TDK DOLGOZAT INIURIA TÉNYÁLLÁSOK A RÓMAI JOGBAN

MISKOLCI EGYETEM ÁLLAM – ÉS JOGTUDOMÁNYI KAR JOGTÖRTÉNETI ÉS JOGELMÉLETI INTÉZET RÓMAI JOGI TANSZÉK JOGTÖRTÉNETI ÉS RÓMAI JOGI SZEKCIÓ

TDK DOLGOZAT INIURIA – TÉNYÁLLÁSOK A RÓMAI JOGBAN

KONZULENS: DR. SÁRY PÁL

KÉSZÍTETTE: DIENES EDINA

EGYETEMI DOCENS

J-502

MISKOLC 2010

TARTALOMJEGYZÉK

1. BEVEZETÉS................................................................................................ 2 2. A RÓMAI BÜNTETŐJOG ÁLTALÁNOS JELLEMZÉSE ................... 4 3. INIURIA-TÉNYÁLLÁSOK A RÓMAI JOGBAN ................................ 18 3.1 Iniuria-tényállások a régi Róma archaikus korszakában ....................... 18 3.2 Iniuria-tényállások a preklasszikus római jogban .................................. 28 3.3 Az iniuria-tényállások kazuisztikájának kidolgozása a klasszikus korban ................................................................................................................... 35 3.4 Iniuria-tényállások a posztklasszikus római jogban ............................... 46 3.5 Az iniuria-tényállások és szabályozásuk a jusztiniánuszi jogban ........... 52 4. SZEMELVÉNYEK A SZEMÉLYI INIURIÁK VONATKOZÁSÁBAN A DIGESTA ÉS GAIUS INSTITÚCIÓI ALAPJÁN ............................. 54 5. A SZEMÉLYI SÉRTÉSEK WATSON ANGOL NYELVŰ TANULMÁNYÁNAK ISMERETÉBEN ................................................ 63 6. SZEMÉLYI SÉRTÉSEK PETER B. H. BIRKS ANGOL NYELVŰ TANULMÁNYA ALAPJÁN A XII TÁBLÁBAN ................................. 74 7. BEFEJEZÉS ............................................................................................... 84 8. IRODALOMJEGYZÉK ........................................................................... 86 9. JOGSZABÁLYJEGYZÉK ....................................................................... 87 10. FORRÁSJEGYZÉK ................................................................................ 88

1

Bevezetés Dolgozatom megírásának célja, hogy az ókori Rómában fellelhető iniuriatényállások

/ vagyis személyi sértések / jogi szabályozását bemutassa,

rendszerezze, illetve elemezze. Mivel ezen tényállások ismertetését a történeti korszakok segítsége nélkül nem lehet elvégezni, így ezen időszakok szerinti lebontásból vonhatók le az iniuriára vonatkozó következtetések, illetve összefüggések. Dolgozatomban igyekszem

felvázolni a nagy jogtudósok közötti

véleményütközéseket is. Mivel a római jog alatt elsősorban a magánjogi szabályozás értendő, így a római jognak azt a kisebb részét igyekszem minél részletesebben szemléltetni. A római büntetőjogon belül az iniuriára vonatkozó kevés forrásból, illetve szakirodalomból is használtam fel a dolgozatomban. A 4. fejezet címét képező szemelvények jól áttekinthető képet adnak a Gaius Institútióiban

és a

Digestában található iniuria – tényállásokról. Az 5. és a 6. fejezetben szereplő 2 angol nyelvű tanulmánya pedig jól láthatóan jogelméleti szintre helyezi ezen tényállások elemzését, valamint kicsit más szempontból, illetve részletesebben mutatja be őket. Ezen angol tanulmányok némely helyeken még nyelvi – nyelvtani nézőpontból is körüljárják a membrum ruptum / tagcsonkítás / és az os fractum / csonttörés / körüli problematikát. Az, hogy a személyiségi jog hol helyezkedik el a jogrendszerben (közigazgatási jog, büntetőjog, polgári jog stb.), azokkal a tényállások együtt, amiket a személyiségi jognak védenie kellene, ma is vitatott. Ez a kérdés ma sem tisztázott. Ugyanis még ma sem lehet eldönteni, hogy a személyiségsértés milyen tényállásainak védelme tartozik a polgári jog keretei közé. Ennek a bizonytalanságnak az alapja az, hogy a mai személyiségi jog a XIX. század német-római magánjogelméletének, a pandektisztikának a terméke. Azonban ez is csak elméleti kategória, és a pandektisztika csak odáig jutott, hogy a személyiséget a jogképességgel azonosította. A pandektisztika az eredeti jusztiniánuszi joganyagra támaszkodott. Így a személyiségi jog modern kutatásának előfeltétele azon tényállások tisztázása, amelyek a római jog 2

különböző fejlődési szakaszaiban személyiségsértésnek minősültek. Ezzel én is egyetértek, mert így nagyobb figyelmet lehet fordítani a személy elleni bűncselekményekre. A római jogban a személysértés az iniuria, mint deliktum tényállásai között lelhető fel, és ezzel a ius privatum (római magánjog) körébe tartozik. Azonban nem minden iniuria-tényállás tartozik a ius privatum körébe. Pl. az emberölés (parricidium) is személysértés és ez már crimen, közüldözés alá eső bűncselekmény. Ez a római közjogban helyezkedik el. Szerintem személyiségi joggal a modern jogrendszerekben majdnem minden jogág foglalkozik. A magyar jogban a személyiségi jogot legmagasabb szinten az alkotmányjog szabályozza. Ezen kívül foglalkozik személyiségi jogi kérdésekkel a közigazgatási jog, a polgári jog és a büntetőjog. Dolgozatomban

külön-külön

fogom

elemezni

az

iniuria-deliktum

tényállásait az archaikus, a preklasszikus, klasszikus, posztklasszikus és a jusztiniánuszi jogban. Ez a tisztázás azonban a történeti előzmények nélkül, a társadalmi viszonyok fejlődésének másodlagos tényezőként való kezelése, illetve figyelmen kívül hagyása mellett sehogy sem oldható meg. Nagyon jó kiindulási alapul szolgálnak a rendelkezésre álló különböző forrásanyagok. Szerintem jó forrásanyag a XII táblás törvény, a Digesta és a jusztiniánuszi joganyag is. A dolgozat utolsó 3 fejezete inkább kiegészítő jellegű célt szolgál. Az egyik a Digesta és Gaius Institúciói alapján készült szemelvények a személyi iniuriákról. A dolgozat ezen részében a magyar szöveget annak latin megfelelőjével állítom párhuzamba. A további 2 fejezetben pedig 2 angol nyelvű tanulmányt dolgozok fel. Ezen 2 fejezetben elsősorban a membrum ruptum és az os fractum körüli problémákra kívánok rávilágítani.

3

A római büntetőjog általános jellemzése Az archaikus Rómában az „iniuria” szó többrétegű fogalmat képezett. Ez egyrészt kezdettől fogva a jogellenesség általános tényállását jelentette (a becsületsértés tényállását is magában foglalva1), másrészt a modern becsületsértés

ősét

alkotó

magánbűncselekménynek

számított.

Ebből

megállapítható, hogy a modern értelemben vett személyiségi jogok egyik őse volt. A mai általánosan elfogadott nézet szerint iniuria az, amit a rómaiak a jog (ius) fogalmával szembeállítottak. Ez a gondolat Mommsentől2

származik.

Ebből

a

jogtalanság-

fogalomból fejlődött ki később a furtum fogalma, ami a lopáson és a sikkasztáson kívül magában foglalta a szűkebb értelemben vett iniuriát, vagyis a testi sértést és a dologrongálást3 is. Ez a nézet azonban nem fogadható Theodore Mommsen (1817-1903): utolsó nagy munkája a Römisches Strafrecht (Római büntetőjog, 1899) volt.

el.

Ugyanis

az

ókori

Rómában

a

„magánjogi jogellenesség általános tényállása”, mint olyan nem lelhető fel.4. Az i.e. VI., ill. V. században a konkrét értelemben vett iniuriát jelentette a pater familias személyének, a hatalma alatt álló embereknek

(feleség, gyerek, rabszolga) és azon vagyontárgyaknak a sérelme, amikre a pater familias a „meum esse” kifejezést mondhatta (pl. háziállatok, olajfák, stb). Ebből következik, hogy történeti szempontból az első iniuria-tényállás a pater familiast megillető házi hatalomnak alapos ok nélküli megtámadása volt. Ez vindicatio (alaptalan perlés) útján valósult meg. A XII táblás törvény tartalmazza az iniuria további tényállásait. Ezek a következők: a) a tagcsonkítás, ami egy testrész funkcióképtelenné tétele (membrum ruptum), b) csonttörés kézzel vagy doronggal (os fractum), c) valamint a pater familias személyét vagy a hatalma alá tartozó embereket 1

A. Pernice: Labeo II. Halle, 1878, 7.o. Th. Mommsen: Römisches Strafrecht. Leipzig, 1899, 784. és 825. o. 3 R. Maschke: Die Persönlichkeitsrechte des römischen Iniuriensystems. Breslau, 1903. 2.o. 4 M. Kaser: Das altrömische ius. Göttingen, 1949, 207-208. o. és Zum „ius” Begriff der Römer. Essays Beinert 2., 1979, 63-81. o. 2

4

(feleség, gyerek, rabszolga) ért mindenféle egyéb könnyű testi sértés, ami nem tartozik az előbb felsoroltak közé. Ez volt a szűkebb értelemben vett iniuria. d) a herediumon (olyan telek, ahol a házközösségi ház áll és ahol a pater familias a családtagjaival lakik), vagyis a háztáji gazdaságban lévő

olaj-,

gyümölcsfa,

szőlőtő

szándékosan,

rosszindulatból, a tulajdonos akarata ellenére történő gyökerestől való kiirtása (successio arboris), valamint a háziállatok megölése is. Paulus szerint ide sorolható a gúnydalok nyilvános éneklése is (malum carmen, halálbüntetés a szankció)5. Sólyom László helyesen Sólyom László: Pécsen született 1942ben. Jogász, 1990-98ig az Alkotmánybíróság elnöke , 2005-től 2010 - ig köztársasági elnök.

mutat rá, hogy ezekből a konkrétan meghatározott tényállásokból az tűnik ki, hogy ekkor még nem létezett általános iniuria-fogalom. Az is egyértelmű, hogy nincsenek

meghatározva

szubjektív

felelősségi

feltételek sem6, mint például kényszer, fenyegetés, tévedés, stb. Pólay professzor is inkább vele ért egyet, mint Mommsennel. Az ő álláspontja szerint teljes képtelenség, hogy a jogszerűség-jogellenesség teljesen kidolgozott fogalma már ekkor létezett volna7. A XII táblás törvény szabályai korántsem problémamentesek. Eszerint:

a

1.

végrehajthatatlan Prof. Pólay Elemér (Zombor, 1915 – Szeged, 1988), jogtörténész, egyetemi tanár, 1945-49-ig egyetemi tanárként vezette a Miskolci Jogakadémia római jogi tanszékét.

tálió-büntetés

több

volt,

az

2.

esetben enyhébb

személysértéseknél megjelent az infláció, 3. a törvény túl általánosan fogalmazott, mert pl. egy enyhe pofont és egy mély kardvágást szintén 25 as-szal büntettek. A XII táblás törvény tényállásai amellett szólnak, hogy kezdettől fogva a személyiség védelme volt az iniuria lényege. Ennek azonban ellentmond a VIII.tábla

5

Paulus Sent. 5.4.6, Gaius 3. 223 Sólyom L.: Az iniuria és a személyiségi jogok. „Semlegesség” és technika, in: Állam- és Jogtudomány 1981/2. 223 7 Pólay E.: Iniuria dicitur, quod non iure fit”, in: Jogtörténeti tanulmányok VI., Bp., 1986. 323. 6

5

szabályainak rendszertelensége. Ez több okra vezethető vissza: 1. a konkrét tényállások és az általános jogfogalmak összeegyeztethetetlenségére, 2. a különböző büntetések eltérő fokozataira, 3. végül a szubjektív felelősségi feltételek hiányára. Ezt szemlélteti a történeti fejlődés is. Bár a tettleges becsületsértések és megalázások nagyon gyakoriak voltak, a jog ebben a korai időszakban még alkalmatlan volt büntetés kiszabására. Ugyanis az erkölcs és a szokás uralma alatt állt. Pl.

nem büntették a házasságtörést sem. A férj

ilyenkor magánbosszút alkalmazhatott. Meglepő, furcsa dolog, hogy a XII táblás törvény halált szab ki a gúnydalok éneklőire, ugyanakkor közömbös a tettleges becsületsértések iránt. Éppen ezért nagyon valószínű, hogy a „malum carmen” nem gúnydalt jelentett a törvényben. Ezt a szót csak Cicero korára azonosították a macskazenével, ami gúnyversekkel való megszégyenítés volt. A

preklasszikus

jog

korszakában

az

iniuria-tényállásokat

illetve

szankcióikat a praetori ediktumok átalakították, egységesítették. Ekkorra már a XII tábla tarifális pénzbüntetési rendszere felszámolódott. A praetor kialakította az actio iniuriarumot. Ez azt jelenti, hogy a magisztrátus a pater familias keresetében „megbecsülte” azt a kárt (aestimatio), amit az közvetlenül vagy közvetve elszenvedett, és így nyújtott neki anyagi elégtételt. Így fejlődtek a „személy elleni” iniuriák is. Az iniuria-keresetek közé a testi sértéseken kívül további tényállásokat minősítettek iniuriának. Az első praetori ediktumklauzula a convicium tényállását tartalmazza, amit az i.e. 80-as években alakítottak ki8. Az első lépés a testi sértés tényállásának kiterjesztése felé az volt, hogy a praetor iniuriának minősítette a pater familias sérelmére elkövetett „fülsértő macskazenét”, ami annak fülét, mint emberi testrészt sértette (aures violant). Ezzel megtörtént az első lépés a becsületsértés tényállásának kiépítése felé. Ekkor dolgoztak ki egy másik iniuria-tényállást, az infamatiót. Ez a pater familias jó hírének, becsületének megsértését, bemocskolását jelentette (Ulpianus D. 47.10.15.25.) Iniuriának minősült a rabszolga megsértése, ha ez a családfő közvetett sérelmét is eredményezte

8

Pólay E.: A személyiség polgári jogi védelmének történetéhez. Iniuria-tényállások a római jogban. Acta Juridica et Politica. Universitatis Szegediensis. XXX (1983). 50. és köv. o.

6

(Ulp. D. 47.10.15.37.), például más rabszolgájának durva bántalmazása (verberatio) ill. amikor idegen rabszolgát ura akarata ellenére kínvallatás alá vontak (quaestio iniussu domini). Az adtemptata pudicitia szintén iniuriának minősült, ha ez a „jó erkölcsök ellenére” (contra bonos mores) történt (D. 47.10.15. 19-22). Ez olyan személysértést, pontosabban szeméremsértést jelentett, hogy valaki egy mater familiast vagy egy praetextatust (17 évet be nem töltött szabad születésű fiú vagy leány) a) a kíséretétől megfoszt, b) az illetőt megszégyenítő szavakkal leszólítja (appellare), c) vagy az utcán szótlanul, tüntetőleg követi (adsectare). A proskripciók idején az anarchia felszámolására L. Cornelius Sulla Kr.e. 81-ben hozott lex Cornelia de iniuriis című törvénye tovább bővítette az iniuria-tényállások

körét,

bizonyos

tényállásokat

közbűncselekménnyé

nyilvánított (crimen iniuria), és elbírálásukra önálló törvényszéket (quaestio de iniuriis) állított fel. Mielőtt a törvényben lévő tényállásokat és büntetésüket elemezném, szeretnék pár szót ejteni

az

eljárás

törvényszékről.

A

indítható eljárásról

lényegéről lex

Cornelia

és

a

alapján

máig vitatkoznak, hogy

formuláris, vagy quaestiós eljárás volt-e. A formuláris eljárás mellett nem szólnak erős Lucius Cornelius Sulla (Kr.e. 138 - Kr.e 78, Puteoli): a római történelem első nagy polgárháborújának győztese; politikai-intézményi reformjai meghatározóak voltak.

érvek. A törvény értelmében ez az eljárás egy quaestio előtti vádemelésnek számít annak ellenére, hogy csak a sértett lehetett a vádló. Lábady szerint Sulla reformjának lényege az,

hogy magánvád alapján induló „közpert” hozott létre9. Kérdéses az is, hogy milyen törvényszék járt el a különféle ügyekben. Egyes nézetek szerint a quaestio de iniuriis nem állandó, hanem csak esetről esetre felállított (ad hoc) bíróság volt. Ez azonban helytelen álláspont. Mivel a crimen iniuriae volt az

9

Lábady Tamás: i.m. 7.n.82.

7

egyik leggyakoribb közbűncselekmény, így Sulla egy állandó és önálló törvényszéket állított fel az iniuria-bűncselekmények elbírálására. Sulla törvénye 3 esetben adta meg a perlési lehetőséget. Ezek az alábbiak: megverés (verberatio), taszigálás (pulsatio) és magánlaksértés (domum vi introire). Ulpianus elemezte a verberatio és pulsatio közti különbséget. Szerinte míg az előbbi magatartás fájdalommal járó, addig az utóbbi fájdalom nélküli bántalmazást jelent10. Mommsen úgy gondolta, hogy míg a verberatio verést, ütlegelést jelentett, a pulsatio a sértett lökdösését, taszigálását jelentette. A verberatiót puszta kézzel, valamint bottal vagy más eszközzel is el lehetett követni. Ez a két tényállás magába olvasztotta a XII táblás törvény 3 tényállását: a tagcsonkítást, a csonttörést és a szűkebb értelemben vett iniuriát. Ezek magukban olvasztották a mai értelemben vett tettleges becsületsértés és testi sértés valamennyi esetét. Fontos alapelvet képezett a törvényben a magánlakás sérthetetlensége. A pater familias házközösségének büntetőjogi védelme fontos tényállásnak számított. Pl. az adós házába még perbehívás esetén sem lehetett belépni11, házkutatást is csak nagyon szigorú formaságok betartásával lehetett tartani12. A házi béke megsértése a sullai törvényben széles tényállást ölelt fel. Nemcsak az erőszakos behatolás, hanem a lakáshasználó visszatérésben való megakadályozása is a törvényi tényállás részét képezte. Ebből következik az is, hogy nem csak a háztulajdonosok perelhettek, hanem a lakáshasználók is13. Smith szerint a lex Cornelia büntette a más jó hírnevét, becsületét sértő „liber” (hosszabb terjedelmű mű) készítését, majd ezt a tényállást kiterjesztették a „carmen”-ekre is (rövidebb terjedelmű írásbeli vagy szóbeli kompozíció, éneklésre vagy szavalásra szánták)14. Levy álláspontja az elfogadhatóbb, aki másképp gondolkodik. Szerinte Sulla nem büntethette ezeket a tényállásokat, mert: a) csak a korábban említett 3 esetben lehetett pert indítani a törvény alapján, b) ezeket a tényállásokat a császárkorban büntették, 10

D. 47,10,5,1 Quint. inst. or. 7., 8., 6. 12 XII tab. 8., 15./b: „lance et licio” 13 D. 47.10.5.2. és Inst. 4.4.8. 14 Smith: i.m. 174. skk. 11

8

c) annyira sok volt ebben az időszakban az erőszakos cselekmény15, hogy Sulla emiatt sem foglalkozhatott ezekkel a becsületsértési és rágalmazási tényállásokkal. A források nem szólnak arról, hogy Sulla hogyan oldotta meg a crimen iniuriae büntetési rendszerét. Valószínű, hogy a bűncselekmény büntetése csak pénzbüntetés lehetett. Egyesek szerint törvényben meghatározott fix összeg volt, míg mások szerint a büntetés összegét becsléssel lehetett megállapítani. Álláspontom szerint is inkább az utóbbi nézőpont fogadható el. Könnyen belátható, hogy a tarifális pénzbüntetés visszaesést jelentett volna a praetori korhoz képest. Az eltérő bűncselekményeket eltérő összeggel sújtották, valamint a kiszabott pénzbüntetés összege a sértettet illette. Hitzig16, Lübtow17 és Lábady18 szerint a törvény a pénzbüntetés mellett intestabilitast is alkalmazott. Álláspontjuk azonban nem helyes, mert ezt nagy valószínűséggel az Augustus-korabeli senatus consultum vezette be. Fontos még megemlíteni a törvényhez, hogy Sulla korában verberatio és pulsatio esetén a sértett szabadon választhatott, hogy igényét magánjogi úton vagy quaestiós eljárás útján érvényesíti. A kétféle keresetet nem lehetett halmozni. Sulla törvénye a formális eljárás helyett kialakította a quaestiós eljárást, ami a sértettek számára jóval egyszerűbb, és fejlettebb volt. A vádlott távolmaradása nem akadályozta a büntetés kiszabását sem. Az is a sértettek előnyét szolgálta, hogy a pénzbüntetés végrehajtása nem igényelt újabb pert. A klasszikus korszakban az iniuria-fogalom a testi sértésekről már kiterjedt a becsület védelmére is. Ezáltal a jogvédelem általánossá vált .Feltehetően ennek a folyamatnak az oka a rómaiak érzelmi életének „finomodása” és ebben szerepet játszott kulturális fejlődésük19 is. Ezzel a fejlődéssel párhuzamosan a magánbűncselekmények egész rendszere átrendeződik, megváltozik. A klasszikus korban a jogtudósok széles körű kazuisztikát

15

Lábady Tamás: Az eszmei kártérítés antikja, in: Jura 1994/1.8. és Cic. inv. 2, 20. Hitzig: i.m. 76. 17 Lübtow: i.m. 98. 18 Lábady: i.m. 8. 19 Lübtow 139. 153. old. Kaser 614. old. Jhering: Rechtsschutz gegen injuriose Rechtsverletzungen. Gesammelte Aufsätze, III. Jena, 1886. 234. old. 16

9

dolgoztak ki, aminek középpontjában a rabszolgatartó védelme állt. Ez is csak akkor, ha az idegen rabszolga bántalmazása a rabszolgatartó ellen irányult. A valóságos tulajdonos mellett már az is védelemben részesült, aki quasitulajdonosi helyzetben volt . Pl. a jóhiszemű birtokos. Iniuriának számított az a Gaius által említett eset is, ha valaki fizetésképes adósának vagyontárgyait csődeljárás céljából íratja össze. Iniuria az is, ha valaki mást alaptalanul adósának mond, másról ilyet híresztel, stb (D. 47.10.15.33.). Az actio iniuriarum-nak speciális jellege volt. Ezt csak akkor lehetett alkalmazni, ha a tulajdonosnak más jogvédelmi eszköz nem állt rendelkezésére. A posztklasszikus kor jogtudománya egy fontos generálklauzulát alakított ki. Ez alapján már minden jogellenes magatartás iniuriának minősült. Ebben a klauzulában a contumelia már nem jelent önálló iniuria-tényállást (Gai. 1.1413.222. – D. 47.10.1. pr. – 47.10.7.8. – 47.10.13.14. – 47.10.15. – 47.10.24. – 47.10.48 I. Justinianus (483 Taurisium – 565 Konstantinápoly): bizánci császár (527-565); a birodalom újjászervezője, a Codex Justinianus néven ismert törvénygyűjtemény összeállításának kezdeményezője és támogatója.

–

47.10.17.3.

és

47.10.33.).

