Melissa de la Cruz KELLY

Melissa de la Cruz

KELLY

A fordítás alapjául szolgáló kiadás Melissa de la Cruz: Masquerade Hyperion Book, 2007

Fordította: Réti Viki

Szerkesztette: Horváth Ágnes Korrektúra: Kótai Kataijn

ISBN 978-963-9943-69-8 © Melissa de la Cruz, 2007 © Hungarian edition Kelly Kft. © Hungarian translation Réti Viki Kiadja a Kelly Kft. 1161 Budapest, Baross utca 158. Telefon: 06-30-948-1080 Felelős kiadó: Kelly Juli

Nyomtatta és kötötte a Kaposvári Nyomda Kft. – 101029 Felelős vezető: Pogány Zoltán igazgató

www.kellykiado.hu

„Annyira hozzászoktunk, hogy mások előtt álarcot öltsünk, hogy végül már saját magunk előtt is álarcban jelenünk meg.” FRANCOIS DUC DE LA ROCHEFOUCAULD*

„...vagyok valami, de már nem vagyok ugyanaz... Más vagyok, s árnyat vetek." Mask, Bauhaus

*Maximák. 119. Szávai János fordítása

Első fejezet A galambok elözönlötték a Szent Márk teret. Sok száz kövér, szürke, néma galamb gubbasztott a földön, és buzgón csipegette a sfogliatelle meg a pane uva morzsáit, amit a gondatlan turisták szórtak el. Dél volt, de a napot felhő takarta, szomorú ködlepel borult a városra. A gondolák üresen sorakoztak a kikötőben, a csíkos inges gondolások az evezőjükre támaszkodva ácsorogtak, és hiába várták az utasokat. Apály volt, a korábbi, magasabb vízállás zöld nyoma kirajzolódott a házak homlokzatán. Schuyler Van Alen a rozoga, billegő asztalon könyökölt a kávézóban, az álla eltűnt a hatalmas magas nyakúja alatt. Schuyler Kékvérű vámpír volt, a Van Alen család utolsó tagja. A Van Alen család annak idején nagy hatalmú New York-i család volt; befolyásukkal és nagylelkű adományaikkal jelentős szerepet játszottak a modern kori Manhattan megalapításában. A Van Alen név egykor egyet jelentett a hatalommal, a kiváltságokkal és a nagylelkű pártfogással. Ez azonban régen volt; a családi vagyon évek óta fogyott, és Schuylernek ma már több köze volt a garasoskodáshoz, mint a hatalmas bevásárlós bulikhoz. A ruháit turkálókban szerezte be, onnan volt minden, amit ezen a napon viselt: a fekete garbó, ami a csípőjéig ért, a rövid lábszárvédő, a légvédelmi katonai dzseki meg a kopott motoros bakancs. Ha más lány viselte volna ezeket a ruhadarabokat, a rongyos összeállítás talán úgy fest, mintha egy hajléktalan csavargó válogatta volna össze a darabjait; Schuylernek azonban majdnem hogy fenségesen állt ez az öltözék, amelyben finom, szív alakú arca különösen és lélegzetelállítóan szép volt. Halvány, elefántcsontszín arcbőre, mélyen ülő, kék szeme és dús, sötét, kékesfekete haja kábító, szinte lehetetlenül gyönyörű teremtéssé tette a lányt. Amikor mosolygott, még kedvesebb lett a szépsége, habár ezen a reggelen erre az eshetőségre nem voltak túl jók a kilátások.

– Ne szomorkodj már – mondta Oliver Hazard-Perry, és az ajkához emelte az aprócska csésze eszpresszót. – Bárhogy lesz, vagy bárhogy nem lesz, legalább pihentünk egy kicsit. Hát nem gyönyörű ez a város? Ugyan már, be kell ismerned, hogy Velencében lenni sokkal jobb, mint a kémialaborban gubbasztani. Oliver Schuyler legjobb barátja volt gyerekkora óta. A magas, vékony, lógó hajú, jóképű fiú, akinek kedves, mogyoróbarna szeme volt, folyton vigyorgott. Ő volt Schuyler bizalmasa és társa, és mint ahogy azt a lány nemrég megtudta, a Vezetője is – a Vezető a hagyomány szerint a vámpír segéde és mindenese, magas rangú szolgálója. Olivernek köszönhették, hogy ilyen hamar eljutottak Velencébe. Sikerült ugyanis meggyőznie az apját, hogy hadd kísérjék el Európába az egyik üzleti útjára. Schuyler Oliver vidám szavai ellenére nyomott hangulatban volt. Ez volt az utolsó napjuk Velencében, és semmit nem találtak. Másnap üres kézzel fognak hazarepülni New Yorkba: teljes kudarc az útjuk. A lány elkezdte leszedni a címkét a Pellegrino-üvégről: óvatosan tekerte le, míg hosszú, vékony zöld papírcsík nem kunkorodott a kezében. Iszonyúan nem akarta, hogy ennyire hamar fel kelljen adni. Alig két hónappal korábban Schuyler nagyanyját, Cordelia Van Alent megtámadta egy Ezüstvérű, a Kékvérű vámpírok halálos ellensége. Cordelia elmondta Schuylernek, hogy akárcsak a Kékvérűek, az Ezüstvérűek is bukott angyalok, akik örök életre kárhoztattak a Földön. A Kékvérűekkel ellentétben azonban az Ezüstvérű vámpírok magával Luciferrel, a mennyország elűzött hercegével esküdtek szövetséget, és nem voltak hajlandók betartani a Vámpírok Törvénykönyvét, a szigorú erkölcsi szabályzatot, amely szerint a Kékvérűek éltek, és remélték, hogy így egy napon végül visszatérhetnek a Paradicsomba. Schuylernek Cordelia volt a törvényes gyámja. A lány nem ismerte a szüleit: az apja már a születése előtt meghalt, az anyja pedig nem sokkal a szülés után kómába esett. Amikor Schuyler gyerek volt, Cordelia legtöbbször távolságtartóan viselkedett, mégis ő volt az egyetlen családtagja a világon, és akárhogy is, de Schuyler szerette Cordeliát. – Biztos volt benne, hogy itt lesz – mondta Schuyler, és vigasztalhatatlanul pöckölte a morzsákat a galamboknak, amelyek odagyűltek az asztaluk alá. Amióta csak Velencébe érkeztek, ezt

mondogatta. Cordelia elgyengült az Ezüstvérű támadásától, de mielőtt megadta volna magát a passzív állapotnak (a Kékvérű vámpírok folyamatosan újjászülető, halhatatlan lények), Schuyler lelkére kötötte, hogy meg kell találnia eltűnt nagyapját, Lawrence Van Alent, akiről Cordelia úgy hitte, hogy egyedül ő segíthet legyőzni az Ezüstvérűeket. Schuyler nagyanyja az utolsó leheletével meghagyta a lánynak, hogy utazzon el Velencébe, fésülje át a város girbegurba utcáit és kanyargó csatornáit, és bukkanjon a nagyapja nyomára. – De hát mindenhol kerestük. Soha senki nem hallott Lawrence Van Alenről, se Dr. John Carverről – sóhajtott Oliver. Emlékeztette Schuylert, hogy rengeteget kérdezősködtek az egyetemen, a Harry's bárban a Ciprianinál, továbbá az összes szállodában, vHlában és panzióban, amit csak találtak. Schuyler nagyapja John Carver néven élt a plymouthi gyarmat idején. – Hát ez az. Kezdem azt hinni, hogy nem is létezik – válaszolta Schuyler. – Lehet, hogy Cordelia tévedett... túl gyenge volt már, túlzavarodott, nem tudta, hova kell küldenie téged – vetette fel Oliver. – Előfordulhat, hogy hiába keressük. Schuyler eltöprengett: mi van, ha Olivernek igaza van? Lehet, hogy Cordelia tévedett, lehet, hogy mégiscsak Charles Force-nak, a Kékvérűek vezérének van igaza. Ám a nagyanyja elvesztése annyira megrázta Schuylert, hogy a lány lázas eltökéltséggel akarta véghezvinni az öreg hölgy végakaratát. – Én képtelen vagyok így gondolkodni, Ollie. Ha így gondolkodnék, az azt jelentené, hogy feladtam. Meg kell őt találnom. Meg kell találnom a nagyapámat. Annyira fájdalmas arra gondolni, amit Charles Force mondott... – Miért, mit mondott? – kérdezte Oliver. Schuyler említette, hogy beszélt Charlesszal, mielőtt elindultak, de a részletekről nem beszélt. – Azt mondta... – Schuyler behunyta a szemét, és felidézte a feszültséggel teli találkozást. Elment a kórházba meglátogatni az anyját. Allegra Van Alen pont olyan gyönyörű és elérhetetlen volt, mint mindig, élet és halál között lebegett. Nem sokkal az után, hogy Schuyler megszületett, az anyja katatón állapotba zuhant. Schuyler egyáltalán nem volt meglepve, amikor látta, hogy ott van még valaki, aki az anyjához jött látogatóba.

Charles Force az ágy mellett térdelt, de amikor meglátta Schuylert, gyorsan felállt, és megtörölte a szemét. Schuyler hirtelen nagyon megsajnálta a férfit. Nincs egy hónapja, hogy azt hitte róla: a gonosz megtestesítője, még azzal is megvádolta, hogy Ezüstvérű. Mekkorát tévedett! Charies Force Mihály volt, a tiszta szívű, az egyik arkangyal, aki saját jószántából úgy döntött, hogy elhagyja a mennyországot, és segíteni fog a testvéreinek, akiket Lucifer lázadása miatt elűztek, és arra kárhoztattak, hogy Kékvérűként éljenek a Földön. Őt a döntése tette vámpírrá, nem a bűnei. Schuyler anyja, Allegra Van Alen volt az egyetlen vámpír, akiről ugyanez elmondható volt. Allegra Gábriel volt, a romlatlan, az erényes. Mihály és Gábriel története az idők kezdete óta egymásba fonódik. Vámpírikrek voltak, akiket összeköt a vérük, és ebben a ciklusban testvéreknek születtek. Ez a kötelék halhatatlan fogadalom volt a Kékvérűek között, de Gábriel megszegte a fogadalmat, amikor feleségül ment Schuyler apjához, az emberismerőséhez. – Tudod, miért van kómában az anyád? Hogy miért akar kómában lenni? – kérdezte Chades a kórházban. Schuyler bólintott. – Amikor az apám meghalt, megesküdött, hogy soha többé nem tesz magáévá egyetlen emberismerőst sem. Cordelia azt mondta, azért, mert ő maga is meg akart halni. – De ő nem halhat meg. Ő vámpír. Ezért él még mindig – mondta keserűen Charles. – Ha ezt egyáltalán életnek lehet nevezni. – Ez az ő döntése – mondta Schuyler nyugodt hangon. Nem tetszett neki, hogy Charies burkoltan elítéli az anyját. – A döntése – dühöngött Charies. – Igazán romantikus elképzelés, de nem több ennél. – Schuylerhez fordult. – Hallom, Velencébe készültök. Schuyler bólintott. – Holnap indulunk. Meg akarom keresni a nagyapámat – jelentette ki. Azt mondják, hogy Gabrielle lánya fog elvezetni minket az üdvösséghez, amit keresünk, mondta a nagyanyja. Egyedül a nagyapád tudja, hogyan győzheted le az Ezüstvérűeket. Segíteni fog neked. Cordelia elmagyarázta, hogy amióta világ a világ, az Ezüstvérűek Kékvérűekre vadásznak, felemésztik a vérüket és az emlékeiket. Az utolsó támadások, amelyekről tudni lehet, Plymouthban történtek,

amikor a vámpírok eljöttek, hogy az Újvilágban éljenek. Négyszáz évvel később, amikor Schuyler másodikos lett az elitiskolában, a Duchesne-ben, a támadások újrakezdődtek. Az első áldozat Schuyler iskolatársa volt – Aggie Carondolet. Aggie halála után nem sokkal további halálesetek történtek. Ami Schuylert a legjobban aggasztotta, az az volt, hogy az összes áldozat Kékvérű, akiket a legsebezhetőbb időszakban kaptak el – tizenöt és huszonegy éves koruk között, amikor még nem uralják teljesen a hatalmukat. – Lawrence Van Alen kitaszított, száműzött ember – mondta Charles Force. – Ha Velencébe utazol, semmit nem fogsz találni, csak bánatot és zavarodottságot – jelentette ki az acélos tekintetű mágnás. – Nem érdekel – motyogta Schuyler lesütött szemmel. Erősen markolta a pulcsija szélét, csomóba gyűrte az anyagot. – Maga még mindig nem hajlandó elismerni, hogy visszatértek az Ezüstvérűek. Pedig máris túl sok áldozatot szedtek. Az utolsó gyilkosság nem sokkal a nagyanyja temetése után történt. Summer Amoryt, egy tavalyi első bálozó lányt a Trump Towerben, tetőtéri lakásában találták meg. Az utolsó cseppig kiszívták a vérét. A legrosszabb az volt az Ezüstvérűekben, hogy nem ölték meg az áldozataikat... nem... a halálnál sokkal rosszabb sorsot szántak nekik. A Vámpírok Törvénykönyve kifejezetten megtiltotta, hogy a vámpírok más vámpírokra alkalmazzák a Caerimonia Osculort, a Szent Csókot, a vérszívást. A Caerimonia szertartásának szigorú szabályai voltak. Az embereknek nem eshet bántódásuk, és tilos bárkiből is az összes vért kiszívni. Lucifer és csapata azonban rájött, hogy ha emberek helyett más vámpírokon alkalmazzák a Csókot, növekszik az erejük, a hatalmuk. A Vörös vérűekben csupán egyetlen lény életereje lakozik, ám a Kékvér erősebb, és a tudás halhatatlan bástyáját foglalja magában. Az Ezüstvérűek felemésztették a vámpírok vérét és emlékeit, az utolsó cseppig mindent kiszívtak belőlük, és ezzel őrült tudatuk rabszolgájává tették a Kékvérűeket. Egy Ezüstvérű porhüvelyébe egyszerre több lény szorul, méghozzá örökre. Irtózatos. Charles Force egyre komorabban vonta össze a szemöldökét. – Az Ezüstvérűeket elűzték. Lehetetlen, hogy ők lettek volna. Más magyarázata van annak, ami történt, Schuyler. A Bizottság nyomozást folytat...

– A Bizottság semmit nem tett! És ezután sem tesz majd semmit! – vitatkozott Schuyler. Ismerte azt a történelmi legendát, amelyet Charles folyton emlegetett: a Kékvérűek megnyerték a végső csatát Rómában, és ebben a csatában Charles magát Lucifert győzte le, akit akkor a mániákus Ezüstvérű uralkodóként, Caligulaként ismertek: aranykardjának hegyével a pokol mélységes mély tüzébe küldte őt. – Ahogy gondolod – sóhajtotta Charles. – Ha Velencébe akarsz menni, én nem tarthatlak vissza, de kötelességem figyelmeztetni téged, hogy Lawrence távolról sem az az ember, akinek Cordelia hitte. Schuyler dacosan bámult rá; a férfi felemelte a lány állát. – Vigyáznod kellene magadra, Allegra lánya – mondta kedvesebb hangon. Schuyler megborzongott a férfi érintésének emlékére. Az elmúlt két hét során egyetlen dolog történt: bebizonyosodott, hogy Charles Force talán mégiscsak tudta, miről beszél. Lehet, hogy Schuylernek abba kellene hagynia a kérdezősködést, vissza kellene mennie New Yorkba, és jó kislánynak, jó Kékvérűnek kellene lennie. Olyasvalakinek, aki nem kérdőjelezi meg a Bizottság lépéseit. Akinek az az egyetlen problémája, hogy mit vegyen fel a St. Regisbe, a Négyszázas Bálra. Kifújta a szeméből a frufruját, és esdekelve nézett a legjobb barátjára, aki szemben ült vele az asztalnál. Oliver mindvégig hűségesen támogatta. Mindig mellette állt a különféle megpróbáltatások során és a nagyanyja temetését követő kaotikus napokban. – Tudom, hogy itt van. Érzem – mondta Schuyler. – Bárcsak maradhatnánk még. – Visszatette az asztalra az üveget, amelyről teljesen leszedte a címkét. A pincér kihozta a számlát; mielőtt Schuyler tiltakozhatott volna, Oliver gyorsan a bőrkötéses mappába csúsztatta a hitelkártyáját. Úgy döntöttek, hogy még utoljára körbegondolázzák a várost. Oliver besegítette Schuylert a hajóba, aztán mind a ketten egyszerre dőltek hátra a puha párnákon, még a karjuk is összeért egy pillanatra. Schuyler egy icipicit arrébb csúszott: kissé zavarba jött ettől a testi közelségtől. ilyen eddig nem volt. Régen sosem érezte magát kényelmetlenül Oliverrel. Együtt nőttek föl – pucéran fürödtek Nantucketban, Schuyler nagyanyjának háza mögött a tóban, rendszeresen aludtak egymásnál egy széles hálózsákban összebújva. Olyan közel álltak egymáshoz, mintha

testvérek lennének, de Schuyler az utóbbi időben észrevette, hogy időnként zavarba jön a fiú jelenlétében, pedig ilyesmi régebben soha nem történt. Nem tudta megmagyarázni a dolgot. Mintha egy nap felébredt és észrevette volna, hogy a legjobb barátja nem csak a legjobb barátja, hanem ezen kívül még fiú is – ráadásul igencsak helyes fiú. A gondolás ellökte a hajót a mólótól, és a hajó elindult lassú útján. Oliver fényképezett, Schuyler pedig megpróbált a látványban gyönyörködni. De bármilyen gyönyörű volt is a város, a lány mégis valami miatt szorongott, tehetetlenséget érzett. Mihez kezd most, hogy nem találta meg a nagyapját? Oliveren kívül senkije sem maradt kerek e világon. Teljesen védtelen volt. Mi lesz vele? Az Ezüstvérű – ha tényleg egy Ezüstvérű volt az – már kétszer is megpróbálta megölni. Kezét a nyakához szorította, mintha a régmúlt támadásai ellen próbálna védekezni. Ki tudja, visszajön-e érte, és ha igen, mikor? És vajon tényleg vége szakad a gyilkosságoknak, ahogy a Bizottság remélte? Vagy folytatódik az öldöklés, ahogy ő gyanította, amíg mind egy szálig el nem pusztulnak? Schuyler megborzongott, pedig a levegő meleg volt, aztán a csatorna túloldalára pillantott, és meglátta, hogy egy nő lép ki egy épületből. Egy nő, aki döbbenetesen ismerős volt. Ez nem lehet igaz, gondolta Schuyler. Lehetetlen. Az anyja kómában van, New York Cityben fekszik egy kórteremben. Kizárt dolog, hogy itt legyen Olaszországban. Vagy mégsem? Van valami, amit Schuyler nem tud Allegráról? A nő, szinte mintha meghallotta volna a gondolatait, egyenesen Schuyler szemébe nézett. Az anyja volt az. Biztos volt benne. A szép, szőke haj, a vékony, arisztokratikus orr, ugyanaz a pengeéles arccsont, ugyanaz a kecsesen karcsú alak, ugyanaz a világoszöld szempár. – Oliver... ez... úristen! – kiáltotta Schuyler, és Oliver kabátjába kapaszkodott. Eszeveszetten mutatott át a másik oldalra. Oliver odafordult. – Mi van? – Az a nő... azt hiszem... az anyám! Ott! – mutatott Schuyler egy rohanó alakra, aki eltűnt a hercegi palotából kiáramló tömegben. – Mi a fenéről beszélsz? – kérdezte Oliver, ahogy végigpásztázta az utat, amerre Schuyler mutatott. – Az a nő? Ezt most komolyan

mondod? Sky, te megőrültél? Az anyád kórházban fekszik New Yorkban. Ráadásul kataton állapotban – mondta ingerülten. – Tudom, tudom, de... – hebegett Schuyler. – Nézd, megint ott van... ő az, az istenre esküszöm, hogy ő az. – Mégis hova akarsz menni? – kérdezte Oliver, amikor Schuyler felpattant. – Mi ütött beléd? Várj! Sky, ülj le! – Közben azt mormogta a bajsza alatt: – Tiszta időpocsékolás. Schuyler megperdült, és dühösen bámult a fiúra. – Senki nem mondta, hogy velem kell jönnöd, hallod? Oliver felsóhajtott. – Na persze. Mintha egyedül valaha is eljöttél volna Velencébe. Még Brooklynban sem voltál soha életedben. Schuyler nagyot szusszant. Folyamatosan a szőke nőn tartotta a szemét, és alig várta, hogy kiszállhasson a lassan mozgó hajóból. Olivernek igaza volt: irtó hálás lehet neki. hogy elkísérte Velencébe, és Schuylert bosszantotta, hogy ennyire függ a fiútól. Meg is mondta neki. – De hiszen ez így van rendjén. Hogy függsz tőlem – magyarázta Oliver türelmesen. – Én vagyok a Vezetőd. Az én feladatom, hogy segítsek neked eligazodni az emberi világban. Azt persze nem sejtettem, hogy majd az utazóügynököd leszek, de hát tudod, hogy van ez. – Akkor viszont segíts – dörrent rá Schuyler. – Muszáj, hogy... – mondta idegesen. Végül elhatározta magát, és a gondolából egyetlen kecses mozdulattal az útra ugrott: nincs az az emberi lény, aki ilyet tudna ugrani, tekintve hogy jó tíz méterre voltak a legközelebbi marciapiedétől. – Várj! Schuyler! – ordította Oliver, aki majd megőrült, hogy lépést tarthasson a lánnyal. – Andiamo! Segua quella ragazza! – sürgette a gondolást. Arra kérte, hogy kövesse Schuylert, bár egyáltalán nem volt biztos benne, hogy egy ember evezte hajó a legmegfelelőbb eszköz egy sebesen rohanó vámpír üldözésére. Schuyler érezte, hogy a látása összpontosít, az érzékei kiélesednek. Tudta, hogy gyorsan halad – annyira gyorsan, hogy olyan érzés volt, mintha körülötte mindenki más egy helyben állna. A nő viszont ugyanolyan gyors volt, mint ő, ha nem gyorsabb, végigrepült a városon keresztülkanyargó keskeny csatornákon, kitért a motorcsónakok útjából, és a folyó másik oldala felé tartott. De Schuyler végig a sarkában volt, kettejük mozgása elmosódott, cikázó foltként hatott a város látképében.

Schuylert meglepő módon felvidította az üldözés, mintha olyan izmait mozgatná meg végre, amelyek létezéséről eddig fogalma sem volt. Végül már annyira kétségbeesett, hogy megszólalt. – Anya! – kiáltotta, épp amikor látta, hogy a nő egy erkélyről kecsesen egy rejtett bejárathoz szökken. De a nő nem fordult hátra. Egy pillanat múlva belépett a közeli palazzo ajtaján, és eltűnt. Schuyler odaugrott a bejárathoz, szusszant egyet, aztán ő is belépett a nő után. Feltett szándéka volt, hogy megtudja, ki is valójában ez a titokzatos idegen.

Második fejezet Mimi Force boldogan sóhajtott fel, ahogy a sürgés-forgást figyelte a Nick Jefferson Teremben, a Duchesne iskolában. Hétfő volt, késő délután, az órák véget értek, és nagyban zajlott a heti bizottsági ülés. A kötelességtudó, szorgalmas Kékvérűek kis csoportokba gyűlve ültek a kerek asztal körül, és az év legnagyobb bulija, a Négyszázas Bál szervezési munkáiban végezték az utolsó simításokat. A szőke, zöld szemű Mimi és az ikerbátyja, Jack más fiatal vámpírokkal együtt az idén készültek az első báljukra. Évszázadokra visszanyúló hagyomány volt ez. A Bizottságba, vagyis a New York-ot irányító vámpírokból álló óriási hatalmú, titkos szövetségbe való beiktatás csupán a folyamat első lépése volt; a következő esemény viszont, amikor az ifjú bizottsági tagokat bemutatták a teljes Kékvérűtársadalomnak, már jóval többet nyomott a latban. Ezzel ugyanis a fiatalok a múltjuk történelmének részeseivé váltak, és felvállalták jövőbeli kötelezettségeiket is. Mivel a Kékvérűek minden egyes ciklusban – ahogy a vámpírok az emberi élet idejét nevezték – más-más testben és más-más néven tértek vissza, a bemutatkozás a felismerési folyamat rendkívül fontos állomása volt. Mimi Force-nak nem volt szüksége harsonás hírmondóra ahhoz, hogy tudja, kicsoda, vagy ki volt a korábbi ciklusaiban. Ő Mimi Force – a legszebb lány, aki valaha élt New Yorkban a világtörténelem során; Charles Force egyetlen lánya. Charles Force-ot, a Régiszt, a szövetség legfelsőbb vezetőjét könyörtelen médianagyúrként, valamint a világot Szingapúrtól Addis Abebáig behálózó Force Hírcsatorna tulajdonosaként ismerték az emberek. Mimi Force-ot pedig lenszőke hajú, tejfehér bőrű lányként, akinek dús ajka Angelina Jolie-éval vetekszik; fiatalkorú szex bálványként, aki gátlástalanul végigkaszálta a város legjobb nevű partiképes fiatalembereit, más néven emberismerőseit. De azért a szívem mindig hazahúz, s mindig is haza fog húzni, gondolta Mimi, ahogy a terem túlsó végében álldogáló bátyjára, Jackre nézett.

Eddig minden a legnagyobb rendben, gondolta Mimi elégedetten. Ha így haladnak, tökéletes lesz a St. Regis hotelbeli este. Ez volt az év legnagyobb bulija. Ellentétben az Oscarnak nevezett, lepukkant kis cirkusszal, a nyafogó színésznőcskékkel meg az ingyen piával, a Négyszázas Bál szigorú, régimódi esemény volt, ami az előkelőségről, a státuszról, a szépségről, a hatalomról, a pénzről és a vérről szólt. Mármint a vérségi származásról, még pontosabban a Kékvérű származásról. Erre a bálra csakis vámpírok voltak hivatalosak: ez a bál volt a vámpírok világának legexkluzívabb eseménye New Yorkban, de talán az egész világon is. Vörös vérűeknek szigorúan tilos volt a belépés. Az összes virágot megrendelték már: a húszezer szál fehér „Amerikai Szépség” nevű rózsát, ami külön erre az alkalomra érkezik Dél-Amerikából. Egyedül a bejáratot díszítő füzérben tízezer szál lesz, a maradék az asztaldíszek között oszlik meg. A város legdrágább rendezvényszervezője, aki a Jelmezintézet orosz tematikájú kiállítására igazi orosz, Dr. Zsivágós csoda országgá változtatta a Metropolitan Múzeumot, tízezer selyemrózsát készíttet a szalvétagyűrűkre. Mindezeken felül az egész báltermet bepermetezi majd a rózsavizes parfüm, amelyet a ventilátorok szórnak szét a levegőben. Mimi körülnézett: a Bizottság tagjai az utolsó simításokról értekeztek egymással. Míg a fiatalabb bizottsági tagok, az olyan középiskolás gyerekek, mint ő maga is, az apró részletekkel voltak elfoglalva – felírták, hogy ki igazolta vissza a meghívást, végignézték a vendéglistákat, gondoskodtak a két ötventagú zenekar színpadi berendezéseinek elhelyezéséről és a világításról –, a kényesebb ügyek az idősebb tagokra maradtak. A felnőttek élén Priscilla Dupont, az ismert manhattani társasági hölgy állt, akinek fejedelmi arca rendszeresen ott díszelgett a hetilapok társasági rovatában. A Mrs. Dupont körül csoportosuló, hasonlóan karcsú, kifinomult, csodálatos frizurájú hölgyek a Bizottság színeiben végzett fáradhatatlan munkájukkal az évek során jó néhány jelentős New York-i épületet mentettek meg, és megalapították a város legrangosabb kulturális intézményeit. Mimi a hiperérzékeny hallásának köszönhetően elcsípett néhány mondatot a felnőttek beszélgetéséből.

– Most pedig elérkeztünk Sloane és Cushing Carondolet kérdéséhez – mondta Priscilla ünnepélyesen, és felvette az asztalról az egyik elefántcsontszínű textil ültető kártyát. Nagy kupac kártya tornyosult előtte, mindegyikre dombornyomással írták fel a vendégek nevét: majd a bejáratnál lehet átvenni őket a kijelölt asztal számával együtt. A jómódú hölgyek csoportja rosszallóan zúgolódott. Nehéz volt nem észrevenni, hogy a Carondolet házaspár egyre feltűnőbben lázadozik. Mióta elvesztették a lányukat, Aggie-t, aki néhány hónappal ezelőtt halt meg, a család határozottan Bizottság-ellenesen viselkedett. Némelyek egyenesen azt beszélték, hogy a házaspár vádat akar emeltetni Mimi apja ellen. – Sloane ma sajnos nem lehet köztünk – folytatta Priscilla –, de azért elküldte az évi adományt. Az összeg kisebb, mint ahogy azt az elmúlt évek során megszokhattuk, de még így is jelentős, ellentétben más családokkal, amelyeket most nem neveznék meg. A Négyszázas Bál javára történő felajánlások a New York-i Vérbank Bizottságba folytak (ez volt a Bizottság mindenki által ismert, hivatalos neve), amelyet azzal az ürüggyel hoztak létre, hogy vérbetegségekkel kapcsolatos kutatásokat végezzen. A befolyó összegek egy részét AIDS- és hemofília-kutatásokra fordították. A Bizottság valamennyi családtól elvárta, hogy jelentékeny összeggel támogassa a Vérbankot minden évben. Az összegyűlt pénz a Bizottság sokmilliós évi költségvetését is fedezte. Voltak, akik jóval az elvárt összeg felett adakoztak, például Force-ék, míg mások, például a Van Alen család, az egykor nagy hatalmú klán mára szánalmassá törpült maradéka évek óta küszködött, hogy legalább a kötelezőt ki tudja préselni magából. Mimi úgy vélte, most, hogy Cordelia meghalt, Schuyler talán azt sem tudja, mit várnak el tőle. – A kérdés az – mondta dallamos hangján Mimi anyja, Trinity Burden Force –, hogy vajon illendő-e a szokásos helyre, az asztalfőre ültetni őket azok után, amit Charlesról mondtak. – Trinity úgy fogalmazta meg a kérdést, hogy a Bizottságban mindenki megértse: ő és Charles inkább a földről eszik, mintsem hogy egy asztalhoz üljenek a Carondolet házaspárral. – Szerintem tosszuk ki őket a hátsó asztalhoz a többi szarházi bagázzsal együtt – jelentette ki BobiAnne Llewellyn erőteljes texasi hangján. Tréfás mozdulattal végighúzta a kezét a nyaka előtt, mintha

csak a haminckarátos gyűrűt akarta volna megmutatni, hogy mindenki jól lássa. BoBiAnne Llewellyn a New York-i szenátor, Forsyth Llewellyn második, fiatal felesége volt. A Priscilla Dupont körül ülő hölgyek némelyike alig észrevehetően megborzongott erre a felvetésre, annak ellenére, hogy titkon nagyon is egyetértettek vele. Csakhogy BobiAnne meglehetősen durván fogalmazott, és a Kékvérűek köreiben ez határozottan nem volt szokás. Mimi észrevette, hogy a barátnője, Bliss Llewellyn felkapja a fejét nevelőanyja harsány hangjára. Bliss, a Bizottság egyik legfrissebb tagja fülig elvörösödött, amikor meghallotta, hogy BobiAnne mély torokhangú nevetése beharsogja az egész termet. – Esetleg köthetnénk kompromisszumot – javasolta Priscilla kegyesen. – Elmagyarázzuk Sloane-nak, hogy idén nem az asztalfőn fognak ülni, mivel még mindig gyászolnak, és mi tiszteletben tartjuk a fájdalmukat. A Van Alen lányt is az ő asztalukhoz ültetjük. Abba nem lehet belekötni. hiszen jó barátságban álltak Cordeliával, a lány pedig szintén gyászol, ez közös bennük. Tényleg – hol van Schuyler? Nem mintha számítana, de Mimit idegesítette, hogy az a kis nyomorult nem jött el a mai Bizottsági ülésre. Hallotta valakitől, hogy Schuyler meg az emberi haverja, Oliver Velencében van. Épp Velencében. Mi a francot csinálnak ezek ketten Velencében? Mimi összeráncolta az orrát. Ha az embernek meg kell szöknie Velencébe, akkor már nem sokkal jobb Rómában vagy Milánóban shoppingolni? Miminek az volt a véleménye, hogy Velence vizes és büdös. És egyébként meg hogy kaptak engedélyt az iskolában, hogy elmehessenek? A Duchesne nem nézte jó szemmel az önkényesen eldöntött,. az iskolai rendhez nem igazodó vakációzásokat – meg a Force .szülőket is rendre utasították, amikor tavaly februárban síelni vitték az ikreket. Az iskola már kijelölte a hivatalos sí szünetet márciusra, és minden családnak azon a héten kellett síelni, mennie. Csakhogy ez egyáltalán nem érdekelte a Force családot, akik szerint a februári havazás ezerszer jobb a márciusi porhónál. Mimi az asztalon keresztül hozzávágott egy selyemrózsát a bátyjához, Jackhez, aki épp élénken beszélgetett az albizottsággal a

biztonság kérdéseiről. A St. Regis báltermének tervrajzai hevertek előttük az asztalon. A rózsa Jack ölébe esett, mire a fiú zavartan kapta fel a fejét. Mimi rávigyorgott. Jack enyhén elpirult, de aztán káprázatos mosolyával viszonozta a húga vigyorát. A nap besütött a színes mozaikablakokon keresztül, és aranyló fénybe foglalta a fiú vonzó arcát. Mimi arra gondolt, hogy soha nem fogja megunni ezt az arcot: majdnem annyira élvezetes volt őt nézni, mint a saját tükörképét. Miután Schuyler származására fény derült – az a lány félvér!, gyakorlatilag maga az Irtózat! –, helyreálltak közöttük a dolgok a bátyjával. Annyira legalábbis, amennyire a Force ikrek között valaha helyreállhatnak a dolgok. Helló, szépfiú! – üdvözölte némán Mimi. Mizu? – kérdezte Jack anélkül, hogy megszólalt volna. Csak rád gondoltam. Jack erre még szélesebben mosolygott, aztán visszadobta a rózsát a húgának. A selyemdísz a lány ölébe esett, Mimi a füle mögé tűzte, és elismerően rezegtette a szempilláját. Aztán ismét a meghívókra küldött válaszlevelekre fordította a figyelmét. Mivel ez a bál igazi társasági esemény, többnyire Öregek és Őrök vesznek majd részt rajta – vagyis idősebb emberek. Klassz mulatság lesz persze – az év legfényűzőbb eseménye, de Miminek hirtelen remek ötlete támadt. Mi lenne,. ha tartana egy bulit a bál után? Ahová kizárólag a Kékvérű tinik lennének hivatalosak? Ahol elengedhetik magukat, és nem kell azon aggódniuk, mit szólnak majd a szüleik, az Őrök meg a Bizottság vezetői? Valami izgalmasabbat, valami kalandosabbat akart... egy eseményt,, ahová kizárólag a krémek krémjének lenne bejárása… Hűvös, csillogó mosoly játszott az ajkán, ahogy elképzelte, amint a hülye kis duchesnees osztálytársai könyörögnek, hogy őket is hívja meg a buliba. Kizárt dolog, gondolta Mimi. Erre a bulira ugyanis senki nem fog meghívót kapni. A bál utáni buli színhelyét SMS-ben fogják megtudni az érintettek a Négyszázas Bál éjszakáján. Ez lesz az alterna-szív buli. Csak vámpíroknak.

Mimi Jackre pillantott: a fiú valami papírt tartott az arca elé, igy Mimi nem láthatta jóképű bátyját. És akkor hirtelen eszébe jutott egy jelenet valamelyik korábbi életükből: ahogy együtt állnak a versailles-i királyi udvarban, aztán meghajolnak, és arcukat gazdagon díszített, gyöngyökkel és tollakkal ékesített maszkok fedik. Hát persze! Álarcosbál. A buliba kizárólag gondosan kidolgozott álarcban lehet érkezni. Senki nem fogja tudni, ki kicsoda... kit hívtak meg és kit nem... egyedülállóan izgalmas társasági esemény lesz. Mimi el volt ragadtatva a gondolattól. Mindig is szerette, ha kizárhatott másokat valami jó és érdekes dologból.

Harmadik fejezet Pedig nem először álmodta ezt. Hogy fázik, hogy csuromvíz, és hogy nem kap levegőt. Pont ilyen volt az összes többi álom is, csakhogy ez most teljesen valóságosnak tűnt. Egészen át volt fagyva, reszketett, és ahogy kinyitotta a szemét és belebámult a sötétségbe, érezte, hogy valaki van ott a homályban. Egy kéz megragadta a karját, és csak emelte, emelte egyre feljebb, a fény felé, míg végül kibukkantak a felszínre. Placcs! Bliss rekedten, fulladozva köhögött, aztán halálra rémülve körbenézett. Ez nem álom. Ez valóság. Egy tó kellős közepén lebegett. – Ne mozogj, túlságosan legyengültél. Majd én kihúzlak a partra. – A halk hang megnyugtatóan duruzsolt a fülébe. Bliss meg akart fordulni, hogy az ismeretlen szemébe nézhessen, de a másik rászólt: – Ne mozdulj, ne nézz hátra, csak a partra figyelj. Bliss bólintott, hajáról a szemébe csurgott a víz. Még mindig köhögött, és iszonyatos hányinger kerülgette. Kezében-lábában alig volt erő, pedig áramlat sem volt a közelükben. A tó mozdulatlanul, némán ölelte körül. Mintha nem is tó lenne. Amikor a szeme megszokta a sötétséget, Bliss látta, hogy a Central Parkban van, a mesterséges tóban. Partján annak idején ott horgonyzott a hajó, ahová a szülei vitték vacsorázni őt meg a húgát előzőnyáron, mielőtt a Duchesne-be kezdett járni. Most azonban egyetlenegy hajót sem látott sehol. November vége volt, a tónál egy lélek sem járt. Elkezdődtek a talaj menti fagyok, és Bliss azon az estén először érezte, hogy a csontjáig hatol a hideg. Reszketett. – El fog múlni. Fel fog melegedni a véred, ne aggódj. A vámpírok nem szoktak megfagyni. – Már megint ez a hang. Bliss Llewellyn Texasból érkezett, egy ottani iskolából iratkozott át a Duchesne-be. Amikor Bliss megismerkedett valakivel, ez volt az első,

amit elmondott neki. Hogy Texasból jött. Mintha ezzel sok mindent megmagyarázna magával kapcsolatban: a kiejtését, a nagy, göndör haját, az ötkarátos gyémánt fülbevalóját. Ugyanakkor így mintha kapcsolatban maradhatott volna imádott szülővárosával, és azzal az életéve1, amely egyre messzebb és messzebb került a pillanatnyi valóságtól: Bliss most csak egy hétköznapi, átlagosan csinos lány New Yorkból. Texasban Bliss különlegesnek számított. Százhetvenöt centi magas volt (de a hajával együtt simán száznyolcvan), vad, nem ismert félelmet – ő volt az egyetlen vezérszurkoló, aki le tudott ugrani az ötven emberből álló piramis tetejéről, és gond nélkül talpra esett a focipálya puha füvén. Amikor meg nem tudta magáról, hogy vámpír, és ezért vannak ilyen rendkívüli képességei, a szerencse és a sok gyakorlás számla jára írta a tudását. Hatalmas villaházban lakott a családjával Houston legelőkelőbb kerületében, és a nagyapja lenyitható tetejű nosztalgia-Cadillacjével járt iskolába – olyannal, amelyiknek igazi bivalytulok van az elején. Csakhogy az apja Manhattanben nőtt fel, és miután gyümölcsöző politika karriert futott be Houstonban, megpályázta és elnyerte New Yorkban a megürülő szenátori címet. Blissnek nem volt könnyű megszoknia a nyüzsgő nagyvárosi életet Houston után. Sokáig feszengett az összes fényűző szórakozóhelyen meg az exkluzív bulikon, ahová Mimi, a saját magát legjobb barátnőjévé kinevező lány hurcolta magával. Egy üveg Boone's, egypár barátnő meg a Szerelmünk lapjai DVD-n, és Bliss tökéletesen boldog lett volna. Nem szeretett a szórakozóhelyeken lógni, mint egy tapétaminta, miközben Mimi kibulizta magát. Gyökeres fordulatot vett azonban az élete, amikor megismerkedett Dylan Warddal, a szomorú arcú, fekete szemű, szexi fiúval, aki parázsló cigarettával a kezében sétált be Bliss életébe egy sikátorban, a Lower East Side-on, néhány hónappal korábban. Dylannek sem sikerült túl könnyen beilleszkednie a társaságba a Duchesne-ben – kedvetlen volt, távolságtartó, lázadó, és szinte csak lúzerekkel barátkozott, például Oliver Hazard-Perryvel és Schuyler Van Alennel, az évfolyam két legkevésbé népszerű emberével. Dylan nem csupán a barátja volt Blissnek: a szövetségese lett, ráadásul, mondhatni, járni is elkezdtek.

Bliss elpirult, amikor eszébe jutottak a fiú mély, átható csókjai – ó, bárcsak ne zavarta volna meg őket valaki a buli éjszakáján! Bárcsak... Bárcsak Dylan még mindig élne! De egy Ezüstvérű elragadta őt, saját magához hasonlatos szörnyeteget csinált belőle; aztán megölte, amikor a fiú visszajött Blisshez, hogy figyelmeztesse... Bliss alig tudta lenyelni a könnyeit, amikor arra gondolt, ahogy a fiú kabátja ott hever a fürdőszobában a földön, összegyűrve, vérben ázva. Bliss azt hitte, soha többé nem látja Dylant, de most... ez a fiú, aki megmentette... az a mély hang – annyira ismerős volt Nem mert reménykedni; nem akart olyasmiben hinni, ami lehetetlen, hogy igaz legyen, ami egyszerűen képtelenség. De milyen erősen kapaszkodott belé, amikor magabiztosan a partra húzta... Nem ez volt az első eset, hogy Bliss váratlan helyen ébredt föl, valamiféle veszély közvetlen közelében. Múlt héten arra nyitotta ki a szemét, hogy a Cloisters Múzeum legtetetején gubbaszt a párkányon, magasan a Fort Tryon Park fölött. A bal lába már lelógott a párkányról, és éppen hogy csak sikerült felhúznia magát, különben nem ússza meg a veszélyes zuhanást. Aztán Bliss rájött, hogy valószínűleg egyébként is túlélte volna az esést, talán csak néhány karcolást szerzett volna, és lustán eltűnődött, vajon milyen lehetőségek lennének, ha halhatatlan létére öngyilkosságot akarna elkövetni. Erre ma a tó kellős közepén találta magát. Egyre rosszabbak lettek az emlékezetkiesések: a rémálmok, amikor valaki követte, meg az érzés, hogy itt van, de meg sincs itt. Az ájulásszerű kihagyások még előző évben kezdődtek: a gyötrelmes, kínzó, lüktető migrént vérfagyasztó látomások kísérték, a karmazsinvörös szempár az ezüstpupillával, az éles, csillogó fogak... ahogy végtelen folyosókon rohan, miközben a szörnyeteg üldözi, erős, bűzös leheletétől felfordul a gyomra... ahogy utoléri, lerántja a földre, és felemészti a lelkét. Hagyd abba, parancsolta magának. Minek most ilyesmire gondolni? A rémálombeli látomás eltűnt. A szörnyeteg – bármi volt is – a képzeletében létezik csupán. Ezt mondta az apja, nem igaz? Hogy a rémálom csak az átalakulás velejárója. Bliss tizenöt éves volt: ebben a korban kerülnek újra felszínre a vámpíremlékek, ebben a korban ébrednek rá a Kékvérűek valódi kilétükre, a halhatatlanságukra.

Bliss megpróbálta felidézni, mi történt aznap, hátha rájön, hogyan került a Central Parkba a tó közepére, fuldokolva. Szokás szerint iskolába ment, aztán részt vett egy holtunalmas bizottsági ülésen. A Bizottságnak elvileg meg kellett volna tanítania neki meg a többi új tagnak, hogyan tartsák uralmuk alatt és hogyan használják a vámpírérzékeket, de az elmúlt két hónap során a szervezetet sokkal jobban érdekelte annak a felvágós bulinak a szervezése, mint bármi más. BobiAnne, a nevelőanyja is ott volt a gyűlésen, és Bliss majd elsüllyedt szégyenében a harsogó hangjától meg a cikis öltözetétől, a tetőtől talpig telelogózott Vuitton melegítőtől. Blissnek eddig fogalma sem volt, hogy sportruházatot is készítenek abból a barna vászonból, amiből a táskák vannak. A nevelőanyja tisztára úgy nézett ki, mint egy nagy aranybarna bőrönd. A gyűlés után, mivel az apja a változatosság kedvéért éppen otthon volt, a család az új Le Cirque-be ment vacsorázni. A híres-nevezetes New York-i étterem nemrégiben költözött át One Beacon Courtba, az egyik legpuccosabb negyedbe. A legnagyobb hatalmú, leggazdagabb emberek jártak oda, és Llewellyn szenátor egész este a többi jól szituált vendég kezét rázta – a polgármesterét, a tévéelnökét, a színésznőét, a másik New York-i szenátorét. Bliss libamájat rendelt, véresen, és élvezettel pakolta az egresszószt a finom, vastag, krémes húsra. Vacsora után megnéztek egy operát a család magánpáholyából. Egy új Orfeusz és Euridikét a Metropolitan Operában. Bliss mindig is szerette ezt a tragikus történetet: szerette, ahogy Orfeusz leszáll a pokolba, hogy megmentse Euridikét, de a végén mégis elveszíti őt. A hangos moraj és a gyászos énekhang azonban álomba ringatta Blisst: álmában Hádész birodalmában, a holtak folyójában járt. Ezután semmire nem emlékezett. Vajon a családja még mindig az operában van? Az apja ott ül, mint egy komoly, zord bálvány, állát a tenyerén nyugtatja, és feszülten figyeli az előadást, miközben a nevelőanyja ásítozik, és unott képet vág, féltestvére, Jordan pedig némán együtt énekel a szereplőkkel? Jordan tizenegy éves volt, és megszállott operarajongó – megszállott őrült, legalábbis Bliss szerint. A kikötőhöz értek, az erős kéz feltuszkolta a lépcsőn a mólóra. Blssnek csúszott a lába a nyálkás felületen, de legalább kiderült, hogy tud járni. Bárki volt is ez a fiú, tudta, miről beszél: a vámpírvér tényleg melegen

tartotta Blisst, néhány perc múlva már meg sem érezte, hogy négy fok van. Ha halandó ember volna, már rég halott lenne, egész biztosan megfulladt volna. Végigmérte magát: csuromvíz a ruhája. Még mindig az a ruha volt rajta, amit a vacsorához meg az operába vett fel: aprólékos mintával hímzett, fekete szatén Temperiey ruha – ami most tönkrement. Ennyit arról, hogy „kizárólag vegyileg tisztítható". A fél pár vadiúj, tizenhárom centis sarkú. emelt talpú Balenciaga szandálja is elveszett. Valószínűleg a tó fenekén hever. A szeme sarkából az operai műsorfüzetre pillantott, amit még mindig a kezében szorongatott, aztán a földre dobta az elázott füzetet. – Köszönöm... – mondta, és megfordult, hogy végre megláthassa megmentője arcát. De senki sem volt mögötte, csak a mesterséges tó nyugodt, kék vize ringatózott a lábánál. A fiú eltűnt.

A New York Herald archívumából 1870.OKTÓBER 1. MEGGIE STANFORD TITOKZATOS ELTŰNÉSE Az olajmágnás lányának nyoma vész a bál estéjén. Elkábították? A New York-i rendőrség tehetetlen Maggie Stanford titokzatos eltűnése ügyében. A tizenhat éves lány Vanderbilt admirális és felesége otthonából távozott három héttel ezelőtt, az évenként megrendezett Nemesi Bál estéjén. A társadalmi eseményt az admirális és felesége szervezte otthonában az Ötödik sugárút 800-as szám alatt. A lányt az óta sem családja, sem az ismerősei nem látták. Maggie Stanford szülei Mr. és Mrs. Tiberius Stanford, New Portból. A rendőrség nyomozói fáradhatatlanul dolgoznak a különös ügyön, de eddig semmiféle nyomra nem bukkantak. Stanford kisasszony eltűnését a rendőrség tízedik körzetében jelentették be. Az eltűnés időpontja augusztus 22ére, péntekre tehető. A lány édesanyja, a sokak által ismert Dorothea Stanford állítása szerint a csöndes, magának való

Maggie a Nemesi Bálon első bálozó volt, és ő vezette a francia négyest. A lány testsúlya negyvenhárom kilogramm, csinos, akik ismerik kellemes teremtésnek tartják. Sötétvörös haja és zöld szeme van, viselkedése megnyerő. A bál estéjén bejelentették eljegyzését Alfred Lord Burlingtonnal, Devendhire grófjával. Mrs. Stanford elmondta a rendőrségnek, hogy véleménye szerint a lányát gonosz hatás alatt álló személy csalta tőrbe vagy rabolta el. A Stanford család jelentős összeget ajánlott fel annak, aki nyomra vezeti a rendőrséget, vagy bármilyen formában segíteni tudja a lány hazatérését. Tiberius Stanford az Egyesült Államok legnagyobb hasznot hozó szervezete, a Stanford Olaj alapítója.

Negyedik fejezet De hiszen itt volt. Schuyler egészen biztos volt benne. A nő, aki után rohant, pontosan ennek a palazzónak az ajtaján lépett be ide, ahol Schuyler most állt, mégsem látta sehol a nőt. Schuyler körbenézett. Egy kis helyi fogadó előterében állt. Velencében rengeteg csodálatos, lebegő, ősrégi épületből lett turistabarát panzió, vagy szakadt kis szálloda, ahol a vendégek nem bánták, hogy összedől a korlát és pereg a festék, mert a képes prospektusaik azt ígérték nekik, hogy belekóstolhatnak az „autentikus" Olaszországba. A regisztrációs pultnál kíváncsian pillantott fel egy öreg hölgy, akinek fekete kendő fedte a fejét. – Posso li aiuto? – Vagyis: segíthetek? Schuyler össze volt zavarodva. Bármerre nézett, a szőke nőt sehol sem látta. Hogy tudott ilyen gyorsan elrejtőzni? Hiszen végig a nyomában volt. A helyiségben pedig sehol egy szekrény vagy ajtó. – Ci era una donna qui, si? – kérdezte Schuyler. Az előbb bejött ide egy nő, ugye? Hálát adott az égnek, hogy a Duchesne-ben nem csupán egy, hanem két idegen nyelvet kell tanulni, és hogy Oliver biztatására az olaszt választotta. „Hogy ügyesebben rendelhessünk Mario Batali éttermeiben.” Az idős hölgy összevonta a szemöldökét. – Una donna? – Megrázta a fejét, aztán továbbra is olaszul folytatódott a beszélgetés. – Senki nincs itt, csak én. Senki nem jött be, csak maga. – Biztos benne? – kérdezte sürgetve Schuyler. Még mindig a tulajdonosnőt kérdezgette, amikor Oliver megérkezett. Egy klassz kis motorcsónakkal jött oda az épülethez, időközben rájött ugyanis, hogy a vízitaxi sokkal jobban megfelel az igényeinek, mint az emberi erővel hajtott gondola. – Megtaláltad? – kérdezte.

– Itt volt. Esküszöm. De ez a hölgy azt mondja, hogy senki nem jött be ide. – A nő nem jött be ide – rázta a fejét az idős hölgy. – Csak a Professore lakik itt. – A Professore? – kapta fel a fejét Schuyler. A nagyapja nyelvészprofesszor volt, ez derült ki a Történelmi Raktárban, a Kékvérűek archívumában, ahol a vámpírok minden tudása és titka rejtezett. – Hol van a Professore? – Hónapokkal ezelőtt elment. – És mikor jön vissza? – Két nap, két hónap, két év... ki tudja. Holnap vagy soha – sóhajtotta a házinéni. – A Professorénál sohasem lehet tudni. De én szerencsésnek mondhatom magam, hiszen mindig idejében kifizeti a számláját. – Esetleg... megnézhetnénk a szobáját? – kérdezte Schuyler. A házinéni vállat vont, és a lépcsőre mutatott. Schuyler a torkában dobogó szívvel indult felfelé a lépcsőn, Oliver a nyomálian. – Várjunk csak – mondta Oliver, amikor megálltak a kis faajtó előtt a lépcsőfordulóban. Megrángatta a kilincset. – Zárva van. – Megint megpróbálta. – Nincs szerencsénk. – Basszus – mondta Schuyler. – Biztos vagy benne? – Kikerülte Olivert, és ő is megpróbálkozott a kilinccsel. Az ajtó felpattant. – Ezt hogy csinálod? – ámult Oliver. – Nem is csináltam semmit. – Tökre be volt zárva – mondta a fiú. Schuyler vállat vont, és finoman benyomta az ajtót. A takaros, kicsi szobában egyetlen ágy állt, egy kopott faasztal, meg a mennyezetig tornyosuló könyvespolc. Schuyler levett egy könyvet az alsó polcról. – Lawrence Winslou Van Alen: Halál és élet a plymouthi gyarmatokon. – Felnyitotta a könyvet az első oldalon, és felolvasta a szabályos kézírást: – Drága Cordeliámnak. Ez az... – suttogta Schuyler. – Itt van. – Végigpásztázta a többi könyvel a polcon, és látta, hogy még jó pár kötet gerincén olvasható a szerző, L. W. Van Alen neve.

– Nem, most nincs itt – szólalt meg a házinéni az ajtóból. Schuyler és Oliver riadtan fordult meg. – De a Biennale ma cr véget, és azt a Professore még sohasem hagyta ki. A Biennálé, a kétévenként megrendezett velencei művészeti kiállítás a világ egyik legjelentősebb, legnagyobb hatású és legátfogóbb művészeti és építészeti kiállítása. A várost minden második évben jó néhány hónapra uralmuk, alá vetlek a világ minden tájáról érkező művészek, műkereskedők, turisták és diákok, akik mind részt akartak venni a történelmi művészeti fesztiválon. Schuylernek és Olivemek nem sikerült eljutnia a kiállításra, mivel egész hétvégén a lány nagyapját keresték – hiába. – Ha ma zár – mondta Schuyler –, akkor jobb, ha sietünk. A tulajdonosnő bólintott, és kiment a szobából. Schuylernek megint eszébe jutott a nő, aki kísértetiesen hasonlított az anyjára. Vajon az anyja vezette el a nagyapjához? Valahogyan segít Schuylernek? Vagy csak a lelkét látta? Lesiettek a lépcsőn, a házinéni papírokat rakosgatott a pulton. – Köszönöm szépen a segítséget – mondta Schuyler, és az idős hölgy felé biccentett. – Eh? Tessék? Posso li aiuto? – kérdezte ingerülten a hölgy. – Professore, Biennale, megyünk, megkeressük. – Professore? Nem, nem. Nincs itt semmilyen Professore... – Az öregasszony keresztet vetett, és a fejét rázta. Schuyler összevonta a szemöldökét. – Semmilyen Professore? Szerinted hogy érti ezt? – fordult Oliverhez. – Ő elmegy... két évvel élőláb – mondta tört angolsággal a házinéni. – Nem lakik itt már. – De hiszen az előbb mondta... – vitatkozott Schuyler. – Az előbb beszélgettünk odafent. Láttuk a szobáját. – Sohasem életemben láttam magukat, a szoba van zárva – mondta döbbenten a tulajdonosnő, aki valamiért ragaszkodott a tört angolságához, annak ellenére, hogy Schuyler nyilvánvaló módon folyékonyan beszélt olaszul. – Eravamo giusti qui– erősködött Schuyler. De hiszen itt voltunk. A házinéni baljóslatúan rázta a fejét, és valamit motyogott magában.

