MAGDALÉNA PARÍKOVÁ
Etnokulturális és társadalmi folyamatok Európában a második világháborút követő migrációk tükrében. A csehszlovák–magyar lakosságcsere-egyezmény következményei
A második világháborút követő időszakot tömeges migráció jellemezte Közép-Európában, sok százezer ember kényszerült elhagyni eredeti lakóhelyét. A folyamat 1946 és 1948 között érintette azt a szlovák etnicitású lakosságot is, amely a mai Magyarország különböző területein élt, s amelynek ősei több mint kétszázötven évvel ezelőtt népesítették be Magyarország törökpusztította vidékeit. A főként az északi, kevésbé termékeny vármegyékből érkező telepeseket akkor leginkább a jobb minőségű és előnyös feltételekkel (adóelengedéssel) juttatott termőföld csábította. Az is jelentős szerepet játszott döntésükben, hogy az ellenreformáció idején – többségében evangélikusként – így találtak kedvezőbb körülményeket hitük gyakorlásához. Mivel a szlovákságát vállaló és Magyarországon élő lakosság a szlovák etnikum részét képezte – még akkor is, ha az anyanemzettől elválva élt –, Magyarországról való áttelepítésüket hazatérésként értelmezzük. Tesszük ezt annak ellenére, hogy az áttelepítés azoknak a valamikori telepeseknek az utódait érintette, akik a 18. századdal kezdődően népesítették be Magyarország egyes déli részeit. A második világháború után Magyarországról, Jugoszláviából, Bulgáriából és Romániából Csehszlovákiába visszaköltöző szlovák eredetű mígránsokat az akkori csehszlovák joggyakorlatban reemigránsoknak nevezték. Ezzel megkülönböztették őket az áttelepülők más csoportjaitól – a repatriánsoktól –, akik a második világháború után Európa több országából, pl. Franciaországból, Belgiumból vagy az USA-ból települtek vissza Csehszlovákiába, és 1938 előtt nem voltak csehszlovák állampolgárok.1 A szlovák nemzetiség Magyarországról való kitelepítése a háború utáni csehszlovák politikai elképzelések szerves része volt.2 A terv az 1945. évi kassai kormányprogram részét képezte, amelynek egyik fő célja „a csehek és szlovákok nemzetállamának kiépítése”. Így a kormányprogram, pontosabban 1
2
Kvĕta KOŘALKOVÁ: Reemigrace krajanu jako součást migračních změn v Československu po druhé svetové válce. In: Etnické procesy v pohraničí českých zemí po roce 1945 (Společnost a kultura zv. 2). Etnické procesy 3, Praha, 1986, 162–174. p. Dagmar ČIERNA-LANTAYOVÁ: Political and Human Aspects of the Repatriation of Slovaks from Hungary. In: Human Affairs, 1992, 173–182. p.
a beneši dekrétumok VIII. cikkelye explicit módon is megfogalmazta a háború utáni Csehszlovákia nemzeti kisebbségeivel, nevezetesen a németekkel és a magyarokkal, jogállásukkal kapcsolatos akaratát.3 „Speciális eljárások” intézkedtek a Csehszlovákiában élő németek és magyarok jelentős részének állampolgári jogoktól való időleges megfosztásáról, a vagyonelkobzásokról, a kisebbségi iskolák bezárásáról és – legfájóbb pontként – a németek és magyarok Csehszlovákiából való tömeges kényszer-kitelepítéséről. A Magyarországon élő, magukat szlováknak vallók Csehszlovákiába telepítését (párhuzamosan a magyarok kitelepítésével) hosszantartó kétoldalú tárgyalásokon szervezték meg, amelyek 1946 februárjában a csehszlovák–magyar lakosságcsere-egyezmény aláírásával zárultak.4 Egyik fontos feltétele volt a reciprocitás elve, ami nem csak azt jelentette, hogy a csehszlovák kormány annyi magyart jogosult kitelepíteni Csehszlovákiából Magyarországra, amennyi magyarországi szlovák önként jelentkezik a Csehszlovákiába való átköltözésre. A reciprocitás elve vonatkozott az érintettek vagyoni viszonyaira is, egészen pontosan a magántulajdonukban lévő termőföld nagyságára, háziállataik számára, lakóépületeikre (a hozzájuk tartozó gazdasági épületekkel együtt) és gazdasági leltárukra (gépekre, kocsikra stb.). Ezzel kapcsolatban fontos megjegyezni, hogy – jóllehet több mint húszezren a saját elhatározásukból hagyták el az országot – a csehszlovákiai magyarok esetében kierőszakolt és politikailag motivált át-, illetve kitelepítésről kell beszélnünk, a másik oldalon viszont az áttelepült szlovák lakosság kizárólag önkéntesen és saját elhatározásából élt a Csehszlovákiában, többségében