Ez

olyan

magatartás, ami bár nem sérti az embereket, de illetlen. Az actio iniuriarum sajátos jellegére korábban már utaltam. Ez a jelleg ezzel a generálklauzulával támasztható alá ideológiai

szempontból. Ez a generálklauzula teremtette meg az alapot a császári abszolutizmushoz is. A császár hatalmát veszélyeztető tényállások, mint pl. a becsmérlő tartalmú irat (libellus famosus) készítése (C. 9.3.6.2.) iniuriának minősült és közbűncselekménynek számított. Ebben a korban az iniuriatényállások főleg crimen-ek (közbűncselekmények) lettek, és csak néhány néhány deliktum (magánbűncselekmény) maradt meg. Pl. a convicium (PS 5.4.18-20). A jusztiniánuszi korban az iniuria szó már végeredményben a jogellenességet jelentette. Az Institutiókban (4.4. pr.) ezt olvashatjuk: „Generaliter iniuria dicitur omne, quod non iure fit”. Azonban ebben a korban

10

visszalépés történt a klasszikus kor felé. Ez abban nyilvánult meg, hogy szinte minden iniuria esetében választhatott a sértett a kriminális vagy a deliktuális út között. Az actio iniuriarum továbbra is megmaradt. Ezzel rövid, tömör, vázlatos történeti áttekintést adtam az iniuria-jog fejlődéséről. Ezután az iniuria-tényállásokkal kapcsolatos néhány problémás kérdést szeretnék kiemelni. Ezt azért is fontosnak tartom, mert később, a részletező részben ezek az elméleti esetkörök újra előtérbe kerülnek. 1. kérdés: a culpa, mint a deliktuális felelősség kiterjesztésének eszköze az iniuria-jog esetében is érvényesül-e? A deliktuális felelősség kiterjesztésének eszköze, a culpa, csakis a lex Aquiliában található, egyedi teljesítmény a római jogban, későbbi értelmezése

csak

egységes

ideológiát

fűzött

hozzá20.

Az

iniuriák

kifejlődésében objektív károkozás nem létezett, ezért nem maga a kár, hanem a büntetés megállapításának módja számított. A római jogban egyre inkább előtérbe került a mérlegelés. Az iniuria esetében a felelősséget nem terjesztették ki a gondatlanul okozott vagy a közvetett sérelmekre (különben az iniuriát általában csak szándékosan vagy közvetlenül lehetett okozni), henem egyszerűen a tényállást minősítették. Itt a magatartási mérce forrása sem egyezik meg a culpáéval. A culpa esetén ezt a forrást a forgalmi viszonyok vagy a köznapi ügyletek gondossága képezi, az iniuria esetén pedig a közerkölcs, a közrend. Minden cselekményen az illető személy sérelmén kívül a közrend zavarása is megfigyelhető. A praetori mérlegelésen alapuló gyakorlatból jönnek létre fokozatosan az újabb keresetek. Az iniuria-jogban az ún. súlyosbító körülmények az igényt megalapozottabbá tehették. Pl. a praetornak meg kellett adnia a keresetet21, ha a sértett társadalmi osztálya az elkövetőé felett állt, ha a sértés nagy nyilvánosság előtt történt stb.. Ezek az esetek a jó erkölcsök oldaláról egészítik ki a felelősségalapító tényállásokat. Általánosításuk azonban

20 21

Sólyom: 62. k. old. Raber: 98. old., Mommsen: 789. k. old.

11

formális marad, és így nem közvetít az egész iniuria-jogot megmagyarázó és befolyásoló magyarázatot, mint a culpa esetében. 2. kérdés: azonosnak tekinthető-e egymással az iniuria és a contumelia? Az iniuriák tartalmi közös nevezőre hozása a szubjektív oldalhoz kapcsolódik: Labeóra nyúlik vissza az iniuria és a contumelia azonosítása. Az iniuria lényege a sértés, a másik személy megvetése, lebecsülése22. A klasszikus jogászok ezt a gr. hybris –keresettel azonosítják. Ez az azonosítás azonban nem vonatkozhatott az egész iniuria-jogra, mert vannak olyan területek, amiken az objektív hírnévrontás és a közerkölcsök sérelme szerepet játszik. Az iniuria kezdetben csak a szabad embert ért testi sérelmek orvoslására szolgált. Lényegét a klasszikus korban már csak a szándékosan elkövethető contumelia határozta meg. Az iniuria-jog fogalma tágabb, mint a magjának tartott contumelia23. Ez szűrhető le abból, hogy a contumeliának nem minősülő, nem szándékos testi sértésekre továbbra is lehetett alkalmazni az actio iniuriarumot. 3. kérdés: kapcsolatba hozhatók-e az iniuria-tényállások a társadalmi státusszal? Nehéz eldönteni, hogy van-e az iniuriáknak egységes eszméje. Minden deliktum a jogképesség el nem ismerése, vagyis tágabb értelmű iniuria. Az iniuria-kereset csak akkor alkalmazható, ha nincs speciális vagyoni vagy közbüntetőjogi védelem, és a sértés is a személy ellen irányul24. Pernice szerint az iniuria lényege az olyan személyes támadás, ami a polgári állás megsértését jelenti25. Nem vitás, hogy egyes iniuriák és a polgári jogállás közt kapcsolat volt Pl. iniuriának minősült, ha szabad embert rabszolgának tartanak26. A jó hírnév és a jogképesség közt is volt kapcsolat (infamia). Azonban a becsület és a jogállás közti kapcsolat a római jog fejlődése és az iniuria-jog terjedése következtében egyre inkább fellazult. Az iniuria-jog 22

Lübtow: 162. old., Wittmann: 36. old. Hitzig: Iniuria. Beiträge zur Geschichte der Iniuria im griechischen und römischen Recht. München, 1899. 4. 22. 37. old. Lipsius 421. 647. old. 24 Walter: Über Ehre und Iniurien nach Römischen Recht. Neues Archiv des Criminalrechts, 1820. 108. old. 25 Pernice, Labeo, 2.1.2, Lübtow 164. old. 26 D. 47.10.11.9. 23

12

eléggé ellenáll az általánosításnak. A személysértés eredetileg testisértést jelentett, majd a hangsúly áttolódik az ember társadalmi státuszára. A jogvédelem mindig újabb tényállásokkal egészül ki, de mindig a jogrend és az erkölcsök határán marad. A közerkölcsök alapvető feladatai a következők: -

ezek adják az intézmények tartalmát, a magatartásmintákat,

-

magánbosszú intézményének kizárása,

-

végül az iniuria-jogban lévő állami és társadalmi szféra ellentéte között képes legyen egyensúlyt teremteni.

Ezt követően a személyhez kapcsolódó egyes eszmei javak magánjogi védelmének a római jogban fellelhető nyomaival szeretnék foglalkozni az iniuria-jog vonatkozásában. A „személy” és a „személyiség” nem azonos fogalmak. Az ókori Rómában a személyen a persona sui iurist, a jogalanyt, a jogképességgel felruházott embert értették Ma is ezt jelenti. A személyiség fogalma jogilag magában foglalja az immateriális, eszmei személyi javak összességét (pl. személyi vagy lelkiismereti szabadság, névviselés, jóhírnév). Ezeket a testetlen személyi javakat a jogrend büntetőjogi, polgári jogi stb. eszközökkel védi. A Constitutio Antoniniana 212-ben kiterjesztette a birodalom minden szabad alattvalójára a római polgárjogot, így minden önjogú római polgár jogképes lett. Ez azonban nem jelentette azt, hogy bizonyos, a jogalanyhoz fűződő immateriális javak jogvédelemben részesültek. A következő eszmei javak részesültek valamilyen módon védelemben: a) a személyi szabadság ill. lelkiismereti szabadság, b) a becsület, jóhírnév, c) a névviselés, d) a titok, e) a szellemi alkotások stb. Azonban a levéltitok egyáltalán nem volt fellelhető a római jogban. E javak jogi védelmének alapja az élethez és a testi épséghez való jog védelme volt, ami az önjogú római polgár számára volt csak biztosítva. A szándékos emberölést (parricidium) már a kezdetektől halállal büntették (Festus P. 221.), de a nem szándékos emberölést is büntették, csak közbűncselekményként.

A

testi

sértés

13

eseteit

a

XII

tábla

magánbűncselekményként szankcionálta, míg a lex Cornelia de iniuriis a testi sértés különböző eseteit közbűncselekményként büntette. A jusztiniánuszi korban pedig a sértett maga választhatott a közjogi vagy magánjogi perút között (Inst. 4.4.10.). A személyes szabadság a személyi javak egyike. Ez a köztársaság korában nem az egyén szabadságaként jelentkezett, hanem inkább a köztársaság szabadságaként, ami az egyes polgár személyi szabadságát is jelentette (Cic. De re publ. 2.43). Tehát a személyi és lelkiismereti szabadság semmiféle intézményes védelmet nem kapott Rómában. Kivételt jelentett ezalól a favor libertatis elve vagy az egyén mozgási szabadságának biztosítása. A favor libertatis-elv27 különféle kedvezményeket adott a szabadság biztosítására. A legis actio sacramento in rem keretében folyó szabadságpernél a sacramentum összege csak 50 font réz, függetlenül attól, hogy mennyire értékes emberről volt szó (Gai. 4.14.). A személyes szabadság megsértésének számított, ha a férj, miután nejét rajtakapta a házasságtörésen, a férfit 20 órán át fogva tartotta (PS 2.62.3.). A férj ellen a praetor actio iniuriarumot adott. A magánlaksértés crimennek minősült a lex Cornelia értelmében és elhárítását a quaestio de iniuriis látta el (Paul. D. 3.33.42.1.- PS. 5.4.8. – Inst. 4.4.8.). A névviselés Rómában csak kriminális úton érvényesülő védelmet élvezett a lex Cornelia de falsis értelmében. Az sem utal deliktuális üldözésre, hogy a sértett actio iniuriarummal élhetett a jogtalan névhasználó ellen. A becsület, a jóhírnév a személy eszmei javai közé tartozik. A XII táblás törvény az eszmei javak védelmét deliktuális és kriminális úton egyaránt biztosította. A membri ruptio és ossis fractio alá nem eső testi sértést, beleértve a tettleges becsületsértést is (pl. arculütés), 25 font rézzel büntették. Ez egyéb iniuria. A praetori jogfejlesztés kialakította a verbálinjuria, a szóbeli becsületsértés

tényállását.

Ennek

lényege,

hogy

többen

„fülsértő

macskazenével”, vagyis kiabálással, gúnyszavakkal sértették meg a sértett egy

27

G. Härtel: Der favor libertatis und sein gesellschaftlicher Zusammenhang nach dem Digesten in 263. Jh. u. Z., in Index 5 (974) 1.-L.Huchthausen: Zum Problem der Freiheitsbegünstigung (favor libertatis) im Römischen Recht, in Philologus 120. (1976) – T. Masiello: Il „dies mortis” dello schiavo. Sodalitas 5. Napoli, 1984. 2347. és k.

14

testrészét: a fülét. Ezt a tényállást továbbfejlesztik, a verbálinjuria mai rágalmazási és becsületsértési tényállásainak megfelelő tényállásokat rögzítik: a) convicium , b) infamatio, vagyis a pater familias jó hírének közvetlen vagy közvetett megsértése (D. 47.10.15.25.), c) adtemptata pudicitia, azaz egy tisztességes matrona vagy fiatal praetextatus kísérőjének elcsalása, vagy az előbbiek megszégyenítő „leszólítása” vagy szótlan követése (Gai. 3.220.-D. 47.10.15.19-22.), d) verberatio: más rabszolgájának durva, fájdalmas bántalmazása, vagy ura akarata ellenére kínvallatás alá vonása (D. 47.10.15.37.). A convicium kiválthatta például egy tisztségre pályázó polgár közéleti lejáratását, az infamatio pedig a női becsület megsértését (elvált nő terhességének alaptalan híresztelése, D. 25.1.4.8.), de ez alkalmas volt az üzleti jóhírnév bemocskolására is (pl. fizetőképes adós javainak zár alá vétele csődeljárás céljából, Gai. 3.220.). A jogi személy jóhírnevének megsértése nem részesült sem deliktuális, sem kriminális védelemben, csak tagjai élhettek actio iniuriarummal. A posztklasszikus kor a rágalmazás, becsületsértés legtöbb esetét közjogi úton bünteti. A hamis vád (calumnia), a gúnydal (carmen famosum), a gúnyirat (libellus famosus), és a convicium (PS 5.4.11.-14.-16.-17.) általában közüldözés tárgyai és jórészt száműzetés a büntetésük. Justinianus korában viszont a sértett választhatott a közjogi és a magánjogi út között. A magántitok magánjogi védelme sem volt intézményesen kiépítve. A végrendelet titka csak abban az esetben élvezett magánjogi védelmet, ha az okirat letéteményese több ember előtt azt azért olvasta fel, hogy a végrendelkező végakaratát meggyalázza. Vitatott, hogy actio depositi (Labeo. D. 16.3.38.) vagy actio iniuriarum (Ulp. D. 9.2.41.) nevű kereset áll-e a testator rendelkezésére. A képmáshoz való jog csak közjogi téren volt valamilyen mértékben szabályozva28. A képmás magánjogi védelmére csak kevés forrás utal. Ennek szabályai az ókori Rómában : bár az erőszakos magánlaksértés tényállása a lex 28

G. Lahusen: Zum römischen Bildnisrecht. Labeo (Napoli) 31 (1985) 3.320. k.

15

Cornelia szerint közjogi üldözést von maga után, de a saját képmás megsértése éppúgy actio iniuriarum biztosításával járt a sértettnek, mint a sértett apja képmásának kődobálással való megrongálása stb. A szellemi alkotások jogi védelme a római jogban: ha az anyag megszerzője a szerző nevét elhagyja, saját nevét írja az írásmű mellé, tehát saját neve alatt teszi közzé, az ilyen embert plagiariusnak minősítették. Jogilag a cselekmény nem minősült furtum-nak, de az feltételezhető, hogy a híres generálklauzula (Coll. leg. Mos. et. Rom. 25.1.-Paulus) kialakulása után sérelmet szenvedett író, költő a tettessel szemben actio iniuriarummal élhetett. Annyit szeretnék még itt megemlíteni, hogy az iniuria-jog kapcsolatba hozható a közrend elleni magatartások megítélésével is. A kihágás, vagyis szabálysértés, mint jogi fogalom a római jogban ismeretlen volt, de ez nem jelenti azt, hogy ne szabályozták volna ezeket a kérdéseket. Az aedilis és az aedilis curules a rendőrhatósági feladatokat látta el Rómában. A modern szabálysértési tényállásokra vonatkozó tényállásokat leginkább a római magánjog keretein belül találhatjuk meg. Vajon mi lehetett ennek az oka? Az, hogy a „rendészeti kihágásokban” a római jogászok főképp a magántulajdon megsértését látták. Ebből az következik, hogy a római „rendészeti kihágások” az egyes személyek ellen kellett, hogy irányuljanak. Ezt követően azt szeretném elemezni, hogy a római magánjog hogyan szabályozta ezeket a tényállásokat. Ezek deliktuális jellegű keresetek. Ezeknek a kötelmeknek az egyik csoportja a tulajdonvédelemmel kapcsolatos. Ide sorolható az iniuria egyik tényállása: aki más fáját (olaj-, gyümölcsfa, szőlőtő) gyökerestől kiirtotta (succidere), tehát rosszindulatból, bosszúból, annak minden egyes fáért (szőlőtőkéért) 25 font rezet kellett a megsértett pater familiasnak fizetnie (Paul. D. 47.7.8.3.). A praetor actio iniuriarumot adott azzal szemben is, aki valakit egy tulajdonszerzési aktus (occupatio) következtében, tehát vadász-,

vagy halásztevékenységben

akadályozott. A kutak beszennyezése esetén, ha a cselekmény a közrend ellen történt, a kút tulajdonosa actio iniuriarumot kapott a tettes ellen (D. 47.11.1.1.)

16

ugyanúgy, mint amikor egy házból, vagy bármely ingatlanból valaki a füstöt egy alacsonyabban fekvő ingatlanra átereszti (D. 47.10.44.). Ez az iniuriae facienda causa. A poena összege a megsértett kúttulajdonosnak, illetve telektulajdonosnak jár. A XII tábla alakította ki azt a noxális keresetet, amit a törvénykönyv a megsértett

pater

familiasnak

biztosított

annak

a

háziállatnak,

szarvasmarhának, lónak stb. tulajdonosa ellen, akinek az állata az ő területére engedély nélkül belegelt. Ez az idegen mezőgazdasági ingatlan biztonságát sértette a római államban. Az obligációk másik csoportja a közrend fenntartását biztosította. A praetor actio iniuriarummal élhetett az ellen, aki közintézményben vagy közterületen más személyt megsértett. A tettesnek pénzbüntetést kellett fizetnie, ami a sértettet illette (Ulp. D. 47.10.13.7.). Az iniuria egyik esetét képezte az a cselekmény, amikor valaki egy tiszteletreméltó mater familiast vagy szabad születésű fiút vagy lányt „leszólít”, vagy szótlanul, tüntetőleg kísér. Ez az adtemptata pudicitia tényállása, ami ellen actio iniuriarummal lehetett fellépni. A sértettnek fizetendő pénzbüntetéssel szankcionálták29 (Ulp. D. 47.10.15.4.).

29

Pólay Elemér: A személyiség polgári jogi védelmének történetéhez. Iniuria-tényállások a római jogban. Acta Jur. et Pol. Univ. Szeged, XXX. (1983) 58. old.

17

Iniuria-tényállások a római jogban I. fejezet Iniuria-tényállások a régi Róma archaikus korszakában I. Az iniuria szó legelőször a legis actio sacramento in rem – nek nevezett perben fordult elő. Eszerint iniuria más rabszolgájának alaptalan vindikálása. Ez ugyanis a rabszolga urát, annak a házközösségnek a fejét sértette, amihez a rabszolga a többi hatalom alatt állóval együtt tartozott (pl. feleség, családgyerek). A sacramentum összege büntetés volt, a vindikáció bűncselekménye egy poena-t vont maga után. Ez azonban jellegénél fogva eltért

a

deliktuális

perben

kiszabható,

szintén

poenanak

nevezett

pénzbüntetéstől. Ez az iniuria-tényállás a XII táblánál régibb, mert a legis actio sacramento már a kódex előtt is jellemző volt, csak i.e. 300 körül lett publikus (Pomp. D. 1.2.2.6.). Ugyanígy volt elbírálandó a családgyermek vindikációja. Ez a nézet nem teljesen elfogadott. Mommsen30 szerint a joggal (ius) szembeállították a jogtalanságot és ezt „iniuriának” nevezték. Ebből a „generálklauzulából” fejlődött ki a mai értelemben vett lopást, sikkasztást, rablást magába olvasztó furtum, a testi sértés eseteit felölelő szűkebb értelemben vett iniuria, majd az i.e. 3. században ettől elkülönült a dologrongálás (damnum iniuria datum). Az uralkodó felfogás szerint az iniuria a deliktuális felelősséget megalapozó magatartás „ősesete”, valamint egy minden jogot sértő magatartást magában foglaló tényállás. Aki a rabszolgát, a feleséget, családgyereket, a római parasztgazda igásállatát vagy más állatát, illetve élettelen vagyontárgyait, elsősorban a pater familias használatában lévő dolgokat alaptalanul peresített (vindikált), iniuria - tényállást valósított meg. Kezdetekben a házközösséghez tartozott a libertinus (a felszabadított rabszolga) és a cliens is. Bár ezek az emberek a

30

Th. Mommsen: Römisches Strafrecht. Leipzig, 1989. 784. 825.

18

pater familias tényleges védelme alatt álltak, jogi hatalma nem volt felettük31. Ez azt jelenti, hogy az ellenük elkövetettt vindicatio nem képezhetett iniuriát. Megállapítható, hogy egy olyan absztrakt generálklauzula, ami kimondta volna azt, hogy „minden, ami nem jogos, az jogellenesnek minősítendő”, nem származhat az i.e. 6.-5. századokból. Ezt támasztja alá az is, hogy a XII táblás törvény kazuista jellegű. Pl. az iniuriával kapcsolatban külön beszél tagcsonkításról, csonttörésről, más területén lévő fák kivágásáról. A jusztiniánuszi kodifikáció volt az, ami általánosította, egységesítette a kazuisztikus joganyagot. Így az absztrakció legmagasabb fokát érte el32. Az iniuria legősibb formájában, a legis actio sacramento in rem keretében egy konkrét tényállást jelent. Ugyanis az alaptalan perlés (iniuria vindicare) tényéhez kapcsolódik. Ebből az következik, hogy az iniuria és a ius konkrét körülményekhez, helyhez, eljáráshoz kapcsolódása felel meg inkább a római paraszti városállam akkori rendjének, nem pedig a „jogszerűség jogellenesség” teljesen kidolgozott fogalmi ellentétének. II. A XII tábla iniuria-esetei közül az első a „membri ruptio”, aminél a tálió-büntetést kellett alkalmazni. „Si membrum rupsit, ni cum eo „Ha valaki másnak tagját csonkítja pacit, talio esto.” és nem egyezik ki vele, hasonló (büntetés) érje” A jogirodalomban több felfogás is kialakult erre vonatkozóan. Huvelin33 szerint itt egy testrész teljes levágásáról van szó. Lübtow34 nézete szerint ez a bűncselekmény a test valamely tagjának vagy szervének teljes vagy részleges elvesztését jelenti a gyógyítható csonttöréssel ellentétben (tehát irreverzibilis = visszafordíthatatlan sérelmet jelent). Egyesek szerint mindenféle tálióval büntetendő testi sértés ide sorolható. Megint mások szerint olyan testi sértést jelent, hogy valamilyen szerv funkcióképtelenné válik.

31

Brósz R.: Nem teljes jogú polgárok a római jogforrásokban. Budapest, 1964. 49. és k. E. Pólay: The Justinian codification and abstraction. St. A. Biscardi II. Milano, 1982. 33 P. Huvelin: La nation de l’ „iniuria” dans le tres ancien droit romain. Melanges Appleton. Lyon, 1903. 9. és k. 34 Lübtow: id. m. 131. és k. 32

19

Lübtow elmélete ezek közül a legértelmesebb. Vagyis: a membri ruptio súlyosabb, mint a csonttörés. Tagcsonkítást, szervroncsolást jelent, tehát visszafordíthatatlan testi sérelmet. A XII táblában a membrum ruptum volt a legsúlyosabb bűncselekmény. Bár súlyosabb a csonttörésnél, nem biztos, hogy a sértett testrészének teljes funkcióképtelenségét okozza. Pl. egy-két kitört fog semmiféle funkciózavart nem okoz. A tálió végrehajtása: a magisztrátus szeme előtt kellett végrehajtani a megfelelő, a sérelem mértékét meg nem haladó tagcsonkítást. A magisztrátus ügyelt rá, hogy a végrehajtás arányosságban álljon az okozott sérelemmel. Főszabály szerint: ha családgyermeket ért a sérelem, akkor a másik pater familias családgyermekét, ha rabszolgát, akkor a másik pater familias rabszolgáját kellett azonos módon megcsonkítani35. Felmerültek azonban ezzel kapcsolatban nehéz esetek is. Ilyen problémát jelentett például az, ha a rabszolgával, családgyermekkel nem rendelkező római polgár okozott más családgyermekének, más rabszolgájának stb. testcsonkulást. Ebben az esetben aligha lehetett az ilyen pater familiason a táliót végrehajtani. Mégpedig azért, mert már az ókori Rómában is jogrendszer által rendezett hierarchia volt. Az önjogú polgárok közt is voltak rangbeli különbségek, nem csak szabad ember és rabszolga között. Az ilyen társadalmi különbségek esetén a vagyoni kiegyezés volt az irányadó. III. A XII tábla következő iniuria-tényállása az ossis fractio, azaz a csonttörés esete. „Manu fustive si os fregit libero, „Ha valaki kézzel vagy bottal CCC, si servo, CL poenam subit szabad ember csontját törte, 300, (sestertiorum).”

ha rabszolgáét, 150 sestertiusnyi büntetés alá esik.”

A törvényszövegből kiderül, hogy szabad ember csonttörése esetén 300 font, míg rabszolga esetén 150 font nyersrezet kellett fizetni.

35

G. Pugliese: Studi sul’ „iniuria” I. Milano, 1941. 11. utalva Gellius 20.1.14. és Festus: talionis.

20

Itt is felmerült egy probléma: az, hogy a mancipiumba adott családgyermeket ért testi sértés esetén 300, vagy 150 fontot kell-e fizetni. Vagyis azt nehéz itt eldönteni, hogy az ilyen családgyermek szabad embernek vagy rabszolga állapotúnak számít-e. IV. A 3. iniuria-tényállás a szűkebb értelemben vett iniuria. „Si iniuriam alteri faxsit, riginii „Ha quinque poenae sunto.”

mással

jogtalanságot

cselekszünk, 25 legyen a büntetés.”

