TARTALOM MŰHELY. Az átváltozás képessége Lukács Laura beszélgetése Takács Zsuzsával SAN JUAN DE LA CRUZ Llama de amor viva

Vi l á g i r o d a l m i f o l y ó i r a t Alapítva: 1956. október

LIII. évfolyam, 7. szám

2008. július

TARTALOM ALVARO MUTIS Cocora (Pál Ágnes fordítása) ............................................................................... A fennsík admirálisa (Pál Ágnes fordítása) ................................................... A lápvidéken (Imreh András fordítása) .......................................................... TZVETA SOFRONIEVA versei (Tatár Sándor fordításai) .............................. THOMAS PYNCHON A gravitáció szivárványa (Ács József fordítása) ........................................... ANITA ENDREZZE, A. SADONGEI versei (Gyukics Gábor fordításai) ................................................................................... MONA SIMPSON Pázsit (Gárdos Júlia fordítása) ............................................................................. ABBAS KIAROSTAMI versei (Gerevich András fordításai) ......................... DANIEL ODIJA Üvegnegatívok (Bóka Anna fordítása) ........................................................... HARRY G. FRANKFURT A hantáról (Lukács Laura fordítása) .................................................................

631 634 637 640 644 650 657 676 680 687

MŰHELY Az átváltozás képessége – Lukács Laura beszélgetése Takács Zsuzsával ............................................... 707 SAN JUAN DE LA CRUZ Llama de amor viva .................................................................................................. 716

KERESZTES SZENT JÁNOS Szerelem élő lángja (Takács Zsuzsa fordítása) ............................................ 716

MAGYAR VILÁG GREZSA FERENC Lelkület – önazonosság – nemzeti felemelkedés ....................................... 717

TÁJÉKOZÓDÁS MESTERHÁZI MÁRTON Mennyire lehetetlen? – Corneille és a Polyeucte ...................................... 730 KISS IRÉN A legyűrhetetlen romantika ................................................................................. 738 KÜLFÖLDI SZERZŐINK ............................................................................................. 745

Látogasson el weblapunkra: www.nagyvilag-folyoirat.hu

A Nagyvilág támogatója:

a Nemzeti Kulturális Örökség Minisztériuma – Nemzeti Kulturális Alap 630

ALVARO MUTIS

Cocora

Hát itt ragadtam, nem is tudom, hány éve őrzöm már ezt a bányát. Gondolom, nem kevés, mert az ösvényt, ami a bejárathoz vezetett a folyó mentén, teljesen benőtte a gaz és a banáncserje. A régi út kellős közepén több guayabafa is kinőtt, és már sokszor megérett rajtuk a kesernyés gyümölcs. A bánya tulajdonosa és üzemeltetői biztosan régen el is felejtették ezt az egész helyet, annál is inkább, mert a bányában soha semmilyen ércet nem találtak, bármilyen mélyre ástak is a járatok szerteágazó mellékútjain. És én, az egykori tengerész, akinek a kikötők csak rövid szerelmek és bordélyházi verekedések átmeneti ürügyét jelentették, én, aki még most is érzem a csontjaimban az árboc lengését – a legtetejéről jelentettem, ha közeleg a vihar, ha feltűnik a láthatáron a part vagy a bálnacsapatok és szédítő halrajok, mint valami részeg népség – itt ragadtam és őrzöm ezt a sötét labirintust, amit átjár a langyos levegő, teli hangokkal, panaszokkal, véghetetlenül kitartó zümmögéssel, sötét pillangók szárnycsapkodásával, és időnként a vájatok mélyéről felhallatszik egy-egy elveszett madár rikoltozása. Az Álfarez nevezetű járatban alszom, mert ez a legkevésbé nyirkos, és a sebes vizű folyó feletti szurdokra nyílik. Esős éjszakákon, ha jön az özönvíz, először mindig az árral sodródó sebzett növények és a kövekhez verődő állatok testének sáros, csípős illatát érzem meg, alvadt vérszag ez leginkább, mint amilyen az asszonyoknak van, akiket megdolgozott a kemény trópusi időjárás; a kizökkent világ szaga – ez előzi meg a vizek féktelen, elsöprő dühét, az áradást. Szeretnék valamit átadni tanúságtételképp mindabból, amit itt láttam a hosszú, semmittevéssel eltöltött napokon, életemnek egy olyan időszakában, amikor teljesen más ember vált belőlem, mint aki a korábbi, tengeri és folyami bolyongással telt éveimben voltam. Lehet, hogy a vájatok érces lehelete változtatta meg és élesítette érzékszerveimet, mindenesetre megtanultam észlelni azt a titkos, de igen változatos életet, ami a boldogtalanságnak ezekben az üregeiben jelen van. Kezdjük a fővájattal. Amikor ide belépünk, virágszőnyeg terül el a lábunk alatt – apró, narancssárga, makacs kis virágok – és egész mélyen behúzódik a vájatba. Minél beljebb megy az 631

ember, annál kevesebb a fény, ám megmagyarázhatatlan intenzitással időzik el a virágokon, amit a szél egész mélyre besöpört. Hosszú ideig laktam itt, és mindjárt elmesélem, miért kényszerültem kiköltözni. Az esőzések kezdetén történt, hogy hangokat hallottam, érthetetlen suttogást, mintha nevetgélés és dulakodás zaja vegyült volna virrasztó asszonyok imájába, nem volt gyászos egyáltalán, inkább, mintha egy alantas és végtelenített aktus ismétlődne az üreg homályában. Elhatároztam, hogy megfejtem, miféle hangok ezek. Teljes nappalokon és éjszakákon keresztül hallgattam, lázas figyelemmel, végül a Viana szót sikerült kivennem a suttogásból. Abban az időben történt, hogy megbetegedtem, valószínűleg a maláriát kaptam el, és csak feküdtem, naphosszat, a fekhelyemül szolgáló szalmazsákon. Hosszú ideig tartott, és gyakran félrebeszéltem, de éppen a láznak köszönhetően, hiszen a láztünetek látszólagos kuszasága mögött ott rejlik az éleslátás képessége, sikerült szóba állnom azokkal a nőstényekkel. Mézesmázosságuktól, egyértelmű hamisságuktól megalázó módon rettegtem. Egyik éjszaka, talán a lázálom hatására is, egyetlen lendülettel felültem, és hangosan kiabálni kezdtem, a hangom hosszan visszhangzott a bánya falai között: „Elhallgassatok, szukák! Viana herceg a barátom volt! Tiszteljétek a legnagyobb nyomort, a menthetetlenek uralkodóját!” Ahogy elhallgattam, hirtelen csend lett, egyre sűrűbb. Kiáltásom visszhangja lassan elült, és ugyanekkor a lázam is mintha lejjebb ment volna. Egész éjszaka feküdtem és vártam, az izzadságtól csuromvizesen, de újra egészségesen. A csend elnyomta még a levelek és nyál keveredésének legkisebb neszeit is, amellyel az apró teremtmények szövik megragadhatatlan fonalukat. És ekkor felderengett a fény: kikászálódtam, és soha többé nem tértem vissza. A másik járatot az egykori bányászok Szarvas-tárónak nevezték el. Nem nagyon mély, de olyan vonalban törik meg, hogy tökéletes benne a sötétség. Szerszámokkal és ládákkal van tele, amiket gondosan odaszegeztek a falhoz, és számtalanszor kellett végigtapogatóznom, amíg sikerült valamelyest kiigazodnom közöttük. Lehetetlen elmondani, hogy milyen szag árad belőlük. Mintha egy valószínűtlen fémből kinyert titkos esszenciákat valamiféle zselévé főzték volna össze. A legmélyén pedig áll valami, véget nem érő napokat töltöttem itt miatta, és kis híján megőrültem. A legkülönbözőbb méretű és formájú, szigorúan rögzített hengerek és gömbök alkotják ezt a leírhatatlan szerkezetet. Gépnek azért nem lehet nevezni, mert egyik alkatrésze sem mozdul. Sosem tudtam igazán meghatározni a körvonalait: mindegyik oldala beleolvad a sziklafalba. Az acélos, sima, szövevényes szerkezet úgy meredt a világba, mint maga a tárgyiasult semmi. Amikor már 632

hetek óta járattam végig újra és újra a kezem a bonyolult kapcsolódási pontokon, a merev fogaskerekeken, a jéghideg gömbökön, azon kaptam magam, hogy könyörögve fohászkodom ehhez a meghatározhatatlan jelenléthez, tárja fel előttem a titkát, árulja el igazi és végső küldetését. Kimenekültem. Azóta a bányának ebbe a járatába sem tértem vissza soha, de vannak olyan forró és párás éjszakák, amikor álmomban újra előjön ez a fémes jelenlét, ilyenkor arra ébredek, hogy a rettegéstől felültem, a szívem kalapál, remeg a kezem. Nincs olyan erős földrengés vagy földcsuszamlás, amely meg tudná semmisíteni ezt az örökkévalósággal végérvényesen összekapcsolt gépezetet. A harmadik járatot már említettem, az Álvarezt. Itt lakom. Az alagutat teljes hosszában békés félhomály borítja, és ahogy a bejárat alatt, a mélyben a folyó a sziklafalhoz és a meder köveihez verődik, ez a hang olykor-olykor egy kis vidámságot hoz végtelenül unalmas életembe, mert az elhagyott bánya őrzése tölti ki a napjaim. Időről időre elérnek a folyónak ehhez a pontjához az aranykeresők, akik fateknőikben szitálják át a part menti homokot. A közönséges dohány keserű illata jelzi, ha megjöttek. Lemegyek hozzájuk és váltok velük néhány szót. Különböző helyekről szoktak összeverődni, és általában alig értem a nyelvüket. Lenyűgöző, hogy milyen végtelen a türelmük, pedig oly csekély eredménnyel jár ez a pepecselés. Évente egyszer eljönnek a cukornád-ültetvényesek asszonyai is a túlpartról. A sodrásban kimossák a ruhákat, és a kövekhez csapkodják. Erről a hangról tudom, hogy megjöttek. Volt, hogy egyik vagy másik feljött velem a bányába. Sietős és névtelen együttlétek voltak ezek, nem is annyira a gyönyör kedvéért, mint hogy érezzem egy másik test érintését a bőrömön, és megcsaljam, ha csak egy rövid találkozás erejéig is, a magányt, ami lassan felemészt. Egy nap majd elmegyek innen, le, a folyópartra, ki, egészen a síkság felé vezető útig, és remélem, sikerül elfelejtenem azt a nyomorúságos időszakot, amit itt éltem. PÁL ÁGNES fordítása

633

ALVARO MUTIS

A fennsík admirálisa

Amikor a hegyi úton elérik az emelkedő legmagasabb pontját, a kamionosok meg szoktak állni egy menedékháznál, ami nem más, mint egy rozoga bódé, az útépítő mérnökök egykori irodája. A sofőrök isznak itt egy csésze kávét, vagy egy korty szíverősítőt a hideg ellen. A fennsíkon gyakran teljesen elgémberedik a vezető keze a volánnál, olyan metsző a levegő, és ilyenkor egy pillanat alatt zuhan le a jármű a szakadékba, az odalent tomboló folyó pedig magával rántja a roncsot és a bent ülők összezúzott testét. A balesetek maradványai mindig jóval lejjebb kerülnek elő, melegebb vidékeken. A bódé deszkafala belül teljesen fekete volt a koromtól, éjjel-nappal égett a tűz, ott melegítették a kávét és a szegényes ételt, arra az esetre, ha valaki éhesen érkezne, de ez nemigen fordult elő, mert a magasságtól annyira felkavarodott az ember gyomra, hogy általában evésre még csak gondolni sem tudott. A falakat látványos plakátok díszítették, sör- és fájdalomcsillapító reklámok, a képeken friss, csábító, fürdőruhás női testek a tengerparton, pálmafák alatt – mindez tökéletesen elütött a fennsík jeges és zord vidékétől. A köd rátelepedett az útra, és a nedves aszfalt valószínűtlen fémes csillogással veszett a távolba, a sima törzsű fák között. A fákat szürke moha borította, meg élénk színű virágok, vastag szirmaik közül lassú, áttetsző méz csordogált. A bejárat fölött fadeszka hirdette a hely nevét, lekopott, piros betűkkel: „A fennsík admirálisa”. A férfit, aki felszolgált, Árbocmester néven ismerték, és senki sem tudott semmit arról, hogy honnan jött és mit csinált korábban. Arca nagy részét őszülő, vöröses szakáll borította. Járáshoz bambuszszárból rögtönzött mankóira támaszkodott. A jobb lábán gennyes seb éktelenkedett, de egyáltalán nem törődött vele. Jött-ment a vendégek között, mankója szabályosan és keményen kopogott a deszkapallón, a kopogás visszhangja beleveszett a puszta kőrengetegbe. Szűkszavú ember volt. Gyakran mosolygott, de nem azon, amit hallott, inkább magában, függetlenül a vendégek szavaitól. Munkájában egy asszony segítette. Külsőre vadnak, álmodozónak, ugyanakkor összeszedettnek látszott. Takarók és poncsók védték a hideg ellen, de így is látszott, hogy a teste még feszes, és nem áll tőle távol a gyö634

nyör, mely messzi vidék illatait és ízeit idézi, ahol nagy folyók haladnak a tenger felé, szinte mozdulatlanul, az összefüggő növénysátor alatt, az alacsonyföldek rekkenő hőségében. Az asszony néha énekelt is; vékony hangja olyan volt, mint a nőstény madarak lustán hívó éneke a síkság lángoló messzeségében. Amíg vége nem lett az éles, hullámzó krúgatásnak, az Árbocmester le nem vette róla a szemét. A kamionsofőröket, amikor elindultak lefelé a hegyről, jó darabon kísérte ez a dal, az üres távolság, a végzetes elhagyatottság éneke, és tagadhatatlan nosztalgiával töltötte el őket. De volt még más is, ami emlékezetessé tette az Árbocmester nyomorúságos bódéját azok számára, akik be szoktak ide térni. Szűk folyosó vezetett a hátsó ajtóhoz, ami a házhoz tákolt, deszkákkal alátámasztott tornácféleségre nyílt, alatta szakadék, félig benőve páfránylevelekkel. Ide jártak ki vizelni a vendégek, és bármennyire is figyeltek, a csurgó hangot sohasem hallották, beleveszett a mélység növényzetébe és ködébe. A folyosó koszos falára mondatok voltak felírva, észrevételek, szentenciák. A környékbeliek sokat megjegyeztek, és emlegették is őket, de senki sem tudta megfejteni teljes bizonyossággal, hogy milyen célból íródtak, és pontosan mit is jelentenek. Az Árbocmester írta fel őket, és több félig letörlődött, ahogy a vendégek áthaladtak a folyosón a szokatlan vizelde felé. Itt következnek azok, amelyek a legmakacsabbul megmaradtak az emberek emlékezetében: A legrejtettebb utakat járom és a legtitkosabb kikötőhelyeken időzöm, teljesen rendszertelenül. Érdektelen, ismeretlen helyek: ezek táplálják napjaim. Őrizd meg ezt a lecsiszolódott kavicsot. Halálod óráján majd simogathatod a tenyeredben, és így elhessegetheted siralmas tévedéseid emlékét, amelyek összeadódva minden lehetséges értelemtől megfosztják hiábavaló létezésedet. Vak szem minden gyümölcs, idegen saját, legbelsőbb szubsztanciájától. Vannak vidékek, ahol az emberek saját boldogságukba vájják bele értelmetlen és csillapíthatatlan elégedetlenségük alacsony boltíveit. Kövesd a hajókat. Kövesd az utat, amelyet a kopott és szomorú hajók szántanak. Ne állj meg. Horgonyt sose vess. Járd be a folyókat mindkét irányban. Olvadj bele az esőbe, amely eláztatja a lepedőket. Tagadj meg minden partot. Figyeld meg, milyen elhanyagolt ez a hely. Csakúgy, mint életem napjai. Nem volt semmi több. Már nem is lehet. A nők sosem hazudnak. Testük legtitkosabb hajlataiból mindig az igazság sugárzik. Megadatott nekünk, hogy megfejtsük ezt az igazságot, hig635

gadtan és könyörtelenül. Sokaknak ez sohasem sikerül: érzékeik végérvényesen elvakítják őket. Két olyan fém létezik, amely meghosszabbítja az életet, és olykor elvezethet a boldogsághoz. Nem az arany, sem az ezüst, nem is olyasmi, ami ezekhez hasonlít. Csak annyit tudok róluk, hogy léteznek. Bárcsak a karavánokkal maradtam volna. Hajcsárok temettek volna el, ha meghalok: tevék üledékével takarták volna be testemet, a kopár hegyeken, a magas ég alatt. Sokkal, de sokkal jobb lett volna. Minden más, igazság szerint, érdektelen volt. Sok más mondat lekopott, mint már mondottuk, amikor kezek és testek súrlódtak a falhoz, a folyosó félhomályában. Úgy tűnik, az imént idézettek maradtak meg leginkább a fennsík lakóinak emlékezetében. Minden bizonnyal az Árbocmester korábbi életére utalnak, és a véletlen műve, hogy a pislákoló emlékezet – mielőtt végleg kialudt volna – éppen erre a falra vetette őket. PÁL ÁGNES fordítása

Szántás. Csenger, 1938.

ALVARO MUTIS

A lápvidéken

Mielőtt nekivágott volna a lápvidéknek, az Árbocmester elérkezettnek látta az időt, hogy áttekintse élete egynémely eseményét, s e rendszeres és élvezetes foglalatosság értelmet adott napjainak, egyre újabb érvet a halál jámbor hívása ellen. Egy rozsdás dereglyén ereszkedtek le a folyón, amellyel régebben gázolajat szállítottak a magasföldre, ám sok éve leselejtezték. Dízelmotor hajtotta, asztmatikus erőlködéssel, a fémes dörej küszöbönálló katasztrófával fenyegetett. Négyen utaztak a dereglyén. Gyümölcsökkel táplálkoztak, gyakran éretlen gyümölcsökkel, ezeket a parton szedték össze, amikor kikötöttek, hogy elhárítsák a pokoli masina valamely újabb meghibásodását. Alkalmasint az iszapos árral sodródó, vízbe fúlt állatok húsára is ráfanyalodtak. Két utas süket rángógörcsök közepette meghalt azok után, hogy felfaltak egy vízi patkányt, amely, miközben ölték, dühtől kiguvadt szemmel fixírozta őket. Két szem, akár két őrülten izzó karbunkulus a megmagyarázhatatlan és vesződséges halállal szemben. Így hát az Árbocmesternek egyetlen útitársa maradt, egy bordélyházi verekedésben megsérült nő, aki még a folyó felső szakaszán szállt be. Ruhája rongyos volt, sötét haját itt-ott alvadt vér tapasztotta tincsekbe. Nagymacskák szagával fanyarul keveredő gyümölcsillat áradt belőle. Sebei gyorsan gyógyultak, de a malária leverte a lábáról, egy függőágyban hevert, amit a kormány és a motor árnyékolására szolgáló, labilis bádogtető fémtartói közé feszítettek ki. Nem tudta az Árbocmester, hogy a beteg nőstény testét lázrohamok rázzák-e, vagy a hajócsavar nyugtalanító rezonálása. Maqroll egy deszkapadon ült, tartotta az irányt, a sodrás közepén. Hagyta, hogy vigye a folyó, nemigen törődött az örvényekkel és a homokpadokkal, amelyek egyre gyakoribbak lettek, ahogy közeledtek a lápvidék felé. Ott a folyó kezdett összekeveredni a tengerrel, mocsaras és sós láthatáron terült el, közegellenállás nélkül, morajtalan. Egy nap a motor hirtelen elhallgatott. A fémrészek adhatták meg magukat, ki tudja, hány évnyi összehangolatlan erőlködés után. Nagy csönd szállt 637

le az utasokra. Majd a sima hajóorr két oldalán csobogó víz és a beteg nő nyöszörgése trópusi félálomba ringatta az Árbocmestert. Ekkor, a könyörtelen éhség józan delíriumában világoltak föl azok a dolgok és események, amelyek életének bizonyos óráin a legfontosabb táplálékot jelentették neki. Íme tehát néhány ezen pillanatok közül, amelyeket Maqroll, az Árbocmester idézett föl, miközben dereglyéje szép lassan a folyó deltájának ingoványos vizeire csalinkázott: Egy elejtett fémpénz, ami az antwerpeni kikötő egyik utcáján gurult el és hullt be egy csatornafedél rácsán. Egy lány éneke, aki ruhát teregetett egy hajó fedélzetén, míg arra vártak, hogy kinyissák a zsilipet. A napfény, amely bearanyozta az ágyat, ahol egy érthetetlen nyelven beszélő nővel aludt. A levegő a fák között, a hűvösség előjele, amitől újult erőre kapott a „La Arená”-ba érvén. Egy libanoni török kocsmában lefolyt beszélgetés egy csodálatos érméket árusító emberrel. A hegyi patak, zubogása elnyomta a nő hangját, aki a kávéültetvényen dolgozott, és mindig akkor jött hozzá, amikor elvesztett minden reményt. A tűz, igen, egy morvaországi vár magas falait csillapíthatatlan sietséggel nyaldosó lángok. Az összekoccanó poharak a Strand egy mocskos bárjában, ahol módja volt megismerni a gonosz másik arcát, mely megfontoltan és meglepetések nélkül bontakozik ki a közömbös jelenlévők előtt. Két öreg prostituált színlelt nyögései, ahogy meztelenül, összefonódva imitálják a vágy elhasznált rítusát egy koszlott kuplerájszobában, amelynek ablakai a Boszporuszra nyílnak. A pantomimjátékos nők szeme a foltos fal felé néz, miközben kortalan arcukon lecsorog a khol. Egy képzelt, hosszú beszélgetés Viana hercegével és az Árbocmester tervei, hogy kicsaljon egy valószínűtlen örökséget az Aragón-ház boldogtalan örököséből. Egy lőfegyver alkatrészeinek csúszása alapos tisztítás és zsírozás után. Az éjszaka, amikor a vonat megrekedt a rekkenő hegyszorosban. A csillagok tejes fényében épphogy felsejlő nagy kövekre zuhogó víz fülsiketítő lármája. A banánfák közül felhangzó sírás. A mindent oxidáló magány. A félhomályból áradó növényi pára. Múltjának összes története és konfabulációja, amelyek úgy felgyülemlettek, hogy már-már önálló lényt alkotnak, örökösen jelen levő lényt, amely

638

természetesen erőteljesebb, mint a saját sápatag és üres, émelygésekből és álmokból összeálló léte. A bútorrecsegés, amelyre felébredt az igen szerény Hotel de la Rue de Rempart-ban, és az éjszaka közepén olyan parton találta magát, ahol csak Isten veszi észre felebarátainkat. A szemhéj, amely fürgén és olyan önállóan rángatózott, mintha már a halál kezében tudná magát. Annak az embernek a szemhéja, akit meg kellett ölnie, undorodva és megbánás nélkül, hogy megtartson egy nőt, akit már nem bírt elviselni. Minden várakozás. Minden üressége e névtelen időnek, amely ügyintézések, lótás-futások, utazások, elvesztegetett napok, tévelygések alatt telik. A teljes élet, amelyből most, a csorba árnyékban, amelyben a halál felé kúszik, kér egy kis felhasználatlan anyagot, mert azt hiszi, joga van rá. Napokkal később a határőrség motorcsónakja megtalálta a zátonyra futott dereglyét a mangrove közt. A nőt rendkívüli puffadás torzította el, olyan elviselhetetlen és kiterjedt bűzt árasztott, mint a határtalan mocsár. Az Árbocmester a kormány tövében feküdt összekuporodva, szikkadt, száraz teste akár egy csomó napvert gyökér. Tágra nyílt szeme közvetlen közelről fürkészte az anonim semmit, ahol a halottak megtalálják a nyugalmat, amely életük tévelygései során nem adatott meg nekik. IMREH ANDRÁS fordítása

Aratás. Bélmegyer, 1922.

TZVETA SOFRONIEVA

Talányos Lélegzettelen repülés, bsssssz, villámgyorsan vibráló szárnyacskák, apró, pörgő propellerek, ssssssz, átlátszó rezgés, valami darázsféle, mit megnövesztett a mutáció, vagy egy mindmáig ismeretlen rovar; beporozza a virágokat. Alaposabban megnézem – kolibri. Madár, mely méhekkel osztja meg a levegőt, s tőlük alig is különbözik. Ó, kis ventilátor, te, hűtöd a méhek sarkának a port, állj meg, mutasd repülésben megfakult tolladat: a szapora szárnyverdesés eltünteti a színeket, a túlélés ösztöne elnyeli a szépséget, hangod elfúl a kis test örökös munkájában, kolibri, felejtsd el a repülés nélküli napok kínját, pihenj meg, élvezd a pillanatot, adnék neked sót s kenyeret, ha az segít.

Koncert Víz. Levegőt venni. Nem lehet. Sóhaj, hullámok, hegedű. Hangok. Nem lehet meginni és belélegezni őket. Megtapadnak a hajban. Mély férfihang. Provokáció, emlékezés Bretagne-ra, ahol sohasem jártam. Cseppek két nő vállán, víz, a bőrük, bababőr, aggastyánbőr, női bőr. Bennem kellene lenned. A vágyódás Bretagne partja után, ahol ezt a zenét írta, a homok és te bennem, dalaid a hajamban, beszivárog a szemekbe, hangok, mint az anyáé, a nagyanyáé, vágyakozás – hegedű és szőttes banális szövevénye, 640

húrokból szövőszék, Bretagne vize fölött lebeg, ott, a víz és a köd határán, minden véletlen kizárva. Mint mikor ott jártam – gyermek hegedűvel, tudtam játszani és festeni. Hangokkal volt teli a szemed. Hegedűn játszik, s én emlékezem, Bretagne-ra, ahol sohasem jártam. Fehér és ezüst a ruhája. Az emberek tapsolnak.

Amikor Zeusz hátat fordított neki A nyelv, amely egykor az otthonom volt, ma egy toll Európa szárnyában: repülni fog vajon a szépség vagy csupán narcisztikusan tükröződni a forrásban?

A fehér bika visszatérése Ithakánál, a tengerben, hullámok hűvösében, ahol az átlátszó víz minden titkot megmutat, levelestészta-módra hajtogatott, rétegzett sziklák, eposzok könyvtára, szememmel ropogtatom őket. Itt van ő, fehéren, dühtől fújtatva, a szarvas-homlokú ismét előreront. A kecses leány kilép a mítoszból, hogy lerázza üldözőjét. A hím vágtázik előre, hegyeket ugrik át, egy isten magabiztosságával akarja magáévá tenni, mint egykoron. Akkor odaadta magát neki, ma másra vágyik a lány. 641

Apolló szeme zöld. A bika viharzik tovább előre, s amint eléri a tengert, iszik, felszaggatja a földet. Csónakunk vitorlái csapdosnak, Lefkas és Meganisi közt a csatorna vizén ritkán van szél, a nap forró és száraz, sejti a hullámverést, mely hamarosan letarolja Peloponnészoszt. A felé a sziget felé vitorlázunk, ahová oly sok évig vágyott Odüsszeusz, majd oly sok évig mások, utána, és oly sok évig én. A kapitány más partra vinne, nincsenek velünk az istenek, mondja, a széljárás nem kedvező, hagyj békén ezzel az örökös Ithakáddal. S én merőn bámulom a tengeri párát és mindegyre azokról a partokról álmodom. Rám ismer a Ión-tenger, mindenütt jártam már, ahol Odüsszeusz, és nem szítottam föl – mivel is szíthattam volna? – Poszeidón haragját; Ithakában senki nem vár, ideje lesz odaérnem. A kapitány Mítosz márkájú sört iszik, legyezőformán szétnyitja kártyáit, ráncai kirajzolódnak barnaságán; ígérek egy verset, ő megenyhül. Mihelyt megszületik a döntés, megfordul a szél, egyre vadabbul űzi a csónakot, alig tudjuk a kormányt tartani… megérkezünk, és három napig napjában háromszor próbálunk horgonyt vetni ott, az olajfatörzseknél. Ithaka három öbölben is barátságosan mosolyog ránk, és mindannyiszor eltaszít, lecsúszik a tengeri hínárról a horgony, nem akad meg.

642

Legalább ugorjunk úszni a vízbe. A kapitány ezt kiáltja majd: – Először te, csókold meg a szent vizet. Tréfája újabb három haragos napba kerül, a három öbölben, majd még háromszor háromba. TATÁR SÁNDOR fordításai

Arató ünnepség. Körösök völgye. Mezőberény, 1924.

THOMAS PYNCHON

A gravitáció szivárványa

Épp csak pitymallott. Sehol egy lélek. Egy nedves téglajárdával borított utcába tért be. Dél felől a léggömbzár ballonjai a partra kicsapó hajnali hullámokon imbolyogva rózsaszínen és gyöngyházfehéren ragyogtak. Megint szabadon engedték Slothropot. Ismét kint az utcán, a fenébe, akadt egy utolsó esélye a lakástámogatásra, de elszúrta... Miért nem tartották bent a diliházban, ameddig megígérték? Néhány hétről volt szó. Most meg semmi magyarázat, kurta-furcsa „Viszlát!”, aztán kezébe nyomnak egy átütőpapírt és visszazavarják vele az ACHTUNG* -hoz. Füzetes regények figurái alkották neki a világot, a Kenosha Kölyök, a nyugatra tartó Crouchfield és társa, Whappo... voltak ott még problémák, lezáratlan kalandok, erőszak bőven és nagy üzletek lógtak a levegőben, mert az öregasszony disznaja sehogy sem akart átugrani a kerítésen. De most, micsoda gorombaság, megint visszakerült Londonba. Csakhogy itt már másként mennek a dolgok... megváltozott valami... nem akar panaszkodni ugyebár, de... le merné fogadni például, hogy követik, vagy legalábbis szemmel tartják. Némelyik fazon elég dörzsölt, de van akit könnyű kiszúrni. Ott volt például tegnap a karácsonyi bevásárlás a Woolworth’sben, ahol a játékosztályon, egy kupac balsafa vadászrepülő és játék puska közt felfigyelt egy mélyen ülő, apró szempárra. Mintha folyvást benne lenne valami Humberjének visszapillantó tükrében, sem színt, sem típust nem tud mondani, de valami szakadatlanul ott lebzsel a parányi keretben, ezért aztán reggel, mikor dolgozni megy, alaposan szemügyre veszi az idegen autókat. Az ACHTUNG-ban az íróasztalán sem úgy áll minden, ahogy hagyta. A lányok különféle kifogásokkal lemondják a randevúkat. Mintha finoman leválasztanák a Szent Veronika Kórház előtti életéről. Még a mozikban is mindig van mögötte valaki, aki óvakodik a beszédtől, a papírzörgetéstől, a hangos nevetéstől: Slothrop járt ahhoz már eleget moziba, hogy az ilyen rendhagyó viselkedésre felfigyeljen. Egyre inkább úgy érzi, az az irodai luk a Grosvenor Square közelében: * Allied Clearing House, Technical Units, Northern Germany.

644

csapda. Sokszor egész napokat tölt az East Enden, szívja a Temze-part bűzös levegőjét, keresi, hová nem követik. Egyik nap, ahogy betér egy keskeny utcácskába, régi téglafalak és mozgóárusok sorfala közé, a nevét hallja: és láss csodát, ki jön szembe! Szőke haja locska fürtökben, fehér, teletalpú cipője kopog az utcaköveken, egy ápolónőnek öltözött imádni való bombázó, a neve pedig... na, hát Darlene. Istenuccse, az, Darlene. A Szent Veronika Kórházban dolgozik, és itt lakik a közelben egy bizonyos Mrs. Quoad házában, aki rég megözvegyült, azóta pedig átesett már egy sor divatjamúlt betegségen: sápkór, herpesz, tyúkszem, vörheny, kinövések és fülmandulák, legutóbb pedig egy kis skorbut. Szóval, elment, hogy lime-ot szerezzen a házinéninek, de a gyümölcs a rázkódástól kipottyant fonott kosarából és elkezdett sárgászölden gurulni lefelé az utcán, a fiatal Darlene meg fityulában fut utána, mellei puha ütközők ezen a találkozón a város szürke tengerében. – Hát visszajöttél! Ó, Tyrone, itt vagy újra! – egy-két könnycsepp, egyszerre hajolnak le a citromért, ropog a merev khaki uniformis, Slothrop szipog, még az orrát is elönti az érzelgősség. – Én vagyok az, szívem... A keréknyomokra a latyakban gyöngyházfény, puha gyöngyházfény ül ki. Sirályok köröznek a kerület magas, ablaktalan téglafalai fölött. Egy sötét lépcsőházban lehet feljutni Mrs. Quoad lakására a harmadikon. Egynémely délutánokon a konyhaablakból ellátni a füstben egészen a Szent Pál-székesegyházig. A néni apró teremtés, rózsaszín plüssfoteljében ül a nappaliban és Primo Scala Harmonikazenekarát hallgatja a rádión. Elég jó színben van. Az asztalon viszont gyűrött fehér zsebkendő: a ráncok tekervényein vastag vérfoltok virágmintázata. – Akkor járt itt legutóbb, amikor az a borzalmas váltólázam volt – idézi fel Slothrop emlékét –, aznap fehér ürömből főztünk teát – igen, így volt, azt az ízt most is érzi, alulról, a cipőtalpán keresztül hatol belé, és magával ragadja. Kezd újra összeállni a kép... kieshetett az agyából... hűvös, tiszta szobabelső, lány és asszony, akik nincsenek megcsillagozva... annyi homályba vesző lányarc, szeles csatornapart, garzonlakás, buszmegállóban folyó búcsúzkodás után hogyan is emlékezhetne? E szoba láttán viszont fény gyúlt az elméjében, bárkivel volt is itt, az eltelt hónapokban jó szívvel megőriztek neki mindent, csöndben tárolták odakint, szétszórva a szemcsés árnyak közt, zsírfoltos üvegcsékben gyógynövények, cukorkák, fűszerek mellett a polcon, mellettük Compton Mackenzie regényei, az elhalt férj, Arthur borostyánsárga képmása egy belülről elporosodott üveg alatt áll aranykeretben a kandallópárkányon, ahol utoljára még Szent Mihály-napi százszorszépek 645

bókoltak és virultak egy kis se`vres-i vázában, melyet Austinnal együtt találtak hajdanán egy szombati napon a Wardour Street valamelyik boltjában... – Ő volt az én jó egészségem – a néni ezt gyakran mondogatja. – Mióta meghalt, nem lehetek más, csak puszta önvédelemre berendezkedett gonosz boszorka. – A konyhából frissen felvágott és kifacsart lime-ok illata árad. Darlene ki-be járkál, különféle gyógynövényeket keres és megkérdi, hová lett a géz... – Tyrone, segíts csak, nyúlj be oda... nem, mellette, a mélyebbik edényben, köszönöm, kedves... – merev léptekkel, rózsás arccal igyekszik vissza a konyhába. – Én vagyok itt az egyetlen, aki tudja, mi hol van – sóhajt Mrs. Quoad. – Látod, segítünk egymásnak. – Hátulról előszed egy nagy tál, kretonkendővel letakart gyertyát. – És most – pillant Slothropra mosolyogva – Íme: borkocsonya. A háború előttről. – Most már emlékszem! Maga dolgozott az ellátmányi minisztériumban! – a múltkor már bebizonyosodott, hogy ilyenkor az udvariaskodás sem segít. Előző látogatása után azt írta Nalline-nak: „Tudod, mama, ami az ízlésüket illeti, az angol furcsa egy népség. Nem olyanok, mint mi. Talán az éghajlat teszi. Olyan dolgokban lelik kedvüket, ami nekünk álmunkban sem jutna eszünkbe. Néha isten bizony felfordul a gyomrod tőle. A minap megkóstoltam valamit, amit ők »borkocsonyának« neveznek. Ez nekik az édesség, mama! Ha ezzel tömnék a Hitlert, akkor lefogadom, hogy már holnap befejezné a háborút!” Most megint Mrs. Quoad nyamvadt zselérúdjait vizsgálgatja bólogatva, s remélhetőleg a kellő nyájassággal. Különböző borok neveit írták rájuk dombornyomással. – Ja, és egy picit mentolos – Mrs. Quoad bekap egyet. – Finom. Slothrop választása végül a Lafitte Rothschildra esik, gyorsan betolja a szájába. – Ó, igen, igen. Mmm! Nagyon jó! – Ha tényleg valami különlegességre vágyik, akkor itt ez a Bernkastler Doktor. Ó! Nem maga hozta nekem azokat a jó kis nyúlós amerikai szilfadolgokat, juharízük volt, csipetnyi szasszafrásszal... – Síkos szil. Izé. Sajnos tegnap elfogyott. Darlene jön be egy gőzölgő edénnyel, a tálcán három csészével. – Mi ez? – Slothrop most kissé elkapkodta a dolgot. – Jaj, Tyrone, hiszen úgysem érdekel. – Az igaz – az első korty után azt kívánja, bárcsak lenne benne több citromlé, elnyomná a borzasztóan keserű alapízt. Ezeknek tényleg elment az eszük. Cukor persze semmi. A cukorkástálba nyúl, fekete, csíkos, likőrös csemege. Nem látszik veszélyesnek. De épp, amikor beleharap, Darlene rátekint, és ez a tökéletesen időzített pillantás azt mondja: „Ó, azt hittem ezektől már évekkel ezelőtt”, itt egy dévaj, Gilbert and Sullivanes naiva gesztusa 646

következik, „megszabadultunk”... és ezen a ponton jut el Slothrop a bonbon szivárgó, folyékony középpontjáig: olyan az íze, mint a narancshéjjal kikevert majonéznek. – Kivette az utolsó Narancslekváros Megelepetésemet! – kiált fel Mrs. Quoad, aki egy illuzionista gyorsaságával mutat fel egy levendulaszín gyöngybetűkkel teleszórt pasztellzöld, tojásforma finomságot. – Úgyhogy ezekből a pompás rebarbarakrémesekből már nem ehet – azzal az egészet, úgy, ahogy van, bekapja. – Megérdemlem – Slothrop, míg azon mereng, hogy érti ezt, gyógyteáját szürcsöli, hogy lemossa a majonézes cukorka ízét, ez azonban hiba volt: a száját megint rémületes alkaloidasivatag önti el, hátraárad, egész a lágy szájpadig, ahol aztán makacsul megragad. Darlene, tisztán ápolónői együttérzésből egy kemény, piros, stilizált málna formájúra öntött cukorkát nyújt neki, mmm, különös módon még az íze is málnaíz, bár a keserűség továbbra is megmarad. Türelmetlenül beleharap, és már abban a pillanatban tudja, hogy megint marha volt, mert a legborzalmasabb keservesen kristályos koncentrátum ömlik szét a nyelvén, jesszusom, mint a tömény salétromsav, „Ó, irgalom, ez tényleg savanyú”, a szavakat is alig tudja kimondani, annyira összehúzza a száját, Hop Harrigan is ilyesmivel vehette rá Tank Tinkert, hogy ne játsszon tovább az okarináján, ez már akkor is ócska vicc volt, és kétszer annyira elítélendő, ha egy olyan öregasszonytól származik, aki állítólag szövetségesünk, hogy a fenébe nem látja, hogy torkig van. Bármi is ez, nem oszlik szét, tovább kínozza az összerándult nyelvét, és úgy recseg a zápfogai közt, akár az őrölt üveg. Mrs. Quoad közben azzal foglalatoskodik, hogy falatonként kiélvez egy cseresznyés-kinines petit fourt. A cukorkástál fölött rámosolyog a fiatalokra. Slothrop magáról megfeledkezve megint a teájáért nyúl. Ebből méltósággal nincs kiút. Darlene három további cukorkásedényt emel le a polcról, ő pedig belemerül egy hatalmas bonbonkínálóba, mintha egy kicsiny, ellenséges bolygó középpontja felé utazna, a csokoládéköpenyen áthatolva erősen eukaliptuszízű fondanra bukkan, végül eljut a magig, melyet kemény szőlős gumiarábikum alkot. Körmével kikapar egy apró darabot a fogai közül és szemlélgeti kicsit. Bíborszínű. – Látom, kezdi érteni! – Mrs. Quoad gyömbérgyökér, tejkaramella és ánizs márványkeményen összeállt tömbjével integet feléje. – A látványt is élvezni kell. Miért olyan hűbelebalázs minden amerikai? – Tudja – motyogja –, nálunk a csokiroló a legbonyolultabb édesség... – Na ezt próbáld ki – rikoltja Darlene, aki felé hajolva saját torkát markolássza. – A kutyafáját, ez lehet még valami – veszi el kétkedve a csúf, barnás új647

donságot, ami egy Mills típusú kézigránát egynegyed méretű pontos másolata, ott az emeltyű, a biztosítószög... ez egy, a cukorhiány előtti időkben gyártott hazafias édesáru-sorozat darabja, melyben, veszi észre az edénybe pillantva, ott a .455-ös Webley töltény zöld-rózsaszín csíkos karamellből, hattonnás földrengésbomba ezüstpettyes kék zselatinból és egy páncélököl alakú édesgyökér nyalóka. – Akkor tessék – Darlene megfogja a cukorkát tartó kezét és megpróbálja a szájába nyomni. – Mrs. Quoad nem azt javasolta, hogy ezt nézegetni kell? – De nem nyomorgatni, Tyrone. A tamarindusbevonat alatt a Mills-bomba édes, pepszinnel ízesített nugát, teletömve cukrozott kubéba-borsszemekkel, a közepe rágós kámforgumi. Elmondhatatlanul rossz. Slothrop szédülni kezd a kámforgőzöktől, szeméből csorog a könny, a nyelve reményt nem ismerő holokauszt. Kubéba-bors? Azt dohányba keverve szívni szokta. – Mérgezett – krákogni tehát már tud. – Mutassa meg, hogy férfi a talpán – javasolja Mrs. Quoad. – Igen – szól Darlene a nyelvén megpuhult karamell rétegei alól – nem tudja, hogy háború folyik? Könnyein át nem lát valami jól, de hallja, hogy az asztal túlfelén Mrs. Quoad azt mondja, „nyam-nyam-nyam”, Darlene pedig vihorászik. Hatalmas és puha, mint a pehelycukor, de valahogy – hacsak az agyában nem siklott ki valami – olyan íze van, mint a ginnek. – Mi ez? – kérdi, a nyelve alig forog. – Gines pehelycukor – feleli Mrs. Quoad. – Óóó. – Ez semmi, vegyen egyet ezekből – fogai valami perverz reflexműködés következtében most átharapják a kemény és savanykás pöszmétehéjat, az alóla kifröccsenő kellemetlenség talán tápiókából és valami ismeretlen, ragacsos anyag porított szegfűszeggel töltött darabjaiból áll. – Még egy kis teát? – javasolja Darlene. Slothrop hevesen köhög. Cigányútra ment a szegfűszegtöltelék. – Csúnyán köhög – Mrs. Quoad átnyújt egy dobozzal a leghihetetlenebb angol köhögés elleni cukorkából, a Meggezone-ból. – Darlene, pompás ez a tea, szinte érzem, hogy múlik el a skorbutom. A Meggezone olyan, mintha fejbe csapna minket a svájci Alpok. Slothrop szájpadlásán nyomban jégcsapokat ereszt a mentol. Tüdejének fagyott szőlőfürtjei közt jegesmedvék matatnak behúzott körömmel. Levegőt sem vesz, az orrán se, nehogy a foga belesajduljon, nyakkendőjét meglazítva orrát olaj-

648

barna pólója nyakába dugja. Agyába benzingőz szivárog. Mintha jéggel öntötték volna körbe a fejét. A Meggezonét egy óra múlva is érezni, a mentol kísértete a levegőben. Slothrop Darlene-nel fekszik az ágyban, az Undorító Angol Cukorka Gyakorlat már a múlté, lágyéka a lány meleg fenekének feszül. Egyetlen cukorkából nem kapott kóstolót – Mrs. Quoad nem vette elő –, a Paradicsom Tüzéből, ebből a nevezetes és igen drága, változatos ízvilágú édességből: kinek-kinek „sózott szilva”, „műcseresznye”, „cukrozott ibolyák”, „Worcestershire-mártás”, „fűszeres melasz”... sokféle kifejezés akad, pozitívak, tömörek – két szónál egyik sem hosszabb –, mérgek és harci gázok kiképzési kézikönyvekben fellelhető leírásaira emlékeztetnek, a leghosszabb mind ez idáig az „édes-savanyú padlizsán”. A Paradicsom Tüze hadi szempontból kifutott modell, 1945ben már alig találni belőle: a Bond Street napsütötte boltjai és csillogó portáljai között vagy a kopár Belgravián biztosan nem. Hébe-hóba azért felbukkan, többnyire olyan helyeken, ahol mással kereskednek, nem édességgel: hátul pihennek, nagy, idővel elfelhősödő üvegedényekben, rokon tárgyak társaságában, néha az egész edényben csak egy cukorka rejlik a környező, német aranyba foglalt turmalinok, faragott, múlt századi ébenfa ujjvédők, peckek, billentyűdarabok, ismeretlen hangszerekhez való menetes fémtárgyak, gyantából és rézből készült elektromos alkatrészek közt, melyeket még nem talált meg a falánk, kis harapásokkal végül mindent bekebelező Háború és nem nyelte vissza őket a maga sötétségébe... ÁCS JÓZSEF fordítása

Cséplés. Békéscsaba, 1931.