– Mintha valami megváltozott volna, mintha más lenne ez a nő – súgta oda Schuyler Olivernek, amikor kimentek a fogadóból. – Ja. Most még bolondabb az öreglány – horkantott Oliver. Schuyler még egyszer utoljára hátrafordult, az idős hölgyre pillantott, és észrevette, hogy csúnya májfolt éktelenkedik az álla alatt, amelyből szőrszálak merednek elő. Schuyler egészen biztos volt benne, hogy a nőnek, akivel odafönt beszélgettek, nem volt ilyen májfoltja.

Ötödik fejezet Mimi kilépett az emelt szintű franciaóráról, és a rezgőre állított mobiltelefonjára pillantott. RAJTA VAGYOK A LISTÁN? Újabb SMS. A hetedik aznap. Jézusom, nyugi már! Huszonnégy óra sem telt bele, és valahogy már az egész New York City-beli tini vámpír elit tudta, hogy a fantasztikus Mimi Force bulit szervez a Négyszázas Bál után. Persze Mimi maga súgta meg a hírt Piper Crandallnek, az iskola legnagyobb pletykafészkének, és Piper hamar el is terjesztette a dolgot. A helyszín titkos volt. A házigazdák a Force ikrek lesznek. De egészen a buli estéjéig senki nem tudhatja, hogy meg van-e hívva vagy nem. Merő társasági kínzás! CSAK MONDD MEG. HOGY I VAGY N!!! Válasz nélkül törölte ki az üzenetet. Mimi a Duchesne hátsó lépcsőjén ment le az alagsori étterembe. Útközben a Kékvérű tinik kétségbeesetten igyekeztek felhívni magukra a figyelmét. – Mimikém... hallottam a buliról... Szuper ötlet, segíthetek valamiben? Az apukám meg tudja szerezni Kanyét DJ-nek – ajánlkozott Blair McMillan, akinek az apja a világ legnagyobb lemezkiadó cégének az igazgatója volt. – Szia, Mimi, én meg vagyok hívva, ugye? Elhozhatom a pasimat? Vv... az nem gond? – kunyerált Soos Kemble. – Helló, édesem, ugye megkaptad a válaszomat? – kiáltott oda Lucy Forbes, és drámai csókot dobott Miminek a levegőben. Mimi kegyesen rájuk mosolygott, és a szájára tette az ujját. – Nem mondhatok semmit semmiről. De hamarosan minden kiderül. Bliss Llewellyn lent ült az étteremben, a kandallóval szemközti falon lógó aranyszínű, barokk tükör alatt, és unottan piszkálta a szusitekercset, mint valami különösen undorító falatot. Meg volt beszélve Mimivel, hogy együtt ebédelnek, de Mimi szokás szerint

késett. Bliss örült, hogy egy kicsit egyedül lehet, mivel így elmélyedhetett a gondolataiban, és felidézhette az előző este eseményeit. Dylan. Tuti, hogy ő volt az. Az idegen a parkban, aki megmentette a vízbe fulladástól. Bliss nem tudott másra gondolni, mint hogy a fiú túlélte az Ezüstvérű támadását. Talán most rejtőznie kell, talán veszélybe kerülne, ha felfedné valódi kilétét. Mint egy szuperhős, gondolta Bliss álmodozva. Ki más érezhette volna meg, hogy bajban van? Ki más úszhatott volna be a tó közepére a hideg vízben, hogy megmentse? Ki más lehetett ilyen erős? Ki mással érezhette volna magát ennyire biztonságban? Bliss úgy ölelte magához ezt a gondolatot, akár egy meleg takarót. Dylan életben van. Muszáj, hogy így legyen. – Mi van, nem vagy éhes? – kérdezte Mimi, amikor leült mellé. Bliss válasz helyett eltolta magától a tálcát, és undorodó képet vágott. Kisöpört a fejéből minden Dylannel kapcsolatos gondolatot. – Mi ez a buli, amivel mindenki nyaggat egész nap? Senki nem akarja elhinni nekem, hogy fogalmam sincs, miről van szó. Valami összeröffenést szerveztek Jackkel a bál után? Mimi körülnézett, hogy véletlenül nem hallgathatja-e ki őket valaki, és csak amikor látta, hogy senki sincs hallótávolságon belül, akkor válaszolt: – Igen. Épp ma akartam elmondani. Beavatta Blisst a részletekbe. Tökéletes helyszínt talált a bulinak – egy elhagyatott belvárosi zsinagógát. Mimi mindennél jobban élvezte, ha egész éjjel dorbézolhat egy hajdani szent helyen. Az Angel Orensanz Központ neogótikus épülete a Lower East Side közepén állt. 1849-ben tervezte egy berlini építész a kölni katedrális mintájára, és zsinagógának szánta. Nem Mimi volt az egyetlen New York-i, aki szívesen rendezett fényűző, extravagáns partikat ezen a helyen: a központ jó néhány divatbemutatónak adott otthont a Divat Hete során, Miminek épp innen támadt az ötlete. Az nem érdekelte, hogy eredeti legyen, csak az számított neki, hogy mi a menő, és a megszentségtelenített zsinagógának ebben a pillanatban irtó menők voltak. – Belül tiszta gáz az épület – mondta vidáman Mimi. – Rohadó oszlopok, kilógó gerendák mindenütt... Olyan, mint egy gyönyörű rom

– suttogta. – Mécsesekkel fogjuk megvilágítani az egészet, elektromos fényt egyáltalán nem használunk! És ennyi, más dekoráció nem is lesz. Bőven elég a hely atmoszférája. Nem is kell más. – Mimi kitépett egy lapot a jegyzetfüzetéből, és Bliss elé tolta a papírt. – Rájuk gondoltam, őket akarom meghívni a buliba. A francia-dolgozat alatt írtam fel. – Mimi emelt szintű franciára járt, de valójában csak balhéból. Amint előtérbe kerültek a vámpír-emlékei, rájött, hogy folyékonyan beszél franciául. Bliss végigfutotta a neveket. Froggy Kernochan. Jaime Kip. Blair McMillan. Soos Kemble. Rufus King. Booze Langdon. – Ezek egytől egyig bizottsági tagok. De még olyan bizottsági tagok is vannak, akiket fel sem írtál – jegyezte meg Bliss. – Pontosan. – Nem hívod meg Lucy Forbesot? – kérdezte Bliss, mint aki nem hisz a fülének. A Kékvérű Lucy Forbes évek óta tagja volt a Bizottságnak, és évfolyamvezető volt az iskolában. Mimi felhúzta az orrát. – Lucy Forbes egy stréber. Igazi buzgómócsing. – Mimi az óta bosszút akart állni, mióta Lucy jelentette a Bizottságnál, hogy Mimi kihasználja az emberismerőseit: úgy fogyaszt belőlük, hogy nem tartja be a kötelezően előírt negyvennyolc órás pihenőidőt. Végigmentek a listán, Bliss felvetett egy-két nevet, de Mimi mindet elutasította. – Na és Stella Van Rensslaer? – Elsős! Ebben a balhéban nincs helye pisiseknek. – De hát jövő tavasszal őt is beiktatják a Bizottságba. Végül is Kékvérű – érvelt Bliss. A Bizottság tagjai tudták, kiből lesz Kékvérű vámpír, hogy vigyázhassanak fiatalabb testvéreikre, ahogy Mimi is szárnya alá vette Blisst az év elején. – Pfuj, nem – mondta Mimi. – Carter Tuckerman? – kérdezte Bliss, és a barátságos, vékony fiúra gondolt, aki buzgón jegyzetelt a bizottsági üléseken. – Az a pancser? Kizárt dolog. Bliss nagyot sóhajtott. Schuyler nevét sem látta a listán, és ez kifejezetten zavarta. – És mi van a... tudod... az oldalbordákkal, az ismerősökkel? – kérdezte. A Kékvérűek az „emberismerős” szót használták, amikor a

halandó és a halhatatlan faj közötti szoros kapcsolatról beszéltek. Az emberismerősök szeretőként, barátként, edényként szolgáltak a vámpíroknak, akik belőlük merítették a legnagyobb erőt. – Ezen a bulin nincs helye egyetlen Vörös vérűnek sem. Ez buli olyan, mint a Négyszázas Bál, csak még annál is exkluzívabb. Belépés csak vámpíroknak. – Ez nagyon sok mindenkinek nem fog tetszeni – intette a barátnőjét Bliss. Mimi olyan elégedetten mosolygott, mint egy ragadozó. – Pontosan.

Hatodik fejezet A velencei Biennálé több összefüggő pavilonban zajlott, a látogatók sorra járták, hosszan fürkészték az elsötétített szobákat, amelyekben időnként váratlanul videók keltek életre a sarokban. Vinilgömbökre vetített arcok nőttek és zsugorodtak sikoltozva és kuncogva, virágok pompáztak és hervadtak a képernyőkön. Tokiói csúcsforgalom száguldott el mellettük fojtogatón, fenyegetőn. Amikor Schuyler és Oliver megérkezett Velencébe, Schuylert átjárta a vad, szinte lázas energia. Fáradhatatlanul kutatott, elszántan, makacsul. De aztán, amikor nyilvánvalóvá vált, hogy nem lesz olyan könnyű megtalálni a nagyapját Velencében, mint gondolta, kissé lelohadt a lelkesedése. Semmi más nem állt a rendelkezésére, csak egy név – azt sem tudta, hogy néz ki az öreg. A nagyanyja azt mondta, hogy Lawrence egy menekült, egy száműzött, akit kivetett magából a Kékvérű-társadalom. Mi van, ha a sokévi magány és elszigeteltség során a nagyapja megőrült? Vagy ami még rosszabb, mi van, ha már nem is él? Mi van, ha elragadta egy Ezüstvérű? Most azonban, hogy látta a Professore szobáját, ugyanaz a vad remény töltötte el a szívét, mint amikor Olaszországba érkezett. Itt van. Életében van. Érzem. Schuyler egyik teremből a másikba sodródott, a sötét sarkokat fürkészte, hátha valami jelre bukkan, egy kulcsra, amely elvezetheti a nagyapjához. Érdekesek voltak a kiállított művek, bár egyiket-másikat kicsit erőltetettnek találta, talán egy leheletnyit mesterkéltnek is. Mit jelent az, ha egy nő újra meg újra meglocsolja ugyanazt a virágot? Egyáltalán van értelme ennek? Ahogy a kisfilmet nézte, rájött, hogy ő maga is pont olyan, mint az a nő: sziszifuszi munka csapdájába esett. Oliver már előrement, jó pár installációval előrébb tartott nála. A fiú minden egyes műalkotást pontosan ugyanannyi ideig nézett – körülbelül tíz másodpercig. Oliver azt állította, hogy ő ennyi idő alatt is pontosan megérti a művészetet. Abban egyeztek meg, hogy szólnak egymásnak, ha valamit találnak, bár Oliver megjegyezte, hogy egyikük sem tudja,

hogy így néz ki Lawrence Van Alen. Oliver Schuylerrel ellentétben korántsem volt annyira meggyőződve róla, hogy eredményesek lesznek, ha ellátogatnak a Biennáléra, de ezt a véleményét inkább megtartotta magának. Schuyler megállt az egyik terem bejáratánál: az egész helyiség karmazsinvörös homályban úszott, magányos fényforrás vágott keresztül a termen, és izzó, narancssárga egyenlítőt húzott a mindent elárasztó vörös fénybe. Schuyler belépett, és megállt, hogy megcsodálhassa a látványt. – Ez egy Olaf Eliasson – magyarázta egy fiatalember, aki mellette állt. – Gyönyörű, nem? Flavin hatása is észrevehető rajta. Schuyler bólintott. Tanultak Dan Flavinről művésze torán, ismerte a munkáit. – Nem lehet ugyanakkor, hogy minden fluoreszkáló műalkotáson észrevehető Flavin hatása? – kérdezte szemtelenül. Kínos csend lett, és Schuyler már épp arrébb akart menni, amikor ismét megszólalt a fiú. – Mondd csak, miért jöttél Olaszországba? – kérdezte hibátlan angol kiejtéssel a jóképű olasz srác. – Nyilvánvaló, hogy nem művészeti turista vagy, az a fajta, aki fényképezőgéppel a nyakában és kulturális útikönyvvel a kezében mászkál. Lefogadom, hogy még az új Matthew Barney-t sem láttad. – Keresek valakit – válaszolta Schuyler. – A Biennálén? – kérdezte a fiú. – Tudod, hogy melyik helyszínen találod az illetőt? – Miért, más helyszínek is vannak? – csodálkozott Schuyler. – Hát persze, ez csak a giardini, ott van még az Arsenale meg a corderie. Ilyenkor az egész város átalakul, egész Velence Biennálévá válik. Nem lesz könnyű egy bizonyos embert megtalálni. Majdnem egy millióan érkeznek a Biennáléra... egyedül a kertben harminc pavilon áll. Schuyler egészen elkeseredett. Fogalma sem volt, hogy a Biennálé ilyen hatalmas, és ilyen sok helyszínen zajlik. Mielőtt belépett az olasz pavilonba, elment a többi épület előtt is, de azt nem is sejtette, hogy mögöttük mi van. Az óriási kertben minden korszaknak megvolt a maga épülete, és mindegyik épületet más-más ország épített. Mindegyik másmás stílusban épült, és a saját országa művészetének adott otthont.

Ha a fiú igazat mondott, az, hogy idejöttek a Biennáléra megkeresni a Professorét, olyan, mintha tűt keresnének a szénakazalban. Hiábavaló. Lehetetlen. Egymillió ember kétévente! Ez azt jelenti, hogy ebben a pillanatban is valószínűleg több ezren vannak a kiállításon. Ilyen erővel most rögtön fel is adhatja. Schuyler teljesen kétségbeesett. Soha az életben nem fogja megtalálni a nagyapját. Bárki is az az ember, és bárhol van is most, azt akarja, hogy ne találják meg. Azon tűnődött, vajon miért árul el ilyen sokat ennek a fiúnak, de úgy érezte, nincs mit vesztenie. Volt valami a fiú tekintetében, amitől Schuyler biztonságban érezte magát, és el tudott lazulni. – Akit keresek, az emberek úgy hívják, hogy a Professore. A neve Lawrence Winslow Van Alen. A fiú hűvösen fürkészte Schuylert, miközben a lány a vörös fényben izzó szobát bámulta. A magas, sovány, sólyom-szerű orrú, kiugró arccsontú, dús, sűrű, karamell szőke hajú fiú fehér selyemsálat viselt, remekbe szabott gyapjúkabátot és aranykeretes pilótaszemüveget, amit vonzó homlokára tolt. – Nem szabad azt keresni, aki nem akarja, hogy megtalálják – szólalt meg hirtelen. – Tessék? – Schuyler sarkon fordult, egészen meg volt döbbenve a váratlan felelettől. De a fiú belépett egy vastag, fekete filcszőnyeg mögé, és eltűnt. Schuyler kilépett az olasz pavilonból, és a fősétány durva kövén lépkedve Oliver számát ütötte be a mobiljába, miközben a fiú után rohant. – Szólított, úrnőm? – kérdezte Oliver viccesen alázatoskodva. – Van ez a fiú... magas, szőke... úgy néz ki, mint egy autóversenyző. Repülős napszemüveg, motoros kesztyű, gyapjúkabát, selyemsál – írta le a fiút Schuyler, zihálva a futástól. – Valami modellt kergetsz? Azt hittem, a nagyapádat keressük – nevetett Oliver. – Beszélgettem vele. Elmondtam neki a nagyapám nevét, aztán eltűnt. Azt hiszem, találtam valamit... Halló! Ollie? Itt vagy? Halló! –

Schuyler megrázta a mobiltelefont, aztán látta, hogy egyetlen csík sincs a kijelzőn. A francba. Nincs térerő. A kerti kiállításon végigmenni olyan volt, mintha időutazáson lenne. A görög-római átriumok merész, letisztult, modern formákkal váltakoztak. Voltak épületek, amelyek hosszú sövények mögött rejteztek, és erdőnek voltak álcázva. De Schuyler most mégsem gondolta, hogy tehetetlen. Érezte a fiú jelenlétét. Látta a körvonalait, amikor elhaladt egy görög színház reprodukciója mellett. A fiú végigrohant az oszlopok között, hol eltűnt Schuyler szeme elől, hol előbukkant ismét. Schuyler nekiiramodott, de ezúttal kicsit visszafogta a sebességét, nehogy valamelyik arra járó turista gyanút fogjon. Meglátta a fiút, aki épp egy facsoporton szaladt keresztül, de amikor ő is odaért, megdöbbenve torpant meg. Semmi mást nem látott maga előtt, csak egy épületet. Gyorsan belépett, és felsietett a lépcsőn. Odabent aztán megértette, miért zavarodott össze annyira. Az épület belseje úgy volt megtervezve, mintha külső udvar lenne; a nyitott tetőből fák magasodtak, amitől olyan volt a helyiség, mintha még mindig kint lennének. A fehér kővel burkolt udvaron itt-ott kőszobrok álltak. Schuyler hallotta, hogy olaszul beszélnek körülötte, leghangosabban az idegenvezető büszke kijelentései harsogtak. Összpontosíts, parancsolta magának. Figyelj, hallgasd, merre lehet a fiú. Honnan hallod a lépteit? Behunyta a szemét, megpróbálta megérezni, hogy hol lehet, igyekezett rátalálni egyedi illatára, felidézni bőre és a selyemsálból felszálló parfüm illatának keverékét, és maga elé képzelni őt, mintha csak most szállt volna ki egy gyors, fényes, vadiúj sportkocsiból. Ott van! Meglátta a fiút a helyiség túlsó végében. Ezuttal nem félt kihasználni a gyorsaságát, az erejét. Olyan gyorsan futott, hogy úgy érezte, mintha szállna, és most is, mint korábban, egészen felvillanyozódott az üldözéstől. Érezte, hogy most még erősebb, mint amikor kora délután azt a nőt üldözte, aki annyira hasonlított az anyjára, Ezt fiút most el fogja kapni. A fiú egyre hátrébb húzódott a kertben. Az épületek fokozatosan mind modernebbek lettek, szinte fenyegető formát öltöttek. Schuyler elrohant egy teljes egészében üvegből készült épület mellett, a falakba szavakat és neveket karcolrak. Egy másik építmény rikító színű, tarka

műanyag csövekből állt, és úgy világított, mint a cukorka. Schuyler látta a fiú mozgó alakját a falakon keresztül. Odabent a pavilonban sötét volt. A látogatók egy üvegpadlón át lenézve láthatták a kiállított műveket. Schuyler legalábbis azt feltételezte róluk, hogy műalkotások. Annyit látott, hogy egy rakás vonagló játék robot nyomakodik és mászik egymás hegyén-hátán folyamatosan, miközben vörös, kék és zöld fények villódznak a sötétben. Mozgást, érzékeit, és a szeme sarkából meglátta, hogy a fiú kisiet a teremből az épület túlsó végén. – ÁLLJ! – kiáltotta. A fiú ránézett, elmosolyodott, aztán megint eltűnt. Schuyler visszament a kerti sétányra, és ismét keresni kezdte a fiút a tömegben. Semmi. Ó, mi értelme ennek az egésznek? Egy pillanatra elgondolkodott. Megpróbálta maga elé képzelni Lawrence-t. és azt. Hogy hol lehet épp; hogy vajon mi köti ehhez a helyhez. A Biennáléhoz. Aztán eszébe jutott a hátsó zsebében lapuló térkép. Előhúzta a térképet, és a pavilonokat összekötő, ide-oda kanyarodó sétányokat fürkészte. Tiszta hülye vagyok, hogy eddig nem jutott eszembe – gondolta. Összehajtogatta a térképet, és sietve elindult az új célpont felé. Megszólalt a mobilja. Oliver. – Sky, hol vagy? Már aggódtam. – Minden rendben – válaszolta Schuyler ingerülten. Idegesítette, hogy megzavarják. – Figyelj, visszahívlak. Azt hiszem, tudom, hol van. – Kicsoda? Schuyler, hova mész? – Nem lesz semmi gond – mondta Schuyler türelmetlenül. – Ollie, kérlek, ne aggódj miattam. Vámpír vagyok. Letette a telefont. Néhány perccel később alacsony, vörös téglás ház előtt állt. Szerény épület volt a kiállításon látható idegenszerű építményekhez képest. György korabeli, korai amerikai, fehérre festett külső részén aprólékos, finom mintával díszített kovácsoltvas korlát húzódott. Mintha egy másik korból hátra maradt műemlék lenne, az a fajta hely, amely a korai kolóniák idejét idézte.

Ahogy visszagyömöszölte a térképet a hátsó zsebébe, ismét megpillantotta a fiút. Úgy tűnt, mintha a srác megöregedett volna az üldözés során: zihálva lélegzett, haja összevissza gubancolódott. Kicsit mintha meglepődött volna, hogy újra ott látja a lányt. – Már megint te – mondta neki. Most vagy soha. Cordelia megtanította neki, mielőtt itt hagyta volna ezt a ciklust, mit kell mondania, ha valaha megtalálja Lawrence-t, vagy bárkit, akiről azt feltételezné, hogy elvezetheti hozzá. Most tisztán, jól érthetően mondta ki a szavakat, a legmagabiztosabb hangon, amit csak talált magában: – Adiuvo Amicus Specialis. Nihilum cello. Meus victus est tui manus. – Segítségért jövök hozzád, mint titkos, különleges barát. Nincs rejtegetnivalóm. Az életem a kezedben van A fiú olyan jeges tekintettel bámult a szemébe, ahogyan csak a magafajta Kékvérűek tudnak, és a lány szavai a csöndbe hullottak. – Dormio– parancsolta a fiú, és intett a kezével. Schuyler érezte, hogy elborítja a sötétség. Elájult.

A New York Herald archívumából 1871. MÁRCIUS 15. FELBONTOTTÁK AZ ELJEGYZÉST Lord Barlington és Maggie Stanford nem házasodik össze. Maggie Stanfordot még mindig Keresi a rendőrség. A newporti Mr. és Mrs. Tiberius Dorothea Stanford lánya, Maggie Stanford valamint a londoni és devenshire-i Alfred Lord Burlington közötti eljegyzést felbontották. A mai napra tervezett esküvő elmaradt. Maggie Stanford hat hónappal ezelőtt tűnt el titokzatos módon a Nemesi Bál éjszakáján. Campbell felügyelő folyamatosan nyomozást vezet a lány eltűnésének ügyében. A Stanford család bűntényre gyanakszik, bár váltságdjat követelő levelet vagy bármiféle emberrablásra utaló jelet a mai napig nem találtak. A család jelentős összeget ajánlott fel bármilyen információért cserébe, amely Maggie Stanford tartózkodási helyét illetően nyomra vezethet.

Hetedik fejezet Kis ékszeres doboz volt a szoba, Manhattan belvárosának egyik legmagasabb felhőkarcolójában, a legfelső emeleten. Ahogy Mimi kinézett az üvegből és krómból épült ház ablakán és a lenyűgöző New York-i városképet bámulta, szeme sarkából megpillantotta a tükörképét a síküveg ablakban. Elmosolyodott. Csodálatosan nézett ki. Nem akármilyen ruha volt rajta. Több ezer, kézzel összevarrt selyem szalagrózsa alkotta a legújabb csúcsdivat szerint készült, légiesen könnyű, felhőszerűen elegáns darabot. A váll nélküli felsőrész szorosan simult keskeny, ötvenöt centis derekára, mesés aranyfürtjei puha vállára és napbarnított hátára omlottak. Hatjegyű összegbe került a ruha, olyan különleges és lélegzetelállító volt, amilyet csakis John Galliano képes alkotni. És most Mimié volt, egy estére legalábbis. Mimi a Christian Dior celebek számára fenntartott öltözőhelyiségében állt, abban a bemutatóteremben, ahová csak meghívás útján kerülhetett be az ember. Amerre nézett, egyenesen a párizsi kifutókról érkezett ruhák függtek a vállfákon – olyan mintadarabok, amelyekről kizárólag modellek vagy manökenalkatú előkelőségek álmodhattak. Ott volt a Dior-költemény, amelyet Nicole Kidman viselt az Oscar díjkiosztó gáláján, és ott volt az estélyi ruha, amely Charlize Theronon volt a Golden Globe estélyén. – Lenyűgöző – jelentette ki a Dior sajtósa, és kurtán biccentett. – Egyértelmű. Ez az. Mimi aprót kortyolt a pezsgőből, amelyet egy fehér kesztyűs inas nyújtott felé ezüsttálcán. – Meglehet – ismerte el, miközben pontosan tudta, hogy a tizenöt méteres uszállyal hatalmas felfordulást fog okozni, amikor belép a bálba. Ekkor Bliss jelent meg az ajtóban.

Mimi azért hívta meg a barátnőjét a bemutatóterembe, mert azt gondolta, jó móka lesz, ha valaki végignézi, ahogy ruhákat próbál. Mimi mindennél jobban szerette, amikor valamelyik talpnyaló barátja irigykedve dicséri a szépségét meg a társadalmi kiváltságait. Arra azonban nem számított, hogy a Dior sajtósa nyakát törve fogja unszolni Blisst, hogy ő is vegyen kölcsön egy ruhát. Csakhogy amióta Bliss leszerződött a Farnsworth Modellügynökségnél – a barátnőjével, Schuyler Van Alennel együtt –, és a Stitched for Civilizationkampánynak köszönhetően a város tele volt az arca meg a teste képeivel, a kis texasi rózsabimbó akaratán kívül valóságos hírességgé vált – és Miminek ezt egyelőre nem sikerült megbocsátania neki. Blisst ráadásul a Vogue is Most-lánynak választotta, és az interneten több rajongói oldal működött, amely a lány minden lépését nyomon követte. Mimi kénytelen volt szembenézni a szörnyű ténnyel: a barátnője híres lett. – Csajok... ehhez mit szóltok? – kérdezte Bliss. Mimi és a sajtós megfordult. Mimi arcán elhalványult a mosoly. A sajtós odarohant Bliss Llewellynhez. – Gyönyörű! – jelentette ki. – Bárcsak John is itt lenne, és látná rajtad! Bliss plüssbársony ruhájának egészen sötétzöld – szinte fekete – színe csodálatos ellentétben állt vállára omló arany-vörös hajával. Sápadt, elefántcsontszín arca szinte áttetsző volt a ruha mély, csillogó színárnyalata mellett. A felháborítóan mély kivágás a kulcscsonttól egészen a köldökig ért, merészen szabadon hagyott egy jókora területet, de épp felülről súrolta az obszcén határát. A ruha felsőrészét ezernyi Swarovski-kristály díszítette: az apró kristálydíszek úgy csillogtak a sötét kelmén, akár a csillagok az éjszakai égbolton. Fantasztikus, lélegzetelállító ruha volt, az a fajta öltözék, amely az ismeretlen színésznőket a listás sztárrá emeli, amely simán felveszi a versenyt Elizabeth Hurley nevezetes Versace biztosítótűivel. – Nekem is tetszik – bólintott Bliss. Drágakövekkel kirakott kecses cipőjében jóval Mimi fölé magasodott, és a két lány egymás mellett állva bámulta magát a tükörben. Bliss komoly, mégis szexi ruhája mellett Mimi hirtelen jelentéktelennek tűnt halvány rózsaszín szalagcsokraival, s a féltékeny

lány egyre fakóbb mosollyal nézte, ahogy Bliss ide-oda pörög a szobában. – Nehéznek tűnik – mondta Bliss, és megemelte a ruha szegélyét. – Pedig annyira könnyű! – Velencei selyemből készült – magyarázta a dioros nő. – Az egyik legjobb selyem a világon. Tíz belga apáca belevakult, mire elkészült a ruha – viccelődött. – Akkor készen vagyunk, lányok? Mimi megrázta a fejét. Nem fogja hagyni, hogy Bliss legyen a középpontban az ő estéjén. Nincs az az isten. Eltökélt szándéka volt, hogy ő lesz a legesleggyönyörűbb lány a buliban, de ez tutira nem fog menni, ha Bliss lepipálja ebben az őrülten káprázatos ruhában. Az ő ötlete volt, hogy eljöjjenek a hírességek próbatermébe, de most Mimi mégis kénytelen lesz a B tervhez folyamodni. Nem elégszik meg azzal, hogy a kifutóról érkezett ruhát viseljen – egy kizárólag az ő számára tervezett és készített ruhára lesz szüksége, méghozzá magától a mestertől. Balenciagától. A bemutatóterem után gyorsan megebédeltek a Fred's-nél, a Barneys legfölső emeletén működő étteremben, az utca túloldalán. Amikor beléptek az étterembe, azonnal egy kényelmes, négyszemélyes asztalhoz ültették a két lányt az ablak mellé, ahol az elegáns tömeg jól láthatta őket. Mimi észrevette, hogy Brannon Frost, a Chic Kékvérű főszerkesztője ott ül velük szemben a tizennégy éves lányával, Willowval, aki elsős a Duchesne-ben. Bliss kipirult, boldogan sugárzó arccal lelkendezett a ruháról. – Igen, abszolút tök jól állt – mondta Mimi kifejezéstelen hangon. Bliss valamivel halványabban mosolygott, és nagyot kortyolt a vizéből, hogy leplezze csalódottságát. Mimi közönye azt jelentette, hogy a Bliss báli ruhája körül forgó beszélgetésnek ezennel vége. De a texasi lány gyorsan összeszedte magát. – Hú, és a tiéd! Na, az elképesztő volt! Annyira jól áll neked a rózsaszín! Mimi vállat vont. – Nem tudom. Azt hiszem, máshol keresek ruhát magamnak. Ez a Dior olyan fura, nem gondolod? Kicsit túl sok, ahogy mondani szokták. Kicsit olyan felvágós. De persze ha te erre vágysz, akkor szuper – mondta leereszkedően, aztán belefeledkezett a bőrbe kötött étlapba.

– Na és hova akarsz menni? – kérdezte Bliss, aki igyekezett figyelmen kívül hagyni Mimi szúrós szavait. Tudta, hogy fantasztikusan nézett ki abban a ruhában, és hogy Mimi egyszerűen csak féltékeny: Mimi mindig ilyen. Amikor legutóbb együtt vásárolgattak, találtak egy gyönyörű bébi bárányszőr kabátot az Intermixben, egy trendi belvárosi butikban. Mimi megengedte Blissnek, hogy ő vegye meg a kabátot, ami pedig először mindkettejüknek tetszett, de előbb még jól leszólta a szőrmeviselést úgy általában. – De te csak nyugodtan vedd meg a kabátot, drágám. Tudom, hogy vannak, akiket nem érdekelnek az apró kis állatok szenvedései. Bliss végül megvette a kabátot, de az óta sem hordta egyetlenegyszer sem. Egy-null Mimi Force javára. Majd belesárgult az irigységbe a kis kurva. Király voltam abban a ruhában, gondolta Bliss, de rögtön el is szégyellte magát, amiért ilyeneket gondol a barátnőjéről. Mimi tényleg féltékeny? Van egyáltalán bármi a világon, amire a gyönyörű Mimi Force féltékeny lehet? Hiszen tisztára tökéletes az élete. Lehet, hogy Bliss csak belemagyarázza a féltékenységet a viselkedésébe. Lehet, hogy Miminek igaza van, és tényleg túl sok az a ruha. Talán tényleg nem ezt kellene viselnie a bálban. Bárcsak valaki más lett volna ott vele a bemutatóteremben, mondjuk például Schuyler, aki őszintén elmondta volna, mit gondol. Ebben Bliss biztos volt. Schuyler nincs is tisztában azzal, mennyire csinos lány: azért rejtőzik mindig azokba a bő göncökbe. – Fogalmam sincs, hol találok báli ruhát – mondta könnyedén Mimi. – De biztos vagyok benne, hogy végül majdcsak találok valamit. – Most nem fogja elmondani a szuper ötletét. Isten őrizzen, hogy Blissnek is ugyanaz jusson eszébe, és ő is Balenciagához forduljon valami különlegességért. Amikor a pincér odajött, a lányok két adag borsos steaket rendeltek maguknak. Véresen. – Hm. Véresen – mosolygott Mimi, és egy pillanatra felvillantotta a tépőfogát a döbbent pincérnek. – Nyersen – viccelődött Bliss, miközben visszaadta az étlapot, bár valójában egészen komolyan beszélt.

– Na szóval – mondta Mimi. Belekortyolt a vizébe, és körülnézett az étteremben, hogy lássa, a rengeteg vendég közül van-e valaki, aki őt nézi. Hát persze. Egy csapat nő – a pasztellszínű kardigánjukból meg a nyolcvanas éveket idéző fodros hajgumijukból ítélve turisták lehettek. Egy eldugott sarokban ülve felé bámultak, és róla sugdolóztak. – Az ott Mimi Force. Tudjátok, van az a Force News. Az apja trilliómos. A múlt heti Stylesban volt a lányról egy sztori. Mostanában ő az új Paris Hilton. – Szóval, ahogy mondtam, igazából nem is a ruha a lényeg. Hanem a pasi – mondta Mimi. – Pasi? – Blissnek kis híján a szava is elakadt. – Nem tudtam, hogy pasival kell menni a bálba. – Még szép, hogy pasival kell menni, te butus – nevetett Mimi. – Hiszen mégiscsak bál ez, vagy mi. – Na és te kivel mész? – Természetesen Jackkel – vágta rá azonnal Mimi, mintha ez lenne a legtermészetesebb dolog a világon. – A bátyáddal? – kérdezte Bliss döbbenten. – Ööö, pfuj. – Ez olyan családi dolog nálunk – válaszolta Mimi dühösen. – Az ikrek mindig egymással mennek a bálba. És egyébként is, igazából nem arról van szó, hogy... – Hogy? – unszolta kíváncsian Bliss. Mimi azt akarta mondani, hogy igazából nem is a bátyám, de aztán belátta, nem most van itt az ideje és helye, hogy elmesélje a kettejük bonyolult, halhatatlan szerelmi történetét, és elmagyarázza a köteléket, amely összefűzi őket. Bliss úgysem értené. Még nem talált rá az összes emlékére, ezen a bálon még nem fog bemutatkozni, csak a jövő évben. – Mindegy – mondta Mimi, miközben a pincér letette eléjük a tányérokat. – Azta. Szerintem ez még lélegzik. – Mosolyogva vágott bele a steakbe, és nézte, ahogy a piros vér a makulátlan fehér tányérra folyik. Egy pasi, gondolta Bliss. Egy pasi a Négyszázas Bálra, Bliss tudta, hogy egyetlen srác van a világon, akivel szívesen kísértetné magát. – Na és te? Esetleg elhívhatnád Jamie Kipet – vetette fel Mimi. – Tök jó srác, és abszolút szabad. – Jamie Kipnek valójában volt

barátnője, de a lány Vörös vérű volt, ezért Mimi szemében nem számított. – Figyelj, Mimi, valamit el kell mondanom – súgta Bliss. Nem tervezte, hogy beavatja Mimit a titokba, de nem bírta tovább magában tartani a gondolatait, a reményeit. Főleg most, hogy a fiúkra terelődött a szó. Mimi felvonta a szemöldökét. – Mondd! – Azt hiszem, Dylan életben van – mondta Bliss, és szinte alig érthetően, sietősen suttogva elmesélte, hogy a Central Parkban találta magát a tó kellős közepén, majdnem megfulladt, és egy fiú mentette ki: egy fiú, akinek nem látta az arcát, de akinek nagyon ismerős volt a hangja. Mimi szánakozva nézett a barátnőjére. Az apjától hallotta, mi történt. Dylant megtámadta és megölte egy Ezüstvérű. Semmi remény nem maradt az életben maradására. A holttestét nem találták meg, de Bliss vallomása, amelyet a Bizottság előtt tett a tragikus kimenetelű estéről, egyértelműen tanúsítja, mi történt a fiúval. – Bliss, drágám, szerintem irtó édes, hogy azt gondolod, ez a fickó, a te úgynevezett „megmentőd” Dylan volt. De ez kizárt dolog. Te is ugyanolyan pontosan tudod, mint én, hogy... – Hogy? – kérdezte védekezve Bliss. – Hogy Dylan halott. A szavak ott lebegtek a levegőben kettejük között. – És soha többé nem jön vissza, Bliss. Soha. – Mimi felsóhajtott, és letette a kést meg a villát. – Úgyhogy beszéljünk komolyan. Akarod, hogy összehozzalak valakivel? Szerintem Jamie Kip irtó jó srác.

Nyolcadik fejezet Schuyler felébredt és körülnézett. Hatalmas franciaágyon feküdt egy óriási szoba közepén, a szoba berendezését máshogy nem lehetett nevezni, mint kora középkori uralkodói stílusúnak. A tőle távolabb eső falat egy unikornis halálát ábrázoló, gigantikus, baljóslatú faliszőnyeg díszítette, a mennyezetről száz csöpögő gyertyával megrakott, irdatlan nagy aranycsillár lógott, maga az ágy pedig roggyanásig meg volt rakva mindenféle vastag, puha állatbőrrel. Az egész helyiséget brutális, primitív elegancia jellemezte. Schuyler pislogott, aztán gyorsan a nyakához kapott. De nem talált harapásnyomot. Ezt legalább megúszta. – Á, felébredt? Schuyler a hang irányába fordult. A fekete egyenruhába és fehér köténybe öltözött szobalány meghajolt. – Ha volna olyan szíves velem jönni. Van Alen kisasszony – mondta. – Le kell, hogy kísérjem az alsó szintre. Honnan tudja a nevemet? – Hol vagyok? – kérdezte Schuyler, miközben lerúgta magáról a takarót, és belebújt a motoros bakancsába, amely ott hevert a földön az ágy mellett. – A hercegi palotában – felelte a szolgálólány, aztán kivezette Schuylert a szobából, és egy kanyargós lépcső felé indult, amelyet fáklyák világítottak meg. A Palazzo Ducale, más néven a Dózsepalota évszázadokon keresztül adott otthont a velencei kormányüléseknek, a közigazgatási és törvényhozási szerveknek. Az épület ezen felül a dózse lakhelyéül is szolgált, és tanácstermekkel is rendelkezett. A nagy termeket és a képtárakat a turisták is látogathatták, Schuyler maga is megnézte a palotát a hivatalos idegenvezetéssel. Rájött, hogy most a palota privát részében van, a kötelekkel elkerített részen, ahová a nagyközönségnek tilos a belépés.

A szolgálólány felszólította, hogy kövesse, és Schuyler lement a nyomában a lépcsőn. Odalent hosszú folyosóra értek, amelynek a végében hatalmas tölgyfa ajtó állt, tele különféle hieroglifákat és pogány jelképeket ábrázoló vésetekkel. – Itt találja őt – mondta a szolgáló, és kinyitotta az ajtót. Schuyler belépett, és egy pompázatos, fényűző könyvtárszobában találta magát. A mennyezetig érő ablakok előtt vörös bársonyfüggöny lógott. A diófa polcokon bőrbe kötött könyvek sorakoztak. A helyiség hemzsegett az állatszőrméktől és a vadásztrófeáktól. A lobogó tűz előtt robusztus karosszékben hajlott hátú, szürke hajú, Harrods gyapjúöltönyt viselő öregember ült. – Lépj közelebb – parancsolta. Az öreg mellett ott állt a jóképű olasz fiú a Biennáléról. Biccentett Schuylernek, és az előttük álló székre mutatott. – Elbájoltál valamivel – mondta neki vádlón Schuyler. A fiú bólintott. – Csak így bizonyosodhattam meg róla, hogy ki vagy valójában, és mik a szándékaid. Ne félj, nem esett bántódásod. – Tényleg? És akkor most elégedett vagy? – Igen – válaszolta a fiú komolyan. – Schuyler Van Alen vagy. A Danieli Hotelben laksz idősebb Oliver Hazard-Perryvel meg a fiával, Oliverrel. Keresel valamit. Engedd meg, hogy remek hírrel szolgáljak. Megtaláltad, amit kerestél. – Hogyhogy? – kérdezte óvatosan Schuyler. – Ez itt a Professore – mondta a fiú. – Úgy hallom, kerestél – mondta vidáman a Professzor. – Manapság már nem vagyok annyira népszerű az amerikai diákok körében. Valamikor régen sok kis zarándok jött el hozzám, hogy meghallgassa az előadásaimat. De mostanában már nem jönnek. Mondd, te miért vagy itt? – Cordelia Van Alen küldött – mondta Schuyler. Ahogy ez a név elhangzott, a Professzor meg a fiú jelentőségteljes pillantást váltott. A kandalló melege megszínezte Schuyler arcát, de a lány sápadt bőre nem csupán az izzástól lett vörösebb. Olyan vakmerően mondta ki Cordelia nevét, hogy most hirtelen kiszolgáltatottnak érezte magát. Kik ezek az idegenek? Miért hozták

ide? Vajon jól tette, hogy megidézte a segélykérő szavakat, amiket Cordeliától tanult? – Folytasd – biztatta a Professzor. Előrehajolt, és átható tekintettel fürkészte Schuylert. – Cordelia a nagyanyám volt... – mondta Schuyler. Ha ez a két férfi ellenség, most már akkor sem hátrálhat meg. Körülnézett, hogy van-e kiút a szobából: észrevette, hogy a könyvtárszoba egyik falában titkos ajtó rejtezik. Arra talán elmenekülhet, vagy majd. valamilyen varázslattal elkábítja az öregembert meg a fiút, és kirepül az ablakon. – Volt? – kérdezte a fiú. – Ennek a ciklusnak a végére ért. – Schuyler nagy levegőt vett. – Megtámadta egy Ezüstvérű. Egy Croatan. – Honnan tudod? – kérdezte a fiú. – A tizenhetedik század óta nem hallott senki az Ezüstvérűekről. A törvények szerint a létezésüket is ki kellett törölni a Kékvérűek történelméből. – Ő maga mondta. – De... nem tették magukhoz hasonlatossá? – kérdezte rekedten a fiú. – Szerencsére nem. Nem vesztette el az összes vérét a támadás során, és az emlékeiből is megőrzött jó néhányat. Vissza fog térni a következő ciklusban. A fiú hátradőlt a székén. Schuyler észrevette, hogy bal keze a kocsikulccsal játszik, jobb térde pedig fel-le jár türelmetlenségében, mintha alig várná, hogy Schuyler mindent elmeséljen. – Mondd tovább – sürgette a Professzor. – Cordelia azt mondta, hogy csak akkor győzhetem le az Ezüstvérűeket, ha megtalálom a férjét, Lawrence Van Alent, aki Olaszországban bujkál. Azt gondolta, hogy ha... ha Velencébe küld, talán megtalálhatom. Megtaláltam? – Talán meg – felelte az öregember csillogó szemmel. – Nagyapám, azért jöttem, hogy a segítségedet kérjem. Cordelia azt mondta, kulcsfontosságú, hogy... A fiú megköszörülte a torkát. Schuyler ránézett. – Én vagyok Lawrence Van Alen – mondta a fiú előrehajolva. És egyszeriben megváltozott az arca... nem is annyira szétolvadtak a vonásai, inkább elhalványultak... idősebb úriember lett belőle. De még így sem olyan hajlott hátú, fehér hajú nagyapa volt, amilyennek Schuyler képzelte, hanem magas, vékony férfi, a haja ugyanolyan

sörényszerű, mint a fiúé, csak éppen ezüstszálak keveredtek a fürtökbe, de az arisztokratikus sasorr és az arrogáns áll mit sem változott. Olyan volt, mintha a jelenlététől összement volna a szoba. Tekintélyt parancsoló alak, éles tekintete megfélemlítő. Ez az ember méltó riválisa volna Charles Force-nak, gondolta Schuyler. – Alakváltoztató vagy – állapította meg Schuyler csodálattal a hangjában. – Ez az igazi alakod? – Amennyire bármelyik alakomat igazinak lehet mondani – felelte Lawrence. – Anderson, távozhat. Az öregember rákacsintott Schuylerre, és kiment a szobából, igyekezett minél csendesebben becsukni maga mögött a nyikorgó faajtót. Schuyler hátradőlt a székén. Észrevette az aubussoni szőnyegeket a kemény kőpadlón. Ilyen szőnyegek voltak Cordelia könyvtárában is a Százegyedik utcában. – A Vezetőd? Lawrence bólintott. Felállt, és a kandallóval szemben álló, falba süllyesztett bárszekrényhez lépett. Kinyitotta az alsó szekrényt, és elővett egy üveg portóit. Megtöltött két poharat a skarlátvörös itallal, és az egyiket Schuylernek adta. – Volt egy megérzésem – mondta a lány, és lassan kortyolgatni kezdte a bort. Édes volt, de nem túlságosan, inkább amolyan testes, zamatos ital. A vámpírokra nincs hatással az alkohol, az íze kedvéért mégis sokan fogyasztják a finomabb borokat. – Sejtettem. Majdnem engem szólítottál meg, csak az utolsó pillanatban gondoltad meg magad. Honnan tudtad? – A ház ura rendszerint baloldalon ül, mint te. A Vezetőd ült a jobb oldalon – mondta Schuyler. A középkori etikettről is akkor tanult, amikor Cordelia véget nem érő előadásait hallgatta a Kékvérűek történelméről. A király mindig baloldalon ült, a királyné, vagy bármilyen alacsonyabb rangú jelenlévő pedig a jobb oldalon. – Á. Igazán jó megfigyelő vagy. Én el is felejtettem. Öregszem. – Sajnálom, hogy Cordelia nem lehet itt – mondta Schuyler halkan. Lawrence nagyot sóhajtott. – Ez van. Több mint egy évszázada külön élünk már. Az ember hozzászokik a magányhoz. Egy nap talán majd megint együtt lehetünk... amikor már nem lesz veszélyes. – Hátradőlt, és elővett a

mellényzsebéből egy szivart. – Szóval te vagy Allegra lánya – mondta, és egy ezüst szivarvágóval levágta a rúd végét. – Figyeltelek. Abban a pillanatban, hogy megérkeztél Velencébe, tudtam, hogy engem keresel. Éreztem valamit a levegőben... azt hittem, az anyád az... de más volt az energia. Láttál is. – Te voltál a nő az utcán. Allegra alakjában jelentél meg – mondta ki Schuyler, amire ebben a pillanatban jött rá. Már mindent értett. Lawrence bólintott. – Előfordul. De csak azért, mert annyira hiányzik. – Rövidet szippantott a szivarból, és kifújta a füstöt. – Addig nem mertem megmutatkozni előtted, amíg nem voltam egészen biztos benne, hogy az vagy, akinek hiszlek. Rengeteg ellenségem van, Schuyler. Évszázadok óta vadásznak rám. Megeshetett volna, hogy te is ellenség vagy. Schuyler hirtelen felült, kis híján kiloccsantotta a bort. – A hölgy a panzióban! Az is te voltál. Legalábbis az elején. – Hát persze – kuncogott Lawrence. – Ezért mondta, hogy soha életében nem látott minket, amikor lejöttünk a lépcsőn. Igazat beszélt. – Schuyler a széke mellett álló kisasztalra tette az üres poharat, nagy gondosan még egy arany poháralátétet is tett alá. – Marie becsületes házinéni, ezt meg kell hagyni – mosolygott Lawrence. – Miért mutattad meg nekünk a szobádat? – Eredetileg nem akartam, de üldöztél, és muszáj volt elbújnom valamelyik velencei rejtekhelyemen. Sok ilyen hely van a városban, tudod? Muszáj, hogy legyen, ha az embernek bujkálnia kell, és azt akarja, hogy ne is találják meg. Marie igazat mondott: a szoba zárva volt. De előtted kinyílt. Ezt jó jelnek tekintettem. Gondoltam, segítek egy kicsit, és megnézem, megtalálsz-e a Biennálén. Ügyes voltál. Téged is az Olafur Eliassonhoz húzott valami, akárcsak engem. – De miért kellett akkor megint elfutnod előlem? Kergettelek. – És majdnem el is kaptál. Úristen, milyen gyors vagy. és hihetetlenül erős. Minden energiámra szükségem volt, hogy egy lépéssel előtted lehessek. De még mindig nem lehettem egészen biztos benne, hogy az vagy-e, akinek hiszlek, és hogy békések-e a szándékaid.

Meglepődtem, amikor megtaláltál a Colonial épület előtt. Sajnálom, hogy el kellett kábítanom téged. – Na és most miért döntöttél úgy, hogy megbízol bennem? – kérdezte Schuyler. – Mert csakis Allegra lánya ismerheti pontosan az Advoco Adiuvót, a segítségül hívást, amit használtál. Cordeliával megegyeztünk, hogy ha egyszer egymás keresésére indulnánk, a titkos küldötteink ezeket a szavakat mondják majd, a Szent Nyelvet használják. Az Advoco nélkül ezer év alatt sem találtál volna rám, akármilyen erős vagy is. De el kellett, hogy altassalak: időre volt szükségem, hogy lássam, nem vagy-e megrontva valamilyen módon. Biztonságos helyre kellett, hogy hozzalak, ahol senki sem láthat minket. Schuyler bólintott. Ezt magától is kitalálta. – Na és most, hogy megtaláltál, mit akarsz? – kérdezte Lawrence, és a sűrű füstfelhőn keresztül Schuylerre nézett. – Azt akarom, hogy mesélj nekem az Ezüstvérűekről. Mindent tudni akarok.

Kilencedik fejezet A következő napon kezdődött az utolsó tanítási hét a Duchesne-ben. Más iskolákkal ellentétben az ilyen exkluzív iskolákban a tanulók kifejezetten várták a vizsgaidőszakot, mivel ez azt jelentette, hogy onnantól fogva maguk oszthatják be az idejüket, továbbá hogy hamarosan kezdődik a vakáció. Bliss belépett a mennyezetig érő, aranyból, rézből és üvegből készült ajtón, és az órarendjét böngészte. Aznap irodalomórája volt, meg emelt szintű amerikai történelem. Másnap német és biológia lesz. Szerdán írásbeli társadalmi igazságosságból, csütörtökön nincs vizsga, pénteken meg csak egy szóbeli franciából. Ahogy felszaladt a nagylépcsőn a harmadik emeletre, észrevette, hogy a lányok, akiket lát maga körül, tomanadrágot, pólót meg hótaposó csizmát viselnek, a fiúk pedig kifakult pulcsit, lukas farmert és tornacipőt. Mi folyik itt? Bliss a szokásos szerelésében volt: nyomott farmer csőnadrág a térdig érő csatos csizmába dugva, fodros Derek Lam blúz, azon meg Stella McCartney pulcsi. Miért néz ki mindenki más úgy, mintha sötétben öltözködött volna? – Szia, Bliss! – kiáltotta Mimi, aki ekkor rohant ki a második emeleti könyvtárból. Bliss meglepve látta, hogy Mimin is olyan ruha van, amilyet egyébként soha az életben nem vett volna föl. Hosszú szőke haját rikító piros-kék kendővel fogta hátra, szinte semmi sminket nem viselt – Bliss még egy kis mitesszert is észrevett az állán. A bátyjától, Jacktől kölcsönvett, túlméretezett duchesne-es lacrosse-póló nevetségesen lógott sovány alakján, alul bő flanelpizsamát és kényelmes bárányszőr papucsot viselt. – Szia! – kiáltott vissza neki Bliss. – Rohanok... lekésem a kémiavizsgát! – magyarázta Mimi, és lerohant a lépcsőn, a papucsa nagyokat klaffogott a márványon.

– Te most jöttél? – kérdezte Blisstől Soos Kemble, aki Mimi nyomában szaladt. Óriási Oxford pulcsi és cicanadrág volt rajta, vékony szálú, szőke haja rendezetlenül meredt az égnek. Pedig ő volt az, aki minden reggel frissen, tökéletes formára szárított frizurával és öt számjegybe kerülő, egyedi tervezésű ruhákban érkezett az iskolába. – Persze – vont vállat Bliss. – Miért? – Mindenki itt volt már hajnalban – ásított Soos. – Csak így lehet normális fülkét kapni a könyvtálban. Érdekes, gondolta Bliss. Soha nem fogja megérteni a Duchesne íratlan szabályait, de úgy tűnik, a vizsgaidőszakban az a trendiség netovábbja, ha az ember megszállottnak vagy strébernek látszik. Úgy kellett viselkedni, mintha iszonyú sokat tanultál volna, és totál komolyan vennéd a vizsgákat. Még a Kékvérűeknek is magolniuk kellett, szuperintelligencia ide vagy oda. Másnap a legrégebbi pizsamájában jön iskolába, fogadta meg magában Bliss. Utált kitűnni a többiek közül. Ez is csak arra volt jó, hogy mindenki lássa: ő az egyetlen az osztályból, aki nem bölcsődés kora óta jár a Duchesne-be. Hát már soha nem fog beilleszkedni? Mindig tudatlan lesz, mindig ki fog lógni? Bliss eltűnődött, vajon haragudjon-e, amiért Mimi nem szólt neki a laza öltözködésről, de aztán rájött, hogy Miminek valószínűleg kisebb gondja is nagyobb annál, mint hogy neki adjon tanácsokat a vizsgaidőszak alatti öltözködésről. Amikor Bliss belépett a történelem-előadóba, már szinte mindenki néma csendben ült a helyén, és várta, hogy a tanár kiossza a tesztet. Bliss beült egy hátsó padba, és végigpásztázta a termet, hátha ott van Schuyler vagy Oliver is. El akarta újságolni nekik, hogy Dylan visszatért. Ők biztosan hisznek majd neki, nem úgy, mint Mimi. De nem volt szerencséje. Aztán eszébe jutott: a barátainak megengedték, hogy korábban levizsgázzanak, és elutazzanak Velencébe két hétre. Rohadt mázlisták. Bliss a kék vizsgafüzetre nézett. Az első kérdés a Mayflower útjára vonatkozott, a zarándokokra és a tizenhárom kolónia alapítására. Mivel végigélte az egészet, csak annyit kellett tennie, hogy behunyja a szemét, és már látta is az elhagyatott telepet. Biztos volt benne, hogy maximális pontszámot fog kapni.

Amikor felállt, és beadta a megoldását, tudta, hogy hibátlanra vizsgázott. Jack Force is most írt, kevéssel őutána adta be a papírját, és barátságosan rámosolygott. Aztán az ajtót is tartotta neki, együtt léptek ki a folyosóra. – Hogy vagy? – kérdezte, amikor a nagylépcsőhöz értek. – Szuperül – felelte Bliss. – Csak egy kicsit olyan, mintha puskáztam volna... tudod. Jack bólintott. – Értem, mire gondolsz. Csak be kell csuknunk a szemünket, igaz? – Tisztára olyan, mintha a tankönyvet olvasnánk – mondta Bliss. – Hát, nem muszáj így csinálni – motyogta Jack. – Tessék? – kérdezte Bliss. – Semmi. – Jack vállat vont. Tekintete a távolba révedt, és Bliss eltűnődött, vajon mi lehet vele. Nem ismerte nagyon jól a fiút, bár elég sokat lógott vele, mivel Mimi mindig szerette, ha ő is ott van. – Sok szerencsét a héten – mondta Jack, és testvériesen hátba veregette Blisst. – Neked is! – szólt utána Bliss. Az órájára pillantott. A következő vizsgáig még bőven van idő. Talán gyorsan bekaphat valamit a sarki boltban, aztán megpróbálhatná megszerezni az egyik olyan fülkét a könyvtárban – már ha szabad még valamelyik egyáltalán. Ahogy elindult lefelé a lépcsőn, látta a szeme sarkából, hogy egy lány fut utána. – Igen? – vonta fel a szemöldökét Bliss, amikor a lány utolérte. Ava Breton volt az, az egyik évfolyamtársa: Vörös vérű lány volt, mégis nagy népszerűségnek örvendett. Szinte az összes barátja Kékvérű volt, bár erről ő mit sem sejtett. Bliss észrevette az árulkodó jeleket a nyakán: szóval ezek szerint Jamie Kip, a Kékvérű pasija már az emberismerősévé tette. Érdekes. – Bliss, kérdezhetek tőled valamit? – kezdte Ava, és a füle mögé tűrte a haját. Vékony, hosszú ujjú American Apparel pólót viselt, a pasija kosarassortját, meg szürke polár cicanadrágot. – Persze. – Tudsz valamit erről a buliról, amit Mimi és Jack Force szervez a jövő héten? – Ööö... – hebegte Bliss zavartan.

