TARTALOM. Közösségi művészet. KITEKINTÉS Huszár Ágnes: A női test mint nemzetmetafora... 28

DCLXXXIII. Unkhu ka-Gath, az emlékfaladnál, a lombjuk táncol, fölkérem a nyírfát, mielőtt a fiaddá fogadnál – az ölük, ágyuk beillatosítják. Botár Attila: Újabb félcédulák

Közösségi művészet

TARTALOM

Mátyus Aliz: Előszó .................................................................................................................................................. 3 Vitányi Iván: Közösség – művelődés ..................................................................................................................... 4 Dombi Ildikó: Közösségi művészetek társadalmi hasznossága .......................................................................... 8 Thiesz Angéla: Művészet a közösségfejlesztésben .............................................................................................. 15 Pálfi Ágnes – Szász Zsolt: Párbeszéd a költészet és a színház titokzatos tárgyáról ........................................ 17

KITEKINTÉS Huszár Ágnes: A női test mint nemzetmetafora ................................................................................................. 28

ARCKÉPEK Pór Anna 1913 – 2009. (Héra Éva) ......................................................................................................................... 33 Baross Gábor 1930 – 2009. (Barsi Hajna) .............................................................................................................. 34 Erdélyi arcok – Cseke Péter: Kányádi Sándor...................................................................................................... 35 Filep Tamás Gusztáv: „A szellem gentlemanje” – Szász Zoltán portréjához .................................................. 40

MŰVELŐDÉS T. Kiss Tamás: Klebelsberg Kuno emberi és szakmapolitikusi pályájáról ...................................................... 55 Győri Lajos – Huszerl József – Radnai Johanna: Privát fotók és történetek a múltról és a jelenről ................. 78

OLVASVA – ÚJRAOLVASVA Benedek Elek laudációja a Magyar Örökség-díj odaítélésekor (Szabó Zsolt) ................................................. 84 Ilia Mihály: „Amíg csak élek, őrzöm anyanyelvemet” Manysi költőnő kötetéről ........................................ 86 Wutka Tamás: Déry – kontra Márai ...................................................................................................................... 88 Vilcsek Béla: Az „arctalan nemzedék” (neo)avantgárd korszaka .................................................................... 92 Kovács Viktor: Rejtelmes jelenség? Csáth Gézáról .............................................................................................. 98

TARTALOM a Magyar Művelődési Intézet és Képzőművészeti Lektorátus folyóirata 2009. április

DCLXXXII. Azt gondolta más hajlékra ébred, s az álomba hullt este folytatódik – az életből csöppnyi örökélet von barázdát az édeni folyókig.

TARTALOM a Magyar Művelődési Intézet és Képzőművészeti Lektorátus folyóirata 2009. április

Lengyel Ferenc és Blaga-fordításai (Székely András Bertalan)......................................................................... 102 Prágai Tamás: Dionüszosz követe Nyéken – Vörösmarty............................................................................... 104 Debreczeni Tibor 2009-es naplójából ................................................................................................................... 108 Simon László: Ganajzós ......................................................................................................................................... 111

ESEMÉNYTÁR Kostyál Kálmán: A XIV. és XV. Országos Kamarazenekari Fesztivál (Kőszeg, 2006. és 2008.) .................. 113 Keserü Katalin: A képző- és az iparművészet közti viszony .......................................................................... 119 Az Orfeusz Társulat Oslóban (Kesselbauer Gyöngyvér) ................................................................................... 124 Székely András Bertalan: Egy társadalomkutató művész kiállításának margójára ...................................... 126 Tóth Zsuzsanna: Új komédiák. Drámaírói pályázati eredmények ................................................................. 128 Petr Matásek nemzetközi üzenete a Bábszínházi Világnapon 2009. március 21.......................................... 129 Barácius Zoltán: Szabadkai Nemzetközi Gyermekszínházi Fesztivál ........................................................... 130 A 2008-as Reneszánsz Kavalkádok gálaműsora (2009. február 7.) ............................................................... 132 Felhívás a XIV. Peron Music Tehetségkutató Fesztiválra Tatabányán ........................................................ 134 A bajai Eötvös József Főiskola képzési felhívása............................................................................................. 135 A Magyar Nyelv Éve 2009. ................................................................................................................................. 137

E számunkat Thiesz Angéla írásához kapcsolódó munkafotókkal illusztráltuk.

Előszó A Magyar Nyelv Éve alkalmából az anyanyelvünk ápolásához kapcsolódó programok Kassán a Kazinczy Napok, Zentán az Énekelt Versek Fesztiválja, a Bánságban és a Barcaságban a magyar és néptánc napok, Kárpátalján pedig a Csík Zenekar fellépése. A győri Mediawave Nemzetközi Zene és Film Fesztiválon erdélyi egyetemisták filmjei is szerepelnek. 2009-et Kazinczy Ferenc, a 250 éve született nyelvújító évfordulója alkalmából nyilvánították a magyar nyelv évének. A tematikus év során több, a magyar nyelvhez kapcsolódó program, ünnepség ad alkalmat arra, hogy anyanyelvünket ápoljuk. Folyóiratunkban A Magyar Nyelv Éve jegyében gondolatokat közlünk nyelvészektől, íróktól, költőktől a nyelvről: Minden rossz mondat törött ablak, melyen át egy rossz gondolatra látni. (Babits Mihály) A mondat a gondolatok eleven valósága; a mondatfűzés módja egyben gondolkodási forma is. (Deme László) A mondat: egy gondolat összefüggő, kerekded kifejezése, formai tagolása, természetes lélegzetvétele. (Kosztolányi Dezső) Mert nem csak a dolgok teremtik az én szavaimat, de az én szavaim (és új építésű szavaim) is teremtik a dolgokat. (Juhász Ferenc) A jó mondat eleven, mint maga a teremtés. (Déry Tibor) Oh jól vigyázz, mert anyád nyelvét bízták rád a századok S azt meg kell védened. Hallgass reám. Egy láthatatlan lángolás Teremté meg e nagy világot s benned az lobog. Mert néked is van lángod: Szent e nyelv! S több kincsed nincs neked! (Füst Milán) Ismergetjük, tanuljuk egész életünkben anyanyelvünket is, ezt a sokszínű, sokarcú csodát. S minél jobban megismerjük, annál szebbnek, gazdagabbnak, csillogóbbnak látjuk. (Lőrincze Lajos) Nem elég magyar anyanyelvűnek születnünk, tanulnunk kell magyarul a sírig. (Nagy László) A magyar kiejtést is tanulni kell, még a született magyarnak is. Ha nem csiszolja, újítja folytonosan, berozsdásodik. (Kodály Zoltán) Mátyus Aliz

3

K Ö ZÖ SSÉG I MŰV ÉSZET

Vitányi Iván

K Ö ZÖ SSÉG – M Ű V ELŐ D ÉS

Konferenciánk témája a közösségi művelődés, tehát a kulturális tevékenység olyan formái, amelyeket az emberek nem magukban, hanem másokkal együtt végeznek. Mélyebb értelemben azonban minden kulturális tevékenység eleve közösségi. Ha egy elhagyott szigeten ülök, és magamhoz beszélek, annak is van közösségi tartalma, hiszen olyan szavakat mondok, amelyeket – alakjuk és jelentésük szerint egyaránt – másoktól tanultam, közvetlenül a szüleimtől, közvetve emberi generációk hosszú sorától. Miért azt mondom, amit mondok, miért azt cselekszem, amit teszek, miért arra vágyok, amire vágyok – mindennek közösségi alapja van. Ezért bevezetésül az emberi közösségek létével, a közösség és a kultúra kapcsolatának lényegével szeretnék foglalkozni. A közösség fogalma és formái A hagyományos szociológiai irodalom két formáját, rendszerét, vagy leginkább azt mondhatjuk: szintjét különböztette meg az emberi társas kapcsolatoknak. Leginkább az amerikai Charles Horton Cooley, és a német Ferdinand Tönnies terminusait 4

szoktuk használni. Cooley primer és szekunder csoportokat, Tönnies pedig a közösség (Gemeinschaft) és a társadalom (Gesellschaft) szerveződési elvét különböztette meg. A primer és szekunder kifejezést magyarra ezt általában elsődlegesnek és másodlagosnak fordítják, ami szerintem nem megfelelő. A másodlagosság ugyanis azt jelenti, hogy fontosságában, értékében is második helyen áll. Cooley azonban egyáltalán nem erre gondolt, hanem úgy használta ezeket a szavakat, mint az elsőfokú és másodfokú egyenletben, az utóbbi ugyanis egyáltalán nem másodlagos, hanem bonyolultabb, magasabb színtű (több adat ismeretlen benne, tehát több lépcsős a megfejtése is.) Ezért javaslom mindig, amikor erről szólok, hogy magyarul az első és a másodfokú közösség terminusait használjuk. Ugyanez a viszony áll fenn a Tönnies által megrajzolt Gemeinschaft és Gesellschaft között is. Az emberi létezés első évezredeiben csak a Gemeinschaft jött létre, a család, a törzs, a nép. Egyszerre több közösség létezett, de nem alkottak együtt társadalmat, harcoltak egymással, vagy békében hagyták egymást. Az első birodalmakban is megmaradt

ezeknek a szervezeteknek a lényege. Az újkor, a polgári élet kifejlődése hozta létre a társadalmi létnek azt a formáját, amit már társadalomnak nevezhetünk. Amelyben benne vannak a közösségek is, de bonyolult kapcsolódási rendszerük mégis egy összetettebb (a ma használt szóval élve) hálózatot alkot, amit társadalomnak nevezhetünk. A primer közösségek A törzset, a családot, később a lakóhelyi, foglalkozási, vallási közösségeket az jellemzi, hogy viszonylag kis létszámúak, ezért „face to face” jellegűek, azaz mindenki szemtől szembe ismeri a másikat, minden a közösség többi tagja előtt zajlik. Közös az identitás, közösek az értékek, közös a vallás és kultúra, amivel személye tehetsége szerint mindenki kreatívan él. Mindenki elfogadja a készen kapott hierarchiát, mert nem is tud mást elképzelni, ha valaki mégis megtagadja, eleve tudja a következményeket. Ezeket a hagyományokat őrizte a hagyományos magyar falu élete is. Néhány száz ember élt egyegy faluban, annyi ember tehát, amennyi egymást jól ismerte. Volt, aki elment közülük, és jöttek idegenek, de nekik is alkalmazkodniuk kellett, és nem jöttek annyian, hogy ne lehessen az egész emberi kört áttekinteni. Az egyes közösségek additíve léteztek egymás mellett. Ha volt is hálózat közöttük, túlnyomórészt maguk a közösségek alkották, nem az egyes emberek, akik csak kivételesen, és ritkán léptek kapcsolatba más közösségek tagjaival. (Kivéve persze a háborúkat és más speciális alkalmakat.) Hogy jött például létre egy ilyen körben a házasság? Egy-egy nemzedékhez, amelyen belül a házasságok létrejöttek csak néhánytíz másnemű ember tartozott, kora gyermekkoruktól kezdve ismerték egymást. Mire felnőttek, kialakult, hogy ki kinek lesz a „párja”. És ugyanez a helyzet a kultúrával is. A szekunder közösség: azaz a társadalom Egészen más a másodfokú közösség, a modern, polgári társadalom szervezete. Először is nem kis létszámú, hanem millió embert tömörít. Már nemcsak olyan elemi csoportokat hoz létre, amelyek egymással „face to face” viszonyban vannak, hanem olyan csoportokat, amelyekben az egyes ember csak személyének egyik vagy másik tulajdonságát mutatja meg. Mint például egy gyári közösségben, egy városban, a kereskedelmi tevékenységben, és a nemzeti lét összefoglaló egészében. Egyre nagyobbak a városok, egyre több

ember van bennük, még a kevésbé barátkozók is többel kénytelenek megismerkedni, mint azelőtt. Kevésbé biztos, hogy a másikkal minden pontban azonosak-e az értékeid, a hited, az erkölcsöd, és nem is mindig szabad már megkérdezni. A kultúra sem közös már, az egyes rétegek, az újonnan alakuló osztályok kultúrája más és más. A kreativitás sem közös már, a többség számára egyre kevésbé lehetséges, még jobban elkülönülnek azok a csoportok, akik alkotóképességüket alkotókészséggé tudják fejleszteni. Kialakul azonban egy olyan magasabb rendszer, hálózat, amely az egészet összetartja, gazdasági, igazgatási, kulturális és helyi intézmények egész seregével. Az egyes embernek most már ezzel kell szembenéznie. Az egyén jobban leválik, vagy leválhat a közösségről, mint eddig. A filozófiai racionalizmus alapja a „Cogito ergo sum” megkerülhetetlen logikája. Kant tökéletes pontossággal jellemzi az ember számára így kialakult helyzetet: társiatlan társiasságnak” nevezi. Mert minden ember (és minden primer közösség) életében egyszerre van jelen mind a kettő: a társiasság igénye, megélt élményeinek öröme, és ugyanakkor a társiatlanságtól való félelem, és tapasztalatának iszonyata. Mindenkinek az határozza meg a létét, hogy mekkora jut neki az egyikből és a másikból. Induljunk ki abból, hogy az emberi élet a közösség szempontjából akkor teljes, ha megtalálja a helyét mind az elsőfokú, mind a másodfokú közösségben. Ha mátrixba rendezzük a lehetőségeket, a következő képet kapjuk. 1. Első lehetőség, hogy az ember sem a primer, sem a szekunder közösségben nem talál otthont. Nem kevesen vannak így a mai világban – ennek eredménye a magány és az elidegenedés. 2. Második lehetőség, ha az ember azonosulni tud valamely elsőfokú közösséggel (családdal, vallási felekezettel), de idegen marad az össztársadalom ügyeiben. Ez adhat lelki egyensúlyt, de hozhat egyfajta kiszolgáltatottságot, naiv csalódottságot a társadalom irányában. 3. Az előző fordítottja, ha valaki rendelkezik az elsőfokú közösség élményével, de jól érti a társadalmi hálózat mozgását. Ennek eredménye egy nem csupán szofisztikált, de még inkább cinikus magatartás, a gazdasági vagy politikai hatalom igézete. 4. És csak negyedik lehetőség, amikor a kettő együtt van. Ez volna az ideál. Mi most a valóságos aránya ezeknek a csoportoknak? Nincs rá vizsgálat, de vannak tapaszta5

lataink. Talán legfinomabban abban foglalhatjuk össze, hogy a helyzet drámai. És végső soron attól függ az emberi világ további sorsa, hogy ez milyen irányban változik. A harmadik fok A problémát az teszi teljessé, hogy a mai valóság megértésére és érvényes leírására a két szint már nem elegendő. Én magam évtizedek óta ezt próbálom újabb és újabb érvekkel kifejteni és megindokolni. A három fokozat az emberi történelem három nagy technikai forradalmához kötődik. Az első a tűz felhasználása, a „prométheuszi forradalom”, ez hozta létre a majmok (szintén nem szervezetlenül működő) csoportjaiból az emberi közösséget. A második a klasszikus ipari forradalom, amely megteremtette market-money-machine (piac-pénz-gép) gazdaságát, más szóval a kapitalizmust és a modern polgári társadalmat. Az utolsó fél évszázadban azonban új nagy forradalom indult, mindenekelőtt az elektronika és az információ új prométheuszi forradalma, amely ismét átalakítja az egész emberi életet. Ismerjük ennek címszavait: globalizáció, posztindusztrializmus, hálózatiság, individualizmus, rizikó társadalom és így tovább. Én szeretem összefoglalóan a társadalmi termodinamika fogalmában összefoglalni. Az új helyzetben ismét megváltozik az egyén és a közösség viszonya. Még szélesebb és mélyebb az individualizáció, nagy esélyekkel, és nagy veszélyekkel. Robert Putnam, amerikai szociológus ezt egyik interjú-alanyának találó mondatával jellemezte: „manapság egyedül járok kuglizni”. Talán vannak még közöttünk, akik tapasztalták, hogy a faluvégi kuglipályák a közösségi élet színtereiként működtek. Mindenki ott volt, hangos volt a tér, küzdöttek, kiabáltak, kezet ráztak, veszekedtek, győztek, vesztettek, együtt sírtak, nevettek. Egyedül kuglizni tehát majdnem annyi, mint egyedül szeretkezni. Most érthetjük meg Sartre híres megállapítását: „Szabadságra ítéltettünk” – azaz itt van nekünk, de többnyire nem tudunk vele mit kezdeni. Vagy ahogy Kertész Imre mondta: „Meg kell küzdenünk a szabadsággal.”. Ez azonban éppen azért nehéz, mert az új termodinamikus prométheuszi forradalom egyrészt valóban nagyszerű lehetőségeket hoz, másrészt megteremti azokat a korlátokat is, amelyek oda hatnak, hogy ezeket a lehetőségeket csak a társadalom kisebb része tudja igénybe venni. És ha már idéztük Kant „társiatlan társiasságát”, most elmondhatjuk, hogy ma inkább a „társas társiatlanság” veszélye fenyeget. 6

