A hasonmás: A főbíróság. A férfi: Miért? A hasonmás: Megöltek egy embert. A férfi: Mit érdekel engem ez az ember. Én nem öltem. A hasonmás: Én öltem. A férfi: Gyilkos? A hasonmás: Gyilkos vagyok. A férfi: Akkor Önnek kell meghalnia. A hasonmás: A főbíróság úgy döntött, hogy ö n n e k kell magára vennie a bűnömet, és meg kell helyettem halnia. A férfi: Tévedés! A hasonmás: A főbíróságnak nem szokása tévedni. A férfi: Ártatlan vagyok. A hasonmás: Még nem látta az a r comat, azért beszél így, eddig eltak a r t a m Ön elől a lámpát. Most felemelem, és erre az asztalra teszem.

A HASONMÁS

A f é n y most teljesen megvilágítja az arcomat. A férfi: Istenem! A hasonmás: Nem szabad félnie. A férfi: Önmagamat látom, a s a j á t arcomat és testemet. A hasonmás: Én az ö n hasonmása vagyok. A férfi: így helyezkedik el a szemem az arcomban, így mozgatom a számat, és így simítom meg kezemmel a homlokomat. A hasonmás: Reszket a hangja. A férfi: Vigye, vigye innen a lámpát ! Gyűlölni t u d n á m magamat önben. A hasonmás: Ilyen mélyen megveti önmagát? A férfi: Vigye innen a lámpát! A hasonmás: Kérem. A férfi: Hogyan talált r á m ? A hasonmás: A főbíróság küldött. A férfi: A főbíróság. Mindig ú j r a a főbíróság. A hasonmás: Ők küldtek, hogy kia d j a m ö n t azoknak, akik végrehajtják Önön az ítéletet. A férfi: Ártatlan vagyok! A hasonmás: Mind vétkesek vagyunk a halálban. A férfi: Én nem öltem. A hasonmás: Én öltem. A férfi kétségbeesetten: Mi közöm az Ön tettéhez? Mi közöm az ö n bűnösségéhez? Miért kell nekem b ű n h ő d n ö m azért, amit Ön tett? A hasonmás kegyetlenül: ö n is elkövette volna a tettemet, ha kísértésnek lett volna kitéve, ahogy én ki voltam téve a kísértésnek. A bűnöm az ö n bűne. Azonos az a r cunk, azonos a testünk, azonos a lelkünk, és azonosak a sejtjeink.

RENDEZŐ: Megengedi, hogy megszakítsam a cselekményt? ÍRÓ: Olyan pillanatban teszi ezt, amikor csak nehezen t u d n á m folytatni. RENDEZŐ: A hasonmás a főbíróság nevében cselekszik? ÍRÓ: Lehetséges. RENDEZŐ: Állandóan erről beszél.

RENDEZŐ: Végeredményben ö n adta fel neki ezt a végszót. RENDEZŐ: Egyértelművé kell tenni, létezik-e ez a főbíróság, vagy csak a hasonmás találta ki. ÍRÓ: Engem ez nem érdekel. RENDEZŐ: ö n kitér a válasz elől. ÍRÓ: Csak azt mondhatom, hogy történetünkben valóban szerepel. RENDEZŐ: Fogalmazzon pontosabban. ÍRÓ: ö n szőrszálhasogató. RENDEZŐ: Nem, csak rendező. ÍRÓ: Nos, jó. Gondoljunk el egy apró rokokó kastélyt, rengeteg stukkóval és egy bírósági termet, melyben ott áll egy kissé giccses Igazság-szobor, mindez félig elmerült a terjedelmes p a r k b a n , teli cédrusokkal, akáciákkal, lucfenyőkkel, melyek alatt amikor a bíróság ülésezik, ott állnak a bírák f e k e t e kocsijai. Az estében valahol egy h a r k á l y kopácsolása hallatszik, egy k a k u k k szava, enyhén süt a nap, és valahol felcsillan egy szökőkút ezüstje. RENDEZŐ: Mint álmunkban. ÍRÓ: Mint álmunkban. RENDEZŐ: És ez a főbíróság ítélte halálra a f é r f i t ? ÍRÓ: Ügy tűnik. RENDEZŐ: Mert minden ember bűnös a halálban? ÍRÓ: Ő állította. RENDEZŐ: De hát ezt a m o n d a t o t nem lehet szó szerint érteni. ÍRÓ: A főbíróság szó szerint veszi. RENDEZŐ: És hogyan képzeli a cselekmény folytatását? ÍRÓ: Be kell vallanom, hogy csak nagy vonalakban látom m a g a m előtt. Ügy képzelem, hogy a fentiek után hamarosan emberek hatolnak be a házba, és a főbíróság nevében letartóztatják a f é r f i t . RENDEZŐ: És a hasonmás? ÍRÓ: Eltűnt. Az emberek a férfit a börtönbe vezetik. Azt állítja, á r t a t lan, de ők csak a vállukat vonogatják. Tiltakozik, de nem hallgatnak rá. RENDEZŐ: Ügyvédet fog fogadni. ÍRÓ: Az ügyvédek nem vállalják az 183