– Semmi gond. Csak éppen Jamie annyira furcsa ezzel a bulival kapcsolatban. Tudom, hogy megy abba a bálba a St. Regisbe a szüleivel... most komolyan, ez mennyire béna már? De azt furának találtam, hogy az utó buliba sem hív meg. – Sajnálom – válaszolta Bliss zavartan. Utálta, amikor valaki kimarad a mókából. Még emlékezett, milyen volt az élete, mielőtt Mimi a szárnyai alá vette. Nem volt szíve másokat kizárni. Olyan felszínes és sznob dolog ez. Jellemző Mimire. És Bliss annyira nem ilyen volt. Egyébként is, mi baj lehet belőle? Lehet, hogy a Négyszázas Bálra kizárólag Kékvérűek mehetnek, de az utó buli a tiniknek szól. Blissnek az volt a véleménye, hogy minél többen vannak, annál vidámabb lesz a buli. Mi a rossz abban, ha valaki el akar jönni? – Csak mert... szóval hogy... úgy értem, mindenki más meg lesz hívva – mondta Ava az ajkába harapva. – De mi van, ha én nem... – A belvárosban lesz, az Angel Orensanz Központban, éjfélkor – bukott ki Blissből. – És álarcosbál lesz. Csak álarcban vagy valamilyen jelmezben lehet belépni. Ava elragadtatva mosolygott. – Köszönöm, Bliss. Nagyon szépen köszönöm! Á francba. Ezt jól megcsinálta. Meghívott egy Vörös vérűt a buliba. Mimi durván ki lesz akadva.

Tízedik fejezet Reménytelen. Teljesen reménytelen. Kiderült, hogy a nagyapjának semmi hasznát nem veszi: csak egy rémült kis öregember, akit már csak a könyvei éltetnek, meg a szivarjai, meg a portói bor. De hát mire számított? Arra, hogy tanítót talál magának, útmutatót, pártfogót... apát. Valakit, aki egy időre leveszi a terheket a válláról. Ahogy a következő reggelen a holmiját csomagolta a szállodaszobában, eszébe jutottak Lawrence szavai, amiket a búcsúzáskor mondott. – Sajnálom, Schuyler. Cordelia tévedett, amikor hozzám küldött. – Járkálni kezdett fel-alá a kandalló előtt. – Az az igazság, hogy nem érdekelnek többé a Kékvérűek ügyes bajos dolgai. Nincs már közöm hozzájuk Roanoke óta. Akkor úgy döntöttek, hogy Michaelt követik, mint ahogy mindig – mondta. Arra gondolt, hogy a szövetség vezetői újra Michaelt tették meg Régisznek, amikor fény derült a szörnyű roanoke-i helyzetre, és amikor úgy látszott, hogy az Ezüstvérűek visszatértek. – És ha nem tévedek, még ma is őt követik Charies Force alakjában. – Lawrence a fejét rázta. – Amikor hátat fordított a családnak, és megtagadta a Van Alen nevet, megesküdtem, hogy soha többé nem térek vissza a szövetségbe. így hát hiába jöttél Velencébe. Öreg vagyok már. Szeretném békességben élni halhatatlan életemet. Nincs mit adnom vagy mondanom neked. – De hát Cordelia azt mondta... – Cordelia túlságosan sokat várt tőlem, mint mindig. Nem én, kellek ahhoz, hogy legyőzhesd az Ezüstvérűeket, hanem Charles és Allegra. Egyedül csak a Romlatlanok menthetik meg a Kékvérűeket az Ezüstvérűektől, az Irtózattól. Sajnálom. Nem segíthetek. Lemondtam a Kékvérűekről, amikor száműzetésbe vonultam. – Akkor Charles Force-nak igaza volt veled kapcsolatban – mondta Schuyler reszkető hangon.

– Hogy érted ezt? – kérdezte Lawrence sötéten. – Azt mondta, hogy feleannyira sem vagy férfi a talpadon, mint amennyire Cordelia szeretné, hogy legyél. Hogy csak bánat és zavarodottság vár rám, ha Velencébe jövök. Lawrence hátralépett, mintha fizikailag is ütés érte volna. Arcán érzések tömkelege suhant át – szégyen, harag, büszkeség –, de nem szólt egy szót sem. Végül hirtelen hátat fordított Schuylernek és kiment a szobáből, hangosan becsapta maga mögött az ajtót. Hát ennyi. Schuyler behúzta a cipzárt a táskáján, a vállára lendítette a nehéz csomagot, és kiment a lifthez. Oliver már várta. Nem köszönt neki. Schuyler tudta, hogy ha akarna, belepillanthatna a fiú agyába – úgy olvashatna a gondolataiban, mint aki rádiót hallgat. De mindig kikapcsolta az adást. Úgy érezte, nem helyes leskelődni. És egyébként is, nem volt szüksége a különleges képességeire ahhoz, hogy tudja: Oliver még mindig haragszik rá, amiért előző este nem hívta. Amikor Lawrence sofőrje késő este visszavitte a szállodához, Schuyler egy csomó eszeveszett üzenetet talált a barátjától a mobiltelefonján meg a szállodai hangpostáján. Vissza akarta hívni a fiút, de olyan késő volt, hogy nem volt szíve felébreszteni. – Azt hittem, meghaltál – hányta a szemére Oliver. – Ha meghaltam volna, most a tiéd lehetne az iPodom. – Na hiszen. Az az iPod szar. Nincs is rajta videó. Schuyler elfojtotta a mosolyát. Tudta, hogy Oliver soha nem tud túl sokáig haragudni rá. – Na, mindegy. Lemaradtál egy halál vicces European Music Award showról, amit a tévében néztem. David Hasselhoff minden kategóriában tarolt. – Szar nekem. Oliver horkantott. – Apu már elment egy korábbi járattal. Vissza kellett érnie valami gyűlésre a részvényesekkel. Schuyler a barátjára pillantott a szeme sarkából. Oliver gesztenyebarna bozontja a homlokába lógott, meleg, mogyoróbarna, zölddel és topázzal pettyezett szeme tele volt aggodalommal és megbántottsággal. Schuylernek türtőztetnie kellett magát, hogy ne érjen

sérülékenynek látszó, hívogató nyakához. Az utóbbi időben újfajta vágyat érzett a bensejében: szívni akarta a fiú vérét. Olyan volt a szomja, mint egy halk zümmögés, mint a zene az ember tudata mélyén, amit sokáig észre sem vesz, de néha felerősödik, és olyankor aztán összetéveszthetetlen. Azt vette észre, hogy új módon vonzódik Oliverhez, és elpirult, amikor ránézett. Schuylerben felmerült, hogy halandó apja vámpír anyjának emberismerőse volt: Allegra a vámpírtörvényeknek ellenszegülve ment hozzá feleségül. A Kékvérűek történelme során először fordult elő, hogy a fajok összekeveredtek, és e keveredés eredménye Schuyler lett. Félig ember, félig vámpír. Dimidium Cognatus. Schuyler csak néhány hónappal ezelőtt szerzett tudomást a származásáról, de most már tudta, hogy a vére a végzete, a vére, amely kifinomult mintázatot követve csörgedezik a vénáiban a bőre alatt. A vére, amely vért kíván. Oliver vérét... Még soha nem vette észre, milyen csinos srác a legjobb barátja. Hogy milyen puha a bőre. Mennyire szerette volna kinyújtani a karját, és megérinteni azt a részt az ádámcsutkája alatt, és megcsókolni ott, és aztán felszakítani a bőrt a fogával, belemélyeszteni a tépőfogát... és szívni... – Egyébként hol voltál? – kérdezte Oliver, megszakítva a lány gondolatait. – Hosszú történet – felelte Schuyler. Kinyílt a lift ajtaja, és mindketten beléptek. A zötykölődő taxiban ülve, útban a helyi repülőtér felé a macskaköves utcákon keresztül, Schuyler elmondta Olivernek, mi történt. A fiú figyelmesen hallgatta. – A francba, de kár – mondta végül. – De egy nap talán meggondolja majd magát. Schuyler vállat vont. Megtette, amit a nagyanyja kért, elmondta, miért jött, de a nagyapja elutasította. Innentől kezdve tényleg azt gondolta, hogy ennél többet nem tehet. – Talán. Talán nem. Ne beszéljünk róla többet – sóhajtott. Késett a Rómába induló járat, ezért Schuyler és Oliver a vámmentes ajándékboltokban ütötte el az időt. Oliver vigyorogva mulatott Schuylernek egy olasz felnőtt újságot.

Schuyler vett egypár magazint, egy üveg vizet, meg rágógumit, hogy enyhítse a légnyomást a fülében fel- és leszálláskor. Éppen sorban állt a pénztárnál, amikor észrevett egy polcot, amelyen velencei maszkok sorakoztak. A város is tele volt útszéli árusokkal, akik maszkokat kínáltak, annak ellenére, hogy a karneválra még jó néhány hónapot várni kell. Az olcsó kacatok nem keltették fel a figyelmét, de itt a repülőtéren meglátott egy álarcot, amelyről aztán nem tudta levenni a szemét. A teljes arcot elfedő maszk volt, csak a szeménél volt lyukas. A legfinomabb porcelánból készült, arany és ezüst gyöngydíszítéssel. – Ide nézz – mondta Olivernek, és feltartotta a maszkot. – Minek neked ez a giccs? – kérdezte a fiú. – Nem tudom. Nincs még semmim, ami Velencére emlékeztetne. Megveszem. A római út rázós volt, a New York-i meg még annál is rosszabb – annyit rázkódott a gép, hogy Schuyler már majd megbolondult, ahogy a foga minden egyes ugrásnál összekoccant. De aztán amikor kinézett az ablakon és meglátta New York körvonalait, hirtelen megrohanta az érzés, menynyire szereti ezt a várost. Aztán elszomorodott, amikor eszébe jutott, hogy senki nem várja otthon, csak a két hűséges szolga, akik most Cordelia végrendeletének megfelelően a törvényes gondviselői. De legalább ott van Szépség, a véreb, az igaz barát és védelmező. Szépség is az átváltozáshoz kapcsolódik, Cordelia lelkének egy része, amely azért lépett át a fizikai világba, hogy védelmezze Schuylert, amíg uralma alá nem vonja az összes képességét, a teljes hatalmát. Hiányzott neki a kutyája. Átvágtak a csődületen, az utazástól elcsigázva álltak a csomagkiadó szalag mellett, és a táskájukat várták. Tizenöt órát utaztak egyhuzamban, mindketten holtfáradtak voltak, és már alkonyodott, mire kiléptek a New York-i ég alá. Az utakat vékony hóréteg borította: december első hete volt, végre megérkezett a tél. Oliver családi autója és sofőrje ott várakozott a járdaszegély mellett, a fiú a fekete Mercedes Maybachhoz vezette Schuylert. Kényelmesen elhelyezkedtek a bőrüléseken, és Schuyler hálát mondott az isteneknek, amiért Olivert adták neki. Az ilyen pillanatokban határozottan jól jött a fiú (hiánytalanul megőrzött) családi vagyona.

Ahogy a városba hajtottak, a két fiatal a gondolataiba mélyedt. A változatosság kedvéért alig volt forgalom az autópályán, fél óra alatt Manhattanba értek. Áthajtottak a George Washington hídon, kikanyarodtak a Százhuszonötödik utcára, aztán a Riverside-on, a Százegyedik sarkán elérték a Van Alen-kúriát. – Na, én meg is érkeztem – mondta Schuyler. – Még egyszer köszönök mindent, Ollie. Bárcsak jobban sikerültek volna a dolgok a nagyapámmal. – Igazán nincs mit. Szolgálok és védek, ez a jelszavam. Oliver odahajolt hozzá, hogy puszit nyomjon az arcára, mint mindig, de Schuyler az utolsó pillanatban elfordította a fejét, így aztán összeütköztek, egymáshoz ért az orruk. – Hoppá – mondta Schuyler. Oliver zavartba jött, aztán inkább csak megölelték egymást. Mi a baj velem?, töprengett Schuyler. Oliver a legjobb barátom. Miért vagyok ilyen béna vele? Már épp készült kinyitni a kocsi ajtaját, amikor Oliver megköszörülte a torkát. Schuyler hátrafordult. – Mondtál valamit? – Szóval, ööö, akkor gondolom, elmész ma este arra az izére, igaz? – kérdezte az állát vakargatva. – Milyen izére? – pislogott Schuyler. – Hát arra a Négyszázas Bálra – mondta Oliver a szemét forgatva, és a levegőben mutatta az idézőjelet az ujjaival. – A nagy vérszívó mulatságra. – Ja, igen. – Erről majdnem megfeledkezett. Elvárják tőle, hogy ott legyen, mint bizottsági tag. Még túl fiatal ahhoz, hogy hivatalosan bemutatkozhasson a bálon, nem úgy, mint Mimi és Jack Force. Jack Force... Schuyler hetek óta próbálta elfojtani az érzéseit iránta, de ahogy most a Négyszázas Bálra gondolt, agyában egészen az előtérbe került a fiú képe. Látta maga előtt a magas, fájdalmasan jóképű srácot, napfényben csillogó aranyhaját és bőrét, nevető zöld szemét, átható tekintetét, hibátlan, vakítóan fehér fogsorát. Jack volt az első, aki gyanítani kezdte, hogy többről van szó Aggie halála körül, mint ahogy azt a Bizottság tagjai hinni szeretnék. Ő volt az, aki eltökélten kutatni kezdett az igazság után. Schuyler az után fordult hozzá, hogy megtámadták, és a fiú megvigasztalta, aztán csókolóztak. A csók emléke még mindig ott lebegett a lány ajkán. Ha

behunyta a szemét, máig érezte a fiú illatát – a mosott ruha tiszta, friss illatát, meg egy leheletnyi after shave-et. Jack Force... Aki hátat fordított neki, amikor tévedésből azzal vádolta az apját, hogy Ezüstvérű. Schuyler azon tűnődött, vajon visz-e valakit a bálba Jack, és ha igen, kit. Hirtelen elöntötte a vad féltékenység, amikor arra gondolt, hogy másvalakit tart a karjában. – Nem akarsz eljönni velem? – Amíg Oliver nem említette a dolgot, eszébe sem jutott azon gondolkodni, hogy mit vegyen fel és kit vigyen magával. Oliver elvörösödött, és fájdalmas arccal felelte: – Ööö... csak vámpírok mehetnek. Ez a szabály. Az emberismerősöknek meg a Vezetőknek tilos a bemenet. – Ó, sajnálom. Nem tudtam – mondta Schuyler. – Lehet, hogy én sem megyek el. Oliver kinézett az ablakon: a hófehér kristálybevonatot szórt a háztetőkre és az utakra. – El kellene menned – mondta halkan. – Cordelia is azt akarta volna, hogy elmenj. Schuyler tudta, hogy a fiúnak igaza van. Ő az utolsó Van Alen New Yorkban. Képviselnie kell a családot. – Rendben, elmegyek. De korán eljövök, és utána találkozhatunk, jó? Oliver sóvárogva elmosolyodott. – Naná.

Tizenegyedik fejezet A Force család a négyszobás elnöki lakosztályt vette ki a St. Regisben. Szinte az összes szobát Kékvérű családok foglalták el az egész szállodában. Ennek a hagyománynak köszönhetően a vendégek egyetlen liftezéssel a bálterembe jutottak, így a hölgyek ruhája is garantáltan kevésbé gyűrődött meg. Charles Force felvette a második mandzsettáját. A magas, büszke, vonzó, ezüsthajú férfi frakkot, fehér nyakkendőt és fehér kesztyűt viselt. A hagyományos divat szerint szabott, gyönyörű kétsoros frakk alatt bársonycsík húzódott végig a nadrág oldalán. Charles a nappaliban állt a háta mögött összekulcsolt kézzel, és arra várt, hogy a család hölgytagjai elkészüljenek az öltözködéssel. A fia, Jack, hasonló öltözetet viselt, és ragyogóan nézett ki. Ő a hagyományos, az áll felé felnyúló lepkegallér helyett csúcsos, lelapuló gallért választott. Jack egész nap csendes volt, de most hirtelen felugrott a kanapéról, és az apja szemébe nézett. – Mit mondtál Schuylernek, mielőtt elment? – Még mindig amiatt a Van Alen lány miatt aggódsz? – kérdezte Charles. – Azt gondoltam volna, hogy miután tévesen meggyanúsított engem, és azzal vádolt, hogy Irtózat vagyok, már nem fog érdekelni téged többé. Jack vállat vont. – Nem aggódom, apám. Csak érdekel – mondta. A Dylan eltűnését és Cordelia halálát követő kalamajka során az apja a bizalmába fogadta Jacket, és elmondta neki az igazságot Schuyler származását illetően. Azon az éjjelen Jack azt is megtudta, miféle kapcsolat fűzi a testvéréhez. Mimi az ő másik fele, és az is lesz örökkön örökké, a legjobb barátja és a legádázabb ellensége, az ikertestvére, a szó minden értelmében.

De Jack hiába fogadta el a családjára vonatkozó igazságot, még így is maradtak kérdései. Mit rejteget a Bizottság? Tényleg visszatért egy Ezüstvérű? Az apja úgy viselkedett, mintha minden el lenne intézve, mivel a gyilkosságoknak néhány hónappal ezelőtt hirtelen vége szakadt. Charles nagyot sóhajtott. – Egyszerűen csak annyit mondtam neki, hogy teljesen feleslegesen utazik Velencébe. Valahogyan a fejébe vette, hogy a nagyapja válaszolni tud majd minden ostoba kérdésére. De nem fog tudni. Nagyon jól ismerem Lawrence-t; ki fogja húzni magát az egészből, mint ahogy mindig is tette. Az a lány semmit nem fog elérni ezzel az úttal. Jack ezt magától is kitalálta. Tisztában volt vele, hogy az apja nem kedveli Lawrence Van Alent, és a mostanában felszínre kerülő emlékei csak megerősítették ezt a gyanút. – Van még kérdésed? – kérdezte Charles. Jack a bőrcipőjét bámulta, amelyet erre az alkalomra külön kifényesítettek a szolgálók. Látta töprengő tükörképét a csillogó felületen. – Nincs, apám – rázta a fejét. Hogyan is kételkedhetne az apjában? Charles Force Michael volt, a Tiszta Szívű, a Régisz. Olyan vámpír, aki maga választotta a vámpírsorsot, nem a bűnei rótták rá ezt az életet. Tévedhetetlen volt. – Helyes – mondta Charles. Lesöpört egy porszemet Jack fekete zakójáról, és felszólította, hogy álljon egyenesen. – Ez a Négyszázas Bál. Most fogsz bemutatkozni a Kékvérűek előtt. Büszke vagyok rád. – Trinity, drágám! Készen vagy? – kiáltott be a nappaliból az öltözködő szobába. Jack látta, hogy az anyja, Trinity Burden Force kilép az ajtón, és szeretetteljesen rámosolyog a férjére. Mélyvörös, hát nélküli szatén báli ruhát viselt szív alakú kivágással. Ők ketten fogják megnyitni a bált a belépőjükkel. De Jack az apjától tudta, hogy Trinitynek régen nem adatott meg ez a tisztesség. Valójában az idei csupán a tizenhatodik év, amikor nem Allegra Van Alen áll a bátyja mellett. A tizenhatodik év, amikor nem Gabrielle vezeti a szövetséget. A szomszédos lakosztályban Mimi Force török plüss köntösbe burkolózva ült egy aranyozott támlájú széken, miközben egy hadseregnyi stylist és manikűrös sürgölődött körülötte és minden egyes

porcikája körül. A fodrász kecses kontyba fésülte a haját, egy asszisztens ipari erősségű hajszárítót tartott a fejéhez. A város két legismertebb sminkművésze az utolsó simításokat végezte az arcán: az egyik a száját rúzsozta, a másik barnítót pöttyözött a bőrére. Mimi eközben a füléhez szorította a mobiltelefonját, és a gyöngyházfényű „Socialite” színűre festett körmét fújta. – Ó, istenem, kész őrültekháza van itt, ne haragudj... nem hallak jól. Mit mondtál, mikor értek oda? Mi a szállodában vagyunk. Igen, a tetőtérben. Ne haragudj, tudod tartani egy pillanatra? Elnézést, maga! – kiáltott éles hangon a hajszárítót tartó, kecskeszakállú stylistra. – Majdnem leégette a fülemet! – mondta, és borzasztó csúnyán nézett rá. – Bocsáss meg, Bliss, mennem kell. Mimi egy csattanással becsukta a mobilját. Ebben a pillanatban egy csapásra megszűnt körülötte a mozgás. – Készen vagyunk? – kérdezte Mimi. – Nézze. – A stylist egy tükröt nyomott a kezébe. – Polaroidot! – parancsolta Mimi. Az egyik fekete inges asszisztens gyorsan elkattintott egy képet. Mimi alaposan tanulmányozta a tükörképét és a fényképet is. Kritikus szemmel fürkészte az arcát, azt leste, nem talál-e hibát, akár a legapróbbat is. Csillogóra fényezett haja aranykoronaként keretezte az arcát. Ragyogó bőrén sötét, füstszínű árnyékolás emelte ki zöld szemét, az ajka úgy piroslott, mint a frissen szedett rózsa. – Igen, azt hiszem, ez minden – mondta uralkodói hangsúllyal, és egy kézmozdulattal elbocsátotta a kíséretét, a hála legcsekélyebb jele nélkül. Mimi úgy gondolta, hogy ők a kiváltságosok, amiért rajta dolgozhattak, nem pedig fordítva. Nem sokkal később belépett a szobába a szolgálólány, aki egy kis gyermekkoporsó méretű fehér kartondobozt tartott a kezében. A csomagot az utolsó pillanatban hozta meg egy futár a szállodába, és Mimi boldogan tapsolt, amikor meglátta. – Itt van – mondta boldogan a szobalány, mivel ő volt az a szerencsétlen, akire Mimi a haragját zúdította, mondván, hogy a bál néhány órán belül kezdődik, a ruha meg még mindig nem érkezett meg. – Én is látom. Nem vagyok hülye – csattant fel Mimi.

Odaszaladt a kartondobozhoz, az ágyra fektette a csomagot, és ahogy feltépte a dobozt, úgy szállt a barna csomagolópapír, mint a táncosok pörgő szoknyája. A Dior bemutatóteremben tett látogatása után Mimi panaszkodott az anyjának, hogy nem talált megfelelő báli ruhát, mire Trinity találkozót beszélt meg neki a Balenciaga-terembe, magával a vezető designerrel. Az öt órán keresztül tartó találkozó során Mimi számtalan tervet elutasított és elhessegetett, a mhatervező több tucat vázlatot tépett cafatokra. – Mégis mit szeretne? – kérdezte végül a férfi felbőszültén. – Maga rosszabb, mint egy menyasszony. Mimi nagy levegőt vett. – Pontosan. Lehunyta a szemét, és látta magát Jackkel – amikor először kötötték össze az életüket. A ruha, amit akkor viselt, egyszerű volt, fehér, szinte csak egy lepel, akár egy tóga; mezítláb sétáltak végig Velence utcáin, kézen fogva, a szertartás helyszínére. – Fehér. A ruhának fehérnek kell lennie – mormolta. – Hófehérnek. Olyan átlátszónak, mint a könnyek. A lehető legvékonyabb fehér selyemből készült a ruha, és amikor felkapta, olyan érzés fogta el, mintha egy suttogást tartana az ujjai között, annyira leheletkönnyű volt az anyaga. Pont olyan volt, amilyennek elrendelte: dísztelen, egyszerű. Szinte semminek látszott a vállfán: akár egy darab fehér anyag. A csípőjénél nehéz ezüstpaszomány díszítette a ruhát, és a csípőcsontja tájékán meghökkentő módon szexi lyuk tátongott – az egyetlen engedmény, amit a modern divat kedvéért engedélyezett. Mimi lerázta magáról a köntöst, hagyta, hogy a földre essen. Anyaszült meztelenül állt a szoba közepén, és a szolgálólány felemelte a ruhát. Mimi belesétált a ruhába, érezte, ahogy a könnyű, finom fátyolszövet ködként lebeg rajta, aztán karcsú alakjára simul. – Menjen ki – parancsolt kurtán a szobalányra. A rémült szolgáló majd hanyatt esett a köntösben, úgy igyekezett minél előbb eltűnni a szobából. Mimi megkötötte a zsinórt a derekán, és elégedetten nézte a lyukon kikandikáló, napbarnított bőrét. Amikor a fénnyel szemben áll, tökéletes fekete sziluettként látszik az alakja, testének minden egyes

hajlata, az összes vonala a nyakától a melléig, a derekától a csípőjén át végtelen hosszú lábáig; egyszerre rejtőzik, ugyanakkor megmutatkozik, mintha lenne is rajta ruha meg nem is, mintha fel is lenne öltözve, de egyszerre meztelen is lenne. Alsónemű nem szükséges. Káprázatos volt. – Azta. Mimi elmosolyodott. Nem kellett sokáig várnia. Sarkon fordult, és a bátyjára nézett. Jack a szobája ajtajában állt, kezével a kilincsen támaszkodott. Charles küldte, hogy szóljon a húgának. Fényes szőke haja hátra volt fésülve a homlokából, arcán gyengéd kifejezés ült. Egyszerűen... mondta szavak nélkül a testvérének. Tudom... Mostanában megint azt a régi szokásukat követték, hogy szavak nélkül beszélgettek – Jack minden gondolatát, minden emlékét feltárta a testvére előtt. Jack tekintete hirtelen megmerevedett. Mimi látta, amit ő látott, tudta, hogy a bátyja is arra a napra, az első estére emlékezik. Látta a felhőtlen velencei eget, látta, ahogy könnyed, gyors léptekkel átmennek a hídon. Látta magát a bátyja szemével, egy örökkévalósággal régebben, fiatalon... milyen fiatalok voltak... a világ hajnalán, a háborúk előtt, a sötétség előtt. Hol találtad... Ez ugyanaz a ruha? Nem, az a ruha sajnos a Tibériusz folyó fenekén fekszik... A selyem nem marad meg egy évezreden át, drágám. Ez új ruha az újabb alkalomhoz, amikor összekötjük az életünket... – De nem most – bukott ki Jack száján, fennhangon. A közös látomás eltűnt, és Mimi bosszankodva vette tudomásul, hogy kirángatták egy nagyon kellemes emlékből. – Nem, még nem – válaszolta nagylelkűen Mimi. A huszonegyedik születésnapjukig nem köthetik össze hivatalosan az életüket. A vámpírtörvények szerint a vámpírok szent házassága halhatatlan eskü, de addig nem történhet meg a szertartás, amíg mindketten be nem töltik a kívánatos kort. Minden ciklusban meg kell újítaniuk az esküjüket, bár ez volt az első alkalom, hogy ikertestvérekként születtek ugyanabba a

családba, így aztán a bosszantó emberi törvények miatt jóval bonyolultabb lett a helyzet. De ez nem számít. Vámpírikrek voltak, és ez az ő világukban mást jelentett: azt, hogy a lelkük összefonódott a mennyben, ahol örök szerelmet fogadtak egymásnak. A szertartást addig nem lehet megtartani, amíg mindketten meg nem lelték az összes emléküket, és uraivá nem váltak valamennyi képességüknek. A vámpírikrek néha több cikluson keresztül keresték egymást, a házastársak pedig csak egy bizonyos kor után voltak képesek felismerni, ha a házastársuk új testben reinkarnálódott. Mimi tudta, hogy a vámpírok történelme során mindössze egyetlenegy pár volt, amely megszakította a köteléket. Gabrielle ebben a ciklusban, Allegra Van Alen alakjában elhagyta Michaelt, Charles Van Alen Force-ot. Egy emberi lénnyel kötött házasságot – házasságot! – egy templomban, a szent helyen, kimondta a szavakat, hűséget esküdött egy embernek. Az emberismerősének! És lám, mi történt... Gabrielle örökre kómába esett, élet és nem-halál között lebeg. Örök hallgatásra ítélve. – De miért várnánk? – kérdezte Mimi. – Mióta először nyitottam ki a szemem, tudom, ki vagy. És most végre te is tudod, hogy én ki vagyok. Mimi arra az estére utalt, amikor az apjuk dolgozószobájában állva Jack emlékei végre visszatértek, és végre ő is láthatta, ami mindvégig ott volt a szeme előtt. Hogy ők ketten egyek. Hogy ő az övé. Örökre. – Szeretlek, tudod? – kérdezte Mimi. – Megőrjítesz néha, de istenemre mondom, Jack, szeretlek. Jack lehajtotta a fejét, és Mimi hajába temette az orrát. Mély lélegzetet vett, és beszippantotta a lonc és a jázmin illatát. – Én is szeretlek – felelte. – Istenem – hallatszott Trinity hangja. Mimi és Jack lassan kibontakozott az ölelésből. Megfordultak, és az ajtóban álló anyjukra néztek. – Mimi, még csak tizenhat éves vagy. És ez a ruha egészen biztosan nem tizenhat éveseknek való – mondta Trinity vádló, reszkető hangon. – Emlékeztetnélek, anyám, hogy több száz évvel öregebb vagyok nálad – horkantott Mimi. Ahogy egyre idősebb lett, egyre több emlék jutott az eszébe, és semmi kedve nem volt már a Vörös vérűeknél szokásos, jellegzetes családi mintákat tettetni.

– Charles! – szólt ki a válla fölött Trinity. – Fegyelmezd meg a gyerekeidet. – Mimi, gyönyörű vagy – mondta Charles, a lányához lépett, és homlokon csókolta. – Induljunk. Trinity dühösen vonta össze a szemöldökét. – Gyere, drágám, menjünk táncolni – csitítgatta Charles a feleségét: kézen fogta az asszonyt, és kivezette a szobából. – Mehetünk? – kérdezte Jack, és a karját nyújtotta a húgának. – Mehetünk – mosolygott Mimi. És a Force ikrek kart karba öltve indultak az év báljába.

Tizenkettedik fejezet Néhány háztömbnyire onnan, egy egészen másmilyen tetőtérben – a Llewellyn család furcsa otthonában, amely szuper, bár kissé valószerűtlen extravaganciájának köszönhetően a „Penthouse des Reves" (kb. tetőtéri álom) becenevet kapta – Forsyth Llewellyn a cipősszekrény mögötti titkos kis ajtó előtt állt. Gyors egymásutánban kétszer jobbra tekerte a páncélszekrény fogantyúját, aztán háromszor balra, mire a tizenkét centis, rozsdamentes acélból készült ajtócska felpattant, a férfi meg hátraugrott. – Apuuu! Mi folyik itt? – kérdezte Bliss a háta mögül. – Nyolckor találkoznom kell Jamie-vel az előcsarnokban. – A karjában tartotta Miss Ellie-t, a csivaváját, a kutyaismerősét, aki természetesen Bliss kedvenc Dallas-szereplőjéről kapta a nevét. Mimi, ahogy ígérte, összehozta Blisst Jamie Kippel. Abszolút haveri alapon. Jamie-t egyáltalán nem érdekelte Bliss, és vice versa. Igazából Jamie javasolta, hogy a St. Regis előcsarnokában találkozzanak, mivel tudta, hogy mindketten a családjukkal érkeznek majd. Blissnek volt egy olyan érzése, hogy Jamie kizárólag azért kérte meg őt, hogy vele mehessen a bálba, mert Mimi így talán végre leszáll róla. Mimi elég rámenős tudott lenni, ha akart. Bliss körülnézett a nevelőanyja hatalmas öltözőjében, amely minden alkalommal lenyűgözte a vendégeket, amikor szertartásosan végigjárták a házat BobiAnne vezetésével. Simán volt vagy száznyolcvan négyzetméter ez a kis „gardrób”. Volt benne egy süllyesztett márvány fürdőkád, amelynek a szélén táncoló zuhanyfejek sorakoztak, így olyan volt, mintha az ember egy szökőkút kellős közepén zuhanyozna. Egy végtelen tükrös folyosón sorakoztak a szekrények, amelyekben ötezer darabos, egyedileg tervezett ruhagyűjtemény lapult. A ruhákat BobiAnne személyi asszisztense katalogizálta és archiválta. Kár, hogy nagy részük közönséges és ízléstelen volt, legalábbis Bliss véleménye

szerint. BobiAnne egyetlen marabutollas, leopárdmintás poncsónak sem bírt ellenállni. BobiAnne éppen készülődött, és Bliss hallotta az egész öltözőn át visszhangzó, reszelős hangú nevetést: a nevelőanyja a két stylisttal pletykálkodott. Bliss megnézte magát a tükrök végtelen sorában. Végül mégis úgy döntött, hogy a zöld Diort veszi fel. Az apjának és a nevelőanyjának a lélegzete is elállt, amikor meglátták. – Édesem! Annyira gyönyörű vagy! – suttogta BobiAnne, és szorosan magához ölelte Blisst a csontos karjával, amely túl inas volt a rengeteg Pilatestől. Úgy érezte, mintha egy csontváz ölelné magához. BobiAnne folyton az egekig magasztalta Bliss szépségét, miközben csúnyán leszólta a saját, átlagos kinézetű lányát. Jordán, aki a maga tizenegy évével még túl fiatal volt ahhoz, hogy elmehessen a bálba, bekukkantott a nővéréhez készülődés közben. – Úgy nézel ki, mint egy kurva – hozta meg az ítéletet. Bliss egy párnát vágott a menekülő húga hátához. Miután megmutatta a szüleinek a ruhát, az apja félrevonta, és a széfhez vezette. Sorra kinyitotta a BobiAnne pontos előírásai szerint készült, szarvasbőrrel bélelt fiókokat, Bliss látta a nevelőanyja csillogó tiaráit, nyakláncait, gyűrűit és karkötőit. Olyan volt, mintha a Harry Winstonban lenne. Sőt, a pletykák szerint, amikor a család Texasból Manhattanbe költözött, a szenátor felesége az összes nagyobb gyémántkereskedő páncélszekrényét kiürítette, ily módon ünnepelve, hogy feljebb léptek a társasági ranglétrán. Bliss apja végül előhúzott egy fekete bársonydobozt a legalsó fiókból. – Ez az édesanyádé volt – mondta Forsyth, és felmutatott egy vastag platina nyakláncot, ököl nagyságú csiszolt smaragdmedállal a közepén. – Mármint az igazi anyádé. Nem BobiAnne-é. Bliss meg sem tudott szólalni. – Azt akarom, hogy ezt viseld ma este. Fontos nap ez nekünk, a mi családunknak. Megtiszteled az anyád emlékét ezzel az ékszerrel – mondta Forsyth, és a lánya nyakába csatolta a láncot. Bliss nem sokat tudott az anyjáról: csak annyit, hogy ismeretlen okból korán kilépett a ciklusból. Az apja sohasem beszélt róla, és Bliss úgy nőtt fel, hogy tisztában volt vele: az anyja fájdalmas téma. Nem sok

minden maradt, ami rá emlékeztette, mindössze néhány fénykép, amelyek megfakultak, szinte már ki sem lehetett venni rajtuk az anyja arcát. Amikor Bliss róla kérdezett, az apja mindig csak azt felelte, hogy „irányítsa az emlékeit”, és hogy megint találkozni fog az anyjával, ha az idő engedi. A kutya egészen megvadult Bliss karjában, őrülten csaholt és csapdosott a kő felé. – Miss Ellie! Hagyd abba! – Csönd! – parancsolta Forsyth, mire a kutya kiugrott Bliss karjából, és hanyatt-homlok kimenekült az ajtón. – Egész megrémítetted, apu. Bliss a nyakában lógó smaragdra pillantott. A kő súlyosan nyomódott a bőrének. Nem tudta eldönteni, hogy tetszik-e neki vagy sem. Túl nagy volt. Vajon tényleg az anyja viselte ezt a láncot? – A kő neve Lucifer Rózsája vagy a Veszedelmes Lucifer – magyarázta mosolyogva a szenátor. – Hallottad már a történetet? Bliss megrázta a fejét. – Azt mondják, amikor Lucifer a mennyből a földre esett, egy smaragd kihullott a koronájából. Ezt a smaragdot Lucifer Rózsájának, a reggeli csillagnak hívták. Más történetekben Szent Grál a neve. Bliss némán hallgatta az apját, nem tudta, mit gondoljon. Az anyjának volt egy ékszere, amelynek az Ezüstvérűekhez van köze? Forsyth megcsóválta a fejét. – Persze ez az egész csak mese. Ebben a pillanatban BobiAnne lépett a szobába. Rémséges Versace ruha volt rajta, úgy nézett ki, mintha metálfényű festékszóróval fújták volna a testére. – Milyen vagyok? – kérdezte édes hangon a férjétől. Bliss gyors pillantást váltott az apjával. – Nagyon csinos vagy, drágám – felelte Forsyth az arcára fagyott mosollyal. – Indulhatunk? Vár az autó. A szálloda előtt már hadseregnyi fényképész gyűlt össze, az egyre nagyobb számban tolongó, kíváncsian bámészkodó tömeget a biztonsági kapuk meg a New York-i rendőrség emberei próbálták kordában tartani. Ahányszor megállt egy-egy fekete autó a kapuban, ritmikusan ismétlődő, szaggatott hangon kezdtek kattogni a vakuk.

– Mi jövünk – kiáltotta vidáman BobiAnne, azzal kiszállt az autóból, és a férje karjára támaszkodva megállt a fényképészek előtt. A paparazzókat azonban csakis Bliss érdekelte. – Bliss! Ide! Bliss! Egyet nekem! Bliss... erre! – Mit visel? – Ki tervezte azt a ruhát? Néhány fotós és riporter volt annyira udvarias, hogy a szenátortól meg a feleségétől is megkérdezték, mit gondolnak a bálról, de egyértelmű volt, hogy Bliss az első számú attrakció. A szálloda bejárata mindössze tíz lépésre volt a járdaszegélytől, de Bliss jó fél óra alatt tette meg ezt a tíz lépést. – Őrület – jegyezte meg Bliss, amikor végre elégedetten belépett a rózsaszín-arany előcsarnokba, és meglátta Jamie-t, aki türelmetlenül várt a recepciós pultnál. A St. Regis bálterme csillogó téli csodaországgá változott: a kristálycsillárokról finoman összekötött strassz füzérek függtek, pompás „Amerikai Szépség” rózsák virítottak mindenütt, a szárnyaló, csaknem két méter magas asztali díszektől – amelyek olyan nehezek voltak, hogy az asztalokat meg kellett erősíteni – a boltíves bejáratokat díszítő girlandokig. A külső fogadószobától hófehér szőnyeg vezetett egészen a bálteremig. – Forsyth Llewellyn szenátor és Mrs. Forsyth Llewellyn – jelentette be az ajtóban álló inas, amikor a politikus megjelent a feleségével a lépcső tetején. A reflektor fényözönbe vonta őket, az ütősök drámai dobpergésbe kezdtek. – Mr. James Andrews Kip. Miss Bliss Llewellyn. Lassú léptekkel mind a négyen beléptek a bálba. *** A két ötventagú zenekar egymással szemben állt fel a bálterem két végében, és halk keringőt játszott, miközben a bálteremben felvonult a Kékvérűek színe-java – a férfiak elegáns, kifinomult frakkokban, a természetfölöttien vékony és légiesen sikkes nők a legújabb csúcsdivat szerint készült báli ruhákban. Varázslatos látvány volt. A Bizottság ezúttal tényleg kitett magáért. Az egész termet káprázatos, fehér ragyogás töltötte be: az antik kristálycsillárok fényesen világítottak, a márványpadló csodálatosan csillogott.

Jamie leszállította Blisst az asztalához, szalutált, és eltűnt, többet elő sem került egész este. Erről ennyit. Bliss odament Mimihez, aki a szülei mellett állt, és sorra üdvözölte az érkező vendégeket. – Hú, azt a mindenit! – mondta Mimi, aki azonnal kiszúrta a nyakláncot. – Micsoda kő! – Az anyámé volt – magyarázta Bliss. Elmondta Miminek a Veszedelmes Lucifer történetét. Mimi a kezébe fogta a smaragdot, végigsimította a jeges, hideg követ. Abban a pillanatban, ahogy hozzáért, visszarepült ahhoz a végső csatához: a fekete nap emlékeihez, a távolban felharsanó trombita hangjához, a lángoló kardú Michaelhez, a kiűzetéshez, aztán a hideghez. A hideghez... amikor halhatatlanként ébredt a földön, és majd belehalt a szomjúságba. – Ó. – Mimi tekintete megmerevedett, még mindig a kezében tartotta a követ. Aztán hirtelen elengedte, mintha égetné a kezét. Bliss meg volt döbbenve. Tudta, hogy valami történt Mimivel, hogy valamit látott, valamire emlékezett, amikor a smaragdhoz ért. Pedig amikor ő ért a kőhöz, semmi nem történt. Csak egy halott ékszer volt a kezében. A Veszedelmes Lucifer. Bliss megborzongott. – Az Óceán Szíve ez a kő – mondta rekedten Mimi. – Csak ígérd meg, hogy nem fogod a Titanic fedélzetéről a vízbe hajítani. Bliss nevetni próbált, de az ötvenöt karátos kő súlyosan nehezedett a bőrére. Lucifer Rózsája. A Veszedelmes Lucifer. Az Ezüstvérűek Hercegének legféltettebb kincse lógott a nyakában, mint egy fojtó hurok. Megborzongott. Lényének egy része a legszívesebben letépte volna a láncot a nyakáról, és olyan messze hajította volna, amilyen messze csak tudja.

Tizenharmadik fejezet A Százegyedik utca és a Riverside sarkán álló Van Alen-kúria egész New York egyik leghatalmasabb és legpompásabb otthona volt. A család generációkon keresztül látta itt vendégül az elnököket, az államfőket, a külföldi előkelőségeket, a Nobel-díjas tudósokat, valamint a hollywoodi nagymenőket, sőt néha még az éppen csak egy pillanatra híres bohémeket is: művészeket, írókat és hasonszőrű társaikat. Mára azonban az épület már csupán halvány árnyéka volt önmagának: a függönykarnisok kicsorbultak, a külső falakat falfirka csúfította el, a tetőn lyukak tátongtak, a falakon repedések futottak végig, mivel a családnak évek óta nem volt pénze arra, hogy rendbe hozassa a házat. Schuyler felvonszolta a bőröndjét a lépcsőn, és becsöngetett. Hattie, a nagyanyja hűséges szolgálója nyitott ajtót, és beengedte a lányt. A nappali ugyanolyan sötét volt, ugyanúgy minden le volt takarva benne, mint amikor Schuyler elutazott. Schuyler és Cordelia hosszú évek óta csak egy részét használta a ház szobáinak: a konyhát, az étkezőt meg a két hálószobát. Az összes többi helyiség zárva volt, használaton kívül állt, és Schuyler mindig is úgy gondolta, hogy ennek Cordelia szegénysége az oka. Szinte az összes bútor le volt takarva vászonlepellel, az ablakok előtt is vásznak lógtak, és komplett szárnyai voltak az épületnek, ahová soha be sem tették a lábukat. Így aztán a régi ház olyan volt, mint egy dohos, régi múzeum, tele antik műtárggyal és drága műalkotással, amelyik mind kulcsra zárt helyiségekben rejtőztek. Schuyler a szobájába ment, Szépség vidám, zengő ugatással üdvözölte, és a lány csak ekkor érezte igazán, hogy hazaérkezett. Most már csak az a kérdés, hogy mit vegyen fel. A meghívóban az állt, hogy fehér nyakkendő, amit Schuyler úgy értelmezett, hogy hosszú, elegáns báli ruha a nők számára. Halványan emlékezett rá, hogyan készülődött Cordelia minden évben a Négyszázas Bálra, hogyan

vette fel sorban a különböző feszes, Oscar, de la Renta báli ruhákat a könyékig érő operakesztyűkkel. Talán Cordelia szekrényében talál majd valamit. Átment a nagyanyja hálószobájába. A támadás végzetes éjszakája óta nem járt ebben a szobában. Rettegett attól, hogy belépjen ide, mert mindig eszébe jutott, hogyan találta meg a nagyanyját a vértócsa közepén. De azzal vigasztalódott, hogy Cordelia túlélte a támadást, és hogy végül sikerült elvinnie valamennyit a nagyanyja véréből az egészségügyi központba. Ott majd biztonságban lesz, pihenhet a vér a következő ciklusig. Egy nap Cordelia vissza fog térni. Nem halt meg. Nem ragadta el az Ezüstvérű. – Keres valamit, Schuyler kisasszony? – kérdezte Hattie, aki bekukucskált az ajtón, és látta, hogy Schuyler csípőre tett kézzel álldogál a nagyanyja szekrénye előtt. – Kellene nekem egy ruha, Hattie. A ma esti bálra. – Mrs. Cordeliának rengeteg ruhája van. – Igen. – Schuyler összevonta a szemöldökét, leakasztott egypár vállfát, és szemügyre vette a ruhákat. Nagyon régimódiak voltak, óriási buggyos ujjal és fodros szoknyával. Akadt köztük egy csomó, ami tisztára nyolcvanas évekbelinek tűnt, amolyan Reagan-korszakosnak: ezekben akkora válltömések voltak, hogy Alexis Carrington Dynastybeli Nolan Miller-eredetijeivel is felvették volna a versenyt. – Csak azt hiszem, ezek nem igazán felelnek meg. – Allegra kisasszonynak is voltak ruhái – mondta Hattie. – Az anyámnak? Az anyám ruhái még mindig itt vannak? – A szobájában, a harmadik emeleten. Az anyja is itt nőtt fel, ebben a házban, és Schuyler nem először kívánta, bárcsak most is itt lenne, és segítene megoldani a problémáját. Hattie felkísérte a következő emeletre, végig a folyosón, egészen a sarki szobáig. Schuylernek idegesen, izgatottan kalapált a szíve. – Olyan kár Allegra kisasszonyért – mondta Hattie, miközben kinyitotta az ajtót. – Pontosan ugyanúgy van minden a szobájában, mint tizennyolc éves korában volt. Mielőtt megszökött, és hozzáment a maga édesapjához. Schuyler ősrégi szobában találta magát. Döbbenten látta, hogy sehol egy pókháló a sarokban, sehol a finom porréteg. Kriptára számított,

mauzóleumra, közben egy világos, vidám szobába kertilt, ahol friss olasz ágynemű fedte az ágyat, és hullámzó, fehér függöny lebegett az ablakokon. – Mrs. Cordelia mindig ragaszkodott hozzá, hogy tartsuk rendben. Hátha egyszer felébred az édesanyja. Schuyler a szoba közepén álló magas szekrényhez lépett, és kinyitotta az ajtaját. Benyúlt, és kihúzott egy vállfára akasztott inget. Valentino, 1989 körül. – Biztos benne, hogy báli ruhái is voltak? – Ő is volt első bálozó. A tizenhatodik születésnapján mutatkozott be a Négyszázas Bálon – magyarázta Hattie. – A ruha a Chanelnál készült. Itt kell lennie valahol. Schuyler türelmesen végigvette az összes vállfát. Végül a szekrény legtávolabbi végében megtalálta a dupla C-s lógóval ellátott, fekete ruhászsákot. Kiterítette az anyja ágyára, és lassan lehúzta a cipzárt. – Hű... – lehelte Schuyler, és óvatosan kiemelte a hibátlan állapotban fennmaradt ruhát. Felemelte, és a fénybe tartotta. Aranyszínű ruha volt, pánt nélküli, fűzős felsőrésszel és bő, sokrétegű fodros szoknyával. Maga elé tartotta a ruhát. Jó lesz rá. Tudta, hogy jó lesz rá. Amikor Schuyler belépett a St. Regis báltermébe, az egész terem elnémult. Minden vendég őt bámulta, ahogy állt a bejáratnál a reflektor fényében, és látszott rajta, hogy nem tudja, merre menjen. Voltak a tömegben, akiknek még a lélegzetük is elakadt. Jack Force például képtelen volt levenni róla a szemét. Akárcsak a többiek, szinte mindenki a teremben, egy rövid pillanatra ő is azt hitte, hogy Gabrielle, Allegra Van Alen tért vissza közéjük.

Tizennegyedik fejezet A Négyszázas Bál, más néven Nemesi Bál soha semmiben nem tért el a hagyományoktól, amiket az eredeti szervezők alapoztak meg a tizenkilencedik század végén, amikor a Kékvérűek először kerültek előkelő helyre a társadalomban. A tízfogásos vacsorához – amelyet időnként tánc szakított meg a fogások között – a mai napig egyenként hetvenötezer dolláros arany étkészlettel terítettek: tömör arany tányérokkal, arany evőeszközzel és aranyozott kristálypoharakkal. A négy, egyenként száz ülőhelyes, szögletes asztal mentén homokkupacok sora húzódott, és minden székhez színarany ásó tartozott. A vendégeket arra buzdították, hogy keressenek és leljenek kincset a homokban: ki-ki a saját búcsúajándékait. A Bizottságnak sikerült rábeszélnie a szponzorokat, hogy drága, elképesztő ékszereket, rubinttal, zafírral és gyémánttal kirakott darabokat ajánljanak fel ajándékként. A Junior Bizottság Mimi vezetésével egy kis modern jelleget kölcsönzött a dolognak: az ajándékok közé csempészett még ábécés nyakláncokat is a Me & Rótól, bonyolult perui pávás fülbevalókat a Zanitól, valamint a szezon legkívánatosabb darabját: a Kaviar and Kind gyémántborítású cápafog medálját. A menü pontosan ugyanaz volt, mint a legelső Nemesi Bál estéjén: először Consommé Olga, azután Filét Mignon Lili, aztán töltött tök, sült kacsa és marhahátszín, sárgarépa-krémmel és Parmentier-burgonyával. A terem falai mentén végighúzódó bárpult mellett New York legjelentősebb emlékműveit és intézményeit ábrázoló, magas jégszobrok álltak, például az új MOMA-épület, amelyet Kékvérűek pénzéből renováltak, vagy a Frank Gehry által az egykori World Trade Center területére álmodott kulturális központ és emlékmű tervezete, amelyért maga Llewellyn szenátor kezeskedett. A jégszobrokba rejtett csapokból pezsgő folyt.

Mimi szinte hozzá sem nyúlt az ételhez, újra meg újra felpattant a helyéről, hogy körbejárja a csillogó tömeget. Minden rangos New York-i család, az összes régi nagy név képviseltette magát: a Van Hornok, a Schlumbergerek, a Wagnerek, a Stewartok, a Howellek és a Howlandek, a Gouldok és a Goeletek, a Bancroftok és a Barlow-k. Jelen voltak olyan klán tagok, akik Angliában maradtak, továbbá még jó néhány egzotikus ág is. Egy elképesztően gazdag Kékvérű család, amely évszázadokkal ezelőtt leszakadt a fő csoportról és a mai Kína területén telepedett le, most érkezett Sanghajból, abból a városból, amelyet nemrégiben építettek újjá az ő pénzükön. A tizenhat éves ikerlányok, a két gyönyörű, hosszú lábú kínai előkelőség ezen az estén fog bemutatkozni a Kékvérűek társadalma előtt. De egyik családot sem részesítették a vendégek akkora tiszteletben és hódolatban, mint Force-ékat. Mimi igazi hercegkisasszonyként viselkedett, körbejárt a népe között, és fogadta a csodálatot, a tiszteletadást. A bátyját kereste. Egész este mellette volt, a halas fogás és a húsétel között azonban hirtelen eltűnt. Pedig ezt egyértelműen együtt kellene végigcsinálniuk. A gyülekezet ma este fogja elismerni, hogy ők ketten egymásra találtak, és hogy amikor eljön az ideje, meg fogják ismételni halhatatlan esküjüket. Hol van Jack? Az egész teremre kinyitotta az agyát, hátha elkapja valahonnan a fiú jelzését. Á, ott van. A főasztalnál ül, és egy barátjával beszélget, Bryce Cuttinggel, akivel együtt játszanak a lacrosse-csapatban. Mimi látta, hogy Jack hirtelen elhallgat, és boldog mosollyal fordul felé. Mimi is elmosolyodott és integetett, de Jack nem integetett vissza neki. A lány bosszankodva fordult meg – lehet, hogy nem is rá nézett? És ekkor vette észre, ki az, aki a háta mögött áll a lépcső tetején, akit egy emberként bámul az egész terem. Schuyler Van Alen. Egy olyan ruhában, amelyért maga Mimi is az életét adná. Schuyler helyet foglalt Aggie Carondolet morcos szülei mellett. Nyilvánvaló volt, hogy a Carondolet házaspár megbántódott az ültetés miatt: alig szóltak Schuylerhez, miután elmondták neki, hogy nagyon

sajnálják, ami Cordeliával történt. Schuyler észrevette a főasztalnál egyedül üldögélő Blisst: integetett neki. Bliss visszaintegetett, és hang nélkül azt mondta: – Gyere ide! Schuyler összefogta az aranyszoknyát, és átment Bliss oldalára. A két lány szeretetteljesen megölelte egymást. – Sky, mondanom kell valamit... Dylanről – mondta Bliss. – Mit? – Schuyler felvonta a szemöldökét. – Azt hiszem, hogy... – De mielőtt Bliss befejezhette volna a mondatot, odalépett hozzá egy fiú, és felkérte táncolni. – Rendben – vont vállat Bliss. – Majd később elmondom – szólt oda Schuylernek. Schuyler bólintott. Lehangoltan baktatott vissza a helyére, és közben azon tűnődött, vajon mit akart mondani neki Bliss. Bliss volt az egyetlen barátja a bálon. Egyébként is mit keres itt? Minek jött ide? Cordelia miatt? A Van Alen család neve miatt? Nem. Jobb, ha őszinte magával. És ez volt az a pont, ahol fájdalmas volt az igazság. Azért jött, mert látni akarta Jack Force-ot. De kínszenvedés volt az egész. A fiú egész este a húgával volt, figyelmesen követte mindenhová, úgy keringtek a bálteremben, mintha össze lennének nőve a csípőjüknél. Jack egyfolytában Mimi karcsú derekán tartotta a kezét. Schuyler hallotta, ahogy az Öregek meg az Őrök suttognak a szomszédos asztalnál... valamit kettejükről... a kötelékről... és a halhatatlan esküről. Felszolgálták a következő fogást: sült galamb hideg spárgamártással. Ránézésre nagyon ízletesnek tűnt, de amikor Schuyler megkóstolta, ehetetlenül száraznak érezte. – Jack – súgta Mimi halkan a bátyja fülébe, amikor ki tudja, hányadszor járták körbe a báltermet. – Itt az idő. – Mimi mindig is praktikusan gondolkodott; úgy döntött, nem vesz tudomást arról, amit a saját szemével látott. Mesterfokon űzte az önámítás művészetét. Ha valami zavarta, arról egyszerűen nem volt hajlandó tudomást venni. Az ő szemében Schuyler Van Alen idegesítő, de csupán átmeneti, futó kaland volt. Jackben azonban abban a pillanatban, amikor meglátta Schuyler Van Alent, olyan érzés lobbant lángra, amelyet hónapok óta próbált

elnyomni magában. Nyugtalanító gondolat fészkelte be magát az agyába, és bűntudatot keltett benne. Miért van rá ilyen erős hatással Schuyler? Azért, mert annyira hasonlít Allegrára? Tényleg csak ezért? Vagy valami más miatt is? Valami új érzés miatt, amire nem áll készen, és amire nem számított? Szégyenkezve rázta a fejét, undorodott magától. Neki a húga mellett a helye. Úgy fog tenni, mintha Schuyler nem is létezne. – Már várnak minket. Nekünk kell megnyitnunk a francia négyest – mondta Mimi, és Jack szófogadóan a táncparkettre kísérte a húgát. A parketten három másik pár várt rájuk. A Négyszázas hagyományai szerint azok a fiatalok vezetik ezt a táncot, akik ezen az estén mutatkoznak be, a legelső nyolc tinit pedig az alapján választják, hogy a szüleik hol helyezkednek el a Bizottság hierarchiájában. Aggie Carondolet itt lenne a nyolc között, ha élne. Miminek az volt a véleménye, hogy a „francia négyes” csak egy egyszerű, szögletes tánc puccos elnevezése, ennek ellenére nagyon élvezte, ahogy Jack végigvezeti a lépéseken, először keresztbe, aztán egyensúlyba, végül a nyolcas körbe, a négy hölgy láncába, amikor Mimi legelőre került, az egész csoport elé, ahogy dukál. A tánc után a Kékvérű tinik mozdulatlanul álltak a táncparketten, abban a testhelyzetben, amelybe megérkeztek a francia négyes végén. Várták, hogy a Régisz a valódi nevükön szólítsa és szertartásosan bemutassa őket az egybegyűltek előtt. – Dehua Csen – hangzott fel az első név, és az egyik uralkodói szépségű kínai lány előrelépett. – Ahogy a mi népünk ismeri, az igazi nevén: Xi Wangmu. A Halhatatlanság Angyala. – Deming Csen. – A testvére volt a következő. Teljesen egyformák voltak: komoly, túlvilági szépségek, bőrük tejfehér, hajuk selymes, egyenes, ébenfekete, ferde szemük szexi mandula vágású, pisze orrukon meglepő mennyiségű szeplő. – Ahogy a mi népünk ismeri, az igazi nevén: Kuan Yin. Az Irgalom Angyala. Sorra hívták a Kékvérű tiniket, lassan kikerekedett a fiatalokból az egykori égi panteon. A reflektorfény végül a Force ikrekre vetült. Mimi megszorította a bátyja kezét.