Az egyén és az emberi közösség kapcsolatának filozófiai lényegét nagyszerűen jellemzi a (finnugor eredetű) magyar köz szó. Nemcsak közösséget jelent, hanem távolságot is, hiszen köznek nevezzük a kisebb utcákat. Amikor közünk van valakihez, akkor nem kell egészen összeérnünk, marad közöttünk egy kis köz, de az közösen mindkettőnké, az övé is, az enyém is. Az új világállapotban ennek a KÖZ-nek a jelentősége emelkedik ki. Aki ezt nem érti, és ha az emberek sokasága nem érti, Benjamin Barber kifejezésével élve két magatartást választhat, az egyik a McWorld, a másik a Szent Dzsihád. A McWorld azt jelenti, hogy McDonalds-szerű fogyasztásban élünk át mindent, az étkezést, a szerelmet. A családot, a kultúrát, a munkát, a politikát. A Szent Dzsihád pedig azt, hogy mindettől megsértve az egyetemes bosszú vágyába menekülünk. A „magunkfajtákkal” összefogva lépünk fel minden „másfajta” létezésmóddal szemben. Itt tartunk most. A kultúra szerepe Már régóta a kultúráról beszélek – ha nem is mondtam ki a szót. Mert a kultúra lényege az, hogyan élünk, hogyan tájékozódunk a világban, hogyan kapcsolódunk a másik emberhez, kivel vállaljuk az együttes létezés élményét, hogyan tudunk szeretni, és hogyan tudjuk fogadni a szeretet, mit akarunk tenni a magunk, és mit a társaink érdekében. A problémát az adja, hogy az emberi létezés szervezete és vele a kultúra szervezete és szerkezete nem egydimenziós és egyszintű rendszer, hanem többdimenziós rendszer. Az egyén és a kisebb-nagyobb társas közösségek (a testvériségtől vagy a párkapcsolatoktól, a családtól a nemzetig és az emberiségig) a szerint alakulnak, hogy az egyének és a közösségek mennyire tudják ezt megérteni. Az említett szintek megvannak a kultúrában is. Az első szintet, az elsőfokú közösséget a népi kultúra és a mai hétköznapi kultúra bizonyos fajtái képviselik, de sokan vannak, akik ebből az élményből kimaradnak. A második fokon szétválik a „magas” és a szórakoztató kultúra, meg az a valami, ami a kettő között van. (Angol-amerikaiul úgy mondják, hogy a high-brow, low-brow, meg a middle-brow.) És mindennek rengeteg alfajtája, az udvari-hivatalos kultúrával, a giccsel, a sznobériával, a szórakoztató formába öltött remekművekkel, a népi kreativitás új formáival. A társadalom jövőjének egyik alapkérdése, hogy mennyit és hogyan tudnak ebből elsajátítani, a maguk és az emberiség számára felhasználni az

A válság azonban ugyanakkor társadalmi is. Lényege abban van, amiről eddig beszéltünk: az egyén és a társadalom viszonyában is lufi keletkezett. Ez a viszony az utolsó évtizedekben egyre inkább termodinamikus természetűvé vált, az emberi világ egyedei és társas közösségei azonban ezt nem tudták feldolgozni. A rizikó társadalomban halványabbá vált „az együttes élmény” hatása (Mérei Ferenc kifejezése), nem tudunk „megküzdeni a szabadságunkkal, amire pedig kegyetlenül ráítéltettünk”. Vagy hogy egy kenyai szociológust – Philipp Mbithi-t – idézzek: hiányzik a harambee élménye. Amikor a nagy afrikai folyókon emberek húzták a vontató hajókat, egyszerre kellett a kötelet megrántaniuk. Ehhez közös ritmus kellett. Azt énekelték tehát közösen: harambee, harambee. Mindkét lufi a kultúra hiánya miatt telik meg üres levegővel. A gazdasági és társadalmi válság megoldásához tehát mindenekelőtt kultúra kell. Társias kultúra, az egyén és a közösség számára egyaránt.

7

K ÖZÖSSÉG I M ŰV É S ZE T – Vitányi Iván: Közösség – művelődés

emberi társadalom sokszínű és különböző társas közösségei. 2008 vége nagy figyelmeztetést adott az egész emberiségnek. Az újból megjelent, és minden jel szerint átfogó válság azt harsogja mindnyájunk fülébe, hogy a technikai haladás önmagában nem minden. Kultúra is kell hozzá. A válság kitörésének közvetlen oka a gazdaság, de valóságos oka ennél mélyebb, társadalmi és öszszefoglalóan kulturális. A gazdasági válság forrását sokan (például Soros György) abban jelölik meg, hogy kipukkadt a pénzviszonyokban keletkezett „lufi”. Hogy jött létre? Azáltal, hogy egyrészt a megtermelt és fogyasztható áru, másrészt a ráfordított és megvételéhez szükséges fizetőeszközök viszonya ma nem egyértelmű. A fizetőeszköz sem az már, mint a kagylók, majd az arany, majd a kézbe vehető bankó korában volt. Mára olyanná vált, mint egy elektronikus aforizma. Azaz lufivá. Ez pukkadt most. Vigyázat azonban: mögötte mégis valóságos erők és értékek működnek.

K Ö Z Ö SSÉGI M Ű V ÉSZ ET

Dombi Ildikó

KÖ ZÖ SSÉGI MŰ V ÉSZETEK T ÁRSA D A LMI H A SZN O SSÁ G A

Kompetenciák, tudástranszfer „Talán a legnagyobb pedagógiai téveszme az a vélemény, hogy az ember csak azt tanulja meg, amit megtanítanak neki. A mintegy mellékesen elsajátított, tartós attitűdök, kedvtelések és ellenszenvek gyakran sokkal fontosabbak, mint a nyelvtanórák, földrajzórák, vagy a megtanult történelmi tények. Mert alapvetően ezek az attitűdök számítanak később.” John Dewey: Tapasztalat és nevelés 1938 1. Konferenciánk témája, a közösségi művészetek, az amatőr művészeti mozgalom társadalmi hasznossága rendkívüli módon foglalkoztat: tapasztalataim szerint napjaink magyar társadalma nem érzi a közösségi művészetek fontosságát, szerepét az emberek életében. Véleményem szerint soha nem volt ennyire szüksége a hétköznapi embernek az amatőr művészetek adta örömökre, készség- és képességfejlesztésre, mint éppen napjainkban. A téma szerteágazósága és fontossága megérdemelne egy valódi, empirikus kutatást, amire nekem sem módom, sem lehetőségem nem volt, de hiszem, hogy a közösségi művészetek fontossága és a közművelődés finanszírozási kérdései miatt elengedhetetlenül szükséges volna. Ugyanakkor bízom benne, hogy az általam itt felvetett gondolatok valaminek kezdetét jelentik, és talán elindul egy hógolyó, amiből lavina lesz. 2. A mindennapi életünket is befolyásoló súlyos társadalmi, gazdasági problémák között élünk, soha nem volt ennyire szükségük az embereknek az amatőr művészetek adta örömökre, készség- és képességfejlesztésre, mint napjainkban. Családok segítésével foglalkozó egykori népművelőtől tudom, hogy egyre többen szorulnak segítségre, egy8

re több az olyan gyermek és fiatal, aki „cselleng”, szabadidejét csavargással tölti, illetve a számítógép „rabja”. Különösen a hátrányos helyzetű térségekben, ahol a szülők munkanélküliek, a jövedelmük csupán a megélhetésre elég, különórákra nem futja, ott van e téren igazán nehéz helyzetben a fiatalabb generáció. Ha ugyanezen térségben a közművelődési munka végzése során szerzett tapasztalatokra építek, a következő generációk sincsenek jó helyzetben, hiszen a saját maguk művelésére fordítható összeg kerülne feltehetőleg az esetleges kiadások rangsorában leginkább hátulra, ha maradna rá. Egy történettel szeretném kezdeni: A közelmúltban Békés megyében a megyei közművelődési és módszertani tanácsadást közművelődési megállapodás formájában ellátó Békés Megyei Ibsen Kht. Kulturális Irodájával számtalan amatőr művészeti rendezvényt szerveztünk. Az egyik városi művelődési házban éppen néptánccsoport volt a színpadon, amikor a nemrégen megbízott igazgatónő, aki egyben az önkormányzat tagja, a helyi művelődési bizottság vezetője, a fülembe súgva megkérdezte: – Jó ez a kht., illetve majd nonprofit kft. forma? Sokat lehetne ezzel spórolni az önkormányzati költségvetésnek? Valamennyi kollégának megvan erre a válasza, nekem is megvolt: mindnyájan tudjuk, hogy bármilyen szervezeti forma esetén a források szűkülése visszafejlődéshez vezethet és ennek következménye a helyi társadalomban pénzben nem kifejezhető, negatív változásokat okozhat. Ám részben megértettem, hogy egy fenntartói szemmel is gondolkodó intézményvezető a kultúra helyzetét illetően végképp nincs könnyű helyzetben a jelenlegi társadalmi, gazdasági környezetben. Tudomásul kell vennünk, hogy a piacgazdaságban a haszonelvűség, a hatékonyság, a kihasználtság, az eredményesség, a minőség a meghatározóak, és ezeket, ha

tetszik, ha nem, el kell fogadnunk, nekünk ebben a társadalmi környezetben kell dolgoznunk. Még valamit ki kell jelentenem: az, ha a továbbiakban alkalmanként közművelődésről beszélek, az nem fogalomzavar részemről, hanem ez utóbbi a társadalmi hasznosság szempontjából hasonló szempontok alapján vizsgálható, mint a közösségi művészetek, szerves kapcsolódásukat szakemberek körében nem is szükséges magyarázni. 3. A piacgazdaság, tudásalapú társadalom, az egész életen át tartó tanulás, kulcskompetenciák kifejezéseket sokan – köztük, mi, művelődésszervezők is – nap mint nap halljuk, bizonyos pályázatok (pl. HEFOP, TÁMOP stb.) kapcsán már használjuk is. Ennek ellenére nem merném kijelenteni, hogy valamennyi fenntartó – de a szakterületen tevékenykedő valamennyi szakembert vagy a munkaerőpiac szereplőit is említhetném – pontosan tudja, hogy a szakmánknak milyen fontos szerepe van e téren, azaz, hogy a közművelődés, a közösségi művészetek nemcsak a szabadidő kellemes, hasznos, igényes eltöltését jelentik, hanem kiemelkedő a társadalmi hasznosságuk. Az elmúlt években számtalan értekezlet, konferencia szerveződött a közművelődésben az élethosszig tartó tanulás témakörében, és azok a kollégák, akik nyitottabbak, e téren számos információval rendelkeznek. Van emellett a közművelődésnek stratégiája, ez bárki által hozzáférhető az Interneten, tehát a szakmának van mire építkeznie (http://www.okm.gov.hu/doc/upload/200901/ kozmuv_strat_090116.pdf). Akkor mit is tartok gondnak? Hogy az élet más területéről vegyem a példát, mi nem vegyészmérnökök vagyunk egy multinacionális cégnél, akik, ha kifejlesztenek egy új mosogatószert, és ha az jó árban és minőségben, akkor már csak a megfelelő marketing kell, és a piac majd eldönti a termék hasznosságát, illetve értékét. A közművelődés, a közösségi művészetek társadalmi hasznossága a szakma többségének egyértelmű, de a pénzügyi hátteret biztosító állam, önkormányzat esetleges mecenatúra számára nem egyértelmű. Véleményem szerint a közművelődésben dolgozók, a jó szakemberek rengeteget dolgoztak és dolgoznak, számtalan rendezvényt, képzést, tanfolyamot, szakkört szerveztek és szerveznek, de nem fordítottak, és ma sem fordítanak kellő hangsúlyt arra, hogy ezek társadalmi hasznosságát kommunikálják, és – amit különösen kiemelnék – tudományos kutatásokkal igazolják.

4. Az itt leírtak – azt hiszem – vitaindítónak jók, de lépjünk tovább! A témában történő elmélyülés során az Interneten álláshirdetéseket vizsgáltam meg, mert kíváncsi voltam, hogy a szakmai végzettség mellett a különböző munkaköröket illetően milyen elvárásokat fogalmaznak meg a munkáltatók. (Természetesen az internetes hirdetésekben többnyire kvalifikáltabb munkavállalókat keresnek, de azért egy segédmunkásnál, egy takarítónál is fontos a precizitás, az alkalmazkodó készség és az, hogy minden áldott nap felvegye a munkát és tisztességesen ellássa a feladatát.) Következzék tehát néhány példa: Géplakatos: pontos, precíz munkavégzés, felelősségérzet, minőségi munkavégzés, jó kommunikációs képesség; Kirakatrendező: ápolt megjelenés, precizitás, pontosság, határozottság, mobilitás; Gyógyszertári szakasszisztens: jó kapcsolatteremtő képesség, terhelhetőség, munkabírás, rugalmasság, megbízhatóság; Ügyintéző, áruszállító: megbízható, önálló, nagy munkabírású, jó kommunikációs készség; Raktáros: önálló, felelősségteljes munkavégzés, teherbírás, jó szervezőkészség; Ápoló: jó kommunikációs készség, stressz-tűrő képesség; Boltvezető multinacionális cégnél: kimagasló kommunikációs készségek: előadói készség, problémamegoldó képesség, döntéshozatali készség, empatikus készség; Projektmenedzser: jó kommunikációs készség, csapatjátékos attitűd, kitartás, precizitás, jó problémamegoldó képesség; Mérlegképes könyvelő: jó kommunikációs készség, nyitott személyiség; Építésvezető: megbízhatóság, szervező készség, nagy munkabírás; Személyzeti vezető: humán beállítottságú, határozott, precíz, csapatmunkát kedvelő személyiség; Szaktanácsadó: önálló munkavégzés, határozott fellépés, fejlett érveléstechnika, kitűnő kapcsolatteremtő készség; Titkársági asszisztens: összeszedett, magabiztos személyiség, önálló munkavégzés, határozottság; Könyvtáros: jó kommunikációs képesség, kreativitás, önálló munkavégzés. A példák alapján jól látható, hogy egy állás betöltésénél, megtartásánál – az iskolai végzettség mellett – ma már mennyire fontosnak számít az, hogy ki hogyan viselkedik munkavégzése során, mennyire érez felelősséget teljesítményét illetően. 9

Meghatározó még az együttműködés képessége a közös munkavégzésben, az alkalmazkodó készség, a kreativitás, a kapcsolatteremtő készség, a jó kommunikációs képesség, ám az már csak kevesekben tudatosul, hogy mindezek az otthon magányában, pusztán a televízió és a számítógép társaságában nem fejlődnek ki. Sokat tehet ebből a szempontból az oktatás és a család is, de egy művészeti közösségben való tevékenykedés még jobban segíti a kibontakozást, a mentális hatásokról nem is beszélve. Egy színjátszó csoport tagja magabiztosabban kommunikál, s nem jelent igazán gondot számára a mások előtt történő megnyilatkozás, hozzászokik ahhoz, hogy az előadásban mindenkinek, akár az epizódszereplőnek is megvan a maga feladata, és a sikerhez csak a közös munkavégzésen át vezet az út. Azt is tudja mindenki, aki közösségben amatőr művészeti tevékenységet végez, hogy az akár több hónapos felkészülést követő előadásra az epizódszereplőnek is mennie kell, mert ha nem, akkor „dugába dőlhet” az egész produkció, nincs előadás. Ugyanezt lehetne elmondani a néptáncosokról, kórustagokról, és folytathatnánk a sort. Természetesen a csapatjátékban űzött sportokat is meg lehetne itt említeni, mert bizonyos készségek fejlesztésében ezek ugyanúgy fontos szerepet játszanak. Közművelődési szakemberként pályafutásom kezdete óta magam is, mint bármelyik kollégám számtalan amatőr művészeti projekt, képzés, klub, szakkör, rendezvény szervezésében közreműködtem, sőt mindnyájan tudjuk, hogy a szakma az alapfokú művészetoktatás „bölcsője” volt, így sokunknak megadatott, hogy az alapfokú művészetoktatásban is tevékenykedjenek. A művelődési házakban dolgozóknak nem szükséges magyarázni, hogy a közösségi művészetek sorába milyen művészeti ágak illeszthetők a gyakorlatból: ezt ők pontosan tudják, ám a társadalmi hasznosság elismertetésére vonatkozóan van még feladatunk bőven. 5. A továbbiakban egy napjainkban egyre divatosabb kifejezés, a kompetencia oldaláról közelítek témánkhoz: Kulcskompetenciák – közösségi művészetek A globalizáció térnyerése, a folyamatos, mindent átszövő változások, az új technológiák, a folyamatos kihívások mindannyiunk számára nélkülözhetetlenné teszik az egész életen át tartó tanulást (Life Long Learning). A munka állandóan változó 10

világa, a személyes kiteljesedés, az aktív társadalmi szerepvállalás szempontjából szükséges, hogy folyamatosan fejlesszük készségeinket, képességeinket. Az Európai Unió Hivatalos Lapjában ezt olvashatjuk az egész életen át tartó tanuláshoz szükséges kulcskompetenciákról: „A Tanács és az Európai Parlament mindezek szem előtt tartásával fogadta el 2006 végén az egész életen át tartótanuláshoz szükséges kulcskompetenciák európai keretprogramját. A keretprogram először határozza meg európai szinten a tudásalapú társadalomban való személyes önmegvalósításhoz, a társadalmi kohézióhoz, az aktív állampolgári léthez és a foglalkoztathatósághoz szükséges kulcskompetenciákat. A tagállamok alapfokú oktatásának és szakképzési rendszereinek támogatniuk kell e kompetenciák kialakítását a fiatalok körében, felnőttoktatásuknak és -képzésüknek pedig valódi lehetőséget kell biztosítani valamennyi felnőtt számára e készségek és kompetenciák elsajátításához és megőrzéséhez.” (Az Európai Unió Hivatalos Lapja L394. – http:// ec.europa.eu/dgs/education_culture/publ/pdf/ ll-learning/keycomp_hu.pdf) De mik is azok a kulcskompetenciák? „A kompetenciákat itt az adott helyzetben megfelelő ismeretek, készségek és attitűdök ötvözeteként határoztuk meg. A kulcskompetenciák azok a kompetenciák, amelyekre minden egyénnek szüksége van a személyes önmegvalósításhoz és fejlődéshez, az aktív polgársághoz, a társadalmi beilleszkedéshez és a foglalkoztatáshoz” (uo.). a. Az anyanyelven folytatott kommunikáció b. Idegen nyelveken folytatott kommunikáció c. Matematikai kompetenciák és alapvető kompetenciák a természet- és műszaki tudományok terén d. Digitális kompetencia e. A tanulás elsajátítása f. Szociális és állampolgári kompetenciák g. Kezdeményezőkészség és vállalkozói kompetencia h. Kulturális tudatosság és kifejezőkészség „Valamennyi kulcskompetenciát egyformán fontosnak kell tekinteni, hiszen mindegyik hozzájárulhat a sikeres élethez a tudásalapú társadalomban. Sok kompetencia részben fedi egymást és egymásba fonódik: az egyik területhez elengedhetetlenül szükséges elemek támogatják a másik terület kompetenciáit. Az alapkészségek megléte a nyelv,