A HASONMÁS

ügyét, hiszen bűnössége nyilvánvaló, az ítélethozatal megtörtént, az az állítás pedig, hogy a gyilkosságot egy hasonmása követte el, túlságosan is valószerűtlen. RENDEZŐ: Tehát csak a főbíróság és ő maga t u d j a , hogy van egy hasonmása is? ÍRÓ: Senki más n e m tudja. RENDEZŐ: A főbírósághoz fog f o r dulni. ÍRÓ: A főbírósághoz nem lehet f o r dulni. RENDEZŐ: Egészen különös véleményt alakít ki bennem erről az intézményről. ÍRÓ: Ezen n e m változtathatok. RENDEZŐ: Ebben az országban a jogviszonyok felháborítóak, a f é r f i azonban továbbra is azt fogja állítani, hogy ártatlan. ÍRÓ: Éjjelente mindig azt k i a b á l j a a cellájában, hogy ártatlan. A férfi: Ártatlan vagyok. Csak azt mondhatom, hogy ártatlan vagyok. Tudom, hogy nem nyerek meghallgatást, és bíráim füle épp olyan érzéketlen, mint börtönöm fala. De á r t a t l a n vagyok. Épp olyan ember vagyok, mint bármelyikőtök. Reggel kelek föl, átvánszorgom a napom, dolgozom, hogy ehessem, eszem, hogy dolgozhassam, és örülök, ha vannak órák, melyekben felfénylik az öröm. Ó, ne kérdezze, miért vagyok itt ezek között a kopár kőfalak között, már nem akarom tudni. Csak azt mondhatom, hogy ártatlan vagyok, és hogy nem öltem. Hogyan is ölhetnék, hogyan is ölhetne a kezem, mely nem tett soha mást, csak a m u n k á t végezte, amelyből éltem. Tudom, hogy mindenki, aki hall, azt kell gondolja, csaló vagyok vagy gyáva vagy szegény őrült. Ártatlan vagyok. Istenem, ártatlan vagyok. Mindig ú j r a és ú j r a bele kell ordítanom ezt a mondatot az éjszakába: Ártatlan vagyok; ebbe a szóba kapaszkodva egyenesedhetem fel, védhetem jogomat Isten és a bírák előtt: á r t a t lan vagyok! 184

RENDEZŐ: A f é r f i n e k igaza van. Mindenki láthatja, hogy a férfinek igaza van. ÍRÓ: Közeleg az éj, s reggelre halála következik. A priccsén fekszik, arccal a nyíló zárkaajtó felé. A fekete négyszögben megpillantja a hasonmást, aki lassan kiválik az éjszakából. A férfi: Még egyszer eljött hozzám? A hasonmás: Ismét Önnél vagyok. A férfi: Mit a k a r még tőlem, amikor úgyis meg kell halnom? ÍRÓ: Mindketten túl patetikusan beszélnek. Túl sok az érzelem. RENDEZŐ: Túl patetikusan? Túl sok az érzelem? ÍRÓ: Szenvtelenül és érthetően kell beszélniük. A tényekről van szó. nem az érzelmeikről. RENDEZŐ: Kérem, ahogy óhajtja. Ügy fognak beszélni, mintha holmi bankügyletről lenne szó. A férfi: Még egyszer eljött hozzám? A hasonmás: Ismét ö n n é l vagyok. A férfi: Mit a k a r még tőlem, amikor úgyis meg kell halnom? A hasonmás: Azért jöttem, hogy halljam, amint bevallja, halálos b ű n t követett el. A férfi: Msg kell halnom. Nem tudok védekezni. De még haldokolva is azt fogom kiáltani: ártatlan vagyok! A hasonmás: Ragaszkodik ahhoz, hogy ártatlan? A férfi: Én nem öltem. A hasonmás leoldja bilincseit. A férfi: Leoldja bilincseimet? A hasonmás: Álljon fel! A férfi: Hová vezet? A hasonmás: Mit érdekli ez ö n t ? A férfi: Miért áll ö n n e k hatalmában, hogy leoldja a bilincseimet? A hasonmás: A főbíróság nevében cselekszem. J ö j j ö n velem. Áthaladunk a hosszú folyosón, és lemegyünk a lépcsőn.

A HASONMÁS

Lépések. A férfi: Lemegyünk a lépcsőn, és senki sem tartóztat fel minket, és egyetlen őr sem lát. Mit kíván tőlem a főbíróság? Lépések. A hasonmás: Mivel ártatlannak tekinti magát, a főbíróság á t a d h a t j a nekem. Lépések. A férfi: Átmegyünk az udvaron, és a nagykapu magától kinyílik. Lépések. A hasonmás: Kilépünk a magányos utcákra és terekre, és ö n n e k még ma éjszaka el kell ismernie, hogy vétkes a halálban. Lépések. A f é r f i : Hogyan ismerjem el? Lépések. A hasonmás: Meg fog ölni egy e m bert. Lépések. A férfi: Nem vagyok gyilkos. Lépések. A hasonmás: Mit tud arról, ami ö n b e n rejtőzik? Ki ismeri önmagát? Saját akaratából fog cselekedni, és gyilkossá válik. Lépések. A férfi: Kit fogok megölni? Lépések. A hasonmás: Tudni a k a r j a ? Lépések. A férfi: Tudni akarom. Lépések. A hasonmás: ö n engem fog megölni. Lépések. A férfi: Sohasem fogok embert ölni. Az éjszakára és az égre esküszöm: sohasem fogok embert ölni. Lépések. A hasonmás: Mit fontolgatott, amikor beléptem a cellájába? Lépések. A férfi: Honnan t u d h a t j a ezt? Lépések. A hasonmás: Ismerem a gondolatait. RENDEZŐ: Lépések, semmi csak lépések. Mesélje tovább.