– Madeleine Force. Mimi előrelépett, magasra felszegte az állát. – Ahogy a mi népünk ismeri, az igazi nevén: Azrael. A Halál Angyala. – Benjámin Force. Jack fejet hajtott. – Ahogy a mi népünk ismeri, az igazi nevén: Abbadon. A Pusztítás Angyala. Az Apokalipszis iker Angyalai. Ez az örökkévaló végzetük. Itt a helyük. Ők a klán leghatalmasabb, legerősebb vámpírjai a Romlatlan után: Lucifer egykori hadvezérei, akik hátat fordítottak a Menny Hercegének a Bukás után. Rómában levadászták és lemészárolták az Ezüstvérű ivadékot. A Kékvérűek kizárólag az ő erejüknek köszönhetően érhették meg az ezredfordulót. Jack rámosolygott Mimire, és az ikrek fejet hajtottak a gyülekezet előtt. A sorsuk megpecsételtetett.

Tizenötödik fejezet A kávét aranykancsóban szolgálták fel, azután pedig következett az édesség – a hagyományos Waldorf-desszert, a sartrőz zselés barack, a csokoládés és vaníliás ekler, a pillekönnyű habsütemény amarettós tejszínhabbal a tetején. A desszertből már nem sokan ettek. Eljött a búcsú ideje, egymáshoz nyomódtak a púderezett arcok. Mindenki egyetértett, hogy csodálatos volt a bál, és hogy minden képzeletet felülmúlóan magas összeg gyűlt össze, még a tavalyinál is több. A St. Regis Bálteremben hallatszott, hogy imitt-amott pittyennek Mimi SMS-ei. Néhány kiválasztott vámpír tini számára még csak most kezdődött az este. BULI. ANCEL ORENSANZ. ÉJFÉL. ÁLARC KÖTELEZŐ. NE VÁLASZOU. BELÉPŐ NINCS. A meghívott fiatalok izgatottan tolongtak a ruhatárnál meg a liftnél, zavart és csalódott kiáltások hallatszottak azok felől, akik nem kapták meg az üzenetet. Bliss és Mimi együtt lépett ki az ajtón. – Átöltözöl? – kérdezte Bliss Mimitől. – Megőrültél? Le nem veszem ezt a ruhát! A kihűlt holttestemről fogják lehámozni – tréfálkozott Mimi. – Gyere föl velem. Szuper álarcaink vannak. Miminek nagyon jó kedve volt. Klassz volt a bál meg minden, de most eljött a pillanat: bulizuuunk! Schuyler a vállára vetette Cordelia régi fekete szőrme-kabátját, és kilépett az utcára. Julius, a nagyanyja sofőrje türelmesen várta a kanyarnál az öreg Crown Victoriában. – Hová? Schuyler már majdnem kimondta, hogy haza, amikor megpittyent a telefonja. Biztosan Oliver. De nem. SMS ismeretlen számról.

Az üzenet az Angel Orensanzba, az elhagyatott zsinagógába irányította, a Lower East Side-ra. Álarc kötelező? Ez meg mi? – Megkaptad az üzenetet? – kiáltott oda izgatottan Cicely Applegate a mellettük álló autó mellől. Cicely Mimi udvartartásához tartozott, és Schuyler nem is egészen értette, hogyhogy szóba áll vele. – Ööö, meg. – Akkor ott találkozunk! – mondta Cicely vidáman. – Egyébként klassz a ruhád! – tette hozzá csodálattal a hangjában. – A mamám azt mondta, tuti, hogy valami régi, klasszikus Chanel. Szóval Chanel. Schuyler néha azt gondolta, hogy ez az egész középiskola tiszta hülyeség. Ha bizonyos módon öltözködsz vagy nézel ki, vagy a „megfelelő” cuccaid vannak – például márkás táskád, vagy a legújabb mobiltelefonod, vagy drága órád –, annyival könnyebb az életed. Schuy-lemek sosem volt semmi ilyesmije. Cordelia szigorúan mérte a zsebpénzt, és Schuyler mindig használt pulcsikban meg az előző évi kiárusításon vett holmikban járt. Most azonban, ennek a ruhának és annak a ténynek köszönhetően, hogy a ruha egy tiszteletre méltó és drága dizájnertől származik, Cicely egészen máshogy látja őt. Legalábbis ma este. – Akkor haza, Schuyler kisasszony? Schuyler megígérte, hogy abban a percben felhívja Olivert, amint kilép a bálról. Azt ígérte neki, hogy csak egy kicsit marad, és vacsora után rögtön eljön, de már fél tizenkettő volt. Oliver biztosan magához sem tért még az időeltolódástól. Tuti, hogy ebben a pillanatban is ájultan hever a tévé előtt. Biztosan erről a belvárosi buliról beszéltek a többiek a bálban – az a hír járta, hogy Mimi Force valami tivornyát szervez estére. Elmenjek?, tűnődött Schuyler. Miért is ne? Egyébként is, ha Mimi ott lesz, akkor az azt jelenti, hogy Jack is ott lesz. Eszébe jutott, milyen vonzó volt a fiú a frakkban, és hogy bámult rá, amikor belépett a bálterembe, hogy fúrta zöld tekintetét a szemébe. Nem olyan régen még ő volt az, aki mindenáron rá akart jönni az Ezüstvérűek körüli titokra, aztán hirtelen visszavonult. De talán még most is van esély, hogy rávegye, tartson vele a küzdelemben. Mivel a nagyapja nem volt hajlandó segíteni, nem tudta, kihez fordulhatna. Ha viszont Jack mellette állna...

– Menjünk haza, Julius, de csak egy pillanatra – döntött végül Schuyler. – Magamhoz kell vennem valamit. Egy kis szuvenírt, amit Velencéből hoztam. Aztán a belvárosba megyünk.

A New York Herald archívumából

1871. NOVEMBER 24. BEJELENTI ELJEGYZÉSÉT KORÁBBI MENYASSZONYA ELTŰNÉSE UTÁN Az angol lord feleségül veszi a Vanderbilt-örökösnőt Hivatalosan is bejelentették az eljegyzést az Ötödik sugárút 800-ban lakó Caroline Vanderbilt, Vanderbilt admirális és Elisabert Vanderbilt lánya, valamint a londoni és devonshire-i Alfred Lord Burlington között, miután Lord Burlington korábbi menyasszonya, Maggie Stanford, a newporti Tiberius és Dorothea Stanford lánya rejtélyes körülmények között eltűnt. Maggie Stanford több mint egy évvel ezelőtt tűnt el titokzatos módon a Vanderbilt admirális és Elizabeth Vanderbilt otthinában tartott Nemesi Bál éjszakáján, miután Lord Burlingtonnal való eljegyzését bejelentették. Az eljegyzést nyolc hónappal ezelőtt bontották fel, mivel Maggie Stanford nem került elő. Az esküvő időpontját még nem tűzték ki.

Tizenhatodik fejezet Amikor Bliss megérkezett a buliba, a többi vendéghez hasonlóan neki is tátva maradt a szája az álmélkodástól. Az elhagyatott zsinagógát ezernyi teamécses világította meg, hosszú, mélabús árnyak vetültek a falakra. Miminek igaza volt: olyan volt az egész, mint egy gyönyörű rom, és volt valami hátborzongató és romantikus abban, hogy gyertyafénynél táncoltak a fiatalok. Mivel a vendégek még mindig a báli öltözetüket viselték, az álarcokkal együtt kísértetiesen varázslatos hangulat uralkodott a zsinagógában. A fiúk annyira helyesek voltak a frakkjukban, a lányok meg olyan gyönyörűek a legújabb divat szerint készült báli ruhákban, az álarcokkal meg mindenki izgalmasan rejtélyesnek tűnt. Bliss feltette a tollakkal és ékkövekkel díszített maszkot az arcára. Kicsit nehezen látott ki mögüle, nem volt könnyű így kivenni az arcokat. Látta, hogy megérkezik Schuyler. Helyes. Ő továbbította neki az üzenetet Mimi tudta nélkül. A DJ Bauhaust játszott, egy sötét, vad dallamot, a Burning from the Inside-ot. Fehér nyakkendős, frakkot viselő fiú lépett oda hozzá, arcát szomorú Pierrot-álarc fedte. A táncparkettre mutatott. Bliss bólintott, és követte a fiút. A fiú kinyújtotta a karját, Bliss pedig belesétált az ölelésébe. – Szóval túlélted – suttogta a fiú. Szája olyan közel volt Bliss füléhez, hogy a lány érezte finom leheletét. – Tessék? – Nem akartalak ott hagyni, hogy belefulladj – kuncogott a fiú. – Te.. A fiú a szája elé tette az ujját, pontosabban a Pierrot-álarc szája elé. – Hiányoztál... – mondta Bliss.

Dylan. Biztos, hogy ő az. Megint rátalált. Milyen trükkös, hogy az álarcosbálon bukkan fel. így nem kelt feltűnést. – Nem is olyan rég mentem el – felelte komolyan a fiú. – Tudom, de úgy aggódtam... – Ne aggódj. Minden rendben lesz. – Biztos vagy benne? – Igen. Bliss boldogan táncolt. Hát visszajött! Visszajött, hogy vele legyen. Alig fért a bőrébe az örömtől. Vége lett a számnak. Az álarcos fiú mélyen meghajolt. – Öröm volt. – Várj... – kiáltott Bliss, de a fiú addigra eltűnt a tömegben. Amikor Bliss körülnézett, vagy egy tucat fiút látott ugyanolyan frakkban, de egyikük sem viselt szomorú bohócarcú maszkot, egyetlen könnycseppet a szeme alatt. Schuyler csüggedten járt szobáról szobára. Talán mégiscsak fel kellett volna hívnia Olivert, legalább lenne társasága. Ez a buli nem tűnt olyan exkluzívnak, mint a Négyszázas Bál. Észrevette, hogy páran ott vannak a halandó osztálytársai közül is, és kissé idegesek, mintha kétségeik lennének afelől, hogy szívesen látják-e itt őket. Schuyler könnyen meg tudta különböztetni az embereket a vámpíroktól: a vámpírok világítanak a sötétben – az Muminata képességének köszönhetően láthatóak egymás számára. Az oszlopok mögötti sűrű homályban a párok a sötétséget kihasználva csókolóztak – ami a vámpír tinik számára kissé mást jelentett, mint a szokásos csókolózás. Schuyler hallotta a mély, szívó hangot, ahogy a vámpírok az emberismerőseik vérét szívták, ahogy lüktet a vér, és ahogy egyik lényből a másikba száll az életerő. Utána a vámpírok még erősebben világítottak, vonásaik élesebbek, még kivehetőbbek lettek, az emberek viszont mintha kiürültek volna, még kifejezéstelenebb lett az arcuk. Schuyler tudta, hogy egy nap neki is ezt kell majd tennie. Szent Csókot kell adnia egy emberismerősének. Ez a gondolat izgalommal töltötte el, de egyben halálra is rémítette. A Szent Csók nem tréfadolog. Komoly kötelék vámpír és ember között, olyan kötelék, amelyet

tiszteletben tartanak a Kékvérűek. Az emberismerőst szeretni kell, vigyázni kell rá azért a szolgáltatásért cserébe, amit a vámpírnak nyújt. A Négyszázas Bálon uralkodó finom, úri hangulatot lármásabb, féktelenebb viselkedés váltotta fel. A tinik összesimulva táncoltak a house zene kemény ritmusára, forrongó, bármi mehet jellegű hangulat uralkodott, a lányok szexi táncot lejtettek egymással, vagy a fiúkhoz nyomták a csípőjüket. Hamarosan lépten-nyomon izzadó tiniket lehetett látni, akik égnek emelték a karjukat, és kijelentették, hogy durván be fognak állni ma este. (Hullarészegek lesznek – a vértől.) Schuyler egész idő alatt valamelyik terem sarkában álldogált. Nem találta a helyét ebben a tömegben. Nem voltak barátai itt. Nagyot sóhajtott. A velencei maszk az egész arcát eltakarta. Azt kívánta, bárcsak levehetné; izzadt benne, és viszketett tőle a bőre. Egy kis alkóv felé indult a hangfalak mögött, hogy leülhessen, és kigondolja, mihez kezdjen. Egy fiú követte a kis helyiségbe. Milyen vicces, gondolta Schuyler. Hogy a lányokról tudni lehet, ki kicsoda, mivel különböző ruhában vannak, a fiúk viszont tényleg teljesen felismerhetetlenek az álcában, hiszen mind ugyanúgy néznek ki a pingvinöltözetükben. Akárcsak ez a fiú a fekete selyem álarcban, amely elfedi a szemét, az orrát és a haját, és csibészes külsőt kölcsönöz neki: olyan tőle, mint egy városi kalóz. – Ugye milyen klassz egy ilyen buli? – kérdezte a fiú, amikor észrevette Schuylert magányosan üldögélve egy romos kőpadon. – Én részemről utálom a bulikat – nevetett Schuyler. – Én is. – Sosem tudom, mit kell mondani meg csinálni. – Hát, úgy tűnik, táncolni kell. Meg inni. Mindenfélét. Szóval a fiú vámpír. Schuyler azon tűnődött, vajon ki lehet, és miért áll szóba vele. – Kétségtelenül – bólintott. – De te úgy döntöttél, hogy nem döntesz. – Lázadok – mondta Schuyler gúnyosan. – Nem hinném. – Nem? – Hiszen itt vagy, nem? Úgy is dönthettél volna, hogy egyáltalán el se jössz.

Igaza van. Nem volt kötelező eljönnie. Ugyanazért jött el ide, amiért úgy döntött, hogy részt vesz a bálon. Azért, hogy láthassa Jacket. Be kellett ismernie: ahányszor meglátja Jack Force-ot, valami felgyorsul és életre kel benne. – Hogy őszinte legyek, azért jöttem, hogy találkozhassak egy fiúval – mondta. – Milyen fiúval? – kérdezte az idegen huncut hangon. – Nem érdekes. – Miért nem? – Csak. Bonyolult. – Schuyler vállat vont. – Ugyan már. – Tényleg bonyolult. Őt... őt nem érdekli a dolog – mondta a lány, és Jackre meg Mimire gondolt, és a kötelékre kettejük között. Nem számít, hogy ő mit érez a fiú iránt. Ezt Jack világosan megmondta Cordelia temetésén. Felelősséggel tartozik a családja iránt. Schuyler nem tudta kiverni a fejéből a képet, ahogy azok ketten magasra emelve fogják egymás kezét. Azrael és Abbadon. Elektromos töltés, mágnesesség feszült kettejük között. Az egész bálterem pezsgett az izgalomtól, amikor a bejelentést tették. A két leghatalmasabb, legerősebb vámpír. Végre megláthatjuk igazi valójukat. Hogy jön ahhoz ő, Schuyler Van Alen, aki még csak nem is tiszta vámpír, csupán félvér, hogy közéjük álljon? – Honnan tudod, hogy nem érdekli? – kérdezte a fiú komoly hangon. – Egyszerűen csak tudom. – Meg lennél lepve, ha tudnád... Schuyler észrevette, hogy a fiú egészen közel áll hozzá. Már látta a szemét az álarc mögött – mintha zöld villanást fedezett volna fel. Schuylernek kihagyott a szívverése. A fiú még közelebb lépett. – Hát lepj meg – suttogta Schuyler. Erre a fiú finoman felemelte a lány maszkját, épp csak annyira, hogy hozzáférjen az ajkához, aztán lehajolt, és a lány szájához szorította az ajkát. Schuyler behunyta a szemét. Egyetlen fiúval csókolózott életében: Jack Force-szal, és ez most pont olyan volt – de valahogy mégis más. Türelmetlenebb. Sürgetőbb. Magába szívta a fiú leheletét, érezte a nyelvét a szájában, ahogy forog az övé körül, mintha fel akarná falni. Úgy érezte, hogy örökké tudná csókolni ezt a fiút.

Aztán vége szakadt. Schuyler kinyitotta a szemét, az álarca még mindig félre volt tolva. Mi történt? Hová tűnt a fiú? – Hé! Schuyler megfordult. Mimi Force állt a szoba felé vezető folyosón, káprázatos indián hercegnői fejdísszel a fején, az „álarcát” avatott kéz rajzolta az arcára sminkkel és arcfestékkel. – Nem láttad valahol a bátyámat? – Mimi először kiakadt, hogy ellepték a buliját a halandó betolakodók, de aztán úgy döntött, hogy saját ellenállhatatlan népszerűségének tudja be a dolgot. így azon már meg sem ütközött, hogy Schuyler, egy újabb hívatlan vendég is ott van a buliban. Mielőtt Schuyler válaszolhatott volna a nekiszegezett kérdésre, Jack Force bukkant elő a semmiből a húga mellett. Ugyanolyan indián fejdíszt viselt, mint Mimi, és az ő álarca is arcfestékből készült. – Itt vagyok – mondta vidáman. – Á, szia, Schuyler. Milyen volt Velencében? – Szuper – válaszolta Schuyler, aki igyekezett megőrizni a hidegvérét. – Király. – Gyere, Jack, mindjárt kezdődik a tűzijáték – mondta Mimi, és megrántotta a fiú ruhaujját. – Csá – szólt vissza Jack Schuylernek. Schuyler moccanni sem bírt. Teljesen biztos volt benne, hogy Jackkel csókolózik. Teljesen biztos volt benne, hogy Jack bújik meg a fekete álarc mögött. De most olyan nyugodtan viselkedett, olyan fesztelen és barátságos volt, hogy Schuyler kételkedni kezdett. De ha nem Jackkel csókolózott az imént, akkor kivel? Ki volt ez a fiú a fekete maszkban? Hirtelen összeszorult a szíve: másnap kezdődik a karácsonyi szünet, és ő teljes két héten át nem fogja látni Jack Force-ot.

Tizenhetedik fejezet Végre-valahára, óriási viharok közepette úgy istenigazából beköszöntött a tél New Yorkban. A várost napokon keresztül vastag hótakaró borította, aztán a hóból szürkés, sárgás kása lett, az utak szélére hókupacok nőttek, a járdán sáros pocsolyák alakultak ki, amelyeket az edzett járókelők átugrottak, a többiek pedig sótól csíkozott gumicsizmában, komoran gázoltak keresztül rajtuk. Schuyler örült a hidegnek, mivel ez az időjárás híven tükrözte a hangulatát. A Van Alen családban mindig csendes időszak volt az ünnepek ideje. Régen Cordeliával a város túlsó végébe, a St. Bartholomew-ba jártak istentiszteletre, aztán karácsony estéjén szerény éjféli vacsorát költöttek el kettesben. Ahogy minden évben, Schuyler az idén is anyjával töltötte karácsony napját a kórházban. Julius és Hattie kimenőt kapott aznap, hogy a családjukkal legyenek, ezért Schuyler busszal ment el egészen a külvárosi kórházig, teljesen egyedül. A kórházban szinte egy lélek sem volt, amikor megérkezett. Egyetlen álmos őr árválkodott a bejáratnál a pultnál, a még szolgálatban lévő néhány ápolónő alig várta, hogy lejárjon a munkaidő. Schuyler észrevette, hogy a kórházi dolgozók megpróbáltak némi karácsonyi vidámságot csempészni az épületbe. Minden ajtón koszorú lógott, a nővérek szobája előtt barna ágú, szánalmas karácsonyfa állt, valamint egy halványan pislákoló menóra. Az anyja szokás szerint az ágyon feküdt, és aludt. Semmi nem változott. Schuyler újabb ajándékot helyezett az anyja ágya mellé, de tudta, hogy akárcsak a többit, ezt sem fogja soha senki kinyitni. Azok az ajándékok, amelyeket Schuyler az évek során hozott az anyjának, a szekrény mélyén porosodtak. Lepaskolta magáról a havat, levette a kabátját, a gyapjúsapkát meg a kesztyűjét a kabát zsebébe gyömöszölte. Ha Cordelia is itt lett volna, most elővenné a karácsonyi ebédet, kipakolná a pulykát, a tölteléket, a sonkát meg a meleg tekercseket a Tupperware dobozokból, amelyeket

Hattie előkészített. Hattie most is elkészítette Schuylernek ugyanezt a menüt, és be is csomagolta neki, hogy hozza magával, de Schuyler úgy érezte, ha a nélkül kellene ennie, hogy Cordelia folyton rászólna, amiért csúnyán eszik, vagy az ápolónőkre förmedne, hogy ne műanyag tányért hozzanak, hanem porcelánt – nem lenne ugyanaz. Bekapcsolta a tévét, leült, hogy elfogyassza a magányos ebédet, és megnézze Az élet csodaszép ismétlését. Akárhányszor újranézte a filmet, egyre jobban elkomorult tőle, mivel Allegra számára nem létezett a hepiend. Oliver hívta, hogy töltse vele és a családjával az ünnepeket, de Schuyler nem fogadta el az ajánlatot. Ami a családból maradt neki ezen a világon, az ebben a kórházi szobában volt. Úgy érezte, itt a helye. A város másik felén, az Upper East Side-on a hatalmas házakban és a fényűző lakásokban senki nem volt otthon. A Force család már elrepült a Gulfstream IV-esen az évi rendes üdülésre; a tengerpartra való holmikat FedExszel küldették a St. Barths-i villába, ahol a tanítási szünet első hetét töltik majd, a sífelszerelés pedig majd az aspeni házban várja őket a vakáció második felében. A Llewellyn család Texasba utazott a családhoz karácsonyra, és majd szilveszterkor találkoznak Force-ékkal Aspenben. Még Oliver családja is elutazott a tengerpartra a tortolai családi házba, de Oliver úgy döntött, a városban marad, hogy Schuyler közelében lehessen. Az volt a terve, hogy ajándékokkal megpakolva fog ellátogatni a Van Alen házba karácsony másnapján. Ezt a napot mindig együtt töltötték Schuylerrel. Oliver olyankor ropogós bagettet hozott, francia vajat – igazit, hangsúlyozta, nem azt a vacak amerikai fajtát –, rengeteg doboz első osztályú orosz kaviárt a Petrossiantól, valamint egy hatalmas üveg pezsgőt a szülei borospincéjéből, hogy minden meglegyen a karácsony másnapi lakomához. Huszonhatodikán reggel azonban, amikor Oliver telerakta finomságokkal a piknikkosarat, és már épp indulni akart, rémült telefonhívást kapott Hattie-től, a Van Alen család bejárónőjétől. – Mr. Oliver, jöjjön azonnal, siessen! – könyörgött. Oliver azonnal taxiba ugrott. Amikor megérkezett a barna köves házhoz, Hattie eszeveszetten tördelte a kezét, összefüggéstelenül

beszélt, a kötényét markolászta, és kis híján elsírta magát. Felvezette Olivert a lépcsőn, és Schuyler szobájához vitte. – A kisasszony nem jött le reggelizni. Gondoltam, biztos csak sokáig alszik, de aztán Szépség lerohant a lépcsőn, és gyakorlatilag felrángatott ide a szobába. Akkor láttam, hogy csak fekszik ott, és nem tudtam felébreszteni. Édes jó istenem, annyira hasonlít Allegra kisasszonyra, és én annyira aggódtam, mert nem mozdult, úgy tűnt, mintha nem is lélegezne, és akkor hívtam magát, Mr. Oliver. Szépség, Schuyler vérebe az ágy lábánál nyüszített. Amikor Oliver belépett a szobába, felpattant, és megnyalta a fiú kezét, arcát. – Jól tette, hogy hívott, Hattie – mondta Oliver. Megveregette Szépség fejét, aztán megrázta Schuylert, és a pulzusát kereste. Nem volt pulzusa, de ez nem jelentett semmit. Oliver megtanulta a vezetői képzés során, hogy a vámpírok képesek alig kivehető erősségűre lassítani a szívverésüket, hogy energiát takarítsanak meg és raktározzanak el. Schuyler azonban még csak tizenöt éves volt, nemrég kezdődött csak nála az átalakulás. Túl korán volt még ahhoz, hogy védelmi üzemmódba váltson. Hacsak... Olivernek hirtelen szörnyű gondolata támadt: mi van, ha Schuylert megtámadta egy Ezüstvérű? Reszkető kézzel tárcsázta a nagynénjét, dr. Patet, a Vörösvérű orvost, aki Kékvérűeket kezelt. Dr. Pat nem javasolta Olivernek, hogy mentőt hívjon, vagy, hogy sima kórházba vigye Schuylert. – Nem fogják tudni, mit kezdjenek vele. Vidd inkább a rendelőmbe. Most rögtön. Ott találkozunk. Amikor Oliver Schuylerrel a karjában megérkezett, dr. Pat és csapata már készen állt. Kigurítottak egy kórházi ágyat, és Oliver gyengéden az ágyra fektette a barátját. – Mondd, hogy minden rendben lesz – könyörgött Oliver. Dr. Pat Schuyler nyakára pillantott. Nem voltak fognyomok a bőrén. Semmi jele nem volt az Irtózatnak. – Valószínűleg minden rendben lesz. Nem úgy tűnik, mintha megtámadták volna. Rendbe fog jönni. A vámpírok tényleg halhatatlanok. De azért megnézzük, hogy mi történt. Oliver egy különösen kényelmetlen műanyag széken ülve várt dr. Pat rendelőjének várószobájában. A nénikéje mindig is odavolt a modern

bútorokért, és az irodája inkább tűnt egy trendi szálloda előterének, mint orvosi rendelőnek: csupa fehér műanyag bútor, vastag, puha, fehér szőnyeg, fehér űrkorszaki lámpák. Néhány, aggodalomban eltöltött óra után Oliver nagynénje előlépett a belső rendelőből. Fáradtnak, levertnek látszott. – Gyere be – mondta az unokaöccsének. – Ébren van. Vérátömlesztést adtam neki. Úgy tűnik, ez segített. Schuyler a szokásosnál is kisebbnek és törékenyebbnek látszott a kórházi ágyban fekve. Olyan ruha volt rajta, amit hátul lehet megkötni, arca sápadtabb volt, mint általában. Oliver látta a kék ereket a lány átlátszó bőre alatt. – Hát, szia. Csipkerózsika – szólalt meg rekedt hangon. Nem akarta mutatni, mennyire aggódott. – Hol vagyok? – A rendelőmben vagy, gyermekem – felelte ünnepélyesen dr. Pat. – Hibernált állapotba kerültél. Ez általában csak sokkal-sokkal később szokott megtörténni. Más néven hosszú álomnak nevezik, a vámpírok akkor csinálják, amikor belefáradnak a halhatatlanságba egy-egy ciklus végén. – Fura érzés van a fejemben. És a vérem... olyan furcsa. Undorító. – Vérátömlesztést kellett adnom neked. Nagyon alacsony volt a vérsejtjeid száma. Egy darabig még furcsa érzés lesz, amíg az új vér nem alkalmazkodik a régihez. – Aha. – Schuyler megborzongott. – Oliver, megbocsátanál nekünk egy pillanatra? – Örülök, hogy jól vagy – mondta Oliver, és megszorította Schuyler vállát. – Odakint leszek. Amikor Oliver kiment, dr. Pat belevilágított Schuyler szemébe, hogy lássa a pupilláját. Aztán felírt valamit, Schuyler pedig türelmesen várt a diagnózisra. Dr. Pat alaposan végigvizsgálta Schuylert. – Tizenöt éves vagy, ugye? Schuyler bólintott. – Már beiktattak a Bizottságba? – Igen.

– Amint már mondtam, nagyon alacsony a vörösvérsejtjeid száma. A kékvérsejtjeid száma viszont az eget veri. Bizonyos értelemben olyan a vérszinted, mint egy kifejlett vámpíré, miközben a tested hibernálta magát, ami azt jelenti, hogy nem termelsz elég antigént. – És ez mit jelent? – Azt, hogy kicsit összekuszálódott nálad az átalakulás. – Tessék? – Az átalakulás olyan folyamat, amelynek során a kékvérsejtjeid, a vámpír-DNS-ed átveszi az irányítást. Kinő a tépőfogad, a tested átalakul, és már nem az ételből nyeri a táplálékát, hanem csakis az emberi vérből. Kezdenek visszatérni az emlékek, és a képességeid, bármik is azok, lassan megnyilvánulnak. Schuyler bólintott. – A te véred elemzésénél azonban valami furcsát találtam. A vámpírsejtek átveszik az irányítást, de a folyamat nálad nem normális, folyamatos, nálad nem az történik, hogy a halandó testet leveted, és halhatatlan testet öltesz... akár egy kígyó, amelyik levedli régi bőrét. Nem vagyok biztos benne, de olyan, mintha az emberi DNS-ed küzdene a vámpír-DNS-ed ellen. Mintha próbálna ellenállni neki. Erre a vámpírDNS-ed, hogy ezt ellensúlyozza, keményen visszavág: sokkal mélyebbre szorítja az emberi vérsejtszámodat, mint ahol lennie kéne. Ettől a sokktól hibernáka magát a tested. Történt valami? Néha valamilyen trauma váltja ki ezt az eseményt. Schuyler megrázta a fejét. Előző este semmi különös nem történt. – Előfordul, hogy késleltetett reakcióról van szó – vetette fel dr. Pat. – Biztosan a kevert véred az oka – tette hozzá. Dr. Pat mindent tudott Schuyler születésének körülményeiről. Ő volt Allegra szülészorvosa. – Soha semmilyen feljegyzés nem született még arról, mi történik, ha az emberi DNS vámpírvérrel keveredik. Szeretnélek egy ideig megfigyelés alatt tartani.

Tizennyolcadik fejezet Egy héttel később Schuyler még mindig szédülésre hajlamos volt az „epizódnak” köszönhetően: így emlegették Oliverrel a dr. Pat rendelőjébe tett sürgősségi látogatást. Oliver felajánlotta, hogy érte megy autóval, és beviszi az iskolába az első tanítási napon. Schuyler, aki normális esetben visszautasított volna egy ilyen gesztust, tekintve hogy a város másik végén lakott, és abszolút nem esett útba Olivernek az iskolába menet, most béketűrően beleegyezett a dologba. Oliver a Vezetője volt – neki kell vigyáznia rá, és Schuyler most az egyszer úgy döntött, hogy ezt meg is engedi. A tavaszi félév minden évben hivatalos gyűléssel kezdődött a Duchesne-ben; az igazgatónő köszöntötte a diákokat az újabb izgalmas félévben, utána pedig mazsolás sütit és forró csokit kaptak a teraszon. Oliver és Schuyler a szokásos helyükre, a hátsó sorba ültek a kápolnában a többi másodikossal. A gyerekek vidáman üdvözölték egymást, és a szüneti élményeiket mesélték egymásnak. A legtöbb lány napbamítottnak és kipihentnek tűnt, kézről kézre jártak a mobiltelefonok a bahamai, a St. Thomas-i vagy a maui tengerparton készült bikinis fényképekkel. Schuyler látta, hogy Bliss Llewellyn Mimi Force-szal együtt lép be: a két lány úgy karolta át egymás derekát, mintha a legjobb barátnők lennének. Mimi haja még világosabb lett a napfénytől, és Bliss haját is rézszínű csíkok tarkították. Jack Force lassan jött mögöttük, kezét a Duckhead farmer zsebébe süllyesztette. Napbarnított bőrén, a szeme körül látszott a síszemüveg fehérje, amitől még helyesebb volt. Oliver észrevette, merre néz Schuyler, de nem szólt semmit. Schuyler tudta, mi a fiú véleménye arról, hogy bele van zúgva Jack Force-ba. Ahogy megérezte a barátja neheztelését, oldalra dőlt, és a fiú vállára hajtotta a fejét. Ha Oliver nem lenne... lehet, hogy... mi? Örökre elaludt volna? Befeküdt volna az anyja mellé oda föl, a kómás szobába? Még

mindig nem egészen értette a dolgokat. Mit jelent az, hogy a vámpírsejtjei küzdenek az emberi sejtjei ellen? Mindig kétfelé kell majd szakadnia? A szomj, amit Velencében érzett, valamivel alábbhagyott a vérátömlesztés óta. Lehet, hogy ennyi az egész. Lehet, hogy vérre volt szüksége. Talán máskor is kaphatna vérátömlesztést ahelyett, hogy vért kellene szívnia. Meg kell kérdeznie dr. Pattől, hogy ez járható út-e. Amúgy is tiszta gáz, hogy ahányszor Oliverré néz, az jut eszébe, hogy biztosan milyen finom. A legjobb barátja, a fenébe, nem valami rágcsa. Bliss Llewellyn körülnézett, és elkapta Schuyler tekintetét. A két lány félénken integetett egymásnak. Bliss már régóta el akarta mondani Schuylernek, hogy Dylan visszatért, bé akarta fejezni a beszélgetést, amit a bálon elkezdtek, de valahogy sosem nyílt rá alkalom. A szünet alatt Bliss sokat nyugtalankodott. Az emlékezetkiesések, a rémálmok teljes gőzzel visszatértek. A karácsonyeste az eddigi legszörnyűbb éjszaka volt. Amikor felébredt, olyan kínzó fájdalom szorította össze a mellkasát, hogy levegőt is alig kapott. Egész teste izzadt, annyira átázott a lepedő, hogy rátapadt a testére. Pfuj. De ami ennél is félelmetesebb: a rémálmaiban visszavisszatérő szörny beszélni kezdett hozzá álmában. Blissssssss... Blissssssss... Blissssssss... Csak a nevét mondta, de a lány így is beleborzongott az emlékbe. Csak álom az egész. Csak álom. Csak álom. Nincs semmiféle szörny, aki bánthatná. Ez is csak az átalakulás része. Az emlékei felébrednek, és beszélnek hozzá, ezt mondta a Bizottság. A korábbi testei, a régi életei. Bliss összeszorította a fogát, és kihúzta magát a padban. Mellette Mimi Force beleásított finom tenyerébe. Mimi számára a két hét szünet maga volt a Mennyország. Az út során két emberismerőst is felszedett, jóllakott belőlük, és úgy érezte, hogy az egész világ a lábainál hever. Alig várta, hogy kezdetét vegye az új félév. Az új évszak mindig azt jelentette, hogy van miért vásárolni, menni. Mimi is nyugtalan volt, akárcsak Bliss. Ő azért volt nyugtalan, mert oda akart érni a Barneysba, mielőtt a bolt bezár.

Bliss minden erejét összeszedve próbált odafigyelni az igazgatónő félévi lelkesítő beszédére – Újabb dicsőséges félév vár rátok a Ducbesne termeiben, blablabla... –, amikor nagy csattanással kivágódott a kápolna ajtaja. Minden fej az ajtó felé fordult: a gyerekek látni akarták, mi okozta a felfordulást. Egy fiú álk az ajtóban. Egy nagyon, nagyon helyes fiú. – Ó, ööö, bocsánat. Ezt nem akartam. Megcsúszott a kezem, asszem... – mondta. – Semmi baj, nincs semmi baj. Gyere be, Kingsley. Leülhetsz ide előre – mutatott az igazgatónő az első sorba. A fiú elvigyorodott. Laza, dülöngélő, ütemesen ringó járással lépett a padhoz. Csillogó fekete hajából egy tincs szemtelenül a bal szemébe lógott; a fiú egész lényéből pimasz magabiztosság áradt, és ez modellhez illő tökéletes kinézettel párosult. Szűk fekete farmer és laza fehér ing volt rajta, mintha ebben a pillanatban lépett volna le egy cédé borítóról. Bliss le sem tudta venni róla a szemét. Akárcsak az összes többi lány. A fiú, mintha csak megérezte volna, hogy Bliss bámulja, hátrafordult, és egyenesen a szemébe nézett. Aztán rákacsintott.

Tizenkilencedik fejezet Kingsley Martinnak hívták, és harmadikos volt. A Duchesne női populációja egy emberként, nagy egyetértésben hangoztatta: még a neve is szexi. Abban a pillanatban, ahogy megjelent, mintha futótűz perzselte volna végig a lányokat. Egy hét sem telt bele, és már legendákat zengtek a kiválóságáról. Addigra már hívták a lacrosse –, a foci– és az evezős csapatba, de az elmélet terén ugyanilyen lenyűgöző eredményeket produkált. Az emelt szintű irodalom zsémbes tanárát szinte letaglózta a dantei Pokolról szóló, „Taco Pokol" című előadásával, amelyben a pokol bugyrait az ismert gyorséttermekhez hasonlította. Az emelt szintű matekon rekordidő alatt oldott meg egy bonyolult feladatot. Az sem ártott, hogy – ahogy a lányok mondták – „térdremegtetően”, vagyis ellenállhatatlanul jóképű volt. Az a fajta jóképű srác, akiben keveredik a hollywoodi csillogás a jól öltözött európai kifinomultsággal, és egy kis huncutsággal. Az új fiú jó mókamesternek tűnt. Jack Force-ból pedig egy szempillantás alatt lejárt lemez lett. A lányok óvodáskoruk óta együtt jártak Jack Force-szal. Kingsley új, lendületes és titokzatos alternatívát jelentett. Mimi és Bliss is az új fiút tárgyalta ki ebéd után, amikor újabb réteg rúzst kentek a szájukra a lányvécében. – Kékvérű – mondta Mimi, miközben az ajkát kerekítve feltette a csillogó szájfényt. – Na, ne mondd – válaszolta Bliss. Naná, hogy a fiú vámpír: ezt Bliss abban a pillanatban tudta, amint meglátta. Soha életében nem látott vámpírt, aki ennél feltűnőbben fitogtatta volna a Kékvérűségét. Még jó, hogy nem villantotta fel a tépőfogát az egész iskola előtt. – A Négyszázas Bálon ismerkedtem meg vele – mondta Mimi. – A családja most költözött ide Londonból, de ő sok helyen nevelkedett: Hongkongban, New Yorkban, Fokvárosban. Valami uralkodói

rokonsága van a családjának vagy mi. Van valami címe is, de nem használja. – Esetleg meg kellene hajolnunk előtte? – tréfálkozott Bliss. Mimi összevonta a szemöldökét. – Ez nem vicc. Tényleg iszonyú befolyásos család. Hatalmas birtokaik vannak, akadnak köztük olyanok, akik a királynő tanácsadói, meg egy csomó minden más is. Bliss alig tudta megállni, hogy ne forgassa a szemét. Mimi néha olyan makacsul ragaszkodott a sznobságához, hogy abszolút nem volt vicces vele az élet. Ahogy kiléptek a mosdóból, egyenesen a szóban forgó egyénbe botlottak. Kingsley épp akkor jött ki a fiúöltözőből, és egy vastag, bőrbe kötött könyvet tartott a kezében. Laza volt, és őrülten jóképű. Táncolt a szeme, amikor meglátta a lányokat. – Hölgyeim – üdvözölte őket, és meghajolt. Mimi vihogott. – Épp rólad beszéltünk. – Remélem, csupa jót mondtatok – válaszolta a fiú, és egyenesen Blissre nézett. – Ez itt a barátnőm, Bliss. A papája szenátor – mondta Mimi, és keményen oldalba bökte Blisst. – Tudom – felelte a fiú, és még szélesebben mosolygott. Bliss nagyon igyekezett, hogy megőrizze a hidegvérét. Amikor a fiú így nézett rá, úgy érezte, mintha anyaszült meztelenül állna előtte. Megszólalt a második csengő: öt percük maradt, hogy odaérjenek a következő órára. – Mennem kell. Korgan tök szenilis ugyan, de akkor is szemét tud lenni – mondta Mimi, és elindult a lépcső felé. – Ó, hát hallgattasd el – szólt utána Kingsley. – Még nem tudod megcsinálni? – Te meg miről beszélsz? – kérdezte Bliss. Mimi idegesen felnevetett. – Arról beszél, hogy kapcsolódjak a tanárra. Tudod, az agykontrollal. Kingsley, te svindler, tudod, hogy azt nekünk nem szabad. Tiltja a Törvénykönyv. Ha az Őrök megtudják... A Kékvérű tiniknek szigorúan tilos volt az erejüket használni vagy az emberfeletti képességeikről tanúbizonyságot tenni, amíg felnőttkorba

nem léptek. A Törvénykönyv ráadásul még a felnőttekre vonatkozóan is igen kötött szabályokat állít fel ezzel kapcsolatban: tilos a halandó emberekkel játszaniuk. Tisztelni kell őket. A Kékvérűeknek kötelességük békét, szépséget és fényt hozni a világba: nem szabad arra használniuk magas rendű képességeiket, hogy uralmat szerezzenek és irányítsanak. – Őrök-bőrök – legyintett Kingsley. – Azoknak fogalmuk sincs a dolgokról. Vagy te még mindig elhiszed, hogy olvasnak a gondolataidban? – Vicces vagy. Később dumálunk – mondta Mimi, és elindult. – Nekem is mennem kéne – mondta idegesen Bliss. – Várj. Bliss felvonta a szemöldökét. – Kerülsz engem – mondta Kingsley egyszerűen. Nem volt vádló a hangja, egyszerűen csak megállapított egy tényt. Áttette a kezében tartott könyvet a másik csípőjéhez. Bliss futólag a borítóra pillantott. Nem tankönyvnek tűnt. Arra a kézikönyvre hasonlított, amelyet Oliverrel olvastak a Raktárban, amikor a Croatan után kutattak. – Miről beszélsz? Alig ismerlek. – Hát már elfelejtetted? – kérdezte Kingsley. – Mit? Kingsley tetőtől talpig végigmérte Blisst, az új Chloe balettcipőtől a szőke tincsekkel csíkozott hajáig. – Nagyon tetszett a zöld ruha. Meg persze a nyaklánc. Tökéletes kiegészítő volt. De azt hiszem, csuromvizesen és kiszolgáltatottan még jobban tetszettél nekem. Blissnek elakadt a lélegzete. – Te voltál az a fiú a parkban – hebegte. A fiú, aki megmentette, Kingsley volt, nem Dylan. Kingsley? De hát hogyan lehetséges ez? És ez azt jelenti, szorult össze fájdalmasan a szíve, hogy Dylan mégis halott? – Te voltál a legszebb tavi tündér – mondta Kingsley. Blissnek kavarogtak a gondolatok az agyában. Akkor ez azt jelenti, hogy a bál utáni buliban is Kingsley-vel táncolt. Ő volt a Pierrot-álarc mögött. – Mi történt Dylannel? – suttogta Bliss, és érezte, hogy jeges félelem kúszik a szívébe. Egészen biztos volt benne, hogy Dylan életben van.

De ha nem ő volt az, aki a tóból kimentette, és az sem, akivel a buliban táncolt... akkor muszáj szembenéznie a tényekkel. Álmot kergetett. Dylan örökre eltűnt, soha többé nem jön vissza. – Ki az a Dylan? – Mindegy – mondta Bliss, miközben próbálta megemészteni az új valóságot, felfogni ezt az új gondolatot. – Akkor hogy értetted azt, amit a bulin mondtál, hogy nem is olyan rég mentél el? Hát mi... ismerjük egymást? – kérdezte. Kingsley kivételesen teljesen komoly volt. – Ó. Sajnálom. Ti itt tényleg le vagytok maradva egy kicsit, azt hiszem. Még nem ismersz fel, ugye? Nagyon sajnálom. Amikor táncoltunk, azt hittem, megismertél. De tévedtem. – Ki vagy? – kérdezte Bliss. Kingsley Bliss füléhez hajolt, és halkan suttogta: – Ugyanaz vagyok, mint te. Megszólalt az utolsó csengetés. Kingsley felvonta a szemöldökét, és elvigyorodott. – Később találkozunk, Bliss. Bliss reszkető térddel simult a falhoz, szíve vadul kalapált a mellkasában. Olyan közel állt hozzá a fiú, hogy Bliss még mindig érezte az arcán a leheletét. Ki ez a fiú? És miről beszél? Kiderül-e valaha, hogy valójában mi történt Dylannel?

Huszadik fejezet Pénteken reggel, amikor Schuyler lement a lépcsőn, hogy megreggelizzen, azonnal észrevette, hogy valami másmilyen a nappaliban, mint szokott – a napfény. Az egész szoba úszott a fényben, minden szegletébe bekúsztak a napsugarak. A bútorokról levették a vászonlepleket, és az ablakon beáradó fény vakítóan söpört végig a helyiségen. Lawrence Van Alen állt a szoba közepén, és a kandalló fölött függő portrét tanulmányozta. Az előszobában régimódi utazótáskák sorakoztak, továbbá egy hatalmas, Louis Vuitton katonaláda. Hattie és Julius a kezét tördelve ténfergett a látogató körül. Hattie látta meg Schuylert először. – Schuyler kisasszony! Nem tudtam megállítani... kulcsa volt! Azt mondta, ez az ő háza, és elkezdte kinyitni az ablakokat, és követelte, hogy vegyük le a takarókat a bútorokról. Azt állította, hogy a maga nagyapja. De Mrs. Cordelia már akkor is özvegy volt, amikor megismertem. – Nincs semmi baj, Hattie. Minden rendben. Julius, majd én beszélek vele – nyugtatgatta Schuyler a személyzetet. A szobalány meg a sofőr kétkedve nézett a behatolóra, de szót fogadtak Schuylernek, és meghajolva kimentek a szobából. – Hát te mit keresel itt? – kérdezte Schuyler. – Azt hittem, nem akarsz belekeveredni a dologba. – Próbált haragudni, de csak lelkesedni tudott. A nagyapja! Talán meggondolta magát' – Hát nem nyilvánvaló? – felelt a kérdésre kérdéssel Lawrence. – Visszatértem. Mélyen megbántottak a szavaid, Schuyler. Nem tudtam volna azzal a tudattal élni, hogy mennyire gyáva voltam. Bocsáss meg. Cordelia és én nagyon régen kötöttük meg ezt az alkut. Sosem gondoltam volna, hogy valaki eljön és megkeres.

Lawrence a befagyott Hudson folyóra néző ablakhoz lépett. Schuyler már el is felejtette, milyen csodás kilátás nyílik a nappaliból. Cordelia évek óta behúzva tartotta a függönyöket. – Nem hagyhattam, hogy vissza gyere, és egyedül folytasd a régi életedet. Túl régóta éltem száműzetésben. Itt az ideje, hogy New Yorknak eszébe jusson a Van Alen név hatalma és dicsősége. És végül azért jöttem, hogy felneveljelek. Végtére is az unokám vagy. Schuyler válasz helyett a nagyapja karjába temetkezett, szorosan átölelte őt. – Cordeliának igaza volt. Tudtam, hogy igaz, amit rólad mondott. De mielőtt bármi mást mondhatott volna, többször egymás után hangosan megszólalt a csengő, mintha valaki borzasztóan izgatottan nekifeküdt volna a gombnak. Schuyler a nagyapjára nézett. – Vársz valakit? – Ebben a pillanatban nem. Anderson egy hét múlva csatlakozik hozzám, miután bezárta az összes velencei otthonomat. – Komoly arccal folytatta: – Úgy tűnik, nem sikerült akkora titokban visszatérnem a városba, mint ahogy reméltem. Hattie elindult az ajtó felé, de Lawrence elhessegette. – Majd én – mondta, és kinyitotta az ajtót. Charles Force állt az ajtóban egy csapat bizottsági Őrrel, komor, elszánt arckifejezéssel. – Á, Lawrence. – Charles halványan elmosolyodott. – Ismét megtisztelsz bennünket a jelenléteddel. – Charles – biccentett Lawrence. – Bejöhetünk? – Hogyne – felelte kegyesen Lawrence. – Schuyler, azt hiszem, mindenkit ismersz. Charles, Priscilla, Forsyth, Edmund, ez itt az unokám, Schuyler. – Ööö, igen. Jó napot – köszönt Schuyler, és azon tűnődött, vajon miért tesz úgy a nagyapja, mintha az Örök csupán baráti látogatásra ugrottak volna be. A jövevények ügyet sem vetettek Schuylerre. – Lawrence, sajnálom – mondta Priscilla Dupont lágy, mézédes hangon. – Leszavaztak. – Igazán semmi gond, drágám. Meg kell, mondjam, boldog vagyok, hogy látlak. New Port óta hosszú idő telt el.

– Túlságosan hosszú – bólintott Priscilla. – Elég legyen ebből – szólt közbe ingerülten Charles. – Lawrence, nem emlékszem, hogy érvénytelenítettük volna a száműzetésedet. Meg kell jelenned a Konklávé előtt, és szabályos tanúvallomást kell tenned. Légy oly kedves, jöjj most velünk. – Mi folyik itt? – kiáltotta Schuyler, amikor látta, hogy két Őr karon fogja Lawrence-t. – Hova visznek, nagyapa? – Ne félj, unokám – biztatta Lawrence. – Ha nincs más választásom, megyek saját jó szántamból. Charles, nem fogok ellenkezni. Schuyler, hamarosan visszajövök. – Majd meglátjuk – horkantott Charles Force. Schuyler nézte, ahogy kivezetik a nagyapját az ajtón, és beültetik a ház előtt álló nagy, fekete autóba. Úgy érezte. menten elbőgi magát. Már hinni kezdte, hogy megérkezett a segítség, erre ugyanolyan gyorsan elveszik tőle a nagyapját, ahogy érkezett. Hattie viharzott ki a konyhából. – Elment? – kérdezte. – Hála istennek. – Vissza fog jönni – jelentette ki határozottan Schuyler. A képhez lépett, amelyet Lawrence tanulmányozott. Egy esküvőt ábrázolt a tizennyolcadik század elejéről, éveken keresztül le volt takarva egy lepellel. Cordelia szerepelt rajta menyasszonyi ruhában, bájosan, csinosan. A mellette álló, frissen vasalt reggeli öltönyt és ascot nyakkendőt viselő férfi arcán Schuyler felismerte az ifjú Lawrence Van Alen összetéveszthetetlen, karvalyszerű vonásait.

A New York Herald archívumából 1872. FEBRUÁR 10. HÍRADÁS A MENYEGZŐRŐL Február 24-én, kedden este hat órakor, a menyasszony szüleinek házában, az Ötödik sugárút 800-ban, szétosztották az esküvői meghívókat Caroline Vanderbith kiasasszony, Mrs. Vanderbilt és Vanderbilt admirális lánya, valamint Alfred, Lord Burlington házasságkötési ceremóniájára. A szertartást a nagytiszteletű Mr. Cashing vezeti majd. Vanderbilt kisasszonyt a húga, Ava Vanderbilt kisasszony segíti, a vőlegény tanúja az

esexi márki lesz. A szertartás után fogadásra várják a vendégeket. A menyasszony családja a társaság prominens tagja. A több mint nyolcszáz vendég között lesz New York polgármestere és kormányzója is. Lord Burlington tőzsdeügynök, Londonban és New Yorkban dolgozik, Devonshire hercegének és hercegnőjének legidősebb fia. Az esküvő után a menyasszony és a vőlegény hosszú útra indul az indiai szubkontinensre.

Huszonegyedik fejezet A fiú bizonytalanul állt a harmadik emeleti könyvtár erkélyén, a korláton. Meleg időben Duchesne-klubnak nevezték ezt az erkélyt, mivel a gyerekek előszeretettel ebédeltek itt, napoztak, felhajtották a farmernadrágjuk szárát, a lányok olyan mélyen kigombolták a blúzukat, amilyen mélyen csak merték, a fiúk néha még az ingüket is levették. Most azonban január közepe volt, ilyenkor az erkélyre vezető ajtókat általában zárva tartották. De ma nem. Ma valaki kinyitotta az ajtót, hagyta, hogy a sarkvidéki szél beáradjon a könyvtárba, és ez a valaki most kint állt, és egy vékony, tíz centis vasrúdon egyensúlyozott. Jack épp a zeneépületből jött vissza, amikor izgatott, élénk csapatba ütközött a főépület mögötti belső udvaron. Látta, hogy Schuyler belép az oldalsó bejáraton, és aggodalmas arcot vágva Vörös vérű barátjával, Oliverrel beszélget. Jack elszakította Schuylerről a tekintetét, és miközben arra gondolt, bárcsak őhozzá fordulna a lány, amikor vigaszra vágyik, felnézett oda, ahova többen mutogattak, és meglátta a fiút. Az elsős, Vörös vérű fiú üres, kábult arckifejezéssel állt a vaskorláton. – Ugorj! – sivította Soos Kemble, aki kis híján összeesett a vihogástól. – Mi a fenét művel ez? – kérdezte egy másik lány rémülten, mégis kíváncsian. Jack észrevette, hogy a tömeget szórakoztatja a helyzet. A jelenlévők fele, ha csak tudattalanul is, azon drukkok, hogy a fiú leessen. Tuti, hogy az összes hátralévő óra elmaradna. – Gyerünk! Ess már túl rajta! Felmérőt írunk a matek-előkészítőn, és semmi kedvem hozzá – kiáltott fel valaki. Jack szuper érzékeny füle meghallotta, hogy a sarokban, egy kőpadot körülvevő bokor mögött rejtőzve Kingsley Martin, az új fiú nevetgél Mimivel. – Csináltass vele piruettet! – javasolta Mimi.

Kingsley intett a kezével, mire a fiú balett forgásba kezdett. A tömeg lélegzet- visszafojtva figyelte a mutatványt, de a fiú szerencsésen megállt a korláton. Meg volt döbbenve, nem értette, mi történt, mintha nem is ő irányítaná a lábát... Mintha nem ő irányítaná... Jack élesen pillantott Kingsley-re. Azonnal megértette, mi történik. Kingsley a kapcsolódás segítségével irányította a fiú agyát, ahogy a bábmester rángatja a zsinórokat. Minden bizottsági ülésen elmondták nekik, hogy szigorú büntetést kap az, aki indokolatlanul alkalmazza különleges képességeit a Vörös vérűeken. Jack érezte, hogy mélységes harag ébred a lelkében. Az az ostoba, arrogáns hülye. Kingsley mindnyájukat veszélybe sodorja. – Engedd el! – parancsolta Jack. Felemelte a kezét, és tekintetét tőrként fúrta Kingsley szemébe. A tömeg hátrafordult, mindenki látni akarta, ki okozza a felfordulást. – Ugyan már, csak szórakoztunk egy kicsit, haver – felelte Kingsley, és megint csavarintott egyet a csuklóján, mire a fiú abbahagyta a pörgést. Amikor a fiú felfogta, hogy egyedül van az erkély tetején, felsikoltott. Megingott: bal lába lecsúszott a védőkorlátról... – Martin! Hozd le onnan! MOST! – Ha ragaszkodsz hozzá... – egyezett bele Kingsley, és látszott rajta, hogy már úgyis megunta a dolgot. A fiú visszanyerte az egyensúlyát, lelépett a koriátról, és biztonságosan földet ért a teraszon. – Modo caeus – suttogta Jack: vakító varázslatot küldött az egybegyűltek Vörös vérű tagjaira, hogy elfelejtsék, amit láttak. – Ez ostobaság volt és veszélyes is, arról nem is beszélve, hogy gonosz és kicsinyes – mondta Jack Kingsley-vel szembefordulva. Soha életében nem volt még ilyen dühös. És látni, ahogy Mimi ott áll mellette, az még rosszabb volt. Lehetséges volna, hogy féltékeny? Vagy csak haragszik és csalódott, amiért a húga bűntárs ebben az alantas viselkedésben? – Ne légy már ilyen savanyú, Force – próbálta kiengesztelni Kingsley. – Senkinek nem esett bántódása, nem igaz? – Igen, Jack, szállj már le rólunk – szólalt meg Mimi. – Csak egy kis elsős volt. Semmi nem történt volna.