ANITA ENDREZZE

Madárlesen a Fan tónál Sodródik kék csónakunk a kagylósima vízen. Ölemben a vörös Madárkönyv, tojás és toll eredete a formálódó levegőben, mely nemzi a halászsas nedves fészkeit és a vízen kenyérként úszó vadkacsát

A tó körül a gránit sötét koronái és a magasodó nádas, melynek szemei aranyként égnek a délutáni napsütésben. Sós kekszet, zöld almát és kerek sajtot eszünk. A parton egy nő fénylő törülköző fölé hajol, egy fehér ló faforgácsot rágcsál. A patak énekel: gördülőkő kavicslárva. A szalamandrák vörös arca bölcs a zöld páfrány alatt. Csonttollúk énekelnek a vadcseresznye napnak, torkuk üveghangon fütyül Összehasonlítjuk jegyzeteinket.

650

Az enyém így ír: madarak repülnek az ég fehér folyosóján. Vagy: behatol a fák emlékezetébe a nyírfajd dobolása?

Mostanában kevesebbet beszélünk, kevésbé érezzük egymást. Szerelmem, miért utazunk ilyen messzire, csak hogy ritkaságra leljünk és némák maradjunk csónakunk hajlított zugában? Kezed az evezőn elég nekem, hogy a szerelem vándorútjára gondoljak, zabolátlan szívből derűs lélek felé. Egy jégmadárra mutatsz, mely tojásait halcsont közé rakta. A hal uszonya a jégmadár taraja. A köves strandon egy ékfarkú lile buzgólkodik, narancs-mellényű gyerekek húznak partra egy kenut tábortűz füstje fészkel a leveles vízen. Megfogod a kezem, szárnynak nevezed. A napfény újjászületik a vad írisz szívében. Lila árnyai lebegnek a gyökér-sötét halak felett Nézd: a hosszú nyakú gémek a zöld csőrű vízben akár az ónvázák.

651

Nedves-hamu szárnyaik a türelem medáliáit viselik. Tovább sodródunk, fenntartanak a köztünk feltörő apró áramlatok, a fény lába hosszú, a szél szívekkel teli, melyek verése gyors és erős.

Alkonyat az Iker tónál Colville indián rezervátum A gém peckesen jár a hálós vízen, tollai tükörből vannak. Halljuk a vízililiomok fehér lélegzetét, ahogy úsznak a hűvösödő levegőben. A gém hozza el a nád zenéjét: lábak, csőr, tollak – mind isteni hangszer az esti szélben. Még a hegyek is üzennek a távolból, bár mi inkább a közeli dolgokkal foglalkozunk: kezünk egyre kutatja a fény utolsó sugarát ahogy horgunk bedobjuk és a pisztráng a halkan felkelő hold hálójába ugrik 652

A farkasok visszatérése A völgyben végig azt suttogják az emberek: visszatérnek, visszatérnek a farkasok földjeink, álmaink keskeny peremére. Visszahozzák nekünk a hideget. A rajtaütés koronáját viselik, ajándékuk halott bárányok orrfacsaró, gyönyörű hó-alakja, pityókás vénember, prémvadász megmart keze, vadász nyelve. Visszahozzák szeretőink suttogását akiknek ígéretei kevésbé maradandóak, mint a farkasok.

Fogaik törékeny agancsokká faragják az eget, jávorszarvas-álommal teli sötét totemet faragnak: mezőket, ahol a fény együtt nő a mocsári fűvel és a víz sötét farkas a pata alatt. Fogaik faragják gyermekeink nevét minden ösvényen, idegen csontba faragnak éjszakát – olyat, mely testem elnyúló emlékéhez tartozik, mely mintha testem elnyúló emlékének része lenne Bundájuk árnyakat gyűjt, összegyűjti a falka vastag fogú, fehér csontú üvöltését, összegyűjti a szél sebzettszarvas-szagát fenyőből és kivájt földből való hosszúházukba, összegyűjt engem is tanyámról házam arany fényeivel és üres szobáival, a cédrushoz (mely fa-nevét szintúgy csillagok barlangjába üvölti), ahol olyan csendben vagyok, mint egy meglazult íj, és hegeim nem a szerető farkasoktól erednek

653

A. SADONGEI

Ne feledd Ne feledd amikor a vesszők szedésre megértek énekeld szerencsedalod Láthatod anyád szemén át a születésed előtt történt dolgokat Ez akkor volt, visszaúton, lefelé a folyón várakozott az ég, visszatartva az esőt. lassan keresd ki utadat a folyó nedves szikláin Figyelsz, amikor hozzád beszél a prérifarkas? Ne feledd, vesszőszedés idején énekeld szerencsedalod Láthatod anyád szemén át a születésed előtt történt dolgokat A fákon és sziklákon élő, rég halott lelkek a világ közepének hívják Láthatod anyád szemén át a születésed előtt történt dolgokat

A versek hozzám éjszaka jönnek A versek hozzám éjszaka jönnek összepréselik a sűrű levegőt te vagy az aki nekem feszül akarod hogy elmondjam milyen érzés? az illatod tiszta keresztüllátok rajta mint a nap a vízen 654

szavak sora vagy világos bőr sima test mely kék ereket süllyeszt és hajlít a fehér bőr alá. hófehér dolgokat juttat eszembe és az óceán taraját akár egy hullám úgy sodródsz rám lassú megfeszülés emelkedés csúcsosodás visszahúzódás gondolataid álmosak egy szék háttámláját sem képesek megérinteni mindig felszínre buknak és visszacsúsznak zöld tájak puha álmaiba pasztell vidékek

Carlos Charles Bucilliónak I A hasamból indult a zaj fel- és kinyomódott a torkomon. Nekiütközött a bútoroknak székeknek, ablakoknak. Ez a halotti dal a dombok magasából indult; figyelnem kellett rá az úton hazafelé, a hegyek fölött, és lent a tengerparton. Nem volt hol megpihennem, nem fordulhattam, beszélhettem senkihez – az egyetlen, akit ismertem, eltávozott.

655

II Emlékszem arra a nyúlra, amit akkor láttam amikor a sivatagi úton hajtottam végig. Úgy éreztem, az óceán fenekén vagyok sós víz gyomrában. Carlos gyakran mondta, hogy így nézett volna ki ez a hely, ha a falu nem áldozza fel két gyermek életét, hogy megállítsa az áradatot – kicsiny testük habbá változott. III Apja mellé van eltemetve az apró sivatagi faluban. Állandó enyhe szellő jár a házak közt hűti a forró, száraz napokat és meghajlítja a kreozotcserjéket. A szellő néha gyengéden himbálja az alvó kisbabáktól meleg, házi készítésű függőágyakat. IV A hangok egymás előtt mozognak ide-oda kikerülik a bokrokat, vállam fölött a fülembe siklanak. Emlékszem, ültem, vártam a szellőt hogy megmozdítsa a szénaszagú, egérhangú pajta redős bádogát. GYUKICS GÁBOR fordításai

656

MONA SIMPSON

Pázsit

Lopok. Loptam már könyvet, pénzt és még leveleket is. A levelek isteniek. Elmondhatatlanul jó érzés végigmenni az utcán húsz dollárral a pénztárcámban, lopott fülbevalóval a zsebemben. Nem kapnak el. Ez a döbbenetes az egészben. Csak mész a járdán, a többi ember között, ők vásárolnak, sétálgatnak, és közben nálad ott van. Kilépsz az üzletből, megtetted, ami tilos, de nem állít meg senki. Beleborzongsz. Mintha végre bosszút álltál volna mindenért, amit nem kaptál meg. De aztán, amikor egyedül maradsz, a kutya sem vesz észre. Semmi nem változik. A koleszban a levélszortírozóban dolgozom szombat délelőttönként. Én válogatom szét a postát, becsúsztatom a leveleket azokba a hosszú, keskeny résekbe. A levélszekrény belseje. Hűvös, amikor bedugom a karomat. Loptam pénzt – kemény, ropogós, frissen nyomott húszdollárosokat, amiket az apák és a nagymamák küldenek, zsírpapírba csomagolva. Egyszer egy ötvenest is lenyúltam. Ajándékokat is loptam már. Egy pulóvert meg egy focilabdát. A labda nem is kellett, de amikor a csomag már szanaszét volt szedve az asztalon, nem volt más választásom, be kellett gyömöszölnöm az egészet a hátizsákomba és kidobni a campus túlsó végénél. Találtam egy fedeles kukát. Mérföldekre volt. Vadonatúj focilabda. Leginkább sütit lopok. Nincs bizonyíték. Megeszem. Mindig kiszúrom a fémdobozba csomagolt csokis süteményt. A csomagoláson keresztül is érezni az illatát. Az a hűvös illat, mint az éléskamrában. Néha a munkaidőm alatt megeszek egy egész doboznyit. Tudom, tudom, szövetségi bűnnek számít az Egyesült Államok postájával babrálni. Figyelj, hidd el, tényleg tudom. Múlt héten kaptam egy idézést a Munkaügyi Központtól, jövő szerdára. Naná, hogy félek. Az egyetemi rendőrök beszélni akarnak velem. Remek. Azt gondolják, illetve „gyanakszanak”, ahogyan ők mondják, hogy valamelyikünk kidobja a postát, ahelyett, hogy szétválogatná. Ki lehet az? Valamelyikünk – ez nyilván a többieket jelenti, nem én vagyok az egyetlen szortírozó. Én csak szombatonként dolgozom, a posta meg, mindenki tudja, hetente hat nap érkezik ebben az országban. Sosem fognak rájönni, hogy én vagyok. 657

Benne van a levélben, hogy azt gondolják, hogy lustaságból csinálja valaki. Gyorsan túl akar lenni rajta, minél előbb lelépni. De én nem sietek. Szombat délelőttönként kifejezetten türelmes vagyok. Korán kijövök a hálóteremből, amikor Lauren még alszik, kinyitom a szortírozót – nehéz az ajtaja, van hozzá saját kulcsom. Mikor belépek, már az asztalon van a két petyhüdt zsák, rám várnak. Két öreg néni. Az egyikben csomagok vannak, a másikban levelek. Egy kis kulcs nyitja a levélszekrényeket, az apró dobozokat. Minden levélszekrénybe belátok az üvegablakocskán keresztül. Szemben a füves pálya a parkolónál olyan világoszöld. Nézem, ahogy az ég feketéből szürkévé, majd kékké változik, miközben én bent ülök. Előfordul, hogy ködös marad az idő. Azok a napok a legjobbak. Hozok magamnak egy kávét a kinti automatából – nehogy felébresszem Laurent – és félnyolc-nyolc körül már beérek. Olyankor nem is zavar a munka, a koleszban még alszik mindenki. Amikor kilépek a szobánkból, olyan csend van az épületben, mint a focimeccsek napján. Csak tizenegy-tizenkettő körül kezd rossz érzésem lenni, amikor tudom, hogy már mindenki fent van, és járnak-kelnek az épületben. Ezért kezdem korán reggel. De soha nem sietek. Ha már egyszer kinyit az ember egy levelet, utána nem rakhatja be a levélszekrénybe. A címzett nyilván panaszkodna. Úgyhogy egy kupacba összegyűjtöm őket és kidobom mindet. Csak azokét, akiket ismerek. Kinyitom, ami Susan Brownnak szól, Annie Larsennek, Larry Helprinnek. Ők voltak a gimiben a menők. Ezek a gyerekek mindenhova együtt autóztak, együtt nyaraltak, együtt síeltek, az év végi bálra is csapatostul vonultak be. A tízórai szünetben – tízórai, így hívják a délelőtti szünetet, amikor fánkot esznek meg ilyeneket. Kaliforniában állami törvény, hogy kell tízórai. Szóval ilyenkor mind összegyűltek a matektagozatosok udvarán. Páran dohányoztak közülük. Láttam, ahogyan egymásra néztek – már reggel tízkor aggódtak. Figyelmesen simogatták egymás kezét, mint a felnőttek, ha bajban vannak. És most már biztosan tudom. Minden, amit megsejtettem abban a három évben, életem legelcseszettebb éveiben – minden igaznak bizonyult. Ezek itten leveleket kapnak. Keri Santa Cruzban van, Lilly San Diegóban, Kevin a Harvardra jár, Beth pedig a Stanfordra. A leveleikben a problémáikról írnak egymásnak, mintha családtagok volnának. Értelmet adnak egymás életének. Mindig is tudtam, elég volt rájuk nézni a gimiben, hogy ezek nem csak afféle bulizó gyerekek. Ezek odafigyelnek egymásra. Ezek törődnek a dolgokkal. Most éppen Lillyért aggódnak mindannyian. Larry és Annie odarepülnek hozzá, hogy megpróbálják rábeszélni, hogy folytassa a sulit. 658

Glennt azon a napon láttam meg először, amikor idejöttem Berkeley-be. Már kipakoltam a cuccom, és apám kocsija mellett álltam, az ablakon könyökölve, és könyörögtem neki: – Mosolyogj kicsit, Apu, basszus, legalább próbálj! – Sírt, mert el kellett indulnia. Azt gondoltam magamban, hogy Úristen, a többi diák itt cipeli a bőröndjét meg a hátizsákját, mi van, ha meglátják? Aztán végre-valahára elhajtott, és szomorú voltam. Ez volt a pillanat, amit annyira vártam: elmegy, én pedig egyedül vagyok. De most eljött a pillanat, és szomorú voltam. Sétálni indultam a campuson és amikor már vagy egy órája bóklásztam, megláttam Glennt, jött le a domboldalon az iskolai kórház mellett, olyan fűnyíróval jött, amire ráül az ember, körülötte fűcsomók röpködtek minden irányba, és mosolygott. Nem rám, csak úgy mosolygott. A háttérben felhők és ég – a Tamalpais-hegy félig ködbe borult. Valami narancssárga mellény volt rajta, és eszembe jutott, hogy közeleg az ősz. Aznap este megint láttam a kolesz étkezdéjében. Életemben először vagyok szerelmes. Félek. Én rossz ember vagyok, Glenn viszont a tökéletes pasi, legalábbis az én szememben, és azt hiszem, szeret. Nem szabad, hogy valaha is kiderüljön rólam – inkább meghalnék, mint hogy elmondjam neki. Glenn, oké, akkor nézzük Glennt. Hasonlít Mick Jaggerre, de olyan édes, tízszer édesebb. Kábé tízévesnek néz ki. Az apja orvos a kaliforniai orvosi egyetemen. Nőgyógyász. Először akkor jöttünk össze, amikor csomóan felmentünk Glennék szobájába sörözni. A sörösdoboz-gyűjteményük ott tornyosult a falnál, tévéztünk, aztán egy idő után mindenki lelépett. Nem volt adás a tévében, csak szürke csíkok, és Glenn egyszer csak hasra fordult az ágyon és megkért, hogy masszírozzam meg a hátát. El sem hittem, hogy mindez velem történik. A gimiben sosem annál a fiúnál kötöttem ki, akit akartam. De most Glennt akartam, és tudtam, hogy össze is fog jönni. Tudtam, hogy semmit nem kell tennem. Csak ott maradni. És meg fog történni. A hátsóján ültem, masszíroztam a hátát, az inge alá is benyúltam. Hirtelen aggódni kezdtem a leheletem miatt, és hogy vajon milyen illatom lehet. Tizennégy vagy tizenöt éves koromban egyszer az apám azt mondta, hogy nincs jó szagom. Megütöttem és bosszúból napokig nem szóltam hozzá – na nem mintha érdekelt volna, hogy apám szerint milyen szagom van. De talán valahol örült, hogy meg tudott bántani. Ekkor sikerült neki utoljára, azt elhiheted. Glenn belefúrta az arcát a párnába. Megpróbáltam megszagolni a leheletemet, de nem éreztem semmit. És végül amúgy is jól ment.

659

Glenn leveleit nem nyitom ki, csak megtapogatom őket. Kézbe veszem és szagolgatom a leveleit, de semmi szaguk nincsen. Nem kap túl sok levelet. A szülei az öböl másik oldalán laknak, Marin Count y-ban, és nem szoktak írni. A nagymamájától kap leveleket, Michiganből, egyszerű, kiegyensúlyozott kézírás a szabvány borítékokon, egy matricán ráragasztva a feladó címe, Rural Route 3., Guns Street, látod, kívülről tudom. Diane-től is kap levelet, Di-nek szólítják. A gimnáziumi exbarátnő. Törtető anyja van, tudóst akar nevelni a lányából, de hármas lett az elsős kémiavizsgája. Nekem csillagos ötös, nem dicsekvésből mondom. De Glenn nem feküdt le vele, a lány nem akart, még mindig szűz, San Diegóban. Ahol Lilly is él. Még az is lehet, hogy ismerik egymást. Glenn és Di menők voltak a gimiben. A Redwood Highba jártak. Most én is az lettem Glenn miatt – mármint hogy menő. Mert a barátnője vagyok, tudom, hogy csak ez az oka. Nem önmagam miatt. Pontosan tudom, érted? Nem fogom magam hitegetni. Kérlek. Di leveleit a fény felé tartva nézem, neonfény van a teremben. Állítólag szőke, meg persze csinos. Csöndes. Az a lágy típus. Mint a borítékok. Finomak, krémszínűek, kicsit átlátszóak, és látom rajtuk keresztül az írását, de ahhoz nem elég jól, hogy el is tudjam olvasni. Mint a jéghokipályán a vonalak, amik felsejlenek a vastag jégréteg alatt. Végighúzom a nyelvem a csíkon, ahol a nagymamája leragasztotta a levelet. Erős, édeskés, ragacsos íz. Egyszer megvágtam a nyelvemet. Azért megyek mindig végig az egész zsákon, mert várom, hogy hátha jön levél Glennnek. Nem minden héten kap. Olyan, mint kincset találni. A főnyeremény. De soha, soha nem nyitnám ki Glenn leveleit. Megcsókolom mind a négy sarkot, ahol meg fogja érinteni az ujjaival, amikor kinyitja, aztán berakom a levélszekrényébe. Hoztam házi sütit Laurennek és magamnak. Csak úgy, ajándékba. Majd megesszük, vagy megeszi Glenn. Vagy akár ki is dobhatom, nem érdekel. Csokis-diós süti. Ez aztán a jó anyuka! Szerencsés dobozt választottam. Hoztam kávét is magunknak. Azt vettem. Hát, mit mondjak, most bajban vagyok. Szerda 10:30, az értesítőben az áll, hogy akkor kell megjelennem. Pedig órám lenne olyankor, kémia, a legfontosabb az orvosi előkészítőből. Még soha nem hiányoztam róla. Glennnek azt mondtam, hogy orvoshoz megyek. Hát jó, muszáj mégis ellógni, bemegyek a szobába, még két srác van ott, ugyanott dolgoznak, ahol én, leveleket válogatnak. Mindannyian székeken 660

ücsörgünk, a szőnyeg zöld. Mindenkinek csak a cipőjét bámulom. És van egy zsaru. Egyetemi zsaru, bár nem tudom, mi a különbség. Petyhüdt, körte alakú a teste. Apám is ilyen lenne, ha kövér lenne, de ő vékony. Lassan sétál fel-alá a szőnyegen, az ujjait beakasztja az övtartójába. A csípőjét figyelem. Na mindegy, az a lényeg, hogy mindannyiunkat vádol, és próbálja elérni, hogy az egyikünk valljon. Szó sem lehet róla. – Remélem, egyikőtök idejön hozzám, és elmondja szépen az igazságot. Senki nem tud semmit az egészről? Ne vicceljetek már! Rázom a fejem, nem, nem tudok, és bámulom a három pár cipőt. Azt mondja, hogy nem csinálnak semmit a tettessel, na persze, fogadunk? Azt állítják, hogy csak tudni akarják, de ezt majd rögtön visszavonják, amint vallomást tesz valaki. Nem is érdekel, hogy miért nem hiszek neki. Az egyetlen dolog, amiben biztos lehetek, az, hogy addig nem tehetnek velem semmit, amíg azt mondom, hogy nem csináltam semmit, hogy ártatlan vagyok. Pontosan ezt is mondom, hogy nem csináltam semmit, nem tudok semmiről. El sem tudom képzelni, hogy hova tűnhettek a csomagok, hogy kerültek a levelek a kukákba. Rémes. Halvány gőzöm sincs. A zsarunál van egy térkép, X-ekkel bejelöltek minden egyes helyet, ahol találtak leveleket. A kukákban. Azt mondja, hogy több diák is kérte az ügy kivizsgálását. A fiúknak sütit küldenek a barátnőik, és ők nem kapták meg. A levelek eltűnnek. Pénz is. Ezek a diákok fénymásolt plakátokat ragasztanak a hirdetőtáblákra – levelekkel teletömött szemetesek ábrázolnak. Miért vallanám be nekik, talán hogy lecsukjanak? És kirúgjanak a suliból? Öt egészes átlaggal csak úgy kirúgassam magam? Itt ülnek, és magyarázzák, hogy ez bűntett. Szövetségi bűncselekmény. Szó sem lehet róla, én el fogom végezni az orvosit. Van egy magas, vékony csávó, szőke bajusszal, Wallabees a neve, úgy néz ki, mint valami nyúl – ő megvéd minket. Ő is válogató, hétfőn–szerdán dolgozik. – Mindannyian a munkánkat végezzük – mondja. – Egyikünk sem tenne ilyet. – A nyúlszerű srác rám néz, majd a másik lányra, hogy támogassuk őt. Szóval akkor összetartunk. A másik lány sötétszőke, az ajkát harapdálja, bólogat. Abban a pillanatban nagyon szeretem a nyúlszerű srácot. Én is bólogatok. A zsaru lefelé néz. Széles csípő, tejeskávé színű nadrág. Sóhajt egyet. Felnézek a nyúlszerű srácra. Elengednek bennünket. Mindig ezt fogom mondani: nem, nem én voltam, nem csináltam semmit, és tényleg nem fogom többet csinálni. Ilyen egyszerű. Nem csinálom 661

többet. Úgyhogy Glenn most kapott utoljára házi sütit. Mert az aztán holtbiztos, hogy én nem fogok sütni. Aláírtam a papírt, nem én voltam, most már minden rendben. Biztonságban vagyok. A végén nem lett baj, sosem lesz. Mindig azt hiszem, hogy valami szörnyűség fog történni, és aztán nem. Szerencsés vagyok. Félek a zsaruktól. Sétáltunk a Telegraph Hillen, nem is olyan régen, ma történt, Glenn-nel, és két rendőr, nem azok, akikkel beszéltem, két másik rendőr jött szembe velünk. Baromira izzadni kezdtem. Biztos voltam benne, amíg el nem mentek mellettünk, tök biztos voltam benne, hogy vége mindennek és hogy értem jöttek. Mindig azt hiszem. Közben meg tudom, hogy csak képzelődöm. Hiszen az átlagom öt egész, és csak egy kedves lány vagyok, aki sétál az utcán a barátjával. A Happy Burgers felé mentünk. Amikor befordultunk a sarkon, miután elhagytuk a zsarukat, ránéztem Glennre, és fura érzés kerített a hatalmába. Kicsit esett, és a People’s Parknál voltunk. Fújta a szél a fákat, és néztem a közeledő kis kerteket, fehér cölöpökkel és madzaggal körbekerítve. Akartam mondani valamit Glenn-nek, adni neki valamit. El akartam mondani magamról valamit. – Rossz vagyok az ágyban – ennyit mondtam végül, csak úgy hirtelen kiböktem. Csak nézett rám, zavarba jött, aztán meg nevetett. Nem bírt erre mit válaszolni, gondolom, de valahogy magához ölelt és annyira hálás voltam érte, aztán bementünk. Kifizette a hamburgeremet, általában nem engedem, hogy meghívjon, de most mégis hagytam, és ez volt a legjobb kurva hamburger, amit életemben valaha is ettem. Annyi mindent el akarok neki mondani. Egyfolytában hazudok, mindig is hazudtam, de mindent megjegyzek, amit Glenn-nek hazudok és folyton azokra a dolgokra gondolok, amiket nem mondhatok el neki. Glenn olyan elcseszett kisgyerek volt, azt hiszem. Mindig kiment a kertbe, a szülei, gondolom, bent voltak a házban, keresett egy hosszú botot és pörögni kezdett vele. Táncolt, ő táncolásnak hívta, addig táncolt, amíg már azt se látta volna meg, ha eléállsz és tapsolsz egyet. Addig pörgött azzal a bottal a kezében, amíg össze nem esett a füvön, eszméletlenül, azt mondta, azért csinálta, hogy lássa az eget apró darabokra törni és pörögni. Néha az autókerék hintán is csinálta. Elmesélte nekem, hogy amikor így pörgött, úgy érezte, mintha hallaná a Föld forgását, mintha igazából az is mindig ilyen gyorsan pörögne, csak mi nem érezzük. Tizenkét éves korában a szülei elvitték egy pszichológushoz. Aztán abbahagyta. Látod, lehet, hogy nekem is pszichológushoz kéne járnom. Talán én is meggyógyulnék. Ezt mind az 662

ágyban mesélte el egyik éjjel. Olyan jó érzés a földön feküdni, amikor elesel – ezt mondta. Nagyon szerettem őt ezért. – Most van valami, ami annyira jó érzés? – kérdeztem. – A szex néha. Talán a táncolás is. Tudod, mit mesélt még aznap éjjel? Azt mondta, közvetlenül, mielőtt elaludtunk, közben nem nézett rám, azt mondta, hogy azon gondolkozott, vajon mi lenne, ha meghalnék, azt mondta, elképzelte, hogy ott lenne a temetésemen, az egész családom és a gimnáziumi barátaim és az öcsém mind ott állnának elöl, ő pedig a temető szélén lenne, és még csak nem is tudná róla senki, hogy kicsoda. Ott feküdtem abban a résben, beszívtam a levegőt az ágy és a fal között. Hideg és poros. Igen, szoktunk szeretkezni. Nem is tudom. Jó. Édes. Azt mondja, hogy szeret. Mindig emlékeztetnem kell magam rá. Azt kell mondanom magamnak, hogy semmi baj, ez csak Glenn, csak vele akarok lenni, és olyan, mintha csak hozzádörgölőznék valakihez. Olyan, mintha két kezet egymáshoz nyomnának, úgy, hogy nincs közöttük semmi levegő. Néha elsírom magam Glenn-nel, annyira hálás vagyok. Az anyám hívására ébredtem ma reggel. Anyám, az „én-tökéletes leszek” asszony. „Ha-bármi-baj-van-az-a-te-hibád” asszony. „Ha-bármi-rossz-történikbolond-vagy” asszony. Azt mondja, ha lesz ideje, lehet, hogy meglátogat és megnézi a koleszt valamikor a hetekben. Segít rendbe rakni a szekrényemet, mondja. Nem is ő hozott el, hanem az apám. Pedig akartam, hogy Danny is jöjjön. Nagyon szeretem Dannyt. De az anyámban még csak nyoma sincs az együttérzésnek. Azt hiszi, hogy mindent tud. Ő bezzeg ügyvéd, ő bezzeg felnőtt korában elvégezte a jogi egyetemet és éjjelente fenn maradt tanulni, miközben nappal mégis megcsinálta az uzsonnánkat. Ínyenc sajttal. Nagyon büszke rá, és ezt mindenkinek az orrára is köti. Azért asszem szereti aput. Azt hiszi, hogy valami fantasztikus család vagyunk, és a vacsoraasztalnál ülve dicsekszik velünk, nekünk. Lefénymásolta az első negyedévi bizonyítványomat a kémia csillagos ötösömmel, hogy bent tarthassa az irodájában, és otthon is ki van állítva egy példány a hűtő ajtaján. Ott ül és meséli ezt a barátainak, miközben én folyton arra gondolok: te nem tudod, hogy én nem tartozom közétek. A család, aki velünk szemben lakik. Kislányuk, Sarah, nyolcéves. Talán hét. Az apja a hadseregben dolgozott, valami kutató, egyszer csak kitalálja, hogy át akarja operáltatni magát nővé. És tényleg meg is csináltatja, Stanfordban. Az anyám elmegy otthonról, állítólag kutyát sétáltatni, na persze. 663

Az anyuka megbízik benne. Azt mondja, azt bánja a legjobban, hogy szeretett volna még gyerekeket. A kislány, Sarah, nyolcévesen felnéz az anyámra, és azt mondja: – Apuból néni lesz. Na ez szomorú, ez aztán kurva szomorú. Az anyám azt hiszi, hogy ez valami jó kis vacsora közben mesélhető sztori, ami azt bizonyítja, hogy mi mennyivel jobbak vagyunk náluk. Igen, pontosan emlékszem, hogy mit mondott aznap este: – Az, ami Sarah anyját egyedül az aggasztja, hogy akar még egy gyereket. Miközben Apuból néni lesz. Bezzeg ha tudna rólam… Apám idejön hétvégére meglátogatni. Glenn apja is eljött egyszer előadást tartani a kaliforniai egyetemre, aztán elvitte Glennt valami jó helyre vacsorázni, Glenn örült, hogy találkoztak. Hát igen. Az én apám… Idejön a koleszba. Ólálkodik. A csávó üzletember, háromrészes öltönyben, és látszik rajta, hogy kisebbrendűnek érzi magát a tizennyolc éves elsősökkel szemben, akiket lát az előtérben. Az apám. Már attól is hánynom kell, ha elképzelem, ahogy áll az előtérben, és mindenki látja őt. Gondolom, csak bámulta a diákokat és irigykedett. Csak úgy ácsorog. Miért? Ne tőlem kérdezd, ő az, aki negyvenkét éves. Szóval csak ott álldogál, zavarban van, talán a kezét szopogatja, mindig ezt csinálja, ha zavarban van, mindig rászólok, hogy ne. Végül valaki elviszi a szobámhoz. Én nem vagyok ott, Lauren sincs, úgyhogy nem tudom, meddig várakozik. Amikor belépek, ott áll, háttal az ajtónak, néz ki az ablakon. Azonnal meglátom, rögtön tudom, hogy ő az, és ellenállhatatlan késztetést érzek, hogy lábujjhegyen kiosonjak, akkor nem is venne észre. A rózsaszín pulcsim, tök jó pulcsi, sokat hordtam a gimiben, a székemen van, a támláján lóg, és az apámnak az egyik keze a pulcsi vállán, a másik kezével pedig az üres ujjat simogatja. Felnéz rám, rögtön meg van ijedve és hálás is, amikor belépek a szobába. Legszívesebben fejbe vágnám egy baseballütővel. Miért nem bírja legalább kihúzni magát? Ledobom a könyveimet az ágyra és csak állok, miközben megölel. – Szia, apu, mit csinálsz itt? – Látni akartalak. – Most leül a székembe, lábait keresztbe teszi, nagy lába van, túl nagy ehhez a szobához, és még mindig a rózsaszín pulcsim ujját fogdossa. – Hiányoztál, úgyhogy idejöttem hétvégére – mondja. – Kivettem egy szobát a közelben, a Claremont Hotelben. 664

Szóval egész hétvégén itt lesz. Csak ül itt a szobámban, és ki kell találnom, hogy mi a fenét csináljak vele. Magától nem tenne semmit. Csak ülne. És mindjárt megjön Lauren, úgyhogy muszáj gyorsan eltüntetnem. Péntek délután van, és elrontotta az egész hétvégémet. Na jó, azért elmegyek vele. Elmegyek vele, hogy túlessek rajta. De a szombat esti randimat Glenn-nel nem vagyok hajlandó kihagyni. Semmi pénzért. Inkább meghalok, mint hogy lemondjam. Épp elég, hogy ma este nem vacsorázhatunk együtt. Péntekenként padlizsán van a menzán, a kedvencem, és a péntek esték olyan nyugisak, zene szól mindenhol a folyosón. Szoktunk tanulni, de nem sokat, meg dumálunk közben, és 10 körül mindannyian összegyűlünk Glennék szobájában. – Gyere, kicsim, ülj az ölembe! – Az apám odahúz magához, és elkezd lovagoltatni. Lovagoltat. Felállok. – Na jó, elmehetünk valahova ma este és holnap délelőtt, de holnap estére vissza kell érnem. Már van programom. És tanulnom is kell. – Elhozhatod a könyveidet a szállodába – mondja. – Egy konferencián kéne lennem San Franciscóban, de látni akartalak. Nekem is dolgoznom kell, úgyhogy rendelhetünk a szobába kaját és dolgozhatunk mindketten. – Akkor is vissza kell érnem holnap négy órára. – Hát jó. – Oké, csak várj egy percet! – Ott ült a székemen, miközben felhívtam Glennt, hogy szóljak, hogy nem leszek ott vacsoránál. Kivittem a telefont a folyosóra, de nem lehet túl messzire vinni a zsinór miatt, suttogva beszéltem. – Igen, itt van az apám – mondtam –, valami konferenciára megy San Diegóba. Csak beugrott meglátogatni. Glenn is lehalkította a hangját, édes volt, és azt válaszolta: – Hm, jó bulinak hangzik! Az apám meg csak ült összegörnyedve a székemen, miközben én felvettem egy másik blúzt és befújtam magam dezodorral. Beraktam egy hálóinget a hátizsákomba és a fogkefémet és a kémiakönyvemet, aztán elmentünk. Tudtam, hogy egy napig nem fogok visszajönni. Próbáltam megnyugtatni magam, hát végül is csak egy nap, az szinte semmi az életemből. A folyosók üresek voltak, öt óra volt, illetve 5.10, mindenki lement vacsorázni. Mentünk, a menzán égtek a villanyok és láttam, ahogy az emberek vitték a tálcájukat. Akkor megfogta az apám a kezemet. Kirántottam. – Apu! – kiáltottam rá tök mérgesen. – Kicsim, az apád vagyok – mondta elhaló hangon. – Más lányok is megfogják az apjuk kezét! – Már elég sötét volt ahhoz, hogy égjen a villany a menzán, de kint még nem volt igazán sötét. Az ég kék volt. A garázs felett a 665

teniszpályán két kínai srác teniszezett. Hallottam a labda pattogását, és olyan gondtalannak tűntek, hogy azt kívántam, bárcsak cserélhetnék velük! Lemondtam volna Glennről, Glenn-akit-mindennél-jobban-szeretek, abban a pillanatban mindenről lemondtam volna, csak hogy valaki más lehessek, új ember. Beszálltam a kocsiba, becsaptam az ajtót és felkapcsoltam a fűtést. – Akkor menjünk a szállodába és dolgozzunk? Rendelhetünk valami finom vacsorát a szobánkba. – Inkább menjünk el valahova – mondtam, a kezemet bámulva. Oda mentünk, ahová mondtam. Megmondtam az étterem nevét, és elmagyaráztam, hogy merre van. Chez Panisse és a legeslegdrágább kajákat rendeltük. Előételt is, és csak nekem külön két desszertet. Kettőnknek összesen százhúsz dollár volt. Na, itt a szállodai szoba. Mi történt? Az apám a nászutaslakosztályt vette ki. Azt állítja, hogy nem volt más szabad szoba. Naná. Kétszáznyolcvan szobás szálloda, és az egyetlen szabad hely ez az izé, baldachinos ággyal – tök valószínű. A toronyban van, majdnem idelátni a koleszból. Hányok tőle. A fürdőszobában van egy ablak, boltíves alakú, és egész Berkeley látszik innen. A híd fényei is. Amint odaérünk, bezárkózom a fürdőszobába, annyira dühös vagyok a baldachinos ágy miatt. Sokáig fürdöm és megmosom a hajamat. Vannak kis becsomagolt szappanok, sampon is, miért ne használjam el az összeset, úgyis ő fizeti. A fürdőkád régi, mély, befúj a szél, olyan érzés, mintha nyitva volna az ablak, vagy nem is volna üveg, csak egy lyuk a kőfalban. Eszembe jutott, amit kicsi koromban a katekizmusban tanultam. Úgy képzeltem, hogy a lélek a mellkasban van, olyan hosszú, vízszintes háromszög, lekerekített csúcsokkal, talán valami fehér ködből van, talán gázból vagy ilyesmi. Lehet, hogy terhes vagyok. Tetőtől talpig beszappanoztam magam, és leöblítettem hideg vízzel. Szerencse, hogy soha nem estem teherbe, nagy szerencse. Csomó mindent tudok, amit a velem egyidősek, Lauren meg a többiek nem. Sokat tudok a koromhoz képest. Túl sokat. Például nem vagyok szűz. Sokan azok, nem is gondolnád, hogy mennyien. Tudom, hogy sok minden helytelen és igazságtalan, mindenféle dolog. Például ha látnék egy ufót, ha valaha is látnék ilyesmit, soha nem mondanám el, és azt kívánnám, bár ne láttam volna. Az apám kopogott az ajtón. – Mit akarsz? – Csak engedj be, hogy beszélgessünk, amíg bent vagy! 666

– Már kész vagyok, mindjárt kijövök. Egy perc! – Mégis sokáig törülköztem. Semmi sietség. Aztán bemásztam az ágyba hálóingben, már vizes volt a hajamtól. Befordultam a fal felé. Csendben lélegeztem. – Jó éjt! Az apám a fülem mögé simítja a hajamat és megérinti a vállam. – Fáradt vagy? Megvonom a vállamat. – Tényleg vissza kell menned holnap? Elmehetnénk Marinba, vagy a strandra. Vagy bárhová. Felhúzom a térdemet, és átkarolom a hálóing alatt. – Neked a konferenciádra kell menned, apu! Az éjszaka közepén felébredek, érzem, hogy történik valami, és tényleg, az apám odalent van, feltűrte a hálóingemet, mint egy gallért a nyakam köré, és a lábam a vállán. – Apu, hagyd abba! – Csak azt akartam, hogy jó legyen neked! – mondja, és felnéz rám. – Mi a baj? Nem szeretsz már? Igazából soha senkinek nem mondtam el. Valahogy nem az a fajta dolog, amit csak úgy szóba hoz az ember ebéd közben. – Aha, le szoktam feküdni az apámmal. Figyelj, elfelezünk egy desszertet? – Na persze. Nem is tudom, azt hiszem, az apám mások szerint jóképű. Legalábbis azt mondják. Anyám is azt gondolja, látnod kéne, ahogy andalog az erkélyen, amikor romantikus hangulatba kerül, ami a jogászi beosztásába kábé évente egyszer fér bele, hála Istennek. Szánalmas. Apa visszataszítónak tartja. Ezt nem tudom biztosan, csak gondolom. De belém szerelmes, az biztos. Másnap, szombaton – a nyúlszerű srác helyettesített, Paul a neve – bementünk a belvárosba és vetettem magamnak egy kosztümöt. Háromszáz dollár, Saks márkájú. Ja, és kaptam cipőt is. Úgyhogy tovább vele maradtam a ruhák miatt, kicsit örültem is, mert legalább lesz mit felvennem, amikor Glenn-nel találkozom. Apámmal ettünk csokis fagyikelyhet az Édes Álom nevű helyen és ötre értem haza. Elbőgte magát, amikor elbúcsúztunk. – Ne sírj, apu. Kérlek! – mondtam neki. Istenem, hogy lehet nem utálni valakit, aki folyamatosan könyörög az embernek? Lauren a Poly Styrene-t hallgatta gyertyafényben a szobánkban. Még soha nem örültem ennyire annak, hogy hazaértem. – Helló! – mondta Lauren. Az ágyán feküdt, a lábát a falhoz támasztva. Épp leborotválta. Most krémezgette. Az ágyamra huppantam. 667

– Fúúúúú – sóhajtottam, és átöleltem a matracot. – Figyelj, ha elmondom, hogy mit csináltam ma, titokban tudod tartani? – kérdezte Lauren. – Elmentem ahhoz a pszichológushoz, Cowellben. – Baromi jó lábad van – mondtam halkan. – Miért nem hordasz soha szoknyát? Abbahagyta, amit csinált, és felállt. – Szerinted jó? Nekem nem tetszik, csak farmerben. – Lenézett a lábára. – Görbe, látod? – Megrázta a fejét. – Nem akarok erre gondolni! Odament a szekrényhez és elkezdett jointot tekerni. – Kérsz? – Egy kicsit. Rágyújtott, ledőlt az ágyán, és felém nyújtotta a karját, hogy elvehessem a jointot. – Ja, nagyon jó fej volt a nő! Kedves, olyan duci. Rögtön megértette, hogy Brent milyen férfi. – Lauren csettintett. – Rögtön! – Brent szerencsejátékos volt, akivel Laurennek viszonya volt, még Los Angelesben. Már vagy egy órája a szobában voltam, éppen kifestettem a szemem, a farmerem az ágyra készítve, kivasalva, amikor csöng a telefon, az apám az, és azt mondtam neki: – Figyelj, hagyj békén, és kész! – Már nem is törődsz velem. – Most találkoztam veled. Nincs több mondanivalóm. Most találkoztunk. – Mit csinálsz ma este? – Találkozom valakivel. – Ki az? – Glenn. Sóhajtott. – Tényleg szereted, mi? – Igen, szeretem, és örülhetnél neki. Örülhetnél, hogy van barátom. – Kivittem a telefont a folyosóra és leültem a földre. Hosszú csönd. – Többé nem leszünk együtt, mi? Elállt a lélegzetem. Kinéztem az ablakon, minden halottnak és mozdulatlannak tűnt. A parkoló autók. A fák, az ágaikra tekert rózsaszín vécépapír. Szemben a templom, bezárva. – Nem, nem leszünk, apu. Sírt. – Tudom, tudom. Leraktam a telefont, visszamentem, és leültem a folyosón. Én is féltem. Nem tudom, mi lesz.