más,

ÍRÓ: A f é r f i követi hasonmását, aki magányos utcákon keresztül vezeti, keresztül a nagyvároson, elhagyatott parkok s ű r ű j é b e n , később pedig olyan városrészeken át, amelyeket ez a férfi m é g sohasem látott, amelyekről még sohasem hallott, melyek furcsa homlokzatú házai régimódiak, éles szögben válnak el az égtől, gótikus íveik v a n n a k , az ajtókon pedig k ü lönös jelek. Áz utcák azonban üresek és csöndesek, és csak kettejük lépteinek z a j a hallatszik. Egy k a n y a r gós kis u t c á b a n végül belépnek egy házba. A házak szürkék és viharvertek, a f é r f i olyan idők nyomait látja rajtuk, melyekről alig t u d u n k valamit. Az ablakok üresek, vagy állatbőrök b o r í t j á k őket. A n n a k a háznak azonban, melybe ők belépnek, nincsenek ablakai az utca felé, bár ennek a legnagyobb a homlokzata, tompa, dísztelen felülete mocsárként hajlik az utca fölé, az egyetlen a j t ó pedig alacsony és széles, és mivel a küszöb az utca szintje alatt van, olyan, mint egy járom. RENDEZŐ: Mint álmunkban. ÍRÓ: Igen, mindig mint álmunkban. Halljuk, amint egy ajtó kinyílik. A hasonmás: Vigyázzon, nehogy elessék. A férfi: Hol vagyunk? A hasonmás: A város szívében. Most ú j r a bezárom az ajtót. A férfi: Sötét van. A hasonmás: Az előcsarnakban világos van. Csak néhány lépés, és meglátja a fényt. A férfi: Ez az ö n háza? A hasonmás: Az én házam. Lépjen be a nagyterembe. A férfi: Sima felületű, nehéz faasztal, a falakon pedig sötét képek. A hasonmás: Ritkán esik meg, hogy valaki üdvözli a gyilkosát, én azonban üdvözlöm ö n t : Isten hozta nálam. A férfi: Az ö n hatalmában vagyok. A hasonmás: Kérem, nézzen a lépcsőre. 185

A HASONMÁS

A férfi: A lépcsőforduló elvész a sötétben. A hasonmás: Valaki v á r j a ott Önt. A férfi: Egy asszonyt látok, aki most lassan előlép a sötétből. A hasonmás: Mozdulatlanul áll a lépcső tetején, és ö n t nézi. A férfi: Egyenest az arcomba néz. A hasonmás: Ugye szép? A férfi: Szép. A hasonmás: Látott már valaha szebb nőt? A férfi: Sohasem láttam szebb nőt. A hasonmás: Int ö n n e k . A férfi: Mit a k a r tőlem? A hasonmás: Ne kérdezzen. Menjen föl hozzá. Én itt lenn leszek, ennél az asztalnál, a tenyeremet a lapjára fektetem és várok. Most menjen oda hozzá. Egy női hang: Kicsoda Ön? ÍRÓ: Bocsásson meg, hogy félbeszakítom. RENDEZŐ: Miért éppen most? ÍRÓ: Az asszony hangját m á s n a k képzelem. RENDEZŐ: U r a m , ez a legjobb h a n gom. ÍRÓ: Ez a h a n g túlságosan lányos. Olyan hangot képzeltem, mely a legmélyebb kétségbeesésből fakad, és erősen kényszerítő. RENDEZŐ: Gondoskodom ilyen hangról. 1RÖ: Köszönöm. Egy másik női hang: Kicsoda ö n ? A férfi: Ember vagyok, mint sok más, nem több és nem is kevesebb. Semmi sincs, amiben jobb, és semmi, amiben rosszabb volnék a többieknél, mégis nagy szerencsétlenség ért. Olyan bűnért kell b ű n h ő d nöm, mely nem az enyém, és halállal kell lakolnom egy tettért, melyet nem követtem el. Az asszony: Asszony vagyok, amilyen sok más is van a földön az ég alatt. Szép vagyok, és ha utcán járok, a f é r f i a k u t á n a m f o r d u l n a k , a gyerekek pedig a tereken k i n y ú j t ják felém a kezüket. Szerettem, de 186

a szerelem megölt, a f é r f i pedig, akit szerettem, összezúzott. Megyek, és nem tudom hova, élek, és nem tudom, kiért. Kezem üres, szemem vak. A csók, melyet adok, elcsábít, a szó, amelyet mondok, megátkoz, a tett, amelyet végrehajtok, ítél. A férfi: Mit kíván tőlem? Az asszony: Kezemet adom Önnek, és vezetem. Néhány lépés. A férfi: Hol vagyunk? Az asszony: Az én szobámban. Gyertyát gyújtok, hogy láthassa az arcomat, és én az ö n é t . A férfi: A gyertya fényében látom az arcát és a h a j á t és a nyakát és a széles redőkben leomló hosszú ruhát. Az asszony: Miért süti le a szemét, amikor ö n r e nézek? A férfi: Kérem, m o n d j a meg, mit kívánna tőlem. Az asszony: Nem t u d n á ? A férfi Nem tudom. Az asszony: Jöjjön ide hozzám. Egészen közel. Csókoljon meg. A férfi: Megcsókoltam. Az asszony: Akkor most már tudja, mit akarok Öntől. A férfi: Az ő asszonya? Az asszony: Az ő asszonya vagyok. A férfi: Azért ölt, m e r t szereti Önt? Az asszony: Én kényszerítettem rá. A férfi: És most azt kívánja tőlem, hogy öljem meg őt. Az asszony: Kívánom. A férfi: Nem vagyok gyilkos. Az asszony: Megcsókolt engem. A férfi: Miért kell meghalnia? Az asszony: Csak önmagát szereti. A férfi: Azt mondta, kényszerítette, hogy gyilkosságot kövessen el? Az asszony: Azért t u d t a m kényszeríteni, mert csak önmagát szereti. A férfi: Szereti őt? Az asszony: Szeretem. A férfi: Akkor miért kívánja tőlem, hogy megöljem? Az asszony: T u d h a t o m ? Hát tudom, hogy miért csókoltuk meg egymást, és miért m o n d o m mindezt?