5.1. A dokumentum részletesen közli a fogalmak definícióját és a kompetenciához kapcsolódó elengedhetetlen ismeretek, készségek és attitűdök leírását. A továbbiakban – hogy világosabb legyen, mit is kell értenünk az egyes kompetenciafajtákon – az adott kompetenciához kapcsolódó elengedhetetlen ismeretek, készségek és attitűdök közül fogok idézni a fenti dokumentumból a teljesség igénye nélkül: a. Az anyanyelven folytatott kommunikáció „Az egyénnek rendelkeznie kell azzal a készséggel, hogy mind szóban, mind írásban kommunikálni, tudjon különféle kommunikációs helyzetekben, és hogy figyelemmel kísérje és a helyzet követelményeihez igazítsa kommunikációját.” „Az anyanyelven folytatott kommunikáció irányában megnyilvánuló pozitív attitűd magában foglalja a kritikus és építő jellegű párbeszédre való hajlamot, az esztétikai minőség tiszteletét és az erre irányuló törekvést, valamint a másokkal fennálló kapcsolat iránti érdeklődést. Ehhez szükséges a nyelv másokra gyakorolt hatásának tudatosítása és a nyelv pozitív és társadalmilag felelős módon való értése és használata.” b. Idegen nyelveken folytatott kommunikáció „A pozitív attitűd magában foglalja a kulturális sokféleség tiszteletét, és a nyelvek és az interkulturális kommunikáció iránti érdeklődést és kíváncsiságot.” c. Matematikai kompetenciák és alapvető kompetenciák a természet és műszaki tudományok terén „A kompetencia magában foglalja a kritikus értékelés és kíváncsiság attitűdjét, az etikai kérdések iránti érdeklődést és a biztonság és fenntarthatóság iránti egyforma tiszteletet – különösen a tu-

dományos és technológiai fejlődés tekintetében az önmagunkkal, családunkkal, közösségünkkel és a globális problémákkal kapcsolatban.” d. Digitális kompetencia „Az IST (információs társadalmi technológiák) használata kritikus és megfontolt attitűdöt követel az elérhető információ és az interaktív média felelősségteljes használata tekintetében. Ezt a kompetenciát támogatja továbbá a kulturális, társadalmi és/vagy szakmai célokat szolgáló közösségekben és hálózatokban való részvétel iránti érdeklődés.” e. A tanulás elsajátítása „Az egyénnek képesnek kell lennie az új tudás és készség elérésére, megszerzésére, feldolgozására és asszimilálására. Ez az egyén tanulási, karrier- és munkabeli mintáinak hatékony kezelését követeli meg, és különösen azt a képességet, hogy rendületlenül kitartson a tanulás mellett, hogy huzamosabb időn keresztül tudja figyelmét összpontosítani, valamint hogy kritikusan mérlegelje a tanulás szándékát és célját. Az egyénnek tudnia kell időt szánni az önálló és önfegyelemmel folytatott tanulásra, de a tanulási folyamat részeként képesnek kell lennie a másokkal végzett munkára is – élvezve a heterogén csoport előnyeit –, és meg kell tudni osztania másokkal, amit megtanult. Az egyénnek képesnek kell lennie saját tanulásának megszervezésére, munkájának értékelésére, valamint tanács, információ és támogatás kérésére, ha szükséges.” „A pozitív attitűd magában foglalja azt a motivációt és magabiztosságot, amely az egész életen át ösztönöz és sikerre visz a tanulás terén. A problémamegoldó attitűd egyaránt támogatja a tanulást és az egyén azon képességét, hogy akadályokat szüntessen meg és változásokat kezeljen.” f. Szociális és állampolgári kompetenciák „E kompetencia alapkészsége magában foglalja azt a képességet, hogy építő módon tudunk kommunikálni különféle környezetekben, toleranciát tudunk mutatni, különféle nézőpontokat tudunk kifejezni és megérteni, bizalmat keltő módon tudunk tárgyalni és képesek vagyunk az együttérzésre. Az egyénnek képesnek kell lennie kezelni a stresszt és a frusztrációt, és építő módon kell ezeket kifejezésre juttatnia, továbbá különbséget kell tudnia tenni a személyes és a szakmai szféra között.” 11

K ÖZÖSSÉG I M ŰVÉSZET – Dombi Ildikó: Közösségi művészetek társadalmi hasznossága

az írás, olvasás, számolás, valamint az információs és kommunikációs technológiák (IKT) terén elengedhetetlen alapja a tanulásnak, míg a tanulás elsajátítása támogatást nyújt minden tanulási tevékenység számára. Számos olyan téma van, amely a referenciakeret egészében alkalmazásra kerül: a kritikus gondolkodás, a kreativitás, a kezdeményezés, a problémamegoldás, a kockázatértékelés, a döntéshozatal és az érzelmek konstruktív kezelése szerepet játszik mind a nyolc kulcskompetencia esetében.” (uo., kiem. tőlem – D. I.)

K ÖZÖSSÉG I M ŰVÉSZET – Dombi Ildikó: Közösségi művészetek társadalmi hasznossága

„A kompetencia az együttműködés, a magabiztosság és az integritás attitűdjén alapul. Az egyénnek érdeklődnie kell a társadalmi-gazdasági fejlemények és az interkulturális kommunikáció iránt, valamint értékelnie kell a sokféleséget és tisztelnie kell másokat, valamint felkészültnek kell lennie az előítéletek leküzdésére és a kompromisszumra egyaránt.” g. Kezdeményezőkészség és vállalkozói kompetencia „A készségek a proaktív projektmenedzsmenthez, az eredményes képviselethez és tárgyaláshoz és annak képességéhez kapcsolódnak, hogy egyénileg és csapatban együttműködve is képes legyen valaki dolgozni.” „A vállalkozói attitűdöt a kezdeményezőkészség, a proaktivitás, a függetlenség és az innováció jellemzi a személyes és társadalmi életben, valamint a munkában egyaránt. Magában foglalja továbbá a célkitűzések elérését szolgáló motivációt és eltökéltséget, legyenek ezek személyes vagy másokkal közös célok vagy törekvések, beleértve a munkával kapcsolatosakat is.” h. Kulturális tudatosság és kifejezőkészség „A kulturális tudás magában foglalja a helyi, a nemzeti és az európai kulturális örökség, valamint világban elfoglalt helyük megértését.” „A készségek továbbá magukban foglalják annak képességét, hogy az egyén össze tudja kapcsolni saját kreatív és kifejező nézőpontját mások véleményével, valamint hogy fel tudja ismerni azokat a társadalmi és gazdasági lehetőségeket, amelyeket kulturális jellegű cselekvésben tud megvalósítani. A kulturális kifejeződés nélkülözhetetlen a kreatív képességek fejlesztésében, ami a különböző szakmai összefüggésekbe is átvihető. „A saját kultúra alapos megértése és az identitásérzés az alapja a kulturális kifejezés sokfélesége iránti nyitott attitűdnek és tiszteletnek. A pozitív megközelítés lefedi továbbá a kreativitást, és az arra való hajlamot, hogy a művészi önkifejezés és a kulturális életben való részvétel révén finomítsuk esztétikai befogadóképességünket.” Az Európai Unió számtalan munkadokumentuma, ajánlása hozzáférhető az Interneten, ám ha ezeket tanulmányozzuk rá fogunk jönni, hogy a közművelődéssel, közösségi művészetekkel egyik se foglalkozik, mint ahogy az előbbi idézetek sem beszélnek amatőr színjátszásról, néptáncról, tár12

sastáncról, képzőművészetről, bábjátékról, kórusokról stb. Ám gyakorló szakemberként pontosan látjuk, hogy a különböző kompetenciákhoz kapcsolódó, elengedhetetlen készségek képességek közül néhánynál minden további nélkül leírhatnánk azt, hogy az egyes amatőr művészeti ágak közösségben történő művelése során elsajátítható. Hogy a saját példámat említsem: gyermekkoromban a szülővárosom (akkoriban nagyközség) könyvtárában, művelődési házában „nőttem fel”, verset mondtam rendezvényeken, esküvőkön stb. Nekem természetes volt, hogy amikor beindult a néptánccsoport, akkor táncolni kezdtem, aztán a társastánctanfolyam jött a sorban, sőt érettségi táján egy kis színjátszásra is szorítottam időt. Hogy mit profitáltam mindebből? Nekem nem jelentett sohasem gondot közösségben dolgozni, az alkalmazkodás is viszonylag könnyen ment. Ha igazságtalanságot éreztem, bátran mertem vállalni a véleményemet, nem jelentett gondot nyilvánosan megszólalni. A munkám során, a különböző amatőr művészeti csoportok tevékenységének „gondozása” kapcsán tapasztaltam, hogy a színjátszók, bábosok kommunikációs készsége miként fejlődik, a képzőművész táborban az új technikák megismerése mennyire kreatívvá teszi az embereket. Tudjuk a néptánccsoportban mekkora jelentősége van annak, hogy mindenki minden próbán részt vegyen, ez például a közös munka iránti felelősségérzetet, a „csoportjátékos” attitűdöt fejleszti. Bizonyára többen voltunk már résztvevői olyan helyzetnek – legyen szó bármilyen művészetről –, amikor a művészeti ágat művelőknek, illetve az alkotóknak a korrekt szakmai bírálatot végig kellett hallgatniuk. Ez pszichésen nem mindig könynyű dolog, különösen, ha nincs függőségi viszony a kritikát megfogalmazóval szemben, de akinek ez itt sikerül, az valószínűleg a munkavégzés során is együttműködő módon tud szembenézni a mások véleményével. Ha nem ért egyet a kritikával, itt „tét nélkül” próbálhatja a saját véleményével ütköztetni. Mindezek személyes tapasztalatok, de a továbbiakban szeretném ezeket konkrétumokkal is alátámasztani. Mindnyájan emlékszünk arra az időszakra, amikor az alapfokú művészetoktatás színterei elsősorban a közművelődési intézmények voltak: a kivételt a zeneiskolák illetve a tagozatos általános iskolák jelentették. A gyerekek, az ifjúsági korosz-

tály nem az alapfokú művészetoktatási intézmény növendékei voltak normatív finanszírozással támogatva, hanem például a Békés Megyei Művelődési Központ Rábai Gyermek Táncegyüttesében ropták a táncot. De említhetném a bábszakköröket, képzőművészeti köröket stb. is, amelyek hasonló változásokat éltek meg. Mindehhez szervesen kapcsolódott az is, hogy a közművelődési intézmények mellett, alkalmanként a kulturális céllal működő civil szervezetek bekapcsolódtak a művészetoktatásba, amelyet törvényi keretek között az alapfokú művészetoktatás követelményei és tantervi programjának bevezetéséről és kiadásáról szóló 27/1998. (VI. 10.) MKM rendelet szabályoz, konkrétan meghatározva a művészeti nevelés szerepét a készségek, képességek fejlesztésében. A rendelet az irányelvekben leírja, hogy legyen szó bármely művészeti ágról az alapfokú művészetoktatási intézmény, a terület iránt érdeklődő tanulók számára biztosítja készségeik, képességeik fejlesztését, az alkotó és önkifejező képességeik kibontakoztatását, tehetségük gondozását. Azt is megfogalmazza, hogy az ismeretgazdagítást, a készség- és képességfejlesztést a személyiségformálás eszközeként kell kezelni, követelményeit a gyermek életkori fejlődési jellemzőihez igazítani. Ugyanezen rendelet megfogalmazza az alapfokú művészeti nevelés szerepét a tanulók személyiségfejlesztésében. Eszerint többek között a művészeti tevékenység, mint minden tevékenység magában hordozza a személyiségformálás specifikus lehetőségét, megalapozza a tanuló esztétikai szemléletét, kommunikációs képességét, az alkotó típusú tevékenységek megismertetése révén hozzá járul az akarati, az alkotó-alakító cselekvőképesség fejlesztéséhez. Láthatjuk, hogy ha a korábban említett kulcskompetenciákra és az általam kiemelt készségekre, képességekre visszagondolunk, akkor számtalan azonos elemet fedezhetünk fel a rendelet szövegével. De ha egy adott művészeti ágra vonatkozóan a 2008 őszén elkészült tantervi tervezetekbe is betekintünk, még több azonosságot találunk (vö. http:// www.nive.hu/hirek/files/2008_11_17/index.php). Vegyük szemügyre például a Láposi Terka és Szabó Zsuzsa által a bábjáték tanszakon belül a bábjáték tantárgyra vonatkozóan leírt szakmai követelményeket. Eszerint: az 1. évfolyam fejlessze a tanulók: – csoportos megszólalásának képességét

– az egyénnek a csoporttal való együttműködési képességét – egyéni megszólalásának képességét – érzékelésének és megfigyelésének képességét – szerepek iránti érzékenységét – finommotoros képességét a 2. évfolyam fejlessze a tanulók: – fantáziáját – figyelmét – önismeretét – gesztusnyelvi kifejezőképességét – verbális kifejezőkészségét – kapcsolatteremtő és együttműködő képességét – térbeli tájékozódását és a kreatív térhasználatot – megfigyelőképességét – finommotoros kézmozgás képességét – tárgyalkotó képességét A gyakorló közművelődési szakemberek, a bábszakkörök vezetői pontosan tudják, hogy ha jól működik egy bábszakkör, akkor ugyanezeket a készségeket, képességeket fejleszti. A már elhunyt, de a bábművészetben jól ismert Lenkefi Konrád nemzetközi bábművész vezetésével irányított felnőtt és gyermek bábcsoportokban résztvevők hajdanán ugyanezen készségeket sajátították el, még ha ennek ilyen leírt formában nincs is nyoma. Azt gondolom, a leírtakból mindnyájunknak egyértelmű, hogy a közösségi művészetek művelése során tanulási folyamat zajlik, jogosan használhatjuk fel tehát ebben a vonatkozásban az oktatási területen megtalálható szakirodalmat és terminológiát. 6. Egy további aspektusa a kérdésnek a következő gondolatmenet: Ha tanulás van, akkor van megszerzett tudás is, a megszerzett tudás pedig transzferálható. Ennek kapcsán számtalan kutatást folytattak pszichológusok, oktatáskutatók. Mikor beszélhetünk tudástranszferről? „A tudás egyik ilyen jellemzője az átvihetősége, más helyzetekben való alkalmazhatósága, amelyet a sokféle összefüggésben vizsgált transzfer fogalmával lehet minősíteni. […] Transzfer lép fel, ha elemeiben az új feladat egyezik az eredeti, tanulási szituációban levővel, vagy ha az egyik feladatban megtanult alapelveket alkalmazzák a másikban.” (Molnár Gyöngyvér 2002: 65–67) A továbbiakban ugyanezen tanulmányból röviden bemutatnék néhány, az elmúlt évtizedekben keletkezett transzfer-definíciót – a teljesség igénye nélkül: 13