668

Nem tudom. Amióta az eszem tudom, mindig így volt. Mármint, nem maga a szex, hanem az apám. Amikor kicsi voltam, egészen kicsike, apukám bejött lefekvés előtt és együtt imádkoztunk. Imádkoztunk. Felemelte a pizsamafelsőmet és a kezét a mellemre tette. Kis tükörtojások, mondta. Egyszer a nyelvével. Aztán egy este lehúzta a pizsamanadrágomat. Egy óráig csinálta, és végül elélveztem. Ne hidd el senkinek, hogy a gyerekek nem élveznek el. Az első volt életemben a legnagyobb, és akkor még azt se tudtam, hogy mi ez. Csak jött és jött, mintha áttörne bennem sok-sok rétegnyi üveget, és úgy éreztem, hogy elcsúsztam, és mindent elengedtem és már nem voltam önmagam, és azután, hogy egyszer így elcsúsztam, már soha nem leszek az, aki voltam. A hátsó kertben volt egy locsolónk, Dannyvel nyaranként átrohangásztunk a vízsugáron, apukám is kint volt, a füvet vagy a sövényt locsolta, vagy mit tudom én, és lefröcskölt minket a slauggal. Csak fürdőbugyiban voltam, felső nem volt rajtam – amolyan modern család voltunk, a szüleink meztelenül mászkáltak a házban fürdés után, aztán Danny is meg én is tök szégyenlősek lettünk, még azt sem bírjuk elviselni, ha fehérneműben lát valaki, mindig a szekrény felé fordulva öltözök, Lauren ki is röhög miatta. Átfutottunk a vízsugáron és apu odajött és megpaskolta a fenekemet, és ahogyan rátette a kezét a combomra, úgy éreztem, hogy Danny biztos észreveszi, hogy más, mint ahogyan hozzá szokott érni, olyan voltam, mintha az övé lennék. Először kilencéves voltam, emlékszem, apuval együtt zuhanyoztunk. Még az is lehet, hogy anyu is otthon volt, csináltak ilyeneket, nem láttak benne semmi rosszat. Na mindegy, szóval együtt zuhanyoztunk, és emlékszem az apám tekintetére. Kihívóan nézett, tudta, hogy többet tud nálam. Mindketten a zuhany alatt állunk. A víz lesimította a haját és fiatalabbnak tűnt és furcsa volt. – Fogd meg! Ne félj tőle! – mondja. Megragadta a combomat és magához rántott, a hajamnál fogva. De kivárta, hogy tizenkét éves legyek, mielőtt tényleg megtette volna. Nem tudom, hogy nevezhetjük-e megerőszakolásnak, végül is egész kötelességtudóan közreműködtem. Az az ijesztő, hogy tudom, milyen érzés volt neki, láttam az arcán, miközben csinálta. Azt hitte, hogy megúszik valamit. Elvileg kirándulni mentünk, de már reggel, amikor beszálltunk a kocsiba, rögtön tudta, hogy aznap megteszi. Alig várta, hogy elinduljunk. Mondtam, hogy nem érzem jól magam, meg voltam fázva, otthon akartam maradni, de ő mégis elvitt és két mérföldet túráztunk és felállította a sátrat. Kérte, hogy vegyem le a ruhámat, én meg csak úgy levetkőztem, az erdő kellős közepén. Ő volt az, aki félt, miatta mentünk be a sátorba. Idősebbnek néztem ki, 669

mint tizenkettő, alacsony, de idősebb. És ott, a földön, széttárta a lábam, felhúzta a lábfejemet és megdugott. Véreztem. Levegőt se kaptam, olyan kicsi volt a sátor. Bármit megtehetett volna. Meg is ölhetett volna, tök egyedül voltunk a hegyen. Néha eszembe jut, amikor Glenn-nel vagyok az ágyamban. Olyan könnyű bántani az embereket. Csak fekszenek, és hagyják, hogy az ember birtokba vegye őket. Kinyújthatnám a kezem és megfojthatnám Glennt, annyira meglepődne, hogy meg se tudná akadályozni. Elvehet az ember, amit csak akar. Azt hitte az apám, hogy megússza, de tévedett. Ő lett szerelmes, nem én. És az után a nap után, amikor visszaültünk az autóba, már én parancsoltam. Attól kezdve mindig megkaptam, amit csak akartam: kábé kétszer annyit költött rám, mint Dannyre, és ezt tudta is mindenki, Danny meg anyu is. Mit gondolsz, honnan vannak jó cuccaim és jó biciklim és jó hifim? Nem gazdag az apám. És én vagyok az, aki elmehetett egyetemre, bár persze majdnem belehalt. Azt mondta, hogy ez a legszomorúbb dolog, ami valaha is történt vele, hogy én elmentem és otthagytam őt. De amikor még kisgyerek voltam, azon a napon, még nem volt szerelmes belém; úgy nem, mint most. Én nem a szüleim miatt szomorkodom, csak Dannyt sajnálom. Egyedül hagyni Dannyt velük. Régen apu mindig kiküldte Dannyt a házból. Anyu dolgozott szombat délutánonként vagy ilyesmi, sőt néha délelőttönként is, és apu kirúgta Danny-t a saját házából. Menj ki játszani, Danny. Miért nem mész ki levegőzni. Danny pedig ment engedelmesen, kivette a szekrényből a kesztyűjét meg a baseballütőjét és kiment és a ház falához dobálta a labdát, a kinti falhoz, a kocsibeállónál. Én meg a szobámban voltam, mint egy hulla, mint egy fadarab, azt mondogattam magamban, hogy ez nem számít, senkinek sem kell tudnia róla, majd azt mondom, hogy még szűz vagyok, ez igazából nem is velem történik, én halott vagyok, üres vagyok, én csak hagyom, hogy az idő megálljon és elteljen, és aztán meghallottam a labda pattanását a kesztyűben és a bejárati ajtó csapódását és akkor tudtam, hogy ez mind igaz, hogy tényleg megtörténik. Glenn-nek akarom elmondani. Soha nem mondhatom el Glenn-nek. Felhívtam anyut. Telefonfülkéből, „R” beszélgetés, egy órát beszéltünk. Nem is tudom, miért, tegnap este nagyon dühös lettem, és elmondtam neki. Azt hittem, ha idejövök, majd elmúlik az egész. De nem múlik el. Glenn-nel is furcsa vagyok miatta. Reggelenként, Glenn-nel, amikor fel kell kelni, nem bírok. Sírok. Tudtam, hogy rossz lesz. Szegény Danny. Hát, anyu azt mondta, lehet, hogy elhagyja az apánkat. Egy órát sírt, nem vicc, a telefonban. 670

Hogy tehette ezt velem, folyton ezt nyüszítette. Mármint vele. Mindig minden vele történik. De aztán egy óra múlva visszahívott, már beszélt egy pszichiáterrel, kirúgta aput, és idejön, csak úgy idejön Berkeley-be. De jó fej volt. Azt mondta, hogy az én oldalamon áll, segíteni fog nekem, nem tudom, olyan jó érzés volt. Egy szállodában lakott és kérdezte, hogy akarok-e én is ott aludni, de nemet mondtam, majd egy hét múlva találkozunk vagy ilyesmi, vissza akartam menni a koleszomba. Talált valami csoportot. Azt mondta, hogy csak San Joséban több száz olyan család van, mint a miénk, hát ez fantasztikus, válaszoltam. Valami csoportba jár, ahol sok ostoba anya van, olyanok, mint ő, akiknek nem esett le, hogy mi folyik. Azt akarta, hogy én meg valami lánycsoportba járjak, ja, molesztált lányoknak hívják őket, de nemet mondtam. Nekem már vannak itt barátaim, ő meg azt csinál, mit akar. Beszéltem apámmal is, az a szomorú, hogy úgy érzi, elvesztett engem, és meg akar halni meg mit tudom én, azt se tudja, mit csinál. Az éjszaka közepén hívott fel. – Csak egyvalamit árulj el, kicsim. Kérlek, mondd meg az igazságot! Mikor lett vége? – Apu! – Mert emlékszem, egyszer azt mondtad, hogy én vagyok az egyetlen, aki valaha is megértett téged. – Akkor tízéves voltam. – Jó, jó. Ne haragudj! Nem akarta letenni a telefont. – Tudod, hogy szeretlek, kicsim! Mindig szeretni foglak. – Hát, persze. Anyám rávette, hogy menjen ő is pszichiáterhez, azt mondta, örüljön, hogy nem csukatja le. Végül is ügyvéd vagyok, folyton ezt hajtogatja, mintha egy percre is el tudnánk felejteni. Kifizetné nekem is, hogy járjak pszichiáterhez, de mondtam, hogy nem, felejtse el. Vége van. Glenn és én, az egésznek vége. Úgy érzem, hogy az apám miatt mindent elvesztettem. Asszem meg akarok halni. Mondom, borzalmasan szarul vagyok. Megmondtam Glenn-nek, hogy… hogy vége. El sem hiszem. Lauren azt mondta, hogy megveri. Mondtam Glenn-nek, hogy ne találkozzunk többet. Ne. Azt mondta, hogy pár napig gondolkozni akar az egészen. Azt mondta, hogy semmi köze az apámhoz, de az utóbbi időben úgy érezte, minden olyan végleges. Azt mondta, hogy már nem is bulizunk együtt, minden olyan komoly. Ez hétfőn volt. 671

Úgyhogy ettől kezdve minden étkezésnél Laurennel ültem a menzán és ő ott volt a másik oldalon, más fiúkkal hülyéskedett. Határozottan nem úgy nézett ki, mint aki szenved. Szerdán láttam Glennt az ablaknál, a haverjaival dobálták egymást kajával, épp lecsúszott a székéről, és nem bírtam tovább, felálltam és kimentem és felmentem a szobánkba. Mégis odamentem aznap este Glennhez és mondtam, hogy beszélni akarok vele, nem is vacsoráztam, és azt mondta, hogy legyünk barátok. Furcsán nézett rám, és azóta nem keresett. Már, nem is tudom, hét napja, nyolc. Tudom, hogy vannak más fiúk. A kolesz tele van velük, vagyis félig tele. A másik fele lány. De folyton Glennre gondolok, mert vele boldog voltam, és emiatt nem bírok elszakadni tőle. Volt egy reggel, amikor az ő szobájában ébredtünk, kint már világos volt, fehér fény töltötte be a szobát. Meleg és ragacsos volt a testünk, a lepedő össze volt gabalyodva. A szobatársa, olyan kis szőke fiú, még aludt. Néztem, ahogy kinyitotta a szemét és mosolygott és aztán kiment a folyosóra, zuhanyozni ment. Glenn megölelt és semmi különös nem volt, semmi extra. Nem is dugtunk. Csak úgy ott voltunk. Csókolóztunk, de lassan, ahogy szoktunk, mikor reggel még rossz íz van a szánkban. Azon a reggelen boldog voltam. Nem volt semmi dolgom. Felöltöztünk, lementünk reggelizni, nem tudom. Elmentünk sétálni. Neki időre kellett dolgozni mennie én meg még álmosnak éreztem magam, mert arra ébredtem, hogy a nap a fejemre süt, és akkor azt mondta, hogy nem akar elbúcsúzni tőlem. Akkor belém hasított valami. Egy tekintet, mintha egy pillanatra ugyanazt éreznénk. Megvontam a vállam. Akkor még megengedhettem magamnak, hogy ilyen nemtörődöm legyek. Nem búcsúztunk el. Elsétáltam vele a sufniig, ami az Eucalyptus Grove-nál van. Ott tartják a kertészszerszámokat, a gereblyéket, kapákat, fűnyírókat, nagy zsákok, fűmaggal tele, a falnak döntve. Szénaszag volt. Glenn felvette az egyenruháját és felsétáltunk az északi oldalra, a rektor házához, ahol olyan dús és tökéletes a fű. Glenn megengedte, hogy felüljek vele a fűnyíróra, a kormányon ültem. Kicsit rázott, amikor göröngyös volt a pázsit, és kapaszkodtam a kormányba, nevetve. Nem láttam Glennt, de tudtam, hogy ott van mögöttem. Körbenéztem, néztem az épületeket és a pázsitot, ott egy szökőkút, egy kutya ivott belőle. Látod, nem bírom, hogy ne gondoljak ilyenekre. Még most is szeretném megtalálni a módját, bár ő nem is kérte, de mégis szeretnék megbocsátani Glenn-nek. Szeretném, ha rendbe jönnének vele a dolgok, mert akarok még ilyen napokat. Bárcsak ilyen lehetne az egész életem! De hát, gondolom, senkié sem ilyen, nem csak az enyém nem. 672

Láttam őt tegnap a levélszortírozóban, mindketten csak úgy álltunk ott, mindketten nyitottuk ki a levélszekrényünket, néztük a postánkat – egyikünk sem kapott semmit –, meg voltam bántva, de ki akartam nyújtani felé a kezemet és megérinteni az arcát. Olyan kemény álla van, hegyes és csupa csont. Lauren azt mondta, hogy megveri. Mármint mindig elképzelem őt, ahogyan pörög körbe-körbe a kertjében, és ezért szeretem, és megérthetné. Végiggondolom az egészet és szerintem csak a szemébe kellett volna néznem és megmondani, nem hiszem el, hogy ezt teszed velem. Akkor és ott, a levélszortírozóban. Most, amikor ezt elképzelem, elképzelem, hogy ha ezt mondtam volna, ezekkel a szavakkal, akkor lehet, hogy máshogy alakult volna. De aztán eszembe jut az apám – azt hiszi, hogy volt idő, amikor jól éreztük magunkat együtt, amikor boldogok voltunk együtt. Mármint, emlékszem, amikor a kis ágyikómban voltam Apuval és talán viccelődtünk, talán nevettünk, de biztos, hogy ő soha nem hallotta Danny baseballjának a pattogását úgy, ahogyan én, vagy nem tudom. Emlékszem, amikor késő délután apu sötétkék kapucnis pulóverében mentem biciklizni vele és Dannyvel a baseballpályához. De ennek már vége. Nem is tudom, sajnálom-e, hogy megtörtént. Mármint sajnálom, de megtörtént, és kész. Ez egyszerűen csak egyvalami, ami megtörtént velem az életemben. De soha nem mennék vissza, soha. És az fáj a legjobban, hogy lehet, hogy Glenn is ezt gondolja rólam. Tegnap este elmondtam Laurennek. Muszáj volt. Folyton kérdezgette, hogy mi történt Glenn-nel. Annyira jó fej volt, hihetetlenül szuper. Sokáig beszélgettünk és ma reggel elmentünk a Palacsintaházba reggelizni, enni végre valami jót a vizezett rántotta helyett, a változatosság kedvéért. Útközben, Lauren vezetett, egyszer csak lefékezett egy utcában és megállt valami elemi iskola előtt. – Gyere! – mondta. Még korán volt, de már láttunk embereket az ablakokban. Ráakaszkodtunk a fémkerítésre. Tudod, olyan alumíniumkerítés a játszótér körül. Galambok álltak a földre festett körökben. Aztán kicsöngettek, és rengeteg gyerek özönlött ki, kiabálva, csoportokba verődve. Szegény iskola volt, főleg fekete gyerekek, mexikói gyerekek, csupa élénk színű ruhában. A közelben van egy Nabisco gyár, és a levegőnek áfonyásmuffin-szaga volt. A lányok ugróköteleztek, a fiúk lökdösődtek és rohangásztak és csimpaszkodtak a mászókán. Lauren megfogta hátulról a nyakam, és a kerítéshez nyomta a fejem. 673

– Nyolcévesek. Nézz rájuk! Nyolcévesek. Egyikükkel lefeküdt az apja. Nézz rá. Őt hibáztatod? Képes vagy hibáztatni? Mert ha meg tudsz neki bocsátani, akkor magadnak is meg tudsz. – Megölöm az apám! – mondtam. – Én pedig megölöm Glennt – mondta Lauren. Aztán elmentünk palacsintázni. És kávéztunk, amíg órára nem kellett mennünk. Tegnap láttam Glennt. Olyan furcsa volt ennyi idő után, előtte épp Laurennel ebédeltem. Jegyet szereztünk a Talking Heads-koncertre és vissza akartam menni a laboratóriumba óra előtt, és mentem és Glenn éppen dolgozott, tudod, a pázsiton a Mobi épület előtt. Még mindig szívdöglesztő volt. Csak tovább akartam menni, de ő rám kiáltott. – Helló, Jenny! – Szia, Glenn! Gratulált nekem, hallott a Nemzeti Tudományos Alapítvány izéről. Ott ácsorogtunk. Van új barátnője. Nem tudom, amikor ránéztem és ott állt a pöfögő fűnyíró mellett, ugyanazt éreztem, amit régen, hogy szeretem őt meg minden, de lehet, hogy ő is olyan dolog, amit az ember nem kaphat meg. Nekem is ilyennek kellett volna lennem az apám számára, és most nézz rá. Ja, azt hiszem most már jobban van, mindannyian jobban vannak, de én elhagytam, soha többé nem leszek az övé. Örülök, hogy ők ott vannak én meg itt, de olyan furcsa, valahogy sokkal magányosabbnak érzem magam. Glenn lenézett a kis fűkupacra a fűnyíró mellett és azt mondta: – Hát, jól van, vigyázz magadra – és én azt mondtam: – Te is, szia – és elindultam. Csak tudod az a szar, hogy újra elkezdtem lenyúlni mindenfélét. Kis izéket a postából. Nem csomagokat, és nem olyanokét, akiket ismerek. De minden szombaton elveszek egy levelet, mindig csak egyet, olyanét, akit nem ismerek. És megtartom, aztán meg elégetem egy gyufával a fürdőszobában, a mosdóban, és a hamut leengedem a lefolyóba. Kivárom a munkaidő végét. Mindig azt várom, hogy valami izgalmas lesz. Az eddigi kettő csak olyan hétköznapi levél volt, hát, más újdonság nincs, tegnap-sertéskarajt-vacsoráztam típusú levelek. De ma történt valami, a közepén tartottam, már a zsák háromnegyedét kiszortíroztam, még kerestem, nem választottam még ki az aznapi levelemet, nagyon szigorú vagyok, mármint tényleg csak egy, nem több, és megláttam egy kis fehér borítékot, nekem címezve. Csak ültem, remegtem, ke674

zemben a levéllel. Az első, amit kaptam ebben az évben. Az én nevem és címem állt rajta, gépelve, én meg csak bámultam rá. Nincs feladó, izgulni kezdtem, eszembe jutott, hogy hátha Glenntől jött, persze, iszonyúan akartam, hogy tőle jöjjön, de közben tudtam, hogy az nem lehet, már van az az új barátnője, úgyhogy bedobtam rögtön a szemetesbe, az a fajta, aminek olyan fémfedele van, és aztán befejeztem az aznapi munkát. Izzadt a kezem, el is maszatoltam az írást az egyik borítékon. Hát igen, az összes levél dobozokban volt, letakarítottam az asztalt, szépen összehajtottam a zsákokat, bezártam az ajtót, indulásra készen. És akkor rájöttem, hogy nem kell folyton a szemetest bámulnom, kivehetem belőle, végül is az én levelem. És kihalásztam, az az izé majdnem leharapta a karomat. És megszereztem és fogtam pár percig, gondolkoztam, hogy vajon kitől lehet. Aztán beraktam a levélszekrényembe, hogy majd odamehessek, mint mindenki más, és kaphassak levelet. GÁRDOS JÚLIA fordítása

Szüret. Viharsarok. Medgyesegyháza, 1928.

ABBAS KIAROSTAMI

Versek Egy nyári délután a tehén felbőg és elűzi a fáradt napszámos szeméből az álmot. *** Kövek és kavicsok között kódorog egy magányos teknős. *** Micsoda kegyelem, hogy a teknős nem látja a kismadár könnyed reptét. *** Hat alacsony apáca sétál a magas platánok között. Varjak kárognak. *** Hajnali köd a gyapotmezőn – távoli mennydörgés. *** Ahogy felkel a szél, melyik levél sorsa, hogy lehulljon? *** Egy esőcsepp végiggurul a puszpáng levelén és a sárba pottyan. ***

A faluban a kutyaugatást mennydörgés töri meg. *** Kiszáradt fákra zuhog az eső – távoli varjúkárogás. *** A kóbor kutya megfürdik a tavaszi esőben. *** Jégeső veri a verébtojást – egy madárka repte. *** Azúr eső hull a cseresznyevirágra. Színes virágok a tavaszi naplementében. *** Az eső utáni percben a holdfényt visszaverik a vizes puszpánglevelek. *** Egy apró, névtelen virág egymagában nyílik a hatalmas szikla repedésében. *** A gyertyapernye bekormozza a lepke színes szárnyát. ***

Mennél jobban töröm a fejem, annál kevésbé értem, hogy lehet ennyire pontos és rendezett egy pókháló. *** Mennél jobban töröm a fejem, annál kevésbé értem, miért olyan fehér a hó. *** Mennél jobban töröm a fejem, annál kevésbé értem, miért olyan hűséges egy kutya. *** Mennél jobban töröm a fejem, annál kevésbé értem, milyen mélységes az anyai szeretet. *** Mennél jobban töröm a fejem, annál kevésbé értem, miért félünk annyira a haláltól. *** A megrakott ló lassabban megy, ahogy elhalad a pitypangos mező mellett. *** A karcsú félhold sápadt fényét visszaveri több száz elnyűtt sarló egy nyári éjjelen. ***

A szél üvölt, a farkasok üvöltenek – a hold bebújik egy sötét felhő mögé. *** Madarak játszanak a madárijesztő karján és fején – véget ért a műszak. *** A földművesek éneke néha vidám, néha szomorú de a dallam ugyanaz. *** A madárijesztő magányos a tunya mezőn tél beálltával. *** Egyedül egyedül egyedül egyedül egyedül

jöttem iszom nevetek sírok távozom. GEREVICH ANDRÁS fordításai

679

DANIEL ODIJA

Üvegnegatívok

A második világháború előtti üvegnegatívokon egy nyugodt világ látható. Az emberek és a házak a saját helyükön állnak. Słupsk falai simák, és a kluki, swołowói vagy możdżanowói pepita házak örökösen álmodozó emberek mesebeli lakóhelyének tűnnek. Ragyog a von Krock és von Puttkamer családok mosolya. Úgy tűnik, Pomeránia idilli világ volt a háború előtt, mielőtt a németek vérét megfertőzte a fasizmus. De a nyugalom, még ha meg is őrződik az üvegnegatívokon, nem jellemző az emberi sorsokra. Az a fénykép, amelyen náci egyenruhás férfi szerepel egy ifjú pár tanújaként, már nyugtalanító. Ha előre látnánk a jövőt, az emberek óvatosabban közelítenének volna a karizmatikus hangú, gesztikuláló őrültekhez, még a munkanélküliséget is vállalnák, üres gyomorral. De a jövőt nem lehet előre látni. Mégis vannak kísértők, akik azzal hitegetik az embereket, hogy ismerik a jövőt, még azt is tudják, hogy csakis a legnagyobb boldogságot hozza. Ilyen ember volt Hitler. Eberhard Hohendorff hitt Hitlernek. Harminckilencben előléptették, a Birodalmi Munkaszolgálat słupski alakulatának élére állt. Három fia a Hitlerjugendben edződött, engedelmesen a frontra küldte, most pedig siratta őket. A háború vége felé már csak a felesége maradt mellette, neki a rák emésztette a testét. Már közeledtek Słupskhoz a Vörös Hadsereg csapatai, és Eberhard Hohendorff tudta, hogy nincs remény, nem szerezheti vissza a család egykori hatalmát. Mielőtt főbe lőtte magát, talán feltűntek szeme előtt azok a gyerekek, akikről egy barátja mesélt neki sörözés közben. A Deotyma utca egyik épületében, ahol később, a hatvanas években anyám tanult, átmeneti tábor volt. A németek az orosz, ukrán és fehérorosz asszonyokon kívül mindenekelőtt lengyel nőket és gyerekeket tartottak itt, akiket 1941 és 1943 között lakoltattak ki gazdaságaikból, és szállítottak Kelet-Poroszországba, Tilsit és Wehlau környékére, ahol kényszermunkát végeztek a baueroknál. Most pedig, a háború vége felé, itt haldokoltak a Deotyma utcai épület szűk helyiségeiben. Az éhség és a betegségek tizedelték őket. 680

Eberhard barátja mondta, hogy pár nappal ezelőtt meleg tejet osztogatott a raboskodó gyerekeknek. Mohón megittak egy-egy bögrével. Éjszaka elkezdtek rettenetesen kiabálni. Az anyáknak eszét vette a kétségbeesés. Valaminek lennie kellett a tejben. Némelyik gyerek órákig vívta a haláltusáját. Reggeltájt a barát felhalmozta az apró hullákat az udvaron, ahol éhes patkányok köröztek. Amíg deszkákból összeszögelte a kis koporsókat, eltelt pár nap. Ennyi idő után egy ládába öt gyerkőcöt is be lehetett pakolni. Úgy össze voltak rágva, hogy szemétnek tűntek. Elvégre el kellett tüntetni a nyomokat. A gyerekek után az asszonyokra is sor került. 1945. február 10-én a Sonderstab III des Reichsführers Hundeiker őrnagy vezette słupski csapatának SS-katonái úgy döntöttek, hogy átviszik a nőket az újonnan alapított gokleweki táborba, kb. húsz kilométerre Słupsktól, a többieket pedig Bytówba szállították. A słupski tábor megszűnt. Amikor Eberhard Hohendorff átlőtt fejjel a földre hanyatlott, a felesége, Frieda egyedül maradt. Asszonyok, gyerekek és aggastyánok ezrei találták magukat hasonló helyzetben. Az erejük teljében lévő férfiak a fronton harcoltak, vagy az oroszoktól való félelmükben öngyilkosságba menekültek. 1945. március 8-án bevonult Słupskba a Vörös Hadsereg, ez csak siettette a régi világ összeomlását. Csak rom és por maradt az épületekből. Az oroszok módszeresen rombolták le egyik utcát a másik után. A gazdag házakat felgyújtották. A németek nem tudták megérteni, miért pusztítottak el így mindent – hiszen ők voltak a győztesek! Kényelmesen berendezkedhettek volna az elfoglalt birtokokon, és luxusban élhettek volna. Pedig hát ugyanez az őrület vezette a Wehrmacht seregeit, amikor teljesen felégették Varsót és fél Lengyelországot. A nagyszüleim így emlékeztek vissza: „Nem mindegyik orosz kegyetlenkedett, csak a nagyrészt ázsiai arcvonású többség, az a koszos, részeg csürhe. Orosz börtönökből engedték ki őket a frontra. Gazdagságot és nőket kerestek. Nem válogattak túl sokat. Mindent vittek, ami csak a kezük ügyébe került. Bútorokat, evőeszközöket, lovakat, melltartókat, órákat, csipketerítőket, kancsókat, és mindazt, amit először láttak életükben, és fogalmuk sem volt arról, hogy mire való.” Kíváncsi vagyok, hogy nézett ki a hadsereg mindezzel megrakodva. A nők a pincékbe, padlásokra, disznóólakba bújtak előlük. Védekeztek, ahogy csak tudtak. Bekenték hamuval az arcukat, hogy öregnek látsszanak, vagy foltokat festettek magukra, hátha hastífusznak nézik. Nem használt. A ruszkik megerőszakolták a kislányokat és a nyolcvanéves nénéket is. Nem számított, hogy német, lengyel vagy ukrán nők voltak. Ok nélkül gyilkoltak. Csak úgy, mert kedvük tartotta. 681

Megittak bármit, csak fejbe vágja őket. Némelyek halálra vedelték magukat, a repülőmotor tisztítására való alkohollal vagy denaturált szesszel mérgezték magukat. Az emberek nehezen értették, hogy a Wehrmacht modern, gépesített csapatai eszüket vesztve menekülnek a részeg horda elől, amelynek a madzagra kötött gépfegyver volt az egyetlen fegyvere. De hát ott zörögtek mögöttük a tankok. És azok a kiáltásaik: „uri!, uri!” Lengyelországban 1989-ig nem lehetett másképp emlegetni a Vörös Hadsereg słupski bevonulását, mint „felszabadítást”. A kommunizmus bukása után a történészek már elfogadhatóbbnak találták az „orosz rabság” kifejezést. Családostul érkeztek Pomerániába az ukránok, fehéroroszok, észtek, litvánok, lettek és oroszok, vagyis az úgynevezett „szovjet állampolgárok”. Mihelyt elfoglalták az üresen álló házakat, a Vörös Hadsereg kezdte begyűjteni őket, és Szibériába, „a szülőföldjükre” küldeni őket. A lengyelek segítettek az oroszoknak ebben a kegyetlen razziában. Még nem enyhült az ukránok iránti gyűlölet. A helyi hatóságok csak 1951-ben kaptak utasítást arra, hogy ne nehezítsék a „szovjet állampolgárok” lengyelországi tartózkodását. Pomerániában javarészt lengyelek telepedtek le. Ide jöttek Közép-Lengyelországból és a Bieszczadyból, ahol a háború tönkretette az életüket. Érkeztek ide a keleti határvidékről is (főként Lembergből és Vilnából), amelyet a háború után bekebelezett a Szovjetunió. Sokakat kényszerítettek erre, amikor betelepítették az úgynevezett visszaszerzett földeket. Voltak köztük olyanok is, akik egyáltalán nem szándékoztak itt lakni. Csakis fosztogatni jöttek – közönséges tolvajok voltak, akik könnyű zsákmányra számítottak. Mindenki, aki a háború utáni Słupskban született, ismeri a túlzsúfolt vonatokon töltött többhetes utazások történetét. Mindegyikben van valami drámai. Mindegyikre rányomta bélyegét az embertelen fáradtság. A kényszerű utazások úgy játszanak az emberekkel, mint a marionettbábukkal. Arra kényszerítik őket, hogy teljesen véletlenszerű útvonalon haladjanak – a sors szeszélye szerint. Kényszeráttelepítések, népvándorlások – ez a háború által kijelölt útvonal. Az ilyen utazásban nincs sok öröm, ehelyett sok a könny és a veríték. Hajt a remény, hogy az új földön jobb lesz a soruk. Valójában az embereknek nincs választásuk. Az egyetlen, amit megtehetnek: véget vetni a hontalan bolyongásnak, és remélni, hogy a hely, ahol megálltak, nyugalmat és boldogságot ad nekik. Néha képtelen vagyok megérteni, hogyan bírta ki mindezt Zofia Brzozowska. Amikor véget ért a háború, úgy döntöttek a férjével, hogy Vilnából Pomerániába költöznek. Csak hogy Lengyelországban lakjanak, és ne a Szovjetunióban. Ezenfelül mindenki arról beszélt, hogy a németek nagy házakat és birtokokat hagytak maguk után. Ez reményt adott egy jobb életre. 682

Zofia Brzozowskának öt gyermeke volt, és a nyolcadik hónapban járt. Már jó pár napja zötykölődtek a vonaton. Végre megérkeztek Gdańskba. Biztos lefizette valaki a mozdonyvezetőket, hogy éppen itt álljanak meg. Úgy tűnik, egyesek Gdańskban akartak letelepedni. Minden alkalommal fizetni kellett a mozdonyvezetőknek, hogy megálljon vagy továbbinduljon a vonat. Az ő szeszélyüktől függött, hogy a vonat két percig vagy két napig állt. Lehet, hogy épp tajtrészegek, túl józanok, vagy éppenséggel másnaposak voltak. Emiatt minden várakozás nagy feszültséggel járt, mert igazából senki sem tudta, mikor megy a vonat. Zofia meg éppen szomjas volt. Zofia férje – a nagyapám lehetne – kiszállt a vonatból, és elment vízért. Amikor jött vissza a teli üveggel, épp indult a vonat. Most bezzeg sietnek a nyomorult kurafik. Futásnak eredt. Már éppen fel akart ugrani a vagon lépcsőjére, amikor megbotlott, és Zofia látta, hogyan szelik ketté a vonat vaskerekei. Miután eltakarították a holttestet, a vonat indult tovább Słupskon, Wałczon át Łódź felé… Zofia Brzozowska eltemette a férjét Gdańskban, megszülte Gdańskban a hatodik gyermekét, de nem akart ott lakni. Szerencsére a nővére megírta neki, hogy Słupskban üresen állnak a házak. Zofia Słupskot választotta, de elsápadt a félelemtől, amikor megérkezett. Élelemért takarította el a romokat, és talán nem is tudta, hogy a słupski épületek tégláiból épül az új Varsó. Közben a magányos Frieda Hohendorff áldotta Istent, hogy Barbara Skrzynecka költözött be hozzá. Kielce messzi vidékéről érkezett ide a férjével. Barbara férje a partizánoknál harcolt a németek ellen. Słupskban belépett a rendőrséghez, hogy megfékezze a káoszt. Amikor meglátta, mi folyik itt, rögtön rácsokat szerelt az ablakokra és az ajtóra, és megtiltotta az asszonyoknak, hogy elhagyják a lakást. Az utcákon állandóan kiáltások és lövések hallatszottak. Frieda és Barbara egy bérházban lakott a pályaudvar mellett. Az emberek veszélyesnek tartották a külvárost. Féltek a lengyel fosztogatóktól és az oroszoktól. Inkább belvárosi lakásokat kerestek, lehetőleg a pályaudvar környékén. A belvárosban szerények, de biztonságosabbak voltak a lakások. A külvárosban gyönyörű villák álltak. De azokat a lengyeleket, akik oda próbáltak költözni, az oroszok agyonverték. A rendőrség tehetetlen volt. Frieda és Barbara megkedvelték egymást. Ha két ember hónapokig össze van zárva egy lakásban, meggyűlölik egymást vagy összebarátkoznak. Nem számít, hogy Frieda férje hitlerista volt, Barbaráé pedig lengyel partizán. A lengyel asszony elfogadta a német szolgálatkészségét, mert tudta, hogy ebben a helyzetben Frieda büszkeségének nincs létjogosultsága. 683

Barbara próbált csak a jó dolgokra emlékezni. Nem sok ilyen volt, de mindig visszatért negyvennégy karácsonyára, amikor a férje megjött az erdőből, hogy otthon töltse az ünnepeket. Barbara felkészült erre. Feldíszítette a karácsonyfát, a tetejére egy darab piros anyagra varrt fehér sast tűzött. Már épp boldog ünnepeket akartak kívánni egymásnak, amikor kopogtattak az ajtón. A Wehrmacht két katonája volt. Hoztak sört. Azt mondták, katolikusok, és szeretnének ott maradni éjszakára. A lengyel sas nem zavarta őket. Nagyon rendesek voltak. Sörrel kínálták a házigazdákat. Barbara férje töltött nekik egy-egy pohárka burgonyapálinkát. Hajnalban a németek visszatértek a csapatukhoz, Barbara férje pedig a partizánokhoz. Csak a jó dolgokra emlékezni – ez a felejtés művészete! De a valóságra emlékeztették az ablakokon behallatszó kiáltások és a férje beszámolói. Rettenetes dolgokat mesélt az akciókról. A kasub falvakról, ahol minden nőt megerőszakoltak az oroszok, a fosztogatásról. A rendes németek, például Eberhard von Braunschweig tragédiájáról, aki a nácik esküdt ellensége volt. Végigszenvedte a háborút, üldözték. A nácik nemegyszer kihallgatták, többször le is tartóztatták. Egy időre még száműzték is Pomerániából. Amikor bevonultak az oroszok, von Braunschweig otthon maradt. Úgy gondolta, mint közismert antifasisztának, nincs mitől tartania. Az oroszok agyonlőtték a családjával együtt. A városban átvették a boltokat a lengyelek. Elvették a németektől a kisiparosműhelyeket és az ipari üzemeket. A németek ezután szociális juttatások nélkül, a legalacsonyabb bérért dolgoztak. Zokszó nélkül teljesítettek minden parancsot. Képzett, jó munkaerő. A lengyelek többsége megvetést és gyűlöletet érzett irántuk. „Nácikat”, „gyilkosokat”, „gonosztevőket” láttak bennük. A słupski Állami Levéltárnak komoly készlete van azokból az ügyészségi aktákból, amelyek a németeket gyilkoló, erőszakoskodó lengyelek gaztetteit dokumentálják. Az emberi viselkedést nem magyarázza az állati természet. A lengyelek bosszút álltak a háborús évekért. Úgy látszik, a bántalmak emléke csak a bántalmazottakkal együtt hal meg. Bár a város a lengyelekhez tartozott, az egész słupski járásban az oroszoké volt a hatalom. Ők vették át a birtokokat a junkerektől, ők kényszerítették arra a németeket, hogy rabszolgaként dolgozzanak a földeken. A lengyeleket pedig megvetették. Ennek ellenére akadtak olyanok is, akik nem engedtek egy rossz szót se szólni az oroszokra. Mint például a nagyapám, akit a németek felsorakoztattak az erdő szélén az anyjával, az apjával és a testvéreivel együtt, csőre töltötték a fegyvereiket, céloztak, és akkor dördültek el az orosz ágyúk. A németek futásnak eredtek, a kivégzés elmaradt.