– Nem ez a lényeg, Mimi – mondta Jack. – Az Őrök hallani fognak erről. – Ó, az Őrök – nevetett Kingsley. – Figyelj, miért nem esel nekem te magad? – cukkolta a másik fiút. – Vagy annyira szereted a Vörös vérűeket, hogy már el is felejtetted, hogy a te véred kék? Jack a szép szőke haja tövéig elvörösödött. – Ti Force-ok, vagy akárhogy nevezitek is magatokat manapság, sehol nem tartanátok az én családom nélkül, az áldozatok nélkül, amiket mi hoztunk – folytatta Kingsley sötéten. Aztán sarkon fordult, és elment. – Ha bármikor bocsánatot akarnál kérni, Force, tudod, hol találsz. – Jack, csak vicc volt az egész – igyekezett megnyugtatni a bátyját Mimi. – Hagyjál – felelte Jack, lerázta a húga kezét a válláról, és elsietett. Mimi haragosan követte. – Jack, várj, ne csináld már! De Jack nem fordult vissza. Égett a füle szégyenében, amiért így kirohant valaki ellen mások előtt. Biztos, hogy bölcs dolog volt ez? De hát meg kellett állítania Kingsley-t, nem? Vagy tényleg lehet, hogy egyszerűen csak nem értette a tréfát, ahogy a húga mondta? És egyébként is, miről beszélt ez a Kingsley? Miféle áldozatokat hozott a Martin család? Meg kell majd kérdeznie az apjától.

Huszonkettedik fejezet Oliver foglalt Schuylernek helyet maga mellett a kémialaborban. Amikor a lány lehuppant mellé, odaadta neki a védőszemüveget meg az ólomkötényt. – Ma mit csinálunk? – kérdezte Schuyler, ahogy az orrára illesztette a szemüveget. Oliveren már rajta volt a sajátja. Az egész osztály úgy nézett ki, mint egy hegesztőcsapat. A terem túlsó végében Mimi hangosan panaszkodott, hogy csúnya piros folt lesz az orrán a védőszemüveg miatt, de senki nem figyelt rá. – Már megint kandiscukrot csinálunk? – kérdezte Schuyler. Oliver lassan feltekerte a Bunsen-égőt, apró, vörös láng jelent meg benne. – Aha. Mostanáig a Duchesne-ben az egyik legfantáziadúsabb és legkarizmatikusabb tanár tanította a kémiát. Sőt, a kémialabor olyan népszerű tantárgy volt, hogy a harmadikosok, sőt még a másodikosok is felvehették választott tantárgyként. A téli szünetben azonban Mr. Anthonyt, a lelkes, kisfiús tanárt, aki nemrég végzett a Yale-en, elbocsátották az iskolából, mivel sajnálatos módon viszonyt folytatott egy tanítványával, aki teherbe esett. Mr. Anthonyt kirúgták, a diákot eltanácsolták. Végtére is nem a Degrassi Középiskolában vagyunk. Hanem a Duchesne-ben. Ez még így rendben is lett volna, csak éppen Mr. Anthony és az ő bonyolult, de izgalmas laborkísérletei nélkül (előző félévben arannyá változtatták a rezet, vagy legalábbis aranylemezzé) a diákok kénytelenek voltak beérni az öreg Mr. Korgan csöppet sem érdekfeszítő óráival, akinek a tantervében unalmasabbnál unalmasabb kísérletek szerepeltek. A sűrűség kiszámolása. A víz összetételének meghatározása. Az oldatok felismerése: sav, lúg vagy semleges. Uuuncsiii. Mr. Korgan meglehetősen lassú volt, így az osztály már

második hete azzal foglalkozott, hogy kémiai reakciót hozzon létre a hidrogén és a fruktóz között – vagyis hogy kandiscukrot készítsen cukorból és vízből. Schuyler már épp az égő fölé akarta helyezni a vízzel teli főzőpoharat, amikor Mr. Korgan bejelentette, hogy aznap valami mást fognak csinálni. – Azt szeretném, hogy... kh kh... minden héten cseréljetek labortársat. Az utóbbi időben nagyon széthúz az osztály, úgyhogy... kh kh... el kell hogy válasszalak titeket a barátaitoktól. A baloldalon állók legyenek kedvesek átmenni a szomszédos asztalhoz, és így tovább, és minden héten így fogunk cserélgetni. Oliver és Schuyler fájdalmas arcot vágva nézett egymásra. – Óra után találkozunk – mondta Oliver, miközben Schuyler összeszedte a holmiját, és átköltözött a szomszédos asztalhoz, ahol Kingsley Martin állt. Az arcán terpeszkedő, hatalmas műanyag védőszemüveg még inkább kiemelte a fiú szépségét, mivel egyértelműen megmutatta, hogy semmi nem halványítja el a jóképűségét – még egy dülledt szemű műanyag napszemüveg sem. Kingsley poliészter nadrágot és Groucho-bajszot is viselhetne, és még úgy is dögösen nézne ki. Schuyler nem sokszor találkozott Kingsley-vel, amióta a fiú megérkezett az iskolába, bár azt hallotta, ahogy a többiek lelkesednek érte, és aznap reggel tanúja volt arrogáns viselkedésének a belső udvaron. – Sajnálom, ami a nagyapáddal történt – mondta üdvözlésképpen Kingsley. Schuyler igyekezett elrejteni a döbbenetét. Persze az is igaz, hogy Kingsley Kékvérű. A szülei nyilván magas rangú tagjai a gyülekezetnek. – Minden rendben lesz vele – felelte röviden, miközben várta, hogy a főzőpohárban felforrjon a víz. – Ó, efelől semmi kétségem. Csak szívesen megnézném, ahogy Lawrence és Charles lejátssza a meccset. Mint a régi szép időkben. – Ühüm – bólintott Schuyler. Nem akart beszállni a beszélgetésbe. Még Olivernek sem mondta el, hogy Lawrence visszatért. Babonából. Mi van, ha a Bizottság azonnal visszaküldi Olaszországba? Akkor aztán nem is lenne mit elmondania. – Mondd csak, még mindig odavagy azért a fiúért?

– Tessék? – kérdezte Schuyler kémcsővel a kezében. – Semmi – vont vállat ártatlan képpel Kingsley. – Ha te így... – mondta huncutul. Amikor Kingsley nem figyelt oda, Schuyler alaposan megnézte őt oldalról. Hallott róla, hogy a fiú ott volt a Négyszázas Bálon. Lehetséges volna... lehetséges volna, hogy ő volt az a srác az álarcban, akivel csókolózott? Schuyler önkéntelenül is az ajkához emelte a kezét. Ha ő volt az, akivel csókolózott, akkor az vajon azt jelenti, hogy bár visszataszítónak tartja, valami mégis vonzza benne? Oliver folyton Foucault-t idézte, aki szerint a vágy az ellenérzésben gyökerezik. Hirtelen még valami eszébe jutott: és mi van, ha az álarcos fiú Oliver volt? Hiszen voltak Vörös vérűek a buliban... és Oliver utált kimaradni a jó bulikból. Schuyler biztos volt benne, hogy Olivernek nem lett volna nehéz tudomást szereznie a buliról. Azért vonzódott az álarcos fiúhoz, mert a legjobb barátja volt az? Vele csókolózott? Azért olyan kedves vele Oliver az utóbbi időben? Azért bánik ilyen gyengéden vele? Lopva Oliverre pillantott: a fiú épp elhúzta a száját, miközben Mimi Force, a laborpartnere elégette a fruktózt: émelyítően édes-büdös gusztustalanságot csinált belőle. Ha Oliverrel csókolózott, akkor az azt jelenti, hogy most már nem csak barátok? Akkor most el kell kezdeniük járni? Vonzódik a fiúhoz egyáltalán? Gesztenyebarna, szemébe lógó hajára pillantott, és arra gondolt, amikor Velencében semmi mást nem akart, csak a vérét szívni. Ez akkor most vonzalom. És ki tudja, Oliver hogyan érez őiránta? Schuyler az asztalra tette a tökéletesre formált cukrokat, aztán elkapta egy másik fiú tekintetét. Jack Force bámult rá a terem túlsó végéből. Schuylernek összeszorult a gyomra. És már biztosan tudta, hogy csak áltatja magát. Elmókázhat a gondolattal, hogy tetszik neki Kingsley vagy Oliver. De valójában nagyon is tisztában volt vele, hogy titkon, sőt nem is annyira titkon, mire vágyik, amikor azon gondolkodik, ki lehetett az álarcos fiú, akit megcsókolt: egyvalakire gondolt, egyetlenegy emberre. Jackre.

Huszonharmadik fejezet Amikor Schuyler hazaért az iskolából, Lawrence még mindig nem volt otthon. A lány megkérte Juliust, hogy vigye föl a nagyapja csomagjait Cordelia szobájába; olyan magányosnak és elhagyatottnak tűntek a bőröndök az előszobában. Hattie vacsorát készített, Schuyler felvitt egy tálcát a szobájába, és a számítógép előtt ette meg a fasírtot meg a krumplipürét. Cordelia soha nem engedett volna meg ilyesmit. A nagyanyja mindig gondosan vigyázott, hogy Schuyler minden este rendesen megvacsorázzon az asztalnál. De hát most Cordelia már nincs itt, hogy érvényre juttassa a szabályait. Schuyler adott néhány falatot Szépségnek a tányérjáról, közben megnézte az e-mailjeit, és ímmel-ámmal megpróbálta befejezni a leckéjét. Ezután levitte a tálcát a konyhába, és segített Hattie-nek bepakolni a mosogatógépbe. Kilenc óra múlt. A nagyapja már több mint tizenkét órája elment. Vajon meddig tarthat ez a gyűlés? Végül egy kicsivel éjfél után Lawrence kulcsa megcsörrent a zárban. A nagyapja kimerülnek tűnt, ráncos arca elgyötört volt. Schuylernek úgy tetszett, mintha Lawrence évtizedeket öregedett volna. Schuyler rémülten pattant fel az ablak melletti székből, ahol elbóbiskol. – Mi történt? – kérdezte ijedten. A nappali, most, hogy megszabadították a súlyos takaróktól és leplektől, meglepően kényelmes szobának bizonyult. Hattie begyújtott a kandallóba, és Schuyler nem tudott betelni a folyóra nyíló kilátással. Lawrence feltette a fogasra a kalapját, és az egyik antik fotelbe roskadt a tűz mellett. Ahogy elhelyezkedett a székben, szürke porfelhő szállt fel a levegőben. – Cordelia igazán szánhatott volna némi pénzt ennek a helynek a tisztán tartására – morogta. – Elég szép összeggel hagytam itt.

Amíg Cordelia élt, Schuylernek mindig az volt a benyomása, hogy elfogyott a pénzük, és az a kicsi, ami maradt, a legszükségesebb dolgokra kell: a duchesne-es tandíjra, kajára, a házra, a szerény személyzetre. Ha ezen felül bármi más szóba került – új ruha, mozi vagy étterem –, Cordelia morcosan, dollárról dollárra számolta ki a pénzt. – Nagymama mindig azt mondta, hogy nincs pénzünk – mondta Schuyler. – Ahhoz képest, ahogy egykor éltünk, persze nincs. De a Van Alen család azért messze van a csődtől. Ma néztem utána a számláknak. Cordelia igen bölcsen fektette be a pénzt. A kamat újabb kamatot hozott. Akár teljes egészében rendbe hozhatnánk ezt a házat. – Voltál a bankban? – kérdezte Schuyler kissé csodálkozva. – Igen, egy-két dolgot el kellett intéznem. Rég nem voltam a városban. Elképesztő, mennyire megváltozott a világ. Velencében ezt elfelejti az ember. Rengeteg barátommal találkoztam. Cushing Carondolet erősködött, hogy vacsorázzam vele a régi klubban. Sajnálom, már korábban is hazaérhettem volna, de meg kellett tudnom, mi mindent művelt Charles a távollétemben. – De mi volt a Bizottsággal? Lawrence előhúzott a zsebéből egy szivart, és óvatosan meggyújtotta a végét. – Ja, a meghallgatáson? – Igen – felelte Schuyler türelmetlenül. Egyszerűen nem értette, hogyan beszélhet Lawrence ennyire nemtörődöm stílusban. – Hát, elvittek a Raktárba – mondta a nagyapja. – A Konklávé előtt kellett beszélnem: a gyülekezet legmagasabb rangú vezetői előtt. Őrök, Öregek. Olyan Továbbélők, mint én. – A Továbbélők olyan vámpírok voltak, akik ugyanabban a fizikai testben éltek évszázadokon keresztül, akik engedélyt kaptak, hogy ne vegyenek részt az alvás és ébrenlét ciklusában, más néven a reinkarnációban. – Micsoda szerencsétlen banda! – biggyesztette le az ajkát undorodva Lawrence. – Forsyth Llewellyn szenátor lett... tudtad? Annak idején, Plymouthban Michael szolgája volt. Gyalázat. És teljesen törvényellenes. Ez nem mindig volt így, tudod? Régen előfordult, hogy uralkodtunk. De a római katasztrófa után megegyeztünk, hogy az emberi világban hatalmi pozíciót betölteni szigorúan tilos, amíg világ a világ.

Schuyler bólintott. Ezt már Cordelia is mondta neki. – Carondoletéket meg kirúgták a Konklávéből. Cushing mindent elmondott. Csak azért, mert Candidus Suffmgiumot javasolt. – Az mi? – A Fehér Szavazás. A gyülekezet vezetőjének megválasztása – válaszolta Lawrence. Lerúgta magáról az elegáns cipőt, és lóbálni kezdte zoknis lábát a tűz előtt. – De én azt hittem, hogy Michael... azaz Charles a Régisz. Egyszer s mindenkorra. – Nem egészen – mondta Lawrence, miközben elővett a kabátzsebéből egy hamutartót, és lepöckölte a szivarról a hamut. – Nem? – Nem. A gyülekezetben nincs demokrácia. De monarchia sincs. Megegyeztünk, hogy meg lehet kérdőjelezni a vezetést, ha a gyülekezet úgy érzi, hogy a Régisz nem megfelelően vezet minket. Olyankor tartanak Fehér Szavazást. – Volt már valaha példa Fehér Szavazásra? – Igen. – Lawrence olyan mélyre süppedt a fotelban, hogy csak a szivarfüst látszott belőle. – Egyszer, Plymouthban. – És mi történt? – Vesztettem. – Lawrence vállat vont. – Cordeliával együtt kitiltottak a Konklávéból. Attól fogva semmi beleszólásunk nem volt a dolgok menetébe. Meghajtottuk fejünket a tanács szabályai előtt, és később, az Aranykor környékén úgy döntöttünk, hogy különválunk. – Miért? – kérdezte Schuyler. – Ahogy Cordelia is mondta neked, azt gyanítottuk, hogy a Konklávé egyik magas rangú tagja rejtegeti az Ezüstvérűt. Úgy gondoltam, Cordelia akkor lenne igazán biztonságban, ha egy időre eltűnnék, és a nélkül folytatnám a nyomozást, hogy a Bizottság tudna róla. Azt hittük, okosan döntünk. Pedig ez sajnos azt jelentette, hogy nem voltam itt, amikor Allegra megadta magát a szíve parancsának. Vagy amikor te születtél. Ráadásul mind ez idáig a munkám sem hozott eredményt. Ma ugyanolyan messze állok attól, hogy megerősítsem a gyanúmat, mint annak idején. – De hát mi történt? Miért engedtek el? Azt hittem, száműztek. – Ők is azt hitték – kuncogott Lawrence. – Elfelejtették, hogy saját jó szántamból mentem száműzetésbe. Azt hiszem, egyikük sem számított

rá, hogy valaha is visszatérek. Valójában nem volt más választásuk. Nem szegtem meg a törvényt. Semmi okuk megtiltani nekem, hogy visszatérjek. Ennek ellenére, azért, mert olyan sokáig távol voltam, követelték, hogy tanúvallomást tegyek. – De mire? – Ó, meg kellett ígérnem, hogy nem fogom megkérdőjelezni a gyülekezet vezetőségét, mint egykor tettem. Vagyis hogy nem fogok újabb Fehér Szavazást kezdeményezni. Még a Konklávéba is visszahelyeztek, ha megígérem, hogy többé nem hozom szóba az Ezüstvérűek fenyegetését. Charles szerint a Croatan veszélye elmúlt, ha egyáltalán valaha is létezett, – Csak mert az elmúlt három hónap során senki nem halt meg – jegyezte meg Schuyler. – Igen. Szokás szerint teljesen vakok. Az Ezüstvérűek visszatértek. Igazunk volt Cordeliával, pontosan úgy van, ahogy évekkel ezelőtt mondtuk. – De akkor minden más rendben van – mondta boldogan Schuyler, egy pillanatra a Croatan fenyegetésével sem törődve. – Itt vagy megint, és ezek semmit nem tehetnek ellened. Lawrence fájdalmas arccal bámult a tűzbe. – Nem egészen. Rossz hírem van. Schuyler arcán elhalványult a mosoly. – Charles tájékoztatott: tervbe vette, hogy örökbe fogad téged. – Micsoda? De hát miért? – Charles Force... örökbe akarja fogadni? Milyen jogon? Miféle beteges vicc ez? – Bármilyen nagy szerencsétlenség, végtére is valóban a nagybátyád. Amikor a húga, Allegra felbontotta a közöttük lévő köteléket, és nem őt választotta társának ebben a ciklusban, Charles hátat fordított a Van Alen családnak. Valójában mindent megtett, hogy elpusztítsa a családot. Hogy tönkretegye az anyádat. Soha nem bocsátott meg neki, amiért feleségül ment az apádhoz, és életet adott neked. Megkeményítette a szívét, és ellene fordult. Még a nevét is megváltoztatta. Schuyler arra gondolt, milyen sokszor látta Charles Force-ot, ahogy az anyja ágya mellett térdel. Folyamatosan látogatta az anyját, és Schuyler többször is hallotta, ahogy könyörög Allegrának, hogy bocsásson meg neki.

– Így aztán ő az utolsó élő vérrokonod, rajtam kívül persze. Az én létezésemnek azonban semmi hivatalos nyoma nincs ebben a ciklusban... sőt a papírok szerint valójában jog szerint halott vagyok. 1872-ben haltam meg. Istennek hála a svájci bankokért. A számláink pusztán számjegyekből álló kódok, különben hozzájuk sem nyúlhattam volna. Charles úgy döntött, én nem vagyok alkalmas arra, hogy felneveljelek téged. Ő maga akar felnevelni. A nagybátyja. Cordelia már célozgatott erre, Schuyler mégsem volt hajlandó elfogadni ezt a tényt, az ő torz családfájának létét. – De hát nem engedhetik... mármint ő nem is... hiszen nem is ismerem. – Ne aggódj, nem fogom hagyni, hogy ezt tegyék. Allegra is ezt akarná, hogy tartsd magad távol tőle – mondta Lawrence. – Miért gyűlöl téged ennyire ez a Charles? – kérdezte Schuyler, és világítóan kék szemében könnyek csillogtak. Lawrence végre visszatért, de a Bizottság, élén Charlesszal, mintha megint azt forszírozná (vagy inkább Force-írozná), hogy ők ketten elszakadjanak egymástól. Schuyler arra gondolt, milyen lenne örökbe fogadva élni; milyen lenne az unokatestvéreivel, Mimivel és Jackkel élni. Mimi imádná a dolgot, az tuti... Na és Jack? Ő vajon mit szólna? – „Apa a fiúval hasonlik meg, és fiú az apával” – idézte Lawrence a Szentírást. – Sajnos én mindig csalódást okoztam a fiamnak.

A New York Herald archívumából

1872. SZEPTEMBER 30. MÉG MINDIG NEM OLDÓDOTT MEG AZ ELTŰNT LÁNY REJTÉLYE

Maggie Stanford két éve nem adott életjelet. Az apja belehalt bánatába, az anyja eszét vesztette a fájdalomtól. Még mindig nem oldódott meg a mostanra tizennyolc éves Maggie Stanford eltűnésének rejtélye. A lány két évvel ezelőtt tűnt el az évenként megrendezett Nemesi Bálról. A rendőrség sem váltságdíjat követelő levelet, sem semmiféle jelét az emberrablásnak vagy más bűnténynek, azért arra jutott, hogy a lány saját akaratából szökött meg. A newporti Mrs. Dorothea Stanfordnak állítólag elborult az elméje a sokktól, amit a lánya eltűnése okozott. Mr. Stanford belehalt bánatába nem sokkal az után, hogy a lány eltűnt. Az anyát különös hallucinációk kínozzák; azt állítja, hogy a szomszédok és a barátok elhallgatják az igazságot a lánya tartózkodási helyét illetően, és nem engedik neki, hogy hazajöjjön. A Herald ellátogatott Mrs. Stanford

otthonába, és annak alapján, amit ki lehetett venni Mrs. Stanford beszédéből, megállapította, hogy az asszonynak továbbra is az a meggyőződése, hogy valaki elrabolta a lányát, és nem hajlandó őt szabadon engedni. A Herald kiderítette, hogy Maggie Stanford az eltűnése előtt egy éven keresztül a Szent Dympha Elmegyógyintézet lakója volt, ahol ismeretlen betegségét kezelték. Kérjük, hogy aki bármit tud a lány eltűnéséről, jelentkezzen.

Huszonnegyedik fejezet A Chic magazin szerkesztősége egy menő, új, acél-üveg épületben rendezkedett be a Times Square-en. Egyike volt azoknak a jól ismert médiumoknak, amelyek a Christie-Best szervezet tulajdonában álltak. A konglomerátum még jó néhány egyszavas, bulváros hangzású címet mondhatott magáénak, mint például a Flasht, a Kisst, a Splendidet és a Mine-t. A világos, márvány előcsarnokban szökőkút csobogott, az ónix recepciós asztalt hadseregnyi kék kabátos biztonsági őr vette körül. Egyik nap, iskola után Bliss türelmesen várta az előcsarnokban, hogy az őr felszóljon a Chic modelleket szerződtető emberének, és hogy beengedjék végre. A Farnsworth Models ügynökség küldte ide meghallgatásra, a magazin látni akarta, hogy döntsön: érdemes-e szerződtetnie a következő divatfotózásra. Bliss a szokásos meghallgatásos ruháját viselte: nagyon szűk, sötét Stitched for Civilization farmert, Lanvin lapos sarkú cipőt, meg egy bő fehér blúzt. Arcát frissen sikálta, és egyáltalán nem festette ki, épp ahogy az ügynökség javasolta. Bliss keresett modell volt, amióta részt vett a Stitched-kampányban, meg amióta a képe, amelyen a káprázatos Dior-ruhát viseli, bejárta a földgolyót – ő lett a társaság új ifjú királynője, és letaszította Mimit a legjobban öltözöttek nemzetközi listájának éléről. Azóta megcsinált egy cipőreklámot, egy Gapreklámot, és már egy ötoldalas cikk is megjelent róla a Kissben. A Chic volt a fő aranybánya, a csillogó kupac teteje, és bár Bliss nem vette túlságosan komolyan a modellkedést, azért ezt a munkát nagyon akarta. A szeme sarkából látta, hogy kicsivel arrébb a pulthoz lép egy lány, és bemutatkozik az őrnek. – Schuyler Van Alen. – Schuyler! A Chic-meghallgatásra jöttél? – kérdezte Bliss meglepetten. Látszott rajta, hogy örül a másik lánynak. – Igen – mosolygott vissza Schuyler. A nagyanyja halála óta minden modellkedési lehetőséget lemondott, pedig szinte elárasztották az

ajánlatok, amióta a Times Square-en szerepelt a Stitched for Civilization óriásplakátjával. Most azonban Linda Farnsworth rábeszélte, hogy menjen el a Chichez a meghallgatásra, Schuyler pedig megígérte, hogy elmegy, ha másért nem is, legalább hogy valami elterelje a figyelmét attól a nyomasztó gondolattól, hogy Charles Force örökbe akarja fogadni. Schuyler a rongyos pulcsijában, magas derekú tunikájában, a láb nélküli harisnyában meg a Jack Purcell tornacipőben, a nyaka körül több réteg műanyag gyönggyel, szokásához híven úgy festett, mint egy utcakölyök. Mégis több divatszerkesztő kiszúrta őt az előcsarnokban: gyorsan és alaposan megfigyelték egyéni stílusát, és három hónappal később a Kiss, a Splendid és a Flash egyaránt bemutatott egy-egy szerelést, amely kísértetiesen hasonlított a Schuyler által aznap viselt öltözékre. – Felmehettek, lányok – szólt oda nekik az őr, és bepittyögte őket az automata kapukorláton. A Chic irodája a tizedik emeleten volt. Schuyler és Bliss kissé zavarba jött a makulátlan tisztaságtól. A belső várakozóhelyiség falán a leghíresebb Chic-borítók nagyításai sorakoztak – a lányok virtuálisan végignézték a huszadik és huszonegyedik század legünnepeltebb szépségeit. A nagymamakorú recepciós hölgy azt tanácsolta nekik, hogy foglaljanak helyet egy-egy fehér Barcelona széken. A lányok halkan beszélgettek mindenféle semleges témáról: iskolai pletykákról, dolgozatokról, arról, hogy miért lehet az iskolai büfében hirtelen hot dogot kapni. Mindketten gondosan ügyeltek, hogy Dylan halála még csak véletlenül se kerüljön szóba – Schuyler azért, mert félt, hogy túl nagy fájdalmat okozna Blissnek, Bliss pedig azért, mert úgy érezte, nincs már mit mondania, hiszen kiderült, hogy Kingsley mentette ki a tóból. – Elég sokat vagy mostanában Kingsley-vel – jegyezte meg Schuyler, amikor Bliss elmesélte, hogy a fiú elvitte bulizni egy menő új klubba, a Disasterbe. – Igen. – Bliss a hüvelykujjába harapott. A szék szélén ült előredőlve, nem túl kényelmesen, igyekezve minél kevesebb helyet foglalni. A fekete modellportfóliót az ölében tartotta. – Jó srác.

Bliss még mindig nem jött rá, ki vagy mi lehetett Kingsley az ő múltjában, bár azt el kellett ismernie, hogy a jelent nagyon szórakoztatóvá teszi. Úgy tűnt, mintha a fiú a fejébe vette volna, hogy Bliss a barátnője, és ezért a szabad idejük nagy részét együtt töltötték. Kingsley-t mintha folyton a legjobb, legmenőbb bulikba hívták volna, és mellette Bliss végre nem csupán tapétaminta volt, hanem inkább társasági lepkének érezte magát. Ráadásul a saját, növekvő hírnevének köszönhetően is egyre magabiztosabban mozgott a New York-i éjszakai élet őslakosai között. Még Mimi is megjegyezte keserűen, mennyire elege van abból, hogy Bliss nevét látja vastag betűkkel kiemelve az újságban. – Hogy van Oliver? – kérdezte Bliss. – Jól – válaszolt gyorsan Schuyler. Az igazság az, hogy Oliver az utóbbi időben kissé távolságtartóan viselkedett, ahhoz képest, hogy korábban mennyire együtt érzett vele. Talán arra reagált így, hogy ő elhúzódott tőle, vagy amúgy is fenntartásai voltak a kapcsolatukban beállt változás miatt. Nem lehetett könnyű kezelni azt a változást, hogy legjobb barátból át kellett alakulnia Vezetővé. Schuyler és Bliss elhallgatott: karcsú, magas, barna hajú lány lépett ki az üvegajtón. A derekánál övvel összefogott, bő parasztblúzt visek, vékony farmer sortot, mintás harisnyát és magas, tele sarkú cipőt. Furcsa, laza hatást keltett, mintha az utolsó pillanatban dobálta volna össze a szerelését, pedig valószínűleg órákon keresztül kellett tanulmányoznia a kifutókról készült felvételeket, és gondosan meg kellett terveznie, milyen hatással vannak az egyes elemek a szerelés egészére – olyan aprólékosan latolgatva a lehetőségeket, mint amikor egy festőművész kikeveri magának a színeket. – Bliss? Schuyler? – kérdezte. – Chantal? – kérdezett vissza Schuyler. – Nem, én Keaton vagyok, Chantal asszisztense. – Mint Diane és Buster? – viccelődött Schuyler. Keaton ügyet sem vetett rá. – Chantal késik, egy kiegészítős ülésen van, de azt mondta, hozzalak be titeket – mondta leereszkedően. Keaton végigvezette őket a fehér szőnyeggel borított folyosón, ahol hasonlóan divatos, excentrikus szerelésbe öltözött lányok siklottak a fülkék labirintusában tíz centis sarkaikon. A fal mentén guruló

ruhafogasok álltak, a vállfákat cédulákkal jelölték meg, ilyen feliratokkal, hogy JAN – KÖNYV ELEJE, ELUTASÍTVA, MEHET, BRANNON ÜLÉS, VISSZA és INDEX. Chantal irodájában egymás hegyén-hátán hevertek a portfóliók, az egyik hatalmas fal az utolsó szegletig tele volt a modellek fényképeivel és polaroid képeivel, több száz kép lehetett azon az egyetlen falon. Az asztalon ott várt a jövő havi szám borítójának terve, a februári szám makettje, a sarokban apró, teáscsésze méretű terrier ugatott vékony hangon. – Itt várjatok – rendelkezett Keaton. – Ne mozduljatok. Schuyler és Bliss szót fogadott neki, bár Bliss majd elepedt egy pohár vízért, Schuylernek pedig sürgősen a mosdóba kellett volna mennie. A Chicnél azonban olyan félelmetesnek tűnt a hangulat, Keaton pedig annyira humortalannak bizonyuk, hogy egyikük, sem mert kockáztatni. Egy órával később végre-valahára megérkezett Chantal. Bliss újabb magas termetű amazonra számított, Chantal ezzel szemben apró, alacsony, lestrapált kinézetű nő volt, manófrizurával és macskaszem formájú szemüveggel. Bő APC-ing vok rajta, meg buggyos nadrág, valamint kényelmes (ám korlátozott darabszámú, ezért aztán kegyetlenül drága) japán tornacipő. – Szevasztok, lányok! – köszönt élénken, aztán rögtön kikiáltott: – Keaton! A polaroid! Nem megmondtam, hogy hozd ide a polaroidot? – Leült az asztalhoz, és gyorsan végiglapozta a két lány portfolióját. – Igen, ezt láttam. Klassz. Á. Nem rossz. Ez tetszik, ez nem annyira – motyogta. Aztán becsukta a mappákat, felszólította a lányokat, hogy az egyetlen üres fal előtt pózoljanak az irodájában: képeket akar készíteni róluk a fényképezőgépével. Bliss volt az első. Minden ment, mint a karikacsapás, mígnem Bliss hirtelen elájult az arcába robbanó vakutói. – Úristen. Ugye nem anorexiás? Mármint nem baj, ha az, isten a tanúm, mindegyik lány az. De ezt nem csinálhatja a forgatáson – mondta Chantal inkább idegesen, mint aggódva, miközben Bliss ájultan hevert a földön.

– Nem, nem erről van szó – felelte Schuyler, aki viszont tényleg aggódott. Letérdelt, és Bliss homlokára tette a kezét. – Kicsit meleg van itt. Bliss öklendezett, és furcsa, nyöszörgő hang tört fel a torkából. – Nem... menj innen... ne... – A fotózáson ennél is melegebb lesz – mondta Chantal sötéten. – Attól mentsen meg az ég, hogy a szőnyegemre hányjon. Schuyler haragosan nézett a nőre: dühítette, hogy jobban érdekli az irodája, mint Bliss egészsége. – Bliss! Bliss! Jól vagy? – kérdezte, miközben felsegítette a barátnőjét. Bliss kinyitotta a szemét. – Schuyler... – mondta rekedten. – Itt vagyok. – El kell tűnnöm innen – motyogta Bliss szinte rimánkodva. – Keaton kikísér benneteket. Majd értesítem Lindát – mondta Chantal, és felvette a csengő telefont. Nyilvánvaló volt, hogy amint elmúlt a hányás veszélye, a modelleket szerződtető szerkesztő máris mással volt elfoglalva. Schuyler kitámogatta Blisst az irodából. – Lassan. Csak nyugi. – Megnyomta a liften a lefelé menet gombot, és dühösen bámult egy christie-bestes lányra, aki kíváncsian pillantott feléjük. – Elájultam – szólalt meg Bliss. – Már megint. – Megint? – Most már rendszeresen. – Bliss elmesélte Schuylernek a rémálmokat, meg a szédítő élményeket, amikor felébred, és olyan helyeken találja magát, ahová nem emlékszik, hogy elment volna. – Felébredek, és valahol máshol vagyok, fogalmam sincs, hol. Azt hiszem, ez is az átalakulással jár – mondta végül Bliss. – Igen, velem is történt már ilyen. Nem ilyen drasztikus dolgok, mint amilyenekről te beszélsz, de pár héttel ezelőtt én is elvesztettem az eszméletem. Sőt inkább hibernáltam magam, dr. Pat azt mondta. – Schuyler elmesélte, mi történt, és közben betámogatta Blisst a liftbe. – Nekem elég rövid szokott lenni, és elvileg ez mindig a visszaemlékezésekkel jár, csak éppen utána mintha semmire nem

emlékeznék – magyarázta Bliss. Látszott rajta, mennyire megkönnyebbült, hogy nem ő az egyetlen, akit ilyesmik kínoznak. – Azt hiszem, kénytelenek vagyunk együtt élni ezzel. – Kingsley azt mondta, vannak mindenféle trükkök, hogy jobban bírja az ember. Megtanít rá, hogy mit kell csinálni. A lift leért az előcsarnokba, és ahogy kinyílt az ajtó, Jack Force állt előttük. Fekete Christie-Best-vendégkitűzőt viselt a gallérján, az volt ráírva: tizedik emelet. – Á, sziasztok – köszönt kissé zavartan. – Kitalálom... – vigyorgott Bliss. – Jack Force, a szupermodell! Légyszi, csináld a Blue Steelt! – idézte tréfálkozva a Zoolanden. – Cssss – mosolygott szégyenlősen Jack. – Nem én találtam ki. De fiúkra volt szükségük valami fotózáshoz. Chantal az anyám barátnője, és hát itt vagyok. – Most jövünk Chantaltól – mondta Bliss, aki egyedül vitte a beszélgetést, tekintettel arra, hogy Schuyler nem mert Jackhez szólni. – Akkor, gondolom, a fotózáson találkozunk – vigyorgott Jack. – Aha, persze – válaszolta Bliss. – Nem hinném. Elájultam, amikor lefényképezett, Schuylert már le sem tudta kapni a polaroidjával. Nem hinném, hogy bármelyikünk is megkapná ezt a munkát. Nehéz lett volna megmondani, ki vágott csalódottabb képet: Jack vagy Schuyler, amikor a lift ajtaja becsukódott.

Huszonötödik fejezet – Az első emeleten, Dendur templomán túl, a szarkofágok között, az ókori egyiptomi részben van egy aranyból és lapis lazuliból készült, kígyó formájú karkötő, amely egykor Hacsepszuté volt. Azt szeretném, hogy hozd el nekem azt a karkötőt – mondta Lawrence, és az orra elé emelt egy stopperórát. A dolgozószobájában álltak Schuylerrel: ez is egyike volt azoknak a szobáknak, amelyeket Lawrence érkezése után nyitottak fel. A nagyapja már meg is állapodott az építészekkel meg a kivitelezőkkel a kúria egykori pompájának helyreállításáról, és az épület külsején dolgozó munkások felől érkező, meglehetősen zavaró hangok – a fúrás, a puffanások, a kalapálás – már napok óta behallatszottak. Lawrence dolgozószobája azonban annyira hangszigetelt volt és csendes, akár egy sírbolt. Lawrence harmadik napja képezte Schuylert. Egy héttel korábban döbbenten fedezte fel, hogy a Bizottság szinte semmit nem tanított az újonnan beiktatott vámpíroknak arról, hogyan uralhatják és használhatják különleges képességeiket. Schuyler elmondta neki, hogy nem történt más, mint elolvastak egypár könyvet, és időnként meditáltak. – Senki nem állta ki a Velox próbát? – kérdezte megrökönyödve, a szemöldökét felhúzva a nagyapja. Schuyler a fejét rázta. – Az mi? – És senki nem tanulta a kapcsolódás négy összetevőjét? – Nem. – Schuyler megint megrázta a fejét. – Akkor fogalmatok sincs, hogyan verjétek vissza az Ezüstvérűek támadását – mondta Lawrence dühösen. – Ööö, nincs. Lawrence nagyon haragudott. Teltek a napok – Charles Force örökbefogadási kérelme lassan átverekedte magát a családjogi

bürokrácián –, ki tudja, mennyi idejük van még együtt? Így aztán hivatalosan kezdetét vette a vámpíroktatás. – Ha tudni akarod, hogyan győzheted le az Ezüstvérűeket, és tudni akarod, kinek vagy minek köszönhető, hogy visszatértek, először meg kell tanulnod használni a Kékvérű-tudásodat és – képességeidet. – A nagyapja úgy döntött, hogy a Veloxszal azaz a gyorsasági teszttel kezdi. – Nem elég, ha gyors vagy – magyarázta Lawrence. – Annyira gyorsnak kell lenned, hogy észrevehetetlen legyél. Annyira gyorsnak, hogy ne induljanak be rád a riasztók. Annyira gyorsnak, hogy senki se lásson meg. A legtöbb Vörös vérű azt gondolja, ez a „láthatatlanság". Pedig nem erről van szó. Láthatatlanság valójában nem létezik. Csak annyira gyorsak vagyunk, hogy az emberi szem nem képes észrevenni minket. Ha elsajátítod a Velox művészetét, egy szempillantás alatt ott leszel, ahol akarsz. Az Ezüstvérűek nagyon gyorsak: ez az egyik legnagyobb erősségük. Ha életben akarsz maradni, náluk is gyorsabbnak kell lenned. Lawrence elmondta Schuylernek, hol találja a karkötőt a Metropolitan Művészeti Múzeumban. Kígyó formájú karkötő. Arany és lapis lazuli. Első emelet. Ókori Egyiptom. A szarkofágok között. – Indulj – mondta Lawrence, és felemelte a stopperórát. Schuyler eltűnt. Egy másodperc sem telt bele, és megint ott volt. – Már jobb – bólintott a nagyapja. Pár nappal korábban Schuyler két perc alatt teljesítette a feladatot. Amikor felemelte a karkötőt, annyira gyorsan nyitotta ki a szekrény zárját, hogy a riasztónak nem volt ideje zavart észlelni. Lawrence-nek halvány mosoly bujkált az ajkán. – Most pedig vidd vissza. Másnap Schuyler holtfáradt volt az előző napi megerőltető edzéstől, de sikerült lepleznie a fáradtságát. Nem volt ideje a gyengeségre: teljes gőzzel akart haladni, anélkül, hogy Lawrence-nek azon kellene aggódnia, mit kell kiállnia emiatt. Alig várta, hogy megtanulhassa a következő tételt: az animadvertot az „intelligens látás"-t. – A vámpírok animadverto képessége megint csak félreértésen alapuló mítosz – magyarázta Lawrence. – Az emberek azt hiszik, hogy

végtelen tudásunk van, pedig mindössze arról van szó, hogy mindent azonnal megjegyzünk, amit látunk. Ha gyakorolod ezt a képességedet, olyan leszel, mint én, képes leszel, szó szerint idézni bármilyen könyvből, amit valaha olvastál életedben. Alexandria könyvtárai évszázadokkal ezelőtt elvesztek az emberiség számára, de én szerencsére már akkor sem tudtam betelni az olvasással – mondta Lawrence, és a fejére mutatott, – Itt van benn minden. – De miért kell tudni mindezt? Hogyan segít ez abban, hogy legyőzzük az Ezüstvérűeket? – kérdezte Schuyler. – Az Ezüstvérűek szemében a tanulás értéktelen, és azok, akik nem tanulják meg a történelmet, hajlamosak azt megismételni. Kulcsfontosságú, hogy nyomokra, utalásokra bukkanjunk a működésükkel kapcsolatban, és ez csak Úgy történhet, ha beleássuk magunkat a világ történelmébe, így egyikünknek talán sikerülhet megfejteni folyamatos létezésük misztériumát. – A harminckötetes Encyclopedia Britannicácdi mutatott. – Készíts gondolatban pillanatfelvételt minden egyes oldalról. Vedd jegyzékbe az összes oldalt az emlékezetedben. A te gyorsaságoddal ez nem tarthat tovább öt percnél. De kapsz egy órát. – Lawrence kiment a dolgozószobából, becsukta maga mögött az ajtót. Amikor az óra letelt és Lawrence visszajött, Schuyler a kanapén hevert és szundikált. – Kész vagy? – Már ötvenöt perce – vigyorgott Schuyler. – Nagyon jó. Mondd fel az egyiptomi újraélesztési szertartás definícióját. Schuyler lehunyta a szemét, lassú, egyenletes hangon beszélt, szinte mintha felolvasna: – „Szertartás, amelynek során felkészítik a halottat a túlvilági életre; vagy magát a múmiát, vagy valamelyik isten szobrát a templomban. A ceremónia fontos része volt, amikor a múmia száját ünnepélyesen felnyitották, hogy lélegezni és enni tudjon. A szertartás a halált és az újjászületést jelképezte. Ezek a fogalmak az Osiris-mítosz részei, amelyben a megcsonkított...” – Kitűnő! – lelkendezett Lawrence. – Nagyon ügyes vagy a korodhoz képest. Nagyon ügyes. Lenyűgöző. Azt gondoltam, hogy a

kevert véred miatt hígult a vámpírerőd, de épp ellenkezőleg: inkább erősebb vagy. – Nagyapa... – kezdte Schuyler habozva, miközben segített a nagyapjának visszatenni az enciklopédia köteteit a megfelelő polcra. – Igen? – Ha a vámpírok ilyesmire képesek... Akkor miért kell iskolába járnunk? Nem teljesen felesleges, hogy bejárunk az órákra? – Egyáltalán nem – válaszolta Lawrence. – Amit mi itt csinálunk, az csak gépies magolás. Az iskolában egészen más képességeket lehet megtanulni: szocializálódni, vitatkozni, együtt élni az emberekkel. Nem szabad elidegenedni a többségtől. A Kékvérűeknek meg kell tanulniuk, hol a helyük a világban, mielőtt helyet változtathatnának. Lehet, hogy fel tudod mondani az egész enciklopédiát, de egy agy szív és érvek nélkül... Hát... Teljesen értelmetlen. Schuyler elkezdte várni a délutáni teszteket. A hét végén Lawrence az eddigi legnehezebb feladattal bízta meg. – Már hallottál a kapcsolódásról – mondta Lawrence. – Arról a képességről, amellyel irányíthatod az emberi agyakat. – Igen – felelte Schuyler. – Priscilla Dupont azt mondta, ez az egyik legveszélyesebb művészet. Legjobb, ha meg sem próbáljuk, amíg nagyobbak nem leszünk. – Nevetséges. Most kell megtanulnod, hogy megvédhesd magad a megtévesztő, rosszra csábító hatásától. A kapcsolódás ugyanis Kékvérűeken is működik. Ez az Ezüstvérűek egyik legveszedelmesebb fegyvere. Schuyler megborzongott. – Ezért meg kell tanulnod, hogyan használd, és hogyan védd meg magad tőle. Először az elsőt kell megpróbálnunk, csak azután készíthetlek föl a másodikra – határozott Lawrence. – A kapcsolódásnak négy összetevője van. Az első egyszerűen a telepátia. A gondolatolvasás képessége. Ahhoz, hogy valakinek a gondolataiban olvass, annak a valakinek az energiáira kell összpontosítanod... És meg kell próbálnod megérteni az energiák forrását. Egy agy olyan, mint egy találós kérdés; meg kell oldanod ahhoz, hogy beleláss rejtett titkaiba. Anderson! – kiáltott ki. – Jöjjön be, kérem. A fehér hajú úriember belépett a szobába.

– Igen? – Anderson meg tanult ellenállni a kapcsolódásnak. Ellen is kell tudnia állni, ha jó Vezető akar lenni. Egy vámpír nem engedheti meg magának, hogy a segítőjét megrontsák. A következő három órában Schuyler az asztal egyik végében ült, Anderson a másikban. Lawrence egy pillanatra felmutatott egy kártyalapot Andersonnak, Schuylernek pedig ki kellett találnia, melyik volt a kártyalap. Mire gondol? Schuyler megpróbált a férfi jelzéseire összpontosítani, de csak sűrű, áthatolhatatlan, szürke ködöt talált. – Kőr dáma? – kérdezte Schuyler. Lawrence pikk ászt mutatott neki. – Treff tízes? Káró hármas. És így tovább. A szürke köd nem akart feloszlani. Schuyler le volt sújtva. Amilyen sikeres volt a Vehxszal meg az animadvertóval, biztos volt benne, hogy a kapcsolódást is ugyanolyan gyorsan és könnyen el fogja sajátítani. Lawrence kiküldte Andersont, és kettesben maradt az unokájával. – Ez nagyon nehéz – vigasztalta a lányt. Megkeverte a lapokat, és visszatette a paklit a tokjába. Schuyler bólintott. – Pedig olyan könnyűnek tűnik – sóhajtott, és elmesélte, milyen simán olvas Oliver gondolataiban. – Nincs védelme. Figyelmeztess, hogy őt is be kell tanítanunk, ha azt akarjuk, hogy hatékony Vezető legyen. Schuyler bólintott. Teljesen kiszívta az energiáját ez az erőlködés a kapcsolódással, hirtelen szédülni kezdett, és holtfáradtnak érezte magát. – Jól vagy? – kérdezte aggódva Lawrence. Schuyler csak legyintett. Soha nem vallotta volna be a nagyapjának, de néha gyakorlás után olyan gyenge volt, hogy alig állt a lábán.

Huszonhatodik fejezet Teljesen véletlenül futottak össze a Raktárban. Schuyler azért ment le, hogy Lawrence leckéivel kapcsolatosan olvasson, amennyit csak bír, és örömteli csodálkozással látta, hogy Jack ott ül az egyik asztalnál, és tanul. – Á, szia – vigyorgott rá a fiú. Beletúrt a hajába, és mutatta Schuylernek, hogy üljön le vele szemben. – Mit olvasol? A pert? – kérdezte, és felmutatta a saját példányát. A lány bólintott. Emelt szintű irodalomból adták fel nekik a Kafkakötetet, és az is ott lapult a rengeteg könyv között, amiket a kezében tartott. – Ostoba egy szerelmi történet, nem gondolod? – kérdezte Jack, és végigpergette az ujjai közt a kötet megsárgult lapjait. Schuyler észrevette, hogy a könyv már igencsak kopott és szamárfüles. – Szerelmi történet? – húzta el a száját Schuyler. – Nem az igazságszolgáltatás zsarnokságáról szól a könyv? A bürokrácia abszurd természetéről? Végtére is nem derül ki, miért fogták perbe. – Nem értek egyet. És mivel Kafka nem is akarta, hogy kiadják a könyvét, ki tudja, valójában miről is szól? – kérdezte huncutul Jack. – Azt olvastam, hogy a Felice Bauerrel kötött, de végül felbontott jegyességéről meg az udvarlásról szól. Ami azt jelenti, hogy egyáltalán semmi köze a törvényhez, hanem egy férfiról szól, aki boldogtalan a szerelemben... – Jaj, Jack... – sóhajtott Schuyler. Nem volt benne biztos, hogy a fiú csak ugratja-e vagy nem, de élvezte az évődést. Eddig a percig nem volt világos, vajon rendbe tudják-e valaha is hozni bontakozó barátságukat, vagy bármi legyen is az, ami elkezdődött közöttük, aztán olyan hirtelen véget ért az előző félévben. De most úgy tűnt, Jack talán hajlandó lenne újrakezdeni. Nem mintha ez bármit is jelentene. Jack attól még mindig Mimi Force bátyja.

– Lehet, hogy az én könyvemben van valami, ami a tiédben nincs benne – mondta Jack, és odalökte Schuyler elé a példányát. – Tessék, cseréljünk – vigyorgott. – A tiédnek úgyis jobban tetszik a borítója. Schuyler kezébe vette a fiú kötetét, belélegezte a dohos szagot. Megkereste, hogy hol tartott, és továbbolvasott. Micsoda unalmas hely, gondolta Mimi Force, ahogy Kingsley nyomában lefelé ment a lépcsőn. A Történelmi Raktárba tartottak, a Bizottság központjába, a gyülekezet főkönyvtárába, amely a kizárólag Kékvérűek és vendégeik számára fenntartott, Block 122 nevű szuper exkluzív éjszakai klub alatt helyezkedett el. Mimi barátságot kötött Kingsley-vel. A fiú hasonlított hozzá a gonoszkodásra való hajlamában. Szövetségük az erkélyen álló fiú esetével kezdődött. Kingsley-ben megvolt az, amit Mimi a legjobban csodált egy vámpírban: a vágy, hogy használja a hatalmát. Titkon egyetértett Kingsley-vel: a Bizottság túlságosan óvatos, és ő is berzenkedett a szigorú szabályok ellen. Miért ne használhatnák az erejüket arra, hogy az emberek fölött uralkodjanak? Mi haszna annak, hogy olvasni tudsz valakinek a gondolataiban, ha ebből nem származhat anyagi vagy érzelmi hasznod? Mién ne szívhatnád egyszerre több emberismerősöd vérét? Miért ne fitogtasd felsőbbrendűségedet ahelyett, hogy megpróbálnál beilleszkedni a halandók világába? Kingsley elhívta magával a Raktárba, mert valami király dolgot akart mutatni neki, és most el is tűnt a sorok között, hogy megkeresse azt a bizonyos dolgot. Mimi körülnézett a fülkékkel szegélyezett, régi helyiségben. A szánalmas halandó emberek, az egykori Vezetők, akik már nem tartoztak egyik vámpírcsaládhoz sem, szorgalmasan dolgoztak kutatófülkéikben. Mimi leült a terem közepén egy hatalmas olvasóasztalhoz, és türelmetlenül dobolt az ujjaival az asztal lapján. Egyszer csak halk hangokat hallott egy könyvsor mögül: valakik csendesen beszélgettek. – Ebben az égvilágon semmi sincs a szerelemről, Jack –mondta egy lány. – Talán inkább te beszélsz bolondságokat. – Biztos vagy benne? Nézd meg jobban! Lehet, hogy nem olvastad elég figyelmesen – vitatkozott a fiú.

Mimi a fogát csikorgatta. Már megint az a Van Alen kisegér dumál a bátyjával. Mimi felállt, áthajolt az alacsony könyvespolc fölött, és megköszörülte a torkát. Jack és Schuyler azonnal elhúzódott egymástól. – Majd... Ööö... Később találkozunk – mondta Schuyler. Felnyalábolta a könyveit, és áthurcolkodott egy másik asztalhoz: nem vette észre, hogy még mindig nála van a fiú kötete. – Á, szia – köszönt Jack, és a húga felé fordította a székét. – Nem is tudtam, hogy egyáltalán idetalálsz a Raktárba. – Soha ne becsülj alá engem, Benjamin Force. Ha éppen tudni akarod, rengeteget olvasok – horkantott Mimi. Jack vigyorgott. Hazudsz, küldte a húgának. Te hazudsz, küldte vissza a lány. Jack békéltető mozdulatot tett. Bocsáss meg. Mindig. Miminek ellágyult az arca. Megyek. Otthon találkozunk. Szia. Mimi nézte, ahogy a bátyja elmegy, de hiába vésődtek az agyába a fiú gyengéd mondatai, így is gondterhelt volt. Ez a Schuyler még mindig játszik? Volt valami ebben a lányban, ami újra meg újra kibillentette a bátyját, Mimi érezte. Érezte, hogy Jack mennyire szeretne hűséges lenni a kettejük közötti kötelékhez, de olyan volt, mintha a fiúnak meg kellene győznie magát, hogy akarata ellenére szeressen a húgába. Miért? Még sohasem volt ilyen. Eddig minden ciklusban nehézségek nélkül erősítették meg újra a kettejüket összefűző köteléket. Mimi arcáról egy pillanatra elszállt a tökéletes, önelégült magabiztosság: elveszett, rémült kislánynak látszott csupán. Mi lesz, ha elhagy engem? Mi lesz, ha nem újítja meg a kötelékünket, amikor eljön az idő? Mi történik akkor velünk? Mimi megborzongott, ahogy Allegra Van Alenre gondolt: a nő a kórházban fekszik, gyakorlatilag halott a világ szemében. Nem engedheti, hogy ez történjen velük. Egyikükkel sem. – Úgy nézel ki, mintha kísértetet láttál volna – szólalt meg Kingsley, és egy hatalmas könyvet tett le Mimi elé. Mimi rávillantotta lélegzetelállítóan lefegyverző mosolyát.

– Bár úgy lett volna. – A bőrbe kötött, vastag könyvre pillantott. – Ez mi? – Olyasmi, amit nekünk nem szabadna nézegetnünk. A tiltott varázslatok réges-régi kézikönyve. Hallottál erről a Croatanról vagy miről, ugye? Az Ezüstvérűekről? – kérdezte Kingsley. – Igen – válaszolta Mimi óvatosan. – De Ezüstvérűek elvileg nem léteznek. – Na persze – vigyorgott önelégülten Kingsley. – De csak azért, mert mostanában már nem annyira szófogadók. – Ezt hogy érted? – Az Ezüstvérűek egykor a Kékvérűek szolgái voltak. Amikor arra ítéltettünk, hogy a földön töltsük halhatatlan életünket, azok, akik továbbra is Lucifert követték, egy időre Michael és Gabrielle hatalma alá kerültek. Mi irányítottuk őket, de aztán felkeltek ellenünk, és már nem engedelmeskedtek többé. Vadászni kezdtek ránk, mi meg rájuk, évszázadokon keresztül dúlt a véres háború. Most elvileg eltűntek. De megvan a módja, hogyan lehet visszahozni őket. – Hogyhogy? – kérdezte Mimi, és arra gondolt, hogy Kingsley túlságosan sokat dicsekszik ilyesmikkel. Az Ezüstvérűek témája végtére is nem valamiféle tréfa. A legtöbb Kékvérű egyáltalán beszélni sem bírt róluk. – Elő lehet hívni egy Ezüstvérűt a sötétből. Érted. Hogy azt tegye, amit csak akarsz – magyarázta Kingsley. – Nem vagyok biztos benne, hogy ez annyira jó dolog volna – mondta Mimi megborzongva. – Túl komoly ez nekem. – Ugyan már. Szerintem tök jó móka lenne – vigyorgott Kingsley. Kingsley mindenféle csínytevésre előszeretettel használta a „tök jő móka" kifejezést. Nyilvánvaló volt, hogy számára egy sötét, veszélyes régi varázslat ugyanaz, mint ha négyszáz kilométer per órás sebességgel száguldozna egy Ferrarival: valószínűleg nem a legjobb ötlet, de akkor is meg kell tenni, csak azért, hogy elmondhasd magadról: megtetted. – Á, nem. – Mimi a fejét rázta. De ha ez nem érdekli is, valami mást hátha talál ebben a könyvben, ami esetleg hasznosnak bizonyulhat. Materia acerbus. Sötét lényeg. Az első oldalra lapozott, és olvasni kezdett.