A transzfer felfogható úgy, mint – hatás, amelyet egy korábbi szituációban (A feladat) szerzett tudás gyakorol az új szituációban (B feladat) való tanulásra vagy kivitelezésre (Mayer és Whitrock, 1996); – mérték, amennyiben egy új szituációban megismétlünk egy viselkedésmódot, eljárást (Detterman, 1993); – előzetes tanulás, amely befolyásolja az eredeti tanulástól különböző új tanulást vagy teljesítményt, a szóban forgó feladatot (a korábban tanultak alkalmazása az új probléma megoldása során) és/vagy kontextust (az osztályteremben tanultak alkalmazása otthon vagy munkában) illetően (Marini és Genereux, 1995); – korábbi helyzetben elsajátított tudás használata egy új helyzetben (Alexander és Murphy, 1999); – jelenség, ha a korábban tanult tudás és képesség befolyásolja az új tudás és képesség tanulásának és kivitelezésének módját (Cormier és Hagman, 1987) (Simon, 1999); – eljárás, amely lehetővé teszi, hogy a korábban megtanult válaszokat használni tudjuk új szituációkban (Gage és Berliner, 1992); – aminek bekövetkezése azon múlik, miképpen keresgélünk a memóriánkban, illetve hogy milyenek a már meglévő csomópontok közötti kapcsolatok (információ feldolgozás modellje) (Salomon és Perkins, 1989); – releváns előzetes sémák aktivizálása (sémaelmélet modellje) (Salomon és Perkins, 1989). A különböző definíciókban közös, hogy az egyik feladattal vagy szituációval kapcsolatban megtanultak befolyásolják a későbbi feladatok megoldását, a későbbi szituációkban való tanulást. Vagyis mondhatjuk, hogy minden tanulásban jelen van a transzfer, mert ahogyan nem léphetünk bele kétszer ugyanabba a folyóba, nem is találkozhatunk kétszer ugyanazzal a helyzettel, legfeljebb csak hasonlóval. Ha ebben a hasonló szituációban azonosítjuk és alkalmazzuk a korábban megtanultakat, akkor voltaképpen „transzferáljuk” ismereteinket. A közösségi művészetek művelői körében szükséges lenne a társadalmi hasznosság szempontjából egy kutatás, amely a tevékenység során megszerzett tudás transzferálhatóságáról szól. Véleményem szerint olyan eredmények születnének, amelyek a közösségi művészetek hasznosságát igazolják. 7. Azt mondják a pszichológusok, hogy amit hall az ember, annak nagy részét elfelejti, amit lát, abból már kevesebbet felejt, amit csinál, lát, meg 14

hall, annak nagy része megmarad a tudatában. A közösségi művészeti tevékenységet egyúttal csináljuk is, tehát belőle sok minden megmarad! Az amatőr művészeti tevékenység tudományosan nem kimutatott, de a gyakorlat által igazolt szerepe a mindennapi életvitelben és az emberi kapcsolatokban is rendkívül fontos. Ez a fajta tevékenység ugyanis egyúttal egy közösséghez való tartozást is jelenthet, ami gyakran a magányt is oldja. Egy példaként a sok közül, a több mint 60 éves múlttal rendelkező, békéscsabai Balassi Táncegyüttest említeném, amely több generációt is összefog: az aktív táncosok mellett a gyermekeknek és az „őszülő halántékúaknak is szervez próbákat és különböző programokat. A közösségben az óvodástól a középgeneráción át – ahogy ők mondják – a „hetvenkedő”alapító tagoknak is megvan a helyük. Természetesen a közösségi művészetek művelése kikapcsolódást is nyújthat, változatosabbá, színesebbé teszi a mindennapokat. Az itt születő emberi kapcsolatok, az aktív tevékenység segíthet kezelni a mentális problémákat, egyben pedig – ahogy már fentebb kifejtettem – készségeket, képességeket fejleszt. Mindezek mellett – de nem utolsósorban – segíti a személyes önmegvalósítást, teljesebbé teszi az életet, és olyan tevékenység, amit szívesesen csinálnak, ami örömet ad – ez pedig napjainkban talán fokozottan fontos a lelki egészség megtartásához. „Az emberi boldogság ritkán a hatalmas vagyonok gyümölcse, sokkal inkább támad napi apró örömökből” – állítja Benjamin Franklin. Magam pedig hiszem, hogy a közösségi művészetek, a készségek és képességek fejlesztése mellett, megadják azokat az „apró gyümölcsöket”, amelyek az emberi boldogsághoz vezetnek. Felhasznált irodalom 27/1998. (VI. 10.) MKM rendelet az alapfokú művészetoktatás követelményei és tantervi programjának bevezetéséről és kiadásáról. http://net.jogtar.hu/jr/gen/getdoc.cgi?docid=99800027.mkm Európai Bizottság: Kulcskompetenciák az egész életen át tartó tanuláshoz. Európai Referenciakeret. Luxembourg: Az Európai Közösségek Hivatalos Kiadványainak Hivatala http://ec.europa.eu/dgs/education_culture/publ/pdf/lllearning/keycomp_hu.pdf Közművelődési stratégia 2007–2013. http://www.okm. gov.hu/doc/upload/200901/kozmuv_strat_090116.pdf Láposi Terka–Szabó Zsuzsa: A bábjáték tantárgy célja, feladata, szakmai követelményei. http://www.nive.hu/ hirek/files/2008_11_17/index.php Molnár Gyöngyvér: A tudástranszfer. In: Iskolakultúra 2002/2. 65-74.

Thiesz Angéla

KÖ Z Ö SSÉGI M Ű V ÉSZET

MŰ VÉSZET A KÖ ZÖ SSÉG FEJ LESZTÉSB EN

A közösségi művészet Definíciója: olyan esemény, illetve akció, melyben a laikusok (nem művészek) bevonásával közös alkotás folyamán művészeti produktum jön létre. Célja a kulturális közösség létrehozása, az egymásba vetett bizalom megerősítése, a közösségben rejlő teremtő erő felszínre hozása, a tevőképesség megtapasztalása. A közösségi művészet (socialy engaged art/ community art) az angolszász gyakorlatban társadalmi problémákkal foglalkozó színházat takar. A magyar gyakorlat, mely kelet-európai közegre érvényes, sokkal inkább tűzi ki célul a közösség virtuális és fizikai terének megalkotását, mivel pont ez a terület az, mely leginkább sérült az utóbbi évtizedek alatt, és különösen fontos annak okán, hogy magunkra ismerjünk, közösséget vállalhassunk egymással, mert financiális tőke híján csak a társadalmi tőke erejében bízhatunk. Két oldalról is paradigmaváltásra van szükség, hogy a közösségi művészet, mint olyan megvalósulhasson: Egyfelől a magas művészet oldaláról, ahol a mű csupán befogadásra vár, esetleges a megértés, és hogy eléri-e a célját a mű. Óriási távolság tátong az alkotó és a potenciális befogadó között, és erős emlékeink vannak a politikummal átszőtt, akár önkényuralmat megerősítő művészetről, mondhatnánk azt is, hogy a hatalomhoz kapcsolódó, azt megerősítő-szolgáló emlékeket is hordozunk, de abban biztosak lehetünk, hogy a társadalom zöme számára a teremtő energia, az alkotó potenciál nem a mindennapok része, pedig ez kanalizálhatná az értékkel bíró magas művészet befogadását is. Másrészt a köztéri művészet, amivel minden nap találkozunk, akkor is, ha nem fogyasztunk művészetet, a történelem pátoszát emeli magasba.

A városlakó a lovasszobrok árnyékában él, a vidéki ember pedig az ún. népművészet morzsáin. A radikális megfogalmazást azért alkalmazom itt, mert nem a kortárs művészetet fogyasztó szűk réteg szempontjait veszem figyelembe, hanem azt a magyar vagy kelet-európai polgárt, aki ma legfőképpen csak a televízión át kultúrálódik, ami egyenlő a teljes passzivitással, tehetetlenséggel és kiszolgáltatottsággal. Ez tehát egy felhívás a professzionális alkotók felé, a bevonásra alapuló művészetre. Másfelől a közművelődés gyakorlatának paradigmájáról beszélek, mely intenciója szerint amatőr művészetet gyakoroltat. Itt az ének és zenekarok, színjátszó és rajzszakkörök, hímző és faragó körök tevékenységére gondolok, ami nagyon fontos, főleg az önkifejezés tekintetében. De, vajon hogyan fordítható a közművelődés a közösségfejlesztés hasznára, hogyan növelhető vele a társadalmi tőke, hogyan vezet egy település lakóinak életminőség javulásához, hogyan aktivizálja a lakosságot ahelyett, hogy a művészet-befogadás sorsára jutna, miközben pusztán nem profi volta különbözteti meg a magas művészettől, és ugyanúgy elszigetelt élményként marad meg a befogadók számára? Annak ellenére van ez így, hogy nyomokban, de jelen van a mindenkor alkotó ember (hagyomány), aki mindig is kéznél levő anyagból, a közös tudás bázisán, szimbólumok és metaforák gazdag mezején a természet rendjének harmóniájában egyedül, de közösségében is alkot. Újra és újra megjeleníti az élet fontos momentumait, és képes a közösség életének és kultúrájának fenntartására. Így tehát kimondhatjuk, hogy az alkotó-művészetet hívjuk segítségül – az emberi közösségek újraélesztésére. 15

Példák a speciálisan közösségi művészetre Fórum színház (Augusto Boal): társadalmi problémák feldolgozása színházi eszközökkel, a nézők bevonása a problémamegoldásba, és több verzióban újrajátszva a témát, megoldásokat keresve. Labirintus színház ((Iwan Brioc), az érzékek színháza, ahol a mitológiákból felszedett topikok érzéki megjelenítése folyik laikusok játékában, ahol a befogadó egyedül járja végig az élet örömeit, félelmeit. Közösségi zenélés: – textil elvű zenei szövés énekkel (Weber Kristóf), ahol az együtt lélegzés, a hangok egymásra hatása okozza az élményt, Sári módszer nyomán – csapatépítés zenével (Som Tamás) zeneszerzési gyakorlaton alapuló közös dobolás Kertépítés bérházak lakóival (Gang csoport) Murál-morál (mural painting) közösségi falfestés Retextil (Thiesz Angéla) közösségi- és rehabilitációs terek

16

Agóra program (Recycling Szövetség), városi közösségi terek kertépítéssel, újrahasznosított bútorokkal a lakók bevonásával Biztosan több példa is fellelhető az életünkben, amikor például a színjátszó kör helyi témákat dolgoz fel, amikor az énekkar nem előadó művészetként jelenik meg, hanem megengedő a közönség hangjával is… A közösségi művészet egyik optimális megvalósulása a közösségi tér alkotása, ami különösen fontos a településfejlesztések tekintetében is: – hogy ne nélkülözzék a társadalmi bázist, fenntarthatóbbá téve így a beruházást, hogy felhasználó barátabb beruházások szülessenek, amik tekintetbe tudják venni a helyi igényeket – hogy párbeszédbe tudjon elegyedni a településvezetés és a lakosság, de ehhez arra is szükség van, hogy minden infrastrukturális fejlesztést kísérjenek úgynevezett szoftprogramok is, ami az érintett lakóközösség kulturális- illetve közösségfejlesztésével foglalkozik. Az íráshoz kapcsolódó munkafotók a következő oldalakon láthatók: 7, 16, 27, 77, 83, 87, 103, 112, 118, 127, 140 (A szerk.)

Pálfi Ágnes – Szász Zsolt

KÖ Z Ö SSÉGI M Ű V ÉSZET

P ÁRBE S Z ÉD A KÖ LTÉSZ ET É S A SZ Í NH Á Z TITO KZA TO S TÁRGYÁRÓ L Pálfi Ágnes: Nemrégiben publikált írásomban1 kortárs költészetünk legújabb fejleményeire fókuszálva abból a meglátásomból indulok ki, hogy a „lehetséges világok” bűvöletében élő posztmodern mintha már lejáró félben volna. A mai húszés harmincévesek költői beszédmódjában egy radikális szemléleti fordulat jelei mutatkoznak: mind fontosabbá válik az alkotó hitelessége, a művészi egzisztencia mibenlétének újrafogalmazása. A lírai én szituálása sok esetben szélsőségesen drámai: a versek a lét-nemlét határhelyzeteiről, a küszöbön való veszteglés állandósult létállapotáról tudósítanak. Úgy érzékelem, fiatal költészetünk egyfajta belső koncentráció időszakát éli, hogy a „való felé fordulás” és a „valóságossá válás”2 képességét visszaszerezze. S számos jel mutat arra is, hogy ez a fordulat egyfajta összművészeti konstellációban megy majd teljesedésbe: mind több a drámaírással sikerrel próbálkozó költő, a rendezők verses ópuszokat állítanak színre, a költők zenészként maguk adják elő verseiket, egyre több megint a performance, az előadóművészek saját darabjukat írják. 1 Lásd Pálfi Ágnes: „Az életünkkel itt nincs mit kezdeni”? Bekezdések a műalkotás referenciális teréről. In: Életünk, 2008/10. 2 Kemény Katalin okfejtésében ez a két fogalom a drámai krízis, a katasztrophé sajátja, amely a görögben ’megfordulás’-t jelentett eredetileg, „pontosabban a drámában azt a fordulópontot, ahol a bonyodalom szálai kibontakozni kezdenek (…).” Azonban az újkori európai nyelvekből törlődött ez a jelentés, s félő, hogy vele a cselekvő jelenlét, a „megfordulás” tudatos drámai aktusának az alternatívája is. Így folyamatosan fennáll a veszély, hogy „[a]hol az élet zavarai, kötései-bogai áttekinthetőek lennének, ahol a való felé fordulhatnánk és valóságossá válhatnánk, ott lezuhanunk”. Vö. Kemény Katalin: Az ember, aki ismerte a saját neveit (Széljegyzetek Hamvas Béla Karneváljához). Akadémiai, Bp. 1990. 41.

Írásom elején Tadeusz Kantort, a világszínház huszadik századi nagy nyelvújítóját idézem: „Az életet kizárólag az élet hiányával lehet érzékeltetni, a HALÁL szólítása útján”3 És írásom végén azt kérdezem: vajon mit üzen Kantor a 21. századnak? Az új költő-generáció szemléletváltása netalán azt jelzi, hogy Kantor crédója, a „halálszínház” filozófiája most válhat igazán, új módon aktuálissá? Hiszen a „memento mori” nála olyan abszolút viszonyítási pont, amelyet bízvást tekinthetünk az úgynevezett „valóságvonatkozás” gyújtópontjának. Te, aki bábrendezőként és ünnepszerzőként a színház megújításában vagy érdekelt, hogyan látod ezt a kantori örökséget? Szász Zsolt: Kantor életművéből talán a radikalizmus az, amely ma elsősorban átvehető és továbbvihető. Az a töretlen ambíciója, hogy manifesztumaiban folyamatosan újrafogalmazza a mozgásban lévő világot, aktualizálja, megújítsa a maga programját, mindvégig megtartva ugyanakkor az ősgondolatot. Azt a totális és abszolút felvetését, hogy a végső kérdés – nemcsak a művészetben, hanem össztársadalmi méretekben és az egyéni beavató programokban is – a lét–nemlét problematikájában kulminál. – Ez a dolog egyik része. A másik Kantor színházi gyakorlata. Az a kérdés, hogy mi hullik ki és mi marad meg tartósan az emlékezetben az ő színházi előadásaiból, mint ami érvényes és folytatható a mai színházi praxisban is. Itt már sokkal nagyobb a szórás. Meglátásom szerint Kantor első nagy sikere, a Halott osztály4 az, amely elsődleges példa lehet továbbra is; 3 Vö. Kantor, Tadeusz: Halálszínház (Vál.: Király Nina. Szerk.: Beke László és Király Nina). Budapest–Szeged, 1994. 163. Valamint lásd azt a monográfiát, amely Kantor életművének születését a biográfia alakulástörténete felől közelíti meg: Krysztof Pleśniarowicz: A halott emlékek gépezete (Tadeusz Kantor halálszínháza). (Ford.: Nánay Fanni.) Országos Színháztörténeti Múzeum és Intézet, Budapest, 2007. 4 A Halott osztály bemutatója 1975-ben volt, a krakkói Krystofory Galériában.

17

ez az, ami valóban kultuszképző, és filmen rögzített anyagként átörökíthető. Ez a mű ugyanis nemcsak annak a lengyel kultúrának a kontextusában érvényes, ahonnan Kantor fogalmaz. Hiszen öreg emberek ülnek a színpadán, saját gyermekkori énjükkel, mint bábbal összepárosítva. És elég hozzá csak egy tangó, hogy az élet körforgásáról, a múlandóságról totális képet kapjunk. Ez elegendő művészi programnak, filozófiának, avantgárd radikalizmusnak, teljes értékű művészi közlésnek. A dolognak az a csodája, hogy ebben az egyetlen műben minden benne van. És Kantor nemcsak a lengyel kulturális alapokat haladja meg ezzel, hanem az európai kultúrköröket is fölülírja, hiszen ez az alaphelyzet általános mindenütt a világon. S nemcsak a 20. századi avantgárd és az ezredforduló idején, hanem mindig is az volt. Ha nem az iskolapadban, akkor más körben történt a beavatás, tanítványi szinten a generációs átadás arról, hogy ez az, amit mindig tudnod kell: a kezdetet és a véget, s hogy a kettőt össze lehet, sőt össze is kell kapcsolni ahhoz, hogy életet tudjunk generálni… P. Á.: Most azonban mintha megfordult volna az irány. Mert Kantornál még visszatekintésről van szó. Az öregedő férfi tekint vissza a veszteségre, hasonlóan például Kosztolányihoz, akinek a szemléletmódja úgyszintén retrospektív már, amikor A szegény kisgyermek panaszait írja (habár ekkor még egészen fiatal ember, 25 éves). Én a mostani szituációban azt tartom feltűnő jelenségnek, hogy az új generáció, amikor veszteségről beszél, nem csupán vissza, hanem előre is tekint. „82 éve exponálsz uram / de a képeim néző kisfiú / megérzi-e a sós szél illatát / vajon ha elkattintasz egyszer?”5 – Az alig húszéves Székely Szabolcs Egy öreg fényképész utolsó kísérlete című versének záró sorai ezek. De idézhetnénk az ugyancsak huszonéves Fűri Rajmund 80 éves vagyok című versét is: „80 éves vagyok. Megöregedtem. / Bezárul lassan a koporsó felettem, / Földet húznak reám szerető kezek / Hiába kopogok, kimászni nem lehet.” S a költemény zárlata, ez a talán szándékoltan ügyetlenül fogalmazott „post scriptum” arról a csalimesékre emlékeztető fordulatról tudósít, hogy a lírai én másik alteregója gyakorta keresi fel ezt a nyughelyet: „Itt feküdtem egykor, eljárok telente, / Talán ez a sírom, talán csak templomnak keresztje, / Szürke óneső a látóhatárt veri, / testem a földet, lelkem az eget szennyezi.”6 5 Vö. Polísz, 2003. június–július, 78. Lásd ehhez: Pálfi Ágnes: „Az Én – mindig egy másik.” In: Polísz, 2003. június–július, 69–70. 6 Vö. Polísz, 2003. június–július, 72.