Dél-Szlovákiában való állandó letelepülés lehetőségével. Éppen ez az egyenlőtlenség hívta elő és állandósította hosszú időre a reemigránsok által lakott dél-szlovákiai falvakban a szlovák és magyar etnikum közötti feszültségeket. A feszültségek szórványosan ma is jelentkeznek. Főként azok a nacionalista irányultságú szlovákiai egyének vagy pártok szítják őket, akik és amelyek a lakosságcsere történelmi tényét torz, nemritkán populista módon értelmezik. Egyes dél-szlovákiai felmérések eredményei azt mutatják, hogy a szlovákság Magyarországról való önkéntes kitelepülésének oka főként a teljes asszimilációtól való félelem volt. A nemzetiségiek ellenérzését kiváltó, beolvasztó, hosszú távú diszkriminatív nemzetiségi politika nemcsak a szlováksággal, hanem Magyarország más nemzetiségeivel szemben is érvényesült. A reemigránsok bizonyos rétegei (főként a rosszabb szociális helyzetben levők) számára természetesen fontos motivációt jelentett a jobb élet reménye. Döntésüket megkönnyítette, hogy a háború utáni Csehszlovákia kevésbé küzdött a gazdasági válsággal. Az áttelepülést szorgalmazó kampány ezeket a rétegeket célozta meg. 3 4
Štefan ŠUTAJ: Maďarská menšina na Slovensku v rokoch 1945–1948.Bratislava, 1993, 196. p. ČIERNA-LANTAYOVÁ i. m.
Az áttelepítés iránti érdeklődést végül, de nem utolsósorban a németek tömeges (Magyarországon ugyancsak megvalósított) kitelepítése is fokozta, hiszen ennek menete és körülményei azt a benyomást keltették a szlovákokban, hogy ottmaradásuk esetén rájuk is ez a sors várhat. Miközben a ki- és áttelepítettek számarányát tekintve megvalósult az államközi egyezményben megfogalmazott reciprocitás, addig a birtokviszonyok esetében az sok esetben nem teljesült. A vagyoni kölcsönösség időnként még akkor sem realizálódott, amikor a „partnerek” személyesen határoztak a csere módozatairól és lefolyásáról, valamint a letelepülés helyéről. A csere „igazságosságát” egy kérdőív is szolgálta, amelyben feltüntették az érintett személyek és családjaik birtokviszonyait. Az adatok alapján választottak az áttelepülőknek lakást és termőföldet, így az esetek többségében mégis sikerült tiszteletben tartaniuk az arányosság elvét. Ez enyhített a reemigráns családok nyomasztó helyzetén, és megkönnyítette az új környezethez való alkalmazkodásukat.5 Természetesen túlzó lenne az a megállapítás, hogy a csere fájdalommentesen zajlott. A termőföld minősége és mérete pl. gyakran meghaladta az eredetileg, Magyarországon birtokolt föld nagyságát. További gondokat okozott a lakosságcsere megvalósításának időbeli széttöredezettsége, így ugyanis a telepítések célterületeivé más és más terület vált, s nem lehettek tekintettel az eredeti magyarországi lokalizációk egyben tartására. Ebből adódóban ugyanazon községben Magyarország különböző területeiről származó családok kerültek egymás mellé. Azt is meg kell említeni, hogy a szlovák áttelepültek az ígéretek ellenére ismét kisebbségi helyzetbe kerültek, paradox módon immár az „anyanemzet” területén. Hasonlóan fájdalmas – mindkét oldalon csak hosszú idő elteltével csillapuló – probléma volt a családi, rokoni és szélesebb társadalmi háttér elvesztése, hiszen a lakosságcsere hatására mind a szlovák, mind a magyar migránsok hátrahagyták hozzátartozóikat. A családi kötelékek hiányát az áttelepültek csoportján belüli szorosabb és intenzívebb kapcsolatokkal kompenzálták, amelyek gyakran a csoporton belüli házasságkötésekbe torkolltak. A csoportbeli és térbeli endogámia azonban idővel – a munkalehetőségek, később a vegyes házasságok, majd a produktív korba lépők és az iskoláztatási igények miatti fokozódó mobilitás révén – veszített intenzitásából. A helyszíni felmérések eredményeinek elemzése arra enged következtetni, hogy a csoportendogámia jelenlegi megnyilvánulásai nem annyira a lakosság etnikai, mint inkább szociális és vallási hovatartozásából fakadnak. A legjobb példát a vegyes házasságok nyújtják, amelyekben nem ritka, hogy 5
Magdaléna PARÍKOVÁ: Profane und konfesionelle Institutionen und ihr Anteil bei der Integration slowakischer Repatrianten in der Südslowakei. In: Kulturen–Sprachen–Übergänge. Köln, 2000, 637–641. p.
