Tartalom tavasz nyár

IX. évfolyam 1–2. szám

2007. tavasz-nyár

2007. tavasz–nyár

Tartalom Koszorú Wagnernek – kilencedszer – . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 3 Cosima naplójából . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 4 A Richard Wagner Társaság új vezetôsége . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 5 Wagner és a megváltás gondolatköre . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . .5 „Már nincsenek ambícióim” . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 8 Wagner elôadások Budapesten-Bayreuthban . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 9 A Tannhäuser 80 percben . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 10 Hans Sachs jóindulata, embersége . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 14 Bayreuth a végcél és a kezdet . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 16 Ring családfa . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 18–19 A bôség zavara . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 20 Népopera Wagner szellemében . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 21 Mosolygó zenetörténelem . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 25 A mítosz halála . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 26 Lohengrin . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 29 A nibelung gyûrûje felvételei (diszkográfia) . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 31

A címlapon Arthur Rackham: Rajnai sellôk. „Rossz és rút mindaz, mi ott fenn ragyog”… A hátlapon Arthur Rackham: Alberich és a sellôk. „Ellenállhatatlanok és elérhetetlenek”…

Kiadja a Richard

Wagner Társaság

Fôvédnök: MARTON ÉVA 1148 Budapest, Kerepesi út 76/E. Telefon: 383-0101 • 467-0611 Fax: 383-0101 E-mail: [email protected] Internet: www.wagnertarsasag.hu Szerkesztôbizottság: Dr. Ádám András (mb. fôszerkesztô), Dr. Király László, Pallós Tamás, Vajai Balázs Megjelenik negyedévente, megvásárolható: a Társaság rendezvényein, a Magyar Állami Operaházban ISSN 1587-1525


Koszorú Wagnernek – kilencedszer –

F

ebruár 13-a Richard Wagner halálának és Wagner, a magyar és a német zene közös találkonapja. Ennek emlékére a Wagner Tár- zója kívánt lenni, és lett is. saság immár kilencedszer koszorúz meg E kongresszus elsô napján leleplezett emléktábla egy márvány emléktáblát Budapesten, a Vigadó fa- ugyancsak Liszt és Wagner barátságát hirdeti. Ôk lán. Ezt a táblát 1999-ben helyezte el a Nemzetközi ketten 1875-ben a Vigadóban közös hangversenyt Richard Wagner Szövetség és a Magyar Richard tartottak, melynek bevétele a bayreuthi Festspielhaus Wagner Társaság. Ekkor érte Budapestet az a építését segítette. A táblán németül és magyarul a körendkívüli megtiszteltetés, hogy itt tartották a Nem- vetkezô szöveget olvashatjuk: „Barátságukkal a zezetközi Wagner Világnét, a népek közös nyelkongresszust.A résztvevét szolgálták”… némevôk a földkerekség mintül: „Ihre Freundschaft den tájáról jöttek. Ki diente der Musik, der gegondolná, hogy még meinsamen Sprache unUruguay-ban is van ter den Völkern”. Wagner Társaság!!? A Meghívón, melyet a Ez egy rendkívül jól sidelegáltak kaptak, szákerült, idézôjelben monmos nyelven (angolul, dom „igazi Monarchianémetül, franciául, orobeli” hangulatot visszaszul, spanyolul, finnül, varázsló találkozó volt, japánul, kínaiul, és még melyet még ma is sokan sok nyelven) szerepelt leemlegetnek. A sikerhez fordítva ez a szöveg, hinyilván hozzájárult a szen a világon már közel parádés program, mely150 Wagner Társaság lében a Mátyás templomi tezik! Érdekesség kedvéorgonahangverseny, zeért mondom el, hogy az neakadémiai Liszt konEgyesült Arab Emírségcert, operaházi Ta n nben ez év február 4-én häuser mellett szerepelt Abu Dhabiban avatta fel a Csárdáskirálynô! Jozef Lienhart nemzetAmikor én ezt a progközi elnök a legeslegúramban elôször meglátjabb Wagner Társasátam bevallom elhûltem… got! Ugye meglepô?! Richard Wagner és mekkorát tévedtem, De térjünk vissza kimert bombasiker volt! csit Wagner és Liszt baÚgy látszik mégsem sznobok a wagneriánusok. A rátságához. Nehéz elképzelni két ilyen ellentétes, pusztai gulyásparty, hangverseny Gödöllôn a Kirá- egymástól távol esô karaktert, mint ôk ketten! Csulyi Kastélyban, Erkel Bánk bánja, a vicinális nosz- pán nagy vonalakban: Liszt a virtuóz, világhírû sitalgia-vonat kirándulás Esztergomba Liszt Eszter- kerember, kora elismerten legnagyobb zongoramûgomi miséjét meghallgatni már csak hab volt ezen vésze, aki amellett jólelkû, segítôkész, magas, szép a nagy tortán. Mint látni lehet, e kongresszus Liszt ember, mellesleg a nôk bálványa. Ezzel szemben

3

2007. tavasz–nyár Wagner, hogy tételesen szembeállítsam Liszttel: – ki gondolná – rosszul zongorázik, életének legnagyobb részében sikertelen, Párisban ifjú feleségével majdnem éhen hal. Ugyancsak Párisban késôbb Tannhäuserét kifütyülik, csúfosan megbukik, örökké pénzzavarban van, melynek oka nagyon egyszerû. Saját fogalmazása szerint: „ ha dolgozom, nem tudok alkotni”, azaz, ha karmesterként, vagy zenei igazgatóként kell pénzért tevékenykednie, nem tudja írni mûveit. Amellett, szemben Liszt simulékony, elegáns modorával, ez az inkább alacsony termetû ember izgága, nem szereti, ha nem adnak neki igazat, és kifejezetten peches a nôkkel. Felesége már házasságuk elején egy gazdag úrral elkóborol, és valójában egy életen át nem érti meg lángelme férjét. Legnagyobb szerelmét sohasem kaphatja meg, és tulajdonképpen viszonylag idôs korára, éppen Liszt Ferenc lányával, Cosimával kötött házassága mondható csak sikeresnek. Annak viszont az az ára, hogy – bár csak átmenetileg – barátsága Liszttel meggyengül. Amikor Wagner Párisban éhezik és felkeresi Lisztet, elsô találkozásukkor bár anyagi segítséget akar kieszközölni, mégis, csak két hangversenyjegyet kér. Liszt az az ember, aki – egy világ ellenében – azonnal felismeri Wagner zsenialitását, korszakalkotó jelentôségét. Ezért evidens Liszt számára, hogy amikor csak lehet és kell, mindig segít Wagnernek. És nem is akárhogyan! Amikor 1849-ben Wagner a legaktívabb módon belekeveredik a drezdai forradalomba, olyan társakkal, mint pl. Bakunyin, a felkelés bukását követôen a körözött Wagnernek Liszt hamis útlevéllel és természetesen anyagi támogatással a segítségére siet, és szinte megmenti életét, népszerûsíti mûveit. Wagner zenéje ugyanis az a jó bor, aminek igenis kell cégér, ellentétben a közmondással. Ez a zene elsô hallásra nem mindig tûnik olyan fülbemászónak, mint sok belcanto opera. Nem követhetô olyan könnyen nyomon a cselekmény, és fôleg az eszmei mondanivaló, mint más zenemûvekben.

Talán ezért is alakult olyan sok Wagner Társaság a világon, mert mindenütt felismerték, hogy egy kis rávezetéssel, többszöri hallgatással már feltárulkozik az a töménytelen szépség, zenei ötlet, emberi bölcsesség és humánum, amit e mûvek a MÉLYBEN hordoznak Magyarországon a Wagner Társaság: Wagner Egylet néven 1872 tavaszán alakult. Ez a 135 éve alapított társaság régi és új Wagner rajongóknak akarja megkönnyíteni az utat a Mester zenéjéhez. Teszi ezt zeneesztétikai ismertetô elôadásokkal, operafilm-vetítésekkel, hangversenyekkel, klubdélutánokkal, külföldi operakirándulásokkal. Társaságunk minden évben két fiatal mûvészt küldhet ki Bayreuthba az Ünnepi Játékokra ösztöndíjasként. Célkitûzésünk: az ifjú generációt bevonni Wagner szeretetébe, hogy ne csak idôsebb korukban legyenek Wagner rajongók, hanem már fiatalon megkaphassák azt a sok örömet, ami ennek a zenének hallgatásából és megértésébôl származik. Ezért tanulóknak, egyetemistáknak minden rendezvényünk ingyenes. Többször kell hallani ezeket a mûveket, hogy minél többet megérthessünk belôlük. Furtwängler a nagy karmester, amikor már ki tudja hányadszor vezényelte Wagner grandiózus mûvét A nibelung gyûrûjét, – ami a hatalom, a pénz, és a szeretet, a szerelem egymást kizáró voltáról szól – a nagy karmester széttárta karjait és ennyit mondott: „Most megint megértettem jó néhány dolgot!” Pedig hát ha valaki, ô igazán ismerte a Tetralógiát. Milyen szépen mondja Leonardo da Vinci: a legnemesebb öröm, a megértés gyönyöre. Igen, Wagner zenéje ma már szerte a világon sok milliónyi embernek szerez nap mint nap örömet. Valóban, miként a Vigadó falán lévô márványtáblán áll: a népek közös nyelvével, a zenével, határok nélkül talál barátokat szerte a világban. Ezért emlékezik ma a Wagner Társaság koszorújával a nagy zeneköltôre, halálának napján. Király Éva * 2007 február 13-án a Bartók rádióban elhangzott megemlékezés.

Cosima naplójából, 1883 február 12.: Amikor ágyban fekszem, hallom, amint sokat és hangosan beszél magában. Felkelek, és bemegyek a szobájába. „Veled beszéltem” – mondja, és hamarosan, gyengéden megölel. „Ilyesmi minden ötezer évben sikerül!” „Az Undine-szerû lelkekrôl beszéltem, akik egy másik lélek után áhítoznak.” Odamegy a zongorához, és eljátssza a „Rajnakincs, színarany!” panasztémát. Hozzáteszi: „Rossz és rút mindaz, mi ott fenn ragyog”. „Hogy én ezt akkor olyan biztosan tudtam!” – Már az ágyban hozzáteszi: „Szeretem ôket, a mélységnek ezeket az alárendelt lényeit, ezeket a vágyakozókat.” (Ezzel véget érnek Cosima Wagner feljegyzései. A következô napon: február 13-án meghal Richard Wagner.)

4


A Richard Wagner Társaság új vezetôsége 2007.március 18-án tartott tisztújító közgyûlésén az Elnökség három éves mandátumának lejártával a Társaság új Vezetôséget választott. Tiszteletbeli elnök: Mihálkovics Tivadar Elnök: Király Éva Ügyvezetô elnök: Sánta Jolán Elnökségi tagok: Derecskei Zsolt Kuminné Dikk Mária Kurdy Sándor Molnár Róbertné Udvardi-Lakos Endre A Felügyelô Bizottság tagjai: D r. Ádám András Janzsó Anna D r. Szûcs Györgyi Munkájukhoz sok sikert és örömöt kívánunk! Walkür (Ismeretlen szobrász mûve)

Az Elnökségbôl egészségi okok és más elfoglaltság miatt kivált Dr. Kovács Ilonának és Marton Gyulának a Közgyûlés és a Vezetôség köszönetét fejezi ki áldozatos, értékes vezetôségi munkájukért! Egyben kéri, hogy Társaságunkat szakértelmükkel a jövôben is támogassák.

Wagner és a megváltás gondolatköre

N

apjainkban, midôn a vén Európa uniós gyötrôdése közt újra keresi identitását, nem árt újra meg újra feltennünk magunknak a kérdést: biztos, hogy jó úton haladunk? Az európai kultúra hármas alappillére az Evangélium, a görög filozófia, valamint a római jog. Ezek közül legpregnánsabban kétségtelenül a kereszténység határozza meg. (Akkor is vitathatatlan ténnyel állunk szemben, ha bizonyos liberális körök szeretnék ezt kihagyni az uniós alkotmány szövegébôl.) A kereszténység tanítása alapján az európai ember szembesül eredendô gyarlóságával és a lét hasadtságával; de egyidejûleg hisz a megtisztulásban, reménykedik a megváltott jövôben. E kettôsség állandó belsô feszültsége biztosíthatná az önkritikusan szabályozott fejlôdést. A haladás idônként mégis hanyatlásnak tûnik; mert a puszta emberi igyekezet elégtelen, szükség van a transzcendens isteni kegyelem elfogadására: a megtérésre, a megváltásra és a

megszentelôdésre. Ezeket pedig adaptálni kell a konkrét döntések és tettek szintjén, a jelenben. Richard Wagner, a XIX. századnak a maga nemében egyedülálló nagy próféta-géniusza az egész életmûvében a megváltás titkát keresi; ezért is mondhatjuk nyugodtan, hogy az európai identitásunknak elidegeníthetetlen, szerves része. Az „elveszített paradicsom” az a drámai alapszituáció, amelybôl a mester összes mûve kiindul, s amelynek visszaszerzésére a filozófus Wagner egész életében keresi a megoldást. Avallástörténelmi fejlôdés korábbi stádiumaihoz hasonlóan eleinte ô is a mágikus áldozatbemutatás misztikus-mechanikus hatásából indul ki, hogy aztán fokról-fokra jusson el végül az önfeláldozó szeretet misztériumához. Tekintsük át ebbôl a szempontból röviden és vázlatosan zenedrámáinak mondanivalóját. Wagner – a keleti kultúrákat ismerve és helyesen értve – arra következtet, hogy a problémák egyik alapvetô aspektusa a nôiség megromlása és/vagy elsorvadása; ezért teszi fel korai mûveiben úgy a

5


William T. Maud

kérdést, hogy miképpen válthatja meg a nô a férfit. A Rienzi nôalakjának, Irene-nek két férfikarakter közül kell választania. A döntés nem könnyû: bátyja, az önmagához, saját erkölcsi normáihoz töretlenül hû, de a külvilágtól meg nem értett Rienzi, – vagy a köztük és saját családja között érzelmileg állandóan ingadozó szerelme, Adriano között. Irene helyesen dönt, amikor bátyja mellé áll, mégsem tudja megmenteni egyiküket sem. Adriano-ban a végsô pillanatban gyôz a szerelem, de segíteni ô sem tud, mindhármukat elsöpri a kaotikus népharag. A megváltási kísérlet kudarcba fullad. AHollandiban a problematika már jóval absztraktabban jelenik meg: a megváltás módja ezáltal ugyan egyszerûbb lenne, hiszen Senta hûsége mindvégig töretlen; így elvileg a Hollandi végleg nyugalomra lelhetne, a maga provokálta átoktól megváltódva. A külvilág azonban most is akadályává válik ennek: Erik hiábavaló és makacs szerelmi ostroma és a még megváltatlan Hollandi alaptalan bizalmi kétségei Sentában meghiusítják a megváltást. Pontosabban: drámailag ismét a halál absztrakciójának szintjére emelik azt Senta öngyilkosságával és a Hollandi hajójának elsüllyedésével. A Tannhäuserben tovább fokozódik az abszrakció: a

6

fôhôs a tiszta szerelem és a puszta érzékiség között vergôdve vár a megváltásra. Maga a bûnbánat nem nyerheti el a bûnbocsánatot, mert a törvény igazságosság és nem irgalom. Erzsébet azonban – aki ellen Tannhäuser voltaképpen vétett – irgalmas, hû és önemésztô szeretetével mintegy felülbírálja a törvény igazságosságát (amit a kivirágzó pásztorbot csodája is jelképez és igazol), ezzel hozva meg a férfi számára a megváltó bûnbocsánatot. Akatarzis viszont ismét a túlvilági dimenzióba mutat. (A zenei anyag ellenben valami rendkívül különleges új eszmét sugall: ha a külvilág szokásos meg nem értése nem lenne, nem kerülne ellentétbe az érzékiség és szerelem! Wagnerre itt a hegeli dialektika szintézis-elve hat: a két ellentétes jelentésû fôtéma [„zarándok” és „Venus” vezérmotívum!] hymnikus összefonódása a fináléban világossá teszi, hogy a megváltás a magasabb szintû egyesülésükben van!) A Lohengrinben egyértelmûen a bizalom jelentené a megváltás kulcsát, de Elza esendô, emberi bizalma – az intrikus kísértések nyomán – nem terhelhetô meg végtelenül, így a megváltás ismét elmarad. A külsô, isteni kegyelem sem válthatja meg az embert, ha szabad akaratával nem hagyatkozik rá, teljes egzisztenciájával. A Trisztánban a lehetô legabsztraktabb formában (bájital, szerelmi halál) merül fel újra a férfi-nôkérdés. Ezúttal a megváltásnak kölcsönösnek kellene lennie a szerelemben, de a külvilág földi törvényei kitaszítják a szerelmeseket, akik ismét csak a halál dimenziójában találnak megváltásra. AMesterdalnokokban nem elsôsorban a férfinak és nônek, inkább réginek és újnak; múltnak és jövônek; egyénnek és közösségnek kellene megváltania egymást. S ezúttal – kivételesen a wagneri életmûben – mintha sikerülne is! Ám itt is üröm az örömben, hogy Sachsnak le kell mondania Éva iránti szerelmérôl Walter javára, és „lohengrini” magányának földi terhét hordozza tovább. A nemzet az újító mellé áll, a hagyomány ôrei is készek a kompromisszumra, és Sachs megváltó közbelépése nyomán Walter, a fejlôdés alakja is elfogadja a tradíciók fontosságát. (A tannhäuseri zenei megoldáshoz hasonlóan a fináléban itt is összeölelkezik a mûben egymással szemben álló két alaptéma.) Ám Sachs próféciája a nemzeti, közösségi viszályokkal kapcsolatban a megoldás ideiglenes (kvázi relatív) voltára hívja fel figyelmünket: az egyén és a közösség konfliktusa kezelhetô, de ez még nem jelenti végleges megváltását. Láthattuk tehát, hogy Wagner a mûveiben szisztematikusan elemezte a problémakör számtalan drámai aspektusát. Az analízis során ekkor jut el arra a pontra, hogy egy magasabb szinten összegezhesse eddigi eredményeit. Arészletek elemzô vizsgálata után belefog a létsors megváltásának hatalmas drámájába, a Nibelung-tetralógiába. (A mû koncepciója csak a Szentíráshoz vagy Madách Tragédiájához hasonlítható.) Az emberiség drámai helyzetét mint olyant vizsgálja, a kezdetektôl a végig: a zeneirodalomban egyedülálló ez a monumentális és zseniális alkotás. Filozófiai, teológiai és összmûvészeti kinyilatkoztatással állunk szemben.

