Melissa de la Cruz LELEPLEZÉS

Melissa de la Cruz

LELEPLEZÉS

A fordítás alapjául szolgáló kiadás Melissa de la Cruz: Revelations Hyperion Book, 2008 Fordította: RÉTI VIKI Szerkesztette: HORVÁTH ÁGNES Korrektura KÓTAI KATALIN © Melissa de la Cruz, 2008 © Hungarian edition Kelly Kft. © Hungarian translation Réti Viki

Mike-nak és Mattie-nek, mint mindig, továbbá Stephen Greennek és Carol Foxnak, legrégebbi rajongóimnak

„Az a legbátrabb, aki a vereséget is úgy viseli, hogy közben nem csügged." ROBERT G. INGFRSOLL „Ó, vámpír voltál, s én többé talán fel sem ébredek. CONCRETE BLONDE, Bloodletting (A VÁMPÍRDAL) „És lőn az égben viaskodás: Mihály és az ő angyalai viaskodnak vala a sárkánnyal; és a sárkány is viaskodik vala és az ő angyalai. De nem vehetének diadalmat, és az ő helyök sem találtaték többé a mennyben. És vetteték a nagy sárkány, ama régi kígyó, a ki neveztetik ördögnek és a Sátánnak, ki mind az egész föld kerekségét elhiteti, vetteték a földre, és az ő angyalai is ő vele levettetének. És hallék nagy szózatot az égben, a mely ezt mondja vala: Most lett meg az idvesség és az erő, és a mi Istenünknek országa, és az ő Krisztusának hatalma; mert a mi atyánkfiainak vádolója levettetett, ki vádolja vala őket éjjel és nappal a mi Istenünk előtt. És ők legyőzték azt a Bárány véréért, és az ő bizonyságtételöknek beszédéért; és az ő életöket nem kímélték mind halálig. Annakokáért örüljetek egek és a kik lakoztok azokban. Jaj a föld és a tenger lakosainak; mert leszállott az ördög ti hozzátok, nagy haraggal teljes, úgymint a ki tudja, hogy kevés ideje van." JELENÉSEK KÖNYVE, 12:7-12

A corcovadói csata A lány felnézett, és látta, hogy Lawrence összekapaszkodva küzd az ellenfelével. A férfi kardja a földre esett. A feje fölött ott derengett a fénylő, fehér jelenlét. Vakítóan világított, mintha napba néznél. A Fényhozó volt az. Az Esthajnalcsillag. A lány ereiben megfagyott a vér. – Schuyler! – ordította Oliver rekedten. – Öld meg! Schuyler felemelte az anyja kardját, látta, ahogy megcsillan a holdfényben, akár egy hosszú, sápadt, halálos fénynyaláb. Az ellenség felé fordult, teljes erejéből nekifutott, és a szívébe döfte a kardot. És elhibázta.

TÖRTÉNELMI RAKTÁR Hangfelvételek archívuma Szigorúan titkos akta Csak legfelsőbb engedéllyel Az I /5-ös jegyzékszámú venátori jelentés átirata <sistergő hang, majd jól kivehető kattanás> Beilleszkedtem a célterületen, megkezdem a nyomozást a teljes felemésztés áldozatává lett Augusta Carondolet halálának ügyében. Az áldozatot a Bank nevű New York-i szórakozóhelyen találták meg, vérét az utolsó cseppig kiszívták. A támadás éjszakáján a következő vizsgált személyek voltak a közelben: Schuyler Van Alen: Félvérű, apja közönséges halandó, anyja Allegra Van Alen (Gabrielle); tizenöt éves. Bliss Llewellyn: Forsyth Llewellyn szenátor lánya ebben a ciklusban; a születési anyakönyvi kivonatában az anya nincs megnevezve (ez nem tévedés?); tizenöt éves. Madeleine Force: Charles Force (Mihály) és Trinity Burden Force lánya ebben a ciklusban; tizenhat éves. Ikertestvére, Benjamin Force szintén a környéken tartózkodott azon a szeptember 12ei éjjelen, de őt levettem a gyanúsítottak listájáról, mivel bizonyítást nyert, hogy már a támadás előtt elhagyta a helyszínt. RENDKÍVÜL KÉNYES helyzet, hiszen ez a gyanúsított a jelenlegi Régisz lánya. A Régisznek ne kerüljön a kezébe ez a lista, amíg a tényeket nem sikerül bizonyítani. Az eredeti gyanúsítottat, Dylan Wardot még mindig nem sikerül kézre keríteni; tartózkodási helye ismeretlen.

Első fejezet Egy jéghideg, március végi kora reggelen Schuyler Van Alen belépett a Duchesne iskola üvegajtaján. Megkönnyebbülten állt a magas, kupolás mennyezetű előcsarnokban, amelynek falán hatalmas, lenyűgöző John Singer Sargent-festmény függött: az iskola alapítóinak portréja. A lány még nem húzta le szőrmekabátja kapucniját sűrű, sötét hajáról: el akart rejtőzni, nem vágyott rá, hogy a többiek harsányan üdvözöljék. Furcsa volt belegondolnia, de most ez a hely volt a menedéke: mindennap alig várta, hogy megérkezzen az iskolába. A Central Parkra néző, pazar kilátást nyújtó, fényes márvány-padlójú Duchesne mostanáig nem jelentett mást számára, mint kínzókamrát. Korábban mindig rettegett végigmenni a széles nagylépcsőn, borzalmasan érezte magát a rosszul fűtött osztálytermekben, de még az ebédlő gyönyörű mozaik köveit is sikerült utálnia. Schuyler gyakran érezte magát csúnyának és láthatatlannak az iskolában, mélyen ülő kék szeme és porcelánbaba-szépségű arca ellenére. Gazdag osztálytársai mindig is úgy bántak vele, mint valami csodabogárral – senkinek nem kellett, senki nem fogadta be. Hiába született a város egyik legrégebbi, legrangosabb történelmi családjába: változnak az idők. Az egykor büszke, rangos Van Alen klán mélyre hanyatlott az évszázadok folyamán, mára gyakorlatilag kihalt az egész család. Schuyler az utolsó képviselői között volt. A lány egy darabig reménykedett benne, hogy mindez megváltozik majd, amikor a nagyapja hazajön a száműzetésből – reménykedett, hogy ha Lawrence visszatér az életébe, többé nem lesz egyedül. De minden reménye szertefoszlott, amikor Charles Force kiragadta őt a Riverside Drive-i lepukkant kőházból, arról a helyről, amely egész életében az otthont jelentette számára. – Megmozdulsz végre, vagy talán arrébb tegyelek? Schuyler összerezzent. Nem vette észre, hogy kábulatban áll a szekrénye előtt, és ezzel a fölötte lévő szekrényhez is elzárja az utat. Az első óra kezdetét jelző csengő vadul csörömpölt. A háta mögött Mimi Force, az új lakótársa állt. Lehet, hogy Schuylernek nem sikerült beilleszkednie az iskolában, de ez mind semmi ahhoz a jeges borzalomhoz képest, amit a Force család hatalmas otthonában, a Metropolitan Múzeummal szemközt álló házban kellett elviselnie minden áldott nap. A Duchesne-ben legalább nem kellett folyamatosan azt hallgatnia, hogy Mimi piszkálódik. Vagy legfeljebb csak egyszer-kétszer. Nem csoda, hogy mostanában olyan szívesen jött a Duchesne-be. Nagyapjából, Lawrence Van Alenb ől hiába lett Régisz, a Kékvérűek vezetője, így sem állt hatalmában megakadályozni az örökbefogadást. A Vámpírok Törvénykönyve megszabta, hogy szigorúan követni kell az emberi törvényeket, annak érdekében, hogy a Kékvérűek elkerülhessék a kéretlen vizsgálódást. Schuyler nagyanyja ugyan kijelentette a végakaratában, hogy Schuyler teljes jogú fiatalkorú, Charles Force minden hájjal megkent ügyvédje megtámadta a végrendeletet a bíróságon. A jog embere az ő javukra döntött: Charlest tette meg a vagyon kezelőjének, aki így egy füst alatt Schuylert is megnyerte magának. – Na, mi lesz már? – Mimi még mindig ott várt mögötte. – Jaj. Uh. Bocs. Sajnálom – motyogta Schuyler. Felkapta a tankönyveit, és odébbállt. – Sajnálhatod is. – Mimi összehúzta smaragdzöld szemét, és megvetően nézett Schuylerre. Pontosan ugyanígy nézett rá előző este a vacsoránál, és pontosan ugyanígy nézett rá ma reggel, amikor összefutottak a fürdőszobában. Azt mondta a tekintetével: Mit keresel itt? Létezni sincs jogod. – Mivel érdemeltem ezt ki? – suttogta Schuyler, miközben kopott táskájába tuszkolta a könyveit. – Azzal, hogy megmentetted az életét! Mimi dühösen bámult a vörös hajú lányra, aki beleszólt a beszélgetésükbe. Bliss Llewellyn, a Texasból áttelepült lány, az egykori vak Mimihívő, haragosan bámult vissza rá. Arca úgy kipirult, hogy szinte egybeolvadt a hajával. – Neki köszönheted, hogy ép bőrrel megúsztad Velencét, de annyi tisztesség sincs benned, hogy hálás légy!

Bliss valamikor Mimi árnyéka volt, boldogan engedelmeskedett a parancsolgatásának, de a két barátnő között megtört a bizalom a legutóbbi Ezüstvérű-támadás óta. Mint utóbb kiderült, Mimi, jóllehet eredménytelenül, de szabad akaratából vett részt a támadásban. A lányt máglya általi halálra ítélték, de Schuyler a vérpróba révén segített neki kimásznia a pácból. – Nem mentette meg az életemet. Egyszerűen csak elmondta az igazat. Az életem egyetlen percig sem forgott kockán – közölte Mimi, és végighúzott egy ezüstkefét gyönyörű haján. – Ne törődj vele – mondta Bliss Schuylernek. Schuyler elmosolyodott: most, hogy támaszra lelt, felbátorodott. – Elég nehéz nem törődni vele. Olyan, mintha nem akarnál tudomást venni a globális felmelegedésről. – Tudta, hogy később még megfizet ezért a megjegyzéséért. Kavicsot talál majd a reggeli müzlijében. Kátrányt a lepedőjén. Vagy a legújabb kényelmetlenség: megint el fog tűnni valami, az egyre gyorsabban fogyó tárgyai közül. Már nincs meg az anyja medálja, a bőrkesztyűje, és a rongyosra olvasott, imádott kedvenc könyve, A per Kafkától, az első oldalon a J. F. kezdőbetűkkel. Schuyler egy percig sem tagadta, hogy a Force-villa második vendégszobája (az elsőt az előkelő vendégek számára tartották fent) igazán szép szoba. Gyönyörűen volt berendezve, és bőségesen el volt látva mindennel, amire egy lánynak szüksége lehet: volt benne egy óriási franciaágy puha paplannal, egyedi készítésű, márkás ruhákkal teli szekrény, menő, drága hifitorony, több tucatnyi kutyának való játék, Szépség nevű vérebe számára, és egy vadi új, pehelykönnyű MacBook Air. De hiába volt gazdag az új otthona anyagi javakban – a régi ház kedvességének nyoma sem volt benne. Schuylernek hiányzott a régi szobája, az élénksárga fal, meg a rozoga asztal. Hiányzott neki a poros, leplekkel fedett nappali. Hiányzott neki Hattie és Julius, akik gyermekkora óta a családjának dolgoztak. És természetesen hiányzott a nagyapja. De a legjobban az fájt neki, hogy elvesztette a szabadságát. – Jól vagy? – bökte oldalba Bliss. Amióta Schuyler hazajött Velencéből, új címen lakott, de új szövetségesre is akadt. Mindig is jóban voltak Blisszel, de az utóbbi időben szinte elválaszthatatlanok lettek. – Jól vagyok. Megszoktam már. Simán lenyomnám ketrecharcban – vigyorgott Schuyler. Ezzel is vigasztalta kicsit a Duchesne, hogy Blisszel találkozhatott. Elindult felfelé a kanyargós hátsó lépcsőn egy csomó ember között, akik szintén felfelé igyekeztek, amikor hirtelen megpillantott valamit a szeme sarkából. Azonnal tudta. Ő az. Oda se kellett néznie, már tudta: ő is ott megy a többiek között, akik szembejönnek vele a lépcsőn. Mindig megérezte a jelenlétét, mintha az idegei finomhangolású antennák, receptorok lennének, és mindig azonnal jeleznének, ha a közelben van. Lehet, hogy a vámpírságának köszönhette a képességet, azért érezte meg, ha egy másik vámpír került a közelébe, de az is lehet, hogy az egésznek semmi köze nem volt a túlvilági képességeihez Jack. Előreszegezte a tekintetét, mintha egyáltalán nem látná őt, mintha nem is észlelné a jelenlétét. A fiú hátrafésülte a homlokából fényes szőke hajat, amely ugyanolyan áttetszőnek tűnt, mint a húgáé; fejedelmi testtartásával, zakóban és nyakkendőben valósággal kirítt a körülötte loholó, lezser öltözékű fiúk közül. Annyira helyes volt, hogy Schuylernek elállt a lélegzete. De akárcsak a házban – Schuyler nem volt hajlandó otthonnak nevezni azt a helyet – Jack itt sem vett tudomást róla. A lány még egyszer lopva a fiúra pillantott, aztán felsietett a lépcsőn. Már elkezdődött az óra, mire a terembe ért. Amilyen halkan csak tudott, megszokásból az ablak melletti hátsó padok felé indult. Oliver Hazard-Perry ült az egyik padban, a füzete fölé görnyedve. Aztán, még épp idejében észbe kapott, gyorsan átment a terem túlsó végébe, és leült a kattogó radiátor mellé, anélkül hogy odaköszönt volna a legjobb barátjának. Charles Force kerek perec kijelentette: most, hogy az ő házában lakik, az ő szabályait kell követnie. Az első szabály az volt, hogy nem találkozhatott a nagyapjával. Charles és Lawrence között régóta dúlt a mélységes ellenségeskedés, és nem csak azért, mert Lawrence átvette Charles helyét a Konklávéban. – Nem akarom, hogy hazugságokkal beszélje tele a fejedet – mondta Charles Schuylernek. –

Lehet, hogy a gyülekezetet ő irányítja, de az én házamban semmi hatalma nincs. Ha nem engedelmeskedsz, hidd el nekem, nagyon megbánod. A Force családdal való együttélés második szabálya az volt, hogy tilos Oliverrel érintkeznie. Charles kis híján gutaütést kapott, amikor megtudta, hogy Schuyler az emberismerősévé tette Olivert, a számára kijelölt Vezetőt. – Először is túlságosan fiatal vagy. Másodszor: ez anathema. Ízléstelenség. A Vezetők szolgák. Ők nem lehetnek... ők nem nyújthatnak olyan szolgáltatást, mint az emberismerősök. Azonnal másik embert kell keresned magadnak, és meg kell szakítanod a kapcsolatot ezzel a fiúval. Ha minden kötél szakad, Schuyler duzzogva bevallaná, hogy Charlesnak valószínűleg igaza van. Oliver a legjobb barátja volt, ő pedig a magáévá tette, megjelölte őt, magába szívta a vérét, és ennek a tettének következményei lettek. Néha azt kívánta, bárcsak minden úgy lehetne megint, mint régen, mielőtt minden így összegabalyodott. Schuylernek egyébként fogalma sem volt, egyáltalán mit érdekli Charlest, hogy ki az ő emberismerőse, hiszen a Force család már réges-régen nem tart emberi Vezetőket. Ennek ellenére a lány pontosan betartotta a szabályokat. Amennyire tudni lehetett, abszolút semmiféle kapcsolatban nem állt Lawrence-szel, és többé a Szent Csók sem fordult elő Oliverrel. Olyan sok minden volt ebben az új életében, amit nem tehetett meg. De léteztek olyan helyek, ahol a szabályok nem voltak érvényesek. Olyan helyek, ahová Charlesnak nem ért el a keze, ahol nem volt hatalma fölötte. Olyan helyek, ahol Schuyler szabad lehetett. Hiszen épp erre valók a titkos rejtekhelyek.

Második fejezet Mimi Force mindig szerette, ahogy a magas sarkú cipője kopog a márványon. A Jimmy Choo kopogásával elégedett volt: a fényes bőrcipő hangja a Force-torony egész előcsarnokán végigvisszhangzott. Az apja médiabirodalmának vadi új főhadiszállása egy sor pazar épületből állt Manhattan közepén. Az egymás mellett sorakozó, csillogó liftajtókon időről időre, egy-egy csapatnyi „Forcie" tódult ki: ők voltak a Force médiaszervezet gyönyörű alkalmazottai – dizájnszerkesztők, divatszerkesztők, életmódszerkesztők, akik ebéddel egybekötött megbeszélésre tartottak a Michael'sbe, vagy autóba szálltak, és mindenféle találkozókra mentek szerte a városban. Jól öltözött csapatot alkottak, egyformán komor, beesett arcukról lerítt, hogy örökösen betáblázott napjaik során a mosolygásra nem jut idejük. Mimi tökéletesen illett közéjük. Még csak tizenhat éves volt, de ahogy keresztülvágott a tömegen, végigment az előcsarnokon, aztán bekanyarodott egy folyosóra, és egy rejtett lifthez lépett, amely titkos, másolhatatlan kulcsra nyílt, hihetetlenül öregnek érezte magát. Még emlékezett, hogy a Forcetornyot eredetileg Van Alen épületnek nevezték. Éveken keresztül állt itt a szerény három emeletével, mivel a tervezett torony jó darabig nem épült fel az 1929-es összeomlás, meg a nagy gazdasági világválság miatt. Az apja cége csak tavaly fejezte be az építkezést, követve az eredeti terveket, és az épület új nevet kapott. Mimi körülnézett, és feltűnés nélkül jó erős sugallást küldött mindenkire, aki arrafelé tartott, nehogy észrevegyék. Kitapintotta az ajtógombot, a zárhoz nyomta az ujját, olyan erősen, hogy kiserkent a vére. A zár vérelemzője nem tartozott a legújabb biztonsági technológia élvonalába, sőt inkább özönvíz előttinek volt mondható. A gép analizálni kezdte a lány vérét: összehasonlította a raktár DNS aktáival, és kisvártatva találatjelzéssel erősítette meg, hogy igazi Kékvérű áll a kapuban. A vért sem másolni, sem „ellopni" nem lehet. A vámpírvér néhány perc alatt eltűnik, amint szabad levegőre kerül. Az ajtó hangtalanul kinyílt, Mimi pedig beszállt a liftbe, és elindult lefelé. Amit a Vörösvérűben valójában befejeződött az építkezés – csak éppen nem fölfelé, hanem lefelé nyúlt az épület. A torony valójában „földkarcoló" volt – nem égbe tör ő, hanem lefelé, a bolygó középpontja felé törekvő szerkezet. Peregtek az emeletek Mimi szeme előtt. Tíz, húsz, ötven, aztán már háromnégyszáz méterrel süllyedt a felszín alá. A Kékvérűek egykor a föld alatt éltek, így rejtőzhettek el az Ezüstvérűek támadásai elől. Mimi most értette meg igazán, miért nevette ki Charles Force Lawrence-t és Cordeliát, akik azt jósolták, hogy a vámpíroknak ismét megalázottan kell majd a föld alá bújniuk. A lift végül megállt, az ajtó kinyílt. Mimi biccentett a pultnál ül ő Vezető felé. A Vörösvérű, vaksi vakondpatkányra emlékeztetett, úgy pislogott, mintha jó ideje nem látta volna már a napot. Leginkább a vámpírokról szóló örök, hamis legendákat juttatja az ember eszébe, gondolta mosolyogva Mimi. Érezte a szigorú védelmet maga körül, az őrök jelenlétét. Ez a hely elvileg a Kékvérűek legtitkosabb, legbiztonságosabb menedékhelye. Lawrence-nek rettentően tetszett a szembetűnő, csillogó új torony, amit fölébe építettek. – Itt rejtőzünk ország-világ orra előtt! – mondogatta kuncogva. A Történelmi Raktárat nemrégiben az alsó emeletekre helyezték át. A támadás óta a szórakozóhely alatti búvóhelyre senki nem ment. Miminek még mindig lelkiismeret-furdalása volt, ha a történtekre gondolt. De nem az ő hibája volt! Ő igazából senkinek nem akart ártani. Csak el akarta takarítani Schuylert az útból. Lehet, hogy túl naiv volt? Mindegy, most már fölösleges ezen agyalni. – Jó estét, Madeleine – köszöntötte udvariasan egy elegáns, csinos Chanel-kosztümbe öltözött nő. – Dorothea – biccentett Mimi, és követte a vénasszonyt a konferenciaterembe. Tudta, hogy jó páran vannak a Konklávéban, akik nem örülnek, hogy beléphetett a legbelsőbb körökbe. Azon aggódtak, hogy még mindig túl fiatal, még nem parancsol teljesen az emlékeinek, nem tartja kezében, lezárult életeinek teljes bölcsességét. Az az átalakulási folyamat, amelynek során a

Kékvérűek végleg önmagukká válnak, tizenöt éves korban kezdődik, és egészen az Alkony-évekig tart (körülbelül huszonegy éves korig), amikor az emberi test végleg eltűnik, és átadja helyét az alatta megbúvó vámpírnak. Mimit nem érdekelte, hogy ki mit gondol. Azért volt ott, mert a kötelességét teljesítette, és bár lehet, hogy nem mindenre emlékszik, azért bőven elég emléke van. Azért volt ott, mert egy késő éjjelen, nem sokkal azután, hogy Velencéből hazajöttek, Lawrence eljött a Force-házba, hogy Charlesszal beszéljen. Mimi kihallgatta az egész beszélgetést. Amikor Lawrence lett a Régisz, Charles önként lemondott a Konklávéban betöltött tisztségéről, de azon az estén Lawrence arra unszolta, hogy változtassa meg a döntését. – Most minden erőnkre szükségünk van. Rád is szükségünk van, Charles. Ne fordíts hátat nekünk. – Lawrence halk, rekedt hangon beszélt. Többször is köhögött, a pipájából felszálló édes dohányillat az egész folyosót belengte, Mimi apjának dolgozószobája előtt. Charles hajthatatlan volt. Megalázták és elutasították. Ha ő nem kellett a Konklávénak, a Konklávé sem kell neki. – Miért is lenne rám szükségük, mikor ott vagy nekik te, a Régisz – köpött Charles, mintha ezeket a szavakat kimondani is alig lenne gusztusa. – Megyek. Lawrence csak a szemöldökét vonta fel, amikor meglátta, hogy Mimi ott áll előttük. Charles sem volt túlságosan meglepve. Mimi már kisgyerekkorában is hihetetlenül tehetségesen jutott keresztül a zárt ajtókon. – Azrael – mormogta Lawrence. – Emlékszel? – Nem mindenre. Még nem. De rád emlékszem... nagyapa – vigyorgott Mimi. – Nekem ennyi elég – mosolygott Lawrence egészen úgy, ahogy Charles szokott. – Akkor ez eldőlt. Charles. Mimi veszi át a helyedet a Konklávéban. Ő képvisel majd téged, és neked jelent. Azrael, távozhatsz. Mimi már épp tiltakozni akart, de Lawrence egy sugallattal úgy kipenderítette a dolgozószobából, hogy észre sem vette, csak amikor már kint volt. Ravasz vénember. De azt még ő sem akadályozhatja meg, hogy az ajtóra tapassza a fülét. – Veszélyes ez a lány – mondta halkan Lawrence. – Csodálkoztam, hogy életre hívtad az ikreket erre a ciklusra. Biztos, hogy szükség volt erre? – Ahogy te is mondtad, a lány erős – sóhajtott Charles. – Ha harc vár ránk, mint ahogy azt épp te akarod elhitetni velünk, Lawrence, akkor szükséged lesz rá, hogy mellettetek álljon. – Már ha igaz szívű marad – horkantott Lawrence. – Mindig is az volt – válaszolta élesen Charles. – És nem ő volt az egyetlen közöttünk, aki egykor az Esthajnalcsillagot szerette. – Súlyos hiba, amit mindannyian elkövettünk – bólintott Lawrence. – Nem. Nem mindannyian – mondta halkan Charles. Mimi ellebegett az ajtótól. Mindent hallott, amit hallani akart. Azrael. Lawrence az igazi nevén szólította. Azon a néven, amely mélyen a tudatába vésődött, a csontjai legmélyére, a vérébe. Mi is ő valójában a nevén kívül? Amikor az ember évezredeken keresztül él, és egyik elnevezést kapja a másik után, olyan lesz már csak neki a név, mint a díszcsomagolás. Mint valami dekoráció, amire hallgat. Vegyük például azt a nevet, amit ebben a ciklusban használ: Mimi. Ez egy társasági lény neve volt, egy könnyelmű nőszemélyé, aki álló nap csak a hitelkártyáját üríti, és akit semmi más nem érdekel, csak a wellness meg a vacsorameghívások. Ez a név elrejtette az ő valódi személyazonosságát. Hiszen ő Azrael. A Halál Angyala. Aki sötétséget hoz a fénybe. Ez az ő adottsága, ez az ő átka. Kékvérű volt. Ahogy Charles mondta, az egyik legerősebb Kékvérű. Charles és Lawrence az idők végéről beszéltek. A bukásról. Amikor Luciferrel vívtak háborút, Azrael és az ikertestvére, Abbadon volt az, aki fordítani tudott, aki megváltoztatta a végsőcsata kimenetelét. A testvérek elárulták hercegüket, és átálltak Mihályhoz, letérdeltek az aranykard előtt. Azóta is hűek a fényhez, annak ellenére, hogy sötétből

lettek. Az ő árulásuk kulcsfontosságú. Ha ő és Jack nem lett volna, ki tudja, ki nyerte volna a csatát... Lehet, hogy most Lucifer ülne az égi trónon, minden királyok fölötti királyként, ha ők nem hagyják el akkor? És ők vajon mit köszönhetnek ennek a tettüknek? Egyedül ezt a végtelen földi létet. A jóvátétel és a feloldozás végtelen ciklusát. De mit hoztak helyre és kiért? Tudja még egyáltalán az isten, hogy léteznek? Visszajutnak még valaha az elvesztett Paradicsomba? Vajon megérte? Ezen tűnődött Mimi, miközben elfoglalta a helyét a Konklávéban; és csak most vette észre, hogy a társai zúgolódnak körülötte. Arra fordult, amerre Dorothea Rockefeller bámult, és majdnem elájult a döbbenettől. A Kékvérűek legszigorúbban védett, legbiztonságosabb menedékhelyén, a Lawrence melletti díszhelyen nem más ült, mint a kegyvesztett Venátor, az Ezüstvérű áruló, Kingsley Martin. Kingsley elkapta a lány tekintetét, és két ujjából pisztolyt formálva mutatott felé. És Kingsley nem is lett volna Kingsley, ha nem mosolyog, ahogy meghúzza a ravaszt.

Harmadik fejezet Ellentétben a legtöbb dizájner-bemutatóteremmel, amelyek berendezését a minimál stílus jellemezte, sőt egy már-már kórházi stílus, ahol a letisztult, vakítóan üres fehér tereket alig-alig törte meg egy-egy virágminta, a Rolf Morgan-kollekciónak otthont adó bemutatótermek berendezése inkább egy régimódi klubéhoz hasonlított: a polcokon bőrbe kötött könyvek sorakoztak, a ropogó tüzet zömök fotelek és kényelmes, vastag, puha szőnyegek vették körül. Rolf Morgan az eredetileg amerikai elit-középiskolás fiúk számára tervezett, kissé régimódira vett kollekciója tömeges eladásával szerezte a hírnevét, legismertebb kreálmánya, amellyel lépten-nyomon találkozni lehetett, egy galléros ing volt, amelyre diszkréten rá volt hímezve a lógója: egy pár krokett kapu. Bliss idegesen várt egy b őr karosszéken ülve, portfolióját a térdén egyensúlyozta. Néhány perccel hamarabb el kellett jönnie az iskolából, hogy odaérjen a találkozóra, de ahogy megérkezett, kiderült, hogy a tervező fél órát késik. Jellemző. Körülnézett: a többi modell mind klasszikus amerikai szépség volt, épp olyan, amilyen a „Croquet by Rolf Morgan"-hirdetésekben szerepelni szokott: napbarnított arc, aranyhaj, pisze orr. Blissnek fogalma sem volt, hogy tőle mit akarhat a tervező. Derékig érő, rozsdavörös hajával, sápadt bőrével és nagy, zöld szemével, ő inkább mintha egy preraffaelita festményből lépett volna elő, egyáltalán nem úgy nézett ki, mint aki épp most játszott le egy elképesztő teniszmeccset. De az is igaz, hogy Schuylert meg a múltkor szerződtették le, még az első válogatáson, szóval lehet, hogy most másfajta lányt keresnek. – Hozhatok nektek valamit, lányok? Vizet? Diétás üdít őt? – kérdezte mosolyogva a recepciós. – Köszi, én semmit – mondta Bliss, és a többi lány is a fejét rázta. De azért jó érzés volt, hogy megkérdezték, hogy megkínálták őket valamivel. Bliss megszokta, hogy a modelleket semmibe veszik vagy lenézik a tervezők emberei. Soha senki nem viselkedett barátságosan. Ezek a válogatások azokra a vizsgálatokra emlékeztették Blisst, amilyeneket a nagyapja végzett a marhacsordákon régen a tanyán. Megnézte az állatok fogát, patáját meg a horpaszát. A modellekkel pont ugyanúgy bántak, mint a marhákkal – húsdaraboknak tekintették, amelyeket minden szempontból jól megméricskéltek, majd az adatok alapján értékelték és minősítették őket. Bliss azt kívánta, bár csipkedné magát az a tervező; szeretett volna túl lenni a dolgon. Korábban már kis híján lemondta a találkozót, és most is csak azért ült ott, mert úgy érezte, ennyivel tartozik az ügynökségének, meg egy kicsit félt is az ügynökétől, egy kopasz, zsarnokoskodó homoszexuális pasastól, aki úgy parancsolgatott neki, mintha Bliss lenne az ő rabszolgája, nem pedig fordítva. Bliss még mindig nyugtalan volt amiatt, ami az iskolában történt aznap, éppen amikor megpróbált elmondani valamit Schuylernek. – Valami nem stimmel velem – mondta Bliss, amikor az ebédlőben ültek. – Hogy érted ezt? Beteg vagy? – kérdezte Schuyler. és feltépett egy zacskó paprikás chipset. Beteg vagyok? – tűnődött Bliss magában. Az biztos, hogy nem érzi jól magát az utóbbi időben. De nem úgy volt rosszul: a lelke volt beteg. – Nehéz elmagyarázni – mondta, de azért megpróbálta. – Szóval... látok dolgokat. Rossz dolgokat. Szörnyű dolgokat. Elmondta Schuylernek, hogyan kezdődött. A múltkor a Hudson partján kocogott, és ahogy pislogott egyet, a nyugodalmas, barna víz helyett egyszer csak azt látta, hogy a folyó vérvörös, tajtékzó ragaccsal van tele. Aztán ott voltak a lovasok, akik egyik éjjel bevágtattak a hálószobájába – négyen voltak, magas, fekete paripákon ültek, arcukat álarc fedte; visszataszítóan néztek ki, és rettenetesen bűzlöttek. Olyanok voltak, akár a két lábon járó halál. Annyira valóságos volt az egész, hogy a lovak mocskos patájának nyoma másnap meglátszott a fehér szőnyegen. Aztán a múltkor az az éjszakai látomás még ennél is rosszabb volt: agyonszurkált kisbabák, kibelezett testek, feszületre felkötött, lefejezett apácák... és így tovább. De mégsem ez volt a világon a legfélelmetesebb. Az egyik látomás kellős közepén egyszer csak feltűnt egy férfi. Egy fehér öltönyös, fénylő aranyhajú, jóképű férfi, aki olyan gyönyörűen mosolygott, hogy Bliss ereiben megfagyott a vér. A férfi átvágott a szobán, és leült mellé az ágyra.

– Bliss – mondta, és a fejére tette a kezét, mintha megáldaná. – Lányom. Schuyler felnézett a tonhalas szendvicsből. Bliss nem értette, hogyhogy Schuyler még mindig kívánja a normális ételt – neki már réges-rég nem volt gusztusa hozzá. Most is alig bírta megenni a véresre sütött hamburgerét. Talán az lehet az oka, hogy Schuyler félig ember. Bliss kíváncsiságból kézbe vett egy darab chipset. Beleharapott. Sós volt, és kellemesen csípős. Megevett még egyet. Schuyler elgondolkodva nézte. – Oké, szóval valami fura fickó a lányának nevezett, na és. Csak álmodtad. Ami meg a többi dolgot illeti... biztos vagy benne, hogy nem csak arról van szó, hogy túl sokáig maradsz fenn, és Rob Zombie-filmeket nézel? – Tuti. Csak... – Bliss a fejét rázta, idegesítette, hogy nem tudja szavakba önteni, mennyire hátborzongató volt ez a férfi. És hogy mennyire úgy tűnt, igazat beszél. De hát hogyan lehetséges ez? Az ő apja Forsyth Llewellyn, New York szenátora. Megint az anyjára gondolt. Az apja sohasem beszélt az első feleségéről, és Bliss néhány héttel ezelőtt igencsak meglepődött, amikor egy fényképet talált. A képen az apja azzal a szőke nővel látható, akiről Bliss mindig is úgy gondolta, hogy az anyja, a kép hátuljára pedig ez volt írva: Allegra Van Alen. Allegra Schuyler anyja, New York város leghíresebb kómás betege. Ha Allegra az anyja, akkor Schuyler a testvére? Igaz, a vámpíroknak olyan értelemben nincs családjuk, mint a Vörösvérűeknek: ők isten, egykori halhatatlan gyermekei, akiknek nincs se apjuk, se anyjuk. Forsyth csupán erre a ciklusra lett az „apja". Talán valahogy ugyanígy van Allegrával is. Bliss nem mondta el Schuylernek, mire jött rá. Schuyler mindig féltékenyen védte az anyját, és Bliss nem merte kijelenteni, hogy köze lenne ehhez a nőhöz, akit még csak nem is látott soha. Ennek ellenére, amióta csak megtalálta a képet, úgy érezte, hogy rokoni szálak fűzik Schuylerhöz. – Vannak még olyan... tudod, olyan emlékezet kieséseid? – kérdezte Schuyler. Bliss a fejét rázta. Körülbelül azóta nem voltak emlékezet kiesések, amióta a látomások elkezdődtek. Nem tudta volna megmondani, melyik a rosszabb. – Sky, gondolsz néha Dylanre? – kérdezte tétován. – Folyton rá gondolok. Bár tudnám, mi történt vele – mondta Schuyler, miközben szétszedte a szendvicsét, és egyenként ette meg a részeit: először a kenyeret, aztán a tonhalkupacot, aztán a salátalevelet. – Hiányzik Dylan. Jó barát volt. Bliss bólintott. Azon töprengett, hogyan hozza szóba a dolgot. Túlságosan régóta rejtegeti ezt a hatalmas titkot. Dylan, akiről mindenki azt hitte, hogy halott, akit elragadott egy Ezüstvérű, aki nyomtalanul eltűnt... visszajött. Két héttel ezelőtt berobbant Bliss ablakán, és elképesztő történeteket mesélt. Amióta csak visszajött, Bliss nem tudta, mit higgyen. Tuti, hogy Dylan teljesen megzavarodott. Tiszta őrült. Semmi értelme nincs annak, amit azon az éjjelen mondott, de ő váltig állította, hogy ez a színtiszta igazság. Bármit mondott neki Bliss, nem tudta eltántorítani, és a fiú az utóbbi időben azzal fenyegetőzött, hogy tenni fog valamit. Épp aznap reggel is teljesen be volt gőzölve. Dühöngött. Mániákusan üvöltözött. Kemény volt ezt látni. Bliss megígérte neki, hogy... hogy... mit is? Mit fog csinálni? Fogalma sem volt. – Bliss Llewellyn? – Itt vagyok – mondta Bliss, felállt, és a hóna alá csapta a portfolióját. – Tessék parancsolni. Elnézést a várakoztatásért. – Semmi gond – eresztette meg Bliss a legprofibb mosolyát. Követte a lányt a folyosó végére, és belépett egy tágas szobába. Úgy tűnt, mintha egy focipályányit kellett volna gyalogolnia, mire ahhoz az apró asztalhoz ért, ahol a tervező ült. Ez mindig így volt. Szeretik nézni, ahogy lépegetsz, és amikor köszöntél, rögtön megkérnek, hogy fordulj vissza, és megint lépegess. Rolf a Divathéten megrendezendő bemutatójára keresett modelleket, és ott ült mellette a csapata is: egy napbarnított, szőke, sötét szemüveget viselő nő, egy nőies férfi meg egy csomó asszisztens. – Szia, Bliss – köszönt Rolf. – Ez itt a feleségem, Randy, ez pedig Cyrus, ő rakja össze a bemutatót. – Jó napot. – Bliss kezet rázott Rolffal: erősen megszorította a férfi kezét.

– Jól ismerjük a munkásságodat – mondta Rolf, és futólag Bliss fényképeire pillantott. A férfinak erősen napbarnított bőre és szürkébe hajló fekete haja volt. Amikor összefonta a karját, kidudorodtak az izmai. Úgy nézett ki, mint egy cowboy, egészen a méretre készített krokodilbőr csizmájáig. Mármint, ha a cowboyok St. Barth'sban barnulnak, és hongkongi gyártmányú inget hordanak. – Sőt, valójában szinte biztosak vagyunk benne, hogy te vagy, akit keresünk. Csak látni akartunk. Ahelyett, hogy a tervező barátságos szavaitól megnyugodott volna, Bliss csak még sokkal idegesebb lett. Most, hogy gyakorlatilag az övé volt a munka, már volt mit veszítenie. – Ó, ööö, rendben. Randy Morgan, a tervező felesége, a tipikus Morgan-lány megtestesítőjének látszott a szélfútta hajával. Bliss tudta, hogy ő volt Rolf első modellje még a hetvenes években, és a mai napig is előfordult, hogy egy-egy reklámkampányban szerepet kapott. Randy a feje tetejére tolta a napszemüvegét, és ragyogó mosolyt villantott Bliss felé. – Ezen a bemutatón most egy kicsit más irányba megy a márka. Jó kis klasszikus. Edwardkorabeli romantikát akarunk. Rengeteg bársony lesz, rengeteg csipke, talán még egy-két fűző is felbukkan majd a kollekcióban Olyan lányt akartunk, aki nem túlságosan jelenkori. Bliss bólintott, bár nem értette pontosan, miről beszélnek, mivel eddig minden márkának pont elég „jelenkori" volt. – Akarják, hogy sétáljak, vagy... – Légy szíves. Bliss a szoba végébe ment, nagy levegőt vett, és lépkedni kezdett. Úgy ment, mintha a mocsárban járna az éjszaka közepén, mintha egyedül lenne a ködben. Mintha kicsit eltévedt volna, mintha álmodozna. És amikor a jelhez ért, ahol meg kellett fordulni, forogni kezdett körülötte a szoba. Megint látomása volt. Ahogy Schuylernek is mondta, emlékezetkiesései már nem voltak. Látta a bemutatótermet, és látta a tervezőt meg a csapatát is. De ott volt: Rolf és a felesége között ott ült a karmazsinvörös szemű, villás ezüstnyelvű szörnyeteg. Férgek másztak ki a szeméből. Bliss sikítani akart, de csak behunyta a szemét és tovább lépkedett. Amikor kinyitotta a szemét, Rolf és a csapata tapsolt. Apokaliptikus látomások ide vagy oda, Bliss megkapta a munkát.

Negyedik fejezet – Hiányoztál. – Oliver az arcához nyomta meleg, puha ajkát, és Schuylernek éles fájdalom hasított a gyomrába, ahogy megérezte a fiú mély szeretetét. – Te is nekem – suttogta vissza. És ez igaz is volt. Már két hete nem voltak így együtt. És bár Schuyler legszívesebben a fiú nyakához szorította volna a száját, és azt tette volna, amit az ösztönei diktálnak, visszafogta magát. Most nem volt rá szüksége, arra pedig vigyázott, hogy ne csinálja csak azért, mert jó érzés. A Caerimonia Osculor igazi kábítószer – örök, ellenállhatatlan kísértés. Túl nagy hatalmat adott Schuylernek. Túl nagy lett a hatalma a fiú felett. Nem lehet. Itt nem. Most nem. Majd később. Talán. És egyébként sem biztonságos. A másolószoba melletti raktárban rejtőztek. Bármikor besétálhat valaki, és rajtakaphatja őket együtt. Mint mindig, most is a negyedik szünetben, az első és a második csöngetés között találkoztak. Mindössze öt percük volt. – Ott leszel... ma este? – kérdezte Oliver. Erős volt a hangja, közel hajolt a lány füléhez. Schuyler végig akarta szántani sűrű, karamellszínű haját az ujjaival, de visszafogta magát. Inkább az arcához nyomta az orrát. Olyan tiszta illata volt. Hogyan lehettek barátok olyan sokáig anélkül, hogy tudta volna, milyen illatú a haja? De most már tudta: mint a fűé eső után. Olyan finom illata volt, hogy Schuyler majdnem elsírta magát. Minden szempontból cserbenhagyta Olivert. Soha nem fog megbocsátani neki, ha egyszer tényleg felfogja, mit tett vele. – Nem tudom – tétovázott Schuyler. – Megpróbálok. – Szerette volna olyan kíméletesen kiábrándítani, ahogy csak tudta. Barátságos, vonzó arcát nézte, arannyal pettyezett meleg, mogyoróbarna szemét. – Ígérd meg. – Oliver hangja kimért volt, hideg. – Ígérd meg. Szorosan magához ölelte Schuylert. A lány meglepődött, hogy mennyire erős. Fogalma sem volt, hogy az emberek alkalomadtán éppolyan erősek tudnak lenni, mint a vámpírok. Úgy érezte, megszakad a szíve. Charles Force-nak igaza van. Távol kellene tartania magát a fiútól. Valakinek baja esik, és ő nem bírná elviselni, ha Olivernek miatta kellene szenvednie. Nem ér ő annyit. – Ollie, tudod, hogy... – Ne mondd ki. Csak légy ott – mondta a fiú durván, és olyan hirtelen engedte el, hogy a lány kis híján elvesztette az egyensúlyát. Aztán el is tűnt gyorsan, és Schuyler egyedül maradt a sötét helyiségben. Furcsa módon csalódott volt. Aznap este Schuyler végigrohant a sötét, esős utcákon, új esőkabátjában elmosódott ezüstfoltnak tűnt. Taxival is mehetett volna, de az eső miatt nem volt szabad autó, és egyébként is szívesebben sétált – pontosabban siklott. Szívesen megmozgatta a vámpírizmait, élvezte, hogy mennyire gyors, amikor összpontosít. Úgy iramlott végig a szigeten, mint a macska, annyira gyorsan haladt, hogy nem is lett vizes. Egyetlen csepp víz sem volt rajta. Az épület, az egyik káprázatos, új üvegház a Perry Street és a West Side Highway sarkán állt. Az építmények, amelyeket Richard Meier tervezett, úgy csillogtak a ködös alkonyatban, mint a kristály. Schuyler nem tudott betelni a nézésükkel, annyira gyönyörűek voltak. Besurrant egy oldalsó ajtón, rettentően élvezte a vámpírsebességet, aminek köszönhetően az őrök és a többi ember számára is láthatatlan maradt. Elment a lift mellett, szívesebben használta ki a túlvilági képességeit: felszaladt a hátsó lépcsőn, négyesével, ötösével, néha tízesével vette a lépcsőfokokat. Néhány másodperc múlva fent volt a tetőtérben. Meleg volt a lakásban, és a lenti utcalámpák mindent megvilágítottak a mennyezetig érő üvegablakokon keresztül. A lány megnyomott egy gombot: az automata behúzta a függönyt. Már megint elhúzva hagyta valaki, teljesen be lehetett látni – Schuyler sosem értette, hogyan lehetséges, hogy a titkos rejtekhelyük, Manhattan egyik leginkább szem előtt lévő épületében bújik meg. A házvezető kikészített néhány fahasábot a tűz mellé, Schuyler gyorsan tüzet rakott – olyan könnyedén, mintha csak egy újabb gombot kellett volna megnyomnia. A magasba csapó lángok a

fát nyaldosták. Schuyler nézte a tüzet, aztán mintha meglátta volna a jövőjét a lángokban, a tenyerébe temette az arcát. Mit keres itt? Miért jött ide? Nem helyes, amit tesznek. A fiú is tudja. Ő is tudja. Megbeszélték, hogy az volt az utolsó alkalom. De nem bírták elviselni. Schuyler elragadtatva, mégis összeszorult szívvel várta a találkozást. Érezte, hogy jobb, ha elfoglalja magát valamivel: kipakolta a mosogatógépet, és megterített. Meggyújtotta a gyertyákat. Összekötötte a CD-lejátszót az iPodjával. és hamarosan Rufus Wainwright hangja zengett a falak között. A sóvárgásról szólt a dal – ez volt a kedvenc számuk. Azon töprengett, hogy elmenjen-e fürödni: tudta, hogy ott lóg a fürdőköpenye a szekrényben. Alig akadt valami, ami a jelenlétükről tanúskodott volna ezen a helyen – néhány könyv, egypár ruha, két fogkefe. Ez nem az otthonuk volt, hanem a titkuk. Schuyler a tükörbe nézett – a haja kócos volt, a szeme csillogott. A fiú mindjárt megérkezik. Hát persze. Hiszen ő akart mindenképpen jönni. Elmúlt a megbeszélt időpont, de sehol senki. Schuyler felhúzta a térdét, és a mellkasához szorította, próbálta legyőzni magában a feltörő csalódottságot. Már majdnem elbóbiskolt, amikor hirtelen árnyat pillantott meg a teraszon. Schuyler reménykedve nézett fel, izgatott várakozásába mélységes szomorúság vegyült. Szíve eszeveszetten kalapált. Még ha mindennap találkoznának, akkor is olyan lenne mindig, mintha először látná. – Szia – szólalt meg egy hang, és a félhomályból el őlépett egy fiú. De nem az a fiú volt, akit Schuyler várt.

TÖRTÉNELMI RAKTÁR Hangfelvételek archívuma Szigorúan titkos akta Csak legfelsőbb engedéllyel A 2/1-es jegyzékszámú venátori jelentés átirata SCHUYLER VAN ALEN: észrevehető elidegenedés a társaitól. Szívesebben van együtt a Vezetőjével: ember, fiú, Oliver Hazard-Perry. Két valószínűsíthető Ezüstvérű-támadás túlélője. Tovább fogom figyelni, de meggyőződésem szerint nem valószínű, hogy bűnös lenne. BLISS LLEWELLYN: érdekes eset. Fejfájásra, szédülésre, „emlékezetkiesésekre" panaszkodik. Elképzelhető, hogy ezek az átalakulás mellékhatásai? November 28-án a Central Park-i tóban találtam rá, fuldoklott. Sikerült kimentenem, anélkül hogy felfedtem volna a kilétemet. MADELEINE FORCE: jelentős sötét erőt birtokol, és szembetűnően fittyet hány a szabályokra, különösen azokra, amelyek az emberismerősökre vonatkoznak. Új ÉRTESÜLÉS DYLAN WARDRÓL: a Long Island-i csapat jelentése szerint az alanyt Shelter Islanden látták, amint megszökik az Őrök házából. Erősítést küldtem, hogy hozzák be.