18

Sz. Zs.: Amikor a húszéves költő nyolcvan évesnek tételezi magát, ez azért nyilván azt is jelenti, hogy a nagyszülőkre gondol. Tehát két irányban nyitja az időt, miközben a meg nem élt saját idejéből, a nemlétből fogalmaz. De objektívet, tárgyat neki is kell használnia a lét és a nemlét határán (lásd fényképezőgép, sír, koporsó). Úgy látszik, hogy az idő vonatkozásában létrejött egy olyan tartós alapállapot, amely rokon azzal, ami a második világháború után fellépő Kantornak is az alapélménye volt már. Amikor összeomlott egy kultúra, egy társadalom, és összeomlott a begyakorolt művészi tér-idő koordináta-rendszer is, és létrejött egy végső, abszolút állapot, amely csak az időben nyitható. Ezt jelzi a Kantor színpadán elhangzó első mondat a szétlőtt Varsóban: „Odüszeusz vagyok, Ithakából jöttem…” Itt (a Wyspiański-darab rendezésekor7) nyílik ki Kantor számára a teljes európai kultúrkörre érvényes nagy idő-dimenzió, és azon belül a műalkotás és az alkotó saját, személyes idődimenziója is. P. Á.: Az a szituáció azonban mégiscsak a túlélésről szólt. Arról, hogy mi maradt, maradt-e valami a katasztrófa után. Ma azonban másról van szó. Sz. Zs.: A mai pályakezdő művész számára az a legcsüggesztőbb, hogy nincs mivel szembehelyezkednie. Nincs morális és valóságos talpköve, viszonyítási pontja társadalmi értelemben. De a „művésznek gondolom magam” személyes ambíciójában sem, mert igazi mester-tanítvány viszony manapság nemigen adódik. A posztmodern relativizálta azt a koordináta-rendszert, amelyben a művész státusza meghatározható. P. Á.: Az új fejleményt én éppen abban látom, hogy ennek a relativizálódásnak mintha már befellegzett volna. Ezek a versek azért érdekesek, mert újra körbe érik az emberi időt szemléletileg. S valóban a halált teszik meg a „valóságvonatkozás” (referencia) gyújtópontjának. Méghozzá úgy, mintha ez a „végső cél” volna egyben a kiindulópont, a starthelyzet is. Életveszélyes pillanat ez, a madáchi salto mortale avagy a teljes passzivitásba süllyedés kísértése. Sz. Zs.: Kantornál az érdekes az, hogy nem magáról a halálról beszél, hanem az átjáróról. A túlnanról ideátra tartó folyamatról, ami a színész részéről csak cselekvő típusú lehet. Nyilván ezért kezdett színházat csinálni ez az egyébként képzőművész indíttatású ember. Nem volt számára elegendő a fix nézőpont, a keret, a vászon. A két 7 Az Odüsszeusz visszatérése c. darabot Kantor 1944-ben mutatta be Krakkóban.

„Mintha már nem érhetne ártalom. Hirtelen semmi súly a vállamon. Mintha köldököm mögött sütne a nap. Mintha minden kicsit hamarabb Történne, mint ahogyan várom S nem volna se életem, se halálom Se jó, se rossz, se fájdalom, se vétek. Mintha út nyílna ott, ahova lépek. Hirtelen nincs se kívül, se belül. Mintha a világ volna egyedül. Mintha az előbb volna az után. Mintha túl volnék a haláltusán S innen azon, amibe belehaltam. Mintha keresztül suhanhatnék rajtam És mindenen, ami feléled. Mintha belélegezhetném a mindenséget.”8 8 Vö. László Noémi: Százegy. Erdélyi Híradó, Fiatal Írók Szövetsége, Kolozsvár–Budapest, 2004. 19. Lásd ehhez: Pálfi Ágnes recenzióját: „Mintha út nyílna ott, ahova lépek”. In: Polísz, 2004. augusztus–szeptember, 92–93.

Azért választottam László Noémitől éppen ezt a 2×8 sort, mert a pozitív tartományba való átbillenés esélyét drámai módon mutatja föl. Misztikus olvasatban azt a végtelen „vizes nyolcast” rajzolja ki, amely a Vízöntő-korszak kettős mozgástendenciájának a képjele. Olyan dinamikus egyensúlyt és olyan meglepően tudatos készenléti állapotot érzékeltet ezzel, amely nagyon is reményt keltő az új generáció szellemi horizontjára és kondíciójára nézvést. Sz. Zs.: A halál témája kapcsán érdemes emlékeztetnünk a középkori moráliák világára. Ez a nagy műfaj notóriusan és direkt módon mindig odadörgölte a közönség orra alá, hogy meg fogsz halni. Memento mori: ez volt a vezérszólam, ami műfaji szintig jutott el az európai kultúrában – lásd a középkori haláltáncot is. Ez nagyon fontos tétel, ha Kantor kapcsán színházi területre, drámai vizekre evezünk. A középkorban központi ez a kérdés, össztársadalmi eligazítóként, amelynek vannak szolgái: művészek, jokulátorok, színészek (akiket akkor még nem hívtak annak). A halál-téma párja azonban ekkor a vitalitás. Állandóan a halálról beszélnek, de valójában az élet generálása a cél. Ebben érzem gyengének a mai szituációt, amikor – lásd a fiatalok verseit – már csak arról tudunk beszélni, hogy egyszer majd talán lesz teljes érzékelésem, újra fogom érezni az ízeket, szagokat. A vitalitástól fosztották meg a modern emberiséget. Nagyon súlyos állapotnak tartom ezt. P. Á.: Igen. Ez a mostani szemléletváltás még nem nevezhető morális stádiumnak. Kantor szituációja és személyes alapállása viszont az volt. Túlélőként ő predesztinálva volt arra, hogy azt mondja: nekem mostantól az a dolgom, hogy az élet vagy nem élet, élek vagy nem élek kérdését tegyem föl, és az átjárót keressem. Sz. Zs.: Az identitását, közösségét, országát vesztett ember számomra mint szólista érdekes elsősorban. Aki egyrészt a manifesztumokban, ezekben a fél-filozofikus szövegekben felteszi és függőben hagyja ezt a kérdést. Nem magáról a halálról beszél, hanem esélyt ad arra, hogy erről gondolkodni lehessen. És a felkiáltójelet újra és újra kiteszi, hogy ezt az alapkérdést sohasem tehetjük félre. P. Á.: Kantor azonban sosem úgy manifeszt, hogy besulykoló vagy kihirdető volna. Mindig nyitott marad, magára a problémára fókuszál, a gondolkodás folyamatára, amely nála sosem zárul le, és önmagát mint „eszköz-tárgyat” is mindig kiteszi ennek az állandó folyamatban-létnek. 19

K ÖZÖSSÉGI M ŰVÉSZET – Pálfi Ágnes – Szász Zsolt: Párbeszéd a költészet és a színház titokzatos tárgyáról

dimenzió, amelyben ő mint festő biztos lehet. Tehát átlépett a drámai térbe, amely megnyitja az idő negyedik dimenzióját is. Mert itt az a kérdés, hogy ha már ezek a társadalmi keretek felbomlottak, és nincs biztos talpkő, akkor magáról a halálról kell-e beszélni, vagy erről a drámai folyamatról, amely a létezés–nemlétezés határán a legaktívabb. P. Á.: Nyilván a folyamatról, ahogyan Kantor is tette, amikor – Ady szavaival szólván – a „feltámadás szomorúságából” csinált színházat… Sz. Zs.: Neki hatmillió lengyel elpusztulása után abszolút morális alapja volt arra, hogy föllépjen. Ezeknek a manifesztumoknak az érvényessége végső soron ezen alapszik… P. Á.: Azon alapszik, hogy nem tudom: túlélőként valójában halott vagyok-e vagy élő. Azon alapszik, hogy újra és újra föl kell tennem a kérdést: hol az élet? hol volt az életem? Sz. Zs.: Erre a morális alapra ma senki nem kérdez rá. És nem tudom, ki tudna föllépni olyan érvénnyel ma, mint Kantor a maga idejében. P. Á.: Az általam idézett versek is azt mutatják, hogy morális fellépésről ma nemigen beszélhetünk. Inkább a vitális energiák, az életösztön feltámadásáról, az érzékelés öröméről, pontosabban vágyáról van szó. Talán László Noémi mégis kivétel, hiszen az első lépés megtétele mindig morális gesztus is. Nem az életösztön, hanem a bekalkulálhatatlan emberi többlet, a hit megnyilvánulása. S ha megfigyeled, a versben ez a gesztus éppen a felezőponton billenti át a mérleget az élet oldalára, és indítja újra a mondást:

K ÖZÖSSÉGI M ŰVÉSZET – Pálfi Ágnes – Szász Zsolt: Párbeszéd a költészet és a színház titokzatos tárgyáról

Sz. Zs.: Kantor, a drámai lény minden fellépésével azt provokálja, hogy itt vagyok én, az egy ember, a morálját, kereteit, tartalmát vesztett Európában. Elég vagyok ahhoz, élő felkiáltójelként, hogy az Én érvényben maradjon. Ez Kantor részéről valójában már ontológiai szintű fölvetés. És ennek érdekében saját magát is fölteszi a színpadra. P. Á.: Ilyen értelemben ez egy lírai színház, miközben abszolút módon, eredendően drámai is. Ha tetszik, Kantor a dráma születését, ontogenezisét viszi színre. Sz. Zs.: Pontosan. Érdemes fölidézni, hogy a már emlegetett Halott osztály esetében mi is a helyzet. Önmagában az, hogy egy öregember bábbá összetömörített színész formájában a maga gyermekkori manekenjével együtt ül, miközben megy a tangó, még nem volna elegendő ahhoz, hogy ez a szituáció drámai értelemben is színházzá váljon. De a színpadon ott van ő is, aki azt mondja: ez az én történetem – de mindenki más története is. Tehát egy olyan játékot játszat velem, a nézővel, hogy ez az egy ember, aki én vagyok, valójában mégis te vagy. Az öreg és a fiatal, az élő és a halott közé odatesz egy közvetítőt, miközben a maga művész-státusát is a szemünk előtt állítja be. Amivel egyúttal – proteszt módon és átvitt értelemben – az ember élethez való jogát demonstrálja. Maga a gesztus lírai, a szituáció azonban konkrét és abszolút értelemben drámai. Minimum három elem kell hozzá, hogy történetté álljon össze. De hogy nézőként mindezt a saját történetemként olvashassam, azt Kantor a színpadi jelenlétével éri el. Merő konstrukció és absztrakció ez. Viszont mivel akkora a valósághiány, hatásmechanizmusában ez beindítja az emlékezést, újragenerálja a személyes történetet minden egyes nézőben. Kantor színpadán ez a nagy mutatvány. És felteszem, hogy ez az, ami modell-értékű ma is. Ám kérdés, hogy vannak-e, lesznek-e érvényes folytatói. A kortárs színházi törekvések tekintetében ma már itthon is a táncszínház növekvő túlsúlyát kell konstatálnunk. Ahol a rendező, a koreográfus és a szólótáncos provokatív gesztusa is arról szól, hogy „ember vagyok” – s ennek felmutatása érdekében a színész ki- és levetkőzik. Ma már valóságos „pucér színházak” vannak. Ám a színész mégsem tud emberré, az Ember jelévé válni, úgy, ahogyan Kantor tudott. Vajon miért nem? – Ez a kulcskérdése a mai alkotó generációnak, most már műfajok fölött is. Lehet az költő, festő, zenész, színházcsináló, bárki, ugyanezzel a problémával találja szembe magát. Hogy egyszerre kellene lennem közvetítőnek – de mit közvetítsek? honnan és hová? – és hogy ki va20

gyok én? A státus-problémák itt maradtak megoldatlanul. Viszont ha továbbgondoljuk, Kantor révén van egy modellünk, ami abszolútra és totálisra tör. Az jó dolog, hogy van. S talán belépő lehet az új generáció számára. P. Á.: Az biztos, hogy a költők esetében egyre tisztábban artikulálódik ez az elodázhatatlan státus-kérdés. Egyelőre negatív formában, sokszor szándékosan alulstilizálva fogalmazódik meg, de világosan kihallható, hogy nem csupán kétségbeesésről van itt szó, hanem egy újfajta jelenlét igényéről, sőt ambíciójáról. Ami pedig a sokszor tüntetően kopár és dísztelen költői formát illeti, nagyon is hasonlít ez a törekvés Kantor „alacsonyrendű realitás” eszméjéhez. Mint ahogy a konkrét, személyes létszituáció naturalisztikus felmutatását, a majd mindig lehangoló „valóságvonatkozás” tárgyszerű dokumentálását is hasonló irányú fejleménynek tekinthetjük (nemcsak az írásomban idézett k.kabainál, de például Nyilas Attilánál is). Egyfajta elszántan vállalt külső és belső száműzetés körvonalazódik ezekben a szövegekben. S ugyanakkor a protestáció, a szókimondás imittamott már nem is olyan rejtett pátosza is meglepi az embert. S az ugyancsak Kantorra emlékeztető filozofikus hajlam úgyszintén. Sz. Zs.: A művész nem is tehet mást. Az alkotó, a sámán, a közösség szellemi vezetője mindig a körön kívül állt. Ahhoz, hogy érvényes mondanivalója legyen, a társadalmi újratermelő mechanizmuson kívül kell állnia. Hogy rálátása legyen. E nélkül a kitettség vagy kiválasztottság nélkül nem megy. A furcsa a mai helyzetben az, hogy mintha kívül került volna a körön mindenki, a társadalom öszszes tagja – tehát ha úgy vesszük, itt már mindenki Bolond. De akkor hol a művész? Az űrben? – Kantor versenytársa már a hatvanas években is a film, a science fiction volt. És mára már egyértelművé vált, hogy a multimédiás fikció világában élünk. Társadalmi értelemben körön kívülivé, potenciális munkanélkülivé vált mindenki. De ami az illúziók világát illeti, egy nagy közös álom jött létre, s ez mindenkit bolonddá tett. És kérdésessé vált, hogy ebben a helyzetben a színház jó médium-e még. A nagy mérkőzés most ez. Amit az emberiség ez idáig ismert és a praxis szintjén gyakorolt, az mindig drámai volt a társadalom életében. Az egyéni és közösségi beavatás, így például a ballagás, a házasságkötés rítusai azonban ma már érdektelenek. Van egy nagy közös álom, a science fiction, amely azt sugallja, hogy az élet a végtelenségig meghoszszabbítható (lásd a reinkarnáció tanát, az Édesvízirodalmat). Ez pedig leszoktat a felelősségválla-

lásról, hiszen ebben a nagy közös álomban te nem vagy személy. És pláne nem vagy az a kivételes, az a körön kívül álló személy, akinek rálátása van, és aki gyakorolni tudja a státusából adódó életgeneráló funkciót. P. Á.: Én azonban úgy látom: mára körbeégett a karika, amin át kellene végre ugrani. Az általam felhozott citátumok mind erről a „cirkuszi pillanatról” számolnak be. Arról, hogy vége a posztmodern álomnak. Mert a posztmodern felkínálta a lehetőséget, hogy habár saját életed nincs, választhatsz helyette egy másikat. És a mögé bújva a képességeidet valahogy mégiscsak kifejtheted. Én annak a jeleit látom, hogy ez az illúzió lecsengőben van. Már nem igazán vonzó és főleg nem igazán inspiratív. Pusztán az, hogy bírok a nyelvvel és formai játékokba bocsátkozom, váltogatom a stílusomat, a fiatalok számára már nem életprogram. Mert világosan látják, hogy az előd-generációnál ez mire volt elég. És mert folyamatosan ezt nyomatják nekik túladagolt dózisokban a tévéből, mindenhonnan. Sz. Zs.: Szerinted ma már a fikció lecsengéséről volna szó? P. Á.: Azért ez nem olyan egyszerű. Kantor esetében nem véletlenül tartottam fontosnak, hogy a fikció kérdését állítsam a középpontba. Az ő fogalom-definícióját ugyanis merőben újnak és megszívlelendőnek találom. És ugyanakkor meglepő módon közelállónak e fogalom mára már feledésbe merült eredeti ókori jelentéséhez, amelynek a teoretikus Olga Frejdenberg eredt a nyomába. Tudniillik hogy a fikció létrehozásával, mint teremtő gesztussal az ember éppenséggel azt a valóságot, azt a realitást célozza meg, amelyet a látszatok világa eltakar előlünk. Vagyis hogy a fikció révén az ember eredendően nem elszakadni, hanem, éppen ellenkezőleg, közeledni szándékozik a valóságos létezéshez. Annak az isteni eredetű technének az elsajátításához, amelyben a mimézis funkciója nem az álomvilág tárgyainak reproduktív sorozatgyártása, hanem a halottá dermedt (mű)tárgyak megelevenítése, életre keltése. Kantor színpadán az én olvasatomban lényegében ugyanerről van szó. S nem mond ennek ellent az sem, hogy ő előtte nem az égiek ideális világának az eszményképe lebeg, hanem a 20. századi ember „szegény tárgyainak” a világa, az „alacsonyrendű realitás” eszméje. Pilinszky Jánossal szólván az a bizonyos műanyag lavór, amely éppúgy az isteni teremtés része. S az adott szituációban akár még fontosabb is, mint a legbecsesebb műtárgy. Sz. Zs.: Kérdés azonban, hogyan tud egy mai kamasz egy ilyesfajta gondolkodásmódhoz és fő-