Ezek az egyéb, az első 2 tényálláson kívüli iniuriák. Gaius szerint kétféle értelme van: a) mindenféle jogellenes magatartás ide tartozik, b) minden olyan testi sértés, ami nem esik a tagcsonkítás és a csonttörés tényállása alá. Különféle érvek szólnak amellett, hogy itt csakis testi bántalmazásról, testi sértésről lehet szó. Ilyen például a Gellius által elmesélt eset. Problémás volt a törvény megfogalmazása is. Eszerint igazságtalannak mondható az a rendelkezés, miszerint a kard által okozott vérző seb sértettje ugyanakkora összeget kapott, mintha csak egy pofont kapott volna. Ez abból adódott, hogy a kard által okozott seb az általános esetben kisebb sérelmet jelent, mint a tagcsonkítás vagy a csonttörés. A VIII. tábla 4. iniuriája esetében nincs különbség a szabadok és nem szabadok között, akárcsak a membri ruptio esetében. Mindez azonban így nem érvényesült, mivel a rabszolgát ért iniuria a rabszolgatartót ért iniuriának minősül. Így viszont az os fractumhoz hasonlít, csak itt a decemvirek a különböző testi bántalmakra egységes tarifát állapítottak meg. Ez az iniuria valóban csak a kis jelentőségű, a csonttörés súlyosságától jelentősen elmaradó testi bántalmazásokra vonatkozott. Ide sorolták be azt az esetet is, amikor egy karddal ejtett seb az általános tapasztalatok szerint gyógyítható: a sérelem következménye akkor is reverzibilis, ha később az adott testrész elgennyesedett. Egyes nézetek szerint a nemi erőszak is ide tartozott36. Azonban ez az emiatt kiszabható halálbüntetés miatt nem tartozhatott a VIII. tábla 4. iniuria-tényállása alá.

36

Pugliese: id. m. 11.

21

V. A XII tábla további iniuria-esete más fáinak gyökerestől történő kiirtása. Ez az iniuria 25 font nyersréz megfizetésével büntetendő. „Cautum est XII tabulis, ut qui „A XII tábla rendeli, hogy aki más iniuria cecidisset alienas arbores, fáját jogtalanul kivágta, fizessen lueret in singularis aeris XXV.”

minden egyesért 25 rezet.”

Plinius szövege elfogadható hitelesnek, miszerint más fáinak jogellenes kiirtása (succedere) iniuria-deliktumot valósított meg. A háztáji kertben lévő fák, szőlőtőkék is a „meum esse” kategóriájába tartoztak37, akárcsak a rabszolgák, családgyerekek, stb. Az olajfa kiirtása és a szőlőtőke elpusztítása esetében a tettes, mint „latro” (fegyveres útonálló, rabló, haramia) büntetendő. Itt nem csak kivágásról van szó, hanem igazi pusztító tevékenységről, ami bosszú műve is lehetett. Ebben a tényállásban a házközösség fejének okozott személyi sérelmet is látni kell. VI. A XII tábla következő iniuria-tényállása a VIII. 5. alatt található. „Rupitias sarcito.”

„Rongálást meg kell téríteni.”

Ez a tényállás a házközösség fontos élő objektumai, az igásállatok, vagy a háznál lévő más állatok (juh, kecske, sertés) védelmére irányul. Rongálásuk, megsebesítésük , elpusztításuk esetén az okozott kárt meg kellett téríteni. A XII tábla VII. 8. és VIII. 6-7., 9-10. és 14. alatti tényállásai nem rumpere értelmű kárt okozó dologrongálást jelentenek, hanem lórúgást, szarvasmarhaöklelést, idegen vetésbe más állatának belegelését, nem szándékos tűzvészokozást vagy a vetés éjjel történő levágását. VII. A jogirodalomban vitás, hogy a VIII. tábla 1. pontjának kitétele az iniuria egyik esete-e, vagy nem. „Qui malum carmen incantassit”

„Aki gonosz éneket ráolvas,”

A „ráéneklés” büntetése , mint főbenjáró bűncselekményé , a halál. Azonban Cicero kiterjesztő értelmezésként ide sorolja a becsületsértő éneket is, az infamiát okozó gúnydalt. Cicero idejében a prétor által a sértett kérésére

37

De. r. r. 1.10.2. Nat. hist. 19.4.50.

22

pénzbüntetéssel

volt

büntetendő

a

„carmen

famosum”,

a

gúnydal.

Mindenesetre biztos, hogy a VIII. 8. a. alatti két tényállás, a „termés mágikus varázslással való eléneklése”, valamint a „megrontó ráolvasás” nem minősíthető iniuriának. Ennek különböző okai vannak,

Pl: az, hogy az

„iniuria” kifejezés mindig megtalálható a tényállásban, illetve az ezt értelmező szövegekben. A XII tábla „malum carmen”-ét Cicero saját korának carmen famosumával azonosította. Ezt azonban nem tette helyesen. Van egy döntő érv, arra, hogy a „malum carmen” tényállása mégsem iniuria. Ennek büntetése halálbüntetés volt, ami azt jelenti, hogy crimenről volt szó. A „malum carmen incantare” és a „fruges excantare”-tényállásokat fővesztéssel büntették, amit római polgárra csak a népgyűlés szabhatott ki. Így ki van zárva, hogy a malum carmen és a carmen famosum azonos tényállások. Míg az egyik halállal büntetendő crimen, addig a másik a praetori korban pénzbüntetéssel sújtható magánbűncselekmény. A „malum carmen” akár okozott kárt, akár nem, ráolvasásként önmagában is, minden következmény nélkül büntetendő. Összefoglalva tehát a malum carmen-tényállás egyáltalán nem sorolható be a XII tábla iniuria-tényállásai közé, hiába akarta Cicero a carmen famosummal kapcsolatba hozni. VIII. Tisztázni kell még azt is, hogy a VIII. 24. a. alatti tényállás az iniuria keretébe tartozik-e, vagy sem. E tényállás szerint, ha a dárda valakinek a kezéből véletlenül kicsúszott, akkor egy kost kellett feláldozni. Wittmann38 szerint itt tulajdonképpen a testi sértés szándékos és gondatlan alakzatainak megkülönböztetéséről volt szó. Ha szándékosan dobják a dárdát, akkor a tarifális büntetést kell kiszabni, ha viszont a dárda csak kicsúszik a tettes kezéből, akkor a tarifát egy kos átadása képezi. Wittmann nézete nem ért egyet a többségi állásponttal, ami szerint a dárda szándékos eldobása, illetve véletlen kicsúszás esetén homicidium is bekövetkezhet. Két fontos kérdés merül itt fel: 1. a XII tábla ismerte-e a testi sértés szándékos és gondatlan alakzatát, 2. a

38

R. Wittmann: Die Körperverletztung an Freien im klassischen römischen Recht. München, 1972. 16. és k.

23

dárdavetés vagy a dárda véletlen kicsúszása okozhatott-e halált. Ha igen, akkor homicidiumról van szó. A

szándékosság-gondatlanság

problémájával

később

foglalkozunk.

Alátámasztható, hogy a szándékosan vetett vagy a kézből kicsúszó dárda nem csak testi sértést, hanem emberhalált is okozhatott. Ebből az következik, hogy az emberölés sehogysem tartozhatott az iniuria-tényállások közé. Ami a kos „szolgáltatását” illeti: megállapítható, hogy a kost az akaratlan emberölés esetén kiengesztelés céljára áldozták fel. Tehát a kos feláldozása nehezen illeszthető be az iniuriák poena-rendszerébe. Összefoglalóan tehát: a VIII. 24. a. esete nem minősül az iniuria egyik esetének. IX. Nagyon vitás kérdés, hogy a XII tábla iniuriái értelmében tárgyi értelemben vett deliktuális felelősség terheli-e a tettest vagy vétkes felelősség. Ahhoz, hogy ezt el lehessen dönteni, a XII tábla felelősségi rendszeréből kell kiindulni. Az biztos, hogy az archaikus jogrendszerekben az eredményfelelősség általános. Ekkor még nem vizsgálták azt, hogy szándékosság vagy gondatlanság áll-e a háttérben, vagy véletlenül következett-e be a jogsértés. Azonban nem kizárt, hogy már a primitív jogászok előtt is felmerült a kérdés, hogy például emberölés vagy tűzvészokozás esetén akarattal hajtották-e végre a jogellenes cselekményt, vagy nem. Ha villámcsapás ölt meg egy embert, akkor ennek másra nézve semmilyen jogkövetkezménye nem volt. Ez még az ókori rómaiak előtt is világos volt. Ha valaki egy házat vagy a ház melletti osztagba rakott terményt meggyújtotta, akkor azt tűzhalállal kellett büntetni, ha pedig „véletlenül, azaz hanyagságból” történt az eset, akkor vagy a kárt kellett megtéríteni, vagy könnyebben meg kellett fenyíteni az illetőt (testi fenyítés). Ebben az időben a decemvirek nem tudtak különbséget tenni szándék és gondatlanság között, csak a szándék és nemszándék között. Ők még a véletlenséget és hanyagságot (gondatlanság) egyenlőnek tekintették. Most pedig vizsgáljuk meg, hogy mikor jelentkezik a XII táblában a tiszta objektív felelősség!

24

A felfedezett, valamint az áthárított lopás büntetése a XII tábla alapján az érték háromszorosa. Itt egyszerűen arról van szó, hogy az illető azon az alapon felel, hogy a ház az övé (ahol a lopott dolgot házkutatás útján megtalálták). Vagyis: az eredmény a dolognak házkutatás során való megtalálása, ami már magában felelőssé teszi a lopott dolog értékének háromszorosáért a ház tulajdonosát. Ezzel esett azonos elbírálás alá az „áthárított lopás”. Ennek lényege, hogy valaki a lopott dolgot más házába becsempészte és ott is találták meg. Tehát itt is az eredmény alapján minősítettek. Nem vették figyelembe, hogy azt valaki becsempészte-e, vagy sem. A XII tábla ok-okozati összefüggés alapján teszi felelőssé a vétőképtelen serdültet is, akkor is, ha a vétőképtelen deliktumát enyhébben büntették. A rongálás esetében sem vették figyelembe, hogy azt szándékosan, gondatlanul, vagy véletlenül okozta a tettes. Ezek szerint, ha valaki a szomszéd kerítését szándékosan áttörte, ugyanúgy felel, mintha úgy esett volna neki, hogy megbotlott. A XII tábla bizonyos esetekben „objektivált” szándékosságon (a jogirodalomban „tipizált dolus malus”) építi fel a felelősségi eseteket. Így pl. a furtum mindig csak szándékosan követhető el a fent említett eset kivételével. A lopás tényállási elemében benne van a szándékosság. A „malum carmen” szintén csak szándékosan követhető el. A vetés éjjeli lelegeltetése is csak szándékosan volt elkövethető. Az „objektivált” vagy tipizált szándékosság (dolus

malum)

tulajdonképpen

azt

jelenti,

hogy

vannak

olyan

magánbűncselekmények, amelyeknek kezdettől fogva fogalmi eleme a szándék. Gondatlanul, véletlenül lopni nem lehet. Ez azt jelzi, hogy a tiszta okozati elven felépülő eredményfelelőssség és az ún. objektivizált vagy . tipizált dolus malus alapján való felelősség közt lényegében nincs különbség. A decemvirek néhány különleges esetben (pl. emberölés és tűzvészokozás) ismerték a szándékot, de ismerniük kellett az elháríthatatlan erőt is (pl. villámcsapás): ebben az esetben senki nem viseli a következményeket 39. A kettő között szerepelt a „nemszándékos” magatartás (amiért vagy felelni 39

Liebs: id. m. 264. és k.

25

kellett, vagy nem), de a véletlent és a gondatlanságot nem tudták egymástól elválasztani. A culpa gondatlanság-fogalomként csak a köztársaság két utolsó századában jelent meg. A dolushoz hasonló, de attól eltérő vétkességi kategória40. Most pedig összevetjük a XII tábla felelősségi rendszerét az iniuriatényállásokkal. Vagyis a következőkkel: a) „iniuria vindicare”, b) „membri ruptio”, c) „ossis fractio”, d) „iniuria alteri factum”, e) „succissio arborum (vitium) iniuria”, f) „ruptio pecudis”. Az a) esetben a jogalap nélküli perlés lehetett szándékos és nemszándékos. Itt tiszta objektív felelősségről van szó. A b) eset szintén történhetett szándékosan, illetve nemszándékosan. A c) esetben is ugyanez jellemző. A d) esetre is a szándékosság, illetve a nemszándékosság jellemző. Szándékosság: pl. pofonütés, megbicskázás, nemszándékosság: pl. kenyérszelő késsel valaki mellett állót véletlenül megvágnak. Ebben a negyedik esetben is a tiszta okozási elv érvényesül. Az e) eset viszont feltétlenül szándékosságot igényelt. Ezt a tényállást a „tipizált dolus malus” esetei közé lehet besorolni a XII táblában. Az f) eset szintén történhetett szándékosan, ill. nemszándékosan. Összességében megállapítható, hogy ezen iniuria-tényállások közül csak egy az, amelynél az ún. tipizált dolus malus felfedezhető. Az összes többinél pedig a tiszta objektív felelősség érvényesül. X. A házközösség egyéb tagjai ellen elkövetett iniuria által a pater familias közvetve sérthető meg, de megsérthető közvetlenül, vagyis saját személyében is. Ezen kívül kiterjesztő értelemben a házközösség fejének sérelmét jelenti a háztáji gazdaság legértékesebb dolgainak (olajfák, szőlőtőkék) kirtása is. Ez nem csak egyszerű kivágást jelentett, hanem gyökerestől41 való kiirtást. Ezt a házközösség fejének sérelmére követték el, mintegy bosszújelleggel bírt. Ugyanez jellemző a házközösség barmaira is. A „házjog” megsértésére, tehát a

40 41

D. 24.3.66. D. 47.7.3.7.

26

házközösség jogának megsértésére a XII táblában közvetlen utalás nincs, de megtalálható ebben a törvényben a lakóház védelmét szolgáló szabály is. A praetori jogfejlődés által kialakított actio iniuriarum (aestimatoria) egész felépítése még a klasszikus korban is őrzi a régi házközösség védelmét. Valamint azt az elvet, hogy a pater familias a házközösségnek nem csak ura, hanem védelmezője is. Összefoglalva: az iniuria az archaikus korban a házközösség fejének személyi sérelmét jelentette közvetlenül vagy közvetve az egyes élőlények és dolgok vonatkozásában is. A támadás többféle módon történhetett: perbeli aktussal, testi bántalmazások útján, illetve a vagyontárgyaknak a személysértő magatartással történő megrongálásával. Iniuria-tényállások a régi róma archaikus korában (a XII táblánál is régebbi tényállás: iniuria vindicare: alaptalan perlés)

A XII tábla tényállásai 1.

membrum ruptum: tagcsonkítás

2.

ossis fractio: csonttörés iniuria alteri fractum: szűkebb értelemben vett iniuria. A pater

3.

familias személyét és a hatalma alatt álló embereket ért egyéb könnyű testi sértés

4. 5.

succissio arborum (vitium) iniuria: más fáinak gyökerestől való kiirtása ruptio pecudis: rongálás, más állatainak megsebesítése

27

II. fejezet Iniuria-tényállások a preklasszikus római jogban I. A 3. század derekán bekövetkezik a nagy fordulópont: a régi típusú római házközösségeket felszámolták és helyüket általában a piacra termelő villagazdaságok

váltották

fel.

Ez

abban

különbözött

a

paraszti

házközösségektől, hogy a villicus (rabszolga állapotú intéző) vezette, és célja a piacra

való

termelés

volt.

Ezek,

szemben

a

házközösségekkel,

a

rabszolgamunkára voltak alapítva. A 4. század második felétől használatba került a jelzéssel (bika, sas) ellátott réztömb (aes signatum). A latin háborúk után jelenik meg a vert pénz. Ez rézpénz volt. Később ezt váltotta fel az ezüst pénz. A régi házközösségek felbomlása a 3. század folyamán következett be. Ez azonban nem jelenti azt, hogy önellátó paraszti gazdaságok ne lettek volna. Az uralkodó termelési forma a mezőgazdaságban a villa rustica, majorsági gazdaság lett. Ez a rabszolga tényleges helyzetét is megváltoztatta: munkaeszköz, vagyis dolog lett belőle. Ezeknek az átalakulásoknak megfelelően alakul ki a civil jogban a magántulajdon a preklasszikus korban. Ezután meg kell vizsgálni, hogy az archaikus iniuria-tényállások milyen változásokon mentek keresztül, mik voltak az új tényállások, melyek szűntek meg. II. A XII tábla „rupitias sarcito” kitétele a herediumon tartott háziállatok megsebesítése ellen védte a házközösség fejét. A házközösségek felbomlása átalakította a helyzetet. Új vagyoni keretek jöttek létre, amiket most már nem a „meum esse”, hanem a dominium kifejezéssel jellemeztek. A házközösségi állatállomány összekeveredett a pater familias tulajdonában (dominium) álló egyéb (pl. az egykori nemzetségi közös legelőkön tartott) barmokkal. Ezek szerint a XII tábla tarifális büntetési rendszere, a büntetési tételek a fejlődő életviszonyoknak már nem feleltek meg.

28

Ilyen körülmények között született meg 286-ban a lex Aquilia. E törvény szerint ha valaki jogellenesen idegen rabszolgát vagy háziállatot megöl, a cselekmény

elkövetését

megelőző

egy

évre

visszamenőleg

a

fenti

vagyontárgyak legmagasabb értékét kell megfizetni (Gai. D. 9.2.2. p A lex Aquilia szerint az iniuria-tényállások közül kivált a rabszolga ossis fractio-ja, valamint a házközösségi heredium háziállataiban okozott károkkal a házközösség fejének okozott sérelem. Ezek már nem a házközösség fejének okozott sérelmet jelentették. Az ilyen bűntettek már a tulajdonos ellen elkövetett

bűncselekmények,

és

ezeket

már

nem poenával,

hanem

pénzbüntetéssel büntették. Az idő túllépett az archaikus büntetéseken és a tarifális pénzbüntetési rendszeren. A tálió és a tarifális pénzbüntetés elavulása újfajta büntetést tett szükségessé a szabad ember testi sérelmével kapcsolatban. Azonban a lex Aquilia intézkedései szabad ember testi sértésére nem terjedhettek ki. Azért nem, mert a törvény szövege csak rabszolgákról, barmokról és egyéb vagyontárgyakról szólt, amiket „urere, rumpere, frangere” útján károsítottak meg. A „rumpere” csonkítást, valamilyen szerv elpusztítását jelenti, a másik kettő pedig égetést, illetve zúzást jelent, de ebben a tekintetben is viták vannak az irodalomban42. Augustustól kezdve a praetorok finomították az actiókat, utilis actiókat alakítottak ki. 130 körül lett teljesen kész a praetori ediktumszöveg. A kezdetekben, amikor a táliót már nem lehetett alkalmazni, a praetor a bíróra bízta, hogy milyen pénzbüntetést szabjon ki a membrum ruptum esetére. Erre akkor lehetett szükség, amikor a sértett nem volt hajlandó kiegyezni, illetve a tettes magasnak találta a sértett által követelt összeget. Ez volt a megoldás az os fractum esetében is, valamint más súlyosabb bűncselekményeknél is.

42

Ld. Pólay Elemér: A személyiség polgári jogi védelmének történetéhez. Iniuria-tényállások a római jogban. 15. lábjegyzet

29

Ezekkel az ismeretekkel megállapítható, hogy a lex Aquilia által szabályozott dologrongálás kikerült az iniuria-deliktum tényállásai közül és önálló életet kezdett. III. Míg a XII tábla succissio arboris nevű tényállása az olajfa vagy szőlőtő bosszúszándékkal a házközösségi tulajdon urának sérelmére elkövetett fakiirtásnak minősült, addig a praetori ediktum „arbores furtum caesae” nevű tényállása a tulajdonos tudta nélküli, titokban való fakivágást, vagy a szőlőtő levágását jelenti. A 2. tényállás ellen az actio arborum furtim caesarummal lehet élni. Aki pedig haszonszerzés céljából vágja ki a fát, az actio furtival perelhető. A fa kiirtása a lex Aquilia alá esik, mert a cselekmény az ott szereplő 3 tényállás közül a rumpere fogalmát valósítja meg. A caedere, succidere és subsecare tényállások viszont az „arbores furtum caesae” nevű bűncselekményt valósítják meg. Tehát a succisio arborum nevű deliktum is kivált a XII tábla által szabályozott iniuria-tényállások közül. IV. A preklasszikus iniuria-tényállások forrása a praetori ediktum, az i.e. 81-ben létrehozott lex Cornelia de iniuriis, valamint 3 köztársaságbeli jogtudós megállapításai

az

iniuriával

kapcsolatban.

Az

iniuriát

rendező

ediktumklauzulák az i.e. 3. század végétől keletkeztek. Megteremtették az új iniuria-tényállásokat. Legfeljebb a jogászi tevékenység értelmezhette ezeket kiterjesztőleg. Ezek vizsgálatához az ediktumszövegekből kell kiindulni. a) Nem létezett olyan ediktum, ami tartalmazta volna az iniuria-tényállások generálklauzulában való összefoglalását. Vagyis azt, hogy mindenféle „jogellenességet”, ami a személyiség ellen irányul, praetori mérlegelés alapján kiszabott pénzbüntetéssel kell sújtani. A praetori szövegek egy része csak annyit tartalmaz, hogy a praetor előtt pontosan meg kell jelölni a tényállást, amiről a sértett azt gondolja, hogy kimeríti az iniuria fogalmát. Ebben az esetben a praetor mérlegel, majd az esküdtbírót utasítja, hogy állapítsa meg a poena értékét. Gellius két szöveghelye részben közvetlenül, részben közvetve szól a XII tábla három testi sértésre vonatkozó iniuria-esete közül kettőről.

30

Ebből az következik, hogy a három tényállás nem lett összevonva egy egységes iniuria-fogalom alá, hanem sokáig külön iniuria-eseteket képeztek. Csak a pénzreform tette indokolttá, hogy most már ne a tarifális, merev poenákkal, hanem a praetori aestimatio alapján kiszabott pénzbüntetésekkel sújtsák az iniuria három esetét. A praetori ediktum tehát nem állapított meg új iniuria-tényállást, csak a büntetésrendszerüket tette rugalmassá. A 3 db XII táblás iniuria-eset összeolvadása egy testi sértést tartalmazó tényállássá csak a lex Cornelia de iniuriis bevezetésével történt meg. Ennek a törvénynek a jellegzetessége, hogy a testi sértés, bántalmazás elkövetési módjait tartalmazza (verberare, pulsare), és így lett a XII tábla három tényállásából egy teljes egész. Ide kapcsolódik a lex Aquilia utilis nevű keresete - eszerint a szabad ember az őt ért testi sértések esetén utiliter kaphatta meg az actiót (keresetet). b) A három tényállás mellett (membri ruptio, ossis fractio, egyéb iniuria) új tényállásként jelentkezett a praetori ediktumban a convicium. Ez a tényállás a VIII. 4. alatti iniuria továbbfejlesztése, ami egyre inkább a „becsületsértés” kialakulása felé mutat. Ennek lényege: az emberi fül mint testrész „macskazenével” való megsértése gyalázkodó csoport kiabálásával. Az ediktumszövegben található „adversus bonos mores” nem minden együtt elhangzott kiabálást jelent, hanem csak olyanokat, amelyek a jó erkölcsökbe ütköznek. Ez tehát lényegében a VIII. tábla 4.-beli iniuria-tényállás (testi bántalmazás)

folytatásaként

kialakuló,

személyes

élű,

közrendet

(„közcsendet”) háborító becsületsértés. Ennek a tényállásnak lényege, mélyebb értelme: ez sértette az ember fülét, mint testrészt, ezen keresztül az ember becsületét, jó hírét is. Valamint a „közcsend” háborításán keresztül az állam rendjét is. Ez az iniuria csak szándékosan követhető el. c) Ez a tényállás is szorosan kapcsolódik a XII tábla egyik tényállásához, a „malum carmen” nevű halálbüntetéssel sújtott crimen-hez. Cicero szerint a praetori tényállás a VIII.1.-re utal vissza. A kettő közti különbség az, hogy az infamia a XII táblában nem szerepelt, csak a praetori ediktumban. A praetor

31

azonban nem feltétlenül büntette az infámis magatartást, hanem ilyen esetben saját belátása szerint büntette a cselekményt (animadvertam). A tényállás pontos megértéséhez még annyit szeretnék hozzáfűzni, hogy a XII táblában és a praetori korban is „ráéneklésről” van szó. Azonban míg a XII táblában halállal sújtható mágikus bűncselekmény, addig a praetori korban a tényállást már a gúnyverssel való becsület-, jó hírnévsértés képezi infamáló szándékkal. d) E tényállás szerint ha valaki idegen rabszolgát a jó erkölcsökbe ütköző módon ütlegelt, vagy urának tudta nélkül kínvallatásnak vetette alá, ellene a praetor actio iniuriarumot adott. Ez alapján tehát a tulajdonost sértő szándékkal elkövetett rabszolgabántalmazás büntetendő, de ha nem volt ilyen szándék, akkor is meg kellett büntetni a tettest. Főleg akkor, ha más rabszolgáját ütlegelte valaki vagy vonatta kínvallatás alá a tulajdonos akarata ellenére. Mit jelent a jó erkölcsökbe ütköző mód? Ha a rabszolga megfenyítése javító célzattal történt, nem lehetett büntetést kiszabni. Ha viszont a tulajdonos akarata ellenére történt, akkor az a házközösség fejéből egyszerű tulajdonossá vált rabszolgatartó sérelmét jelentette. Az sértette tehát a jó erkölcsöket, ha valaki más rabszolgáját nem javító szándékkal

bántalmazta, mást

tulajdonjogában sértette. Vagyis vétett a rabszolgatartó állam rendje ellen. Azonban a közrend védelmében más is kikérdezheti a rabszolgát, sőt, enyhébb módszerekkel vallomásra is bírhatja. Ha a rabszolga másfajta sérelmet szenvedett (nem annyira súlyosat), akkor a praetornak mérlegelési lehetősége volt (D. 47.10.15.44.). Nincs keresetnek helye, ha a rabszolgát az urán kívül más könnyedén megütötte vagy szidalmazta. e) Ha annak, aki más hatalma alatt áll, olyan sérelmet okoznak, ami iniuriának minősül és a pater familias nincs jelen, akkor a praetor az iniuriát elszenvedő szabad állapotú hatalomalattinak adja meg a keresetet. A keresetet a filius familias azért kapta meg a pater familias távollétében, mert vélelmezhető, hogy ha jelen lett volna, perelt volna. A keresetmegadás itt is praetori mérlegeléstől függött. Ez nem jelent új iniuria-tényállást. Ez csak egy perjogi rendelkezés, nem pedig anyagi jogi szabály.