Ötödik fejezet A gyűlés a szokásos módon kezdődött. A titkár névsorolvasást tartott. A régi családok mind képviseltették magukat, az eredeti hét családhoz (Van Alen, Cutler, Oelrich, Van Horn, Schlumberger, Stewart és Rockefeller) mostanra csatlakoztak Llewellynék, Duponték (akiket a feszengő Eliza, a néhai Priscilla unokahúga képviselt), Whitney-ék és Carondoleték. Ezekből a tagokból állt az Öregek Konklávéja – a Kékvérűek legelőkelőbb csoportja. Ebben a körben születtek a faj életét, a klán jövőjét meghatározó döntések. Lawrence szívélyesen üdvözölte a jelenlévőket az első tavaszi ülés alkalmából, és máris nekifutott a napirendi pontoknak: beszélt a közelgő jótékonysági eseményről, amelyen a New Yorki Vérbank számára akartak gyűjteni, beszámolt a vérben hordozott betegségekkel kapcsolatos legújabb eredményekről, és arról, hogy ezek hogyan befolyásolják majd a Kékvérűeket, továbbá elmondta, mi a helyzet az alapítványi hitelszámlával – a Kékvérűek pénze nagy erőkkel volt jelen a tőzsdén, és a legutóbbi hullámvölgy következtében több millió dollárnak veszett nyoma. Mimi magánkívül volt. Lawrence úgy vezette az ülést, mintha mi sem történt volna, mintha nem egy áruló ülne mellette. Őrjítő! Kingsley volt az, aki életre hívta az Ezüstvérűt, Kingsley szervezte a támadást a Raktárban, Kingsley állt az egész terv hátterében, és most mégis itt van, úgy ül ott, mintha mindig is ott ült volna. A felszínen a Konklávé tagjai éppolyan nyugodtak, békések és szótlanok voltak, mint általában, bár Mimi érzett azért egy kis nyugtalanságot, egy egészen halvány kis zavart az emberek között. Miért nem mond semmit Lawrence? A vén bolond a másodrendű piacról hadovált valamit, meg a Wall Street közelmúltbeli, katasztrofális eseményeiről. Á, végre... Lawrence Kingsley-hez fordult. Most végre magyarázat következik. De nem. Lawrence tárgyilagos hangon közölte, hogy Kingsley most jelentést fog tenni, és átadta a terepet az úgynevezett Venátornak, az Igazmondónak, a vámpír-titkosrendőrség tagjának. Kingsley sötét mosollyal üdvözölte az asztal körül ül őket. – Öregek és... ööö... Mimi – kezdte. Pont ugyanolyan őrületesen jóképű volt, mint mindig, de amióta felfedte magát, amióta elárulta, hogy Venátor, jóval idősebbnek nézett ki. Már nem volt az a lázadó ifjú, inkább komolynak, sőt komornak tűnt sötét kabátjában, nyakkendőjében. A Konklávé tagjai felvont szemöldökkel néztek össze, a fehér hajú Brooks Stewart pedig olyan erős köhögő rohamot kapott, hogy Cushing Carondoletnek többször is hátba kellett vágnia. Amikor elült a zaj, Kingsley a felfordulást szóra sem méltatva folytatta a mondandóját. – Súlyos hírt hozok. Zavargásokról kaptunk jelentéseket a délamerikai földrészről. A csapatom baljós jelekre bukkant, amelyek szerint lehetséges, hogy infractio történt. Mimi értette a Szent Nyelv szavát – Kingsley valamilyen áthágásról beszélt. De minek az áthágásáról? – Mi folyik ott? – kérdezte Dashiell Van Horn. Mimi megismerte: ő volt a vizsgálóbíró a tárgyalásán. – Rés nyílt Corcovado alapjain. Jelentést kaptunk, hogy eltűntek néhányan az ottani Konklávé öregjei közül. Alfonso Almeida nem tért vissza szokásos andoki útjáról. A családja aggódik. – Alfie minden évben eltéved a rengetegben. Imádja! – nevetett horkantva Esme Schlumberger. – Azt állítja, így tud közel maradni a természethez. Ez semmit nem jelent. – De Corcovado... az viszont aggasztó – mondta Edmund Oelrich, aki Priscilla halála óta az Őrök vezére volt. – Az alapján, amit az Ezüstvérűekről tudunk, azok után, hogy egyikük még a Raktárba is bejutott, bármi megtörténhet – mondta Kingsley. – Így van – értett egyet Dashiell Van Horn, és lejjebb tolta az orráról félhold alakú szemüvegét. Lawrence bólintott. – Gondolom, mindnyájan hallottátok a híreszteléseket, amelyek szerint az Ezüstvérűek DélAmerikába menekültek, mielőtt eltűntek volna. A Kékvérűek észak felé tartottak, az Ezüstvérűek meg bizonyos vélemények szerint délre mentek, hogy rendezzék soraikat. Persze bizonyítékot nem

találtunk semmire... A Konklávé tagjai szemmel láthatóan fészkelődni kezdtek. A Raktárra mért csapás óta kénytelenek voltak elismerni, hogy Lawrence-nek, az egykori számkivetettnek az első perctől kezdve igaza volt: az Őrök szándékosan nem vettek tudomást a jelekről, a homokba dugták a fejüket, mint egy csapat strucc, mert túlságosan féltek, és nem merték elfogadni az igazságot: az Ezüstvérűek, a mitikus démonok, a Kékvérűek ősi ellenségei visszatértek. – Mostanáig semmire sem volt bizonyítékunk – bólintott Kingsley. – De úgy tűnik, Lawrence gyanúja beigazolódott. – Ha Corcovadóban komoly a helyzet, nem tudom eléggé hangsúlyozni, mekkora hatalmas veszély leselkedik ránk – mondta Lawrence. – De még senki nem... még senki nem halt meg, ugye? – kérdezte Eliza Dupont félénken. – Tudomásunk szerint senki – válaszolta Kingsley. – Az egyik fiatal is eltűnt, egy bizonyos Yana Riberio. De az anyja szerint, ő csak megszökött a barátjával egy rögtönzött hétvégi kiruccanásra Punta del Estébe – vigyorgott. Mimi hallgatott; ő volt az egyetlen a jelenlévők közül, aki még nem szólt hozzá a beszélgetéshez. New Yorkban nem történt haláleset, sem támadás a raktárbeli eset óta. Mimit bosszantotta, hogy nem jut eszébe, miért olyan fontos ez a Corcovado – szemlátomást mindenki más tudta a Konklávéból, csak ő nem. Idegesítő, hogy még nem fér hozzá az összes emlékéhez. Az ő számára semmit nem jelentett ez a név. Mástól pedig nem fogja megkérdezni, hogy mit jelent – ahhoz túlságosan büszke. Talán majd Charles felvilágosítja, bár amióta visszavonult a Konklávéból, semmi nem érdekelte, csak ült a szobájában, régi könyvekbe és fényképekbe temetkezett, és recsegős, tompa hangú lemezeket hallgatott egy régi lejátszón. – Ahogy a Raktárt ért támadás is megmutatta, többé nem tehetünk úgy, mintha az Ezüstvérűek csak a mesékben léteznének. Gyorsan kell cselekednünk. Corcovadónak nem szabad elesnie – jelentette ki Lawrence. Mi a fenéről beszél Lawrence? Miminek fogalma sem volt, mi folyik itt. – Szóval? Mi a terv? – kérdezte Edmund. Megváltozott a hangulat. Már nem Kingsley jelenléte nyomasztotta az embereket, hanem az, amiről hírt hozott. Kingsley belelapozott az asztalon fekvő papírhalomba. – A fővárosban csatlakozom a csapatomhoz. Sao Paulo igazi darázsfészek, ott jól el lehet bújni. Aztán gyalog megyünk Rióba, megnézzük, mi a helyzet Corcovadóban, beszélünk pár családdal. Lawrence bólintott. Mimi azt hitte, hogy feloszlatja az ülést, de nem így történt. Előhúzott egy szivart az ingzsebéből. Kingsley odahajolt egy égő gyufával, Lawrence mélyet szívott a szivarból. Füst gomolygott a levegőben. Mimi a legszívesebben elhessegette volna a füstöt, és emlékeztette volna Lawrence-t, hogy a Bizottság megtiltotta a dohányzást, de nem volt hozzá bátorsága. A Régisz zord tekintettel bámulta az asztalt. – Tudom, hogy néhányan nem értitek, miért van itt ma Kingsley – hozta szóba végre azt a kérdést, amely minden jelenlévő gondolataiban ott perzselt. – Különösen azok után, amit a vérpróba bebizonyított – folytatta, és újra beleszívott a szivarba. – Azóta azonban megtudtam, hogy a Martin család, különös tekintettel Kingsley-re, ártatlan. Minden tettüket igazolja a küldetésük, amelyet az előző Régisz szabott ki rájuk. Többet nem mondhatok, ha meg akarom védeni a gyülekezetet. Az apja! Charlesnak köze volt a dologhoz – de miért nem mondja el nekik Lawrence, hogy miről van szó? – Miféle küldetésről beszélsz? – kérdezte Edmund. – Miért nem tud erről semmit a Konklávé? – Nincs jogunk megkérdőjelezni a Régisz döntéseit – figyelmeztette éles hangon Forsyth Llewellyn. – Nem szokás őt kérdőre vonni – bólintott Nan Cutler. Mimi látta, hogy az asztal körül ülők véleményüket tekintve két csoportra oszlanak: a tagok fele nyugtalan volt és felháborodott, a másik fele viszont kész volt kérdés nélkül elfogadni mindent, amit Lawrence mondott. Nem mintha mindez számított volna. A Konklávéban nem volt demokrácia; a Régisz megkérdőjelezhetetlen vezető volt. akinek a szava törvényerejű. Mimi

reszketett dühében, alig bírta leplezni a haragját. Mi történt a Konklávéval, amely alig néhány hónappal ezelőtt máglyahalálra ítélte őt? Ez nem fair! Hogyan bízhatnak egy „megtért" Ezüstvérűben? – Óhajtja valaki kifejezni korábbi egyet nem értését? – kérdezte Lawrence tárgyilagos hangon. – Edmund? Dashiell? Dashiell lehajtotta a fejét. – Nem. Megbízunk benned, Lawrence. Edmund duzzogva bólintott. – Köszönöm. Kingsley tehát ismét a Konklávé tagja, szavazati joggal, teljes körű venátori tisztségben. Köszöntsük együtt most, hogy visszatért a nyájhoz. Kingsley nélkül nem szerezhettünk volna ilyen hamar tudomást Corcovadóról. A jelenlévők mérsékelt lelkesedéssel tapsoltak. Az ülés feloszlott, az Öregek csoportokba gyűlve suttogtak egymás közt. Mimi észrevette, hogy Lawrence Nan Cutlerrel beszélget tompa hangon. Kingsley Mimihez lépett, és könnyedén megfogta a könyökét. – Már el akartam mondani, hogy sajnálom, ami történt. A tárgyalást, meg az egészet. – Átvertél – sziszegte a lány, és lerázta magáról a fiú kezét. – Nem tehettem mást. Azért örülök, hogy jól vagy – mondta a fiú, de hallatszott a hangján, hogy valójában egyáltalában nem érdekli, jól van-e Mimi vagy sem.

Hatodik fejezet A fiú a fénybe lépett, arcát megvilágította a t űz. Ugyanúgy nézett ki – ugyanaz a szomorú szempár, ugyanaz a kócos, fekete haj. Ugyanaz a koszos póló meg farmer volt rajta, mint amiben Schuyler utoljára látta. – Dylan! De hát hogyan lehetséges ez? Mi történt? Hol voltál? – Elragadtatva rohant oda hozzá, és megölelte. Dylan! Életben van! Nem számított rá, de nagyon örült neki. Annyi mindent meg akart kérdezni tőle: mi történt azon az éjszakán, amikor eltűnt? Hogyan menekült meg az Ezüstvérűtől? Hogyan lehetséges, hogy életben maradt? De amikor már ott állt előtte, rájött, hogy valami nagyon nincs rendben. Dylan ijesztő, dühös arcot vágott. Zavaros tekintetében hisztéria bujkált. – Dylan, mi van? Mint a villám, Dylan taszított egyet Schuylerön az akaratával – bamm! Telepatikusan meglökte, de a lány gyorsabb volt, elhajolt a gondolatban küldött ütés elől. – Dylan! Mit művelsz? – Felemelte a kezét, hogy védje magát, mintha fizikailag el tudná hárítani a támadást. Bamm! Újabb csapás. Ezúttal a fiú azt sugallta neki, hogy vesse le magát az erkélyről. Schuylernek elszorult a torka, úgy érezte, mindjárt felrobban az agya a nyomástól. Kirohant az erkélyre, nem bírt ellenállni, a sugallás átvette az irányítást az érzékei felett. Hátranézett a válla fölött. Dylan a nyomában volt. Kegyetlen, őrült tekintettel követte, mintha valami gonosz erő kerítette volna hatalmába. – Miért csinálod ezt? – kiáltotta a lány, amikor a fiú újabb gyötrő, kínzó parancsot küldött felé. UGORJ! Igen. Teljesítenie kell a parancsot, engedelmeskednie kell – UGORJ! – igen, ugrani fog, de ha nem vigyáz, és nincs ideje vigyázni... lehet, hogy nem tud talpra érkezni... lehet, hogy... úristen, mi van, ha Lawrence téved? Mi van, ha nem is halhatatlan? Hiszen félig ember... Mi van, ha belehal? Mi van, ha rá nem vonatkozik az alvás, pihenés, reinkarnáció ciklusa, mint a többi Kékvérűre? Mi van, ha ez az egyetlen élete? De most már késő, már nem törődhet ezzel – nincs más választása. UGORJ! Már nem is látja, merre megy, csapkod a karjával, botladozva menekül... A fiú a nyomában, muszáj, hogy... Leugrik az erkélyről, repül... Nincs idő, nincs idő megkapaszkodni a párkányban, nincs idő megragadni a korlátot... Egyre közeledik a járdához... Schuyler behunyt szemmel készült a földet érésre: talpra érkezett. A csizmájára. PUFF. A Perry Street-i étterem előtt gyülekező, divatos tömeg kellős közepébe. Az időjárás kénye-kedvének kitett dohányzó New York-iak közé. És Dylan egy pillanat múlva már ott is volt a nyomában. Annyira gyors, olyan hihetetlenül gyors… Aztán hirtelen erős kényszert érzett: ez már nem puszta sugallat volt – ez a kontrollzár. Megsemmisítő erő. Erről beszélt Lawrence: a kapcsolódás kevéssé ismert, ötödik összetevője. A Consummo Alienari. Amikor valaki teljes egészében átveszi az uralmat a másik agya felett. A Vörösvérűek számára azonnali halált jelentett az alienari. A vámpírok számára visszafordíthatatlan bénulást – elveszítik az uralmat az agyuk felett, akaratukat teljes egészében alárendelik a támadónak. Lawrence elmondta neki, hogy az Ezüstvérűek nem csupán arról híresek, hogy kiszívják a vámpírok vérét és emlékeit, hogy végrehajtják a Caerimonia Osculort a saját fajtájukon. Számos más trükköt, kínzási módot ismernek ezen kívül. Nem minden áldozatuk vérét szívják ki az utolsó cseppig; van, akit életben hagynak, mert bábként hasznosabb az Ezüstvérűeknek. Borzalmas súly nehezedett Schuylerre, ahogy az alienari ereje hatni kezdett... meg akarta adni magát; annyival könnyebb lenne megadni magát, mint küzdeni... érezte, ahogy gyengül a nyomás alatt... Mi marad majd belőle, ha a fiúnak sikerül? Az anyjára gondolt, aki élt, de mégsem élt, vajon

ő is erre a sorsra jut? Megingott álltában, szédült; hamarosan mindennek vége. De akkor talált valamit a gomolygó sötétségben... olyan volt, mint egy végződés, mint a kapcsolódás vége... és sikerült elkülönítenie a jelet, sikerült rájönnie, melyik rész az, amelyik uralkodni akar felette, és akkor megcsavarta, mintha egy aligátorral birkózna... megrántotta a fejét... és hamarosan már ő volt felül, úgy irányította, ahogy akarta, és... Dylan ordít... őt kínozza a fájdalom... ő tapad háttal a falnak, bénultan, miközben a lány uralja az agyát. Schuyler érzi, érzi, hogy felülkerekedik, mohón élvezi a győzelmet. Szorítja a fiút... az egész lényét... az akaratával. Olyan, mint egy satu... Megöli a fiút... Dylan hamarosan már nem lesz önmaga, csak az ő akaratának a meghosszabbítása... Mígnem... – SCHUYLER! HAGYD ABBA! – NE! – SCHUYLER! – Üvöltés. A neve. Valaki a nevén szólítja. Oliver. Arra kéri, hogy álljon le. Schuyler engedett a szorításon, de nem eresztette el teljesen a fiút. Még mindig felé nyújtotta a kezét, és vagy hat méterre tőle, Dylan még mindig a falhoz lapulva állt. Ott tartotta az akaratával. A fiú fuldoklott. Nem kapott levegőt. – KÉRLEK! – Ez most egy lány hangja volt. Bliss. Jól van. Elengedte. Dylan a földre rogyott.

Hetedik fejezet Bliss teljes erejéből rohant. Látta az egészet. A taxiban ült, és az egészet látta: Schuyler ugrását, aztán Dylant, ahogy követi, az üldözést, a fordulópontot. Tanúja volt Dylan szenvedésének és Schuyler mesteri fogásainak. Ó, istenem, ugye nem ölte meg? – Dylan! – Bliss letérdelt a fiú mellé. Dylan hason fekve hevert a járdán, Bliss finoman megfordította, úgy tartotta a karjában. Annyira sovány... csupa csont és b őr a póló alatt. Olyan gyengéden tartotta, mint egy madárfiókát. A fiú megsérült, és szánalmasan festett, de akkor is az övé volt. Bliss arcán patakzottak a könnyek. – Dylan! Amikor hazaért a casting után, és látta, hogy Dylan nincs ott, ahogy megbeszélték, azonnal tudta, hogy baj van. Felhívta Olivert, és megkérte, hogy találkozzanak a Perry Street-i háznál, amilyen hamar csak lehet. Dylan mindig is arról beszélt, hogy valamit meg fog tenni, és most megtette. Bliss szerencsére tudta, hol keresse, mivel tudott Schuyler titkáról, pontosan tudta, hol lesz aznap este a lány. Dylan kinyitotta a szemét. Amikor Blisst meglátta, hátrahőkölt, azután Schuylerhöz fordult, és mély, harsogó, dörgő hangon felmordult: – Argento Croatus! – Megőrültél? – kérdezte Schuyler. Oliver védelmező testtartással állt mellette. A lány nem hitt a fülének. Dylan Ezüstvérűnek nevezte. Mi folyik itt? Mi történt a fiúval? Miért ilyen furcsa a hangja? – Dylan, ne csináld. Sky... Dylan összevissza beszél – mondta idegesen. – Dylan, kérlek. Ennek semmi értelme. Dylan teljesen ki volt ütve, a pupillája egyre jobban kitágult, mintha zseblámpa világítana a szeméből. Aztán magas, vinnyogó hangon nevetni kezdett. – Te tudtad, hogy visszajött, és nekem nem szóltál – mondta Schuyler, és a hangjában feszülő vád súlyosan telepedett kettejük közé. – Igen. – Bliss nagy levegőt vett. – Nem akartam szólni, mert... Mert elmondtad volna a Konklávénak. Mert elfogattad volna. És igen, megváltozott. Más lett. Nem ugyanaz, aki volt. Valami kimondhatatlan szörnyűség történt vele. De én még mindig szeretem. Ezt megérted, nem? Te, aki egy lakásban vársz egy fiúra, aki nem jön. Schuyler bólintott. Szavak nélkül is értették egymást. Így ment ez a vámpírok között. – De ez így akkor sem mehet tovább. Segítenünk kell rajta. – Schuyler közelebb lépett Blisshez és a fiúhoz. – Ne érj hozzám – mordult fel Dylan. Hirtelen talpra ugrott, és torkon ragadta Blisst, csontos ujjaival vadul markolta a lány sápadt nyakát. – Ha nem segítesz, akkor közéjük tartozol – mondta fenyegetően, és szorosabbra fonta az ujjait Bliss torkán. Bliss sírva fakadt. – Dylan, ne... Schuyler Dylanre akarta vetni magát, de Oliver visszatartotta. – Várj! – kiáltotta a fiú. – Várj... nem engedhetem, hogy megint bajod essen... Dylan ezalatt egyre tovább és tovább lökte Blisst az akaratával, tomboló ereje még félelmetesebbnek tűnt könyörtelen dühében. Bliss térdre esett. Ő nem hajlandó semmiféle telepatikus tornamutatványra. Most Schuylerön volt a sor, hogy sikítson. Hogy könyörögve kérje a fiút: hagyja abba. Dylan ügyet sem vetett rájuk, szabad kezével Bliss arcát simogatta. Előrehajolt, ajka már a lány nyakához ért. Schuyler látta, ahogy előbukkannak a tépőfogai. Mindjárt kiszívja a vérét. – Ne... Dylan... kérlek... – suttogta Bliss. – Ne... – Engedj el! – Schuyler lerázta magáról Olivert.

Bliss látta, hogy a barátnője minden erejét összeszedve, dühödten készül a varázsigére, amely megtöri majd Dylan szorítását. De mielőtt Schuyler kimondhatta volna a kényszerítő igét, Dylan megremegett, hirtelen szabad akaratából elengedte áldozatát, és a földre rogyott. Bliss összeesett, nyakán lila foltok terjengtek: a fiú ujjának nyomai. Dylan a térde közé lógatta a fejét, és zokogni kezdett. – Mi a franc volt ez? – kiáltotta, és Bliss végre ráismert a hangjára. Dylan aznap este először végre a saját hangján szólalt meg.

Nyolcadik fejezet – Kóstold meg – mondta Mimi, és előrenyújtotta a kanalát, amelyen zselészerű halom remegett. – Nagyon fincsi. A bátyja gyanakodva nézte az előételt. A spárgahabos tengerisünzselé elég rosszul hangzott. De azért férfiasan megkóstolt egy falatot. – Na, ugye? – mosolygott Mimi. – Nem rossz – bólintott Jack. Miminek mindig igaza van. Egy étterem privát különtermében ültek a csillogó Time Warner Centerben. Abban az étteremben, amely e pillanatban Manhattan legdrágább és legnépszerűbb éttermének számított. A Per Sébe körülbelül olyan nehéz volt asztalt foglalni, mint audienciát szerezni a pápához. Csaknem lehetetlen. De hát mi másra valók apu titkárnői? Miminek tetszett az új bevásárlóközpont, ahogy ő nevezte. Fényes, csillogó-villogó, menő épület volt, akárcsak a Force-torony. Borzongatóan drága szaga volt. mint egy új Mercedesnek. Az egész építmény az utolsó szegletig olyan volt, akár egy kalaplengetés a kapitalizmus és a pénz előtt. Ötszáz dollárnál olcsóbban nem lehetett kétszemélyes ebédet megúszni semelyik négycsillagos étteremben. Ez volt a fellendülés utáni, hét számjegyű New York, a bankárok és konyhakész milliárdosok New Yorkja, a pimasz szélhámos befektetők és a plasztikázott, hajbeültetéses, csilivili trófea-feleségek New Yorkja. Jack természetesen gyűlölte az egészet. Jobban szerette a városnak azt az oldalát, amelyet valójában meg sem tapasztalt soha. Nosztalgiázva gondolt a Village legendás napjaira, amikor Jackson Pollockok és Dylan Thomasok járták a macskaköves utcákat. Szerette a követ, a földutakat, és azt a Times Square-t, amely a szélhámosokról, az itt-a-piros-hol-a-pirosról volt híres, meg a földalatti italozókról (mióta a sztriptíz bárokban nem szolgálhattak fel alkoholt). Felfordult a gyomra attól a New Yorktól, amit a Jamba Juice, a Pinkberry, a Cold Stone és hasonlók vettek birtokukba. Fel volt rá készülve, hogy utálni fogja a méregdrága, tizenhat asztalos éttermet a bevásárlóközpont közepén. De ahogy egymás után érkeztek a fogások – kaviár osztrigás sabayonnal, csúszós tagliatelle tészta rostélyon sült fehér szarvasgombával, vastag kobemarhaszelet velővel – Mimi látta, hogy a bátyja kezd máshogy vélekedni a dolgokról. Az egyes fogások mindössze néhány falatból álltak, épp annyi volt csak a tányéron, hogy az ember érzékei izgalomba jöjjenek, és epedve várják a következő ínyencfalatot. Amikor aznap este beléptek az ajtón, az étterem hemzsegett a Kékvérűektől. Ez némileg váratlanul érte őket, tekintve, hogy a vámpírok pusztán szórakozásból ettek; de úgy tűnt, még az is szívesen csiklandoztatja az ízlelőbimbóit, akinek amúgy nincs szüksége szilárd táplálékra. Az egyik sarokban két Öreg ült, a Konklávé nyugalmazott tagjai: Margery és Ambrose Barlow. Mimi látta, hogy Margery megint elszundikált, mint ahogy minden egyes fogás után. A pincér, aki szemlátomást már hozzászokott a dologhoz, egyszerűen csak megrázta az idős hölgyet, ahányszor új fogást hozott az asztalhoz. – Na, és milyen volt a gyűlés? – kérdezte Jack fesztelenül, miután letette a villáját, és intett a pincérnek, hogy végzett. – Érdekes – felelte a lány, és belekortyolt a borába. – Kingsley Martin visszatért. Jack meglepődött. – De hát... – Tudom. – Mimi vállat vont. – Lawrence nem volt hajlandó magyarázatot fűzni a dologhoz. Állítólag van magyarázat, de túl fontos ahhoz, hogy meg lehessen osztani a Konklávéval. Esküszöm, úgy vezeti a banzájt, mintha a tizenhetedik században lennénk. Tiszta röhej, hogy látszólag szavazati joguk van a tagoknak. Semmilyen témában nem kérdezi a véleményünket. Azt csinál, amit akar. – Biztosan megvan az oka – mondta Jack. Felcsillant a szeme, amikor a pincér újabb élvezetes

falatokat tett az asztalra. Aztán csalódottan látta, hogy csak egy tányér krumpli saláta érkezett. Mimi is a szemöldökét ráncolta. Gasztronómiai tűzijátékra számított, nem valami szimpla hidegtálra. De amikor belekóstolt az ételbe, mindjárt másként látta a dolgot. – Ez... a világ legfinomabb krumpli salátája... Jack is egyetértett, és buzgón falni kezdte a sajátját. – Olyan klassz, nem? – kérdezte Mimi, egy kézmozdulattal dicséretének körébe vonva az éttermet meg a Central Park-i kilátást egyaránt. Aztán áthajolt az asztal fölött, és megfogta a fiú kezét. Annál nagyobb szerencse valószínűleg nem is érhette volna a kapcsolatukat, mint hogy Mimi majdnem meghalt Velencében. Mióta Jacknek szembe kellett néznie egy jövővel, amelyben őrökre elvesztette az ikertestvérét, maga volt a megtestesült odaadás. Mimi még mindig emlékezett, hogyan tartotta a bátyja a karjában a Vérpróba éjszakáján. A fiú arca egyetlen éjszaka alatt éveket öregedett az aggodalomtól. – Annyira féltem... Annyira féltem, hogy elveszítelek... Mimi úgy meghatódott, hogy még a bűnét is megbocsátotta neki. – Soha, szerelmem. Örökké együtt leszünk. Attól fogva egy szóval sem említették többé Schuylert. Még amikor a kis patkány az otthonukba költözött, Jack akkor is hűvösen, közömbösen viselkedett vele. Soha nem szólt hozzá, szinte rá sem nézett. Amikor titokban be-belesett Jack gondolataiba, ha a fiú nem vigyázott, Mimi arra a megállapításra jutott, hogy, soha még csak eszébe sem jutott Schuyler. A lány nem volt más, mint egy idegesítő vendég. Mint egy szégyenfolt, amit nem lehet kiradírozni. Lehet, hogy végül mégiscsak elérte, amit akart. Nem sikerült megszabadulnia Schuylertől, de a támadás mégis sikeres volt, hiszen megerősítette a vámpírikertestvére iránta érzett szerelmét. – Homár vajban – motyogta a pincér, és hang nélkül letett eléjük két újabb tányért. – Arra gondoltam, hogy meghívhatnánk mindenkit az ünnepségre – mondta Mimi két homárfalat között. Jack felmordult. – Jó, tudom. Te régimódian szereted, csak mi ketten a holdfényben, bla-bla-bla. De emlékszel Newportra? Az micsoda buli volt! És tudod, most az lenne a menő, ha mind a négyszázan ott lennének, amikor megerősítjük a kötést. Hallottam, hogy Daisy Van Horn és Toby Abeville nemrég ünnepelték a kötést Balin. Olyan „utazós-kötés" volt – kuncogott Mimi. Jack intett a pincérnek, hogy kér még egy üveg bort. – Tudod, manapság a legtöbb Vörösvérű megvárja a harmincas éveit, és majd csak akkor házasodik meg. Hova sietnénk? – kérdezte, és közben rendkívül elégedetten szemlélte a hetedik (vagy nyolcadik?) fogást: egy tányér hideg borsólevest. – Nos, barátom, az én vérem viszont kék – válaszolta az ajkát biggyesztve Mimi. Igaz, a Vörösvérűek az ismeretségi körükben nevetségesen sokáig vártak, mielőtt házasságot kötöttek volna, de azok pusztán földi esküvők voltak. Az emberek nap, mint nap megszegték az esküjüket, méghozzá következmények nélkül. Az övék viszont mennyei kötés. Bár a vámpírikrek a hagyomány szerint a huszonegyedik születésnapjukon erősítették meg a kötést, Mimi semmi okát nem látta, amiért addig kellene várniuk, és a Törvénykönyv sem tiltotta, hogy hamarabb kerítsenek sort az eseményre. Minél hamarabb esküt tesznek, annál jobb. Amikor megesküsznek egymásnak, a lelkük egybeolvad. Semmi nem állhat közéjük. Eggyé válnak ebben az életben, mint ahogy az összes eddigi életükben tették. Attól fogva, hogy a kötés megpecsételődik, az adott ciklusban már semmi nem szakíthatja el őket egymástól. Schuyler csupán távoli emlék marad. Jack elfelejt minden érzést, ami a lányhoz fűzte. A kötés útjai kifürkészhetetlenek és visszafordíthatatlanok. Mimi látta a korábbi életeiben – látta, hogy az ikertestvére fiatalkorában hogyan epekedett Gabrielle után (aki ebben a ciklusban Allegra Van Alen volt), de amikor esküt tett, onnantól fogva a nevére sem emlékezett: az ő világmindenségében Azrael volt, az egyetlen sötét csillag. – Nem kéne előbb leérettségiznünk? – kérdezte Jack. Mimi nem is figyelt. Már azon járt az esze, hogyan hozza formába magát az ünnepi ruhához.

– Vagy nem is tudom, esetleg elszökhetnénk Mexikóba, mit szólsz? Jack mosolygott az ötleten, és tovább ette a levest.

Kilencedik fejezet Schuylernek eszébe jutott, hogy utoljára Oliverrel és Dylannel járt az Odeonban. Alig több mint egy éve történt – Dylan nemrég iratkozott át a Duchesne-be, és Oliverék sofőrje bevitte őket a belvárosba. Csak sétáltak fel-alá, könyvesboltokba, lemezboltokba néztek be, gyógyszeres tégelyeket piszkáltak, és hagytak egy cigányasszonynak, hogy a tenyerükből jósoljon az utcán. Aztán este bevonultak az étterembe, letelepedtek a sarokba a kényelmes, repedezett piros bőrülésekre, kagylót ettek sült krumplival, Dylan sört rendelt a hamis személyijével, és arról mesélt, hogyan rúgták ki az északkeleti folyosó összes elképzelhető középiskolájából. Most Dylan másról mesélt, miközben Bliss csendben ült mellette. Most arról mesélt, hogy mi történt vele. Most, hogy már nem akarta megölni Schuylert, már nem is tűnt annyira félelmetesnek, annyira... őrültnek és zavarodottnak. Most már csak túl soványnak tűnt: olyan volt, mint egy macska, akit a gazdái kint hagytak az esőben, amikor nyaralni mentek. Szeme alatt lila karikák sötétlettek, arcán fekete zúzódások éktelenkedtek. Bőre sárgás árnyalatban játszott, a karja meg tele volt vágásokkal – kicsi vágásokkal, mintha belesétált volna egy üvegajtóba. Talán bele is sétált. Oliver átkarolta Schuylert. Azok után, ami történt, már fütyült rá, hogy meglátja-e őket valaki együtt. És most kivételesen Schuyler sem tiltakozott. Jó volt neki, hogy érzi magán a fiú érintését. Jó volt, hogy úgy érzi: megvédi őt. A gondolatai el-elkalandoztak a Perry Street-i üres lakás felé, de aztán összeszedte magát, és Dylanre figyelt. – Igazából nem sok mindenre emlékszem. Azt tudjátok, hogy elszöktem. A régi Őrök Házába mentem Shelter Islandre... Ott húztam meg magam. De végül megtalált a szörnyeteg. Sok mindenre nem emlékszem, de megint sikerült elmenekülnöm, és ezúttal segítséget is kaptam. A Venátorok... – folytatta tiszteletteljes hangon. – Tudjátok, kik ők, ugye? A többiek bólintottak. Azt is tudták, hogy az egyik Venátort a Duchesne-be küldték. Bliss elmondta nekik, hogy Kingsley Martin visszatért. Az apja ott volt a Konklávé gyűlésén aznap délután. De Schuyler oda sem figyelt a hírekre; ő azt akarta tudni, mi történt Dylannel. – Szóval megengedték, hogy velük maradjak, és gondomat viselték, amíg meg nem gyógyultam. Az egyik EV csúnyán elbánt a nyakammal. De a Venátorok azt mondták, hogy minden rendben, hogy nem „rontottak meg", tudjátok, nem változtam át. Szóval aztán – óvatosan Schuylerre nézett – kihallgattam, hogy miről beszélnek... hogy a Konklávé végre rájött, hogy ki közülünk az Ezüstvérű, és azt mondták... – Azt mondták, hogy én, ugye? – kérdezte Schuyler, és elvett egy sült krumplit Oliver tányérjáról. Dylan nem tagadta. – Azt mondták, hogy te vagy az. Hogy te voltál az. Aznap éjjel, a Banknél. Az utolsó, amire emlékszem, az, hogy veled vagyok, Schuyler, és ők azt mondták, hogy te támadtál meg. – És te ezt elhiszed? – kérdezte a lány. – Nem tudom, mit higgyek. – Tudod egyáltalán, hogy ki ez a lány? – kérdezte Oliver. – Mármint örülök, hogy visszajöttél, haver, meg minden, de baromságokat beszélsz. Schuyler... A mamája... – Oliver annyira dühös volt, hogy be sem tudta fejezni a mondatait. – Ismered Gabrielle történetét? – kérdezte Schuyler. – Valamennyire – vallotta be Dylan. – Gabrielle, a Romlatlan, aki Mihályhoz, a Tisztaszívűhöz kötötte az életét. Ők voltak az egyetlen vámpírpár, akik nem vétettek a mindenható ellen. Ebben a ciklusban Mihály neve Charles Force. Na és? – Gabrielle az anyám – mondta a lány. – Mutasd meg neki – sürgette Bliss. Schuyler megnyomta a hatalmas férfiórát, amelyet a jobb csuklóján viselt. Feltolta az órát,

ugyanúgy, ahogy Charlestól látta azon az éjjelen, amikor azzal vádolta a férfit, hogy Ezüstvérű. Milyen furcsa, hogy neki is ugyanúgy kell tisztáznia a nevét... Ott volt a csuklóján a jel, a b őrébe vésve, akárcsak Charlesnak. Kidomborodott a bőréből, mintha beleégették volna, mintha meg lenne pecsételve. Egy felhőket átdöfő kard. – Ez mi? – kérdezte Dylan. – Az Arkangyal jele – magyarázta Oliver. – Schuyler a Fény Lánya. Kizárt, hogy Ezüstvérű legyen. Épp ellenkezőleg. Tőle retteg minden Ezüstvérű. Schuyler megérintette a jelet. Mindig is ott volt, amióta csak megszületett. Azt hitte, csak valami furcsa anyajegy, míg Lawrence fel nem hívta rá a figyelmét. Dylan a jelet bámulta. A kard fénylett. A fiú keresztet vetett. A tányérját bámulta, a steaket meg a sült krumplit nézte. – Akkor meg kik voltak azok? Azok a Venátorok, akik segítettek nekem? – kérdezte rekedten. Oliver halványan elmosolyodott, és megütögette az asztalt a barátja előtt. – Hát nem egyértelmű? – Nem. – Én pontosan tudom, kik voltak. Az Ezüstvérűek voltak.

TÖRTÉNELMI RAKTÁR Hangfelvételek archívuma Szigorúan titkos akta Csak legfelsőbb engedéllyel A 2/5-ös jegyzékszámú venátori jelentés átirata ÚJ FEJLEMÉNYEK DYLAN WARD ÜGYÉBEN: az alanyt kihallgattuk és elengedtük. A kihallgatás anyagát az 101l-es régiszi rendelkezés értelmében megsemmisítettük.

Tizedik fejezet – Biztos, hogy jól vagy? – Bliss körülnézett a piszkos szállodai szobában. Itt még sosem járt. Dylan mindig ragaszkodott hozzá, hogy a Chelsea Hotel halljában találkozzanak. A jobb napokat látott, ütött-kopott, düledező szálloda a régi New York egyik jelképének számított, irodalmi és botrányokkal átszőtt múltjával. A herointól eszét vesztett Sid Vicious, állítólag a Chelsea-ben szúrta le Nancy Spungent, és az alkoholista Dylan Thomas is itt halt meg. Ez a hely ihlette továbbá Bob Dylan Sara című számát („Stayin' up for days at the Chelsea Hotel... " – „Ébren töltött éjszakák a Chelsea Hotelben...”), és Alan Ginsberg is itt vetette papírra jó néhány versét. Bliss körbejárta a szobát, félrehúzta a rolót, és kikukkantott az es ő áztatta utcára. Az első éjszakán, amikor a fiú visszatért hozzá, megdöbbent, és boldog volt, hogy látja. Soha nem hitt benne igazán, hogy örökre elvesztette, de akkor is elképesztően örült, hogy bebizonyosodott: tényleg életben van. Azon az éjszakán könyörgött neki, hogy maradjon a közelében, de a fiú ragaszkodott ehhez a szállodához. Azt mondta, nagyobb biztonságban érzi magát a belvárosban, és beleborzongott, ha arra gondolt, hogy még egy éjszakát el kelljen töltenie az egyik olyan ötcsillagos, szuper szállodában, ahol a Konklávé tartotta fogva, míg Aggie Carondolet halálának ügyében folyt ellene a nyomozás. Azon az éjszakán, amikor visszatért, a lány vele akart lenni, érezni akarta, ahogy egymáshoz simul a testük. Közelebb érezte magához a fiút most, hogy tudta, egyformák, hogy ő is vámpír, mint mikor még nem volt több számára, mint egy Vörösvérű, akinek kiszívhatja a vérét. Amikor a fiú eltűnt, még nem volt közöttük igazi kapcsolat, de a flörtnél azért komolyabb volt a dolog. Már épp elkezdődött volna valami... Bliss még mindig emlékezett a bőre ízére, az érzésre, ahogy a fiú hozzáért a póló alatt... Dylan azonban semmi hajlandóságot nem mutatott arra, hogy ott folytassák a dolgot, ahol abbahagyták. Bár nyíltan sohasem mondta ki, hogy semmit nem akar tőle, Bliss mégis úgy érezte, hogy elutasítja. Az első éjszakán, amikor át akarta karolni, a fiú türelmetlenül megölelte, de gyorsan el is engedte, mintha rosszulesne neki az érintése. Azt követelte, hogy keressék meg Schuylert, és szembesítsék a váddal. Bliss órákon keresztül próbálta lebeszélni erről. Vitatkoztak, Bliss elkísérte ide, a szállodába, ahol azóta is rejtőzik... Ebben a koszos, büdös lakosztályban. Itt nincs takarítás? Hogyan engedhetnek meg ilyesmit? Derékmagasságban álltak az újsághalmok, üres konzervdobozok hevertek szanaszét, a dugig tömött hamutartókból kiszóródtak a cigarettacsikkek. – Bocs a rendetlenségért. Bliss leült a Sunday Times maradványaival beterített, kárpitozott kanapé sarkára. Hirtelen megérezte, milyen rettenetesen fáradt. Mindig ezt várta, hogy a fiú visszajöjjön, annyira régóta álmodott erről... és most végre itt van, de az egész nem olyan, mint amilyennek elképzelte. Semmi nincs rendben, semmi, semmi, semmi. Dylan bántani akarta Schuylert, és őt is bántani akarta. Mintha tudná, mire gondol, a fiú megszólalt: – Bliss, nem tudom, mi ütött belém az előbb. Tudod, hogy soha eszembe nem jutna... soha... Bliss kurtán bólintott. Hinni akart neki, de még mindig ott dübörgött az agyában a fiú, irányító akaratának ereje. Ő tette ezt vele, megvágta egy késsel... csak gondolatban, de ettől még nem lett kevésbé éles a penge. Dylan leült a kanapéra, és magához húzta a lányt. Most meg mit csinál? Meg akarja csókolni? Most akar együtt lenni vele? Miután eddig mást sem sugárzott, csak azt, hogy nem akarja? Bliss kénytelen volt belátni, hogy Schuylernek és Olivernek igaza van. Dylan veszélyes. Megváltozott. Megrontották? Épp most válik Ezüstvérűvé? Aggie-t is ő ragadta el, nem igaz? Amikor kijöttek az Odeonból, betették Dylant egy taxi hátsó ülésére, és Bliss sietve összesúgott Skyjal és Ollie-val. – Nem szabad egyedül hagyni. – Vele maradok – ígérte Bliss a barátainak.

– Légy óvatos. Megváltozott. – Nem normális. – Tudom – vallotta be Bliss. – Most mit csináljunk? – Majd kitaláljuk. Mindig kitaláljuk. – Oliver, az örök optimista. És most Bliss itt van, ebben a koszos, büdös szobában, azzal a fiúval, akit valaha annyira szeretett, hogy hónapokig fájt a szíve, amikor eltűnt. Dylan kibújt a kabátjából. Nejlonkabát volt, fakó bézsszínű széldzseki, olyan, amit azokban a raktárszerű boltokban lehet kapni, ahol autógumit vehetsz ugyanazon a soron, mint amelyiken a fehérneműdet veszed. Bliss halványan emlékezett, ahogy a szemetesbe gyűr egy véres bőrkabátot. Azzal vajon mi történt? Elégették. A fiú finoman végigsimította a karját. Bliss megdermedt. – Mit művelsz? – kérdezte. Dühös akart lenni, de hirtelen émelyítő izgalom kerítette hatalmába. Dylan annyira más, mint azok a Vörösvérű fiúk, akikkel dolga volt. Mimi igazat beszélt: van abban valami, amikor egy magadfajtával vagy... valahogy máshogy pezseg a véred. A fiú a lány arcához dörgölte az orrát. – Bliss... – Olyan puhán, olyan meghitten mondta ki a nevét, meleg lehelete a lány fülében izzott. – Maradj velem – mondta. Bliss még fél gőzzel sem tiltakozhatott, a fiú ügyesen úgy rendezte, hogy egy pillanat múlva a kanapén feküdtek, térde a lány térdéhez, combja a combjához nyomódott, kezével a lány hajába túrt, Bliss pedig végigsimította a fiú mellkasát – lefogyott, de az izmaiban volt valami olyan keménység, amit korábban nem tapasztalt... Aztán a fiú nyelve már a lányéval játszott... és olyan édes volt... Bliss érezte, hogy könnyek csorognak végig az arcán, és a fiú a könnyeit is lecsókolta a bőréről... Úristen, mennyire hiányzott neki Dylan... fájdalmat okozott neki, de hát nem épp annak szokott az ember fájdalmat okozni, akit szeret? A fiú a lány blúzának alját kereste tétova mozdulatokkal, Bliss segített neki, felemelte a blúzát; Dylan a lány nyaka alatti résbe fúrta az arcát, aztán hirtelen felpattant, mintha megégette volna magát. – Még mindig rajtad van az az izé – nyüszítette, és olyan messze húzódott tőle, amilyen messze csak tudott, egészen a kanapé túlsó végébe nyomta magát. – Palma Diabolos... – Különös nyelven beszélt, Bliss nem értette, mit mond. – Micsoda? – kérdezte. Még magához sem tért a csókjaitól. Még mindig megrészegítette a bőre illata. Aztán oda nézett, ahova a fiú mutatott. A nyaklánc. A Veszedelmes Lucifer. A smaragd, amely ott lógott a szíve fölött egy láncon. Valahogy azóta sem tette vissza az apja széfjébe. Valahogy az lett a szokása, hogy egyfolytában viselte, bárhová ment, rajta volt. Megnyugtató volt tudni, hogy ott van. Ha hozzáért, valahogy... jobban érezte magát. Biztonságban volt. Önmaga volt. Dylan iszonyodva bámulta a medált. – Nem tudlak úgy megcsókolni, hogy az a dolog a nyakadban van. – Tessék? – Bliss visszabújt a blúzába. Dylan még mindig úgy nézett rá, mintha megmérgezte volna. – Egész végig rajtad volt. Ezért nem voltam képes... Tudtam, hogy megvan az oka... – Aztán megint halandzsázni kezdett. Most más nyelven. Talán kínaiul. Bliss felállt. Hihetetlen ez a fiú. Hirtelen úgy érezte, tiszta hülye volt. Oké, lehet, hogy megígérte Schuylernek és Olivernek, hogy rajta tartja a szemét, de hát már nem jelent veszélyt. Tudja, hogy Schuyler nem Ezüstvérű. Egyébként is nagyfiú már, tud vigyázni magára. Az tuti, hogy egy percet sem marad itt vele tovább. Hiszen megalázta! Fogalma sem volt, mit érez iránta a fiú. Egyszer ilyen volt, egyszer meg olyan. Az egyik percben letépi róla a ruhát, a következő pillanatban meg elborzadva menekül, mintha Bliss teste volna a legundorítóbb dolog, amit valaha látott. Blissnek elege volt ebből a játékból. – Elmész? – kérdezte Dylan, ahogy a lány összeszedte a holmiját, és az ajtó felé indult. – Egyelőre el.

A fiú szomorúan bámult rá. – Úgy hiányzol, amikor nem vagy itt. Bliss bólintott, mintha a fiú valami ártatlan megjegyzést tett volna az időjárásról. Dylan megtarthatja magának a sunyi tekintetét, meg a szexi hangját. Bliss egyedül akart lenni.