Huszonhetedik fejezet Allegra Van Alen ébren volt. Egyenesen ült az ágyban, szép szőke haja a kórházi hálóingbe bújtatott vállára omlott. Tágra nyitotta világoszöld szemét, és halk, kísérteties hangon megszólalt: – Vigyázz, Schuyler. Vigyázz! Schuyler reszketve ébredt. Az anyja kórházi szobájában találta magát, a Columbia Presbyterianben, de egyáltalán nem emlékezett rá, hogy került oda. Éjfél elmúlt, de ő csak azt tudta felidézni, hogy olvasott, és közben elbóbiskolt. Nem emlékezett, hogy kijött volna a hálószobájából, hogy elment volna busszal a Százhatvannyolcadik utcáig, vagy, hogy megérkezett volna a kórházba. Biztosan alva járt, vagy elvesztette az eszméletét – pontosan, ahogy Bliss mesélte. Lenézett az anyjára. Allegra ugyanolyan némán és békésen aludt a takaró alatt, mint mindig. Talán csak álom volt? De hiszen annyira valóságosnak tűnt. Az anyja ébren volt, beszélt hozzá. Azt mondta neki, hogy vigyázzon. De mire vigyázzon? – Anya – mondta Schuyler, és megsimogatta Allegra hideg arcát. Valójában még mindig, minden percben fájt neki a hiánya. Schuyler homlokon csókolta az anyját, leoltotta a lámpát, és kiment a szobából. Másnap este Lawrence meghívta Schuylert vacsorára a régi klubjába. A Kalandvágyók Klubját, az elit szervezetet a Kékvérűek alapították a tizennyolcadik század elején: itt találkoztak a hasonló gondolkodású világjárók, akik szívesen jegyezték fel és osztották meg egymással a természeti és földrajzi jelenségekkel kapcsolatos kutatásaikat, elméleteiket. A klub az Ötödik sugárúton működött egy jól felszerelt épületben, a Knickerbocker Klubbal szemben, nem messze a Metropolitan Múzeumtól. Ez a két Kékvérű-egyesület kénytelen volt az elmúlt évek során befogadóbb politikát folytatni, és Vörös vérűeket is felvenni a soraiba. A Kalandvágyók Klubja azonban még mindig vámpírerődítményként működött, még ha csak azért is, mert az embereket szemlátomást kevésbé érdekelték a környezeti témák, mint a társadalmiak, valamint

azért, mert ha a Kalandvágyók nehézkes, régi köréhez csatlakoztak volna, még pecsétet sem kapnak. Az étterem tele volt a régi családok tagjaival: ott voltak Carondoleték, Lorillardék és Seligmanék, akiknek a Van Alen családhoz hasonlóan inkább a múltjuk volt előkelő, semmint hogy a jelenben lettek volna vagyonosak. A maítre d' üdvözölte Lawrence-t, aki körbejárt a helyiségben, kezet fogott és csevegett az ismerőseivel, aztán végre Schuylerrel együtt leült az asztalhoz. A Kalandvágyóknál a menü a tizenkilencedik század óta nem változott semmit. Nyelvhal meuniere módra. Dianesteak. Nyúlsült. Schuyler nyelvhalat rendelt, Lawrence a steaket választotta. Az étel ezüstfedő alatt érkezett. – Viola – mondta a pincér, és egyszerre emelte fel a fedőt a két tányérról. – Bon appétit. Schuyler nekilátott a halnak, és közben elmesélte Lawrence-nek, mi történt az éjjel. – Elvesztettem az eszméletemet... Amikor felébredtem, a kórházban voltam, anya szobájában – vallotta be. – Elvesztetted az eszméleted? Hogyhogy? – kérdezte Lawrence a steaket falatozva. – Tudod, amikor kicsúszol az időből, aztán meg felébredsz, és nem tudod, hogy kerülsz oda, ahol vagy. Lawrence letette a villáját. – Tudom, mi a visszaemlékezés. De a vámpírok mindig maguknál vannak, amikor újra átélik az emlékeiket. – Tényleg? – kérdezte Schuyler. Lawrence bólintott. – Amiről te beszélsz, az nagyon szokatlan. – Szokatlan? – Schuyler egy percig hallgatott. De hiszen Blisszel is folyton ez történik. Akkor azért annyira nem lehet ritka. Elmondta a nagyapjának, amit Bliss mesélt neki. Lawrence elgondolkodott. – Lehet, hogy van valami ezeknek az új, fiatal vámpíroknak a génjeiben. Az okozhatja ezt a dolgot. Nem hiszem, hogy aggódnunk kellene, de azért szólj, ha megint megtörténik. – Nagyot sóhajtott... – Most pedig mondanom kell valamit.

Schuyler megkeményítette a szívét: felkészült a hírre, amitől a nagyapja visszatérésének napja óta rettegett. – A bíró beleegyezett, hogy meghallgatja Charles petícióját az örökbefogadásodról. Egy hónap múlva lesz a meghallgatás.

Feljegyzés kórházi betegről Szent Dmphna Elmegyógyintézet Név: Margaret Stanford Életkor: 16 Felvétel időpontja: 1669. Április 5. INDOKLÁS: A felvett beteg a valószínűsíthető elmebaj jelelt mutatja. ERKÖLCSI: Vallási izgalmak Szerelmi viszonyok FIZIKAI: Önbántalmazás, Baleset vagy sérülés, Epilepszia Öngyilkos hajlamok. A beteg felvágta az ereit egy héttel a felvétele előtt. Családtagja talált rá. Téveszmés őrjöngések CSALÁDTÖRTÉNET:

Elmezavar vagy hisztéria nem mutatható ki családtagban sem. Egyetlen gyermek, mindkét szülő él.

egyik

ELŐZMÉNYEK:

Epilepsziás rohamok. A beteg fejfájásra, rémálmokra panaszkodik. Eszméletvesztések. A beteg nem emlékszik bizonyos dolgokra, amiket csinált. Szerelmi viszony nem megfelelő fiatalemberrel, a viszony hisztérikus felidézése. A beteg azonban nem volt állapotos a felvétele Idején. JELENLEGI ÁLLAPOTA:

Szemelvények a beteg beszámolójából, a felvétel idejéből: „Annyira valóságosnak tűnik. Nem menekülhetek. Felébredek, és a csontjaimban érzem. Jön, azt mondja, állomban Tudja a nevemet. Azt mondja, a részem. Csak ennyire emlékszem. Segítsen, doktor, segítsen. Meg kell szabadulnom. Meg kell szabadulnom tőle."

I

Huszonnyolcadik fejezet A fotózás címe az lehetett volna: „Talitha Getty Marrakes-ben". Csupa habkönnyű, áttetsző vászon dzseballa, ékköves kaftán, sőt néha egy-egy turbán is feltűnt – ja, és persze mindenhol a lehető legeslegkisebb bikinik. Az utazásokért felelős divatasszisztens azonban valahogy félreértette a dolgokat, és véletlenül Montserratba küldte őket, így aztán a karibi szigetnek kellett az észak-afrikai várost alakítania a képeken. Nem mintha ez bárkit is zavart volna – a lényeg, hogy tengerparton voltak. Blisst csütörtökön hívta fel a Farnsworth Modellügynökség, pénteken már repülőn ült, és napnyugtára meg is érkezett. Schuylert is beválogatták a munkára, miután a két gyönyörű orosz modell, akiket a Chic eredetileg választott, rájött, hogy lejárt a vízumuk, és muszáj hazautazniuk. A Chic divatigazgatója, Patrice Wilcox szigorú nő volt, nem ismert tréfát. A trópusi hőség ellenére tetőtől talpig feketébe volt öltözve. Amikor a stáb és a modellek megérkeztek, olyan vékony mosolyra húzódott a szája, amilyen az alakja volt. – Most nem nyaralni jöttek, emberek. Hanem dolgozni. Holnap reggel nyolcra mindenki álljon készen. Patrice szigorú figyelmeztetései ellenére, kár is lett volna tagadni, a fotózás tiszta nyaralás volt. Miközben Patrice a pontosságról tartott kiselőadást, Jonas Jones, a hírhedten javíthatatlan Kékvérű divatfotós a lányokra kacsintott a szigorú nő háta mögül. – Öt perc múlva margarita koktél a bárban – tátogta. Éjfélre a divatigazgatón kívül a teljes csapat a tengerparti Bárban ücsörgött és iszogatott – Jonas két asszisztense, a két helyes fiú a Rhode Island-i Dizájniskolából, a csacsogó modellek, akik közül egy sem töltötte még be a tizennyolcat, valamit Schuyler és Bliss.

Bliss és Schuyler az összes Vörös vérűt lenyűgözték a csapatból azzal a képességükkel, hogy simán az asztal alá ittak mindenkit. Naná. A vámpírgének. Schuyler a sötét tengerpartot bámulta, a hosszan elnyúló homokföveny fölött rezgő holdat, meg a tajtékos hullámok finom morajlását. Gyönyörű volt. Korán érkezett, kicsit számított rá, hogy Jack Force-ot már itt találja. De a fiú nem volt a modellek között, és Schuyler csalódott. Ahogy azonban épp arra gondolt, bárcsak itt lenne a fiú, egyszer csak érezte, hogy valaki finoman megérinti a könyökét: Jack állt a mellette lévő széknél. – Mit iszol? – kérdezte. – Remélem, nem valami nagyon abszurd dolgot – mondta, mintha csak tegnap lett volna, amikor a Raktárban beszélgettek. – Elég szörnyű ez a kotyvalék. Valami kókuszrum meg ananász lé, de nem pina colada. Megkóstolod? – kérdezte, és a fiú felé nyújtotta a poharat. Jack belekóstolt az italba, és elfintorodott. – Borzalmas. – Mondtam. – Kérek egyet – szólt oda a fiú a pultosnak. – Bátor ember – jegyezte meg Schuyler, és Jack felé emelte a poharát. – Hogy van Lawrence? – kérdezte a fiú az italát kevergetve. – Jól. – Schuyler azon tűnődött, vajon tudja-e Jack, hogy az apja örökbe akarja őt fogadni. Nem akarta szóba hozni a kellemetlen témát. – Még mindig hiszel benne, hogy visszatértek? – kérdezte Jack. Az Ezüstvérűekre gondolt. – Hinnem kell benne – felelte Schuyler egyszerűen. – Ez az egyetlen magyarázat arra, ami Dylannel történt... És Cordeliával. Jack az italába bámult. Megrázta a poharat, a jégkockák összekoccantak az üveggel. – A Bizottság nem hisz benne. A római krízis véget ért, Lucifert maga Michael pusztította el. Lehetetlen, hogy visszajöjjenek. – Tudom. – Schuyler is az italába bámult, már csak néhány csepp árválkodott a pohár alján. – De azt gondolom, hogy a Bizottság téved.

Úgy tűnt, mintha Jack válaszolni akarna, de ekkor megszólalt egy rekedt hang a bár túloldaláról, ahol fergeteges ivós játék zajlott. – Schuyler! Jack! Kell még két evező a viking mesterhez! Gyertek ide! Másnap az egész csapat eltúrázott egy rejtett természetvédelmi területre, a sziget távoli csücskébe. A modelleket sminksátrak védték a forróságtól. Bliss előbújt a kunyhóból: zebracsíkos bikinit viselt – amelynek a megkötőit kagylók díszítették –, átlátszó selyemkaftánt és kövekkel kirakott flip-flop szandált. – Hol vannak a papagájok? – kérdezte Jonas a fényképezőgép mögül. Úgy tervezték a képet, hogy Bliss mindkét karján két-két hatalmas, tarka tollú arapapagájt fog tartani, tisztelgésképpen Talitha papagájai előtt. Az állatidomár előhozta a madarakat, de azok egyáltalán nem voltak hajlandók szót fogadni neki. Az egyik Bliss fejére ült, a másik pedig hangosan rikoltozva röpdösött körülötte. Az idomárnak végre sikerült megszabadítania Blisst a madár karmai közül, és Jonas megelégedett azzal, hogy egy fa alatt állva fényképezte Blisst, a madarak közelében. – Hála istennek, hogy ennek vége – zúgolódott Bliss, miközben óvatosan lépkedett a magas fűben a sminksátor oltalma felé. Ezután Schuyler következett. Fekete Gucci fürdőruhát viselt, egy olyan egyrészest, amelyet a legjobban talán úgy lehetne leírni, hogy elöl két vékony csík, amely alul apró kis V alakban végződik. A stylist a melléhez ragasztotta a fürdőruha anyagát, de Schuyler még így is túlságosan csupasznak érezte magát. – Valami Kék lagúna-féle dologra gondoltam – magyarázta Jonas. – Legyél dögös. Parázsló. Szexi. De ártatlan. Schuyler óvatosan bemászott a vízesés alatt elterülő, hideg vizű kis tóba. – Kész vagy? – kérdezte a tó túlsó végéből Jack Force. Schuyler bólintott. Tudta, hogy együtt fogják fotózni őket, De amikor meglátta Jack napbarnított, izmos testét a süllyesztett derekú Vilbrequin szörfös nadrágban, a füle tövéig elvörösödött.

Főleg amikor Jonas rájuk szólt, hogy álljanak közelebb egymáshoz. – Nem hallottátok, mit mondtam? Kék lagúna! Meg vagytok őrülve egymásért! Próbáljátok ezt mutatni! Jack, tedd a kezed a combjára. Schuyler, hajlítsd meg a hátad, állj közelebb hozzá, hogy egymáshoz érjen a testetek. Ez az. Sokkal jobb. – Bocs – motyogta Jack, ahogy közelebb húzta magához Schuylert. – Csak a munkádat végzed, nem? – válaszolta Schuyler, és igyekezett nem mutatni, milyen hatással van rá a fiú közelsége. Megvillant a kamera. – Kérem a következőt! – kiáltotta Jonas. Aznap este, amikor Jonas az egész stábot elvitte vacsorázni egy kiülős étterembe, Bliss Morgan, a veszélyesen helyes fotóasszisztens melletti széken találta magát. Morgan egész hétvégén elég sokat foglalkozott vele. Másodikos volt a Rhode Island-i Dizájniskolában, tizenkilenc éves, és soha ki nem fogyott a rossz viccekből, amiken Bliss akarata ellenére egész este vihogott. A fiú csak öntötte neki az italokat egymás után, nem vette észre, hogy Biissre semmiféle hatással nincs az alkohol. Bliss hátradőlt a fonott széken, és a fiú ölébe tette a lábát. A hónapok óta tartó New York-i tél után itt végre szabadnak érezte magát, élvezte, ahogy a hűvös tengeri szél a hajába kap, hogy sehol sincsenek a folyton parancsolgató szülei, és ami a legjobb – sehol a rémálmok, amióta betette a lábát a szigetre. – Sétálunk egyet? – vetette fel a fiú. Bliss bólintott. A „tengerparti séta" elég gyanúsan hangzott. Valószínű, hogy a kérdés csak egy kicsit finomabb megfogalmazása volt ennek a kérdésnek: összejöjjünk? Kézen fogva sétálgattak a parton, Bliss újra meg újra a guruló hullámokba lépett, érezte a hideg vizet a bőrén. A szálloda fényei egyre inkább elhalványultak. – A Morgan nem lánynév? – kérdezte Bliss huncutul. – Dehogyis – felelte a fiú, magához vonta, és a földre húzta a lányt. Bliss úgy tett, mintha küzdene, de Morgan a földhöz szorította a karját. – Nem szabadulsz tőlem – mondta. – Biztos?

A fiú megcsókolta, és Bliss visszacsókolta. Más volt, mint amikor Dylannel vagy Kingsley-vel csókolózott. Ez itt egy ember. Egy Vörös vérű. Érezte, ahogy a fiú szíve kalapál a mellkasában, érezte érett emberszagát. És akkor hirtelen tudta, mit fog tenni. A fiú lehúzta magáról az inget, félredobta az összegyűrt vászoncsomót. Bliss segített neki kigombolni a blúzát. Egész teste bizsergett, amikor a fiú a bikini felső alá csúsztatta a kezét, és kioldotta a madzagot. Nem húzza az időt ez a fiú... De hát ő sem arra vágyik. Bliss megfordította a fiút, rágurult, most ő ült rajta, térdét a homokba nyomta a csípője mellett. – Szép – mondta Morgan, és elismerően csodálta a félmeztelen Blisst a holdfényben. – Úgy gondolod? – kérdezte Bliss szemérmesen. Aztán lehajolt, és végigcsókolta a fiút a dereka sötét vonalától, fel a mellkasáig, aztán a nyakáig, az álla alatt megbúvó meleg foltig. Lassan csókolta a bőrét. A fiú nagyot sóhajtott, és közelebb vonta magához a lány fejét. Ekkor Bliss belemélyesztette a tépőfogát, és szívni kezdte a vérét...

Huszonkilencedik fejezet A Bizottság továbbra is úgy vélte, semmi mást nem kell tenni ahhoz, hogy az ember megismerje a múltbeli életeit, mint hogy leül egy székbe, behunyja a szemét, és meditálni kezd, hagyja, hogy az elméje végigjárja az emlékezet végtelen folyosóit, és sorra vegye az ezernyi élet eseményeit. Mimi kényelembe helyezkedett hercegnői díványán a hálószobája sötét magányában, szőrmemaszkot húzott a szemére, és elkezdett összpontosítani. Ennél tisztábbak nem is lehettek volna a látomásai. Az elmúlt életei mind ugyanazt a történetet ismételgették: ő és Jack együtt, boldogságban, kötődésben, szerelemben. Kielemezte a közelmúlt eseményeit is: Plymouth, New port, de sem az időből, sem a helyből nem tudott rájönni semmire. Akárhogyan igyekezett, nem tudott rájönni a visszahúzódása, a kétségei, az elbizonytalanodása okára. Vagy mégis? Döbbenten idézte fel a bátyja arcát a Négyszázas Bálon. Azt a teljes, totális csodálatot. Akkor megpróbálta elhessegetni az aggodalmát, azt mondta magának, csak futó kaland az egész. Sőt mi több: csupán puszta kíváncsiság. Ez nagy ostobaság volt. Hagyta, hogy elvakítsa a büszkesége. Túlságosan régóta nem akarja látni az igazságot. Pedig egész idő alatt itt volt a válasz az orra előtt. Schuyler Van Alen. A kis félvér. Pontosabban szólva: a múlt nélküli Kékvérű. Az új lélek. Ez volt a rendellenesség az ő világukban. Ez volt az az ismeretlen tényező, amely újra meg újra kibillentette Jacket az egyensúlyából. Hogyan lehetséges, hogy eddig nem vette észre? Schuyler mostanáig nem létezett a világukban. Csak most... Ebben a ciklusban. És csak most, ebben a ciklusban fordult elő, hogy a Jacket és Mimit egymáshoz fűző kötelékhez kétségek fértek. Jack vonzódik Schuylerhez – ahogy egykor Gabrielle-hez vonzódott. Mimi dühödten letépte magáról a szemmaszkot, és a szoba túlsó végébe

hajította a szőrös rongydarabot: kis híján eltalálta vele Pookie-t, a csau csauját, aki erre méltatlankodva nyöszörgött. Gabrielle. Mindig Gabrielle volt az. Már a Bukás előtt is így volt. Gabrielle, az Erényes, a Hírnök, a Fehér arkangyal, aki az üdvösség hírét hozza. Mimi és Jack az Alvilág angyalai voltak, végzetük a sötétséghez és az igazsághoz kötötte őket, az volt a dolguk, hogy a halandóságára emlékeztessék az embert. De Jack, Abbadon, mégis mindig a Fényhez vonzódott. Mindig a Fehér erejéhez vonzódott. És még őrá mondják, hogy felmászott a társasági ranglétrán, gondolta Mimi. Mimi évszázadok óta tudta, hogy Jack elégedetlen a helyével, hogy nem érzi jól magát a bőrében, a címében, a helyzetében – a Pusztítás Angyalaként. Jack soha nem futamodna meg a kötelességei és a felelősség elől, ezt Mimi tudta: ismerte az ikertestvérét. Csak azt szerette volna, bárcsak a fiú elfogadná a világot olyannak, amilyenné teremtődött, ahelyett, hogy valami nagyobbra törekedne. Ez volt az, ami a legelején is bajba sodorta őket. Követték Lucifert, amikor felfelé vezetett az útja, és Jack azt gondolta, hogy ha olyan fényesen ragyoghatna, mint a nap, amit Gabrielle annyira szeret, talán elnyerheti a kezét. De Gabrielle akkor hátat fordított neki, és még amikor a Földön elhagyta Michaelt, akkor is inkább egy emberhez ment feleségül, mint a Sötétség Abbadonjához. A Force ikrek között nem volt helye titoknak. Mimi meg tanult együtt élni azzal a ténnyel, hogy Gabrielle arca ezer éve kísérti Jacket álmában. Most azonban a vonzás ereje az anyáról átszállt a lányra, és ezt már nem volt képes elfogadni. Mimi most már tudta, mit kell tennie. Hogy megmentse a köteléket, hogy megmentse kettejüket. El kell pusztítania Schuyler Van Alent.

Harmincadik fejezet Valaki olyan kitartóan dörömbölt az ajtón, hogy a tengerparti hotel nádfalai beleremegtek a rázkódásba. A hang élesen hasított a pirkadati csöndbe. Hajnali öt óra volt. – Schuyler! Schuyler! Ébredj! Schuyler kikászálódott az ágyból, és résnyire nyitotta az ajtót. Bliss állt a folyosón: még mindig az előző napi ruhája volt rajta, haja összevissza kócolódott, szemében rettegés ült. Schuyler kiakasztotta a láncot, és kitárta az ajtót. – Mi van? – Úristen, Schuyler, segítened kell! Iszonyú nagy bajban vagyok, ó, a francba, rohadt nagy baj van, azt hiszem, meghalt – hadarta Bliss egész testében vadul remegve. Schuylernek egy pillanat alatt kiröppent az álom a szeméből. – Meghalt? Ki halt meg? – Morgan... Az asszisztens... Én... Gyere gyorsan! Rohanni kezdtek a part felé, és Bliss útközben elmesélte Neki, hogy mi történt. – Megtettem. Megtettem a Caerimonia Osculon. A Szent Csókot. Nem is tudom, kedvem támadt hozzá. Túl akartam esni rajta, érted? Utáltam, hogy én vagyok az egyetlen az évfolyamon, aki még nem csinálta. És szuper volt, minden tök jó volt, a srác nagyon benne volt... De aztán, nem tudom, azt hiszem, túl messzire mentem. Ó, a francba, Schuyler, ha ezt a Bizottság megtudja, iszonyú, durva nagy bajban leszek. Bliss odavitte Schuylert, ahol Morgannel csókolóztak, egy eldugott helyre a pálmafák alá, egy homokdűne mögé. A fiú hanyatt feküdt a homokban, a vér még mindig szivárgott a nyakán lévő két kicsi lyukból. – Nem lélegzik – mondta Bliss idegesen. – Azt hiszem, túl messzire mentem. Schuyler letérdelt, hogy megkeresse a fiú pulzusát. – Nincs pulzusa.

– Úristen, ki fognak nyírni! Még soha nem fordult elő, hogy egy ember belehalt volna a Caerimoniába! Soha! – Cssss... Hadd gondolkozzam... Jack. Ide kell hívnunk Jacket – döntötte el Schuyler. – Jacket? Minek? – Mert ő már csinált ilyet. Lehet, hogy Morgan nem halt meg. Lehet, hogy ez történik a Vörös vérűekkel a szertartás után. Lehet, hogy Jack tud valamit, amit mi nem tudunk. Bliss még be sem fejezte a kopogást, Jack már az ajtóban állt, talpig felöltözve és teljesen éberen. Schuyler csak ámult-bámult, hogy milyen gyors a fiú. Lemerte volna fogadni, hogy igazi őstehetség lehet a Veloxteszben. Neki nem jutott eszébe, hogy ilyesmire használja a vámpírsebességet – még most is pizsamában volt. Jack végighallgatta Blisst, és másodpercekkel később már a fiú mellett állt. Letérdelt a homokba, és két ujját Morgan nyakára szorította, hogy megmérje a pulzusát. – Ott van az... Lehet érezni... Nagyon halovány, de ott van. – Ó, hála a jő istennek – kiáltott fel Bliss, és megkönnyebbülten rogyott le a homokba. – Szóval rendbe jön? – kérdezte Schuyler. – Rendbe jön – bólintott Jack. – Lehet, hogy nem fog emlékezni, hogy mi történt, de amikor majd felébred, keresni fog téged, Bliss. Vonzódni fog ahhoz, aki a sajátjaként jelölte meg őt. – Miért? – A Szent Csók nyomán kötelék alakul ki. Ez azt jelenti, hogy mostantól ő a tiéd. Más vámpír nem szívhatja a vérét. Amikor a magadévá tetted, a vére összekeveredett a tiéddel, és így már bármelyik másik vámpír számára méreg. Bliss és Schuyler próbálta megemészteni az új információt. – Szóval akkor mostantól a pasim? – kérdezte Bliss. Nem volt benne biztos, hogy akarja ezt. – Ha akarod – válaszolta Jack. – Ez komoly dolog, érted? Jelent valamit. Mindkét fél számára. Bliss elpirult. – De én...

– Semmi baj – vágott a szavába Jack, és felemelte a fiút. –Vigyük vissza a szobájába. Reggel valószínűleg csak azt fogja hinni, hogy szörnyen másnapos. – Kösz, Jack – mondta Schuyler, amikor már Morgant is és Blisst is a szobájába kísérték. Kezét könnyedén a fiú karjára tette, így akarta kifejezni, milyen sokat jelent neki, hogy Jack segített ezen az éjjelen. Jack elmosolyodott, zöld szeme világított a tompa hajnali fényben. Schuylernek az jutott eszébe, hogy még sosem látott senkit, aki ennyire nyugodtan viselkedett volna egy ilyen feszült helyzetben. Rá is jó hatással volt a magabiztossága; a fiú természetes vezető, fantasztikus volt, ahogy Blisst nyugtatgatta, és közben tiszteletteljesen gondoskodott a fiúról is. Jack Schuyler kezére tette a bal kezét. – Szívesen, máskor is. És mondd meg Blissnek, hogy ne aggódjon. Mindannyiunkkal előfordul, hogy hibát követünk el. Schuyler érezte, milyen meleg és sima a fiú bőre; arra gondolt, örökké álldogálhatnának így az ajtajában. De Jack levette a kezét a kezéről, és ezért Schuyler is, vonakodva bár, de elengedte a fiú karját. – Hát akkor... Jó éjszakát – motyogta Jack, és a felhők mögül lassan előbukkanó nap felé biccentett. Megfordult és elindult, léptei halkan klaffogtak a fapadlón. – Jó éjt – suttogta Schuyler. – Szép álmokkal? – Az tuti – felelte Jack. Schuyler halkan kuncogott magában, miközben kinyitotta a szobája ajtaját. Nem akarta, hogy Jack meghallja, amit utoljára mondott, de hát egy szuper érzékeny fülű vámpír előtt az embernek nem lehetnek titkai. Aznap reggel Schuyler és Bliss együtt taxizott ki a repülőtérre. Nyolckor indult a gépük, mindketten két órát aludtak mindössze a hajnali cirkusz miatt. – Jól vagy? – kérdezte Schuyler. – Istenem, meghalok egy cigiért – mondta Bliss, és kutatni kezdett a táskájában. Elővette a cigarettát, és meggyújtott egy szálat, közben a másik kezével letekerte az ablakot. –Kérsz te is? Schuyler a fejét rázta. – Nem is tudom... Kicsit azt kívánom, bárcsak még vártam volna – vallotta be Bliss. – Nem tudom. Egyszerűen kedvem támadt hozzá. Érted? Mert Mimi egyfolytában erről beszél... Meg a többi lány is,

mindig az emberismerőseikkel hencegnek. Én meg tiszta hülyének éreztem magam, nem is tudom, mint egy szűz vagy ilyesmi. – Na és milyen? – kérdezte Schuyler. – Őszintén? – Aha. – Iszonyú jó. Olyan, mintha bekebeleznéd a lelkét, Schuyler. Éreztem a... Az egész lényét. És utána szuperül feldobódtam, érted? Olyan, mint az utazás. Mintha be lennél tépve. Most már tudom, miért csinálják a többiek – ismerte be Bliss. A taxi kanyarogva igyekezett az úton, a lányok kinéztek az ablakon, és a Karib-tenger sima, zavartalan vizét bámulták. Káprázatos látvány volt, de azért mind a ketten örültek, hogy hamarosan visszatérnek New York koszos, szürke utcáira. Schuyler nagy levegőt vett. – Én még nem próbáltam – vallotta be. – Majd kipróbálod – mondta Bliss, és kipöckölte a hamut az ablakon. – De hallgass rám: amikor megteszed, csak olyan emberismerőssel tedd meg, aki számít is neked valamit. Én most vonzódom Morganhez, pedig nem akarok. Hiszen alig ismerem.

Feljegyzés kórházi betegről Szent Dymphna Elmegyógyintézet Név: Margaret Stanford Életkor: 16 Felvétel időpontja: 1869. Április 5. KORÁBBI KEZELÉSEK: Javaslat: elszigetelő terápia1869. Április 30. A beteg nem reagál elszigetelő terápia a továbbiakban nem javasolt 1869. Május 23. A betegnél továbbra is delírium érzékcsalódás és rémálmok lépnek fel az öngyilkos hajlamok előtérbe kerültek. A beteg erőszakos veszélyt jelent saját maga ls környezete számára. Javaslat: teljes védelemmel ellátott intézménybe való átszállítás.

JELENLEGI ÁLLAPOT: Egy héttel a tervezett átszállítás előtt a beteg reagálni kezdett a kezelésre. A beteg itt maradt, engedélyt kapott az itttartózkodásra, heteken keresztül semmi Jelét nem adta érzékcsalódásnak, hisztériának vagy elmezavarodottságnak. A beteg megfelelően válaszol a kérdésekre, szemmel láthatóan teljesen felépült. Javaslat: ha a javulás folytatódik, három hónapon belül hazamehet a családjához.

Harmincegyedik fejezet A diáktanács minden évben pénzgyűjtést szervezett Valentin-napon: rózsát árultak, amiket az osztályban lehetett küldeni egymásnak. Négyféle rózsa volt: fehér, sárga, vörös és rózsaszín. Az iskola nőnemű tanulói vég nélkül elemezgették a különböző színek finom jelentésbeli különbségeit. Mimi mindig is a kővetkezőképpen képzelte a dolgot: a fehér a szerelem színe, a sárga a barátságé, a vörös a szenvedélyé, a rózsaszín pedig a titkos imádaté. Valentin-napon minden évben Mimi kapta a leghatalmasabb, leggondosabban kidolgozott csokrokat. Az egyik emberismerőse egyszer öt tucat vörös rózsával akarta kifejezni sohasem szűnő imádatát. Mimi aznap reggel, az első óra előtt, a pad szélén ült a kémialaborban, és várta, hogy elinduljon a virágáradat. Megérkeztek a diáktanács futárai a csokrokkal. – Boldog Valentin-napot! – csicseregték a zaklatott Mr. Korgannek. – Tessék, essünk túl rajta – morogta az öreg. Sok lány több kis csokrot kapott – többnyire sárga rózsát, ami azt jelentette, hogy egymásra költötték a pénzüket, ahogy szokták a lányok, hogy kicsit kevésbé érezzék rosszul magukat, amiért nincs pasijuk ezen a szentséges napon. Schuyler a szokásos asztalnál ült – annyiszor körbeforogtak már, hogy megint Oliver mellett kötött ki és átvett az egyik futártól egy csinos kis sárga csokrot. Oliver tavaly is küldött neki egy ilyet, és tényleg, a kísérőkártyán most is az ő gondos kézírásával állt az üdvözlet. – Kösz, Ollie – mosolygott Schuyler, és beleszagolt az illatos szirmokba. – Ez pedig a magáé, Mr. Hazard-Perry – mondta az elsős lány, aki a rózsákat kézbesítette, és átnyújtott Olivernek egy csokor rózsaszín rózsát. Oliver elvörösödött. – Rózsaszín? – Titkos imádó! – cukkolta Schuyler. Úgy döntött, hogy idén rózsaszínt küld neki, mivel eddig minden évben sárga csokrot küldtek

egymásnak, és ez már kezdett túlságosan kiszámíthatóvá válni. Miért ne turbózná fel egy kicsit a dolgot, gondolta. – Ha. Persze. Tudom, hogy csak te küldted, Sky – mondta Oliver, lecsippentette a kártyát a csokor tetejéről, és hangosan felolvasta az üzenetet: „Oliver, leszel a titkos Valentin-napi pasim? Szeretettel: Sky." Visszatette a cédulát a borítékba, és egy percig nem tudott Schuyler szemébe nézni. Schuyler be akart kukucskálni az agyába. Sikeresen elsajátította már a kapcsolódás első fázisát, a telepátiát, csakhogy Oliver is gyakorolt, és onnantól kezdve, hogy megtanulta a telepátia ellenszerét, az occludót ami azt jelenti, hogy becsukta az agyát a külső befolyások elől, többé nem tudott olvasni a gondolataiban. Bliss, aki Kingsley mellett ült, két egyforma méretű vörös csokrot kapott. – Ó! Úgy látom, versenytársam akadt – mondta lassan Kingsley. – Á, semmi az egész. Valami srác küldte, de nem is ismerem olyan jól – motyogta Bliss. A második csokor természetesen Morgantől jött, aki egyenesen a Rhode Island-i kollégiumi szobájából küldte a rózsát. „Csak rád gondolok. Szeretettel, M." – állt a kártyán. Kingsley személyesen adta át neki a saját csokrát. – Jobban örülnék, ha zöld rózsa lenne, az jobban illene hozzád. Ez a szín nem megy a hajadhoz. – Nem baj – mormogta Bliss. Még mindig nem tudta, mit is érez Kingsley iránt. Amikor vele volt, úgy érezte, elárulja Dylan emlékét. Miután a virágküldöncök szétosztották a közepes méretű csokrokat, sor került a nagy dobásokra is. A három-négy tucat rózsaszálból álló, mély bordó színű csokrokra, amelyek mindegyikére Mimi Force neve volt írva. Mimi asztala hamarosan úgy festett, mint egy ravatalozó. – Úgy tűnik, ennyi volt – morgott Mr. Korgan. – Várjanak... Még van itt egy – mondta a futár, és előhozta a legeslegdrágább virágkölteményt: az egy méter magas csokorba kétszáz szál fehér rózsát kötöttek, a virágok szirmai a leghalványabb elefántcsontszínben játszottak. Az összes lány megszédült a látványtól. A fiúk szinte soha, de soha nem vettek fehér rózsát senkinek. A fehér rózsa túl nagy elkötelezettséget jelképezett. Ez a csokor meg pláne arról árulkodott, hogy valaki nagyon odavan. A futár Schuyler előtt tette le a csokrot.

Mimi felvonta a szemöldökét. Eddig mindig ő nyerte a rózsalottót. Mi a fene folyik itt? – Nekem? – kérdezte elképedve Schuyler. Egészen megrémült a csokor méretétől. Kihúzta a kártyát a legmagasabb virágból. „Schuylernek, aki nem úgy néz ki, mint egy szerelmi történet." Az üzenet nem volt aláírva. Mimi dühösen bámulta vörös csokrait: a rózsaszálak mintha egy kicsit hervadásnak indultak volna a tekintetétől. Nem volt nehéz kitalálni, ki küldte a lélegzetelállító fehér csokrot a kis fenevadnak. Fehér – a fény. Fehér – a szerelem. Fehér – az örökkévalóság. Itt az idő, hogy megvalósítsa a tervét. Amikor Schuyler asztala mellett ment el, úgy tett, mintha megbotlott volna, és ahogy megkapaszkodott a szék támlájában, belemarkolt Schuyler hajába. – Aú! – kiáltott fel a lány. – Vigyázz! – sziszegte Mimi, és jól belemarkolt Schuyler hajába. Nemsokára.

Harminckettedik fejezet Miután tökélyre fejlesztette a kapcsolódás első alapelvét, Schuyler továbblépett a második alapelvre: a sugallásra. Másodszorra azt kell megtanulnia, hogyan ültethet el egy gondolatot valaki más fejében. – Így ösztönözzük a Vörös vérűeket, hogy törekedjenek a kiválóságra, a művészetre, a szépségre – árulta el a nagyapja. – Sugallatot használunk. Hasznos eszköz. A legtöbb ember nem szeret arra gondolni, hogy az ötletei nem a sajátjai, ezért inkább sugalljuk nekik a dolgokat. Ha nem tennénk, az embereknek nem lenne a New Deal, a társadalombiztosítás, de még a Lincoln Központ sem. A sugallás még a telepátiánál is nehezebb volt. Lawrence elmagyarázta, hogy nagyon finoman kell csinálni, hogy az ember ne érezze úgy, mintha manipulálnák. – A tudatküszöb alatti reklámozást természetesen egy Kékvérű találta fel, de amikor a Vörös vérűek tudomást szereztek róla, azon nyomban betiltották a használatát. Kár. Előző este Lawrence megkérte Schuylert, hogy sugalljon valamit Andersonnak. Miután Schuyler órákon keresztül próbálkozott, hogy ne csak megtalálja a célba vett jelet, de még küldjön is valamit rá, Anderson hirtelen felállt, és közölte, hogy inna egy csésze teát, kér-e még valaki. Amikor kiment, Lawrence az unokájára nézett. —Ez te voltál, ugye? Schuyler bólintott. Szinte minden erejére szüksége volt, hogy egyetlen egyszerű kérést küldjön Anderson agyába.. – Helyes. Holnap a délutáni finomkodás helyett komolyabb dolgokkal foglalkozunk. Másnap az iskolában aztán meglett a böjtje a sok erőlködésnek: Schuyler nagy árat fizetett azért, amiért egész délután a sugallást gyakorolta. Ahogy a harmadik szünet után végigment a hátsó folyosón, hirtelen megszédült, elájult, és le is bucskázott volna a hátsó lépcsőn, ha Jack Force nem jár épp arra és nem kapja el. – Hékás! – mondta. – Jól vagy? Schuyler kinyitotta a szemét. Jack aggódva nézett rá.

– Csak kicsúszott a lábam alól a talaj... Elájultam. A lépcsőn mögöttük álldogáló lányok sokatmondó pillantásokat váltottak. Gyakran előfordult, hogy valaki elájult az iskolában: ez az anorexia biztos jele volt. Naná, hogy Schuyler Van Alen valamilyen étkezési zavartól szenved. A vak is látja, hogy túl sovány a kis kurva. – Hazaviszlek – ajánlotta Jack, miközben segített Schuylernek lábra állni. – Nem... Oliver... A Vezetőm... Ő majd... És egyébként tényleg semmi baj, csak... Túl sokat gyakoroltam a kapcsolódást – mondta Schuyler félig önkívületben. – Azt hiszem, Oliver éppen kiselőadást tart irodalomból – mondta Jack. – De ha akarod, kihívatom. Schuyler megrázta a fejét. Nem, nem lenne fair megkérni Ollie-t, hogy vállalja a rossz jegyet csak azért, mert ő egy kicsit rosszul érzi magát. – Na, gyere, beraklak egy taxiba és hazaviszlek. Lawrence a dolgozószobájában ült és írt, amikor Hattie bekopogott az ajtaján. – Schuyler kisasszony hazajött, uram. Úgy tűnik, valami történt vele az iskolában. Lawrence lement a lépcsőn, és meglátta Jack Force-ot, aki a karjában tartotta Schuylert. Jack elmagyarázta, hogy Schuyler elaludt a taxiban hazafelé jövet. – Egyébként Jack Force vagyok – mutatkozott be. – Igen, igen. Tudom, ki vagy. Légy jó fiú, tedd szépen le Schuylert a kanapéra – mondta Lawrence, és a nappaliba vezette Jacket. Jack gyengéden a bársonyhuzatú díványra fektette Schuylert, Lawrence pedig betakarta a lányt egy afgán takaróval. Schuyler olyan sápadt volt, hogy szinte áttetszőnek tűnt a bőre, sötét szempillája nedvesen tapadt az arcához. Szabálytalanul lélegzett, mintha nehezére esne levegőt venni. Lawrence forró homlokára tette hűvös kezét, aztán megkérte Hattie-t, hogy hozzon lázmérőt. – Nagyon forró, szinte ég – mondta feszülten. – Elájult az iskolában – magyarázta Jack. – A taxiban úgy nézett ki, mintha jól lenne, aztán azt mondta, hogy álmos, aztán... Nos... Látja.

Lawrence még jobban elkomorult. – Azt mondta, hogy a kapcsolódást tanulta. – Jack élesen pillantott Lawrence-re a szeme sarkából. – Igen, gyakoroltunk – bólintott Lawrence. Leült az unokája mellé, és gyengéden bedugta a lázmérőt kiszáradt ajkai közé. – Azt tiltják a bizottsági szabályok – jegyezte meg Jack. – Nem emlékszem, hogy téged valaha is érdekeltek volna a szabályok, Abbadon – mondta Lawrence. Eddig a pillanatig egyikük sem utalt a régi barátságra. – Téged, aki saját jó híredet kockáztatva álltál mellettünk Plymouthban. – Változnak az idők – motyogta Jack. – Ha igaz, amit mondasz, a saját kezeddel gyengítetted le a lányt. Lawrence kihúzta a lázmérőt Schuyler szájából. – Negyvennégy-négy – mondta nyugodtan. Ez a hőmérséklet azonnali halált vagy tartós károsodást okozna egy halandónak. De Schuyler vámpír volt, és egy vámpír számára ez a láz még elviselhető. – Kicsit talán magas – jelentette ki Lawrence. – De egy kiadós alvástól egykettőre jobban lesz. Néhány perccel később Schuyler arra ébredt, hogy Jack és az apja szúrós tekintettel bámul rá. Megborzongott, szorosan összehúzta magán a gyapjútakarót. – Ez már máskor is előfordult, drágám? – Párszor – ismerte be halkan Schuyler. – A gyakorlások után? Schuyler bólintott. Eddig azért nem beszélt erről, mert folytatni akarta a tanulást. – Látnom kellett volna. Amikor először történt... Amikor hibernáltad magad... Az néhány nappal az után történt, hogy Velencében engem üldöztél, igaz? Schuyler megint bólintott. Eszébe jutott, mit mondott dr. Pat: Előfordul, hogy késleltetett reakcióról van szó. – Rájöttem, hogy mitől vagy ennyire gyenge – mondta Lawrence. – Dühös vagyok magamra, amiért nem vettem észre hamarabb a problémát. Pedig egyszerű. A kékvérsejtjeid erősen igénybe vannak véve azzal, hogy a vámpírképességeidet fejleszted, és mivel a vegyes vérösszetételed miatt már eleve kevés a vörösvérsejted, elgyengülsz,

fogy az energiád. Egyetlen megoldás lehetséges: csak úgy tarthatod szinten a vérsejtjeid számát, ha magadévá teszel egy emberismerőst. – De hiszen még nem vagyok tizennyolc éves – tiltakozott Schuyler a Szent Csók egyezményes korhatárára hivatkozva. – Igazából úgy terveztem, hogy még várok. – Ez komoly dolog, Schuyler. Az anyád kómába esett: őt már elvesztettem, nem akarlak téged is elveszíteni. Neked vannak bizonyos különleges képességeid, amelyekről a kordbeli vámpírok álmodni sem mernének, ugyanakkor sokkal gyengébb is vagy az átlagos Kékvérűeknél. Nem úszhatod meg az átalakulási folyamatot, de némileg befolyásolhatod a kedvezőtlen hatásait. Muszáj előbb magadévá tenned egy emberismerőst, nem várhatsz tizennyolc éves korodig. Egy halandó fiút. A saját érdekedben. Jack megköszörülte a torkát, és Schuyler csodálkozva látta, hogy ő is ott van. Végig hallgatott, amíg a nagyapja kiselőadást tartott. – Azt hiszem, én megyek, Lawrence. Schuyler... Jack épp indulni készült, amikor egyszer csak nyílt a nappali ajtaja. Oliver Hazard-Perry állt az ajtóban, látszott rajta, hogy ideges, amiért Jackkel találta szembe magát. – Hallottam, hogy Schuylernek haza kellett jönnie a suliból. Aggódtam, siettem, ahogy tudtam. A három vámpír Oliverré nézett, mindhármuknak ugyanaz járt a fejében. Oliver halandó fiú. Vörös vérű. Schuylernek pedig emberismerősre van szüksége... – Mi van? – kérdezte Oliver, amikor senki nem válaszolt. – Talán büdös vagyok, vagy mi?

Harmincharmadik fejezet Eljött az idő, hogy próbát tegyen. Hogy megvalósítsa a tervét. A rózsacsokor volt az utolsó csepp a pohárban. De nem csak erről volt szó – a bátyja egyre nyíltabban, egyre leplezetlenebbül járt a félvér után. Meg sem próbálta takargatni, hogy Schuyler osztályterme előtt ólálkodik a folyosón, vagy, hogy rászokott, hogy az iskolai könyvtárban meg a Raktárban lóg, hogy egy-egy pillanatra láthassa a lányt. Mimi nemegyszer kapta őket nyilvános flörtölésen. A minap meg már azt hallotta az egyik barátnőjétől, hogy Jack Schuylerrel a karjában sétált ki az iskolából! Bár ezt igazából el sem hitte. Mimi a könyv utasításai szerint ötágú csillagot rajzolt egy kis darab fehér krétával a halványszínű fapadlóra. Aztán beletette a szükséges hozzávalókat egy kis acéltálba az öltözőasztalán: vasfűlevelet, babérlevelet, egy fürt tigrisliliomot, majoránnát, egy varangyszívet és egy denevérszárnyat. Furcsán festett a gyűjtemény a parfümös kristályüvegcsék meg a drága francia krémek között. Meggyújtott egy gyertyát, és lángra lobbantott róla egy szál rozmaringot. Az utasítás szerint elfújta a gyertyát, és a tálba dobta az égő fűszernövényt. Magas, ibolyaszín láng csapott fel a tálból. Mimi a tükörbe pillantott, és csodálkozva látta, hogy a szobában, ahol percekkel korábban még fényes nappal volt, koromsötét lett, csak a tálban világított a különös fény. Remegő kézzel nyitotta ki a kis átlátszó zacskót, amelyben Schuyler Van Alen haja volt. Felfordította és megrázta a zacskót, és egy pillanat múlva már a kezében tartotta a hajat. A könyv utasításai szerint a lángba kellett dobnia a hajat, és közben ki kellett mondania a szavakat, amelyek segítségével leküzdheti az ellenségét. Mimi behunyta a szemét, és a tűzbe dobta a hajat. – Én, Azrael, parancsolom a szellemeknek: törjék le az ellenfelem hatalmát. Én, Azrael, parancsolom a szellemeknek: törjék le az ellenfelem hatalmát. Én, Azrael, parancsolom a szellemeknek: törjék le az ellenfelem hatalmát.

– MIMI! – Felpattant az ajtó: Charles Force állt a küszöbön. Aztán Mimihez lépett, és egy kézmozdulattal eloltotta a fényes, ibolyaszín lángot. Mimi kinyitotta a szemét, rémülten próbálta letörölni az ötágú csillag nyomait a lábával. – Csak kíváncsi voltam – magyarázta. – A Bizottság sosem enged nekünk semmit... Charles beletúrt a hamuba. – Ez érthető. Hiszen mi sötét mágiából lettünk: mi, akik arra kárhoztattunk, hogy örökké éljünk a Földön. De ezek a varázsigék nagyon erősek. Ha nem tudod, hogyan urald őket, föléd kerekedhetnek. Ezért nem használhatják őket a fiatalok, amíg el nem érnek egy bizonyos kort, és készen nem állnak. – Charles felvette a könyvet Mimi asztaláról. – Ezt honnan szerezted? Tudom. A Raktárból. De ezt a könyvet lakat alatt tartják. Veszélyes könyv ez azok számára, akik még túl fiatalok hozzá. – A hóna alá csapta a vaskos kötetet. – Drágám, jó lenne, ha valami más elfoglaltságot találnál magadnak. Töltsd hasznosabb dolgokkal a szabadidődet! Amikor az apja kiment a szobából, Mimi fogta a fehér hercegnőtelefonját, és felhívott egy ismerős számot. – Kingsley! Beszélhetünk egy percre? – Persze, bébi, mondd! – Tudod, volt az a dolog, amit említettél. Hogy elő lehet hívni egy Ezüstvérűt a sötétből. – Igen? – Szerinted működne?

Harmincnegyedik fejezet – Valahogy más vagy – mondta Kingsley egyik délután, amikor elvileg leckét írtak volna Bliss hálószobájában. „Elvileg", Bliss ugyanis azt szerette volna, ha ez történik, Kingsley-nek azonban általában más ötletei voltak. BobiAnne ragaszkodott hozzá, hogy Bliss nyitva hagyja a szobája ajtaját, ha egy fiú van nála – ez szigorú szabály volt. Csakhogy bobianne aznap délután nem volt otthon. Ilyenkor szokott fürdőbe menni minden héten, és csak órák múlva ér haza. Jordán balettpróbán volt, az meg éjfélig is eltart. Bliss egyedül volt a lakásban, leszámítva a személyzetet, akik jó messze voltak tőle, az első emeleten, a személyzeti szárnyban. – Levágattam a hajam – mondta tétován Bliss a német esszéből felpillantva. Tudta, hogy Kingsley nem erre gondol. Azóta, hogy két rózsacsokrot kapott, a fiú folyton azzal gyötörte, hogy ki lehet az a „titokzatos valaki". – Nem, nem, valami másról van szó – mosolygott Kingsley. Úgy terpeszkedett Bliss ágyán, mint egy lusta nagymacska, fekete haja olyan hosszúra lenőtt, hogy már a gallérján göndörödött. Tankönyvei és füzetei szétszórva hevertek körülötte, többek között az a bőrbe kötött kötet is, amit folyton olvasott. Az elmúlt egy óra során azonban egyáltalán nem foglalkozott a leckével, hanem inkább Blisst szekálta egész este. – Nem tudom, miről beszélsz – hajtogatta Bliss makacsul. – Szerintem pontosan tudod – dorombolt Kingsley. –A homlokodra van írva. – Micsoda? – Megtetted. Magadévá tettél egy halandót azon a kis vakáción vagy fotózáson, bárminek nevezed is. Kiszíttad a vérét – incselkedett Kingsley színpadiasan, erdélyi vámpírgrófot játszva. – Aki ezt kitalálta, hogy valami falusi tuskónak állított be minket... Zseniális volt! – Na és ha megtettem? – kérdezte Bliss. – Á! Végre! Ez már valami. Na és élvezted? – Nem is vagy féltékeny? – kérdezte Bliss.

– Féltékeny? Miért lennék féltékeny? – Kingsley döbbent képet vágott. – Azt hiszem, nem érted... Ez olyan, mintha féltékeny lennék a fodrászodra. Az emberismerősök szolgáltatást nyújtanak, ez minden. Érzelmileg nem kötődünk hozzájuk. – Kötődünk? – Tudod, hogy értem. – Kingsley odament Blisshez, és masszírozni kezdte a vállát. – Lazíts már... Előfordulnak még azok a visszaemlékezések? Az eszméletvesztések? Bliss bólintott. – Kipróbáltad, amit javasoltam – kérdezte a fiú. A lány megrázta a fejét. Nem merte megtenni, amit a fiú tanácsolt neki. – Hát, pedig ki kellene próbálnod. Mert működik. Nekem működött. – Kingsley hozzáértőén gyömöszölte a lány izmait, Bliss lassan egészen elszédült az érintésétől. Olyan volt, mintha hipnózisba esne... Vörös szem, ezüst pupilla, sziszegve suttogó hang... Hamarosan... Hamarosan... Hamarosan... A szörnyeteg megint eljött, labirintusszerű folyosókon kergette. Érezte forró, bűzös leheletét az arcán. A szörnyeteg sarokba szorította, és ő nem tudott felébredni. A szemébe nézett. Tedd meg, tedd meg, gondolta. Tedd meg, amit Kingsley mondott. Beszélj hozzá. Mit akarsz? – kérdezte Bliss. Követelem, hogy felelj. A karmazsinvörös szempár pislogott. Amikor Bliss felébredt, észrevette, hogy összevissza karmolta magát félelmében. Tele volt a karja ronda vörös csíkokkal. De Kingsley-nek igaza volt. Működött. A szörnyeteg eltűnt.

SKIZOFRÉNIA (fn.): „hasadt elme" görögül. Kóros elmeállapot, a gondolatok, érzések és cselekedetek közötti összhang felbomlása. A betegeknél gyakran jelentkeznek akusztikus hallucinációk, vizuális hallucinációk, koncentrációs zavarok (összefüggéstelen beszéd), szétszórt viselkedés (gyakori sírás). A beteget akkor lehet skizofrénnek diagnosztizálni, ha a zavarodott viselkedés jeleit legalább hat hónapon át mutatja. – Elmebetegségek szótára, Mentálhigiénés Orvosok Országos Akadémiája

Harmincötödik fejezet A Mercer Oliver ötlete volt. Schuyler szobáját kizárta, és a sajátját is: azt gondolta, túlságosan furcsa lenne ugyanott csinálni „a dolgot", ahol olyan sok ártatlan órát töltöttek újságolvasással, tévénézéssel. Ezért aztán lefoglalt egy lakosztályt a belvárosi szállodában. Rábeszélte Schuylert, hogy igyon vele valamit a bárban, mielőtt felmennének a szobába. – Lehet, hogy neked nincs szükséged italra, de nekem tuti van – mondta. Schuyler türelmesen nézte, ahogy Oliver egyik Manhattant gurítja le a másik után. Alig beszélgettek. A bárba csak a szálloda vendégei mehettek, és Oliver meg Schuyler ráadásul elbújtak egy privát sarokban. Rajtuk kívül csak egy filmsztár ült a bár túlsó végében, aki épp interjút adott egy magazinnak. A filmsztár feltette a lábát a székre, és túlságosan hangosan nevetett, a riporter idegesen, csodálattal bámulta a nőt. A közöttük álló koktélasztalon apró ezüstmagnó feküdt. – Na, jó. Csináljuk – mondta Oliver, és eltolta maga elől félig kiürült poharát. – Úristen, olyan vagy, mintha háborúba küldtelek volna – mondta Schuyler, miközben a lifthez mentek. Az egy hálószobás lakosztályból lélegzetelállító kilátás nyílt a belvárosra. Menő, modem berendezése volt a szobának: Sötét, ébenfekete makassar bútorok, báránygyapjú díszpárnák, fekete, vakítóan csillogóra csiszolt műgyanta padló, belülről megvilágított, ónix bárszekrény, lapos képernyős televízió, és rozsdamentes acél falak, amelyek ránézésre hidegnek tűntek, de ha az ember hozzájuk ért, melegek és simák voltak, mint a vaj. – Király – mondta Schuyler. Leült a franciaágy egyik szélére, Oliver a másikra. Oliver előredőlt, és a kezébe hajtotta az arcát. – Biztos vagy benne, hogy akarod? – kérdezte. – Ollie, ha nem teszem meg, kómába esem, és soha többé nem ébredek fel. Ma reggel már az ágyból sem bírtam felkelni. A fiú nagyot nyelt.