32

f) Az ediktum alapján még egy tényállás minősült iniuriának. Eszerint aki mater familiast, vagy fiatalembert vagy leányt úgy sért meg, hogy kísérőjét elszökteti, hogy az kíséret nélkül maradva szégyenben maradjon, vagy félrevezető beszédekkel „leszólítva” a szemérmességét sérti (appellare), vagy ha az illetőt hallgatva követi (adsectari – a gyalázkodás egyik fajtáját jelenti) iniuriát követ el, és keresetet lehet ellene indítani. E tényállás elnevezése: adtemptata pudicidia, ami egy mater familias vagy fiatalember vagy lány erkölcsi jóhírneve elleni támadást jelent. Előfeltétel, hogy ez a támadás a jó erkölcsökbe ütközzön. Ha egy adott korban valami nem ütközött a jó erkölcsbe, akkor nem volt iniuria sem. V. Cornelius Sulla i.e. 81-ben 7 különleges törvényszéket (quaestiones perpetuae43) állított fel „a rend helyreállítására” és megalkotta a lex Cornelia de iniuriis nevű törvényt. Itt három tényállásról van szó: verberare, pulsare, domum vi introire. Vagyis ütlegelni, meglökni vagy más házába erőszakkal behatolni. A „verberare” azt jelenti: fájdalmasan ütlegelni, a „pulsare”: fájdalom nélkül ütlegelni. A „domum vi introire” azt jelenti, hogy valaki a más lakásába az illető akarata ellenére hatol be. Ha a tulajdonos távollétében valaki behatol a házába és azt visszatérésében megakadályozza, akkor az is e tényállás alá esett. Csak szabad embert lehetett ezzel perelni. Rabszolga esetén keményebb büntetést alkalmaztak. Ezek a tényállások csak szándékosak lehetnek. A lex Cornelia de iniuriis alapjában véve a XII tábla VIII. 2-4.-ben foglalt tényállások, testi sértések elkövetési módjait rögzíti, és így visszautal az archaikus szabályokra. Emellett a magánlaksértés sem lehet előzmény nélküli, mert a házközösség már nagyon régen szakrális védelem alatt állt. A lex Cornelia de iniuriis új tényállása csak a pater familias házjogának megsértése, egyébként pedig a XII táblában lévő iniuria-esetek elkövetési módját pontosítja. VI. A köztársaság végi jogtudomány részt vett az iniuriát tárgyaló praetori ediktum kommentálásában. Cicero kiterjesztőleg értelmezi a magánlaksértést

43

Mommsen: id. m. 203., Wilinski: id. m. 92.-93.

33

(Pro. Caec. 12.35.). Szól arról is, hogy a fizetőképtelenség híresztelése is egy iniuria-eset. Iniuria alapján perelhető, aki egy zálogtárgy eladását nyilvánosságra hozza annak híresztelésével, hogy a zálogtárgyat mástól kapta. Vagyis a hitelképesség rontása a verbáliniuriánál már ebben a korban is szerepet kapott44. A magánlaksértés kommentálásánál azt is e tény alá vonták, ha valaki in ius vocatio céljából lép be a tulajdonos akarata ellenére idegen házba. A preklasszikus korban az ediktum megteremtette az iniuria valamennyi tényállását, az ediktumban lévő kritériumok kazuisztikus tisztázása a jogtudományban már megkezdődött. A lex Cornelia az iniuria néhány esetét félig-meddig crimenné, azaz közbűncselekménnyé minősítette, aminek kérdésében különleges szenátori bíróság járt el. Az iniuria ebben a korban már csak szándékosan követhető el. Az „iniuria-vindicare” tényállása ebben a korszakban maradéktalanul felszámolódott45.

44 45

Wittmann: SZ 91 (1974) 289. 9. jz. Kaser: Röm. Zivilprozessrecht. 63.-64.

34

III. fejezet Az iniuria-tényállások kazuisztikájának kidolgozása a klasszikus korban I. A római jog klasszikus kora a principátus kezdetétől az i.sz. 3. század közepéig tartott. A klasszikus jogtudomány korszakát a kazuisztikus finomító, a preklasszikus jogtudomány alkotásait apró részletekig kidolgozó jogászi művészet jellemzi46. Az iniuria-deliktumok esetében is megfigyelhető, hogy a klasszikus jogtudomány nagy hangsúlyt helyez az ediktumklauzulák és törvényi előírások értelmezésére. Meg kell vizsgálni az egyes, korábban kialakult iniuria-tényállások részletkérdéseinek kazuista feldolgozását. II. A büntetési tétel kiszabása és a minősítés a vizsgálat legfontosabb részét képezi. A membrum ruptum esetén, ha a felek között nem történt megegyezés, akkor a praetor mérlegelése alapján szabott ki a bíró pénzbüntetést. A lex Cornelia a XII tábla testi sértéseinek elkövetési módjait állapítja meg, amikor a verberare és a pulsare útján történt bántalmazást rögzíti. A lex Cornelia kodifikálja ezt a két elkövetési módot és így feloldja a XII táblában lévő háromféle tényállás különállását. A szabad embert ért minden testi sértés a tagcsonkítástól, csonttöréstől az arculverésig e két elkövetési mód alá esik. Bár ezeknek crimen-jellegük van, magánjogi keresettel lehet ellenük élni. Vitatott az irodalomban, hogy milyen büntetéseket írt elő47 a törvény. A pénzbüntetés nyilvánvaló, ami magánjogi büntetés volt. De szükséges volt a közjogi büntetés is. Sulla idején a pénzbüntetés mellett elterjedt volt a száműzetés (exilium), a bányamunka (metallum) vagy közmunkára (opus publicum) való ítélés. Emellett fennmaradt a tagcsonkítástól az arculverésig terjedő testi sértések egységesen iniuriának nevezett tényállása, amit a praetor polgári per keretében gyakorolt becslése alapján a bíró pénzbüntetéssel sújtott.

46

Wieacker: Über das Klassiche in der römischen Jurisprudenz. Vom römischen Rect. Stuttgart, 1961. 182. 47 Lübtow: id. m. 158-159., Kunkel: PW 24 (1963) 742., Pugliese: id. m. 141 és k., Rein: Das Kriminalverfahren der Römer 1844. 373., Hitzig: id. m. 78., Pugliese: id. m. 139. és k., D. 47.10.5.9.

35

Testi sértés, bántalmazás esetén a sértett felléphetett vádlóként a quaestor előtt és felperesként a polgári bíróság előtt is. Az előbbi esetben közjogi, az utóbbi esetben magánjogi keresetről van szó. Az actio legis Aquiliae utilis pótolta a hiányosságokat: a szabad ember elleni gondatlan testi sértés és a nem közvetlenül jelentkező károk anyagi korrekcióját. A lex Aquiliae 3. szakaszához kapcsolódó testi sértések (urere, rumpere, frangere) akár szándékosan,

akár

gondatlanul48

mentek

is

végbe,

a

lex

Aquilia

jogkövetkezményeit kellett rá alkalmazni. A lex Aquiliára a becslés jellemző, elsősorban a gondatlan testi sértésé, ill. a munkamulasztással, vagy gyógyítással kapcsolatban felmerült kétségek becslése. A klasszikus korban kialakul a testi sértés egy speciális formája, amit atroxnak neveztek. Általában

iniuria atroxon azt kell érteni, ha valakit

megsebesítenek vagy megkorbácsolnak vagy megbotoznak. Ezt a klasszikus jogtudomány továbbfejleszti és már nem csak testi sértésnél fordul ez elő. Ez az iniuria nem csak tettel követhető el, hanem hely szerint is, valamint személy szerint is. Az iniuria atrox kiindulópontja feltétlenül a testi sértés minősített esetei. Az atrocitást jelezheti pl. a seb nagysága vagy a seb helye is. Testi bántalmazás nélkül is lehetséges az atrox iniuria elkövetése: ha valaki mást pl. színházban vagy fórumon üt meg, sebesít meg, az iniuria akkor is atrox. Vagyis megállapítható, hogy a testi sértés minősített eseteit terjesztik ki a nyilvános helyen vagy magisztrátus előtt (D. 47.10.7.8.) elkövetett gyalázkodásra, valamint arra az esetre, ha a szülő vagy patronus ellen követték azt el. Az iniuria atrox 3 fajtája „persona, tempore (loco), re (facto)” követhető el, akár tettlegesen, akár szavakkal. Az iniuria atrox esetei a jogtudomány által a klasszikus kori kazuisztika alapján: a) csak „re” megy végbe akár a membri ruptio, akár az ossis fractio szabad ember ellen (D. 47.10.7.8. és 47.10.8.). b) „tempore (loco)”, helyileg forog fenn. Pl.:

történhet színházban,

fórumon (9.1.), nyilvános játékokon stb., akár re, akár verbis. 48

Kaser: R.P.R. I.2, 504 és 622. Wittmann: Körperverletzung. 115.

36

c) személyileg elkövethető a magisztrátus, szülő és patrónus ellen (7.8.), tehát a házközösségi, ill. államrend ellen stb. Történhet akár re, akár verbis útján. A szabad ember által elszenvedett testi sértés esetén a praetori jog becsléssel járó keresetet biztosított a sértettnek a sérelemért. Ezt vagy közvetlenül vagy közvetve lehetett elszenvedni. A források szerint szabad ember nem tulajdonosa saját testének, így ezek kizárják a szabad ember testének aestimatioját. Ezzel szemben áll a gyakorlat. Eszerint a szabad ember a testi sértés folytán őt ért sérelmet megbecsüli és a iudex megítéli a pontos összeget az alperes részére. A tarifális rendszer idővel megszűnt. A rugalmasságot az aestimatio biztosította. A gyakorlatban az elv és a jogszabály éppúgy nem állt egymással ellentétben, mint az, hogy természeténél fogva senki sem állhat másnak a tulajdonában, viszont minden nép közös jogában fellelhető a rabszolgaság (D. 1.5.4.1.). III. A felperesnek pontosan meg kell mondania az iniuria fajtáját, nem beszélhet alternatívákban, hogy ilyen vagy olyan iniuria érte őt. Ez a szabály semmilyen generálediktumra nem utal, mert minden keresetlevélben pontosan meg kell jelölni a tényállást. Egy ediktumszövegben problémás a „contumelia” szónak, azaz a „szidalmazásnak”, szóbeli „gyalázkodásnak”, mint ilyen gőgös magatartásnak a szövegben való szerepe. Itt tulajdonképpen egy, valamennyi verbáliniuriát magába foglaló fogalomról van szó. A contumelia csak a posztklasszikus forrásban jelentkezik. A preklasszikus ediktumklauzulákban nem fordul elő, csak a gaiusi tankönyvben. Labeo szerint a „ne quid infamandi causa fiat” ediktumklauzula és az infamatióval

elkövetett

iniuria-eset

általános

tilalma

között

nincs

ellentmondás. Ugyanis a praetor egyrészt megtiltja az infamáló magatartást, ugyanakkor megkívánja azt is, hogy a sértett pontosan jelölje meg az iniuriatényállást, mert egyébként nem ad keresetet. Egységes generálediktum nem létezett, legfeljebb az az eljárásjogi szabály, hogy praetori mérlegelés alapján

37

lehetett megállapítani a tettes által fizetendő összeget, ami az iniuria minden esetére vonatkozott. IV. A „convicium” szóval jelzett iniuria-tényállást a praetori ediktum teremtette meg, mint a valaki ellen irányuló, és a jó erkölcsöket, közrendet zavaró „fülsértő macskazenét”, ami egy iniuria-esetet képezett. Ennek a tényállásnak részletesebb elemzése: -

lényeges, hogy a convicium a jó erkölcsöket, tehát a közrendet sértse, de valaki ellen irányuljon (Ulp. D. 47.10.15.5.),

-

a tényálláshoz hozzátartozik, hogy az kiabálással történjen. Ha nem így történik a gyalázkodás, nincs szó conviciumról.

-

a sértettnek a convicium elkövetésénél nem kell jelen lennie, az ugyanis a távollévő ellen is elkövethető, csak az a lényeg, hogy személye ellen irányuljon. Elkövethető úgy is, hogy valaki megszégyenítésére a tettes a sértett házába annak távollétében bemegy, vagy ugyanezt nyilvános helyen teszi stb.

-

büntethető a felbujtó is – nem jár szankcióval az eredménytelen felbujtás. Paulus által kidolgozott convicium-tényállás, hogy ha a bírói ítélet ellen fellebbezők a bírót gyalázzák (D. 47.10.42.). Gaius megállapítja, hogy a convicium csak szabad emberrel szemben követhető el, rabszolgával szemben nem.

Ennek az iniuria-esetnek a kazuisztikáját a klasszikus jogtudomány majdnem két és fél évszázadon át végzi el. V. Vannak olyan iniuria-esetek, amik által valaki akár tettel, akár szóval infámisan valakinek a becsületét, jó hírét sértette (D. 47.10.15.27.). Ilyen volt pl. az, ha valaki másnak a szégyenére gyászruhát öltött, hogy azt mások vád alatt állónak gondolják, vagy másnak szégyenére piszkos ruhát öltött, vagy szeméremsértő gúnydalt költött vagy azt elénekelte. Ilyen cselekménynek minősült az is, ha valaki azt a látszatot akarta kelteni, hogy az elvált asszony terhes. Az ellen, aki a császárhoz vagy máshoz intézett beadványban valakinek jó hírét megtámadta, actio iniurianumot adott a praetor (D. 47.10.15.29.). Itt említhetők meg a hitelrontás tényállásai is:

38

-

ha valaki kézizálog eladását úgy hozza nyilvánosságra, mintha a zálogot a sértett személytől kapta volna, iniuriát követett el („infamandi causa”),

-

ha valaki mást úgy állít be, mintha az adósa volna („iniuria faciendi causa”).

Az infamálás valakinek a rabszolgáján keresztül is megtörténhet közvetetten, valamilyen cselekmény is gúnyvers által. Itt a praetornak mérlegelnie kell, hogy megadja-e a rabszolga urának a keresetet. Az infamáló tényállások körét a lex Cornelia klasszikus kori értelmezése kiterjeszti. A klasszikus kazuisztika már bünteti azt is, ha valaki más becsületének sérelmére infamáló iratot készített, szerkesztett, vagy esetleg közzétett, még ha nem is a saját nevében, hanem másé alatt, sőt névtelenül. Ebben az esetben a közjogi eljárás „intestabilitas” kimondásával járt. Egy Augustus-korabeli senatusconsultum mondott ki ilyen büntetést. Eszerint ugyanez a büntetése annak, aki epigrammát vagy

mást valaki sérelmére

elkészít vagy forgalomba hozásáról gondoskodik. Ez arra az esetre is vonatkozik, ha a sértett nincs név szerint megjelölve. Ha név szerint is meg van jelölve, akkor iniuria-keresetet is lehet indítani. Ha már actio iniurianumot alkalmaztak, akkor közjogi eljárásnak van helye, ha pedig a közjogi eljárás befejeződött, akkor actio iniurianumról nem lehet szó (D. 47.10.6.). A malum carmen, a carmen famosum és ennek írásbeli formája, a liber famosus közti kapcsolat ekkorra megszűnt, és itt már nem „gonosz ráéneklésről”, hanem gúnydalról van szó. Ez infámiát jelent. A varázslást már feltétlenül közbűncselekményként büntetik. VI. Amint azt korábban kifejtettem, ha valaki idegen rabszolgát ütlegel vagy a tulajdonos parancsa nélkül kínvallatásnak vettet alá, ellene a praetor keresetet ad, míg ha az iniuriát a rabszolga más módon szenvedte el, akkor a praetor mérlegel (D. 47.10.15.34.). A jó erkölcsök = a rabszolgatartó rend megsértésével kell a cselekményt elkövetni, mert ha valaki más rabszolgáját javító célzattal bántalmazza, akkor nincs helye keresetnek. Ennek az a

39

magyarázata, hogy a tettes ilyenkor a dominus javára cselekszik, a rabszolgatartó rendet akarja erősíteni. Az idegen rabszolgán elkövetett iniuria kapcsán nincsenek új tényállások, hanem a tulajdonos érdekeit messzemenőleg védik, ha a rabszolgáján keresztül őt sértették meg. Két kereset áll a dominus rendelkezésére, ha verberatio miatt a rabszolga „dologrongálást” szenvedett. Ez a két kereset: actio legis Aquiliae a „dologrongálás” miatt, és egy actio iniurianum a tulajdonos személyét ért sérelem miatt. Erre lehetnek példák a következő esetek: a) ha valaki a jóhiszemű birtokosnál lévő rabszolgát megütötte, a kereset a dominust és nem a jóhiszemű birtokost illeti, b) az is a dominus sérelmét jelenti, ha rabszolgáját más kívánságára a hatóság megkorbácsolta. Ekkor a dominusnak keresete van az illető ellen a bírói mérlegelés alapján. Ha viszont a rabszolga a korbácsolás következtében életét veszti, akkor dologrongálás alapján actio legis Aquiliaeval perelhetett a tulajdonos. A rabszolgatulajdonos tulajdonjogának védelme volt az alapvető cél, de a közrend = a rabszolgatartó állam rendje is védelemben kellett, hogy részesüljön. A rabszolga kínvallatása néha a rabszolgatartó rend védelmét szolgálta, de ugyanakkor ennek úgy kellett végbemenni, hogy a dominusnak ebből ne lehessen kára. A rabszolgatartó tulajdonos még olyanokkal szemben is védelemben részesült, akiknek gyengébb joguk (jóhiszemű birtokos, haszonélvező) volt a rabszolgán. A tulajdonostársakat a rabszolgán keresztül ért iniuria esetén a bírónak még a tulajdoni hányadokat is figyelembe kellett vennie a pénzbüntetés megállapításánál. Védték a rabszolga-tulajdon látszatát is (bona fide serviens). A magisztrátusnak is figyelembe kellett venni a rabszolgatulajdonos érdekeit még akkor is, ha a rabszolgatartó rend védelmében lépett fel a rabszolga ellen. VII. Inkább eljárásjogi jellegű a „si ei, qui in alterius potestate erit, iniuria facta esse dicetur” ediktumklauzula, mert ez sem tartalmaz új iniuriatényállást. Ez az ediktumklauzula kimondja, hogy ha a hatalomalatti szabad embert iniuria éri és sem a pater familiasa, sem a képviselője nincs jelen, akkor a

40

praetor mérlegeli, hogy lehet-e keresetet adni a filius vagy filia familiasnak (D. 47.10.17.10.). Itt az a vélelem érvényesül, hogy ha a pater familias jelen lett volna, akkor perelt volna. Ez érvényesül abban az esetben is, ha ugyan jelen van a pater familias, de őrültsége miatt nem képes pert indítani. Ilyenkor úgy tekintik, mintha távollévő lenne. Ez azonban már inkább a fikció határait súrolja. Itt találhatók még más fontos részletszabályok is. Ha a jelenlévő pater familias nem akar perelni, vagy az iniuriát megbocsátja, akkor a hatalomalatti szabad ember nem perelhet. Abban az esetben viszont, ha a filius familias tisztességes ember, viszont a pater familias rossz jellemű, akkor a praetor a hatalomalattinak keresetet ad. Az apát ilyenkor úgy tekintették, mintha gondnokság alatt állna. A praetor így őrködik a filius familias becsülete és a család becsülete felett. A kazuisztika azt az esetet is szabályozza, ha unoka a sértett, aki a nagyapa potestasa alatt áll. Ha nincs jelen a hatalomfő, viszont a pater jelen van, akkor inkább őt illeti a kereset, mint az unokát. A praetor egyenesen a filius familiasnak adja meg a keresetet az őt ért iniuria esetében, ha senki sincs jelen, aki keresettel éljen. Ilyenkor úgy tekintették a filiust, mintha a) emancipátus, b) pater familiasának örököse, c) vagy exherese (kitagadott) volna, aki beneficium abstinendivel élt. Ha a patert procurator képviselte és az elhanyagolta a pert, vagy összejátszott az ellenféllel, ill. nem képviselte eléggé lelkiismeretesen a megbízóját, a képviseltet, akkor a praetor a keresetet a sértettre ruházta. A keresetjog megadásánál nagy jelentősége van a praetori mérlegelésnek, pl. mérlegeli a praetor, hogy a pater familias milyen hosszú ideig volt távol. Megemlíti az ediktumkommentár azt az esetet, amikor valakinek a családi állapotával a tettes nincs tisztában. Például ha valaki a filius familiast pater familiasnak gondolja, nem tekinthető úgy, mintha a paternek okozott volna iniuriát (18.4.). Az viszont nem szükséges, hogy az elkövető tudja azt, hogy a sértettnek ki a pater familiasa stb. (18.5.). A férji hatalom árnyéka még az iniuria esetében fellelhető. Ha egy férjezett filia familias iniuriát szenvedett el és a férj is és a pater familias is keresetet

41

nyújt be, akkor a pater javára úgy kell elítélni az alperest, mintha a nő özvegy lenne, a férj javára pedig annyiban, mintha a nő senkinek sem állna hatalmában (18.2.), ugyanis a nő maga is perelhet. A nők elleni iniuria esetén általában a férjet illette meg a kereset, függetlenül attól, hogy hatalom alatt áll-e vagy nem. VIII. A D. 47.10.-ben szereplő kommentárok részletes kazuisztikát tartalmaznak az adtemptata pudicitia esetére. Aki mater familiast vagy 17 éven aluli fiatalt hallgatva követ, iniuriát követ el, mégpedig annak egy új fajtáját. Elkövetési módjai: a) adsectare (hallgatva követni), b) appellare (leszólítani). Labeo szerint a 3. tényállás c) comitem accipere = abducere. Ez azt jelenti, hogy ha valaki egy rangbeli nő vagy gyerek kíséretére kirendelt személyt elzavarja, elszökteti vagy olyan helyzetet teremt, hogy a rangbeli nő vagy gyerek kíséretétől elszakadjon (akár erőszakkal, akár rábeszélésel teszi ezt), akkor a sértett iniuria elleni keresetet kap. Az

ediktumkommentár

részletezi

az

„appellare”

fogalmát,

amin

„leszólítást”, azaz hiábavaló beszéddel valaki szeméremérzésének sértését értenek. Az „adsectari” a gyalázkodás egyik fajtája, ami valakinek akarata ellenére történő állandó jellegű hallgatag kísérését jelenti (15.23.). Nem mindenki követ el iniuriát, aki valakit követ, ha például tréfából teszi, akkor nincs deliktum (15.23.). A deliktum megvalósulásához szükséges, hogy a rangbeli nő rangbeli ruhában járjon. Ha valaki tisztességes nő létére prostituált-ruhában jár és nem mater familias-ruhában, és valaki leszólította, akkor a tettes nem perelhető actio iniurianummal (15.14.). Ennél a cselekménynél jelentősége van az osztálykülönbségeknek. Csak a matrona, mater familias, ill. 17 év alatti fiatal lehet a bűncselekmény sértettje (tehát olyan valaki, akit nem lehet büntetlenül leszólítani). A cselekmény szükségképpeni tényállási elem a „contra bonos mores” történő elkövetés. IX. Az ulpianusi kommentár a magánlaksértés széles körű tényállását tartalmazza. „Domus” alatt nem a ház tulajdonát kell érteni, hanem a lakást.