Tizenegyedik fejezet – Utolsó rendelés, srácok – közölte a pincérnő. – Még egy Camparit? – kérdezte Olivertől. Oliver megzörögtette a jégkockákat a poharában, és egy hajtásra kiitta a maradékot. – Naná. – Neked hozhatok valamit? Schuyler elgondolkozott, kérjen-e még egy pohár Johnnie Walker Blacket. Régebben utálta a whiskey-t, de mostanában rákapott az ízére. Tüzes volt, édes és zamatos – ez hasonlított legjobban a vér ízéhez. Oliver egyszer megkérte, mondja el neki, milyen a vér, mert ő nem értette, mi olyan jó benne. Számára a vérnek fémes, édeskés íze volt. Schuyler elmagyarázta neki, hogy a vámpírok máshogy érzékelik a vért – nekik olyan, mintha tüzet innának. Hát ezért szerette újabban a whiskey-t. – Persze, miért ne – mondta a pincérnőnek. Hiszen berúgni úgysem fog tőle. Bár nagyon úgy tűnt, hogy Oliver viszont már jó úton halad a részegség felé. Rászokott, hogy alkohollal erősítse meg magát, amikor találkoztak. Persze az iskolában sohasem volt részeg, de azok a váratlan találkozások úgyis mindig olyan rövid ideig tartottak, hogy az nem is számított. De Schuyler észrevette, hogy amikor több időt töltöttek együtt, mindig egy kicsit be volt csípve. A pincérnő visszajött, és két színültig töltött koktélos poharat tett le eléjük. Jócskán elmúlt éjfél, alig voltak már a bárban, csak a mámoros tekintetű, tántorgó diszkós srácok, akik reggelizni jöttek egy méregdrága, puccos helyen átmulatott éjszaka után, meg a mámoros tekintetű, tántorgó diszkós srácok, akik reggelizni jöttek egy kora reggeli buli előtt, mivel a reggelig nyitva tartó klubokban nem szolgáltak fel alkoholt, tekintve hogy a kliensek szívesebben téptek be a kemikáliáktól. Oliver egy piros szívószállal szopogatta a koktélját. Schuylernek mindig tetszett, hogy a fiú imádja az édeset. Oliver utálta a sört meg az összes többi szokásos buli kelléket, amit „el jockoAmericanó"nak nevezett. De Schuyler szemében a lányos italoktól, valahogy még férfiasabb lett. Nem félt önmaga lenni. Olyan jó volt, hogy végre nyilvánosan is együtt lóghat Oliverrel. Végtére is mások előtt csak nem fogja belevájni a tépőfogait. Mostanában ez mindig ott lebegett a levegőben kettejük között, ahányszor csak együtt voltak, szinte mintha elvárná tőle a fiú, és Schuylernek hiányzott a könnyed barátság. Régen mindig el tudott lazulni, ha Oliverrel volt. – Miért iszol olyan sokat, amikor velem vagy? – kérdezte, és igyekezett, hogy könnyed hangot üssön meg. – Meg vagyok bántva. Szerinted részeges vagyok? – Egy kicsit. – Nem tudom. – A mennyezetre nézett, hogy ne kelljen egyenesen a lányra néznie. – Néha félek tőled, haver. Schuyler majdnem elnevette magát. – Félsz tőlem? – Félek bizony, te vámpír-szupernő. Simán kicsinálhattad volna a srácot, tudod? – vigyorgott Oliver, bár Schuyler tudta, hogy jobban zavarja a dolog, mint ahogy mutatja. – Kutya baja – morgott válaszképpen. Nem szívesen taglalta, hogy mi történhetett volna akkor, ott. A markában tartotta Dylant. Érezte, hogy meghajlik előtte a fiú akarata. Érezte, ahogy sikítanak az emlékei, ahogy szabadulni akarnak a szorításából. Ő pedig semmire nem vágyott jobban, mint hogy egytől egyig megsemmisítse őket... hogy elhallgattassa az utolsót is. Hatalmában állt volna megtenni. Kijózanító volt ez a gondolat, úgyhogy gyorsan belekortyolt az italába. – Nem igaz, hogy kutya baja – mondta Oliver. – Ugye tudod, hogy szólnunk kell róla Lawrencenek? Csinálniuk kell vele valamit. A megrontás tipikus jegyeit mutatja. Érzéki csalódások, hisztéria, mániás elmezavar. Egy pincér leszedte az asztalukat, és jelentőségteljesen nézett rájuk. Schuyler tudta, hogy indulniuk kellene, a személyzet haza akar menni. De ő még egy kicsit maradni akart Oliverrel. – Honnan tudod te ezeket a dolgokat?

– Utána olvastam. Tudod, Lawrence mondta, hogy nézzünk utána ennek-annak. Tényleg. Schuylernek bűntudata volt. Mostanában elhanyagolta a vámpírtanulmányait. Lawrence azért vonta be Olivert, hogy ő diktálja Schuylernek a tempót a tanulásban. Arra kellene összpontosítania, hogy az erősségeit finomítsa, hogy a képességeit élesítse, de valami folyton elterelte a figyelmét. A Perry Street-i lakás... – Szerinted Dylan hazudott nekünk? – kérdezte. – Nem, szerintem ő azt gondolta, hogy igazat mond, már amennyire ő tudta. De egyértelmű, hogy manipulálták. – Oliver a jégkockákat ropogtatta a foga között. – Nem tudom, elhiggyem-e, hogy megszökött tőlük. Szerintem elengedték. Schuyler elnémult. Elengedték, hogy megtegye végre, amit korábban nem sikerült neki. Dylan kétszer is megtámadta őt, mielőtt hirtelen eltűnt. Azért választották a fiút, mert közel állt hozzá, az egyik legjobb barátja volt. Nem tagadhatta: valaki meg akarja öletni. Szívesen megosztotta volna ezt a felfedezését Oliverrel, de aztán inkább megtartotta magának. Így is épp eleget aggódik miatta szegény fiú. Oliver a számlára pillantott, és az asztalra tette a hitelkártyáját. – Na és mi a helyzet odaát a Halálcsillagon? – Semmi új. – Schuyler elmosolyodott, bár legszívesebben inkább elhányta volna magát, olyan rosszullét fogta el. Amikor Oliverrel volt, nem volt könnyű nem utálnia magát azért, amit vele művelt. – Na, és... – Oliver felsóhajtott. Schuyler tudta, miről van szó, és megint azt kívánta, bár ne tette volna az emberismerősévé a fiút. – És? A pincérnő visszajött a hitelkártyával meg a számlával, és finoman közölte, hogy ha még maradnak, a hátsó kijáraton kell majd kimenniük. Oliver zsebre vágta a hitelkártyát, és megpróbált belekortyolni az üres pohárba. – Épp a Mercerhez tartottam, hogy veled találkozzunk, amikor Bliss hívott. Azt mondta, itt vagy lenn, a Perry Streeten. Ezen eléggé csodálkoztam, hiszen azt beszéltük meg, hogy a Mercernél találkozunk, ahogy szoktunk, de ő azt mondta, biztos benne, hogy itt vagy. Mégis mit kerestél abban az épületben? Schuyler nem nézett a fiú szemébe. – Egy olyan modellkedős dolog volt. Linda Farnsworth modelljei ott szoktak találkozni. Blisszel elmegyünk néha a többi lánnyal beszélgetni. Nem vettem észre, hogy már annyi az idő. Ne haragudj, hogy megvárattalak. – És... ööö... mivel nem úgy találkoztunk, ahogy terveztük, akarod, hogy... Most könnyebb volt visszautasítani, mivel már korábban meghozta a döntést. Megrázta a fejét. – Nem, vissza kell érnem a takarodóra. Már így is elkésem, és ha Charles rájön... – A picsába Charlesszal. – Oliver átpöckölt az asztalon egy fogpiszkálót, ami a földön landolt. – Úristen, néha annyira elegem van ebből az egész szarságból. – Ollie... – Semmi mást nem akarok, csak együtt lenni veled – mondta a fiú, és megint a mennyezetre nézett. – Persze tudom, hogy lehetetlen. De miért? Miért kövessük a régi törvényeket? Miért érdekel bárkit is az egész? – dühöngött. – Te nem akarod, hogy együtt legyünk? – szegezte a kérdést a lánynak éles hangon. Schuyler annyira megindult, hogy megfogta a fiú kezét. – Dehogyisnem akarom, Ollie, tudod, hogy akarom. – A szövetségese volt a fiú, a bűntársa, a lelkiismerete és a vigasza. Oliver arckifejezése megváltozott: végtelen boldogság és elégedettség csillogott a szemében. Rámosolygott a lányra, és Schuyler teljes szívéből remélte, hogy a fiú soha nem fogja megtudni az igazságot.

Tizenkettedik fejezet Kés őre járt, mire Mimi és Jack végre kikecmergett a Per Séből. Négy számjegyű összeget fizettek a vacsoráért, nem mintha Mimit ez meglepte volna. Egészen hozzá volt szokva, hogy mindenért egetverő összegeket fizessen, néha egyenesen panaszkodott, ha kiderült, hogy valami olcsóbb, mint amire számított. – Mit képzelnek ezek, hogy szegény vagyok? – horkantott. – Hogy nem engedhetem meg magamnak a FIJI vizet? Jack szidta a pazarlás miatt. – Épp ez az újgazdagok hibája, érted? Hogy azt hiszik, az, hogy sok pénzük van, ugyanaz, mintha végtelen sok pénzük lenne. Mimi úgy bámult rá, mint aki nem hisz a fülének. – Te újgazdagnak neveztél engem? Beléptek a liftbe. Jack felnevetett. – Azt hiszem, igen. – Rohadék! – Mimi úgy tett, mintha szörnyen megbántódott volna. – A mi pénzünk olyan öreg, hogy már nyugdíj jár neki. Ki van zárva, hogy tönkremennénk. Dúsgazdagok vagyunk. – Remélem. Nem te mondtad, hogy Lawrence szerint nagyon lecsökkentek a bevételek? És a legutóbbi befektetési értékelésekbe is belehallgattam. Az FNN jó pár pontot zuhant. Ez egyáltalán nem jó hír. Mimi úgy tett, mint aki hatalmasat ásít. – Ne untass a részletekkel. Én nem aggódom. Kiléptek az éjszakába. Az utca túloldalán egyfogatú, kétkerekű, magas kocsik várták a gyanútlan turistákat. Hideg volt – a tél utolsó napjai. A legutóbbi hóesésre a sárgás, repedezett jég emlékeztetett a szemeteskukák tetején meg a járda szélén. Jack felemelte a kezét, mire egy halottaskocsi nagyságú, csinos, fekete Bentley gördült eléjük, és megállt az út szélén. – Haza? – kérdezte Mimi, miközben becsusszant az ülésre. Jack előrehajolt, karját az ajtó peremén nyugtatta. – Én egy kicsit később megyek. Megígértem Bryce-nak és Jamienek, hogy a klubban találkozunk. – Ó. A fiú cuppanós csókot nyomott a húga arcára. – Feküdj le, ne várj meg, jó? – Aztán becsapta az ajtót, és fürgén megkocogtatta az ablakot. – Vigye haza, Sully. Mimi a bátyja után integetett a sötétített üvegen keresztül. Érezte, hogy elszáll a jókedve, amikor látta, hogy a fiú átmegy az út túloldalára, beugrik egy taxiba, és elhajt a belváros felé. – Haza, Force kisasszony? – fordult hátra Sully. Mimi már majdnem bólintott. Fáradt volt. Jó ötletnek tűnt, hogy hazamenjen. Bár egy kissé bosszantotta, hogy egyedül kell hazamennie. Eljátszott a gondolattal, hogy kövesse Jacket, de mostanában annyira odaadó... nem volt oka gyanakodni... sokszor találkozott Bryce Cuttinggal és Jamie Kippel a klubban. .. ostoba pasik. És egyébként is, az elmúlt hetekben, Velence óta folyamatosan úgy figyelte, mint egy sólyom, és aztán bűntudata lett, mivel semmit nem talált. Egyébként is, mit aggódik annyira? Mégis kénytelen volt őszintén bevallani magának, hogy aggódik. – Még nem, Sully. Nézzük meg, hová megy. A sofőr bólintott. Nem először hallotta ezt a kérést. – Vigyázzon, meg ne lásson minket. A kocsi követni kezdte a taxit, amely délnek tartott a West Side Highwayn. A Block 122 már bezárt, a legújabb, legmenőbb szórakozóhely, a Dante Fogadó pedig valamivel messzebb volt, a West Village-ben, az út mellett. Miminek eszébe jutott, hogy Jack mesélte, a család vett ott egy

ingatlant, befektetés gyanánt. A lakás jelenleg ki volt adva valami celebnek. A taxi megállt a bejáratnál. Két korlát között bársonykötél húzódott, a bejáratot magas, fekete nagykabátos ember őrizte. A Dante Fogadó kisebb hely volt, kevésbé csillogó, mint a Block 122, de még annál is exkluzívabbnak számított. Jack kiszállt a taxiból, és eltűnt az épületben. Mimi boldogan dőlt hátra. – Jól van, menjünk. Látta, hogy beáll eléjük egy fehér limuzin. Úristen, egyesek milyen ízléstelenek! És Jack még őt nevezi újgazdagnak? Megpróbálta kivenni, ismer-e bárkit a limó lármás utasai közül – az ott biztosan híres színész, azért visel puhakalapot, mint valami idióta – amikor hirtelen észrevett valami mást: egy alak bukkant elő az árnyékból, és a főbejáraton át belépett az épületbe. A sötét hajú alak ezüst esőkabátot viselt. Nem. Ez nem lehet. Nem lehet, hogy Schuyler Van Alen az. Vagy mégis? Hát persze, hogy ő az. Mimi érezte, hogy összeszorul a szíve. Ez nem lehet véletlen. Schuyler most lépett be az épületbe, és Jack épp ugyanannak az épületnek az alagsorában működő szórakozóhelyre igyekszik. Lehetetlen. Mimi agyában egymást kergették a gondolatok: valami elkerülte volna a figyelmét? De hiszen a fiú olyan közömbös, olyan hideg volt Schuylerrel. Nem lehet, hogy még mindig bele van zúgva! Vagy mégis? Mintha nagyon is fogadkoznék. Mimi sohasem volt oda Shakespeare-ért, akkor sem, amikor még élt az öreg, de a fontos sorokra azért emlékezett. Ez egészen biztosan a Békétlensége tele volt Tudta, anélkül, hogy bárhogyan is megbizonyosodott volna fel őle: akármit mutat is Jack a külvilág számára, akármit hazudik is neki, van a szívében egy titkos szeglet, amelyet nem láthat, amelynek mélyére nem hatolhat. Egy titkos hely, amely másvalakinek van szentelve. Egy titkos hely, amely Schuyler Van Alené. Bármilyen furcsa, Mimi nem érezte úgy, mintha elárulták volna, nem volt megdöbbenve, még csak kétségbe sem esett. Egyszerűen csak mélységes, súlyos szomorúságot érzett. Annyira próbált segíteni Jacknek. Annyira igyekezett mindent megtenni, hogy a fiú hűséges maradhasson hozzá. Hogy lehet, hogy nem fél a megtorlástól? Hiszen ugyanúgy tisztában van a törvényekkel, mint ő. Tudja, hogy mi a tét. Tudja, mit veszíthet. Ó, Jack... Ne akard, hogy bántanom kelljen téged. Ne engedd, hogy így elidegenedjünk egymástól. Ne akard, hogy le kelljen vadásznom téged.

Tizenharmadik fejezet – Azt hittem, elfelejtetted. Schuyler mosolygott, miközben levette az esőkabátját, és felakasztotta a fogasra. Az előbb lépett be a lakásba a saját kulcsával, amit egy selyemszalagra akasztva hordott a nyakában. Soha nem vette le, nehogy ellopják. Az épületbe teljesen szokásos módon ment be. Váltott egy-két udvarias szót az őrrel. Felment a lifttel, közben kellemesen elbeszélgetett a szomszédokkal. Gügyögött a kisbabának, aki gyapjúba bugyolálva feküdt az ezerdolláros babakocsiban. Úgy tett, mintha éppen olyan lenne, mint ők. Egy estére ennyi elég volt a vámpír trükkökből. – Régóta vársz? – kérdezte. – Most értem ide. Egy oszlopnak támaszkodva állt, karját összekulcsolta maga előtt. Ugyanaz a fehér ing volt rajta, mint reggel, ha így estére kicsit már össze is gyűrődött; a nyakkendőjét meglazította, hagyta, hogy félrecsússzon. De így is gyönyörű volt, ragyogott. Tengerzöld szemében mosoly bujkált, vágy táncolt. Jack Force. A fiú, akire Schuyler egész este várt. A fiú, akire egész életében várt. Legszívesebben odaszaladt volna hozzá – ugrálva, kuncogva, vetve magát a karjaiba – de inkább még élvezte egy darabig a tekintetét, ahogy őt nézte. Azt sem bánta volna, ha belefullad ebbe az átható tekintetbe. És az elmúlt néhány hétben, mióta együtt vannak, megtanult már egyet, s mást a csábításról is. Megtanulta, hogy még édesebb érzés, ha megváratja egy kicsit. Így aztán nem siette el, levette a cipőjét, meztelen talpával a szőnyegre lépett, s hagyta, hogy a fiú bámulja. Ezen a helyen kívül ők ketten semmit nem jelenthettek egymásnak. A fiú annyit sem engedett meg magának, hogy egyáltalán ránézzen. Nem kockáztathatta meg. Úgyhogy Schuyler azt akarta, hogy most viszont élvezze a helyzetet, amíg lehet – bámulja kedvére, ameddig csak akarja. – Gyere már ide – morogta. És akkor végre odarohant – a karjába ugrott, szoros ölelésben, együtt zuhantak a falnak. Kecsesen, könnyedén emelte fel a fiú, és csókkal borította az egész testét. A lány a fiú derekára szorította a combját, és lehajolt, kósza hajtincsei csiklandozták az arcát. Jack. Amikor a karjai közt volt, úgy érezte, mintha elolvadna. Szorosan hozzásimult, szívük vadul kalapált, egy ütemre dobbant. Amikor csókolóztak, a lány lehunyta a szemét, s látta, hogy milliónyi tündöklő, élettel teli szín robban a levegőbe. A fiúnak buja földszaga volt, állati melegséget árasztott magából. Ezen először csodálkozott: arra számított, hogy jégillata lesz – vagy, hogy nem is lesz semmilyen illata, de tetszett neki, hogy valóságos, nyers szaga van. Tehát nem álom. Tudta, hogy nem lenne szabad ezt tenniük. Lawrence óva intette ettől: a vámpírköteléket tilos megszakítani. Jack másnak esküdött hűséget. Schuyler már többször megfogadta magában, hogy véget vet az egésznek, de közben Jacknek meg azt ígérte, hogy mindig ott lesz neki. Annyira boldogok voltak együtt. Egymáshoz tartoztak. De sem a múltról, sem a jövőről nem beszéltek soha. Egyedül ez létezett, ez a kis buborék, amit létrehoztak, ez a kis titok. Ki tudja, meddig folytathatják? Amikor a fiú karjai közt feküdt, sajnálta Mimit. Akkor kezdődött az egész, amikor beköltözött abba az aranyból és márványból készült palotába, a Force család otthonába. Olyan volt az a ház, mint a versailles-i börtön, valamelyik erőddel keresztezve. A szobák meg az előszobák tele voltak kifényezett, színpadiasan kiállított, csodálatos antik műtárgyakkal. Az ablakok előtt végtelen, méregdrága kelmék függtek, és az egész házban némán járkált a szolgák hada; az inasok port töröltek, takarítottak, és ezüsttálcán teát vagy kávét szolgáltak föl a családnak. Schuyler a hercegnős ágyán ült a számára kijelölt szobában, és az ütött-kopott bőröndjét rugdosta: ez volt az egyetlen holmi, amit elhozott magával otthonról. Lawrence megígérte, hogy valahogy megpróbálja kiszabadítani, hogy hamarosan visszatérhet az igazi otthonába. Tudta, hogy

Charles nem fogja megengedni, hogy kapcsolatba lépjen a nagyapjával, ezért megbeszélték, hogy Olivert fogják használni maguk között (Schuyler halványan elmosolyodott) mint Vezetőt. Lawrence személyesen vitte el őt kocsival a Force család házához. Felcipelte a csomagját a bejárati ajtóig, ahol egy kesztyűs komornyik kivette a kezéből a bőröndöt. A következő percben a nagyapja már ott sem volt, és Schuyler megint magára maradt. Charles gyorsan körbevezette a házban: megmutatta a csillogó, olimpiai méretű medencét az alagsorban, a teniszpályákat a tetőn, a konditermet, a szaunát és a Picasso-szobát – ez utóbbi arról kapta a nevét, hogy otthont adott a két freskóméretű, fekete-fehér Les Demoiselles d'Avignon (Avignoni kisasszonyok)-tanulmány egyikének. Azt mondta neki, hogy érezze otthon magát, hogy a konyhában is egész nyugodtan szolgálja ki magát, ha bármire szüksége van. Végül elmondta a szabályokat. Schuyler olyan dühös és bosszús volt, hogy csak bénultan bólintott mindenre. Aztán elhatározta, hogy a bőröndjét fogja rugdosni. Azt a hülye bőröndöt. Azt a hülye bőröndöt a törött zárral. Azt a hülye, ronda bőröndöt, azon kevés tárgyak egyikét, amelyeket megtartott az anyja dolgai közül. Régi Louis Vuitton utazótáska volt, az a fajta, amelyiket, ha egyenesen állva kinyitsz, olyan, mint egy kis ruhásszekrény. Megint belerúgott. Halkan kopogtattak, aztán nyílt az ajtó. – Nem lehetne egy kicsit... ööö... halkabban? Szeretnék olvasni – mondta Jack zavartan. – Ó, bocsánat. – Schuyler abbahagyta a rugdosást. Már kíváncsi volt, vajon mikor találkozik majd az unokatestvéreivel. Még mindig nem egészen igazodott el a vámpírok közötti bonyolult kapcsolatrendszerben, de azt azért tudta, hogy ő és Jack valójában nem vérrokonok, annak ellenére, hogy Charles, Jack apja az ő nagybátyja. Valamikor meg kell majd kérdeznie Lawrence-től, hogy is van ez az egész. – Mit olvasol? – Camus-t – mondta a fiú, és odamutatta Az idegent. – Olvastad? – Nem, de a Cure-számot szeretem. Tudod, azt, amelyiket ez a könyv ihletett. A fiú megrázta a fejét. – Fogalmam sincs. – Azt hiszem, a Three Imaginary Boyson van. Az első lemezük. Robert Smith is nagy könyvimádó. Talán épp olyan egzisztencialista, mint te – cukkolta Schuyler a fiút. Jack a falnak dőlt, összefonta a karját, és elgondolkodva nézte a lányt. – Utálsz itt lenni, mi? – Ennyire látszik? – kérdezte Schuyler, és behúzta a kezét a pulóver hosszú ujjába. Jack kuncogott. – Sajnálom. – Hát még én. A fiú letette a könyvet egy fésülködőasztalra. – Pedig nem olyan rossz itt. – Tényleg? És mi olyan jó benne? – Nos, először is itt vagyok én – mondta Jack, és leült mellé az ágyra. Felvett egy teniszlabdát, ami a lány táskájából gurult ki. A vámpírleckék gyakorlásához hozta magával. Lawrence azt akarta, hogy most a tárgyak ide-oda reptetésére összpontosítson, mert ez még nem ment neki. Jack feldobta, és ügyes kézmozdulattal elkapta a teniszlabdát. Aztán letette. – Persze ha azt akarod, hogy elmenjek... Egészen közel ült, szorosan mellette. Schuylernek eszébe jutott, hogy hozzá menekült azon az estén, amikor először megtámadták; hogy milyen szenvedélyesen vágyott rá, hogy felderítsék az igazságot a Croatanról, aztán meg mekkorát csalódott benne, amikor úgy félresöpörte. Aztán még valami eszébe jutott. Valami, amit nem tudott kiverni a fejéből, amióta csak Mimi vérét szívta, és magába fogadta az emlékeit. – Te voltál az... akkor este, az álarcosbálban... te voltál, aki... – suttogta Schuyler, és Jack válasz helyett megcsókolta. Ez volt a harmadik csókjuk (Schuyler számon tartotta az összeset), és ahogy eggyé vált a lélegzetük, ahogy a fiú nagy tenyerébe fogta az arcát, minden, ami addigi életében történt, hirtelen másodlagosnak, hétköznapinak tűnt.

Semmi másért nem volt érdemes élni, csak ezért a tiszta, mennyei érzésért. Amikor először csókolóztak, egy lányt látott Jack emlékeiben, aki olyan volt, mint ő, de mégsem ő volt. A második alkalommal fogalma sem volt, hogy az álarc Jacket rejti, most azonban csakis ők ketten léteztek. Jack nem olyan lányt csókolt, akiről azt hitte, már régről ismeri, Schuyler pedig nem olyan fiút csókolt, akit nem ismert. Egyszerűen csak egymást csókolták. – Jaaack! Jaaack! – Mimi – mondta Jack. Olyan gyorsan tűnt el a szobából, hogy úgy tetszett, mintha hirtelen láthatatlanná vált volna. Amikor Mimi bedugta a fejét Schuyler szobájába, a lány megint egyedül ült az ágyon, és a bőröndjét rugdosta. – Á. Te vagy az. Nem láttad Jacket? Schuyler megrázta a fejét. – Egyébként ne akard túlságosan otthon érezni magad. Fogalmam sincs, hogy minek apának egy ilyen kis görény, mint te, de fogadj el egy tanácsot: jobban teszed, ha nem kerülsz az utamba. Aznap este Schuyler két különböző köszöntőajándékot kapott: valaki szándékosan úgy ágyazott meg neki, hogy a lába belegabalyodjon a lepedőbe, valaki más pedig egy könyvet csúsztatott be az ajtaja alatt. Albert Camus A pestis című könyvét. A könyv lapjai közt egy borítékot talált, a borítékban pedig egy kulcsot. Onnantól fogva Jack soha még csak tudomást sem vett a jelenlétéről, sem otthon, sem az iskolában. Később azonban bőségesen kárpótolta ezért. – Ezt meg hol szerezted? – kérdezte Jack, és finoman végighúzta az ujját a Schuyler homlokán éktelenkedő vágáson. A vastag, bolyhos szőnyegen feküdtek, és a tűz maradványait bámulták. – Ja, semmi. Csak bevertem a fejem – válaszolta a lány. Még nem akart neki Dylanről beszélni. – Követett? – Igen. De úgy intéztem, hogy elmenjen, mielőtt ideérek – mondta a fiú álmos hangon. Schuyler a karjára hajtotta a fejét. A szobára csak az utcai lámpák vetettek egy kis fényt, de a lány tisztán látta a fiút. Tökéletes arcát mintha márványból faragták volna, bőre úgy világított, mint a gyertyafény. – És téged nem követtek? – Nem. Valójában nem figyelte, hogy követik-e. Azzal volt elfoglalva, hogy rábeszélje Olivert, menjen haza. És túlságosan izgatott is volt. Hiszen tudta, nem igaz? Tudta, hogy Jack ott lesz, hogy ott fogja várni, mint ahogy korábban ő várt rá. De legközelebb óvatosabb lesz, igen. Muszáj óvatosnak lenniük.

Tizenegyedik fejezet Bliss késve érkezett a Lexington fegyvergyárhoz. A Rolf Morganbemutató este kilenckor kezdődött, és neki már hatra ott kellett volna lennie, hogy kisminkeljék és befésüljék, de már fél kilenc is elmúlt. Reménykedett benne, hogy a tervező nem fogja kinyírni, bár valószínűnek tartotta, hogy már rég letett róla, és mire odaér, valamelyik másik modell feszít majd a fekete csipkés, fűzős ruhában, amit aznap este viselnie kellett volna. Nem akart elkésni, de ez a legutolsó látomása egészen összezavarta. Fogat mosott, és amikor felnézett, a tükörben meglátta ugyanazt a jóképű, fehér öltönyös férfit, akivel álmában találkozott. – Jézusom! – Aligha. – A férfi úgy nevetett, mintha ennél viccesebbet még életében nem hallott volna. Bliss rájött, hogy a haja pontosan olyan színű, mint az olvasztott arany. A szeme olyan kék volt, mint a tiszta, reggeli égbolt. A fürdőszobát tavaszi liliom illata lengte be, de olyan émelyítően, mintha valami rothadást próbálna elfedni. Mint amikor a nevelőanyja, BobiAnne túl sok parfümöt fújt magára a konditerem után, ahelyett hogy lezuhanyozott volna. Bliss elhatározta, hogy bátor lesz. – Ki vagy te? – Én te vagyok. – Kezdek megőrülni, ugye? Miért vagy itt? – Bliss elfordult a mosdótól, és megpróbálta lelassítani a légzését. – Mit akarsz? A fehér öltönyös, aranyhajú ember a kabátzsebébe nyúlt, és elővett egy régimódi, aranyláncon függő zsebórát. – Időt. Amikor Bliss megint a tükörbe nézett, a férfi már nem volt ott. Egy órán keresztül bámulta az üveget, hátha megint felbukkan. Amikor végül nagy nehezen elvonszolta magát a tükörtől, akkor vette csak észre, hogy késésben van. A telefonján azonban nem várta dühös üzenet az ügynökét ől, sem ideges szónoklat arról, hogy a tervező idegbajt kap, hogy nincs ott. Amikor a bemutató bejáratánál egy lelket sem talált, csak egypár nyomorult, feketébe öltözött divatáldozatot, akiket rendőrségi kordonok mögé tereltek, már végképp semmit sem értett. Ez volna a divathét? Hol a szerkeszt ők és fotósok, celebek és stylistok őrült karneválja, hol vannak a divatosan ideges divatguruk, akik egymást taszigálva, lökdösve, könyökölve próbálnak bejutni a Rolf Morgan-bemutatóra? Rolf show-ja a szezon legnagyobb eseményének számított, erre volt a legnehezebb meghívást és jegyet szerezni. Most viszont fél óra múlva kezdődik a bemutató, és sehol senki. Egyetlen kis mitugrászt talált, egy produkciós asszisztenst, aki fekete pólót viselt ROLF MORGAN felirattal, attól megkérdezte, hogy jut el a színfalak mögé. A fegyvergyár adott otthont a Nemzeti Őrsereg 69. Ezredének: amikor Bliss belépett, az egyenruhás katonák szalutáltak neki. A zegzugos épület falai mentén húzódó üvegvitrinekben fegyverek és lőszerek százai sorakoztak. Bliss az útbaigazítást követve keresztülment egy hatalmas csarnokon; akkora volt, mint egy repülőgéphangár, ezt rendezték be a divatbemutatóra. A széksorok egészen a mennyezetig értek, a terem túlsó végében felállított színpadon épp beállt a zenekar. Rolf elmondta a próbákon, hogy a modellek egy hatalmas, a színpad fölé függesztett kifutón mennek majd végig, és Bliss már alig várta ezt az izgalmas, nehéz feladatot. Belépett az ideiglenesen felállított színfalak mögé, és döbbenten látta, hogy a szokásos, félelemtől, izgalomtól, adrenalintól lüktető, őrült készülődés helyett tökéletes nyugalom uralkodik mindenhol. Schuyler újságot olvasott a közelben egy széken ücsörögve, haja elképesztő lófarokba kötve a feje tetején, arca kifutó készre festve: kék szeme körül fekete foltok, ajkai halvány, rózsaszínes arannyal bevonva. Bliss örült, hogy látja a barátnőjét; még nem beszéltek arról, ami azon az éjjelen történt. Mindketten kerülték a témát, mintha zavarban lennének. Bliss azóta nem találkozott Dylannel, bár a

fiú egy halom üzenetet hagyott a telefonján, amelyekben bocsánatért esedezik, és könyörög Blissnek, hogy látogassa meg. A lány az összes üzenetet kitörölte. Schuyler viszont az óta az este óta mintha rózsaszín felhőben jártkelt volna a Duchesne-ben. Bliss tudta, hogy Jackkel találkozgat, és bár nem akarta, mégis féltékenyen figyelte a barátnője újra felfedezett boldogságát. Az persze tök gáz, hogy mások előtt nem lehetnek együtt Mimi miatt, meg minden. És igen, az is kész szívás, hogy Jack gyakorlatilag jegyben jár valaki mással. De Bliss akkor is látta, hogy Schuyler szerelmes, és hogy viszontszeretik. Ő nem mondhatta el ugyanezt Dylanről és saját magáról. – Hol vannak az emberek? – kérdezte Bliss. – Kint sincs senki. – Á, szia. – Schuyler félretette a francia Vogue legújabb számát. – Igen, zárva vagyunk. Örülhetünk, ha éjfél felé elkezdhetjük a bemutatót. Megmondták az embereknek, hogy menjenek el, aztán jöjjenek vissza. Bliss leroskadt egy székre. – Ez most komoly? – Ez az első munkád Rolffal? – kérdezte egy másik modell, aki meghallotta, mir ől beszélnek. Bliss felismerte: Sabrina Sorboba volt az, a kelet-európai óriásnő, a tervezők legújabb kedvence. Bliss bólintott. – Rolf mindig késik. Tavaly Brannon Frost úgy ment el, hogy meg sem nézte a bemutatót, annyira idegesítette, hogy megváratják – mondta nekik Sabrina. Brannon Frost a világ leghatalmasabb divatlapja, a Chic Kékvérű főszerkesztője volt. Ha Brannon egyet csettint, hirtelen az egész ruhatárad kimegy a divatból. Csett! Feltupírozott, nagy haj. Csett! Darázsderék, szűk nadrág. Csett! Egyberuha, kerek sarok. Csett! Horgolt cuccok, lapos talp. Csett! – Éjfélkor? Az még három óra! – panaszkodott Bliss. Mi a fenét csináljanak addig, egyszerűen csak várjanak? Észrevette, hogy néhány modell kártyázik, bár a legtöbben a mobiljukon vagy a BlackBerryjükön lógtak. – Pezsgőt? – Sabrina meglengetett előttük egy Laurent-Perrier magnumot, és a választ meg sem várva Blissnek is meg Schuylernek is kitöltött egy-egy pohárral. Így ütötték el az időt: ittak, dohányoztak és vártak. A legújabb túl-soványak-a-mo-dellek-botrány nyomására az ügynökség az „egészséges étkezés” látszatát keltve száraz kekszet, meg olvadt sajtot tálalt fel a lányoknak. Na persze! A modellek úgyis párán élnek: füstön és levegőn. – Szóval a tavalyi eset miatt most felhívták a Chic, a Mine meg a Jeune összes szerkesztőjét, és megmondták nekik, hogy menjenek, igyanak valamit, vagy vacsorázzanak meg, aztán jöjjenek vissza. Bliss bólintott. – Akkor meg kik azok ott kint? – Senkik. Naná. Persze hogy a fontos embereknek mind szóltak, akik viszont lejjebb vannak a ranglétrán, azoknak magukról kell gondoskodniuk. Bliss bedugta a táskáját a pult alá, és épp kérdezni akart valamit Schuylertől, amikor egy zaklatott férfi rontott be a modellek várószobájába – végre valaki, aki úgy viselkedett, mintha néhány órán belül össze kellene rakni egy divatbemutatót. – Bliss! Csakhogy itt vagy. Kellesz a hajnál és a sminknél. Bliss átlapozta az Arena Homme legújabb számát, elszívott pár szál cigarettát, és jó sok pezsgőt megivott, mialatt az udvariatlan fodrász és a hasonlóan feszült asszisztense hatalmas, hullámzó költeménnyé fésülte és simította a haját, a kedélyes sminkes pedig vastag rétegekben hordta föl a vakolatot az arcára. Blisst mindig elképesztette, mennyire könnyű mesterség a modellkedés. Mást sem kellett tennie, csak ott ülni egy helyben. Aztán állnia kell. Aztán meg mennie. Ennyi. Jó, persze, muszáj, hogy az ember lélegzetelállítóan szép legyen ahhoz, hogy az egész „működjön". De azért önmagában nem volt elég, ha bámulatosan gyönyörű vagy. A legjobb modelleket körüllengte valami velük született titokzatosság, valamiféle bágyadtság, ami a zsigereikben volt. Végül is Kate Mossból is csak egyetlenegy van. Amikor a szépségcsapat már elégedett volt a munkájával, Blisst lelkes divattanoncok szólították meg: ketten abból a hatalmas önkéntes hadseregből, amely a konkrét fizikai munka nagy részét a

vállára véve, gyakorlatilag létrehozta a divathetet. – Fel kell venned az első ruhát. Rolf látni akarja. A két diák segített Blissnek belebújni a szűk fekete fűzős ruhába. Egyikük a hátán húzta szorosra és kötötte meg a masnikat, mialatt a másik ráadott Blissre egy pár, elöl cikcakkban befűzött, bársony bokacsizmát. A ruha egészen a testére simult, a fekete csipke imittamott látni engedte a bőrét, és füstös, szexi hangulatot kölcsönzött a megjelenésének. A fűzős felsőrész kivágása olyan mélyre nyúlt elöl, hogy Bliss elpirult, amikor meglátta, milyen sok látszik a csupasz bőréből. – Ez mi? – kérdezte az egyik diák, és a dekoltázsában fekvő, fényes smaragd nyakláncra mutatott. – Az enyém. – Nem tudom, tetszik-e majd Rolfnak – mondta tétovázva a másik diák. Bliss vállat vont. Nem érdekelte, mit akar Rolf. Soha nem fogja levenni ezt a láncot.

Tizenötödik fejezet Mimi és Jack Force pontosan öt perccel éjfél el őtt lépett be a Fegyvergyárba a vakuk villogása közepette. Mimi Jack vállának dőlt, szorosabbra húzta magán vastag, zebracsíkos coboly-prém bundáját, és amennyire tudott, extra nagy napszemüvege mögé rejtőzött, mintha a rengeteg fényképezés ártana neki. – Vigyázzon – szólt rá éles hangon Jack egy túlbuzgó paparazzóra, aki kissé túl közel jött, és meglökte Mimit. – Mimi! Erre! – kiáltott oda egy fiatal, fülhallgatós újságíró. Gyorsan bekísérte őket a terembe a divatőrültek tengerén keresztül, egészen a legelső sorig. – Egy perc, és kezdünk. Itt ültök Brannon mellett. A csarnokban vibrált a levegő az igalomtól, egyetlen szabad hely sem maradt, már minden celeb megérkezett (Mimi az utolsók egyike volt), még a széksorok közötti folyosók is dugig megteltek a fekete pólós önkéntesekkel, akik a színfalak mögül a terembe lopóztak, hogy láthassák, mi történik. A színpadon a zenekar dübörgő alt-rock himnuszt játszott, a frontember rekedt hangon énekelt. Mimi a kamerák kedvéért még egy kicsit tollászkodott: lerázta a válláról a bundát, és befeszítette a vádliját, hogy vékonyabbnak látsszon a lába. Egyáltalán nem irigyelte a modelleket: őket csak a rájuk aggatott ruhák miatt fényképezték. A körülötte hullámzó izgatott, a nevét kiabáló, kattintgató, szédítő tömeg viszont egyes-egyedül őrá kíváncsi. – Élvezed, mi? – kérdezte mosolyogva Jack. – Mmm. – Az elmúlt hét során olyan jól leplezte a dühét, hogy Oscart érdemelt volna érte. Pedig rá sem bírt nézni az ikertestvérére. Arra a hazugra, arra az árulóra. Mindent kockára tett azért, hogy azzal a félvérű korccsal enyeleghessen. Most már átlátott a féltő gondoskodás álcáján, és megértette, milyen régóta a sötétben tartja őt a fiú. Ez a szemétláda csak tetteti, hogy szerelmes belé, de közben eltitkolja az igazi érzéseit. Az egészben az volt a legrosszabb, hogy még csak nem is volt képes gyűlölni őt. Túlságosan szerette, és túlságosan megértette a hibáit. Jacket gyűlölni olyan lenne, mintha saját magát gyűlölné, és Mimi többre becsülte magát annál, mintsem hogy ilyesfajta nyomorúságban fetrengjen. – Mimi! Drágám! – vetette rájuk magát hirtelen Randy Morgan, a tervező felesége, és ömlengve két oldalról arcon csókolta Mimit. – Hátra kell jönnöd, hogy sok szerencsét kívánj Rolfnak! Mimi megengedte, hogy a tervezőhöz vezessék egy kis hagyományos hízelgős jópofizásra. Persze a tervező lesz az, aki a hízelgést, meg a jópofizást csinálja majd. Mimi volt az egyik legnagyobb ügyfele. Otthagyta Jacket, és keresztülvergődött a tömegen. Rolf szorosan megölelte, és elhalmozta bókokkal. Mimi fogadta a hódolatot, és jó bemutatót kívánt neki. Jó pár másik Kékvérűnek is odaköszönt a társasági köréből: Piper Crandallnek, aki ocsmány sárga ruhát viselt, és Soos Kemblenek is, aki arról panaszkodott, hogy száműzték a második sorba. Mimi kiszúrt egypár beképzelt Vörösvérűt is. Lucy Forbes áradozott egy sort Mimi új Rolf Morgan-ruhájáról, amelyet a tervező aznap reggel küldött át futárral, hogy erre a show-ra fölvehesse. Aztán a szoba túlsó végében megpillantotta gyűlölete tárgyát. Schuyler körül sürögtek-forogtak az öltöztetők, akik az utolsó simításokat végezték a ruháján: fodros blúzán, karcsúsított lovaglókabátján, pamutbársony lovaglónadrágján és magas szárú csizmáján. Mimi arra gondolt, hogy ha nem pont Schuyler viselné, megvenné magának ezt a szerelést. Habozás nélkül Schuylerhöz lépett. Talán még sikerülhet hamvába halasztani ezt a dolgot; talán még van remény, hogy semmi nem lesz Jack hülye flörtöléséből. – Schuyler, van egy perced? – kérdezte. Schuyler elküldte az öltöztet őket, és a két lány arrébb húzódott egy csendes sarokba. – Mi a helyzet? Mimi úgy döntött, hogy azonnal a tárgyra tér. – Tudom, mi folyik közted és a bátyám közt.

– Ezt hogy érted? – Schuyler igyekezett nyugodt maradni, de Mimi érezte, hogy riadókészültségbe helyezte magát. Igaza volt. A rohadt életbe, igaza volt. Még csak meg sem próbálja tagadni ez a nyomorult. Együtt vannak. Mennyire gabalyodtak már bele? Miminek összeszorult a szíve. Megfogadta, hogy sohasem lesz féltékeny erre az idegesítő kis hülyére. De Schuyler dacos arckifejezését látva, kezdte másképp gondolni. Schuyler nem hunyászkodott meg, nem látszott zavartnak, nem tűnt gyengének. Nyoma sem volt a nyüszítő félvérnek, aki összerezzent, ha rákiáltottál. Nyoma sem volt a lánynak, aki belezúgott a nagy Jack Force-ba, és most a viszonzatlan szerelem csapdájában vergődik. Mimi teljesen tisztán látta Schuylert. Olyan volt, mint aki magabiztos ebben a kapcsolatban. Mint aki tudja, hogy a kezében van a fiú szíve. Mimi egy pillanatra őszintén kívánta, bár az az Ezüstvérű elhurcolta volna Schuylert a pokolba. – Van fogalmad róla, hogy mit művelsz Jackkel? – Te meg miről beszélsz? Mimi jó erősen megszorította Schuyler felkarját. – Gondolj az anyádra. Mit gondolsz, Allegra miért fekszik kómában? Mit gondolsz, miért van, hogy halhatatlan, de nem hal meg? Tönkrement, használhatatlan. Azt akarod, hogy Jackkel is ez történjen? – Az anyámat ne keverd ide – mondta Schuyler fenyegető hangon, és lerázta magáról Mimi kezét. – Semmit nem tudsz az anyámról. – Ó, dehogyisnem. Sokkal régebb óta élek, mint te. – Mimi arca megváltozott, és Schuyler egy pillanatra látta, ahogy átsuhan rajta az a sokféle nő, aki Mimi volt az idők során: az egyiptomi királynő, a francia nemesasszony, a bátor zarándok, a newporti háziasszony: mind lélegzetelállítóan gyönyörűek voltak, és mindnek ugyanaz a hideg, zöld szem uralta szép arcát. – Te nem érted ezt a kötődést... – suttogta Mimi, miközben a tervező az utolsó simításokat végezte a ruhákon a csapatával. – Jack és én egyek vagyunk. Ha elválasztod tőlem, az olyan, mintha letépnéd a bőrét. Szüksége van rám. Ha megújítja a kötést, megerősödik, teljessé válnak az emlékei. Ki fog virulni. – És ha nem? – kérdezte Schuyler kihívóan. – Már foglalhatod is az ágyát abban a kórházban, ahova az apám folyton jár. Ez nem valami ostoba iskolás játék, te eszelős lány. – Ez élet és halál. Angyalok és démonok. A kötés a törvény. Minket ugyanabból a sötét lényegből teremtettek, gondolta Mimi, de nem mondta ki. Látta, hogy Schuyler nem értené, nem akarja érteni. Schuyler újszülött. Nem fogja még fel a halhatatlanság kérlelhetetlen törvényszerűségeit. A vámpírok szigorú, megkérdőjelezhetetlen működési rendjét. – Nem hiszek neked. – Nem is gondoltam, hogy fogsz – válaszolta Mimi kimerülten. – De ha igazán szereted, el kell hagynod őt, Schuyler. Engedd el. Mondd neki, hogy nem akarod őt többé. Ez az egyetlen módja annak, hogy elengedjen téged. Schuyler megrázta a fejét. Körülötte lassan sorba rendeződtek a modellek, Rolf még feltűzött egy szegélyt itt, betűrt egy pliszét ott. Kint sötét lett, kezdődött a bemutató. Az egyik öltöztető lecsípett egy elkószált cérnát a lovaglókabátja ujjáról. – Nem tehetem. Nem hazudhatok. Mimi kérdezés nélkül belekortyolt Schuyler pezsgőspoharába. – Akkor Jack elveszett.