684

Valójában az orosz „felmentésnek” köszönhetem, hogy harminc évvel később napvilágot láthattam. Az oroszok voltak a győztesek. Csak 1948 és 1950 között kezdték átvenni a lengyel hatóságok a szovjet birtokokat, állami gazdaságokká alakítva őket. De mielőtt ez bekövetkezett, az oroszok mindent elvittek a birtokokról, aminek hasznát vehették azok, akik a hatalmas Szovjetuniót építették. A lengyelek teljesen tönkretett gazdaságokat találtak. Idővel sikerült valahogy felülkerekedni a káoszon. Pomeránia az ötvenes évek végéig az oroszok fennhatósága alatt állt, az orosz csapatok pedig 1991ig állomásoztak Lengyelországban. A háborút követő tíz év alatt Pomeránia megszűnt a németek otthona lenni. El kellett hagyniuk a vidéket. Nem tudták megérteni az új világot. Van egy ismert anekdota a németekről és a lengyelekről, akik traktorokat raktak össze. A német szerelők két traktort adtak át, míg a lengyelek ugyanannyi idő alatt hatot szereltek össze. De a lengyelek által összerakott traktorok rögtön meghibásodtak, némelyik már kezdettől fogva használhatatlan volt. A németek megkérdezték, miért keresnek többet a lengyelek, ha semmire se jók a traktorjaik, miközben a német traktorok kifogástalanul működnek a földeken. Magyarázták nekik, hogy ez már nem Németország, hanem Lengyelország – Lengyelországban az a lényeg, hogy minél többet gyártsanak, a minőség másodrangú. Igen, ez már nem az ő világuk volt. Közvetlenül a háború után a słupski járás területén mintegy százhúszezer német élt, ebből húszezer Słupskban. 1958-ig szinte mind elmentek. Alig nyolcszázan maradtak az egész járásban. Az út Németországba olyan sokk volt számukra, amit soha nem felejtettek el. Marhavagonokba zsúfolták őket. Az állomásokon lengyelek tömegei ragadták el tőlük a bőröndjeiket, tépték le róluk a ruhát, vették el az utolsó pénzüket. „Néhol olyan helyiségekbe, lágerekbe kényszerítették őket, amelyeket csak nemrég hagytak el a nácik áldozatai.” Mint Norman Davies megjegyzi a Lengyelország történetében: „A Németországba vezető viszonylag rövid úton olyasmiket tapasztalhattak, amit mások korábban az Oroszországba vezető, összehasonlíthatatlanul hosszabb úton. (…) Hétköznapi, rendes németek tömegei életükben először kerültek olyan helyzetbe, amilyet Közép- és Kelet-Európában a hétköznapi, rendes emberek nagy része normálisnak szokott tekinteni.” Az üvegnegatívokon az arcok és az ég feketék, a földet pedig hó borítja. A papírkép előhívásakor megváltoznak a világ színei. Ilyenkor a fényképeken a föld sötét, frissen szántott, az arcok és az ég ragyognak. Közép-Pomeránia háború utáni története ilyen megfordított világ. Az emberek helyet cserél685

tek. A németek elmentek, jöttek a lengyelek. Az újonnan érkezetteknek nem volt könnyű otthonra lelni. Csak az én generációm, a harmincévesek generációja kezdi azt mondani, hogy Pomeránia a mi hazánk. Itt születtek apáink, és itt születnek a gyermekeink. Ennek a földnek a részévé válunk. Egyre mélyebbre eresztjük gyökereinket. Słupskot német turisták látogatják. Egyre idősebbek. Már nem keltenek frusztráló asszociációkat. Tanuljuk e helyek háború előtti történelmét, mert a kommunizmus idején nem lehetett erről beszélni. Az őrület elmúlt, nyugalom lett. Tartson minél tovább. BÓKA ANNA fordítása

Papp Bálint ökörfogattal. Nagy-Sárrét. Körösladány Fáspuszta, 1936.

HARRY G. FRANKFURT

A hantáról Joannak, igaz szívvel

Kultúránk egyik legszembetűnőbb vonása, hogy rengeteg hanta van benne. Mindenki tudja ezt. Mindannyian hozzátesszük a magunk részét. Mégis mindenki hajlamos azt hinni magáról, hogy ő aztán biztosan meg tudja ítélni a helyzetet. A többség bízik abban a képességében, hogy felismeri a hantát, vagyis nem dől be neki. Így hát sosem keltett ez a jelenség igazán nagy érdeklődést, és nem tették alapos vizsgálódás tárgyává sem. Következésképpen nincs világos fogalmunk róla, hogy mi is az a hanta, miért van belőle annyi, és mi célt szolgál. És ugyanígy nem vagyunk birtokában egy lelkiismeretesen kidolgozott értékelésnek sem, amely megmondaná, hogy mit jelent nekünk a hanta. Más szóval, nincs elméletünk. Javaslom, hogy először is elméletileg próbáljuk meg megérteni a hantát, méghozzá úgy, hogy megkísérlünk valamiféle előzetes filozófiai elemzést. Nem fogok a hanta szónoki alkalmazásával vagy félrealkalmazásával foglalkozni. Egyszerűen az a célom, hogy nagyjából meghatározzam, mi a hanta, és mi módon tér el attól, ami nem az, vagy – kissé másképpen fogalmazva – hogy szerkezetileg, jóllehet többé-kevésbé vázlatosan, tagoljam a hanta fogalmát. Csakis kissé önkényes lehet bármely arra vonatkozó felvetés, hogy logikailag mely feltételek szükségesek és elégségesek a hanta létrejöttéhez. Először is, a hanta mint kifejezés gyakran igen tág értelemben használatos – mint teljesen egyszerű, általános szó a visszásság jelölésére, különösebb szó szerinti1 jelentés nélkül. Másodszor, oly kiterjedt és alaktalan maga a jelenség, hogy fogalmának bármely eleven és világos elemzése óhatatlanul prokrusztészi lesz. Mégis biztos, hogy lehetséges valami használhatót mondani róla, ha meghatározót nem is. Mert igazából nem az a baj, hogy megválaszolatlanok maradnak a hantára vonatkozó legalapvetőbb, tapogatózó kérdéseink, hanem az, hogy fel sem tesszük őket. Ha jól tudom, nem sok munka született e tárgyban. Részben azért nem vállalkoztam az irodalom áttekintésére, mert fogalmam sincs, hogyan fogjak hozzá. Természetesen kézenfekvő, hogy azonnal az Oxford English 1 Az angol bullshit, amelyet itt az egyszerűség kedvéért hantának fordítunk, szó szerinti jelentéssel is bír: bikaszart jelent. (A ford.)

687

Dictionaryért (OED, Oxford Értelmező Szótár) nyúljon az ember, és először ott nézzen utána. Az OED egyik pótkötete tartalmazza is a bullshit2 szócikket, és ugyancsak tartalmaz szócikkeket a bull (bika, barom) és néhány vele alkotott kifejezés értelmezéséről. Kellő időben ezekre is ki fogok térni. Csak angol nyelvű szótárakban keresgéltem, mert egyetlen más nyelven sem ismerem a bullshit (hanta) vagy a bull (marha, bika) megfelelőjét. Egy másik értékes forrás Max Black3 címadó esszéje A humbug uralma című kötetből. Bizonytalankodom a tekintetben, hogy milyen közel áll egymáshoz a humbug és a hanta jelentése. Természetesen nem lehet szabadon és korlátlanul fölcserélni ezt a két szót; világos, hogy különbözik a használatuk. A különbségnek azonban mintha inkább a finom modorhoz és bizonyos más szónoki jegyekhez lenne köze, és kevésbé az engem legjobban érdeklő szó szerinti jelentésmódozatokhoz. Udvariasabb és kevésbé erős „Humbug!”-ot, mint „Hantá!”-t kiáltani. Értekezésem kedvéért tehát úgy fogom tekinteni, hogy ezen kívül nincs más fontos különbség a kettő között. Black számos szinonimáját sorolja fel a humbugnak, például a következőket: zagyvaság, fecsegés, locsogás, badarság, szélhámosság és agyrém.4 A rokon értelmű szavaknak ez a fura jegyzéke nem sok hasznunkra van. Black azonban közvetlenül is szembenéz a problémával, vagyis meghatározza a humbug természetét, és a következő formális definícióval hozakodik elő: HUMBUG: saját gondolatok, érzések vagy magatartás megtévesztően hamis, elsősorban nagyzoló beszéd vagy cselekvés útján való beállítása, majdnem hazugság.5 Alighanem nagyon hasonló megfogalmazásban tudnánk tálalni a hanta lényegi jellegzetességeit. Mielőtt összeállítom és kidolgozom ezeket a jellegzetességeket, bevezetésként megjegyzéseket fűzök Black definíciójának elemeihez. Megtévesztően hamis… beállítás: Lehet, hogy pleonazmusnak hat. Black persze azt szeretné hangsúlyozni, hogy a humbug szükségszerű célja vagy szándéka a becsapás, s hogy a hamis beállítás nem pusztán valamiféle ha2 Választott magyar fordításunk mellett lehetne még hülyeség, marhaság, baromság, mellébeszélés, halandzsa, sóder, vaker, kamu és sok más, mert szemantikailag mindezt tartalmazza. (A ford.) 3 Max Black: The Prevalence of Humbu., Cornell University Press, Ithaca, 1985. 4 Az eredeti itt a quakery szót használja, arra utalva, hogy a kvékerek (a vallás külsőségeit elvető protestáns szektához tartozók eredetileg gúnyos neve) vallási elragadtatásukban rángó testi tüneteket produkáltak. (A ford.) 5 Uo. 143.

688

nyagság eredménye. Más szóval, a hamis beállítás szándékos. Hogyha pedig fogalmi szükségszerűségből a humbug állandó tulajdonságának kell tekintenünk a megtévesztő szándékot, akkor valaminek a humbug volta legalábbis részben az elkövető lelkiállapotától fog függeni. Ennek megfelelően a humbug-minőség nem egyezhet meg egyetlen olyan – akár vele járó, akár vele összefüggő – minőséggel sem, amely csupán a humbugot megvalósító kifejezésre vonatkozik. E tekintetben az, hogy valami humbug, hasonlít ahhoz, hogy valami hazugság, ez viszont nem azonos sem a hamissággal, sem a hazudozó által tett kijelentés bármely más minőségével, de megkívánja, hogy a hazudozó egy bizonyos lelkiállapotban tegye meg a kijelentését – nevezetesen a megtévesztés szándékával. További kérdés, hogy léteznek-e a humbugnak vagy a hazudozásnak olyan lényeges vonásai, amelyek nem függenek a humbugért vagy hazugságért felelős személy szándékától és hitétől, vagy éppen ellenkezőleg, bármely megnyilvánulás lehet humbug vagy hazugság hordozója, feltéve, hogy a beszélő egy bizonyos lelkiállapotban van. A hazudozás némely esetében nincs is hazugság, csak elhangzik egy hamis kijelentés; más esetekben úgy is hazudhat az illető, hogy az állítása éppenséggel igaz, mindaddig, amíg ő maga hamisnak hiszi, és félrevezető szándékkal mondja ki. Mi hát a helyzet a humbuggal és a hantával? Minősülhet-e egyáltalán humbugnak vagy hantának bármely kijelentés, ha feltételezzük, hogy (úgymond) helyén van a szíve annak, akinek a szájából elhangzik, vagy ehhez önmagában a kijelentésnek is rendelkeznie kell bizonyos jellegzetességekkel? Majdnem hazugság: Azért mondjuk „majdnem hazugságnak” a humbugot, mert kijelentésünk lényege részben éppen az, hogy noha a humbug rendelkezik a hazugság némely megkülönböztető jegyével, jó néhány más jegye viszont nem jellemző rá. De ez még nem minden. Hiszen kivétel nélkül mindenféle nyelvhasználat mutatja a hazugság némely vonását, de nem mindegyiket – ha mást nem, hát egyszerűen azt, hogy maga is valami módon használja a nyelvet. Mégis bizonyosan helytelen lenne a nyelv mindenféle használatát „majdnem hazugság”-nak nevezni. Black kifejezése egyfajta folytonosság képzetét kelti, amelynek egy bizonyos szegmensén a hazugság helyezkedik el, míg a humbug kizárólag korábbi szakaszokon lelhető fel. Miféle folytonosság lehet ez, amelynek mentén előbb, de csakis előbb, humbugot talál az ember, s aztán hazugságot? A hazugság és a humbug egyaránt hamis beállítás. Első pillantásra mégsem nyilvánvaló, hogyan értelmezhető a hamis beállítás e két változata közötti különbség fokozatbeli különbségként. Elsősorban nagyzoló beszéd vagy cselekvés útján: Itt két dologra kell felhívni a figyelmet. Először is, Black nemcsak beszédkategóriának tartja a 689

humbugot, hanem cselekvéskategóriának is; szavakkal és tettekkel egyaránt végbevihető. Másodszor, az „elsősorban” megszorító határozó használata azt jelzi, hogy Black nem tekinti a humbug lényegbe vágó vagy teljesen nélkülözhetetlen jellegzetességének a nagyzolást. Még inkább érvényes ez a hantára, mert a „játssza az eszét”, vagyis nagyzol, éppolyan klisé, mint a „hantázik”. Mégis hajlok rá, hogy amikor nagyzol a hanta, akkor azért teszi, mert a nagyzolás inkább indítéka, mintsem alkotóeleme a hanta lényegének. Az a tény, hogy valaki nagyzol, szerintem nem részfeltétele annak, hogy hantának minősüljön a megnyilvánulása. Persze gyakran éppen emiatt nyilvánul meg pontosan így. Azonban nem szabad feltételeznünk, hogy a hanta indítéka mindig és szükségszerűen a nagyzolás. Saját gondolatok, érzések vagy magatartás... hamis... beállítása: Ez a kitétel, mármint hogy a humbug elkövetője lényegében hamisan állítja be magát, központi kérdéseket vet fel. Kezdjük ott, hogy ha valaki szándékosan hamisan állít be bármit, akkor elkerülhetetlenül hamisan állítja be a saját lelkiállapotát. Természetesen lehetséges, hogy valaki egyedül ezt állítja be hamisan – például úgy tesz, mintha valamilyen kívánsága vagy érzése lenne, pedig nincs. De tegyük föl, hogy valaki valami mást állít be hamisan, mondjuk úgy, hogy hazudik, vagy egyéb módon. Ekkor szükségszerűen legalább két dolgot hamisan állít be. Hamisan állítja be azt, amiről beszél – például a közlése témájául vagy hivatkozásául szolgáló tényállást –, és míg ezt teszi, nem kerülheti el, hogy saját lelkiállapotát is hamisan állítsa be. Így tehát ha valaki azt hazudja, hogy ennyi meg ennyi pénz van a zsebében, az beszámol a zsebében lévő pénzösszegről, és azt érzékelteti, hogy hiszi, amit mond. Ha működik a hazugság, akkor az áldozat kétszeresen van becsapva, mert tévesen hiszi, hogy ennyi meg ennyi pénz van a hazug ember zsebében, és téves elképzelése van arról is, hogy mi jár a hazug ember fejében. Black feltehetően nem azt kívánja mondani, hogy a humbug tárgya minden esetben magának a beszélőnek a lelkiállapota. Végül is nem szól semmiféle érv az ellen, hogy a humbug valami egész másra vonatkozzék. Black valószínűleg úgy érti, hogy a humbug elsődlegesen nem a közönség tévhitbe ringatására van kitalálva, bármiféle tényállás is a téma, hanem az az elsődleges célja, hogy hamis benyomást keltsen a közönségben arról, hogy mi megy végbe a beszélő fejében. Mindaddig, amíg humbugról van szó, e benyomás előidézése a fő cél, és a lényeg. Ha ilyen gondolatmenettel közelítünk Blackhez, akkor kínálkozik egy feltételezés, amely érthetővé teszi, hogy „majdnem hazugságnak” nevezi a humbugot. Ha hazudok neked arról, hogy mennyi pénzem van, akkor ezáltal nem teszek semmiféle explicit kijelentést arról, hogy mit hiszek. Ezért 690

nem egészen alaptalanul vélekedhetünk úgy, hogy bár nyilvánvalóan hamisan állítja be a gondolataimat a hazugság, ez a hamis beállítás – mely nem azonos zsebem tartalmának hamis beállításával – a szó szoros értelmében nem is hazugság. Hiszen nem rukkolok elő semmiféle állítással arról, hogy mit forgatok a fejemben. Amit pedig ténylegesen állítok – például ezt: „Húsz dollár van a zsebemben” –, az sem tartalmaz olyan megállapítást, amely utalna rá, hogy én ezt vagy azt hiszem. Másfelől kétségtelen, hogy állításom nyomán joggal vélheted, bizonyos mértékben ésszerűen tudod megítélni, vajon mit hiszek. Pontosabban, ésszerű alapot adok neked ahhoz a feltevésedhez, mely szerint én azt hiszem, hogy húsz dollár van a zsebemben. Lévén e feltevés természetszerűleg hamis, a hazugság kimondásával igenis a félrevezetésedre törekszem, már ami azt illeti, hogy mi van a fejemben, noha valójában nem arról hazudok. Ilyen megvilágításban nem természetellenes, nem is elhibázott olyan embernek tekinteni engem, aki hamis beállításban szerepelteti, amit hisz, méghozzá úgy, hogy az „majdnem hazugság”. Nem nehéz felidéznünk olyan ismerős helyzeteket, amelyek tökéletesen alátámasztják Black humbugról alkotott fogalmát. Vegyünk csak egy szónokot, aki július 4-én, a függetlenség napján bombasztikus szavakkal emlegeti „nagyra hivatott, áldott hazánkat, ahol az Alapító Atyák isteni sugallattól vezérelve új fejezetet nyitottak az emberiség történetében”. Ez garantáltan humbug. Mint Black beszámolója sugallja, nem hazudik a szónok. Csak akkor hazudna, ha olyan hitet szándékozna kelteni a közönségében, amelyet ő maga hamisnak tart, például a tekintetben, hogy hazánk nagyra hivatott, hogy áldott, és hogy az Alapító Atyákat Isten vezérelte-e, netán hogy amit tettek, valóban új fejezetet nyitott-e az emberiség történetében. A szónokot azonban nem túlságosan érdekli, mit gondol a közönsége az Alapító Atyákról, az istenség szerepéről hazánk történelmében, vagy bármi efféléről. Legalábbis nem ez az érdeklődés – mármint, hogy ki, hogyan vélekedik – motiválja a beszédét. Világos, alapvetően nem az teszi humbuggá a függetlenség napján elhangzó szónoklatot, hogy a szónok hamisnak tartaná saját kijelentéseit. Sokkal inkább az, amint Black is sugallja, hogy a szónok e kijelentésekkel önmagáról akar bizonyos benyomást közvetíteni. Nem próbál átverni senkit az amerikai történelemmel kapcsolatban. Egyedül az érdekli, hogy róla mit gondolnak. Azt akarja, hogy hazafinak tekintsék, olyan embernek, akinek mély gondolatai és érzései vannak hazánk eredetéről és küldetéséről, aki fel tudja mérni, milyen fontos a vallás, aki érzékenyen átéli, milyen dicső a mi történelmünk, akinek történelmünk fölött érzett büszkesége ötvöződik az Isten előtti alázattal és így tovább. Black humbugképe innentől fogva egész kényelmesen összeillik némely 691

paradigmákkal. Mindazonáltal nem hiszem, hogy megfelelően vagy pontosan megragadná a hanta természetének velejét. Két megállapítása a humbugról, vagyis hogy majdnem hazugság, és hogy elkövetői bizonyos tekintetben hamisan állítják be magukat, a hantáról is bízvást mondható. De ahogy Black meghatározza ezt a két jellemzőt, mégis alaposan elvéti a célt. A következőkben kísérletet teszek rá, hogy Ludwig Wittgensteinre vonatkozó életrajzi anyagok segítségével egyelőre vázlatosan, mégis pontosabban gyújtópontba állítva felmérjem, mi mindent tekinthetünk a hanta központi jellegzetességének. Wittgenstein egyszer azt mondta, hogy az alábbi Longfellow-versrészlet mottóul szolgálhatna neki:6 mmÉpítői tűnt koroknak mmMit faragtak, mind műremek, Aprót, rejtezőt, hisz laknak Minden helyet az Istenek. Világos, mit akarnak mondani ezek a sorok. Régen a mesteremberek nem könnyítették meg a maguk dolgát. Gondosan dolgoztak, minden szempontból ügyeltek a munkájukra. A munkadarab minden részét tekintetbe vették, és úgy tervezték meg, majd pontosan úgy készítették el, ahogyan kell. Ezek a mesteremberek még akkor sem engedtek a fegyelmezetten gondos kivitelezés követelményéből, amikor a készülő tárgy normális esetben nem látható részén dolgoztak. Noha senki sem vette volna észre, hogy valami nincs egészen rendben, nem lett volna nyugodt a lelkiismeretük. Vagyis a régi mesterek semmit sem söpörtek a szőnyeg alá. Vagy, ha úgy tetszik, nem volt semmi hanta a munkájukban. Helyénvalónak tetszik itt, hogy valami módon analógiát keressünk a hanyagul összedobott, hitvány termék és a hanta között. De hogyan? Az lenne a hasonlóság, hogy a hantát is kivétel nélkül mindig hanyag vagy igénytelen kivitelben állítják elő, hogy sosem mesteri munka eredménye, hogy keletkezésének folyamatában sosem vesz részt az az aprólékos, minden részletre kiterjedő, gondos figyelem, amelyre Longfellow céloz? Természetéből adódóan nemtörődöm, trehány alak lenne mindenki, aki hantázik? S az általuk előállított hanta vajon szükségszerűen zagyva és faragatlan? Az angol szóösszetétel (bullshit) második tagja, a shit (szar) kétségkívül ezt sugallja. Az ürülék nincs megtervezve, nincs megmunkálva; egyszerűen csak távo6 Norman Malcolm említi ezt Recollections of Wittgenstein (Wittgenstein emlékezete; Oxford University Press, 1984) című írásának előszavában.

692

zik, odakerül. Lehet jellegzetes kupacformája, de nem feltétlenül van; annyi azonban biztos, hogy nincs megfaragva. A gondosan megmunkált hanta fogalma tehát csak bizonyos erőlködéssel képzelhető el. A részletekre kiterjedő, odaadó figyelem tárgyilagosságot és fegyelmet kíván. Velejárójaként pedig el kell fogadnunk olyan mintákat és korlátozásokat, amelyek megtiltják, hogy engedjünk ösztönös indulatainknak vagy szeszélyeinknek. Ez az önzetlenség látszik legkiáltóbban összebékíthetetlennek a hantával. Pedig szó sincs róla, hogy az lenne. A reklámipar és az üzleti, illetve sajtónyilvánosság (PR), valamint a manapság velük szoros kapcsolatban álló politika birodalma telis-tele van hantával, mely olyannyira vegytiszta, hogy bátran szerepeltethető példaként a fogalom leghamisítatlanabb, klasszikus paradigmái között. És e birodalmakban kifinomult ízlésű, kiváló mesteremberek dolgoznak, akik – hála a piac- és közvéleménykutatás, a pszichológiai kísérletezés és egyebek fejlett, igényes technikáinak – fáradhatatlanul, önfeláldozón szentelik magukat a feladatnak, hogy mindig a célnak pontosan megfelelő szó és kép kerüljön ki a kezük közül. Mégis megjegyzendő itt valami. Bármilyen műgonddal és körültekintőn jár el a hanta szerzője, lényegében észrevétlen megtévesztéssel próbálkozik. Akárcsak a trehány kézműves munkájában, az övében is lesz valami lazaság, ami nem engedelmeskedik az érdek nélküli, szigorú fegyelem követelményeinek. Az ügyes lazaságot persze nem lehet egyszerűen egyenlővé tenni a hanyagsággal vagy a részleteknek szentelt figyelem hiányával. Kellő időben megkísérlem pontosabban körülhatárolni ezt. Wittgenstein filozófiai energiájának jelentős részét fordította arra, hogy azonosítsa az általa alattomosan züllesztőnek tekintett „nonszensz” formáit, és fölvegye a harcot ellenük. A jelek szerint a magánéletében is hasonlóra törekedett. Ez derül ki abból az anekdotából, amelyet Fania Pascal mesél el Wittgensteinről, akit az 1930-as években, Cambridge-ben ismert meg: Az Evelyn magánklinikán feküdtem, és sajnáltam magamat, mert kivették a mandulámat. Wittgenstein meglátogatott. „Pontosan úgy érzem magam”, károgtam, „mint egy elgázolt kutya.” Viszolyogva válaszolt: „Nem tudhatod, hogy érzi magát egy elgázolt kutya.”7 Ki tudja, igazából mi is történt? Ha Pascal valóban azt mondta, amit itt elbeszél, akkor rendkívüli, csaknem hihetetlen, hogy bárki komoly kifogásolnivalót találjon benne. Közérzetének jellemzése – oly ártatlanul rokon a 7

Fania Pascal: Wittgenstein: A Personal Memoir, in Rhees: Recollections.

693

kifejezetten közhelyszerű „kutyául vagyok” fordulattal – egyszerűen nem elég provokatív ahhoz, hogy viszolygáshoz foghatóan heves, erős választ váltson ki. Ha Pascal hasonlata bántó, nem volna-e az minden képletes vagy utalásos nyelvhasználat? Vagyis talán nem egészen úgy történt, ahogy Pascal elmeséli. Lehet, hogy Wittgenstein tréfálkozni akart, csak rosszul sült el a tréfa. Talán le akarta hordani Pascalt, épp csak egy kis hiperbola kedvéért; ő azonban félreértette a hangnemet és a szándékot. Azt hitte, Wittgenstein viszolyog a megjegyzésétől, holott a filozófus csak játékosan eltúlzott álkritikával vagy ugratással próbálkozott, hogy felvidítsa. Ha így volt, nincs semmi hihetetlen vagy különös benne. De ha Pascal nem jött rá, hogy Wittgenstein csak ugratja, akkor az a lehetőség sincs egészen kizárva, hogy látogatója mégis komolyan beszélt. Pascal ismerte, tudta, mit várhat tőle; tudta azt is, őbenne magában milyen érzéseket szokott kiváltani a filozófus. Vagyis az, ahogyan Pascal értette, vagy éppenséggel félreértette Wittgenstein szavait, nagy valószínűséggel nem mond ellent egészen annak, ahogyan ő maga érzékelte Wittgensteint mint személyt. Joggal tételezhetjük fel, hogy noha Pascal elbeszélése talán nem adja vissza igazán hűen Wittgenstein szándékát, saját magának Wittgensteinről alkotott képét azért elég hűen visszaadja, így számára érvényessé válik saját értelmezése. Értekezésem kedvéért szó szerint elfogadom Pascal beszámolóját, vagyis feltételezem, hogy amikor utalásos vagy képletes módon használta a nyelvet, akkor Wittgenstein valóban olyan lehetetlenül reagált rá, ahogyan ő, Pascal beállítja. Mi hát az, amit a pascali beszámoló szerint oly kifogásolhatónak talál Wittgenstein? Tegyük föl, hogy a tények tekintetében helyesen vélekedik, vagyis Pascal valóban nem tudja, hogyan érez egy elgázolt kutya. Csakhogy amikor azt mondja, amit mond, egész egyszerűen nem hazudik. Akkor hazudna, ha miközben kijelenti ezt, tudatában lenne, hogy tulajdonképpen egész jól érzi magát. Mert akármilyen keveset tud is Pascal a kutyák érzésvilágáról, nyilván tökéletesen tisztában van vele, hogy egy elgázolt kutya nem érezheti jól magát. Tehát akkor állította volna hazug módon azt, hogy elgázolt kutyáéhoz hasonló a közérzete, ha ő maga valójában jól lett volna. Pascal Wittgensteinje nem hazugsággal, hanem a hamis beállítás egy másik fajtájával kívánja megvádolni őt. Pascal „egy elgázolt kutya közérzetével” jellemzi saját közérzetét. Ugyanakkor persze nem igazán ismeri azt az érzést, amelyre a közlése vonatkozik. Az ő fülének természetesen nem tökéletes képtelenség a közlés; aligha szánja üres locsogásnak. Érthető járulékos jelentés tartozik a mondandójához, amelyet nyilván ért is. Mi több, valamit 694

azért mégis tud annak az érzésnek a minőségéről, amelyre vonatkozik a mondata: tudja, hogy nemkívánatos, nem örömteli, rossz érzés. Az a baj az állításával, hogy többre enged következtetni, nem csak arra, hogy rosszul érzi magát. Közérzetének jellemzése túl specifikus; túlzó módon különleges. Amit ő érez, nem csak egyszerűen rossz, hanem – saját elbeszélése szerint – olyan megkülönböztetett módon rossz érzés, mint egy kutyáé, amikor elgázolják. A Pascal történetében szereplő Wittgenstein számára – válaszából ítélve – nem más ez, mint egyszerűen hanta. No mármost, feltételezve, hogy Wittgenstein valóban a hanta egy megnyilvánulásának tekinti Pascal saját érzéseiről adott leírását, miért döbben meg tőle ennyire? Úgy hiszem, azért, mert olyasminek érzékeli Pascal közlését, aminek – ez egyszer elnagyoltan fogalmazva – nincs kapcsolata az igazságra való törekvéssel. Pascal kijelentésének semmi köze a valóság leírásának szándékához. Maga sem hiszi, hogy tudja, hacsak nem a lehető legködösebben, mit érez egy elgázolt kutya. Ennek megfelelően merő kitaláció saját érzésének ez a leírása. A semmiből agyalta ki; ha pedig netán valaki mástól vette, szinte gondolkodás nélkül, a valódi tényállásra fütyülve használta a hasonlatot. Ezért a nemtörődömségért feddi meg őt a történetbeli Wittgenstein. Azt tartja visszataszítónak, hogy Pascal fütyül rá, helyes-e a kijelentése. Természetesen mi sem valószínűbb, mint hogy Pascal csupán ügyetlen erőfeszítéssel próbál színesen beszélni, igyekszik eleven vagy jókedvű betegnek mutatkozni; Wittgenstein képtelen reakciója pedig – Pascal értelmezésében – kétségkívül nélkülöz minden toleranciát. Mindenesetre világos a reakciója. Úgy reagál, mint aki meggondolatlannak tartja Pascalnak a maga közérzetére vonatkozó megállapítását, mert Pascal nem szentelt lelkiismeretes figyelmet lényeges tényeknek. Kijelentése nem gonddal faragott „műremek”. Úgy állít valamit, hogy eszébe sem jut megvizsgálni, helytálló-e az állítása. Szemlátomást nem az zavarja Wittgensteint, hogy Pascal hibásan írta le az érzését. Még csak az sem, hogy gondatlanságból hibázott. Lazasága, a törődés hiánya nem abból fakad, hogy engedett becsúszni egy hibát a beszédébe, mert vigyázatlanul vagy pillanatnyi hanyagságból ellankadt a dolgok helyes megvilágítására fordított figyelme. Sokkal inkább arról van szó, legalábbis Wittgenstein megítélésében, hogy Pascal egy bizonyos tényállás leírása közben nem veti alá magát őszintén azoknak a megszorításoknak, amelyeket a valóság pontos leképezésére való törekvés előír. Pascalnak nem az a hibája, hogy nem tudja jól kifejezni magát, hanem hogy meg sem próbálja. Azért fontos ez Wittgenstein számára, mert akár indokoltan, akár nem, ő 695

komolyan veszi, amit Pascal mond, olyan állításnak, amely informálni kíván Pascal közérzetéről. Az ő értelmezésében olyan tevékenységet folytat Pascal, amelynek folyamatában döntő, hogy tudjon különbséget tenni igaz és hamis között, őt mégsem érdekli, igaz-e vagy hamis, amit mond. Pascal kijelentésének ebben az értelemben nincs kapcsolata az igazságra való törekvéssel: nem törődik mondandója igazságértékével. Tehát nem lehet azt mondani rá, hogy hazudik; hiszen föl sem tételezi, hogy ismeri az igazságot, ezért nem hirdethet szándékosan olyan tételt, amelyet ő maga hamisnak tart: Állítása nem azon a meggyőződésen nyugszik, hogy igaz az állítás, de azon a meggyőződésen sem, hogy nem igaz, jóllehet hazugság esetében így lenne. Pontosan ezt a hiányt, mármint hogy Pascal kijelentésének nincs kapcsolata az igazságra való törekvéssel – ezt a közönyt a dolgok valódi természete iránt – tartom a hanta lényegének. Most pedig (erőteljes válogatás után) áttekintem az Oxford English Dictionary azon szócikkeit, amelyek segítenek megvilágítanunk a hanta (bullshit) természetét. Az OED a következő meghatározást közli a bull session8 címszó alatt: „kötetlen beszélgetés vagy vita, elsősorban férfiakból álló csoportban”. Definíciónak bizony elég silány. Először is, nyilvánvalóan feltételezi a szótár, hogy a bull session kifejezésben elsősorban a nemi hovatartozás kifejezésére szolgál a bull (bika) szó. De még ha igaz volna is, hogy egy bull session résztvevői általában vagy jellemzően férfiak, az állítás, mely szerint lényegében nem más a bull session, mint férfiak közti kötetlen beszélgetés, ugyanolyan nagy melléfogás lenne, mint az a vele párhuzamos állítás, mely szerint a hen session9 egyszerűen csak nők közötti kötetlen tereferét jelent. Holott a hen session kifejezés valami sajátos többletet sugall, arra a bizonyos, nők között zajló, kötetlenbeszélgetés-fajtára utalva, amelynek éppen a hen session a legjellemzőbb megnyilvánulási formája. A férfitársaságban folyó, vagyis a bull sessiont alkotó kötetlen beszélgetés megkülönböztető jegyét viszont valahogy így határozhatnánk meg: olyan alkalom, amikor heves, sőt akár jelentős, bizonyos tekintetben mégsem „valódi” vita bontakozhat ki. A bull session az élet nagyon személyes, érzelmekkel terhes vonatkozásaiból meríti jellegzetes témáit – ilyen például a vallás, a politika vagy a szex. Ha attól tart az ember, hogy netán túlságosan komolyan veszik, nem szívesen beszél teljes nyíltsággal ilyesmiről. A bull session alkalmával rendszerint különféle gondolatokat és magatartásformákat próbálnak ki a résztvevők, mert kíváncsiak rá, milyen érzés, amikor ezt meg ezt mondják, ahogy arra is, mi8 Szó szerint: bika-ülés, bika-összejövetel, azaz dumaparti (vélhetően többnyire némi ivászattal egybekötve). (A ford.) 9 Szó szerint: tyúk-ülés, tyúk-összejövetel, traccsparti tyúkok (nők) közt. (A ford.)

696

ként reagálnak rá a többiek, ugyanakkor nyilvánvaló, hogy nem kötelezik el magukat amellett, amit mondanak: a bull session minden egyes tagja pontosan érti, hogy az ott elhangzó kijelentések nem szükségszerűen fedik föl, ténylegesen mit hisznek, vagy hogyan éreznek azok, akik hangoztatják őket. Az a legfontosabb, hogy nagyfokú nyíltságra tegyenek szert, és lehetővé váljon az éppen szóban forgó téma egyfajta kísérleti vagy kalandos megközelítése. A beszélgetők tehát gondoskodnak róla, hogy bizonyos felelőtlenséget élvezzenek, s így bátran kitálalhassák, ami foglalkoztatja őket, mégse kelljen túlzottan aggodalmaskodniuk, hogy majd a fejükre olvassák a mondottakat. Más szavakkal, a bull session minden egyes résztvevője arra épít, hogy a csoport összes többi tagja pontosan tudja, nem értelmezheti az általa kifejezett vagy mondott dolgokat olyasminek, amit ő a lelke mélyén valóban, szó szerint ért, kétségbevonhatatlanul igaznak tart. A beszélgetésnek nem az a célja, hogy meggyőződések hangozzanak el. Ennek megfelelően átmenetileg felfüggesztődik az az általános feltevés, hogy amit az ember mond, és amit hisz, aközött kapcsolat van. A bull session alkalmával elhangzó állítások abban térnek el a hantától (bullshit), hogy nem próbálnak úgy tenni, mintha ez a kapcsolat fennállna. Annyiban persze hasonlítanak a hantához, hogy bizonyos fokig nem engedik korlátozni magukat az igazságra való törekvéstől. Ezt a bull session és hanta (bullshit) közötti hasonlóságot sugallja a shooting the bull10 kifejezés is, amely a bull sessionokon folyó, jellegzetesen üres mellébeszélést jelenti, és amelyben a shooting szó nagy valószínűséggel nem más, mint a shitting11 kozmetikázott változata. Sőt maga a bull session is alighanem a bullshit session szalonképes verziója. Hasonló motívumot fedezhetünk föl a bull (bika) szó brit használatában, amely az OED szerint „szükségtelen rutinfeladatok vagy szertartásosság; túlzott (katonai) fegyelem vagy tisztogatási túlbuzgóság; bürokrácia” értelemben használatos.12 Erre az alábbi példákat hozza a szótár: A szakasz… erősen bolsevik érzelmeket táplált az állomáshelyen uralkodó keménykedéssel (bull) szemben (I. Gleed, Arise to Conquer [Kelj föl és hódíts], 1942); Díszőrséget állítottak nekünk, mi meg ott masíroztunk el az orruk előtt peckesen, ahogy a cirkusz (bull) megkívánta (A. Baron, Human Kind [Az emberi nem], 10

Shoot the bull: löki a rizsát, nyomja a sódert; szó szerint: lelövi a bikát. (A ford.) Shitting: szarás (szó szerint); áthallás a shoot (lő) és shit (szarik) ige között, hangzásuk alapján. (A ford.) 12 Magyarul ilyen értelemben – szlengesen – keménykedésről, egyébként formaságokról, vakfegyelemről, egzecíroztatásról lehetne beszélni. (A ford.) 11

697

1953; Robot és protokoll („bull”) egy parlamenti képviselő életében (Economist, 1958. február 8.). Itt a bull szó nyilvánvalóan értelmetlen feladatokra vonatkozik, már amennyiben ezeknek nem sok közük van az őket életre hívó vállalkozás elsődleges szándékához, vagy az azt igazoló célhoz. Senki sem hiszi, hogy a tisztogatási túlbuzgóság vagy a bürokrácia igazából elősegítené a hadseregben dolgozók vagy a kormányhivatalnokok „valódi” céljait, még akkor sem, ha olyan közvetítők vagy közegek képviselik, amelyek bevallottan éppen e célok lelkiismeretes szolgálatának szentelik magukat. Így tehát a bull (itt: formális hanta) lényegét képező „szükségtelen rutinfeladatok vagy szertartásosság” különválik; az efféle formális hantát legitimáló tényezőknek immár semmi közük az alaptevékenységhez, amelyre a hanta ráerőszakolja magát, méghozzá ugyanúgy, ahogy a bull sessionokon elhangzó kijelentéseknek semmi közük a beszélők meggyőződéséhez, és ahogy a hanta fütyül az igazságra. Jóval szélesebben elterjedt, gyakori használatban a hanta (bullshit) kevésbé nyers megfelelőjeként is hallani a bull szót. Ilyen értelmű használatára a következő meghatározást hozza az OED: „triviális, őszintétlen, vagy igaztalan beszéd vagy írás; ostobaság.” No mármost, aligha megkülönböztető jegye a bullnak, hogy jelentésben szegényes, vagy hogy szükségszerűen nem fontos dolgokra vonatkozik; így hát az „ostobaság” és a „triviális” rossz irányba visznek, homályosságukról nem is szólva. Az „őszintétlen, vagy igaztalan” jobb megközelítés, de kiélezettebbé kell tenni.13 Az idevonatkozó szócikk az alábbi két meghatározással szolgál: 1914. Dialect Notes (Tájnyelvi jegyzetek) IV. 162: Bull, mellébeszélés; „süket duma”. 1932. Times Lit. Supp. (A Times irodalmi melléklete) 933/3 december 8: A bull szleng szó, blöfföt, virtuskodást, „süket dumát” jelent, vagy azt, amit a seregben úgy hívtunk, hogy „megfingatni a kiskatonát”. A „mellébeszélés” találó, de nem csak túl szélesen értelmezhető, hanem túl homályos is. Kitérőket, ártatlanul lényegtelen részleteket is tartalmaz, holott ezek nem feltétlenül és mindig a bull tartozékai; ráadásul ha azt mondjuk, a bull mellébeszélés, attól még tisztázatlan marad a célirányos beszéd 13 Megjegyezhetjük, hogy az őszintétlenség beemelése a bull alapfeltételei közé azt jelentené, hogy puszta figyelmetlenségből nem keletkezhet bull, mivel aligha képzelhető el, hogy valaki figyelmetlenségből őszintétlen.