2007. tavasz–nyár A teremtés kezdetén a világ isteni-paradicsomi rendje még ép, egység és szentség uralkodik a természetben, az arany a szépség szimbóluma. Az Ádám és Éva bukásához vezetô szabad-akarati kísértés, hogy az istenné válás reményében megszerezzék az ismeretet, amelynek befogadására még éretlenek, voltaképpen a szeretetbôl teremtô Alkotójuk iránti bizalom megtagadása. Alberich kísértése, hogy természetellenes vágyának ne tudjon parancsolni, hamis tárgyat válasszon neki, s erôszakkal elégítse ki azt. A világ rendje hasonlóképpen szenvedi el itt is az elsô törést, amely ôsforrása egyben a szükségszerû végnek. ANibelung vétkében a sellôk válasza sem vétlen; a veszélyt semmibe véve óvatlanul kifecsegik apjuk figyelmeztetô próféciáját: aki megátkozza a szerelmet (szeretetet), annak kezében az arany az önzés, a birtoklás, az erôszak, a hatalom, az elnyomás és a pusztítás eszközévé válik! A történelem minden fázisa lehetôséget nyújt a meghasadt világrend helyreállítására (megváltására), a szereplôk az átok hatása alatt mégis hibát hibára halmoznak és nem ismerik fel a megoldás módját. Mintha Alberich átka (a Sátán tagadása) örökítené tovább bennük a vágyak, a kísértések, a tudatlanság és a bûnök kényszerét. De a hôsök a bûnösségüktôl hasadtan, a tudatlanságuktól sérülten is hisznek, remélnek, szeretnek; küzdenek az igazért, jóért, szépért. Ettôl lesz feszült és izgalmas a dráma. Végül megszületik az emberi messiás, a nietzschei „Übermensch”: Siegfried – az egyetlen, aki képes lehetne az átok megtörésére. Ám a romlott világ hatására rajta is fog az átok, neki is el kell buknia, hogy világossá válhasson: csak külsô, isteni forrásból jöhet el a megváltás kegyelme! Enélkül a világ menthetetlenül a teljes pusztulásba rohan. Kevesen értik meg, hogy Wagner összegzô filozófiájában a drámai logika nem „tetralógiában”, hanem „pentalógiában” tárgyalja a megváltás témakörét: a Nibelung-mû eszmeileg szerves egységet képez a Parsifallal. (Siegried szükségszerû bukását még egy olyan zseni, mint Nietzsche sem tudta elfogadni, ezért vetette a Parsifal szerzôjének szemére a „kereszt elôtti meghajlást”. [Ámbátor lehet, hogy elméje elborulásának elôjelét kell látnunk e megnyilvánulásában.] De hogy Wagner a filozófiájában mennyire mûveit áthidaló módon gondolkodott, azt mi sem bizonyítja jobban, mint amikor naplójában arról beszél, milyen kísértést érzett rá, hogy váratlanul színpadra léptesse a Trisztán fináléjában Parsifalt, hogy az a szent dárdával éppúgy begyógyítsa hôstársa sebét, mint egykor Amfortas-ét!) Az Istenek alkonya világpusztulása tehát (ahogyan ezt az „új élet” vezérmotívum katartikus felcsendülése is igazolja a fináléban) nem végleges. A Tetralógia monumentális, drámai kérdés, amelyre az egyedüli lehetséges válasz a Parsifal. A megváltás kívülrôl érkezô titka, az isteni Grál már a világban és bennünk van, de sebesült rejtettségben. A rátalálás kulcsa nem az emberi, hôsies erôfeszítés, hanem az isteni részvét bölcsévé érés. Az embernek saját esendôségében kell átéreznie mások szenvedését, a szeretô szánalom az a titokzatos metszéspont („térré vált idô”), amelyben az isteni kegyelem belép a világba és megváltja azt. A mester éterien

William T. Maud

izzó mûvészi magasságokban fogalmazza meg a megváltás örök evangéliumát. Mûvét átélve többet tudhatunk meg a misztériumból, mint két évezred teológiai eszmefuttatásaiból. Sôt, korát meghaladva mutat rá még egy rendkívül fontos momentumra: felismeri a kereszténység és a buddhizmus titokzatos és eredendôen közös alapját. Avágyakról való lemondás és a részvétbôl fakadó tettek egymást nem kizáró, hanem feltételezô elemei megváltódásunknak. Nem véletlen, hogy a mester a halála elôtt két mû terveivel foglalkozott: „A názáreti Jézus”sal, illetve a buddhista ihletettségû „Gyôztesek”-kel. * Meggyôzôdésem, hogy ha egyre többen lennének azok, akik szeretik és értik Wagner muzsikáját, és gyakran hallgatnák azt, világunk sorsa jobban alakulhatna. Több esély lenne rá, hogy megértsük, és megéljük a megváltásunkat. Sôt: elkerülhetetlenül szükséges lenne ez, mert jelenleg a világ – egyre súlyosbodó krízishelyzetében – megátalkodottan egyre csak az Istenek alkonya fináléjának máglyáját rakja. Tarnóczy Szabolcs *Úgy tudjuk: a Jézus-drámát Wagner 1849-ben, a „Gyôztesek”-et 1856-ban vázolta fel. Gondolt arra utolsó éveiben, hogy a Parsifal után rátér a Gyôztesek kidolgozására. (A szerk.)

7


„Már nincsenek ambícióim” – Wagner „Ring”-jének idôtartama 14 óra. Túl hosszú? – Wagner maga úgy találta, hogy túl hosszú. Bizonyos koncentrációs gyengeségek lépnek fel idônként a Ringben. Ha az Istenek alkonya I. felvonásbeli – Ön évek óta dirigálja Wagner „Ring”-jét, a Bay- Waltraut-jelenetet – e felvonás idôtartama több mint két reuthi Ünnepi Játékok zenekara pedig még sokkal ré- óra – reggel a próba közben hallgatja, azt gondolja: gebben ismeri a mûvet. Így tehát mit kell Önnek ezen „ez a legcsodálatosabb”. Ha az elôadás ehhez a jelenethez ér, Ön csak ezt érzi: „muszáj valamit innom”. még próbálnia? – Ez egy jó értelemben vett takarítás. Minden muzsi- Wagner maga is rövidíteni akarta, ez Cosimánál olvasható. De nekünk ez így van, ahogy kus azt nyújtja, amit otthon a zenevan, ezért így is csináljuk. karával megtanult. Ezt nekem kell – Tankred Dorst rendezô „keösszeilleszteni. Itt sok múlik a szakresztbe tesz” az operáknak. Ön mán. Ezért voltak itt Bayreuthban konzervatívnak számít, és mégis bea karmesterek a legboldogabbak. lemegy ebbe a produkcióba? – Néhány héttel ezelôtt Berlin– Mit jelent az, hogy konzervaben egy „Simon-Rattle krízist” tív? Engem gyakran és alaposan idéztek fel. Ön valóban a Berlini félreértenek. Ebben is higgadtságra Filharmonikusok dirigens utódtörekszem. Ha az egyik fél olyan jól jaként áll starthelyzetben? ismeri a darabot, mint én, akkor a – Nem. Én sem Berlinben, másik akár keresztbe is tehet. Ha sem máshol nem állok starthelymindketten ezt tennénk, nos hát akzetben. Régebben mindig azt gonkor az fatális lenne. doltam, hogy minden irányban – Nem túl nagyszabású ez a daugrásra készen kell lennem. Ma rab ilyen kísérletezések számára? már semmiféle ambícióm nincs, – A mû egyáltalán túl nagyszakivéve a minôséget. Teljesen habású. Mindnyájunk számára. Mint mis dolog, hogy az ember zenekaa Mount Everest. De akkor se rokat álmodjon magának. Úgy mondhatjuk azt: „Nem mászunk fel gondolom, olyan dolgok nem kelChristian Thielemann rá.” Mert mindig lesznek ôrültek, lene, hogy legyenek, amelyek nem akik mégis megteszik. Mi is ilyen illeszkednek egymáshoz. – A Ringet Bayreuthban összesen egy hét alatt hoz- ôrültek vagyunk! Remélem, nem mondjuk azt száz méza Ön össze. Simon Rattle-nek erre a berlini Filhar- terrel a csúcs elôtt, hogy „feladjuk!” – Ön másképpen dirigál Bayreuthban? monikusokkal négy éve van. Irigyli ezért? – Igen. Már csak akusztikus okok miatt is. A zene– Nem, én magamat irigylem, hogy ezt itt megcsinálhatom. Ez a legfantasztikusabb, ami dirigensi életem- kari árokban az embernek idônként fatális „habfürdô” benyomása van. Amit lent hallok, annak ahhoz ott ben megtörténhet. – A Bayreuthi zenekar csak nyaranta találkozik. fent majdnem semmi köze nincs. Ha az ember a hangzást Bayreuthban túlzottan kiszélesíti, akkor az a pubHonnan van ez a páratlan hangzása? – Az Ünnepi Játékok zenekara egy „szabadidôs likum számára kásásnak és kontúr nélkülinek hangcsapat”. Az utánozhatatlan hangzás oka abban áll, zik. A Mesterdalnokoknál sokat tanultam errôl, ez a hogy a 140–180 muzsikus közül, akik Bayreuthban legproblematikusabb darab Bayreuthban, mivel a szöjátszanak, csak tizenegy új van idén. Mindnyájan ön- vedék olyan aprólékos. Ennek dacára a Mesterdalnoként jönnek, mint a nyaralásba. Ezáltal itt nem órával kokat itt elôször úgy csináltam meg, ahogy azt mindig megálmodtam. És azóta soha többé nem dirigáltam. a kézben muzsikálnak.

C

8

Christian Tielemann a bayreuthi mítoszról, a dilettáns rendezôkrôl és Wolfgang Wagner tanácsairól nyilatkozik a Nemzetközi Wagner Szövetség lapjának a Weltweitnek.

2007. tavasz–nyár – A bayreuthi akusztika vajon mítosz csak? – Nem, de az okozat és a hatás közti távolság itt végtelenül nagyobb. Ha itt az ember elkezd mûvészetet csinálni, akkor könnyen bajba juthat. Furtwängler itt nem volt túl szerencsés, neki hiányzott a hangzás fénye. És ez stimmel is. Ez inkább matt fénynek nevezhetô. – Miért nem törekszik Bayreuth jobban arra, hogy a világ legjobb énekeseit léptesse itt fel? – A világ legjobb „Ring” énekesi gárdájával rendelkezünk. – Deborah Voigt Brünnhildeként jó alternatíva lenne. – Voigt asszony ma még nem Brünnhilde. Lehet majd belôle, talán a következô Ringben jöhetne szóba. Falk Struckmann Wotanja grandiózus. Adrienne Pieczonka, Stephen Gould, Hans-Peter König – ezidôszerint a világ legjobb szereposztása. És Linda Watsonnak a helyes, igazi sötét tónusú hangja van, amit Brünnhildeként megkívánok. És a legjobb Rajna-sellôk és nornák, akik valaha is léteztek, azok úgyis itt vannak. – Önnek egyáltalán szüksége van új rendezésre? – Ha szakmailag stimmel, akkor az nagyszerû dolog. Sajnos azonban egyre inkább döcög a dolog. Nincs kedvem provokációkhoz. Talán túl unalmas vagyok. Én úgy találom, hogy a valódi felkavaró érzést a minôség adja. A publikum sértegetése valaha érdekes

lehetett a hatvanas években. De miért kell mindig átlépni a határokat? Az állandó „magasabbra, fiatalabbra, szebbre” törekedéssel az ember az ördöggel kerül összefüggésbe. – Önrôl leperegnek a rossz rendezések? – Igyekszem menteni, ami menthetô. – Önt privátim pedánsként tartják számon. Van valami összefüggés Wagner és a rendszeretet között? – Igen, aprólékos vagyok. Günter Wand is az volt. Nálam otthon minden a helyén van. Engem feldob egy rendezett könyvespolc látványa. A Wagner partitúrákat is rendezni kell. Egy karmesternek ilyennek kell lennie. Saját dolgait szigorú pontossággal, gondossággal kell megvédenie. Ez azonban fordítva is áll: az olasz zenével a német dirigensek néha túl szôrszálhasogatóak. – Mit tanácsol Önnek Wolfgang Wagner? – A folyékony dirigálást, a fortissimók kiritkítását. Átláthatóságra itt, és gördülékenységre ott. Neki minden részhez kész meglátása van. „Itt a fúvósok mindig túl hangosak”, mondja. „Vigyázz, hogy ennél a pontnál a feszültség ne váljon túl hosszúvá.” Mindenki irigyli. És mindenki tiszteli. – Vannak még szakmai álmai? – Ez az én szakmai álmom. A többit mostantól úgy veszem, ahogy jön. Fordította: Füzesséry Katalin

A budapesti Bartók Rádió egyenes adásban közvetíti a 2007. évi Bayreuthi Ünnepi Játékok bevezetô elôadásait Az elôadások kezdete: A nürnbergi mesterdalnokok júl. 25. szerda Tannhäuser júl. 26. csütörtök A Rajna kincse júl. 27. péntek A walkür júl. 28. szombat

Budapesti Wagner elôadások 2007/2008. évadban OPERAHÁZ A NÜRNBERGI MESTERDALNOKOK 2007. okt. 7., 14., 21., 2008. febr. 17., 23., márc. 2. PARSIFAL 2008. márc. 21., 24. TANNHÄUSER 2008. jan. 13., 18., 22., 26.

4 4 6 4

óra óra óra óra

Siegfried Az istenek alkonya Parsifal

júl. 30. hétfô aug. 1. szerda aug. 2. csütörtök

4 óra 4 óra 4 óra

Bayreuthi Ünnepi Játékok MESTERDALNOKOK júl. 25. aug. 4. 8. 16. 28. TANNHÄUSER júl. 26. aug. 3. 7. 15. 18. 27. PARSIFAL aug. 2. 6. 13. 22. 26. RING júl. 27., 28., 30. aug. 1. – aug. 9., 10., 12., 14., 20., 21., 23., 25. MÛVÉSZETEK PALOTÁJA A RAJNA KINCSE 2007. jún. 7., 9. A WALKÜR 2007. jún. 8., 10.

9


A Tannhäuser 80 percben Népszínmû – a jövô tréfája a múlt zenés kíséretével ichard Wagner zenei tevékenységérôl a bécsi publikum eleinte részleteiben és koncertszerû elôadásokban szerzett tudomást. A Tannhäuser nyitánya például 1854. január 2-án hangzott el elôször a Sophiensäle koncerttermeiben nem kisebb személyiség segítségével, mint Johann Strauss. A Wiener Tageszeitung beszámolója szerint a karmester ötvennégy muzsikusra duzzasztotta fel eredetileg jóval kisebb zenekarát Wagner mester iránti tiszteletébôl. Egy korábbi Tannhäuser kórusrészlet már 1853-ban elhangzott a Volksgartenben, a Tannhäuser zarándokjelenetére pedig 1853 októberében ugyancsak Straussnak köszönhetôen került sor. „A bécsi publikum bizton bízik Johann Strauss ízlésében és ennek a bizalomnak a jegyében hallgatta Wagnert. De nem sok öröme telt benne. Több volt a pléhzörej mint a Martha nyitányában és a melódiát is nehéz volt felfedezni. Ezt a ledarált produkciót tartják a ’jövô zenéjé’-nek?” (Wagner szóhasználatával élve ’Zukunftsmusik’) – írja a Wiener Theaterzeitung 1857-ben.

R

A ’Zukunftsmusik’ elnevezés ezzel megkezdte Richard Wagnerrel szembeni tréfás-groteszk kritikájának körútját, melyre Ludwig Bischoff, egy neves kölni zenei szaklapokat megjelentetô kritikus tette rá a koronát. Fenti elnevezéssel párhuzamba állította Wagner „Das Kunstwerk der Zukunft” (A jövô mûvészi alkotása) címû írását (1850), mely fogalom alkalmazásával Bischoff a klasszikus mûvészet hagyományait szerette volna fenntartani, sôt megóvni a korabeli zeneszer-

10

zôk (Liszt, Wagner és Berlioz) túlzottan bátor szellemével szemben. Egyidejûleg vidám történetek, krokik, illusztrációk, karikatúrák jelentek meg Wagnerrôl, ahol például a zeneszerzôt kétoldalról hofirozzák: Aischylos és Shakespeare az elôírás szerinti frakkban teszi tiszteletét a tömjénezést szívesen fogadó zeneszerzônek. Egy másik újságban közzétett karikatúrán beszélgetô cilinderes urakat látni. „Mi van Önnel, nem hallja, amit mondok?” kérdezi egyik a másikat. „Beszéljen kérem hangosabban, nem hallom, éppen a Tannhäusertôl jövök!” – így a másik. A kortárs dal-és operaszerzô Josef Dessauer 1855-ben ezt írta: „Láttam Wagner Tannhäuserjét és most már ismerem ’a jövô zenéjét’. Wagner hóbortos nagyzoló. Semmi sem jövôbeni a muzsikájában. Mind a jó, mind a rossz már korábban is volt. Az elôbbi ugyanis sokkal jobban, az utóbbi alig rosszabbul. Csupán egyetlen olyan dolog van, amiért fejet hajtok Wagner elôtt: éspedig költôi tehetsége. A szövegkönyv csodálatos, poétikus és egyszerû, tele mély érzelmekkel. Csak ne szerzett volna hozzá zenét is!” Eközben a médiák még egy bécsi rendôrségi jelentést is közzétesznek (1854), mely szerint „furcsa hírek terjengenek a Zürichben luxus körülmények között élô Wagnerrôl, aki értékes dolgokat vásárol, a hétköznapi halandó számára elérhetetlen, sôt elképzelhetetlen árú aranyórákba öli pénzét. Lakásában kora legszebb bútorai, szônyegei, függönyei, csillárok és kandeláberek. Mindez kihívja maga ellen az egyszerû republikánusok

2007. tavasz–nyár nemtetszését, vagy inkább csak felfokozott kíváncsiságát, minek következtében a titkosrendôrök nem átallják, hogy boldog-boldogtalant megkérdezzenek, mibôl és honnan vette Wagner minderre a pénzt. „A zeneszerzô saját maga azt híreszteli” – írja a rendôrségi jelentés – hogy e sok pénzt Németországból kapta operai elôadásai után. A vizsgálatok eredménye azonban mindezt megkérdôjelezi. A színházak, melyek elôadják munkáit, nem fizetnek neki semmit. Az írásmûvészet éppúgy nem hoz a konyhára, mert munkái legjobb esetben csak 50–100 példányos publikációkban jelennek meg, melyeket saját maga finanszíroz. Svájcban úgyszintén nem húz semmiféle honoráriumot. Úgy gondoljuk tehát, hogy valamelyik németországi hercegi családtól kap rendszeres apanázst. Ez annál is figyelemreméltóbb, mivel köztudott, hogy a drezdai forradalomban a színház ruhatárának felgyújtásában ô is részt vett, mi több szóban és írásban mostanság is forradalmi eszméket terjeszt és ennek érdekében minden irodalmi-mûvészeti nagysággal, illetve a propaganda köreivel kapcsolatban áll. A ’jövô zenéjeként’ hirdetett muzsikájának ázsiója csökkenôben van. Egyre inkább úgy tûnik, hogy értéke csupán a ragyogó hangszerelésben keresendô, nem pedig melódiáiban, melyek valójában nincsenek, csakúgy mint lelke.” A Wagnerrel szembeni megosztott közvéleménynek igazán a zeneköltô Tannhäuser címü operájának eredetileg tervezett címe – Der Venusberg – adta meg a végsô negatív lökést. Wagner még publikálta is észrevételeit, kételyeit, melyekben kiadója heves ellenállásának adott hangot. Ez ugyanis felhívta Wagner figyelmét, hogy a drezdai Orvosi klinika diákjai, tanárai csúnyánál csúnyább vicceket terjesztenek az opera címével kapcsolatban és a wagneri magasröptûség obszönitásba fulladhat, amennyiben Wagner nem változtatja meg sürgôsen az opera címét. „Mindez a szörnyû trivialitás arra kényszerít, hogy a kívánt címváltoztatást mégiscsak végrehajtsam” – írta Wagner.