leg praxishoz közel kerülni. A kamasz genetikusan „mintha” emberfajta: öntudatlanul is belátja a maga pályáját. S az előd-nemzedékek által felkínált álom- és fikció-világot helyből nem fogadja el, vagy legalábbis próbának veti alá. Úgy gondolom, hogy ez ontológiai, sőt antropológiai értelemben is alapvető törvény. P. Á.: A kamasz mindig élet-halálban gondolkodik. S korántsem ritka jelenség a kamasz-halál sem, lányoknál, fiúknál egyaránt. Sz. Zs.: Ezek a kamasz-halálok arról is szólnak, hogy ebbe a felkínált fikció-világba a kamasz nem akar belépni. Csömöre van tőle. De sajnos, a mai kamasz nem igazán lázadó típus. Ez a helyzet olyan mértékig eszkalálódott, hogy az egy személy képtelennek érzi magát arra, hogy egy szál karddal nekimenjen. Itt nem válik be az „egy személy a világ ellen” hősi gesztusa, ami pedig minden kamasznak kódoltan a legbensőbb ambíciója. Be vannak szorítva az előd-generációk kilátástalan léthelyzetébe, akik ugyanúgy tanácstalanul állnak a maguk fantázia-világában. Egymásba torlódtak, egy hajóban eveznek a nemzedékek. És itt csődöt mondani látszik minden technika, melyet társadalmi vagy kulturális téren fölhalmozott az emberiség. Belátható, hogy ez leépülés. És kérdés, hogy van-e rá ellenszer. Hogy a kantori modell valóban alkalmas ellenszérum-e. Ami pedig évezredeken keresztül fölhalmozódott, a mitikus világkép manapság már nem a sajátunknak, nem etnikusnak mutatja magát. Mintha nem magyarul volna. És a mesék sem működnek, amelyek pedig a gyerek számára nem is olyan régen még az egyéni beavató utat segítették. Ebben a nagy világ-fictionben a mítosz is, a mese is erodálódott. P. Á.: Valami azért fennmaradt ezen a rostán. A halhatatlanságra vágyó királyfi meséjére gondolok, amit Marosvásárhelyen te két éve rendeztél meg. Nevezetesen az a filozofikus fölvetés, hogy ha halandó vagyok, akkor nem kell az élet. Nem állok be, nem folytatom. Ez az attitűd fönnmaradt, és előtérbe került. A kamasz tényleg a lét–nemléttel van öszszekötve. A halál-problematika neki elsődleges. És gyakran van olyan nemzedékváltás, amikor a kamasz azt mondja, hogy én másként fogom csinálni, mint az apám. Ma azonban a kamasznak mintha nem volna mit elutasítania. Az apák teljesítménye megfoghatatlan: félbemaradt ambíciók, lezáratlan kudarc-történetek ezek. A kamasz inkább szolidáris az apjával szemben, mintsem lázadó. Az előző időszakban a beat nemzedék azt mondta: én majd másképp csinálom, nem állok be a konformizmus 21

világába. Hogy aztán beállt-e vagy sem, az más kérdés. Ami feltűnő, hogy az előd-generációnak ez a lázadó gesztusa még mindig virulens: a hatvanéves „vének” ma is a színpadon vannak, lásd Rolling Stones. Még mindig mintha az apák nemzedéke élné a maga lázadó kamaszkorát. Nagyon érdekesnek találom éppen ezért, hogy Székely Szabolcs versében a lírai énnek két alteregója van: a gyermek és a 82 éves, bőven nagypapa-korú fényképész. A fiatal felnőtt nem mutatkozik. Mintha még mindig az apám lenne az a fiatalember. Nem én vagyok a Mick Jagger, hanem az apám. Hasonló a szituáció, mint amelyről Dosztojevszkij tudósít a Karamazov testvérekben, ahol az apa ugyanarra a nőre pályázik, mint Mitya, a fia. Összetorlódtak a nemzedékek, ezért van a versben széthúzva a történet, ezért a kettős identitás, mint kitörési kísérlet. Eszembe jut erről Szentmártoni János is, aki a saját lánya majdani párizsi élményeit írja meg egy prózaversében, a maga múltbeli történetével párhuzamosan9. Mintegy elfoglalja, belakja a saját gyerekének az életét is. Sz. Zs.: Ez mint gyógyító sámán-funkció nagyon is archaikus modell. De csak az egyik aspektusa a halottkultusz művelésének. P. Á.: Szentmártoninak egy másik verse arról szól, hogy először viszi a lányát óvodába, és ezzel – metaforikusan szólva – beíratja őt a „halott osztályba”. S aztán egy kocsmába betérve pálinkával zsibbasztja el magát. Ezt én ma minden értelemben hiteles beszámolónak érzem a jelen szituációról. Mint ahogy azt is, amit ugyancsak Szentmártoni mondott el nemrég élőszóban egy író-olvasó találkozón, hogy ő, alig harminc évesen, már ötvennek érzi magát, és „nyugállományba” vonulásról, nagypapa-státusról ábrándozik. Sz. Zs.: Akkor persze azt a kérdést is föltehetjük, hogy művészetről érdemes-e még beszélni. Ha enynyire közvetlenül öngyógyító és/vagy önbüntető ez a mechanizmus. P. Á.: Én egyelőre a lírában azt üdvözlöm, hogy egyfajta hamis illúzió szertefoszlott. Az tudniillik, hogy lehetek szabadon transzvesztita, lehetek valaki más. Sz. Zs.: Ez azért még eszkalálódóban van. P. Á.: Én azonban a költészetben ezeket a ritkás, mégis egyfelé mutató hangokat hallván határozottan úgy érzem, hogy ez a trend lecsengőben van. Nem szét, hanem középre tart, radikalizálódik a 9 Vö. Szentmártoni János: Tíz éve Párizs. In: A másik apa. Stádium, Bp. 2005. 68–69. Valamint: Nem tudom Párizs és a fél világ (A Tíz éve Párizs folytatása lányomtól). In: id. mű, 73–74.

22

mondás. Megjelent a drámai választási kényszer az igen és a nem között. Sz. Zs.: Nem nehéz megjósolni, hogy ebből a kiélezett és felfüggesztett állapotból társadalmi kataklizma kell hogy következzen. Ha semmi nincs a helyén ebben a világfalu típusú és konszernek által vezérelt, pénzügyi alapokra helyezett, és tulajdonképpen csak spekulációval fönntartott, folyamatosan generált helyi háborúkkal működtetett rendszerben, nyilvánvaló és törvényszerű az összeomlás. Amiről most beszélünk, az már talán az elkerülhetetlen kataklizma után következő helyosztóról szól. Arról, hogy miképpen fogalmazható újra ebben a szituációban a művész státusa. Valami olyan eszközt kellene már ma is kézbe adni, ami akkor is működni fog. – Most én is projekcióval élek, hiszen ugyanebben a hajóban evezek. Noha Kantor alapján magam is kezdettől a totalitásra törtem, és mindig bizonytalan egzisztenciális helyzetben. Ennek azért már közel harminc esztendeje, hogy meg tudtam tartani magam függetlennek. És ebben a státusomban tudtam fellépni egyrészt fesztivál szervezések révén, másrészt a saját színházam, a rendezéseim, iskolateremtő működésem révén. De mára engem is elért ez a kritikus helyzet, amiről most beszélünk. Kérdésessé vált, hogy e világméretű összeomlást követően a totalitás jegyében, a kantori példa alapján újra lehet-e majd kezdeni. És hogy mi lesz az első kőbalta, amivel dolgozni lehet. P. Á.: A líra védelmében azt azért muszáj elmondanom, hogy ez a műfaj igazában arra van kijelölve, hogy csengessen. A líra nem alkalmas arra, hogy megválaszolja a „hogyan tovább” kérdését. Annyit tud mondani csupán, hogy valaminek a végére értem, hogy belátásom van, s hogy erre szavakat tudok találni. Ugyanakkor számos példa van arra, hogy a költő jelen szeretne lenni, föl szeretne lépni személyesen, fizikálisan is, ami már a színház, a drámai közlés felé mutat. Miközben a színház a szavakért viszont egyre inkább a költőkhöz, a költészethez folyamodik.10 Sz. Zs.: Meg a tánchoz, a közvetlen testnyelvhez. A metanyelvhez, a primérebb eszközökhöz. Mert abban bízik, hogy van tovább. Szerintem nincs, de ez egy más kérdés. Hogy meddig lehet levetkőzni, nyílt színen kefélni, mint a Krétakör Színházban, s hogy mit lehet ezzel a vér-naturalizmussal közölni művészi értelemben. P. Á.: Igazán jó performance-ot is ritkán látni manapság. 10 Lásd például a Vígszínházban a kortárs nőköltészet dramatikus megszólaltatásának figyelemre méltó kísérletét.

Sz. Zs.: Mert az a fajta Én-felmutatás, ami Kantornak sikerült – tehát hogy az egy én egyúttal minden én –, morális háttér nélkül, ezzel a naturalizmussal nem megy. Szerintem nagyobb fordulatról kell ma már beszélnünk. Arról az antropológiai szintű kérdésről, hogy mi is az ember most. – Első hallásra talán komikusnak tűnik, de az az összezártság, ami manapság a generációk között megfigyelhető, egyfajta maci-szindróma. Egymást szorítják, mint gyerek a macit. Egymás macijai: a gyerek a szülőnek, és viszont. Igazából a posztmodern kísérletekben is ezt érzem, ami a kétségbeesésből táplálkozik. A művész megpróbál megfelelni annak a kihívásnak, hogy mindig újat és újat kell mondani, leváltani az előzőt, követni a trendet. S ez egyre inkább csak a formáról szól, ami egy véges tartomány, legalábbis a színházban. Mert a pucér embernél mi van tovább? P. Á.: A költészetben végtelennek mutatja magát a variálási lehetőség. A színházban nem, mert ott egy adott időszakban az derül ki, hogy ismétlődnek a gesztusok, a sémák. Jelzem, hogy azért a költészetben is megfigyelhető ez. Voltam én már úgy, hogy itt is, amott is belelapozva egy antológiába ugyanazzal a modorral találkoztam, különböző költők neve alatt. Tehát ha nincs valódi eredetiség, az újdonság csupán látszólagos. Sz. Zs.: Lehet, hogy a nyelvi dimenzióban ennek azért nagyobb tágassága van, és nem tűnik olyan ijesztőnek ez a maci-szindróma. Tudniillik, hogy szorítom magamhoz, ragaszkodom a megtalált formához. Egyfajta tárgyiasító attitűd, gesztus azonban ezzel mindenképpen jár. Ami pedig a stilizációt vagy a szimbolikus közlést illeti, ennek a révén talán vissza lehet találni az őseredethez, amely ugyancsak használja a macit, mint kultikus tárgyat. Amin keresztül a gyermek önmagát identifikálja, és felnőttnek tételezheti magát ebben a relációban. – A maci kisebb, mint én. A macim én vagyok természetesen, magamat szeretem, amikor őt szeretem. Én neki fölöttese vagyok, én vagyok a felnőtt. A kisgyerek azt mondja: felnőtt akarok lenni – én nagyobb vagyok annál, mint amilyennek ti gondoltok. És projektál is. Ha a gyerek rossz, megverik, a gyerek tovább veri a macit: „rossz voltál, maci!” – Ez mint modell nagyon közel van ahhoz a metódhoz, ahogy egy művész eljár. És funkciójában is nagyon hasonló a szituáció, hiszen azonnal kiteszi, láthatóvá, drámaivá teszi azt, ami belül fogalmazhatatlan. E nélkül nincs művészet. Olyan őseredeti emberi gesztus ez, amely alkalmas arra, hogy biztos kiindulási alap legyen. Lehet, hogy ez első körben távolinak tetszik a halál-problematiká-

tól, pedig nem az. Itt valami foghatóvá válik ebből a tartományból. Folyamat típusú, drámai, manifeszt, projektáló, és képes arra, hogy a grádicsokat, a kisebb–nagyobb, az isteni–emberi relációkat modellezze. És tárgy van – ez igen fontos. Ami a színház esetében mindig is kérdés, hogy valójában felfogható-e tárgyként az előadás. Megrögzül-e? Beég-e? Vissza lehet-e hozzá térni? Ez például a mai színházelmélet embereinek – Eugenio Barbának is például – a központi kérdése, és Kantornak még inkább a központi gondolata volt. De megkérdezném, te hogyan látod: a vers tud-e az alkotója számára tárgyként funkcionálni? P. Á.: Mindenképpen. S a költészetben is a szótárgy az, ami elevennek mutatkozik az alkotás folyamatában. És aztán megrögzül a formában. Vissza lehet térni hozzá. Az olvasó számára újra megelevenedik, hasonlatosan a macihoz. A szó is egy holt tárgy, amely elevennek mutatkozik, amikor a vers íródni kezd. Ő az erősebb, mint elevenség, nem én. Ő hoz mozgásba, vitalizál engem. Ez ugyanaz, mint a gyerek számára a maci. Jól emlékszem, amikor a talpán megsérült a macim, hogy az milyen kiheverhetetlen fájdalom volt. – Egyébként, visszatérve a posztmodern szerepjátékra, ez a fajta alakoskodás is tárgyiasító típusú. Sz. Zs.: Igen, de a személy nem vállalásával. A nagy bicsaklás, törés valahol itt van. Hogy nem ér a nevem. A maciból infantilis felnőttként csak a szerepjátékot veszi ki. Azt a köztest, amiben a nem-én ember a macit bármikor átnevezheti. Amit kitesz, az csak az interakció, a köztes tér, a játék. P. Á.: Persze tehetsége válogatja. Mert azért van úgy, hogy érdekessé tud válni a dolog. Hogy megképződik a maci is, meg én is, aki játszom. Ez tényleg alkat- és tehetségfüggő kérdés. A posztmodern a játéknak ezt a tartományát mindenképpen megnyitotta. Ami talán nem is volt baj, sőt. Erre a fajta felszabadulásra mindenképpen szükség volt. Most viszont a maci-szindróma ősi, elemi formájához való visszatérés kerül egyre inkább az előtérbe. A játék eredendő komolysága. Sz. Zs.: Hatalmas tartományok nyílhatnának itt. Ám amikor bábesztétikáról beszélünk, a bábról egyáltalán, annak hatásmechanizmusáról, műfajszerűen és elméleti síkon, állandóan az a kényszerképzete van a hallgatóságnak, hogy valami archaizmus az, amivel bíbelődünk. És ez számukra nem kielégítő. A nagy berzenkedés itt van. Pedig feltáratlan dimenziókról van szó. Arról a kérdésről, hogy hol az a termő tartomány, amely nem nyílik manapság sehogyan sem. Annyi volt már a projekció, a túltermelés a science fiction-ből, a világkatasztró23

fa elméletekből, a Holdon lakunkból, oly nagy ez a fantázia-tartomány, hogy azt, ami évezredeken keresztül bevált, ez a mai helyzet automatikusan törli. És ha te bábról, halálról és maci-szindrómáról beszélsz, archaizáló embernek néznek. Utált, leváltandó tradicionalizmusnak olvassák azt, amivel előhozakodsz. Ha érvényesen akarsz megszólalni, minduntalan ezzel találkozol szembe. Nem indul meg a párbeszéd, egyetlen téma sem tud végigfutni, miközben a maci-szindrómával, a tárgyiasított játékokkal, a „keressük az újat” ambíciójával van lefoglalva mindenki. Ez egy folyamatosan újragenerálódó, önkörében rezgő állapot, amelyet, mint a mesében a kisgömböcnek, belülről kéne kihasítani a karddal. De hol van az a kard? A lét–nemlét, halál vagy élet őskérdése az nyilván egyfajta kard. De természetesen kevés, ha nincs mögötte az emberiség őstudása. Mindaz, ami a mítoszban, a történelmi tapasztalatban érhető tetten. P. Á.: Kantor „halálszínháza” pontosan ezt az őstudást, a lét–nemlét és a köztes lét őskérdését fogalmazza újra. És színpadán úgyszintén megjelenik a báb, mint ennek a köztes létnek a fenomenje. S itt ugyancsak nagyon fontos, hogy Kantor miként használja az élő színészt is bábként. Ott van ő, mint élő személy a színpadon, és hozzá képest az összes színész ebben a köztes státuszban van jelen. Sz. Zs.: Valójában ő maga is bábja, egy olyan mechanikus bábja a történetnek, aki az intellektusával van jelen, és aki használja a korbácsot. Ez a színház láthatóan arról szól, hogy az egymáshoz közelített két világnak, a bábok és a tárgyiasított emberek világának van egy fölöttes énje, egy mozgatója. Ez tisztán bábos attitűd. Egy olyan „bábjátékosról” van itt szó, aki egyként használja a bábot és a tárgyiasított, bábosított színészt. Ez nagyon hasonlít ez európai színjátszás kezdeteihez, amikor a görögöknél – a világkép irodalmi alapozottságú áthagyományozódását és a közvetlenül társadalomgeneráló beavató rítusokat meghaladva – a drámaíró egyúttal mint rendező lép föl. Ő állítja elő a színészt: maszkot ad rá, és bábosítja. A szituáció nagyon hasonlít. A különbség annyi, hogy Aiszkhülosznál a mitikus alap még mindenki számára közös és ismert: a rendező, a színész és a közönség számára is. A témák, melyeket fölvisz, jelen vannak a szóhagyományban, de egyre inkább már írott formában is, Homérosztól kezdve mindenképpen. Ez a közös alap: a nép genezis-története, amely alatt teremtéstörténetek is meghúzódnak. Ezt teszi láthatóvá a drámaszerző, aki egyúttal a betanítója is a színésznek. És teljes egzisztenciális és anyagi felelősséget vállal a közösség előtt. Tehát azt mondja: ha ez a 24