A HASONMÁS

Nem tudom. Nem tudom, miért vagyok, miért ég ez a gyertya, és miért esik az Ön arca a gyertya fénykörébe. Csak azt tudom, hogy meg kell halnia, és hogy ö n n e k kell megölnie. A férfi: Mit tegyek? Az asszony: Menjen le hozzá. A férfi: Lemegyek hozzá. Az asszony: Üljön mellé, tegye a kezét az asztalra, ugyanúgy, mint ő, és beszéljen vele. A férfi: Megteszem mindezt. Az asszony: Azután én is lejövök, és hozom, amit kíván. Két poharat, egy kanna bort és egy tányéron kenyeret. A férfi: Bort és kenyeret. Az asszony: Az egyik pohárban méreg lesz, por, mely alig borítja el az alját. A férfi: Várni fogom ö n t . RENDEZŐ: Most pedig lemegy a h a sonmásához. ÍRÓ: Lemegy ahhoz, aki a faasztalnál ül a sötét képekkel díszített nagyteremben. RENDEZŐ: Meg szeretném jegyezni, hogy idegen tőlem az ö n m u n k a m ó d szere. ÍRÓ: Nem vagyok költő. RENDEZŐ: Nem vagyok műítész. De számomra elég merésznek tűnik, hogy úgy mozgatja az alakokat, ahogy. Itt állnak előttünk, m i n t h a semmiből lettek volna, úgy halljuk a h a n g j u kat, mintha a semmiből jönne. N e m t u d j u k meg a nevüket és azt sem, hogyan élnek. A sorsukra csak utal, és nem világítja meg, amire utalt. ÍRÓ: Többet szeretne tudni az alakjaimról? RENDEZŐ: Számolni kell az emberi kíváncsisággal. ÍRÓ: Elismerem, nem esnék nehezemre nevet kitalálni és megvilágítani a sorsokat. Mégis az a véleményem, hogy ezzel n e m érném el a célomat. RENDEZŐ: Mi a célja? ÍRÓ: Hogy elmondjak egy példázatot.

RENDEZŐ: Példázatot az emberről, akivel igazságtalanság történt. ÍRÓ: Most m á r érti, miért nem fontos, ami különben az volna: a példázat miatt. Bármelyikünk lehetne ez a férfi, aki a hasonmásával találkozik. RENDEZŐ: Elismerem. A nevekről azonban mégse feledkezzék meg. ÍRÓ: Egyetért azzal, hogy a férfi neve Kovács legyen? RENDEZŐ: Ez a név nem való hangjátékba. ÍRÓ: Pedro? RENDEZŐ: Ez jobb. Olyan idegesen hangzik. ÍRÓ: A hasonmás pedig lehetne Diego. RENDEZŐ: Egyetértek. ÍRÓ: Az asszony pedig Inez. RENDEZŐ: Meséljünk tovább. Diego: Láttam a lépcsőn lejönni, Pedro. Szembenéztem Önnel, láttam az arcát és a kiterjesztett kezét. Pedro: Fáradt vagyok. Diego: Foglaljon helyet. Pedro: Köszönöm, Diego. Diego: Nos? Pedro: Beszéltem Inezzel. Diego: Azt kívánja, hogy öljön meg engem? Pedro: Azt kívánja. Diego: Akkor azt kell tennie, amit kíván. Pedro: Nem látok kiutat. Diego: Nincs. Pedro: Lépteket hallok a lépcső felől. Diego: Lépteket hall, és t u d j a , hogy ezek a léptek mit jelentenek. Inni fog velem? Pedro: Inni fogok ö n n e l . Diego: Ismered a vendégemet. Kezeddel intettél neki, és ő odament hozzád. Inez: A lépcső tetején álltam, és jelt a d t a m neki a kezemmel, és feljött a lépcsőn, végig a folyosón, a szobámba. Diego: Megmondta, mit kívántál tőle. 187

A HASONMÁS

Inez: A halálod. Diego: A halálom. Inez: Azért hoztad ezt a f é r f i t a házba, hogy ezt k í v á n j a m tőle. Diego: így van. Inez: Számító vagy, és helyes a számításod. Diego: Sohasem tévedek. Inez: Most meg kell halnod. Diego: Igen. Inez: A bosszút is kiragadtad a kezemből. Most minden a te a k a r a tod: a bűnöd és a halálod, a vétkességed és a bűnhődésed. Ez a bor és a k e n y é r minden, amit még neked adhatok. Diego: Töltsön, uram, töltsön, Ön az én hóhérom. Önön múlik, hogy ideadja a poharat, amelyikből innom kell. Inez keményen: Töltsön, a d j a oda neki a poharat, amelyből innia kell. Lövés dördül. RENDEZŐ: Lövés dördült! ÍRÓ: Izgatottnak látszik. RENDEZŐ: Miféle lövés? ÍRÓ: Miközben Inez beszélt, Pedro fegyvert tartott a kezében. RENDEZŐ: Fegyvert? ÍRÓ: Amit a félig nyitott asztalfiókban pillantott meg. RENDEZŐ: A hasonmásra lőtt? ÍRÓ: Inezre lőtt. RENDEZŐ: Az asszonyra? ÍRÓ: Lassan az asszonyra emelte a fegyvert, és ahogy a lövés eldördült... Ismét lövés dördül. ÍRÓ: Az asszony hátrahanyatlik Diego karjaiba. Diego kegyetlenül: Halott. RENDEZŐ: N e m értem. Miért öli meg Pedro az asszonyt? Hiszen a történetből az derült ki, hogy a hasonmását kell megölnie. ÍRÓ: Inezt ölte meg. A hasonmás és Pedro felemelik a halottat, és a termen keresztül a padhoz viszik, amelyik az egyik fülkében, k é p alatt áll, a kép azonban oly sötét, hogy Pedro n e m t u d j a kivenni, mit ábrázol. 188