Tizenhatodik fejezet Az előző évben, a tavalyi bemutatón Rolf Morgan végigsétáltatta a közönséget a kifutón, mialatt a modellek az első sorban ültek, és úgy tettek, mintha jegyzetelnének. A divatsajtó annyira el volt ragadtatva a műsorszámtól, hogy Rolf megint ki akart próbálni valami meghökkentően vicces csavart. Idén visszafelé fog lemenni a show: a tervező meghajlásával kezdődik, és a pompás báli ruháktól halad majd a kényelmes, sportos viseletek felé. Miközben a zenekar a Space Oddity feldolgozását játszotta dübörögve, Rolf hatalmas tapsvihar közepette kiszaladt a színpadra. Rózsacsokrot cipelve jött vissza a színfalak mögé, ragyogott, és tele volt energiával. Schuyler látta, hogy Cyrus, Rolf görcsös mindenese a sor elejére vezeti Blisst. A fekete fűzős csipkeruhának a bemutató záróakkordjának kellett volna lennie, így aztán visszafelé menetben az lesz a nyitódarab. Schuyler biztatóan intett Blissnek. Tudta, hogy a barátnője még mindig fél egy kicsit a kifutótól, úgy festett, mint egy ideges kezdő, ahogy remegő kezét csípőre téve állt a színfalak mögött. Néhány perccel később Bliss széles mosollyal az arcán, megkönnyebbülve jött vissza. – Őrület van odakint! – áradozott Schuylernek, de már vitték is, hogy átöltözzön a második szerelésébe. Schuyler visszamosolygott Blissre, és közben arra gondolt, milyen jó lenne, ha már véget érne az egész, ha végre visszabújhatna a saját ruháiba – egy bizonyos férfiingbe, ami épp a kedvence volt, a fekete, testhez simuló nadrágba meg a hasított körmű patával felturbózott csizmába, amit nemrég turkált. A goth stílusú báli ruhákat viselő lányok már mind lejöttek a kifutóról, és Cyrus most őt vezette előre. Ő következik. – Ne felejtsd el, amikor odaérsz a végére, egyik póz, másik póz, BUMM! Aztán visszajössz. Schuyler bólintott. Nagy levegőt vett, és kilépett a színpadra. A kifutóra lépni olyan volt, mintha a Holdra lépne. A színfalak mögötti világ mocskos valóságát, a fecsegést, a biztosítótűket, a fogasokon lógó ruhák emberfeletti rendetlenségét, a dugig tömött kiegészítős ládákat hátrahagyva, kilépett a színpad fehér fényeibe, az ezernyi fényképezőgép vakító villogásába. A levegőben elektromosság szikrázott, ilyesfajta hangzavart csak a legjobb rock koncerteken hallani – a hátsó sorokból érkező, lelkesítő kiáltásoktól és fütyülésektől a zenekar egyre hangosabban és gyorsabban játszott, a modellek pedig a leggőgösebb tartásukat öltötték magukra. Schuyler észre sem vette a komor képű szerkesztőket vagy a kihívóan öltözött celebeket az első sorban; arra összpontosított, hogy egyik lábát a másik elé rakja, és nehogy bolondot csináljon magából. Amikor odaért a kijelölt helyre, a kifutó végébe, az előírt pózokba vágta magát: a csípőjét előretolva balra fordult, rögtön utána meg jobbra. Már épp meg akart fordulni, hogy visszamenjen, amikor hirtelen megnyílt az akarata egy sürgető, erőteljes küldésnek. Az összefüggéstelen, vad gyűlölet olyan váratlan erővel támadt Schuylerre, hogy meg kellett állnia két lépés között, megingott a küldés súlyától, megbotlott a magas sarkú csizmában. Az első sorban ülők hallhatóan felszisszentek. Schuyler érezte, hogy megtört, hogy kicsúszott a lába alól a talaj. Valaki – vagy valami – durván behatolt az agyába. Azonnal felismerte, hogy manipuláció, de erősebb és gonoszabb hatás volt, mint amit Dylannel tapasztalt. Megbocsáthatatlan, erőszakos behatolás volt, meztelennek és sérültnek érezte magát, és rettenetesen félt. Muszáj volt azonnal eltűnnie onnan. Nem volt idő arra, hogy rendesen menjen le a kifutóról. Leugrott a színpadról, a fotósok között landolt. Pontosan tudta, hogy most hova kell mennie. – Bocsánat! – mondta a szerencsétlen fotósgüzünek, akinek a lábára taposott. Keresztülszáguldott a tömegen, a csapat nem értette, mi történik, a közönség viszont, mivel azt hitte, hogy ez is a show része, el volt ragadtatva. Schuyler hallotta, hogy utána kiabálnak a színfalak mögül: – Hé! Ez a lány meg hova megy? Azonnal gyere vissza! Holnap címoldalra kerül a szenzációéhes lapokban, hogy a modell elszökött a kifutóról a Rolf

Morgan-show-n, de Schuyler ebben a pillanatban nem a média, vagy az ügynöke, vagy Rolf miatt aggódott. Mi volt ez? – töprengett, és úgy érezte, mindjárt felrobban a szíve a rettegéstől, miközben rohant végig a West Side Highwayn, gyorsabban, mint ahogy a forgalomban valaha is haladhatott volna. Ki volt ez? Abban a pillanatban, ahogy megérkezett a lepukkant, régi, barna kőépülethez a Riverside Drive-on, egy kicsit máris kevésbé érezte betegnek, bemocskoltnak magát. Lawrence renoválásának hála, a ház már nem tűnt annyira ütött kopottnak, mint régebben. A kőlépcsőket lecsiszolták, a graffitiket az ajtón lefestették, és a vízköpőknek is visszaadták régi méltóságukat. Amikor belépett a nagyapja dolgozószobájába, az öreg épp előrehajolt, és egy kupac papírt pakolt bele egy bőr aktatáskába. Schuyler látta, mennyire megöregedett az alatt a pár hónap alatt, amióta nem találkoztak. Oroszlán sörényére emlékeztető hajába szürke tincsek vegyültek, és új vonalak húzódtak a szeme körül. Lawrence Továbbélő volt, azon kevés vámpírok egyike, akik nem pihentek, nem járták végig a reinkarnáció megszokott ciklusát. Évszázadok óta élt ugyanebben a fizikai testben. Képes volt rá, hogy olyan fiatalnak látszódjon, mint Schuyler, de ezen az estén úgy festett, mint aki egy évezred súlyát cipeli a vállán. Amióta Schuyler ismerte, először látta vénségesen vénnek. Nem úgy nézett ki, mint aki a huszonegyedik században él. Inkább úgy, mintha már akkor is itt lett volna, amikor Mózest kosárba rakták, és útnak indították a folyón. – Schuyler, micsoda kellemes meglepetés – mondta, bár egyáltalán nem tűnt úgy, hogy kicsit is csodálkozik a lány megjelenésén. – Hová készülsz? – kérdezte a lány köszönés helyett, amikor látta, hogy a nagyapja ütött-kopott utazóládája ott áll bepakolva, leszíjazva az asztal mellett. – Rióba – válaszolta az öreg. – Óriási földrengés volt arra, nem láttad a hírekben? – kérdezte Lawrence, és a tévére mutatott, amit nemrég állíttatott be az irodájába. A kamerák lángokba borult városokat, törmelék halommá zúzott házakat mutattak. Schuyler gyorsan elmormolt egy imát, ahogy a pusztítást meglátta. – Nagyapa, valami történt velem. Alig néhány perce. – Elmondta, mi történt, hogy úgy érezte, valami hihetetlen gonoszság jelent meg körülötte. Csak egyetlen rövid pillanatig tartott az egész, de ez elég volt ahhoz, hogy a lénye utolsó porcikájáig mocskosnak érezze magát. – Szóval te is érezted. – Mi volt az? – Schuyler megborzongott. – Egyszerűen... undorító volt – mondta, bár az undorító túl gyenge szó volt ahhoz a körvonalazatlan ellenségességhez képest, amit megtapasztalt. Lawrence intett neki, hogy üljön le, és közben tovább böngészte a papírjait. – Elértél már az olvasmányaidban a Corcovadóról szóló fejezethez? – Tudom, hogy Rióban van... hogy Brazíliában van – válaszolta a lány tétován. Nem sokat haladt az anyaggal, amit Lawrence feladott neki. Ostobaság volt tőle, de úgy érezte, a nagyapja részben felelős azért, ahogy most élnie kell, és haragjában nem törődött vele, amikor az öreg arra biztatta, hogy elevenítse fel a tudását a Kékvérűek történelméből. Lawrence sürgette, hogy olvassa el az ősi, korábban tiltott szövegek másolatát: Croatan történetét, ami mostanáig ki volt törölve a hivatalos feljegyzésekből. Nem tudni, hogy Lawrence-t bosszantotta-e a dolog, mindenesetre nem mutatta, ha igen. Inkább türelmesen magyarázni kezdett, úgy, mint amikor még egyetemi tanár volt. – Corcovado az erő helye, az energia forrása, a legfőbb kezdet, ahonnan mi, vámpírok az erőnket nyerjük a Földön. A halhatatlanságunk az élet alapesszenciájához fűződő harmonikus kapcsolatból származik, olyan adomány, amit a kiűzetés után is sikerült megőriznünk. A tévében a kamera a Megváltó Krisztus híres szobrát mutatta; a szobor a Corcovado-hegy tetején, óriási talapzaton állva magasodott a város fölé. Schuyler azon tűnődött, hogyhogy a szobor még mindig áll, amikor szerte a városban csak törmelék maradt a házakból. – A földrengés. A küldés, amit érzékeltem. Összefügg a kettő, igaz? Ezért mész oda? – kérdezte Schuyler, de már tudta, hogy igaza van. A nagyapja bólintott, de többet nem árult el az útról. – A legjobb, ha nem tudod pontosan, mi az összefüggés.

– Ha jól sejtem, ma este indulsz – mondta Schuyler. Lawrence bólintott. – Először Sao Paulóban találkozom Kingsley csapatával. Onnan együtt megyünk Corcovadóba. – És a Konklávé? – Érthető módon aggódnak, de legjobb, ha ők sem tudnak túlságosan sok konkrétumot az utazásomról. Te tudod, hogy kétségeim vannak a Konklávéval kapcsolatban, hogy Cordeliával mindig is gyanakodtunk. – Hogy az egyik nagy család elárult bennünket – mondta Schuyler, és nézte, ahogy a nagyapja aprólékos gonddal megigazgatja a nyakkendőjét. Lawrence mindig minden eseményre elegánsan öltözött. – Igen. De azt nem tudom, hogy hogyan. És azt sem, hogy miért. Persze a gyanúnk eddig még nem igazolódott be, és bizonyítékot sem találtunk soha semmiféle árulásra. A legutóbbi támadások mégis megerősítették, hogy egy vagy több Ezüstvérű valahogy életben maradt, és most visszatért, hogy közülünk szedje áldozatait. Hogy talán maga a Sötét Herceg jár még mindig a Földön. Schuyler megborzongott. Akárhányszor Lawrence Luciferről beszélt, úgy érezte, megfagy az ereiben a vér. Már a neve is maga volt a gonosz. – Most pedig, Schuyler, el kell búcsúznom tőled. – Ne! Hadd menjek veled! – kiáltotta Schuyler, és felállt a székről. Az a sötét, borzalmas, utálatos gyűlölködés. Nem engedheti, hogy a nagyapja egyedül szálljon szembe vele... bármi is az. – Sajnálom. – Lawrence megrázta a fejét, és a kabátzsebébe süllyesztette a tárcáját. – Neked itt kell maradnod. Erős vagy, Schuyler, de nagyon fiatal. És még mindig én vagyok felelős érted. – Leeresztette a redőnyt, és belebújt egy régi esőkabátba. Anderson, a Vezetője jelent meg az ajtóban. – Készen van, uram? Lawrence kezébe vette a táskáját. – Ne nézz rám ilyen csalódottan, unokám. Nem csak magad miatt kell itt maradnod New Yorkban. Ha van valami, amit megtehetek az anyádnak, legalább egyetlen dolgot, az az, hogy nem keverlek bajba, és olyan messze tartalak Corcovadótól, amilyen messze csak tudlak.

TÖRTÉNELMI RAKTÁR Hangfelvételek archívuma Szigorúan titkos akta Csak legfelsőbb engedéllyel A 2/28-as jegyzékszámú venátori jelentés átirata (Tompa hangfelvétel. Két kivehet ő hang: Martin Venátor és Charles Force, Régisz.) M ARTIN VENÁTOR: Ráharapott a lány. CHARLES FORCE: Egészen biztos vagy benne? MV: Igen. Semmi kétségem sincs afelől, hogy meg fogja kísérelni az Incantation Demonatát. CF: De hiszen szinte gyermek még, és ilyen sötét mágiába ártja magát. Talán ha felfednéd előttem... MV: Tudod, hogy nem mondhatom el a nevét, amíg a próba be nem bizonyítja, Régisz. De ne aggódj, nem fogom engedni, hogy véghezvigye a varázslatot. CF: De muszáj lesz. MV: Hogyan, Régisz? Nem értem. CF: Ez egy próbatétel, Venátor. Véghez kell vinni a varázslatot. Ha a lány kudarcot vall, te veszed kézbe a pengét, és saját véredet ontod. MV: Tud erről a Bizottság? A Konklávé egyetért? CF: A Konklávé miatt ne aggódj. Az az én dolgom. A Venátorok hűségesek hozzám, nem igaz? MV: De Régisz... a varázslat. Biztos vagy benne? CF: Biztos vagyok. Amikor eljön az idő, tedd meg. Parancsolom.

Tizenhetedik fejezet Bliss gyerekkorában egy hatalmas kúriában élt a családjával: olyan házban, amilyet léptennyomon találni lehetett River Oaksban, a Houston környéki, gazdagok lakta kerületben. A kétezerötszáz négyzetméteres ház maga volt a megtestesült pazarlás. Bliss akkoriban azon viccelődött, hogy ennek a háznak saját irányítószám kellene. Soha nem érezte otthon magát ott, jobban szerette a nagyszülei hatalmas tanyáját a nyugat-texasi vadonban. A jenki gyökerek ellenére Bliss családja Lone Star-arisztokratának számított – a pénz az olajból lett, a marhából és... nos... főleg az olajból. Llewellynék mindig szívesen mesélték, hogy a családfő botrányos módon, felső tízezerbeli családját felháborítva, otthagyta a Yale-t, hogy egy olajmezőn dolgozzon. Hamarosan már annyira ismerte a dörgést, hogy hatalmas, olajban gazdag területeket vett, és az egész állam legszerencsésebb olajbárójává nőtte ki magát. Vajon tényleg a szerencsének köszönhette ezt, vagy inkább a vámpírképességeinek? – tűnődött most Bliss. Forsyth a legfiatalabb fiú legfiatalabb fia volt. A nagyapja lázadás gyanánt az általános iskola után keleten maradt, elvette feleségül andoveri kedvesét, egy connecticuti első bálozót, és a lány családjának Fifth Avenue-i lakásában nevelte fel a fiát, míg a tőzsde balszerencsés alakulása miatt családjával együtt vissza nem tért a texasi tanyára. Blissnek az egyik legnagyobb kedvence volt a nagyapja. Az öreg hiába töltött jó pár évet északkeleten, utána is texasi kiejtéssel beszélt, és gúnyos, fanyar humora is megmaradt. Gyakran mondogatta, hogy sehol sincs otthon, ezért aztán mindenhol otthon van. Szeretett visszagondolni a New York-i életére, de lelkesen vetette bele magát a családi vállalkozásba is, amikor senki más nem akarta átvenni a tanyát, mert mindenki inkább a csupa üveg metropoliszokba, Dallasba vagy San Antonióba költözött. Bliss sokszor kívánta, bárcsak még mindig élne Nagyapó; egyébként is mi értelme, hogy vámpír vagy, ha emberi hosszúságú életet élsz csak, aztán meg várnod kell, hogy életre hívjanak a következő ciklusban? Bliss együtt nőtt fel a megszámlálhatatlanul sok unokatestvérével, és egészen addig, amíg tizenöt éves nem lett és New Yorkba nem költözött, meg volt győződve róla, hogy semmi különös vagy érdekes nincs benne. Az is lehet, hogy csak nem akarta tudni az igazat. Utólag megértette, hogy már korábban is voltak jelek: az unokatestvérei gyakran utaltak „az átváltozásra", akiket már beavattak, titkon össze-össze nevettek, aztán ott voltak az apja állandóan cserélődő titkárnői, akik, most már értette, az emberismerőseiként szolgáltak. Csak nemrég merült fel Blissben, mennyire furcsa, hogy az igazi anyjáról soha senki nem beszélt Az igazi anyját soha nem ismerte, egyedül csak BobiAnne-t. Blisst bizonytalan kapcsolat fűzte ízléstelenül öltözködő, túlságosan is féltő nevelőanyjához, aki elhalmozta őt a szeretetével, miközben a saját gyermekére, Bliss féltestvérére, Jordanre ügyet sem vetett. BobiAnne, a bundáival, a gyémánt ékszereivel meg a nevetséges lakberendezési ötleteivel túlságosan igyekezett pótolni Bliss számára az anyát, akit sohasem ismerhetett, és Bliss egyszerűen képtelen volt utálni őt emiatt. Viszont ettől még szeretni sem tudta. Bliss még bölcsőben feküdt, amikor Forsyth feleségül vette BobiAnne-t, Jordan pedig négy évvel később született. Csendes, furcsa gyerek volt, Bliss karcsú termetéhez képest kövérkés, Bliss elefántcsontszín arcbőréhez képest sápatag, Bliss simulékonyságához képest nehéz természetű. Bliss mégsem tudta volna elképzelni az életet a húga nélkül, és mindig szenvedélyesen védte a kislányt, amikor BobiAnne csúfolta vagy sértegette a saját vérét. Jordan a maga részéről odavolt Blissért, már amikor éppen nem gúnyolódott vele. Teljesen normális testvérkapcsolat alakult ki közöttük – folyton civakodtak meg veszekedtek, de alapjában véve hűségesen és szeretetteljesen kötődtek egymáshoz. Az ember mindig természetesnek veszi a legfontosabb dolgokat az életében, gondolta Bliss, amikor néhány nappal a divatbemutató után beült egy taxiba, és elindult Manhattan legfelső részébe. A Columbia– Presbiteriánus Kórházhoz irányította a sofőrt. – Családtag? – kérdezte az őr a recepción, és egy látogatói papírt tett elé, hogy írja alá. Bliss habozott. Megérintette a zsebében megbúvó fényképet, hogy szerencsét hozzon. Olyan kép

volt, mint amit az apja a tárcájában tartott; Bliss egy ékszeres dobozban találta, és most a kezében tartotta. – Igen. – Legfelső emelet. Az utolsó szoba a folyosó végén. Szerette volna, ha valaki vele tart, de senki nem akadt, akit megkérhetett volna. Schuyler egészen biztosan magyarázatot követelne, de Bliss nem tudott volna ésszerű magyarázattal szolgálni. Ööö, azt hiszem, lehet, hogy testvérek vagyunk? Ez így elég nevetségesen hangzik. Ami Dylant illeti, őrá Bliss igyekezett egyáltalán nem is gondolni. Tudta, hogy meg kéne néznie, mi van vele, főleg most, hogy egy ideje már nem is keresi, de túlságosan dühös volt, és túlságosan megalázva érezte magát ahhoz, hogy visszamenjen abba a borzalmas szobába a Chelsea Hotelbe. Ezektől a furcsa tikkektől, torokhangoktól, a magas hangú nevetéstől, a különös nyelvű motyogástól csak még félelmetesebb lett a fiú. Bliss tudta, hogy csak vágyálom, de akkor is azt kívánta, bár minden ugyanúgy lenne, mint régen volt. Megígérte Schuylernek és Olivernek, hogy el fogja intézni a dolgot – hogy feladja Dylant a Bizottságnak és a Konklávénak – de mostanáig valahogy mindig kitalált valamit, hogy miért ne kelljen megtennie. Hiába határozta el, hogy nem fog vonzódni hozzá többé, arra mégsem vitte rá a lélek, hogy elárulja. Volt egyéb dolga is, amin aggódhatott, bár tudta, hogy nem fog választ találni a kérdéseire itt a kórházban. Hiszen Allegra kómában fekszik. Az apjával meg nem volt értelme erről beszélni. Blissnek egész életében mindenki azt mondta, hogy az anyja még gyerekkorában meghalt. Hogy „Charlotte Potter" tanárnő volt, akivel az apja az első politikai kampány során ismerkedett meg, amikor először volt képviselőjelölt. Most viszont Bliss már egyáltalán nem volt biztos benne, hogy Charlotte Potter egyáltalán létezett. Esküvői albumnak, emléktárgyaknak, családi ékszereknek mindenesetre nyoma sem volt, semmi nem utalt rá, hogy ez a nő valaha is az apja felesége lett volna. Bliss amióta az eszét tudta, úgy gondolta: ez azért van, mert BobiAnne nem akarta, hogy bármi is az egykori Mrs. Llewellynre emlékeztesse. Az igazi anyja családjáról semmit nem tudott, és az éles vámpíremlékezetével azt is fel tudta idézni, amikor először kérdezte meg az apjától az igazi anyja nevét. Ötéves volt, az apja éppen mesét olvasott neki elalvás előtt. – Charlotte Potter – felelte vidáman. – Az anyád neve Charlotte Potter volt. Bliss el volt ragadtatva. – Charlotte, mint a pók a Malac a pácban című könyvben! – sikkantotta. A vezetékneve pedig pont ugyanaz volt, mint annak a nőnek, aki azt a rengeteg könyvet írta, amelyek a polcán sorakoztak: Beatrix Potternek. Bliss egyre inkább arra gyanakodott, hogy az apja csak kitalálta az egészet. Nemrég, amikor megemlítette a nevet Forsythnak, a férfi egyszerűen nem felelt, csak teljesen kifejezéstelen arcot vágott. Bliss végigment a folyosón, és belépett a szobába. Az ágyban fekvő nő nem mozdult. Bliss tétován lépett az ágyhoz: betolakodónak érezte magát. Allegra békésnek tűnt, kortalannak, arcát egyetlen ránc sem barázdálta. Olyan volt, mint egy királykisasszony az üvegkoporsóban: gyönyörű és néma. Azt hitte, hogy amikor végre meglátja majd Allegrát, érezni fog valamit – biztosan fogja tudni, hogy a rokona-e vagy sem. De semmi nem történt. Bliss megérintette a blúza alatt rejtőző nyakláncot, hogy megnyugtassa magát, aztán megfogta Allegra kezét, érezte, milyen papírvékony a bőre. Behunyta a szemét, és megpróbált hozzáférni a korábbi életeihez, az emlékeihez, hogy megtudja: ismerte-e valaha Gabrielle-t. Egy-egy pillanatra látott valakit, aki ismerősnek tűnt, talán ő lehetett, de nem volt biztos benne. Az ágyban fekvő nő végül ugyanolyan idegennek látszott, mint a nővérke a folyosó végén. – Allegra... – suttogta Bliss. Szemtelenség lett volna anyának szólítani. – Én vagyok az... Bliss. Nem tudom, emlékszel-e rám, de azt hiszem, lehet, hogy te vagy az... – Bliss hirtelen elhallgatott. Fájdalmat érzett a mellkasában, mintha nem kapna levegőt. Mit keres itt? Muszáj elmennie. Azonnal el kell tűnnie innen. Igaza volt: itt nem fogja megtalálni a választ. Soha nem tudja meg az igazságot. Az apja nem

fogja elmondani, Allegra meg nem képes rá. Bliss elhagyta a kórtermet, össze volt zavarodva, zaklatott volt, még mindig megválaszolatlanul kavarogtak a kérdések a szívében. Nem tudta, hogy amikor kilépett a szobából, Allegra Van Alen sikítani kezdett.

Tizennyolcadik fejezet A bizottsági ülések sohasem kezdődtek pontosan, így Mimi nem aggódott, amikor a rendezvényszervezővel folytatott konferenciabeszélgetés kicsit elhúzódott a tervezetthez képest. Mióta Lawrence Régisz lett, ezeknek a gyűléseknek egyre kevesebb közük volt a társasági események szervezéséhez meg a jótékonysági pénzgyűjtéshez, és egyre több közük a vámpírtanulmányokhoz, amiknek Mimi véleménye szerint abszolút semmi értelme. Edmund Oelrich, az a szenilis vén trotty a Konklávéból, az új Vezérőr korántsem tartotta olyan erős kézzel a kormányt, mint a megboldogult Priscilla Dupont, és halvány fogalma sem volt arról a tényről, hogy ha meg akarjak szerezni a megfelelő díszhelyeket a tavaszi balett gálára, májusra, már hetekkel ezelőtt ki kellett volna küldeniük a tapogatózó leveleket. Így mostanra már egyik korábbi elnökfeleség sem ér rá, a kormányzó felesége, meg a férje legújabb botrányával van elfoglalva. Ha ez így megy tovább, a végen be kell majd érniük a polgármester barátnőjével, aki korántsem annyira divatos, ráadásul nem sok hajlandóságot mutat a szociális munka álcájába bújtatott teperésre. Mimi belépett a Duchesne könyvtárszobájába, talált egy üres helyet hátul, és pittyegni kezdett a fülhallgatós Bluetoothon, hogy ne kelljen köszönnie a barátainak. Totál időpocsékolásnak tartotta a Bizottság óráit. Az átváltozás első pillanatától kezdve szakértője volt az összes képességének, és bosszantotta, hogy a többi vámpír milyen lassú. Ma a mutatiót kellett gyakorolniuk, azt a képességet, amelynek segítségével elemekké változhatnak: tűzzé, vízzé, levegővé. Mimi nagyot sóhajtott. Tizenegy éves kora óta tudott köddé válni. Enyhén „koraérett'' volt, ahogy mondani szokták. – Elnézést, ezt megismételnéd? – kérdezte, és megigazította a fülében az icipici ezüst fülhallgatót. – Szóval azt gondolod, hogy tarthatnánk a Fehér Házban? Igen? A cég, amelyet Mimi felbérelt, az Elizabeth Tilton Rendezvényszervezés, nemrégiben ötnapos, fergeteges eseményt rendezett Cartagenában, ahol Don Alejandro Castañeda, egy hatalmas cukor– és üdítővagyon Kékvérű örököse a kötést ünnepelte vámpírikertestvérével, Danielle Russell-lel, aki nemrég végzett a Brownon. Mimi és Jack a család képviseletében vett részt az eseményen, és Mimi kissé megsértődött, amikor az előesti vacsorán arról folyt a szó, hogy minden milyen fantasztikus lesz. A vőfély közölte, hogy „a következő köteléket a Holdon kell megköttetni, mert ezt senki nem fogja lepipálni!" Az biztos, hogy Mimi legalábbis megpróbálja. – Drágám – gügyögött Lizbet Tilton. – Sajnálom, de az új kormány miatt a Rózsakertnek lőttek. Azt hiszem, nem adtunk bele eleget a kampányba. De biztos van másik helyszín, ami megfelelne. – Na és akkor a Buckingham? Biztos vagyok benne, hogy az apám kedvéért odaadnák. Lizbet szívélyesen kacagott. – Édesem, te melyik évszázadban élsz? Összekeverted az életeidet? Hiába vagy a királyi család tagja, a klánnak az az ága sohasem bocsátotta meg nekünk, hogy elhagytuk őket. És egyébként is, manapság rettentő szigorúak. Még Charles és Camilla sem házasodhatott ott. Mimi lebiggyesztette az ajkát. – Nos, azt hiszem, tarthatjuk bent a szigeten is – mondta, s közben meglátta, hogy Schuyler és Bliss belép a könyvtárba. Gyors sugallatot küldött feléjük, mire Schuyler hirtelen megbotlott. Ha! Egyesek tutira nem gyakorolták az occludót! Schuylernek tárva-nyitva az agya, akár egy nyílt seb. – Úgy érted, az apádnál, Sandy Cayben? – kérdezte Lizbet. – Az csodálatos lenne! – A Force családnak saját szigete volt a Bahamákon. – A vendégek odarepülhetnének hétvégére a magángépeikkel, akinek meg nincs szárnya, annak lefoglalhatunk egy charterjáratot. Alex és Dani is így csinálta Columbiában. Mimi totál nem akarta, hogy az esküvője olyan legyen, mint bárki másé. – Na és Olaszország? – vetette fel Lizbet. – Az egyik ősi palota? Még megvan az a helyetek Toscanában? – Ööö, nem. Olaszországot nem akarom. Rossz emlékeket idéz bennem, hm? – emlékeztette a

nőt szemrehányóan, és közben dühösen nézett vissza a Kékvérűekre, akik őt bámulták. A Vezérőr meg a Bizottság többi tagja végre megérkezett, nyilvánvaló volt, hogy lassan kezdődik a gyűlés. – Ja, tényleg. Ne haragudj. Tudod, mi jutott eszembe? – kérdezte Lizbet elgondolkozva. – Ezzel a sok felhajtással, ahogy itt-ott házasodnak az emberek, évtizedek óta senki nem tartott ötcsillagos köteléket itt, New Yorkban. – Itt? Egyszerűen csak itthon? – Mimi összevonta a szemöldökét. Ez egyáltalán nem hangzik különlegesnek. A terem túlsó végében Edmund Oelrich a papírjait rendezgette a pódiumon, és üdvözölte a Bizottság idősebb tagjait, az elegáns, ápolt nőket. – Az Istenes Szent János katedrális csodálatos. Hosszabb uszályod lehetne, mint Diana hercegnőnek. És megszerezhetnénk a Harlem Fiúkórust. Angyalian szólna, épp ahogy kell. Mimi fontolóra vette az ajánlatot. Az a templom valóban gyönyörű, mondta Lizbetnek, utána a fogadást pedig tarthatnák Dendur Templomában, a Metropolitan Múzeumban. Charles a múzeum egyik vagyonkezelőjeként abban az évben különösen nagylelkű volt. Mimi integetett Jacknek, aki ekkor lépett be az ajtón. A bátyja odajött hozzá, és futólag rámosolygott. – Kivel beszélsz? – kérdezte hang nélkül. – Akkor egyetértünk? A Szent János? Aztán a Met? – kérdezte Lizbet. – És jól emlékszem, azt mondtad, a teljes Négyszázat meg akarod hívni, igaz? – Igen és igen! – válaszolta elégedetten Mimi. Eltette a telefonját, és a bátyjára mosolygott. Most, hogy tudta a titkát, feltűnt neki, hogy a fiú mindenhova néz a teremben, csak épp abba a sarokba nem, ahol Schuyler ül. Nem sokkal később megérkezett Schuyler haverja, a legalább ugyanannyira idegesítő Oliver. Ez is tiszta nevetséges: hogy embereket engednek a zártkörű üléseikre. Charles idejében ez soha nem történhetett volna meg. Lawrence azonban egyértelműen megmondta: a Vezetőktől is elvárja, hogy ugyanúgy megtanuljanak mindent, és hogyan máshogy tudhatnának meg a legtöbbet a feladatukról, mint ha belépnek a Bizottságba. Mimi érezte, hogy Jack megdermed mellette. Oliver puszit nyomott Schuyler arcára. Hát ez érdekes. A vámpírérzékei segítségével Oliver nyakára közelített. Azonnal észrevette az árulkodó harapásnyomokat. Emberi szem nem látta volna őket, a vámpírlátás számára azonban szinte világították. Szóval így állunk. A kis félvér az emberismerősévé tette a legjobb barátját. Nahát, nahát. Miminek támadt egy ötlete. Ha Schuyler nem hajlandó lemondani a szánalmas kis viszonyáról Jackkel, akkor talán kényszerítheti majd, hogy megtegye. Oliver még hasznos lehet. Miminek gyorsan kell cselekednie. Azt mondta Lizbetnek, hogy három hónap múlva meg akarja erősíteni a kötést.

Tizenkilencedik fejezet Blissnek Mimivel ellentétben tetszett a bizottsági ülések új menete. Szerette fölfedezni és gyakorolni a vámpírképességeit, ahelyett hogy egyszerűen csak unalmas tényeket magolt volna a történelmükről, vagy borítékokat tömött volna meg és ételszállító cégeket véleményezett volna, olyan tékozló eseményekre készülve, amelyekre egyáltalán nem vágyott elmenni. A gyakorlástól forrt a vére. Rettentő boldog volt, amikor rájött, milyen ügyes a legnehezebb feladatokban is, például a mutatióban. A Bizottság idősebb tagjai megkérték a fiatalokat, hogy alkossanak két-háromfős csoportokat, és gyakorolják a metamorfózist. – Minden vámpírnak tudnia kell füstté, levegővé, vagy köddé változnia; bár a legtöbbünknek a tűzzé és vízzé változás sem okoz gondot. Ahogy azt bizonyára tudjátok, az Összeesküvés munkájának köszönhetően a Vörösvérűek történelmébe beleivódott, népünkkel kapcsolatos legendák bizonyos mértékig az igazságon alapulnak – magyarázta kuncogva Dorothea Rockefeller, az aznapi vendégelőadó. A Bizottság tagjai előszeretettel mulattak az Összeesküvés tevékenységén. – Azt is gondolták továbbá, hogy legjobb, ha az emberek úgy hiszik, a vámpírok csak denevérré, patkánnyá és egyéb éjszakai teremtménnyé képesek változni. Ily módon a Vörösvérűeket a nappali órákra, egyfajta hamis biztonságérzet téveszméjébe lehet ringatni. És míg igaz, hogy az alakváltoztató vámpírok között akad, aki ezeket a meglehetősen visszataszító megjelenési formákat választja, a legtöbben mégsem így döntünk. A mi Lady Gabrielle-ünk például a galambot választotta alakjául. Néhányan közületek könnyedén változtatják majd az alakjukat: ti is mind megtaláljátok a képességeiteknek megfelelő formákat. Ne legyetek meglepve, ha olyan alakra derül fény, amire nem számítottatok. Bliss a szerencsés kevesek közé tartozott. Rájött, hogy milyen könnyedén tud füstté változni, meg vissza, aztán más alakokkal is próbálkozott – előbb fehér ló volt, aztán fekete varjú, pókmajom, végül az aranyszőrű nőstény oroszlán alakjánál állapodott meg. Schuyler ezzel szemben csak állt a terem közepén, és minden kudarcba fulladt kísérlettel egyre dühösebb lett. – Talán azért nem megy, mert félig ember vagyok – sóhajtott, amikor megint nem sikerült átváltoztatnia a testét, csak önmagaként roskadt a földre. – Na és? Embernek már nem is jó lenni? – kérdezte Oliver, de közben lenyűgözve bámulta Mimit, aki három másodperc leforgása alatt előbb főnixmadárrá, aztán tűzoszloppá, majd vörös kígyóvá változtatta magát. – Azta! Ez király! – Felvágós – sziszegte Bliss. – Ne törődj vele. Te meg ne röhögj, Ollie. Schuyler így nem tud odafigyelni! – Bliss igyekezett nem túl nyíltan örülni a saját sikerének, pedig jólesett tudni, hogy azért Schuyler sem mindenben annyira menő. – Figyelj, a következőt kell csinálnod. Magad elé kell képzelned a célt. Legyél a köd. Gondolkozz ködként. Ürítsd ki az agyad. Érzed már? Olyan leheletszerű az egész... a bőröd szélén kezdődik, aztán... Schuyler szófogadóan lehunyta a szemét. - Oké, a körde gondolok – Cssss... – szólt rá Bliss. Már érezte, hogy kezdődik az átváltozás, érezte, hogy az érzékei váltanak, érezte, ahogy az egész lénye eltűnik a puha, szürke felhőben. Mókás volt belegondolni, mi mindenre használhatja majd ezt az új képességet, amikor hirtelen újabb látomása lett. Egészen hirtelen rohanta meg az új kép. Olyan erős kép volt, mint egy hasba vágás. Dylan. Ha eddig csupán ziláltnak tűnt, hát most sokkal rosszabbul festett. A ruhája rongyosra szakadt, inge csupa lyuk volt, farmerja csupa szakadás, a haja összevissza kócolódva. Úgy nézett ki, mint aki hetek óta nem aludt és nem evett. Az iskola kapujában állt, és rázta a rácsot, mint egy dühöngő őrült. – Mi a baj? – kérdezte Schuyler rögtön, amikor Bliss megtántorodott. – Dylan. Itt van.

Többet nem is kellett mondania. Mindhárman kirontottak a bizottsági ülésről, tudomást sem vettek a többi tag kíváncsi tekintetéről, kimentek a könyvtárból, és lerohantak a lépcsőn. Schuyler és Bliss a vámpírsebesség miatt hamarabb ért a kapuba, mint Oliver: a fiú lihegve próbált lépést tartani a két lánnyal. A Duchesne a Kilencvenhatodik utca csendes sarkán állt, egy sor másik középiskola mellett. Mivel a délután közepére járt az idő, az utcán szinte senki nem volt, legfeljebb egy-két bébiszitter tolta a babakocsit a park felé. A fiú, aki az utca közepén állt, és vadul rázta a kaput, úgy festett, mint a letűnt korok prófétái, mintha a prédikátorok és főpapok idejéből ragadt volna itt, azokból az időkből, amikor rongyos emberek óvták intelmeikkel a népet a világvégétől. Szinte nyoma sem volt benne annak a tini fiúnak, aki gitáros akart lenni, úgy akart játszani, mint Jimi Hendrix, és folyton csínytevéseken törte a fejét. – IRTÓZAT! – mennydörögte, amikor meglátta őket. – Az én hibám! – kiáltotta Bliss, aki majdnem sírva fakadt, amikor Dylant meglátta. – Tudom, megígértem, hogy szólok róla a Konklávénak, de nem voltam rá képes. És nem is törődtem vele... Otthagytam, és nem foglalkoztam vele... Azt akartam, hogy menjen el. Én tehetek az egészről. – Nem. Én tehetek róla – mondta Schuyler. – El akartam mondani Lawrence-nek, de... – Mindnyájan tehetünk róla – közölte határozottan Oliver. – Tennünk kellett volna valamit, de nem tettünk semmit. Figyeljetek, muszáj eltüntetnünk innen. Az emberek mindjárt kérdezősködni fognak – tette hozzá, amikor látta, hogy egy uszkárt sétáltató, idősebb hölgy átvág az úton, és döbbenten néz feléjük. – Nem lenne jó a rendőrséget is belekeverni a dologba. Dylan hirtelen közelebb ugrott, a rácson keresztül feléjük csapdosott, és valamilyen érthetetlen nyelven gagyogott. Schuylert kis híján el is érte. – Valahogy le kell állítanunk, mielőtt megint ránk kapcsolódik. Bliss egy pillanat alatt aranyoroszlánná változott. Lélegzetelállító látványt nyújtott a lopakodó, kegyetlen állat. Átugrott a kapun, és Dylanhez lépett, aki kétségbeesetten és dühöngve csapdosott felé. – Ördögök ivadéka! ÁRULÓ! – sziszegte. Addig hátrált Bliss elől, míg szinte már egészen belesimult a kerítés rácsaiba. Bliss kivillantotta éles fogait, hátsó lábára állt, és hatalmas aranymancsával nagyot taszított a fiún. Dylan alázatosan nyüszített, kezével védte a fejét. – Megvan! – kiabálta Oliver, és intett Schuylernek, hogy kerüljön Bliss jobb horpaszához. Schuyler odarohant Bliss mellé. Dylan szemébe nézett. Látta a haragot, a dühöt és a zavarodottságot. Elbizonytalanodott. Ez itt nem egy szörnyeteg. Ez egy sebesült állat. Oliver viszont egy percig sem aggályoskodott. – SCHUYLER! CSINÁLD! MOST! – Dormi! – parancsolta a lány, és meglengette a kezét Dylan arca előtt. Dylan a földre roskadt. Bliss visszaváltozott, és letérdelt mellé. – Addig alszik, míg meg nem parancsolom neki, hogy ébredjen fel – mondta Schuyler. Oliver letérdelt Bliss mellé, és együtt valahogy sikerült kényszerzubbonyt rögtönözniük Dylan pulcsijából. A fiú arca lassan kisimult. Álmában szelídnek, békésnek tűnt. – Muszáj átadnunk őt a Bizottságnak; ez így nem mehet tovább – mondta Oliver. – Tudom, Bliss, hogy nem akarod, de neki is így lenne a legjobb. Ők talán segíteni tudnak rajta. – Ők nem segítenek az Ezüstvérűeknek... egyszerűen elpusztítják őket. Ezt te is tudod – válaszolta Bliss keserűen. – De talán... – Elviszem az apámhoz – határozta el Bliss. – Forsythtól talán sikerül majd ki könyörögnöm, hogy kegyelmezzen meg neki. Végül is Dylan a barátom. Forsyth tudni fogja, hogy mit kell tennie. Schuyler bólintott. Forsyth biztosan tudja majd, hogy mit tegyen Dylannel. A Llewellyn család Rolls-Royce-a közben oda is gurult melléjük az úton. Valahogy bepakolták Dylant a hátsó ülésre, bekötötték, Bliss pedig beült mellé. – Nem lesz semmi baja – ígérte Schuyler.

– Tudom – válaszolta Bliss, bár érezte, hogy ebben már egyikük sem hisz. Az autó elindult, Bliss integetett a hátsó ülésről. Oliver visszaintett, Schuyler csak állt lesújtva. Aztán az autó végül befordult a sarkon, és eltűnt a szemük elől. Amikor Bliss megérkezett a Penthouse des Rêvesbe, a Llewellyn család méregdrága, háromemeletes, a Park Avenue egyik legexkluzívabb épületének, legfelső szintjén található lakásába, BobiAnne épp az asztrológusával beszélt telefonon a hétköznapi nappaliban. Bliss nevelőanyja nagy hajú texasi nő volt, aki sokat forgott társaságban, és még kora délután is roskadozott a gyémántoktól. Bliss húga, Jordan leckét írt a dohányzóasztalon. Amikor Bliss belépett, mindketten meglepetten néztek fel. – Mi a franc...?! – ugrott fel a székből BobiAnne, amikor meglátta a nevelt lányát és a megkötözött, öntudatlan fiút. – Dylan – mondta Bliss, mintha ezzel mindent megmagyarázna. Félelmetesen nyugodtnak látszott, ahogy ott állt a családja előtt. Fogalma sem volt, mit fognak szólni, amikor meglátják a fiút, főleg hogy iszonyú koszos volt. BobiAnne általában már attól is szívdobogást kapott, ha valaki nem használt poháralátétet, vagy izzadt tenyérnyomokat hagyott a japán tapétán. – A fiú, aki eltűnt – suttogta Jordan tágra nyílt, rémült szemmel. – Igen. Valami baj van vele... Nem teljesen normális. El kell mondanom apának. – Bliss mindent bevallott: beszélt Dylan váratlan visszatéréséről, arról, hogy a Chelsea Hotelben rejtette el, és dióhéjban beszámolt a fiú támadásairól is. – De minden rendben – biztosította őket. – Miattam ne aggódjatok. Neki segítsetek – tette hozzá, és finoman lefektette a fiút a legközelebbi heverőre. – Jól tetted, hogy ide hoztad – mondta BobiAnne, és úgy szorította magához Blisst, hogy összevissza kente parfümmel. – Itt biztonságban lesz.

Huszadik fejezet New Yorkban a tavasz csupán egy káprázat volt. A város úgy fordult át a durva télből a durva nyárba, hogy közben szinte alig telt el egy szempillantásnyi idő. Amikor a télnek vége lett, a hó elolvadt, pár napig esett, utána pedig könyörtelenül sütni kezdett a nap, és a város egyetlen hatalmas szaunává változott. Akárcsak a város többi lakója, Schuyler is ki akarta élvezni azt a kevéske tavaszt, ami jutott neki. Ahogy iskola után Blisszel végigment a Kilencvenhatodik utcán, elmosolyodott, amikor meglátta az évszak első törékeny bimbóit. Bármekkorát fordult is az élete, arra mindig számíthatott, hogy a Central Parkban kivirágzik a tulipán. Letépett egy közeli bokorról egy apró sárga virágot, és a hajába tűzte. Már csak néhány hónap volt hátra a nyári szünetig, és a Duchesne-ben az élet kezdett lazulni. A végzősöket már mind felvették a főiskolákra, és a tanárok az órák felét a kertben tartották. Bliss elmondta neki, hogy gondoskodnak Dylanről – és nem rossz értelemben. Forsyth nagyon megértő volt, átérezte, milyen nehéz helyzetben van a fiú. A szenátor azt mondta, még nincs minden veszve, annak ellenére, hogy megrontották, mivel hosszú időbe telik, mire egy Kékvérű, Ezüstvérűvé változik. Lehet, hogy még nem késő megállítani a folyamatot. Forsyth elvitte a fiút valahová, ahol megfigyelik és rehabilitálják. – Gyakorlatilag elvonón van – magyarázta Bliss, miközben az ismerős környéken sétáltak, maguk mögött hagyva a megszokott helyeket, kikerülve egy csapat mogorva lányt a NightingaleBamford kék-fehér egyenruhájában. – Emlékszel, hogy tavaly Charlie Banknek és Honor Leslienek be kellett mennie az Átmenet rehabilitációs otthonba? És hogy mindenki azt hitte, drogról van szó? – A Duchesne két diákja hónapokra eltűnt az iskolából az előző évben. – Aha – bólintott Schuyler. – Na, hát ők sem drogosok voltak. Csak kiakadtak az átváltozástól. Érzéki csalódásoktól szenvedtek, nem tudták különválasztani a múltat a jelentől. Emberekre támadtak, megszegték a vámpírtörvényeket. Ezért küldték el őket, hogy tegyék rendbe magukat. Jó kis álca a rehab, nem? Az emberek azt hiszik, azért mennek, hogy kiszáradjanak, és bizonyos szempontból igazuk is van. Schuylert mindig lenyűgözte, ahogy a vámpíroknak újra meg újra sikerült a valódi életüket álcázva az emberi társadalomba beilleszkedniük, de Bliss elmagyarázta, hogy valójában ennek épp a fordítottja történik. – A Mayo Klinikát, a Hazeldent, meg a többi híres rehabilitációs központot mind Kékvérűek alapították. Az emberek problémáit csak onnantól fogva kellett kezelniük, amikor az elvonó divatba jött. Szerinted meggyógyul? – kérdezte Bliss. Schuyler nem akart hiú ábrándokat ébreszteni a barátnőjében, de azt gondolta, kegyetlenség lenne, ha mást mondana. – Biztos vagyok benne, hogy ott mindent megtesznek érte. – Hát igen – sóhajtott Bliss. Megbeszélték, hogy pár nap múlva meglátogatják Dylant, aztán a Nyolcvanhatodiknál elköszöntek egymástól, és Schuyler felszállt az Ötödik sugárútra tartó buszra. Egész héten azon igyekezett, hogy ne gondoljon Mimi figyelmeztetésére. Vajon igazat mondott? Tényleg veszélyes Jackre, amit csinálnak? Szívesen megkérdezte volna Lawrence-től, de túlságosan szégyellte magát. Hiszen mit mondott neki a nagyapja? „Biztosan észrevetted, hogy vonzódik hozzád. Hála az égnek, te nem vonzódsz hozzá. Különben katasztrófához vezetne a dolog, mindkettőtök számára." Hogyan mondhatná el a nagyapjának, hogy tévedett? Hogy ő is viszonozza Jack Force érzéseit? Hogy gyenge és szánalmas, miközben Lawrence erősnek hiszi? Ezt nem teheti. Azzal nyugtatta magát, hogy egyébként sem zavarhatja az öreget olyan ostobaságokkal, mint a szerelmi élete, amikor ő meg annyira komoly és súlyos problémával küzd, amely akár a Kékvérűek létének, lényegének elpusztításához is vezethet. Kezdett aggódni Lawrence miatt. Napok óta nem hallott már felőle.