színpadi közlés nem kompatibilis, nem pontosan azt mutatja meg, ami az orális hagyományban, a mitológiában az eredettörténetünkről feltalálható, akkor engem ki lehet közösíteni, el lehet pusztítani (jelzem, ez Aiszkhülosszal meg is történt, amikor száműzték). Ez volt az a morális fék, direkt társadalmi kötés, amely beállította a drámaíró, az első színházművész státusát. Ez az európai fejlődési modell. S ennek a kantori modell pontosan megfelel. A feltűnő közös mozzanat pedig éppen a bábosító gesztus. Tehát mintha a tradícióból ez az elem, a tárgyiasító, pláne bábosító vagy direkt mód bábhasználó gesztus kiiktathatatlan lenne az érvényes színpadi közlés szempontjából. Ez a tétel azonban a színházelméletben koránt sincs kellő súllyal jelen. Ha kétszáz évre visszatekintünk, a nagyon gyér teoretikus irodalomban Kleistnél és Gordon Craignél központi ugyan a gondolat, hogy a drámai közlésben megkerülhetetlen a báb, de ez mindmáig nem jutott igazán érvényre. Kantor színháza azonban mindenképp áttörést hozott ezen a téren. S ennek az esztétikai felismerésének kellene, most már összkulturális értelemben, műfajok fölött is, érvényre jutnia. Mert ebben a báb-kérdésben, maci-színdrómában kulminálódik most már világméretekben is mindaz, ami megfogalmazásra vár. Hogy ki tudjunk törni, hogy az a bizonyos kard végre valóban a kezünkben legyen. – Nyilván haza beszélek, de minden jel erre vall. Arról nem is beszélve, hogy a gyerekek számára, akik a jövő, továbbra is a bábszínház az adekvát színházi műfaj. – Az egy külön kérdés, hogy miért degradálódott ez a műfaj gyerekszínházzá. P. Á.: A báb műfaja ma az infantilis, infantilizálódó felnőtt miatt is aktuális. Mert ezt a bizonyos maci-szindrómát fel tudja mutatni. Sz. Zs.: A bábjátszásnak éppen ez az ontológiai gyökere. Hogy az én kialakulásában, az ember pszicho-szexuális fejlődésében, önmeghatározásában a báb mint én-helyettes központi szerepet játszik. Ez nyilvánvalóan nem színházi értelemben vett bábjáték. – Etimológiailag egyébként nagyon érdekes a magyarban, hogy a báb egy olyan állapotot jelöl, amely az élet–halál váltóját teszi megragadhatóvá. Azt a metamorf állapotot, amelyet a báb képzetköre a nyelvünkben igen plasztikusan meg is jelenít (lásd a rovar báb-állapotát, a jegyajándékot, a bábát, a bábabukrát vagy délibábot, a babot, a Babba Máriát). Ezek a jelentések mindig az átjáróra utalnak és folyamatot írnak le. S a báb mint tárgy az az eszköz, amelyen keresztül a személy manifeszt tud lenni, meg tud nyilvánulni – lásd maci. Vagy a ma is élő szakrális-dramatikus közösségi hagyomány-

nak a pillanatnak a színpadon létre is kell jönnie. Ugyanez a versírás esete is. Amikor verset kezd el írni az ember, az mindig a holtpontnak a pillanata. Amikor az ember elakadt, bedermedt. A tehetetlenséget kezdi érezni, azt, hogy valamit tennie kell. Ösztönös késztetés ez. Aztán ez úgy szokott történni – legalábbis nálam –, hogy jön közvetlenül egy hang, úgymond kívülről. Mintha a másik lenne, aki nekem szól. Ő az élő, pontosabban ő az, aki feltámadni látszik. Az analógia itt az, hogy a kezdeményező mindig a halott szó, a matéria. Ezek a szavak az embernek nyilván a legbensőbb saját szavai. A szókincse, amely mint megformált matéria, már adva van. Megmunkált vers-tárgyként, formába dermedt állapotban. – Minden költőnek van egy szókincse. S az érdekes tapasztalat az, hogy ha az ember mondjuk fél évig nem ír verset, akkor sem tudja máshonnan elkezdeni, mint ahol abbahagyta. Amikor kész a vers, azt látja, hogy ott folytatta, ahol fél éve abbahagyta. Ugyanaz a szókincs, ugyanazok a szavak köszönnek vissza, és követelik, hogy újra foglalkozz velük. Azokból a szavakból, amelyek már tárgyiasultak, újra előbukkan valamelyik, és életjelet mutat, csírásodni kezd. Ez az, ami írásra késztet, mozgásba hoz. A bábbal való hasonlóság ebben érhető tetten. Merthogy az vagyok én, az az én hasonmásom, amit már versben megírtam. Sz. Zs.: Ontológiai és társadalmi értelemben fogalmazhatunk úgy, hogy ez az, amire mindig szükség van? P. Á.: Igen, mindig szükség van rá. De én azt mondom, hogy ez nem is tud nem megőrződni. A saját szavaimat, a saját macimat nem tudja leváltani, behelyettesíteni semmi. A műanyag Barby baba nem tud macivá válni. A saját szó és az idegen szó anyagszerűen válik el, mint az olaj a víztől. – A posztmodernnel az is szoros kapcsolatban van, hogy a világban mérhetetlenül felhalmozódott az idegen szó. Ott zsong az ember agyában. Ám a költői tapasztalat mégiscsak az, hogy meg tudod különböztetni a saját szavaidat attól, ami nem a sajátod. És nehezen engeded be azt, ami idegen, mert a macidra nem adhatsz rá akármilyen kötényt. Ami nem tárgyiasult számodra versben, amit nem hódítottál meg, az majdnem olyan, mintha idegen nyelv volna a saját anyanyelvedben is. A vers az ugyanúgy alak, mint a maci. Megtartja a szavakat. Minden más széthullik. Sz. Zs.: Nekem azonban ugyanaz a problémám ezzel, mint a kantori példával. Hogy elegendő-e a felmutatás gesztusa. Én azt mondom, hogy ez ma már kevés. A mostani helyzet többet követel. Hi25

K ÖZÖSSÉGI M ŰVÉSZET – Pálfi Ágnes – Szász Zsolt: Párbeszéd a költészet és a színház titokzatos tárgyáról

ban lásd a kisze-bábot vagy a bábos betlehemest, ahol a báb az isten felé forduló ember közvetítője. P. Á.: Nekem a báb elementáris erejéről a bunraku volt a legnagyobb élményem, amit Japánban láthattam. Hogy igazából nem a színész mozgatja a bábot, hanem a halott tárgy, a báb hozza mozgásba az élőt, a mozgatót. Ez nagyon hasonló ahhoz, amiről Kantor beszél, amikor azt mondja, hogy a halottak világa, a színpadi fikció táplálja vissza az eleven életet, teszi foghatóvá azt, ami „valójában” történt. Sz. Zs.: Ez korántsem illúzió. A tárgy mint küszöb az nem tud illúzió lenni. Ez haladja meg azt a mostani fikciós világot, amelyet Európa és Amerika generál. Amikor a színpadon „élőben” bábu van, az ellentmond ennek a fikciós világnak, merthogy a konkrét, tárgyi valóság van jelen általa. A bábunak azonban mindig korlátozott a mozgási lehetősége az emberhez képest. – Bár, visszatérve a bunrakura, ott egy speciális esettel állunk szemben. Talán ez a műfaj jutott a legmesszebbre az ember illúziójának a felkeltésében. Ez egy nagyon kései fejlemény, a 18–19. század fordulóján. A japán Shakespearenek nevezett Csikamacu Monzaemon volt az, aki több mint kétszáz művével megteremtette ezt a műfajt, ami színháztörténetileg egy óriási fordulatot hozott. Mert ott is egy önmagát túlélt világ volt már, a Szogunok világa. A bunraku a polgárosuló Japán műfaja lesz. Jellemzően szentimentális, vadromantikus történetekkel, ami a pszichológiai realizmus irányába mutat. És persze hogy akkorát csattan, mert ez a tárgy-való, tudniillik a bábé, hoz létre egy olyan többletet, amely egzisztenciálisan is újrafogalmazza a kor japán emberét. Ezért akkora a sikere. És nem telik bele ötven-hatvan esztendő, amikor valóban be is következnek azok a társadalmi változások, amelyek modernizálják Japánt. – Esztétikailag azonban itt a tárgy-való az érdekes, és a báb korlátozott mozgáslehetősége, ami a művészi stilizáció alapja. Ez az, ami változatlanul modell-értékű a színházi bábjátszásban. Akkor is, ha nem érintjük az archaikus mélyrétegeket. – De talán érdemes volna megint visszatérnünk ahhoz a kérdéshez, hogy a költészetben hogyan is működik ugyanez. A szó, a vers mennyiben tekinthető tárgy-valónak? P. Á.: Az érdekes itt a létrejövés. Ahogyan a bunrakunál is az az érdekes, a váltó. Az a pillanat, amikor tényleg azt érzékelem, hogy a báb kezdi mozgatni az élőt, a mozgatóját. Amikor felcserélődik a szerep, akkor válik izgalmassá a játék. Ez egyébként láthatóan tudatos is, hiszen a bunrakuban feketében van a mozgató. De azért an-

K ÖZÖSSÉGI M ŰVÉSZET – Pálfi Ágnes – Szász Zsolt: Párbeszéd a költészet és a színház titokzatos tárgyáról

szen, ahogyan az írásodban te is fogalmazol, életdeficit van. És nem csupán a művészi létben, hanem össztársadalmilag. – Hogyan fog kipattanni, mint Zeusz fejéből Pallas Athéné, az egész? Mert mintha egy ősrobbanás előtt állnánk. A zsidó-keresztény hagyomány teremtésként írja le a világ keletkezését. Egy istent vagy szellemet tételez, aki a vizek fölött lebegő igékkel operál, amelyek mindjárt alakká, tárggyá válnak: a teljes készletet működésben, animálható módon tételezi. Most nem az ideológiai vitákra gondolok. Nem arra, hogy a teremtő műve avagy evolúciós fejlődés eredménye-e a világ, hanem a jelen állapotról. Felteszem, hogy ez a kétesélyes robbanás előtti állapot az új generáció számára a legnagyobb kihívás. Te is ezt a kérdést veted föl, amikor a katasztrophé drámai szituációja kapcsán két alternatíváról: a lezuhanás veszélyéről avagy a való felé fordulás esélyéről beszélsz. P. Á.: A költészet önvédelmi mechanizmusát, amely szinte biológiai adottsága az embernek, ebben a forrponton lévő helyzetben én igen fontos bázisnak, aranytartaléknak gondolom. Tehát hogy el tudd választani a sajátot a nem sajáttól. Ugyanakkor a jóslatom az, hogy a költészet önmagában ma nem megoldás. Írásomban ezért az összművészeti kérdésfölvetés, ezért indítom a gondolatsort a színházzal, Tadeusz Kantorral. Mert meg vagyok győződve arról, hogy erre változatlanul ő a legalkalmasabb médium. Sz. Zs.: Hadd legyek most személyes. Nemcsak azért, mert a pályám indulásában Kantor kitüntetett szerepet játszott. S mert megéltem én is egy műfajváltót, amikor a festészet után, helyett a drámát választottam, és a bábesztétikával kezdtem elméletileg is foglalkozni. – És itt muszáj magyarra váltanom. Az általános világkontextus jellemzése után hadd térjek vissza a magyar alapra. Mert ma Magyarországon a kérdés, amelyre kényszerűen választ kell adnom, úgy hangzik, hogy egy évszázadnyi ilyen magyar történelem után, ahol rengeteg a dráma, vajon miért nincs mégsem igazi színház, miért nem alakult ki az össztársadalmi értelemben is hathatós színpadi nyelv? Miért nincs érvényes közlés, miközben nincs ember Magyarországon, aki ettől a drámai történelemtől személyesen ne volna érintett? Tehát drámai többletünk van, és mégsem alakul úgy a világ, hogy a magyar színházi nyelv karakteresen megjelenjen. Trendek, divatok vannak, utánzás van, pláne a kilencvenes évektől, amikor a modernizmus szele hatványozottan csapott meg, mintegy bepótlási kényszerként jelentkezett. Ami az új magyar dráma megszületé26

sét szerintem folyamatosan odázza, törli. És megkérdőjelezi a még élő szakrális drámai hagyomány felélesztésének a létjogosultságát is. Nekem a nyolcvanas évek elején azért esett a választásom a bábra, mert úgy éreztem, hogy ebben a már akkor is széttartó szituációban egy olyan abszolút, biztos talapzatot kell találnom, mint ami Kantornál megmutatkozott. Tehát ahol a személy az, aki vállalkozik. Magát az indulást is hasonlónak gondolom, hiszen én akkor, 18–20 évesen már tárgyalkotó műhelyes ember, bábcsináló voltam. Természetes volt hát, hogy fölvegyem az ő gesztusát: tárgyiasítani vagy bábosítani, ha tetszik, mechanizálni és uralni fölöttes énként a rendszert drámai értelemben – ez az ambícióm az övéhez nagyon hasonló volt. Azzal a különbséggel – amiért azóta egész színházi működésem során folyamatosan a vád ér –, hogy én a tradicionalizmust, ami nálunk még élőben jelen van, nem archaizmusnak gondolom, hanem éppen a modernizmus belépőjének. Tehát az én meggyőződésem az, hogy ebben a ránk örökített készletben valóságos válaszokat találok korunk problémáira. E nélkül az alapállás nélkül szerintem nem érdemes színházcsinálásba fogni. Pláne nem érdemes bemerészkedni olyan terepekre, mint a fesztiválszervezés, a társulatalapítás, egyáltalán a szervező munka. Belefogni olyan óriási vállalkozásokba, amelyek a saját egzisztenciális lehetőségeimet (a nulla forintot) jóval meghaladták. A központi kérdés nálam ma is ez. És a programom nem tud más lenni, csak magyar. A magam gyakorlata mellett, immár Blattner-díjas művészként most hatványozottan merül fel a „hogyan tovább” problematikája. És újra aktualitása van annak a 88-ban feltett és eldöntött kérdésnek, amit anno Kantor generált. És amire eddigi életművemmel válaszoltam is. – Megint választás előtt állok. Újra kell fogalmaznom a programot a bábon keresztül, most már nagyobb tétekkel. Jelzem, hogy eddigi működésemet – a Hattyúdal Színházat, a prolihystriós, a MéG-Színházas működést – én is proteszt vagy manifeszt fellépésnek gondoltam. S különösebben nem izgatott, hogy hol helyezkedem el a színházi palettán. De most úgy érzem, váltanom kell. És nincs valóságos válaszom jelen pillanatban arra, hogy mi az a nyomvonal, amelynek mentén ugyanebből a készletből, nem feladva eredeti programomat, ma érvényesen meg lehet nyilvánulni. S végre valóságosan föl lehet tenni a kérdést, hogy ahol ennyi a dráma, hol a színház és hol a nyelv. Illetve, most már harmadikként azt is, hogy az eddig fölhalmozott tapasztalatokból mi adható át tanítóként.

Egy nyolcvanas évekbeli viccel élhetnék ebben a határhelyzetben. Akkor az járta, hogy mivel nem volt szabadság, nem volt valóságos tapasztalatunk a nyugatról, ácsingóztunk. A vicc ez volt: Amerikában az egér egy zsilettpenge előtt állva forgatja a fejét: jobbra sajt, balra kolbász – melyiket válaszszam? Kolbászt vagy sajtot, kolbászt vagy sajtot? – a nyakát elvágja. Ugyanez oroszul, a szovjet modell szerint: Se kolbász, se sajt, se kolbász, se sajt – s a nyakát az egér ugyanúgy elvágja. A vicc folytatása, a harmadik verzió manapság ez lehetne: okos egérkeként tudom, hogy sem a sajt, sem a kolbász nem igazi, virtuális a sajt és virtuális a kolbász. Nem is forgatom utánuk a fejemet, csak nézek előre öntudatosan. Aztán bólintok megadóan, és nyissz! – az én nyakam is oda. P. Á.: Ennek a viccnek az éle nagyon is a témánkba vág. Hiszen a művész ébersége pontosan abból adódik, hogy a valódi alkotói állapot mindig is ilyen végletes, életre-halálra kiélezett szituáció. Amikor minden sejtemmel érzem és tudom: nem-

csak a báb léte vagy nemléte múlik a versen, hanem az enyém is. És – bármilyen patetikusan hangzik – rajtam keresztül a világé is. Sz. Zs.: Az archaikus drámai gyakorlatban ez az a helyzet, amikor a kultuszvezető irányításával, az egész közösség részvételével hozzá kell segíteni a jóistent ahhoz, hogy esőt tudjon adni. Saját színházi gyakorlatom kezdettől ezt a drámai cselekvést célozza: segítenünk kell a jóistennek, hogy az egész teremtett világra háramoltathassa a jót. P. Á.: József Attila Eszméletének aktuális üzenetét hasonlóképpen olvasom én is11: ha a költő felhagy a virrasztással, félő, hogy sosem lesz többé hajnal. Sz. Zs.: Egy ilyen világméretű robbanás előtti helyzetben a művészi státusnak talán éppen ez az a magasabb grádicsa, amelyre föl kellene tudnunk lépni. 11 Pálfi Ágnes: Anorganikus vagy új-organikus? (József Attila Eszméletének értelmezéséhez). In: Irodalomtudomány, 2002/1-2.

27

K ITEK I NTÉS

Huszár Ágnes

A NŐI TEST MINT N EMZETMETA FO R A

Nemzetmetaforákról finn, francia, magyar, orosz összehasonlításban1 A termékeny női test, mint földmetafora2 A kultúrtörténeten végigvonul a föld – természet – nő, ill. az ég – kultúra – férfi asszociációs láncolat. Számos eredetmítoszban a tojásként koncipiált egész bomlik szét a férfi és a női princípium megtestesüléseire. A görög eredetmítosz szerint a Káoszból kibontakozik Gaia, a földistennő, létrehozza magából Uranoszt, a férfiként koncipiált eget, majd vele együtt a küklopszokat és egyéb szörnyegeteket. A termékeny női testként, anyaként koncipiált föld a metaforaképzés szempontjából meglehetősen szokványos folyamat eredménye. A kognitív metaforák és metonímiák ugyanis egy konkrét, tárgyi forrástartomány és egy elvontabb céltartomány közötti megfelelések rendszerét hozzák létre. Olyan jelenségek – céltartományok – megértéséhez nélkülözhetetlenek, amelyek a hétköznapi tapasztalatok számára szinte hozzáférhetetlenek. Ezek megjelenítéséhez járulnak hozzá a konkrét tapasztalat számára ismerős forrástartomány hozzájuk kapcsolható elemei, ezek között kiemelkedő hely jut az emberi testnek. „Az emberi test nemcsak az angolban és egyéb nyugati nyelvekben kap központi szerepet a metaforikus megértés során, hanem a világ más nyelveiben és kultúráiban is” (Kövecses 2005: 32). Ebbe a sémába simul bele az egyes földrészek, terü1 A Nő és a test/iség konferencián 2008 szeptember 20án Szegeden elhangzott előadás átdolgozott változata 2 Számos más nemzetmetafora is létezik, ilyen a folyó, a kert. Ezekről részletesebben lehet olvasni Kiss Gy. Csaba írásaiban, pl. A haza mint kert. Nap Kiadó, 2005.