Ebben az idôben történt éppen igazgatócsere a bécsi Carl Theaterben. 1851-ben Carl Binder vette át az igazgatói posztot, aki mellesleg hét Nestroy-népszínmûhöz komponált kísérôzenét. Adolf Müller mellett kétségtelenül ô volt kora színpadi polihisztora, Johann Nepomuk Nestroy legfontosabb zeneszerzôje. Eduard Hanslick, színházi kiadó és kritikus igy ír egyik levelében, melyet a Tannhäuserrel kapcsolatos bécsi médiák azóta is ôriznek: „Sokat mesélhettem Wagnernek Tannhäuserje bécsi történetérôl. Az operát 1846-ban hallottam Drezdában, azóta minden színháznak ajánlgatom Bécsben, mindenek elôtt a Hofoperntheaternek, az Udvari Operának, ahol végül is 1859-ben bemutatásra került. Az operát valójában már két évvel korábban is színre vitte egy külvárosi kisszínház igazgatója, méghozzá igen lelkesen, csak szerény kivitelezéssel. A Hofoper igazgatója pedig több kérelemmel bombázta az Oberhofmeisteramtot, a Fôudvarmesteri hivatalt, hogy engedje át cenzúráján a Tannhäusert. Eleinte azonban hivatkozással a Tannhäuser erkölcstelen szövegeire, a kérés elutasításra talált. Csak a Lohengrin közbejött hatalmas sikere lágyította meg annyira a szíveket és bírta jó belátásra az eszeket, hogy végül is megadták a premierhez szükséges engedelyeket. Bár nem minden feltétel nélkül. Bizonyos változtatások, módosítások szükségeltettek. A cenzúra ugyanis az 50-es évek reakciós atmoszférájában éppen erôsnek érezte magát, így hát folytatta, vagy újra kezdte kisded játékait. A szövegben például nem hangozhatott el Róma megnevezése. Képezeljük csak, mennyire nevetségesen hangzott, amikor Wolfram von Eschenbach így tette fel Tannhäusernek a kérdést: „Nem voltál ott?”, Ta n nhäser pedig a következôképpen válaszolt: „Ne is említsd a helyet!” Ez azonban nem az egyetlen komikus dolog volt a premier alkalmával. Úgy adódott, hogy az igazi Tannhäusert megelôzve a Carl Theater bemutatta a Nestroy által írt és Binder által megzenésített „Tannhäuser 80 percben”

11

2007. tavasz–nyár címû szöveges-zenés pamfletet. A bécsi közönség estérôl estére szinte megrohamozta a színházat, hogy jól szórakozzon, így Wagner mûvét valójában elôször karikírozott formában ismerte meg. Amit azonban egyesek merô bosszantásból, vagy Wagnerrel szembeni irigységbôl negatívumnak szántak, az éppen ellenkezôjébe csapott át: ma már tudjuk, a negatív reklám is reklám, sôt még jobb és több, mint a pozitív. Igy tehát kellô érdeklôdés fogadta az igazi premiert, a jegyek egy szálig elkeltek. A paródiában egy Knaack nevezetû ismert komikus alakította a pásztorfiút, aki mielôtt a zarándokok visszatérnek, egy abszolut lelombozódott fa árnyékában énekelte, vagy inkább csak motyogta a májusi dal szövegét és az oboaszó helyett valamit nyekergett egy fagotton. A hatás oly komikus volt, nem is szólva a wagneri szöveget követô pamfletrôl, hogy a közönség még az igazi premier alkalmával is harsány hahotára fakadt. A nézôk ugyanis Knaak bolondozására és az impertinens fagottszólamra emlékeztek. „Ön nem fizette ki belépôjegyét a Tannhäuserre! De kérem, az a jövô zenéje, én pedig a jövô fizetôvendége!” – ez volt az egyik plakát felirata, mely a vendégeket fogadta. „A Vénus barlang hatalmas pezsgôsüvegekkel volt berendezve. A versenyéneklés helyszíne, Wartburg vára díszes csarnokának hátterében egy túldimenzionált orgona állt, mely elôtt egy kolosszális dob volt felállítva. A kulisszákat egyebekben hárfák, hegedûk és különféle ütôhangszerek alkották óriási nagyságban. A trón helyén egy pianinó, a vendégek egy kinyitott, ugyancsak túldimenzionált harmonikán ültek, mint valami összefüggô lelátó soron, melynek billentyûi ülésekként szolgáltak. A hölgyek a katonai marsok közönséges dobjain, a Minnesängerek nagyobb formátumú dobokon foglaltak helyet. A fegyverhordozókat egy doboscsoport, Vénus kolléganôit szívekkel díszített kosztümökbe öltözött hölgykoszorú szimbólizálta. A kosztümök mind igen karakterisztikusak voltak, Tannhäuser és Erzsébet például nagy piros szívvel volt megjelölve, míg az udvari fôemberek Pick, Caro és egyéb ismert kártyajeleket viseltek. Az énekesek öltözéke a korabeli egyetemi dékáni rövid talárra emlékeztetett, a balettbetét bacchánsnôi pedig elegáns dámáknak voltak maszkírozva.” (Blätter für Musik, Theater und Kunst, 3.11.1857) A szövegparódia? Természetesen figyelembe kell vennünk az akkori régies nyelvet, a Nestroyi nép-

12

színmû ötletes, de természetesen a maitól kissé eltérô humorú kifejezésmódját és egyáltalán azt a népi nyelvi dialektust, mely miatt Nestroy magyarra nehezen fordítható, vagy talán csak kevésbé élvezhetôen, mint ahogy a németül értôk azt eredetiben érezhetik. De íme néhány könnyebb fordulat. – Felmegy a függöny és Vénus pincéjében találjuk magunkat. Egy korabeli borpince pazar berendezésében boroshordók közepette Vénus és Tannhäuser kisebb hordókon ülve pezsgôt isznak és osztrigával delektálják magukat. Körülöttük bacchánsnôk táncolnak. Tannhäuser türelmetlenül ugrik fel: „Wo bin ich? Venus ist kein Traum, ich nehme in Extase Mich prüfend oftmals selber bei der Ritternase.” …majd Mily igaz, a földön ott fönn nincs boldogság Itt azonban áll a vigaszság. Míg fenn lakásínségben szenvednek, Én itt vidáman áttelelek. – tovább „So fand ich dich und ward dein treuer Schäfer, O Venus, du bist ein famoser Käfer!” Tannhäuser ráeszmél, hogy nem kíván „vakondok módjára élni többé és elbutulni,” hanem követi az isteni jelt és a szabadságot, a kedves német tájat választja, ahol: „Gemütlich brüllt der Rinder traute Heerde, O was für Ochsen gibt es auf der Erde!”… Bár Venus a legcsinosabb lány a földön Kiért az ember akár ördöggé is lenne,”… Tannhäuser jobb belátásra tér, hiszen: „Die irdische Kneipe winkt, sie hat mich wieder!” – „A jelenetet induló tempóban játszott polka zárja.” A zene természetesen Wagneré, csak éppen a Bécsi Filharmonikusok, a világ legjobb zenekarának Sramli-együttesére hangszerelve, mi több, mûfajilag értelmezve. Elképzelhetjük hát a hangulatos kakofóniát, melyet még a Wagner-rajongók is mulatsággal nyugtáznak. Hogy a népszínmû ne tagadja meg magát, Ta n nhäuser ilyeténképp üdvözli szabadságát: „Die frische Luft macht mir Courage, Mich grüßt die menschliche Visage!... Freiheit und Thatendurst, Schinken und Leberwurst, Liebe und Schnupftabak”… Tannhäuser persze lovag és korának egyben

2007. tavasz–nyár Minnesängere is, ki nem csak földi javakkal táplálkozik, de a lelkiekre is ad, sôt még a morál is eszébe jut: „Auf Landgraf Purzels Lisi bin ganz versessen, Das hätte ich jetzt auf Ehren bald vergessen, Wie soll ich vor die Holde treten, Beladen schwer mit Missetäten.” Amikor Elisabeth tudomást szerez Tannhäuser visszatértérôl, emigy készülôdik Wartburg dísztermében a találkozásra ill. az énekversenyre: „Konzerte, Kränzchen, Soir-und Matineen, In alles dieses that ich nicht mehr gehen. Mein Busen klopfte nicht mehr musikalisch, Denn meine Trauer war zu kanibalisch.” 1850–51-ben megjelent „Oper und Drama” címû mûvében Wagner a kor jellemzô operájával szemben harsány kritikát fogalmazott és forradalmi színpadi munkáról szóló víziót tett le az asztalra, melyben valamennyi drámai, scenikai és zenei elemnek szerinte egyfajta mûvészi egységben kell megjelennie. Az úgynevezett „Gesamtkunstwerk” (mûvészi összmû) integrálja mindezeket egységes egésszé. A szöveg jelentôsége ugyanolyan lett mint a zenéjé, a zeneszerzônek ugyanakkor irodalmári képességekkel sem ártott rendelkeznie. Mindezt a népszínmû is abszolut szem elôtt tartja. A gazdag hangszerelésû emelkedett melódiákat képzeljük el a néhány fôs sramlizenekar kiváló szólistáira interpretálva, ahol a „hangszerszólók irodalmi pamfleteket eregetnek a levegôbe”, a mulatságos hatás semmiképp sem maradhat el, ma sem, fôképp, ha a nestroyi tehetséghez hû szellemû mai bohózatban Burgtheater-színészek állnak a színpadon. A zenés persiflage ma is idôrôl idôre szerepel a Burgtheater programjaiban. Miért éppen itt, azért, mert itt volt korábban az Udvari Opera. Mielôtt az iró Nestroyra térnénk, csupán néhány szót operai karrierjérôl. Sarastroként debütált a Hofoperben, a mai Staatsoper elôdszínházában. A kritikák dicsérték „kellemesen hangzó, a magasságokban hajlékony, a mélységekben némileg még erôsítendô hangvolumenét”. 1823-ban az amsterdami Deutsches Theaterben is bemutatkozott a Bûvös Vadászban, majd Brünn hívta meg a Don Juan és a Sevillai Borbély szerepeire. Végezetül Grazban és Pozsonyban 76 operaszerepben és 143 prózaiban volt látható. 1831-ben azonban a stuttgarti opera elutasította és ezzel énekes karrierje véget is ért. Alakításai emlékezetesek, színészi tehetsége bravúros volt, ha voltak is ellenségei, akik ezt megpróbálták itt-ott kétségbe vonni – nem adta meg magát. Akár-

csak Tannhäuser, aki – mikor Vénusnál tett látogatásai kitudódnak és Erzsébet bár megbocsájt, de a megtisztító zarándokúttól nem tudja megóvni: „Wer so, wie ich verschuldet, Und trotzdem kann noch singen, Der ist so leicht nicht umzubringen. Ich folge Dir, du weißgewaschne Maid, Wir gehen ensemble in die Ewigkeit!” ATannhäuser paródia alcíme szerint az író „magát kiismerô és tehetséges tollú” volt. Nestroy eleinte nem vállalta fel írói szerepét, de egy 1861 évbôl származó levelében a paródia színpadképével foglalkozik. Az volt a véleménye, hogy itt elsôsorban zenei paródiáról van szó, a szöveg másodlagos, miért ne származhatna az akár Carl Bindertôl is. Ugyanakkor oly korban élt a tanult jogász Nestroy, melyben a szellemi tulajdon fontos szerepet játszott és komoly jogi védelmet élvezett. Ô – aki ismerte Wollheim 1854-ben Breslauban megjelent Tannhäuser-paródiáját és jó barátságban volt zeneszerzôjével Binderrel, úgy gondolta, megtakarítja a breslaui jogásznak szóló honoráriumot és inkább átadja a dicsôséget Bindernek – vagyis anonym szövegíró marad. Néhány oly jellemzôen nestroyi szófordulat és szabatos rím azonban még a szigorú bécsi cenzúra döntése értelmében is Nestroyt dicséri. Nestroy egyben mindenesetre abszolut tisztességes volt: Tannhäuser travestie-paródiájában egyetlen dolgot érintetlenül hagyott, mégpedig a vallási hátteret. Emellett több más érdeme is volt a pamfletnek: Nestroy éppen azok ellen lôtte legélesebb nyilait, akik Wagner zenéjében nem találták meg a melódiákat, akik arra hivatkoztak, hogy erôteljes hangszerelése rontja az énekhangokat. Míg parodiája nem bántotta a mûvész lelkületet, ugyanakkor a butaságtól elvakult Wagner-ellenzôket tollára véve valójában magát az eredeti mûvet és mûvészt reklámozta. A pamflet után figyeltek csak fel igazán az emberek, hogy érdemes lesz megismerkedni a wagneri Ta n nhäuserrel. Hoffmann igazgató is hálás lehetett leopoldstadti kollégájának a tekintélyes publikum-kontingensért, mely quasi ajánlást kapott, hogy színházába zarándokoljon. – Wagner Tannhäuser címû operájának elsô elôadása a Neulerchenfeldi Thalia Theaterben volt 1857. augusztus 28-án, mely a Theater in der Josefstadt nyári színházaként mûködött. A Carl Theaterben a Tannhäuser paródiát 1857. október 31-tôl elôadássorozatban ünnepelték. Reviczky Katalin

13

200. tavasz–nyár

Hans Sachs jóindulata, embersége

I

smét a „Mesterdalnokok”. Errôl a mûrôl sem lehet eleget beszélni, írni, mint ahogy eleget látni, hallgatni sem elég soha! Aki kicsit is ismeri a „Nürnbergit”, annak nem kell bizonygatnom, hogy ez a cipész és mesterdalnok, milyen derék ember. Nem véletlen, hogy jóindulatának, emberségének külön motívuma van: Jóindulat (Humánum, Sachs embersége) Wohlwollen-Mot.

Biztos, hogy ez a motívum nem mást fejez ki? Nézzük meg közelebbrôl: Az elsô felvonásban Sachs kezdettôl fogva jóindulattal viseltetik Waltherrel. Amikor Pogner bemutatja a lovagot és Kothner az ifjú származását firtatja, Sachs közbeszól: „...Hisz rég kimondták a mesterek, hogy úr vagy paraszt itt egyre megy”. Walther bemutatkozó éneke után Beckmesser és Kothner akadékoskodása ellenében a cipész mester újra eldönti a vitát a fiatalember javára: „Mûvész-e a javából: kitûnik majd dalából, s ha az, mindegy lehet, hogyan s hol tanulta meg.” Walther vizsgadalát a jegyzô – Beckmesser – félbeszakítja. A mesterek egymás szavába vágva kiabálják el értetlenségüket. A szöveg és a partitúra szerint: „Sachs: (aki kezdettôl fogva fokozott érdeklôdéssel hallgatta Walthert elôre megy): „Állj, mesterek! Hadd szólok én! Jóindulat mot. Van itt még másik vélemény...” Itt halljuk elôször e dallamot. Sachs komolyan védelmébe veszi a lovagot annak ellenére, hogy sejti, miért akar Walther minden áron mesterdalnokká lenni. Hiába azonban erôfeszítése, a maradi mesterek megbuktatják az ifjút. A második felvonásban Éva meglátogatja a mestert. Faggatni kezdi. Nem mondja ki, de Sachs azonnal érzi, hogy a lányt a lovag sorsa érdekli. Elsô pillanatban talán meglepô, hogy Éva második motívuma azonos a Jóindulat elsô három hangjával: Ez is Wagner zsenialitását hirdeti, hiszen a mester

14

Éva2

Jóindulat

minden gondolatát betölti Éva. Nemcsak Walther mûvészetét ismeri el, hanem szíve ellenére: „..A zûrzavarnak szálait Hans Sachs fínom kézzel fogja...” és úgy irányítja a dolgokat, hogy azok a szerelmeseket segítsék. Néhány helyen Éva kérdéseinek aláfestéseként, elôrejelzésként is hallható ez a dallam. Bár Sachs mond olyanokat, hogy szinte dícséri a lovagot, de ezeket Éva nem veszi komolyan, mert rögtön ezek után jön a ledorongolás is: „ ...csúfosan megbukott” – mondja Sachs. Közben három motívum is hallható; a Jegyzô, a Lovag és a Jóindulat. A történtek tökéletes zenei megfogalmazása és összefoglalása egyetlen mondatban. Dícséretek és szidalmak néhány példája: „..annak minden elveszett Jóindulat mot. és mesterré sehol sem lehet; ki a világra mint mester jött A lány kétségbeesett kérdésére válaszolva: „Barátot köztük hogy lelne ô Jóindulat mot. hisz közülük, érzik, fejjel kinô! Beképzelt fickó, itt ne lássuk!” A Jóindulat dallama tudatja, hogy a mester másként vélekedik, mint amit szavai kifejeznek. Ha Éva ismerné a motívumokat, nem keseredne el annyira, hogy Sachsot sértegetve, haragosan távozzon. „Sachs (jelentôségteljes fejbólintással néz a lány után): Hát így van ez. No, most légy okos! „ Jóindulat mot. E párbeszéden kívül is megszólal többször ez a dallam. Érdekes módon azonban már nem Sachs szavai közben, hanem olyankor, amikor a közeli vagy távoli jövôrôl beszél valaki. Wagner újra csak a hallgatókat tájékoztatja arról, hogy a szerelmesek szempontjából minden jóra fordul, és Sachs lesz az, aki a problémákat megoldja. A felvonás végén a mester bevezeti saját házába a lovagot. Bármit is mondott Éva, Walther megérzi

200. tavasz–nyár Sachs segítô szándékát. Különben nem hagyta volna ez a fiatal, életerôs lovag, hogy elválasztva szerelmétôl bekísérjék a cipész lakásába. Mi több: Éva is hazaszaladt, tehát ô is bízik a mesterben. A két felvonás közötti éjjel Sachs valószínûleg sokat töprengett és véglegessé vált elhatározása a szerelmeseket illetôen. A Lemondás motívuma, amely elôzôleg a cipészdalban már felsejlik („ Ó Éva! Kínom hallgasd meg! „), itt a harmadik felvonás elôjátékában uralkodóvá válik.

Lemondás Entsagungs-Mot.

Végleg lemond álmáról, az Évával való házasságról. Ettôl kezdve már nem a Jóindulat motívumot halljuk a mester ténykedésével, gondolataival kapcsolatban, hanem a barátságot:

Barátság Freundschafts-Mot.