Mindketten a halott előtt állnak, és lenéznek arra, aki csendesen kinyúlva fekszik előttük, fehér arccal és fehér kézzel, és egy távoli ablakon át a szobába hatol az első szürke hajnali fény. Pedro: Öltem. Diego: Azért ölt, mert nem akart ölni. Azért vált gyilkossá, mert félt, hogy gyilkossá válik. Pedro: Ön is elszámította magát. Diego: Én nem számítottam el magam. Pedro: Ezzel mit akar mondani? Diego: Az ö n tette az én akaratomat követte, az ö n b ű n e az én gondolatom. Az asszonynak meg kellett halnia, mert ő volt az oka a bűnnek, amelyet elkövettem. Pedro: így én csak eszköz voltam? Diego: A balta, amellyel öltem. Pedro: Ravaszabb volt nálam. Diego: Elmehet. Már nincs szükségem ö n r e . Pedro: ö n maga az ördög. Diego: Nem. De ismerem az embereket. Csönd. Pedro: Elmehetek? Diego: Kérem. Pedro: Hová? Diego: Ahová akar. Pedro: A főbíróság le fog tartóztatni. Diego: Hiszen végeredményben gyilkos. Csönd. Pedro: Együtt megisszuk ezt a bort, azután elmegyek. Diego mintegy gyanakodva: Inni akar? Pedro: Uram, odakint a városban hajnalodik. Igyunk erre. RENDEZŐ: És? ÍRÓ: Az a férfi, akit Pedrónak nevezünk, hasonmása, Diego előtt áll, aki ismét leült az asztalhoz. Azután ő is leül az asztalhoz, melyen ott áll a két pohár és a boroskancsó, biztos kézzel felveszi a poharakat és tölt. RENDEZŐ: Isznak?

A HASONMÁS

ÍRÓ: Mindketten isznak. Diego Pedróra néz, hallgatva, hosszasan, erős arcában hideg, világító szemmel, m a j d hirtelen leveri a poharat, mely a padlón összetörik. Egy pohár összetörik. ÍRÓ: Az asztal fölé hajlik és összecsuklik. f e j e nyugodtan heverő keze közé koppan. A gyertyák leégtek, a fehér falak eltűnnek, az asztalon és a padlón bortócsák sötétlenek. A hasonmás ismét felemelkedik, ha nehezen és köhécselve is, és hátradől a k a r székben. Az arca olyan, mint mindig, tiszta, kőkemény szemmel. Pedro mindkét karjával átfogja a haldoklót, és a fülébe kiabál, miközben valahonnan egyre erősebben, egyre fenyegetőbben árad a ködös reggeli fény. Pedro: Mondja meg az igazat! Diego lassan: Ugye itt a reggel? Pedro: Hallja a hangomat? Diego: Halálom könnyű, és ha t á volról is, de hallom, mit kérdez. Pedro: Tudta, hogy meg fogom ö n t ölni, tudta? Diego: Megmondtam ö n n e k . Pedro: Miért szabadított hát ki, ha mindezt tudta? Diego: Nem jó dolog tudni az igazságot. Pedro: Tudni akarom. Diego: Azért mentem azon az éjszakán a cellájába, hogy meghaljak ö n helyett, ö n azonban nem vállalta magára a bűnömet. Pedro halkan: Nem vállaltam m a gamra az ö n bűnét. Diego: Ha ezt megtette volna, ezen az éjszakán, mely most véget ér, szabaddá vált volna. Pedro: Szabaddá? Diego: A főbíróság nevében. Szívesen meghaltam volna ö n helyett. Pedro: így határozott a főbíróság? Diego: Az ő akaratuk. Pedro: Igazat mond? Diego: ö n akarta. Pedro: És most öltem. Diego: Inezt és engem. Ittam a borból, amit ö n adott nekem. Pedro: Milyen ember ö n ? Diego: Éppen olyan, mint ö n .