42

Ezért valaki akár saját házában, akár bérelt házban, akár használati jog alapján idegen házban lakik, akkor joga van a házjog megsértése címén actio legis Corneliae-val közjogi úton perelni (D. 47.10.5.12.). Ha az ingatlan bérlője lakik az épületben és támadás éri, akkor a bérlő kap keresetet és nem a tulajdonos (5.4.). Ha azonban idegen mezei telekre hatolnak be, amit a tulajdonos művel, akkor kérdéses az ügy elbírálása. Labeo szerint a tulajdonost nem illeti meg a kereset, mert nem lakhat a telek valamennyi villájában. Ulpianus szerint viszont ez a törvény minden lakásra vonatkozik, amiben pater familias lakik, akkor is, ha ott nincs állandó lakása (5.5.). A tulajdon teljes védelmére az a megállapítás utal, hogy ha ilyen magánlaksértés történik, akkor nem csak a pater familias, de a filius familias is nyugodtan perelhet. A házi béke megsértése, tehát a magánlaksértés már a preklasszikus korban elég széles tényállást ölelt fel. Ofilius szerint ha valaki in ius vocatio céljából lép be a tulajdonos akarata ellenére a házba, az is magánlaksértést követ el (D. 47.10.23.). Ofilius valójában még lakáshasználóról beszélt, de egy dolog biztos: Paulus és Ulpianus a tulajdonos védelmét akarta kidomborítani a lakáshasználóéval ellentétben. Az idegen házba „furandi animo”, de lopást el nem követő besurranó is ugyanazt a tényállást valósítja meg (Ulp. D. 47.11.7.). A klasszikus jog egyre inkább kidomborítja a pater familias, tehát a tulajdonos védelmét a házjog megsértésével őt ért iniuria vonatkozásában. X. A Digesták 47. könyve értelmében mindenféle jogellenes magatartás esetében érvényesül, hogy ha azt akár testi sértéssel, akár becsületsértéssel követik el, akkor ezeket anyagilag, vagyonilag büntetik. Az iniuria általi sérelem helyreállítása is vagyonjogi úton történik. Ez azonban nem azonos a rendes kártérítéssel, mert azt a sértett jogutódai is érvényesíthetik. Ami ilyen vagyonjogi szankciót von maga után, az az actio iniurianum. Ez bizonyos mértékben része lehet a sértett vagyonának. Az actio iniurianum, mint vagyonjogi következményekkel járó kereset csak a litis contestatio után lesz a vagyon része, de a nyugvó hagyatéknak is része ez a kereset. Ulpianus arról

43

számol be, hogy ha a temetéssel vagy holttesttel kapcsolatban történik iniuria, akkor az örökösnek közvetlenül van keresete, ha már a hagyatékot elfogadta. Amíg ez meg nem történt, addig csak a hagyaték része ez a kereset (D. 47.10.1.6.). A klasszikus kazuisztika a tulajdonsérelmet, ha annak volt valamilyen személyes éle a tulajdonos irányába, iniuriának minősítette. A szabad mozgás joga minden önjogú római polgárt megillet. Ha valakit pl. abban akadályoznak, hogy nyilvános fürdőben fürödjön vagy nyilvános páholyban üljön, akkor actio iniurianumot lehetett indítani (D. 47.10.13.7.). A mozgási szabadság vonatkozik a tulajdonszerzés szabadságára is. Ha például valaki mást megakadályoz abban, hogy a tengerben halásszon, akkor az akadályozott iniuria-keresetet kaphatott (13.7.). Ugyanez az eset akkor is, ha valakit abban akadályoznak, hogy a tulajdonában lévő dolgot használja (13.7.). A tulajdonos akarata ellenére idegen házba lépő (még ha jogos indoka is volt rá), a háztulajdonossal szemben iniuriát követ el (D. 47.10.23.). Az ingatlanon fennálló tulajdonjog személyi sérelmét jelenti, ha a mélyebben fekvő

telek

tulajdonosa

a

magasabban

fekvő

telek

tulajdonosának

bosszantására oda füstöt bocsát vagy a magasabban fekvő telek tulajdonosa az alacsonyabban fekvő idegen telekre valamit leöntött, ledobott (D. 47.10.44.). Más kútjának, vizének bemocskolása (ha a jó erkölcs ellenére történt) szintén a kúttulajdonos, telektulajdonos elleni iniuria (D. 47.11.1.1.), mert a vízszennyezés a közrendet nagyon sérti. Ezen túl, ha a cselekedet nem közvetlenül valakinek a tulajdona ellen irányul, de vagyoni helyzetét, hitelét, hitelképességét sérti: iniuria történik49. Ha valaki például fizetőképes adósának javait csőd céljából összeíratja, iniuriát követ el (3.220.). Ide tartozik az az eset is, ha valaki mást - a valóságnak nem megfelelően - adósának állít be (D. 47.10.15.33.). A tulajdonos személyének megsértését jelenti az az iniuria, ha valaki más rabszolgájával a tulajdonos sérelmére gúnyt űz, még akkor is, ha az illető beleegyezésével történt ez. A kegyeleti jogon keresztül a tulajdonos személyét 49

Maschke: id.m. 54. és Wittmann: SZ 91 (1974), 289. 9. jz.

44

sérti az, ha valaki más apjának emelvényen lévő szobrát kődobálással megrongálja. Ekkor nem actio sepulchri violatinak van helye, hanem actio iniurianumnak (D. 47.10.27.). Az actio iniurianumnak szubszidiárius funkciója is lehet. Ez nem csak azt jelenti, hogy a sértett szabadon választhat 2 actio között, hanem azt is, hogy ha más actio nem áll rendelkezésre, akkor actio iniurianumot kap a praetortól a sértett. Az volt a lényeg, hogy a cselekmények alapja az „infamandi causa”, az „iniuriae faciendae causa” legyen, valamint fontos az is, hogy a cselekmény a közrendet sértse. XI. A klasszikus iniuria-kauzisztikából kivehető iniuria-deliktum jogi jellege egyre inkább előtérbe kerül. Az iniuria, mint deliktum elsősorban csak szándékosan követhető el. Például céltévesztés esetén nem lehet actio iniurianummal perelni (elvétés). Az iniuria-tényálláshoz a következő tényállási elemek megvalósulása szükséges: a) szándék (dolus), b) a cselekmény sértse a közerkölcsöket, a közrendet, c) valakinek a gyalázatára történjen (contumelia). A „contumelia” kifejezést Paulus mindenféle iniuria összefoglalására használja, ami a klasszikus források szerint lehet: a) „infamandi causa” (más dolgának, vagyonának az ő személye ellen irányuló okkupálása), b) „iniuriae faciendae causa” (pl. valaki hitelképességének rontására irányuló célzat). Az iniuria objektív oldalával már korábban foglalkoztam. Az iniuria szubjektív oldalának csak másodlagos jelentősége van, az iniuriát és a contumeliát azonosítják (Ulp. D. 47.10.1.pr.)50. Egy nézet szerint, ha valaki mást „vexandi causa” a hatóság elé idéz, akkor nem a közrendet sérti meg ezzel51, hanem a vexált személy vagy az akadályozott vevő van ebben az esetben megsértve. Kérdéses azonban, hogy a hatóság elé való alaptalan idézés egyben nem a közrend sérelmét jelenti-e. Csak az állapítható meg, hogy a klasszikus kori iniuria objektív tényállási eleme, az „adversus bonos mores”

50 51

Lübtow: id.m. 162 és Wittmann: Körperverletzung, 36 Maschke: id.m. 89 – Raber: id.m. 149 és 163 – Sólyom: id.m. 231.

45

segít a rabszolgatartó állam közrendjének fenntartásában, akár más, tulajdont védő kereset mellett (pl. actio depositi directa), akár, ha más kereset nem áll rendelkezésre (pl. a „per iniuriam occupare” esetén). IV. fejezet Iniuria-tényállások a posztklasszikus római jogban I. Három forrásra lehet hivatkozni a tényállásokat illetően: a) Sententiarum libri, ami nem csak Paulus szövegeit, hanem a késői klasszikusok műveiből vett szövegeket is tartalmazza. b) A Collatio legum Mosaicarum et Romanarum, ami a Bibliát tartalmazza

Gaius,

Paulus,

Ulpianus,

Modestinus,

Papinianus

módosításaival, valamint császári rendeletekkel, méghozzá vallási célzattal. c) A Codex Justinianus repetitae raelectionis „de iniuriis” és „de famosis libellis” constitutiói, amik Diocletianustól, illetve az utána következő császároktól származtak52. II. A Sententiák „de iniuriis” hozzátoldása a posztklasszikus és klasszikus korra egyaránt utal. Az iniuriának 2 fajtája van: testet sértő, ill. nem testet sértő. Az előbbi további fajtái: az ütlegelés (sérülés), valamint a nemi erőszak különböző fajtái, míg az utóbbiakhoz tartozók: a convicium és a libellus famosus (gúnyirat). A Sententia szerint az iniuria-tényállások forrásait tartalmazta egyrészt törvény, másrészt a mos (ez a praetori ediktum volt). A praetor a tágabb értelmű mos normáiból fokozatosan jogi normákat alkotott53. A lex Corneliában lévő tényállások vonatkozásában egyrészt törvény, másrészt praetori ediktum állapított meg szabályokat. A lex Cornelia de iniuriis értelmében közjogi, ill. magánjogi út állt a sértettek előtt. Az e törvényben lévő büntetések egyrészt valamennyi tényállás (büntetés volt pl. a száműzetés, bányamunka, közmunkára ítélés), másrészt csak a directarius (a házba lopási 52 53

Kunkel: Röm. Rechtsgesch4 131. Sólyom: id.m. 236. ld. még Mommsen id.m. 785. és Lübtow: id.m. 161.

46

szándékkal besurranó, de a lopást végre nem hajtó magánlaksértő) vonatkozásában érvényesülnek (Ulp. D. 47.11.7.). A posztklasszikus korra elsősorban a „persona” elkövetett iniuria atrox jellemző. A rendi hovatartozások ebben a korban jobban érvényesülnek, mint a klaszikus korban. Iniuriát furiosus és infans nem követhet el (5.4.2.). A hatalom alatti gyerekek és a feleség esetén a pater familiasnak, ill. a férjnek van joga keresetet indítani (5.4.3.). A corporalis és incorporalis iniuriák esetköre: A) Iniuria in corpus: a) pulsare, stuprum inferre: testi sértés, bántalmazás, nemi erőszak, fajtalanság (5.4.4.). b) praetextatus elleni stuprum, mint minősített eset. Ezeket halállal büntették54, ami azt jelentette, hogy ezek crimenekké váltak. B) Iniuria extra corpus: a) a hamis vád, amit száműzetéssel, szigetre való deportálással, vagy a rendi állás elvesztésével büntettek. Ennek büntetése is közjogi úton történt55. b) a praetextatus elleni gyalázkodás, kísérőjének elcsalása vagy megrontása c) asszonynak vagy lánynak „leszólítása”, szemérmességük sérelmére elkövetett más cselekmény, ami a cselekmény befejezettsége alapján halállal, ill. deportálással volt büntetendő. Megrontott kísérő esetében a legmagasabb büntetést alkalmazták. Tehát ez is crimenné alakult (5.4.14.). d) carmen famosum „in iniuriam alicuius”, ennek elkövetési tárgyai: valaki szatírát vagy epigrammát ír, illetve ha valaki más üldözésére törvényes okot talál ki. A büntetése a szigetre való deportálás volt (5.4.15.). Ebből is crimen lett, ugyanúgy, mint a gúnydal nyilvános énekléséből (5.4.16.).

54 55

Levy: Die röm. Kapitalstrafe, Ges. Sch. II. 325. k., id.m. 337. Wilinski: id.m. 93. – Mommsen: id.m. 398.

47

e) libellus famosus, amit más „contumelia”-jára írtak. Ennek büntetése szigetre való deportálás (5.4.17.). f) a „contra bonos mores” történő convicium. Ilyenkor durva gúnynevekkel illettek valakit, vagy lemeztelenített altestük mutatásával gyalázták meg a sértettet. Ez a közerkölcsöt sértette és közjogi úton büntették (5.4.21.). C) Átmeneti tényállások: a) házasságtörésre csábítás, a házasság háborítása erkölcstelen ajánlattal, még ha ez nem is vezetett eredményre. Ennek büntetését is közjogi úton folytatták le (5.4.5.). b) más kútjának, vizének bemocskolása, trágyával beszórása, agyaggal bemocskolása a sértettnek, ill. annak vagyontárgyának. Közjogi úton büntették (5.4.13.). D) A praetori actio iniurianum csak néhány esetben lelhető még fel: a) a convicium a bíró ellen a fellebbezők részéről (5.4.18.), valamint a b) nyilvános convicium. Az elkövető mindkét esetben, az utóbbi esetben pedig a bűnsegéd és a tanácsadó is infámissá válik (5.4.19. és 20.). Az iniuriát elkövető rabszolga esetében is a közjogi utat alkalmazták. Ha az általa elkövetett iniuria „atrox”, akkor bányamunkára, ha „levis”, akkor megkorbácsolásra és ideiglenes bilincsbeverésre ítélték (3.4.22.). Fontosnak tartom itt kiemelni a következőt: a posztklasszikus korban inkább a személysértések, becsületsértések védelmére összpontosítottak a magántulajdon, ill. rabszolgatulajdon védelme helyett. A Collatio, mint a második alapvető jogforrás 3 vonatkozásban foglalkozik az iniuria problémájával. Ezek a következők: az Ulpianus neve alatt szereplő Coll. 2.2.1., a Paulus neve alatti 2.5., ill. a Paulus neve alatti 2.6. Az Ulpianus neve alatt szereplő Coll. 2.2.1. az iniuria atroxról szól. A szöveg elég ellentmondásos. Az első fordulata olyan atrox iniuriát említ, ami nem súlyos. Ezt a bíró által megállapított összeggel büntetik. Ha viszont az atrox iniuriát ütlegeléssel, ill. a sértett megsebesítésével követik el, akkor a praetor a tettet mérlegelve becsli meg a büntetést.

48

Furcsa dolog, hogy a szerkesztő az első fordulatban iniuria atroxról beszél, holott az valójában nem is annyira súlyos56. Ebben az esetben a praetor utasítására a bíró a felperes kérelme alapján marasztalja el az alperest. Azonban nem magasabb összegben, mint azt a felperes kérte. A második változat azt jelzi, hogy a praetor a „tetthez képest” mérlegel. Így dönti el, hogy közjogi, vagy magánjogi úton bírálják el az ügyet. I. A Paulus neve alatti 2.5. az „ediktum generale” és a contumelia problémáját érinti. Ez alapján iniuria = minden olyan cselekmény, ami nem történik jogosan. Az iniuria, mint a „jogellenesség” az i.sz. 4-ik században található meg legelőször generálklauzula formájában. A contumeliával kapcsolatban az említhető meg, hogy megegyezik a gr. hybris nevű keresettel és az iniuria speciális fajtájának tekinthető. Seneca a contumeliát olyan magatartásként említi, ami kívül van a jog területén, vagyis büntetést nem von maga után, de bizonyos sérelmet jelent (Ad Serenum Dial. 2.5.1.). A Collatioszerkesztő szerint Labeo tévedett abban, hogy az iniuria a praetori ediktumban = hybris = contumelia. Az ulpianusi ediktumkommentár először az iniuria és a contumelia közé egyenlőségjelet tesz, máskor pedig a szavakat az „autem” szóval különválasztja, külön fogalmakként kezeli őket. Ez az interpoláció zavarosságának eredménye. Azonban interpolálatlan ediktumszövegek nem tesznek egyenlőségjelet a két fogalom közé. Mindebből logikusan az szűrhető le, hogy a contumelia nem külön tényállás. Az ediktumszövegekben nem lelhető fel, hanem köznapi értelemben valakinek az erkölcsi sérelmét jelenti. A Collatio-szerkesztő a végén megállapítja, hogy a hybris nem azonos az iniuriával. Bár a jogellenes ítéletet hozó iniuriát követ el, ez azonban mégsem számít hybrisnek. A Collatio-szerkesztő egy fontos alapelvet rögzít (2.5.2.). Az iniuriatényállások jelentős része a posztklasszikus jogban közjogi eljárás alá esik. Ezzel a közrend sérelmét hangsúlyozzák.

56

Mommsen és Huschke: Iurisprudentia Anteiustiniana. Ed. E. Seckel – B. Kübler: Lipsiae, 1927. 335.7. jz.

49

Az iniuriával kapcsolatos problémák közé sorolható az alábbi: az iniuriák egy része nem valósítja meg a contumeliát, tehát más lekicsinylését, a mással szembeni megvetést, azaz az iniuria-tényállások morális magját, mégis iniuriának számítanak. Ugyanis a 4. századtól minden jogsérelmet okozó magatartás, vagyis a jogot sértő bírói ítélet is iniuria. A Coll. 2.5.3. csak olyan iniuriákról szól, amikre a személysértő magatartás jellemző. Ezután arra kell választ kapni, hogy a Coll. 2.5.2. alatti megállapítás, ami szerint minden iniuria jellemzője, hogy sérti a közerkölcsöt, csak a contumeliára vonatkozike. Ez a generáliniuriára vonatkozik, de semmiképp nem jelenti azt, hogy a speciális iniuriának (aminek a contumelia a magja) nem a közerkölcs képezi a tényállási elemét. A contumelia kifejezés nem szükségképpen iniuriát jelent. A Collatio-szerkesztő szerint az iniuria vagy testi sértés útján, vagy szóval, a méltóság megsértésével történhet. A Labeo-féle tényállást annyiban szűkíti, hogy az adtemptata pudicitia alá csak azt vonja, ha matrona vagy még nem férjezett nő kísérőjét elcsalják. Ez ugyanis az illető erkölcsi méltóságát sérti. A Paulus neve alatt szereplő 2.6. a praetori ediktumnak ahhoz a kitételéhez kapcsolódik, ami szerint aki iniuria alapján akar perelni, „certum dicat, quid iniuriae factum sit”, de ehhez még azt is hozzáteszi, hogy a vadimonium összegének megfelelően és ne kisebb összegben jelölje meg a követelését a felperes és a praetor. Labeo megállapítása itt is megismétlődik (Ulp. D. 47.10.7.4.): ha valaki a praetor előtt azt mondta, hogy iniuriát szenvedett el, ne kezdje el kifejteni, hogy hogyan szenvedte el. Viszont azt pontosan meg kell mondania, hogy milyen tényállásról is van szó. Azt már viszont a praetornak kell eldöntenie, hogy certum vagy nem certum a tényállás megjelölése (2.6.3.). V. Két császári constitutióval érdemes itt foglalkozni. Az egyik a 4. század végén, a Collatio keletkezése idején jött létre (Valentinianus és Valens császároké), a második már a Nyugatrómai Birodalom bukása után (Zénó császáré). Az első a libellus famosus nevű tényállás kazuisztikáját tartalmazza. Ha valaki a saját házában vagy más helyen infamáló iratot talál véletlenül és azt megsemmisíti, akkor úgy kell tekinteni, mint ha nem is találta volna. Ha

50

viszont nem ezt teszi és a „chartulát” nyilvánosságra hozza, halálbüntetés vár rá. De ha saját nevét és azt, aki ezt a bűncselekményt elkövethette, bejelenti, akkor a császártól a legnagyobb dicséret és jutalom illeti meg. A második keletrómai császári rendelet a peres eljárást határozza meg. Eszerint: ha „vir illustris” = szenátori rendű főnemes iniuria miatt pert indít vagy ellene közjogi úton egy másik vir illutris emel vádat, akkor iniuria esetén a vádlevelet alá kell írniuk, és minden idevonatkozó előírást be kell tartani. A vir illustris perbeli helyzetére tekintet nélkül iniuria esetén bármelyik bíróságon közjogi úton folyhat a per, és a bírónak vigyáznia kell, hogy a vonatkozó előírásokat betartsa, akkor is, ha az illetőt procurator képviseli. A posztklasszikus korban a bíráskodás területén különféle kiváltságokat kaptak az előkelő rétegek. Ugyanakkor, ha a libellus famosus megtalálója nem tett azonnal feljelentést, halállal sújtották. Ezzel tulajdonképpen a császárság akarta megszilárdítani a hatalmát.

51

V. fejezet Az iniuria-tényállások és szabályozásuk a jusztiniánuszi jogban a) A jusztiniánuszi kodifikáció az iniuriát, mint jogintézményt nagyon jól összefoglalja. Legfontosabb jogforrások: Digesták, Codex és az Institutiók. b) Az elemzés során az Institutiókból indulok ki. Az Institutiók első mondata majdnem megegyezik a Collatio 2.5.1. szövegével azzal az eltéréssel, hogy itt már a contumelia szó is szerepel. A culpa tárgyalása nem tartozik ide, az iniquitas (iniustitia) viszont interpoláció eredménye57. Iniuria-tényállásnak számít az, ha a bíró jogsértő ítéletet hirdet ki valaki ellen (4.4.pr.). Ugyancsak iniuria-tényállásnak számít, ha valaki ököllel vagy husánggal mást megver, leüt, valamint ha conviciumot követ el, vagy gúnydalt ír, illetve már akkor is megvalósul a bűncselekmény, ha valaki rossz szándékkal közreműködik ilyesmi létrehozásában (4.4.1.). Külön tényállásként emelik ki a szerzők a hitelrontás tényállásait is (4.4.1.). A reál- és verbáliniuria (D. 47.10.1.1.) szinte minden esete fel van sorolva. Ki kell emelni, hogy valaki nem csak közvetlenül szenvedhet sérelmet, hanem családtagjain keresztül, közvetetten is. Ezt követően a rabszolgatulajdonnal összefüggő iniuria-szabályokkal foglalkoznak az Institutiók. Bár magukon a rabszolgákon nem lehetett iniuriát elkövetni (dolognak minősültek), de rajtuk keresztül a dominuson igen. Azonban nem ugyanúgy , mint a családgyermeken, vagy feleségen keresztül. Ugyanis az ilyen módon elkövetett bűncselekményhez atrocitásra is szükség van. A paulusi ediktumkommentárral szemben (D. 47.10.16.), a közös tulajdonban lévő rabszolgát ért sérelem esetén a bíró nem a tulajdonostársak eszmei hányadát mérlegeli a büntetéskiszabásnál, hanem a tulajdonostársak személyét veszi alapul a büntetés becslésénél. Vagyis ez azt jelenti, hogy itt nem az eszmei hányadok, hanem a tulajdonostárs „rendi állása” a döntő abban, hogy a bíró milyen összeget ítél meg. 57

Iniurianum… aequo est” Pringsheim SZ 52 (1932) 102. Míg a „Secundum… venit” Besseler (III.163.) továbbá SZ 45 (1925) 445. – Riccobono: (Ansali Palermo. ¾. (1917) 183.1. jz.)