mind a gyermeknevelés, mind a falubeli kommunikáció esetében párhuzamosan használják a szlovák és a magyar nyelvet. Természetesen akadnak olyanok is, akik kelletlenül, nem szívesen beszélnek egyik vagy másik nyelven. A két nyelv párhuzamos használatának feltétele a Magyarországról jött reemigránsok idősebb és középgenerációjának a kétnyelvűsége. Már csak azért is „előnyben részesítik” a magyar közösség nyelvét, mert a szlovák reemigránsok kisebb csoportot alkotnak. Annak ellenére, hogy a lakosságcsere hatvan éve történt, valamint hogy már nem tartják be a szigorú csoportendogámia szabályait, máig, a már Szlovákiában született korosztályokra is használják az „áttelepültek” („presídlenci”) megjelölést. Ez továbbra is azt igazolja, hogy az eredeti (magyar) lakosság és az idetelepült szlovákok a származásukból fakadó „másságuk” okán érzékelik a reemigránsokat.6 Az áttelepítés lelki megrázkódtatást okozott azoknak a reemigránsoknak, akik az ígért új, szlovákiai otthon helyett a cseh határvidéken, a kitelepített németek helyén találták magukat. Közülük csak kevés család tudott idővel Szlovákiába költözni. Ugyanez a sors jutott a szlovákiai magyarok egy részének is, akiknek sikerült elkerülniük a Magyarországra való kitelepítést. A lakosságcsere adminisztratív-bürokratikus formája ellenére – amelyet hathónapos agitáció előzött meg „A szlovák haza és anya vár” / „Slovenská vlasť a mať vás volá” jelszó égisze alatt – az áttelepítési bizottság eredeti ígéretei nem teljesültek. A szlovák áttelepülteket a többségi magyar lakosság közé telepítették le, ami – tekintettel korábbi, magyarországi helyzetükre – nagy csalódást okozott nekik. Főként azért, mert ott a kisebbségek számára az iskolaügy és a vallási élet területén hosszú időn keresztül nem voltak adottak az etnikai és a nyelvi identitás megőrzésének feltételei.7 A szlovák nyelv – a szűk értelmiségi réteget leszámítva – generációkon keresztül csupán a szóbeliség útján maradt fenn. Szlovákul írni, olvasni a reemigránsok csak a Szlovákiába való áttelepülésünk után tanultak meg, nemritkán idősebb korukban. Ott, ahol nagyobb számban jelentkeztek áttelepülésre, a lakosságcserét irányító bizottságok intenzív szlovák nyelvi tanfolyamokat szerveztek a Csehszlovákiába való áttelepülés előtt. A szlovák azonosságtudat megőrzésében nagy része volt az evangélikus és baptista egyházközösségeknek. Az istentiszteletek, a Biblia és zsoltároskönyv (Tranoscius) nyelve, valamint a kulturális és népnevelő tevékenység integrációs szerepet játszott a szlovákok diaszpóráiban, amelyek többsége az említett felekezetekhez tartozott. A felekezeti hovatartozás a reemigránsok szlovákiai beilleszkedésekor is integráns erőként hatott, főképpen azért, Magdaléna PARÍKOVÁ: Repatriált szlovákok identitáskeresése. In: Parasztkultúra, populáris kultúra és központi irányítás. Budapest, 1994, 167–172. p. 7 Uo. 6
mert ugyanabba a községbe Magyarország távol eső vidékeiről érkezők kerültek. Bizonyítja ezt a reemigránsok idősebb generációja által megtartott nyelvjárások különbözősége, de a hagyományos népi kultúra és a professzionális orientációk eltérése is. Az Alföldről csaknem kizárólag agrár irányultságú népesség (földművesek – pl. Tótkomlós, Békéscsaba, Kiskőrös), a Dunántúlról viszont vegyes foglalkozású emberek jöttek (pl. Bakonycsernye, Oroszlány). Különbségek mutatkoztak a családi és társadalmi élet formáiban, az étkezési szokásokban, az öltözködésben és egyebekben egyaránt. Bizonyos mértékben a foglalkozási sajátosságok is lassították a szorosabb szociális kapcsolatok felvételét azoknak a községeknek a lakosaival, ahová a reemigránsokat letelepítették. Lehetetlen volt az adott községekben korábban létező hagyományos érdek-, réteg- vagy gazdasági társulásokhoz való csatlakozás is, mert ezek a háborús események, az eredeti magyar lakosság kitelepítése, valamint a mezőgazdaság gyorsan terjedő kollektivizálása