A nagyapja nem bízott a kommunikáció megszokott eszközeiben, és amióta csak Rióba érkezett, kizárólag a telepátia segítségével üzent Schuylernek, hogy minden rendben. Eddig csak az időjárásra panaszkodott (nagyon párás), meg a kajára (túl fűszeres). A corcovadói helyzetet nem hozta szóba, és Schuyler nem tudta, hogy ez jót vagy rosszat jelent-e. Arra sem kínálkozott alkalom, hogy Jacket kérdezze a húga szörnyű jóslatáról. Dylan támadásának éjszakája óta nem sikerült találkozniuk. Schuyler tudta, hogy Mimi a bátyja szabad idejének minden percét lefoglalja. Amikor hazaért, Jack a nappaliban volt, az apjával beszélgetett. Charles köntöst viselt. A Kékvérűek egykori vezetője mostanában a dolgozószobájában töltötte a napjait. Úgy tűnt, aznap még csak nem is zuhanyozott. Schuyler szánalmat érzett, és bosszankodott. Olyan sok szívfájdalmat okozott neki a férfi. Miatta nem találkozhatott senkivel, akit szeret. Hitt neki, amikor megfenyegette, de az utóbbi időben úgy tűnt, mintha Charles már csak saját magára nézve jelentene veszélyt. De aztán arra is rájött, hogy ha Charles nem hurcolta volna ide az otthonába, talán soha nem derül ki, hogy Jackkel valójában mennyire kedvelik egymást. – Szia – mosolygott Jack. – Korán jöttél. – Ma elértem a buszt – válaszolta a lány, és letette az iskolai holmiját egy közeli asztalra. Még mindig nem érezte otthon magát a házukban, másrészt viszont abból is elege volt, hogy folyton lábujjhegyen járjon, mint egy vadidegen. – Szia, Schuyler – horkantott Charles. – Charles – köszönt hűvösen a lány. Az egykori Régisz szorosabbra húzta az övet a köntösén, aztán csoszogva visszavonult, az odújába húzódott, magukra hagyta a fiatalokat. – Itt van? – nézett körül Schuyler a pazar szobában, a Force család nappalijában. A gazdagon, francia viktória-stílusban berendezett szoba, hemzsegett az antik ritkaságoktól és a fényűző kelméktől. Schuylernek azt súgták az érzékei, hogy Mimi nincs a lakásban. De hát ki tudja. – Nincs. Valami kóstolón van – válaszolta a fiú. Schuyler leült mellé az aranyozott bársony „csókolózó-székre": az ülőalkalmatosság a tizenhatodik századból származott, és arról kapta a nevét, hogy a pár egymás mellett, mégis egymással szemben ült benne. – Jack... – A fiú arcát nézte. Azt az arcot, amelyet annyira szeretett. – Kérdezni akarok valamit. – Ne kímélj – mondta Jack. Kinyújtóztatta a lábát, hosszú karját pedig úgy pihentette a szék karfáján, hogy az ujjai Schuyler vállát súrolták. A lány megborzongott a legkisebb érintésére is. – Igaz, hogy a kötelék közted és... – Nem akarok a kötelékről beszélni – szakította félbe Jack, és visszahúzta a karját. Az arca egyszeriben jéghideg lett, a lány egy pillanatra meglátta az igazi természetét, látta benne a sötét angyalt. Az angyalt, aki pusztított a Paradicsomban, aki megfújja majd a kürtöt az Apokalipszis idején. Abbadon arca volt ez, a kényszerítő arca, a kalapácsütés arca, a Mindenható serege legveszélyesebb katonájának az arca. – De én tudni akarom, hogy... – Cssss... – Jack a lány felé fordult, és az arcára tette a kezét. – Inkább ne... – De Mimi... – Abban a pillanatban, ahogy kimondta a nevét, megérezte a jelenlétét a bejárati ajtónál. Mimi megjött, vagy mindjárt hazaér. Schuyler a másodperc törtrésze alatt, maximális vámpírsebességgel kiment a nappaliból, a szobájába rohant, és becsukta maga mögött az ajtót. Amikor Mimi néhány másodperccel később, bevásárlótáskákkal megrakodva belépett a nappaliba, Jack egyedül üldögélt, és olvasott. Schuyler és Jack aznap este már nem tudott kettesben lenni. Néhány óra múlva az egész család összegyűlt a kötelező vacsorához. Trinity Burden, az ikrek anyja megkövetelte, hogy a gyerekek egy héten egyszer legyenek otthon este, és vacsorázzanak együtt a szüleikkel. Schuyler egykor kerek, egész családról álmodott, olyan életről, amelyben szerető anya és figyelmes apa veszi körül, meg testvérek, akik vidáman ugratják egymást a krumpli meg a hús fölött. A Force család persze egy áltálán nem ilyen volt. Az otthoni étkezések során a fogásokat a hivatalos étkezőben szolgálták fel egy hatalmas,

félelemkeltő asztalon, a családtagok jó másfél méterre ültek egymástól. A fogásokat ezüsttálcán hozták a komornyikok, és a menüben soha semmi nem tért el – az étel mindig francia volt, mindig laktató és bonyolult, és mindig fantasztikusan finom. Schuyler mégis sóvárogva gondolt Hattie földhözragadtabb, összecsapott főztjére, szerény sajtos makarónira vagy sült krumplira vágyott, olyan ételekre, amelyekhez nem elengedhetetlen a vörösboros mártás meg a fura kiejtés. A jelenlévők alig vagy egyáltalán nem beszélgettek egymással. Charles továbbra is a saját világába merült, Trinity pedig oda sem figyelve próbált az ikrekkel az életükről csevegni. Jack udvariasan, Mimi kurtán felelgetett. Legalább nem egyedül csak Schuyler volt azon a véleményen, hogy ezeknek a nevetséges vacsoráknak a sora merő időpocsékolás. – Nos, Jacknek és nekem bejelentenivalónk van – szólalt meg Mimi, amikor megérkezett a desszert: valami puccos lángoló barack. – Eldöntöttük a kötés dátumát. Schuyler megpróbálta összeszedni magát. Szerette volna, hogy ne látszódjanak az arcán az érzései, de nem tudta megállni, hogy ne bámuljon Jackre, akinek a szempillája sem rezdült. A kötés! Máris...? Mimi kinyújtotta a karját, és megfogta a bátyja kezét. – Nem gondoljátok, hogy kicsit korai még? – kérdezte Trinity aggodalmaskodva. – Ráértek, rengeteg időtök van még. Igen, gondolta Schuyler. Rengeteg sok idejük van. Talán az idők végezetéig is ráérnek. Charles köhögött. – Ne felejtsd el, Trinity, hogy az életkor csupán illúzió nálunk. Lassan úgy gondolkozol már, mint egy Vörösvérű. Minél hamarabb megtartják a kötést, annál erősebbek lesznek. Dukál is a pohárköszöntő. Az ikrekre! – Ránk! – sikkantott Mimi, és Jack poharához koccintotta a sajátját. Úgy csendült össze a két kristály, mint egy mély hangú, zúgó harang. – Az ikrekre... – suttogta Schuyler. Belekortyolt a poharába, de nem bírta lenyelni a bort. Aznap éjjel Schuyler üzenetet kapott Lawrence-től álmában. Könnyebb ilyenkor küldeni, magyarázta a nagyapja. Kevésbé sokkoló így az érzékeknek, és amikor alszik, semmi nem tereli el a figyelmét. „Corcovado biztonságban van. Minden rendben."

Huszonegyedik fejezet Ennél jobban nem is dönthetett volna, mint hogy Lizbet Tiltont bízta meg, gondolta Mimi, és gratulált magának a nagy eszéhez. Lizbet szorosan fogta a gyeplőt, és szép sorban mindent elintézett: a helyszínek le voltak foglalva a kijelölt időpontokra, a szerződések megkötve, a költségek kiszámolva, az előlegek elutalva. Délután Trinity és Mimi végigvette a menüket és a színeket az ételszállítóval meg a belsőépítésszel. Úgy ment minden, mint a karikacsapás; bár Jack úgy viselkedett, mintha inkább őt csapkodnák, nem a karikát. – Te tudod, miről van szó? – kérdezte a fiú, amikor másnap este belépett Trinity szobájába, és Mimit már ott találta. Az „anyjuk" – Mimi mindig idézőjelben képzelte el ezt a szót, hiszen Trinity körülbelül annyira volt az anyja, mint amennyire Jack a bátyja – megkérte őket, hogy vacsora előtt menjenek be hozzá. Közölte velük, hogy valami fontosat akar nekik mondani a kötéssel kapcsolatban. – Van egy érzésem – mosolygott Mimi. Összeborzolta Jack haját, mire a fiú átölelte a derekát, és magához húzta. Mindig is nagyon szerették egymást, és bár Mimi tudott a bátyja kettős játékáról, mégsem volt képes megkeményíteni a szívét iránta. Jack ebben a ciklusban nem annyira lelkes a kötéstől, másrészt viszont semmi olyat sem tett, amivel megakadályozná. Talán nem is szól másról ez az enyelgés Schuylerrel, csak erről. Jack csak kihasználja, csak szórakozik vele. Mint egy előétellel. Mimi ezt nagyon is megértette. Ő is nemrég talált egy ízletes, új emberismerőst, és olyan mohó étvággyal vetette bele magát az afférba, hogy valamelyik nap kis híján megölte a fiút. Rendbe fog jönni; egy kis pihenés, egy hét eltiltás egy bizonyos szőke vámpírtól, és máris kutya baja. Mimi elismerően nézett körbe. Gondolatban régóta gyűjtötte a kifogástalanul pazar helyszíneket, és Trinity otthoni irodája a gyűjteménye egyik leghíresebb darabja volt. A bársonyfalakon tizenhetedik és tizennyolcadik századi arisztokraták életnagyságú portréi függtek: Vigée-LeBrun és Winterhalter képei. A sarokban Erard zongora állt: ezen a zongorán szerezte az etűdjeit Chopin. A bonheurs de jour, egy elegáns kis íróasztal, amelynél ülve Trinity az egyszavas köszönőkártyáit írta („Bravó!" – biztatta általában a barátait egy-egy vacsorameghívás után), eredetileg a Grand Trianonban állt. Mimi elhatározta, hogy amikor megkapja hatalmas örökségét, és Jackkel együtt megveszi az új házat a Park 740-ben, ugyanezzel a lakberendezővel fog terveztetni. Néhány perccel később Trinity belépett a szobába; két hosszú, finom aranymunkával díszített ébenfa dobozt tartott a kezében. Mimi érzékei sebességet váltottak, az emlékei kavarogni kezdtek, és hirtelen tudta már, hogy miért vannak ott. – De hol van Charles? – kiáltotta. – Nélküle nem csinálhatjuk! – Én megpróbáltam, drágám. De nem hajlandó kijönni a dolgozószobájából. Egyszerűen... – Trinity alig észrevehetően megborzongott. Mimi megértette, hogy az anyja ragaszkodik az etikett szigorúi szabályaihoz. Bármennyire is ki van borulva a férje állapota miatt, ezt soha nem vallaná be, és az elkeseredésének sem mutatná soha semmi jelét. Az a fajta nő volt, aki egyszerűen képtelen jelenetet rendezni. A Force család soha nem beszélt arról, hogy Charles egyre rosszabbul van, amióta elvesztette a rangját, és már nem ő a Szövetség Régisze. A helyzet aggasztotta és összezavarta őket, de semmit sem tehettek. Arra számítottak, hogy egy nap Charles egyszerűen majd túl lesz a dolgon. Addig a céget és az összes holdingot egy igen hatékony igazgatótanács vezette, és az igazgatók már jó ideje nem is kérdezték, vajon részt vesz-e még valaha akármelyik ülésen az ő elnökük és alapítójuk. – Nincs semmi baj – nyugtatta meg Jack az ikertestvérét. Ő is tudta már, hogy mi készül, és képtelen volt leplezni az izgalmat a hangjában. – Nincs rá szükségünk. – Biztos vagy benne? – kérdezte Mimi csalódottan. – De hát az arkangyal áldása nélkül... – Úgy is épp ugyanolyan halálosak lesznek – ígérte Jack. – Semmi nem változtat az erejükön. Az erejüket kettőnktől kapják. – Trinityhez fordult, és bólintott. – Kezdhetjük, anyám? Trinity fejet hajtott válasz helyett.

– Megtiszteltetés, hogy én végzem el a rítust. – Halkan becsukta az ajtót, és letompította a fényt a fejük felett. A dohányzóasztalon fekvő dobozok tompán, homályosan fénylettek. – Sajnálom, hogy elhamarkodottan ítélkeztem a kötésetek elsietéséről. Tévedtem, bocsássatok meg. Talán csak arról van szó, hogy szomorú vagyok, amiért én magam már nem kötődhetek az ikertestvéremhez. Mimi ismerte Trinity történetét. Trinity Sandalphon volt, a Csend Angyala. Az ikertestvérét az Ezüstvérűek ölték meg a római csatában. Trinity csak a Vörösvérű-értelemben ment feleségül Charleshoz, amikor a férfi ikertestvére, Allegra megtörte a kötést kettejük között. Kényelmi házasság volt ez, semmivel sem több. Trinity a mai napig Salgiel angyal halálát gyászolta. Trininty kinyitotta a dobozokat. Mindkét dobozban egy-egy ékköves hüvelybe bújtatott kard feküdt. Ezeket a kardokat a ruhájuk alatt viselik majd, amikor megerősítik a kötést. Ezeket a kardokat mostantól fogva használhatják a Croatan elleni küzdelemben. Trinity kivette az egyik hüvelybe bújtatott kardot a dobozából, és Jackhez fordult. – Térdelj le, Abbadon. Jack felállt a székből, és Trinity elé lépett. Letérdelt, és lehajtotta a fejét. Trinity a feje fölé emelte a kardot. – A Mennyek által rám ruházott jogomnál fogva én, Sandalphon, felruházlak mindennemű joggal és kötelezettséggel, amely ettől fogva az Eversor Orbis jogos tulajdonosát illeti. Világtörő. Ekkor megérintette Jack jobb és bal vállát a karddal. – Kelj fel, Sötétség Abbadonja. Jack zord mosollyal az arcán kelt fel, és átvette a kardot. Trinity büszkén mosolygott. Aztán Mimihez fordult. – Térdelj le, Azrael. Mimi a magas sarkú cipőjének köszönhetően kicsit lassabban helyezkedett el. Trinity kezébe vette a másik kardot, és a feje fölé emelte. – A Mennyek által rám ruházott jogomnál fogva én, Sandalphon, felruházlak mindennemű joggal és kötelezettséggel, amely ettől fogva az Eversor Lumen jogos tulajdonosát illeti. Fénypusztító. Mimi érezte, hogy a kard könnyedén érinti mindkét vállát. Aztán felállt, arcán széles mosoly húzódott. Jackhez fordult, a fiú bólintott. Az ikrek egyszerre húzták ki a pengét a hüvelyből, és mindketten a Mennyország felé fordítva tartották a magasba a kardokat. – Isten által ránk szabott jogként fogadjuk e fegyvert. A Mennyben kovácsolt, Földre vetett kard kísér minket a megváltás felé vezető úton. Trinity együtt mondta velük a Kard litániájának végét. – A legszörnyűbb szükség vétesse csak elő. Ellenség soha meg ne lássa. Ha lecsap, ölni fog. Igaz, hogy évszázadok óta minden kötésnél megkapták a kardjukat, de arra, hogy kivonják, igazából ezer éve nem volt szükség. Az Ezüstvérűeket leigázták, legalábbis úgy hitték. Mimi ámulva nézte a csillogó fegyvert, amit a kezében tartott. Emlékezett a súlyára, a penge élességére. Emlékezett, milyen eszeveszett félelmet keltett vele egykor az ellenségeiben. Észrevette, hogy Abbadon finoman, szeretetteljesen tartja a kezében a saját kardját. A kard olyan az embernek, mintha önmaga meghosszabbítása lenne. Egyedi, megismételhetetlen, pótolhatatlan, felejthetetlen. A vámpírkardok változtatják az alakjukat, a színűket és a méretüket. Szükség esetén olyan szélesek lehetnek, akár egy balta, vagy olyan vékonyak, mint egy tű. A kötésnél Mimi a derekán fogja viselni a selyem alsószoknyák alatt, amelyek a ruha formáját adják majd. Trinity visszakapcsolta az erős világítást. – Ezzel megvolnánk. – Úgy biccentett, mintha valami lényegtelen apróságról beszéltek volna, nem pedig valami csodálatos, egész életükre kiható dolgot vittek volna véghez. A délutáni fényben, ahogy lent a sugárúton taxik száguldottak hangos morajlással, és ahogy Trinity faxgépe fémes hangon sípolt (másolat érkezett a legújabb újságcikkről, amiben szerepelt), nehéz volt elképzelni, hogy a világ tele primitív, rejtett veszéllyel. Hogyan lehet összeegyeztetni a villámüzenetek és a

huszonnégy órás hírcsatornák világát az acél és vér világával? Pedig az ő népük pontosan ezt tette: fejlődött, alkalmazkodott, túlélt. – Elég király, nem? – kérdezte Jack, amikor elbúcsúztak az anyjuktól, és indultak a dolgukra. – De bizony – bólintott Mimi, és a hóna alá csapta az ébenfa tokot. Felszaladt a szobájába, és bevágta a tokot a szekrény hátuljába, egy sor cipős doboz mögé. Késett a Pilátesről. Ha tényleg a leggyönyörűbb menyasszony akar lenni, akit a Szövetség valaha látott, jobb lesz, ha azonnal húz az edzőterembe. Ideje kart építeni.

Cordelia Van Alen személyes aktája Történelmi Raktár TITKOS IRAT: Csak legfelsőbb engedéllyel 1995. május 9. Kedves Forsyth! Mint tudod, mindig rendkívül nagyra becsültem a Van Alen családhoz fűződő rendíthetetlen hűségedet és barátságodat. Nyugtalanít, hogy az utóbbi időben elidegenedtünk egymástól, mivel úgy döntöttél, hogy a Törvénykönyvet egyértelműen megszegve, Vörösvérű-tisztséget vállalsz. Bár nem vagyok meggyőződve róla, hogy jól határoztál, tiszteletben tartom a döntésedet. Azért írok, hogy esdekelve kérjelek: gondold át még egyszer a döntésed, amely szerint nem viszed be a családodba a Figyelő új szellemét. Ragaszkodom hozzá, hogy alaposan megfontold a döntésedet. Most olyan ébernek kell lennünk, mint még soha, és szükségünk van rá, hogy a Figyelő bölcsessége irányítson bennünket utunkon. Félek, hogy Charles és az ő arroganciája csakis népünk vesztét okozhatja. Forsyth, a barátságunk nevében könyörgök neked. Fogadd be a Figyelőt a családodba. Hogy megvédhessen bennünket a Sötét erejétől. Barátod: Cordelia Van Alen

Huszonkettedik fejezet Az Átmenet Bentlakásos Kezelő Központ egy hatalmas, sokrészes épületegyüttes részeként működött New York északi csücskében. Oliver felajánlotta, hogy elviszi Schuylert és Blisst, mivel nemrég kapta meg a jogosítványát, és hozzá egy szuper, vadiúj Mercedes G500-ast. A szögletes, egyedi gyártmányú ezüst terepjáró volt a legújabb büszkesége. Schuyler örült, hogy elmennek. Furdalta a lelkiismeret Dylan miatt, amiért úgy cserbenhagyták, és nem riasztották az állapota miatt a Konklávét, amint lehetett. Remélte, hogy az Öregek tudják, mit kell tenni. Bliss elmondta nekik, hogy az apja biztosan állította, Dylannek nem esik bántódása, ha az ő kezükben van, a lehető legjobb kezelést fogja kapni, de Schuyler ezt a saját szemével akarta látni – és ezzel a többiek is így voltak. Bliss a hátsó ülésen ült, és Schuyler úgy vette észre, hogy felváltva hol magába roskad, hol meg túlságosan is vidám, szinte mániákus. Amikor elindultak, mogorván hallgatott, valószínűleg mert aggódott, vajon milyen állapotban találják majd Dylant, aztán amikor félúton voltak, és már elhagyták a várost, Bliss Schuyler legnagyobb örömére felélénkült, és a GPS-t túlharsogva, élénken hadarva beszélni kezdett. – Kér valaki mogyorós M&M'set? – kínálta őket előrehajolva, egy hatalmas, nyitott sárga zacskóból. – Kösz, nem – mondta Oliver, és folyamatosan az utat figyelte. – Én kérek! – fordult hátra Schuyler. Vicces, hogy azért a Bizottság sem mindent tud megjósolni: vámpír létükre még mindig imádták az édességet. Kellemes volt lógni a Duchesne-ből, még ha csak egyetlen napra is. Az iskolában már mindenki kívülről fújta Mimi és Jack közelgő kötésének részleteit (legalábbis a Kékvérűek), és egyfolytában erről beszéltek. A többiek csak azt gondolták, hogy a Force ikrek már megint valami káprázatos bulit szerveznek, amire őket ismét nem hívták meg, és bizonyos értelemben véve jól is gondolták. Schuyler halálosan unta azt hallgatni, hogy Miminek micsoda ruhája lesz, és hogy milyen lesz ez a kötés a közös múltjukban megünnepelt, korábbi kötésekhez képest. Piper Crandall folyamatosan azzal hencegett, hogy ő már háromszor volt Mimi kötéslánya. Schuylert borzasztóan nyomasztotta a gondolat, hogy Jack és Mimi ilyen felfoghatatlanul hosszú ideje együtt van. Szinte el sem akarta hinni, gondolni sem akart rá most, inkább azzal foglalta el magát, hogy a vadiúj, csillogó-villogó fedélzeti számítógép gombjaival játszott. – Öregem, ez a világ legmenőbb harci járműve, de komolyan. Ezt nézzétek! Ezzel a gombbal kell indítani az M-15-ösöket – viccelődött. – Vigyázz, az az a piros gomb, amelyik elpusztítja a világot – vette a lapot Oliver is, miközben a GPS robothangon kiadott utasításait követve végighajtott a George Washington hídon. Nem volt nagy forgalom. Az egész félév során ez volt az első nap, hogy hiányoztak az iskolából. A Duchesne diákjainak évente több szabadnapot is engedélyeztek: annyira haladó szellemiségű volt az iskola, hogy még a lázadás is szerepelt a házirendjében. Akadtak olyanok, mint például Mimi Force, akik a végsőkig visszaéltek ezzel a lehetőséggel, de a legtöbben egyáltalán ki sem használták. Az iskola tele volt ambiciózus, törekvő fiatalokkal, akik inkább bejártak az órákra, semmint hogy elszúrják a felvételit az egyik jó nevű főiskolára. Minden nap számított. – Ugye tudjátok, srácok, hogy ez a lógás leronthatja a jegyeimet? – panaszkodott Oliver, miközben a válla fölött hátranézve sávot váltott, és megelőzött egy Hondát, amelyik a megengedett sebességnél lassabban döcögött előtte. – Most az egyszer nyugodj már meg, jó? – torkolta le Schuyler. – Az összes végzős lóg, amióta megtudták, hogy felvették őket. Oliver olyan sótlan tud lenni néha. Mindig csak azok a szabályok. Tiszta stréber, ha a tanulásról van szó. – Ez az! Egyébként is, neked örökölt helyed van a Harvardon, nem igaz? – kérdezte Bliss. – Olyan furcsa, hogy főiskolások leszünk, nem? – tűnődött Schuyler.

– Abszolút. Képzeljétek, amikor még semmit sem tudtam a Bizottságról, azt hittem, hogy a Vassarra fogok menni. Művtöri szakra, vagy ilyesmi – mondta Bliss. – Bírtam volna, ha északi reneszánsz művészetet tanulok, aztán múzeumba vagy galériába megyek dolgozni. – Hogy érted, hogy „bírtad volna"? – kérdezte Schuyler. – Tényleg, hogy érted? Már nem gondolod, hogy így lesz? – kérdezte Oliver, és közben a rádiót kapcsolgatta. Az egyik adón Amy Winehouse arról énekelt, hogy nem akar elvonóra menni (No! No! No/). Schuyler és Oliver vigyorogva nézett össze. – Hé, srácok, ez tökre nem vicces. Kapcsold ki, vagy állítsd másik csatornára – mondta morcosan Bliss. – Nem is tudom. Valahogy nem hiszem, hogy főiskolás leszek. Néha úgy érzem, hogy nincs jövőm. – Bliss a nyakláncát babrálta. – Jaj, ne mondj ilyeneket – fordult Schuyler Bliss felé, Oliver pedig keresett valami ártatlanabb zenét a rádióadókon. – Dehogyisnem leszel főiskolás. Mindannyian azok leszünk. – Komolyan így gondolod? – kérdezte Bliss bizakodva. – Tök komolyan. A beszélgetés abbamaradt, néhány percig csönd volt, Bliss elbóbiskolt. Schuyler tekergetni kezdte a rádiót, Oliver hagyta, hogy most ő legyen a DJ, ő válasszon zenét. – Szereted ezt a dalt? – kérdezte a fiú, amikor Schuyler megállapodott egy Rufus Wainrightszámnál. – Te nem? – kérdezett vissza a lány, és olyan érzése támadt, mintha rajtakapták volna. Jackkel mindig ezt a számot hallgatták. Azt hitte, megússza, ha most a kocsiban is ez szól. Olivernek volt egy kis emós beütése. Schuyler gyakran viccelődött vele, hogy olyan öngyilkolós zenei ízlése van. – Azt hinné az ember, hogy szeretem, igaz? Pedig nem szeretem. – Miért nem? Oliver vállat vont, és futólag a lányra nézett. – Valahogy... nem is tudom... túl zokogós. Pff. – Hogy érted ezt? – kérdezte Schuyler. – Zokogós? A fiú megint vállat vont. – Nem tudom, csak úgy érzem, a szerelemnek nem kellene ilyen... szorongósnak lennie, érted? Úgy értem, ha működik, nem kéne így szenvedni. – Hm – válaszolta Schuyler, és azon gondolkodott, hogy elkapcsolja-e a számot. Hűtlenségnek tűnt olyan számot hallgatni, ami egy másik fiúra emlékeztette. – Semmi romantika nincs benned. – Dehogy nincs. – De hiszen még nem is voltál soha szerelmes. – Te is tudod, hogy ez nem igaz. Schuyler hallgatott. Az elmúlt hónapban kétszer került sor köztük a Caerimoniára. A lány tudta, hogy más emberismerősöket is magáévá kellene tennie – a vámpíroknak azt mondták, hogy váltogatniuk kell az embereiket, hogy ne terheljék túl őket – de ő tovább bírta evés nélkül, mint gondolta. Ezért nem tett magáévá más embereket, mert abban sem volt biztos, hogy Olivert ez zavarná-e vagy sem. De Schuyler most nem akart a kapcsolatukon gondolkozni – vagy a barátságukon, bárminek nevezték is. Amióta Oliver olyan szenvedélyesen kifakadt az Odeonban, többet nem került szóba a dolog. Schuyler szerette volna eloszlatni a feszültséget, ami kezdett rájuk telepedni az autóban. – Fogadjunk, hogy egyetlen romantikus filmet sem tudsz mondani, ami tetszett neked – próbálta meg poénnal elütni a dolgot. Amikor Oliver még jó néhány perc elteltével sem volt képes megnevezni egyetlen romantikus filmet sem, amit egy kicsit is élvezett volna, Schuyler önelégülten vigyorgott. – A birodalom visszavág – jelentette ki végül Oliver, és rádudált egy kóválygó Priusra. – A birodalom visszavág? A csillagok háborúja sorozatból? Az nem is romantikus! – fújtatott Schuyler, és a légkondi gombjait nyomogatta. – Au contraire, drágám, nagyon is romantikus. Tudod, van az az utolsó jelenet, amikor be akarják rakni Hant abba a hűtőkamrába vagy mibe. Emlékszel?

– Ühüm – bólintott Schuyler. – Na és akkor Leia kihajol, és azt mondja: „Szeretlek." – Ez giccses, nem romantikus – kötözködött Schuyler, pedig ő is szerette ezt a részt. – Hadd magyarázzam el. Az a romantikus, amit Han válaszol. Emlékszel, mit mond Leiának? Miután ő azt mondja, „szeretlek"? Schuyler elvigyorodott. Lehet, hogy Oliver mégiscsak mond valamit. – Azt mondja: „Tudom." – Pontosan. – Oliver a kormányra csapott. – Neki nem kell semmi olyan közhelyet válaszolnia, mint hogy „szeretlek". Mert ezt tudják. És ez romantikus. Schuyler ezúttal kénytelen volt beismerni, hogy Olivernek igaza van.

Huszonharmadik fejezet Amikor Bliss felébredt, rögtön meghallotta, hogy Oliver és Schuyler valamin civakodik az első ülésen. – Most meg mit veszekedtek, srácok? – kérdezte Bliss a szemét dörzsölve. – Semmit – vágtak rá kórusban. Bliss kérdezősködés nélkül elfogadta a hallgatásukat. Azok ketten mindig titkolóznak előtte, még akkor is, amikor nem is akarnak. – Oké, akkor álljunk meg enni – mondta végül Schuyler. Ó, szóval erről volt szó. Ezek folyton mindenen csak veszekszenek. Amióta Oliver Schuyler emberismerőse lett, még rosszabb a helyzet. Azóta még inkább olyanok lettek, mint egy öreg házaspár. A felszínen legalábbis úgy tettek, mintha a barátságukban semmi nem változott volna. És Blissnek ezzel nem is volt baja; igazából nem is bírta volna elviselni, ha a nyílt színen enyelegnek egymással. – Csak azt mondom, hogy nem segítünk Dylannek, ha éhesen érkezünk hozzá – vont vállat Oliver. Lekanyarodtak egy pihenőhelynél, és beálltak a fáradt utazók sorába az automata büféhez meg az önkiszolgáló étteremhez. Oliver megjegyezte, milyen érdekes, hogy a városi neveltetésüknek köszönhetően mindannyian országúti gyorsétterem függők lettek. Míg Manhattanben egyikük sem tenné be a lábát egy McDonaldsba – az a hely gyakorlatilag átment hajléktalanszállóba – amint elhagyták a város határait, megváltoztak a szabályok, és már senkinek esze ágában sem volt drága háromszögszendvicset és puccos biosalátát enni: ide nekem a supersize menüt! – Úristen, rosszul vagyok – mondta Bliss, ahogy a turmix utolsó cseppjeit kortyolgatta. – Azt hiszem, hányni fogok – közölte Oliver, összegyűrte a zsíros hamburger papírját, és megtörölte a kezét egy csomó szalvétába. – Mindig jó poén ezt a cuccot enni. De utána... – értett egyet Schuyler, pedig még mindig a sült krumplit csipegette. – Utána mindig úgy érzi az ember, hogy mindjárt kidobja a taccsot. Vagy, hogy a koleszterinszintje az egeket veri – húzta el a száját Bliss. Mindenki csendes volt, amikor visszaszálltak az autóba, érezték a nehéz étel álmosító hatását. Fél órával később a GPS harsogva megszólalt: MENJ ÖTSZÁZ MÉTERT, KIJÁRAT JOBBRA, és Oliver a táblákat követve lehajtott az autópályáról, aztán lekanyarodott az útról, és végül beállt egy parkolóba. Megérkeztek. Az elvonóközpont területe makulátlanul tiszta volt. Inkább úgy festett az egész, mint egy ötcsillagos szálloda, ahová a celebek járnak elbújni egy elveszett hétvége után, semmint egy méregdrága kórház, ahol az eltévelyedett vámpírokat kezelik. Látták, hogy egy csapat tajcsizik a gyepen, mások jógáztak, és itt-ott csoportokban ültek körbe a fűben az emberek. – Csoportterápia – súgta Bliss, ahogy az épület főbejárata felé tartottak. – Megkérdeztem Honortól, hogy milyen volt itt, és azt mondta, sok az elmúltélet-regressziós terápia. A bejáratnál karcsú, napbarnított, fehér pólót és fehér nadrágot viselő nő üdvözölte őket. Kevésbé klinikai, mint inkább divatos hatást váltott ki – mintha valami New Age-es asrámban lennének. – Segíthetek? – kérdezte barátságosan a nő. – Egy barátunkhoz jöttünk látogatóba – válaszolta Bliss, aki a kis csapat de facto szószólója lett. – Neve? – Dylan Ward. A nő belenézett a számítógépbe, aztán bólintott. – Van engedélyetek a szenátortól ennek a betegnek a látogatására? – Ööö... a szenátor lánya vagyok – mondta Bliss, és megmutatta a személyijét. – Nagyszerű. A fiút az északi szárnyban találjátok, egy magánépületben. Ahogy kiléptek az

ajtón, menjetek egyenesen, aztán figyeljétek a kiírást. – Látogatói matricákat nyújtott át nekik. – Négy óráig tart a látogatás. A kávézó a főépületben található. Nemzetközi napok vannak: azt hiszem, ma vietnami. Szeretitek a phót? – Nemrég ettünk – szólalt meg Oliver, és Blissnek úgy tűnt, mintha mosolyogna. – De azért köszönjük. – Kellemes helynek tűnik – mondta Schuyler, ahogy átvágták a zöld kerten. – A Bizottság tényleg jól végzi a dolgát, ezt el kell ismerni. Csakis a legjobbat a vampiknak – bólintott Oliver, és sötét napszemüveget tolt az orrára. Bliss el sem tudta hinni, milyen nyugodt és jól szervezett itt minden. Szóval ide hozzák a zavarodott Kékvérűeket? Lehet, hogy hibát követett el, amikor olyan sokáig rejtegette Dylant. Lehet, hogy itt tényleg segíthetnek neki. Érezte, hogy kezd felengedni, bizakodni. A betegek odaintegettek nekik, amikor elmentek mellettük. Dylan szobája az egyik jobbfajta házban volt, a ház körül fehér kerítés húzódott, az ablak alatt rózsabokrok nőttek. Az előszobában egy nővér ült. – Alszik. De mindjárt megnézem, fogad-e látogatókat – mondta nekik. Bement a szobába, és Schuylerék hallották, hogy kedves hangon beszél Dylanhez. – Vár benneteket – mosolygott a nővér, és intett, hogy bemehetnek. Bliss kifújta a levegőt: nem vette észre, hogy egészen idáig visszafojtotta a lélegzetét. Dylan egyértelműen jobban nézett ki. Az ágyban ült, ki volt pirulva, és nem tűnt elgyötörtnek, sem soványnak. Fekete haját levágták, hogy hosszú tincsei ne lógjanak az arcába, és a borostája is eltűnt. Majdnem olyan volt, mint régen, olyan, mint az a fiú, aki léggitározott a kápolnában, csak hogy a tanárokat idegesítse. – Dylan! Hála istennek! – kiáltott fel Bliss. Boldog volt, hogy egészségesnek látja. A fiú kedvesen mosolyogva fordult hozzá. – Ismerjük egymást? – kérdezte.

Huszonnegyedik fejezet – A múlt időnként annyira elvakít bennünket, hogy a jelen történéseit már nem is látjuk – kezdte meg az előadását a Vezérőr. – Ezért tagadtuk olyan sokáig az Ezüstvérűek létezését. Mert a múltunk azt mondta, hogy már nem jelentenek fenyegetést. Mert a múlt annyira elvakított bennünket, hogy nem láttuk a létezésüket. Elfelejtettük már, milyen volt a világ a történelmünk kezdetén. Elfelejtettük már a nagy háborút. Az ellenségeinket. Elpuhultunk, elkényelmesedtünk. Vörös vért lakmároztunk, híztunk, lustultunk, butultunk. Bagoly mondja..., ahogy a mellényed feszül a gomboknál, gondolta Schuyler. Hétfő volt megint. Ismét ülésezett a Bizottság. Ráadásul jó unalmas lesz, mert ma nem a mutatiót fogják gyakorolni. Bliss és Oliver ugyanilyen unottan ült mellette. Az Átmenet otthonban tett látogatás mindenkit nagyon összezavart, és Blissre volt a legrosszabb hatással. Schuyler nem tudta, mire számítottak, de arra biztosan nem, hogy Dylan emlékeit és személyiségét nyom nélkül kitörölték. Az igaz, hogy Dylan nem tűnt úgy, mint aki mindjárt kiüti őket egy akaratütéssel, vagy fröcsögni kezd, és a sátán talpnyalójának nevezi valamelyiküket, de nem is volt önmaga egyáltalán. Mintha teljesen más ember lett volna. Barátságos, kellemes, de totál unalmas. Egyetlen orvossal sem találkoztak, akinek kérdéseket tehettek volna föl, a nővér meg semmit nem mondott nekik, csak annyit, hogy amennyire ő látja. Dylan „jól van". Szófogadóan eljár az összes terápiás foglalkozásra, és „jól halad". Schuyler tudta, hogy Bliss magát hibáztatja, de semmit nem tehettek. Fogalmuk sem volt, hogyan hozzák helyre, ami Dylannel történt. Schuyler vigasztalni próbálta Blisst, amennyire tudta. Átérezte, milyen borzalmas lenne, ha Jacket ilyen állapotban látná. Ha a fiú úgy nézne rá, mintha nem ismerné. Pedig pontosan ez fog történni, ha Jack megerősíti a Mimihez fűződő kötését. Tökéletesen el fogja felejteni Schuylert, el fogja felejteni, hogy mit jelentettek egymásnak. Schuyler próbált arra figyelni, amit Oelrich Őr beszélt. Fontos dolgokat mondott, de a lánynak semmi türelme nem volt most ehhez. Épp az orra előtt ültek a Force ikrek. Látta, amikor beléptek a terembe, és morcosan nézte, ahogy Jack nevet valamin, amit a húga mondott. Persze az is igaz, hogy a fiúnak muszáj tettetnie. Az egész ház őrjöngve készülődött a kötésre. Nap nap után érkeztek a különböző csomagok, és rengetegen jöttek látogatóba. Mimi rendezvényszervezője, Lizbet Tilton magával hozott egy csapat fotóst, stylistot, virágost és „auratájkép-művészt" (így nevezte a DJt, aki hajnali kettőkor veszi át majd a terepet a leköszönő zenekartól), hogy Mimi jóváhagyhassa a döntéseit. Schuylernek felfordult a gyomra, amikor meghallotta, hogy a nagy eseményről beszélnek. Nemcsak azért, mert ez az esemény el fogja venni tőle Jacket, hanem azért is, mert Mimi úgy viselkedett, mintha ez volna az első kötés a világtörténelemben. A közelgő szertartásnak azért megvoltak az előnyei is – Mimi annyira el volt foglalva, hogy a kicsinyes lopkodást, meg a gonosz trükköket teljesen abbahagyta. Schuylernek időnként annyira hiányzott Jack, hogy fájdalmas, soha be nem tölthető űrt érzett a gyomrában. Arra vágyott, bárcsak kimutathatná a fiú, amit iránta érez. Emlékeztetnie kellett magát, hogy színjáték az egész, de a fiú közönye néha annyira valóságosnak tűnt, hogy nehéz volt a titkos találkozásaik emlékével vigasztalnia magát. Néha úgy érezte, mintha csak képzelődne, mintha az emlékek nem is lennének valóságosak, főleg amikor az iskolában futottak össze a folyósón, vagy amikor a saját otthonában szinte tudomást sem vett róla... Mígnem újabb könyv csusszant be az ajtó alatt a szobájába: a jel, hogy biztonságban találkozhatnak. Legutóbb egy vékony verseskötet. John Donne. Azon az éjjelen Schuyler mosolygott, és a régimódi ízlése miatt cukkolta Jacket. Akkor a fiú megkérdezte, hogy ő milyen verseket szeret, és ő megmondta neki. Fent a pulpituson Edmund Oelrich folytatta az előadását. – A Croatan egyik trükkje az, hogy az illúzió segítségével manipulálja az ellenfelét. Ne higgyetek a szemeteknek. Használjátok a belső látásotokat, hogy tudjátok, mi az, ami előttetek van. Használjátok az animadvertót és az emlékeiteket, hogy jól megalapozott döntést hozhassatok.

Megkérte Mimit, hogy ossza szét a papírokat, amin a heti olvasnivaló szerepelt. Mimi végigsiklott a termen, és mindenkinek adott az összekapcsolt lapokból. Amikor Schuyler asztalához ért, szándékosan lelökte a könyveit a földre. – Hoppá! – vigyorgott álnokul. Schuyler összevont szemöldökkel vette föl a könyveit. Örökre elege volt Mimiből. Nem tudta elképzelni, hogy a többi vámpír hogy bírja elviselni. Ha az elkövetkező életeiben is ki kellene bírnia ezt a boszorkányt, inkább önként ajánlja fel magát az Ezüstvérűeknek. Dühöngve futotta át a feladott olvasmányt. És akkor elkerekedett a szeme. Az első oldal tetején ez állt: Vámpírtörténelem: A kötés. Voltak, akik kuncogtak zavarukban, mintha csiklandoznák őket, Schuyler érezte, hogy elvörösödik. A szeme sarkából látta, hogy Oliver elgondolkodva lapozza át az olvasmányt, Bliss pedig szórakozottan firkálgat a lap szélére. A Vezérőr megköszörülte a torkát, aztán ismét megszólalt: – Ma a vámpírikrekről szeretnék beszélni. A ti korotokban nagy az érdeklődés e téma iránt, hát gondoltam, fejezzük be vidámabb hangulatban ezt az ülést. Mindannyian tudjátok, mi a kötés. Mindegyikünknek van egy ikerlelke, akit a mennyei múltunkban kaptunk. Évszázadokon keresztül, minden egyes ciklusban az ikrünket keressük, hogy az új életben ismét megerősíthessük a hozzá fűződő kötést. Schuyler falfehérre sápadt, ahogy az Őr szavait hallgatta. – Néha nehéz felismernünk az ikerlelkünket, ha másmilyen fizikai testet kap. Vagy, ahogy az néhány elszigetelt esetben történik, van, hogy az ember ikre nem kezd új életet ciklusról ciklusra, és így elvész az időben. Léteznek olyan történetek, amelyekben a szerelmesek hiába keresik egymást évszázadokon keresztül, sohasem találják meg az ikrüket. Mimi masszírozni kezdte Jack nyakát Schuyler orra előtt. – Ezek azonban igen ritka esetek. Mivel mindössze négyszázan vagyunk, nem túl nehéz megtalálnunk egymást. A boldog egymásra találás eredménye általában rövid udvarlás, majd a pár nyilvánosan bemutatkozik a Négyszázas Bálon. A kötést minden egyes új ciklusban újra meg kell erősíteni. A kötés megerősítésével megerősödik az ereinkben csörgedező élet szelleme. Igazi isteni rejtély ez. De talán a kötés az, ahonnan a világ összes igaz szerelme és románca ered. A Vörösvérűeknek külön szavuk van rá: „lelki társ". Az idők során jó pár hagyományunkat és gyakorlatunkat átvitték a saját életükbe. Az esküvői szertartásuk egyértelműen a vámpírok lelki közösségének megünnepléséből eredeztethető. Amikor megtaláljátok a vámpírikreteket, az a ciklusotok egyik legboldogabb, leggyümölcsözőbb szakasza. Tudom, hogy jó néhányan közületek már megtalálták a párjukat, és gratulálok nektek ehhez. A kötés az életünk szerves része. Táplál és megerősít bennünket. Az ikrünk nélkül nem vagyunk teljesek; csak a fele vagyunk önmagunknak. Csak amikor az ikerlelkünkre rábukkanunk, és a kötést megerősítjük, akkor találunk rá hiánytalanul az emlékeinkre, és akkor találunk rá a valódi erőnkre. Schuylernek ennyi elég is volt: többet nem kellett hallania vagy olvasnia. Mimire és Jackre nézett. Látta, ahogy a fény megcsillan platinaszőke hajukon, látta, milyen gyönyörűek, nyugodtak és távoliak, ahogy ott ülnek ketten. Most végre megértette, hogyan egészítik ki és hozzák egyensúlyba egymást a különböző tulajdonságaikkal: Mimi bőbeszédűségét hogyan finomítja Jack ékesszólása, a lány agresszióját hogyan tartják féken a fiú indulatai. Ugyanannak az embernek a két fele voltak. Összeillő pár. Schuyler ösztönösen érezte, hogy Jacknek egy bizonyos része örökké elérhetetlen marad az ő számára; volt benne valami másmilyenség, aminek soha nem lesz képes a közelébe férkőzni. Tudta, mennyire ritka, hogy az ikerlelkek ugyanabba a családba szülessenek egy cikluson belül, de azért volt rá példa, és nem is jelentett akkora gondot régen, amikor a fáraók meg a császárok még rendszeresen feleségül vették a húgaikat és nővéreiket. Arra az esetre, ha ez a modern korban történne meg, létezett egy varázslat, amelynek köszönhetően a Vörösvérűek semmi különöset nem vettek észre. Mimi Force továbbra is Mimi Force lesz a kötés után, csak éppen a Vörösvérűek ezentúl Jack feleségének fogják tartani, és nem a húgának. Nem nehéz az emlékeket megváltoztatni, az igazságot átalakítani.

Schuyler látta, hogy Jack elérzékenyülve fordul Mimi felé. Mimi a maga részéről egyszerűen sugárzott. Schuylert hirtelen mélységes, fájdalmas szomorúság töltötte el. Reménytelen gondolat volt azt hinni, hogy valaha is igazán boldog lehet Jackkel. Muszáj, hogy legyen megoldás, gondolta kétségbeesetten. Muszáj megtörni a kötést, hogy azt szerethesd, akit akarsz. Van megoldás. Schuyler megdermedt. Egy pillanatra mintha Jack hangját hallotta volna a fejében. De többet nem hallott. Mégis tudta, hogy megtörtént. Nem képzelődött. Hirtelen megkönnyebbült, bizakodni kezdett. Mégis kell, hogy legyen remény kettejüknek.

Huszonötödik fejezet Bliss soha nem értette, Schuyler mit eszik Jack Force-on, és azt szerette volna, hogy a barátnője ne kergessen végre kísérteteket. Semmi jóra nem vezethet ez. Bár Bliss nemrég csatlakozott csak a Bizottsághoz, és még csak most ismerkedett a vámpírszokásokkal, egyvalamit az első perctől kezdve pontosan értett: a kötéssel nem lehet szórakozni. A kötés komoly dolog. Jacket és Mimit soha semmi nem választhatja el; soha semmi nem állhat közéjük. Még csak elképzelni is lehetetlen lenne ilyesmit. Bliss úgy gondolta, hogy Schuyler nem veszi eléggé komolyan ezt az ügyet, ami meglehetősen fura épp tőle, hiszen az ő anyja volt a legelső vámpír, aki megtörte a kötését, és most kénytelen együtt élni a döntése következményeivel – már ha ezt életnek lehet nevezni. De ahogy mondják, a szerelem vak. Mégsem vágta a barátnője fejéhez az előadás után, hogy „én megmondtam". Bliss nem az a fajta barátnő volt. Egyikük sem szólt egy szót sem, amikor eljöttek a bizottsági ülésről. Oliver gyorsan kimentette magát, és még fel sem oszlott a társaság, már ott sem volt, Schuyler pedig rosszkedvűen hallgatott a hazafelé vezető úton. Bliss nem kérdezte tőle, hogy szokott-e még találkozni Jackkel abban a belvárosi lakásban – Schuyler akaratlanul fedte fel a titkát még hónapokkal azelőtt, amikor egyszer mesélt Blissnek egy borítékról, amit az ajtaja alatt csúsztatott be valaki, és amiben egy kulcsot talált. Másnap, amikor Schuyler kipirulva és álmodozva jött iskolába, Bliss fejében összeállt a kép. Bliss Jack Force-ot hibáztatta. Neki okosabbnak kellene lennie. Schuyler új lélek, szinte olyan vak és ostoba, mint egy Vörösvérű, ő viszont hozzáfér a múltja bölcsességéhez. Egyszerűen csak békén kellene hagynia Schuylert. Amikor Bliss hazaért, meglepve látta, hogy a szülei otthon vannak. BobiAnne-nek ilyenkor szokott lenni a cellulitisz kezelése, Forsyth pedig egész hétre elutazott Washingtonba. Bliss a kis asztalkán álló ezüsttálba dobta a kulcsát, és a vitatkozó hangok felé közelítve, végigment az előszobán. Úgy tűnt, hogy Forsyth és BobiAnne ordítozik egymással. De Bliss hamarosan rájött, hogy ez csak a vámpírhallása miatt van: azok ketten valójában csak suttogtak. – Egészen biztos vagy benne, hogy jól el volt zárva? – kérdezte BobiAnne. Bliss még soha nem hallotta ennyire aggódni. – Egészen biztos. – Megmondtam neked, hogy vidd el innen. – Én pedig megmondtam, hogy az nem lenne biztonságos – vágott vissza Forsyth. – De hát ki akarhatta elvinni? Egyáltalán ki tudta, hogy nálunk van? Még észre sem vette, hogy eltűnt... A férfi tompán nevetett. – Igazad van. Az egy csődtömeg. Neki befellegzett. Csak sír egész nap a régi fényképalbumokba temetkezve, vagy régi kazettákat hallgat. Trinity magánkívül van. Szánalmas az egész. Kizárt, hogy tudna róla. – Akkor ki? – Tudod jól, kire gyanakszom. – De hát ő csak egy kislány. – Több annál. Te is tudod. – De honnan tudhatjuk biztosan? – Nem tudhatjuk biztosan. – Hacsak... Ekkor elhalkult a hangjuk, és Bliss fellopakodott a lépcsőn a szobájába. Vajon miről beszéltek ezek? Úgy hangzott, mintha elvesztettek volna valamit. Hirtelen eszébe jutott a lánc, ami a nyakában függött. A Négyszázas Bál éjszakája óta nem tette vissza az apja széfjébe. De az apja nem is kérte. Nem lehet, hogy a nyakláncról beszéltek, mert BobiAnne a múltkor látta, hogy rajta van, még meg is jegyezte, milyen jól megy a szeme színéhez. Elpakolta a holmiját, aztán elővette a

telefonját. Amióta meglátogatták Dylant, egész nap csak ő járt a fejében. Egyszerűen nem tudta elhinni, hogy még csak nem is emlékszik rá. Azt sem tudta, sírjon vagy nevessen, amikor a fiúra gondolt. Kibújt az iskolai ruhájából, és átvett valami kényelmesebbet. Lebattyogott a konyhába, ahol Jordan leckét írt a pulton. – Mi a baj? – pillantott fel Jordan a tankönyveiből. Csupa emelt szintű órára járt; Blissnek ez csak akkortól sikerült, amikor működésbe lépett a vámpírvére. – Semmi. – Bliss megrázta a fejét. – Arról a fiúról van szó, igaz? A barátodról – mondta Jordan. Bliss nagyot sóhajtott, és bólintott. Megkönnyebbült, amikor a húga nem kérdezősködött tovább. Ehelyett félbetörte a Tobleronéját. Jordannek ez volt a kedvenc édessége; a szobájában dugdosta a készletét, mert BobiAnne folyamatosan a túlsúlyról prédikált neki. – Kösz – mosolygott Bliss, és beleharapott a csokiba. A finom, édes massza elolvadt a nyelvén. Bliss meg volt hatva. A kishúga vigasztalni próbálja az egyetlen módon, amihez ért. – Segítsek valamit? – kérdezte, mintegy jelezve, hogy értékeli a gondoskodó gesztust. – Kösz, nem – rázta a fejét Jordan. – Matekból úgyis reménytelen vagy. – Na, ebben igazad van – nevetett Bliss. Fogta a távirányítót, és a pult fölött lógó kis plazmatévé felé fordult. – Nem fog zavarni? – kérdezte, és kapcsolgatni kezdett a csatornák között. -Á. Bliss megette a csokit, és közben tévét nézett, Jordan pedig folytatta a matekfeladatokat. Amikor Forsyth és BobiAnne néhány órával később belépett a konyhába, hogy vacsorához terelje a családot, a testvérek még mindig ott ültek csendben, egymás mellett.