Azt hiszem, mindenki érzi és érti a minôségi különbséget a jóindulat és a barátság fogalmai között. Amikor Sachs üdvözli a szobájába belépô lovagot, akkor szólal meg elôször ez a dallam. Az ezt követô jelenetet – természetesen sok más motívum mellett – sûrûn

átszövi a Barátság és a Lemondás. Hans Sachs a mesterdal megírásának folyamán olyan nemességrôl tesz tanúbizonyságot, amely csak nagyon ritka emberre jellemzô, nem is beszélve a mûvészekrôl. Elmagyarázza Walthernek, akit már nem tekint vetélytársának, hogyan kell megteremteni egy versenydalt. Magyaráz, segít, bátorít, amíg megszületik „A hajnali álom szent dala”. Beckmesser ellopja a mester által leírt dalt. Amikor ez Sachs tudomására jut, a Barátság dallamától kísérve adja a szöveget az írnoknak. Hogy kerül ide ez a Beckmesser és Sachs viszonyához nem illô motívum? Úgy, hogy nekünk, hallgatóknak súgja ezzel Wagner, hogy a mester nem árulja el Walthert, hanem ezzel a cselekedetével is ôt akarja segíteni. A Barátság akkor hangzik el utoljára – hosszan – amikor a dalnokverseny közben Beckmesser vádjait Sachs visszautasítja: „E dalt nem én írtam, bizony, most téved az úr megint nagyon... ...bár szép a költemény maga, de hát nem Hans Sachs dala!” Majd Walthert szólítja: „Jó Stolzingi Walther, dalra fel!” Vajon milyen motívumot hallunk ekkor? Éva 2-t, amelynek – mint tudjuk – az elsô három hangja azonos a Jóindulattal. Csoda! Ebben a mondatban, és e három hangban benne van az egész mû lényege. Molnár Róbertné

Sachs és Pogner háza. Az 1938. évi felújítás színpadképe Oláh Gusztávtól

15


Bayreuth, a végcél és a kezdet Interjú Fischer Ádám karmesterrel 2006 augusztusában Bayreuthban I. rész A zenészek céhének egy csendesebb tagja. Minden ízében muzsikus. Inkább dolgozik, mintsem hogy beszélne (magáról), pedig sok mondanivalója van. A KURIER, Fischer Ádám dirigenssel beszélgetett, aki Pierre Boulez utódaként ma vezényli a Parsifal premierjét a Festspielhausban. Az idézeteket Blum Tamás fordította olyannak a mondanivalója. Szerintem nem vállalkozKURIER: Újra Bayreuthban – és Ön itt bizonyára hat egy karmester érdekesebbre, mint hogy a Parsinehéz teendôk elé néz. Egy évvel ezelôtt még Pierre falt vezényelje Bayreuthban. A Parsifal: A Bayreuthnak szánt mû; és Bayreuth: A Wagnernek szentelt Boulez állt a misztikus mélységben. FISCHER: Ez már csak így megy Bayreuthban: az színház. Azt a lehetôséget, hogy itt dirigálhatjuk, egyikünk a másikunk helyébe lép, eközben pedig a re- csak egyszer kapjuk meg az életben. Én semmiképpertoár mindig ugyanaz. Szilárdan megmarad a zene- pen sem tudok ennél szebbet elképzelni magamnak. K.: Él-e Önben megilletôdés e mûvel szemben? kar magja is. Itt mi mind magas fokban egymásból F.: Másképp játszana-e Ön, mint labdarúgó, a viélünk. És a kollégák mindenkori tapasztalatai is – amilágbajnokság döntôjében, mint ket örömmel felhasználunk – folyvást a szövetségi liga egy mérkôzébelevegyülnek a saját munkánkba. sén? Egyszerû: ha ott vagyunk, Akkor is így volt ez, amikor a Ringet akkor a reflexeink szerint játkezdtem folytatni. Nemcsak Sinopoli szunk. Ami engem érdekel, az a megelôzô munkáját vettem át, hanem mûvészi tapasztalat. Közelebb Levine és Barenboim tapasztalatait is. akarok kerülni ehhez a mûhöz, K.: És érvényre jutnak-e ezek a ki akarom elégíteni a mûvészi tapasztalatok? becsvágyamat. Az egész felhajF.: Igen. Még a konkrét megoldátás csupán hiábavalóságok kösokban is, például a vonásnemekben. rül forog. Megôrizzük a jót, és megváltoztatjuk K.: Hogy fog Ön hozzá a azt, ami nem bizonyult annyira jónak. Parsifalon való munkához, ha Voltaképpen én csak egy kis láncszem azt tartja, hogy itt az elôdei kovagyok a bayreuthi dirigensek hosszú rábbi teljesítményének egész soláncában. ra rejtôzik? Mit kell, mit szándéK.: Ez mintha azt jelentené, hogy kozik megváltoztatni? az évek múlásával a zenének egyre F.: Elôször a gyakorlati kérjobbá kell válnia. Fischer Ádám déseket kell tisztázni. Ha valamit F.: Természetes, hogy minden karmester beleviszi a saját szemé-lyes „színét” a jóval gyorsabban vennék, ehhez meg kellene változtatni munkájába. Így aztán igen nagy a személyes moz- a vonásnemet. Ha élesebbnek akarok egy akcentust, azt gásterünk, különösképpen a Parsifal esetében. Álta- a „békával” – a vonó alsó részével – kell játszatnom, lánosságban az a nézetem, hogy a Parsifal minden nem a közepével. Az ilyen dolgok azonban talán tíz számás darabnál jobban függ a dirigenstôl. Így aztán zalékot tesznek ki. A fennmaradó 90 százalékban a dinem véletlen, hogy 120 év során éppen a Parsifal já- rigensnek szabad keze van. Ezt az „együttlélegzést”, a tékidôiben van a legnagyobb eltérés. Bármely más tempóvételt pedig nem betanuljuk, hanem egyszerûen mûnél megmondhatjuk, nagyjából mennyi ideig fog vezényeljük. Mindegyik ütemben – még egy ütemen betartani, – a Parsifalnál nem. Alapjában véve viszont lül is – vannak tempó-ingadozások, ennek a mûnek épez mellékes dolog. Sokkal fontosabb a mûnek mint pen ez a titka.

16

2007. tavasz–nyár K.: És ezek a módosulások, ezek az ingadozások mekkorák az egyes elôadásokon? Mitôl függ ez? F.: Ezt nem tudom. Minden esetben függök a közremûködôktôl, különösen az énekesektôl. Ha valamelyikük nagyon belelendül az érzelmekbe, biztos, hogy akkor picivel gyorsabbak leszünk. Világos, hogy az énekesi személyiség számára is valamelyes teret kell hogy engedjek. A darab halála volna, ha ezt nem tenném lehetôvé. A karmester olyan, mint a középfedezet a futballban, aki játékostársai mindegyikével annak képességei, sajátosságai szerint mûködik együtt. S ugyanekkor a rendezést sem hagyhatjuk figyelmen kívül. A dirigens, aki azt mondja, hogy ô a rendezéstôl függetlenül teszi a dolgát, az vagy hazudik, vagy halvány sejtelme sincs a szakmáról. A zenének együtt kell lélegeznie a rendezéssel. Nem hallgathatom el azonban, hogy azok a képek, amelyek a zenét hallva elôttem lebegnek, nem mindig egyeznek a képekkel, amelyeket a rendezô nyújt. Ekkor persze egyezkedni kell, még ha ez olykor nagyon fájdalmas is. Teljesen kompromisszumok nélkül a dolog sohasem alakulna ki. K.: És hogy áll ez a mostani Parsifallal, Christoph Schlingensief rendezésével? F.: Ehhez a rendezéshez nem akarok hozzászólni, mert egyszerûen azt gondolom, hogy az én generációm képtelen közel kerülni ehhez a színházi stílushoz. Néha ugyanoda jutok, mint az autista gyerek, aki – tudjuk – azért nem tudja felfogni a világot, mert fennakad a potomságokon, s éppen emiatt nem képes a nagy egészet megérteni. Itt olyan esztelenül sok minden történik a video-játékokkal és kivetítésekkel ellátott színpadon, hogy azt én szemfényvesztésnek látom. Másfelôl: a fiam ezt az egészet alighanem egészen másnak fogja fel. Ez talán azon múlik, hogy a mai fiatalság video-játékok és vetített képek révén szocializálódik. Netán ezért kell azt mondani, hogy a jövô útja az ilyesféle rendezés. K.: Alaposan belejöttünk, hogy Schlingensiefrôl beszéljünk. Hogy fér Ön tulajdonképpen össze ôvele és a munkamódszerével? Hagyja-e Schlingensief meggyôzetni magát attól, ahogy Ön érzi a darabot? F.: Nem ártjuk bele magunkat egymás dolgába. Ha úgy tetszik: voltaképpen azért ideális a kapcsolatunk, mert egyikünk sem bántja a másikat. Problémát csak az okoz, kinek-kinek szüksége van rá, hogy biztos legyen a maga dolgában. Minél nagyobb az apparátus, annál szilárdabb kell hogy legyen az együttmûködés. Elvben tehát minden spontán változtatás terhet ró a közös tevékenykedésre. Ha pedig túlzottan megterhelem a munkánkat, akkor szétesik az elôadás. Másfelôl: ha nem változtatok meg dolgokat, holott meg vagyok arról gyôzôdve, hogy a módosítás az egésznek javára válna, akkor a produkció

rossz lesz. Ilyenformán gyakran áll elô az a benyomás a színházban, hogy jó a terítékre került produkció, csupán mert az emberek biztosak a dolgukban. Schlingensiefnél gyökeresen más a helyzet. A spontaneitásával igen erôsen megterheli ugyan az üzemet, de ez hozzátartozik az életéhez, neki ez a feladata. Azt azonban tudnia kell, mekkora terhet ró az üzemre; és ezt meg is kell hogy mondjuk neki. Alapjában véve a próbák mindegyike változást hoz. Azt is mondhatjuk: minden próba új problémákat idéz elô. Az errôl a nézetem, hogy a színházban megszokott problémák és válságok kilencven százaléka elkerülhetô lenne, ha jobban és korábban tudnánk szót érteni egymással. Azt hiszem azonban, mi mindnyájan tudjuk, kicsoda Schlingensief és mit akar; s ehhez kell alkalmazkodnunk. K.: Ellenére van-e Önnek a Schlingensief-féle felfogás? F.: Akkor volna ellenemre, ha az énekesek még a bemutatókor sem tudnák igazán, mit kell tenniük, és ha ez a bizonytalanság a zenére is kihatna. Azonban nem ez a helyzet. Bizonyára sok a kihívás, ezek azonban csak sarkallnak minket. K.: Mi ragadja meg Önt leginkább ebben a darabban? F.: Hihetetlen, mennyire el vagyok ragadtatva ettôl a zenekari ároktól… K.: Dehát Ön azt már nagyon jól ismeri… F.: Így igaz. Ámde a Parsifal esetén másképp van minden. Ez ugyanis az egyetlen darab, amelyet Wagner csak ennek a háznak a részére írt. Ez Bayreuth méretére szabott öltöny. És minthogy a Parsifal itt másképpen hangzik, mint akárhol másutt, nekem itt olyan Parsifalt kell csinálnom, amely más, mint bármely egyéb helyen. Ez pedig nagyon, nagyon felvillanyoz engem. Egyébként, hogy a hangzási elképzeléseimhez közelebb jussak, áttértem arra is, hogy a zenekar vonósai a gumi hangfogók helyett újra az ötvenes évekbôl való régi fa hangfogókat alkalmazzák, minthogy ezekkel melegebb hangzás hozható létre, és ez fontos számomra. Emiatt még azt a kis hátrányt is vállalom, hogy – például élô közvetítéskor hallatszik a hangfogók feltevése és levétele. A Kurier részérôl Gert-Dieter Meier készítette az interjút. Fordította Á. A. (Folytatás következik) Fischer Ádám ugyanabban az idôben adott interjút lapunk 2006. ôszi száma részére, mint amikor a jelen nyilatkozat keletkezett. Figyelmes olvasóink bizonyára észreveszik, hogy a két interjúban vannak hasonló gondolatok. (A szerk.)

17

2007. tavasz

RING CS

WOTAN TÖRZSE

WOTAN

EGY FÖLDI NÔ

közöttük

BRÜNNHILDE Wotan legkedvesebb leánya, lelkiismerete

SIEGFRIED

..........az irigykedôk NEIDINGEK....

ikrek SIEGMUND – SIEGLINDE – HUNDING WÄLSUNGOK

Kilenc WALKÜR

Három NORNA

ERDA (földanya Wala)

ÓRIÁSOK FASOLT és FAFNER rokonaik... A földön élnek. Erejük hatalmas, eszük csekély, ezért mindenkire irigyek.

WOGLINDE, WELLGUNDE, FLOSSHILDE rajnai sellôk. Apjuk minden bizonnyal a Rajna (Rheinvater) „Ellenállhatatlanok és elérhetetlenek”, csábtáncukkal ôrzik a Rajna aranyát. „Már sok férfiút lecsaltak a mélybe.” HÁROM NORNA ERDA ôsanyagból fogant lányai, a sors fonalát fonják.

Az itt látható: „Der Ring des Nibelungen” grafika Fr.Branat berlini mûvész munkája, m Az általunk a kép köré szerkesztett „Ring családfa” reméljük

18

2007. nyár

SALÁDFA

„A fellegek közt ISTENEK élnek, napfény a létük” WOTAN a szerzôdések, a rend istene

FRICKA a családi tûzhely istennôje DONNER a viharok istene

FREIA a szerelem és a fiatalság istennôje

FROH az erô, szépség, derû (Apollo jellegû) istene

LOGE a tûz és a ravaszság „amolyan fél istene”

SIEGFRIED

GUTRUNE

Gibichungok

EMBEREK „kik a földnek hátán élnek” GIBICH KIRÁLY KRIMHILDE ALBERICH

BRÜNNHILDE GUNTHER HAGEN NIBELUNGOK törpék hada, kik a föld mélyén Nibelheimben laknak

MIME törpe kovács

és

ALBERICH aki a Rajna aranyát elrabolta és megátkozta a szerelmet

„Vigyázz! Vigyázz! Jô az éjsötét had, fölkel a Niblungi nép, hogy eltakarja a fényt!”

mely a Bühne und Welt folyóirat 1899. évi Wagnernek szentelt külön számában jelent meg. k segítséget nyújt a Tetralógia szereplôi közötti tájékozódásban.

19


A bôség zavara

‚ E

Beszámoló a válogató hangversenyrôl

vvégi ifjúsági válogató hangversenyeinken gyakran kerülünk szembe a bôség zavarával. Újra meg újra elôfordult, hogy több résztvevônek gyönyörködhettünk a kíváló teljesítményében, mint ahányat a zsûrinek módja volt díjazni. Az az érzés sem volt ritkaság, hogy egyik-másik ígéretes fiatal énekes szereplése mögötte maradt ugyan a legjobbak színvonalának, de szívbôl reméltük, hogy a siker elmaradása nem szegi ezek kedvét, hanem tudásban és képzettségben gyarapodva még viszontláthatjuk ôket a jövôbeli hasonló rendezvényeinken. A 2006. december 10-i válogató hangverseny bírálóbizottsága nem csupán elsô és második díjat ítélt oda, hanem négy további résztvevôt dicséretben is részesített. Az tette ezt lehetôvé, hogy Hoffer Péter karnagy úr áldozatkészsége révén a megdicsértek is kiküldetést nyernek Bayreuthba, a wagneri mûvészet fellegvárába 2007. nyarán a két kiemelttel együtt. A hat gyôztes között hárman vannak olyanok, akik már a korábbi válogató hangversenyeken is felhívták magukra a figyelmet, akiknek a kitartása és kiteljesedett tudása most hozta meg a gyümölcsét. A hangversenyen 21 énekes és egy hangszeres mûvész lépett fel. Öten voltak kénytelenek távol maradni valamilyen okból. A résztvevôk nagy száma miatt általában csak egy-egy zeneszám hangzott el a bejelentett kettô közül; a zsûri négy énekestôl kérte mindkét mûsorszám elôadását. A szakértôk leginkább a mélyebb hangú férfi énekesek teljesítményét méltányolták, így elsôként az ô szereplésükre térek rá. Orendt Gyula a minden regiszterben szép hangjával, az Abendstern-monológ [Tannhäuser, III. felv.] igen intelligens, jó szövegkiejtésû elôadásával érdemelte ki a második díjat. Cseh Antal Kaspar ördögi hatalmakat felidézô szólószáma [A bûvös va-

20

dász] zord erejének, Geiger Lajos Renato második áriája csalódott indulatosságának [Az álarcosbál] és Keresztelô János próféciájának [Salome] tolmácsolásáért részesült dicséretben. Elsô helyre Wittinger Gertrud szopránénekesnôt sorolta a zsûri, és ôrá esett a közönségszavazatok többsége is. Tôle a remetesorban gyötrôdô Leonora áriáját [A végzet hatalma, utolsó felv.], és a Wartburg várát köszöntô Csarnokáriát [Tannhäuser] hallhattuk kontrasztos, drámai felfogásban. Bakos Kornélia mezzoszopránja meggyôzôen éreztette Erda istennô rövid szerepének súlyos mondanivalóját [A Rajna kincse]. Komáromi Márton (tenor) egyike volt azoknak, akik elsô ízben léptek fel körünkben – amint Cseh Antal és Orendt Gyula is. Ô Siegmundnak a bosszúszomjas Hunding távozása utáni monológját [A walkür], majd Walthernek a „szakmai múltjára” visszatekintô dalát [Mesterdalnokok] énekelte. Örömmel hallottuk tôle a líraibb szakaszokat, és különösen megragadó volt a nyomatékosabb, drámai hangvételû pillanatokban. Ha Takács Zsuzsanna (mezzoszoprán) nem is került a kiemelt hatok közé, mégsem lehet véletlen az, hogy Brahms csodálatos dala, a „Von ewiger Liebe” átérzett, szépen kidolgozott elhangzása után ôtôle is kérték a bírálók a másik számot: a Vak asszony áriáját [La Gioconda]. Hangversenyünk magas színvonala a legszebb kilátásokra jogosít az operai elôadómûvészet jövôjét illetôen. Akik nem nyertek el kiküldetést, azok közül is többeknek kívánhatjuk: feledkezzenek meg a Sátán rosszakaratáról, amely a Hollandit sújtja, és ne riadjanak vissza a Jóreménység fokának ismételt megostromlásától. Á. A.


Népopera Wagner szellemében mikor a termetes délafrikai tenor, Johan Botha úgy istenigazában kiereszti hangját és lovagi kardját magasra emeli, „szó megszakad, hang fennakad” a bécsi Volksoper nézôterén. Nem kevésbé nagyszerû, sôt lenyûgözô a volt NDK-rendezô, Christine Mielitz talán egyetlen igazán sikerült rendezése, mellyel a második számú bécsi operaház megkezdte az új évadot. Három férfi vetekszik egy nôért – lehetne Erich Kästner szellemében az alcím Richard Wagner Mesterdalnokok címû operájához: a gazdagságra számító városi írnok, Sixtus Beckmesser, az elszegényedett nemes, Walther von Stolzing és a szerelem ill. atyai érzések között ingadozó céhmester és mesterdalnok, Hans Sachs. A mesterdalnokokból álló férfiegylet Pogner Évát, az ötvösmester lányát tûzi ki egy dalverseny célja – és fôdíjaként; egy olyan versenyben, melynek végsô gyôztese valójában a mûvészet és a szerelem – Wagnernél szokatlan és ritka happy end! A nürnbergi polgárok látványos showdownja, azaz verekedési jelenete és a céhek ünnepi felvonulása a városkörnyéki réten egyértelmû bizonyítéka, hogy „A nürnbergi mesterdalnokok” Wagner igazi népoperája. Valójában több „céhmester" is egymásratalál ebben az elôadásban: nemcsak a nürnbergiek, de Johan Botha Stolzingi Waltherként, aki már nyolc évvel ezelôtt sikerrel debütált a szerepben, hangja azóta még érettebb lett; Franz Hawlata, ünnepelt hazai Hans Sachs és a tehetséges holland Barbara Haveman Éva szerepében. Hogy milyen eszközökkel dolgozott a rendezô?