52

Az Institutiók rögzítik a praetori iniuria-per lényegét: vagyis azt, hogy a bíró tetszése szerint annyiban marasztalhat, amennyire a sértett által történt becslés vonatkozik, vagy esetleg kevesebbre (4.4.7.). A poena összegének kiszabásánál jelentős a „rendi állás”, azonban itt ennél kicsit többről van szó. A poena megítélésénél a rabszolgák közt is kimutathatóak „rangfokozatok”, méghozzá a dominus vonatkozásában. Tehát különbséget tettek a rabszolgák között is, hogy pl. ügykezelő rabszolgát sértettek-e meg, vagy pedig valaki más hitványabbat. Ezt követően a lex Cornelia de iniuriis 3 tényállását, valamint az iniuria atrox eseteit rögzítik. Itt is társadalmi állás szerint tettek különbséget (4.4.9.). A justinianusi jog visszakanyarodik a klasszikus joghoz58, ugyanis megengedi, hogy a sértett minden iniuria-tényállás esetében választhat a magánjogi és a közjogi perút között. Az Institutiók szerint köztük az a különbség (4.4.10.), hogy míg az első esetben a bíró mérlegeli a pénzbüntetést, a második esetben különös elbánás illeti meg az illustrist, akár tettesként, akár sértettként van jelen a perben. Különben az iniuria-kereset elenyészik, ha nem veszik igénybe.

58

Maschke: id.m. 99. – Raber: id.m. – Kaser: RPR II.2 439. irodalommal

53

Szemelvények a személyi iniuriák vonatkozásában a Digesta és Gaius Institúciói alapján

A

személysértés

egyrészt

Iniuria autem committitur non

megvalósulhat azzal, hogy valakit solum, cum quis pugno puta aut fuste ököllel, illetve bottal megütnek vagy percussus uel etiam uerberatus erit, megvernek,

másrészt

hangos sed etiam si cui convicium factum

szidalmazással is; valamint akkor is, fuerit, siue quis bona alicuius quasi ha valakinek a javait elárverezik úgy, debitoris sciens eum nihil sibi debere hogy az senkinek.

illető

nem

Ebbe

a

is

tartozik proscripserit, siue quis ad infamiam

kategóriába alicuius

libellum

aut

carmen

sorolható a más sérelmére történő írás scripserit, siue quis matrem familias vagy gúnydal készítése, a tisztességes aut praetextatum adsectatus fuerit, et nők vagy tiszteletre méltó polgárok denique aliis pluribus modis. kísérgetése és még számos egyéb eset.

ZJ

Gaius Inst.3.220.

A személysértés büntetése a XII.

Poena autem iniuriarum ex lege XII

táblás törvény szerint tagcsonkítás tabularum propter membrum quidem esetén tálió volt. Míg a szabad ember ruptum talio erat; propter os uero fracsérelme

esetén

300

as-t

kellett tum aut conlisum trecentorum assium

fizetni, addig rabszolga esetén 150 as poena erat, /uelut/ si libero os fractum volt a büntetés a

törött vagy erat; at si seruo, CL.; propter ceteras

kificamított csontért. ( Tehát már az uero iniurias XXV assium poena erat ókori Rómában is fellelhető volt a constituta,

54

et

uidebantur

illis

szabad ember és a rabszolga közötti temporibus in magna paupertate satis különbségtétel). Az összes többi idoneae istae pecuniariae poenae. esetben az általános büntetés 25 as

Sed nunc alio iure utimur: permittitur

volt. Ez a kevés pénzbüntetés azzal enim nobis a praetore ipsis iniuriam magyarázható, hogy akkor még nagy aestimare, volt a szegénység.

et

iudex

condemnat,

uel

tanti

quanti

nos

Gaius korában a polgárnak már aestimauerimus, uel minoris, prout illi joga van arra, hogy a prétor előtt uisum fuerit; sed

cum atrocem

saját magának értékelje a rajta iniuriam praetor  aestimare soleat, si elkövetett sérelmet és a bíró a saját simul constituerit, quantae pecuniae eo mérlegelése

alapján

vagy

annyi nomine fieri debeat uadimonium, hac

marasztalást állapít meg amennyire ipsa quantitate taxamus formulam, et kérték,

vagy

kevesebbre

is iudex, qui possit uel minoris damnare,

marasztalhat. A durva személysértést plerumque maga a prétor is értékelhette, hiszen praetoris ezzel meghatározza, hogy mennyiért minuere állíthat a vádlott kezest. Ezen összeg

tamen

propter

auctoritatem condem

non

ipsius audet

nationem.

Atrox autem iniuria aestimatur uel

alapján fogalmazta meg a bíróhoz ex facto, uelut si quis ab aliquo szóló utasítást is, de a bíró a prétori uulneratus aut uerberatus fustibusue méltóság miatt általában

mégse caesus fuerit; uel ex loco, uelut si cui

csökkenti a büntetést annak ellenére, in theatro aut in foro iniuria facta sit; hogy kevesebbre is marasztalhatna. A sérelem nagy fokát

a./a iniuriam

cselekedetből/cselekményből megsebzés,

megverés,

ütlegelés stb .) helyéből

(pl.

piactéren

való

uel ex persona, uelut si magistratus passus

fuerit,

(pl. senatoribus59 ab humili persona facta

doronggal sit iniuria.

b./ a sérelem színházban sértés),

vagy c./

a

személyből (pl. ha hatósági személyt vagy ha szenátort sértett meg valaki) lehet megállapítani.

uel

ZJ

Gaius Inst.3.223-225.

59Num senatori? (sic.Inst. 4,4, 9)

55

Labeo szerint a személysértések

Iniuriam autem fieri Labeo ait aut

tettlegesen vagy szóban történtek. A re, aut verbis; re, quoties manus tettleges sértés azt jelenti, hogy kezet inferuntur, verbis autem, quoties non emeltek valakire, a szóbeli pedig azt manus, inferuntur60 , convicium fit. jelenti, hogy valakit meggyaláznak. Omnemque iniuriam aut in corpus Minden egyes személysértés vagy a inferri, aut ad dignitatem, aut ad test ellen, vagy a személyi méltóság infamiam pertinere; in corpus fit, ellen,

végül

a

becsület

ellen quum quis pulsatur, ad dignitatem,

irányulhat. Erre példák: a./ testi quum comes matronae abducitur, ad sértést jelent, ha valakit megütnek, infamiam, quum pudicitia attentatur. b./ méltóság elleni, ha egy asszony Item aut per semet ipsum alicni fit haját levágták, c./ becsület elleni: ha iniuria, aut per alias personas; per valakinek

megsértették

a semet,

szeméremérzetét. A

quum

patrifamilias

személysértés

2-féleképpen iniuria,

directo

vel

per

ipsi

matrifamilias

alias,

quum

cui fit per

valósult meg: az egyik esetben consequentias fit, quum fit liberis meis valakit saját személyében, a másik vel servis meis, vel uxori nuruive; esetben

pedig

valakit

másokon spectat enim ad nos iniuria, quae in his

keresztül sértenek meg. Erre is fit, qui vel potestati nostrae, vel vannak különféle példák: a./ saját affectui személyében a következőt jelenti:

subiecti

Et si forte cadaveri defuncti fit

ebben az esetben a családapa vagy iniuria, családanya szenved sérelmet,

sint.

cui

b./ possessores

heredes

bonorumve

exstitimus,

iniuriarum

másokon keresztül azt jelenti: ebben nostro nomine habemus actionem; az esetben valakinek a gyerekeit, spectat

enim

ad

existimationem

rabszolgáit, feleségét, menyét, sértik nostram, si qua ei fiat iniuria. Idemque meg.

Az a sérelem is az adott et si fama eius, cui heredes extitimus,

személy ellen irányul, ami a hatalma lacessatur. alatt állókat vagy az őneki kedves embereket éri. Amennyiben az elhunyt testét 60 neque unius act. Per aliam Hal.

56

megsértik, akkor az örökösök az őket ért

sérelem

miatt

emelhetnek

panaszt. Az elhunytat ért sérelemért az

örökösöket

illeti

elégtétel.

Ugyanaz a helyzet akkor is, ha az elhunytat a jóhírnevében éri sérelem. (Tehát ebben a két esetben az a közös vonás, hogy az örökhagyót ért sérelem miatt az örökösök indíthattak pert/keresetet).

ZJ

Ulpianus D.47..10.l. l-4. A személysértések esetében azok

minőségét

kell

Praeterea illo spectat, dici certum

feltétlenül de iniuria, quam passus quis sit, ut ex

megvizsgálni. Ugyanis ezzel lehet qualitate iniuriae sciamus, an in eldönteni, hogy a felszabadított pert patronum indíthat-e

a

patrónusa

liberto

ellen. iniuriarum

reddendum

iudicium.

sit

Etenim

Természetesen ez csak akkor enge- meminisse oportebit, liberto adversus délyezett, ha a felszabadított durva patronum non quidem semper, verum sérelmet

szenvedett,

rabszolgaként

például,

ha interdum iniuriarum dari iudicium, si

vele.

A atrox sit iniuria, quam passus sit, si

bántak

törvény értelmében a patrónusnak saeva61, puta, si servilis; ceterum könnyű fegyelmezési joga van a levem coercitionem utique patrono felszabadítottal szemben, ami azt adversus

libertum

dabimus;

nec

jelenti, hogy a prétor előtt emiatt patietur eum praetor querentem, quasi nem lehet panaszt tenni.

A prétor iniuriam passus sit, nisi atrocitas eum

azt sem engedheti meg, hogy aki moverit, nec enim ferre Praetor debet rabszolgából

l

nappal

később heri

servum,

felszabaditottá vált, panaszt tegyen, conquerentem, 61 Ex coni. Br.(sua) Fl; summa eoni. alii ap. 62 libertum Hal. Vulg. Br.;si saeva omm.Hal. Vulg.

57

hodie quod

liberum62 dominus

ei

hogy a rabszolgatartója megszidta, convicium dixerit, vel quod leviter könnyebben ütlegelte, megfenyítette. pulsaverit, *vel emendaverit.*. Sed si ha

Viszont,

megkorbácsolta, flagris, si verberibus, si vulneravit

ütlegelte, súlyosan megsebesítette, non, mediocriter63, aequissimum erit, akkor a prétor már adhatott neki Praetorem ei subvenire. segítséget.

ZJ

Ulpianus. D.47.10.7.2.

Labeo

a

súlyosságát

személysértés

tekintve

a

Atrocem

autem

iniuriam

aut

sértett persona, aut tempore, aut re ipsa fieri,

személye, a sértés időpontja vagy a Labeo ait. Persona atrocior iniuria fit, cselekmény alapján tett különbséget. ut quum magistratui, quum parenti, A személy miatti durva sértés: patrono fiat; tempore, si Iudis et in ilyenkor azt vagy

hatósággal,

szülővel conspectu; nam Praetoris in conspectu,

felszabadítóval

szemben an in solitudine iniuria facta sit,

követik el.

multum interesse ait, quia atrocior est,

Időpont miatti sértés: pl. nyilvános quae in conspectu fiat; re atrocem játékok során vagy nyilvánosság iniuriam haberi, Labeo ait, utputa si előtt, ugyanis a prétor szerint nagy vulnus különbség

van

aközött,

illatum,

hogy percussum.

vel64

os

alicni

E.(B.LX.21,7.T.

négyszemközt vagy sok tanú előtt VII.p.462. – Sch.o-b.T.VII.p.484) követnek

el

sértést.

Az

utóbbi

súlyosabbnak minősül. A cselekedet jellege

alapján

akkor

durva

a

személysértés Labeo szerint, ha pl. valaki sebet okozott vagy csontját törte valakinek. Z J.

Ulpianus D.47.10.7.8.

63 Ex corr.Fl.; mediocria Taur. ex archet, Br. 64 Taur. ex archet. Fl...ul; vel om . eorr. Fl; Br.

58

Ha valaki rabszolgaruhában lévő

Si quis virgines appellasset, si

fiatal lányokat szólít le, az is sértést tamen ancillari veste vestitas, minus követ el, de az enyhébbnek minősül. peccare

videtur,

Még enyhébb a sértés, ha valaki nem meretricia

multo

veste

minus

feminae

,

si non

tisztességes nők módjára, hanem matrumfamiliarum vestitae fuissent; si utcalányhoz illően öltöző nőket szólít igitur non matronali habitu femina le. Ebből következik, hogy az is fuerit, et quis eam appellavit, vel ei sértést

követ

tisztességes

el,

aki

nem comitem abduxit, iniuriarum65 tenetur.

a

asszonyhoz

illően Comitem accipere debemus eum, qui

felöltözött nőt leszólítja vagy annak comitetur et sequatur, et, ut ait Labeo, kíséretét elűzi.

Labeo szerint akár sive

liberum,

sive

servum,

sive

szabad, akár rabszolga, akár férfi, masculum, sive feminam. Et ita akár

nő

kísér

kísérőnek

vagy

minősül.

követ, Labeo

az comitem

Labeo

úgy frequentandi

definit,

cuiusque

definiálja a kísérőt, hogy ha valakit sequeretur

destinatus,

akár

abductus

köz-,

akár

magánügyben privatove

elszakították valakitől, akit követnie comites utique kellett volna. tartoznak

qui

causa, in

ut

publico

fuerit;

inter

et paedagogi erunt.

A kísérők közé Abduxisse videtur, ut Labeo ait, non

tágabb

értelemben

a qui abducere comitem coepit, sed qui is. perfecit, ut comes cum eo66 non esset.

nevelők

Labeo szerint a kísérőt az szakítja Abduxisse autem non tantum is el

valaki

mellől,

aki

nemcsak videtur, qui per vim abduxit, verum is

hozzákezd, hanem el is éri a kísérő quoque, qui persuasit comiti, ut eam távozását. Elűzőnek az minősül, aki desereret. Tenetur hoc Edicto non erőszakot alkalmaz, illetve, aki azt tantum qui comitem abduxit, verum felszólítással

vagy

meggyőzéssel etiam

si

teszi. Felelős az is ,aki a kísérőt appellavisset, elűzi, valamint az is,

aki valakit

leszólít vagy kísérget.

65 non. inss. Hal. Vulg 66 ea Hal.Vulg.

59

quis

eorum

quem

assectatusve est.

A leszólítani kifejezés azt jelenti,

Appellare

est

blanda

oratione

hogy valaki hiábavaló beszéddel alterius pudicitiam attentare; hoc enim más szeméremérzetét megsérti. Bár non est convicium *facere*, ez nem gyalázás, de erkölcsökbe adversus ütköző

dolog.

.

bonos

mores

sed

attentare.

Qui turpibus *verbis* utitur, non

Aki csúnya szavakat használ, az tentat pudicitiam, sed iniuriam tenetur. nem

szemérmet

személysértést

sért, követ

hanem Aliud est appellare, aliud assectari; el. appellat

enim,

qui

sermone

Mást jelent a leszólítani és mást a pudicitiam attentat, assectatur, qui kísérgetni. Aki leszólít, az szavaival tacitus frequenter sequitur; assidua67 sérti a szemérmet, aki kísérget, az enim frequentia

quasi

pedig csak némán, de gyakran jár a nonnullam másik után. Gyakran ez a sűrű kíséret

praebet infamiam.

Meminisse autem oportebit, non

is nem kis meggyalázást jelent. omnem,

qui

assectatus

est,

nec

Azonban nem lehet mindenkit ezen omnem, qui appellavit, hoc Edicto rendelkezés

alapján

felelősségre conveniri posse; neque enim si quis

vonni, aki kísérget vagy leszólít colludendi, si quis officii honeste (nem

lehet

elbírálni,

aki

hivatásának

ennek ezt

megfelelően faciendi gratia id facit, statim in tréfából

tisztességesen

vagy Edictum incidit, sed qui contra bonos eleget mores hoc facit.

téve teszi), hanem csak akkor, ha ez az erkölcsöket sérti.

ZJ

Ulpianus D.47.10.15. l5-23.

67 Hal.Vulg.; assiduo Fl.

60

Ofilius szerint , aki a tulajdonos

Paulus (libro IV. ad Edictum). Qui

akarata ellenére behatol egy házba, in domum alienam invito domino még ha perbehivás céljából tenné is, introiret, sértés miatt perelhető.

quamvis

in

ius

vocati,

actionem iniuriarum in eum competere Ofilius ait. E. (B.LX.21,23.- Sch. y.z.) Paulus D. 47.10.23.

ZJ

Az a kérdés, hogy perelhető-e személysértés

miatt

az,

Si quis me prohibeat in mari

aki piscari, vel everriculum, quod Graece

megakadályoz valakit abban, hogy a dicitur, ducere, an iniuriarum indicio tengerben

halásszon

vagy

hálót possim eum convenire? Sunt, qui

vessen ki. Valakik úgy gondolják, putent, iniuriarum me posse agere; hogy igen. Pomponius és még sokan *et*68 ita Pomponius; et plerique, esse mások ezt ahhoz hasonlítják, mintha huic similem eum, qui in publicum valakit

megakadályoznak

abban, lavare, vel in cavea publica sedere,

hogy köztulajdonban levő vízben vel in quo alio loco agere, sedere, mosson vagy középületben üljön, conversari non patiatur, aut si quis re köztéren beszélgessen

sétáljon, vagy

tárgyaljon, mea uti me non permittat; nam et hic ha,

valaki iniuriarum

conveniri

potest.

megakadályoz valakit abban, hogy Conductori autem veteres interdictum saját dolgát használja. Vagyis ezek is dederunt,

si

forte

publice

hoc69

mind személysértés miatt perelhetők. conduxit; nam vis ei prohibenda est, Ha a bérlő közvagyont bérelt és quominus conductione70 sua fruatur. erőszakkal megakadályozták, hogy Si quem tamen aute aedes meas, vel bérletének hasznát élvezze, akkor aute jogsegélyt

adtak

praetorium

meum

piscari

neki. prohibeam, quid dicendum est, me iniuriarum iudicio teneri, an non ?

68 Fl.,Br.; Taur. om. signa. 69 publicum hic Vulg. 70 conditiore Hal.

61

Azonban kérdéses, hogy mi van

Et

quidem

mare

commune

abban az esetben, ha valaki a saját omnium est, et litora, sicuti aer, et est háza vagy vidéki rezidenciája előtt saepissime rescriptum, non posse tiltja meg másnak a halászást. Ekkor quem piscari prohiberi; sed nec felelősségre lehet-e vonni valakit? A aucupari, nisi quod ingredi quis tengerpart ugyanúgy közös tulajdon, agrum mint

a

levegő,

megállapították

így

már,

alienum

prohiberi

potest.

gyakran Usurpatum tamen et hoc est, tametsi hogy

a nullo iure, ut quis prohiberi possit,

halászást és a madarászást sem lehet ante aedes meas, vel praetorium megakadályozni, de azt meg lehet meum hogy

akadályozni, telkére

vagy

valakinek

földjére

behatoljanak.

piscari;

quare

si

quis

a prohibeatur , adhuc iniuriarum agi

idegenek potest. In lacu tamen, qui mei dominii

Joggal

való est, utique piscari aliquem prohibere

visszaélésnek minősül és ezért nem possum. K.(B.LIII.6,13.T.VI.p.651.jogos,

ha

valaki

megakadályoz LX.21,13-Sch.t-o.T.VII.p.487.)

valakit abban, hogy az ő háza vagy vidéki rezidenciája előtt halásszon, ezért perelni.

személysértésért Azonban

be

lehet

valakinek

a

tulajdonában lévő tóban bárkinek megtiltható a halászat.

ZJ

Ulpianus D.47.10.13.7.

62

A személyi sértések Watson angol nyelvű tanulmányának ismeretében Personal injuries in the knowledge of Watson’s English study Az iniuriák rendelkezései a legmegragadóbb és legmakacsabb problémát képezik a jogtörténetben. Ezek a rendelkezések enyhébbek a halálbüntetésnél, amelyeket a XII táblás törvény tartalmaz. 3 töredék emelhető ki a törvény 8. táblájából. Ezek a következők: a./ Ha valaki másnak a tagját

megcsonkítja, és

nem egyezik ki vele, hasonló büntetés érje. b./ Ha valaki szabad ember csontját kézzel vagy bottal eltöri vagy összezúzza , akkor 300 as-t, ha pedig rabszolgáét töri el, akkor 150 as-t kell fizetni. c./ Ha pedig valaki egyéb testi sértést okoz másnak, akkor azt 25 as-sal kell büntetni. Ezen rendelkezések a római kártérítési jog fejlődésének kezdetén és az iniuria bűncselekményének kezdetén állnak, ami azt jelenti, hogy ekkor még a szándékos testi sértést és a becsületsértést is magába olvasztotta. Azonban itt számos kérdés felmerül. Egyrészt az, hogy mi volt a rendelkezések eredeti területe és jelentése. Másrészt az, hogy milyen különbség van a membrum rumpere / a test egy részének megcsonkítása / és az os frangere között / szó szerinti jelentése szerint egy csont eltörése /. Harmadrészt az, hogy miért kell 300 vörösrézérccel71

meghatározni a büntetést szabad ember esetében,

rabszolga esetén 150-el, a membrum rumpere-re tekintettel, ha az érdekelt felek megegyeztek, akkor kérdésessé válik, hogy helyénvaló-e a talio. Vajon a membrum rumpere és az os frangere együtt minden súlyos, de nem halálos sérülést lefed-e ? 71 A XII táblát sokkal előbb kihirdették, mint a vert pénzt bevezették volna Rómában

63

Sokan foglalkoztak ezekkel a rendelkezésekkel. Egyikük, F. de Zulueta72 eléggé

tanulságosan

mutatja

be

a

bűncselekményi

kötelezettségek

fejlődésének helyzetét. Eszerint a legkomolyabb esetben a váltságról való kiegyezés még szabad elhatározásból történik, másokban pedig fix pénzbüntetések vannak, de még nem az ügy felbecsülése alapján. Problémát jelent a membrum ruptum szó jelentése. A membrum ruptum egy végtag levágását, vagyis tagcsonkítást jelentett, de ebben az esetben az egy súlyos sérülésnek minősül / sem egy végtag levágása, sem egy csonttörés /, aminek jellegzetessége, hogy nem büntették súlyosabban, mint egy ököllel való ütést – vagyis 25 as-t kellett fizetni. Ez onnan ered, hogy az a töredék , amelyik a véres sebesülésekkel foglalkozott, valószínűleg elveszett. A legnépszerűbb nézet szerint a membrum ruptum a test valamely részének tartós rokkantságát jelentette. Pl. csonttörés esetén az, hogy táliót vagy 300 - 150 ast állapítottak meg, további következménytől függött. A különbség nem az eredményben , hanem inkább a cselekmény természetében rejlett: a membrum ruptum egy éles fegyverrel való megsebesítésnek számított, míg egy bottal vagy ököllel való ütés 25 as poenával büntetendő egyszerű iniuriát képezett, amit 12-vel vagy 6-tal kellett megszorozni, amikor csonttörés történt. A probléma az információk hiányából eredeztethető. Azonban vannak meggyőző érvelések, következtetések. Fontos megemlíteni a lex Aquilia 3. fejezetét. Minden más dolgot illetően a rabszolga vagy szarvasmarha megölésén kívül, ha valaki másnak jogtalan égetéssel, töréssel vagy leszakítással kárt okoz, akkor ilyen esetben meg kell határozni a károkozás követő 30 nap után megállapítható kár teljes értékét és el kell marasztalni, hogy fizessen a tulajdonosnak.73

72 The Institutes of Gaius 2 (Oxford 1953), 217.o.; D.N.Simon. Begriff und Tatbestand der Iniuria im altrömischen Recht, ZSS 82 (1965), pp. 132 ff. a pp. 163 ff.-nél; P.B.H. Birks: The Early History of Iniuria, T. v.R. 37 (1969), pp. 163 ff. ; H.F.Jolowicz és B. Nicholas: Historical Introduction to the Study of Roman Law, 3. kiadás /Cambridge 1972/, 171. oldal; R. Wittmann: Die Körperverletzung an Freier im klassischen römischen Recht ( Munich (1972) , pp., 3 ff. 73 A fordítás F.H.Lawson Negligence in the Civil Law ( Oxford 1950) –ből való, 103. oldal.