RENDEZŐ: Meghal? ÍRÓ: Meg. RENDEZŐ: Tíz percen belül két gyilkosság. Mint a moziban, ö n fejlődik. ÍRÓ: Valami kézzelfoghatót akart. RENDEZŐ: És Pedro fölébred. ÍRÓ csodálkozva: Ezt meg hogy érti? RENDEZŐ: Minden csak álom volt. ÍRÓ megdöbbenve: Hogyhogy? RENDEZŐ: Lelke magányossága, az álom szakadéka, melybe belezuhant, a messzenyúló dombvidék, mely a távolban reménytelenül k o p á r hegységbe olvad, ködös tavakba, ahogy ki tetszett fejezni magát, az elveszett nagyváros a régies házakkal, a különös homlokzatokkal, melyek kiválnak az éjszakai égboltból, és m i n d e r r e a félhold szórja sugarait. Egy olyan éjszaka kulisszái, melyben az e m b e r rémülten ébred. Mint á l m u n k b a n , ezt mondta, mindig mint á l m u n k b a n . ÍRÓ: Mint álmunkban, igen, legalábbis a f é r f i n e k így tűnt, de a csendes, fehér, halott asszony ott f e k ü d t a fülkében a sötét kép alatt, és a hasonmása is összegörnyedve a faasztal melletti székben, ezek a kegyetlenül éles fényben is megmaradtak. RENDEZŐ csodálkozva: Ezzel mit akar mondani? ÍRÓ: A f é r f i ezen a lenyűgöző és ezüstfényű reggelen a főbíróság elé állt. Vétkesnek ismerte el magát a halálban. RENDEZŐ döbbenten: N e m volt álom? ÍRÓ: Sosem volt szó álomról. RENDEZŐ: Tiltakozom. Akármilyen ezüstösen és fényesen borítsa is el a reggeli f é n y a várost, és fogadok, a hirtelen felvillanó napot is m i n d j á r t előszedi. A ködből és fényből k o m ponált olcsó hatáseffektus még n e m elég ahhoz, hogy felmagasztosítsa azt a befejezést, melyet ö n választott a történetének. ÍRÓ: Ha a f é r f i felébred, és minden csak álom volt, elfogadja a befejezést? RENDEZŐ: Az legalább megoldás lett volna. Az álomban minden m e g van 189

A HASONMÁS

engedve, az igazságtalanság is. Az álmokban létjogosultsága van a borzongásnak. Ha azonban az álomból a valóságba a k a r j a tenni a történetet, amelyet elmesélt, bosszantó történetté válik. ÍRÓ: Elvem, hogy csak bosszantó történeteket meséljek. RENDEZŐ: Ezt a célt sikerült elérnie. Azzal az emberrel, akit Diegónak neveztünk, igazságtalanság történt. ÍRÓ: Pedróra gondol? RENDEZŐ: Nem érdekel, hogy hívják a férfit. ÍRÓ: Én is mindig ezt mondtam. RENDEZŐ: A tények a fontosak, nem a nevek. Elismerem, hogy a f é r fi gyilkossá, és így bűnössé vált. Figyelembe kell azonban vennünk az okokat is, melyek gyilkossá tették, és meg kell m o n d a n u n k , hogy á r t a t l a nul vált gyilkossá. Azért követett el bünt, mert nem vállalta a felelősséget valamiért, amit nem ő tett. Nem lehet azt megkívánni, amit tőle kívántak. Mostani bűnössége mit sem változtat azon, hogy igazságtalanság történt vele. Beszélni akarok a f é r fivel. Igazat fog n e k e m adni. ÍRÓ: Beszélni a k a r vele? RENDEZŐ: Hát nem én vagyok a rendező? ÍRÓ: Igaza van. Ön a rendező. RENDEZŐ: M o n d j a meg, hol beszélhetnék ezzel az emberrel. ÍRÓ: Miután a hasonmás meghalt, a férfi felkelt, és a nyitott ajtóhoz ment. Elhagyta a házat, és most átsiet a városon. A férfi: ö l t e m . Halljátok meg, emberek, öltem. Átsietek a reggelben előttem fekvő utcákon és tereken. Bűnös vagyok, vétkes vagyok a halálban, m e r t megöltem egy asszonyt és egy férfit. Öltem, mindig ú j r a és ú j r a azt kell kiáltanom: Öltem! ÍRÓ: Átsiet a város utcáin, égre n y ú j t j a a k a r j á t , szeme kitágult. RENDEZŐ: Az utcasarkon bevárom. 190

ÍRÓ: Ügy fog felbukkanni ö n előtt, mintha köd és párafátylakból lépne elő, és látni fogja az arcát. Közeledő, siető léptek. RENDEZŐ: V á r j o n ! Kérem, v á r j o n ! A férfi: Ki szólít? RENDEZŐ: Jó barát. A férfi: Mit kíván tőlem? RENDEZŐ: Beszélnem kell Önnel. A férfi: Öltem. RENDEZŐ: Ne m e n j e n el. A férfi: Nincs más mondanivalóm az Ön számára. RENDEZŐ: Azért v á r t a m meg ezen az utcasarkon, hogy m e g m o n d j a m , én Ön mellett állok. A legutolsókig védeni fogom. A férfi: Nincs szükségem segítségre. RENDEZŐ: A szerencsétlenség nagy, és a főbíróság ebben az országban nyilvánvalóan mindenható, de mivel Ön ártatlan, sok mindent elérhetünk. A férfi: ö l t e m . RENDEZŐ: Ön össze van zavarodva. Szerencsétlenség történt, és ez megzavarta Önt. Ha belegondol, rájön, hogy ártatlan. Nem t a g a d j u k ugyan, hogy bizonyos felelősség terheli Önt, de ha figyelembe vesszük a főbíróság eljárását, és az igazságtalan halálos ítéletet, mellyel ö n t sújtották, t u d j u k , hogy ez az igazságtalanság kényszerítette Önt bűnre. A férfi: Alávetem magam a főbíróságnak. RENDEZŐ: A főbíróság igazságtalan. Már előzőleg Ön ellen döntött. A férfi: Ma már látom, hogy igaza volt. RENDEZŐ: Senkit sem lehet halálra ítélni olyasmiért, amit nem követett el. A férfi: Gyilkos voltam, anélkül, hogy öltem volna, vétkes a halálban, anélkül, hogy bűnt követtem volna el. RENDEZŐ: Ez igazságtalanság. Az emberek szempontjából igazságtalanság. A férfi: Én már nem az emberek szempontjaiból indulok ki. RENDEZŐ: Egyetlen embertől sem lehet kívánni, amit ö n t ő l azon az éj-