A

Nemvárt módon teljesen Wagner szellemében, ugyanakkor az a néhány „ráadás”, melyet Wagnert szeretvegyûlölve még hozzátett, igazi komikus operát eredményezett. Vajon mit szólna Wagner maga, ha megkérdezhetnénk errôl a „komikus operáról a népoperában”? Egy azonban bizonyos, az elôadásnak mindez javát szolgálta, nagyszerû hangok és jó mulatság lett az eredmény. Wagner már 1845-ben úgy döntött, hogy szüksége van egy vidám operára, mert a „könnyebb” mûfajtól remélte a sokáig magára várató sikert. Néhány évvel késôbb, l861-ben így írt kedvenc mûvérôl a kedvelt hölgynek, Mathilde Wesendoncknak: „Micsoda szemeket fog Ön mereszteni, ha meghallja a Mesterdalnokokat, hát még Hans Sachsot, egyenesen bele fog szeretni…!” 1862-ben még mindig nincs premier, de a „legkedvesebb barátnô, Mathilde, Wagner levelébôl már tudja, hogy „a dalmesterek nagy napja beköszöntésével megszólal a csalogány is, túláradó zenei himnuszt dalol, mely nem más, mint maga az Evangélium…” 1863-ban Wagner más levelében a bécsi Theater an der Wien koncertszerû elôadásáról számol be: kifejezi elégedettségét a publikummal és nagyrabecsüli zeneértését, mert hogy tapsviharának köszönhetôen a zenekarnak kétszer is meg kellett ismételnie az opera elôjátékát. 1868-ban Wagner a müncheni Udvari- és Nemzeti Opera királyi páholyában II. Ludwig király oldalán fogadja az ôsbemutató alkalmával a közönség éljenzését és a gratulálók hadát. Az 1870. évi bemutatóról a bécsi Udvari Operaházban a neves színházi kritikus Eduard Hanslick pedig így ír: „A publikum a legnagyobb várakozással tekintett az új Wagner-ope-

Emil Preetorius színpadképe 1933-ból

21

2007. tavasz–nyár ra elé, tudta, hogy valami egészen újszerûrôl lesz szó és esztétikai aspektusokat vizsgálja, de érdemes elolvasni. nem is csalódott elvárásában. Valami egészen különleges Kezdôdik Nürnberg, a középkorban világhírû város dologról van itt szó, ami megindít és felizgat, fantáziát és fejlôdésével, mely egy átlátható és rendezett világ szimértelmet, minden lehetséges eszközzel foglalkoztat. Ko- bólumaként jelentkezik Wagnernél, a tudomány, a mûmolysággal és szorgalommal született, gazdag, szellemes, vészet és a kézmûipar terén. Nürnberg múltjának stilimitöbb, csodálatraméltó tulajdonságaiban, idônként zált és túlértékelt felnagyítása az anyagi és szellemi gazugyan fárasztó, sôt néha még bántó is, de mindig külön- dagság és biztonság, a védettség és megbízhatóság, leges. Mivel szokatlan, mindenkit kell hogy érdekeljen, egyáltalán a jóemberek megszemélyesült birodalma, mely kissé elhogy gazdagít-e valentmond a kölakit vagy inkább tazépkor általászító érzést vált ki, az nosságban isminden esetben az mert realitásáérintett drámai illetve nak. A város zenei esztétikai érzé1550 körül kétôl függ.” 30 000 lakosáGyakori idézet val Köln és (Carl Dahlhaus), Augsburg után hogy a Rienzi mellett a harmadik lega Mesterdalnokok az nagyobb német a Wagner-opera, város volt. Szamelynek cselekménye bad birodalmi konkrét korban játvárosként a keszódik, nem pedig reskedelem és mítikus vagy csupán kézmûipar virálegendákban élô idôgoztatta fel. ben. (A Lohengrin Ugyanakkor a X. századi AntwerCipészek – vagy mesterdalnokok? penjét hány alkalommal transzponálták rendezôk büntet- szociális tagozódás nem tükrözôdött a politikai rend lenül más korokba!) A Mesterdalnokok azonban a XVI. szervezetében. A felsô réteg a gazdag vállalkozók, század Nürnberg városának története, ahol a cselekmény nagykereskedôk, bankárok, jogászok orvosok és tisztnem csupán halott múlt, hanem a polgári jelen elôfutára viselôk, mûvészek és jómódú kézmûiparosok, akik csuis. Azene régies és mégis közelinek tûnik, mintha csak va- pán a lakosság 8 százalékát tették ki, játszottak szerelamiféle emlékezetbôl idéznék. „Ónémet” stílusa azonban pet a központi kormányzásban. A hatalmat alig 40 csatávol van mindenféle zenei történelmi ábrázolástól, ami- lád gyakorolta, mely az idôk folyamán 21-re csökkent. lyen a XIX századot oly gyakran jellemezte. Azenetörténé- Ez a patríciuscsoport tulajdonképpen a császár által szek szerint, és ezt a véleményt képviseli a dédunoka, Gott- megbízott minisztériumi vezetôkbôl, nagykereskedôkfried Wagner is, a Mesterdalnokok egyik sajátossága az is, bôl és földbirtokosokból lett kinevezve a városi korhogy a disszonancia technikája egy részrôl elôtérbe kerül, mányzat ellátására, az ún. „kis tanács” gyakorlására, ugyanakkor a chromatikus hangzás visszaszorul és ebbôl mely valamennyi lényeges döntést hozta. A tanács megadódik a régies látszata a modernben. Ezek ellentéte a cse- felelô belsô szerkezettel mûködött. Az iparosok a középlekményben Walther és Beckmesser ambivalenciája. Az rétegbe tartoztak és nem volt politikailag semmibe beleoperától a szentimentalizmus sem egészen idegen, melynek szólásuk, ugyanakkor legalább 50 százalékát tették ki Nürnberg lakosságának. A kisebbség a többséggel mûvészi zenéjét éppen az egyszerûség látszata adja. szemben korántsem élt demokratikus eszközökkel. Mindent ellenôriztek, a ruhától és ékszertôl kezdve a Az önkormányzat utópiája Wagnernél nyilvános ünnepekig és a gyülekezési szabadságon át Nem könnyû írás Udo Bermbach Mesterdalnokok egészen az inasképzésig. Wagnernél pedig egy urbáelemzése, melyben az opera hátterében rejlô politikai- nus és szociálisan ill. politikailag magas szinten integ-

22

2007. tavasz–nyár rált közösségrôl van szó, amely a realitással szemben utópisztikus ellenpólust mutat. Wagner a Mesterdalnokok születésekor egy sor irodalmi forrást tanulmányozott, melyek azonban a mesterdal és éneklés történetét a 19. század szemszögébôl nézve dolgozták fel, vagyis kortárs operahagyományokból kiindulva. Akitalált cselekményt ugyanakkor régi keretbe helyezte. Sachs, Walther és Éva története hû történelmi része a Mesterdalnokok históriájának, mint ilyen tehát csak részben kitalált. A „régi keret” Nürnberg, a cselekmény helyszíne némi stilizálás következtében mítikus tulajdonságokat kap és bizonyos mértékben helyszíntôl és idôtôl függetlenedik. A mesterdalárok és Hans Sachs ellenére is Nürnberg nem lokalizálható város, hanem egy utópisztikus helyszín metafórája, ahol Wagner reményei szerint a német mûvészet, az ô profiljára kialakult mûvészet a jövôben fontos szerepet és helyet foglal el. Múlt és jövô, hagyomány és utópia így olvadnak össze Wagner mûvében. Wagner tehát egy olyan, mûvészi „kiképzôhelyet” álmodott meg és azt Nürnbergben kívánta megvalósítani, amely a mûvészet és mûvészek központja. Vagyis egy a mûvészetek iránt érdeklôdô polgárság, Albrecht Dürer és a 18 század végéig élô mesterdal városa, egy töretlen történelmi folytonossággal rendelkezô város, melyben a politikai irányítást a mûvészeti élet veszi át. Ez Wagner, az esztéta, moralista, pedagógus és politikai gondolkodó megfogalmazása a zeneköltô saját szavaival élve. Bermbach szerint tehát a mûvészet mint politikai és társadalmi funkció áll az opera középpontjában. Vagyis a társadalom életében a mûvészet foglalja el a központi helyet. Figyelemreméltó, hogy a politika valóban teljesen hiányzik Wagner mûvébôl. Milyen igaz Bermbach meglátása! Nincs szervezett városirányítás, hiányzik a polgármester és nincs rendôrség, pedig elkelt volna a nagy verekedés éjszakáján. Az igazgatás ill. igazságosztás oldaláról csupán a városi írnok Beckmesser jelenik meg, ô is csak Walther ellenfeleként és az éjjeliôr, aki az igazgatás hierarchiájában meglehetôsen alsó lépcsôt foglal el. A verekedés egész lakosságra kiterjedt jelenetében a város apraja nagyja tépi-marcangolja egymást (Mielitz rendezésében különösen), pittoreszk karneváli maskarákba öltözött figurák párnacsatát vívnak, a vízágyú is alig hûti le harciasságukat, még a kutyák és macskák is egymásnak esnek, tollesô hull az égbôl és a kilyukasztott párnákból, a rendbontás azonban végül is magától csitul el. Hogy Nürnbergnek bármi köze is lenne a nagy Német Birodalomhoz, az az utolsó felvonás ün-

nepi jelenetébôl sem derül ki. – Nemcsak a hivatali személyek hiányzanak, de még a városi politikai élet szimbólumai is, nincs egyetlen városi zászló sem. Mielitznél ezzel szemben a céhek ünnepi felvonulását egész céhtábla és zászlóerdô kíséri. Egy grandiózus ünnep szemtanúi lehettünk. A Mesterdalnokok egy szabad polgárokból álló politikamentes szervezet modellje, melyben a mûvészet és intézményei ragadják magukhoz a hatalmat. Polgárainak mûvészetápolása és pártolása tette naggyá a várost, még a szociális ranglépcsôt is ez határozza meg. A szociális rend élettel való megtöltése a Mesterdalnokok priviléguma – még a nô, Pogner Éva élete fölött is ôk döntenek. A mesterekkel szemben áll az alacsonyabbrendû nép, melynek összetevôi a céhek tagjai, az inasok, az asszonyok és a gyerekek. Ôk a csodálók. Ha valaki feltenné a kérdést, hol marad a nemesség, nos sehol. Nemes csak bevándorló lehet, aki szociálisan integrálódik és polgárrá lesz, akárcsak az elszegényedett Walther. Wagner tehát csalhatatlan és meggyôzôdéses: ha a mûvészet átveszi a politika szerepét, úgy annak funkcióját is átveszi, vagyis a társadalmi élet struktúrát adó mintaképe lesz és elôkészíti egy új morális világrend megvalósulását. A Mesterdalnokok záróképe összegyûjti ez „esztétikai világrend” valamennyi elemét: megjelenik a nép, összegyûlnek a céhek képviselôi, jönnek a mesterek mint a jog gyakorlói, megjelenik Walther és ellenpólusa Beckmesser: egy társadalompolitikiai utópia megvalósulásának viziója, egy kissé a görög poliszok gyakorlati-politikai problémáinak kultúrális-teátrális megjelenítésére emlékeztetô. Leegyszerûsítve Wagner érzelmet csinál az értelembôl. Ennek oka a szociális és politikai, sôt vallási törekvések sikertelensége és egy új esztétikai világrend szükségessége, melyet Wagner Hans Sachs végsô monológjában politikai-nacionalista hitvallásként fogalmaz meg: a mûvészet minden politikát megelôz és a forradalmi út elkerülése mellett képes a társadalmi megújhodás véghezvitelére. Nos ha csak ennyi lett volna igaz Christine Mielitz rendezésében, ez is elég lett volna. Ô azonban játékot vitt a játékba és további komikumot a vígjátékba. E kettôsséget a kosztümök is alátámasztják. A mesterdalnokok mai férfiöltönyökbe öltöztetésével szemben áll Walther lovag történelmi kosztüme és „céhjelzése”, azaz a termetétôl is nagyobb, túldimenzionált lantja, ami valójában hárfa. Már puszta megjelenése is mosolyt vált ki a nézôbôl, mégsem tartjuk komolytalannak, csupán

23

2007. tavasz–nyár egy letûnt, vagy éppen nem létezô társadalmi réteg fura képviselôjének. Elgondolkodhatunk Wagner hálátlanságán neves támogatójával szemben! Milyenek egyébként Mielitz szereplôi és jellemük? Veit Pogner, a céhmesterek legtehetôsebbje a reprezentáció embere, szereti a hatásos jeleneteket. Elkötelezte magát a mûvészet támogatása mellett és nem megalkuvó: mindent vagy semmit, vagyonát, sôt saját lányát is beveti a cél érdekében. De hogy ne legyen egészen antifeminista, egy kiskaput azért hagy Évának a saját döntéshez: amennyiben nem kívánja elfogadni azt a férfit, aki gyôztes mesterdalnok lesz, úgy örökre le kell mondania a boldogságról. Vonulj kolostorba Ophelia! – Míg a mecenatura modern fogalom, melyet Pogner gyakorol, és egyik – másik ország még ma sem ismeri fel jelentôségét, addig Pogner saját lányával szembeni nézete éppenséggel középkorinak mondható. Nyugalma példátlan: beleszólás nélkül tûri a mesterek vitatkozását, pedig magában már régen döntött, ki lesz a veje. Míg hangoztatja, hogy „hagyjátok ítélkezni a népet”, ô már segítséget ígért Walthernek. Amellett kicsit, vagy inkább nagyon is hiú, Éva boldogsága kevésbé érdekli, mint nyilvános szereplése, mely kezdettôl lelki szemei elôtt lebeg. Walther von Stolzing elszegényedett nemes, aki kastélyát eladni kényszerült és Nürnbergbe jött, hogy polgárként szerencsét próbáljon. Életében új dolog, hogy nem kardjával kell vagy lehet kivívnia igazát, talán azért is kapkod annyit a kardja után. Ugyanakkor lovagi tulajdonság benne a kalandvágy, a kíváncsiság, szinte élvezi a szereplése által kiváltott hatást, a mesterdalnokok reagálását. Egyenlôtlen fegyverrel énekli „túl” a polgárokat olyan energiával, mely romboló, de megújitó is egyben, mindenesetre kaotikus zavart okozva. Rablólovagként akar szökni Évával, de a lány lebeszéli tervérôl. Csupán Sachs jóindulatának köszönhetôen képes igazi szerelmi dalt komponálni: a Paradicsomról és a Parnasszusról, nem pedig egy céhmesteri lakásról, ahol Évája várja. Pedig Sachs figyelmezteti ôt a mûvészet kötelezô erejének elismerésére és ezzel végleg megnyeri a nemes Stolzingot a polgári közösség és annak megújhodása számára. Naná, könnyebb énekelni, mint mesterként dolgozni! Éva számára a szerelem elsô pillantásra minden elôítélettôl mentes kíváncsiság, mely már a templomban megnyilvánul. In medias res teszi fel Mielitz rendezése szerint az ellenkérdést, hogy azonnal lekáderezze Walthert: nôs, nem nôs. Majd kétségbeesik, aztán ismét a realitás talajára lép és, megakadályozza a szökést. Ünnepi ruhája elárulja, hogy döntött: nem él a „kiskapu” lehe-

24

tôségével, el van szánva a mesterek tanácsának döntésére. Mi több, dobogóra áll, hogy közszemlére tegye magát, hisz ô a fôdíj! A mesterek elismerôen méregetik, az inasok dicsôítésük kifejezéseképpen füttyentgetnek, a kíváncsi gyerekek szüleikkel magyaráztatják el maguknak a szituációt. Emancipációja erejének határára érkezett, mit számít neki, hogy ô tudja mit akar, vagy inkább mit szeretne. A nép méltatása Sachsnak és Stolzingnak szól, elismerése pedig Pognernek. Mikor Éva mégis megkapja azt, akit akar (azaz Stolzingé lesz), Wagner instrukciói szerint Hans Sachs vállára hajtja fejét és hozzá támaszkodik, mikor összemegy a függöny. Hans Sachs – a történelmi személyiség iparos, kispolgár, mesterdalnok, költô és a nürnbergi énekes iskola vezetôje. A16. században élt, 81 évet élt meg, több mint 6ooo kisebb nagyobb mûvet, verset, dalt írt, kortársai tisztelték. Wagner Sachsa dinamikus, fiatalos iparosmester és mûvész. „In Nürenberg der grösste Meister”, kinek nincs ellensége más – talán csak Beckmesser. Amikor segít Stolzing lovagnak és tippet ad neki a mesterdalhoz, benne is felgerjed a szerelem lángja, de okosan és atyaian eloltja azt, hiszen nemcsak mûvész, de praktikusan gondolkodó okos ember is. Képes összekapcsolni a személyest a közüggyel, egyesít, lelkesít és a hôs tiszteletére ösztönöz. Beckmesser – városi írnok, nôtlen, már nem fiatal. Az egyetlen a mesterdalnokok között, aki nem céhtag, hanem egy intellektuális „külsôs”. Bizonyára szegény is, amit nem is rejt véka alá. Wagner arra teremtette, hogy Hans Sachs ellenpólusa legyen, ezzel is Sachs nemességét hangsúlyozván. A szabályok szigorú ismerôje, azonban csak egy akadémikus, szemben Sachssal, aki a népmûvészet erejébôl merít. Évának adott szerenádjában ôszinte kispolgári bemutatkozásától saját maga is megrémül, elbizonytalanodik és hibát hibára halmoz. Igazán sajnálatraméltó, amellett hogy nevetséges is. A verseny alkalmával az idegen tollakkal való ékeskedés végleg megviseli, idegei felmondják a szolgálatot és nevetség tárgyává válik a nyilvánosság elôtt. Kikacagva tûnik el a tömegben, senki sem törôdik többé vele. Wagner azonban némi igazságot is szolgáltat: azt, hogy a nézô részvétet érez iránta. Ki gondolta volna, hogy Christine Mielitz rendezése oly sok színpadi meghökkentés után ezúttal oly jól találta el a Wagner által is lehetségesnek tartott vidámságot, komikumot anélkül, hogy a zeneköltô realitást nélkülözô eszméjét a mûvészet társadalomszervezô szerepérôl, illetve ennek lehetetlenségérôl kipellengérezte volna! Reviczky Katalin


Mosolygó zenetörténelem Istenek alkonya Hol derül, hol borul. Hol istenpitymallik, hol istenalkonyodik. A szín hátuljában a Rikárd-szikla Wagner profiljával. Jobbra egy fa, mely Apponyit ábrázolja ábrándozva, s Liszt arcélét mutatja, amint feddôleg tekint az intendánsi páholyba. Az elsô felvonáson istenéjszaka borong. A három norna párka-klubot alakít, s egymásnak dobálja oda (volt aki látta) azt a vörös motívum-fonalat, melynek mint ennek a felvonásnak is, görcs a vége. Láthatatlanul zúg az orchestrum és hallhatatlanul ordít Sieg-fried egy szerelmi dalt Brünnhildának, aki a párka-klub istállójában kimustrált, hypnotizált paripát énekszóval abrakol meg, melytôl a paripa nem lakik jól. A lónak galocsnyiba vannak bújtatva a patái, hogy ne zavarja meg a nagydobot. Nesztelen lopózik Brünnhilda mögé, hogy szôke fürtjeit lelegelje, de a hôsnô hangjától visszariad. A Siegfried sörényébe is belekóstol, de nem smakkol neki. A második felvonásban Hagen, a zord bakter a küszöbön ül, térde közt a dárdával és a mesebeli óriási törpének énekel. A publikum, mely 6 órától kezdve élvez, azt hiszi, hogy már éjfél van. Az álomhozó setétben legalább a felét elnyomta a Rebicsek úr buzgósága, amit a földre ejtett gukkerek koppanása is bizonyít. Végre belép a nôi kar és egy sereg aranyos gyermek. De a mester nem engedi meg neki a karéneket, mert az igazi drámában többen nem beszélhetnek egyszerre, csak felváltva, és mert egyenként nem volt szabad énekelniök, megint kimentek. A harmadik felvonásban… – Kérem, hova tetszik menni? Hiszen még egy hosszú felvonás van hátra! – Éppen azért. *** Sírfelirat 1864. március 25-ikén Wagner elkészítette sírfeliratát. A vers így hangzik: Hier liegt Wagner, der nichts geworden nicht einmal ein Ritter vom lumpigsten Orden; nicht einen Hund hinterm Ofen entlockt er, Universitäten nicht ’mal ’nen Dokter…

Elsiratta magát s lemondott arról, hogy valaha is viszi valamire az életben. 51 éves volt… Hat héttel késôbb, május 4-ikén felkereste ôt az új bajor király, az ifjú és rajongó II-dik Lajos titkára: Pfistermeister, s jelentette, hogy az uralkodó Wagner terveinek megvalósításához felajánlja segítségét és arra kéri Wagnert, keresse ôt fel mihamarabb székvárosában, Münchenben. Odautaztak. Wagner, mint tudjuk, utóbb mégis csak „vitte valamire”. *** Ima az istenekhez Wotán! Veszve vagyunk! Vonulj vértesen világvárosunkba, válassz vérezô vasaidból, vágd vele vesevelôvé vékeny, ványadt, vézna vallóit Wagnernek! Vakon vivátozó, vajúdó virtuózaid vonaglanak. Virgácsaidtól vacogva világosulnánk. Végy védelmedbe, vesd meg vádjaikat, vidd veszettül vivátozó vadjainkat valahára Vallhallába. Végre vágyunk valósulna. Várunk. Vigalavája! Donner! Derék Deus! Döngesd darabokra dideregve dúdolgató dalnokaidat, D-dúrban dorbézoló degesz direktorukat döntsd dagályos dervisi delíriumának dobhártyátlan domíniumába! (1892) *** Se non e vero… Brahms maga volt a megtestesüllt szókimondás. Volt is ellensége bôven. A bécsi társaság egyik rossznyelvû tagja ezt az anekdotát terjesztette róla: Estély után Brahms elbúcsúzik a háziasszonytól, még pedig a következôképpen: – Kérem bocsássa meg, ha vendégei közül valakit talán elfelejtettem megsérteni… *** Wagner mondta Beethoven utolsó mûveirôl: – Olyan bizalmas és bensôséges közlések ezek, hogy a legnagyobb megtiszteltetés, ha megengedik valakinek, hogy meghallgathassa.