Huszonhatodik fejezet Soron kívüli ülést hívott össze a Konklávé, és amikor az ülésnek vége lett, Mimi meglepődve látta, hogy Bliss odakint vár az ajtó előtt. – Te meg mit keresel itt? – kérdezte, és a vállára dobta az edzőtermi táskáját. Egy kétórás kardioedzés közepén járt, amikor a Force-toronyba kellett mennie. Nem volt ideje átöltözni és formába hozni magát. A haja még mindig nedvesen tapadt a homlokához. – Forsyth jött értem az iskolába, és amikor behívták, magával hozott engem is – válaszolta Bliss. – Mi történt? – Az apukád nem mondta el? – tétovázott Mimi, és letörölte az izzadságot az arcáról a frottír csuklópántjával. – Valami aranykardról van szó? – kérdezte Bliss. Mimi vállat vont, nem erősítette meg Bliss találgatását. Nagyon idegesítette a lány, akit mindig is a „futottak még" kategóriába sorolt, és nem gondolta, hogy valaha is újra meg újra visszatérő figura lesz a fontos dolgok menetében. Pedig úgy tűnt, hogy a város divatdiktátorai nem tudnak betelni a vörös hajú amazonnal. Miután ő nyitotta meg a Rolf Morgan-show-t, Blisst több reklámkampányba szerződtették, mint valaha. Mindenütt ott volt az arca – az óriásplakátokon, a taxik tetején. Lépten-nyomon belebotlott az ember. Mimi a hirtelen jött hírnevet és dicsőséget még meg is bocsátaná – Isten látja, mindenki erre utazik New Yorkban – de azt soha nem bocsátotta meg Blissnek, hogy választott, főleg amiért a rossz oldalt választotta. Az iskolában mindenki tudta róluk, hogy Bliss és Schuyler a legjobb barátnők. Mimi sértőnek találta, hogy Bliss, aki meg sem állt volna a lábán a Duchesne közösségében az ő áldása nélkül, hátat fordított a legbelsőbb köröknek, és most azokkal az antiszociális, szakadt kis lúzerekkel lóg. Mimi nem szívesen válaszolt, de nem tudott ellenállni a lehetőségnek, hogy jól értesültségével ne kérkedjen egykori barátnője előtt. – Mihály kardjáról van szó – magyarázta. – Az Igazság Pengéjéről. – Mi van vele? – Eltűnt. Charles hívta össze az ülést abban a pillanatban, amikor rájött, hogy nyoma veszett. Amikor Mimi megérkezett az ülésre, az apja ott ült az asztalfőn. Charles rettentő dühös volt. Biztos volt benne, hogy a Konklávé egyik tagja lopta el a kardot, és úgy kezdte a gyűlést, hogy jó pár tagot megvádolt a rablással. Bliss körbenézett: az Öregek csoportokba verődve, egymás közt suttogva indultak haza az ülésről. – Miért olyan fontos ez a kard? – Jaj. Nem emlékszel? Az Arkangyal kardja. Összesen kettő van belőle az egész világon. A másik természetesen Gabrielle-é, tudod, Allegráé, de senki nem tudja, az a kard hová tűnt, amikor Allegra kivonta magát a forgalomból. Évtizedek óta nem látta senki. Charlesé viszont, Mihályé... a dolgozószobájában tartotta vérzár alatt. De valaki betört. A kard eltűnt. Apám biztos benne, hogy a Croatannál van – magyarázta Mimi. A vérzár a Kékvérűek fegyvertárának legerősebb biztonsági zárja volt. Egyedül csak egy Arkangyal vére nyitja a tokot. Megfejthetetlen rejtvénnyel álltak szemben. Mivel Allegra kómában fekszik, más gyanúsított nincs. – Mi köze ennek az Ezüstvérűekhez? – kérdezte Bliss, és szívott egyet a hüvelykujját takaró kötésen. Reggel, amikor felébredt, erősen vérzett az ujja. Fura. Talán szálka ment bele álmában? – Egyedül csak egy Arkangyal kardja ölhet meg egy másik Arkangyalt. Nem hiszem el, Bliss, hogy ezt sem tudod – szidta a másik lányt Mimi. – Nem olvastál el semmit abból, amit feladtak? – De miért akarná Charles megölni Allegrát? – Nem Allegrát. Istenem, hát mindent a szádba kell rágnom? Ha Lucifer valahol köztünk jár-

kel... tudod... a Sötétség Főhercege. Lucifer egykor Arkangyal volt. Ez a kard az egyetlen, amivel meg lehet ölni. A sima Kékvérű-kard, amit egyébként a kötés előtt kap az ember, vagy erre sem emlékszel? Az csak a hétköznapi Ezüstvérűek ellen ér valamit. Mihály kardja az egyetlen, amely megölheti Lucifert. – És most eltűnt. –Ja. Szívás. Charles tényleg totál ki fog készülni, amiért a kard az ő őrizetéből tűnt el – sóhajtott Mimi. Tényleg nagy bajban van az apja. Érezte, hogy vannak a Konklávéban, akiknek gyanús ez a „betörés". De hát minek rabolná el Charles a saját kardját? Ezek tényleg azt gondolják, hogy Mihály, a tiszta szívű összeállna az Ezüstvérűekkel? Bliss körülnézett: az apját kereste. Forsyth még mindig bent volt a szobában, valószínűleg Charlesszal beszélgetett. – Na és mit gondolnak, ki lopta el? – Fogalmuk sincs; bár Charles azt mondja, Kingsley az, aki utoljára járt a dolgozószobájában. Én tudtam, hogy nem volna szabad megbízni abban a lúzerben. Na, mindegy, Kingsley csapatát nem lehet elérni Rióban. Nem találták őket telepátiával sem. És Lawrence sem jelentkezett egy ideje. Tiszta káosz – mondta Mimi, leheletnyi vidámsággal a hangjában. – Remélem, nem hiszik, hogy Dylan áll a háttérben. Az lehetetlen – motyogta idegesen Bliss. – Te meg miről beszélsz? – kérdezte Mimi. – Dylan? Neki mégis mi köze lenne ehhez az egészhez? Nem tűnt el az életedből hónapokkal ezelőtt? Réges-rég el van felejtve. – Miminek derengett, hogy Dylan betörte Bliss ablakát, mielőtt az Ezüstvérű elragadta. Bliss napokig vigasztalhatatlan volt, és Mimi úgy próbált lelket önteni belé, hogy időről időre emlékeztette: akár őt magát is elragadhatta volna a szörnyeteg. Szerencsés, hogy él. A Konklávé nyomozócsapatot küldött, hogy keressék meg Dylant, de a Venátorok semmit sem találtak. – Te nem tudod? – kérdezte Bliss. – Mit nem tudok? – Dylan visszajött. A rehabon van. – Biztos vagy benne, hogy ugyanarról a fickóról beszélünk? Dylan... a te csóró exed, a srác, aki megölte Aggie-t? Aki Ezüstvérűvé változott? – kérdezte Mimi. Ez a Bliss nem egy észlény. Miminek egyébként is az volt a véleménye, hogy aki még májusban is a tavalyi zsákruhákat hordja, annak fogalma sincs az egészről. – Igen. – Miért kellene nekem erről tudnom? – kérdezte Mimi. – Tagja vagy a Konklávénak. Én adtam fel Dylant Forsyth-nak. Azt mondta, elviszi az ügyet a Konklávé elé, hogy együtt döntsenek. Azt mondta, az Öregek úgy döntöttek, hogy az Átmenet Központba küldik. Mimi zavarodottan rázta a fejét. – Nem. Az apukád semmi ilyesmit nem mondott egyetlen gyűlésen sem. Nem történt semmi ilyesmi. – Úgy nézett Bliss-re, mintha a lány megőrült volna. Nagyon furcsa, hogy Forsyth eltitkoljon egy ilyen dolgot a Konklávé elől. – Ez fura. Miért hazudott volna nekem? – Ki tudja? – Mimi Bliss arcát fürkészte. – Dylan tényleg visszatért? Biztos vagy benne? Bliss bólintott. – Épp a múlt héten látogattuk meg. – Vigyél el hozzá. Majd szólok Forsythnak, hogy jelentést kell írnom Dylanről a Konklávénak.

Cordelia Van Alen személyes aktája Történelmi Raktár TITKOS IRAT: Csak legfelsőbb engedéllyel Cordelia! Bízom benne, hogy ezzel elégedett leszel. Forsyth L. THE HOUSTON STAR Híradás újszülött érkezéséről Forsyth Llewellyn képviselő úr és felesége, leánykori nevén Roberta Prescott, újszülött kisleány büszke szülei. Jordan Grace Llewellyn pontban éjfélkor született, 1994. január l-jén. Jordan a képviselő úr második leánya. Az édesanya és az újszülött is jól van.

Huszonhetedik fejezet Mivel Mimi azonnal látni akarta Dylant, a két lány elhatározta, hogy másnap meglátogatják, ami azt jelentette, hogy megint hiányozni fognak az iskolából. Nem mintha Bliss olyan nagyon bánta volna. E pillanatban a jegyei érdekelték a legkevésbé. Aznap este Bliss nem kérdezte meg az apjától, miért nem szólt a Konklávénak Dylanről. Nem akarta elárulni neki, hogy tudja: titkol előle valamit. Forsythnak bizonyára megvan az oka, hogy miért tette, amit tett, de Blissnek valahogy az volt az érzése, hogy úgysem avatná be őt a titkába. Másnap délután Bliss segélycsomagot állított össze Dylannek. Tudta, hogy a fiú a legjobb gondozást kapja, amit csak pénzen meg lehet venni, de még az Átmenet otthonban sem valószínű, hogy megkaphatná a legújabb indie-rock cédét vagy az Abszolút Homokember egy példányát. Arra gondolt, ha Dylan kézbe vehetne egypárat a kedvenc tárgyai közül, talán eszébe jutna, ki is ő, és egyúttal az is, hogy Bliss mit jelentett neki. Egyszerűen nem akarta feladni a reményt, hogy visszakaphassa a fiút. Még azt is elhatározta, hogy elfelejti neki, amikor visszautasította őt azon a végzetes éjszakán. Talán az is a betegsége miatt volt, hogy úgy kiborult akkor. Jordan bekukucskált Bliss szobájába. – Megint Saratogába mész? – kérdezte. – Igen. Mimi meg akarja nézni Dylant, hogy jelentést tehessen a Konklávénak. És ma az orvosa is ott van. Végre megkérdezhetem, mi van vele – magyarázta Bliss. Összehajtogatta az új motoros bőrdzsekit, amit a stylistja kutatott fel a kérésére a Barneysban, és azt is bedugta a zsákba. A húga bejött, leült az ágyra, és nézte, ahogy csomagol. – Figyelj csak... meg akartam kérdezni... emlékszel, hogy voltak azok az emlékezetkieséseid? – Ühüm – bólintott Bliss, és úgy döntött, mégsem viszi el a „Gyógyulj meg!" feliratú pólót viselő macit, amit hirtelen felindulásból vett meg egy ajándékboltban. Tuti, hogy Dylan giccsesnek találná. Mindig csúfolta a sok plüssállat miatt, amiket az ágyán tartott. – Előfordul még mindig? Bliss abbahagyta a pakolást, és elgondolkodott. Az emlékezetkiesések régebben nyugtalanító rendszerességgel támadtak rá. Olyankor elájult, és aztán valahol egészen máshol tért magához, és fogalma sem volt, hogy került oda. – Nem. És rémálmom sem volt már hónapok óta. – Akkor jó – mondta Jordan megkönnyebbülten. De Bliss még nem fejezte be. – Mostanában inkább nappal tör rám. A múltkor is... láttam ezt az irtó furcsa dolgot. A kezemben volt a hajkefém, és egyszer csak így... aranykígyóvá változott. Tisztára megijedtem. Jordan elsápadt. – Aranykígyóvá? – Igen. Egyszer meg, nemrég, felnéztem az égre, és megláttam ezt a hétfejű sárkányt. Tök kész voltam. – Gyakran történik ilyesmi? – kérdezte Jordan. Bliss vállat vont. – Eléggé. Már kérdeztem erről apát. Azt mondta, hogy ez is... – ...hozzátartozik az átalakuláshoz – mondta együtt vele Jordan. – Ja. – Bliss elkészült a pakolással. Berregni kezdett a mobilja. Mimi odalent várt a kocsiban. Jordan még mindig ott állt az ágy mellett, különös kifejezéssel az arcán. Úgy tűnt, mintha nem tudná eldönteni, mit tegyen. – Na, mi van? – kérdezte Bliss. – Semmi. – Jordan megrázta a fejét. – Érezd jól magad. Bliss hónapok óta nem lógott együtt Mimivel, és először azt gondolta, hogy feszengeni fognak, de már elfelejtette, hogy Mimi Force milyen szinten el van foglalva magával. Mimi lazán végigcsivitelte az egész utat: mindenféléről beszélt, az új emberismerőseiről lelkendezett, akik a

legjobb pasik voltak a Collegiate-ről meg a Horace Mannról, sőt akadt köztük egy-két főiskolás srác is, aztán beszámolt a nyári terveiről: intenzív kínai nyelvtanfolyamra készül Pekingbe, mivel szeretne folyékonyan beszélni, mire jövőre a Stanfordra felvételizik. – Hát nem vicces? A kínai az egyetlen nyelv, ami nem szerepel az emlékeimben. Ha! Wahnál és Minnél fogok lakni, tudod, annál a kínai ikerpárnál, akikkel a Négyszázas Bálon ismerkedtünk meg – kuncogott Mimi. Amikor megérkeztek az Átmenet Központba, Dylan egyedül volt a szobájában, és tévét nézett. – Szia... Bliss... ugye? – kérdezte, miután kikapcsolta a tévét. – És téged hogy hívnak? – Mimi. – A lány élesen pillantott Dylanre. – Komolyan nem emlékszel ránk? – Rá emlékszem – válaszolta Dylan kissé félénken. – Ő volt már itt egy párszor. – Hoztam neked néhány dolgot – mondta Bliss, és meglengette az ínyencségekkel tömött táskát. – Király. – Dylan beletúrt a zsákba. – Ez meg minek? – húzta elő a fekete bőrdzsekit. Bliss zavarba jött. – Csak... ööö... régen volt egy ilyened. – Nem azért, ez... istenem, ez szuper. – Dylan belebújt a kabátba. Pont olyan jól állt neki, mint a régi. Rámosolygott Blissre, és a lány szíve gyorsabban kezdett kalapálni. A fiú újra beletúrt a táskába, és előhúzott egy iPhone-dobozt. – Gondoltam, hátha kell neked – mondta Bliss. – Remélem, nem bánod. Már beleprogramoztam a számomat. – Bliss – szólalt meg Mimi. – Megbocsátanál nekünk egy percre? Szeretnék pár dolgot megkérdezni Dylantől. – Persze. Bliss kiment a szobából. Néhány perccel később Mimi kinyitotta az ajtót. Ahogy Blissre nézett, sajnálat és megvetés keveredett a tekintetében. – Na? – kérdezte Bliss. – Úgy tűnik, tényleg nincsenek emlékei – közölte Mimi. – Mondtam neked. – Elképesztő. Olyan, mint egy totál tiszta lap. – Ezt úgy mondod, mintha jó dolog volna. – Bliss dühösen bámult Mimire, aztán visszament a szobába. – Mit akart tudni? – kérdezte Dylantől. A fiú vállat vont. – Nem sokat... csak pár irtó fura dolgot kérdezett... aztán valami farmert emlegetett, vagy ilyesmit. Nem egészen értettem, mire akar kilyukadni. Mondtam neki, hogy még a nevemet sem tudtam, amikor felébredtem. – Tényleg fogalmad sincs, hogy ki vagyok én? – kérdezte Bliss, és leült Dylan mellé az ágyra. A fiú belepillantott a képregénybe, amit a kezében tartott, és végigpergette az oldalakat. Aztán eltette az újságot. Megfogta a lány kezét. Bliss meglepődött, félve nézett rá... reménykedve... Dylan összevonta a szemöldökét, aztán végre megszólalt: – Nem tudom, ki vagy. De azt tudom, hogy akárhányszor látlak, mindig egy kicsit jobban érzem magam. Bliss megszorította a kezét, és Dylan is az ő kezét. Sokáig ültek ott, egymás kezét fogva. Aztán Mimi bekopogott az ajtón, és szólt, hogy Dylan orvosa fogadja őket. Ahogy a főépület felé tartottak, Mimi levette a napszemüvegét, és hunyorogva leste a Dylan kis háza felé tartó alakot. – Hé! Az ott nem Oliver Hazard-Mittudoménmi? – De – bólintott Bliss. Oliver mondta neki, hogy lehet, hogy meglátogatja Dylant iskola után. Mint kiderült, gyakran jött föl hozzá, hogy ne legyen egyedül. Ilyenkor sakkoztak. Lehet, hogy Dylan elvesztette az emlékeit, de ebben a játékban ugyanúgy el tudta páholni Olivert, mint annak idején, mesélte neki a fiú. – Várj csak, beszélni akarok vele egy kicsit – mondta Mimi, és elindult Oliver felé. Blissnek fogalma sem volt, mi a fenéről akarhat Mimi Oliverrel beszélni. Ezek ketten ki nem állhatták egymást. De túl messze voltak, Bliss nem hallotta őket.

Azt viszont észrevette, hogy amikor Mimi visszajött, nagyon elégedettnek tűnt magával, még a szokásosnál is önelégültebb képet vágott. Olivert meg esélye sem volt utolérni. Bármit mondott is neki Mimi, a hallottak annyira megrázták, hogy aznap nem jutott el Dylanhez.

Huszonnyolcadik fejezet Még be sem fordult az autó a sarkon, ő már hallotta a hangját. A motor halk duruzsolását, aztán az erős zúgást. A kocsi megállt a Perry Street-i épület melletti kis utcában. 196l-es, ezüstszürke XKE lenyitható tetejű jaguár, gyönyörű, fényes, akár a puskagolyó, és a kormánynál Jack Force ült. Schuyler becsusszant az autóba, megcsodálta az elegáns kidolgozást, az ezüst antikolt műszerfalat, az egyszerű, régimódi gépezetet. Jack sebességet váltott, a motor felpörgött, és a kocsi zúgva elindult az úton. Csak néhány órájuk van egymásra, de az elég – bár persze sohasem elég. Minden egyes nappal egyre közelebb kerültek a kötéshez. Schuyler látta a meghívókat, sőt ő maga is kiérdemelt egyet. Először meglepődött, de aztán rájött, Mimi így adja tudtára, hogy pontosan hol a helye. Valamelyik nap még Mimit is látta egy pillanatra a ruhájában. Schuyler nem tudta, melyikük a nagyobb bolond – ő vagy a fehér ruhás lány. Mind a ketten őrültek, ha ugyanabba a fiúba szerelmesek. Jack a bolond, gondolta Schuyler, miközben a fiú hozzáértőn manőverezett az autóval a főútvonalon. Tiszta bolond. De közben meg szereti őt, úristen, mennyire szereti. Csak azt kívánta, bár ne kellene rejtőzködniük, bár kihirdethetnék a szerelmüket az egész világ előtt. Valamelyik este elmondta neki, mennyire elege van abból, hogy mindig azon az egy helyen kell rejtőzködniük. Igaz, hogy a lakás menedéket nyújtott nekik, de ugyanakkor börtönük is volt. Schuyler arra vágyott, hogy valahol másutt lehessen együtt vele, ha csak egyetlen éjszakára is. Jack válaszként egy üzenetet csúsztatott be neki az ajtó alatt aznap reggel, amelyben arra kérte, hogy alkonyatkor legyen a kijelölt helyen. A lánynak fogalma sem volt, mire készül Jack, de a halvány mosoly, amely most az ajka körül játszott, csodálatos meglepetést sejtetett. Jack áthajtott a hídon, New Jersey-be tartott. Néhány perccel később megálltak egy magánrepülőtéren Teterboróban, ahol egy lökhajtásos repülőgép várta őket. Schuyler összecsapta a kezét, amikor a repülőt meglátta. – Ezt nem mondod komolyan – nevetett. – Azt mondtad, el akarsz menni innen – mosolygott Jack. Mit szólnál Tokióhoz? Vagy Londonhoz? Esetleg Szöul? Barbecue-ra vágyom. Madrid? Bruges? Hová szeretnél menni ma este? Ma este tiéd a világ, akárcsak én. Schuyler nem kérdezte meg, hol van Mimi; nem érdekelte, nem akarta tudni. Ha Jack vállalja ezt a kockázatot, akkor neki semmit nem kell kérdeznie. – Bécs – döntötte el Schuyler. – Van ott egy festmény, amit mindig is látni szerettem volna. Szóval ilyen érzés a világ egyik leggazdagabb, legnagyobb hatalmú vámpírjának lenni, gondolta Schuyler, amikor Jack nyomában belépett az Österreichische Galerie-be a Belvederepalotában. A múzeum már bezárt aznapra, de amikor odaértek a hatalmas kapuhoz, kesztyűs biztonsági őr köszöntötte őket, és a múzeum gondnoka bevezette a két vendéget a galériába. – Ezt keresik? – kérdezte a gondnok, és egy sötét festményre mutatott a terem közepén. – Igen. – Schuyler mély levegőt vett, és úgy nézett Jackre, mint aki bátorítást vár. A fiú megszorította a kezét. A lány közelebb lépett a festményhez. Ez a kép lógott a szobája falán egy kifakult poszteren. A kép valósága egészen ámulatba ejtette. A színek annyival élénkebbek, vibrálóbbak voltak, frissek, élők. Egon Schiele mindig is az egyik kedvenc festője volt. Mindig erősen vonzódott a portréihoz – azokhoz a súlyos, megkínzott, sötét vonalakhoz, a kísérteties alakokhoz, a sokatmondó szomorúsághoz, amely minden ecsetvonását áthatotta. A kép címe egyszerűen Ölelés volt, egy férfit és egy nőt ábrázolt, a testük egymásba csavarodva. Vad energia áradt a festményből, Schuylernek olyan érzése támadt, mintha érzékelni tudná a pár heves összekapcsolódását. Pedig semmi romantikus nem volt ebben a képben. Minden ízét átszőtte a szorongás, mintha az a két ember a képen tudná, hogy ez az utolsó ölelésük. Schiele melankolikus művészete nem való mindenkinek. A művtöri órákon Schuyler összes osztálytársa Gustav Klimt art nouveau stílusú műremekébe, A csókba volt szerelmes. De Schuyler

úgy gondolta, hogy azt a képet túlságosan könnyű szeretni; hogy eleve hálószoba falára való, s hogy tipikus biztonságos választás. Ő jobban szerette az őrületet és a tragédiát, a magányt és a kínszenvedést. Schiele fiatalon halt meg, talán megszakadt a szíve. A művtöri tanár mindig „a művészet megváltó és átváltoztató minőségéről" beszélt, és ahogy Schuyler a kép előtt állt, tökéletesen értette, hogy ez mit jelent. Nem tudta szavakkal elmondani, mit érez. A kezében tartotta Jack hűvös, száraz kezét, és tudta, hogy ő a legszerencsésebb lány a világon. – Most hová? – kérdezte Jack, amikor kiléptek a múzeumból. – Te döntsd el. Jack felhúzta a szemöldökét. – Ugorjunk be egy kávézóba. Sacher tortára fáj a fogam. Egy ház tetején ettek, nézték, ahogy a hajnal birtokba veszi a szemhatárt. A vámpírlét egyik előnye az volt, hogy nem jelentett nehézséget az éjszakázás. Schuylernek sokkal kevesebb alvásra volt szüksége, mint régen, és azokon az éjszakákon, amikor Jackkel találkozott, szinte egy szemhunyást sem aludtak. – Erre vágytál? – kérdezte Jack, ahogy áthajolt a kis imbolygó asztalon, és töltött a lánynak még egy kis bort. – Honnan tudtad? – mosolygott Schuyler, és a füle mögé tette a haját. Jack újabb meglepetés gyanánt ismét gyönyörű lakásba vitte őt: ez a lakás is a családjáé volt. A Force családnak több volt az ingatlanja, mint Schuylernek a lyukas fekete pulcsija a szekrényben. – Gyere, menjünk le – mondta Jack, kézen fogta, és visszavezette a lakásba. – Szeretném, ha meghallgatnál valamit. A Force család pied-à-terreje egy 1897-ben épült házban volt a rangos kilencedik kerületben, és minden ablakból kilátást nyújtott a városra. A boltozatos mennyezetű, díszes stukkókkal tarkított, tágas és levegős lakást a fényűzően berendezett New York-i otthonukkal ellentétben szinte kolostori egyszerűség jellemezte; itt alig állt egykét bútor a szobákban. – Ezer éve nem járt itt senki, mióta nem rendezik meg tisztességesen a bécsi operabált – magyarázta Jack, és leporolt egy ősrégi kinézetű Sony kazettás magnót. – Ezt hallgasd meg – mondta, és betett egy kazettát. – Azt hiszem, tetszeni fog. – Megnyomta a PLAY-t. Zúgás, recsegés hallatszott. Aztán egy rekedt, halk hang – összetéveszthetetlenül női hang volt, amelyet azonban tönkretett a sokévnyi cigarettázás – beszélni kezdett: – „It was also my violent heart that broke…” Schuyler azonnal felismerte a verset. – Ő az? – kérdezte elragadtatva. – Ő az, nem? Jack bólintott. Ő volt az. – Egy régi könyvesboltban találtam a kazettát nemrég. Voltak ilyen felvételeik, amelyeken költők olvassák fel a saját műveiket. Hát emlékezett. Anne Sexton volt az. A Szerelmes versekből olvasott fel. A kedvenc költője olvassa a kedvenc versét, a The Breaket. Ez volt a legszomorúbb verse az összes közül, dühös volt és keserű és gyönyörű és felháborodott. Schuyler vonzódott a bánathoz – Sexton költészete, akárcsak Schiele festményei, brutális volt, és a szenvedésben is őszinte. A Szerelmes verseket egy viszony ideje alatt írta a költőnő – egy tiltott, titkos viszony idejében, amilyen az övék is volt. A lány letérdelt, és a kis magnó elé kuporodott, Jack pedig a karjába ölelte. Schuyler azt gondolta, annál jobban soha nem is szeretheti a fiút, mint ahogy ebben a pillanatban szereti. Lehet, hogy van benne olyan, amit sohasem fog megérteni, de ebben a pillanatban tökéletesen értik egymást. Amikor a kazetta lejárt, csak hallgattak, élvezték egymás testének melegét. – Szóval... – Schuyler tétován felemelte az egyik könyökét, hogy a fiú felé fordulhasson. Félt, hogy ha a helyzet valóságáról beszél, azzal megtöri az este varázsát. De tudni akarta. A kötés már a nyakukon. – A múltkor a bizottsági ülésen azt mondtad, valahogy meg lehet szakítani a kötést. – Azt hiszem, igen. – Mit fogsz tenni?

Jack magához húzta a lányt, most együtt feküdtek megint. – Schuyler, nézz rám – mondta. – Nem, tényleg nézz rám. A lány ránézett. – Nagyon hosszú ideje élek. Amikor megtörténik az átváltozás... amikor elkezdesz rátalálni az emlékeidre... ez egy elsöprő folyamat. Szinte olyan, mintha minden egyes hibádat újra meg kellene élned – mondta Jack halkan. – Nem akarom elkövetni azokat a hibákat, amiket korábban elkövettem. Szabad akarok lenni. Veled akarok lenni. Együtt leszünk. Azt hiszem, kevesebb értelme lesz az életemnek, ha nem leszek veled. Schuyler élénken rázta a fejét. – De én nem engedhetem, hogy ezt tedd. Nem engedhetem, hogy ekkora kockázatot vállalj. Ahhoz túlságosan szeretlek. – Akkor inkább végignéznéd, hogy egy olyan nőhöz kössem magam, akit nem szeretek? – Nem – súgta Schuyler. – Soha. Akkor Jack megölelte és megcsókolta. – Van megoldás. Bízz bennem. És Schuyler visszacsókolta. Minden pillanat édesebb volt, mint az előző. Tökéletesen megbízott benne. Bármit fog is tenni, hogy megtörje a kötést, ők ketten együtt lesznek. Mindig.

Huszonkilencedik fejezet Dylan orvosa, egy mackóforma ember féloldalasan, csoszogva járt. Ha pirosba öltözne, akár már mehetne is a kéménybe, gondolta Bliss. Nem szívesen helyezte a bizodalmát egy ilyen esetlen emberbe, annak ellenére, hogy az ürge kiváló hematológus volt, és egy réges-régi, Vörösvérű Vezető-családból származott. – Azt mondja a titkárnőm, hogy Dylan Ward barátai vagytok. Tudom, hogy már kerestek egy ideje. Elnézést kérek, hogy megvárattalak benneteket. Sűrű hetem volt. Valaki becsempészett egy emberismerőst az egyik szobába, és kis híján vérfürdőt rendezett. – Összerezzent. – De ne aggódjatok, most már minden rendben. Egyelőre – mosolygott a doktor. – Értem. – Bliss bólintott, és leült az asztallal szemben. – A barátai vagyunk. Köszönjük, hogy fogadott minket. – Én nem vagyok a barátja. Én azért vagyok itt, hogy a Konklávé nevében kiderítsem, mi folyik itt – csattant fel Mimi. – Én Őr vagyok. Az orvos felvonta a szemöldökét. – Fiatalnak látszol a korodhoz képest. Mimi önelégülten vigyorgott. – Ha belegondol, mindannyian fiatalnak látszunk a korunkhoz képest. – Úgy értem, ahhoz képest, hogy milyen pozícióban vagy – pontosított idegesen a férfi. Köhögött, és a papírokat igazgatta az asztalán. – Térjen a tárgyra, doktor. Nem azért jöttem ide, hogy a Konklávé működéséről vitatkozzam. Mi történik azzal az agyalágyulttal? Dr. Andrews felnyitotta az asztalon heverő aktát, és keserves képet vágott. – Úgy tűnik, Dylan egyfajta poszttraumás stressz zavarban szenved. Több különböző regressziós terápiát alkalmaztunk nála, hogy visszanyerje az emlékeit. Eddig azonban semmivel nem sikerült valódi kapcsolatot találnia. Arra sem emlékszik, ami száz évvel ezelőtt történt vele, és arra sem, ami egy hónappal ezelőtt. Bliss épp ettől félt. Dylan olyan, mint egy horgony nélküli hajó, amely semmihez és senkihez nincs kikötve. – Szóval akkor amnéziás lesz... örökre? – Nehéz megmondani – felelte tétován az orvos. – Nem szeretnénk hiú ábrándokat kelteni senkiben. – De hát miért? – kérdezte Bliss, akit rettenetesen felkavart a beszélgetés. – Miért történt ez? – Előfordul, hogy ezt csinálja az agy: mindent kitöröl, hogy működhessen. Hogy tompítsa egy elszenvedett trauma erejét. – Sok mindenen keresztülment – suttogta Bliss. – Az Ezüstvérű-támadás meg minden – bólintott Mimi. A doktor megint az irataiba pillantott. – Épp ez az érdekes. Ahogy Llewellyn szenátornak is mondtam, amennyire meg tudjuk állapítani, a véréből nem mutatható ki az Ezüstvérűek rontása. Megtámadták, az igaz, és csúnyán megkínozták, de nem valószínű, hogy ez a fiú végrehajtotta a Caerimoniát egy másik vámpíron. Nem fejezte be a folyamatot. Vagy, hogy világosan fogalmazzak: el sem kezdte. Bliss megdermedt. – De... – Ez nevetséges – közölte durván Mimi. – Mindannyian tudjuk, hogy Dylan ölte meg Aggie-t. A lánynak az utolsó cseppig kiszívták a vérét. És Dylan volt az egyetlen gyanúsított. Blissnek még be is vallotta a tettét. – Tényleg bevallotta – bólintott Bliss. Dr. Andrews megrázta a fejét. – Talán megtévesztették, vagy elhitették vele, hogy közéjük tartozik. De mi meggyőző bizonyítékokat találtunk az ellenkezőjére.

– Forsyth tudta ezt? Hogy Dylan ártatlan? – kérdezte Mimi élesen. A doktor bólintott. – Azonnal felhívtam, amint megjöttek a teszt eredményei. Mimi gúnyosan felkacagott. – Ha Dylan nem Ezüstvérű, és nem ő ölte meg Aggie-t, ez azt jelenti, hogy valószínűleg nem hazudott, amikor azt mondta, fogalma sincs, hol a farmer, amit kölcsönkért tőlem. – Te meg miről beszélsz? – kérdezte Bliss. Csak úgy kavarogtak a gondolatok a fejében. – Nem érdekes. – Mimi vállat vont. Felállt, és Bliss követte a példáját. – Nagyon szépen köszönjük, hogy fogadott minket, doktor. Sokat segített. Bliss képtelen volt összpontosítani. Remegett a keze, amikor a kabátját próbálta begombolni. A térdét beverte az asztalba, majdnem megbotlott. Dylan ártatlan. Nem Ezüstvérű, és nem is fog azzá változni. Áldozat. Hónapok óta mindenki azt hiszi körülötte, hogy Dylan bűnös Aggie Carondolet meggyilkolásában. Hogy ő intézte el a többi áldozatot, megtámadta Schuylert, és halálosan megsebesítette Cordeliát. Ő maga mondta Blissnek, hogy elkövette ezeket a bűnöket. És Bliss hitt neki. De mi van, ha csak valaki mást fedezett? Mi van, ha elhitették vele, hogy meg van fertőzve? És ha nem Dylan tette ezt a sok szörnyűséget, akkor ki?

Harmincadik fejezet Este volt, amikor Schuyler kilépett a Perry Street-i épületből. Még ki volt pirulva Jack csókjaitól, arca és ajka mélyvörös színben csillogott. Schuyler virágzott, akárcsak egész New York. Egy csók az a csók az a csók, gondolta. Még mindig kábult volt a bécsi éjszakától. Nemrég értek haza, és beugrottak a rejtekhelyre zuhanyozni, átöltözni. Először Jack indult el, kiosont az oldalsó ajtón, és a lány kivárta a szükséges fél órát, mielőtt maga is megkísérelte volna az indulást. Nyugodalmasan mosolygott magában, igyekezett lesimítani a hirtelen feltámadt széltől összeborzolódott haját, amikor hirtelen olyasvalakit pillantott meg, akire egyáltalán nem számított. Az út túloldalán állt, döbbenten és rémülten bámult rá. Csak egyetlen pillanatra kellett Oliver szemébe néznie, és azonnal tudta, hogy tudja. De honnan? Honnan tudhatja? Annyira vigyáztak, hogy titokban tartsák a szerelmüket. Arca minden vonásából sütött a fájdalom, Schuyler alig bírta elviselni. Érezte, hogy elakadnak a szavak a torkában, ahogy átment az úton, és a fiú elé állt. – Ollie... ez nem... Oliver gyűlölködve nézett rá, sarkon fordult, elindult, aztán rohanni kezdett. – Oliver, kérlek, hadd magyarázzam meg... – Egy szempillantás alatt ott állt előtte megint. Futhatott a fiú, úgysem tud gyorsabban futni nála. – Ne csináld ezt. Beszélj hozzám. – Nincs mit mondanom. Láttam, ahogy elmegy, és aztán, pont, ahogy a lány mondta, vártam fél órát, és te is elindultál. Vele voltál. Hazudtál nekem. – Én nem... ez nem az, amit... ó, istenem, Oliver... – Már formálódott a zokogás a torkában, érezte, ahogy elárasztja a fiú szomorúsága és dühe. Bárcsak megütné, bárcsak lecsapná... bár csinálna valamit, és nem csak állna ott kétségbeesetten, hadd érezze ő még kétségbeesettebben magát... Esni kezdett az eső. Megnyíltak a felhők a fejük felett, az első esőcseppek potyogni, majd zuhogni kezdtek rájuk. Tudták, hogy ronggyá fognak ázni. – Választanod kell – mondta Oliver, miközben az eső összekeveredett az arcán lecsorgó könnyekkel. – Elegem van abból, hogy a legjobb barátod legyek. Elegem van abból, hogy a második legyek. Többé nem elégszem meg ennyivel. Mindent vagy semmit, Schuyler. Döntened kell. Ő vagy én. A legjobb barátja és egyben a Vezetője, vagy a fiú, akibe szerelmes. Schuyler tudta, hogy egy nap majd sor kerül erre. Hogy el kell majd veszítenie az egyiket, hogy a másik az övé lehessen. Hogy ennek a játéknak meglesznek a következményei. Hogy nem csinálhatja a végtelenségig, amit csinál – nem lehet vámpírszerelme és emberismerőse úgy, hogy egyik sem tud a másikról. Hazudott Olivernek, hazudott Jacknek, hazudott mindenkinek, önmagának is. De végül utolérték a hazugságai. – Önző vagy, Schuyler. Nem lett volna szabad az emberismerősöddé tenned – mondta Oliver közömbösen. – De én hagytam, hogy megtörténjen, mert fontos voltál nekem. Aggódtam, hogy mi történne veled, ha nem hagynám. De te... ha valaha is fontos lettem volna neked egyáltalán, ha egyáltalán gondoltál volna rám is, az lett volna tisztességes, ha megtartóztatod magad. Pontosan tudtad, mit érzek irántad, mégis kihasználtál. Igaza volt. Schuyler bénultan bólintott, az eső patakokban folyt a haján, a ruháján, mindene csuromvíz volt. Mindig is Oliver gondolkozott ésszerűbben kettejük közül. A fiú bele volt zúgva a legjobb barátjába, azóta szerette őt, hogy először találkoztak, éveken keresztül reménytelenül imádta, de ha ő nem keveri bele az egészbe aCaerimoniát, ha nem issza meg a vérét, ha nem vési bele magát a fiú lelkébe, egy nap talán már nem érzett volna így iránta. Ha másik emberismerőst talál magának, ha másik embert, másik fiút választ, Oliver vonzalma talán valami finom, semmire nem kötelező szeretetté halványodott volna. Oliver felnőhetne, beleszerethetne egy Vörösvérű lányba, és egy nap családot alapíthatna. De ő a magáévá tette. Megpecsételte a szerelmét azzal a legelső, kínzó harapással. Örökre megjelölte magának a Szent

Csókkal. Önző volt, meggondolatlanul és fölöslegesen tette, amit tett. A fiúnak most nincs más választása: szeretnie kell. Még ha most elhagyná, akkor sem szerethetne soha senki mást; örökké egyedül lenne. El volt átkozva, és Schuyler átkozta el mindkettejüket a gyengeségével. – Sajnálom. – A lány szeme megtelt könnyel. Ezt már sehogyan sem teheti jóvá. – Ha sajnálod, akkor elhagyod őt. Jack soha nem lesz a tiéd, Schuyler. Úgy sohasem, ahogyan én a tiéd vagyok. A lány bólintott. Keservesen sírt, könnyeit, orrát nedves ruhaujjába törölte. Tudta, hogy pont olyan nyomorultul fest, ahogy érzi magát. Oliver ellágyult. – Na, gyere, bújjunk már el az eső elől. Mind a ketten meg fogunk fázni. – Gyengéden egy bolt ponyvája alá vezette Schuylert. – Túl kedves vagy hozzám – suttogta Schuyler. Oliver bólintott. Tudta, milyen olyasvalakit szeretni, aki nem szeret – vagy nem szerethet – viszont. De nem volt más választása. Egyiküknek sem volt más választása.

TÖRTÉNELMI RAKTÁR Hangfelvételek archívuma Szigorúan titkos akta Csak legfelsőbb engedéllyel A 3/3-as jegyzékszámú venátori jelentés átirata MARTIN VENÁTOR: Vérpróbát kértek. Minden ki fog derülni. Le fogok lepleződni. CHARLES FORCE: Igen, hallottam. Sietned kell. El kell tűnnöd. Segítek. MV: De én tudni akarom, miért. Miért hívattad életre velem az Ezüstvérűt? Miért? CF: Mert tudnom kellett. MV: Mit kellett tudnod? CF: Hogy lehetséges-e. MV: Hogy érted ezt? CF: Nem lett volna szabad sikerülnie (ideges). Nem lett volna szabad megtörténnie... csak teszt volt. Hogy lássam... MV: Mit? CF: Nincs időnk (suttog). Tudom, mit kell tennem most. VM: De a Régisz... Magyarázatot akar majd a tetteimre. CF: Igen. Lawrence-r ől majd én gondoskodom. Ne aggódj. Ő aztán biztosan megérti, miért tettem, amit tennem kellett. Most pedig jól figyelj. Corcovadóba küldelek...

Harmincegyedik fejezet – Sky, szörnyen nézel ki. Mi történt? – kérdezte Bliss, amikor ajtót nyitott. Schuyler mogorván állt az ajtóban, a szeme teljesen ki volt vörösödve a sírástól, és éppen kifújta az orrát egy zsebkendőbe. – A házvezetőnő engedett be. Remélem, nem gond. A szüleid itthon vannak? – kérdezte Schuyler szipogva. – Nincsenek. Valami jótékonysági kampányra mentek. Szokás szerint. Gyere be. Amúgy sem lenne gond egyébként. Tudod, hogy kedvelnek téged – mondta Bliss. De ahogy kimondta, rögtön elbizonytalanodott, hogy vajon tényleg így van-e. A szülei soha semmiféle érdeklődést nem mutattak a barátai iránt. Még mindig abban a hitben éltek, hogy Bliss Mimi Force-szal lóg. Ennyire fogalmuk sem volt a dolgokról. Schuylerrel és Oliverrel még csak nem is találkoztak soha. – Jól vagy? – kérdezte Bliss. Schuyler megrázta a fejét. Bement Bliss szobájába, lefeküdt az ágyra, a párnákra dőlt, és lehunyta a szemét. – Oliver gyűlöl – közölte. Alig tudta magába fojtani a sírást, a szemét dörzsölte. – Látott... minket... Jacket és... – Tudja. – Bliss bólintott. Szóval ezt mondta Mimi Olivernek aznap délután. Schuyler kivett egyet a nagy kupac puha tollpárnából, és a nyaka alá dugta. – Igen. Bliss felsóhajtott. Fogta a tévé távirányítóját, és kapcsolgatni kezdett a felvett műsorok között. – Láttad a Beach legújabb részét? – Nem, indítsd el – örült meg Schuyler. A három szőke, üresfejű, mégis furcsa módon elbűvölő Los Angeles-i lányról szóló kitalált „valóságshow" az egyik kedvenc műsoruk volt. – Na és hogy jött rá? – kérdezte Bliss a képernyőre tapadva. Aztán megállította a filmet, és Schuyler felé fordult. – Bár azt hiszem, nem is fontos. Tudtad, hogy előbb-utóbb rájön. – Igen – bólintott Schuyler. – Ne nézz így rám. Tudom, mire gondolsz. – Nem szóltam egy szót sem. – Nem is kell megszólalnod. Bliss megdörgölte Schuyler hátát. Sajnálta a barátnőjét, de Schuyler tudta, mit csinál, amikor összejött Jackkel. Elidegenítette magától a barátját, és miért – Jack Force-ért? Egyébként is, mit lát abban a fiúban? – Figyelj, el kell mondanom valamit: ma meglátogattuk Dylant Mimivel – mondta Bliss, és mindent elmesélt, amit az orvostól hallott. Schuyler teljesen elképedt, össze volt zavarodva. – De ha nem Dylan volt az, akkor ki ölte meg Aggie-t és a többieket? – Fogalmam sincs... – Tud erről még valaki? Hogy nem Dylan tette? – Mimin és rajtam kívül? Igen. Forsyth – mondta Bliss. Észrevette, hogy mostanában sehogy sem tudja rávenni magát, hogy apjának szólítsa az apját. – Dr. Andrews azt mondta, azonnal felhívta, amint megkapta a teszteredményeket. – De neked semmit sem mondott az apukád? – Egy szót sem. – És a Konklavénak sem? – Mimi azt mondta, hogy Forsyth egyáltalán nem említette nekik Dylant – válaszolta Bliss, és kezdett egyre inkább zavarba esni az apja tettei miatt. – Vajon miért nem? – Talán azért, hogy nekem segítsen – védte a férfit Bliss. – Tudta, hogy a Konklávé el akarna pusztítani Dylant, ezért rejtette el előlük. – De hiszen Dylan nem Ezüstvérű – érvelt Schuyler. – És sosem is volt az. Tehát nem fenyegette az a veszély, hogy elpusztítanák. Megcsinálták a tesztet, és ő átment. Hé, mi ez a bőrönd? –

kérdezte hirtelen, és az ágy lábánál álló, félig bepakolt, gurulós Tumi táskára mutatott. – Ja, igen, elutazunk. – Hová? – Rióba. Forsyth azt mondta, Nan Cutler összehívta az egész Konklávét, azt mondta, hogy a nagyapádnak segítségre van szüksége, és most mindenki odamegy. – Miféle segítségre? – kérdezte Schuyler. – Hé, ne aggódj – nyugtatgatta Bliss, amikor meglátta a pánikot a barátnője tekintetében. – Biztos vagyok benne, hogy minden rendben van vele. – Rég nem hallottam már Lawrence felől – ismerte be Schuyler. – Annyira el voltam foglalva Jackkel, hogy észre sem vettem. Mi mást mondott még Forsyth? Bliss nem szívesen válaszolt, de aztán úgy döntött, Schuylernek is joga van tudni. – Nem vagyok száz százalékig biztos benne, de úgy hangzott, mintha Lawrence bajban lenne. – Miféle bajban? – Bárcsak megmondhatnám. Csak annyit tudok, hogy ma reggel Forsyth azt mondta, Rióba megyünk. Konklávés ügyben. – A tévé képernyője felé fordította a távirányítót, és áttekerte a reklámokat. A film folytatódott, Bliss benyúlt az ágy alá, és a barátnője kezébe nyomott egy zacskó jalapeño chipset, a kedvencét. – Ollie miatt meg ne aggódj. Majdcsak megbékél. Tudod, hogy meg fog. – Nem vagyok olyan biztos benne. Tényleg azt hiszem, hogy gyűlöl, Bliss. Azt mondta, hogy ő vagy Jack. Hogy választanom kell. – És te mit feleltél erre? – Semmit. – Schuylernek megint könnybe lábadt a szeme. – Nem tudok választani. Tudod, hogy képtelen vagyok. – Eldobta az üres chipses zacskót, és belerúgott az egyik párnába. – Minden szar. Bliss fél szemmel a tévét nézte, a másik szemével a barátját figyelte. Teljes szívéből egyetértett Schuyler ítéletével. Tényleg minden szar. Például hogy Forsyth nem volt őszinte Dylannel kapcsolatban. Néha úgy érezte, mintha mindenki mindenről csak hazudna. Pár percig nézték, ahogy a show főszereplője kilencedszer is szakít a pasijával, aztán Schuyler megszólalt: – Tudod, én semmi mást nem hallottam Lawrence felől, amióta odaért, csak hogy lehetne kicsit hűvösebb az idő. Ha tényleg veszélyben van, nem gondolod, hogy szólt volna nekem róla? Esetleg üzent volna? – Talán nem akarja, hogy aggódj – találgatott Bliss. – Valószínűleg csak meg akar védeni. Hiszen mondta is, hogy ha Corcovadóban baj van, téged távol akar tartani tőle – emlékeztette a barátnőjét. – Hát, lehet. – Schuyler a párna bojtját birizgálta. – De azért fura érzés, tudod? Hiszen Lawrence egyáltalán nem bízik a Konklávéban. Plymouth óta – magyarázta. – Most miért hívná őket? – Mire gondolsz? – kérdezte Bliss. Észrevette, milyen céltudatosság ragyog a másik lány tekintetében. Legalább már nem bőg azok miatt a fiúk miatt. Ez már az a Schuyler, akit ismer és csodál. – Odamegyek. Ha Lawrence tényleg veszélyben van, segítenem kell neki. Különben nem tudnék tükörbe nézni.