A HASONMÁS

szakai órán a börtönben kívántak. A férfi: Többet követeltek tőlem, mint hitet? RENDEZŐ csodálkozva: Hitet? A férfi: Hitet a főbíróság igazságosságában. RENDEZŐ: Ha most azt hiszi, a főbíróságnak igaza van, fel kellett adnia magát. A férfi: Feladtam magam. RENDEZŐ: Épp most kell tovább harcolnia! A férfi: Uram, reggel van. RENDEZŐ bizonytalanul: Igen, reggel van. A férfi: A főbíróság küldötte az utca végén vár. RENDEZŐ: Egy kopott rendőr. A férfi: Bíráim elé fog vezetni. RENDEZŐ: Meg a k a r j a magát adni a főbíróságnak? A férfi: Nincs szebb, mint megadni magunkat. Csak az talál igazságot, aki elfogadja az igazságtalanságot, csak aki elszenvedi, az kap kegyelmet. RENDEZŐ: Á r t a t l a n ! Hiszen ö n is tudja, hogy ártatlan. Gyorsan távolodó léptek. ÍRÓ: Nos? RENDEZŐ keserűen: Elmegy a fickó. 1RŐ: Csodálkozik r a j t a ? RENDEZŐ: Gyalázat. Megadja m a gát. Azt hiszi, a főbíróság igazságos. ÍRÖ: És ö n ? RENDEZŐ: Alig tudok iszonyatosabbat elképzelni ennél a bíróságnál. ÍRÓ: Mert nem hisz az igazságosságában. RENDEZŐ: ö n hisz benne? ÍRÓ: Én író vagyok. Ábrázolok. RENDEZŐ: Ezzel a történettel azt akarta bebizonyítani nekem, hogy a főbíróság igazságos. ÍRÓ: A főbíróságot ö n vette bele a darabba, nem én. RENDEZŐ: Annál jobb. Most legalább van valami, ami ellen vádat lehet emelni, n e m pedig valamilyen

ködös istenséggel állunk szemben, vagy valami hasonlóval, amit Önök. írók végső kibúvóként használni szoktak. Van legfelsőbb f ó r u m , egy apró rokokó kastélyban a hatalmas parkban, ha jól emlékszem kopácsoló harkályokkal és esti kakukkszóval. Kérem, vezessen oda. ÍRÓ döbbenten: Oda? RENDEZŐ: Szokásom szavukon fogni az írókat. ÍRÓ: Nem tudom megakadályozni. RENDEZŐ: A parkban v a g y u n k ? ÍRÓ: A p a r k b a n vagyunk. Valahol harkály kopácsol. Harkálykopácsolást hallani. ÍRÓ: Szól a kakukk. Kakukkszót hallani. ÍRÓ: Ebben a napszakban szokatlan. Minden félig eltűnt, a cédrusok, akáciák, lucfenyők és a főbírák fekete kocsijai. Csak kevés napfény, csak egy szökőkút ezüstje, és íme a rokokó kastély, túldíszítve, elborítják a giccses puttók, istenek, nimfák. RENDEZŐ: A kastély, amelyben most eltűnik a férfi és a kopott, sántító rendőr. ÍRÓ: Nyitva hagyták a f ő k a p u magas, rozsdás szárnyait. RENDEZŐ: Kövessük őket. ÍRÓ: Kőlépcső, melyet kikoptatott a bűnösök számtalan lépése, a falakon megfakult, felhólyagzott freskók, üres folyosók, amelyeken a lépteink értelmetlenül konganak s végül a terem, az igazság viharvert szobrával. RENDEZŐ: Üres. Minden üres. Nincsenek bírák, nincs vádlott, csak egy elpiszkolódott ablak, melyet csapdos a szél. ÍRÓ: Akárhol is keressük őket, a k á r hová is megyünk, ezek a gipsszel teli rongyos t a p é t á j ú , töredezett padlójú folyosók és termek mind üresek. RENDEZŐ dühösen: És ezzel elégedjem én meg? ÍRÓ: Ezzel kell megelégednünk. Fordította: D A M O K O S K A T A L I N

191

^

JEL

#

CO^EP>KAHME OcHOBHbie Bonpocw (BcTynHTejibHaa CTaTbs)

3

I l a B e j i K a M n e a H y : 2 5 t c 3 h c o b k MapKCMCTCKoíí T e o p n H

o TeneBH^eHHH TpH BbICKa3aHM5i:

4

M h m o l u A . i M a u i H : H i e i m e x a p T H H b i — c yMOM

HJ1H C pyTHHOÖ 10 MuiTBaH XepMaHH: MeCTO TejieBHueHMn b oömecTBC 15 VlBaH BHTaHH: M o j k c t ö b i T b h b t o p o m M o / i e n b ?