– Ollie, nem szívesen kérlek erre, de... Nem is tudom, nem akarom, hogy az elsőt olyasvalakivel csináljam, akit nem is ismerek, érted? – Már elmesélte a fiúnak, ami Blisszel történt Montserratban. – És te a legjobb barátom vagy. – Sky, tudod, hogy bármit megtennék érted. De ezt tiltja a Törvénykönyv. A Vezetők nem lehetnek a vámpírjaik emberismerősei. Nekünk objektívnek kell lennünk. Ez nem lehet része a kapcsolatunknak. A Caerimonia bonyolítja a dolgokat, érted? – magyarázta Oliver. Amikor Schuyler egy héttel korábban megkérdezte Olivert, hogy esetleg lenne-e az emberismerőse, a fiú azt válaszolta, hogy gondolkozik rajta. Másnap nem hozta szóba, és Schuyler azt gondolta, biztosan udvariasságból nem mond nemet, úgyhogy elhatározta: egyszerűen úgy fog tenni, mintha soha meg sem kérdezte volna. Teltek a napok, és egyikük sem beszélt a dologról. Schuyler azon kezdett gondolkodni, hogy kénytelen lesz valaki mást találni. Ezen a reggelen azonban egy borítékot talált az iskolában a szekrényében. A Mercer Hotel borítékja volt, benne a lakosztály műanyag kulcsa. „Ott találkozunk ma este – írta Oliver. – Hamm-hamm." Nem mintha Schuylemek magának nem lettek volna vegyes érzelmei az egésszel kapcsolatban: utálta, hogy ilyen helyzetbe kell hoznia Olivert, de úgy érezte, nincs más választása. Ha magáévá kell tennie egy emberismerőst, legalább olyasvalakivel teszi, aki, bár gyenge a szójáték, már eleve az ismerőse. Egyébként is, Velence óta vonzódott Oliverhez. Ez talán azt jelezte, hogy jó lesz ez így. Hogy ennek pontosan így kell történnie. – Egy szavadba kerül, Ollie, és lefújjuk, oké? – mondta most, és úgy markolta a lepedőt az ágyon, hogy kihúzta a sarkait a matrac alól. – Oké. Fújjuk le – vágta rá a fiú. Nagyot sóhajtott, lefeküdt az ágyra, és kezét a puha takaróra fektette. Hosszú lába lelógott a földre, de a felsőteste az ágyon feküdt. Behunyta a szemét, mintha egyszerűen nem bírná elviselni a gondolatot, és megint a kezébe temette az arcát, mintha védené magát valamitől. – Komolyan mondod? – kérdezte Schuyler kicsit félve. – Nem tudom – nyögött Oliver tompán: most a szájára szorította a kezét.

– Csak mert... Tudod... Nagyon óvatos leszek, mármint ha arról van szó, hogy félsz. Bíznod kell bennem. – Schuyler még mindig egyenesen ült, így aztán olyan volt, mintha az ablakokhoz meg a falhoz beszélne, Oliver pedig a mennyezettel társalgott. – Bízom benned – mondta Oliver elkínzott, szomorú hangon. – Az életemet is a kezedbe adnám. – Tudom, hogy meg fog változni emiatt a kapcsolatunk, de hát legjobb barátok vagyunk. Olyan sok minden nem változhat, nem igaz? Hiszen már most is szeretlek – mondta Schuyler. Minden szava igaz volt: nagyon szerette Olivert. Nem tudta volna elképzelni az életét nélküle. Megfordult, és a fiúra nézett. Oliver elvette a kezét az arca elől, és kinyitotta a szemét. Schuyler észrevette, gesztenyebarna haja milyen szépen keretezi vonzó arcát, és milyen hívogatóan villan ki a nyaka a merev Oxford gallér alól. – Te nem szeretsz engem? – Tudta, hogy most csúnyán manipulálja a fiút, de nem tehetett mást. Muszáj, hogy Oliver igent mondjon. Különben... Kivel csinálná? Oliver próbált nem elvörösödni, alig tudott Schuyler szemébe nézni. Felült az ágyon. – Rendben – mondta, szinte inkább magának, mint a lánynak. Schuyler közelebb húzódott Oliverhez, hozzábújt, és néhány apró mozdulattal később már ott is ült az ölében. – Oké? – Nehéz vagy – húzta Oliver, de mosolygott hozzá. – Nem is vagyok nehéz. – Na, jó, nem vagy. – Helyes vagy, tudtad? De komolyan, tök helyes vagy. Minek vagy folyton velem? Járnod kéne valakivel – mondta Schuyler egykedvűen, és kisöpörte a hajat a fiú mogyoróbarna szeméből. Ez a legkedvesebb szempár, amit valaha látott, gondolta. Oliverrel mindig biztonságban lesz. – Aha, persze, hogy én járjak valakivel – nevetett Oliver, és átkarolta Schuyler derekát. – Miért ne? Volt már ilyesmire példa. – Tényleg? – kérdezte Oliver.

– Ööö... De Schuyler nem fejezte be a mondatot, mert Oliver meleg kezébe fogta az állát, maga felé húzta, és csókolózni kezdtek. Először puhán, tétován, aztán egyre élénkebben, ahogy szétnyílt az ajkuk egymás felé. – Mmm... – sóhajtott Schuyler. Szóval ilyen. Oliverrel csókolózni. Egyáltalán nem ilyennek képzelte. Ez sokkal jobb volt annál, mint amit elképzelt. Olyan volt, mintha egymásnak teremtette volna őket az ég. Schuyler hozzásimult a fiúhoz, ő pedig beletúrt a lány hajába. Ez új. Ez fordulópont. Schuyler csókolni kezdte a fiú állát, aztán a nyakát. – Sky... – Hm? Oliver hirtelen ellökte magától, lefejtette a hátáról a karját, és gyors mozdulattal lelökte őt az öléből. – Nem – mondta, erősen zihálva. Arca égett a szégyentől. – Nem? – kérdezte Schuyler értetlenül. Hiszen minden olyan jól ment... Épp így kellett történnie, nem? – Nem. – Oliver felállt, és járkálni kezdett. – A Szent Csók jelent valamit. A mamádnak is jelentett valamit. És tudod, mit? Más kísérleti nyulat kell találnod. Én nem fogom kötelességből megtenni. – Ollie. – Ne, Schuyler. Soha nem hívta Schuylemek, csak ha nagyon haragudott. Schuyler elhallgatott. – Elmegyek. Nem bírok veled lenni... Kivetkőztél magadból – mondta Oliver. Felvette a kabátját, bevágta a hotelszoba ajtaját, és kiviharzott az éjszakába.

Harminchatodik fejezet Mimi Force egy régi, bőrbe kötött könyv fölé hajolt egy eldugott sarokban, a földalatti könyvsorok között, a Történelmi Raktár alatt. Ugyanaz a könyv volt, amit az apja hetekkel korábban elkobzott tőle. Lehet, hogy a Raktárban lakat alatt tartják a könyvet, de elég volt rájönni, hogy melyik kulcsra van szükség a megszerzéséhez, onnantól kezdve pedig már nem volt nehéz – a halandó könyvtárosnak esélye sem volt egy dühös vámpír haragjával szemben. A könyv az utolsó oldalon volt nyitva: a fekete oldalon kék betűk világítottak – pontosan ilyen színű vér csordogált Mimi ereiben is. Mimi mellett Kingsley Martin állt, együtt olvasták a könyvet egy kúp alakú gyertya fényénél. Körülöttük némán, sötétbe burkolózva húzódtak a sorok – a két méter magas könyvespolcok hosszú, végtelenbe nyúló sorai. A Raktár hozzávetőlegesen tízmillió kötetnek adott otthont. A világ leghatalmasabb könyvtára volt, a polcsorok messze benyúltak Manhattan alá, többemeletnyi mélységben az utak alatt. Valójában senki nem tudta, milyen mélyre megy le a régi, rozoga liftkalitka. Úgy döntöttek, hogy az alagsor alatti szinten hajtják végre a varázslatot. A könyv úgy rendelkezett, hogy „őserejű helyszínt" kell keresniük: a Kékvérűek központja Kingsley ötlete volt. – Azt írja, csak az hívhatja életre, aki hasonlóan gondolkozik – olvasta Mimi a szöveget. – Ez azt jelenti, hogy azt kell akarnia, amit te is akarsz, mert csak akkor fog felelni a hívásodra – magyarázta Kingsley. – Oké. – Először le kell rajzolnod az áldozatodat – mondta a fiú. Mimi ötágú csillagot rajzolt kettejük köré, gondosan Ügyelve, hogy mind a ketten a krétavonalakon belül álljanak. – Ezüstvérűek Sötét Hercege, figyelmezz hívásomra: én, Azrael, parancsolom, hogy hozd elő az ellenségemet. A Raktár legfölső emeletén Schuyler Van Alen lépett a fő olvasóterembe. Olivert kereste. Miután egy órán keresztül ült a

szállodai lakosztályban, úgy döntött, nem várhatja ölbe tett kézzel, hogy a fiú megnyugodjon. Meg kell keresnie Olivert, és bocsánatot kell kérnie tőle. Nem volt helyes, amire kérte. Most már tudta. Túl sokat kért, és most azt szerette volna, hogy bocsásson meg neki. Tudta, hogy hétvégén általában a Raktárban ücsörög a fülkéjében esténként, ezért úgy döntött, először itt keresi, miután a mobilját nem vette fel, és a blackberryre küldött SMS-ekre sem válaszolt. A nagy előcsarnokban egy szakadt kanapén Bliss Llewellyn üldögélt. – Szia – köszönt neki Schuyler. – Nem láttad Olivert? – De – felelte Bliss. – Azt hiszem, ott van hátul. Néhány perce érkezett. – Király. Montserrat óta Bliss kicsit zavarban volt Schuylerrel. – Én meg... Ööö... Kingsley-t várom – mondta. – Azt kérte, hogy itt találkozzunk. Schuyler bólintott, bár nem kérte Blisst, hogy magyarázza meg, miért van itt. Otthagyta a barátnőjét a bejáratnál, és végigsietett a halk termen, meg akarta keresni Olivert. Ahhoz képest, hogy hétvége volt, a Raktár hemzsegett az emberektől. Szinte mindegyik kutatófülke foglalt volt. A könyvtárosok a könyveket rendszerezték a polcokon, idősebb bizottsági tagok érkeztek a rendes heti ülésre. Schuyler észrevette közöttük Priscilla Dupont elegáns fehér haját: a Vezérőr élénken beszélgetett a Konklávé többi tagjával. Az Öregek eltűntek egy privát konferenciateremben, Schuyler pedig meglátta, hogy Jack Force ott ül a megszokott helyén a tűz mellett, és könyvet olvas. Az ötágú csillagban felvillant a gyertya lángja, és a fényben megjelent a Raktár emeletének képe. Igen. Pontosan, ahogy a varázslat ígérte. Schuyler Van Alen ott állt a szoba közepén. Mimi odavonzotta az áldozatát a helyszínre. Érezte, hogy elönti a szívét az öröm. Ez az. Tényleg meg fog történni. Egyszer s mindenkorra megszabadul ettől a kis csótánytól. Schuyler persze azonnal rástartolt Jackre, amint belépett a terembe. De nem számít – most már nem tart sokáig. Kingsley átnyújtott Miminek egy ezüstkést.

Egyedül így működik a varázslat: vért a vérért. Mimi felemelte a jobb csuklóját: hideg volt a penge a bőrén. Vadul kalapált a szíve, és megérezte a félelem első rezzenéseit. Hiába volt halhatatlan, és hiába tudta, hogy a véráldozat nem fog fájdalmat okozni neki, mégis émelygett, amikor arra gondolt, mire készül. De ahogy Schuyler Van Alenre nézett, eszébe jutott, mi a tét. A kötelék. Jack. Abbadon. Meg kell állítania ezt, amíg még lehet. – Véremet adom a véredért, ó, Sötétség Hercege. Hallgass meg, halld a hívásomat. Pusztítsd el az ellenségemet, egyszer s mindenkorra! – mormolta Mimi. – MOST! – kiáltotta Kingsley. Mimi mély lélegzetet vett, és felvágta a csuklóját a késsel. Felnyílt a vénája, vére a gyertyára csorgott. Fekete láng csapott a magasba. Az utolsó, amire Bliss emlékezett, egy hatalmas robbanás volt, ami átszakította a könyvtár padlóját, kettéhasította a földet. Életre kelt a legrosszabb rémálma. Ott állt előtte a sötét tömeg karmazsinvörös szemmel, ezüstpupillával, hörgött, vergődött, élt, a teret ezernyi lódarázs zümmögése, ezernyi megkínzott lélek gyötrődése töltötte be, s egy tébolyodott őrült undorító nevetése hallatszott. Bliss sikított és sikított és sikított. Aztán minden elsötétült előtte. – Téged. Oliver élénken bólintott. – Na, segíts. Renfield, az egyik csodabogár ember könyvtáros kétrét görnyedve, nyögve támaszkodott a fejre állt fénymásoló gépre. A robbanás olyan erővel vágta a falhoz, hogy több bordája is eltört. Oliver és Schuyler segített neki lefeküdni egy kupac könyv mellé, megígérték, hogy amint lehet, segítséget küldenek hozzá, aztán körbejárták a terepet, hátha találnak még sérülteket vagy szorult helyzetbe került áldozatokat. Eddig mindenki, akivel találkoztak, túlélte a robbanást. Kisebb sérüléseket láttak, néhány agyrázkódásossal találkoztak, de az emberek meglepetten vették tudomásul, hogy többé-kevésbé egyben maradtak.

Oliver elsősegélyben részesített egy törött karú Kékvérű lányt: letépte magáról az ingujját, és csinos kis vállszíjat rögtönzött belőle. Ahogy Schuyler keresztülverekedte magát a törmeléken, egyszer csak egy testbe ütközött: egy lány hevert a földön hason fekve, egész testét vastag porréteg és vakolat borította. Schuyler megfordította a lányt, és rémülten sikoltott fel. – Bliss, ó, istenem, Bliss! – Két kis lyuk látszott a lány álla alatt, ragadós, kék vére a nyakára tapadt, de még mindig szivárgott. – SENKI NE MOZDULJON! – parancsolta valaki nagy hangon a bejárat felől. Mindenki megdermedt. Schuyler Bliss nyakán tartotta reszkető kezét, hogy elállítsa a vérzést. Ó, Bliss... A bíborszínű füst feloszlott, és egy pillanat múlva Schuyler mellett ott állt Charles Force és Forsyth Llewellyn, kezükben magasra kivont, csillogó karddal. Charles letérdelt Bliss mellé, és a fejére tette a kezét. – Ő még él. Hogyhogy ő még él? Schuyler nem értette. Ekkor sikítás hallatszott a terem túlsó végéből, és Schuyler hamarosan már tudta, mire gondolt Charles. A gyülekezet központjának bejárata mellett, a boltíves lépcsőn elterülve ott feküdt Priscilla Dupont, a Vezérőr. Egy hatalmas vértócsa közepén.

Harminchetedik fejezet Oliver hazavitte Schuylert. Mind a kettejüket megrázták az események. Az új szerencsétlenség fényében már nyoma sem volt annak a kellemetlen feszültségnek, ami a Mercerben történtek miatt támadt köztük. Olyanok voltak egymással, mint azelőtt, és Schuyler örült, hogy a barátja mellette van. Hattie izgatottan ugrálta körül őket, amikor megérkeztek, kötést tett Schuyler fejére, és Oliver állán is bekötötte a vágást. A hűséges szolgáló gőzölgő, forró csokoládét készített nekik, és jó meleg kasmírtakaróba burkolva a tűz elé ültette őket. – Lawrence hol van? – kérdezte Schuyler, és elvett egy süteményt a tálcáról, amit Hattie kínált feléjük. – Néhány perccel ezelőtt rohant el; azt mondta, valami sürgős dolga van – válaszolta Hattie. – Meghagyta, hogy gondoskodjam rólatok, amikor megérkeztek. Hogy vegyem elő az elsősegélydobozt. Azt hiszem, tudta, hogy valami történt. Amikor Hattie kiment a szobából, Oliver megkérdezte Schuylertől: – Gondolod, hogy egy Ezüstvérű volt? Schuyler vállat vont. – Tuti. Ez az egyetlen magyarázat. De nem áll össze a kép. Lawrence azt mondta, hogy az Ezüstvérűek egyedül vadásznak. Akkor támadnak rá az áldozatra, amikor az egyedül van, amikor még a kutyája sincs vele. Ez a támadás nyilvános helyen történt, rengeteg szemtanúval. – Szerinted meghalt? – kérdezte Oliver. – Kicsoda? Bliss? Nem. Charles Force azt mondta, életben van – felelte Schuyler. De azért nehéz volt elhinni, hogy a texasi lány jól van. Két mély lyuk tátongott a nyakán, és óriási vértócsa terjengett körülötte a földön. – Nem, én... Mrs. Dupontra gondoltam – pontosított Oliver. – Nem tudom. – Schuyler megborzongott. Amennyire ő látta, bizony halottnak tűnt, és azt is hallotta a terem túlsó végéből, ahogy a Konklávé tagjai az esetről beszélgetnek a földön heverő test körül álldogálva.

Teljes felemésztés... Lehetetlen... De kiszívták az összes vérét az utolsó cseppig... Ami azt jelenti... Vége... Elragadták... Nem lehet, hogy pont Priscillát... De... Ez borzalmas... Dr. Pat mentőcsapata hordágyon vitte el Blisst, arcára oxigénmaszkot tettek, az apja elkísérte a rendelőbe. A második hordágy azonban, amelyen Priscilla Dupontot vitték, fehér lepellel volt letakarva. És ez csak egyetlen dolgot jelenthet... Schuyler közelebb húzódott Oliverhez, a kanapé lábának dőlve gubbasztottak a tűz előtt. Schuyler a fiú vállára hajtotta a fejét, Oliver pedig átölelte a vállát, és még közelebb húzta magához. Mindkettejüknek vigaszt nyújtott a másik jelenléte. Lawrence hajnaltájban ért haza, és látta, hogy Schuyler meg Oliver a kanapénak dőlve bóbiskol a szőnyegen ülve. – Már ágyban kéne lennetek. Főleg neked, kis unokám. Annak a fele sem tréfa, hogy túléltél egy Ezüst vérű támadást – ébresztgette őket finoman. Schuyler a szemét dörzsölte, Oliver ásított. – Nem. Még ne! Tudni akarjuk, mi történt – erősködött Schuyler. – Ott voltunk. Lawrence a szemközti bőrfotelbe roskadt, és feltette a lábát a puffra. – Igen, ott voltatok, és nagyon örülök, hogy nem esett komolyabb bajotok. – Nem ránk utazott – mondta Schuyler. – Hála a jó égnek – sóhajtott Lawrence, és elővette a jól megszokott szivart és szivarvágót. Schuyler tudta, hogy ez azt jelenti, a nagyapja mindent el fog magyarázni, legalábbis azt elmondja, amit ő maga tud. Előrehajolt, feszülten figyelt. – Mit mondott neked Cordelia a Croatanról? – kérdezte a nagyapja pöfékelve. – Azt, hogy ősi veszély, amely mítosszá vált a Kékvérűek számára. Mivel a legutolsó támadás, amiről tudunk, négyszáz évvel ezelőtt történt – mondta Schuyler. – Plymouthban. – Igen. Roanoke volt a legvadabb és legelsöprőbb győzelmük. Egy teljes kolóniát megsemmisítettek. De Cordelia nem említette Velencét vagy Barcelonát, vagy Kölnt. Schuyler értetlenül vonta fel a szemöldökét.

– Amiről nem lehet tudni, vagy legalábbis amit igyekeztek feledtetni velünk, az az, hogy Róma óta, az úgynevezett bukásuk óta az Ezüstvérűek minden egyes századfordulón visszatérnek, és a fiatal Kékvérűek vérét szívják. Mi próbáltuk meggyőzni a Konklávét, hogy vegye észre ezt a sablont, ezt a folyamatosan ránk leselkedő veszélyt. De Roanoke után békés évek következtek, és az Új Világban mindössze egyetlenegy újabb támadás történt. – Itt? Amerikában? – kérdezte Schuyler. Cordelia ezt sohasem említette. – Igen. – Lawrence a dohányzóasztalra tett egy vastag. Égett szélű irattartót, és Schuyler felé lökte a dokumentumot. – Ezen az ügyön dolgozott Priscilla Dupont. Most akart bizonyítékokat tárni a Bizottság elé, igazolta volna azt, amire Cordelia meg én már olyan régóta próbáljuk őket figyelmeztetni. Schuyler felnyitotta a mappát, amiből újságkivágások potyogtak ki. Oliver és ő átfutották az újságcikkeket. – Ki az a Maggie Stanford? – Egy Kékvérű lány, aki eltűnt. Fogalmunk sem volt, hogy elmegyógyintézetbe zárták. A Vörös vérű orvosok azt hitték, hogy elmebeteg, pedig valójában az Ezüstvérűek rontották meg, annak a jeleit mutatta. Áldozat volt. – Lawrence az iratokra bökött a szivarjával. – Amikor Maggie nem került elő, Cordeliával tudtuk, hogy az Ezüstvérűek állnak a dolog mögött, de azt is tudtuk, hogy ezt soha nem leszünk képesek bebizonyítani. Ekkor döntöttük el, hogy különválunk, hogy a Bizottság kotnyeleskedése nélkül folytathassam a nyomozást. Priscilla azt mondta, hogy most talált valamit az archívumban, amiből kiderül, miért tették, amit tettek, de én átnéztem ezeket a dokumentumokat. Semmi nincs bennük, amit ne tudtam volna eddig is. – Mi történt Maggie esete után? – kérdezte Schuyler, s közben azt nézte, milyen helyes a lány az első bálozós képén. – Semmi. Az Ezüstvérűek ismét visszahúzódtak, és eltűntek a homályban. Egészen tavalyig. Akkor meghalt Aggie Carondolet. És Aggie óta négy Kékvérűt gyilkoltak meg az átalakulásuk kezdetén. Négyet. Ennyien Roanoke óta nem haltak meg. Ez azt jelenti, hogy az Ezüstvérűek kezdenek erősödni, egyre magabiztosabbak. A legnyugtalanítóbb azonban Priscilla halála. Az, hogy legyőztek egy

ereje teljében lévő vámpírt... Azt jelenti, hogy megerősödtek. Egyre agresszívabbak. A Bizottságnak fel kell ébrednie végre, és meg kell látnia a veszélyt. Nem ülhetünk tovább ölbe tett kézzel, miközben az Ezüstvérűek Hercege hadba szedi ellenünk a katonáit, és egyenként levadássz mindanyiunkat. – Tényleg azt gondolod, hogy Lucifer visszatért? – kérdezte Schuyler. Lawrence egy hosszú percig nem felelt, csak szívta a szivarját konokul, a hamu a szivar végén egyre hosszabban és hosszabban parázslott, míg végül leesett, és lyukat égetett az aubussoni szőnyegre. – Ó, a pokolba – átkozódott Lawrence. – Cordelia sosem fogja megbocsátani nekem ezt a lyukat. Soha nem engedte, hogy a házban dohányozzak. – Nagyapa, nem válaszoltál a kérdésemre – mondta élesen Schuyler. – Talán nem is kell rá válaszolni – mondta Oliver idegesen. Felfordult a gyomra ettől a Lucifer meg az Ezüstvérűek körül forgó társalgástól. Lehet, hogy nem kellett volna ilyen sok forró csokit innia, vagy azt az ötödik sütit megennie. – Csak a legnagyobb hatalmú Ezüstvérű lehet képes ekkora erejű pusztítást véghezvinni egy ilyen erősen védett helyen – mondta végül Lawrence. – Hogyhogy védett helyen? – A Történelmi Raktár az egyik legbiztonságosabb erődítményünk. Tele van őrökkel, varázslatokkal, amelyeknek védeniük kellene a helyet egy ilyen támadástól, az Irtózattól. Baljós jel mindannyiunk számára, hogy az őrök nem voltak képesek visszaverni ezt a támadást. – Mihez kezdesz most? – kérdezte Schuyler. – Egyetlen dolgot tehetek: Fehér Szavazást fogok kérni. Itt az ideje, hogy valaki kihívja Michaelt, a Régiszt.

Harmincnyolcadik fejezet Róla beszéltek: vitatkoztak. Bliss a morfium okozta bódulatában is hallotta, hogy az apja és Charles Force róla vitatkozik: behallatszott a hangjuk a csukott kórházi ajtón keresztül. Mi történt? Halványan emlékezett a fekete, lilás tűzre, amely az egész könyvtárat sűrű, áthatolhatatlan ködbe burkolta, és tudta, hogy valami rossz történt vele. A nyaka be volt kötve gézzel. Megharapták? Egy Ezüstvérű harapta meg? Kiverte a veríték erre a gondolatra. Ha az Irtózat támadta meg, hogyhogy még életben van? Bliss megpróbálta a nyakához emelni a kezét, hogy a sebhez érhessen, de le volt bénulva. Pánikba esett, aztán rájött, hogy csak le van kötve a keze az ágy széléhez. De miért? A szoba olyan pazar volt, mintha szállodai lakosztályban feküdne, mindenütt a jól ismert fehér műanyag bútor. Dr. Pat rendelőjében volt, a Kékvérűek kórházában. Hiperérzékeny hallására összpontosított, és megpróbálta kivenni, miről veszekszik suttogva az ajtó mögött az apja és Charles Force. – Nem rontották meg, Charles... Te is ugyanolyan jól tudod, mint én, hogy annak mik a jelei... Láttad a nyakát! Nem volt elég idő – mondta az apja. – Megértem, Forsyth, tényleg megértem, de te is tudod. Hogy fest a dolog. Nem tudom levakarni magamról Lawrence-t. Muszáj lesz kivizsgálni, mint ahogy mindenkit, aki ott volt aznap este. – De hát Bliss áldozat! Ez felháborító! Nem fogom hagyni! – Nincs más választásod – mondta Charles, és hallatszott a hangján, hogy nem lehet meggyőzni. – Tudom, mennyire aggódsz, de mint ahogy te is mondtad, Blissnek nagy valószínűség szerint nem esett baja. Hosszú csend következett, azután a két férfi belépett Bliss szobájába. Bliss azonnal behunyta a szemét, úgy tett, mintha aludna. Érezte, hogy az apja a homlokára teszi a kezét, és hallotta, hogy rövid imát suttog egy olyan nyelven, amit nem értett. – Szia – mondta, és kinyitotta a szemét. A nevelőanyja és Jordán is bejöttek, és az ágy lábánál toporogtak. Bobianne szokás szerint felvágós-förtelmes cuccban volt – egy

kasmírpulcsiban, aminek az elejére hatalmas VERSACE felirat volt hímezve –, és apró zsebkendőt szorongatott, amit folyton a szeméhez nyomkodott, bár látszott, hogy egyáltalán nem is sír. – Jaj, édesem, annyira aggódtunk! Hála istennek, hogy jól vagy! – Hogy érzed magad? – kérdezte az apja a háta mögött összekulcsolt kézzel. – Fáradt vagyok – válaszolta Bliss. – Mi történt? – Robbanás történt a Raktárban – magyarázta Forsyth –, de ne aggódj, annyira mélyen a föld alatt, hogy a Vörös vérűek semmit nem éreztek belőle az utcán. Azt hiszik, csak egy kis földrengés volt. Blissnek eszébe sem jutott azon aggódni, hogy a halandók tudomást szereznek a Kékvérűek legtitkosabb helyéről. – Velem mi történt? – kérdezte. – Nos, ez az, amit meg kell tudnunk – felelte az apja. – Mire emlékszel? Bliss felsóhajtott, és kibámult az ablakon, amely a szomszédos épület üres irodájára nézett. Az irodában bekapcsolt, pislogó képernyők sorakoztak, pedig már réges-rég lejárt a munkaidő. – Nem sok mindenre. Csak egy csomó fekete füstre... És... Egy szempárra, egy karmazsinvörös szempárra ezüstpupillával. A szörnyeteg életre kelt. Beszélt hozzá... Azt mondta... Megrázta a fejét, és szorosan behunyta a szemét, mintha el akarná kergetni magától a gonosz jelenlétét. – Semmi, semmi... Semmire nem emlékszem. Forsyth felsóhajtott, bobianne újra szipogni kezdett. – Ó, te szegény, szegény gyermek. Jordán, a húga hallgatott, a szeme sarkából figyelte Blisst. – Bobi, Jordannel magunkra hagynátok bennünket egy pillanatra? – kérdezte az apja. Amikor bobianne és Jordán kiment, Forsyth Blisshez fordult. – Bliss, most valami nagyon fontosat fogok mondani. Téged egy Ezüstvérű támadott meg, a Croatan... – mondta az apja. – Neeem – suttogta Bliss. – De hát a Bizottság azt mondta, hogy Ezüstvérűek nem léteznek... Hogy ez csak egy mítosz. .. – mondta gyenge hangon. – A Bizottság tévedett. Most már tudjuk. Sőt Priscilla Dupont elegendő bizonyítékot gyűjtött össze ahhoz, hogy... De erről most nem

akarok beszélni. A lényeg az, hogy az Ezüstvérűek valahogyan életben maradtak, és most már muszáj szembenéznünk ezzel. – De hogyan? – Sajnos ez azt jelenti, hogy egyikünk vétkes. Az Ezüst vérűek csak úgy maradhattak életben, hogy valaki a mi köreinkből rejtegette őket. Segített nekik. Az egyik nagyon régi család lehetett, amelyik elég erős hozzá, hogy ezt a mélységes gonoszságot elrejtse, különben Michaelnek feltűnt volna az egyensúly felbomlása. – De mit jelent mindez az én számomra? – kérdezte Bliss remegő hangon. – Nagyon kevesen vannak olyanok, akik túlélték az Ezüstvérűek támadását, és mindig fennáll a megrontás esélye. – Megrontás? – Előfordul, hogy az Ezüstvérű nem emészti fel teljesen az áldozatát; ehelyett inkább szomjat táplál bele... És annyira szívja csak ki a vérét, hogy a vámpír elgyengüljön. De onnantól fogva a Vörös vér méreg az áldozatnak: a saját fajtájára kell vadásznia, hogy életben maradjon. Ez történt Dylannel, gondolta Bliss. Őt is átváltoztatták. Megrontották. Szörnyeteggé változtatták, aztán megölték, nehogy felfedhesse a titkait. – Úgy hisszük, hogy a roanoke-i válság azért következhetett be, mert a kolónián sokan éltek, akik már meg voltak rontva, amikor elhagyták a Régi Világot. – És honnan lehet tudni, hogy megrontották-e az embert? – kérdezte Bliss idegesen. Forsyth válasz helyett felemelte a gézt Bliss nyakáról, letekerte róla a kötést. Bliss aggódva nézett az apjára. Mit fog mutatni neki' Szörnyeteggé változtatták? Az apja elvett az ápolónők asztaláról egy kis kézitükröt, és átnyújtotta Blissnek. Bliss felemelte a tükröt: rettegett, hogy mit fog látni. De sima volt a bőre, épp olyan tiszta és sértetlen, mint eddig. – Ez mit jelent? – Nincsenek harapásnyomok, ami azt jelenti, hogy a méreg nem volt elég erős, nem tudta kifejteni a hatását. A Kékvérednek, a sangre

azukvak. Sikerült önállóan helyreállítania az összetételét. Meggyógyította magát, és megvédett téged a megrontástól. A Croatannak nem sikerült magához hasonlóvá tennie téged. Bliss hálásan és megkönnyebbülten bólintott. Túlélte... Nem tudta biztosan, hogyan lehetséges, de életben volt. – Lesznek még más tesztek is – figyelmeztette Forsyth. –Az egyik Öreg majd elmondja, mi a dolgod. Meg fognak kérni, hogy oszd meg velük az emlékeidet, hogy mutasd meg nekik, mit láttál. De egészen biztos vagyok benne, hogy ki fogod állni a próbát. Az apja már épp indulni akart, de Blissnek volt még egy kérdése. – De apa, ha valakit megrontottak... Azt honnan lehet tudni? – Nehéz megmondani, de észrevettük, hogy akiket megrontottak, azok általában vonzódnak a Sötét Lényeghez, és elkezdenek érdeklődni a fekete mágia iránt. Később Nan Cutler, az egyik magas rangú Őr érkezett látogatóba Blisshez. Nan azok közé a hajszálvékony, elegáns társasági nők közé tartozott, akik Priscilla Dupont körül forogtak; kócos fehér haja közepén hollófekete csík húzódott végig. A város fáradhatatlan adománygyűjtőként és a csúcsdivat kedvelőjeként ismerte. Ám amikor ezen az estén belépett Blisshez a kórházi szobába, a nyilvánosság számára tartogatott látszatnak, a külsőségeknek nyomuk sem volt rajta. Bliss félelmetes, százéves vámpírt látott maga előtt. Még a halványkék csíkokat is ki tudta venni az arcán. Nan Cutler bemutatkozott Blissnek, aztán leült az ágya mellé. Ekkorra Bliss kezéből-lábából kiállt a zsibbadás, már sokkal jobban érezte magát. – Fogd meg a kezem, gyermek – mondta Nan halkan. Bliss mindkét kezét az öreg hölgy puha tenyerébe fektette. Nannek sima, ránctalan keze volt. – Most pedig hunyd be a szemed, és vigyél vissza a tegnap estébe. Mutass meg mindent, amit láttál. A kapcsolódás. Bliss tudta, hogy Nan a kapcsolódás segítségével fog a gondolataiban olvasni. Meg kell nyitnia az öreg hölgy előtt az elméjét, hogy mindent megmutathasson. Bliss bólintott. Behunyta a szemét.

Együtt nézték végig, mi történt. Ahogy Bliss vár a bejáratnál Kingsley-re. Látták, hogy Renfield egy csomó iratot hoz Priscilla Dupontnak. Látták, ahogy Schuyler belép, és megkérdezi tőle, nem látta-e Olivert. Több duchesne-es lányt is láttak, akik könyveket vettek ki a következő bizottsági ülésre. Aztán minden elsötétült. Veszedelmes, sötét füst terítette be az egész helyiséget... Bliss várta, hogy megjelenjen a szörnyeteg, de nem láttak mást, csak a sűrű, fekete füstöt. Amikor kinyitotta a szemét, látta, hogy Nan serényen jegyzetel. – Helyes – mondta. – És most ha lennél olyan kedves és elfésülnéd a hajad, hogy megnézhessem a tarkódat. A tarkómat? Bliss engedelmeskedett. Nan bólintott. – Leengedheted a hajad. Amikor az Őr elment, belépett az apja, és szorosan magához ölelte. Bármiből állt is a teszt, úgy tűnt, hogy átment. A tarkója... Ez is a teszt része volt... Az jutott eszébe, hogy Kingsley-nek milyen hosszú a haja, mindig rálóg hátul a nyakára. Vajon csak divatozik? Vagy rejteget valamit? Kingsley... Akinél folyton ott az a könyv, bárhová megy, a materia acerbus. Kingsley, aki megtanította neki, hogy beszéljen a szörnyeteghez, amely rémálmaiban látogatja. Kingsley Martin, aki egy régi-régi Kékvérű család leszármazottja. Az egyik legnagyobb hatalmú, legelőkelőbb családé... Bliss behunyta a szemét. Megint látta a szörnyeteget, és a szörnyeteg szólt hozzá. Egyetlen szót mondott... Most.

Harminckilencedik fejezet Schuyler éppen fogat mosott, amikor megszólalt a mobiltelefonja. Belekortyolt a vízbe, gargarizált, köpött, gyorsan megtörölte az arcát, és szaladt felvenni a mobilt. Korán reggel volt, Schuyler iskolába készülődött. – Hm? – Mióta veszed fel így a telefont? – Ó, Bliss. Szia. Bocs. Azt hittem, Oliver az. Ő szokott reggel telefonálni. – Ne haragudj, hogy csalódást okoztam. – Dehogy okoztál. Hogy vagy? – kérdezte Schuyler. Már meg akarta látogatni Blisst a klinikán, de őrült zsúfolt volt az elmúlt néhány napja: ott volt az iskola, a vámpírórák, ráadásul a nagyapja élete leghevesebb harcára készült. Életre hívták a Fehér Szavazást, küszöbön álltak a választások. – Jobban – válaszolta Bliss. – Ugye... Ööö... Tudod, mi történt velem? – Tudom – mondta Schuyler. – A nagyapám azt mondta, a Croatan volt, de már biztonságban vagy. Bliss elmesélte Schuylernek a tesztet, azt, hogy megnyitotta az emlékeit Nan Cutler előtt, meg hogy eltűntek a fognyomok a nyakáról. – Velem is pont ugyanez történt – mondta Schuyler. –Emlékszel? Amikor modellkeddünk azon a fotózáson? – Igen. – Engem is megtámadtak, de a nyomok eltűntek. És semmire sem emlékeztem. – Cutler a tarkómat is meg akarta nézni. Ez fura, nem? Schuyler bólintott, bár tudta, hogy Bliss nem látja őt. – Igazából az is egyfajta teszt, a nagyapám mondta. Nan nálunk is járt. Engem is megnézett. – Tényleg? Nem csak engem? – Nem, dehogyis. Mindenkit tesztelni kell, aki ott volt aznap este. – Király. – Na és mizu?

– Figyelj csak, megtudtam valamit az apámtól. Tudod, hogy a Bizottság mindig azt állította, hogy nem létezik semmiféle Ezüstvérű. – Ühüm. – Nos, azt hiszem, kezdenek észhez térni. – Igen. Ezt én is hallottam – mondta Schuyler. Lawrence mindent elmondott neki az új Konklávé hozzáállásáról. Most, hogy meghalt egy ereje teljében lévő vámpír, a Konklávé mélységesen megdöbbent és felháborodott. Az Ezüstvérűek jelenléte kegyetlen valóság, amellyel kénytelenek lesznek végre szembenézni. – Na, mindegy. Az apám azt mondta, hogy az illető közöttünk van... Valaki, aki régi, magas rangú családból származik – folytatta Bliss. – Cordelia is mindig ezt mondta. – Lehet, hogy őrültnek fogsz tartani – mondta Bliss –, de azt hiszem, én tudom, ki volt az. – Kicsoda ki volt? – Mármint hogy ki az, aki az Ezüstvérűt vagy az Ezüstvérűeket rejtegeti – magyarázta Bliss. – Szerintem Kingsley-nek köze van a dologhoz. Bliss elmondta Schuylemek, hogy milyen gyanú ébredt benne, és hogy a gondolatai egybevágnak azzal, amit az apja a megrontásról mondott – hiszen a fiút rettenetesen érdekli a Sötét Lényeg, folyton azt a furcsa könyvet olvassa, és betéve ismeri az Ezüstvérűek történelmét és mitológiáját. Schuyler füttyentett. – Nem tudom... Gyanúsan hangzik...de nem gondolod, hogy túlzás ilyen következtetéseket levonni ezekből a jelekből? – Lehet. De nekem még egy hétig itt kell kuksolnom –sóhajtott Bliss. – Mit gondolsz, Oliverrel utána tudnátok járni a dolognak? Néhány nappal később Schuyler és Oliver érdekes részletekre bukkant az új fiúval kapcsolatban. A Raktárt nagyjából használható állapotba hozták – a Velox nagyon jól jött. A port és a vakolatot eltakarították, a robbanásról már semmi sem tanúskodott, csak egy hajszálvékony repedés a márványpadlón. Elképesztő, mire képesek a vámpírok, ha összeszedik magukat. Oliver magániskolái kapcsolataival, valamint némi ügyes internetes keresés segítségével nem volt nehéz lenyomozni Kingsley-t.

Schuyler felhívta Blisst a kórházban, és elmondta neki, mit találtak. – A Martin család azon az estén költözött New Yorkba, amikor Dylant meggyilkolták. Azt is megtudtuk, hogy Kingsley Hotchkissbe járt nyári iskolába, oda, ahol azt a lányt megölték, aztán látogatóba ment egy hétre a barátjához Choate-ba, ahol holtan találtak egy másodikost az iskolakezdés előtt. Itt volt New Yorkban azon az estén, amikor Aggie meghalt a Block 122-ben, és ott volt abban a buliban is, ahol Landon Schlessinger meghalt. – Tudtam! – kiáltott fel Bliss. – Ez még nem minden: Kingsley volt az utolsó, aki élve látta Summer Armoryt. Oliver azt mondta, hogy a pletykák szerint a pasija volt. Szóval ezek szerint mindegyik bűntény helyszínén jelen volt. De nem tudom, lehet, hogy csak véletlenül. Rengeteg más Kékvérű gyerek járt Hotchkissbe nyári iskolába, sokan voltak Choate-ban, a Block 122ben is azon az estén, és Landon Schlessingert is sokan ismerték. Summer Armory pedig egy csomó fiúval járt egyszerre. Biztos vagyok benne, hogy ha akarnánk, másokat is találnánk, akik illenének a képbe. – Nem, tuti, hogy ő az. Tudom, hogy ő az – ismételte meg határozottan Bliss. – El fogod mondani az apádnak? – Nem tudom. Apa olyan tanácsadóféle Kingsley családjánál. Mármint... – Majd én elmondom Lawrence-nek – ajánlotta fel Schuyler. – Ő tudni foga, mit tegyünk. Amikor Schuyler aznap este a vacsoránál előadta Lawrence-nek, amit kiderítettek, Bliss gyanújával és a terhelő bizonyítékokkal együtt, a nagyapja szinte fel sem pillantott a tányérjából, csak ette tovább a steaket. – Érdekes – mondta szórakozottan. – Érdekes? Ennyi? – kérdezte Schuyler. – Nem gondolod, hogy esetleg igazunk lehet? Lawrence nagyot kortyolt a borospoharából. – Talán. Egyéb hozzáfűznivalója nem is volt a témához, és Schuyler egész este nem tudott többet kihúzni belőle.

Negyvenedik fejezet A Bizottság úgy döntött, hogy a Raktárban történt eset tisztázása érdekében nyilvános tárgyalásra lesz szükség, amelynek során mindenkinek, aki jelen volt a támadás estéjén, tanúskodnia kell a Bizottság előtt. A tárgyalás az egyik hatalmas tárgyalóteremben zajlott a Raktár alatti szinten. A Konklávé tagjai magas emelvényen ültek sorban, a tömeggel szemben. A sor közepén Charles Force ült. Lawrence Van Alen a sor jobb szélén ült, és szokás szerint már szívta a szivarját. Az ülést az új Vezérőr, Edmund Oelrich vezette az emelvényen ülve – Oelrich híres művészettörténész és galériatulajdonos volt a hétköznapi életben. Oldalt kisebb emelvény állt, ide szólították a tanúkat, ezzel szemben állt a vizsgálóbíró, a Bizottság hivatalos ügyésze. A tárgyalóteremben szinte minden hely megtelt: jelen volt az összes Kékvérű család. Schuyler, Jack, Bliss és Oliver feszült csendben mondták el sorban egymás után, amit aznap este láttak. A négy fiatal egymás mellett ült az első sorban. Jack mellett Mimi ült, várt a sorára, tudta, hogy hamarosan ő következik. Ideges volt a nyomozás miatt, de arra gondolt, valahogy majdcsak kimagyarázza magát. Végtére is ő nem akarta, hogy Blissnek baja essen, vagy, hogy Priscilla Dupont meghaljon – egyáltalán nem! Magasról tett a vén szatyorra. Szerencsétlen baleset volt az egész. Ezt ők is meg fogják érteni, nem? Ha nem volt indítéka, nem találhatják bűnösnek, ugye? Kinyújtotta a karját, megkereste a bátyja kezét: Jack szeretetteljesen megszorította az ujjait. A vizsgálóbíró Kingsley Martint szólította az emelvényre. – Kérem a nevét a jegyzőkönyvhöz. – Kingsley Drexel Martin. – A pozícióját is. A pozícióját. Mimi felvonta a szemöldökét. Ez meg mi a fene? – Igazságkereső vagyok. Veritas Venator. A Bizottság arra utasított, hogy a következő Kékvérűek halála ügyében nyomozzak: Aggie Carondolet, Dylan Ward, Summer Armory, Natalie Getty, Landon Schlessinger és Grayson St. James.

Morajlás futott végig a tömegen. Az idősebb Kékvérűek tudták, hogy a Venatorok a Bizottság titkosrendőrségének legmagasabb rendjébe tartoznak: rettenthetetlen harcosok, akik a Kékvérűeket védik a veszélytől és a lelepleződéstől. – A küldetése? – folytatta a vizsgálóbíró. – A Duchesne iskolába küldtek, hogy bizonyítékot gyűjtsek, amely az ellenséghez vezethet – mondta nyugodt hangon Kingsley. Újabb moraj, ezúttal izgatottabb hangok hallatszottak. Venatoti küldtek az egyik legszentebb menedékhelyükre – a Duchesne-be! Hogy gondolta a Bizottság, hogy nagyhatalmú orgyilkost küld kémkedni iskolás gyerekek után? – Kik voltak a gyanúsítottak? – Madeleine Force. Bliss Llewellyn. Schuyler Van Alen. Ezúttal tisztán hallatszott, hogy a közönségnek elakad a lélegzete. Kingsley titkos ügynök! Mint Johnny Depp a 21 Jump Streetben, beépített vámpír a tinik között. Schuyler eltátotta a száját, Bliss kénytelen volt felnevetni, Mimi csak a fogát csikorgatta. Az a kis pöcs. – És mit tudott meg? – Schuyler Van Alent azonnal kizártam. Kétszer is Ezüstvérűtámadás áldozata lett, és semmi jelét nem mutatta, hogy a Sötét Lényeghez vonzódna – mondta Kingsley, miközben elővett a kabátzsebéből egy kis jegyzetfüzetet, és lapozgatni kezdett benne. – Bliss Llewellyn ígéretesebb alany volt. Rémálmokról és érzéki csalódásokról panaszkodott, éppen úgy, mint Maggie Stanford a halála előtt. Ám ezen érzékcsalódások fényében arra kellett következtetnem, hogy Bliss inkább lehetséges áldozat, mint elkövető. – És Madeleine? – Arra jutottam, hogy Madeleine Force rejtegeti az Ezüstvérűt, amely a közösségünkre támadt – közölte Kjngsley közömbös hangon. – Csendet! Csendet a tárgyalóteremben! – rendelkezett a Vezérőr, mivel a tömeg erre még dühösebb és izgatottabb lett. Jó néhány vámpír felállt a helyéről, sokan fütyültek és pfujoltak Kingsley tanúvallomását hallva. Mimi Force... A Régisz lánya... Ezüstvérűek cinkosa? Ez valami vicc? – És mire alapozza ezt az állítását? Talált bizonyítékot? –mordult rá Kingsley-re a Vezérőr a magas emelvényről.

– Kifejezte vágyát, hogy a Sötét Lényegről tanulhasson. Pontosabban tudni akarta, hogyan kell kivitelezni az Incantation Demonatai. Hogy hogyan kell előhívni egy Ezüstvérűt. – És mit mondott, miért akarja ezt megtenni? – Azt mondta, végezni akar az ellenségével – mondta Kingsley, és egyenesen Mimi szemébe nézett. Mimi megremegett. Hazugság, hazugság. Csupa hazugság! Hallgass el! Fogd be a szád! Fogd be! A barátom voltál! Áruló! – És ez Bliss Llewellynre vonatkozott. – Nem. – Nem? – nézett fel a vizsgálóbíró kissé meglepetten. – Nem. – Ki volt a célpont? – Schuyler Van Alen. A közönség ismét haragosan hördült fel. Schuyler megdermedt. Szóval akkor nem csak üldözési mániája volt... Mimi tényleg el akarta pusztítani. Eszébe jutott az álma, amelyben az anyja ébren volt, és beszélt hozzá. Mit is mondott Allegra? Vigyázz! – Miért engedte meg neki, hogy véghezvigye a varázslatot? – kérdezte a Vezérőr. – Bizonyítékra volt szükségem. Azt hittem, ura vagyok a helyzetnek, azt hittem, meg tudom állítani, mielőtt megtörténik. De nem tudtam. Egyértelmű volt, hogy nem először csinálja. Jó párszor próbálhatta már. – Köszönöm, Venator. Kingsley visszavonult. Most hogy kiderült, kicsoda is valójában, hirtelen sokkal idősebbnek látszott, a beképzelt, pimasz kamasz fiú csak álca volt. Súlyos léptekkel a székéhez ment, az első sorba, és a duchesne-es gyerekek tiszteletteljesen húzódtak arrébb, hogy helyet adjanak neki. – A nyomozás következő lépéseként most Charles Force-ot szólítom az emelvényre – jelentette be a Vezérőr. A gyülekezet vezetője felállt a helyéről, és tántorogva botorkált a kis emelvény felé. A saját lánya Ezüstvérűt rejteget! A homlokára volt írva, hogy majd elsüllyed szégyenében. Ezüsthaja fehérnek tetszett a fényben, szeme alatt fekete foltok sötétlettek. Megtört embernek látszott, nem a vámpírok fáradhatatlan vezetőjének.

– Kérem a teljes nevét a jegyzőkönyvhöz! – Charles Van Alen Force. – Tanúja volt valaha, hogy a lánya fekete mágiával próbálkozik? – Igen, de... – válaszolta Charles, és megtörölte a homlokát a zsebkendőjével. – Varázslatok? Tiltott varázsigék? – Igen, de... – Ez minden. Köszönöm – szakította félbe a vallomását a vizsgálóbíró. Úgy tűnt, mintha Charles még mondani akarna valamit, de aztán lenyelte a szavait. Hamuszürke volt az arca, csüggedten bámulta a földet. Aztán lelépett az emelvényről, és visszaült a helyére a Konklávé soraiba. Senki nem nézett rá a Konklávéból, a közönség pedig fütyülni és pfujolni kezdett. – Most bemutatjuk a Jelet, a Mimi Force elleni terhelő bizonyítékot. Ha nem tévedek, ott van a tarkóján – jelentette ki a vizsgálóbíró. – Ez teljesen nevetséges. Rajtam ugyanúgy nincs Lucifer jele, mint magukon – mondta Mimi. Legszívesebben sikított volna. Nevetséges az egész. Tőrbe csalták! – Húzza félre a haját, kérem – utasította a Vezérőr. Mimi összefogta és félresöpörte a haját. Előző este ugyanezt megcsinálta, amikor Nan Cutler eljött, hogy őt is letesztelje. Akkor semmi nem történt, és Mimi biztos volt benne, hogy tisztázta magát. A Konklávé tagjain izgatott moraj futott végig. – Mi az? A nyakad, Mimi... Valami van a nyakadon. Jack, megrémítesz. Megérintette a nyakát az ujjbegyével. Kidudorodás. Tetoválás. Vagy inkább beégetett jel, mint a pecsét a marhákon. Gyors és határozott ítélet született. Mimi az elkövető. Bűnösnek találták Ezüstvérűvel való összeesküvésben. Az ősi börtönbe szállítják, Velencébe, ahol elégetik a vérét, megsemmisítik az emlékeit, hogy reménye se maradjon az újjászületésre. Az óvadékot egymillió dollárban állapították meg. Az apja azonnal kifizette az óvadékot, így Mimit az ő felügyeletére bízták.

Mimi Jackre nézett. Ez nem lehet igaz... Nem én tettem. Tudod, hogy nem én tettem. Tudom. Tudom. Jack átölelte a húgát, de arcán aggodalom sötétlett. Ez komoly dolog. Mimit tűzhalálra ítélték! A Force ikrek megvárták, hogy Charles lelépjen az emelvényről, és melléjük érjen. Még mindig mélységes döbbenet ült az arcán. – Apa, most mihez kezdünk? – kérdezte Mimi. – Ugye nem... – Semmit nem tehetünk... – suttogta Charles Force rémülten. – Semmit? – Egyetlen módon lehet megcáfolni Lucifer jelét. Egy ennél is ősibb szokásnak kell alávetned magad. A vérpróbának. De azt egyedül csak Gabrielle... Allegra Van Alen képes kivitelezni. – Gabrielle? – Mimi érezte, hogy kialszik az utolsó reménysugár is. – Igen. Ezzel aztán sokra megy. Allegra kómában van, és soha nem fog felébredni. – Szóval semmit nem tehetek, hogy bizonyíthassam az ártatlanságomat? – kérdezte Mimi. – Semmit.

Negyvenegyedik fejezet A tárgyalás közönsége szétszéledt, lassanként mindenki felment a Raktár felső szintjére, Schuyler a bejáratnál várta a nagyapját. Oliver már elment, egy délutáni matekdolgozatra hivatkozott, amit nem késhet le. Külön engedéllyel vehettek részt a délelőtti tárgyaláson, és Schuyler tudta, hogy neki is vissza kellett volna mennie a suliba Oliverrel együtt, de hallani akarta, hogy mit gondol a nagyapja az egész helyzetről. Lawrence Edmund Oelrichcsel és Nan Cutlerrel az oldalán lépett ki a Konklávé központjából. – Most elbúcsúzunk, Lawrence – hajolt meg Edmund. – Gyalázat, ami ezzel a közösséggel történt. – Biztosíthatlak, hogy mindkettőnk szavazatára számíthatsz, ha eljön az idő – tette hozzá Nan, és megveregette Lawrence karját. – Már négyszáz évvel ezelőtt is hallgatnunk kellett volna rád. Belegondolni is rossz, hogy az Irtózat a királyi családba is befészkelte magát! – Köszönöm – bólintott Lawrence, aztán Schuylerhez fordult. – Na? Most mit gondolsz Kingsley Martinról? Elindultak a lépcsőn felfelé, a kizárólag vámpírok által látogatható klub, a Block 122 oldalsó bejárata felé, aztán kiléptek az utcára. – Mimi volt az egész idő alatt – csodálkozott Schuyler. – Mimi... – Nehéz volt elhinni, főleg hogy olyan régóta gyanakodtak Kingsley-re. – Te tudtad, hogy Kingsley Venatot? Lawrence bólintott. – Tudtam. Schuylemek eszébe jutott, mit mondott Kingsley Jack-nek egyik reggel. Sehol nem tartanátok az én családom nélkül, az áldozatok nélkül, amiket mi hoztunk. – De igazad volt, unokám. Kingsley tényleg Ezüstvérű – mondta Lawrence, és intett Juliusnak, hogy álljon oda az autóval. – Ezt meg hogy érted? – kérdezte Schuyler. Lawrence tartotta neki az ajtót, Schuyler beszállt a kocsiba. – Régi családból származik. Ősi harcos családból. Maga Lucifer rontotta meg őket. De ők visszatértek a Kékvérűekhez, megbánták bűneiket, és megtanulták, hogyan irányítsák az Irtózatot, a szomjat, a

hangokat a fejükben – mondta Lawrence, miközben becsukta a kocsi ajtaját. – A Duchesne-be legyen szíves, Julius. Először kitesszük Schuylert, aztán hazamegyünk – mondta, és megkocogtatta az utasokat a sofőrtől elválasztó üvegfalat. A West Side autópálya felé hajtottak Chelsea utcáin kanyarogva. Szokásos, szürke New Yorki nap volt. – De hogyan bízhatunk bennük? – Évezredek óta bízunk már bennük. Kingsley Martin csak azért Ezüstvérű, mert nem lehet más. De a vére éppolyan kék, mint a tiéd vagy az enyém. Hátat fordítottak a Luciferrel kötött szövetségüknek, és az óta is sokat segítettek nekünk az áruló keresésében. – Lawrence nagyot sóhajtott. – Ezzel együtt... – Ezzel együtt? – Ezzel együtt... Valami nem tetszik nekem ezzel az üggyel kapcsolatban. Szerinted Mimi Force bűnös? – Igen – vágta rá Schuyler a kétség legapróbb jele nélkül. – Mimi borzalmas ember, nagyapa. – És aggasztó arra gondolni, hogy te voltál a célpontja. De... – De mi? – De ha te voltál a célpontja, akkor miért Priscilla halt meg? Na és a Llewellyn lány? Itt valami nem stimmel. Schuyler vállat vont. Lehet, hogy nem kellene ilyen könnyen ítélkeznie, de nem épp ezt tette a Bizottság is? És egyszerűen képtelen lett volna sajnálni Mimit. Ez a lány meg akarta ölni, Ezüstvérűt küldött rá! – Hallottad, mit mondott Kingsley. Márpedig ő Venator. Ez talán nem azt jelenti, hogy igazat kell mondania? Mindig? Lawrence bólintott. – De. Charles mindig is bízott bennük. Ő volt az, aki az ügyünk mellé sorakoztatta fel őket. De nem tudom. Nekem mindig megvoltak a kétségeim a Martin családdal kapcsolatban. Az autó lassított a Duchesne iskola kapujában. Schuyler csókot nyomott a nagyapja arcára, aztán kiugrott a kocsiból. – A nagyanyád mindig azt mondta, hogy a fényes felületekben nem szabad bízni. A fényes felületen nem látszik a sok hiba.