698

mibenléte. Több hasznunkra van, hogy mindkét definícióban szerepel a „süket duma”. Amikor süket dumának minősítünk valamit, akkor úgy értjük, semmi más nem hagyja el a beszélő száját. Csupán némi pára.14 Beszéde üres, nincs benne anyag, tartalom. Nyelvezete ennek megfelelően nem segíti azt a célt, amelyet szolgálni kíván. A beszélő nem közöl több információt annál, mintha csak kilélegzett volna. A meleg levegő (hot air, azaz süket duma) és az ürülék között egyébként léteznek olyan hasonlóságok, amelyek különösen alkalmassá teszik a hot air kifejezést a hantával (bullshit, azaz szó szerint bikaszar) való megfeleltetésre. A meleg levegő (süket duma) olyan beszéd, amelyből kiürítettek minden informatív tartalmat, az ürülék pedig, hozzá hasonlóan, olyan anyag, amelyből kivontak minden táplálót. Az ürülék a táplálék tetemének tekinthető, ez marad az ételből, miután a fogyasztó kiveszi belőle az életadó elemeket. Ebből a szemszögből a mi magunk által előállított halált képviseli az ürülék, s valóban, életünk fenntartása közben nem is tehetünk egyebet, mint hogy folyamatosan előállítjuk. Talán épp azért undorodunk annyira az ürüléktől, mert ilyen meghitt közelségbe hozza a halált. Mindenesetre éppen ugyanúgy nem szolgálhatja a létfenntartást, amennyire a meleg levegő (süket duma) nem szolgálja a kommunikációt. Most pedig vizsgáljuk meg Pound LXXIV. Cantóját, amelyet az OED idéz bullshit (hanta, sóder, duma) szócikkében, példának a szó igei használatára:15 Nagyokos na mi van a bibliába’? mMilyen könyvei vannak a bibliának? mmNevezd meg, nekem ne hantázz.16 Ez tényekért kiált. Nyilvánvalóan úgy kell tekinteni a megszólított személyt, mint aki valami módon azt állította magáról, hogy ismeri a bibliát, vagy legalábbis, hogy érdekli őt a biblia. A beszélő gyanítja, hogy csak üres 14 Pára, mert a „süket duma” angol megfelelője hot air, vagyis szó szerint „meleg levegő”. (A ford.) 15 Az angol bullshit változatlan alakban igeként is használható. Jelentése: „mellébeszél”, „hantázik” stb. (A ford.) 16 Íme, egy része annak a szövegkörnyezetnek, ahol ezek a sorok szerepelnek: „Az albigensek, történelmi probléma, / és a Szalamisznál épített flottához az állam kölcsönözte a pénzt a hajóácsoknak / Tempus tacendi, tempus loquendi. / Sosem az országon belül, hogy emelkedjen az életszínvonal / hanem mindig külföldön növelve uzsorások hasznát, / dixit Lenin, / és a fegyvereladás még több fegyvereladáshoz vezet / nem forgatják föl a piacot fegyverekért / nincs telítettség / Pisa, 23. éve igyekszenek azt a tornyot / és tegnap felakasztották Tillt kéjgyilkosságért felvont vitorlákkal plusz Kholkisz / plusz mitológia, azt hitte, ő Zeusz kos vagy egy másik / Nagyokos na mi van a bibliába’? / Milyen könyvei vannak a bibliának? / Nevezd meg, nekem ne hantázz.”

699

fecsegés ez, és követeli, hogy az illető tényekkel támassza alá az állítását. Nem éri be egyszerű jelentéssel; ragaszkodik hozzá, hogy lássa magát a dolgot. Más szóval, színvallásra szólítja föl a blöffölőt. A hanta (bullshit) és a blöff közötti kapcsolatot egyértelművé teszi az a definíció, amelyikkel kapcsolatban Pound sorait idézi a szótár: Mint tsi vagy tni, ostobaságot beszél; …ugyancsak: ostoba beszéddel átblöfföli magát a célig. Ebből kiindulva bizony úgy fest, hogy a hanta egyfajta blöfföléssel jár. Annyi biztos, hogy közelebb áll a blöfföléshez, mint a hazugsághoz. De vajon a hanta természete tekintetében mit jelent az, hogy jobban hasonlít az előbbihez, mint az utóbbihoz? Vagyis mi itt a lényeges különbség blöff és hazugság között? Hazudni és blöffölni, mindkettő a hamis beállítás vagy a megtévesztés módozata. No mármost, az a fogalom, amely legcentrálisabb módon különbözteti meg a hazugságot minden mástól, nem más, mint a hamisság: a hazug ember lényegében szándékosan hirdet hamisságot. A blöffölés ugyancsak jellemzően valami hamis tartalom átadását szolgálja. A sima hazudozástól eltérően azonban nem annyira a hamisság mint valótlanság, hanem a hamisság mint utánzat alkotja a magvát. Ez felel érte, hogy olyan közel áll a hantához. A hanta lényege ugyanis nem az, hogy hamis, hanem hogy álságos. Hogy felmérjük e különbségtétel mibenlétét, el kell ismernünk, hogy ha valami utánzat, mű vagy ál, attól még nem kell semmilyen vonatkozásban (kivéve magát a hitelességet) alacsonyabb rendűnek lennie, mint az igazinak. Ami nem eredeti, annak nem kötelező más módon is hibádznia. Hiszen akár tökéletes másolat is lehet. Az utánzattal nem az a baj, hogy mire hasonlít, hanem az, hogy hogyan készült. Ez pedig rámutat a hanta lényegi természetének egy hasonló és alapvető aspektusára: jóllehet az igazságra törekvés igénye nélkül keletkezik, nem feltétlenül hamis. A hantázó utánzattá silányítja a tárgyát. De ez nem jelenti azt, hogy szükségszerűen félreérti. Eric Ambler Dirty Story (Piszkos történet) című regényében egy Arthur Abdel Simpson nevű szereplő felidézi, gyermekként milyen tanácsot kapott az apjától: Noha csak hétéves voltam, amikor megölték apámat, még ma is nagyon jól emlékszem rá, és erre-arra, amit mondogatott… Szinte az első helyen tanított meg arra, hogy „Sose hazudj, ha hantázva is célba érhetsz.”17 17 E. Ambler, Dirty Story (1967). Ezt az idézetet ugyanabban a szócikkben hozza az OED, amelyikben a Pound-részlet is található. A hantázás és a blöffölés közeli rokonsága rezonál érzésem szerint abban a párhuzamosságban, amit ez a két mondattöredék mutat: „hantázva is célba érhetsz” és „átblöfföli magát a célig”.

Ez nem csak azt tételezi föl, hogy fontos különbség van a hazugság és a hanta között, hanem azt is, hogy az utóbbi kívánatosabb az előbbinél. Az idősebbik Simpson persze bizonyára nem tekintette a hantázást erkölcsileg magasabbrendűnek a hazugságnál. Az sem valószínű, hogy minden esetben kevésbé hatékonynak tekintette volna a hazugságot a hantánál azon célok elérésében, amelyekért hazudhat vagy hantázhat az ember. Hiszen egy okosan megszerkesztett hazugság akár korlátlan sikerrel is beteljesítheti a feladatát. Talán arra gondolt Simpson, hogy könnyebb büntetlenül megúszni hantával, mint hazudozással. Vagy esetleg úgy értette, noha mindkét esetben nagyjából ugyanakkora a tettenérés kockázata, hogy többnyire kevésbé szigorúak a rajtakapás következményei a hantázó, mint a hazudozó ember számára. S valóban, rendszerint jobban toleráljuk a hantát, mint a hazugságot, talán mert kevésbé hajlunk rá, hogy személyes sértésnek vegyük. Lehet, hogy igyekszünk távolságot tartani a hantától, de valószínűbb, hogy türelmetlen vagy bosszús vállrándítással intézzük el, míg a hazugság gyakran sértettséget vagy felháborodást kelt bennünk. Annak megértése, hogy általában miért viszonyulunk jóindulatúbban a hantázáshoz, mint a hazugsághoz, fontos kérdés, amelynek tisztázását gyakorlatképpen az olvasóra hagyom. Ha azonban igazán el akarunk jutni a lényeghez, nem a hazugság és a hanta egy-egy konkrét megnyilvánulása között célszerű elvégezni az idevágó összehasonlítást. Az idősebbik Simpson a „hantázva is célba érhetsz” alternatíváját állítja szembe a hazugsággal. Nem pusztán egyszeri hantázásról van szó, hanem programszerű hantázásról, bármilyen mértékben, amilyet a körülmények megszabhatnak. Talán ez a kulcsa annak, hogy előnyben részesíti. A hazugság aktusa éles fókuszt használ. Az a szándéka, hogy valamely hitvilág vagy hitrendszer egy bizonyos pontján beszúrjon egy meghatározott hamisságot, mégpedig azért, hogy elkerülje az ezt a pontot valójában elfoglaló igazság következményeit. Ez bizonyos fokú mesteri hozzáértést igényel, a hazugság kimondója ugyanis kénytelen engedelmeskedni az általa igaznak tartott tartalom támasztotta objektív korlátozásoknak. A hazug ember nem menekülhet, foglalkoznia kell igazság-értékekkel. Már ahhoz is, hogy csupán kitaláljon egy hazugságot, hinnie kell, hogy ismeri az igazat. És ha hatásos hazugságot akar kitalálni, akkor annak a bizonyos igazságnak a fényében kell megterveznie a hamisságát. Sokkal nagyobb szabadságnak örvend viszont az, aki arra vállalkozik, hogy hantázva érjen célba. Az ő fókusza panorámaszerű, nem szűkül le egy dologra. Nem szorítkozik arra, hogy egy meghatározott ponton beillesszen egy bizonyos hamisságot, így nem korlátozzák őt az e pontot körülvevő vagy azt metsző igazságok. Fel van készülve rá, hogy amennyire szükséges, a 701

kontextust is meghamisítsa. Ez a szabadság azon korlátozásoktól, amelyeknek a hazudozó kénytelen alávetni magát, természetesen mégsem jelenti szükségképpen azt, hogy könnyebb dolga lenne, mint a hazudozónak. De az alapjául szolgáló kreativitás kevésbé analitikus, és kevésbé latolgató, mint amit a hazugságnál mozgósít a hazudozó. Kiterjedtebb, függetlenebb és tágasabb lehetőségekkel bír a rögtönzés, a szín, a fantáziadús játék terén. Ami nem annyira szaktudás, mint inkább művészet kérdése. Innen az ismerős kifejezés, hogy „művészi fokon hantázik”. Arthur Simpson apjának ajánlása megérzésem szerint azt tükrözi, hogy erősebben vonzotta őt ez a fajta kreativitás, tekintet nélkül viszonylagos erényére vagy hatásosságára, mint a csak zordabb, szigorúbb követelmények mellett magvalósítható hazugság. Amit a hanta lényegében hamisan állít be, az nem a tényállás, amelyre vonatkozik, és nem is a beszélőnek a tényállást illető meggyőződése. Ezeket ugyanis a hazugság állítja be hamisan, alapvető igaztalanságánál fogva. Minthogy a hanta maga nem szükségszerűen hamis, különbözik a hamis beállítást illető szándékában a hazugságtól. Meglehet, hogy a hantázó nem csap be minket a tényekkel kapcsolatban, sem pedig a tekintetben, hogy ő minek veszi a tényeket, sőt talán még szándékában sem áll, hogy becsapjon. Szükségképpen megkísérel azonban becsapni minket saját vállalkozása tekintetében. A hanta egyetlen elengedhetetlen megkülönböztető jegye az, hogy valamiféleképpen hamisan állítja be, miben sántikál maga a beszélő. A hantázó és a hazug ember közti különbség szempontjából tehát ez a döntő. Egyik is, másik is hamisan állítja be magát, úgy tesz, mint aki az igazság közlésére törekszik. Mindkettőjük sikere azon múlik, hogy el tudja-e hitetni velünk ezt. A hazug ember azonban el akar téríteni minket a valóság helyes megítélésétől, és igazából ezt a tényt titkolja önmagáról; nem szabad megtudnunk, hogy olyasmit akar elhitetni velünk, ami az ő feltételezése szerint hamis. A hantás viszont azt a tényt titkolja el, hogy számára nem központi fontosságú állításainak igazságértéke; nekünk pedig azt nem szabad megértenünk, hogy ő sem az igazságról beszámolni, sem azt eltitkolni nem szándékozik. Ettől persze beszéde nem válik anarchikusan impulzívvá, hiszen csak arról van szó, hogy a mondandóját vezérlő és felügyelő indítékot távolról sem érinti, mennyire igaz közlésének a tárgya. Hazudni csak akkor lehet, ha az ember ismerni véli az igazságot. A hantázáshoz nem szükséges ez a meggyőződés. Aki hazudik, ezáltal tehát az igazságra válaszol, és ennyiben tiszteli is. Amikor egy becsületes ember beszél, csak azt mondja, amit igaznak hisz; ami pedig a hazugot illeti, számára ennek megfelelően elengedhetetlen, hogy hamisnak tartsa saját állításait. A hantásnál azonban mindez szóba sem jön: ő nem tartózkodik sem az igaz, 702

sem a hamis oldalon. Egyáltalán nem a tényeket fürkészi a tekintete, mint a becsületes és a hazug emberé, legfeljebb annyira, amennyire megköveteli az érdeke, vagyis hogy a mondandójával elérje a célját. Nem törődik vele, hogy amit mond, korrekt módon írja-e le a valóságot. Épp csak szemelget innen-onnan, vagy kitalál tényeket, hogy a cél szolgálatába állítsa őket. Szent Ágoston A hazugságról szóló írásában nyolcfajta hazugságot különböztet meg aszerint, hogy jellemzően milyen szándékkal vagy igazolással mondatik a hazugság. Hét fajtája e hazugságoknak csak azért hangzik el, mert használójuk nélkülözhetetlen eszköznek tartja őket valamely – a hamis hitek puszta megalkotásától különböző – cél érdekében. Más szóval, nem önmagában a hamisságuk vonzza hozzájuk a hazug embert. Minthogy tehát csak azért hangzanak el, mert feltételezik róluk, hogy elengedhetetlenül fontosak egy, a puszta becsapástól különböző cél érdekében, Szent Ágoston úgy tekinti őket, mint vonakodva mondott hazugságokat: a személy nem hazudni akar, hanem elérni a célt. Ezért Szent Ágoston szemében nem is igazi hazugságok ezek, és akik élnek velük, azok szigorú értelemben véve nem igazi hazudozók. Ezután csak egy kategória marad, azt jelöli meg úgy, mint ami „egyedül a hazugság és a megtévesztés öröméért kimondott hazugság, vagyis az igazi hazugság”.18 Az e kategóriába tartozó hazugságok nem egy – a hamisság hirdetésétől különböző – cél eszközeként hangzanak el. Hanem csakis önmaguk kedvéért – azaz tisztán a megtévesztés szeretete vezérli őket: Az az ember, aki mond egy hazugságot, különbözik a hazug embertől. Az előbbi nem szívesen hazudik, míg a hazug ember szeret hazudni, minden idejét a hazudozás gyönyörének áldozza… Az utóbbi élvezi a hazudozást, örvendezéssel tölti el már maga a puszta hamisság is.19 Ágoston „hazug embere” és „igazi hazugsága” ritka is, különleges is. Olykor-olykor mindenki hazudik, de roppant kevesen vannak azok, akiknek gyakran (vagy egyáltalán bármikor) eszébe jut, hogy kizárólag a hamisság vagy a megtévesztés öröméért hazudjanak. A legtöbben úgy vannak vele, hogy egy állítás hamis mivolta önmagában is elég ok, jóllehet gyönge, és könnyen semmibe vehető, hogy ne adjanak 18 „A hazugság”, in Értekezések különféle témákban, in Egyházatyák (Fathers of the Church, Szerk. R. J. Deferrari, New York, 1952). Szent Ágoston amondó, hogy egy ilyen típusú hazugság kisebb bűn, mint azok, amelyek három másik kategóriájába tartoznak, de nagyobb bűn, mint a többi négy kategóriába tartozó hazugságok. 19 Uo.

703

hangot annak az állításnak. Szent Ágoston valódi hazudósa számára éppen ellenkezőleg, ez lesz az egyedüli ok, hogy kimondja. Ami pedig a hgantázót illeti, a hamisság önmagában véve sem mellette, sem ellene nem szól. Akár hazudnak, akár igazat mondanak az emberek, aszerint alakul a cselekvésük, hogy mit hisznek a dolgok milyenségéről. Ez kalauzolja őket, amikor megkísérlik leírni a világot, vagy hűen, vagy megtévesztőn. Ezért aztán a hazudozás többnyire nem teszi olyan módon alkalmatlanná az embert arra, hogy igazat mondjon, mint a hantázásban való elmélyedés. Aki túlzó mértékben átadja magát ez utóbbi tevékenységnek, vagyis például úgy tesz kijelentéseket, hogy közben semmi másra nem figyel, csak arra, hogy neki magának mi felel meg, annak könnyen megfogyatkozhat, sőt egészen el is sorvadhat az a normális emberi szokása, hogy odafigyeljen a dolgok milyenségére. Ha az egyik hazudik, és a másik igazat mond, úgymond ugyanazt a játékot játsszák, csak ellentétes térfélen. Mindkettő a tényekre válaszol, aszerint, ahogy ő érti őket, noha egyikük válaszát az igazság tekintélye vezérli, míg a másik válasza szembeszáll ezzel a tekintéllyel, nem hajlandó megfelelni az igényeinek. A hantás teljesen fütyül ezekre az igényekre. Nem utasítja vissza az igazság tekintélyét, mint a hazug ember, és nem helyezkedik szembe vele. Rá sem hederít. Ennek fényében nagyobb ellensége a hanta az igazságnak, mint a hazugság. Akinek fontos, hogy elbeszélje, vagy eltitkolja a tényeket, az eleve föltételezi, hogy valóban vannak valamilyen módon meghatározott és megismerhető tények. Érdeke – vagyis az, hogy igazat mondjon, vagy hazudjon – előfeltételezi, hogy más félremagyarázni, és más helyesen tálalni a dolgokat, és hogy legalább olykor-olykor lehetséges észrevenni ezt a különbséget. Annak, aki megszűnik hinni abban a lehetőségben, hogy bizonyos állításokat igazként, másokat pedig hamisként azonosítson, csak két választása marad. Az első az, hogy lemond mind az igazmondással, mind pedig a félrevezetéssel járó erőfeszítésről. Ez azt jelentené, hogy tartózkodik a tényekre vonatkozó bármely állítástól. A második alternatíva választója továbbra is állításokat tesz, mintegy a dolgok leírásának szándékával, ez azonban semmi más nem lehet, mint hanta. Miért van olyan sok hanta? Természetesen nem lehetünk benne egészen biztosak, hogy manapság több van belőle, mint más korokban. Ma többet és sokkal többféle módon kommunikálunk, mint valaha, de elképzelhető, hogy a hantázás aránya nem nőtt meg. Nem tételezem föl tehát, hogy most ténylegesen nagyobb a hanta előfordulása, csupán néhány megfontolásra érdemes szempontot említek, amely segít megmagyarázni, miért van belőle olyan rengeteg. 704

Valahányszor azt követelik a körülmények valakitől, hogy beszéljen, noha nem tudja, miről beszél, ő elkerülhetetlenül hantázni fog. Így hát ösztönzi a hantázást, ha úgy beszél egy témáról valaki, hogy az erre vonatkozó kényszer vagy lehetőség meghaladja a téma szempontjából lényeges tényekről birtokolt ismereteit. Megszokott ellentmondás ez a nyilvánosság színterén, hiszen gyakran ösztönöz számos közszereplőt akár saját hajlandósága, akár mások vele szemben támasztott igénye, hogy hosszasan beszéljen olyasmiről, amihez vajmi keveset ért. Egymással szorosan összefüggő példák adódnak abból a széles körben elterjedt meggyőződésből, hogy egy demokráciában a felelős polgárnak kötelessége mindenről véleményt alkotni, de legalábbis minden olyasmiről, ami országa ügyeinek igazgatását illeti. Mondanom sem kell, hogy még súlyosabb következményekkel járhat a vélemények és a valóságról alkotott elképzelés közötti érdemi kapcsolat hiánya olyan véleményalkotó esetében, aki lelkiismeretes erkölcsi lényként úgy hiszi, kötelessége értékelni a világ történéseit és a világ bármely részén uralkodó viszonyokat. A hanta napjainkban tapasztalható burjánzásának mélyebb forrásai is vannak, így például a szkepticizmus különféle formái: a kételkedők tagadják, hogy bármiféle megbízható módon hozzáférhetnénk az objektív valósághoz, ezért tehát elutasítják a dolgok valódi természetének megismerhetőségét. Ezek az „antirealista” tanok aláássák az igaz és a hamis meghatározására törekvő, érdek nélkül való erőfeszítések értékébe, sőt az objektív vizsgálódás fogalmának felfoghatóságába vetett bizalmat. Válasz erre a bizalomvesztésre, hogy újabban kihátrálunk abból a fegyelemből, amelyet a korrektség eszménye melletti elkötelezettség követel, egy egészen másféle fegyelembe, amelyet egy másik, alternatív eszmény, az őszinteség keresése ró ránk. Elsősorban nem arra törekszik az egyén, hogy helytálló módon jelenítse meg közös világunkat, inkább önmagáról igyekszik becsületes képet adni. Mivel meg van győződve róla, hogy a valóság nem bír elidegeníthetetlen vonásokkal, s így nem is remélheti, hogy az igazsággal azonosíthatja őket, inkább saját magához igyekszik hű maradni. Mintegy eldönti, hogy úgysincs értelme a tények iránti hűséggel próbálkozni, ezért inkább azzal kell próbálkoznia, hogy önmagához legyen hű. Ám oktalanság saját magunkat véglegesnek tekinteni, ennélfogva azt képzelni, hogy egyaránt megvan a hajlamunk a helyes és a helytelen leírásokra, és közben feltételezni, hogy bármi másnak véglegességet tulajdonítani nem más, mint hiba. Tudatos lények vagyunk, tehát csak más dolgokra válaszolva létezhetünk, megismerésük nélkül magunkat sem ismerhetjük. Mi több, semmiféle elmélet, és bizonyosan semmiféle tapasztalat nem támasztja alá 705

azt a rendkívüli vélekedést, hogy az egyén számára a saját magáról való igazságot lenne a legkönnyebb megtudni. Az önmagunkkal kapcsolatos tények nem különösebben szilárdak, kevéssé állnak ellent a szkepszis bomlasztó hatásának. Saját természetünk nagyon is csalókán tartalmatlan – hírhedten kevésbé stabil és elidegeníthetetlen, mint más dolgok természete. És amennyiben erről van szó, hanta maga az őszinteség is. LUKÁCS LAURA fordítása

Lakodalom. Nagy-Sárrét. Körösladány, 1942.

MŰHELY

Az átváltozás képessége Lukács Laura beszélgetése Takács Zsuzsával

LUKÁCS LAURA Takács Zsuzsa Kossuth-díjas költővel ezúttal nem a költészetéről, hanem elsősorban a műfordításairól beszélgetünk. Jómaga a XVI. századbeli misztikus költő, Keresztes Szent János – Juan de la Cruz – összes verseinek fordítását és a hozzá írt szerzői szövegmagyarázatok egy részének átültetését tartja legnagyobb műfordítói teljesítményének. De sok másról – egyéb fordításról, formáról, magyar műfordítói hagyományról, nyelvek különbözéseiről és korlátairól, szerelem és vallásos elragadtatottság rokonságáról és a műfordítói hűségről – is szó esik. Olasz–spanyol szakon végzett. Olasz–spanyol és francia versfordításai megelőzték első önálló verseskötetét. Miért éppen ezek a nyelvek játszottak szerepet az életében? Hogyan jutott el hozzájuk? TAKÁCS ZSUZSA Meglehetősen viharos időben, l957-ben érettségiztem. A középiskolában latinos voltam, és egyszerűen úgy gondoltam, hogy a választható nyelvek közül legközelebb a latinhoz az olasz és a spanyol áll. Emellett sok verset olvastam, köztük rengeteg külföldi költőt, jobbára a Nyugat költőinek fordításában, illetve kamaszkorom egyik legkedvesebb antológiájában, a Szerb Antal szerkesztette Száz versben, a Nyugat fiatalabb nemzedékének fordításában. Személyes tapasztalatom is volt. Jártam Berczeli A. Károlyék lakásán, ő apám Széchényi könyvtárbeli kolléganőjének férje volt, láttam asztalán a vaskos szótárakat és Lope de Vega-, Tirso de Molina-drámaköteteket. Megtetszettek a körülmények, az éjszaka is végezhető, magányos munka, s választásomban megerősített, hogy a szintén kolléga révén ismerős Mészöly Dezső manzárdszobájában belepillanthattam a Romeo és Júlia készülő magyar fordításába. Első tétova műfordítás-kísérletem Lermontov Vitorla című versének átültetése volt még középiskolás koromban. Orosz dolgozatot írtunk, szerettem volna formahű fordítást készíteni, de alighogy néhány lehetséges rímet találtam, máris kicsöngettek. Természetesen egyest kaptam a feladatra, de nagyon büszke voltam rá, hogy nem a jegy, hanem a művészi feladat érdekel. Mivel a magyarórákat nagyon szerettem, s úgy éreztem, hogy tantárgyként merő tévedésből szerepel az irodalom az iskolai tananyagban, úgy gondoltam, hogy műfordító leszek és persze titkos, majd egyre jelentősebb költő. Ez az elgondolás nem zavart abban, hogy az orvosi egyetemre jelentkezzem, szüleim kívánságának megfelelően. ’57-ben, amikor jelentkezésemet beadtam a Semmelweis Egyetemre, apámat éppen letartóztatták, mert a Széchényi Könyvtár Munkástanácsának elnöke volt. Helyhiányra hivatkozva nem vettek fel az orvosira. Egy évig voltam vendéghallgató a bölcsészkar spanyol–olasz szakán, illetve a Színművészeti dramaturgiaóráin. A bölcsészkaron egy évvel azelőtt indultak újra a nyugati nyelvsza-

707

kok, az ötvenes évek első felében nem lehetett nyugati nyelvet és irodalmat tanulni. ’58-ban már az ELTE-re jelentkeztem olasz–spanyol szakra. Föl is vettek, de olasz– magyar szakra, és csakhamar közölték, hogy a minisztérium meg fogja semmisíteni a felvételemet. Ma sem tudom, ki járt közben érdekemben, tanárom, Sallay Géza-e, akinek javaslatára és irányítása mellett még vendéghallgatóként készítettem egy olasz költők verseiből álló antológiát, vagy apám új munkahelyének őrült, de érző szívű főnöke, aki József Attila kommunista mozgalombeli barátjának mondta magát, és ha valaki ellenkezett vele, az értekezlet közepén fölpattant a székéből és a falat kaparta. Három szakon kezdtem a tanulást, az olasz és magyar mellett a spanyolon, továbbá felvettem angol és francia és japán nyelvórákat. Természetesen a kötelező orosz mellett (amiből sajnos már semmit nem tudok, a japánról nem is beszélve). Félév végén már olaszul és spanyolul vizsgáztam, pontosabban valamilyen furcsa keveréknyelven. A tanulmányi osztály vezetője szakmódosítási kérelmemet két éven át visszautasította, de mihelyt igent mondott, letettem magyarból az alapszigorlatot, és olasz–spanyol szakon tanultam tovább. Másodikos koromban fordítani kezdtem Petrarcát egy akkor készülő Összes versekbe. A kötet külső szerkesztője az olasz tanszék vezetője, Kardos Tibor volt; ő először beválogatta szonett- és canzonefordításaimat, majd egy haragos pillanatában kiszórta a készülő kötetből, de akkor már Lator László is látta a verseket, és védelmükre kelt. Ma is megvan a könyvbemutatóra szóló kék betűs meghívó, a fordítók között a nevemmel. Első megjelent műfordításom mégsem Petrarca volt, hanem egy azóta méltán elfeledett lengyel népi demokratikus költő, akinek puskájához írott versét ’59 karácsonyestéjén fordítottam le. Férjem révén, aki évfolyamtársam volt, s akinek a nyelvek iránti parttalan érdeklődésemet is köszönhettem, kapcsolatba kerültem Lengyel Balázsékkal, azaz Nemes Nagy Ágnessel, az ő révükön pedig Kálnoky Lászlóval, Ottlik Gézával, Rába Györggyel. Pilinszkyt már régebben ismertem, mert a nővére abban a házban lakott, ahol mi. A személyes ismeretségünkön túl írásaik, fordításaik és mindenekelőtt irodalmi ízlésük jelentősen hozzájárult ahhoz, hogy szakmai kihívásnak, írói munkának tekintsem a műfordítást. – Hogyan vált „fő” idegen nyelvévé a spanyol? – Amikor legfeljebb csak sejthettem még, hogy itthoni ismeretlensége ellenére mennyire jelentős a spanyol nyelvű irodalom, akkor mentünk látogatóba apám fent említett két ismerőséhez. Ott hallottam Berczelitől, hogy a spanyol drámaírókat általában németből fordítják magyarra. Tetszett az is, hogy spanyolul senki sem tud a környezetemben, és szakválasztásom megütközést kelt az ismerősökben. Mivel az ELTE-n csak kétévente indítottak spanyolt, én az előző, már ismerős évfolyammal jártam, s így velük vizsgázva behoztam azt az évet, amikor még vendéghallgató voltam. Nagyon szerencsés választás volt a spanyol. Az, hogy egy évig még Kubában is lehettem, továbbá harminchét éven át spanyol diplomáciai ismereteket és műveltségi szakismereteket taníthattam a Közgázon, szintén ennek a döntésnek a következménye. Szakválasztásom irodalmi hozadéka pedig Keresztes Szent János költői életművének és egyik prózai művének fordítása. Weöres Sándor és Károlyi Amy estjét vezettem be a hetvenes években a Kassák Művelődési Házban. A műsor szünetében kérdezte meg Weöres, nem gondoltam-e rá, hogy le kéne fordítanom, hi-

708

szen verseinek nincsen irodalmi fordítása. Jó néhány évvel később ösztöndíjjal voltam Madridban, a nemzetközi diplomáciai iskola egy hónapos kurzusán. Irodalomtanárunk, egy gyönyörű andalúz férfi Keresztes Szent János szerelmi szókinccsel átitatott verseiről beszélt. A misztikus irodalomban a lángoló istenszeretet és az erotika egymást feltételező erő és kvalitás. Keresztes Szent János egyetlen verssora például régtől kavar vihart, és hozza zavarba ételmezőit. Ménendez y Pelayo, a nagy tekintélyű irodalomtörténész azt mondja, hogy vallásos rettegéssel tölti el a: „Rompe la tela de este dulce encuentro” verssor. A sor magyarul így hangzik: „Szakítsd el édes találkozásunk…’telá’-ját.” – A kérdéses, botrányt kavaró szó: a ’tela’, amelyre a szótár a szövet, szövedék mellett, többek közt, a vászon szót is javasolja. A verssor egy kiváló költő fordításában magyarul először a ’vászon’ szinonimával jelent meg, s ezért a következőképpen hangzik: „találkozásunk vásznát hasítsa végig” (mármint a szerelem). Ez a változat persze nem szentségtörő vagy botrányos, legföljebb furcsa, hiszen vagy a szerelmesek között dúló párnacsatára utal, vagy szerelmük fékevesztettségére. Keresztes Szent János viszont a verséhez írott hosszú szövegmagyarázatában egyértelművé teszi, miről van szó, amikor a belső szerveket egymástól elválasztó ’telá’-hoz, azaz hártyához hasonlítja a jegyeseket egymástól elválasztó „akadályt”. Így lett a spanyol sorból fordításomban: „Találkozásunk hártyáját szakítsd el.” Ez már elég botrányosan hangzik, ugye? A költői képben a Vőlegény, Krisztus és a Menyasszony, az Egyház misztikus egyesüléséről, az ’unio mysticá’-ról van szó. Ennek a sornak megfejtése sok tanulsággal járt számomra. De visszatérek a fordítás történetére. Amikor harmadszorra is fölkínálta az élet ezt a lehetőséget, és a Helikon Kiadó szerkesztője, Zirkuli Péter felhívott, igent mondtam a versek lefordítására. A munka azonban a több mint ezeroldalas, dogmatikai, teológiai, filozófiai Magyarázatok fényében mégsem tűnt könnyű feladatnak. Hét évembe telt az Összes versek, illetve A Kármel hegyére vezető út című próza lefordítása. Hogy ösztöndíjat kapjak a spanyoloktól, lefordítottam egy gazdag, de teljesen dilettáns kortárs misztikus „költőt”’, akinek a bolgár és román fordítása után ez volt a harmadik szocialista ország nyelvén megszólaló, egyébként magyarul soha nem publikált fordítása. Ösztöndíjam ideje alatt minden délelőttöt a könyvtárakban töltöttem, elolvastam a fellelhető angol, francia, olasz fordításokat, és a fontosabbnak látszó szakirodalmat. Egy másik utam alkalmával pedig eljutottam a cádizi Illatmúzeumba, s ma már föl tudom idézni azt is, hogy milyen illatok ihlették, kísérték a Keresztes Szent Jánosra nagy hatást gyakorló arab (szúfi) költők versvallomásait. Ma sem tekintem azonban befejezettnek a versek fordítását, az egyes versek utánközlésénél változtatok rajtuk. A legfontosabb vers legfontosabb kezdősorát, a sötét éjszakáról szólót például, formai okokból először „fénytelen” majd „vaksötét” éjszakának fordítottam. Ma már tudom, hogy ez hiba volt. Inkább döccenjen a verssor, mint hogy a lényeg sérüljön. A misztika „sötét éjszaka” megfogalmazása nem felülírható. – Mi vonzotta ennyire ebben a nagy misztikus költőben? Keresztes Szent János abban az értelemben elit irodalom, hogy sosem lesz belőle zajos könyvsiker. Őt fordítani inkább misszió lehet. Van valami különleges kapcsolat kettőjük között, amiért az egyik költő annyira kellett a másiknak?