64

Bár a fejezet eredeti kiterjedése nagyon vitatott, de a legelfogadhatóbb David Daube nézete, aki szerint a törvény a rabszolgákra és az állatokra74 vonatkozó sérülésekkel kevésbé foglalkozott (talán csak a csordaállatok, pecudes), mint az élettelen dolgok megrongálásával. Egyik legmeggyőzőbb érve, hogy egyrészt kapcsolat van a XII táblában lévő membrum rup<s>it és az os fregerit között, másrészt a fregerit ruperit a lex Aquilia-ban. Ez az érv egyben a 3. fejezet fő célját is alátámasztja,

miszerint a XII tábla jogi

megújítását elvégezze a rabszolgák iniuriáival, főleg a károk75 megtérítésének átdolgozásával. A lex Aquilia 3. fejezete segítséget adhat a XII táblás törvény megértéséhez is. A lex Aquilia-ban lévő ruperit összhangban van a XII membrum rup<s>it-tel, a fregerit

táblában lévő

pedig az os fregerit-tel. Az igéket

tulajdonképpen mindkét törvényben hasonló jelentéssel76

használták.

Azonban ez az állítás nem teljesen bizonyítható, így a tudósok nézetei eltérőek ezzel kapcsolatban. Például, Wittmann szerint nem nyújt segítséget a lex Aquilia a membrum ruptum értelmezéséhez, mert ő úgy gondolja, hogy a rumpere-nek már kezdettől fogva tágabb értelemben vett jelentésének kellett lenni a lex Aquilia 3. fejezetében77 . Ami a quod usserit-et illeti ( égés, mert ő megégett ) vagy a quod usserit áll kapcsolatban a XII tábla rendelkezésével, ami mára eltűnt78, vagy pedig a lex Aquilia-ba illesztették, mert az emberek égési sérülését nem szabályozta le pontosan a XII tábla.

74 On the Third Chapter of the Lex Aquilia , LQR 52 (1936), pp. 253 ff.; vesd össze pl. A. Watson: Law of Obligation in the Later Roman Republic ( Oxford 1965 ), pp. 235 f.; Lübtow: Untersuchungen, pp. 109 f. 75 Vesd össze pl. Daube: Third Chapter, 255. o., Lübtow: Untersuchangen , pp. 22 ff., 109 ff. 76 Vesd össze Daube, loc. cit., Lübtow: Untersuchungen , pp. 109 ff. 77 Körperverletzung, 4. oldal és n. 12. 78 Daube: Third Chapter, 255. oldal

65

A 3. fejezetben a quod usserit ruperit fregerit iniuria „jogtalan égetéssel, töréssel vagy letöréssel” kifejezés azokat az eseteket jelöli ki, amelyekben a rabszolga ellen elkövetett fizikai testi sértés okoz anyagi veszteséget – anyagi veszteségre a damnum79

szó utal – a gazdájának. Ez minden olyan esetre

vonatkozott, ahol a rabszolga testi sértése maga után vonta a gazda pénzügyi veszteségét. Azonban ki kell emelni, hogy a 3. fejezetben semmi sem kapcsolódik a XII tábla VIII. 4-es töredékéhez. Az előbbi állítás csak azt jelentheti, hogy ha a XII tábla szerint egy rabszolgát80 bántalmaztak, akkor ez nem okozhatott a gazdának anyagi veszteséget. Tehát a töredék

csak olyan testi sértésekre

terjedt ki, amiknél a rabszolga piaci értéke nem csökkent - pl. nem lett rokkant vagy sebhelyes - , illetve orvosi költségek sem merültek fel. Vagyis csak kisebb testi sértésekre terjedt ki, amit jól tükröz a viszonylag csekély 25 as bírság. Ami a fregeritet illeti, az a lex Aquilia-ba is ugyanazt jelenti. Régen a ruperitet corruperitként

( tönkretett ) értelmezték, Celsus szerint pedig a

fractum és az ustum a corruptum81

jelentésébe van belefoglalva. A XII

táblában az os fregitnek egyetlen jelentése van, pontosabban : „ eltörni egy csontot82 ”. De a lex Aquilia-ba is létezik néhány hasonló jelentése. Itt jelenik meg a teljes probléma bökkenője, a membrum rup<s>it jelentése. Az az alapvető kérdés, hogy a membrum rup<s>it elég tág értelmű-e ahhoz, hogy minden más súlyos testi sértést83 lefedjen? A válasz erre: igen.

79 Lásd mindenekelőtt D. Daube: On the Use of the Term damnum, Studi in onore di Siro Solazzi ( Naples 1948 ) , pp. 93 ff. , vesd össze pl. Watson: Obligations, pp. 236 n. 2 , 246 n. 7 ; Lübtow: Untersuchungen, 25. oldal. 80 Lehet, hogy a XII tábla cikkelye csak a szabad emberre tartalmazott iniuriát, de ez nem értinti az itteni érvelést: lásd lejjebb, 220. o. 81 Az interpoláció javaslatai nem érintenek minket a későbbi szövegben: lásd Lübtow: Untersuchungen , 114. oldal; H. Hausmaninger: Zur Gesetzesinterpretation des Celsus, Studi Grosso 5 ( Turin 1972 ), pp. 265 ff. 82 A fő indokot más értelmezésekhez javasolták, azt hiszem , a tudósok a membrum ruptum-ot és az os fractumot úgy akarják feltüntetni, mint ami a kritikus emberi testi sérelem minden típusát lefedi. 83 Az égetést nem számitva?

66

Ennek magyarázata: először is a quod usserit fregerit ruperit a rabszolgákon elkövetett mindenféle testi sértést jelentett, ami anyagi veszteséget okozott a tulajdonosnak. Tehát a ruperit -et minden más hasonló sértés közé besorolták, az égetéssel vagy a csonttöréssel okozott sérülések kivételével. A fregerit itt jelentéktelen szerepet töltött be. Másodszor a ruperit a 3. fejezetben nagyon tág értelmű volt. Az ókori jogban és a késői köztársasági jogban még szélesebb körűnek tartották a ruperitet, mint amilyen a XII táblában lévő membrum rup<s>it lehetett. Azonban ehhez két különböző tényezőre volt szükség. Az egyik a 3. fejezet kibővítése volt, ami magába foglalta az élettelen tulajdonban okozott kárt. A másik pedig az edictum generale84 volt, amit valószínűleg az i.e. 3.sz. utolsó negyedében adtak ki és ami eltávolította az os fractum és a membrum ruptum közötti utolsó jogi különbséget. Az i. e. 217-i lex de vere sacro vovendo szerint a rumpere ige mindenféle állat85 megsértésére alkalmazható. Harmadszor, mivel a quod usserit fregerit ruperit mindenféle testi sértést magába foglalt, így a XII tábla másik elveszett rendelkezése az égési sebek kivételével nem foglalkozhatott a súlyos sértés ügyeivel, ami nem tartozik a membrum ruptum vagy az os fractum86 alá. Ez arra a következtetésre vezetne, hogy a töredék i.e. 287 előtt már eltűnt, éppen akkor, amikor a lex Aquilia 3. fejezete érvénybe léphetett87. Ez az elmélet azért dőlt meg, mert a változásnak lassan kellett történnie egy olyan fejletlen társadalomban, mint amilyen Róma volt akkor. 287-re a rumpere jelentése kiterjedt.

84 A későbbiekben az edictum generale –t lásd alább , pp.220f. 85 Livy, 22. 10. 5. Ahogy Daube nyilatkozik „ ha a Livy által adott szöveg nem hiteles, akkor ez azt mutatja, hogy azt feltételezte, hogy ezek az ókori jogok”, Third Chapter, p. 255 n. 10. 86Ezt a nézetet fejtette ki K. Binding: Rechtsvergleichende Vermutungen zu membrum ruptum, os fractum und injuria der Lex XII Tabularum, ZSS 40 (1919), pp. 106 ff. 87 Theophilus: Paraph.. 4. 3. 15.;Kaser: Privatrecht 1, 169. oldal; Lübtow: Untersuchungen , pp. 4 ff; Honoré: Linguistic and Social Content, pp. 145 ff.; M. H. Crawford : War and Finance, JRS 54 (1964 ), pp. 29 ff. a 31. oldalon; Roman Republican Coinage (Cambridge , 1975 ) pp. 626 ff.

67

Tehát a membrum rup<s>it minden féle testi sértést tartalmazott az enyhébbek vagy a csonttörés kivételével. Pl. egy törzsön lévő szúrt seb, egy megsebesitett kar vagy egy kiszúrt szem mind a membrum ruptum esetét képezi. Azonban ehhez az elmélethez igazolni kell a membrum rup<s.>it tág értelmű jelentését ennek korai korában. Az ókori latinban a membrum szó jelentése: „ a test egy része ” és ez nem korlátozódik egy „ végtagra ”, pl. egy karra vagy egy lábra, de ezenkívül még „ egy szemre88

”

is

utalhatott. Valószínüleg a jelentés változásokon esett át.

Ha a szó történetét elemezzük, akkor azt látjuk, hogy más indoeurópai nyelvekben lévő szavakkal is kapcsolatban áll. Ernout és Meillet szerint ilyen pl. a szanszkrit mamsa, a török misa, az albán mis, az örmény mis és a gót mimz. Ezekben a nyelvekben ez a szó „ húst ” jelentett az „ ehető hús ” értelmében. Szerintük a membrum legközelebbi alakja az ír mir, ami egy „darab húst ” jelentett. Ebből arra következtetnek , hogy a membrum így eredetileg „ a test egy részét (egy élőlényé) ” jelentette. Egy eltérő nézet szerint a membrum szó jelentése eredetileg „ ehető hús ”, azután „ az ehető test egy része”, azt követően pedig „ a test egy része ( egy élőlényé )” volt. Később még inkább az ókori latin jelentés érvényesült, vagyis a test egy része ( pl. láb, kar vagy szem ). Az utolsó előtti szakasz válik itt jelentőssé, mégpedig azért, mert a membrum vonatkozott egy lábra, karra vagy szemre. Azonban ez nem korlátozódott csak ezekre, mert a törzsre, húsra és a többi testrészre is alkalmazták. A rumpere szó helyes értelme a „ törni ” vagy „ széttépni ” . Ehhez nyújt segítséget Festus furcsa és elhibázott szövege, ami szerint a „ rupitias azt jelenti a XII táblában, hogy „ anyagi veszteséget okozott ”. Egyesek szerint a rupitia szó létezett, de elavulttá vált, mások szerint a rupitias a rupit vagy rupsit elferdített változata. Tehát ebből az következik, hogy Festus magyarázata nem teljes, mert egyáltalán nem tartalmaz utalást semmiféle törésre. Azonban

kiderül belőle, hogy a XII táblában ennek a törésnek

pénzügyi veszteséget okozónak kell lennie. 88Lásd A. Ernout és A. Meillet: Dictionnaire étymologique de la langue latine, 4. kiadás ( Párizs, 1959 ), 395. oldal

68

Így a korai korban a membrum rumpere a „ test egy részének széttépését vagy törését ” jelentette. Tehát a XII táblában lévő

membrum rup<s>it –et

bármilyen testi sérülésre alkalmazták. Kivételek: a legkisebb ütések, vágások, amik nem okoztak valódi sérüléseket és amit 25 as-sal büntettek. Ez a kifejezés a csonttörésekre is vonatkozhatott és valószínűleg átfedés lehetett a VIII. 3-as töredék rendelkezésével. Nagyobb csonttörés vagy egy dárdával elkövetett komolyabb testi sértés esetén a VIII. 2-es töredékhez

lehetett

fordulni. Ezzel az átfedésről való következtetéssel megoldódnak a problémák. A VIII. 3-as töredék pontosan meghatározza a sérülés elkövetésének módját – „ ököllel vagy bottal ”. A sérülések díjkiszabását nem a VIII. 3-as töredék alatt lehet alkalmazni ( 300 szabad ember esetén, 150 rabszolga esetén ), hanem a VIII .2-es töredék rendelkezett erről. De az is csak akkor, ha súlyosabb pénzbüntetést kellett alkalmazni. Abból, hogy táliót lehetett alkalmazni a membrum ruptum-ért és csak egy pénzbeli büntetést az os fractum-ért, 2 nézet bontakozott ki. Egyrészt a VIII. 2-es töredék a fejlődés egy korábbi szakaszára vonatkozik, másrészt a membrum ruptum mindenféleképpen súlyosabb sérülést jelentett, mint az os fractum89. Azonban egy zsidó ókori rendszert megszemlélve látható, hogy a tálió nem feltétlenül korábbi egy pénzbírságnál, valamint, hogy néhány rendszerben ez utóbbi lehetett először90. A XII tábla értelmében a membrum ruptum büntetése a tálió volt, ha a felek nem érnek el kiegyezést. Azonban nem valószínű, hogy a táliót

valaha is alkalmazták. Favorinus szerint

lehetetlen igazságos megtorlást alkalmazni,. így ez a törvény nem megvalósítható. Ebból következik, hogy egy kegyetlennek tűnő törvény nem volt annyira véresen kegyetlen9l. Ha az a vádlott, aki megtagadta a kiegyezést, nem engedelmeskedett annak a bírónak, aki a táliót elrendelte; akkor a bíró megbírságolta. Így a törvény szigora meghatározott egy pénzbüntetést.

89 Lásd most az érvelést és a szakirodalmat, amit Birks: Early History, pp. 179 ff.; és Wittmann:Körperverletzung, pp. 4 ff. 90 Lásd B. S. Jackson: The Problem of Exod. xxi . 22-5 ( ius talionis ), Vetus Testamentum 23 ( 1973), pp. 273 ff. a pp. 297 ff-nél 91 Birks kétségtelenül ezt az irányt vallja: Early History, 182. oldal

69

Azonban Gellius szakaszai feltárják, hogy nem maradt fenn Rómából olyan emlék, miszerint

a táliót valaha is alkalmazták volna. Általában mindig

sikerült kiegyezni, de csak ritkán volt választási lehetőség. A kiegyezést a magisztrátus közvetetten is végrehajthatta, mégpedig úgy, hogy elutasította addictió

adását

a törvénysértő felperes részére, aki így egy elfogadható

megegyezést92 ajánlott fel. Ha abból kell kiindulni, hogy a tálió primitívebb, mint a megszabott pénzbüntetés ; akkor ez azt jelenti, hogy a membrum ruptum nem lehetett komolyabb sérülés, mint az os fractum. Amíg az os fractum esetében egy fix minimum pénzbírság érvényesül, addig a membrum ruptum jellemzője a jóvátételhez való rugalmasság. A kiegyezés mindenfajta testi sértésre kiterjedhet93. A XII tábla 3 rendelkezéséből

/ membrum ruptum, os fractum, iniuria /

csak az os fractum rendelkezik határozottan arról a helyzetről, ahol az áldozat egy rabszolga / ilyenkor a bírságot felerészben kell kiszabni/ vagy egy szabad ember / ilyenkor a bírságot teljes egészében kell kiszabni / . A membrum ruptum-nál teljesen eltérő szemlélet

lehetett aszerint, hogy az

áldozat szabad volt vagy rabszolga és a tálió az utóbbi esetében94 nem lehetett engedélyezve. Azonban ez az érvelés nem helyes, ha a VIII. 2-es töredékről az a feltevés érvényesül, hogy a fő feladata a kiegyezés megvalósulásának biztosítása. Továbbá az edictum generale-ba az iniuriából / elsősorban kis testi sértésekre95 vonatkozott / először nem tartoztak bele a rabszolgákon elkövetett testi sértések. Vagyis ezen ediktum célja a károk rugalmas

rendszerének

biztosítása

volt,

de

a

XII

táblás

törvény

megváltoztatása nélkül. Így a VIII. 4-es töredék nem fedi le azt a fejezetet, ahol egy rabszolga volt az áldozat. Mindenesetre, ha a VIII. 2-es és 4-es töredék csak szabad emberen elkövetett testi sértéseket tartalmazott , akkor a rabszolgákon elkövetett testi sértéseket / az os fractum kivételével /, vagy más törvény , illetve törvények tartalmazták volna vagy egyáltalán nem kellett volna őket felsorolni a XII táblában. 92 Lásd Simon : Begriff, 166. oldal; Jolowicz és Nicholas: Historical Introduction, 171. oldal, n. 8. 93 Lásd most, pl. Jolowicz és Nicholas, loc. cit. 94 Daube: Third Chapter, 267. oldal 95 Obligations, pp. 248 ff.; Early History, pp. 202 ff.

70

Ugyanis gyakran a meglévő törvény következetes lehetett. Három lehetséges érv utal a membrum rup<s>it és az os fregit jelentésének változatlanságára. A lex Aquilia szerzői szerint a quod usserit ruperit fregerit nevű kifejezés a rabszolgákon elkövetett mindenfajta testi sértés elnevezése, méghozzá olyanok, amik pénzügyi veszteséget okoztak a gazdának. A fregerit és az os fregit ugyanolyan típusú testi sértést jelentett. Ennek megfelelően a ruperit ugyanolyan típusú sérülést jelentett, mint a membrum rup<s> it . Tehát, ha valamilyen szó vagy kifejezés hiányzott a 3. fejezetben lévő

Si iniuriam

faxsit-ból, csak annyit jelentett, hogy egy rabszolga testi sérülése esetén nem lehetett a 3. fejezethez fordulni vádemelés céljából. Ugyanis ezek a testi sértések nem okoztak pénzügyi veszteséget a gazdának. A lex Aquilia 3. fejezete egyrészt a rabszolgák testi sértéseire, másrészt az állatokra, főleg a csordaállatokra / pecudes / vonatkozott. A lex Aquilia l. fejezete egy rabszolga vagy csordaállat96

jogtalan megölésére való

rendelkezést tartalmazott. Ugyanakkor nem maradt fenn a XII táblából olyan rendelkezés, ami a rabszolgák megölésével vagy az állatok megsebesítésével, ill. megölésével foglalkozott volna. Azonban az az állítás nem igaz, hogy a XII tábla nem tartalmazott ilyen rendelkezéseket. Ez legalább annyira hihető, mint az, hogy maga a lex Aquilia a töredékek felváltásával azok elavulását okozta. A XII táblát elsősorban a tripertitából, kb. i. e. 200-tól lehet ismerni. Azonban amelyik törvény már ekkorra elveszett, az mindörökre elveszett, és elsősorban azok

számítanak elveszett törvényeknek, amiket későbbi

törvények97 követtek. Akár tartalmaztak rabszolgák elleni testi sértéseket a XII táblás törvények , akár nem, ezeknek szabad emberek ellen elkövetett testi sértésekre is vonatkozniuk kellett. De ezen testi sértésekre tekintettel a rendelkezéseket nem váltotta fel a lex Aquilia.

A rendelkezések az iniuriát szabályozó

edictumi generale következtében avultak el, amit talán az i. e.98 3.sz. utolsó negyedében bocsátották ki. 96 Lásd pl. D.9. 2. 2 pr. / Gaius 7 ad ed. prov. / 97 Lásd az érveléshez Watson : XII Tables, pp. 6 f. 98 Lásd most Watson : Law Making, pp. 45 ff.

71

Ugyanilyen érveléssel dönthető el, hogy tartalmazott-e a XII tábla olyan töredéket, ami egy szabad ember / és ami rabszolgákra is érvényes lehetett / égetéssel99 való sérüléseire vonatkozott. Egy ilyen, égetéssel kapcsolatos töredéket nem váltott volna fel a lex Aquilia; így a fennmaradás lehetőségei nagyok. Ezért nagyon valószínű , hogy nem jelent meg ilyen töredék a XII táblában. A lex Aquilia 3. fejezete egy olyan cselekedetet tartalmaz, ahol a sértő fél iniuriát okozott, ami non iure „nem jogos .” Ezért a lex Aquilia felelősségi rendszere tartalmazta egyrészt a vádlott által szándékosan elkövetett helytelen viselkedést, másrészt a legtöbb gondatlansággal elkövetett ügyet és végül a véletlenül elkövetett sérülések esetét. Idővel a non iure-t úgy értelmezték, mint „ szándékosan kárt okozó vagy gondatlanul elkövetett100 . A 3. fejezet nem foglalkozott szabad embereken elkövetett testi sértésekkel és fő célja a gazda pénzügyi veszteségéért való kárpótlásnyújtás volt. Bonyolultabb helyzetet eredményezett egy szabad ember megsérülése. táblában lévő membrum ruptum és az os fractum nem

Ezért, ha a XII tartalmazta a

rabszolgákon elkövetett testi sértéseket, akkor csak ott lehetett alkalmazni az intézkedéseket , ahol szándékosan követték el a bűncselekményt. A legjobb érv arra, hogy a XII tábla intézkedései nem korlátozódtak a szándékosan elkövetett testi sértésekre az az, hogy semmi sem utal

ilyen jellegű

korlátozásra a törvény 101 szövegében.

99 A mesterséges tüzelés és megvilágítás előtti időkben az emberen égetéssel elkövetett sérelem véletlenül és szándékosan is, gyakoribb lesz; lásd, nem az összehasonlító joghoz, hanem az összehasonlító helyzetekhez, Exodus, 21.23ff. 100 Nem kell itt pontosabbnak lennünk, de lásd pl. Watson: Obligation, pp. 236 ff.; Lübtow: Untersuchungen, pp. 82 ff. 101 Az, hogy az edictum generale eredetileg csak a szándékos testi sértésekre vonatkozott, nem biztos: az eltérő véleményekhez lásd pl. D. Daube: Nocere and Noxa CLJ 7 ( 1939), pp. 23 ff. a 46. oldalnál; Birks. Early History, 203. oldal. A. Watson: Roman Private Law around 200 B.C. / Edinburgh 1971 /, 156. oldal.

72

Végül megemlíthető, hogy a lex Aquilia 3. fejezete nem nyújtott jogorvoslatot az élettelen tulajdont ért sérelem esetén valószínűleg az i. e.102 1.sz. 2. feléig. Ez azért húzódott el ennyire, mert a 3. fejezet nem említette határozottan103 a rabszolgákat és az állatokat. A XII táblában nem lelhetők fel az élettelen tulajdont104 ért sérelemre vonatkozó rendelkezések. Azonban, ha valaha is létezett egy ezzel foglalkozó töredék, akkor mindenhogy fel kellett maradnia a tripertita idején túl. Ebből már feltételezhető, hogy nem volt ilyen töredék, mégpedig azért, mert a törvénykönyv megfogalmazásakor a jogot következetesnek tekintették.

102 Lásd pl. Daube : Third Chapter , pp. 260 f.; Lübtow: Untersuchungen., pp. 109 f. 103 Lásd Lübtow, loc. cit. 104 Természetesen van kevés cikkely a sérelem különleges típusairól.

73

Személyi sértések Peter B. H. Birks angol nyelvű tanulmánya alapján a XII táblában Personal injuries according to Peter B. H. Birks‘ English study in the XII tables A XII táblás törvény iniuriáról való rendelkezéseinek vizsgálatát célszerű a membrum rumpere és az os frangere rendelkezéseivel kezdeni.

Membrum rumpere „ Si membrum rupsit, ni cum eo

„ Ha valaki másnak tagját csonkítja,

pacit, talio esto”105

és nem egyezik ki vele, hasonló / :büntetés : / érje”

Amint látható, a membrum rumpere esetén talio, míg az os frangere esetén a pénzbeli bírság érvényesült. Ebből az következik, hogy a membrum rumpere által okozott sérelem súlyosabb lehetett a csonttörésnél106 . Másrészt Appleton107

szerint a membrum rumpere mindenféle testi sértést magába

foglalt. Ez egy általános kategória volt, amiből később kikerült az os frangere, a csonttörések108 kategóriája. Appleton szerint a talio nem fejtett ki feltétlenül minden ügyben félelmetesebb hatást, mint a pénzügyi bírság. Talán egy öreg földműves inkább azt akarta volna, hogy saját magát büntessék, minthogy elveszítse értékes ökreit109 . Appleton szerint a tálió továbbra is kisebb és súlyosabb ügyekre vonatkozott, ezzel szemben a pénzbírság a legsúlyosabb testi sértésekre vonatkozott, így a tálió nem lehetett annyira félelmetes, mint az igazságot nem szolgáló fizetés. Azonban Di Paola ellentétesen érvel.

105 FIRA: Leges, 53. oldal, Twelve Tables, VIII, 2. 106 Cf. Girard; Manuel, 409.oldal. „ La peine du talion, si dure, si brutale, est á coup sur plus lourde qu’ une composition pécuinare.” Ebből a következtetés Huvelin szerint túlzásokhoz vezetett, aki szerint a membrum rumpere csak a tagcsonkításokat foglalta magába, Mélanges Appleton, pp. 377. ff. Cf.Di Paola, Annali Catania, / 1946 – 7/ 269 ff.Birkings, 255, 42 / 1919 / 106 ff. 107 Mélanges Cornil I / 1926 / pp. 51-64 108 Appletont Puglise követte, pp. 29-34, és végülis, Simon is követte, pp. 163-169. 109 Op.cit., 57. oldal.