Amikor Schuyler bement az iskolába, Jack Force-ba botlott, aki ugyanakkor lépett be az oldalsó bejáraton. Jack ugyanazt a sötétszürke öltönyt viselte, amit a tárgyaláson, szeme ki volt pirosodva, mintha sírt volna. Schuylernek belehasított a szívébe a sajnálat. Mimit egyáltalán nem szerette, de Jack eszébe juttatta, hogy ezzel nem mindenki van így. – Nem ő tette – szólalt meg a fiú anélkül, hogy Schuyler bármit is mondott volna. Schuyler elpirult. Azt gondolta: de hát el akart pusztítani! Bevallotta! De Jacknek csak annyit mondott kimérten: – A bíróság nem így gondolta. – Mimi önző... De nem gonosz – mondta könyörgő hangon Jack. Megszólalt a délutáni csengetés: vége az ebédszünetnek, kezdődnek az órák. A diákok kiözönlöttek az ebédlőből, felsiettek a lépcsőn, ellepték a márványpadlójú folyosót, ahol Schuyler és Jack állt. Voltak, aki összesúgtak, amikor látták, hogy Schuyler és Jack egymáshoz közel húzódva beszélget. Azok a Kékvérűek, akik jelen voltak a tárgyaláson, együtt érzően néztek Jackre, de volt, aki dühösen bámult rá, sőt olyan is akadt, aki pfujjogva mormolt valamit, amikor elment mellette. Aznap délutánra soron kívüli bizottsági ülést hívtak össze, figyelmeztetni akarták a fiatal Kékvérűeket, és értesíteni őket a legújabb fejleményekről. – Soha senkinek nem tudna komolyan ártani – folytatta Jack a húga védelmezését. – Téged sem gyűlöl. Nem igazán. – Arra gondolt, bárcsak elmagyarázhatná. Nem téged gyűlöl, Schuyler. Hanem engem. Csak azért zúdította a gyűlöletét egy kívülállóra, mert nem volt szíve azt gyűlölni, akit szeret. Pedig engem tényleg gyűlöl azért, amit tettem... Azért, mert beléd szerettem.. Schuyler kétkedve nézett a fiúra, de nem szólt. Mimi Force. Azrael. A Halál Angyala. Hiszen épp ez Mimi dolga, nem? Hogy elhozza a halált. Legnagyobb meglepetésére Jack olvasott a gondolataiban. – Félreérted... Az egész az egyensúly része. Azok vagyunk, akik vagyunk. A halál ugyanúgy az élet része. A Vörös vérűek ajándéka. Mimi a nagy terv része – mondta Jack. Schuyler vállat vont. – Nem tudom – mondta. – Szia, Jack.

Negyvenkettedik fejezet Lawrence a Raktár archív iratait tanulmányozta: észrevette, hogy az egyik újságkivágást szinte teljesen elégették – csak a dátum látszódott az oldal tetején: 1872. November 23. Még mindig ezen tűnődött, amikor Schuyler hazaért az iskolából. Schuyler elmondta a nagyapjának, hogy aznap délután Jack Force olvasott a gondolataiban, az iskolában. – Azt hittem, meg tudom védeni magam a telepátiától, de ő így is olvasott a gondolataimban. Hogy lehet ez? – kérdezte. – Abbadon mindig is az egyik legtehetségesebb látnokunk volt – válaszolta Lawrence. – Ahhoz, hogy előle elrejtsd a gondolataidat, nem elég egyszerűen az occludót gyakorolni. De néha megesik, hogy azok között, akik vonzódnak egymáshoz, valamiféle hasonlóság van. – Vonzódnak egymáshoz? – kérdezett vissza Schuyler. – Biztosan észrevetted, hogy vonzódik hozzád – mondta Lawrence. Schuyler elvörösödött. Reménykedett benne, de sohasem gondolta, hogy valóság is lehet belőle. Pedig a Mimihez fűződő kapcsolata ellenére mindig kereste a társaságát, és újra meg újra célzott rá, hogy esetleg a barátságnál több is érdekelné... Egyszer, réges-régen meg is csókolta. És a fiú az álarc mögött... Lehet, hogy ő volt – De hát őt köti az a kapcsolat – mondta Schuyler. – Ez lehetetlen. – Nem. A mi fajtánk köreiben nem lehetetlen. Abbadon mindig is ilyen volt. Nem te vagy az első, aki kísértésbe viszi – mondta Lawrence. – De el fog múlni. Hála az égnek, te nem vonzódsz hozzá. Különben katasztrófához vezetne a dolog, mindkettőtök számára. Schuyler a szőnyeget bámulta, és azon tűnődött, vajon teszteli-e a nagyapja, vagy egyszerűen csak felteszi, hogy Schuyler a helyes utat választja, egyszerűen azért, mert az ő unokája. – Igen – mondta halkan. – Hála istennek. Hirtelen szédülni kezdett, elhomályosult a látása, összemosódott a szeme előtt minden; már épp összecsuklott a térde, de Lawrence odaugrott, és elkapta. – Nem csináltad meg, amit mondtam – korholta komoran. – Nem tettél magadévá egy emberismerőst. Gyengülsz.

Schuyler megrázta a fejét. – Ez nem tréfadolog, Schuyler. Ha nem teszel magadévá egy emberismerőst, komoly veszély fenyeget. Kómába eshetsz, akárcsak az anyád. – De én... Lawrence kurta paranccsal vágott a szavába. – Akkor vadásznod kell... Használd a csábítást. A hívást. Most már ez az egyetlen megoldás. A Caerimonia Osculor vámpír és ember közötti szertartás volt, amely általában egy már meglévő kapcsolat fejleményeként történt meg. Ezért voltak az emberismerősök hagyományosan a Kékvérűek barátai és szerelmei. De ha egy vámpír reménytelen helyzetbe került, a Törvénykönyv megengedte neki, hogy a Csábítást használja. A Hívás segítségével vonzotta magához az embert, hipnotizálta, és úgy szívta ki a vérét. – Megtanítottam neked a Szent Nyelvből a szavakat, amelyekkel hívhatod őket – mondta Lawrence. – Ma este elmegyek a klubba. Mire visszajövök, remélem, megteszed, amit tenned kell. Ezután a nagyapja hamarosan távozott, Schuyler pedig fent ült az emeleten a szobájában. Nem akarom, gondolta makacsul. Nem akarom idegennel csinálni. Nem akarom olyasvalakivel csinálni, akit nem ismerek. Nem tudom. Nem is reménytelen a helyzet! Vagy mégis? Ekkor, szinte mintha a hívásra válaszolna, valaki bekopogott Schuyler szobájának ajtaján. – Mi az, Hattie.? – kérdezte Schuyler. Nyílt az ajtó. – Nem Hattie az, hanem én. – Oliver állt a küszöbön. – Nem is hallottam a bejárati ajtót. Mit keresel itt? – kérdezte védekezve Schuyler. – A nagyapád azt mondta, azt akarod, hogy jöjjek át –magyarázta Oliver. Á. Szóval Lawrence a saját kezébe vette a Hívást. Csak éppen ehhez a bizonyos híváshoz csupán a telefonra volt szüksége. Okos húzás, nagyapa, gondolta Schuyler. Oliver belépett, és leült a Schuyler ágyával szemközt álló ládára. Elgondolkodva nézett a lányra. – Arra gondoltam... Ha még mindig akarod, részemről mehet.

– Komolyan gondolod? – Ühüm. – Itt? – Schuyler körülnézett a szobájában: az Evanescense plakát, a rózsaszín Barbie-álomház, a Playbill bóritok sora – a Rent, az Avenue Q, a The Boy from Oz-a. Falon, még abból az időből, amikor Cordelia rendszeresen elvitte a Broadwayre musicalt nézni. Gyerekes szoba volt, élénksárga falakkal. Egyáltalán nem úgy festett, mint egy vámpír búvóhelye. – Itt is van olyan jó, mint bárhol máshol – vont vállat Oliver. – Legalább nem kell fizetnem a szállodaszobát. – Biztos vagy benne? – kérdezte Schuyler, és megfogta a fiú kezét. – Igen. – Oliver felsóhajtott. – Tudom, mi fog történni veled, ha nem teszed meg, és köztünk szólva jobban szeretném, ha nem csak vegetálnál egy kórházi ágyon. Nem vagyok vegetáriánus – tréfálkozott. – Utálom a brokkolit. Szóval akkor... Hogyan... – tétovázott Oliver. – Álljak? Vagy... – Felállt, és körülnézett. Sokkal magasabb volt, mint a lány. – Nem, ülj le – mondta Schuyler, és a vállánál fogva, gyengéden az ágyra lökte a fiút. – így lehajolva elérlek. – A fiú lába között állt. A fiú felnézett rá. Még soha nem volt ennyire helyes, és ennyire kiszolgáltatott. Oliver behunyta a szemét. – Légy gyengéd. Schuyler lehajolt, megcsókolta a mélyedést a nyakánál, aztán nagyon-nagyon finoman belemélyesztette a tépőfogát a fiú bőrébe. Oliver beszívta a levegőt a foga között, mintha fájna neki. – Abbahagyjam? – Ne... Csináld csak... – intett Oliver. – De nem fáj, ugye? – Nem... Igazából... Jó – suttogta a fiú. A lány fejére tette a kezét, és magához húzta. Schuyler behunyta a szemét, és ahogy ismét a fiú nyakába mélyesztette a tépőfogát, kiélesedtek az érzékei, és megnyíltak előtte a fiú gondolatai. Áradt kifelé a vér emlékezete. Pont olyan volt, amilyennek Bliss mesélte: felfalta a lelkét, az egész lényét... Hát ez meg mi? Úgy olvasott a fiú gondolataiban, mint egy nyitott könyvben, ahogy

a vérük összekeveredett, ahogy a fiú vére felélénkítette az övét... És Schuyler minden gondolatát látta, ami valaha megfordult a fejében... Minden emlékéhez hozzáfért. Oliver szerelmes belé. Az első perctől kezdve szerelmes volt belé. Amióta csak megismerkedtek egymással. Hosszú, hosszú, hosszú évek óta. Schuyler régóta gyanította ezt, de igyekezett elnyomni magában a gyanút. De most már biztos volt benne. Nem tagadhatta tovább. Ó, Ollie. Nem lett volna szabad ezt csinálnom veled. Schuyler kétségbeesett. A Szent Csóktól csak még erősebb lesz a fiú szerelme, nemhogy gyengülne. Mostantól fogva új, bonyolultabb módon kötődnek egymáshoz. Ez több volt, mint amire Schuyler igent mondott. Veszélybe fog kerülni a barátságuk, most már tudta. Innen nincs visszaút. Innen már csak előrefelé mehetnek. Mint vámpír és emberismerős. Akiket örökre egymáshoz köt az ősi vérszertartás. Schuyler végzett. Jóllakott. Visszahúzta a tépőfogát, és érezte, ahogy az életet adó energia szétárad a testében. Olyan volt, mintha megivott volna kilencven liter bivalyerős kávét. Arca kipirult, szeme csillogott. Olivernek előrecsuklott a feje. Már mélyen aludt. Schuyler gyengéden az ágyra fektette, és betakarta. Tudta, hogy most órákon keresztül pihenni fog. Mit tettem? – tűnődött. Érezte, hogy kezd kitisztulni a látása, érzékei kiélesednek. Vajon képesek lesznek eltitkolni ezt a dolgot a Bizottság elől? Mi lesz, ha Olivert kitiltják, mert rájönnek, hogy Vezető létére emberismerős lett. Eszébe jutott, hogy Cordelia azt mondta, Allegra a Vámpírok Törvénykönyvének ellenszegülve ment feleségül Schuyler apjához. Az anyja lemondott az egyik kötelékről, hogy a másikat választhassa. Na és Jack? Amikor Oliver felébredt, Schuyler az asztalnál ült, és őt nézte. – Hát – mondta a fiú, és megtapogatta a nyakán a harapásnyomokat –, azt hiszem, ez az, amit úgy is mondhatnánk: barát mellékjuttatásokkal. Mindketten elröhögték magukat.

Schuyler hozzávágott egy párnát a fiúhoz. Aztán az ajtóhoz kísérte, és megint köszönetet mondott neki. Oliver szájon csókolta, mielőtt elment. Csak egy pillanatig tartó csók volt, de a szájára. Schuyler becsukta mögötte az ajtót, szíve aggodalmasan, félve kalapált. Hiba volt

Negyvenharmadik fejezet Allegra Van Alen kórházi szobája a Columbia Presbyterian legfölső emeletén volt egy magánszárnyban, ahol a gazdagok és híresek lábadoztak. A szoba berendezése a város legjobb szállodáiban is megállta volna a helyét: fehér, olasz ágynemű, fényűző szőnyegek, friss virággal teli kristályvázák. Allegra kezét és lábát nap, mint nap egy sereg ápolónő masszírozta, nehogy elgémberedjenek a tagjai. Nem mintha Allegra bármit is észlelt volna az egészből. A város egykor legünnepeltebb szépsége elszenderedett, és már nem érzékeli a világot maga körül: dicsőséges, tragikus múltját nem követi jövő. A szívmonitor az ágya mellett egyenletes szívverést mutatott, és a szobában hosszú időn keresztül nem hallatszott más hang, csak a gép kitartó sípolása. Lawrence Van Alen Allegra ágyával szemben ült egy széken. Először jött el a lányához látogatóba azóta, hogy visszatért New Yorkba. Mostanáig halasztgatta a látogatást, mert félt, hogy nehéz lesz elviselni a látványt: a gyermekét ebben a tehetetlen helyzetben. – Ó, Gabrielle – mondta végül. – Hogyan történhetett ez? – Hiszen tudod, hogy nem hallja. – Charles Force lépett be a kórterembe, kezében újabb csokor virággal; az ágy melletti asztalra tette a vázát. Úgy tűnt, egyáltalán nem lepődött meg, hogy itt találja Lawrence-t. – Ő döntött úgy, hogy nem akarja hallani – mondta Lawrence. – Ez a te műved. – Én nem csináltam semmit. Saját magának köszönheti, ami történt. – Akkor is a te hibád volt. Ha te nem... – Ha én nem mentem meg Velencében, arra gondolsz? Ha hagyom, hogy a szörnyeteg elragadja? Akkor most nem lenne kómában? De mi lett volna a másik lehetőség? Hagytam volna meghalni? Mit kellett volna tennem? Mondd meg, apám. – Amit tettél, ellenkezik a világegyetem törvényeivel. Az volt az ő ideje, Michael. Ott volt az ideje, hogy elmenjen. – Ne beszélj nekem az időről. Neked fogalmad sincs, mi történt. Nem voltál ott – mondta keserűen Charles. Kezét Allegra arcára tette, és

gyengéden megsimogatta a nőt. –Egy nap fel fog ébredni. Az irántam való szerelme fogja felébreszteni. – Szomorú, hogy még mindig nem érted, Michael. Soha többé nem fog úgy szeretni téged, mint azelőtt. Ő maga sem értette a döntésedet. Hagynod kellett volna, hogy meghaljon. Soha nem fog megbocsátani neked. Charles Force-nak megrázkódott a válla. – Miért beszélsz úgy velem, mintha még mindig kisfiú volnék? Csakis azért hagyta ott a Mennyországot, mert szeretett benneteket, téged és Cordeliát, amikor még ki voltatok tiltva a Konklávéból. – Igen. Kudarcra voltunk ítélve, mi, akik hűségesek voltunk Luciferhez. De a húgod elhozta nekünk a reményt. Az ő döntése volt, hogy Továbbélővé válik. – Ahogy az meg az én döntésem volt, hogy követem. Lawrence a régi időkön, a családjuk ősi történelmén töprengett. Milyen régen volt már: amikor Lucifer a trónra emelkedett, a Mennyek Hercege teljes dicsőségében, fényes, tündöklő csillaga olyan pompásan ragyogott, mint a nap, olyan hatalmasan, mint az Isten, legalábbis ők így gondolták, vesztükre. Mennyit szenvedtek! A kegyetlen kiűzetés a Paradicsomból, és Gabrielle, az Erényes, aki saját akaratából beállt Lucifer katonái közé, hogy reményt és megváltást hozzon a vámpíroknak. Azért fordított hátat a Mennyországnak, mert szerette őket, Michael pedig azért követte őt a Paradicsomból, mert nem bírta elviselni, hogy el legyenek választva egymástól. Kettejüket ügy hívták, hogy a Romlatlanok, mert őket nem terhelte a száműzöttek bűne. Ők a saját akaratukból jöttek el. Szeretetből és kötelességtudatból. – Hát győztél végül, Lawrence. Sok-sok év után végre tiéd, amit akartál. A gyülekezet. Aznap reggel került sor a Fehér Szavazásra, és Lawrence-t csaknem egyhangúlag Régisszé választották. Charlest azonnal megfosztották a címétől és a feladataitól. Mimi elítélése nagyon rosszat tett a hírnevének. Amint az ítéletet kihirdették, Charles lemondott minden tisztségéről, és kivonult a Konklávéból. – Én nem téged akartalak kitúrni, Charles. Csak azt akartam, hogy biztonságban legyünk.

– Biztonságba? Senki nincs biztonságban. Te sem teszel majd mást, mint félelmet és gyengeséget keltesz. Megint meghátrálunk miattad. Visszabújunk az árnyékba, a homályba. Vissza a sötétségbe, ahol állatokként fogunk rejtőzködni. – Nem meghátrálunk, hanem taktikai gyakorlatot tartunk, hogy fel tudjunk készülni. Mert háború lesz, és ezúttal semmit sem tehetsz, hogy ezt megakadályozd. Az Ezüstvérűek erősödnek, és most örökre el fog dőlni a világ sorsa. Charles Force nem felelt. Az ablakhoz lépett, és a Hudson folyót bámulta. Lassú hajó úszott a víz színén, magányos sirály rikoltott. – De még nincs minden veszve. Van remény. Azt mondják, hogy Allegra lánya legyőzi az Ezüstvérűeket. Én hiszem, hogy Schuyler elhozza nekünk a hőn áhított üdvösséget – mondta Lawrence. – Majdnem olyan erős, mint az anyja. – Mesélt Charlesnak Schuyler elképesztő képességeiről. – És egy nap még nála is erősebb lesz. – Schuyler Van Alen... A félvér? – tűnődött Charles. – Biztos vagy benne, hogy ő az? Lawrence bólintott. – Csak mert Allegrának két lánya született – mondta Charles könnyed, szinte játékos hangon. – Ezt egészen biztosan még te sem felejtetted el.

Negyvennegyedik fejezet Mimi ítélet végrehajtása, a hivatalos kivégzés véletlenül a márciusi iskolai sí szünetre esett, így Mimi megengedhette magának, hogy úgy tegyen, mintha a család vakációzni menne Velencébe. Ez az egész, ami várt rá – hogy elégetik a vérét, hogy örökre elpusztítják egyszerűen nevetséges volt. Meg volt győződve róla, hogy az apja majd kitalál valamit, és megmenti őt a sorsától, így aztán egész úton divatlapokat nézegetett a repülőn, és azt tervezgette, milyen ruhákat fog megvenni, amikor visszatér New Yorkba. Ám amikor megérkeztek Velencébe, Mimi kissé elbizonytalanodott. Különösen, amikor a Konklávé tagjai a szállodához kísérték őket. Elmentek az ősi börtönhöz is, hogy lássák, hol történik majd a szertartás. Otthon, a kényelmes szobájában, ahol még nézhette a tivón a My Super Sweet Sixtent meg a Tiam Girlst, nehéz volt elhinni a halált meg a tüzet meg mindent. De ahogy Velence vizes utcáira tette a lábát, mintha életre kelt volna a múlt, és a vadászat vérfagyasztó képei az emlékezetébe tolultak: a Kékvérű ellenség legyilkolása, a kárhozat fekete köpenye a megrontott árulókon, a bűnösök sikítása. Mimi megborzongott. A hagyomány úgy kívánta, hogy a vádlott önként adja fel magát a börtönben, ezért Mimi az érkezésük estéjén megtette a történelmi utat a Sóhajok hídján át, ahol már sok ezer Kékvérű rab végigvonult előtte. A híd épp onnan kapta a nevét, hogy ez volt az utolsó pont, ahonnan az elítéltek beláthatták a várost. Mimi könnyedén sétált végig a hídon. Jack némán, komoran lépkedett mellette. Néhány méterrel hátrébb a Konklávé tagjai, az Öregek és az Őrök vonultak utánuk. Mimi hallotta a férfiak nehéz, csizmás lépteit, a hölgyek magas sarkú cipőinek halkabb kopogását. – Ne – mondta a bátyjának. – Mit ne? Ne tégy úgy, mintha máris halott lennék. Én mindenesetre nem adom fel.

Dacosan felszegte az állát, mint aki verhetetlennek érzi magát. – Én nem aggódom! Meg fogják látni, hogy csak tőrbe csaltak! – Téged aztán nem könnyű legyőzni – mondta Jack halotthalvány mosollyal az ajkán. Tetszett neki, hogy a húga most is olyan csibészes és magabiztos, mint mindig. Csodálatra méltónak találta a bátorságát. – Arcába nevetek a halálnak. Hiszen én vagyok a Halál. A híd közepén megálltak, a két testvérnek eszébe jutott Egy másik séta, egy másik alkalom a közös múltjukból. Egy boldogabb emlék. Miminek támadt egy ötlete. A bátyja felé fordult. Ott álltak egymással szemben, homlokukat egymáshoz nyomva, csakúgy, mint sok száz évvel korábban. – Neked adom magam – suttogta Mimi, ujjait a fiú ujjaiba fonta. Ezekkel a szent szavakkal kezdődött a szertartás. Ezt jelentette a kötelék. A fiúnak nem kell mást tennie, csak elismételnie ezeket a szavakat, és a kötelék újra megpecsételődne az új életben. Ebben az életben. Jack erősen szorította a lány finom ujjait. Aztán felemelte a kezét, és szenvedélyesen, hosszan megcsókolta a bőrét. Behunyta a szemét, és fogta a lányreszkető ujjait, lelkében érezte a szerelmét, a vágyát, az egész lelkét, érezte, hogy a szakadék szélén áll, és az ő válaszát várja. – Nem. Még nem – sóhajtott. Még mindig szorította a lány kezét, és kinyitotta a szemét, hogy az ő szemébe nézhessen. – Mikor, ha nem most? – kérdezte Mimi, és hallatszott a hangján, hogy bármelyik pillanatban sírva fakadhat. Annyira szereti. Ők ketten egymáséi. Ez már csak így van az ő fajtájukkal. Ez az ő halhatatlan történetük. – Lehet, hogy már nincs sok időm. Nincs sok időnk. – Nem – ígérte Jack. – Azt soha nem engedném megtörténni. – Elfordította a tekintetét, és elengedte a lány kezét. Mimi dühösen fonta össze a karját, és felpillantott, hogy lássa, mi terelte el a fiú figyelmét. Néhány lépéssel a hátuk mögött Schuyler Van Alen vonult a nagyapjával. Most komolyan! Miért nem hagyja békén ez a nyomorult lány? Ő nyert, nem igaz? – Várj – mondta Jack. – Nem az van, amit gondolsz. Beszélnem kell Schuylerrel.

Mimi nézte, ahogy Jack a versenytársához lép. Még az ítéletvégrehajtása estéjén sem lehet egy perc nyugalma? Schuyler egészen elképedt, amikor Jack Force megjelent mellette. A nagyapja kérésére jött el Velencébe. Egyáltalán nem szívesen vállalta, hogy végignézi Mimi Force kivégzését, bár Mimihez hasonlóan ő sem tudta igazán elhinni, hogy ez az egész tényleg meg fog történni. – Tudsz a vérpróbáról – kezdte Jack. A lány bólintott. – Igen. A nagyapám azt mondta, ez az egyetlen módja, hogy bebizonyosodjon, mi is történt azon az estén. Ez az egyetlen módja, hogy felül lehessen bírálni a Konklávé ítéletét. Amit Schuyler nem árult el, az volt, hogy Lawrence valami mást is elmondott neki a vérpróbáról. A vámpírgyakorlatok során a nagyapja mesélt az anyja történetéről, és azt is elmondta, hogy Gabrielle volt az egyetlen vámpír, aki képes volt arra, hogy mint az egyik legmagasabb rangú Venator, megkülönböztesse a véremlékeket a hamis emlékektől. – Mint Allegra lánya, te is örökölhetted ezt a képességet – mondta Lawrence. – Lehet, hogy te is tisztázhatnád Mimi Force-ot. – Nagyapa – mondta Schuyler könyörgő hangon. –Én nem... Én nem tudok... – Most nagyon figyelj rám. A vérpróba azt jelenti, hogy meg kell innod Mimi vérét: így megtudhatod az igazságot arról, ami aznap éjjel történt. Csak a Romlatlanoknak áll hatalmukban teljes bizonyossággal elkülöníteni a hamis emlékeket a valóságosaktól a vér emlékezetében. De hatalmas a kockázat. Ha megiszod egy másik vámpír vérét, az azt jelenti: elfordulhat, hogy engedsz a kísértésnek, amely az Ezüstvérűeket is sújtja, s megölöd Mimit, ezáltal te magad is irtózat leszel. Egyedül te döntheted el, hogy vállalod-e ezt a kockázatot. – És ha úgy döntök, hogy nem vállalom? – kérdezte Schuyler. – Akkor Mimi ítéletét végrehajtják. A gondolat, hogy Mimi élete a kezében van, súlyos teherként nehezedett Schuyler vállára. Hogy az életét kockáztassa azért, hogy megmentse az ellenségét! Hogyan vállalkozhatna egy ilyen feladatra? Az anyját is meglátogatta a kórházban, hátha utat mutat neki. Allegra békésen szendergett az ágyában.

– Nem tudom, mit tegyek. Ha nem teszem meg, Mimi meghal. Ha viszont megteszem, lehet, hogy szörnyeteggé válok... Mondd meg, mit csináljak, anyám. Segíts nekem! De Allegrától szokás szerint semmiféle jel nem érkezett. És most ott állt előtte Jack, és figyelmesen fürkészte az arcát. Mégis hogy gondolja Jack, hogy ezt most szóba hozza? Nem Mimi mellett kellene lennie, és segítenie neki elfogadni az elkerülhetetlent? Jack Lawrence-re pillantott, aki kíváncsian nézte őket. Aztán újra Schuylerre bámult. – Az anyád lánya vagy. Egyedül te viheted véghez a vérpróbát. Schuyler hátralépett. Lawrence megköszörülte a torkát, de nem szólalt meg. – Lawrence, te magad mondtad, hogy Schuylernek olyasfajta ereje van, amilyen egyikünknek sincs. Schuyler, kérlek. Könyörgök – mondta Jack könnyes szemmel. – Te vagy az egyetlen esélye. Tényleg el fogják pusztítani. Schuyler hirtelen megértette, mi forog kockán. Ez nem valami játék, amit a Konklávé játszik. Ez nem színlelés, nem színjáték, amivel őket akarják szórakoztatni. Nyomozást folytattak, és ítéletet hirdettek. A büntetés meg van írva a Törvények Könyvében. Átkeltek az óceánon, eljöttek Velencébe, az ősi börtönbe, hogy végrehajtsák az ítéletet. Mimit el fogják égetni. Schuyler Jackre pillantott a szeme sarkából. A húgod megpróbált elpusztítani engem! Meg akart ölni – Ezüstvérűt uszított rám! Hogyan tudnám... De már tudta, mit kell csinálnia. Ez volt a jel, amit egész idő alatt keresett. Mélyen Jack aggódó, zöld szemébe nézett. – Rendben – mondta, és mély levegőt vett. – Megteszem.

Negyvenötödik fejezet Az ítélet végrehajtás a Dózsepalota mélyén, az egyik ősi teremben zajlott; először ünnepélyesen kihirdették az ítéletet. Mimi Force-ot bilincsbe verve vezették a terem elejébe. A vállára fekete köpenyt tettek, szőke haja beleveszett a csuklya sötétjébe. Az Öregek félkörben álltak körülötte. Amikor a Vezérőr elsorolta, hogy mi fog történni, Lawrence megállította az események menetét. – Régiszként jogomban áll vérpróbát kérni, hogy cáfoljuk, vagy megerősítsük a Konklávé vélekedését. – Vérpróbát? – kérdezte Edmund Oelrich, a Vezérőr. –De hiszen az lehetetlen. Allegra még mindig kómában van, nem? Charles Force, aki elöl ült a fia mellett, felugrott. – Támogatom a vérpróba felvetését. – Lawrence, biztos, hogy ez jó ötlet? Miről beszélsz? –szólalt meg Nan Cutler. – Allegra lánya, Schuyler Van Alen vállalkozott, hogy véghezviszi a próbát. – Lawrence felszólította Schuylert, hogy lépjen elő. – A félvér? – kiáltott fel Forsyth Llewellyn. – Ellenzem! Honnan tudhatnánk, hogy méltó-e a feladatra? – Allegra lánya? – kérdezte egy másik Öreg. – Jóval tehetségesebb az átlagnál, és én biztos vagyok benne, hogy képes lesz végrehajtani a feladatot. A Konklávé tagjai összesúgtak. Felfüggesztették az ítélet végrehajtást, és elvonultak egy másik terembe megtárgyalni az új fejleményeket. Néhány óra múlva a Konklávé tagjai visszajöttek a tárgyalóterembe, és végre-valahára megszólalt a Vezérőr: – Sor kerül a vérpróbára. Mimit és Schuylert egy kis fülkéhez vezették a tárgyalóterem szomszédságában. Lawrence megveregette Schuyler hátát. – Vigyázz magadra, és ne feledd, amit mondtam neked. Amikor kettesben maradtak, Mimi lehúzta a fejéről a csukLyát, és undorodva nézett Schuylerre. – Te.

– Én. – Nincs rád szükségem. Inkább meghalok. – Tényleg? Mert valóban ez a másik lehetőség – csattant fel Schuyler. Mimi elvörösödött. – A bátyám beszélt rá erre, igaz? – Igen. Neki kell majd megköszönnöd az életedet, ha valóban ártatlannak bizonyulsz – válaszolta Schuyler. Mimi összefonta a karját, és a körmét bámulta. Aztán a szemét forgatva azt mondta: – Nem bánom. Essünk túl rajta. Mimi felemelte az állát, és behunyta a szemét. Schuyler lábujjhegyre állt, és Mimi nyakához érintette a száját. Belemélyesztette a tépőfogát a bőrébe... És pont, mint Oliverrel, most is a múltban találta magát... Látta Mimi emlékeit... És visszarepült a támadás éjszakájára. A Raktár sötét alagsora. Mimi és Kingsley nevet a könyv fölött. Az ötágú csillag vonalai közt állnak, a pislákoló gyertya fényében a falra vetül az árnyékuk. Mimi megvágja a csuklóját, a lángba csöpögteti a vért, és kimondja a szavakat. De aztán... Semmi nem történt. Mimi elájult, de a varázsige nem működött. Nem sikerült annyi gyűlöletet összeszednie magában, hogy előhívhasson egy Ezüstvérűt. De Mimi nem vesztette el az eszméletét, csak összezavarodott. Szemtanúja volt az elkövetkező eseményeknek, csak a látvány a tudatalattijában maradt, ezért nem tudta előhívni az emlékeit, hogy ártatlanságát bizonyítsa. Most, a vérpróbával Schuyler végignézheti, hogy mi történt valójában. Kingsley káromkodott, és felkapta a kést. Megvágta a csuklóját, és erős, mély hangon kimondta a varázsigét. A föld kettérepedt: a földrengés, a feltörő láng. Füst áradt szét a levegőben, mindent elborított, és hirtelen egy hatalmas, lomha alak Bliss Llewellynre támadt, aztán megölte Priscilla Dupontot. A robbanást követő összevisszaságban Kingsley talpra segítette Mimit, és a vállára tette a kezét.

Schuyler érezte a hideg nyomást a tarkóján, épp ahogy Mimivel történt akkor. Aztán Kingsley kilökte Mimit a fülkéből, a Raktárba szaladt, és úgy tett, mintha egy könyvespolc alá szorult volna. Kingsley volt az. Ő volt az, egész idő alatt. Schuyler hatalmasakat kortyolva szívta Mimi vérét. Tudta, hogy le kéne állnia, de nem bírt leállni. Látni akart, fel akarta falni Mimi összes emlékét. Valami mást is látott: a Négyszázas Bál estéjét. A bál utáni bulit az Angel Orensanz Alapítvány épületében. Jack Force-ot, ahogy felveszi a fekete álarcot, amelyet az a fiú viselt, aki megcsókolta őt azon az éjszakán. Szóval végül is Jack volt az, aki megcsókolta. Ahogy ezt megtudta, Mimi kicsúszott a keze közül. Schuyler visszahúzta a tépőfogát, és hátralépett. Erős volt a vérhívó szava – kísértést érzett, hogy teljesen feleméssze Mimit, hogy magába olvassza az összes emlékét, az egész lényét. De annyira megdöbbent azon, hogy Jack bújt meg az álarc mögött, hogy ez mentette meg az Irtózattá válástól. Schuyler tántorogva, szédülten, kábultan támaszkodott a falhoz, Mimi ájultan roskadt a legközelebbi székre. Amikor Schuyler magához tért, visszament a tárgyalóterembe, hogy értesítse a Konklávét a vérpróba eredményéről. – Mimi ártatlan – mondta, és ahogy Lawrence-től tanulta, a gondolataiba vonta az Öregek és az Őrök elméjét, és megmutatta nekik, amit a véremlékezetben látott, kivetítette előttük, ahogy Kingsley Martin előhívja, és a jelenlévőkre uszítja az Ezüstvérűt.

Negyvenhatodik fejezet Mimit a családjához engedték, Schuyler a Dózsepalota bejárata előtt várta nagyapjával a motorcsónakot. – Le fogják tartóztatni a Martin családot? – kérdezte Schuyler. Lawrence felnézett az égre. – Igen, már a házukhoz küldtek egy csapat Venatot. De nem fogják ott találni őket. – Miért nem? – Mert addigra eltűnnek – mondta Lawrence. – Nem lesz könnyű elkapni őket. – Te tudtad? – Addig nem, amíg ki nem olvastad a véremlékezetből. Gyanítottam, de nem tudtam. A kettő nem ugyanaz. – De miért nem csináltál semmit? – Semmit? – kérdezett vissza mosolyogva Lawrence. – Megmentettem egy ártatlan lányt a haláltól. Ezt nem nevezném semminek. – De valakit Kingsleyékhez kellett volna küldened... – Bizonyíték nélkül nem tehettem. – De vártál... És most eltűntek. Lawrence bólintott. – Igen, eltűntek. De legalább tudjuk, hogy jó nyomon jártunk. Priscilla Dupontot nemcsak azért ölték meg, hogy egyre növekvő erejüket fitogtassák, hanem azért is, mert már majdnem rájött, hogy a Konklávé melyik tagja rejtegeti az Ezüstvérűt. Igazából éppen szembesíteni akarta az elkövetőt, amikor a robbanás történt. – Megnevezte volna Martinékat? – Azt hiszem, igen. – És ez mit bizonyít? – Azt, hogy Cordeliának és nekem végig igazunk volt. – De így, hogy Martinék eltűntek... – Nem a Martin család volt az egyetlen gyanúsított – mondta Lawrence. – Ők csak közkatonák voltak, gyalogok, akik csak az uruknak engedelmeskedtek. Ha Priscilla nem tévedett, van még egy

család, akik sötétben rejtőznek, és az Ezüstvérűt rejtegetik. Ennek a családnak kulcsfontosságú szerepe volt abban, hogy Lucifer visszatérhetett. – És kik azok? – Ez az, Schuyler, amit ki kell derítenünk. Schuyler próbálta megemészteni, amit hallott. A Martin családnak már ki vannak terítve a lapjai, de még mindig ott van a bábmester, aki a színfalak mögül irányítja a bábokat, rángatja a madzagokat. Azokra a papírokra gondolt, amelyeket Priscilla Dupont gyűjtött össze a halála előtt. – Nagyapa, mi történt Maggie Stanforddal? Tudja valaki? Lawrence megrázta a fejét. – Nem. Force-ék – Charles, Jack és Mimi – együtt léptek ki a tárgyalóteremből. Mindegyikük arcán jól látszott, mennyire megkönnyebbültek. Jack Schuylerhez lépett. – Köszönöm – mondta egyszerűen. Megcsókoltál, gondolta Schuyler. Az is eszébe jutott, mit mondott azon az éjjelen a fiú... Honnan tudod, hogy nem érdekli? Meg lennél lepve, ha tudnád... Vajon Jack tudja, hogy tudja? Meg akarta érinteni az arcát, ismét meg akarta csókolni sima bőrét, de látta Mimi összehúzott szemöldökét. Mimi Force hiába köszönhette Schuylernek az életét, ez még nem jelentette azt, hogy ne lenne undok vele a továbbiakban. – Szívesen – mondta Schuyler Jacknek. Charles is odalépett hozzájuk. – Amikor hazaérünk New Yorkba, elküldöm a sofőrömet a holmidért. Már kitakarítottuk neked a vendégszobát. Azt hiszem, tetszeni fog neked. – Miről beszél? – kérdezte Schuyler. – Igen, apa, mi a fenéről beszélsz? – szólt közbe Mimi is. – Látom, a nagyapád még nem említette – mosolygott sötéten Charles. – Lawrence, lehet, hogy te lettél a gyülekezet vezetője, de az örökbefogadási csatát én nyertem. Schuyler, a Vörös vérűek bírósága

végtelen bölcsességében úgy döntött, hogy az én felügyeletem alá helyez. – Nagyapa... – Charles igazat mond. A fellebbezéseimet elutasították. – Lawrence lehajtotta a fejét. – Charles, nem gondoltam, hogy ragaszkodni fogsz ehhez. Sajnálom, Schuyler. Tovább fogok harcolni a döntés ellen, de most egyelőre a Force családdal fogsz élni. Charles, semmi szükség rá, hogy elküldess Schuylerért. Én magam viszem el őt hozzátok. Mimi dühösen bámult Schuylerre, Jack csak meg volt döbbenve. Hogy velük éljen? Megőrültek ezek? Schuyler egyik testvérről a másikra nézett, és hirtelen rájött, hogy bár épp az imént élte túl a vérpróbát, most újabb, sokkal bonyolultabb kihívással kell majd szembenéznie.

Negyvenhetedik fejezet Elég nagy visszalépés volt hazatérni a nevelőanyja Penthouse des Réves-jébe azok után, ahogy dr. Pat klinikáján kényeztették. Blisst többheti lábadozás után bocsátották el végre-valahára: még hetekig megfigyelés alatt tartották, hogy biztosan rendbe jött-e, és hogy később sem mutatja-e a megrontottság jeleit. Bliss néha eltűnődött, vajon mire várnak, mit fog tenni – meg fogja támadni őket? Fel fogja vágni a csuklóját? Az ápolónők a klinikán úgy viselkedtek, mintha nem mernének a közelébe menni, nehogy valami történjen. Az iskolai sí szünet első napja volt, a család ilyenkor általában már a repülőn ült és Gstaad felé tartott, most azonban a Konklávé ügyei Velencébe szólították az apját. Bobianne is vele ment, de csak azért, hogy bevehesse magát a boltokba a Via Condottin, Rómában. Jordán is a szüleivel tartott, mivel túl fiatal volt ahhoz, hogy egyedül hagyják otthon. Blissnek a lábadozás alatt a háztartási alkalmazottak viselték gondját. Bliss otthon volt Mimi tárgyalása és az ítélet végrehajtás ideje alatt, de biztos volt benne, hogy Miminek semmi baja nem lesz. Túl könnyű lett volna elképzelni a világot Mimi parancsolgatása nélkül; kizárt dolog, hogy a világegyetem ekkora szívességet tenne neki, és megszabadítaná a csajtól. Bliss egyedül volt és unatkozott. Mivel jobb dolga nem akadt, úgy döntött, hogy kipakolja a szekrényét. Mondjuk, megcsinálja azt a tavaszi nagytakarítós szertartást, amit a női magazinok ajánlanak folyton: kidobja azokat a ruhákat, amiket több mint két éve egyszer sem vett föl, meg azokat, amik már elrongyolódtak, vagy nem jönnek már fel rá – ilyesmik. Épp egy régi kötött pulcsit húzott elő a szekrényből, amikor a földre esett egy hosszú bársonytok, amiből egy nyaklánc bukkant elő. A smaragd volt az. Elfelejtette visszaadni az apjának a Négyszázas Bál után, pedig vissza kellett volna tenni a páncélszekrénybe. Bliss óvatosan felvette a láncot: még mindig kényelmetlenül érezte magát az ékszerhez kötődő történet miatt. Még hogy a Veszedelmes Lucifer... Ahogy visszadugta a láncot a dobozba, egy fénykép csusszant ki a bársonybélés alól.

Bliss lehajolt, és felvette a képet. Az apja volt rajta, fiatal volt és vékony, vadászkabátot viselt és csizmát, az oldalán egy nő, akiről Bliss mindig úgy hitte, hogy az anyja. Az apja a tárcájában is őrzött róla egy kifakult fényképet. Ez a kép jobb állapotban maradt meg. Bliss az anyja hosszú, szőke haját, hatalmas őzikeszemét bámulta. Az apja mindig azt mondta, hogy az ő szeme is pont ilyen. Az anyádtól örökölted. Az anyjának zöld volt a szeme, akárcsak neki, olyan zöld, mint a smaragd a kezében. Bliss megfordította a képet. Forsyth Llewellyn és Allegra Van Alen, 1982. Allegra Van Alen? Ő nem Schuyler anyja? Ez biztos valami tévedés. Az ő anyját Charlotte Potternek hívják. Mi ez az egész? Bliss még mindig a furcsa képfeliraton tűnődött, amikor hirtelen megcsörrent az ablak. Üvegszilánkok hullottak a lábához, és Bliss szaladt megnézni, mi történt. A fiú a sarokban reszketett, a lába vérzett a törött üvegtől. Ugyanaz a póló és farmernadrág volt rajta, amiben utoljára látta. Haja nedves volt és kócos, de ugyanazzal a szomorú, esdeklő tekintettel nézett rá. Dylan! Tényleg ő volt az. Életben van. A fiú felpillantott, nehezen, szabálytalanul lélegzett. Bliss odarohant hozzá, kezében a smaragddal. Dylan Blissre nézett, és megrezzent, amikor meglátta az ékszert a kezében, szinte mintha fájdalmat okozott volna neki a látvány. – Te élsz! – kiáltotta boldogan Bliss. – De megsérültél... Hadd segítsek. Dylan megrázta a fejét. – Arra most nincs idő. Tudom, ki az Ezüstvérű .

A New York Herald archívumából

1872. NOVEMBER 23. MEGTALÁLTÁK AZ ELTÜNT ÖRÖKÖSHOLTESTÉT A FOLYÓBAN

A New Yorki rendőrség megtalálta Maggie Stenford holtestét Két évvel azután hogy bejelentetek az eltűnését Bűntény elkövetése feltételezhető. Később a holtest újra eltűnt. Ma reggel jól öltözött, csinos nő holtestére bukkantak a Hudson folyón. Charles Langford rendőrtiszt találta meg a víz színén lebegő holtestet ma reggel hat órakor, jelentette az esetet a tízes körzetben. A holttestet kiemelték a vízből és a rendőrőrszobára vitték. Fején és testén sérülések voltak, amelyekből a rendőrség bűntény elkövetésére következtetek. A vörös hajú, zöld szemű nő rózsaszín szalagokkal díszített, fehér selyem báli ruhát viselt. Amikor a rendőrség azonosítani probálta a női holttestet, a ruha zsebéből fehér vászon zsebkendőt találtak, amelyre az M. S. Kezdőbetűt hímezték. A holtestet Maggie Stanfordként azonosították. Maggie Stanford a néhai

olajbáró, Tiberius Stanford és Dorothea Stanford lánya volt, az anya két hónappal ezelőtt hunyt el elmebetegségben, amelye a lánya eltűnése váltott ki. Az öltözet, amelyei állítólag Maggie Stanford viseli a Nemesi Bálon az eltűnése estéjén, megegyezik a halott nő viseletével. A holttest meglepően jó állapotban volt, szinte még egyáltalán nem indult bomlásnak. A holttest további megfigyelések céljából a kórházba küldték, de másnap eltűnt a halottasházból. A rendőrség továbbra is tanácstalan ebben a különös ügyben.

És a történet folytatódik...

Részlet a következő kötetből Első fejezet Egy jéghideg, március végi kora reggelen Schuyler Van Alen belépett a Duchesne iskola üvegajtaján. Megkönnyebbülten állt a magas, kupolás mennyezetű előcsarnokban, amelynek falán egy hatalmas, impozáns John Singer Sargent festmény függött: az iskola alapítóinak portréja. A lány még nem húzta le szőrmekabátja kapucniját sűrű, sötét hajáról: el akart rejtőzni, nem vágyott rá, hogy a többiek harsányan üdvözöljék. Furcsa volt belegondolni, hogy most az iskola a menedéke, az a hely, ahová alig várja, hogy megérkezzen. A fényes márványpadlójú, pazar kilátással rendelkező, Central Parkra néző Duchesne mostanáig nem jelentett mást számára, mint kínzókamrát. Korábban mindig rettegett végigmenni a széles nagylépcsőn, borzalmasan érezte magát a rosszul fűtött osztálytermekben, de még az ebédlő gyönyörű mozaikköveit is sikerült gyűlölnie. Schuyler gyakran érezte csúnyának és láthatatlannak magát az iskolában, mélyen ülő kék szeme és porcelánbaba szépségű arca ellenére. Gazdag osztálytársai mindig is úgy bántak vele, mint egy csodabogárral – senkinek nem kellett, senki nem fogadta be. Hiába született a város történelmének egyik legrégebbi és legrangosabb családjába, változnak az idők. Az egykor büszke, rangos Van Alen klán mélyre hanyatlott az évszázadok folyamán, mára gyakorlatilag kihalt az egész család. Schuyler az utolsó képviselők között volt. A lány egy darabig reménykedett benne, hogy ez majd megváltozik azzal, hogy a nagyapja visszatér a száműzetésből – reménykedett, hogy ha Lawrence megjelenik az életében, többé nem lesz egyedül. De minden reménye szertefoszlott, amikor Charles Force kiragadta a Riverside Drive-i lepukkant kőházból, arról a helyről, amely egész életében az otthont jelentette számára. – Megmozdulsz végre, vagy talán arrébb tegyelek? Schuyler összerezzent. Nem vette észre, hogy kábulatban áll a szekrénye előtt, és ezzel a fölötte lévő szekrényhez is elzárja az utat. Az első óra kezdetét jelző csengő vadul csörömpölt. A háta mögött Mimi Force, az új lakótársa állt.

Lehet, hogy Schuyler nem tudott beilleszkedni az iskolában, de ez semmi nem volt ahhoz a jeges borzalomhoz képest, amit a Force család hatalmas, a Metropolitan Múzeummal szemközt álló házában kellett elviselnie minden áldott nap. A Duchesne-ben legalább nem kellett folyamatosan azt hallgatnia, ahogy Mimi morog vele. Vagy legfeljebb csak egyszer-kétszer. Nem csoda, hogy mostanában olyan szívesen jön a Duchesne-be. Lawrence Van Alenből hiába lett Régisz, a Kékvérűek vezetője, így sem állt hatalmában megakadályozni az örökbefogadást. A Vámpírok Törvénykönyve megszabta, hogy szigorúan követni kell az emberi törvényeket, annak érdekében, hogy a Kékvérűek elkerülhessék a kéretlen vizsgálódást. Schuyler nagyanyja kijelentette a végakaratában, hogy Schuyler teljes jogú fiatalkorú, de Charles Force minden hájjal megkent ügyvédje megtámadta a végrendeletet a bíróságon. A bíróság az ő javukra döntött: Charlest tette meg a vagyon kezelőjének, aki egy füst alatt Schuylert is megnyerte magának. – Na, mi lesz már? – Mimi még mindig ott várt mögötte. – Jaj. Uh. Bocs. Sajnálom – motyogta Schuyler. Felkapta A tankönyveit, és arrébbállt. – Sajnálhatod is. – Mimi összehúzta smaragdzöld szemét, és megvetően nézett Schuylerre. Pontosan ugyanígy nézett rá előző este a vacsoránál, és pontosan ugyanígy nézett rá ma reggel, amikor összefutottak a fürdőszobában. Azt mondta a tekintetével: Mit keresel itt? Létezni sincs jogod. – Mivel érdemeltem ezt ki? – suttogta Schuyler, miközben kopott táskájába tuszkolta a könyveit. – Azzal, hogy megmentetted az életét! Mimi dühösen bámult a vörös hajú lányra, aki beleszólt a beszélgetésükbe. Bliss Llewellyn, a Texasból áttelepült egykori vak Mimi hívő dühösen bámult vissza rá. Arca úgy kipirult, hogy szinte egybeolvadt a hajával. – Neki köszönheted, hogy ép bőrrel megúsztad Velencét, de annyi tisztesség sincs benned, hogy hálás légy! – Bliss valamikor Mimi árnyéka volt, boldogan engedelmeskedett a parancsolgatásának, de a két barátnő között megtört a bizalom a legutóbbi Ezüstvérű támadás óta, amelyben, mint kiderült, Mimi bár eredménytelenül, de szabad

akaratából vett részt. Mimit máglya általi halálra ítélték, de Schuyler segített neki a vérpróbával. – Nem mentette meg az életemet. Egyszerűen csak elmondta az igazat. Az életem egyetlen percig sem forgott kockán – közölte Mimi, és végighúzott egy ezüstkefét gyönyörű haján. – Ne törődj vele – mondta Bliss Schuylemek. Schuyler elmosolyodott: most, hogy támaszra lelt, felbátorodott. – Elég nehéz nem törődni vele. Olyan, mintha nem akarnál tudomást venni a globális felmelegedésről. – Tudta, hogy később még megfizet ezért a megjegyzésért. Kavicsot talál majd a reggeli müzlijében. Kátrányt a lepedőjén. Vagy a legújabb kényelmetlenség: megint el fog tűnni valami az egyre gyorsabban fogyó tárgyai közül. Már nincs meg az anyja medálja, a bőrkesztyűje, és a kedvenc, hőn szeretett, rongyosra olvasott Kafka-könyve, a per is eltűnt, az első oldalon a J. E kezdőbetűkkel. Schuyler egy percig sem tagadta, hogy a Force villa második vendégszobája (az elsőt az előkelő vendégek számára tartották fent) igazán szép szoba. Gyönyörűen volt berendezve, és bőségesen el volt látva mindennel, amire egy lánynak szüksége lehet: volt benne egy óriási franciaágy puha paplannal, egyedi készítésű, márkás ruhákkal teli szekrények, menő, drága hifitorony, több tucat kutyajáték Szépség, a vérebe számára, és egy vadi új, pehelykönnyű macbook Air. De hiába volt gazdag az új otthona anyagi javakban – a régi ház kedvességének nyoma sem volt benne. Schuylemek hiányzott a régi szobája, az élénksárga fal meg a rozoga asztal. Hiányzott neki a poros, leplekkel fedett nappali. Hiányzott neki Hattie és Julius, akik gyermekkora óta a családnak dolgoztak. És természetesen hiányzott neki a nagyapja. De a legjobban a szabadsága elvesztését fájlalta. – Jól vagy? – bökte oldalba Bliss. Amióta Schuyler hazajött Velencéből, új címen lakott, de egy új szövetségese is volt. Mindig is jóban voltak Blisszel, de mostanában szinte elválaszthatatlanok lettek. – Jól. Megszoktam már. Simán lenyomnám ketrecharcban – vigyorgott Schuyler. Ezzel is vigasztalta kicsit a Duchesne, hogy Blisszel találkozhatott.

Elindult felfelé a kanyargó hátsó lépcsőn egy csomó ember között, akik ugyanarra mentek, amikor hirtelen megpillantott valamit a szeme sarkából. Azonnal tudta. Ő az. Oda se kellett néznie, hogy tudja, ő is ott van a többiek között, akik szembejönnek vele a lépcsőn. Mindig megérezte a jelenlétét, mintha finomhangolású antennák, receptorok lennének az idegei, és mindig azonnal jeleznének, ha a közelben van. Lehet, hogy a vámpírságának köszönhette a képességet, hogy megérezze, ha egy másik vámpír kerül a közelébe, de az is lehet, hogy az egésznek semmi köze nem volt a túlvilági képességeihez. Jack. Előreszegezte a tekintetét, mintha egyáltalán nem látná őt, mintha nem is észlelné a jelenlétét. Fényes szőke haját, amely ugyanolyan áttetszőnek tűnt, mint a húgáé, hátrafésülte a homlokából; és a körülötte siető, laza öltözékű fiúkkal ellentétben zakót, nyakkendőt és fejedelmi testtartást viselt. Annyira helyes volt, hogy Schuyler alig kapott levegőt. De akárcsak a házban – Schuyler nem volt hajlandó otthonnak nevezni Jack itt sem vett tudomást róla. A lány még egyszer lopva a fiúra pillantott, aztán felsietett a lépcsőn. Már elkezdődött az óra, mire a terembe ért. Amilyen halkan csak tudott, megszokásból az ablak melletti hátsó padok felé indult. Oliver HazardPerry ült az egyik padban, a füzete fölé görnyedve. De aztán még épp időben észbe kapott, átment a terem túlsó végébe, és leült a kattogó radiátor mellé, anélkül, hogy odaköszönt volna a legjobb barátjának. Charles Force kerek perec kijelentette: most, hogy az ő házában lakik, az ő szabályait kell követnie. Az első szabály az volt, hogy nem találkozhatott a nagyapjával. Charles és Lawrence között régóta dúlt a mélységes ellenségeskedés, és nem csak azért, mert Lawrence átvette Charles helyét a Konklávéban. – Nem akarom, hogy hazugságokkal beszélje tele a fejedet – mondta Charles Schuylemek. – Lehet, hogy a gyülekezetet ő irányítja, de az én házamban semmi hatalma nincs. Ha nem engedelmeskedsz, hidd el nekem, nagyon megbánod. A Force családdal való együttélés második szabálya az volt, hogy tilos Oliverrel érintkeznie. Charles kis híján gutaütést kapott, amikor megtudta, hogy Schuyler az emberismerősévé tette Olivert, a számára kijelölt Vezetőt.

– Először is túlságosan fiatal vagy. Másodszor: ez ana-thema. Ízléstelen. A Vezetők szolgák. Ők nem lehetnek... Ők nem nyújthatnak olyan szolgáltatást, mint az emberismerősök. Azonnal másik embert kell keresned magadnak, és meg kell szakítanod a kapcsolatot ezzel a fiúval. Ha nagyon muszáj, lenne, Schuyler duzzogva bevallaná, hogy Charlesnak valószínűleg igaza van. Oliver a legjobb barátja volt, ő pedig a magáévá tette, megjelölte őt, magába szívta a vérét, és ennek a tettének következményei lettek. Néha azt kívánta, bárcsak minden úgy lehetne megint, mint azelőtt, mielőtt minden ilyen bonyolult lett. Schuylemek egyébként fogalma sem volt, egyáltalán mit érdekli Charlest, hogy ki az ő emberismerőse, hiszen a Force család már régesrégen nem tart emberi Vezetőket. Ennek ellenére pontosan betartotta a szabályokat. Amennyire tudni lehetett, abszolút semmiféle kapcsolatban nem állt Lawrence-szel, és többé a Szent Csók sem fordult elő Oliverrel. Olyan sok minden volt ebben az új életében, amit megtehetett, és amit nem tehetett meg. De voltak olyan helyek, ahol a szabályok nem voltak érvényesek. Olyan helyek, ahová Charlesnak nem ért el a keze, ahol nem volt hatalma fölötte. Olyan helyek, ahol Schuyler szabad lehetett. Hiszen épp erre valók a titkos rejtekhelyek.