25

2007. tavasz-nyár

A mítosz halála özel másfél évszázada mindenki, aki el- jobban élvezhetô napi pamfletté, bombasztikus karikíméletileg, vagy mint egyszerû operaláto- rozássá, mely rövid taps után szivárványos siker bubogató Wagner „ Ring”-jével foglalkozik, rékként gyorsan szétpattanva hull a feledés süllyesztô egyetért azzal, hogy ez a színjáték a sze- semmijébe. Az aktualizálás a modern színpad legostobább relemrôl és a hatalomról szól. Wagner szerint a szerelem (szeretet) és hatalom a két antagonista – egy- szlogenje. Wagner tudatosan helyezte mûveit, leginmást kizáró világtényezô, minden történelmi idôben kább a Ringet a mítosz világába, amikor idôtlennek, és helyen fennálló, tehát egyetemes örök emberi vi- korokon felülinek alkotta azokat. Az Opera és dráma szony. Ennek a gondolatnak megjelenítôi: isteni-em- címû híres munkájában 1851-ben kifejti, hogy azért beri figurák. A szeretet ellenséges viszonyban van a nyúl a mítoszhoz, mint mûfajhoz, mert ez „mindenhatalommal, mert a mértéktelen hatalom üldözi és el- kor igaz és tartalma minden korban kimeríthetetlen”. pusztítja az érzést, az emberi empátiát, kizárja a sze- A mítosz tömören tartalmazza a népközösség szellerelmet (minél nagyobb, diktatórikusabb a hatalom mi, tapasztalati kincseit, melybôl minden kornak és a kor emberének magának kell lefordítania saját lelkéannál inkább…). Sôt a Tetralógia életfilozófiáját, belsô lényegét te- re az általánosból az örök egyéni tanulságokat. Ezekintve kifejezetten politikai indíttatású mû (éppúgy ket az üzeneteket felerôsíti a bennünk élô örökölt és mint Madách „Tragédiája”). Wagner megállapítása tanult kulturális, vallási, egyszóval mitológiai alapú érzékeny világkép, szerint a világot a mely föltétlen rezopolitika rombolta le, nanciát teremt bennevezetesen az, nünk, a színpadra hogy magukat istenállított, idôben oly tánek képzelô politivoli szimpatikus, kusok – elvben a vagy kellôen el nem törvény és erkölcs ítélhetô istenlénnyel – ôrei – hatalmuk istenlánnyal. És egymegtartása érdekészer csak rádöbbeben félresöpörnek nünk, hogy mi is minden morális elbenne vagyunk a dagondolást, és ez a rabban, hisz ezek a totális összeomlástávoli istenek érzésehoz vezet. Vagyis a inkben olyan emberiRing az önzés, „a en közeliek! fösvénység átkának Az eredeti kép: Böklin holtak szigete Nos itt van száátfogó bemutatása és azé a pusztulásé, ami belôle következik”. Nem kor- momra a modern rendezések megbocsájthatatlan tévehoz kötött bölcsesség ez, de minden korban aktuali- dése – ki merem mondani: bûne, amikor a rendezô a zálható! – Mint ahogy ezt remek tanulmányában G. szerzô és közém áll, és nem a mûvet valósítja meg, haB. Shaw tette 1898-ban, saját kapitalista világára vo- nem önmagát. Ez pedig Wagnerhez mérten iszonyatosan kevés! natkoztatva. És jól tette! Villantsunk fel egy egészen kis példát. Nemrég Wagner azonban nem tanulmányt, hanem zenedrámát írt, és volt olyan okos, hogy bár témája a maga láttam H. Kupfer barcelonai Walkürjének filmjét. idejében is aktuális volt, mégsem aktualizálta! Megír- Wagner e mû elején csodálatos ritmikájú zenével érhatta volna mondanivalóját a XIX. századbeli saját zékelteti Siegmund istenüldözte menekülését a süvölkörnyezetébe helyezve, korabeli ruhákba öltöztetve, de tô, villámfényes viharban. Hunding kutyái majd’ benem tette! Mert kíváló dramaturg és nagyszerû gon- érik, meg-megtorpan, tovább száguld, végül egy idedolkodó volt, aki nem silányította világdrámáját tán gen házba – akárkié is legyen az – betámolyog, és fél-

K

26

2007. tavasz–nyár A Ring – mint pl. amilyenné Flimm silányította ájultan lerogy a tûzhely mellé. A zene is elhalkul. A zárt függönyök elôtt ezt hallva szinte látom élet-halál Bayreuthban – egy kapitalista családregénnyé aktuafutását. Nem így Barcelonában, ahol a függöny már lizálva a teljes meg nem értésrôl tanúskodik. Mondta az elsô taktusnál felmegy, a bevezetô zene alatt a is, hogy ôt nem érdekli Richard Wagner. Egy világtöbbnyire sötét színpad elején sétálgat, unatkozva drámából családi sztorit csinálni lenullázás! A Tetratéblábol Siegmund. A háttérben hosszú sötétkék „ott- lógia nem a Buddenbrook ház meséje, sem nem a honkában” ôsz nagymama frizurában tesz-vesz Guldenburgok öröksége! Igaz, van a Ringben „ViSieglinde. A kép semmitmondóan statikus, míg a ze- lágörökség” egy gyönyörû dallammal, de építési válne vész elôl menekülôen száguldó. Ez így együtt ha- lalkozó, vagy mint egy másik „berendezésben" leámis, – valakinek nincs igaza. Vagy Wagnernek, vagy nyát búcsúképpen megerôszakoló Wotan a Walkür a rendezônek! A színpad nem mûködhet se a zene, se végén – no ilyen nincs, ez csalás, félrevezetés, akaratlagos lejáratás!! a szöveg ellenére Mégis, van a Ringben egy család-regény, vagy inMás példa: Siegfried feljut emberi fejlôdésének és Brünnhilde sziklájának a csúcsára. A zenekarban a kább család-sirató: Siegfried gyászzenéje az! Ebben fenséges tisztaságot a hegedû Freia istennôi dallamá- a gyász-halál visszatérô ütemei között Wagner-Woval köszönti. Köszönti az ezüstös bércet, mely csillog a tan a zenében sorban, nagy bánattal elsiratja a Wälragyogó kék égbolt alatt, – így szól Wagner utasítása. sungokat, Sieglindét, szerelmét Siegmunddal, mély Mit látunk helyette? Vasszerkezetet és fekete ravatalozó fájdalommal gyermeküket Siegfriedet, a világ legnafüggönyt körbe-körbe… Modern színharmónia? Az gyobb hôsét, az egyedül maradt halálraszánt említett példák a kisebb rendezési hibák, a nagy hami- Brünnhildét, az arany-átok miatti bukásukat. Amisítás a korbeli, környezeti transzponálás, úgymond akkor Siegfried tetemét a döbbent szolgák kiviszik, és a lassan leomló függöny elzár minden külsô képet, itt tualizálás. Mindezt teszik a modernség palástjába bújva. És, befelé kell fordulni és összeszorult torokkal saját sorsunk végzetét kuha már a palástot tatni, a dobütések említettük, beszéljünk rettenetébôl megtaaz aktualizálás leghitlálni lélekben a kiveványabb formájáról. zetô utat, a darab Ostobaság azt hinni, végén meghallani a hogy a klasszikus törremény dallamát. ténés azzal válik értNem kell ezt a hetôbbé, modernné, közzenét, vagy más ha az idôtlenségbôl elôzenét, nyitányt kiemeljük és egy be„berendezni”, meghatárolt szûkebb körtette volna a szerzô, be idôbe-térbe helyezha szüksége lett volzük (mondjuk a Szana rá, de ô úgy érezbó családba). A hibát te, elég a zene. tetézhetjük, ha mai Nem célunk a konfekciós ruhákba, és az utánérzés: A walkür színpadképe Patrice-Chèreau rendezésében modern színpadkévagy feszülô szmokingba öltöztetik a szereplôket – mitôl válik a Ring ettôl pek üres, ötletszerû, vagy egymást utánzó, képzômûérthetôbbé? A rendezô is érzi, hogy ez kevés, ezért állít vészettôl kölcsönzött hamisságairól elmélkedni. Némég a színpadra katonaruhás embereket, fekete sí- ha, mint a legutóbbi bayreuthi Parsifal esetében az a maszkos smasszereket, – és még ettôl sem értem jobban nézô érzése, hogy rejtvények sorozatát kellene órákon keresztül megfejtenie, s míg a hallgató elmélázik a darabot. Amikor Wotan frakkban egy dárdával röhejesen egy-egy feladvány értelmezésén, a legszebb zenei hadonászik, isten akar lenni, de csak egy újgazdag részletek úsznak el figyelmetlenül. Ezt az elôadást maffiózó-gyanús nagypolgár (menô pasi), aki nem je- sokan látták társaságunkból, bizonyíthatják, hogy lent számomra semmit. Nem szívesen látom a színpa- számos vallási rítus külsôségeit sikerült összezagydon, még a büfében sem szívesen találkoznék vele. Tá- válni csak az egy európai Parsifal lényegét: az embevolabb vannak ezek az emberek tôlem, „mint a messze- ri együttérzést felejtette ki Schlingensief úr! Helyette döglött nyúl és drótkerítés!… ségben is közeli istenek”.

27

2007. tavasz-nyár A mítosz a maga képletességével, elvont világfelfogásá- ember az összekötözött kezû ifjút megölni?” A képen val teljesen leköti, mélységeivel megfelelôen elgondolkoztat- háttérben tûz, egy bokorban valami fennakadt kecskeja a nézôt. Miért kell a klasszikus szerzô mûvét demitizál- gida, felülrôl tûzô fénysugár?!? Csak a diákkoponyákban nem gyulladt fény , még a ni ahhoz, hogy egy új rejtvény álmítoszát ültessük a helyébe? Miért kell a Lohengrint salakdombon játszani, a képaláírás sem segített: Izsák feláldozása, senki sem Trisztánt mosókonyhában, a Hollandit csapszékben, miért tudta már szegény Izsák történetét…. Elérkezett az a homoszexuálisak az ôrgróf vadászai a Tannhäuserben? technokrata kor, amikor lelki süketségben a modern Miért kell a színpadra vinni néhány benzineshordót, vagy ember már képtelen a régiek üzenetét felfogni? Ezek a gumiabroncsot? csak azért, hogy a darab biztosan meg- klasszikus képek, zenék, könyvek a maiak számára nébukjon? Miért baj az, ha valami szép? Mikor jönnek rá az mák? A gyökerek elszakadtak? Ha ez igaz lenne, ez vol„átültetôk”, hogy a romantikus mûveket nem lehet aktua- na a mítosz igazi halála… A cél deheroizálni, lerombolni minden tekintélyt, lizálni, mert abban a pillanatban pitiánerré válnak. Az optimista operalátogató reménykedik, hogy a bor- szépet, jóra intôt? Nem Alberich átka, Hagen szándéka zalmas elôadásokat elôbb-utóbb megbízóik és színpadra- ez? Csak nem a globális aranyuralom útjában áll a wagneri értelemállítóik is megúnják ben vett szeretet? és egyszercsak a Wagner ugyanis rendezôk nem egynem elsôsorban másnak, hanem a szexualitást ért a publikumnak renszó alatt, hanem deznek operát. az élet folytonosMégpedig pontosan ságát. A szeretet a úgy, ahogyan azt a világörökség a szerzôk szépen nagy pusztulás megírták. Természeután, az újjáéletesen nem kell mindés az újrakezdés den kacagányt szó ígérete. Ha valaszerint venni, bár mi aktuális akkor egy farkasbôrbe duWagner intelme gott Siegmund kenagyonis az: a vésbé bosszant, fennálló világ mint dühít az az osvagy megváltozik, toba tömegû giccs, vagy megsemmiami egyes modern A „Flimm család” sül. Siegfried, rendezôk sajátja (gondoljunk a már említett Parsifalra). Persze a legvissza- Wagner egyetlen forradalmár hôse, aki az arany mocsfogottabb Parsifal rendezésben is felröppenhet egy élô ga- ka ellen lázad, az arany átkának feloldására születik, s lamb – tökéletesen „hülyére véve” e madár darab-béli bár „bukik a hôs szokás szerint” a nagy kataklizmából a wagneri zene a megújulást, megtisztulást, az újrakezszimbolikáját. Rendezések jönnek, mennek és nem ez a világ baja. dés megváltó jóslatát hirdeti. A mítosz nemcsak az ôsi A minap egy illusztris múzeumban járva egy csapat tudás aranykincse, hanem a jövô derengô ígérete is! De ki figyel oda? kamaszkorú iskolásra lettem figyelmes. Megakadtak Dr. Király László egy képnél, nem értve „miért akarja az ábrázolt öreg-

WAGNER HANGVERSENY! A MARCATO EGYÜTTES és MATUZ GERGELY R. WAGNER: Trisztán és Izolda harmadik felvonás öt-hangszeres átiratát adja elô az Andrássy Gyula Egyetem (Rádió mellett) Festetics Palota tükörtermében

2007. június 11. hétfôn 19 órakor. Belépés a Wagner Társaság tagjainak kedvezményesen: 1500.-Ft.

28


Lohengrin

I

gen szövevényes történet. Elôre kérnem kell érdeklôdô Olvasóimat, nagyon figyeljenek, hogy végül is megtudják, mirôl van szó tulajdonképpen. Mindenki elôtt ismeretes, hogy a régmúlt idôben igen sokan foglalkoztak gonosz varázslatokkal. Deli ifjakat, legtöbbször ártatlan hercegeket, pokoli szóval állatokká varázsoltak el. Megtörtént példánakokáért, hogy az ember a szobájában ült és éppen kanárija függyét élvezte… De, mit tesz Isten? Helyesebben a varázsló? A fütty hirtelen elnémul, a kanári eltûnik, s egy daliás herceg áll a megdöbbent szemlélô elôtt… Ilyesmi ma már nem fordul elô. A Lohengrin alapja is egy ilyen varázslat. Mikor a függöny felgördül, a színpadon fölösszámban nyüzsögnek a hûbéresek, s minden különösebb ok nélkül, erôsen ütögetik pajzsaikat. És énekelnek. Henrik király hatalmas tölgyfa árnyékában ül, hosszú szakálla térdét verdesi; igazságot szolgáltat. Telramund ugyanis vádat emelt Brabanti Elza ellen, s azt állítja, hogy testvérét, Gottfriedet megölte. A király nem hiszi el, dehát nem is igaz egy szó sem az egészbôl. Elzát megidézik, kikérdezik – és Elza tagad. Kinek van igaza? Majdnem elfelejtettem mondani, hogy Telramund nôs ember, feleségét Ortrudnak hívják. Különben egy igen sötét hölgy. Telramundot is ô piszkálta fel Elza ellen. Ez az asszonyi piszkálódás egyébként az egyetlen modern vonás az egész operában… A régi idôkben az istenítélet volt divatban. Ha nem tudták eldönteni, hogy valaki bûnös-e, avagy ártatlan, akkor a vádló és a vádlott verekedni kezdett egymással, s akit legyôztek, az volt a bûnös. Meglehetôsen bizonytalan bírói eljárás! Telramund felszólítja a vitézeket, hogy verekedjenek meg vele Elzáért. Noha a lovagok közül egyik sem tételezi fel Elzáról a szóbanforgó testvér-gyilkosságot, hiába harsannak fel újból és újból a trombiták, senki sem óhajt ebbe a kalamajkába belekeveredni. Ekkor a király mégegyszer megfúvatja a kürtöket. S íme! Hirtelen megjelenik egy fényes vitéz, hattyúfogaton érkezik. Mire a hûbéresek kara újból és ismét össze-vissza ordibál, újjal mutogat az ismeretlen daliára, majd görcsösen a karmesterre néz, de ez sem segít.

Lohengrin megjelenik. Minden oldalról fényszórózzák és elkezdi hattyú-áriáját – egy negyedhanggal mélyebben. A hattyú ezt nyomban észreveszi, s szégyenkezve távozik… Most jön pedig a tulajdonképpeni izgalom! Telramund reszket, mint a nyárfalevél, de azért nem enged a negyvennyolcból… Ezt nem is teheti, így van elôírva… Lohengrin elôször Elzához megy, megvígasztalja, hogy ô majd megküzd érte, s ott nyomban azt is megkérdezi: nem lenne-e a felesége? Ezt viszont csak azzal a feltétellel lehet nyélbeütni, ha Elza sohasem kérdezi meg, honnan jött, s merre van hazája… Ez is egy kikötés! Az ártatlan ara még azt sem tudhatja, hogy kihez is van tulajdonképpen szerencséje. Vad dolog ez, kérem. Ám Elza mégis szavát adja. Mire nem képes egy leányzó a cél érdekében? Lohengrin aztán gyorsan, túl gyorsan, legyôzi Telramundot, de mint nemes lovaghoz illik, ellenfele életét nem oltja ki. Elza a névtelen hôs nyakába borul, Ortrud majd szétpukkad és a hûbéresek megint egyszer örömmel csapkodják pajzsukat. A király szakállát símogatja, s áldását adja a fiatalokra és legördül a függöny. Ez az elsô felvonás. Nem is hosszú, csak másfél óra. A második felvonás rettenetes sötétséggel kezdôdik. Hosszadalmas, dühös szemrehányások, kölcsönös vádaskodás hangzik fel egyik sarokból: Ortrud és Telramund veszekednek. Telramund szégyenetársnôjének nevezi becses nejét, Ortrud pedig igen barátságtalanul viselkedik hites urával. Végetérninemakaró huzavona után elhatározzák, hogy lesz, ami lesz, felébresztik Elza kíváncsiságát és megutáltatják vele Lohengrint. A középkorban a menyasszony az esküvôjét megelôzô éjszakán megjelent az erkélyen és beszédbe elegyedett a holddal. Ha a hold történetesen úton volt, akkor a Zephirrel Mindez persze, túlzás. Ilyet ma már nem csinálnak az emberek; hülyének is tartanák, aki megtenné… Mialatt Elza odafent a Zephirrel beszélget, Ortrud a mélyben hangosan sóhajtozik. Oly hangosan, hogy azt Elza is meghallja. Lemegy, felemeli Ortrudot a várkastély küszöbérôl és beviszi magához.