TÖRTÉNELMI RAKTÁR Hangfelvételek archívuma VEZETŐ: Hazard-Perry, Oliver POZÍCIÓ: Van Alen család Az 5/19-es jegyzékszámú személyi jelentés <Megjegyzés az átirathoz: két perc a felvételből elveszett az átírásnál. Az átirat a következőkkel kezdődik> Schuyler azt fogja mondani, hogy nekem nem volt választásom ebben az ügyben. Ő azt hiszi, azért szeretem, mert muszáj szeretnem, vagy, mert nincs más választásom, de téved. Néha túlságosan is bízik a megérzéseiben. Én tudtam, mit teszünk, amikor a Caeriominát csináltuk. Pontosan tudtam, hogy ez mit jelent. Tudtam, mit fog okozni. És ami ennél is fontosabb, tudtam, hogy ő nem érez ugyanúgy irántam, mint én őiránta. Nagyon régóta tudtam már ezt. Azt hiszik, hülye vagyok? Hogy akkor miért csináltam? Nem tudom. Először nem akartam. A védelmemben annyit, hogy első alkalommal nemet mondtam neki. Ott ültünk a szállodában, az ölemben ült, és ez jó érzés volt, tudják? Hogy olyan közel lehettem hozzá. Igen, azt hiszem, ez szuper érzés volt. Most nem akarok belemenni ebbe... nem vagyok az a fecsegős típus. Ő azt hiszi, hogy gyerekkorunk óta szerelmes vagyok belé, amióta először megláttam, vagy valami ilyen romantikus szarság. De ez nem így volt. Barátok voltunk. Jól kijöttünk egymással. Nekem tetszett, ahogy gondolkozik. Szerettem, ahogy nevet. Tetszett, ahogy öltözik – tetszett az a sok sötét réteg. Mi elől rejtőzködött? Hogy gyönyörűnek tartottam-e? Hiszen nem vagyok vak, igaz? Hát persze hogy gyönyörűnek tartottam. De ennél többről volt szó: tetszett, hogy azt a csúnya kék árnyalatú szemhéjfestéket használja – a lányok azt hiszik, a pasik nem veszik észre az ilyesmit, a sminket, pedig észrevesszük – és estére mindig elmaszatolódott a festék. Olyankor akkora hatalmas szeme volt, mint egy mosómedvének, ő meg észre sem vette... nem tudom. El voltam bűvölve. De akkor régen még nem éreztem így iránta. Még nyolcadikban sem, amikor együtt kellett mennünk a Sadie Hawks-os bálra, és megkért, hogy legyek a párja, és egész este a sarokban ültünk és a többieken röhögtünk. Egyetlenegyszer sem táncoltunk, és valami ronda zsákruha volt rajta. Nem, akkor nem voltam szerelmes belé. Akkor szerettem belé, amikor megtudta, hogy vámpír. Néhány hónappal ezelőtt. Amikor elfogadta az örökségét, és a szeme sem rebbent a végzetét megismerve. Mert ugye tudják, hogy ki ő? Hát, Gabrielle lánya. Az durva. De ő olyan erős, hogy félelmetes. Nem hazudtam, amikor ezt elmondtam neki. Úgyhogy igen... megint azt kérdezik, hogy miért tettem. Miért engedtem, hogy a véremet szívja, hogy megjelöljön magának. Hogy miért engedtem ez az egész emberismerősös dolgot. Az egész balhét. Azt sem tudom, minek vesződöm ezekkel a jelentésekkel. Egyáltalán meghallgatja ezeket valaki? Na, mindegy, azt hiszem, az az igazság, hogy nem akartam, hogy valaki mással csinálja. Nem akartam osztozni rajta. Már így is annyira más volt, mint én, és egyre csak változott. Egészen más. Ő örökké fog élni, én viszont csak egyetlen kört megyek. Bele akartam kapaszkodni. Mert hát igen. Szeretem. Szerettem, amikor eljött hozzám aznap éjjel a Bankbe. Amikor engem keresett, és annyira megkönnyebbült, mikor megtalált. Amikor mindent elfogadott, amit mondtam neki, és még attól sem borult ki annyira, mikor elmondtam, hogy én tudtam. Hogy a Vezetője vagyok. Ezért mentem utána Rióba a következő géppel. Igen, Bliss elmondta, mi történt. Azt hiszik, hagynám, hogy egyedül menjen oda? Csak viccelnek, ugye?

De ha azt hiszik, hogy az egészbe vakon mentem bele, tévednek. Tudtam, hogy ha az emberismerőse leszek, az semmin nem fog változtatni. Tudtam, hogy még ha tudná, hogy szerelmes vagyok belé, ő akkor sem érezne máshogy irántam. Tudtam, hogy végül veszíteni fogok. Hogy mit gondolok Jack Force-ról? Nem gondolok rá. Nem tartom sokra. Szerintem csak egy hétköznapi srác, aki azt hiszi magáról, hogy az Isten ajándékozta őt a Földnek. Az ő esetében valószínűleg szó szerint. De tudják... nekem ő nem számít. Egyszerűen nem tényező. Még ha együtt lesznek is végül, amit erősen kétlek, hiszen az a kötés nagyon erős – az a Mimi nem vicc, én nem húznék ujjat Azraellel – de még ha Schuyler tényleg őt szereti is, vagy legalábbis azt hiszi, hogy szereti, az sem számít. Mert egy nap Jack el fogja hagyni őt. Tudom, hogy el fogja. Túl sok ő Schuylernek. Nem illenek egymáshoz. Ezt mindenki látja. És amikor majd elhagyja, én ott leszek. Akármilyen soká lesz, még akkor is ott leszek neki. Várni fogok rá. Úgyhogy azt hiszem, Schuyler téved. Azt hiszem, mégiscsak eléggé romantikus srác vagyok.

Harminckettedik fejezet Elég, ha az ember kiejti a száján a riói repülőtér nevét – Galeào – és máris elkapja a karneváli hangulat, gondolta magában Schuyler. Gaaaleeeonnn. Már értette, miért utazik olyan sok ember ebbe az országba: már a repülőtér neve is fülledt, titokzatos kalandokat ígér. Schuylertől azonban most igencsak távol állt a romantikus hangulat. Képtelen volt Jackre gondolni anélkül, hogy Oliver is azonnal eszébe ne jutott volna. Túlságosan fájt. A Force-házból egyébként nem volt nehéz eljönni: egyszerűen kisétált az ajtón. Charles megint a dolgozószobájában kucorgott, Trinity wellness hétvégére ment a barátnőivel, Mimi pedig Rióba tartott a Konklávéval. Jack New Yorkban maradt. Valamelyik este újabb könyvet csúsztatott be neki az ajtó alatt. Az Anna Kareninát. De Schuyler nem ment el a találkozóra. Még arra sem vitte rá a lélek, hogy a kilencórás repülőútra magához vegye a könyvet. Egy szemhunyást sem aludt egész úton, ebben szerepe volt a kényelmetlen ülésnek is. Schuyler korábban csak Cordeliával vagy Oliver családjával utazott együtt. A nagyanyjával kis propelleres gépekkel repültek Nantucketba, Oliver pedig mindig első osztályon utazott. Régen kemény csajnak tartotta magát, akinek nincs szüksége az élet apró fényűzéseire: ezt a hibát elég gyakran elkövetik azok, akik sohasem tapasztalták meg az élet apró kényelmetlenségeit. Végre leszállt a repül ő; Schuyler leemelte a táskáját a poggyászkiadóról, és elindult a tömegben a sor elejére. Maga a repülőtér elég nagy csalódás volt, egyáltalán nem azt adta, amit a neve ígért. A vámvizsgálat, meg az útlevélkezelés szép nagy, nyílt helyen zajlott, de a dekoráció hideg volt, lényegre törő, elavult és hivatalos. Egyáltalán nem tengerparti és szexi, vagy semmi olyasmi, amire Schuyler számított az érkezésnél. Minden csendes volt és üres. Bulit várt, és a Kremlbe érkezett. Schuyler tudta, hogy a város elvileg eléggé veszélyes, úgyhogy folyamatosan ide-oda lesett maga körül. Lawrence-t eléggé bosszantó módon még mindig nem lehetett elérni. Az utolsó néhány üzenetre, amit küldött neki, nem válaszolt, és Schuylernek nem sikerült jelet fogadnia tőle. Követte a tömeget, és kijutott a terminál kijáratához. Bliss azt javasolta neki, hogy fogjon taxit, de mivel elég kevés pénze maradt, inkább úgy döntött, bátor kísérletet tesz az egyik rázós busszal, amely a tengerparton végighaladva útba ejti a fontosabb helyszíneket, és megáll a nagyobb szállodák előtt. A busz tömve volt hangos, hátizsákos ausztrálokkal, de Schuyler talált elöl egy üres helyet, ahonnan kilátott az ablakon. Elég zavaros volt az út a repülőtérről, mivel az autópálya összevissza kanyargott, keresztülment néhány alagúton, így aztán Schuylernek hamarosan fogalma sem volt, mi merre van. Időnként pompás, moha lepte sziklákat látott, a hegyeken burjánzott a trópusi növényzet, alattuk a kék víz a fehér homokos partot nyaldosta. Helyenként lépcsőzetesen épült favelákat is látott – a sziklákat, hegyoldalakat pöttyöző városi nyomornegyedeket. Mindenütt fel lehetett fedezni a földrengés utóhatásait és nyomait: a szeméttelepeken nyüzsgő dögevő madaraktól az itt-ott elszórt, kétemeletnyi magas kőtörmelék halmokig. A hegyek és a tenger között időnként hatalmas acél-üveg épületeket pillantott meg, amelyeket nem érintett meg a katasztrófa. Útközben azt is látta, hogy az állig felfegyverzett rendőrök ad hoc jelleggel megállítják és ellenőrzik az autókat a kanyarban. Minden egzotikus volt és gyönyör ű, ugyanakkor csúnya is. Végre ismerősnek tűntek a feliratok az út menti táblákon: Ipanema, Copacabana, Leblon. Látta a híres Jézus-szobrot, amely kinyújtott karral állt, mintha átölelné a várost, Krisztust, a megváltót, O Cristo Redentor, Corcovado tetején. Élvezettel bámulta a látványt a döcögő buszon ülve, amikor hirtelen leállt a motor. A sofőr cirkalmasan káromkodott, és lehúzódott az út szélére. Schuyler egészen elképedt, főleg amikor a sofőr megkérte az utasokat, hogy szálljanak le, álljanak az út szélére, és vigyék a csomagjaikat is. – Már megint? – panaszkodott az egyik hórihorgas ausztrál. – Gyakran előfordul? – kérdezte Schuyler. – Folyton – érkezett a válasz. A buszsofőr azt javasolta, hogy pihenjenek, és jöjjenek vissza egy óra múlva, addig megpróbálja kijavítani a hibát. Szerencsére nem álltak messze a főúttól. A tengerpart mentén kövezett,

mozaikmintás, kagylóberakásos út vezetett végig, az úton rengeteg kocogó, sétáló, görkorcsolyázó és sport babakocsit tologató ember mászkált. Schuyler talált egy közeli gyümölcsléárust, vett magának inni. Olyan érzése volt a trópusi hőségtől, mintha hervadozna. Ám amikor egy órával később visszaért a megbeszélt helyre, a busznak a lármás ausztrálokkal együtt nyoma veszett. Schuyler egyedül maradt. A bosszankodásába egy leheletnyi bizonytalanság is vegyült, amikor észrevette, hogy két fiatal huligán közeledik felé – sovány, mezítlábas srácok, kifakult sortban és lyukas Chicago Bullsos pólóban. Kíváncsian fürkészték a feketébe öltözött idegent. – Turista? Schuyler tudta, hogy nincs mit ől tartania, de nem akarta leleplezni magát. A fiúk közelebb jöttek. Schuyler csak ekkor vette észre, hogy az egyiknek törött üveg van a kezében. És pont, amikor már azt gondolta, hogy mindjárt meg kell védenie magát, megállt mellettük egy csillogó fekete autó. Golyóállónak tűnt, sötétített üvegű ablakai csukva voltak. Ez meg mi? Schuylernek átfutott az agyán, hogy most csak tetőződik a baj. És akkor valaki letekerte az egyik ablakot. Schuyler biztos volt benne, hogy még soha életében nem örült ennyire a fiúnak, akit meglátott odabent. – Nem volt könnyű megtalálni téged. Sajnálom, hogy elszalasztottalak a repülőtéren. Késett a gépem – mondta Oliver, és kinyitotta a hátsó ajtót. Schuyler látta, hogy két testőr ül a hátsó ülésen, és még elöl is egy, plusz a sofőr. – Na, mire vársz? Szállj be.

Harmincharmadik fejezet A Copacabana Palace Hotel Mimi egyik kedvenc szálláshelye volt. Már sokszor járt Rióban a karneválon, és mindig ugyanabban a saroklakosztályban szállt meg. Fogalma sem volt, Nan Cutler minek cipelte el az egész Konklávét az isten háta mögé, Dél-Amerikába, de nem kérdezősködött. Egyébként sem jött szóba, hogy ne használná ki a lehetőséget, ha lógni lehet a suliból. Jack semmi jelét nem mutatta, hogy kedve lenne vele tartani, és Mimi nem erőszakoskodott. Ha megerősítik a kötést, úgyis együtt járják majd be a világot. Hiányzott neki a fiú, de közben izgatottan várta, hogy milyen lesz egyedül egy idegen városban. Letette a törülközőjét a szobájából nyíló, privát tetőterasz közepén álló heverőre. A Konklávé tagjai vacsorameghívást kaptak aznap estére a Casa Almeidába, egy villába a hegyek közé. Az Almeida család azok közé a Kékvérűek közé tartozott, akik 1808-ban költöztek Brazíliába, amikor a portugál királyi család egy sor nemesi családdal együtt elmenekült a Vörösvérű hódító, Napóleon elől. A királyi udvar székhelyét áttették a kolóniákra, és ezzel olyan helyzetet teremtettek, amilyen még nem fordult elő: Rio egy európai ország nem európai fővárosa lett. Persze miután itt berendezkedtek, soha nem tértek vissza, kikiáltották Brazília függetlenségét, és a herceg császárrá lépett elő. Aztán amikor az ország 1889-ben köztársaság lett, a városban élő Kékvérűek visszavonultak, és onnantól fogva arra összpontosítottak, amiben a legjobbak voltak: műgyűjteményeket halmoztak fel, múzeumokat, szállodákat építettek, és úgy általában felvirágoztatták a kultúrát. Mimi csodálta a brazil Kékvérűeket azért, amit a városukkal tettek, és megjegyezte magában, nehogy elfelejtse meghívni őket a tavaszi gálára. Igazán jobban meg kellene ismerkedniük egymással a családoknak, gondolta. Manapság már olyan sokan vannak, akik ilyen messze élnek egymástól. Persze a különböző Bizottságok vezetői minden évben találkoznak a Szövetség Öregeivel New Yorkban, de ezen felül szinte semmiféle kapcsolatban nem állnak egymással. Lehasalt a törülközőre, és kikapcsolta a bikini felsőjét. Izmos, szexi fiú lépett mellé, sötét b őre és haja éles ellentétben állt fehér fürdőnadrágjával. – Caipirinha? – Miért ne? – Mimi felkönyökölt, még csak arra sem vette a fáradságot, hogy eltakarja magát. Ahogy a fiú fesztelenül nézte – valójában szinte már kellemetlenül – ahogy a mellét bámulta, Miminek kiélesedtek az érzékei. Folyamatosan új emberismerősre vadászott, és ha már itt van Rióban...

Harmincnegyedik fejezet Bliss a maga részéről úgy gondolta, hogy akár az idők végezetéig is szívesen itt maradna Rióban. Egész délután a gyönyörűséges tengerparton bóklászott az új fürdőruhájában, amit a szálloda boltjában vett, mivel azt, amelyiket ő hozott magával, túlságosan puritánnak érezte ehhez a városhoz. A mesés Fasano Hotelben szálltak meg Ipanemában, és bár Bliss szívesen napozott a tetőteraszon, tudta, hogy addig nem lesz nyugta, amíg egyedül végig nem sétálhat a tengerparton. BobiAnne megkérte, hogy Jordant is vigye magával, és a két testvér együtt úszott az óceánban, aztán meg az embereket bámulták – jó mókának találták mind a ketten. A brazilok szűk bikinit viseltek alakra és méretre való tekintet nélkül; a látvány felemelő volt, ugyanakkor kissé visszataszító is. A Blissben szunnyadó amerikai úgy vélte, hogy a nagymamáknak nem lenne szabad tangát hordaniuk. De amúgy kezdte tényleg egészen jól érezni magát, ellazult a fülledt időben, szinte már el is felejtette, milyen súlyos okuk volt arra, hogy Rióba jöjjenek. Kihallgatta Forsythot, amikor Nan Cutlerrel beszélgetett, és úgy tűnt, hogy Lawrence komoly bajban van. A szülei semmit nem árultak el, de elég nyilvánvalónak látszott, hogy nyugtalanok és aggódnak. Forsyth minden apróságra felkapta a vizet, és még BobiAnne is feszült volt. Bliss azon gondolkodott, vajon Schuylernek sikerült-e kapcsolatba lépnie a nagyapjával. Bliss nem tudta rábeszélni a családját, hogy Schuylert is hozzák magukkal. (– Szó sem lehet róla – mondta az apja. – Schuylernek Charles a gyámja, és nem hinném, hogy Charles megengedné.) Így aztán csak annyit tehetett, hogy pénzt adott Schuylernek a magánszámlájáról, hogy megvehesse a jegyet. Valószínűleg már itt van a városban, bár azt beszélték meg, hogy felhívja, amint megérkezik, és eddig még nem telefonált. Bliss nagyon remélte, hogy minden rendben Schuylerrel. Rio nem az a hely, ahol a fiatal lányoknak egyedül kellene mászkálniuk. Megpróbálta felhívni Dylant, de senki nem vette fel. Az a szokás alakult ki kettejük között, hogy minden este beszéltek, és napközben is rászóltak egymásra. Bliss tudta, hogy a fiú mikor jógázik, mikor van terápián, mikor ebédel. Aggódott, hogy nem válaszol az üzeneteire. Hol lehet? A központi számot tárcsázta, aztán Dylan terapeutáját kérte. – Dylan? – válaszolt egy vidám hang. – Néhány nappal ezelőtt kijelentkezett. – Tényleg? – Ez új volt Blissnek. Dylan nem is említette, hogy hamarosan kiengedik. – Nem tudja, ki ment érte? – Lássuk csak... – Bliss papírsuhogást hallott. – Itt az áll, hogy Llewellyn szenátornak adták ki. Bliss nyugtalankodni kezdett. Ezek szerint az apja ebből megint nem mondott el neki semmit. Talán itt az ideje, hogy szembesítse azzal, amit tud, ám amikor arra gondolt, hogy Forsyth elé áll, mindig összeszorult a gyomra. Dylan fel fogja hívni, amint tudja, ebben biztos volt. Csak várnia kell egy kicsit. Jordan ott kuporgott mellette egy ernyő alatt, több réteg napkrém és egy csomó törülköző fedezékében. Bliss csúfolni kezdte – rajta töltötte ki a nyugtalanságát, amit Dylan miatt érzett. – Te sem barnulsz – vágott vissza Jordan. – Tudom, de nem érdekel. Szeretek égni. – Bí, kaphatok egy kókuszlét? – kérdezte Jordan, és egy utcai árusra mutatott, aki jégbe hűtött italt kínált. – Persze. – Bliss a táskájában túrva kereste a pénztárcáját, amikor hirtelen minden elfehéredett előtte. Semmit nem látott. Teljesen vak volt, pedig nyitva volt a szeme. Természetellenes, nyugtalanító érzés kerítette hatalmába: szinte mintha valaki más nézne a szemével. Mintha valaki más is lenne a fejében. Amikor visszatért a látása, egész testében reszketett. – Ez mi volt? – kérdezte Jordantől. Jordan halálosan sápadtan bámult rá. – A szemed... kék volt.

Blissnek zöld szeme volt, olyan zöld, mint a smaragd, amely a nyakában függött. – Ne viccelj – nevetett Bliss. Jordan úgy tétovázott, mintha nem tudná eldönteni, mit mondjon. Végül megszólalt: – Figyelj, el kell hinned, hogy nem volt más választásom, oké? – Megragadta Bliss karját. – Te meg miről beszélsz? – kérdezte Bliss teljesen összezavarodva. Jordan csak rázta a fejét, és Bliss döbbenten látta, hogy a mindig halál nyugodt húga mindjárt elbőgi magát. – Semmi, tényleg semmi – szipogott Jordan. Bliss megölelte a testvérét. – Nyugi, kölyök. – Ne felejtsd el, hogy tényleg olyan voltál nekem, mintha a testvérem lennél – suttogta Jordan olyan halkan, hogy Bliss eltűnődött, vajon tényleg mondta-e, vagy csak képzelődik. – Bármi is az, ami miatt aggódsz, minden rendben lesz, oké? – mondta Bliss, és szorosan magához ölelte a kislányt. – Semmi sem fog történni, megígérem.

Harmincötödik fejezet – Oliver, hogyan hálálhatnám meg neked... – sóhajtott Schuyler, és becsatolta a biztonsági övet. Aztán a felfegyverzett testőrökre pillantott. – Nem gondolod, hogy kicsit túlzásba estél az izommennyiséggel? A fiú vállat vont. – Az ember sosem lehet elég óvatos. Schuyler bólintott. – Ez azt jelenti, hogy már nem haragszol rám? – Most ne beszéljünk erről. Lawrence miatt vagyunk itt, nem igaz? – De igaz. – Tudtad, hogy itt az egész Konklávé? – kérdezte Oliver. – Oelrich Őrrel együtt jöttem a repülőn. A Dupont és a Carondolet családdal meg együtt lakom a szállodában. – Tudom. Bliss elmondta, hogy Cutler Őr sürgősségi ülést hívott össze, és mindannyiukat idehozta. Lawrence-t megtalálták már? – Épp ez az. Lawrence-ről senki nem beszél. Mindenki a nagy vacsorapartira készül. Valami brazil Kékvérű házába mennek ma este – mondta a fiú, miközben az autó beért a városközpontba. és még gyönyörűbb látvány tárult a szemük elé: buja növényzet, szépséges tengerpart, és ugyanolyan szépséges emberek, akik a homokban napoztak. – Hol szállsz meg? – kérdezte Schuyler. – A Fasanóban. Az új Philippe Starck szállodában. Bliss is ott van. Neked is akartam külön szobát, de nem volt nekik több. Nem bánod, ha osztoznod kell velem? – kérdezte a fiú. – Dehogyis – válaszolta Schuyler, és igyekezett leplezni, hogy kényelmetlenül érzi magát. – Figyelj... ami akkor éjjel történt... – Ne beszéljünk most arról – mondta könnyedén Oliver. – Azt hiszem, egy kicsit túldramatizáltam a dolgot, nem? Ő vagy én... Ugyan már. – Szóval nem gondoltad komolyan? – kérdezte Schuyler reménykedve. – Nem tudom. Most inkább... most először foglalkozzunk Lawrence-szel, később majd beszélünk erről is. Így rendben van? – Persze. – Olivernek igaza van. Most nincs idejük ezen rágódni. Meg kell találniuk a nagyapját. Aggódott a nagyapja folyamatos hallgatása miatt. Mi van, ha csapdába esett, ha elfogták, vagy esetleg még rosszabb történt vele? Biztos, hogy bölcs dolog volt egyedül jönnie Rióba? Vagy Kingsley csapatával találkozni? Kingsley-vel, akit most Bliss szerint szintén nem lehet elérni. Schuyler még mindig nem értette, hogy Kingsleynek, akiről bebizonyosodott, hogy Ezüstvérű – még akkor is, ha megjavult – hogyan engedhették meg, hogy Venátorként visszatérjen. A nagyapja nem volt hiszékeny ember, és biztosan megvolt rá az oka, hogy ismét megbízzon Kingsley-ben, különösen azok után, ami Velencében történt. De akkor is... Schuyler aggódott. Behunyta a szemét, és a nagyapjára gondolt. Maga elé képzelte oroszlánsörényhez hasonlatos haját, arisztokrata testtartását. Azonnal választ kapott az üzenetére. Mit keresel te itt? – kérdezte Lawrence dühösen. Hallhatóan nagyon haragudott, és ami még rosszabb, úgy tűnt, teljesen jól van. Azért jöttem, hogy megmentselek... felelte Schuyler tétován. Olyan hang hallatszott, mint egy telepatikus horkantás. – Találkozzunk a Palace bárban. Egy óra múlva. Lawrence a megszokott, súlyos tweed- és gyapjúöltözékét viselte, amikor egy óra múlva odamentek hozzá a Copacabana Palace bárjában. Arca kivörösödött, homlokán verejték csillogott.

Schuyler arra gondolt, talán nem panaszkodna annyit az időjárás miatt, ha megfelelően öltözködne. – Neked New Yorkban kellett volna maradnod – kezdte Lawrence szigorúan, köszönés helyett. Leültek a bárpulthoz, és Lawrence mindenkinek italt rendelt. Magának egy Bellinit, az unokájának meg a Vezetőjének egy-egy virgin piña coladát. Annak ellenére, hogy a vámpírokra nincs hatással az alkohol, Lawrence szerette betartani a Vörösvérűek szabályait, és ellenezte a fiatalkorúak italozását. – De nagyapa... Azt hallottam, hogy bajban vagy. – Schuyler feszülten izgett-mozgott a széken. Nagyon megkönnyebbült, hogy Lawrence jól van, viszont a nagyapja acélos tekintetétől úgy érezte, hogy meggondolatlanul és ostobán cselekedett. Egyre inkább úgy tűnt, hogy az egész riói útja felesleges, és feleslegesen drámai. – Nekem ez új. – Lawrence elővette a pipáját. – De akkor miért nem válaszoltál, amikor üzentem? – kérdezte Schuyler. – Aggódtam érted. Lawrence nagyot szívott a pipájából, és csak azután válaszolt. – Nem hallottam, hogy üzentél. Egyáltalán nem hallottam felőled a mai napig – mondta, és füstöt eregetett a levegőbe. Megérkezett a pincérnő az italokkal, Schuylerék koccintottak. – Itt tilos a dohányzás, uram – mondta a nő. – Hát persze. – Lawrence kacsintott, tovább füstölt, és egy ezüst hamutartót varázsolt az asztalra. A kapcsolódás áldozatául esett pincérnő zavarodottan állt odébb. Lawrence Schuylerhöz fordult. – Gyakoroltad, amit tanítottam neked? Összpontosítottál, hogy megtaláld a szellememet? – Igen, persze – válaszolta kicsit türelmetlenül Schuyler. – A telepatikus üzenetek titkosítottak, nem? – kottyantott közbe Oliver. – Nem lehet, hogy valaki... nem is tudom... megállította? Vagy valahogy eltüntette őket? – Ez nem így működik – magyarázta Schuyler. – Ezek az üzenetek nem olyanok, mint az emailek, amiket egy hálózatra küldesz. A kapcsolódás közvetlen vonal valaki másnak a tudatához. Nem lehet vele... szórakozni. Ugye, nagyapa? – Nem tudom pontosan. Lehet, hogy van abban valami, amit a fiatalember mond. – Lawrence elgondolkodva szürcsölgette az italát. – A telepátia használata attól függ, hogy egy vámpír mennyire képes benyúlni a „másvilágba", arra a helyre, amit az emberek paranormálisnak neveznek. Az erőnk a nagy vízválasztóból ered, onnan, ahol az anyagi és a szellemi világ között megszokott határok leomlanak. – És ez a hely Corcovado: itt az átjáró – mondta Schuyler. – Így van – bólintott a nagyapja a homlokát ráncolva. – És Kingsley? Vele találkoztál? – kérdezte Schuyler. – Kapcsolatban állunk. – Szóval ő sem tűnt el. A nagyapja meglepetten pillantott rá. – Dehogy tűnt el. Egész idő alatt kapcsolatban álltunk egymással. – Csakhogy... mi azt hallottuk... – Schuyler a fejét rázta. – Hogy te meg Kingsley... na, mindegy. Lawrence továbbra is úgy nézett rá, mint aki semmit nem ért, aztán kiitta az italát. Oliver elnézést kért, és elment az asztaltól, mert hívták a mobilján, Schuyler pedig kihasználta az alkalmat, hogy megkérdezzen a nagyapjától valamit, ami hetek óta foglalkoztatta. De nem azt a választ kapta, amiben reménykedett. Lawrence összevont szemöldökkel nézett az unokája szemébe. – Lehetetlen. Tegyük fel, hogy Jack megtörné a kötést: akkor nem lenne többé menedéke. És a törvényünk is tiltja. A Vámpírtörvénykönyv. Ha az ikertestvére a Szövetséghez fordul, tárgyalás lesz. Ha bűnösnek találják, elítélik. Megégetik. Ha úgy dönt, hogy inkább elmenekül, mintsem hogy az ítélettel szembenézzen, a saját ikertestvére kötelessége, hogy az igazságszolgáltatás elé vigye. Schuylernek a torkában dobogott a szíve. – De Allegra... ő él. – Allegra gyakorlatilag megölte magát. Charles azzal érvelt, hogy addig nem hajthatják végre

rajta az ítéletet, amíg nincs magánál. De amint felébred, a törvény kezére kerül, akárcsak Charles. – Akkor Charles miért reméli folyamatosan, hogy egy nap felébred? – Schuyler maga elé képzelte az anyja ágyánál térdeplő férfit. – Charles nem hajlandó elismerni a törést. Pedig kénytelen lesz. Ha Allegra felébred, a Szövetség ragaszkodni fog a tárgyaláshoz. – De hát te vagy a Régisz. Te megmenthetnéd – erősködött Schuyler. – És Jacket is megmenthetnéd. -A törvény mindenkire vonatkozik, Schuyler. Még az anyádra is – mondta Lawrence, és Schuyler hallotta a hangján, mennyire gyötrődik. – Szóval Jack vagy így, vagy úgy, de elveszti az életét. Lawrence megköszörülte a torkát, és a hamutartóba pöckölte a hamut a pipájából. – Ha megszakítja a kötést, még akkor is, ha a tárgyalás elől sikerül elszöknie, a lelke el fog enyészni. A mi fajtánk számára nem létezik a halál, de ő teljes tudatával felfogja majd a bénaságát. Szerencsére soha nem érzett kísértést, hogy megszegje az esküjét. Abbadon szívesen flörtöl és nagy szélhámos, de a szíve mélyén hűséges. Nem fogja egykönnyen elszakítani a szálakat, amelyek Azraelhez fűzik. De mondd, Schuyler, miért érdekel annyira ez a dolog téged? – Erről tanultunk a bizottsági üléseken, csak azért, nagyapa. Szóval ezért nem akart soha erről beszélni Jack. Mert lehetetlen a kötést megtörni. Hazudott neki. Szerelemből született hazugság volt ez. Kettejük számára nincs remény. A fiú kockára teszi az életét, ha nem hajt fejet az igazság előtt. Miminek igaza volt. Mimi igazat mondott. A kötés nélkül Jack sohasem lehetne az a vámpír, akinek lennie kéne. Csak a fele lenne önmagának, elgyengült, tönkretett fele. Lassan következne be, évszázadok alatt, de bekövetkezne. Elpusztulna a lelke. És ha, ez nem ölné meg végleg, a törvények megtennék. Mimi levadászná. A Konklávé máglyahalálra ítélné. A lelkét teszi kockára azzal, hogy Schuylert szereti. Minél tovább folytatják a kapcsolatukat, annál nagyobb veszélybe keveri magát a fiú. Véget kell vetni ennek. Sóvárogva gondolt az utolsó találkozásukra. Arra a művészettel és költészettel teli, mennyei estére, arra, hogy milyen helyes és bátor volt Jack, amikor a kötés megszakításáról beszélt. Arra, hogy mit tenne kockára azért, hogy vele lehessen. Schiele festménye jutott eszébe. Megvolt az oka, hogy miért szerette annyira azt a képet. Két szerelmes az ölelésben, mintha utoljára ölelnék egymást. Akárcsak Anne Sexton The Break című verse, Schuyler története is egy összetört szívről szól. Nincs többé tűz mellett töltött éjszaka. Nincs többé ajtó alatt becsúsztatott könyv. Nincsenek többé titkok. Isten veled, Jack. Bármilyen nehéz lesz, bármennyire nem fog akarni még csak élni sem utána, Schuyler tudta, mit kell tennie. Megint hazudnia kell. Hazudnia kell, hogy elengedhesse.

TÖRTÉNELMI RAKTÁR Hangfelvételek archívuma Szigorúan titkos akta Csak legfelsőbb engedéllyel Cordelia Van Alen személyi aktája Az 1998. december 25-ei beszélgetés felvételének átirata CORDELIA VAN ALEN: Jöjj, gyermekem. Tudod, ki vagyok? JORDAN LLEWELLYN: Seraphiel. CVA: Helyes. Tudod, miért hoztalak el? JL: (a gyermek hangja megváltozik) Pistis Sophia vagyok. A Figyelő. A lélek, aki tágra nyílt szemmel, tiszta tudattal születik. Miért ébresztettél fel? CVA: Mert félek. JL: Mitől félsz? CVA: Félek, hogy kudarcot vallottunk. Hogy a római ütközet csak színjáték volt. Hogy a legnagyobb ellenségünk még mindig itt él a földön, de nem tudom, hogyan. Te Jordan Llewellyn vagy. Ebben a ciklusban Forsyth Llewellyn lánya. Ha beigazolódik a gyanúm, te leszel a legfőbb védelmezőnk. JL: Mit kell tennem? CVA: Figyelj, hallgass, észlelj. JL: És azután? CVA: Ha igaz, amitől félek, neked kell véghezvinned, amit nekünk nem sikerült megtennünk Rómában. De én nem segíthetek neked. Engem kötnek a törvények. Most beszélünk egymással utoljára. JL: Értem, keresztanyám. CVA: Légy jó, gyermekem. Fogadd áldásomat az utadra, bántódás ne érjen. Facio Valiturus Fortis. Légy erős és bátor. A legközelebbi viszontlátásig. JL: A következő életünkben találkozunk!

Harminchatodik fejezet Fájdalom. Égető fájdalom. Mintha valaki tüzes vasat döfne a szívébe. Perzselt, égetett. Érezte, hogy a b őre pirosba vált, aztán feketébe, érezte, hogy füst száll fel perzselődő húsából. Egészen más volt, mint a támadáskor a Raktárban. Ezt nem fogja túlélni. Bliss átszakította az álom gyilkos páráját, és erőnek erejével rávette magát, hogy ébredjen fel. Ébredj fel! Ébredj fel! Olyan volt, mintha fuldokolna, ugyanakkor mintha valami szét akarná tépni. De összekaparta az erejét, az összes maradék erejét, ami benne volt, összegyűjtötte, és sikeresen ellökte magától a fájdalmat. Csattanás hallatszott, aztán sikoltás. Kinyitotta a szemét, és felült a kanapén. Miután visszajöttek a tengerpartról, elaludt a hotelszobában. Még mindig azt próbálta összerakni, mi történhetett, amikor kivágódott az ajtó, és megjelentek a szülei. Bliss látta a sötétben, hogy Jordan összegömbölyödve fekszik a földön, és valami fényes, csillogó tárgyat tart a kezében. A szülei villámgyorsan felmérték, hogy mi a helyzet, szinte profi módon, mintha már várták volna, hogy ilyesmi történjen. – Gyorsan, BobiAnne, még el van kábulva. A varázslatot! – szólalt meg Forsyth, és elkezdte a szállodai takarókba bugyolálni a fiatalabbik lányát. – Mi folyik itt? Mit csináltok? – kérdezte Bliss bizonytalanul. Túl gyorsan történt minden, nem értette, amit látott. – Nézd! – kiáltott Forsyth, kivett egy kis pengéjű kést Jordan kezéből, és a felesége felé lökte. – Ő törte fel a páncélszekrényt. Bliss próbált kiigazodni azon, amit látott és hallott, de olyan zavarodott volt és úgy szédült, hogy nem tudott logikusan gondolkozni. Megőrült, vagy Jordan épp meg akarta ölni? Szinte összerezzent, amikor a nevelőanyja a homlokára tette a kezét. – Meleg – mondta a nő a férjének. Aztán felhúzta Bliss blúzát, és megvizsgálta a mellkasát. – De azt hiszem, jól van. Forsyth bólintott, aztán letérdelt, és csíkokra tépte Bliss lepedőjét, hogy összekötözhesse a Jordant befedő takarót. Bliss lehajtotta a fejét, és a mellkasára nézett. Azt gondolta, hogy a fájdalom a smaragd miatt volt. Úgy érezte, mintha a kő beleégett volna a bőrébe, mintha megpecsételte volna. De amikor megérintette, éppolyan hűvös volt, mint szokott. A bőre a kő alatt sima volt és sértetlen. Aztán megértette. A smaragd mentette meg attól a fegyvertől, amely megpróbált a szívébe fúródni. – Jól van – jelentette be BobiAnne, miután megvizsgálta Bliss pupilláját és pulzusát. – Jó kislány. Nagyon megijesztettél minket – mondta, és a zsebeit ütögetve keresni kezdte a Marlboro Lightsot. BobiAnne rágyújtott, és olyan nagyot szippantott, hogy hosszú hamucsík alakult ki a cigaretta végén. Bliss észrevette, hogy a nevelőanyja úgy ki van festve, mintha buliba készülne, és mind a ketten ünnepi vacsorához vannak felöltözve. – Mi folyik itt? Miért támadott meg Jordan? – fordult Bliss az apjához, amikor végre visszajött a hangja. Az apja néhány percig hallgatott, mielőtt válaszolt volna. Forsyth Llewellyn arról volt híres a szenátusban, hogy mértékletes előadó, olyasvalaki, aki hajlandó a másik oldallal egyezkedni, konszenzusra juttatni a harcban álló feleket. Simulékony texasi bája, jól jött a partizáncsaták során a törvényhozásban. Bliss látta, hogy most rajta fogja gyakorolni ezt a bájt. – Édesem, meg kell értened, hogy Jordan más, mint mi vagyunk – mondta Forsyth, és még szorosabbra kötözte a Jordant rejtő csomagot. – Ő nem közülünk való.

– Nem közülünk való? Ezt meg hogy érted? – Idővel te is megérted majd – ígérte az apja. – Kényszerítettek bennünket, hogy fogadjuk be. Nem volt más választásunk! – fakadt ki BobiAnne keserűen. – Cordelia Van Alen kényszerített minket. Az a kotnyeleskedő vén boszorkány. – Jordan nem ennek a családnak a tagja – tette hozzá Bliss apja. – Miről beszéltek? – kiáltott a lány. Ez már túl sok volt. Megannyi titok és hazugság, elege volt az egészből. Elege volt, hogy soha semmibe nem avatják be. – Mindent tudok Allegráról! – jelentette ki hirtelen dacosan. BobiAnne a férjére pillantott, a tekintete azt súgta: „Én megmondtam". – Mit tudsz Allegráról? – kérdezte Forsyth ártatlan képpel. – Megtaláltam... – Bliss a zsebébe nyúlt, és megmutatta nekik a fényképet a felirattal. Mindig nála volt. – Hazudtatok nekem. Azt mondtátok, az anyámat Charlotte Potternek hívták. De soha nem volt semmiféle Charlotte Potter, igaz? Forsyth habozott. – Nem volt... de nem az van, amit gondolsz. – Akkor mondd el, hogy mi van. – Elég bonyolult – sóhajtott az apja. Kinézett az ablakon, és a tengert bámulta, hogy ne kelljen a lánya szemébe néznie. – Egy nap, ha majd készen állsz rá, el fogom mondani neked. De most még nem. Őrületes. Már megint ezt csinálja az apja: kitér a kérdései elől, kizárja őt. Elrejti előle az igazságot. – Na és Jordan? – kérdezte. – Ne aggódj, többé nem fog bántani – nyugtatta meg Forsyth. – Biztonságos helyre küldjük. – Az Átmenet Bentlakásos Kezelő Központba? – Valami olyasmi – bólintott az apja. – De miért? – Bliss, drágám, jobb lesz úgy neki – szólt közbe BobiAnne. – De... – Bliss teljesen össze volt zavarodva. A szülei úgy beszéltek Jordanről, mint valami kutyáról, amit vidékre akarnának küldeni. Úgy beszéltek róla, mintha egyáltalán nem számítana. De Bliss kénytelen volt bevallani magának, hogy ez a furcsa családdinamika nem egészen új dolog. Arra gondolt, hogy BobiAnne sohasem beszélt szeretettel Jordanről, mindig is egyértelművé tette, hogy jobban szereti Blisst, aki még csak nem is az édes gyermeke. Hogy az apja mindig távolságot tartott a furcsa kisebbik lányától. Blissnek fiatalabb korában nagyon is ínyére volt a szülei közömbössége a húga iránt. Most azonban rájött, milyen beteges ez az egész. A szülei gyűlölik Jordant. Mindig is gyűlölték.

Harminchetedik fejezet – A szállodából hívtak – magyarázta Oliver, amikor visszajött az asztalhoz. – Valaki kijelentkezett, felszabadult egy szoba. Megkérdezték, hogy ki akarom-e venni. Úgyhogy neked is lett szobád – mondta Schuylernek rezzenéstelen arccal. – Kösz – válaszolta a lány, és igyekezett, hogy a hangja a lehető legnormálisabban csengjen, még akkor is, ha a szíve helyén egy hatalmas lyuk tátong. De kényszerítette magát, hogy most ne gondoljon Jackre; később... majd később gyászol. – Szóval akkor miért van itt a Konklávé, Lawrence? – kérdezte Oliver. – Leviathan miatt? – Itt a Konklávé? – kérdezte élesen Lawrence. – Jaj! Elfelejtettem mondani... igen. Mind itt vannak. Mindenki – mondta Schuyler. – Azt hiszem, tegnap este érkeztek. Lawrence töprengve emésztgette a hallottakat, miközben kiitta az utolsó cseppeket a poharából. A pincérnő, mintha neki is vámpírképességei lennének, azonnal megjelent a könyökénél egy újabb koktéllal. – Még egy virgin colada? – kérdezte a fiatalokat, és a félig kiürült poharakra mutatott, amelyekben olvadozó, sárga ragacs úszkált. – Én whiskey-t kérek – köhögött Oliver. – Én is – csatlakozott gyorsan Schuyler, és arra gondolt, vállalja a kockázatot, hogy később kikap a nagyapjától. – Ki az a Leviathan? – kérdezte Oliverhez fordulva. Közben a bár kezdett megtelni a koktélakciókra betérő, napbarnított turistákkal, egy szamba együttes pedig harsányan játszani kezdett. – Ha elolvastad volna, amit feladtam, unokám, tudnád a választ erre a kérdésre – válaszolta Lawrence. – Leviathan egy démon – magyarázta Oliver. – Minden idők egyik legnagyobb hatalmú Ezüstvérűje – vette át a szót Lawrence. – A Sötét Herceg testvére. Rögtön utána második a sorban. Schuyler megborzongott. – De neki mi köze bármihez? – Azt kívánta, bár ne lenne ilyen hangos a zene. Az élénk, vidám hangzavar éles ellentétben állt beszélgetésük sötét tárgyával. – Corcovado, Leviathan börtöne – mondta Lawrence. – Az egyetlen hely a földkerekségen, amely fogva tudja tartani. Ahhoz túl erős volt, hogy megöljék, ahhoz pedig túl mélyen gyökerezett a földben, hogy visszaküldjék a pokolba. Amikor elfogták, kőbe zárták a Megváltó szobra alá. A te anyád győzte le. Szóval ezt titkolta előle Lawrence azon az estén, amikor idejött. Védte az igazságtól, azért nem mondott el neki mindent Corcovadóról. Leviathan. Az a zsigeri gyűlölet, amit a divatbemutatón érzett. Ha jobban odafigyelt volna a könyvekre, hamarabb rájöhetett volna. De valami elterelte a figyelmét... – Igen. Ő volt az a földrengés estéjén – erősítette meg a gyanúját Lawrence. – Miatta őrzik Corcovadót a legjobb Venátorok. Mindig is erős jelenlétre törekedtünk itt. – Most már értem – sóhajtott Schuyler. – Mármint azt, hogy miért jöttél ide. Lawrence bólintott. – Amikor Kingsley először számolt be a különös riói eltűnésekről, kicsit nyugtalankodtam. A földrengés után rájöttem, hogy nekem kell kézbe vennem a dolgokat, és gondoskodnom kell róla, hogy Corcovadóban megfelelő erősítés legyen. Megesküdtem, hogy addig nem hagyom el a várost, amíg biztos nem vagyok benne, hogy a fenyegetést, ha tényleg létezik, tökéletesen ártalmatlanná tettük. Aztán néhány héttel ezelőtt a Venátorok megerősítették, hogy Yana, az ifjú vámpír, aki eltűnt, egyszerűen csak elutazott nyaralni a barátjával, épp ahogy az anyja gondolta. Ezalatt Kingsley csapata, az Andok tüzetes átkutatása után behozta Alfonso Almeidát, a délamerikai klán eltűnt fejét. Alfonso egyszerűen nem igazodott el a térképen, de utóbb kiderült, hogy ettől és egy-két fagyási sérüléstől eltekintve kutya baja. Úgyhogy ahogy mondtam az üzeneteimben, itt minden biztonságos.