miatt (1950 után) megszűntek. Mindez azt jelentette, hogy ezen a területen sem nyílt lehetőség a reemigránsok gyorsabb integrációjára. A reemigráns földművesek is erősen rétegzett társadalmat alkottak. Túlnyomó többségük a földművesség alsóbb vagy kevésbé vagyonos rétegéhez, illetve az úgynevezett agrárproletariátushoz (zsellérek, földnélküliek, idénymunkások) tartozott. Csupán kisebb számban voltak köztük vagyonosabb gazdák, akik gond nélkül alkalmazkodtak a dél-szlovákiai termékeny vidékek adottságaihoz. Sokkal nehezebb volt a beilleszkedés az eredetileg főként ipari tevékenységet folytató emberek számára, akik tapasztalatlanul kezdtek bele a nekik juttatott nagyobb földterületek művelésébe. Ez nemcsak a földmunka ismeretlenségéből, hanem – vagyoni helyzetükből kifolyólag – a gazdaság vezetéséhez nélkülözhetetlen munkaeszközök és az igásállatok hiányából is fakadt. Az ilyen reemigráns családok, főként az Észak-Magyarországról, Tatabánya környékéről való bányászok szívesen fogadták a munkatoborzókat, és költöztek Szlovákia iparilag fejlettebb vidékeire. A reemigránsok más csoportja számára maradt az agrártermelésre való fokozatos átállás lehetősége. Számíthattak ebben a vagyonosabb földművesek segítségére, akik egyrészt termelői tapasztalataikat, másrészt igásállataikat és munkaeszközeiket adták át nekik. Meg kell említenünk, hogy ezek a helyzetek teremtették meg a szorosabb társadalmi kapcsolatok kialakításának lehetőségét mind a reemigráns csoportokon belül, mind pedig a hazai lakossággal. A szövetkezetesítést – amelyet a vagyonosabb földművesek elutasítottak – a hazai földművesek (magyarok) alsóbb rétegei és a reemigránsok elfogadták, hiszen az odaítélt termőföldhöz nem olyan volt a viszonyuk, mint amilyet a paraszttársadalom generációkon át kialakult hagyományai rögzítettek. A
földműves-szövetkezetek így paradox módon integrálták a reemigráns csoportokat, belső szerkezetükben és külső kapcsolataikban egyaránt.8 A dél-szlovákiai falvakban letelepedő reemigránsok beilleszkedését és integrációját a család irányította. Kezdetben az új hazában a szűkebb családi kör volt az egyedüli biztos háttér, és az idősebbek gyakran túlságosan konzervatív módon intézték a család ügyeit. Ez a bezártság azonban fokozatosan feloldódott, és a betelepültek meg az őslakosság között megszaporodtak, intenzívebbé váltak a kapcsolatok. Ehhez elsősorban nem a földművesszövetkezetek közös termőföldjei kellettek, hanem leginkább azok a vegyes házasságok, amelyek rengeteg hamis sztereotípiát és kölcsönös ellenségeskedést szüntettek meg vagy hidaltak át. A vegyes házasságok létrejöttét könnyítette a szlovák betelepültek kétnyelvűsége, hiszen – a legidősebb generációt leszámítva – a magyar nyelvtudást magukkal hozták Magyarországról, ahol magyar iskolákba jártak. Ez a folyamat persze a maga útját járta, és időnként konfliktusokat is hozott, negatív hatásai viszont sosem öltöttek akkora mértéket, mint amilyet az adott közösségen kívüli megfigyelők tulajdonítottak neki. A dél-szlovákiai községekben készített etnológiai felmérések adatai rámutatnak, hogy a Magyarország és Csehszlovákia közötti lakosságcsere bonyolult etnokulturális és társadalmi folyamat volt.9 Figyelmünkre már csak azért is érdemes, mert a 20. század kilencvenes éveiig megjelent szlovákiai szakirodalom nem kellő mértékben foglalkozott vele és nem tényszerűen mutatta be. Ebből kifolyólag az etnológia nemcsak ennek a politikailag motivált migrációnak – lakosságcserének – a következményeit tárhatja fel, hanem az érintettek „személyes tanúvallomásait” elemezve megvilágíthatja az új, komplikált élethelyzetbe kerülő, mozgásban lévő társadalmi csoportok adaptációs és integrációs problémáinak összetettségét is.
8 9
Uo. Az 1991–1994 között megvalósított etnológiai felmérések Komárno járásban: Nesvady, Svätý Peter, Pribeta, Imeľ, Hurbanovo–Bohatá. Nové Zámky járásban: Bešeňov, Dvory nad Žitavou.