29

2007. tavasz–nyár Ez a legostobább, amit csak tehet. A nászmenetnél a legtapasztaltabb kórista-hölgyek töltik be a koszorúslányok szerepét, virágot hintenek az ifjú pár lába elé. A hûbéresek is résztvesznek a lépdelésben. Ünnepélyes méltósággal halad a menet a templom felé. Ekkor Ortrud hirtelen elôrefurakodik, s azt állítja, hogy ôt illeti meg az elsôség… Nagy izgalom kerekedik. A legnagyobb zûrzavarban megérkezik a király Lohengrinnel. Lohengrin rögtön tisztán látja a helyzetet, s villámokat szór szemébôl a nyüzsgô sokaság felé. Odamegy Elzához, félrehívja és kéri, ne hagyja magát felhúzni. Ne kérdezzen tôle semmit, mert különben rögtön elutazik. Elza azt feleli, hogy ilyesmi eszeágában sincs; s különben is boldog, hogy végrevalahára, férjhezmehet. Lohengrin keblére öleli, s együtt vonulnak be a templomba. Hirtelen, az utolsó pillanatban, egy oszlop mögül elôugrik Telramund és sértô szavakkal illeti Lohengrint. Varázslónak nevezi, az egész ügyet pedig igen gyanúsnak. Mert, mi a gyanús, ha nem az, hogy valaki, egyszercsak hipp-hopp, megjelenik egy hattyúval, a hattyút aztán visszaküldi, senki nem kérdezhet tôle semmit, semmiféle igazolványa nincs, sem vízuma, sem útlevele?!… Éppen ezért az istenítéletet semmisnek jelenti ki és megismétlést követeli. Rövidre fogva a dolgot: Telramund szörnyen izgatott. Kap egy ütést a gyomrába és már repül is… Lohengrin és Elza folytatják bevonulásukat, a hûbéresek megint és ismét pajzsukat ütögetik, most kivételesen vidáman teszik ezt és a király jóakaratú bólogatásától kísérve, összecsapódik a függöny. Harmadik felvonás. Elza hálószobája. Akirály bevezeti Lohengrint és Elzát, s miután néhányszor kajánul hunyorgat, egyedül hagyja ôket… A nézô már a berendezésbôl is sejtheti, hogy nem valami kellemes nászéjszaka készül. Lohengrin addig énekel, ahelyett, hogy karjába ölelné ifjú hitvesét, amíg Elza mégiscsak megkérdezi tôle, hogy milyen rendbôl származik. Kitör a botrány. Mindez nem elég. Telramund is megjelenik, s agyon akarja csapni Lohengrint. De Lohengrin ügyesebb: szeme villámával agyonsújtja Telramundot, kinek tetemét eltakarítják. Lohengrin nem mond el Elzának semmit. Csak a király elôtt hajlandó beszélni. Már ô is kezdi a durcáskodást.

Miközben Elzát ecetesvízzel felmossák, legördül a függöny. Változás. Szín, mint az elsô felvonásban. A király lóháton jelenik meg. A derék paripa elvégzi legfontosabb teendôit, miközben a hûbéresek gyôzelmi vágytól eltelve, megint és ismét és újból és fáradhatatlanul pajzsukra ütögetnek és vér után kiáltanak, háborúba akarnak menni. Harsogva követelik, hogy Lohengrin vegye át a sereg vezetését. Ô azonban sajnálattal közli lemondását. Elza feltette a végzetes kérdést, s neki immár haza kell mennie innen. A gyász jeléül a hûbéresek talán már századszor ütögetik pajzsukat. Elôvezetik Elzát. Imbolyogva közeledik. Lohengrin elôáll, amennyire erejébôl telik, behúzza hasát, hogy karcsúbbnak lássék, s elénekli a Grálmondát. Nem mond ez a monda semmi szavahihetôt. Lohengrin semmit sem tud bizonyítani: egy jóravaló felülvizsgálóbizottság bizonyosan visszautasítaná az egész mesét. De ôk elhiszik. Ám az is lehetséges, hogy csak tettetik a hiszékenységet, mivel közbeszólásaikkal nem akarják még hosszabbra nyújtani az elôadást. Mialatt Elza levegô után kapkod, Lohengrin búcsúzkodik. Átadja neki kürtjét, gyûrûjét és a kardját: a kürtön tanuljon meg dudálni, a gyûrût ôrizze meg emlékül, a kardot pedig adja oda kisöccsének, aki majd nemsokára visszatér… Micsoda bonyodalmak! Lohengrin lassan távozik. A hûbéresek nemzeti gyászuk jeléül most már abba sem hagyják pajzsaik ütögetését. De még mindig jön újabb fordulat. Megjelenik Ortrud. Magánkívül kiabál: Elza testvérét ô varázsolta át hattyúvá és ô az oka minden kellemetlenségnek. Lohengrin mégegyszer, utoljára visszanéz, s szeme villámával keresztüldöfi Ortrudot. Ortrud is meghal. Ha több idô volna hátra, talán még mások is meghalnának. Szerencsére nem futja már az idôbôl, mert ismét megjelenik a hattyú, majd alábukik a vízbe, s mint deli ifjú bukkan fel utóbb. Elzához szalad, megöleli… A kis Gottfried megkerült. A hattyúját vesztett Lohengrinért egy galamb jön és elrepülnek. Ez is valami. Nem? Elza tántorog. Visítozik. Erre, hála Istennek, végleg lemegy a függöny. Igen késô van már. Vége az elôadásnak. Leo Slezak

A Wagner Társaság 2007. szeptember 23-án vetíti R. Wagner: Lohengrin c. romantikus operáját Peter Hoffmann és Marton Éva közremûködésével.

30


A nibelung gyûrûje felvételei Diszkográfiánk a Ring elmúlt közel nyolcvan évben fennmaradt elôadás- és stúdiófelvételeibôl ad válogatást. Az összeállításnál nem törekedtünk a teljességre, hisz a hivatalos lemezek és a rádióközvetítések mellett fennmaradt kalózfelvételek száma szinte végtelen, így ezeket képtelenség hiánytalanul összegyûjteni. Listánk elején szerepelnek a tetralógia teljes felvételei, melyek tartalmazzák az egy produkcióban elôadott négy mûvet, majd külön, mûvenként csoportosítva szerepelnek azok, melyek cikluson kívül készültek. A felvételeket idôrendben közöljük, az elôadás helyének (stúdiófelvétel vagy koncertszerû elôadás esetén közremûködô zenekarának), karmesterének és a fontosabb szerepeket éneklôk vezetéknevének megjelölésével. (A magyar és magyar származású közremûködôket teljes névvel emeltük ki.) • Metropolitan Opera, 1932 Artur Bodansky Friedrich Schorr, Melchior, Laubenthal, Schützendorf, Böhnen, Ljungberg, Clemens, Gabor • Metropolitan Opera, 1933 Artur Bodansky Friedrich Schorr, Leider, Melchior, Olszewska, Stuckgold, Schützendorf, Windheim • Wiener Staatsoper, 1937 Hans Knappertsbusch (részletek) Hofmann, Konetzni, Lorenz, Wernigk, Szánthó Enid, Schumann, Destal, Prohaska, Kipnis Wiener Symphoniker, 1948-1949 Rudolf Moralt Frantz, Braun / Grob-Prandl, Treptow, Höngen / Anday Piroska, Treptow, Konetzni, Vogel, Pölzer / Wernigk, Weber • Teatro alla Scala, 1950 Wilhelm Furtwängler Frantz / Hermann, Flagstad, Svanholm / Lorenz, Höngen, Treptow, Konetzni, Pernestorfer, Markwort, Weber • Metropolitan Opera, 1951 Fritz Stiedry Hotter / Frantz, Flagstad / Traubel, Svanholm, Thebom, Treptow, Astrid Varnay, Branzell, Klein, Ernster Dezsô • Bayreuther Festspiele 1952 Joseph Keilberth Hotter, Mödl, Windgassen, Malaniuk, Vinay, Resnik, Neidlinger, Kuën, Weber • Bayreuther Festspiele 1953 Clemens Krauss Hotter, Astrid Varnay, Windgassen, Malaniuk, Vinay, Resnik, Neidlinger, Kuën, Greindl • Bayreuther Festspiele 1953 Joseph Keilberth Hotter, Mödl, Windgassen, Malaniuk, Vinay, Resnik, Neidlinger, Kuën, Weber • Orchestra della RAI di Roma, 1953 Wilhelm Furtwängler Frantz, Mödl, Suthaus, Malaniuk / Calvetti, Windgassen, Konetzni, Neidlinger / Pernestorfer, Patzak, Greindl • Bayreuther Festspiele, 1956 Hans Knappertsbusch Hotter, Astrid Varnay, Windgassen, von Milinkovic, Windgassen, Brouwenstijn, Neidlinger, Kuën, Greindl • Metropolitan Opera, 1957 Fritz Stiedry / Dimitri Mitropoulos Uhde / Edelmann, Harshaw / Mödl, Windgassen, Thebom, Vinay, Schech, Madeira, Kelley, Böhme • Bayreuther Festspiele, 1957 Hans Knappertsbusch Hotter, Astrid Varnay, Aldenhoff / Windgassen, von Milinkovic, Vinay, Nilsson, Neidlinger, Kuën, Greindl • Bayreuther Festspiele, 1958 Hans Knappertsbusch Hotter, Astrid Varnay, Windgassen, Gorr, Vickers, Rysanek, Andersson, Stolze, Greindl • Wiener Staatsoper, 1958-1960, Herbert von Karajan

Hotter, Nilsson, Windgassen, Malaniuk / Madeira, Suthaus, Rysanek, Pernerstorfer / Neidlinger, Klien, Frick • Wiener Philharmoniker, 1958-1965 Solti György London / Hotter, Nilsson, Windgassen, Flagstad / Ludwig, King, Crespin, Neidlinger, Stolze, Frick • Metropolitan Opera, 1959 Franz Konwitschny Hotter, Astrid Varnay, Windgassen, Vinay, Shuard, Klein, Langdon, Böhme, Kraus, Frick • Bayreuther Festspiele, 1960 Rudolf Kempe Uhde / Hines, Astrid Varnay / Nilsson, Hopf, Töpper, Windgassen, Nordmo-Loevberg, Kraus, Kraus, Frick • Metropolitan Opera, 1961-1962 Erich Leinsdorf London, Nilsson, Hopf, Dalis, Vickers, Kuhta, Herbert, Kuën, Mittelmann • Teatro Colon, 1962 Heinz Wallberg Hotter, Nilsson, Hopf, Brouwenstijn, Uhl, van Mill • Bayreuther Festspiele, 1966 Karl Böhm Adam, Nilsson, Windgassen, Burmeister, King, Rysanek, Neidlinger, Wohlfahrt, Greindl • Teatro Colon, 1967 Ferdinand Leitner Nilsson, Windgassen, Jones, Ward, Hoffmann, Kelemen Zoltán, Hagenaunt, Martell • Berliner Philharmoniker, 1967-1970 Herbert von Karajan Fischer-Dieskau / Stewart, Crespin / Dernesch, Thomas / Brilioth, Veasey, Vickers, Janowitz, Kelemen Zoltán, Wohlfahrt / Stolze, Ridderbusch • Salzburger Festspiele, 1967-1970 Herbert von Karajan Fischer-Dieskau / Stewart, Crespin / Dernesch, Thomas / Brilioth, Veasey / Ludwig, Vickers, Janowitz, Kelemen Zoltán, Stolze, Ridderbusch • Orchestra della RAI di Roma, 1968 Wolfgang Sawallisch Adam, Kniplova, Cox, Martin, Katz, Hillebrecht, Kelemen Zoltán, Wohlfahrt, Niensted • Großes Symphonieorchester Nürnberg, 1968 Hans Swarowsky Polke, Kniplova, Mckee, Hesse, McKee, Sommer, Kühne, Kraus, von Rohr • San Francisco Opera, 1969 Otmar Suitner Thomas, Nilsson, Stewart, Lindholm, Shuard, Mazura, Lilova • Magyar Állami Operaház, 1969-1972 Lukács Miklós Faragó András, Szônyi Olga / Kasza Katalin / Kovács Eszter, Turpinszky Béla, Sándor Judit / Delly Rózsi, Komlóssy Erzsébet, Marton Éva, Dene József / Bordás György, Palcsó Sándor, Udvardy Tibor, Szalma Ferenc, Bódy József, Sólyom-

31

2007. tavasz–nyár Nagy Sándor, Szirmay Márta, Veress Gyula, Ágay Karola • English National Opera Orchestra, 1973-1977 Reginald Goodall (angol nyelven!) Bailey, Hunter, Remedios, Howard, Curphy • Bayreuther Festspiele, 1976 Pierre Boulez McIntyre, Jones, Kollo / Thomas, Randová, Hofmann, Bode, Kelemen Zoltán, Appel / Zednik, Ridderbusch • Staatskapelle Dresden, 1980-1983 Marek Janowski Adam, Altmeyer, Kollo, Minton, Jerusalem, Norman, Nimsgern, Vogel / Schreier, Salminen • Bayreuther Festspiele, 1981 Pierre Boulez McIntyre, Jones, Jung, Schwarz, Hoffmann, Altmeyer, Becht, Pampuch, Hübner • Bayreuther Festspiele, 1983 Solti György Nimsgern, Behrens, Jung, Jerusalem, Altmeyer, Becht, Haage, Norup, Schenk, Soffel, Haugland • San Francisco Opera, 1985 Edo de Waart Morris, Jones / Marton Éva, Kollo, Schwarz, Hoffmann, Dernesch, Lewis, Pampuch, Berry, Stewart, Tomlinson • Bayerisches Rundfunksorchester, 1988-1991 Bernard Haitink Morris, Marton Éva, Jerusalem, Meier, Goldberg, Studer, Adam, Zednik, Tomlinson • Metropolitan Opera, 1989 James Levine Sotin, Behrens, Johns / Krämer, Ludwig, Lakes, Norman, Wlaschiha, Hiestermann, Salminen • Bayerische Staatsoper, 1989 Wolfgang Sawallisch Hale, Behrens, Kollo, Lipovsek, Schunk, Várady Júlia, Wlaschicha, Pampuch, Moll • Wiener Staatsoper, 1992-1993, Christoph von Dohnanyi / Antonio Pappano Hale, Behrens, Jerusalem / Schmidt, Priew, Domingo, Meier, Kapellmann / Hillebrandt, Zednik, Rydl • Bayreuther Festspiele, 1992 Daniel Barenboim Tomlinson, Evans, Jerusalem, Finnie, Elming, Secunde, von Kannen, Clark, Kang • Metropolitan Opera, 1993 James Levine Morris, Jones, Johns, Schwarz, Lakes, Gessendorf, Wlaschiha, Zednik, Salminen • Lyric Opera of Chicago, 1993-1996 Zubin Mehta Morris, Marton Éva, Jerusalem, Lipovsek, Troyanos, Elming, Kiberg, Wlaschiha, Clark, Salminen • Badische Staatsoper, 1994-1995 Günter Neuhold Wegner, Pohl, Neumann / Cook, Nikolova, Cook, Ronge, Bryjak, Weinschenk, Tervo • Bayreuther Festspiele, 1995 James Levine Tomlinson, Polaski, Schmidt, Schwarz, Elming, Kiberg, Wlaschiha, Jung, Halvarson • Deutsche Oper Berlin, 1998 Christian Thielemann Hale, Schnaut, Kollo, Armstrong, Walther, Neumann, Kunder, Ruuttuunen, Salminen • Bayreuther Festspiele, 1998 James Levine Tomlinson, Polaski, Schmidt, Schwarz, Elming, Kiberg, Wlaschiha, Jung, Halvarson • Badisches Staatstheater Karlsruhe, 1998 Kazushi Ono Welker, Pohl / Balslev, Neumann, Ernst-Mosuraitis, Treleaven, Ronge, Bryjak, Widmaier / Weinschenk, Frank • Netherlands Philharmonic Orchestra, 1999 Hartmut Haenchen Bröcheler, Kruse, Altmeyer, Runkel, Keyes, Secunde, Smit, Clark, Rydl • Deutsche Oper Berlin, 2000 Christian Thielemann

32

Hale, Schnaut, Kollo / Schmidt, Schwarz, Schmidt, Johansson / Armstrong, von Kannen, Clark / Pampuch, Salminen • Metropolitan Opera, 2000 James Levine Morris, Eaglen, Anderson, Schwarz, Domingo, Voigt, Wlaschiha, Clark, Halfvarson • Bayreuther Festspiele, 2000 Giuseppe Sinopoli Titus, Schnaut, Schmidt, Remmert, Domingo, Meier, von Kannen, Howard, Tomlinson, Németh Judit • Staatsoper Stuttgart, 2000 Lothar Zagrosek Probst / Olsen / Schöne, Behle / Gasteen / DeVol, Mussard / Bonnema, Schuster / Braun, Gambill, Denoke, Ruuttuunen / Munkittrick / Wegner, Lorenz / Göbrig, Bracht • Deutsche Oper Berlin, 2001 Christian Thielemann Hale, Zschau / Schnaut / DeVol, Andersen, Walther, Andersen, Denoke, Silvasti, Slabbert, Rydl • Bayreuther Festspiele, 2001 Fischer Ádám Titus, DeVol, Franz / Schmidt, Remmert, Dean Smith, Urmana, von Kannen, Howard / Clark, Tomlinson, Németh Judit • Bayreuther Festspiele, 2002 Fischer Ádám Titus, Herlitzius, Franz / Schmidt, Fujimura, Dean Smith, Urmana, Welker, Howard / Clark, Tomlinson, Németh Judit • Deutsche Oper Berlin, 2003 Christian Thielemann Dohmen, Ginzer, Franz, Fuijmura, Friede, Gambill, Silvasti / Kapellmann, Harper, Salminen • Staatsoper Stuttgart, 2002-2003 Lothar Zagrosek Probst / Rootering / Schöne, Behle / Gasteen / DeVol, West / Bonnema, Schuster / Vaughn, Gambill, Denoke, Ruuttuunen / Waag / Kapellmann, Lorenz / Göbrig, Bracht • Bayreuther Festspiele, 2003 Fischer Ádám Titus, Herlitzius, Franz, Fujimura, Dean Smith, Urmana, Welker, Howard / Clark, Klaveness, Németh Judit • Palacio de Bellas Artes, Mexico D. F. 2003-2006 Guido Maria Guida West / Johnson, Dugger / Prem, Svensson, Dever / Lytting, Kelso, Bryant, Linn / Suaste, Reyes / Patterson, Silvestrelli • Metropolitan Opera, 2004 James Levine Morris, Eaglen, West, Naef, Domingo, Voigt, Fink, Siegel, Salminen • Gran Teatre del Liceu, 2004 Bertrand de Billy Struckmann, Polaski, Treleaven, Braun, Berkeley-Steel, Watson, von Kannen, Clark, Salminen • Bayreuther Festspiele, 2004 Fischer Ádám Titus, Herlitzius, Franz, Fujimura, Dean Smith, Johansson, Welker, Howard / Clark, Klaveness, Németh Judit • Semperoper Dresden, 2006 Fabio Luisi Rasilainen, Herlitzius, Eberz, Fujimura, Andersen, Schuster, Schmidt, König • Bayreuther Festspiele, 2006 Christian Thielemann Struckmann, Watson, Gould, Breedt, Wottrich, Pieczonka, Shore, Siegel, König • Canadian Opera Company, 2006 Richard Bradshaw Eglitis / Fanning, Bullock / Ginzer, Franz, Németh Judit, Ejsing, Forbis, Pieczonka, Fink, Künzli, Almgren, Szabó Krisztina A Rajna kincse • Metropolitan Opera, 1937 Artur Bodansky Friedrich Schorr, Branzell, Habich, Maison, Doe, Cordon, Emanuel List