Nem tört meg a védelem. – Leviathan? – kérdezte Oliver. – Örökre be van zárva, amennyire én láttam – vont vállat Lawrence. – De a küldés... a földrengés – vitatkozott Schuyler a tömeg és a fáradhatatlan szamba dobok fülsiketítő hangját túlharsogva. – Ezek csak azt mutatják, hogy tombolva próbált szabadulni a láncaitól. Semmi olyasmi nem történt, amit Leviathan ne próbált volna már korábban is. De hiába. Corcovado örökké tartja magát. – Megkopogtatta az asztalt a poharával, mintha hangsúlyozni akarná a mondanivalóját. – És akkor miért hiszi a Konklávé, hogy Corcovado veszélyt jelent? – kérdezte Schuyler. – Ezért jöttek ide? A lány bólintott. – Nem tudom. De Nannek biztosan megvolt az oka rá; a Régens soha nem cselekszik jogtalanul. – Lawrence kiitta az italát. – Habár az is lehet, hogy Kingsley-nek van igaza... – mondta halkan, szinte csak magának. – Kingsley! – robbant ki Schuylerből. – Hogyan bízhatsz meg benne? Te magad mondtad, hogy sohasem szabad a fényes felületekben megbízni. Kingsley úgy csillog, hogy csak, na. – Ha éppen tudni akarod, Kingsley rég bebizonyította a Szövetséghez való hűségét, jóval többet megtett, mint ami a kötelessége volt. Ne beszélj róla ilyen tiszteletlenül, unokám – mondta zordan Lawrence. – Azzal a mutatvánnyal, amit a Raktárban művelt? Azzal bizonyította be a hűségét? – Kingsley csak azt tette, amit kértek tőle. A Régisz parancsának engedelmeskedett. – Úgy érted, Charles mondta neki, hogy hívja életre az Ezüstvérűt? – Schuyler felnevetett felháborodásában. Mihály Arkangyal sohasem lenne képes ilyesfajta árulásra. – Mindennek megvan az oka. Talán még annak is, hogy az Öregek, ilyen hirtelen elözönlötték ezt a várost – vélte Lawrence. – Tényleg, az Almeida család vacsorát ad ma este – szólt közbe Oliver. – Az egész Konklávét meghívták. – Az órájára pillantott. – Azt hiszem, már elkezdődött. Lawrence intett, hogy kéri a számlát. – Nagyon jó. Ott talán megtaláljuk a választ a kérdéseinkre. De a legrosszabb esetben is: Almeidáéknál mindig csodálatosak az estélyek.

Harmincnyolcadik fejezet Élesen kopogtak az ajtón, és Bliss észrevette, hogy a szülei összerezzenek a hirtelen hangra. Forsyth gyorsan az ajtóhoz lépett, és kikukucskált a kulcslyukon. – Minden rendben – jelentette ki, és kinyitotta az ajtót. Szigorú, elegáns n ő jött be a szobába határozott léptekkel, hollófekete haját fehér csík tarkította, a nyomában két szolga. Bliss világéletében tartott egy kicsit Cutler Őrtől. Ő volt az az Öreg, aki ellenőrizte Blisst, amikor attól tartottak, hogy az Ezüstvérűek megronthatták. A lány tisztán emlékezett, milyen nyugtalanító érzés, amikor ítélkeznek fölötte. – Hol van a Figyelő? – kérdezte Nan Cutler. BobiAnne a szoba túlsó végébe mutatott, az összegöngyölt csomagra. – Kiütöttétek? Forsyth bólintott. – Igen. Jó ideig nem fog felébredni – Ezt találtuk nála – mondta BobiAnne, és az Őr felé nyújtotta Jordan fegyverét. – Valahogyan meg kell semmisítenünk. Túlságosan veszélyes. Nem használhatjuk – mondta Forsyth. – Azt hittem, az a varázslat elég lesz, hogy ne lehessen kivenni a páncélszekrényből, de úgy látszik, sikerült hatástalanítania. Hihetetlenül okos a kislány. – Ha egyáltalán meg lehet semmisíteni – csóválta a fejét Nan. – A Fekete Tűz nincs rá hatással. – Azért fog valahogy sikerülni? – kérdezte Forsyth. – Senki nem fog követni benneteket? – aggódott BobiAnne. Bliss látta, hogy a komor arcú Őr megrázza a fejét. – Nem, senki nem fog követni bennünket. Erről gondoskodunk. Valójában elképesztő, hogy ilyen sokáig várt ezzel a lépéssel. De ne aggódjatok, gondoskodom róla, hogy többé ne jelenthessen fenyegetést számunkra. – Megvető pillantást vetett a kanapé felé. – Cordelia Van Alen szokás szerint el volt tévedve, amikor azt gondolta, hogy ha a ti családotokba küldi a Figyelőt, azzal bármit is megold. – Szóval ő gyanította? – kérdezte BobiAnne. – Hát persze hogy gyanította – csattant fel Forsyth. – Alábecsülöd azt a vénasszonyt, Nan. Volt esze az öreglánynak. Tudta, hogy valami készül. – Nagy kár, hogy semmire nem ment a kis orgyilkosával. – Nan intett, a szolgák felkapták a sarokból a kupacot, és kimentek a szobából. Blissnek fogalma sem volt, miről beszélnek, de elhatározta, hogy ha addig él is, kideríti. Mit gyanított Cordelia Van Alen? – Sietnünk kell – fordult BobiAnne a férjéhez. – Egy óra múlva kezdődik a vacsora. Forsyth bólintott. – Mi folyik itt? Hová mentek? – kérdezte Bliss, és a könnyeivel küzdött, annyira idegesítette, hogy semmit nem ért. – Hová viszik Jordant? – Nem tudta elképzelni, mi üthetett a kishúgába, hogy ilyen őrültséget tegyen. De a szüleitől az iménti rejtélyes megjegyzéseken túl semmiféle magyarázatot nem kapott. Úgy mentek el a nagy díszvacsorára az Almeida-házba, mintha mi sem történt volna. BobiAnne még oda is szólt Blissnek indultában, hogy azt rendelhet a szobaszerviztől, amit csak akar. Bliss kénytelen volt egyszerűen elfogadni a tényeket. Jordannek vége. Jordan – a kishúga, aki régen mindenhová követte, aki folyton versengett vele. Ötéves korában Jordan ugyanolyan nagy, göndör hajat akart, mint amilyen a nővérének volt, és megparancsolta a szolgáknak, hogy makacsul szögegyenes tincseit vegyék kezelésbe a göndörítő vassal, mert pont olyan hajat akar, mint a nővéréé. Jordan, aki kicsi korában „Biss"-nek hívta, mert nem tudta rendesen kimondani a nevét. Jordan, aki néhány nappal ezelőtt csokival kínálta és megvigasztalta. Bliss érezte, hogy potyognak a könnyek a szeméből.

Bliss megértette, hogy soha többé nem látja Jordant. Miért sírsz?– kérdezte egy halk, együtt érző hang. Szomorú vagyok. Jordan bántani akarta Blisst. Tudom. De akkor is a testvérem volt. A barátom. Miféle barát az, aki fájdalmat okoz? Blissnek hirtelen eszébe jutott: olyan érzés volt, mintha ketté akarna szakadni a teste. Soha életében nem érzett ehhez fogható fájdalmat. És ez Jordan műve volt. A szívére célzott. Meg akarta ölni Blisst azzal a fegyverrel – azzal a fényes, aranyvalamivel, ami olyan volt, mint egy kard. De ez nem olyan kard volt, mint amit az apja tartott a dolgozószobájában. A kard, amelyet Forsyth a Raktárban használt a támadás idején – amikor az Ezüstvérű megölte Priscilla Dupontot – tompa fényű, sárga aranyból készült. Az a kard, ami Jordannél volt, éles, fehér fényt árasztott. Nan Cutler azt mondta, nem lehet megsemmisíteni, és Blissnek hirtelen eszébe jutottak Mimi szavai: eltűnt az Igazság Kardja. Az ő apjánál van Mihály kardja? Az egyetlen fegyver.

Harminckilencedik fejezet Mimi egy gyönyör ű kis Valentino koktélruhát választott a díszvacsorához. Fekete-fehér, vállpánt nélküli, édes darab volt, a testhez simuló felsőrész jól kiemelte Mimi keskeny derekát. A vastag fekete szalag és a hatásos csipkemasni pedig kellően kislányos, hanyag eleganciát adott az összhatáshoz. Egyenesen a divatbemutatóról vásárolta és hozatta el Brazíliába, mivel tudta, hogy kemény lesz a verseny a sok Almeidával, da Limas-szal és Ribeirosszal – ezekkel a bosszantóan gyönyörű brazilokkal, akiknek mind brutális ruhásszekrényeik vannak otthon. Miminek még mindig fogalma sem volt, minek jöttek Rióba. Természeten Lawrence-hez van köze a dolognak. És talán Kingsley-hez, de ebben nem volt biztos. Nan Cutler, az a ráncos, vén banya kissé elnagyoltan fogalmazott a kérdésben. De, hát a Konklávé már csak így működik: a vezetők tetteit senki nem vonja kétségbe. Nan Cutler Régens volt, és ha ő azt akarta, hogy az Öregek Brazíliába utazzanak, akkor az Öregek oda is utaztak. Egy testőr jött érte a szállodához, és elvitte a hatalmas villába. Mimi gúnyosan megállapította, hogy bár a házigazdái óriási kúriájából pazar kilátás nyílik a városra, azokból a szikla peremére épített, ingatag, nyomorult kis kunyhókból, amiket útközben látott, még annál is jobb lehetett a kilátás. Nagyobb felhajtásra számított: csodálkozva tapasztalta, hogy a Konklávé tagjain kívül, más nem is volt hivatalos a díszvacsorára. A brazilok pedig általában masszív bulikat szoktak tartani, szamba táncosokkal, hajnalba nyúló mulatozással. Ez az estély azonban csendes eseménynek ígérkezett: Mimi udvariasan elcsevegett az Őrökkel meg Alfonso Almeida félelmetes feleségével, aztán leült az asztalhoz. Felszolgálták az első fogást, a finom, meleg gombalevest: az apró kupac gomba pâtéra mert szép, tiszta zöldséglevest. Mimi tétován kóstolt bele az ételbe. Mennyei volt. – Edmund, akkor válthatnánk néhány szót a tavaszi gáláért felel ős bizottságunkról... – fordult a jobb kéz felől ülő szomszédjához. Abban reménykedett, hogy guszta brazil pasikkal ismerkedhet majd meg a vacsorán, de mivel nem volt senki, akit megkaparinthatott volna, gondolta, megelégszik azzal is, ha a végére jár egy-két elintézetlen bizottsági ügynek. – Visszautasított már benneteket a polgármester barátnője? – érdeklődött Edmund, és megtörölte a szája szélét a szalvétával. Mimi elhúzta a száját. – Meg sem kérdeztük. Te sem gondolhatod komolyan. Az a n ő egy madárijesztő. Ráadásul a balett abszolút nem érdekli. Edmund Oelrich kuncogva kortyolgatta a bort, aztán hirtelen fuldokolni kezdett. Mimi azt hitte, félrenyelt, de egyszer csak vér lövellt ki a száján. Mimi felsikoltott. A Vezérőrt hátba szúrták. Tőle balra Sophia Dupont a levesébe borult: ezüsttőr állt ki a hátából. Ekkor kialudtak a fények, és a terem sötétségbe borult. Ez csapda, gondolta Mimi. Túlvilági nyugalom szállta meg, az asztal alá bukott, gyorsabb volt, mint a szívének szánt tőr, amely most a széke háttámlájába fúródott. Ezüstvérűek! Hát persze. De az Almeida család... ők királyi származásúak! Hogyan lehetséges, hogy átváltoztatták őket? Néma, gyors küzdelem következett. Alig hallatszott sikoly vagy kiáltás, csak az Őrök bugyogó vérének hátborzongató hangja. Lemészárolják az egész Konklávét. Mimi megpróbálta összeszedni a gondolatait, felidézni, amit tud, felidézni, hogyan kell küzdeni ellenük. Te jó isten, hiszen évszázadok teltek el, amióta utoljára szembe kellett szállnia ezekkel a szörnyetegekkel. Bliss azt mondta, hogy azon az éjjelen, a Raktárban ezüstszemű, karmazsinvörös pupillájú árnyalakot látott. De az Ezüstvérűek bármilyen alakban feltűnhetnek, olyan formát öltenek, amilyet csak akarnak, hogy valódi alakjukat álcázzák. Mimi kényszerítette magát, hogy gondolkozzon, hogy emlékezzen. Az emlékei válaszoltak: olyan képekkel árasztották el a gondolatait, hogy Mimi kis híján felsikoltott. Sötét erdőn rohan

keresztül, a faágak a húsába tépnek, hallja, ahogy bőrszandálja csattog a földúton, érzi az adrenalint, ahogy az életéért fut... de mi ez? Itt ő az, aki üldöz. A szörnyeteg menekül előle. Látta a bőrén Lucifer jelét, csillogott a sötétben. A lány visszatért a jelenbe. Bár a szobában koromsötét volt, látta a vámpírlátása segítségével, ahogy Dashiell Van Hornt szíven szúrják. Látta, ahogy egy Ezüstvérű megragadja Cushing Carondoletet, és az utolsó cseppig kiszívja a vért az idősödő Őr testéből. A helyiség visszhangzott a vad szívóhangoktól: a ragadozó vámpírok vagy leszúrták az áldozataikat, vagy kiszívták a vérüket. Amikor valamelyikükkel végeztek, az Ezüstvérűek magukra öltötték az áldozat alakját. A vámpír, aki egykor Dorothea Rockefeller volt, nem létezett többé. Halott szemű, sétáló holttest lett belőle. Az Öregek túl lassúak voltak, és túlságosan elpuhultak. Kijöttek a gyakorlatból. Elfelejtették, hogyan kell küzdeni. Mimi reszketve tapogatta ki a kardját, ami ebben a pillanatban, tű méretűre zsugorítva lapult, aranyflitteres báli retiküljében. Ez volt az egyetlen esélye, ha élve akart kijutni a házból. De az Ezüstvérűek túlerőben vannak. Nem fog sikerülni keresztülverekednie magát rajtuk, nem fog tudni kiszabadulni. Most nem. Túl sok van belőlük, egyedül nem tudja legyőzni őket. Úristen, mennyien vannak! Ki gondolta, hogy ilyen sokan vannak? Honnan kerültek elő? El kell rejtőznie. Ez az egyetlen esélye, ha életben akar maradni. Lépésről lépésre kilopakodott az étkezőből az előszobába. A kijáratot kereste. Eddig sikerült észrevétlenül haladnia. De aztán mégsem. – Azrael – szólt egy hideg, halálos hang. Mimi megfordult: Nan Cutler állt mögötte, és kést szorított az állához. Az Őr levetette a vénbanya-álcát – most egyidős volt Mimivel, és végtelenül erősnek tűnt. Hajában a fehér tincs most aranyszínben fénylett, hollószín haja is csillogó feketébe váltott. – Hát te vagy az! – kiáltotta Mimi vádlón. De hiszen a Cutler család a hét eredeti család egyike volt. Az egyik legrégebbi, legnagyobb tiszteletben tartott klán. Nan Cutler, Harbona volt. A Megsemmisítés Angyala. Egymás mellett harcoltak az első inkvizíció során, amikor Mihály az égi sereg élén megtizedelte a hitehagyott vámpírellenség csapatait. – De miért? – kérdezte Mimi, és közben gyorsan megfordult, előrántotta a kardját a hüvelyéből, és elütötte magától Nan tőrét. Nan erre lecsapott a fegyverével, de csak a levegőt érte, ahol eddig Mimi állt. Megvillant a szeme. – Nem muszáj elpusztulnod – mondta, és előreugrott. Mimi horkantva hárította el az újabb csapást egy villámgyors mozdulattal. – Közénk állhatnál. A testvéreid közé, akik még mindig a jó oldalon állnak. Ez a hülye banya komolyan azt gondolja, hogy közéjük állnék? Azok után, amin Abbadonnal együtt keresztülmentünk, hogy megvédjük a törékeny békét, amit a Földön megteremtettünk? – gondolta Mimi. – Te közénk tartozol. Nem a Fényhez. Neked nem ez az igazi természeted, Halálhozó. Mimi nem volt hajlandó válaszolni, inkább arra összpontosított, hogy rájöjjön, hol lehet Nan gyenge pontja. Végig küzdötték magukat a szobán, ahol kezdett egyre sűrűbben terjengeni a sötét füst. Felégetik a házat, gondolta Mimi rémülten. Fekete tűzzel égetik, az egyetlen tűzzel, amely képes megsemmisíteni a sangre azult... a halhatatlan kék vért, ami az ereikben folyik. Ha elpusztítják a vért, elpusztítják a vámpírt... és az emlékek is örökre elvesznek. Egyedül így lehetséges, hogy a vámpírok valóban meghaljanak. Nan megvágta Mimi karját a tőrével: végre vért ontott a fegyverével. A vén kurva! Ez fájt! Mimi félni is elfelejtett: a biztonságára egyáltalán nem gondolva vetette előre magát. Éles csatakiáltást hallatott, abban a pillanatban jutott csak az eszébe. Ezzel a csatakiáltással ösztökélte Mihály is a hadait a csatában. – NEXI INFIDELES! – mennydörögte. Halál a Hűtlenekre! Halál az Árulókra! Hiszen ő Azrael.

Az aranyszínű, a félelmetes. Haja, arca és kardja ragyogó, izzó fényben égett. Egyetlen erőteljes suhintással széthasította a hamis szívű Őrt. Aztán hátratántorodott. A tüdeje lassan megtelt fekete füsttel. El kell tűnnie onnan. Eltapogatózott a kijáratig, és feltépte az ajtót – ebben a pillanatban fekete hajú férfi lépett be odakintről. Egy másodperc múlva már a torkához szorította a kését. Miminek összeszorult a gyomra. A fogva tartója Kingsley Martin volt. Az áruló Ezüstvérű. Ez lesz hát a végzete.

Negyvenedik fejezet Lawrence ragaszkodott hozzá, hogy ő vezessen, és ahogy a sötét, kanyargós autóúton haladtak, Schuyler önkéntelenül is észrevette az apró, reszkető fényeket a hegyoldalban, sőt meg is állapította, hogy milyen gyönyörűek. – Ja, szépek. De valószínűleg a nyomornegyedek fényeit látod, ami azt jelenti, hogy rosszul vezették be az elektromos áramot. És ez persze folyamatos tűzveszélyt is jelent – közölte Oliver. Schuyler felsóhajtott. Ez a város tele van ellentmondásokkal: szegénység és gazdagság, bűnözés és turizmus, fej-fej mellett, szédítő összevisszaságban. Lehetetlen volt a hely szépségében gyönyörködni anélkül, hogy a csúfságokat észre ne vedd. Épp bevettek egy különösen éles kanyart, amikor Lawrence hirtelen kihúzódott az út szélére, és összegörnyedt a vezetőülésen. – Nagyapa! – kiáltotta ijedten a lány. Látta, hogy az öregnek előre-hátra forog a szeme, mintha aludna, de közben mégsem aludt. Üzenetet fogadott. Amikor vége lett, halálsápadtan ült az ülésen. Schuyler egy pillanatig azt hitte, mindjárt elájul. – Mi történt? Mi a baj? A nagyapja elővette a zsebkendőjét, és a homlokához szorította. – Edmund Oelrich üzent, mielőtt meghalt. Az egész Konklávé. Lemészárolták őket. Akiket nem égettek meg, azokat a magukévá tették. Schuylernek elakadt a lélegzete. – Mind meghaltak? De hogyan? Miért...? – Megszorította a nagyapja karját. – Hogy érted, hogy mind meghaltak? Hátrafordult, és Oliverre nézett, hátha ő majd segít. De a fiú némán, döbbenten ült a hátsó ülésen, arcán tehetetlen zavarodottság. – Az Almeida klán Ezüstvérű volt – mondta Lawrence. Szinte dadogva ejtette ki a szavakat, pedig sohasem szokott így beszélni. – Ma este kijátszották az ütőkártyájukat. Én gyanítottam, azért maradtam tovább Rióban, mint eredetileg terveztem, de Alfonso kiállta a próbát. Nem volt rajta a Jel. Megtévesztettek. – Lawrence egész testében reszketett. – De valaki segített nekik. Edmund azt mondta, Nan Cutler is köztük van. Schuyler az ajkába harapott. – Nan Cutler! – kiáltotta Lawrence megsemmisülve. – A római válság idején kulcsfontosságú szerepet játszott az Ezüstvérűek legyőzésében. Éveken keresztül hűségesen szolgálta a Konklávét: ez vakított el. Itt követtem el a hibát: hittem és bíztam, mikor pedig körültekintőnek és óvatosnak kellett volna lennem. – Lawrence hirtelen visszafordult az autóval; a szembejövőnek vadul félre kellett rántania a kormányt, hogy az ütközést elkerülje. – Kingsley-nek igaza volt: túlságosan megbíztam a régi szövetségesekben. – A gázba taposott, és az autó kilőtt. – Hová megyünk? – Corcovadóba. – Most? Miért? Lawrence két kézzel markolta a kormányt. – A Konklávé ellen intézett támadás egyetlen dolgot jelenthet: az Ezüstvérűek ki akarják szabadítani Leviathant. A Megváltó-szobor lábánál, a bejáratnál parkoltak le, és sietve ugrottak ki a kocsiból. A parkoló kihalt volt és csendes, a szobor az alulról világító reflektorok fényében úszott. – Álcázd magad – utasította Lawrence Schuylert. – Te pedig maradj itt – fordult Oliverhez. Oliver tiltakozni akart, de Lawrence egyetlen pillantásával elhallgattatta. – Nem megy – vallotta be Schuyler a nagyapjának. – Nem tudom megcsinálni a mutatiót. Lawrence már felöltötte új alakját: az a karvalyorrú, uralkodói viselkedésű fiatalember állt Schuyler előtt, akivel először a velencei Biennálén találkozott. – Dehogyisnem tudod – mondta a fiatalember, és könnyedén átmászott a kerítésen. – Nagyapa, nem megy. Nem tudok köddé vagy állattá változni – mondta, és követte az öreget.

– Ki mondta, hogy tudsz? – kérdezte Lawrence, miközben a cikcakkos lépcsőfokokat szedve közeledtek a szoborhoz. Rohanó léptük szinte alig hallatszott a betonon. – Ezt hogy érted? – Valószínűleg úgy vagy vele, mint én. Én sem tudok felhővé vagy állattá változni. Viszont könnyedén elváltoztatom a vonásaimat, és bár ember maradok, mégis más formában álcázom magam. Próbáld csak meg. Schuyler megpróbálta. Behunyta a szemét, és ahelyett, hogy egészen elváltoztatta volna az alakját, most arra összpontosított, hogy az arcvonásait átalakítsa. Másodperceken belül látta, hogy sikeresen átalakult: Lawrence előtt ott állt az egyik gazdag, felpumpált argentin patróna, aki épp itt töltötte vidéki nyaralását. Felértek a hegy tetejére, és megálltak a szobor alatt. Senki nem volt ott. Csend és béke honolt. Schuyler aznap este már nem először tűnődött el, vajon minden stimmel-e a nagyapjával. Nem rossz helyre jöttek? Miért jöttek ide? Minek? – Lehet, hogy elkéstünk. Vagy nem is jönnek. El kéne mennünk Almeidáékhoz, hátha... – CSSS! – parancsolta Lawrence. Schuyler elhallgatott. Körbejárták a szobrot. Semmi. Egyedül voltak. Schuyler kezdett pánikba esni. Miért vannak itt, amikor a társaikat valahol máshol gyilkolják halomra? Vissza kellene menniük. Hatalmas hibát követnek el. Végigjárta az északkeleti oldalt. Meg volt győződve róla, hogy Lawrence téved. Nincs itt semmi, amitől... – Schuyler! VIGYÁZZ! – ordította Oliver, aki mégsem volt hajlandó tétlenül várakozni, és felmászott utánuk a hegyoldalon. Schuyler felnézett. Fehér öltönyös férfi állt előtte, és aranykardját egyenesen a mellkasának szegezte. A lány lebukott, a földre vetette magát, Lawrence pedig ugyanabban a pillanatban kivonta kardját a kabátja alá rejtett kardhüvelyből. Összecsapott a két kard, az egyik aranyszín, tüzes, a másik jeges, ezüst, hangosan csörrent egymásnak a kétféle fém, a csattanás végigvisszhangzott az alattuk elterülő völgyön.

Negyvenedik fejezet – Áruló! – sziszegte Mimi. – Tedd le a fegyveredet, Azrael – mondta Kingsley halkan, kezében a saját kardjával. – Én nem leszek olyan könnyű préda, mint a többiek – köpött a lány. – Miről beszélsz? – kérdezte a fiú. – Az utcáról láttam a fekete füstöt. Úristen, mi történt itt? – A te műved az egész. Ne add az ártatlant. Mindannyian tudjuk, ki vagy valójában, Croatan – köpött Mimi, és undorodva nézett a fiúra. – Tudom, hogy nehéz elhinned, de én magam is éppen hogy megúsztam egy csúnya kábító varázslatot – közölte mogorván Kingsley. – Épp Alfonsóért mentem, hogy szokás szerint golfozni vigyem, erre egyszer csak azon kapom magam, hogy be vagyok zárva a saját autómba. Amint kiszabadultam, azonnal idejöttem, hogy figyelmeztessem a többieket. Mimi megvetően horkantott. Szép kis mesét talált ki ez a Kingsley. Már megint az áldozatot adja. Na persze, biztos feltartóztatták. Simán kimehetett hátul, hogy most a bejárati ajtón jöhessen vissza. De mire menne azzal, hogy őt életben hagyja? Miért nem ölte meg rögtön? Miért nem vágta el egyszerűen a torkát? Hiszen már túl is lenne rajta... – Hol van Lawrence? – köhögött Kingsley. Robbanások rázták a talajt a lábuk alatt. – Próbáltam üzenni neki, de nem találtam a kapcsolódásban. – Nincs itt – válaszolta Mimi. Látta, hogy Kingsley leereszti a tőrét. Most megölhetné, most nem védi magát. De mi van, ha igazat mond? Vagy ez a színjáték is a csapda része? Miel őtt döntésre juthatott volna, hatalmas csattanás hallatszott, és Forsyth Llewellyn tűnt fel a szemük előtt. A felesége ernyedt testét tartotta a karjában. Ruhája több helyen megperzselődött, homlokán mély vágás éktelenkedett. Szóval ő is túlélte. Mimi bizakodni kezdett. Talán más túlélők is vannak. De hová tűntek az Ezüstvérűek? Miután Nan Cutlert leszúrta, mintha elpárologtak volna a füsttel együtt. – Mindenki más meghalt – mondta Mimi Forsythnak. – Csak te meg én maradtunk. Láttam, amikor Edmund elesett, és Dashiell és Cushing... mindenki. A Régens is. – Nan halott? – kérdezte Forsyth Llewellyn döbbenten. – Az ő oldalukon állt – mondta Mimi. Elfutotta a szemét a könny a fojtogató füsttől. – Én magam öltem meg. – Te... – Gyerünk, el kell tűnnünk innen – szólalt meg hirtelen Kingsley, és kivonszolta őket az ajtón, ami egy pillanat múlva lángolva dőlt össze. Hát az egyszer biztos, hogy Kingsley nem úgy viselkedik, mintha a halálát akarná. – Kösz – mondta a lány, és ismét tű méretűre zsugorodott kardját visszadugta a táskájába, amit csodával határos módon még most is a kezében tartott. Kingsley nem felelt. Kőkemény tekintete a lány válla fölött nézett valamit. Forsyth Llewellyn eközben teljesen kétségbeesve leroskadt az út közepén, és a kezébe temette az arcát. Mimi megfordult, hogy lássa, amit Kingsley lát. A hatalmas, tizennyolcadik századi villa, egyetlen óriási fekete tűzgolyóvá vált. Maga volt a krematórium. Az Ezüstvérűek visszatértek. Lecsaptak, méghozzá egyenesen a Szövetség szívébe. Kezdetét vette a Második Nagy Háború.

Negyvenkettedik fejezet Schuyler már messziről hallotta a kiáltásokat és a sikolyokat, a fémhez csattanó fém éles pengését. Ébredj fel. Ébredj fel, gyermek. Hallotta a hangot a fejében. Az üzenetet. A hangot, amelyet már ezelőtt is hallott. Kinyitotta a szemét. Az anyja állt előtte. Allegra Van Alen tetőtől talpig fehérbe volt öltözve, és aranyszín kardot tartott a kezében. Nekem...? Ami egykor az enyém volt, most jog szerint téged illet. Schuyler döbbenten vette kézbe a kardot. Amint hozzáért a fegyverhez, az anyja képe eltűnt a szeme elől. Allegra... gyere vissza... – gondolta Schuyler. Hirtelen félni kezdett. De Oliver kétségbeesett kiáltása visszahozta a jelenbe. Felnézett, és látta, hogy Lawrence összekapaszkodva küzd az ellenfelével. A férfi kardja a földre esett. A feje fölött ott derengett a fényes, fehér jelenlét. Vakítóan világított, mintha napba nézett volna. A Fényhozó volt az. Az Esthajnalcsillag. A lány ereiben megfagyott a vér. Lucifer. – Schuyler! – ordította Oliver rekedten. – Öld meg! Schuyler felemelte az anyja kardját: látta, ahogy megcsillan a holdfényben, akár egy hosszú, sápadt, halálos fénynyaláb. Az ellenség felé fordult, teljes erejéből nekifutott, és a szívébe döfte a kardot. És elhibázta. De Lawrence-nek eközben volt ideje visszaszerezni a fegyverét, és így az ő kardja talált célba: belefúródott az ellenfél mellkasába, szanaszét freccsent a vér. Győztek. Schuyler megkönnyebbülve roskadt a földre. De akkor meghasadt az ég, mintha a menny repedt volna ketté, harsogó, fülsiketítő, mennydörgő hangon. Aztán kettétört a szobor. Összedőlt az alapzat. Mély morajlás hallatszott, a föld remegni kezdett a lábuk alatt, aztán kettényílt. – Mi történik? – sikított Schuyler. Sötét láng tört ki a földből, és karmazsinvörös szemű, ezüstpupillás, hatalmas démon szökellt az égre. Mély, dörgő hangon nevetett, és izzó lándzsájával a földhöz szögezte Lawrence-t.

Negyvenharmadik fejezet A démon eltűnt. A köd felszállt, és Schuyler nagy nehezen odavonszolta magát, ahol a nagyapja elesett. Tágra nyitott szemmel, mozdulatlanul feküdt. – Nagyapa! – kiáltotta a lány – Oliver, csinálj valamit! – könyörgött, miközben próbálta elállítani a nyílt sebből, a Lawrence mellkasán tátongó, durva lyukból ömlő, sötét zafírkék vért. – Már késő – suttogta Oliver, Lawrence mellett térdelve. – Ezt hogy érted? Nem... Vegyük elő a fiolát... a következő ciklushoz. Vigyük el a rendelőbe. – Leviathan lándzsája mérgezett. A méreg szétmarja a vért – mondta Oliver. – Fekete tűz van benne. Vége. – A fiú, vonzó arca eltorzult a fájdalomtól. – Nem! – sikoltotta Schuyler, szeméből ömlöttek a könnyek. Nyögés hallatszott a távolból, és ahogy a hegy túloldala felé fordultak, látták, hogy a fehér öltönyös férfi alakja változni kezd. Arcvonásai meglágyultak, elhalványultak, az aranyszín ember eltűnt, és előtűnt egy egyszerű, fekete bőrkabátos fiú. Egy fekete hajú fiú. – Az ott nem Ezüstvérű – mondta Oliver. – Biztosan megszállták a testét... – Schuylernek elcsuklott a hangja. Oliver odament Dylanhez, és gyengéden lecsukta a szemét. Schuyler látta, hogy Olivernek is potyognak a könnyek a szeméből, nem csak neki. – Igen, biztosan – bólintott a fiú. – Az az üresség... az alienari volt az... – Schuyler csak most kezdett rájönni, milyen mélységesen becsapták őket. – Régi Ezüstvérű fogás – bólintott Oliver. – Maga Lucifer álcáját öltötték rá, hogy Lawrence, így a saját fajtáját ölje meg. Egy ártatlan Kékvérűt. Schuyler bólintott. – Éreztem, Oliver... és Lawrence is biztosan érezte. Valami nagyon nem stimmelt. Olyan vakító volt a fénye, hogy rá sem lehetett rendesen nézni. Ez volt az elterelés, hogy ne lássuk, ami az orrunk előtt van. Lucifer képe annyira erős volt, hogy elbizonytalanított minket. Az animavertót kellett volna használnom. – Az egészet alaposan kitervelték. Leviathant Dylan halála szabadította ki. Csak akkor törhetett ki a börtönéből, ha egy Kékvérű, elköveti a legsúlyosabb bűntettet: megöl egy másik Kékvérűt. Benne van a könyvekben – sóhajtott Oliver. – Nagyapa... – mondta halkan Schuyler, és megfogta az öreg kezét. Olyan keveset lehettek együtt; még annyi mindent meg kell tanulnia. A nagyapjának még annyi mindent meg kellene neki tanítania... Aztán még utoljára Lawrence hangját hallotta a gondolataiban. Figyelj. Én nem voltam méltó erre a feladatra. Semmit nem tanultam az évszázadok során. Nem találtam meg a Sötét Herceget. Most elhagylak. Nem leszek itt a következő ciklusban. Meg kell kérdezned Charlest… meg kell kérdezned őt a Kapukról… a Van Alenörökségről és a Halottak Útjairól. Kell, hogy legyen valami magyarázat... meg kell érteni, hogy az Ezüstvérűek, miért tudtak ilyen könnyen rést ütni a világok között. – Miféle kapuk? Miféle utak? Te Allegra lánya vagy. A húgod a halált hozza ránk. De te vagy a megváltás számunkra. Fognod kell az anyád kardját, és meg kell gyilkolnod Lucifert. Tudom, hogy győzedelmeskedni fogsz. És Lawrence nem szólt többet.

Negyvennegyedik fejezet Sötét vér. Mindenütt vér. Az arcán. A szemében. A kezén. A ruháján. Aztán lassan tűnni kezdett, a fémes árnyalat fehérbe váltott és láthatatlanná vált, ahogy a folyékony anyag a hideg éjjeli levegővel érintkezett. Vámpírvér... Bliss a karját bámulta. Mi történt? Nem emlékezett. Emlékezetkiesése volt. Vagy mégsem? Kezdték elárasztani az emlékek. Látta magát, ahogy beszáll a szüleivel az autóba, látta, hogy biccentenek felé. Arra számítottak, hogy elkíséri őket. Milyen furcsa. Olyan, mintha egy filmben szerepelne. A saját szemével látott, de a kezét meg a lábát nem tudta mozgatni, és beszélni sem volt képes. Ezeket valaki mást csinálta helyette. Valaki más volt a testében. A fehér öltönyös férfi. Igen. Én te vagyok. Te én vagy. Egyek vagyunk, lányom. Megérkeztek a hegy tetején álló kúriához, és Bliss emlékezett, hogy a sötétben bujkált, míg el nem érkezett az idő. Ahogy a mészárlást nézte, egyre inkább elhatalmasodott rajta a rettegés. A gyilkosságokat ő maga követte el a saját két kezével. Börtönbe volt zárva a saját testében, tehetetlenül vergődött a gondolataiban, mialatt az a másik átvette a vezetést. Belül tombolt, sírt és sikított. De nem volt hatalma, teljességgel képtelen volt megállítani magát. Lassan emlékezni kezdett, hogy mik történtek az emlékezetkiesései során. Kezdett rájönni az igazságra. Ő volt az, aki megtámadta Dylant az első estén a Banknél. Az utolsó cseppig ki akarta szívni a vérét, de valami – egyfajta csökevényes vonzódás – megállította, ezért inkább Aggie vérét szívta ki. Schuylert kétszer próbálta a magáévá tenni. Ezért ugatta meg Schuyler vérebe – Szépség tudta, kicsoda valójában, még akkor is, ha Schuylernek fogalma sem volt az igazságról. Aztán Cordeliát is megtámadta, majdnem teljesen kiszívta a vérét. Meg is tette volna, ha Dylan meg nem zavarja. Dylan komoly gondot jelentett. A fiú tudta, de mégsem tudta. Ezért volt folytonos zűrzavar az emlékezete. Tudta az igazat, bár Bliss újra, meg újra megpróbálta kitörölni az emlékezetéből. Amikor a fiú először tért vissza, hogy az Ezüstvérűek miatt figyelmeztesse, a látogatásának, az a véres fürdőszobai jelenet lett az eredménye. Bliss emlékezett a fiú vér áztatta bőrkabátjára, a karmolásokra a saját arcán, és a zúzódásra a nyakán. Akkor a fiú elmenekült, és neki másokat kellett küldenie, hogy levadásszák. De a Venátorok találták meg hamarabb. Oliver tévedett. Ők nem Ezüstvérűek voltak. Akkor engedték el Dylant, amikor kiderült, hogy ártatlan. Szabadon visszatérhetett hozzá. Istenem, milyen ostoba volt ez a fiú. – Tudom, ki az Ezüstvérű – mondta Dylan azon az éjjelen, amikor betörte az ablakot, úgy jött be. – Te vagy az. És akkor, ott, Bliss megváltoztatta a fiú emlékezetét. Elhitette vele, hogy Schuyler az. Egy halk, szomorú hang a fejében sírni kezdett. Szerettem őt. Szerettem Dylant. Mi senkit nem szeretünk. Senkit, csak saját magunkat. Forsyth egész idő alatt tudta. Bliss ezért volt képtelen rászánni magát, hogy Dylanről kérdezze őt, mert tudat alatt értette, hogy az apja miért titkol bizonyos dolgokat előle. Mert az egyik fele nem tudta elfogadni, hogy ki ő valójában. Látta magát, ahogy kilép az égő házból, és beszáll egy kocsiba, amelynek a csomagtartójában

egy test lapul. Dylan. Felvitte őt a hegytetőre, ahol Lawrence és Schuyler már várta. Elvitte őt Corcovadóba, ahol majd áldozattá válik. Ott aztán arra a bizonyos képre formálta. Ő okozta a halálát. Lawrence csapott le a kardjával, de mégis ő ölte meg. És olyan sok mindenki mást is megölt. Hallotta az összes áldozata hangját. Mind ott voltak a fejében, ott sikoltoztak és zokogtak. CSENDET! Nan Cutler benne volt, most már rájött. Nan volt az az Őr, aki ellenőrizte, hogy ott van-e a nyakán Lucifer jele. Ő tisztázta Blisst a gyanú alól, a nyomozás során. Blissnek hirtelen eszébe jutott valami: félrehajtotta a haját a nyakáról, és megérintette a bőrét. Azonnal megérezte. A tükörhöz lépett, és már látta is. Kis, csillag alakú forradás, amely egyértelműen jelöli: ő az ördögé. De miért?– kérdezte a halk, szomorú hang. Ez az, aki „Bliss"-nek nevezi magát? Még mindig itt van? Igen, felelte ugyanaz a vékony kis hang. Bliss Llewellyn hangja volt ez. És ugyanez volt Maggie Stanford hangja is őelőtte. Mindig ugyanúgy megy. Minden ciklusban. Soha nem akarják elfogadni az igazságot, az örökségüket. Nem tudtam. Nem akarom. Lényegtelen, hogy mit kívánsz. Szedd végre össze magad, és menj el a barátaidhoz. Nem ment minden a terv szerint. Néhányan meghaltak közülünk. Most megint várnunk kell. Már tudom, kivagy, mondta „Bliss". Lucifer vagy. A Fényhozó. Az Esthajnalcsillag. A Mennyek egykori hercege. Bliss igazi, halhatatlan apja.

Negyvenötödik fejezet Lawrence meghalt. Schuyler úgy érezte, darabokra törik a szíve. Elvesztette szeretett nagyapját. Hogyan történhetett ez meg? Miről beszélt Lawrence? A húga? Kicsoda? Micsoda? A hajnal els ő sugarai előbukkantak a hegycsúcs fölött. Egy alak jött fölfelé a lépcsőn. – Valaki jön – figyelmeztette Oliver a lányt. – Csak Bliss az – válaszolta Schuyler, amikor a barátjuk közelebb ért. – Hála istennek, hogy jól vagy. – A húgom halott. A nevelőanyám is. Nem tudom, az apám hová tűnt – sorolta Bliss fojtott, fásult hangon. – Fekete füst volt. A Konklávé... mindenkit... Itt mi történt? – kérdezte, amikor meglátta Lawrence és Dylan földön fekvő holttestét. – Az ott nem...? Úristen! Schuyler átölelte Bliss derekát, és hagyta, hogy a lány kisírja magát a vállán. – Annyira, annyira sajnálom. Bliss kibontakozott Schuyler öleléséből, és letérdelt a fiú mellé, akit szeretett. A karjába vonta a holttestet, könnyei a fiú arcára potyogtak. – Dylan... ne... – suttogta. – Ne... – Semmit nem tehettünk... tévedés volt – próbálta elmagyarázni Schuyler. – Lawrence... De Bliss nem figyelt. A ruhája ujjába törölte a könnyeit. – Majd én leviszem – mondta, és fölemelte a halott fiút. Olyan könnyű volt, szinte anyagtalan. Mintha levegőt vinne. Semmi nem maradt belőle. Bliss egyedül, el-elcsukló hangon zokogva, ereszkedett le a hegyoldalon. Schuylernek is folytak a könnyei, ahogy nézte őket. Nem tudta megmenteni Dylant. Két barátot veszített el ma. – Minden rendben lesz, meglátod – mondta Oliver. Letérdelt, kiszakított egy csíkot az ingéből, és bekötözte a sebet a lány karján. Schuyler a fiúra nézett. Látta szomorú, elgyötört, helyes arcát, sebesült homlokába hulló, sötét karamellszín haját. Kedves, gyengéd, csodálatos Oliver. Hirtelen megrohanta a gondolat, hogy milyen iszonyatosan csúnyán becsapta őt. Őt is és saját magát is becsapta a tetteivel és a szavaival is. Mert szereti Olivert. Mindig is szerette. Olivert és Jacket is szereti. Mindketten az ő részei. Azért tagadta meg az Oliver iránti szerelmét, hogy megengedhesse magának, hogy Jacket szeresse. De most végre minden világos volt. – Szeretlek – mondta. – Tudom. – Oliver mosolygott, és tovább kötözte a sebet a karján.

Epilógus Két héttel később Szóval ez a mocskos kis szerelmi fészkük. Mimi belépett a sötét lakásba. Talált Jack szobájában egy kulcsot, amit még sosem látott. Gyanította, hogy minek a kulcsa lehet, és azt is tudta, hogy nemsokára meg is érkezik a bátyja. Halkan nyílt az ajtó, belépett Jack. Mimi egyetlen pillantást vetett a bátyja arcára, és rögtön tudta, amit tudni akart. Elmosolyodott magában. Szóval a kis félvér végre megszakította a kötelékeket. – Nyertél – mondta Jack halkan. Olyan tüzes gyűlölettel nézett Mimire, hogy a lány kis híján elvesztette a bátorságát a szavai hallatán. De nem volt ő gyenge. Azrael volt, és Azrael nem fél senkitől, még Abbadontól sem. – Egyáltalán nem nyertem – felelte hűvösen Mimi. – Kérlek, ne felejtsd el, hogy az Öregek szinte mind meghaltak, hogy a Sötét Herceg egyre erősebb lesz, ami pedig a Konklávéból maradt, azt egy megtört ember vezeti, aki egykor mindegyikünknél erősebb volt. Te viszont, drágám, mintha csak arra tudnál gondolni, hogy többé nem játszhatsz a kis szerelmi játékszereddel. Jack válasz helyett átrepült a szobán, és keményen pofon vágta Mimit, mire a lány a földre zuhant. De mielőtt a fiú újra lecsaphatott volna, Mimi felugrott, és úgy az ablakhoz szögezte a bátyját, hogy az alig kapott levegőt. – Ezt akarod? – sziszegte a lány, és a gallérjánál fogva emelte föl a fiút, akinek az arca kezdett szörnyen elvörösödni. – Ne kelljen elpusztítanom téged – vigyorgott gúnyosan Jack. – Próbáld csak meg, édesem. Jack kicsavarta magát a lány szorításából, ellökte őt, és végigrugdosta a szobán. A lány felugrott, keze megfeszítve, hegyes körme, akár tíz éles karom, tépőfogai kilátszottak az ínye mögül. Félúton találkoztak a levegőben, Jack megmarkolta Mimi nyakát, és szorítani kezdte. A lány azonban a fiú szeme felé kapott, és addig tekergőzött, míg fölébe nem került, akkor fölső kezével a fiú torkának szegezte a kardját. ADD MEG MAGAD, küldte Mimi. SOHA. Az enyém vagy. Tévedsz. Mimi keresztülhajította a bátyját a szobán. Mindketten tele voltak zúzódásokkal, vérző sebekkel. Mimiről a fél blúza leszakadt, Jack ingéről letépődött a gallér. Jack újra támadásba lendült – ezúttal a földhöz szegezte Mimit. A lány érezte a fiú forró lélegzetét a fülében. Érezte, hogy megfeszül a teste, hogy megmerevedik, lüktet rajta, szinte látta a haragja vörös auráját. – Akarod ezt – mondta alattomos hangon. – Akarsz engem. – Nem. – De igen. Jack hátracsavarta a lány kezét, térdét a csípőjéhez szegezte, aztán úgy megszorította a csuklóját, hogy lila foltok keletkeztek a bőrén. Még hetekkel később is látszott a lány kezén az ujjai nyoma. Mimi egy pillanatig igazán félt. Ez itt Abbadon, a Kegyetlen. A Pusztítás Angyala. Őt is el tudja pusztítani, és el is pusztítja, ha kell. Vagy ha úgy hozza kedve. Már egész világokat is elpusztított. Az Esthajnalcsillag nevében, a Paradicsomot is megtizedelte. Mimi reszketett a keze között. A gyengédségét, a kedvességét, szerelme minden fénylő gyönyörűségét, mindig valaki másnak adta. Odavolt Gabrielle-ért, imádta őt, verseket írt és dalokat énekelt neki, Schuylerrel meg a 209 MELISSA DE LA CRUZ regények voltak és a szerelmeslevelek, az édes csókok és a gyengéd, titkos randevúk a

kandallónál. Az ikertestvérének, Azraelnek azonban csak a harag és az erőszak jutott. Az erő és a pusztítás. Az élete legjavát azok számára tartogatta, akik meg sem érdemelték. Igazi arcát sohasem mutatta meg azoknak az átkozottaknak, a Fény Lányainak. Azraelnek csak a sötétség és a megsemmisítés jutott. A megerőszakolások és a vérontás. Háború és fosztogatás. Egy könnycsepp gördült ki Mimi szeméből, és megcsillant a holdfényben. De amikor már azt gondolta, hogy Jack végérvényesen elpusztítja, egyszer csak olyan erővel kezdte csókolni, hogy az ajka, a nyaka fájdalmasan felsebződött a harapásaitól. Válaszként a lány megmarkolta a fiú haját, és maga felé húzta őt, amilyen erősen csak tudta. Szerelem. Annyira közel van a gyűlölethez, szinte meg sem lehet különböztetni a kettőt. De ők ketten így voltak egymással. Szerelem és gyűlölet. Élet és halál. Öröm és szenvedés. Végül aztán a fiú mozdulatlanul feküdt mellette, mély, álomtalan kábulatba zuhant. Kisimította a haját a homlokából, és halkan a nevén szólította. Abbadon, a Kétarcú. Azért hívták így, mert simulékony természete hideg, vad dühöt rejtett. Világok Pusztítója, és Mimi szívének császára. Egy nap megköszöni majd neki, hogy megmentette az életét.