709

– Az a furcsa, hogy – ha nem is zajos – meglehetős könyvsiker volt. Az első kiadás ’88 karácsonyán jelent meg és két hét alatt elfogyott. Utána a verseket még kétszer kiadták, ’92-ben és 2000-ben a prózaszemelvényekkel, illetve egy elemző prózával egy kötetben. Hamar elfogytak ezek a kötetek is. Jelentősnek mondható a recepció is. Beney Zsuzsa az Élet és Irodalom év végi számában teljes oldalnyi cikket írt a könyvről, még a rádióújságban is megjelent egy rövid és elismerő könyvajánlás egy szakember tollából. Külföldi visszhangja is volt, a Rómában megjelenő Magyar Kurír, a bécsi megjelenésű Mérleg is foglalkozott vele. A prózaválogatásból szemelvényeket közölt a 2000, a Pannonhalmi Szemle, a Vigilia, az Átváltozások című folyóirat. A második kiadás után megkaptam a műfordítók szakmai díját, a Forintos-díjat. Mindennél meggyőzőbb volt azonban az ismeretlen olvasóktól kapott visszajelzés. Amikor elkezdtem a fordítást, eszembe sem jutott, hogy sikeres vállalkozásba kezdek. Egyszerűen úgy gondoltam, hogy ha Keresztes Szent Jánosnak nincs irodalmi fordítása, akkor az a magyar költészet adóssága. Másrészt a magyar műfordítás az irodalom nagy hagyományú, hihetetlenül gazdag, önálló műfaja, és kitüntetés és öröm, gondoltam, ha én is ott lehetek a fordítók között. Köztudott, hogy a XIX. században kezdődött, s a Nyugat nagyjaival folytatódó fordítói hagyomány milyen erőre kapott a XX. század ötvenes, hatvanas és hetvenes éveiben. Számtalan kiváló író, aki saját írásaival nem jelentkezhetett, féltő gonddal, szakmai elkötelezettséggel fordított klasszikusokat és moderneket magyarra. Arra számítottam, amit Kálnoky fogalmazott meg önmagáról, hogy saját véremet töltöm majd idegen erekbe. Családi vonatkozása is volt az elhatározásomnak. Nehezen találtam helyet abban a veszélyeztetett helyzetéből adódóan vallásosan is konzervatív légkörben, amit környezetem sugallt. Egyszóval szüleimnek, elsősorban anyámnak szóló engesztelő ajándéknak tekintettem Keresztes Szent János fordítását. – Mi magyarul tudjuk azt, amit leginkább csak a görögök tudtak: különbséget tenni az erósz (szerelem) és az agapé (szeretet) között, két szóval kifejezni a testi és a tisztán szellemi szeretetet. Nem volt-e könnyebb dolga egy újlatin nyelven író misztikusnak? Hiszen ezekben a nyelvekben csak egy szó létezik a kettőre, ami megkönnyíti, hogy a költészetben megjelenő vallási elragadtatás erotikus tartalommal telítődjék. – A szeretet és szerelem közötti nyelvi különbségtétel többletlehetőség a magyarban, amellyel van módunk élni vagy nem élni. Ha belegondolunk abba, hogy levelében, hogyan szólította meg egymást néhány századdal ezelőtt például anya és fia, rájövünk, hogy teljesen szokványos volt a „szerelmetes Anyám” vagy „szerelmetes Fiam” formula. A példánál maradva, mindnyájan tudjuk, mennyire közel áll például a gyerekünk iránti szeretet a szerelem érzéséhez. Egy fiatal anya számára érzéki gyönyörűség a gyerekek testének, bőrének tapintása, fürdetése, hajának megszárítgatása. Minden vonzalomban van érzéki mozzanat. 2000-ben jelent meg Anselm Grün és Gerhard Riedl Misztika és érosz című könyve. Úgy gondolom, ez a könyv elégtételt szolgáltat a misztika nagy, az egyházi kánonba – mondhatnám – misztikus tapasztalataik megírása ellenére felvett alakjainak. Keresztes Szent Jánosnak feltehetően nem volt tapasztalata a testi szerelemről, de volt teste, és át tudta érezni az eksztázist. Nála sokkal árulkodóbban így volt ez a németalföldi beginákkal, akik

710

Krisztushoz mint szerelmesükhöz eleve testi vágyaikkal közeledtek. A világi költészet oldaláról is nézhetjük persze a jelenséget. Van vallásos jelleg a szerelmes versekben is, talán éppen a szerelmesek hálaérzete, ami a megnevezhetetlen, a transzcendentális felé tör. – Sokan mondták már, hogy fordítani végső soron nem lehet, mégis tesszük a lehetetlent... Különösen a versen érződik, ha nincs eltalálva. Keresztes Szent János terjedelmes prózája sokat segíthet az értelmezésben. – Igen, a kritikai kiadásban több mint ezer oldal magyarázat jut az alig nyolcszáz sornyi versre. Sőt, hogy pontos legyek, a három, alig százötven soros, nagy versre, hiszen csak ehhez a háromhoz írt kísérőszöveget. Ezekből a magyarázatokból kiderül, mennyire megfontoltan kell eljárnia a fordítónak. És akkor még nem beszéltünk a szavak anyanyelvi beágyazottságáról, az eredeti nyelv zenéjéről, a számunkra teljesen ismeretlen és visszaadhatatlan szúfi szellemiségről, a nyelvi játékokról és ezer más dologról. Az eredetit megközelítő élmény akkor születne meg, ha minden verset a költő kimerítő, prózában megfogalmazott magyarázata kísérne. Bár akkor sem. Umberto Eco szerint a műalkotás nyitott, s valóban, ahány olvasó, annyi olvasat. A magyar olvasónak a fordításértelmezések során bekövetkező változásokról akaratlanul is eszébe jut Karinthy Frigyes műfordítás-paródiája, a Herz-szalámis versike. – Aki sokat fordít, néha úgy érezheti, egy nyelv képes teljesen bezárni az embert. Két nyelv különbözősége lehetetlen feladatok elé állítja a műfordítót, reménytelen vállalkozássá teheti egész munkáját. Az anyanyelv, vagy az írás, az alkotás nyelve nem határozza-e meg gondolkodásunkat? – Biztosan maradandó nyomot hagy rajtunk. Lehetetlen is nyelvi meghatározottságunkból kitörnünk. A kérdés messzire vezet, és nagy szakirodalma van. A spanyol gondolkodást, azt mondják, lényegesen árnyalja a nyelvben meglevő három létige, a ser, estar és hay megléte. Mi pedig ugyanazt a magyar létigét használjuk mindegyik állításban. Az, hogy: „az asztal a szobában van” és „én vagyok” merőben más ontológiai jelentéssel bír. A műfordítás azonban elsősorban gyakorlati kérdés. Le kell, hogy fordítsunk minden fontos irodalmi művet, nemcsak azért, mert nem olvashat mindenki minden nyelven, hanem azért is, hogy az anyanyelv életképes maradjon. Vitatott kérdés persze, kell-e érzékeltetnünk a fordításban, hogy mi volt a mű eredeti nyelve, ki volt a szerzője, vagy éppen teljesen magyar versként szólaljon meg az eredeti. A Vonzások és választások például, Vas István fordításában, érzékelteti, hogy a regényt németből ültették át magyarra. 2000-ben egy érdekes antológia jelent meg Réz Pál összeállításában a Sziget Kiadónál. A könyv a világirodalom nagy verseinek az eredeti mellett több magyar fordítását közli. Itt akadtam rá a Szabó Lőrinc fordításában már ismerős Shakespeare-szonettek új magyar fordításaira. Szabó T. Anna fordításaiból kihallani még az angol vers lélegzetvételét is. A múlt héten rádióbeszélgetésre készülve átnéztem a Szerb Antal-féle Száz vers című antológiát. A szerkesztő, Győri László azt kérdezte, ha az én Száz versemet állítanám össze, mi maradna a régi válogatásból és milyen új verseket tennék bele. Csak négy műfordítást választottam a régiek közül, de benne volt a 129. szonett régi és új változata is. Az eredeti kezdősorának a „The expense of spirit in a waste of shame” fordítása Szabó Lőrincnél: „A szellemet mocsok-

711

ká tékozolni” és Szabó T. Annánál: „Ölben élni fel az életerőt”. Nem hiszem, hogy választanunk kéne a két szöveg között, de a puszta tény, hogy egy több száz éves verset az angol szakirodalom legfrissebb kutatásai alapján újrafordít valaki, a magyar műfordítás életképességét bizonyítja. Assisi Szent Ferenc Naphimnusza Sík Sándor fordításában szerepelt virtuális kötetemben. Ez a vers különösen fontos olvasmányom volt az Üdvöz légy, utazás! című kötet írása idején. A műsorban azonban azért is említettem, mert jó példa arra, hogy az idegen nyelvről magyarra fordítás esetében milyen nehézségekbe ütközik fordító és olvasó egyaránt. A magyar nem ismeri a nyelvtani nemet, számára egyáltalán nem evidens, ami egy olasznak magától értetődő, nevezetesen, hogy a víz nőnemű, azaz a húgunk, míg a szél hímnemű, ahogyan a tűz is, a nap a bátyánk, a hold a nénénk, és legfőbbképpen a halál is leánytestvérünk. Másképpen gondol a halálra, aki a gyöngédebb női princípiumnak adja meg majd magát, mint aki férfinak látja a közelítő véget. Az olaszban, spanyolban, franciában a halál nőnemű, a németben viszont hímnemű. Tudunk példát arra is, hogy egy szó, például a „tenger”, hogyan tükröződik az ember nyelvi tudatában. Ha a beszélő magához közel állónak érzi, nőnemben beszél róla. Ha viszont nem fűzik érzelmi szálak hozzá, hímneműnek tekintik. Visszatérve Assisi Szent Ferenc verséhez, mi magyarok hasonlatnak érezzük azt, amit a költő állít, az olaszokat viszont a ráismerés heuréka-élményével ajándékozza meg, hogy a költő leány- és fiútestvéreinkről beszél. Persze sok minden lehetőségtől elzár minket az anyanyelv. Például a magyarul beszélőt a szenvedő szerkezet hiánya. Az, hogy mindig meg kell neveznem az alanyt, anyanyelvem és legbelső énem szemléleti különbségére utal, hiába szeretném személytelenebbé tenni a verset, hidegebben, távolabbról nézni önmagamat, magyarul, nyelvi okokból, nem mindig tudom. Továbbá fájlalom, hogy a sok-sok múlt időből csak egy maradt meg. Hiányzik a kötőmód az újlatin nyelveket jellemző teljessége. Nemrég saját versemben azt akartam volna mondani, hogy: „Istenem, add, hogy ne lett légyen úgy, ahogyan történt”. Választhattam volna természetesen, azt, hogy „bárcsak ne lett volna, ami bekövetkezett”, de ha ezt választom, elvész a képtelen kívánság lényege, a múltban megtörténtek megváltoztatására vonatkozó óhaj, azaz, hogy Isten számára, aki az időn kívül létezik, visszamenőleg beleavatkozzon a sorsunkba. Persze körül tudom írni, de mégsem ugyanaz, ha azt mondom, hogy „bárcsak ne történt volna meg”, esetleg „tedd, hogy ne történt volna meg a múltban”. Azt hiszem mégis, amit veszítünk a vámon, azt megnyerjük a réven. A magyar igekötők gazdagsága, az elöljárószók, a ragok hierarchiája, a nyelv képisége, rímgazdagsága, hajlékonysága, mindenfajta ritmus visszaadására való képessége, magánhangzóinak széles skálája nagy vigasztalás. – Nagy László Lorca fordításainak poétikai megközelítése című írásában számomra megdöbbentő dolgot olvastam. Azt, hogy a nyelvi különbözőségek miatt egyegy üresen maradt sort Nagy László az eredeti elemeiből építkezve tölti ki. – Az angolból, illetve a spanyolból fordítók ismerik azt a jelenséget, hogy az eredeti verssor a magyarban csak hosszabban, illetve rövidebben mondható el. Az angol rengeteg egytagú szóból építkezik, a spanyol írásban és kiejtésben egyaránt hosszabb szavakból áll (nem úgy, mint a francia, ahol az írásban hosszabb szavak a kiejtésben rövidülnek). Az említett doktori disszertációmban példát is hoztam erre

712

a megoldásra az egyébként nagy zeneiségű, ihletett és hű Nagy László-fordításokkal kapcsolatosan. – Pontosan ezért kérdezem. Sokat fordítok angolból (igaz, csak prózát), és az a tapasztalatom, hogy a magyar szöveg lényegesen hosszabb lesz. – Tapasztalatunk teljesen egybevág. Különböző trükkökkel lehet megtakarítani, illetve szaporítani a szótagszámot. Ha kötött formájú verset fordítok angolból, gyakran elhagyom a névelőket. De így tettem a kötött formában író katalán Espriuval is, igazán nem volt könnyű feladat belepréselnem tartalmas szavait a rövid sorokba. De úgy tapasztalom, más fordítók is élnek különböző fogásokkal, többek között az egyes sorokból kimaradt tartalmi vagy formai jellemzők a vers egyik-másik sorában való visszaadásával. A műfordítás szüntelen megalkuvás és próbatétel a fordító számára. Érdekes volna megnézni azt is, hogy a kétnyelvű Pessoa mennyire másként hangzik magyarul, ha angol vagy portugál verseit fordítjuk. Persze az sem mindegy, hogy négy énjének melyikét ülteti át magyarra valaki. A saját neve alatt kiadottakat, vagy a három más életművet álnéven közlő Pessoa verseit. A legtöbbet, egy kötetnyi kitalált néven megjelentetett, bukolikus verset nagy unalommal fordítottam, míg a saját verseként jegyzett szonetteket, vagy narkomán énjének ópium-mámorban fogant, látomásos versét saját munkámat is félretéve, nagy odaadással készítettem. Így jártam az itthon alig ismert olasz Giudicival, vagy a teljesen ismeretlen, Cervantesdíjas, kolumbiai Mutisszal is. Alig vártam, hogy reggel legyen, és gépemhez ülhessek. Ekkora feszültséget csak egy-egy érdekesebb álmom utáni reggelen éreztem, amikor már a gép előtt újraolvastam az éjszaka sebtében leírt sorokat. Nagy kaland idegen írókat fordítani; élettörténetük, lelkük, elmebajuk és zsenialitásuk terhét és örömét magunkra vesszük ilyenkor. – Tavaly „Önéletrajzaim” alcímmel megjelent első prózakötete, A megtévesztő külsejű vendég. Egy olyan alkotó pályáján, aki elsősorban költő – és hogy tárgyunknál maradjunk, műfordítani is leginkább költőket szeret –, nagy jelentősége lehet egy ilyen újdonságnak. Vagy nem érdemes ilyen mereven ragaszkodni a vers és próza kategóriájához? Inkább lírára és epikára kellene felosztanunk az írásokat? – Én a vers és a próza közötti különbségtétel híve vagyok. Bár kísérletképpen megtettem, hogy a kötet bevezetőjét, a szüleimnek írott ajánlást, mint verset küldtem el az ÉS karácsonyi számába, és versnek fogadták el az olvasók is, akik reagáltak az írásra. Igaz hogy van narratív líra és költői próza, de annak kötetbe foglalva, kontextusában elhelyezve mégis lírának és prózának kell lennie. A kérdésre visszatérve, azért írtam prózát, mert többet, mást akartam közölni, mint amennyit a vers elbír. Nem sűríteni akartam, hiszen a vers az esszencia, hanem az egymásra torlódó események, tapasztalatok tömegének nyomását akartam érzékeltetni. Identitást találni szereplőim számára, megmutatni az olvasóknak, hogy mennyire komolyan veszik életüket az egyéniségükre támadó világban. Az egyik személyesre hangolt, szülő-gyermek konfliktust ábrázoló novellában az életét a gyermeke életének alávető anyafigurában megpróbáltam a még vállalható önfeladás határát megkeresni. Ez talán a leginkább lírai novella, de semmiképpen sem tekinthető költői prózának. Nem titkolt vágyam volt továbbá, hogy az irónia is helyet kapjon az írásokban.

713

– Megszületik a vers – a költők tudják, hogyan. Ön valahol azt írta, sok verse „diktált” vers, amikor leírja, már csak kisebb szerkesztési munkát kell elvégeznie rajta… De amikor ott az idegen vers, akkor hogyan működik – működik-e – ez a fajta ihlet? – Az ihlet egyik fajtája volt az a türelmetlenség, ami a fent említett Mutis-fordításakor elfogott, amitől kora reggel kiugrottam az ágyból, és feszülten vártam a pillanatot, hogy leülhessek az asztalhoz. Olyan érzés volt, mintha egy csomagot kézbesített volna posta, de nekem, gyakorlati okokból, halogatnom kéne a kinyitását. Amikor végre kibogoztam a madzagot és felnyitottam a dobozt, elfogott a régi karácsonyokon érzett öröm. Olvastam a verseket, és amikor megtetszett valamelyik, azonnal fordítani kezdtem. Éreztem, hogy azt tudja Mutis, amit én nem tudok, bár mindig is szerettem volna tudni, és megpróbáltam rájönni a titkára. Mondanom sem kell, hogy nem árulta el magát a szöveg, bár elemezni tudom, s úgy érzem, tudok a kottájából játszani. Olyan zenét azonban, amelynek ő a mestere, nem tudok szerezni. Ráadásul a fogalmazása Kálnoky László bravúros, körmönfont, a nyelv örömében fürdőző mondatait idézi. Lendületemben talán az is közrejátszott, hogy akkor kezdtem dolgozni szövegszerkesztővel. Azelőtt különböző színű tintákkal írtam át újra és újra a fordítást, majd a gépből kifűzve a kéziratot, számtalanszor átragasztottam az eredetit. Egymásra rétegződtek a javítások, akárha egy palimpszeszt készült volna műhelyemben. Mindig „tiszta lappal” kezdtem a munkát. Összesen tíz napom volt a válogatásra és fordításra. A fordítások meg is jelentek (kötet sajnos nem belőlük), de a gépem memóriájából nem töröltem ki a fordításokat. Ha néha a költői hang titkán tűnődöm, rákattintok a Mutis-dossziéra. – Beszéljünk kicsit a zenéről is. Fontosnak érzem a zenét mindenben, amit csinál. Amikor Nagy László Lorca-fordításait elemzi, akkor is főszerepet kap a zeneiség. – Nekem nagyon sokat segített a zene mindig is. Gyerekkoromtól a mai napig. Különösképpen érzelmi válságaim, a versínség vagy éppen az egymás nyomában megszülető versek megírása idején. Vihart kavar, majd megtisztítja a terepet. Ez azonban nem jelenti azt, hogy ne tobzódnának képekben – különösképpen korábbi – verseim. Éppen a napokban gondolkodtam el azon, mennyire nyomon követhető egyegy költőnél, illetve egy-egy versben a látvány és a zene, illetve a látvány vagy a zene dominanciája. Nemes Nagy Ágnes Éjszakai tölgyfa című versének hallatlan plaszticitására gondoltam, szemben mondjuk Pilinszky versének, az Apokrifnak erős zenei komponáltságával és plaszticitásával. Az Apokrif zeneisége nem is az annyira csodált Bachra vagy Mozartra mutat vissza, hanem a motívumait hosszan, nagy nosztalgiával görgető Mahler-zenére. Van tehát költő, akinek verseiben egyszerre két vagy több társművészeti hatás tetten érhető. García Lorca, aki egyszerre több művészeti ág művelője, költő, zeneszerző és folklórgyűjtő volt, továbbá kiváló grafikus és – mindenekelőtt – zseniális színpadi szerző, a Cigányrománcokban a zene, a látvány és a folklór fontosságát is hangsúlyozza, azt kell mondanom azonban, kissé verseinek kárára is. Ő is tudta ezt, ahogyan írásaiból kiderül. Nem szerette, ha az Amerikában, de Európa más országaiban is különösen kedvelt Cigányapácát dicséri valaki. – Mi a véleménye a rímes versről manapság?

714

– A magyar, mint ragozó nyelv, különösen gazdag rímlehetőségekben, de hiszen erről már beszéltem is. Ahogyan az sem okoz gondot, ha egy verset időmértékes vagy hangsúlyos formában kell visszaadnunk. Nem állítja különösebb nehézség elé a fordítót, ha asszonáncokban kell megszólaltatnia egy hosszú verset. Sőt a magyar nyelv erejének bizonyítására tudom azt is, hogy Petőfi például azért élvezhető, sőt népszerű Keleten, mert úgy érzik, hogy a népdalküszöbre emlékeztető versindításai a haikuírás szabályainak felelnek meg. A természeti képből személyes vallomásra váltó hang a japán–kínai füleknek ismerős. Ennyit tehát a rímelésen túli tág, nyelvi adottságainkról. Más a helyzet azonban, ha nem mi fordítunk rímes verset, hanem modern magyar költőket fordítanak mások idegen nyelvekre. Úgy tudom, elviselhetetlen az angoloknak, franciáknak a modern rímes vers, mert kimerültek már az anyanyelvük nyújtotta lehetőségek. Az elkoptatott rímek kényszeres használata a rossz magyar reklámversikékben is nyomon követhető. A Művészet erkölcstelensége címen írott Czesław Miłosz-esszében érdekes, tapasztalataimmal teljesen egybevágó megállapításra találtam. Miłosz elmondja, hogy a német megszállás szörnyű éveiben a halálraítéltek „szavakkal akartak nyomot hagyni... És a nyelv nem engedelmeskedett, mintha toposzokba húzódott volna vissza... menedéket keresve bennük.” Hasonló tapasztalatokra jutottak azok is, mondja Miłosz, a jelenségről író Borowiczot idézve, akik a szovjet börtönökben és munkatáborokban keletkezett verseket, dalokat, cellák falaira rótt feliratokat elemezték. A háború és diktatúra éveiről adekvátan nyilván csak nagyon kevesen tudnak írni. A kevesek között ott van például Celan, aki teljesen felforgatta a nyelvről alkotott elképzeléseinket. Visszatérve a rímkérdésre, a magyarban is változott a rím szerepe, az az érzésem, hogy ma inkább váratlansága hat, vagy az általa keltett feszültség, semmiképp sem díszítő jellege. Hogy hol vágok el egy verssort, hol keltek hiányt, hol telítem túlcsorduló érzelemmel a rímet, hol teszem mulatság tárgyává, ezek mind eszközök. A műfordításban pedig, hiszen saját versként nem írok rímes verseket vagy szonettet például, napokba telik, míg megadom magam a költő kényszerítő erejének. Átverekszem magamat a bozótos tájon, hogy megpillantsam, mondjuk, a tengert, amelynek partjára én is születhettem volna, ha máskor vagy máshova születek. – Dolgozik-e most is valamin? – Hónapok óta írok egy álomesszét a Vigilia Kiadó gondozásában megjelenő kötetembe. Mivel A viszonyok könnye és A tárgyak könnye tele van álomversekkel, és jócskán szerepelnek álmok az Üdvöz légy, utazásban!-ban is, mepróbálok utánajárni más írók és költők látomásainak. A mesterségesen előidézett álmoktól az aszkéták és szerelmesek látomásain keresztül a kísértetek felbukkanásáig, a leleplező álmokig rengeteg költő és író művét elemzem. Átolvastam az elérhető szakirodalmat, naplókat és viták anyagát. Megrendítő és mulatságos tapasztalat mások álmában bolyongani, és tanulságos ellesni az ábrázolás fortélyait. Freud azt mondja, hogy az álmunk (ami, maga is műalkotás) olyan, mintha az ábrázolhatóság irányítaná. Az esszében szóba kerül az eredetiből készült fordítások problematikája is. A hívószavak fontossága az álomleírásokban, az álom ábrázolhatósága, a szálak elvarrása vagy elvarratlansága. A halálból hazalátogató alakja. A tükör és a kölcsönös álom, a maszk, a hip-

715

nózis, a fejfájás kiváltotta látomások, a jóslatok és előérzetek. Az egymással rokon irodalmi álmok. Az álmok fajai és alfajai. Van az álomnak egy furcsa „speciese”, mely rémálom ugyan, de groteszk képisége és nyelvi iróniája borzadás helyett nevetésre ingerel. Én a „leleplező álom” nevet adnám ennek az általam kitalált, a „király meztelen” alfajnak. Nem testi értelemben vett meztelenségről beszélek, amikor ruhátlanul, vagy alsónemű nélkül szaladgálunk, mi álmodók, ami állítólag gyakran megesik velünk, hanem amikor egy köztiszteletben álló személyiség lepleződik le álmunkban előttünk. Az álom leírása kísértetiesen hasonlít a műfordítói munkához, más nyelveken azért interpretációnak, azaz tolmácsolásnak nevezik ezt a folyamatot. Egy másik, nem elsődlegesen szavakban megnyilvánuló nyelv átültetéséről van itt szó, amelyet a második lépés, álmaink értelezése nem is mindig követ. Inkább a látványt, a képiséget, az alvás során előttünk lepergő filmben lejátszódó cselekvéssort próbáljuk ilyenkor – beszélgetésünk témájához igazodva, mondjuk így – lefordítani.

SAN JU AN DE LA CR UZ JUAN CRUZ

KERESZTES SZENT JÁNOS

Llama de amor viva

Szerelem élő lángja

!Oh llama de amor viva, Que tiernamente hieres de mi alma en el más profundo centro!; Pues ya no eres esquiva, acaba ya, si quieres, rompe la tela deste dulce encuentro. mmm!Oh cautiverio suave! !Oh regalada llaga! !Oh mano blanda! !Oh toque delicado! que vida eterna sabe y toda deuda paga; matando, muerte en vida la has trocado. mmm!Oh lámparas de fugo, en cuyos resplandores las profundas cavernas del sentido, que estaba oscuro y ciego, con extranos primores calor y luz dan junto a su querido! mmm!Cuán manso y amoroso recuerdas en mi seno, donde secretamente solo moras, y en tu aspirar sabroso de bien y gloria lleno cuán delicadamente me enamoras!

mmmSzerelem élő lángja, lelkem legközepében, milyen vigyázva, míly szelíden sebzel! Nem fáj sebed marása, fejezd be hát egészen, találkozásunk hártyáját szakítsd el! mmmÓ, seb, gyönyörbe forgatsz! Égetés édessége! Ó, puha kéz! Ó, érintés, te kedves! Örök életről hírt adsz, kárpótolsz mindenért te! Megölsz, s halállal új életre keltesz. mmmÖrökkön élő mécses, érzékeim homályos üregeit világod beragyogja, mi vak volt, íme fényes, tökéletes, világos, melegét, fényét Kedvesének adja. mmmMellemben lakva titkon ébredsz lágy fuvalommal, eszméltetsz nyugalomra, szerelemre. Lélegzeted beszívom, Eltöltesz javaiddal. Ilyen gyöngéden ejtesz szerelembe! TAKÁCS ZSUZSA fordítása

MAGYAR VILÁG

GREZSA FERENC

Lelkület – önazonosság – nemzeti felemelkedés* „Aki a magyarság újkori történetét megírja, arra kell felelnie, hogy süllyedt »bennszülött«-té ez a nagy középkori nemzet tulajdon országában. Ha a színesekre gondolnak, tudják, mit értek bennszülöttön. Állami életét idegenek vezetik; ha vannak is véréből való nagyjai, azok csak maharadzsák; gazdaságilag kizsákmányolják; idegen civilizációk selejtje ellen nincs védelme; erkölcsében és testében nyomorodóban van.” NÉMETH LÁSZLÓ, 19431

Németh László hatvanöt évvel ezelőtt a magyarság sorskérdéseivel foglalkozó szárszói konferencián fölkavaró hatású előadását a fenti gondolatokkal kezdte. A benne foglalt megállapítások olyannyira húsba vágóak, szívbe markolóak, illetve érvényesek ma is, hogy e hangütéssel akár be is fejezhetném mondandómat, arra kérve Benneteket, elmélkedjünk közösen, melyikünk hogyan értelmezi a „bennszülött lét”, az „idegen civilizáció” fogalmait, az „erkölcsi és testi nyomorodás” jelenségeit. Közállapotaink hanyatlását az is mutatja, hogy egy ilyen eszmecsere – a kirekesztés bélyegének kockázata nélkül – jószerével már csak szűkebb körben teszi lehetővé az e kérdésekkel való foglalkozást. Jóllehet világos, hogy a „bennszülött” mivolt, az „idegen civilizáció” fogalmak – miként Németh László számára – számunkra sem genetikai, etnikai származási kategóriákat jelölnek, hanem a bármely közösség részére adott, sajátszerű kultúrától, önazonosságtól eltérő, annak ellenében ható kultúrákat, értékrendszereket és önazonosságot. Iménti fölvetésemet, hogy akár abba is hagyhatnám mondandómat, és gondolkodjunk közösen e kérdésekről, az is motiválja, hogy megítélésem szerint a kultúra és önazonosság fogalmak jelentéstartalmát – tényleges mibenlétükön, megjelenési formáikon kívül – maga a rájuk vonatkozó reflexió is jelentősen meghatározza. Tehát nem egyszerűen az fontos; mit jelent ma magyarnak lenni, hanem az is, hogy a magyarok szerint mit jelent magyarnak lenni, maga a magyarság mit gondol erről, hogyan éli át magyar identitását. E reflexiót nemzeti önismeretnek is nevezhetjük. E ponton mindjárt eljutottam gondolatmenetem egyik lényeges üzenetéhez, nevezetesen, hogy a magyar önazonosság jelenkori zavarai elsősorban a magyarság önreflexiójában, a magyarságról való kommunikációban rejlenek, nem pedig abban, hogy ne állna rendelkezésre mindaz a kulturális, életmódbeli, magatartásbeli örök-

* Elhangzott. Magyar Polgári Demokraták Társaság, 2008. május 8. 1 Németh László: Második szárszói beszéd, 1943. In: Sorskérdések, Magvető–Szépirodalmi, Budapest, 1989.

717

ség és jelenséghalmaz, amely a biztos önazonosság átélését egyébként biztosíthatná számunkra. Kultúra, önazonosság és reflexióik szoros kölcsönhatását az is jelzi, hogy Németh László hivatkozott visszajelzése olyan korszak után hangzott el, amelyben hazánk nemcsak túlélte a békeszerződésekkel, az ország csonkításával járó rendkívül súlyos társadalmi és gazdasági tehertételt, de a második világháborút megelőző utolsó békeévekre egy főre jutó nemzeti jövedelmét nagyjából az akkori Ausztria szintjére tornázta föl. Abban az időszakban (kétségkívül nagy lemaradást pótolva) a közoktatás és a közegészségügy jelentősen fejlődött. Mindemellett a magyar kultúra virágkorát élte; zenében, piktúrában, irodalomban, tudományosságban egyaránt. Viszonylag kisebb lélekszámú, körülvevő közegétől jelentősen eltérő kultúrájú nemzetek esetében a megmaradás sorskérdése óhatatlanul fölmerül, sőt bizonyos értelemben épp a megmaradást és prosperitást biztosító kultúrateremtés, a sajátszerűség újrateremtése egyik hajtóerejeként szolgálhat. Ezt illetően példálózhatunk akár Adyval is, aki e súlyos kérdéseket egy sok szempontból virágzó korban emelte be a szellemi életbe. Az tehát, hogy a szellemi nyilvánosságban eme folyamatosan időszerű föladattal alig foglalkozunk, tulajdonképpen önazonosságunk jelenkori állapotát tükrözi. Előadásomban tehát a magyarság lelkiállapota kapcsán elsősorban önazonosságunk kérdéseivel foglalkozom majd, illetve megosztok néhány elképzelést arról, hogy megítélésem szerint mi lehetne a lelkületi állapot, a kulturális és egyúttal gazdasági prosperitás javításához vezető út néhány fontos eleme. A rossz lelkiállapotunkat mutató egészségi, lelki egészségi adatokat nem részletezem, azokat e körben jórészt tudottnak tételezem. Engedtessék meg azonban egy kis kitérő, amellyel szeretném érzékeltetni azt az azonossági hátteret, amelyből származom. Remélem, e kitérő nem tűnik majd öncélúnak, hanem későbbi gondolatmenetem szerves részét, mintegy alátámasztását fogja szolgálni. Nos, anyai ágon békési református családból származom. Apai nagyapám kereskedőinasként kezdte, számára természetes volt félbevágni a kockacukrot, hogy a vevő pontosan azt a mennyiséget kapja, amennyit kért. Életútját végigkísérte egyfajta meghiúsulás. Életkora miatt a „Nagy Háború” vége felé már, a második világháború vége felé pedig még behívható volt. Mindkét háborúban hadifogságba esett. Romániában (Fogsányban) rövidebb időt, Oroszországban pedig hosszú éveket töltött el, ahonnan hazatérve egy ideig még családja elől is dugdosta a kenyeret. A „ruszkikról” rossz szót nemigen ejtett, viszont a „piszkos olájokat” olykor emlegette. Kemény, környezetében fegyelmet tartó ember volt, akit életében talán csak egyszer láttam sírni, amikor elmesélte, hogy a szolnoki áttörés után hogyan üldözték az „oláj” katonák, hogyan vetette át magát egy kerítés fedezékébe, majd tüzelt vissza reflexszerűen. És akkor látta (itt buggyant ki a könny a szeméből), hogy egyik üldözője földre hanyatlott. „Olájozó” nagyapámat tehát egyedül akkor láttam sírni, amikor arra került a szó, hogy egy „oláj” életét alighanem kioltotta. Apai ágon felmenőim kiskunsági katolikusok, közöttük szilaj csikós számadók, földművesek és hentes iparosok. (Ki tudja ma már, mit jelent a csikós szó előtt a „szilaj” jelző?) Apai nagyapám az elhúzódó vasárnapi ebédeket mindig történetek-

718

kel, adomákkal színesítette, amelyek többnyire a betyárokról, a vásárokról, a paraszti világról szóltak. Bár egyes történetei idővel visszaköszöntek, kisgyerekként azokat mindig érdeklődéssel, szinte fölvillanyozva hallgattam. Például azt, hogy mulatozás után, késő éjjel valaki bezörget egy kapun, és bekiált: „Itt lakik özvegy Kovács Istvánné?” Idővel indulatos női hang hallatszik bentről: „Nem lakik itt semmiféle özvegy Kovács Istvánné.” Mire a válasz kívülről: „Ejnye, ha én mondom! Itt hozom az urát halva!” Valahogy az apai ág történetei is a meghiúsulások története, a robottal megszolgált gyarapodásról, az azt követő kisemmizésről, végül a szívós munkával biztosított felszínen maradásról. És persze jól értjük, hogy – bár az évtizedek során számos lova volt – a legszebbek mégis azok voltak, amelyeket az oroszok ’44–ben elvittek, azzal zsarolva őt, hogy falhoz állított fiát (azaz apámat) agyonlövik, ha az elásott lószerszámokat nem adja elő. Másik lehetséges „egérutam” ebből az előadásból az volna, ha szép sorban mesélném a családi történeteket egy olyan családról, amelynek anyai ága elsősorban erkölcsiségemet formálta, apai ága pedig a paraszti és betyárvilág legendáriumát ültette el bennem. Ehelyett csak azt húznám alá, hogy e színes családi háttér, melynek szereplői között gazdálkodó, tanyai tanulók kollégiumának szakácsnője, ’56-os elítélt, irodalomtörténész egyetemi tanár, operaházi művész egyaránt előfordult, bizonnyal nem színesebb világ, mint bármely más családé. Ha esetleg mégis színesebbnek tűnik föl, azt nem szereplőinek unikális volta teszi, hanem a létforma, amelyben a családtörténeteknek – és azok átadásának – kitüntetett jelentősége volt. Visszatérve mondandóm fő sodrába, valamennyien tudjuk, hogy a magyarság körében igen magas azon viselkedésbeli, életvezetésbeli megnyilvánulások előfordulási aránya, amelyek súlyos mentális állapotra utalnak. Ez nemcsak az úgynevezett önkárosító magatartásformák: az alkohol-, gyógyszer- és kábítószer-függőség, az öngyilkosság, a depresszió epidemiológiai adatain, hanem a szorongás, a lehangoltság, az ellenséges beállítódás gyakoriságán, az agressziószint, a termékenységi mutatók, az értékrendszerbeli eltolódások, és családszerkezeti változások, a vallásgyakorlás, a közösségi kapcsolatok jellemzőin keresztül is lemérhető. A vonatkozó adatok a magyar társadalom mintegy fokozott „drogéhségét”, a különböző kémiai anyagok által elérhető módosult tudatállapot, a feszültségcsökkentés, a hangulatjavítás iránti fokozott szükségleteket jelzik. Noha a befejezett öngyilkosságok előfordulási gyakorisága a rendszerváltozás kezdete óta egy ideig csökkent, az indirekt önkárosító magatartásformák elterjedtsége az önpusztítás erőteljesen jelen lévő tendenciájára utal. Kapcsolati, közösségi kapcsolati értelemben pedig egyfajta „éretlenségről”, együttműködési nehézségről beszélhetünk. A kapcsolatok kialakításának és vállalásának problémáiról, az együttélés óhatatlanul jelentkező feszültségeinek alkalmatlan kezelési módjairól, az idővel megváltozó körülményekhez való alkalmazkodás zavarairól. Mindezek azt jelzik, hogy Magyarországon az individualizációs folyamatok nagyon erősek, és a közösségi integráció más országokhoz képest egyébként is alacsonyabb foka tovább gyengül.2 2

Lásd Kopp és Skrapski vonatkozó, longitudinális vizsgálatai.

719

A magyar társadalom lelkiállapota összességében nagyon sérülékeny. Az átalakuló család mintha nem lenne képes a megfelelő védelem biztosítására, de a tágabb közösség megtartó ereje, a társas támogatás hatóköre is szűkül. A természetes támogató rendszer: a családi, rokoni, baráti, más közösségi kapcsolatok hálózata sorvad. A kielégítetlen szükségleteket a különböző hivatásos és nem hivatásos segítő szolgálatok legfeljebb csak részben képesek pótolni. A feszült, nyomott hangulatú, önmagát különböző problémáiban magára maradottnak érző embert életérzése korlátozza szokványos hétköznapi életvitelében, feladatai ellátásában, legkülönbözőbb foglalkozási, családi szerepei betöltésében. Az elégtelenség és elégedetlenség érzései, a környezet iránti bizalmatlanság összességükben a biztonság átélésének hiányával jellemezhető és gyakran társul frusztrációval, szorongással. A biztonságérzet hiánya és a szorongás olyan „nem specifikus” lelkületi állapot, amely – ha tartósan fönnáll – különböző életvezetési problémákhoz, fokozódó kémiaiszer-használathoz, esetleg testi, és lelki egészségi, általában véve pedig együttélési problémákhoz vezethet. E lelkületi problémák összességükben is tükröződtek a 2004. decemberi népszavazás, mint országos reprezentatív „kutatás” eredményében. Amely kétségbevonhatatlanul jelezte nemzeti közösségi összetartozásunk, együttműködési és szolidaritási képességünk hiányosságait, túlzottan anyagias, sok szempontból önzőnek is tekinthető értékszemléletünket, a másokért, a velünk összetartozókért való felelősségvállalás korlátozott voltát, történeti tudatunk zavarait, nem utolsósorban pedig a fokozott sodorhatóságot és befolyásolhatóságot, amely – a mindezen körülmények ellenére mégiscsak létező „jobbik énünk” ellenére – a szavazásra jogosultak tömegeit távolmaradásra, illetve a kettős állampolgárság elutasítására késztette. A továbbiakban – úgynevezett „létmetaforák” segítségével – négy olyan lélektani, illetve mentálhigiénés körülményre utalok, amely megítélésem szerint a jelenlegi magyar társadalom lelkületét, következésképp hétköznapi valóságát jelentősen meghatározza. A „lelkület” kategória a modern lélektanban nem használatos, értelmező szótárunk szerint „valakinek az (erkölcsi) alkatával kapcsolatos érzelem- és gondolatvilága, lelkisége”3 Lelkület alatt a személyes és közösségi önazonosság tükröződését, olyan jellemző hagyomány- és attitűdrendszert értek, amelyet a közösség tagjai hétköznapi kapcsolati és viselkedési mintáikban, reakcióikban többé-kevésbé tudatosan meg is jelenítenek. A lelkület tehát a személyiség tudattalan, tudatelőttes és tudatos tartományait egyaránt érinti, közösségi léptékben mintegy integrálja. Felfogásom szerint e lelki tartalom „létmetaforákban”, mint archetipikus szimbólumokban megragadható. E metaforák egyrészt a kollektív tudattalan kifejeződései, másrészt viszont arra vissza is hatnak. Hangsúlyozom, hogy a számos egyéb lehetséges variánsból kiemelt, alábbi létmetaforák messzemenően spekulatív jellegűek. Bár hátterük alighanem adatolható, fontosabbnak ítélem, hogy használatuk – ha megalapozottnak tűnnek – mélyebb önismeretre serkentsen bennünket. Arra is felhívom a figyelmet, hogy bár az alábbiakban rész3

Magyar értelmező kéziszótár. Akadémiai Kiadó, 2001.

720

letezett metaforák negatív képzeteket keltenek, természetesen pozitív hatóerejű magyar létmetaforák is megalkothatók.4 A rab madár E metaforával a csupán gyakorisága okán is jelentősen sorsalakító dependens személyiségszerkezet, és minta lehetséges önképi lenyomatára utalok. A magyar társadalomban a függőségre jellemző lelki szerkezet, illetve kapcsolati minta erőteljesen jelen van, melynek társadalom-lélektani és politikai hatása kétségtelen. Olyan létállapotról van szó, melyet elsősorban önállótlanság, a felelősségvállalás kerülése, az autoritással szembeni behódolás, a feszültségek „lenyelése”, illetve „befelé” való megélése, visszahúzódás, erősen negatív önkép, lappangó, majd fel-feltörő bűntudat, valamint erős befolyásolhatóság jellemez. Nem utolsósorban pedig az önpusztítás, a fönnálló élethelyzettel történő valós szembenézés hiánya. A „rab madár” szárnyalna, de mélyen ő is érzi, hogy ez lehetetlen, erre nem képes. Kétségbeesett szárnycsapásait hajlamos repülésként megélni, és tragikusan hálás, ha kívülről magot vetnek neki. Nem szeretném, ha cinikusnak, vagy részvétlennek tűnne ez a kép. A „rab madár” szerencsétlen sorsú, esendő, többre-jobbra vágyó, sőt arra érdemes. Tragédiájának lényege talán éppen abban áll, hogy ezt igazán ő maga sem hiszi el. Ezáltal ketrecét jóformán ő építi önmaga köré. A léggömb E metafora a narcisztikus személyiségszerkezetet jelölné. A léggömb nagy és színes, de belül kínzóan üres. Látszódjék bármilyennek, a narcisztikus személy önértékelése valójában nagyon ingatag, éppen ezért érzi fokozott szükségét, hogy csodálat, elismerés övezze. E szükséglet oly intenzív, hogy kielégítése lehetetlen. Az „én” folytonos jutalmazásának igénye a hétköznapi életben: tehát középpontban lenni, elismerést kierőszakolni, másokat figyelmen kívül hagyni, szakadatlanul fogyasztani, mindent a saját érdek szemüvegén keresztül látni és megítélni stb. – valójában a szorongás, a belső érzelmi űr és a magány érzetének ellensúlyozási kísérlete. E lélektani motívumrendszer a szeretetképességet, a személyes autonómiát és a felelősségvállalásra való nyitottságot erősen behatárolja, összességében pedig – bármennyire is középpontban lévőnek tűnik – a személyt elmagányosítja. Az ilyen személyiségszerkezetű emberek hétköznapjait, beállítódását egyfajta „aszociális individualizmus” jellemzi, amelynek tömeges előfordulása az „önimádat társadalmát” hozza létre.5

A végállomás E metaforával a magyar társadalom – immár mindenki számára nyilvánvaló – elöregedésének hatásaira utalok. Sétáim közben olykor szinte megdöbbent az idős4

Megítélésem szerint napjainkban „pozitív” létmetaforák inkább a határon túli magyar (különösen székely) világról alkothatók, a megújuláshoz szükséges erőforrások jórészt a határokon túl lelhetők föl. Ez külön előadás tárgya lehetne. 5 Christopher Lasch: Az önimádat társadalma. Európa Könyvkiadó, Budapest, 1984.