74

Szerinte a membrum rumpere-nek súlyosabbnak kellett lennie, mint az os frangere-nek. Vagyis csak azok a testi sértések tartoztak ide, amik egy szerv110 müködésének maradandó károsodását okozták. Mindenesetre Appleton érve helyesnek tűnik. A testi sértések társadalmi rendjét vizsgálva a tálió fenntartásából nem következik, hogy az egyik esetkörnek egy egészként súlyosabbnak kell lennie a másiknál, vagyis annál, amire pénzbírságot szabtak ki. Valószínűleg más okai lehetnek a fenntartásnak. Például a csonttöréseket nem lehet egy tényálláskörnek venni, ha elsőként a könnyebb eseteket tárgyalják. A modern orvostudomány előtt a csonttörések végzetesebbek voltak, mint napjainkban. A

túlzott pénzbírságok kiszabása a besorolás súlyosságától

függött. A 300 as nem ad pontos képet a könnyű testi sértések értékéről, ha például egy ökröt 100 as-ért lehetett eladni. A csonttörés végső következménye kiszámíthatatlan volt,

de akár tartós rokkantságot is

eredményezhetett. Ezek a testi sértések inkább gazdasági

problémát

jelentettek Rómában, mint erkölcsi jellegűt. Azonban itt még felmerülnek más problémák is. Egyrészt bosszúból nehéz lehetett egy csontot eltörni és a következmény pontos egyenértékűségének

megállapítása szinte teljesen

lehetetlen. Megállapítható, hogy a táliót nem azért engedélyezték, mert a csonttörések enyhébb besorolásúak voltak; hanem éppen ellenkezőleg, mert ezek a sérülések különösen súlyosak, illetve károsak voltak a gazdaságra. Ehhez az is hozzátartozik, hogy a gyakorlatban ezek a csonttörések könnyen besorolhatók

és így a törvényben lévő különálló tárgyalásuk is könnyűnek

bizonyult. Csak egy nagyon kis reformot hajtottak végre a testi sértések vonatkozásában.

110 Op. cit. pp. 276-28l. Di Paola szerint az os frangere-nek még olyan esetei is a membrum rumperebe tartoznak, amik maradandó szervkárosodást eredményeznek.

75

A membrum rumpere értelmezésének lehetséges esetei:

1) Ha a membrum rumpere meghatározása szűkkörű volt és ugyanakkor az os frangere-től súlyosabb volt, akkor az iniuriából következő eredmények helytelenek lehetnek. Ezt jelzi a 25 as111 fizetés teljesítése is. Hasonlót eredményezett a szokásos sebesülésről való gondoskodás elmaradásának kötelező követelménye. 2) A ruperit112 a lex Aquilia 3. fejezetében helyezkedik el, ami szerint a lex körének kiterjesztésében a veteres egyenlő a corruperittel113. A rumpere jelentése nem ismert. Azonkívül úgy tűnt, hogy a törvény nem foglalkozott a rabszolgák és a négylábú állatok sérüléseivel. Végülis nem is lehetett, mert már az urere és a frangere foglalkozott ezekkel. Az aquiliai rumpere egyedüli magyarázata széleskörű jelentést ad neki és a szó jelentésköre / ami csak a testi sérelmet foglalta magába / értelmében ez a rumpere , nem pedig

a

corrumpere. 3) Sextus Caecilius és Favorinus a XII táblás törvényről való többszöri vitájukban, a membrum rumpere esetén elismerik a bosszú meglétét azzal, hogy sokfajta testi sértést és annak mértékét is magába foglalta. Favorinus szerint a tálió sikeres alkalmazásához szükség van a testi sértés súlyára és mértékére. Sextus Caecilius a pulsare és a laedere szavakat használja tálió esetén még a csonkolások, illetve a tartós megcsonkítások114 oda nem illő esetére is.

111 Appleton, op. cit. 53. oldal: „ A ce compte lá , Veratius était un homme bien débonaire….il aurait pu les ruer de coups pour le meme prix”- Ha az iniuria nem önálló bűncselekmény volt, akkor ezek az esetek eléggé elveszettek. 112 D. 9, 2, 27, 5. Appleton érvelése, op. cit., 60. oldal 113 D. 9, 2, 27, 13. 114 Cf. Simon, 166. oldal f.

76

4) Egy i. e. 3. századi törvényben az occidere és a rumpere szó használata csak az áldozati állatok megölésére és megkárosítására terjedt ki. 5) A membrum szó jelentése általánosabb, mint a „ végtag ”, vagyis artus. A membrum a test bármely részét jelentheti, így nem alkalmas arra, hogy az értelmezést szűkítse. A szó származása bizonytalan, de talán a szanszkrit „ mamsa ” , vagyis az emberi test egy része áll hozzá a legközelebb. Ebből úgy tűnik, hogy a membrum rumpere valójában egy olyan bűncselekmény volt, ami mindenféle testi sértést magába foglalt a csonttöréseket kivéve, amiket a XII tábla kivont és külön foglalkozott velük. Ebben az esetben

ez nem teremtett joghézagot. Ha viszont a membrum

rumpere tartalmazta a kisebb testi sérüléseket is, akkor nem meglepő, hogy nem szerepeltek a törvényben. Azonban kérdéses még a membrum rumpere-vel kapcsolatban az áldozatok azonosítása is. Az os frangere kifejezetten figyelembe veszi a rabszolgán elkövetett törés esetét. A membrum rumpere-ről pedig nincs információnk. Azonban, ha az os frangere a membrum rumpere általános kategóriájának egy részét alkotta a tálió szabályozása előtt, akkor az egy rabszolga csonttöréséért való megfelezett bírságnak számított. Azonkívül a 150 as pénzbírság egy rabszolgát ért testi sérelem ügyében alacsonyabb szintű kiegyezést jelzett. Pugliese szerint ha a

tálió a megsértő rabszolgája ellen irányult, akkor

valószínűleg a pénzbírság összege megegyezett az áldozat115 állapotával. És mi a helyzet a négylábúak sérüléseivel? Azok is eredetileg a membrum ruptum körébe tartoztak? A lex Aquilia 3. fejezete eredetileg a rabszolgák és a pecudes ellen elkövetett testi sértéseket tartalmazta. A XII tábla pedig eredetileg a rabszolgákkal foglalkozott, de velük együtt szabályozta a szarvasmarhákon elkövetett testi sértéseket is.

115 Fin. 3. 5. 18.

77

Jelenleg, míg a lex Aquilia első és 3. fejezete is tartalmazza a rabszolgákat és a négylábúakat , addig a XII tábla csak a rabszolgákkal foglalkozik. Mivel az állatokat nem lehet az emberekkel egyformán kezelni, így az os frangere reformja nem hatott ki rájuk.

Vagyis továbbra is a membrum rumpere

kategóriája alá tartoztak. Mindenesetre a XII táblában található ni cum eo pacit kifejezés a kereskedelem legjelentősebb részét képezte az állati sérülésekkel kapcsolatban. Ezért tartalmazhatta együtt a membrum rumpere a rabszolgákat és az állatokat is. Itt még két fontos tényező említhető meg:

1) Festus

Rupitias

XII

significat damnum dederit-je ,

amit

általában a Rupit in XII significat damnum dederit-re116 javítanak ki elég rejtélyesnek tűnik. Valószínűleg ez előnyben részesítette a membrum rumperét.. Ha ez így van, akkor a Festus által használt aquiliai szaknyelv elvezet egy elképzeléshez. Eszerint Festus több aquiliai anyagot tartalmazónak tekintette a rendelkezést attól, amit általában gondolnak. 2) Ha változás történt a veteressel a rumpere-től a corrumpere-ig, akkor ezzel elkerülhettek egy olyan szót, ami hosszú időn keresztül az emberi testre vonatkozó sérelem szakkifejezése volt. A lex 3. fejezetében semmi sem támasztja alá a testi sérelemre vonatkozó korlátozást, kivéve a frangere és rumpere nevű szakkifejezéseket117

116 FIRA:Leges, 54. oldal 117 Daube , op. cit. 255. oldal megállapítja a kapcsolatot ezen szavak között a lex Aquilia-ban és a XII táblában. Az os és a membrum hiánya nem gyengíti le őket szakkifejezésként; csaknem két évszázados használat után áttevődött a súly ezekre az igékre. Cf. Watson, Obligations in the Later Roman Republic, pp. 244-245.

78

A lex Aquilia-ban lévő urere is elég rejtélyes. Általában azt tartják róla, hogy a testre minden urere-nek rumpere-nek kellett lenni. Például az apró próbálkozások különbséget tettek az urere és a rumpere között. Az ezzel kapcsolatos másfajta értelmezés állásfoglalásonként változhatott a tűz miatti felelősségrevonás céljából és összefüggés figyelhető meg a sérelem okozása és a fáklyával vagy karddal történő ütés között.

Os frangere Az os frangere szót semmilyen szöveg nem tartalmazza szó szerint, mégis van két olyan szöveg. ami nagyon hasonlít ehhez. Az egyik Gaiusé, a másik Paulusé. Gaius szövege talán még nem a XII tábla rendelkezésének tökéletes interpretálása. Paulusé viszont már annál inkább közelít az eredeti jelentéshez és szövegében megemlíti a pénzbírságot, ami szerinte modernizálódott. Bár az os frangere tartalma viszonylag könnyebben érthető, de még így is akadnak nehézségek. Di Paola nem értett egyet Appletonnal és Pugliese-vel abban, hogy minden csonttörést egyformán kell elbírálni és egyszerű pénzbírságot118 kell rájuk kiszabni. / Pl. az ujjak vagy a comb eltörésénél nem igazságos ugyanolyan pénzbírságot fizetni . /

A nehézség még súlyosabbá vált, amikor rájöttek,

hogy - egy olyan megreformált rendszerben, ahol még az os frangere-t a talió határozta meg - a kiegyezés díjszabása a különleges testi sértés súlyosságától és a jövőbeli megtorlástól függene. A másik nehézséget az ok nélküli diszkrimináció okozta az elkövetők között. Míg a tálió az összes ügyet érintette, addig a fractornak és a ruptornak is szembe kellett ezzel néznie a legrosszabb esetben. Jelentéktelen sérülésnél a tálió nem is tűnt túl rossznak.

118 Di Paola, op.cit. pp. 278, 283, vele szemben Appleton, op. cit., 56. oldal és Pugliese, 33. oldal.

79

Azonban az os frangere megreformálása után, ha valaki nem tudott fizetni, akkor halállal büntették vagy pedig eladták a Tiberisen túlra. Azonban ezt a változást nem lehet elfogadni. Egyrészt nem jelent további elrettentést a fractiótól, mert azt csak a szegény ember érezte meg, másrészt pedig az ütés következménye után is fractio-ként vagy ruptio-ként értékelték. Mindkét problémát ugyanúgy lehetett megoldani:

eszerint

a tálió

elsődleges büntetés maradt, de a 300/150- es ajánlatnak érvényesülnie kellett a tálió119 megváltásában. Tehát az egyezkedés még a tálió körül folyt, de azzal az új tényezővel, hogy bármilyen csonttörés esetén a 300/150 -es ajánlatnak sikeres megváltást kellett elérni. Ha valaki egy kis csontot tört el, akkor nem kellett ezt az összeget elérni. Ha a tálió rosszabbul érintette volna, akkor az ajánlat lehetett 100 as is és ebben az összegben meg is egyezhettek. Ha azt visszautasította, akkor nem lehetett szembeszállni az ítélettel és a manus iniecto-val 300/150 as esetén, de olyan mint régebben, a megtorlás. Így a reform azokra a nagyon súlyos törésekre vonatkozott, amik megismétlődése esetén különös hátrány érte a társadalmat. Ezzel az os frangere kevesebbet változott,

mert a megtorlást nem

szüntették meg teljesen, hanem csak korlátozták. A megoldás lényege az, hogy a poenae ne rögzített pénzbírság, hanem megváltás legyen. Vagyis ennek az összegnek az a célja, hogy a bűnös ne legyen kitéve a megtorlásnak. / Ez a szó a görög nyelvből való átvétellel származik, ami „ bosszút ” jelentett a „ bírság120 ” előtt. / Azonkívül a decemviri poenae kapcsolatban állhat azzal a kiegyezéssel, amit a valódi tálió idején fizettek. Tehát a XII táblás törvény előtt a poena szó a kifizetendő összeget megváltásként jelentette, ami a pactum tartalmát adta a bűnöző szempontjából.

119 Ez De Visscher nézete a poenae és a talio kapcsolatáról, Etudes, pp. 114-116 / Studi Bonfante III-ból, 1929 /. Ebben követni őt nem helyes, mert nem foglalja magába azt a különbséget, amit a Vindicta és Noxa között tesz vagy az elméletét az obligatio ex delicto nagyon késői jelentkezéséről, Etudes, pp. 257-312. 120 A szó teljes vitájához lásd Fuhrmann, RE 1962, Supp. 9., 843. oldal. Más nézetek is vannak a levezetésről. Lásd Ciulei, Rhein. Mus., 91 / 1942 / 287. oldal , akinek a fő érdekeltsége az, hogy a szó értékét tagadja a XII táblát érintő görög hatás bizonyítékaként.

80

A reform kapcsán új probléma merült fel, méghozzá az os frangere áldozatát illetően. Ez azt az esetet jelenti, amikor az ajánlat ellenére állt bosszút valaki. Ilyenkor a megengedett szokásjog miatt nem helyes, ha új fractorként kezelték az új rendelkezés teljes súlyával összhangban. Így a 25 as poena megfizetése jelenthetett megoldást erre az esetre. Azonban az általánosan elfogadott iniuria rendelkezés nem fog reformot végrehajtani. A si iniuriam alteri faxsit kifejezésben láthatóan egy független fogalom, az iniuria szerepel. A kéziratokban iniuria és nem a tárgyesete iniuriarum található, így amit ők közölnek az az iniuria facere, ami ehhez hasonlít: iniuria vindicare, iniuria occidere, rumpere121 . Ha ezt az os frangere rendelkezése szerves részének tekintették, akkor így már segítséget adhat a meghatározhatatlan facere értelmezéséhez. A teljes rendelkezés és ennek fordítása a következő : „Si os fregit libero, CCC, si servo, „Ha egy ember összetört egy csontot, CL poenae sunto: si iniuria alteri

ahol az áldozat egy szabad ember

faxsit, XXV poenae sunto”.

volt, akkor a váltságdíj 300; ahol az áldozat egy rabszolga volt, akkor a váltságdíj 150; ha azt jogtalanul

okozta

másnak, akkor 25

a váltságdíj”. Ennek a szövegnek az elemzése: az „ it ” tárgy a faxsit jelentéséhez tartozik. Míg a szöveg első része az eredeti elkövetőre vonatkozik, addig a 2. részben található alteri az eredeti áldozat

magatartását

emeli ki. Mindebből az

következik, hogy a faxsit tárgya nem egyezik meg a fregerite-vel. Azonban létezik egy másik olyan módszer is, ami ugyanezt eredményezte az iniuriával kapcsolatban.

121 Ahogy a lex Aquilia-ban és a legis actio per sacramentum-ban szerepel. Fentebb, n. 4.

81

Ennek reformját nem volt könnyű végrehajtani, mert már hosszú ideje helyesnek számított egy törött csontú áldozatra vonatkozóan és így egy ellentmondást kellett feloldani aközött, ami általában helyes és aminél csak javasolják, hogy törvényileg helyes legyen. Ez a konfliktus visszatükröződött a reform ellenére a szokásjogot követő áldozattal kapcsolatos rendelkezésben. „ Sin iure alteri faxit , XXV poenae

„Ha másrészt ezt mással jogosan teszi ( azaz az előzőleg létező

sunto”.

ius-nak megfelelően ), a váltságdíj 25 legyen”. Vagyis az ellentétes értelmű sin erősítést jelent a téma változásához. Az intézkedésre csak kivételes esetben került sor. Általános szabály, hogy ha nincs a felek között egyezség, akkor minden testi sértésre / membrum rumpere / a táliót kell alkalmazni. Bár ez más feltételtől is függött. Attól, hogy csonttörés esetén 300/150 - es ajánlattal kellett kiegyezni. Viszont, ha ez nem teljesül, akkor a megtorló fog fractorként felelni, de az alacsonyabb 25-ös váltságdíj határán belül. Ha a pénzbeli megegyezés ki lett fizetve, akkor értelemszerűen az ügy már ott véget ért / és nem kellett bíróság elé menni /. Ha viszont nem ez történt, akkor a megtorláshoz állami szankció is kellett. Pugliese szerint ez egy manus iniectio-hoz hasonlító eljárás lehetett, ami addictio-hoz vezet, és nem bosszúhoz122. Ha

az elkövetőt a prétor elé vitték és a felek megállapodtak az

egyezségben akár az utolsó pillanatban is, vagy ha os frangere esetén az alperes kifizette a váltságdíjat, akkor talán megszűnt az eljárás. Ilyenkor az addictio visszautasításával nem volt helye megtorlásnak és előtérbe került a 25-ös poena. Azonban az addictio után felmerült a megtorlás lehetősége, ilyenkor még az alpereseknek volt idejük arra, hogy előteremtsék a váltságdíjat.

122 Pugliese, 102. oldal

82

Itt lesz szerepe a 25-ös poena-nak Ha az addictus a megtorlástól függött az ajánlat ellenére, akkor maga a megtorló léphetett elő az iure-ben fractorként123. Azonban nehézség figyelhető meg az infláció következményeivel kapcsolatban is. A 25 as összeg egyre hatástalanabbnak bizonyult. Az áldozatok inkább pénzt akartak kapni lehetséges sérüléseikre. Így a 25 as az os frangere reformjáig talán veszített értékéből, a megtorlást ellenző decemviri politikája sikeres volt, ugyanakkor a 25-ös váltságdíj már elavulttá vált. A membrum rumpere-re vonatkozó tálió is elavult. Az iniuriáról való rendelkezés természeténél fogva már a születésétől kezdve rövid élettartamú lett. Ennek oka az, hogy az iniuria már a kezdetektől a megtorlástól a kártérítésig való átmenetet fejezte ki.

123 Kazer: Das altrömische Ius, 209. oldal.

83

Befejezés Amint a bevezető részben is említettem, az iniuria-tényállások vizsgálatát csakis korszakról korszakra haladva lehet elvégezni. 1.

Az archaikus korszakban az iniuria nagyon kezdetleges szinten állt, nem a konkrét értelemben vett személysértést jelentette. Tulajdonképpen az iniuria a házközösség urának, valamint a hatalomalattijainak (sui heres) illetve a házközösség vagyontárgyainak (állatok, olajfák stb.) a sérelme volt. Ezekben az a közös vonás, hogy a pater familias azt mondhatta rájuk, hogy „meum esse”.

2.

A preklasszikus korban még megmaradnak az archaikus kor szabályai, de itt már a convicium tényállásának kidolgozásával megtörténik az első lépés a személyiségvédelem felé. Megjelenik a praetori becslésen való büntetés, valamint az archaikus kor tarifális pénzbüntetési rendszerét felváltja a konkrét értelemben vett pénzbüntetés.

3.

A.

klasszikus

korszakban

klauzisztikájának kidolgozása.

megtörténik

az

iniuria-tényállások

Ebben a korszakban jelenik meg a

rabszolgatartó állam, és ebből adódik, hogy itt már természetesen az iniuria értelme is megváltozott: a rabszolgatartó állam közrendjének a védelmére terjed ki a szabályozás. Alapvető fontosságú itt még megemlíteni azt is, hogy ha a rabszolgatulajdonos védelmére más jogeszköz nem állt rendelkezésre, akkor actio iniurianummal is lehetett perelni. 4.

A posztklasszikus korban létrejön a generálklauzula, ami kimondja, hogy minden olyan dolog, ami jogellenes, az tulajdonképpen iniuria. Ebben a korban a magánjogi úton való üldözés háttérbe szorul, elterjed a bűncselekmények közjogi úton való üldözése a császári abszolutizmus révén.

5.

A justinianusi kodifikációnak köszönhetően érte el az iniuria a legmagasabb fejlődési szintet. Itt már az iniuria tisztán a jogellenességet jelentette. A sértettnek már több joga volt, választhatott a közjogi és a 84

magánjogi perút között. Ebben a korban teljesedett ki az, hogy a büntetéseket társadalmi, illetve rendi hovatartozás alapján kezdték el kiszabni. Összegzés: megállapítható, hogy a személyiségsértés, illetve a személyiségi jogok védelme az ókori római jogban még egyáltalán nem létezett,

vagyis

az

iniuria-tényállások

és

a

modern

jogok

személyiségvédelme között egyáltalán nem mutatható ki semmiféle kapcsolat. Bár történtek lépések a „becsületvédelem” kialakulása felé. Ez azonban nem az „erkölcsök finomodásának” köszönhető, hanem a tulajdonos és a rabszolgatulajdonos védelme volt a döntő szempont. Helytelen az a jogtörténeti álláspont, hogy az iniuriának egységes tényállása létezett volna ebben az időben. Az iniuria ekkor személysértést jelent (a jogalany vagy a tulajdonjog alanyának megsértése), vagyis nem a modern jogrendszerek által értelmezett „személyiségsértést” valamint a „személyiség védelmét” jelentette. Azután ezen a személyvédelmen keresztül érte el az iniuria a fejlődés tetőpontját, a közrend, illetve a rabszolgatartó állam rendjének védelmét. Egy szó mint száz: a személyiség, illetve a személyiségvédelem a modern jogrendszerek védelme, ezeket több jogágnak is védenie kell (büntetőjogi, polgári jogi, közigazgatási jogi stb. úton).

85

Irodalomjegyzék 1. „iniuria dicitur, quod non iure fit” Jogtörténeti tanulmányok VI. Bp., 1986 323-330. 2. Sectio Juridica et Politica, Miskolc, Tomus XX/1 (2002) pp. 137-155. 3. Pólay Elemér: A személyhez kapcsolódó egyes eszmei javak magánjogi védelmének nyomai a római jogban. Jogtud. Közlöny, 1987. márc. hó, 147151. o. Pólay Elemér: A közrend elleni magatartások megítélése a római jogban. Jogtud. Közlöny, 1986. okt. hó, 502-503. o. 4. Állam- és Jogtudomány: ’81/2 219-262. Sólyom László: Az iniuria és a személyiségi jogok. „Semlegesség” és technika. 221-236. o. 5. Pólay Elemér: A személyiség polgári jogi védelmének történetéhez. Iniuriatényállások a római jogban. Szeged, 1983. Acta Juridica et Politica. Tomus XXX. Fasciculus 4. 3 - 108. o. 6. képek forrásai: http://incubator.wikimedia.org (Theodore Mommsen) www.euroastra.hu (Sólyom László) http://www.csongrad-megye.hu (Prof. Pólay Elemér) http://www.nndb.com (Lucius Cornelius Sulla) http://www.pylgeralmanak.nl (Justinianus) 7. Diósdi György

(szerk.) : A római jog világa. Bp., 1972. Ebből B / A

személysértés. 8. Gai. Inst. 3.220; Gai. Inst. 3.223 – 225. magyar és latin szöveggel. 9. Ulp. D. 47.10.1. 1-4; Ulp. D.47.10.7.2; Ulp. D.47.10.7.8; Ulp. D.47.10. l5, 15-23; Paul D.47.10.23; Ulp. D.47.10.13.7. latin szöveggel. 10. Alan Watson: Personal injuries in the XII tables. TVRG 43

(1975)

(Edinburgh) 11. Peter B. H. Birks: The early history of iniuria. TVRG 37 (1969) (London)

86

Jogszabályjegyzék

1. A XII táblás törvény töredékei. Miskolci Egyetem, Állam- és Jogtudományi Kar. Nemzeti Tankönyvkiadó, Budapest. 25.o., 26. o., 28.o.

87

Forrásjegyzék

1. Gai. Inst. 3. 220; Gai. 3. 223-225. magyar és latin szöveggel. 2. Ulp. D. 47.10.l. 1-4; Ulp. D. 47.10.7 2; Ulp. D. 47.10.7 8; Ulp. D. 47.10.15. 15-23; Paul D .47.10.23; Ulp. D. 10.13.7. latin szöveggel.

88