2007. tavasz–nyár • Teatro Colon, 1947 Erich Kleiber Janssen, Mattiello, Svanholm, Cavelti, List, Kindermann • Oper Frankfurt, 1948 Winfried Zillig Kronenberg, Stern, Sattler, Carlsson, Kopp, Schilp • Bayreuther Festspiele, 1951 Herbert von Karajan Björling, Malaniuk, Fritz, Pflanzl, Siewert, Schwarzkopf, Kuen • Berner Stadtorchester, 1951 Otto Ackermann Borkh, Rehfuss, Mosbacher, Kunz, Pölzer, Jungwirth, Demmer • Sinfonieorchester des NDR, 1952 Wilhelm Schüchter Frantz, Fischer, Windgassen, Schock, Metternich, Neidlinger, Frick, Greindl • Covent Garden, 1959 Franz Konwitschny Hotter, Karus, Klein, Böhme, Höffgen, Veasey, Carlyle • Oper Köln, 1962 Wolfgang Sawallisch London, Schärtel, Schachtschneider, Kelemen Zoltán, Wohlfahrt, Nienstedt, Donath • Moszkva, 1979 Jurij Szimonov Seleznev, Lomonosov, Nartov, Andreeva, Grigorieva, Nam • Wiener Staatsoper, 1981, Zubin Mehta Sotin, Faßbänder, Janowitz, Ludwig, Schreier, Hornik, Zednik • Teatro Colon, 1981 Hans Wallat Stewart, Meier, Salminen, Hass, Hammond Stroud, Yost • Genf, 1982 Jeffrey Tate Estes, Mazura, Hiestermann, Schwarz, Henschel, Salminen, Hölle, Yakar • Freiburg, 1983 Jonathan Seers Evans, Glocler, Miculs, Gallardo • Metropolitan Opera, 1988 James Levine Sotin, Dernesch, Mazura, Jerusalem • Metropolitan Opera, 1997 James Levine Morris, Schwarz, Wlaschicha, Clark • Staatsoper Stuttgart, 1999 Lothar Zagrosek Probst, Künzli, Ruuttunen, Lorenz, Schuster, Vaughn • Cleveland Orchestra, 2000 Christoph von Dohnányi Hale, Schwarz, Kapellmann, Schreier • Kungliga Operan Stockholm, 2002 Mika Eichenholtz Jupither, Eklöf, Weinius, Qvale, James, Axelsson, Hellgren • Liege, 2003 Friedrich Pleyer Lafont, Gabreil, Surais, Ardam, Pleyer • Covent Garden, 2004 Sir Simon Rattle White, Begley, Naef, McGreevy, Bryjak, Lloyd • Covent Garden, 2005 Antonio Pappano Terfel, Rutherford, Hartmann, Langridge A walkür • Metropolitan Opera, 1932 Artur Bodansky Ljunberg, Kappel, Melchior, Böhnen, Branzell, Tappolet • Metropolitan Opera, 1934 Artur Bodansky Leider, Kappel, Aalthouse, Hofmann, Branzell, Emanuel List • Metropolitan Opera, 1935 Artur Bodansky Kappel, Flagstad, Aalthouse, Friedrich Schorr, Olszewska, Emanuel List • Teatro Colon, 1936 Fritz Busch Lawrence, Maison, Boerner, Destal, Kipnis • Metropolitan Opera, 1937 Artur Bodansky Lawrence, Lehmann, Melchior, Friedrich Schorr, Thorborg, Emanuel List • Metropolitan Opera, 1937 Artur Bodansky Lawrence, Flagstad, Melchior, Friedrich Schorr, Thorborg, Hofmann

• Wiener Staatsoper, 1938 Hans Knappertsbusch (részletek) Rünger, Pölzer, Konetzni • Metropolitan Opera, 1940 Erich Leinsdorf Flagstad, Lawrence, Melchior, Hühn, Branzell, Emanuel List • Metropolitan Opera, 1940 Erich Leinsdorf Lawrence, Lehmann, Melchior, Friedrich Schorr, Thorborg, Emanuel List • Teatro Colon, 1940 Erich Kleiber Lawrence, Jessner, Stevens, Maison, Emanuel List, Janssen • Metropolitan Opera, 1941 Erich Leinsdorf Traubel, Astrid Varnay, Melchior, Friedrich Schorr, Thorborg, Kipnis • Metropolitan Opera, 1943 Erich Leinsdorf Traubel, Bampton, Melchior, Hühn, Branzell, Emanuel List • Wiener Staatsoper, 1943 Hans Knappertsbusch (részletek) Hotter, Braun, Lorenz, Konetzni • Metropolitan Opera, 1944 Széll György Traubel, Bampton, Melchior, Janssen, Thorborg, Kipnis • Metropolitan Opera, 1946 Paul Breisach Traubel, Astrid Varnay, Melchior, Berglund, Thorborg, Emanuel List • Metropolitan Opera, 1947 Fritz Stiedry Astrid Varnay, Bampton, Melchior, Janssen, Harshaw, Moscona • Covent Garden, 1947 Sir Thomas Beecham Konetzni, Lorenz, Björck, Wettegren • Metropolitan Opera, 1948 Fritz Stiedry Traubel, Bampton, Melchior, Janssen, Thorborg, Székely Mihály • Oper Frankfurt, 1948 Winifried Zillig Schlüter, Joesten, Fendt, Frantz, Carlsson, von Rohr • Metropolitan Opera, 1949 Fritz Stiedry Traubel, Bampton, Lorenz, Berglung, Thorborg, Vichey • Magyar Állami Operaház, 1949 Georges Sebastian Fodor János, Delly Rózsi, Palánkay Klára, Joviczky József, Rigó Magda, Kálmán Oszkár • Metropolitan Opera, 1950 Fritz Stiedry Traubel, Bampton, Lorenz, Janssen, Thebom, List • Teatro Colon, 1950 Karl Böhm Grob-Prandl, Klose, Suthaus, Hermann • Genf, 1951 Robert Denzler Ralf, Werth, Grob-Prandl, Alsen, von Milinkovic, Ralf • Städtischen Oper Berlin, 1951 Fricsay Ferenc Suthaus, Müller, Buchner, Hermann, Klose • Metropolitan Opera, 1954 Fritz Stiedry Harshaw, Astrid Varnay, Svanholm, Franz, Thebom, Hotter • Bayreuther Festspiele, 1954 Joseph Keilberth Hotter, Astrid Varnay, von Milinkovic, Lorenz, Mödl, Greindl • Wiener Philharmoniker, 1954 Wilhelm Furtwängler Frantz, Mödl, Klose, Suthaus, Rysanek • Gran Teatre del Liceu, 1955 Joseph Keilberth Hotter, Mödl, von Milinkovic, Windgassen, Brouwenstijn, Greindl • Bayreuther Festspiele, 1955 Joseph Keilberth Hotter, Mödl, Astrid Varnay, Vinay, Greindl • Covent Garden, 1957 Rudolf Kempe Hotter, Nilsson, von Milinkovic, Vinay, Fischer • Wiener Staatsoper, 1957 Herbert von Karajan Hotter, Nilsson, Suthaus, Rysanek, Frick • Teatro alla Scala, 1958 Herbert von Karajan

33

2007. tavasz–nyár Hotter, Nilsson, Madeira, Suthaus, Rysanek • Montevideo, 1959 Alexander Krannhals Traxel, Wilfert, Synek, Schirp, Hoffmann, Matthaus • Covent Garden, 1959 Franz Konwitschny Hotter, Astrid Varnay, Vinay, Shuard, Böhme • Metropolitan Opera, 1960 Karl Böhm Nilsson, Nordmo-Lovberg, Vickers, Hines, Dalis, Ernster Dezsô • Teatro Colon, 1960 Ferdinand Leitner Beirer, Hotter, Mödl, Brouwenstijn, De Narke • Denmarks Radio Symphony Orchestra, 1961 Leopold Heger Christiansen, Larsen, Wolstad • Bayreuther Festspiele, 1964 Berislav Klobucar Adam, Välkki, Meyfarth, Hoffman, Uhl, Frick • Philadelphia Civic Grand Opera Company, 1965 Joseph Rosenstock Ward, Caballé, Kuhta, Vickers, Crespin • Metropolitan Opera, 1965 Willliam Steinberg London, Nilsson, Dalis, Vickers, Rysanek, Ward • Osaka, 1967 Thomas Schippers (a Bayreuth-i Ünnepi Játékok vendégjátéka) Adam, Dernesch, Thomas, Silja, Hoffmann • Metropolitan Opera, 1968 Berislav Klobucar Stewart, Nilsson, Ludwig, Vickers, Rysanek, Ridderbusch • Metropolitan Opera, 1969 Herbert von Karajan Adam, Nilsson, Veasey, Vickers, Crespin, Talvela • Kennedy Center Washington, 1972 Doráti Antal Kovács Eszter, Ruk-Focic, Brilioth, Tyl, Lagger, Killebrew • Metropolitan Opera, 1972 Erich Leinsdorf Stewart, Nilsson, Baldani, Vickers, Jones, Macurdy • Oper Köln, 1972 Hans Wallat Dernesch, Watson, Coster, Katz, Vermeersch, Stamm, Volkman • Tokyo, 1973 Ferencsik János (1. fv.) Dvorakova, Parly, Bódy József • Strasbourg, 1974 Alain Lombard Hunter, Sarroca, Denize, Andrew, Mazura, Hagen-Williams • Gran Teatre del Liceu, 1977 Hans Wallat Stewart, Nilsson, Cassily, Caballé • London Symphonic Orchestra, 1961 Erich Leinsdorf London, Gorr, Vickers, Brouvenstijn • Teatro Colon, 1981 Hans Wallat Stewart, Vinzing, King, Altmeyer, Meier, Salminen • San Francisco Opera, 1981 Otmar Suitner King, Rysanek, Nilsson • Dallas Opera, 1981 Berislav Klobucar Barlow, Gray, Killebrew, Probst, Wenkoff, Wildermann • Melbourne Symphonic Orchestra, 1981 Sir Charles Mackerras Grant, Gard, Hunter, Myers, Elms, Shanks • Wiener Staatsoper, 1981 Zubin Mehta Sotin, Ligendza, Faßbänder, Jung, Hass, Rundgren • Gran Teatre del Liceu, 1983 Uwe Mund Lindholm, Bailey, Napier, Hofmann, Rydl • Opera Du Rhin, 1983 Ötvös Gábor Volkert, Lövaas, Dunn, Constantin, Neumann, Halem • Metropolitan Opera, 1983 Silvio Varviso Jones, Behrens, Jung, Nentwig, Dunn • Baltimore Opera Company, 1983 Elio Boncompagni Tinsley, Roberts, Johns, Morris, Nadler, Hölle, Neves, Dunn • Kungliga Operan Stockholm, 1983 Sixten Ehrling Andersson-Palme, Malmborg, Peterson, Kastu, Arvidson

34

• Deutsche Oper Berlin, 1984 Jesus Lopez-Cobos Estes, Ligendza, Várady Júlia, Hofmann, Salminen • Wiener Staatsoper, 1984, Lorin Maazel Adam, Jones, Ludwig, King, Hass, Rydl • Teatro Real Madrid, 1986 Gustav Kuhn Sotin, Caballé, Jerusalem, Meier • Landestheater Detmold, 1987 Hans-Werner Pintgen Lachmann, Behle, Schmidt, Mursch, Hulka, Kähler • Metropolitan Opera, 1987 James Levine Behrens, McIntyre, Faßbänder, Hofmann, Altmeyer • Metropolitan Opera, 1988 James Levine Adam, Behrens, Rysanek, Hofmann, Meier Teatro dell’ Opera di Roma, 1989 Giuseppe Sinopoli Sotin, Martin, Connell, Pell, Rydl • Metropolitan Opera, 1990 James Levine Morris, Behrens, Engert-Ely, Lakes, Norman • Teatro alla Scala, 1993 Riccardo Muti Pederson, Schnaut, Lipovsek, Domingo, Meier, Hölle • Metropolitan Opera, 1996 James Levine Hale, Schnaut, Schwarz, Domingo, Voigt • Metropolitan Opera, 1997 James Levine Morris, Behrens, Schwarz, Domingo, Voigt • Budapesti Fesztiválzenekar, 1999 Fischer Iván (1. fv.) Elming, Studer, Sotin • Staatsoper Hannover, 1999 Gregor Bühl Elchlepp, Nicolay, Morloc, Nylund, Bickers, Schmidt, Scheidegger, Jakobsch • Staatsoper Stuttgart, 2000 Lothar Zagrosek Behle, Denoke, Fuijumura, Gambill, Hale, Ens • Cleveland Orchestra, 2001 Christoph von Dohnányi Hale, Schnaut, Silja, Elming, Marc • Austin Lyric Opera, 2001 Guido Ajmone-Marsan Behle, Wray, Grunewald, O'Mara, Maynor • Oper Bonn, 2001 Marc Soustrot Behle, Schwanewilms, Müller-Lorenz, Bröcheler, Moser, Overmann • Bayerische Staatsoper, 2002, Zubin Mehta Tomlinson, Schnaut, Fujimura, Meier, Seiffert, Rydl • Wiener Staatsoper, 2002 Fischer Ádám Eglitis, Polaski, Fujimura, Jerusalem, Herlitzius, Salminen • Deutsche Oper Berlin, 2003 Christian Thielemann DeVol, Friede, Gabmill, Dohmen, Fuijmura, Hölle • Koppenhága, 2003 Michael Schonwandt Kiberg, Theorin, Stene, Elming, Johnson, Milling • Koppenhága, 2003 Michael Schonwandt Kiberg, Theorin, Resmark, Andersen, Johnson, Milling • Festspielhaus Baden-Baden, 2003 Valerij Gergijev Savova, Chudolei, Volkova, Vanejev, Balaschov, Bezzubenkov • Washington National Opera, 2003 Heinz Fricke Kampe, Domingo, Marcus, Held • Budapesti Fesztiválzenekar, 2004 Fischer Iván (1. fv.) Lang, Dean Smith, Reiter • Covent Garden, 2005 Antonio Pappano Terfel, Gasteen, Plowright, Domingo, Meier, Halfvarson • Metropolitan Opera, 2005 Valerij Gergiev Sergeva, Domingo, Dalayman, Kit, Diadkova • Seattle Opera, 2005 Robert Spano Grimsley, Eaglen, Wray, Steel, Milling


Siegfried • Wiener Staatsoper, 1936 Hans Knappertsbusch (részletek) Konetzni, Kalenberg, Zimmermann, Schipper, Szánthó Enid • Metropolitan Opera, 1937 Artur Bodansky Melchior, Flagstad, Laufkötter, Friedrich Schorr, Thorborg, Habich • Metropolitan Opera, 1938 Artur Bodansky Hartmann, Flagstad, Witte, Schorr, Kaskas, Vogel • Wiener Staatsoper, 1941 Hans Knappertsbusch (részletek) Svanholm, Schöffler, Bugarinovic, Kern • Wiener Staatsoper, 1941 Hans Knappertsbusch (részletek) Hotter, Sattler, Wernigk, Bugarinovic • Bayreuther Festspiele, 1951 Herbert von Karajan Aldenhoff, Varnay, Björling, Kuen • Bayreuther Festspiele, 1954 Joseph Keilberth Hotter, Astrid Varnay, Windgassen, Neidlinger, Kuën • Wiener Staatsoper, 1957 Herbert von Karajan Hotter, Nilsson, Windgassen, Klein, Neidlinger • Opernhaus Zürich, 1959 Robert Denzler Jonas, Aldenhoff, Dick, Neralic, Pernerstorfer, Davenport, Rogner • Teatro Colon, 1983 Ötvös Gábor Wenkoff, Vinzing, Probst • Metropolitan Opera, 1988 James Levine Krämer, Behrens, Hiestermann, Sotin, Gjevang, Wlaschiha • Teatro alla Scala, 1994, Riccardo Muti Struckmann, Eaglen, Schmidt, Welker, Zednik, Ejsing • Kölner Philharmonie – Gürzenich Orchester, 1999 James Conlon Hale, Eaglen, Kruse, Welker, Zednik, Finke, Moll, Schwarz • Deutsche Oper Berlin, 2003 Christian Thielemann West, DeVol, Dohmen, Fujimura, Harper, Kapellmann, Kang, Sala • Seattle Opera, 2005 Robert Spano Woodrow, Eaglen, Harper, Grimsley, Saks Az istenek alkonya • Metropolitan Opera, 1932 Artur Bodansky Ljunberg, De Loor, Friedrich Schorr, Fleischer, Hofmann, Branzell, Schützendorf • Metropolitan Opera, 1936 Artur Bodansky Lawrence, Melchior, Friedrich Schorr, Manski, Hofmann, Meisle, Habich • Bayreuther Festspiele, 1942 Karl Elmendorff Svanholm, Fuchs, Dalberg, Kallab, Fischer • Teatro Colon, 1947 Erich Kleiber Svanholm, Varnay, List, Janssen, Bampton, Destal • Teatro Colon, 1948 Erich Kleiber Flagstad, Svanholm, Hotter • Bayreuther Festspiele, 1951 Hans Knappertsbusch Astrid Varnay, Aldenhoff, Weber • Metropolitan Opera, 1952 Fritz Stiedry Traubel, Svanholm, Schöffler, Resnik, Ernster Dezsô, Harshaw, Pechner • Bayerische Staatsoper, 1955 Hans Knappertsbusch Nilsson, Aldenhoff, Frick • Norwegian State Opera, 1956 Oivin Fjelstad Svanholm, Flagstad, Bjoner, Gronneberg, Johnson • Covent Garden, 1959 Franz Konwitschny

Windgassen, Varnay, Shuard, Frick, Kraus • Wiener Staatsoper, 1960 Herbert von Karajan Nilsson, Windgassen, Pernestorfer, Frick • Covent Garden, 1970 Solti György Dvorakova, Hering, Talvela, Veasey, Harper, Shaw • Moszkva, 1970 Berislav Klobucar Lindholm, Brilioth, Saeden, Meven, Ericson • Kungliga Operan Stockholm, 1970 Silvio Varviso Lindholm, Höiseth, Borg, Saeden, Andersson, Ericson, Malmborg • Bayreuther Festspiele, 1972 Horst Stein Cox, Ligendza, Neidlinger, Ridderbusch, Martin • Oper Köln, 1972 Hans Wallat Dernesch, Lorenz, Esser, Franzen, Horn, Coster, Kelemen Zoltán, Synek • Metropolitan Opera, 1974 Rafael Kubelik Thomas, Nilsson, Rintzler, Rundgren, Rankin • Bayerische Staatsoper, 1976 Wolfgang Sawallisch Bjoner, Cox, Ridderbusch, Kirschstein, Wenkel • Seattle Opera, 1977 Mike Holt Kingsley, McCray, Estes, Drake, Cook, Cariaga • Teatro Colon, 1985 Ötvös Gábor Unruh, Vinzing, Schenk • Wiener Staatsoper, 1986 Gerd Albrecht Beirer, Jones, Berry, Meven, Blaslev • Kungliga Operan Stockholm, 1986 Sixten Ehrling Malmborg, Wenkoff, Wahlund, Ericson, Bergström, Akser, Blom • Metropolitan Opera, 1990 James Levine Behrens, Jerusalem, Wlaschiha, Salminen • Teatro alla Scala, 1995 Riccardo Muti Eaglen, Schmidt, Rydl, Meier, Kapellmann, Schulte • Städtische Bühnen Augsburg, 1998 Peter Leonard Svensson, Hardy, Klaveness, Mera-Euler, von Wertenegg • Oper Bonn, 2000 Marc Soustrot Behle, Eberz, Moser, Wegner, Juon, Zwitzers • Münster Opera Theater, 2001 Will Humburg Herlitzius, Franz, Evans, Lukas, Collins, Thomas, Renatus Mészár • Grand Opéra Genf, 2002 Armin Jordan Ronge, Whitehouse, Livingston, Andersen, Roth, Rydl, Cousin, Schaer • Deutsche Oper Berlin, 2003 Christian Thielemann DeVol, West, Kang, Carlson, Wiedstruck, Fujimura, Thorn • Festspielhaus Baden-Baden, 2003 Valerij Gergijev Sergejeva, Liadov, Nikitin, Petrenko, Savova, Stenkina • Scottish Opera, 2003 Richard Armstrong Byrne, Sanders, Sidhom, Irwin, Jones, Savidge, Almgren • Nederlands Opera, 2005 Hartmut Haenchen Andersen, Secunde, Bryjak, Rydl, Vilsmajer (Mivel a lista nem teljes, de szeretnénk bôvíteni, várjuk minden lemezgyûjtô észrevételét az esetleges hibákkal kapcsolatban, illetve kiegészítésüket, a saját gyûjteményükben meglévô, de általunk nem közölt felvételekrôl, a [email protected] e-mail címre.) Összeállította: Pallós Tamás és Vajai Balázs (A szerkesztôk megjegyzik, hogy lapunk 2003/2. számában teljes részletességgel megjelent a Ring hét ismert lemezfelvételének szereposztása.)

35

„Szeretem ôket, a mélységnek ezeket az alárendelt lényeit, ezeket a vágyakozókat.” – Wagner

Tartalom tavasz nyár

Recommend Documents