721

korúak domináns jelenléte a közterületeken. Félreértés ne essék, nem nagy számuk, vagy puszta létezésük kelti ezt az érzést, hiszen örvendetes, hogy még közöttünk lehetnek. Hanem jelenlétük módja, sokuk tétova csámborgása, a puszta helyváltoztatás nehezítettségének jól látható jelei. Vagy éppen ellenkezőleg, a sértettségből, gyanakvásból eredő indulat különböző megnyilvánulásai. Elsősorban pedig annak tudata elszomorító, hogy társadalmunk az idősekkel meglehetősen cudarul bánik. Tetézve ama megpróbáltatásaikat, hogy nekik csupán életkoruknál fogva is nehéz az alkalmazkodás, különösen aggódniuk kell megélhetésükért, és jó részük meglehetősen elszigetelt. Ráadásul – mivel életük jelentős részét más társadalmi rendben töltötték – azzal is meg kell birkózniuk, hogy egykori életmodelljeiken, viszonyulásaikon, akár hitükön is nyilvánvalóan túllépett az idő. S ezzel az „átlépett idővel” könnyen önmagukat is azonosíthatják; rekvizitumként, teherként, feleslegesként élhetik meg saját magukat. A régi rendszerben megnyomorítottak perlekedhetnek, hogy „a változások nem eléggé mélyrehatóak”, és egyébként is „túl későn” következtek be. A régi rendszer hívei pedig ellenségesen viszonyulhatnak a fordulathoz, bizalmatlansággal fogadhatnak mindent, ami „új,” a megelőző korszak iránti nosztalgiába menekülhetnek, miáltal még inkább frusztrálódnak. Akár így, akár úgy, az idősek jelentős tömege, pontosabban e jelenlét „kezeletlensége” sajátos mentálhigiénés körülményt jelent egész társadalmunk számára. Az ágról szakadt levél Egyetemi munkámban újabban többször felbukkan egy olyan jelenség, amely ugyancsak alkalmasnak tűnik, hogy azon keresztül a magyar társadalom aktuális lelkületi állapotára következtessünk. Használunk például egy fényképet, amelyen két férfi, két nő és két gyermek látható. A hallgatói csoportok feladata az, hogy jelenetszerűen mutassák be, mit üzen számukra e kép, illetve szerintük mi fog történni a képen látható emberekkel hét, tizennégy, huszonegy év múlva. E gyakorlat (és más gyakorlatok) immár visszatérő tapasztalata, hogy torzulni látszik a lélektani értelemben vett apakép, illetve általában a férfiakról alkotott kép. A bemutatott jelenetekben a „férfi,” az „apa” többnyire csak fizikialag van jelen, vagy csupán mint szerető, mint macsó, mint a család amolyan „járulékos” eleme. Követezésképpen e jelenetekben a „nő”, az „anya” sincs teljesen jelen, hiszen a társ hiányában óhatatlanul apai, férfiúi szerepekbe kényszerül. Ilyen, és hasonló tapasztalatokból származik az „ágról szakadt levél” metafora, amely a magyar társadalom apa- (férfi), és következményes anya- (nő) hiányát fejezi ki – természetesen a gyermekek szempontjából. E metaforát jól támogatják a vonatkozó adatok is. Hiszen hol is vannak a férfiak? Sokuk már a temetőben: rendkívül magas a középkorú férfiak halandósága, sokuk a kocsmában: a közel egymillió iszákos többsége férfi, sokuk a munkahelyen: európai összevetésben is kiugró a magyar férfiak munkaóráinak száma, vagy éppenséggel valamely albérletben: a válás miatt távol a családtól. Joggal beszélhetünk tehát apahiányos, és ezzel összefüggésben anyahiányos magyar társadalomról. A férfi, az apa nincs jelen, a férfiszerepbe kényszerülő nők nőisége, anyasága pedig sérül. A gyermekek személyiségfejlődésére nézve ez rendkívül káros hatá-

722

sokkal jár. Az „ágrólszakadt gyermek” elhagyatott, magányos, fokozott kapcsolati szükségletei a plázák, az internet, a deviáns csoportok világába sodorják. A róluk való szülői gondoskodás sokszor puszta tárgyak megvételére korlátozódik, mintegy a fogyasztói kultúrát is éltetve. Az apai, anyai minta hiánya természetesen a saját, későbbi apaság, anyaság minőségét is befolyásolja. A magyarság lelkületi állapotát alakító, minden eddig említett jelenség jól értelmezhető a személyiségfejlődés úgynevezett identitásmodelljében. Minden probléma, amire az eddigiekben utaltam, nem más, mint az önazonosság problémája, amely az identitásfejlődés zavaraiból, torzulásaiból származik. „Az identitás az énszerveződés, illetve énműködés legfejlettebb formája, amely a személyiség múltját, értékeit, céljait folyamatosságba és egészbe szervezi, amely a magatartást szabályozza, részben a gyermekkor és a serdülőkor identifikációs introjektumai határozzák meg, másrészt a személyiség belső, önreflexív munkájának terméke.” (Buda)6 Bár a személyiség alakulásának döntő időszaka a gyermekkor, a személyiségfejlődés az egész életen át tart, s középpontjában tulajdonképpen az identitás fejlődése áll. (Tehát mindegyik korcsoportra irányulhatnak identitáserősítő folyamatok.) A személyiségfejlődés első, gyermekkori szakasza az úgynevezett szociokulturális identifikáció, melynek legfontosabb színtere a család. A szülők, nagyszülők, testvérek, a rokonság és a szomszédság attitűdjei, hagyomány-, érték- és hiedelemrendszere, szokásai és rítusai, verbális és nem verbális kommunikációs szimbólumai, gesztusai és élményvilága jelentik azt a szocializációs kínálatot, amelynek elemeiből a gyermek énje építkezik, amelyből nemi, családi, foglalkozási, nemzeti hovatartozása, majdani önazonossága kialakul. A serdülőkortól kezdődően a folyamat jórészt önszerveződővé válik. A serdülő s később a felnőtt már többé-kevésbé szabadon választ a közvetlen és tágabb környezet által felkínált legkülönbözőbb mintákból. Ez az individualizáció azonban csak akkor vezethet el érett, autonóm felnőtt identitáshoz, ha biztos közösségi, szociokulturális azonosuláson alapul. Az identitás alakulásának csírái jellemzően a családi történetekben gyökereznek, (ezért is éreztem ideillőnek saját családom megidézését), de az identitás épülése és újraépülése az egész életfolyamaton áthúzódik. Az önazonosság voltaképpen az élettörténetet, illetve annak átélését jelenti. „Az egyéni élettörténet mindig koherens elbeszélő alakzatokká szerveződik, amelyeket a mindegyre át- és újjáalakuló önéletrajzi emlékezet őriz, s amelyek a folyamatos identitásképzés keretét és »nyersanyagát« alkotják.”7 Az élettörténeti elbeszélések elemzése azt mutatja, hogy a „jelentős életesemények” tíz kategóriája közül az identitás alakulása szempontjából különösen négynek a szerepe tűnik meghatározónak. Ezek: a „teljesítményhez” (siker, kompetencia, gyarapodás), az „antropológiai ősélményekhez” (születés, betegség, halál, családalapítás és -bomlás), a „találkozáshoz” (barátság, szerelem, modellszemély), és a 6 Buda Béla: Az identitásfogalom a szociálpszichológiában. In: Mentálhigiéné. Animula, Budapest, 1994, 105. oldal. 7 Pataki Ferenc: Életesemények és identitásképzés. Pszichológia, 2000. 20 (4), 331.

723

„kudarchoz” (csalódás, meghiúsulás, személyes konfliktus) fűződő események, illetve narratívumok voltak. A jelentős életeseményeken nyugvó „identitásképzési módok” szerint alapvetően „sorsszerű” és döntésen-választáson alapuló események különböztethetők meg. (Feltételezem, hogy a magyar identitás és önkép alakulására a sorsszerűség tételezése jelentős hatással lehet.) A döntés-választás nyomán zajló identitásképző események négy típusba rendezhetők. Új identitáskategória felvétele: többnyire spirituális, transzcendens élményhez kötötten. Az identitáskategóriák komplexitásának növekedése: elsősorban a szakmai – hivatásbéli, a nemi és a nemzeti kötődéseket illetően. Levetett és elutasított identitáskategória: főleg a szülőkkel, intézményekkel való szembefordulás. Valamint a devalvált, értékfosztott identitáskategória: egykori közéleti szerepek, magánéleti változások.8 Az identitásalakulás folyamatmodellje jól jelzi, hogy a személyek s általuk a közösségek önazonossága megfelelő, alkalmas feltételek, körülmények esetén módosulhat, sokrétűbbé válhat. A magyarországi népesség súlyos önazonossági problémái nyilvánvalók. Sokan élnek át bizonytalanságot, sokan gondolják, hogy jövőjük kiszámíthatatlan, hogy saját sorsukra legfeljebb korlátozott befolyásuk van. Számos honfitársunk számára nem magától értetődő hovatartozása, életének értelme, az életét vezérlő értékek és a jövőkép, amelyek cselekvéseit együttesen irányítják. Másoknak mindezek tudatosítása, vagy kifejezése jelent megoldhatatlannak tűnő gondot. Általánosságban és talán némi túlzással, a mai magyar társadalom, illetve annak tekintélyes része gyökértelennek tűnik, inkább csak átéli a hétköznapokat ahelyett, hogy a legkülönbözőbb történéseket, életfolyamatokat és eseményeket – amelyeknek részese – lelkileg is feldolgozná és jövőt formáló tapasztalattá alakítaná magában. Önképünk, önértelmezésünk kérdései az „István és Koppány”, a „dicső múlt és gyászos jelen”, a „bűnök és büntetés”, a „Hunnia és Pannónia”, a „Kossuth és Széchenyi”, a „lázadás, vagy amit lehet” típusú, antinómiákként átélt ellentmondásokban is leképeződnek. A lelki egészségi állapot mutatói a Dunától keletre általában rosszabbak, mint attól nyugatabbra. E megoszlás a magyar történelem (és talán önkép) egymás mellett élő, kettős hagyományrendszerét látszik tükrözni. Az egyik hagyománytípus polgárosultabb, városiasabb, az új iránt talán fogékonyabb. A másik falusiasabb, befelé fordulóbb, kereszténységében is babonásabb. Ady A szétszóródás előtt című versében diagnózist: „helyünkön meg nem tudtunk állni, s ide kerültünk, ez kezdeti átkunk”, és már-már kegyetlen prognózist is ad: „elveszünk, mert elvesztettük magunkat”. A kiegyezést követő nagy és gyors társadalmi változások földolgozatlan alkalmazkodási terhei vezethettek el – mintegy lelki egészségi lenyomatként, a föllendülés „áraként” – az első nagy hazai devianciahullám kibontakozásához. Majd kisvártatva jött Trianon, amellyel a kiegyezés Németh László megfogalmazta „erkölcsi csapdája” hamarosan végleg bezárult. A kiegyezés önazonosságunkra gyakorolt lehetséges hatásait alighanem jól érzékelteti szülővárosom, Hódmezővásárhely városházának díszterme is, ahol azonos kultikus térben látható a száműzetésben meghalt Kossuth, Rákóczi és Bercsényi, a 8

Pataki Ferenc: uo.

724

„haza bölcse”: Deák, valamint a császári pár portréja. Azé a Ferenc Józsefé, aki a nemzeti mitológiában pár évtized alatt aradi hóhérból ferencjóskává nemesült. Amikor e képek oda kerültek, a városban még élt jó néhány egykori ’48-as honvéd, kiket hazafiúi elhivatottsággal készített fényképein az a Plohn József örökített meg az utókor számára, akit zsidó származása miatt később koncentrációs táborba hurcoltak. Kacskaringós történelmünk önazonossági lenyomatának illusztrálásához aligha kell további kommentár. Különösen terhes a kommunista diktatúra, a „létező szocializmus” öröksége. A magyarság „utolsó csatlóssá”, „bűnös nemzetté” minősítése miatt minden olyan érzület és megnyilvánulás gyanúsnak, „magyarkodónak”, „nacionalistának” minősült, amely összetartozásunkat, sorsunkat és jövőképünket nemzeti közösségi értelemben is érintette. A határon túli magyarok kérdése „kényessé”, tabuvá vált. Az erőltetett iparosítás és urbanizáció, a mezőgazdaság erőszakos kollektivizálása nagy belső népvándorlást gerjesztett, a foglalkozási szerepek, a réteghelyzetek alapjaikban átrendeződtek. Milliók szakadtak ki megszokott környezetükből, kényszerültek új, az övéktől jelentősen eltérő, vagy idegen kultúrát képviselő lakóhelyre, foglalkozásba, társadalmi szerepbe. Felszámolták a társadalmat egybekapcsoló hagyományos közösségeket, üldözték a vallást, sorvasztva ezáltal a természetes támaszrendszereket, amelyek kapaszkodót, segítséget nyújthattak volna az alkalmazkodási terhek elviselésében. A kimondott, kimondatlan „társadalmi szerződés” bizonyos keretek között lehetővé tette ugyan a boldogulást, de az csak torz formában, a szabályok áthágása, a „szerzés” fölértékelődése, a vetélkedés erősödése, az önállóságról, a saját értékektől és beállítódásoktól való eltávolodás, a kiskapuk keresése, a szinte végletessé váló önérvényesítés árán mehetett végbe. A diktatúra súlyosan sértette a lokális kultúrát, a szociokulturális azonosulás folyamatait. Olyan életvilágot teremtett, amelyben a hátrányos következményektől tartva a szülők, más családtagok, rokonok, barátok, szomszédok, munkatársak saját múltjukat, hovatartozásukat, valódi meggyőződéseiket, hiedelmeiket, beállítódásukat titkolták, elhallgatták, átszínezték egymás, és különösen a gyermekek, a felnövekvő nemzedékek előtt. 9 Titkok, tabuk tárgyává váltak a legkülönbözőbb kulturális minták és identitáselemek: a nemzeti és nemzetiségi hovatartozás, világháborús katonaviseltség, hadifogság, gulag, munkaszolgálat, kitelepítés, holokauszt, vagyon, vallás, társadalmi réteghelyzet, ötvenhatos részvétel, egykori vagy aktuális párttagság, „kulákság”, nyugati rokon, disszidálás, templomi esküvő stb. Megkockáztatható, hogy az elfojtásoknak ez a hatalmas rendszere egyfajta kollektív neurózist eredményezett, amelyet elsősorban az önismeret hiányával, az önértékelés torzulásával, a felelősségvállalás kerülésével, befelé fordulással, a tekintélynek való behódolással, másfelől pedig a „mélyben” fölgyülemlő feszültség inadaptív, önpusztító, magatartásformákban történő kifejeződésével jellemezhetünk. A magyarságra a rendszerváltozás folyamata újabb nagy alkalmazkodási terheket 9 E folyamatokat és hatásaikat illetően – külön hivatkozás nélkül is – messzemenően utalok Buda Béla vonatkozó tanulmányaira.

725

rótt, amelyek hatásait a beköszöntött szabadság átélése sem volt képes ellensúlyozni. Megjelent a munkanélküliség, fölerősödött, illetve más módokon nyilvánult meg a szegénység, amely létformához az alkalmatlanság, a képességhiány, az „önhiba” képzetei, minősítései társultak. A köztudatban, a célrendszerben a „verseny” szinte mindenekfeletti elvárássá, kényszerré vált, mégpedig úgy, hogy azt még az egyébként sikeres emberek is fokozódó bizonytalansággal, a „másik” iránti erősödő ellenérzésekkel élték meg. A szinte hagyományosnak tekinthető Nyugat-imádatnak, megélhetési kényszereknek, különböző hamis, például: „újgazdag” identitásoknak is köszönhetően szinte kultikussá, rituálissá vált a fogyasztás, melynek tükrében a függőségi problematika külön is elemezhető lenne. Különösen a szociokulturális azonosulási folyamatok szempontjából kiemelkedően fontos körülmény a családszerkezet gyökeres átalakulása. Káros következményei elsősorban a nevelőintézeti és az egy szülő által nevelt gyermekekre hárulnak, hiszen az érzelmi biztonság megélése, az eltérő nemi szerepekkel kapcsolatos tapasztalatok megszerzése, az értékátadó és önazonosságot alakító folyamatok gazdagsága optimális esetben családot, mindkét szülő együttes jelenlétét igényli. A nagypolitika erőterében még a néhány legfontosabb nemzeti kérdést illetően sem alakult ki egyetértés, közösen vállalt érték- és célrendszer. A legkülönbözőbb, valójában más természetű kérdések (párt-) politikai kontextusban jelennek meg, illetve (párt-) politikai manipulációk tárgyává válnak. A politikusi szerepalakításokban is gyakori a túlzott ideologizálás, a narcisztikus beállítódás, az előítéletesség, a felelősség áthárítása. Ha elfogadjuk gondolatmenetünk logikáját, akkor a magyarság lelkiállapotának kívánatos irányú változatása mindenekelőtt az érett önazonosság kibontakozását gátló körülmények kiküszöbölésétől, másfelől (és elsősorban) az érett önazonosság kibontakozását segítő folyamatok támogatásától várható. A magyarság lelki megújulására van szükség, amely semmiképpen sem alapozódhat külső modellekre, csak saját, pontosan felismert értékeinkre. Manapság sok szó esik a reformokról, a kívánatos gazdasági föllendülés lehetőségeiről. Előadásom legfontosabb üzenete, hogy Magyarország fölemelkedésének legfőbb gátja ma a nemzet aktuális lelkületi állapotában keresendő. Amelynek megújulása nélkül bármilyen, föllendülést célzó gazdaságpolitikai elképzelés csupán a vágyálmok kategóriájába sorolható. Tisztában kellene lennünk azzal, hogy tőkeszegény hazánkban az egyetlen meglévő, még mozgósítható „tőke” – minden lelki nyavalyánk ellenére – az emberi erőforrás. Ha ez a „tőke” nem „mozdul meg”, kilábalásra aligha van esély.10 „Szamarak mindazok, akik azt hiszik, hogy olyan országban, mint a miénk, a rendszerváltozás bármilyen nyugodt időben is változást jelent. Magyarországon egy sokkal nagyobb változásra van szükség: a lelkek megváltozására, lelki függetlenségre, mely a magyar függetlenségnek fegyverrel egyenrangú feltétele. Ezért ma az lenne

10 A politikai jobboldal egyetlen gazdasági „csodafegyvere” (ha rendelkezik ezzel) a nemzeti célokban és értékekben, illetve a hitelességben rejlő mozgósító erő. Ennek nyilvánítása helyett – igazi különbséget alig mutató – gazdaságpolitikai elképzelések csatája zajlik.

726

az igazi nagy politikus és a nemzet igazi nagy jótevője, aki e belső változást, e lelki változást meg tudná teremteni.”11 Egyáltalán, elvileg lehetséges-e a nemzet lelkületi megújulása? Meggyőződésem szerint igen. Látszólag paradox módon épp e jelenlegi válság kínálhat ehhez jó kiindulópontot. A lélektan úgynevezett kríziskoncepciója azt támasztja alá, hogy a krízisállapot nem csak rendkívüli tehertételt jelent, hanem a megújulás lehetőségét is magában rejti. Előadásom másik, talán különösnek tűnő megállapítása, hogy e mai siralmas társadalmi állapotnak értelme is lehet, amennyiben éppen ez segíti elő a szükséges megújulást. A görög „krízis” fogalom jelentése: döntés, fordulópont. Ebben az állapotban fokozott a készség a támogatás elfogadására, csökken a másoktól való idegenség érzése. A krízisben lévő ember tehát kifejezetten keresi a megoldást, és kész elfogadni az erre kínált modelleket. E ponton fölhívom a figyelmet, hogy az individuumban lezajló folyamatok automatikusan nem feleltethetők meg a csoport-, közösség-, illetve társadalomszintű folyamatoknak, hiszen azok szintjein sok egyéb tényező is hat. Másfelől azonban a legnépesebb közösséget is egyedek alkotják, és jó okkal feltételezhető, hogy a személyek szintjén kívánatos intervenciós formák, legalábbis a beavatkozás attitűdje, nagyobb léptékben is hasznosnak bizonyul. A krízisállapotnak alapvetően négyféle kimenetele lehet: magától, vagy külső segítséggel megoldódik, a krízisben lévő személy kompromisszumok árán alkalmazkodik a kihívásokhoz, vagy valamilyen ineffektív megoldáshoz folyamodik, fatális esetben pedig összeomlik. (Ez utóbbi kimenetel a gyakorlatban súlyos betegséget vagy öngyilkosságot jelent.) A magyarság hosszú évtizedes, folyamatos válságállapotában jól tetten érhetők a krízis eme lehetséges következményei. A klinikai szakzsargonban közkeletű kifejezés, hogy valaki „elissza” depresszióját, neurózisát, de maga a neurózis nem más, mint a lélekben szunnyadó konfliktusok inadaptív kezelési kísérlete, „megoldási” módja. Értsd: fulladni, szorongani – persze nem tudatosan – még mindig kívánatosabbnak tűnik föl a személy számára, mint szembenézni élete valódi konfliktusaival. Krízisállapotban mindig az identitás rendül meg, az kerül súlyos válságba. Az önazonosság megrendülése nyomán – életkorától függően – a következő kérdések merülnek föl a személy számára. Serdülőkorban; „Ki vagyok?” Középkorúaknál: „Honnan jövök, hová tartok?” Időskorban: „Legyek, vagy ne legyek?” Mindhárom kérdés alapjaiban érinti az „én”-t, annak önazonosságát. Egy társadalompolitikai eszközökkel is támogatott identitáserősítő folyamatnak – amely nagy segítséget jelenthetne a magyarság számára a saját önazonossága krízisével való sikeres megbirkózáshoz – olyannak kellene lennie, amely e kérdéseket reflektálni képes. El is jutottam a befejező részhez, mely azt boncolgatja, hogy ha elvileg lehetséges a krízisből való kilábalás, vajon ez – tekintettel mai közállapotainkra – a gyakorlatban is lehetséges-e? Meggyőződésem szerint e kérdésre is pozitív válasz adható, s ebben a politikának nagy felelőssége van, nagy szerepe lehet. A kívánatos változá11

In: Szabó Zoltán: Diaszpóranemzet (1939). Osiris, 1999.

727

sok elsősorban a múlt feldolgozásától, a szabadság és a demokrácia kiteljesedésétől, a meglévő egészséges folyamatok fölerősödésétől és a társadalmi kommunikáció fejlődésétől várhatók. Legyenek bármily kedvezőtlenek tapasztalataink, igenis elképzelhető olyan társadalompolitika, • amely világos értékrendet vall és közvetít, és amelynek képviselői mindezt képesek saját életükben is hitelesen megjeleníteni, • amely „alulról” építkezve erősíti a természetes támogató rendszereket, a helyi kötődéseket, a lokális kultúrát, • amely támogatja az értékőrző, értékteremtő folyamatokat, az ezekre irányuló legkülönbözőbb közösségi megnyilvánulásokat és szerveződéseket (ugyanis legyen bármilyen sötét is a magyar társadalom lelkületi állapotáról alkotható kép, szép számmal léteznek értékőrző, egészséges közösségek és folyamatok is, legfeljebb egymástól elszigetelten, és kellően nem reflektálva a nyilvánosságban), • amely mentes a társadalom „gyors alakíthatóságának” illúziójától, a kívánatos változásokat nem elvárásokként fogalmazza meg, és nem idealizálja, • amely kitüntetett figyelmet fordít egyes kockázati csoportokra, • továbbá segíti a lelki egészség előmozdítására irányuló laikus és hivatásos programokat, kezdeményezéseket, illetve az ezekben közreműködő polgárokat feladataik minél hatékonyabb ellátásában. Ha a nemzeti lelkület elvileg mindenképpen lehetséges megújulásának ügyét egy, a fentiek szerinti ihletésű társadalompolitika magáévá teszi, a lelki megújulást célzó nemzeti program lebonyolítása szinte már csak „technológiai” feladattá válik, amelynek szakmai feltételrendszere hosszú ideje adott.12 Talán csak egyetlen megválaszolandó kérdés maradt hátra, nevezetesen: a mai magyar politikai elittől remélhető-e, hogy képes a lelki megújulással kapcsolatos feladatait a nép iránti kellő alázattal elvégezni? Képes-e a népre nemcsak mint a hatalom forrására, hanem a nemzeti jövő, és megújulás egyetlen valódi letéteményesére is tekinteni? Fogas kérdés… Nem utolsósorban azért, mert a mai magyar politikai elit – a magyar társadalom részeseként – a jelzett lelkületi problémáknak is részese. Sőt megkockáztatom, rab madár, léggömb, végállomás és árgólszakadt mivolta legalább annyira szembeötlő, mint a társadalomé, amely ezt az elitet kiválasztotta. A politikai elit alkalmasságának a kérdését elég, ha a politikai jobboldalra vonatkoztatjuk, mivel nem kell nagy jóstehetség annak tételezéséhez, hogy a magyar társadalom egy több, három-négy parlamenti cikluson átívelő jobboldali kurzus küszöbéhez érkezett el. Az igazi kérdés tehát a mai jobboldali politikai elit alkalmasságára vonatkozik. A feladat adott: egy „szülők” nélkül sodródó társadalom számára egyszerre kell az „apai” és az „anyai” feladatokat vállalni és betölteni. Egyfelől erőt, határozottságot, következetességet mutatni, másfelől pedig megértőnek, gyengédnek, szeretetteljesnek is lenni. Ter12 Évek óta rendelkezésre állnak a szakmai programtervek, melyeket csupán aktualizálni, finomítani kell.

728

mészetesen nem a jelszavak és üresen kongó „médiakommunikációk”, deklarációk formájában, hanem valóságosan is, személyes példát is mutatva. A saját magamnak föltett kérdésre egyelőre nem tudok válaszolni. Csak azt jelezhetem, hogy szerintem a mai jobboldali politikai tábor egy szem vezetője és sok– sok ezer „talpasa” alkalmas erre a feladatra. A tábor e két végpontját szűk, de fontos „mezsgye” köti össze, amely terep néhol mintha alá lenne aknázva… „Paradigmaváltás” címmel lett meghirdetve ez az előadás. Először mégis csak most, a legvégén bukkan föl ez a fogalom. Holott – talán rejtve – jelentéstartalma végighúzódik az elmondottakon. Hiszen gyökeres szemléletváltásra van szükség ahhoz, hogy elfogadjuk végre: a jólét forrása elsősorban nem az anyagiakban, hanem a lelkiekben van. Hogy a felemelkedéshez vezető út a mély önismeret és a biztos önazonosság építőkockáiból van kikövezve. És ezen az úton haladva csak kellő érzékenységgel, kölcsönös egymásra figyeléssel, végső soron szeretettel érhetünk révbe. Magyarországnak most talán nem is hadseregre, hanem sok-sok orvosra, nővérre, gondozóra van szüksége. Ha ők jól dolgoznak, idővel hadra fogható honvéd is lesz bőven, ha úgy adódik.

Tanyaudvar. Nagy-Sárrét. Körösladány, 1939.

TÁJÉKOZÓDÁS

MESTERHÁZI MÁRTON

Mennyire lehetetlen? Corneille és a Polyeucte Néhány éve beadtam az illetékes vezetőnek a Polyeucte1 – illedelmesen meghúzott, átdolgozott, rendezővel egyeztetett – rádióváltozatát. Elutasította: egyértelműen, bármiféle biztatás („dolgozzatok még rajta”, „ez és ez a baj vele”) nélkül. Az az érzésem, igaza volt. Illedelmesen átdolgozva a Polyeucte nem (hang)színpadképes. Pedig benne rejlik egy remek előadás lehetősége.

TÉNYEK Corneille életét nem nehéz összefoglalni. 1606-ban született, 1637-ben a Ciddel kora első drámaírója lett. Fontos műveit (A komikus illúzió, Horatius, Cinna, Polyeucte, A hazug) 1644-re megírta, azután gyöngébbek, sőt kifejezetten gyöngék következtek. 1684-ben halt meg. Polyeucte2 szent és mártír szerepel a francia katolikus egyház szentjeinek jegyzékében: „Szent Polyeucte és Néarque (III. század) az Arméniában állomásozó második római légió tisztjei. Néarque keresztény volt, barátja, Polyeucte még pogány. Az üldöztetés elszakította volna őket egymástól, a hit viszont összekötötte sorsukat. Letartóztatták őket, mert katonák lévén, kötelesek lettek volna tömjénáldozatot bemutatni a casear képe előtt. Pauline, Polyeucte felesége rá akarta venni férjét, hogy megtagadja Jézus Krisztust. Néarque-ot és Polyeucte-öt végül lefejezték. Corneille egyik tragédiája emléket állít a hitért vívott eme küzdelemnek. – Ünnepe január 9én – helyi szokás szerint.”3 Az utókor a Cidet tekinti korszakalkotónak, mellette rövid elelemzésre méltónak a Horatiust, a Cinnát és a Polyeucte-öt. Rónay György a „devoir – honneur” (kötelesség – becsület) mechanizmus keresztény változatának látja ez utóbbit, melyben Corneille „a valódi keresztény erényeket meglepően helyettesíti valamilyen absztrakt ’kötelesség’ már-már paradox voluntarizmusával”.4 1 Pierre Corneille: Polyeucte. Rónay György fordítása. In: Klasszikus francia drámák. Európa, 1964. 2 Polüeuktosz – azaz ’igen óhajtott’. 3 Nominis.com – Saints, fetes, prénoms – internet. – Az olasz katolikus egyház is nyilvántartja: Poliuto, Polieuto, Polieutto névalakkal, ünnepe ugyancsak január 9. A magyar katolikus egyház szentjei között viszont nem szerepel. – A caesar Decius volt, 249–251, üldözte a keresztényeket, védte a birodalom határait, a betörő barbárok ellen vívott csatában esett el. 4 Világirodalmi lexikon, Cam–E – Akadémiai, 1972.

ˇ

730

„A Polyeucte még (a Cinnánál is) messzebb megy a szerelmi etika átformálásában: a politika terepéről átlép a valláséra. Bár szenvedélyesen szerelmes hitvesébe, Polyeucte feláldozza magát mélyen átérzett keresztény hitéért, s éppen ezáltal téríti meg a szeretett asszonyt. A darabot ismét annak az új világnak (a kereszténységnek) dinamizmusa jellemzi, melyben az egyéni emberi értékek egy magasabb erkölcsi rend szabályai szerint módosulnak” – írja a francia elemző, Alain Viala.5 Lássuk a tragédia cselekményét. Polyeucte örmény főnemes a keresztség fölvételére készül. Felesége Pauline, a római kormányzó leánya egy álombeli rémlátomás miatt retteg életéért. Pauline még Rómában szerelmes volt a vagyontalan Sévere-be, akit ambiciózus apja eltanácsolt, s aki katonai pályára lépvén hősi halált halt. Félix, az apa (egyben római kormányzó) rémülten közli, hogy Sévere él, hőstettei jutalmául hadvezéri méltóságot kapott, és már a városban van: nyilvánvalóan azért, hogy feleségül vegye régi szerelmét. (1. felvonás) Sévere megtudja, hogy Pauline már férjnél van. A két hajdani szerelmes – bár nem tagadja érzelmeit – a becsület és a kötelesség nevében lemond a további találkozásról. Polyeucte, aki ebben bizonyos volt, Jupiter templomába készül, a nagy állami szertartásra – azért, hogy Néarque barátja segítségével lerontsa a pogány bálványokat. (2. felvonás) A botrány megtörtént, Félix Néarque-ot kínhalálra ítéli, ettől remélvén, hogy Polyeucte megbánja tetteit. Majd Pauline-ra bízza a hajthatatlan férfi meglágyítását, miközben ő maga özvegy leánya és Sévere házasságára számít. (3. felvonás) A halálra készülő Polyeucte Sévere szerelmére bízza Pauline-t, hacsak az asszony nem akar vele menni a mártírhalálba. Pauline viszont arra kötelezi Sévere-t – akit semmivel sem biztat – hogy járjon közben Félixnél a férjéért. (4. felvonás) Félixre nem hat Sévere kérése. Fogadja Polyeucte-öt, de nem tud hatni rá, ahogy a feleség utolsó kísérlete sem. Polyeucte-öt kivégzik. Pauline kijelenti, hogy keresztényként követi férjét a halálba. Sévere érkezik, keserű szemrehányással; mire Félix közli, hogy ő is keresztény hitre tért. Sévere büntetés helyett megerősíti tisztségében. (5. felvonás)

BAJOK Mármost ha a Polyeucte pusztán magasztos tragédia, akkor nemigen érdemel mást, mint elutasítást. Erre utaló jelek bőven adódnak. Kevés vágyat ébreszt a színházi emberben a két férfi szerelme között oly nemesen őrlődő Pauline. Pár jellemző sort csak: (Bizalmasának,6 Stratonice-nek, 1. felvonás) Én, bárhogy égtem is a7 szerelem tüzétől, Nem vártam férjemet, csak az apám kezéből 5

Dictionnaire des Littératures de langue française. Bordas, Párizs, 1984. A klasszikus tragédia kötelező kelléke, színpadi hitele a drámaíró tehetségétől függ. 7 (Sévere iránti.) 6

731

S választása szerint; de értelmem soha Nem is lett áruló két szemem cinkosa. … Lehetett kölcsönös vonzalmunk bármilyen szép: Nem ingott meg apám, s bennem a kötelesség. [...] Apám örült neki, hogy8 a lánya kezére Pályázik: [...] Javallta lángjait, s frigyünket létrehozta. Asszony lettem, s ami egykor önként lobogva Szállt a másik felé: szívem érzése mind Férjem birtoka már, kötelesség szerint... (Sévere-nek, 2. felvonás) (Ám ) a parancs, amely Rómában is legyőzte, És életemet egy más férfihoz kötözte, Varázsod ostromát ma is visszaveri: Lelkem szaggatja bár, meg nem rendítheti. Akkor nem te is ezt dicsérted átkozódva: A szigorú erényt, mely szívünk letarolja? Ugyanilyen kevéssé hoz lázba a szerelmes Sévere vallomása: Én, ha előbb kegyes hozzám a sors hatalma, s szolgálataimért jutalmul nászod adja, nem néztem volna mást, csak a te fényedet, királyom, istenem lett volna két szemed. Meg is kapja érte a szigorú rendreutasítást, melyet így fogad: Fájdalmad túl kemény zsarnoksággal vetett igát e szívre, mely föltétlenül szeret. (4. felvonás) Ugyane stílben tör ki Polyeucte-ből a házastársi öröm: Tökéletes erény! Hibátlan kötelesség! Ó, hogy fájdíthatod Sévere-nek is a lelkét! Boldogságom milyen szép tűz árán adod! Ó, hogy szeretlek, és milyen boldog vagyok! (2. felvonás) Ám ez a szerelem nem föltétlen: Szeretlek: Jobban, mint magamat, s kevésbé, mint a mennyet.9 8

(Polyeucte.) A darab híres szállóigéje: „Je vous aime, / Beaucoup moins que mon dieu, mais bien plus que moi-meme.” ˇ

9

732

Pauline-nak ugyanis van riválisa: a keresztény hit; melynek áradó szóbőségű propagandája a darab további tehertételét jelenti. E propaganda kifejlik indirekte, a hitetlenek/szkeptikusok szájából: Ez a szekta nem az, aminek szerte hitték. Gyűlölik; nem tudom, ennek mi oka van, S úgy vélem, Decius10 itt igazságtalan. Engem érdekel a hitük: utána jártam. (S a derék Sévere [4. felvonás] 28 soron át mondja, mondja; de bőven idézhetnénk Stratonice-t, Pauline-t is, korábbról.) És kifejtetik direkte, az üdvözülendők által, Polyeucte és Néarque jeleneteiben, majd a címszereplőnek a 4. felvonástól szinte összes szövegében, nem is szólva a darab végéről, a megtérő Pauline, sőt Félix és a megértő Sévere szavairól. Érjük be itt Polyeucte imájával (4. felvonás): Menny édességei, ti áldott látomások, A táruló szivet csordultig töltitek; Ha lelkünk végre már csak értetek sovárog, Varázsa nem lehet többé rá semminek; Sokat igértek, és sokkalta többet adtok: Romolhatatlan kincseket; S csak üdvösséges átmenet Holtom is, mellyel nem akartok Egyebet, mint hogy maradandóbb Boldogságra vezessetek. Mindez a színpadon elképesztően formális jelenléttel és mozgással párosul: a szereplők bizalmasaik vigyázó szeme előtt küszködnek életre-halálra magukkal és egymással, Pauline és Sévere (2. 2.) például Stratonice és Fabian előtt, Félix és Polyeucte (5. 3.) Albin előtt. (A korábban obligát Néarque-ot a színfalak mögött már halálra kínozták.)11 A dialógus pedig zengzetesen szól egy olyan francia nyelven, amely voltaképpen nincs: szókincsét az Akadémia vasszigorral ellenőrizte,12 ahogy mondattanát is, mértéke pedig sormetszettel, hím- és nőrímváltással s több tilalommal agyonfegyelmezett. Mármost az olaszok számára például múlhatatlanul kedves egy egész irodalom, mely teli van elavult, immár szinte érthetetlen szavakkal, igealakokkal, kedves példám (Edgardo öngyilkosságba torkolló áriája) szerint: 10

A caesar, akiért kis híján az életét adta! Az előírás Néarque, majd Polyeucte erőszakos halálát és Jupiter szobrának ledöntését is a színfalak mögé utasítja. 12 A szakirodalom jegyzéket készített az Akadémia által előírt fennkölt szavakról, mint pl. courroux, courroucer ’harag, haragudni’, appas ’szépség’, melyeket az élő nyelv nem használ. 11

733

Tu, chi a Dio spiegasti l’ali, … teco ascende il tuo fedel... Se divisi fummo in terra...13 Persze zenével könnyű, mondhatják. És ha a franciák Corneille szövegében is hallják a zenét? (Ők vagy másfél évszázada vitatják, ócska lom-e a klasszikus tragédia, vagy eleven érték – én nem tudok elég jól franciául, hogy véleményt merjek nyilvánítani.) Egy dolog azonban sajnos bizonyos: a magyar szövegből efféle zeneiséget bajos volna kihallani. A francia klasszikus dráma művelői (és magyar fordítói) néha képesek voltak béklyóban táncolni14 – de béklyóban kínlódni is lehet. A Polyeucte magyar szövege e kínlódásnak sajnos számos jelét mutatja. Előfordul nyelvtanilag hibás szerkezet: „Sose építs… a reményre, / Hogy egy napon belül szavát kétszer cserélje.” (3. felvonás) „Sévere, itt az idő, hogy tisztán láss Pauline-ban.” (4. felvonás) „Albin, láttad Sévere-t, ahogy cselét vetette?” „Lemosta végre a szemem hályogjait.” (5. felvonás) Előfordul, ritkábban, képzavar.15 „Úgy nem függne fejem fölött most ez az árnyék.” (1. felvonás) „Buzgalmad túl heves, vess lángjaira féket.” (2. felvonás) Töltelékszavak rínak ki a szövegből: „A kezdet kezdetén állj meg! Sírjon Pauline hát!” „Legyen. Csakhogy előbb el kell mondani még itt / Mást is…” (1. felvonás) „Nem lenne ennek itt semmi értelme sem.” (5. felvonás) És hihetetlenül gyakori a nehezen érthető, nyakatekert – nyaka-kitekert – mondat.16 „Könnyekkel vívja föltett tervem ostromát.” „Államunk védenék Krisztus hívei vesztén.” (1. felvonás) „Nem holtod híre volt számodra a veszély.” „Ha meglepné szívem, szégyen válnék belőle, / Fáj harcolni vele, fáj védekezni tőle; / És bár a lángokon úrrá lesz az erény…” (2. felvonás) „Próbáltad kétszer is rajtam fenyegetésed.” „Ne vesd szememre már a vérengzésemet.” (5. felvonás)

FÉLIX De a darabban mégis benne rejlik a remek előadás lehetősége. Föllép ugyanis a kötelesség, a becsület és a hit héroszai-héroinái mellett egy emberméretű karakter: Félix, római szenátor, Arménia kormányzója, Pauline apja. Korántsem kis szerep: csaknem sorra azonos Polyeucte-éval, jóval nagyobb Sévere-énél.17 És bár hiányzik a 2. és a 4. felvonásból, egyre növekszik a súlya: az 5. felvonásnak már abszolút főszereplője. 13

Lammermoori Lucia. Corneille Horatiusát (megjelent ugyancsak az Európa 1964-es kötetében) megcsináltuk rádióra. A tragédia – Kálnoky László fordításában – erőteljesen működött négy felvonáson át. Hogy az 5. felvonásba miért buktunk bele, a darab, a fordítás, a rendezés, a színészek miatt-e, azt képtelen volnék megmondani. 15 Pedig az eredeti nem is utal rá. 16 Corneille minden esetben sokkal egyszerűbb, világosabb. 17 Pauline-é a legtöbb szöveg, azért is, mert ő mind az öt felvonásban szerepel. Polyeucte nincs jelen a 3. felvonásban, Sévere az 1.-ben és a 3.-ban. 14

734

Sévere jöttének hírével robban be: „El fog pusztítani!” S amikor Pauline nyugtatná: „Azt hiszed, nyomorult apádat rászeded? [...] Lázadtál volna fel, hogy most javamra váljék! [...] Egy reményem maradt, amiben bízhatom: / Hogy szívén tiéd a korlátlan hatalom. / Használd ki okosan szerelmét érdekemben.” Egy hisztérikusan rettegő, hatalomféltő, önsajnáló Polonius lép színre, aki készséggel „hozzá ereszti” leányát a hatalomközeli férfiúhoz. A rettegett római vendég jelenlétében azután beüt a botrány; a 3. felvonásban Pauline könyörög szentségtörő férjéért. „A törvényre hagyom, amellett kell, hogy álljak. … Császárom és az ég több nekem a családnál” – így a jó apa, aki utóbb bevallja bizalmasának: nem pusztán fél kiállni a veje mellett: „Hátha a szíve18 máris új reményre gyulladt, [...] Házunknak Polyeucte volt a támasza itt, de / Ha meghal, s lányom a másikkal lépne frigyre, / Sokkal hatalmasabb támaszt nyernék vele, / És százszor magasabb polcra segítene. / Szívem ösztönösen ujjong e gondolatra.” Igaz, mindezt a förtelmes, mohó becsvágy sugallatának minősíti, de a sugallat értelmében szövi terveit továbbra is. A nemes lelkű Sévere csakugyan közbenjárt Polyeucte érdekében – ezután indul az 5. felvonás. „Azt hiszi, megijeszt, ha itt nemeskedik, / De én leleplezem otromba cseleit. [...] Sejtem, mit forral a császárnál ellenem. [...] láttam én eddig épp elég fondorlatot: / Ha kell, akár neki is leckét adhatok.” A Polonius-kép a paranoiás ellenségkeresés színeivel sötétedik. De a „vén udvaronc” hiába adna fondorlatos leckét Polyeucte-nek, hiába tettet („Nem alakoskodom: kereszténnyé leszek.”), az erős hiten megtörnek az udvari praktikák. Következik tehát az előre megbeszélt variáns: „Titkon intézkedünk. [...] Meg kell ölnötök őt, amint innen kilép.” S a hű katonák lemészárolják a címszereplőt. Félixnek még marad ideje némi önmentegetésre, („Fáj, amit tettem, ámde mást nem lehetett. / Elvesztem volna, ha szívemnek engedek.”) de azután beront Pauline, („Ó, te barbár apa!”), majd Sévere („Gyarló politikus, elfajzott apa, balga / Törtető, ostoba félelmek gyáva rabja!”) – a példásan végiggondolt terv fejre állt, a kudarc nem lehetne szégyenletesebb, a vereség teljesebb. Hogy kell az ilyen élet veszélyes dobásból talpra esni? Így: Elég a vád, uram! És békült szívvel engedd, Hogy bosszúdnak fele útján elébe menjek. [...] Nemesebb rang után áhítozik a lelkem; [...] Egy rejtelmes erő egyszerre arra késztet, Hogy dühömből vejem szent buzgalmára térjek; [...] Mártírrá tettem: ő igaz hitre vezet. Boldog lett általam, s boldogsággal fizet. [...] Add a kezed, Pauline. Hozass bilincseket, Vidd vesztőhelyre az új keresztényeket. Félix a huszonegy soros tiráda második sorvégétől regisztrálja, mint követi egymást Sévere arcán a döbbenet, a megbocsátás, a röstelkedés, az elismerés, mint gyűl18

Sévere-é.