ArHeui XaHKHiuui: TeoMeTpHs MacKHpoBKH Pa-jroBop o neMOKpauHH — Otpwbkh M3 AHCKyccHK «Kjiy6a yHeiibix» BeHrepcKoro T&neBHfleHiM

19

21 27

M a c T e p c K H e , MeTOflbi npHpwKfleHHbiií TeneBH3MOHHbiM Aesrrejib — TaMaui Ha/jop pa3roBapHBaeT c TaMamoM BwTpaH

34

T h 6 o p K ü B e i i i : B H f l e o Ha « H a n x e a e » — 3.aeKTpOHHaa c h c -

TeMa no o6pa6c>TKe h peaaKUHH tckctob h nepeiiaie hh(jjopMauHM b areHCTBe M T H MuiTBaH Benn: Ta3 h topmo3—Bif6:iHOrpa(j>n5i pa«no-

45

n e p c z i a 4 H « n a T a a CK0p0CTb»

55

3 n e a tOxac: llapTpCT paAHonepeziaHH «b6jih3h o t My3bIKH»

60

KaTaJiHH XaHaK—3p>Ke6eT CHJiaüH: Eme pa3 o «3aKjinHaiomeíí ayxoB» 67

Ha nepBOM

II I U H C

HjibflHKO 3 p / i e n : C M O T p e H n e TejieBwaeHwa, KaK ceMeiíHbiií PHTyaji

72

AHHTa ILIeMeH: H t o 3iiaMHT: 6biTb aeBymKOH 76 M a p n a BauuapxeflH: CpeacTBa MaccoBoií KOMMyHHKauHH — b acneKTe ceMeiíHoro ÖKxnaceTa 82 KaTajiMH 111. Ha/ib: OTKpbiTKn — panoBbie conaaTbi KapTHHHOií K y j i b T y p w

88

Mwxafi Xonnaji: HoKjiaa . . . rrpHxoiiHT bo BpeMa eabi

94

JEL

#

kep 3ohíi

CyJKfleHHH 0 6 3KOHOMMHCCKOM nOJIOttCHMH CTpaHbl M O MaTepHajibHOM n o j i o * e H H K h h a h b h a o b B i r j i a / i b i o KPHIHCC 3HcprnH B3rjiHflbi o floroBope C A J 1 T 2 06mecTBenHoe MHeHwe o KHTaiíCKO-BbeTHaMCKOH bomhc O ŐJlH5KHCB0CT04H0M KpH3HCe

M c T O p H H CpeZICTB M a C C O B O H

102 105 107 111 1 14

KO.MMVHHKaUllH

flOKyMeHTbi HCTopHH paflHO — O n p o r p a M M a x TpaHCjiauHH n o Te;ie(jjony

117

flaHopaMa AMepHKa B jiefiCTBHTejlbUOCTH Í I h o u j ABap: B a u i H H r r o H — npw nojiy3aKpbiTbix flBepsx 124 3Hflpe TenJiepT: fleiíCTBHTejibHOCTb b cep«ax 130 M3 OTK/iKKa aHrjiHiíCKOH h uMcpMKaHCKOií npeccbi 132

BbiöopmiiK O KHHrax M3 >KypHanoB B HeCKOJlbKO CTPOK

134 151 176

Ü , J I H MTCHMH

pH,npHK ^KJppeHMaTT'. /1.BOÍÍIIHK

181

^ JEL #

Kep

CONTENTS

— . — —

Basic Questions (C)pening announcement) Pavel Campeanu: 25 Theses for a Marxist Television Theory Three contrilmtions: Miklós Almási: Intelligent or Routinish Picture Reading ? István Hermann : The Social Place of Television Iván Vitányi: The Possibility of Another Model _ Ágnes Hankiss: The Geometry of Disguising Conversation on Democracy —- from the debate of the „Scientists Club", a series of the Hungárián Television

3 4 10 15 19 21 27

Workshops, methods A Born Television Personality — an interview with Tamás Vitray (Tamás Nádor) Tibor Köves: Videó on the Naphegy — an Electronic Text Elaborating, Editing and News Transferring Machine in the Hungárián News Agency István Bölcs: Gas and Brake — the Biography of the „Fifth Gear" Előd Juhász: Portrait of the Radio Program „Close to Music" Katalin Hanák—Erzsébet Szilágyi: Once More about the „Necromancer"

34

45 55 60 07

Close shot Ildikó Erdélyi: Watching Television as a Family Rite Anita Semjén: What Is It Like to Be a Girl ? Mária Vásárhelyi: Newspapers, Cinema and Theatre Tickets, Books, Radio and Television — from the Family's Budget Katalin S. Nagy: Postcards — the Priváté Soldiers of Image Culture Mihály Hoppál: The Meaning Grows with VVhat'Tt Feeds on . . .

72 76 82 88 94

Probe Evaluation of the Economic Situation of the Country and the Financial Situation of fche Individuals 102 Opinions about the Energy Crisis 105 Opinions about SALT II " 107 Public Opinion about the VVar between China and Viet-Narn 111 About the Middle East Crisis 114

Media past E. Ar.drás Grósz: Doeuments from the History of the Radio — Somé Programs of the Telephonograph

117

Outlook America — in Black and White János Avar: Washington — Behind Half Closed Doors Endre Gellért : Reality — in TV Series From the Reactions of the English and American Press

124 130 132

Gleaning Books Periodicals Cutting It Short

134 151 176

Browsing Friedrich Piirrenmatt: The Altér Ego

181

T e r j e s z t i a Magyar Posta Előfizethető a hírlapkézbesítő postahivataloknál, a Posta K ö z p o n t i H í r l a p Irodánál (Budapest, V., József nádor t é r 1. 1900) közvetlenül vagy postautalványon, v a l a m i n t átutalással a K H I 2 1 5 . 9 6 1 6 2 pénzforgalmi jelzőszámra. Külföldiek részére a K u l t ú r a Könyv és H í r l a p Külkereskedelmi Vállalatnál (Budapest, — Pf. 149 1376). Előfizetési díj 1 évre 60,— Ft. Felelős kiadó: a T ö m e g k o m m u n i k á c i ó s K u t a t ó k ö z p o n t igazgatója ISSN

0133-0217 80. 01370 Petőfi N y o m d a , Kecskemét I N D E X : 25 424