735

nek szemébe a megindultság könnyei, de csak nyomja tovább a retorikát, egészen a bilincsekig, melyeket a jámbor hős inkább a maga kezére kattintana, semhogy ennek a drága embernek (meg a leányának) akár a haja szálát is meggörbítse. A sötét képű Poloniusból így válik diadalmas Tartuffe. Azaz mai ember.

LEGOTT? Bajos másképp értelmezni ezt a darabvéget a mai világban. Én legalábbis képtelen volnék a hajdani kenetteljet benyalni… „Nézd legott / komédiának, s múlattatni fog?”19 A dolog nem ilyen egyszerű. Ami történelmileg rendszerváltó (kutya)komédia volna, az a színpadon keserű tragikomédia, esetleg bohózati poénnal lezárt tragikus/ középfajú színmű, melynek hős balekjai komolyan, teljes intenzitással lelkesednek, vívódnak, szenvednek.

ÁTDOLGOZÁS Miután meggyőződtünk róla, hogy a tapintatosan átdolgozott magyar Polyeucte (legalább itt és most) életképtelen, a remélt remek előadást csakis goromba átdolgozással bonthatjuk ki belőle. Először meg kell szabadítanunk a szöveget a „tűz” kontra „kötelesség”, illetve a vallási propaganda tehertételétől. Ez véletlenül sem jelenti a hősöket őrlő konfliktusok kiirtását – okos (bár tapintatlan) húzás révén Sévere, Polyeucte és Pauline karaktere éppenhogy hitelesebbé, élesebb körvonalúvá, az üres protokoll és a keresztény hit kontrasztja meggyőzőbbé válik. Durva becsléssel a szöveg kétötöde marad ki így. Meghaladottá válik az ötfelvonásos szerkezet, a kétrészes darab 25 jelenetre tagolódik. Igaz, ez csak a külalakot érinti. De egyszerűsödik a szerkezet érdemben is: a bizalmasok nem árnyékként kísérik a főszereplőket, csak akkor lépnek színre, ha szövegük – funkciójuk – van. Félix, Pauline és Polyeucte jelenetének (5. 3.) végén megszűnik a Corneille előírta kínos zavar: Pauline nem távozik Polyeucte-tel – másik ajtón lépne ki?, hova?, vagy elkísérné férjét a mészárszékre, és vérrel befent ruhában térne vissza, mint Lammermoori Lucia? – Félix a színen maradt Pauline-nak mondja el (nem a kihagyott Albinnak) a „Fáj, amit tettem, ámde mást nem lehetett…” tirádát, aki a „Barbár apa!” kezdetűvel válaszol – berontás nélkül persze. De módosulnak az arányok is. Félix Pauline-nal sorra csaknem azonos súlyú főszereplővé lép elő; konfliktusai a darab hátteréből, a „háromszög” konfliktusaival egyenrangúként az előtérbe kerülnek. Hisz megszállott karrierista lévén Pauline-t is, Polyeucte-öt is, Sévere-t is eszközként akarja használni, a karrierjéhez hajlítani, törni – így a rendszerváltó poén is egyszerre lesz meglepő és logikus. 19

7. szín (Bizánc).

736

A meghúzott szövegből az is kiviláglik, hogy az agyonfegyelmezett alexandrinus nem idegen a darabtól, a szereplők egy jól körülhatárolható viselkedésmódjától (létezésmódjától?), melyet az állami protokoll semmiképp sem őszinte, de nem is teljesen őszintétlen stílusa – illetve a devoir–honneur, a kötelesség és a becsület töretlen tisztelete – diktál. Így mindenképpen alexandrinust követel az 1. felvonásban a Sévere-ről szóló két elbeszélés (Pauline-é a hős iránti szerelméről és Albiné a holtnak vélt csodás visszatéréséről), a másodikban Pauline és Sévere vitája, a harmadikban Stratonice elbeszélése a két hitvalló bálványdöntéséről, Félix és Albin tanácskozása; Corneille versmértékében meghagyandó Polyeucte ima-monológja is. Adódik továbbá olyan jelenet, ahol az egyik szereplő elrúgja magát az alexandrin fegyelmétől, a másik viszont – Néarque (1. 1.), Sévere (2. 1.), Pauline (4. 5.) – ragaszkodik hozzá. És az első perctől az utolsóig követeli az alexandrint Félix karaktere. A megtartott alexandrin-szövegekben természetesen korrigálni kell a nyelvtanilag hibás szerkezeteket, ki kell gyomlálni a töltelékszavakat, újra fogalmazni a nehezen érthető, nyakatekert mondatokat.20 Továbbá érdemes immár a francia névalakok helyett a magyar nyelvi logikához közelebb álló latinokat (Paulina, Severus, Albinus, Fabianus) használni. Miután az alexandrint bizonyos helyzetekre és karakterekre korlátoztuk, értelemszerű, hogy vannak jelenetek és szereplők, amelyektől-akiktől ez a versmérték idegen. Elsősorban Polieftosz21 karaktere igényli a szabadabb dikciót, szinte minden jelenetében; máskor az erős érzelem vagy épp a józanító szándék diktálta őszinteség nem tűri a protokoll vagy a becsület–kötelesség versmértékét: előbbi Paulinára, utóbbi a bizalmasokra lehet gyakran érvényes. Ez a szabadabb dikció, mely az alexandrinnak hiteles dramaturgiai kontrasztját is adja, lehet rímes, időmértékes vers, de lehet próza is. A próza, az alexandrinnak végletesen erős kontrasztja lévén, két esetben alkalmazható. Egyrészt akkor, amikor a hisztérikus főszereplővel (Paulina, Severus, Felix) szemben oly erős a bizalmas (Sztratoniké, Fabianus, Albinus) józanító szándéka, hogy felrúgja a protokollt. Másrészt a mindennel leszámolt végső tisztánlátás állapotában:22 Nearkhosz a bálványdöntés előtt (10.) hű barátjának, Polieftosz a végső szembesítéskor (23.) Felixnek és Paulinának prózában válaszol. És ha vers kívánkozik mértékül (mint Paulina és Polieftosz jeleneteiben), vagy az alexandrin ellentétéül, mint Paulina és Felix vitáiban: milyen vers legyen? Szeszélyes rímelésű rövidebb-hosszabb jambikus sorok? Párrímes ötös-ötödfeles jambus? Netán Shakespeare rímtelen – alkalmanként zárórímes – drámai jambusa? Erre még nem tudok felelni. Kísérletek, szerencsés esetben műhelyviták sora kívántatik a megnyugtató, meggyőző válaszhoz. A hős balekok és a diadalmas Tartuffe rendszerváltó tragikomédiájának a szövegkönyvét is csak üggyel-bajjal szerkesztheti meg a magányos dramaturg. A remélt remek előadást – szerencsére – csak csapatmunka hozhatja létre. 20

Nem annyira nehéz. Ez a polüeuktosz újgörög alakja. 22 Erről Zeáminak van szép gondolata. 21

737

KISS IRÉN

A legyűrhetetlen romantika

Régi, keleti eredetű képzete az európai kultúrának, hogy az anyagi teremtés kezdetén egy őskönyv áll, amely mintegy „forgatókönyve” a világteremtésnek. Ilyenek voltak Mezopotámiában az Anzu-sas által az istenektől elragadott sorstáblák vagy Egyiptomban Hermész Triszmegisztosz Smaragdtáblái. Az 1962-ben született Olga Tokarczuk a ’90-es évek derekán Az Őskönyv nyomában című allegorikus regényéveI robbant be a kortárs lengyel irodalomba.l A regényt 2000-ben a budapesti Európa Könyvkiadó is megjelentette. A ’90-es évek olyan időszak volt az európai irodalomban, amikor az olvasók már „telítődtek” dokumentarista, illetve életrajzi jellegű prózával, és ismét nagyobb ívű szellemi kalandokra vágytak. Ez világszerte a „mágikus realisták” pillanata, népszerűvé válásuk időszaka, Saramagótól Coelhoig, olyan történelmi előzményekkel, mint közelebbről Márquez, távolabbról Bontempelli. Mielőtt körüljárnánk a mágikus realizmus fogalmát, célszerű górcső alá venni magát a mágiát mint fogalmat. Meglátásunk szerint utóbbi olyan cselekmény, melynek végrehajtója érzékeli és használja az egyetemes teremtőerőt. Ennek forrása azonban nem az anyagi valóság síkján található, tehát a mágusnak kapcsolatba kell lépnie olyan szellemcsoportokkal, amelyek segítik őt „természetfölötti” céljai végrehajtásában. Ez persze olyan szemléletet feltételez a mágus részéről, amely az anyagot is a szellem egyik megnyilvánulásának tekinti. A mágikus – tehát a mágiáról tudó – realizmus kettő vagy ennél több valóságsíkban gondolkodik, amely síkok folytonosan áthatják egymást, és ez a befolyás időnként a fizikai síkon is nyilvánvalóvá válik. Az ilyen helyzetekben látszólag a „természetfölötti”, valójában maga a gazdag természet nyilvánul meg. Egyik-másik mágikus realista – ilyen a lengyel Tokarczuk is – hajlamos magát metafizikai realistának minősíteni, ám a különbségtételnek, az elmondottak fényében, nem sok értelme van. Az írónő első regényében a következőképpen vélekedik az irodalomról: „Minden könyv az Őskönyv tükörképe, a Könyvek Könyve fényét veri vissza […] Az Őskönyv jelkép – azt jelképezi, hogyan próbálták az emberek megtalálni az Abszolút Igazságot, és valami módon ehhez az igazsághoz közelít lépésről lépésre minden emberek írta könyv. Mert az emberekben él a sejtelem, hogy minden, amit méltónak tartanak megírni, vagyis gyakorlatilag minden, ami történik velük, kozmikus vagy isteni dimenziót ölt. Ezért gyűjtik a szavakat türelmesen, mint a hangyák, hogy nevet adjanak neki. […] Az ember csupán cselekvés és kaotikus 1

Eredeti címe: Podróz ludzi księgi.

738

mozgás, a könyv azonban meghatározza ezt a cselekvést és ezt a mozgást, megnevezi, értelmet ad neki, és megtalálja a jelentését. A könyv a cselekvés megkoronázása. […] Az Őskönyv tehát Isten tudatának kibővítése, és istenibb, mint Isten maga.”2 A gondolat, hogy a világegyetem minden bölcsessége, maga a Világtörvény egyetlen könyvben összefoglalható, korántsem új keletű. A romantika tág teret szentelt ennek az Őskönyv-legendának. Goethe Faustja, porlepte dolgozószobájában ülve, a Clavicula Salamoniensis (Salamon kulcsocskái) címú okkult könyvet forgatja, abból akarván kiolvasni a mikro- és makrokozmosz titkait. Novalis Heinrich von Ofterdingene a maga kalandos utazása során leszáll egy barlangba. Úgy tűnik neki, egy különös föld alatti birodalomba csöppen: „Hát lehetséges volna – töprengett –, hogy lábunk alatt egy külön világ éli tüneménylétét, hogy hallatlan szülöttek morzsolják szörnyéletüket sziklaváraiban a földnek, amely setét ölének benső tüzét óriási, szellemhatalmú lényekké duzzasztja?”3 A romantikus főhős egy tágas csarnokban emberalakot lát lámpafénynél kuporogni, aki egy kőlapra fektetett nagy könyvet olvas. A remete felajánlja az ifjúnak, hogy lapozgasson a különös munkában. „Címe nem volt, ám lapozgatás közben képeket lelt benne. Csodásan ismerősnek érezte őket, s amint figyelmesebben végignézett rajtuk, megpillantotta saját magát jól kivehetően a többi alakmás között.”4 Vagyis a remete Heinrich életének – mostani, elmúlt és eljövendő életeinek – képes történetét őrizte a barlangban. A fiatal utazó számára ez lehetett a Könyvek Könyve, tehát a teljes önismeret. Nem véletlenül vált az egész romantika jelmondatává a szóban forgó német romantikus Ismerd meg magadat című versének címadó felszólítása: Kenne Dich Selb-st: Egy dolgot keresett csak az ember minden időkben, majd a világ magasán, majd meg a mélyeiben – számos néven – hasztalanul – rejtőzve maradt az; észleli szüntelenül, ám sosem ejti rabul.5 Már a költemény első sorai is mély beavatotti tudásról árulkodnak: az Aranykor embere számára az ég még közvetlenül is fölfedte titkait, az istenek közöttünk jártak. Folyamatos tudati elsötétülés következtében az istenek szentélye a föld alá, barlangokba szállt le – gondoljunk csak a Koré és Perszephoné megjelenésével kecsegtető eleusziszi termékenységi misztériumokra. A világegyetem működésének képletét az ember szüntelenül keresi és észleli is, csak éppen szellemi sötétsége következtében nem képes fölfogni. A titok karnyújtásnyira van előttünk, mégsem elérhető. Novalis verse így folytatódik:

2

Az Őskönyv nyomában. Európa Könyvkiadó, 2000, l05–106. Novalis: Heinrich von Ofterdingen. Helikon, 1985, 65. 4 Ugyanott, 75. 5 Novalis: Himnuszok az éjszakához. Rónay György fordítása. Magyar Helikon, Európa Könyvkiadó, 1974, 59. 3

739

Volt, aki gyermekeinek a titkos várba adott már szép mítoszokkal rég kulcsot és utat is; ám kevesen fejtették meg csak a könnyű Megoldás számát, s igy kevesen lettek a cél urai. Elteltek nagy idők – elménk edzette a tévely – úgyhogy igazságot már a mítosz se takart. Mindig voltak tehát olyan adeptusok, akik ismerték a titok nyitját, és ezt át is adták utódaiknak. A titok általában „szép mítoszokban” volt kódolva, csak ezek valódi értelmét kellett megfejteni. A mítoszok az emberiségnek olyan alaptörténetei, amelyek a nagy kozmikus erők működésével – a világ teremtésével, illetve a fenntartásáért hozott isteni áldozatokkal – kapcsolatosak. Alaptörténetek, vagyis nemcsak egyszer történtek meg, hanem ismételten, a jövőben is megeshetnek. A kutatók nem véletlenül beszélnek Olga Tokarczuk novellái kapcsán mitografikus szemléletről, ezekben a novellákban ugyanis olyan mítoszok elevenednek meg, mint amilyen a hajótörött vagy a hasonmás története.6 Novalis azzal kecsegtet minket, hogy a titok megoldása könnyű, csak a „számát” nehéz megfejteni. Az emberiség gondolkodásmódjában szaporodó tévelygések lehetetlenné tették, hogy fölfedezzük és értelmezzük a mítoszok igazságtartalmát. Annál is inkább, mivel a tudósok a titkot a külvilágban kutatják, és nem saját magukban. A vers így folytatódik: Boldog a bölcs, ki kövét nem a kinti világban akarja föllelhetni, hanem ő maga lesz az a kő. Ó a valódi adeptus – nem kell néki elixir, mégis arany s élet lesz, amihez keze ér. Benne a szent gép jár – a Király él – Delphi is ott zeng – s végül is erre talál: Ismerd meg magadat. Ezek szerint a Bölcsek Köve nem más, mint maga az emberi tudat, amely megvilágosodván mindent aranyos fénnyel világít meg. Benne a Teremtő hibátlanul működik, személyiség-alkímiai műveletek tökéletesen játszódnak le benne, és a Napisten ősi bölcsességének elsajátításával a jövőt is jeleneként ismeri. Ehhez a kegyelmi állapothoz mindössze arra van szükség, hogy a kereső hajlandó legyen tudomásul venni a csodát: a világegyetem minden titkát tartalmazza tulajdon tudata – ez az a bizonyos „könnyű Megoldás”, amelyhez a legnehezebb eljutni. Nem véletlenül válik az alkimista – romantikus hatásra – egy egész újabb világirodalmi vonulat vezérmotívumává, a mágikus realisták ihletőjévé. Hogy a világegyetem működésének alapképlete nem számokban fejezhető ki, és még csak nem is ábrákban, afelől nem hagy bennünk kétséget Novalis. Ha majd7 című versében ugyanis a következőket írja: 6 A sziget, Az alany, Ariadné Naxosz szigetén, Sok dobon játszani. Napkút Kiadó, 2006. A begunok. Nagyvilág, 2007/12. 7 Wenn nicht mehr Zahlen und Figuren. Rónay György forditása. Magyar Helikon, Európa Könyvkiadó 1974, 73.

Ha majd nem az ábrák s a számok kulcsára nyitnák a világot, ha csókolva-dalolva többet tudnak a lények, mint a bölcsek; szabad élete lesz a világnak, és visszaadják önmagának, ha fény meg árny újra valódi világossággá fog fonódni; s versben, mesében írva látják a lét örök históriáját: – fölzeng egy titkos ige, és az egész fonák lét semmibe vész. A csókolva-dalolva tanulás az intuitív létezés sajátja, és elvezet ahhoz az alapismerethez, hogy a világegyetemben minden mindennel összefügg, és hogy mindennek mozgató elve a szeretet. Idővel a fény teljesen be kell hogy világítsa és így meg kell hogy váltsa a sötétséget, az alkotó fantáziának meg kell rajzolnia a lét örök történetét, s az egyetemes szeretet-elvnek kell uralkodnia. Novalis szellemi testvéreit, persze, nem csak a német romantikában találhatjuk meg: az angol William Blake szintén megvetette a racionális gondolkodás apostolait, a modern természettudósokat pedig nemes egyszerűséggel „hülye kérdező”-nek aposztrofálta, így hívta fel a figyelmet a kételkedés destruktív voltára. A költő által elgondolt új világban – Isten földre szállt Városában – az Egy és a Minden tökéletes egységet alkot, megszűnik a téridő, és megvalósul az egyetemes szeretet uralma. A Heinrich von Ofterdingen bonyolult beavatási történet, melynek a végén az ifjú főhős és Mathilde nevű szerelme az alkímiai nászhoz hasonló menyegzőt ülnek. Esküvőjükön Heinrich apósa, a goethei vonásokat viselő Klingsohr hosszú mesét mond arról, hogy fog „az egész fonák lét” a semmibe veszni. A mese bőségesen merít a Nyugat mágikus hagyományaiból, a Grál-legendakörből, Arthur király legendájából, a druida tradíciókból, ám ugyanúgy a görög mitológiából is. A világ átalakítása során elpusztul a racionális ész képviseletében fellépő Írnok és a gonosz párkák. Az új sorsok aranyfonalát az istengyermek Fabula fogja szőni, aki megmenti a földet a káosztóI. A világ örök titkára, a szerelemre a gnózisból ismert Istenanya, Sophia vigyáz. Visszatér az ősidők boldogsága, a Hesperidák kertje újra kivirul. Sophia így szól: „A nagy titok mindenkinek megnyilváníttatott, s marad mindörökké kifürkészhetetlen. Fájdalomból születik az új világ, s a könnyekben a hamu az örök élet italává fog feloldódni. Mindenkiben a mennybeli Anya lakozik, hogy minden gyermek örökkévalónak szülessen. Érzitek-e szívdobbanásaitokban az édes születést?”8 A világ újjászületésének hasonló látomása bontakozik ki Shelley A megszabadí8

Helikon Kiadó, 1985, 121.

741

tott Prométheusz című drámai költeményében is, beleértve az Istengyermek dicsőséges újjászületését. Míg utóbbiban ezzel az ujjászületésseI egyfajta gyémántminőség születik meg, addig az Ofterdingen lapjain makroalkimista műveletek zajlanak, s végül maga a világ válik rezgő arannyá. Tokarczuk regényében a XVII. század második felének Franciaországában Testvériség néven afféle titkos társaság, okkult páholy alakul. Ennek vezéregyénisége a Márki, aki úgy gondolja, hogy mágikus rítusok vezethetnek el az erő megszerzéséhez, és akinek birtokában van az erő, az elindulhat az Őskönyvért, melyet a Pireneusok egy megjelölt helyén rejtenek egy apátság romjai. Az Őskönyv romantikus úton Keletről érkezett Európába, és méltó olvasókra várakozik rejtekhelyén. A Testvériség tagjai számára az Őskönyv maga a Grál, az Aranygyapjú, az Élet Vize. A történet fontos szereplője még egy Véronique nevű széplány, D’Albi lovag szeretője, aki különleges jósálmokat szokott kapni. Egy ilyen álmában egy meghiúsult (alkimiai) nász ejti sosem tapasztalt rémületbe. A regény legtitokzatosabb figurája azonban egy Gauche nevű árva fiú, akit apácák neveltek föl, és aki lovászként keresi kenyerét. Sok tekintetben hasonlít a „szent balgára”, Parsifalra, aki a Grál-legendában a kehely és a királyság ura. Gauche azonban nemcsak balga, hanem néma is, bár a világban (természetben) való ösztönös tájékozódásban ez a fogyatékossága inkább csak segítségére van. Természetes kiválasztódás útján a Márki, Véronique és Gauche indul az Őskönyv felkutatására. Előbbi kettőnek a Királyt és a Királynét (Sol és Luna) kell eljátszania, hogy a szellemi aranycsinálás művelete sikerüljön. Az utazókhoz egy ideig egy Burling nevű, angol racionalista is csatlakozik, hogy ellenpontozza a Testvériség szellemiségét. A társaság tagjainak első tartós vidéki szálláshelye az idős Chevillon úr kastélya Châteauroux-ban. A kastélyban minden mesebeli: az inasok, a termek, a kertek – az utazók mégis képtelenek fölfogni, hogy egy mágus varázsépítményében vannak. Egy freskón az alkimisták egyik szimbóluma, a sárkány is megjelenik, ám Szent György által átdöfötten. A jelenet kapcsán Chevillon úr ősi, iráni mágus-bölcsességet fogalmaz meg: „Az ember isteni eredetű, és a bűn nem tartozik a természetéhez [...] A bűn kívülről származik, a sötétség birodalmából, amely ugyanolyan hatalmas, mint Isten országa. A sátán hinti el bennünk a bűn és a romlás magját, mi pedig megadjuk magunkat egy gyönge pillanatunkban.”9 Egyik éjszaka a Márki mágikus cselekményt hajt végre a kastélyban: kört húz maga köré és meditálni kezd. Önmaga legmélyebb lényegéig akar hatolni, vagyis meg akarja ismerni önmagát. A héber típusú beavatásoknak megfelelően az Ate, Malkuth, Vegebura, Vegedula, Le-dam varázsszavakat mondja, s hívására egy arkangyal válaszol. Az égi lény a kezében tartja a Könyvek Könyvét, ám a lapjai üresek. A Márki számmisztikát űz: megidézi a kilenc bolygót képviselő kilenc számot és ezek mágikus vonzatait. Végül a Tízes Szám szólítja meg őt, mikro- és makrokozmosz viszonyáról lebbentve föl a fátylat: „Én vagyok a királyság, mert összekötöm azt, ami erőteljes, de 9

Olga Tokarczuk: Az Őskönyv nyomában. Európa Könyvkiadó, 2000, 78.

742

elmosódott, azzal, ami gyönge, de meghatározott. Minden apró dologban benne van a Lélek végtelenül hatalmas Országa.”10 Az Őskönyv Isten tudatának kibővítése, és istenibb, mint Isten maga – ezekkel a szavakkal búcsúzik De Chevillon mágus a keresőktől, akik nem veszik észre, hogy az elvarázsolt vidéki kastély is több titkot rejt számukra annál, mint amit valóságosan feltártak ott. Pedig a hosszúra nyúlt vendégség során sok ezoterikus téma szóba került, így az alkimisták és a kémiai transzmutáció természete is. Az Őskönyvet rejtő hegy felé haladva a Márki úgy érzi, hogy valamilyen ismeretlen erő elveszi tőle az önuralom képességét, amelyre pedig egykor oly büszke volt. Magáévá teszi Véronique-ot, de ahelyett, hogy ettől erővel telne meg, erő távozik belőle. Vétke, hogy beleszeret a széplányba, valósággal fel akarja benne oldani az életét. Olyan ő, mint a beteg Anfortas a Grál-legendában, aki nem tudott ellenállni Kundri varázslőnő csábításának, ezért méltatlanná vált a Grál-királyságra. A keresők úti céljukhoz közel, a Pireneusokban egy sziklába vájt kőházra lelnek, melynek tulajdonosa egy paracelsusi tulajdonságokkal bíró alkimista orvos. A férfi a mindentudás tudományát is bírja, a Márki úgy érzi, „Delabranche átvilágítja őt a tekintetével, tökéletesen látja a múltját, jelenét és talán a jövőjét is, elemi részeire bontja, és elemzi, mint egy jelenséget. Ezért kezdte elveszíteni a biztonságérzetét.”11 Az orvos olyan, mint a megnyílt Őskönyv, de a Márki képtelen olvasni benne. Pedig Delabranche megmutatja vendégeinek az egész birodalmát: titkos szobákat és műhelyeket, amelyek egész barlangrendszert alkotnak. Desztillálókészüléket mutat, és – fausti módra – egy üvegben úszkáló műemberkét, homunculust is, akit vére esszenciájával táplál. Az orvos könyvespolcain a világ összes bölcselőjének, filozófus-mágusának a kötetei ott sorakoznak, beleértve saját Taumatológiáját, a csodás dolgok tudományát is. A Márki elé szórja a kockákat, amelyekből az szellemi építményeket alkothatna, de elutasítja ezt az ösztönzést. Delabranche a következőket mondja a mágusokról: „a mágus elsősorban bölcs, aki értelmezni tudja a titkot, amely mindenfelől körülveszi. A titok megfejtéséhez első lépésként az okokat kell föltárni, amelyeknek következményeit meglepőnek tartjuk. Többnyire kiderül, hogy a csodás dolgokat igencsak közönséges okokra vezethetjük vissza, és nincs olyan jelenség, amelyet ne lehetne természetes okokkal magyarázni. Csak idő kérdése. Ezért a nagy mágusok nagyobb bölcsek voltak, mint a tudós filozófusok.”12 Delabranche nagyra értékeli a kinyilatkoztatást, de ő szándékosan olyan útról beszél, amely mindenki előtt nyitva áll, az ész és az érzékek használatán alapul. Aki elég figyelmesen néz körül, megtapasztalja a teremtett világ csodáit – erről az egységes erő biztosította harmóniáról szól az alkimista orvos könyve, lett légyen az erő neve világlélek vagy egyetemes természet. Ez a vis mirabilis, a dolgokban élő csodálatos ok, az örök tökéletesedésre ösztönző, az egyetemes egység forrása. A mágus érzékeli a dolgok közti vonzást vagy taszítást, így tesz szert a világ fölötti hata10

Uo., 85. Uo., 151. 12 Uo., 164. 11

743

lomra. Tudja, hogy amit csodának tartunk, az kísérlet egy ismeretlen okra visszavezethető, ritka jelenség meghatározására. A Márki azonban csak az Őskönyv tökéletlen tükörképeit látja Delabranche könyveiben, és továbbutazásra határozza el magát. Gauche a cselekmény során mindvégig háttérben marad, amire némasága és amúgy problémátlan természete elégséges magyarázatnak tűnik. A Márki viszont egyre inkább úgy érzi, hogy a széplány iránti vonzalmával bemocskolta az Őskönyv fehér lapjait, ezért fél, hogy az nem fogja magához engedni. A magas hegyeken való átkelés során a Márki el is veszíti Véronique-ot, aki járvány áldozatává válik, s az út végén, mielőtt lejutna az Őskönyvet rejtő völgybe, ő maga is végelgyengül ugyanattól a járványtól. Agóniája közepette azonban még csodálatos, kozmikus látomása támad a Könyvről és saját magáról, mint egyetlen betűről. Végül az örök tavaszban virágzó völgybe csak Gauche jut le. Jóllakik csodálatos gyümölcseivel, gazdája haláláról értesülve pedig visszanyeri hangját – mintha torka láthatatlan abroncstól szabadult volna. Az elhagyott templomba lépve egy kőasztalt lát, amelyről kiderül, hogy egy kút kerek kávája, mélyébe lépcső vezet. A lenti kamra egyetlen polcán fekszik a nagy, korhadt fatáblákba kötött könyv, amelyet a fiú szokatlanul világos elmével, rögtön felismer. A nyitott Könyv ezer oldalán át számára érthetetlen jelek és rajzok sorjáznak. A „szent balga” mégis megvilágosodik a lapozgatás során, és – manicheus módon – szőlővel áldoz Istenének. Tokarczuk könyvének posztmodern sajátossága, hogy az írónő a regény utószavában lényegtelennek mondja a történet szereplőit és magát a történetet is. Romantikus elem viszont az Őskönyv fontosságának tudata és a rá való szakadatlan sóvárgás. Heinrich von Ofterdingen mondja az őt Türingiából Augsburgba kísérő kalmároknak: „két utat vélek az emberi természet megismeréséhez látni. Az egyik fáradságos és beláthatatlan, számos kitérővel: ez a tapasztalás útja; csaknem egyetlen ugrás a másik út, a belső szemlélődésé. Az első út vándora hosszas méricskélés után jut el az egyik dologtól a másikig, viszontag a másik átláthatja közvetlenül minden eset és dolog természetét, s őket magukat eleven, sokszínű összefüggéseikben szemlélheti, minden ő társaikkal összehasonlíthatja, mint egy táblán az alakzatokat.”13 Ennek a második fajta, intuitív megismerésnek az elsajátítása, amely egyúttal az Őskönyvben való olvasás képessége, minden mágikus realista és minden romantikus vágyálma. A törekvés gyökerei azonban nyilvánvalóan régebbiek, hiszen bizonyos korstílusok rejtett, mégis érzékelhető módon kapcsolódnak egymáshoz. Az isteni tudattól függetlenedett Világtörvény, azaz az Őskönyv vélhetően még sok koron át fogja foglalkoztatni az alkotói fantáziát.

13

Novalis: Heinrich von Ofterdingen. Helikon Kiadó, 1985, 21–22. Rónay György fordítása.

744

KÜLFÖLDI SZERZŐINK

ANITA ENDREZZE (1952) Yaqui indián költő. Itt közölt verseinek eredeti címe: Birdwatching at Fan Lake, Sunset at Twin Lake, Return of the Wolves. HARRY G. FRANKFURT a Princeton University tanára, morálfilozófus. Esszéjének eredeti címe: On Bullshit. ABBAS KIAROSTAMI iráni filmrendező, fotóművész és költő 1940-ben született Teheránban. Filmjeivel számos rangos díjat nyert el, 1997-ben Cannes-ban A cseresznye íze című filmjéért például Aranypálmával jutalmazták. Bár vetítésüket Iránban betiltották, a művész a mai napig Teheránban él. Rendszeresen állít ki galériákban, és több verseskötetet is publikált. ALVARO MUTIS kolumbiai író, költő. 1923-ban született Bogotában. Kétéves, amikor diplomata apját Brüsszelbe helyezik, ahonnan csak kamaszkorában tér vissza szülőföldjére. 1956 óta Mexikóvárosban él. Az ötvenes évek végén, a Standard Oil PR igazgatójaként letartóztatják a cég jótékony célra szánt pénze hűtlen kezelésének vádjával. Tizenöt hónapot tölt börtönben. Írásművészetére Herman Melville, Joseph Conrad, Saint-John Perse, André Malraux és Franz Kafka volt legnagyobb hatással. Főműve, az Empresas y tribula-

ciones de Maqroll el Gaviero (Maqroll árbocmester vállalkozásai és hányattatásai) című kisregényciklus. A szerző alter egójának tekinthető Maqroll a magyar irodalomból leginkább Krúdy Szindbádjára hasonlít. Alvaro Mutis egyebek mellett Xavier Villaurrutia-, Médicis-, Príncipe de Asturias- és Cer vantes-díjas. Gabriel García Márquez egyik legjobb barátja, kéziratainak első olvasója. Verseit, novelláit lapunk több ízben is közölte. E számunkban megjelent műveit a Caravansary (Karavánszeráj) című kötetéből válogattuk, eredeti címük: Cocora, La nieve del Almirante és En los esteros. THOMAS PYNCHON (1937) amerikai író. Először fizikus-mérnöknek tanult a Cornell Egyetemen, két évet  szolgált az amerikai tengerészetnél, végül bölcsészdiplomát szerzett. Két évig  műszaki dokumentációkat írt a Boeingnél. Első regénye, a V., 1963-ban jelent meg, mellyel elnyerte a William Faulkner Alapítvány legjobb első regénynek járó díját. Ezt követte 1966-ban a The Crying of Lot 49 (A 49-es tétel kiáltása, Európa, 1990). Sokan az 1973-ban megjelent Gravity’s Rainbow-t (A gravitáció szivárványa) tekintik fő művének. A rendkívül szövevényes regény cselekménye Európában játszódik a második világháború utolsó hónapjaiban. További regényei: Vine-

745

land, 1990; Mason & Dixon, 1997; Against the Day, 2006. DANIEL ODIJA (1974) lengyel író, a słupski televízió újságírója. A leszakadó lengyel vidékek realista ábrázolásával került az élvonalba. Fontosabb kötetei: Ulica (Utca, regény, 2001), Tartak (Fatelep, regény, 2003), Szklana huta (Üveghuta, elbeszélések, 2005). A számban olvasható írását a Martin Pollack szerkesztésében, németül és lengyelül megjelent Szarmata tájak. Hangok Litvániából, Fehéroroszországból, Ukrajnából, Németországból és Lengyelországból (2006) című antológiából vettük át. A. SADONGEI (1959) Kiowa és Tohono O’odham indián költő. Itt közölt verseinek eredeti címe: Don’t Forget, Poems Come to Me in the Night, For Carlos Charles Bucillio

TZVETA SOFRONIEVA bolgár költőnő 1963-ban született Szófiában, jelenleg Berlinben él és alkot. A Szófiai Egyetemen végzett, tanult egyebek közt a Harvardon, a Cambridge-i, a chicagói vagy a torontoi egyetemen is, és részt vett Joszif Brodszkij költészeti mesterkurzusán. Hét évig a Szabad Európa Rádió kulturális tudósítója. Jó néhány német színházi műhellyel működött együtt, és nem egy költészeti fesztiválon, nemzetközi konferencián, ösztöndíjas tartózkodáson vett részt világszerte. Bolgárul, németül és angolul is ír, az esszé, a dráma és a próza műfajában is alkot. 1988-ban a Bolgár Művészeti Akadémia díjával, 1991-ben a berlini Walter Rathenau-díjjal, 1992-ben a Cambridge-i St. John’s College díjával jutalmazták. Elbeszélései, versei, drámái több nyelven, számos kötetben megjelentek.

746

KED VES OL VASÓINK! KEDVES OLV TISZTEL T ELŐFIZET ŐINK! TISZTELT ELŐFIZETŐINK! Ha szeretik és igénylik a világirodalmat, ha tetszik a lapunk, lépjenek be a Nagyvilág Baráti Társaságba! Egy lapszám ára 2008. január 1-jétől 600 Ft Az egy évre szóló előfizetés 2008-ban 7200 Ft

AN AGYVILÁG BARÁ TI T ÁRS ASÁG NA BARÁTI TÁRS ÁRSASÁG t agdíja egy évr e 6000 Ft, évre diák oknak 3000 Ft diákoknak

ASÁG T A BARÁ TI T ÁRS GJAI BARÁTI TÁRS ÁRSASÁG TA AGJ AI ING YEN KAP JÁK A N AGYVILÁGOT! INGYEN KAPJÁK NA

A tagdíjat kiadónk számlájára kérjük befizetni (fél évig a régi csekket is elfogadjuk): ÚJ VILÁG ALAPÍTVÁNY Magyarországi Volksbank 14100103-42578549-01000003

Kérésre csekket küldünk!

Rózsaszínű postautalványon a következő címre kérjük a befizetést: ÚJ VILÁG ALAPÍTVÁNY 1146 Budapest, Hermina út 57–59.

Vi l á g i r o d a l m i f o l y ó i r a t Főszerkesztő: Fázsy Anikó Munkatársak: Imreh András, Lackfi János, Lukács Laura, Pálfalvi Lajos Olvasószerkesztő: Hernád Imre

Szerkesztőség: H-1146 Budapest, Hermina út 57–59. Telefon/fax: (36-1) 363-0621 E-mail: [email protected] A Nagyvilág olvasható a www.nagyvilag-folyoirat.hu internetcímen Kiadja az Új Világ Alapítvány Felelős kiadó: Fázsy Anikó Tördelte: Szmrecsányi Mária Nyomta a Borsodi Nyomda Kft. Terjeszti a HIRKER Rt., az NH Rt. és az alternatív terjesztők. Előfizetésben terjeszti a Magyar Posta Rt. Hírlap Üzletág. Előfizethető a postai kézbesítőknél, az ország bármely postáján, Budapesten a Hírlap Ügyfélszolgálati Irodákban és a Központi Hírlap Centrumnál (Bp., VIII. ker. Orczy tér 1. tel.: 06 1 477 6300; postacím: Bp., 1900). További információ: 06 80 444 444; [email protected] Előfizetési díj egy évre 7200 Ft, fél évre 3600 Ft. Külföldön terjeszti a Batthyány Kultur-Press Kft. H-1014 Budapest, Szentháromság tér 6.

ISSN 547-1613 Minden jog fenntartva. Bármilyen másolás, sokszorosítás, illetve adatfeldolgozó rendszerben való tárolás a kiadó előzetes írásbeli hozzájárulásához van kötve.

Mindazoknak, akik adójuk 1%-ával támogatták lapunkat, ezúton mondunk köszönetet. Adószámunk: Új Világ Alapítvány 18186062-1-42