28

letek, országok nőként való koncipiálása. Ez a metaforaképzés már az ókorban megindult. A Római Birodalom isteni ősanyaként tisztelte a szerelemistennő Venus Genetrixet. Lucretius De rerum natura című tankölteményének invokációjában az ébredő természetként koncipiált istennőt szólítja meg. (Skinner 2005: 229) A női test és a földterület öszszekapcsolódásán alapuló egyik legrégibb metafora Európa földrész megnevezése. A görög mítosz szerint Európé Agénor föníciai király lánya. Őt rabolja el Zeusz fehér bika képében. Nászuk a föld és az ég, természet és természetfölötti egyesülése. Belőle születik Minósz, Radamanthüsz és Szarpédon. Az Európamítosz erősségére jellemző, hogy nemcsak számos nagyszerű műalkotást – köztük Rubens- és Tizianképeket – inspirált, de mélyen beleépült a populáris kultúrába is. Ahogy Varga Miklós énekli: „Szeretem őt, a vén Európát, a gyönyörű nőt”. A férfiként koncipiált nemzetallegóriák, az amerikai Uncle Sam, az angol John Bull vagy a német Michel mellett megjelennek a leginkább Pallas Athéne/Minerva mintájára klasszicista modorban sisakban, vérttel megjelenített női figurák is: Britannia, Germania, Hungaria. Ezek a női figurák – a szabadságot, a tudományt, stb. megjelenítő nőalakok sorába illeszkedve – elvont allegóriaként hatnak az inkább egyedi személyiségként megjelenített férfialakok mellett. Létrejöttek azonban jóval karakteresebb női figuraként ábrázolt nemzetallegóriák is. Ezek alapvetően a nő=föld, nő=természet azonosítása alapján értelmeződnek, de mivel egymástól eltérő szemantikai mezők metszéspontján helyezkednek el, más-más azonosulási lehetőséget kínálnak.

A finn lány Egy nagyon gazdag szemantikai térben elhelyezhető allegória a Suomi-neito, az egyes ábrázolásokon antik leplet és koronát viselő ’finn lány’. Az európai női nemzetallegóriák között ez az egyedüli, amely fiatal lányként konceptualizálódik. A figura először egy III. Gusztáv svéd király 1780-as finnországi látogatása alkalmából készült érmen jelent meg. Számos változata létezik: egyes ábrázolásokon egyszerű antik lepelben, másokon finn népi jellegű ruhában jelenik meg. A tizenkilencedik század végének, a huszadik század elejének finnországi pártjai különféle megjelenésű lányfigurát preferáltak. Walter Runeberg szobrász háromszor is megörökítette a finn lányt. 1865-ből, 1883-ból és 1892-ből származó szobrának fejét kikészített medvebőr borítja, mégpedig úgy, hogy a medve feje a női alak homlokának meghosszabbításaként hat. A medvebőrös figura a svéd orientációjú párté volt, a medvebőr a skandináv mitológiára utalt. A finn orientációjú pártok a nemzeti viseletbe öltözött lányt preferálták. (Valenius 2004: 20) A finn lánynak számos ábrázolása készült a finn alkotmányt jelző kőtáblával, kezében karddal, mögötte oroszlánnal. A finn lány nemcsak képileg jelenik meg, hanem verbálisan is. J. H. Erkko (1849–1906.) költészetében a kék szemű, szőke hajú lány az erotizált tavaszi tájjal, a szülőfölddel azonosul. (Valenius 2004: 103) Nagy népszerűségre tett szert a finn lány a populáris kultúrában, például a napilapok karikatúráiban. Alexander Federley egy 1908-as karikatúráján, amely a szocialisták és a finn nemzeti párthoz tartozók parlamenti torzsalkodását figurázza ki, a lány ijedtében kiejti kezéből a kardot, a mellette levő oroszlán pedig rábődül az egymásra pisztolyt fogó képviselőkre. Egy másik képen pedig az oroszlánnal együtt bóbiskol a képviselők szószátyár beszédeit hallgatva. Más ábrázolásokon a finn lány figurája ikonográfiai síkon jelenítette meg a hódító szándékú hatalmas szomszéd – Oroszország – és a függetlenségre vágyó kis nép viszonyát. A törékeny női test képe a fenyegető (nemi) erőszakot idézi fel. De a lány bátran visszautasítja Iván úr házassági ajánlatát, s kitér a szarafánba öltözött termetes asszonyságként ábrázolt Oroszország anyácska csalárd ölelése elől is. A rajzokon fenyegető óriásként megjelenő Oroszország gyilkos szorításából kimenekülő fürge lány a finn önazonosság emblematikus figurája. A finn lánynak a huszadik század elején megszületett karikaturisztikus párja, az Alexander Federley és más karikaturisták által rajzolt suo-

metar-mamma, a ’finn anyó’. A finn anyóval a konzervatív finn nemzeti párt szellemiségét gúnyolták ki a reformer erők szócsöveként működő lapok. A finn anyó a maga groteszken csúnya, ráncos arcával, petyhüdt testével groteszk ellentétben áll a finn lány üde arcával, kívánatos, fiatal testével. Marianne, a női harcos Marianne-nak, a francia köztársaság frígiai sapkával ábrázolt női allegóriájának még pontos születésnapját is ismerjük. 1792 szeptember 22-én, az I. Köztársaság kikiáltásának másnapján rögzítette dekrétum, hogy az új rendszer pecsétjén szerepeljen a szabadság istennőjének alakja, de igazán népszerűvé csak a harmadik köztársaság alatt vált. Egyik első ábrázolása a párizsi Arc de Triomphe Az önkéntesek megérkezése elnevezésű részének főalakjaként megjelenő női figura, François Rude szobrász alkotása. Rude Marseillese-t éneklő női harcosként ábrázolja Marianne-t. A köztársaságot szimbolizáló figurának az évek során számos formája született. Egyik változata egy magot szóró nőalak volt, ez számos bélyegen és pénzérmén is megjelent. Honoré Daumier egy 1948-ban készült képén két gyermeket, Romulust és Remust tápláló anyaként jelenítette meg. Az anyaábrázolás azonban kivételesnek számít. Legismertebb megjelenése Eugène Delacroix-tól származik. A szabadság vezeti a népet című festmény az 1830-as forradalom emlékére született. Ezen a képen, mint ahogy sok más ábrázoláson is Marianne szép testű, félmeztelen, kívánatos fiatal nőként jelenik meg. Ádám Péter Francia-magyar kulturális szótárának címlapján Antoine Jean Gros A köztársaság allegóriája (1794) című képének reprodukciója látható: a nőalak antik tunikája jóval a térd felett végződik, egyik melle meztelen. Marianne és Franciaország másik – nem hivatalos – szimbolikus figurája, a gall kakas között világos szerepmegosztás figyelhető meg. A gall kakas metaforája tulajdonképpen egy teljesen esetleges homonímia következtében jött létre: a gallus szó a latinban jelent francia férfit és kakast is. A kakas mint a férfipotencia szimbóluma kedvelt alakja lett királyi címereknek, s a polgári forradalom után is széles körben megmaradt. Sportegyesületek például szívesen szerepeltetik nevükben a harciasnak tartott állat nevét. A két allegória közti szerepmegosztás: a kakas a francia föld, nép, kultúra megjelenítője, Marianne pedig a köztársaságé. Ez az a ritka eset, mikor a férfira utaló figura áll a föld szimbólumaként, a női pedig a kultúra meg29

jelenítőjeként. Bár sem Marianne, sem a gall kakas nem került be az alkotmányba hivatalos szimbólumként, mindkettő pozitív azonosulási lehetőséget teremt. Marianne a köztársaságot képviselő figurája bekerült a populáris kultúrába, pl. az újságok karikatúrarovataiba is. A republikánus orgánumok hasábjain rokonszenves alakként pompázott, a royalisták csúffá tették. Népszerűsége nemcsak a francia újságokra korlátozódott. Az első világháborús magyar újságok is ezen a szimbolikus síkon világították meg az európai országok viszonyát: a barna haján frígiai sapkát viselő, csinos Marianne hol a kövérkés álomszuszékként ábrázolt német Michellel kokettál, hol pedig az Oroszországot megjelenítő medvefigurával. A franciaországi polgármesteri hivatalokban 1878 óta állítják fel Marianne mellszobrát, jóllehet ezt rendelet soha nem írta elő. A bírósági tárgyalótermekben pedig mindig ott van a bírói emelvény mögött. 1969 óta a polgármesteri hivatalokban felállított mellszobrok – szavazás alapján kiválasztott – népszerű színésznők, pl. Brigitte Bardot, Catherine Deneuve vonásait viselik. Az aktuális Marianne-modell Laetitia Casta. 1999-ben választották ki az akkor huszonegy éves modellt és színésznőt erre a szerepre. (Ádám 2004) Mind Marianne, mind pedig Suomi-neito figurája pozitívan átélhetővé teszi a nemzethez való tartozás élményét. Szinte minden ábrázolásukból hiányzik a komorság, a pátosz, gyakran jelennek meg frivol, vicces közegben. Nemcsak a magaskultúrának, hanem a popkultúrának is integráns részét képezik. A magyar haza anyametaforái A magyar (magas)kultúrára jellemző egyfajta komorság. Ez rányomja bélyegét a hazával kapcsolatos metaforák, allegóriák megjelenésére is. A magyarban a haza nőként kizárólag anyaként jelenik meg. A nyelvben a szülőföld, (édes) anyaföld, hazafi, honleány lexémák által kijelölt szemantikai mezőben a nemzet anyaként, a nemzet tagjai pedig gyermekekként pozicionálódnak. Az anyametafora megjelenik vizuálisan és verbálisan is. Az egyik Hungaria, amely az analóg Britannia, Germania allegóriákhoz hasonlóan az egész nemzet jeleként jelenik meg rituális terekben, például sírkertekben, jelentős személyiségek temetésén. A másik kapcsolat a magyar katolikus hagyományban gyökerezik, amelyben Szűz Mária (Patrona Hungariae) Magyarország védőszentje. A legenda szerint Szent István ajánlotta fel az országot az 30

Istenanyának. Kultusza a 18. századtól erősödött meg. Szakrális terekben, templomok oltárképein, szobrain gyakran látható. Köztereken tömegesen az első világháborús emlékművek pièta-szerű ábrázolásában jelenik meg. Ezek a szobrok abba az Eric Hobsbawn által a „hagyomány kitalálásának” nevezett folyamatba illeszkedtek bele, melynek során a nemzeti közösség egybeforrasztása érdekében a múlthoz kapcsolható – de ténylegesen soha nem létező – rítusokat hoznak létre. Ezek az első világháborús emlékművek példák arra, hogy a magas-kultúra, illetve a katolikus vallás szakrális-szimbolikus figurája viszonylag emberközeli formában, elesett katonaként ábrázolt fiát sirató anyaként ábrázolódik. A haza-anya verbális metaforaként elég gyakran jelenik meg a magyar irodalomban. A kognitív metaforákra jellemző, hogy nem feltétlenül a konkrét szójelentés, hanem a konceptus szintjén értelmeződnek. Ennek illusztrálására három klasszikus magyar költő közismert versének egy-egy részletét idézem fel. Az első Vörösmarty Mihály 1850-ben keletkezett Előszó című versének utolsó strófája: „A föld megőszült […] Majd eljön a hajfodrász, a tavasz, S az agg föld tán vendéghajat veszen, Virágok bársonyába öltözik. Üvegszemén a fagy felengedend, S illattal elkendőzött arcain Jókedvet és ifjúságot hazud. Kérdjétek akkor meg a vén kacért, Hová tevé boldogtalan fiait?” A romantikus-horrorisztikus képalkotásnak ebben a példájában a föld a pusztító, kegyetlen természet, ilyen értelemben az emberiség ellentéte, sőt: ellensége. Gyilkos anyaként emészti el és fel „boldogtalan fiait”. A következő példa Ady Endre A föl-földobott kő című költeményének egy részlete: „Föl-földobott kő, földedre hullva, Kicsi országom, újra meg újra Hazajön fiad. […] föl-fölhajtott kő, bús akaratlan Kicsi országom, példás alakban Te orcádra ütök.” Ebben a mintegy ötven évvel az előbbi után íródott szövegben a kicsi országom, földed értelmeződik anyaként, a lírai én pedig fiadként. Kettőjük viszonya ambivalens: a lírai én, bár akar, nem bír elszakadni,

Az orosz anya Az orosz gondolkodásban nagyon mélyen – az etimológia szintjén: poдить ’szülni’ – gyökerezik a hazát nőként, anyaként konceptualizáló3 szemlélet. Ez a koncepció az orosz metafizikai gondolkozásban, a nőiséget spirituális szintre felemelő Sophiatanban (софийность) gyökerezik. Ez érhető tetten nyelvileg a ’haza’ jelentésű, a női grammatikai nemhez tartozó poдинa szó poдинa мaть ’hazaanya’, Русь матушка ’Oroszhon anyácska’ féle kiterjesztéseiben. (Cs. Jónás 2008: 195) Számos irodalmi alkotásban is megjelenik a spirituális szintre emelt női figura, pl. a szépséges hölgy Blok költészetében. Különös dekonstrukciót hajt végre a női figurán Gorkij 1905/1906-ban keletkezett Anya című regényében. A mű főszereplője a mélyen vallásos Pelageja Nyilovna. A cselekmény során leszámol a vallásos spiritualitással – valójában egy másikra cseréli – és átveszi illegális forradalmárként letartóztatott fiának feladatkörét. A feudális orosz gondolkodásban a patriarchális rend a cár atyuskában testesül meg. Az 1917 előtti orosz paraszti kultúrában Oroszország anyácska a cár feleségeként konceptualizálódik. Linda Edmondson magyarázata szerint ez a házasság-

metafora a patriarchális rend uralmát tükrözi a feminizált ország (föld) fölött. (Idézi Valenius 2004: 113) A hazát szimbolizáló anyafigurák vizuálisan is megjelennek az orosz kultúrában, különösen annak szovjet korszakában. A háborús időszakokban pedig valóságos konjunktúrája figyelhető meg a hazát szimbolizáló nőalakoknak. A helyzet: a haza – a gyenge nő, a szeretett anya – „bajban van”, „meg kell menteni” élménye aktualizálja a metaforát. A második világháborúban szerepet kaptak azok a plakátok és röplapok, amelyeken a meggyötört proletárasszony képében megjelenő haza-anya4 szólítja az önkénteseket a haza védelmére. A világháborús áldozatok sírjai felett pedig a haza-anya gyászol. A Leningrádban [ma ismét: Szentpétervár] 1960-ban létrehozott piszkarjovoi temetőben a félmillió áldozatot rejtő tömegsírok fölött megtört asszonyt ábrázoló szobor tartja leengedett kezében a megbékélés pálmaágát. Bár maga a szobor nem képvisel különösebb művészi értéket, a veszteség érzelmi átélésére lehetőséget ad. Az üzenet: Oroszország anyácska gyászolja meghalt gyermekeit. Egészen más az üzenete az újabban emelt haza-anya szobroknak. 1967-ben a sztálingrádi csata huszonötödik évfordulójának emlékére állították fel Sztálingrádban, a Mamajev-kurgánon Jevgenyij Vucsetics 52 méter magas Haza-anya szólít című szobrát5. A hatalmas, erőt sugárzó nőfigura kardot tart felemelt jobb kezében. A szobor talapzatával együtt 82 méter magas, csak maga a kard 27 méteres. A hatalmas szobor a Vikipedia angol nyelvű változata szerint a világ legmagasabb „saját lábán álló” szobra. Beválasztották Oroszország hét csodája közé. Az elsőségre vonatkozó megállapítás azonban mára már elévült. A legmagasabb Hazaanya szobor ugyanis a maga 108 méterével 2001 óta Kijevben áll, a Nagy Honvédő Háború Múzeuma előtt. A művész – akárcsak a sztálingrádi szobor esetében – Vucsetics. A szobrász egyébként számos monumentális köztéri szobor alkotójaként vonult be a Szovjetunió történelmébe. Felix Dzerdzsinszkijről, a Cseka (a KGB elődje) megalapítójáról formált szobra a moszkvai Dzerdszinszkij téren állt a gigantikus KGB székház előtt. Vucsetics volt az alkotója a Berlin-Treptowban a szovjet felszabadítók tiszteletére felállított emlékműnek is. A kijevi Haza-anya szobor 25 méterrel magasabb a sztálingrádinál, kompozíciója pedig leginkább egy ruhát teregető mosónőre emlékeztet. A nőfigu-

3 Van egyébként olyan ’haza’ jelentésű szó is az oroszban, amely az ’apá’-ra referáló szóból származik, s így férfiként konceptualizálható, az: oтeчecтвo, ezt azonban ritkábban használják.

4 A plakáton látható arc Vszevolod Pudovkin 1926-ban – Gorkij regénye nyomán – keletkezett filmjének főszereplőjéé, Vera Baranovszkajaé. 5 Ez volt a szövege a világháborús plakátoknak is.

„S mégis, magyarnak számkivetve, lelkem sikoltva megriad – édes Hazám, fogadj szívedbe, hadd legyek hűséges fiad!” A haza-anyához való viszony ebben a szövegben végletesen meghasonlottként tételeződik. A lírai én nem egy közösség tagjának, ellenkezőleg: magyarnak számkivetve definiálja magát. A közösséghez való tartozás megvalósulhatatlan vágyként fogalmazódik meg: édes Hazám, fogadj szívedbe. A születés ellentéteként metaforizálódik a lehetetlenség: eggyé válni az elutasító mostohaként viselkedő anyával. Ezek az irodalmi kánonhoz tartozó sorok feloldhatatlan ambivalenciát fogalmaznak meg szimbolikus szinten: a magyar nemzettudat ellentmondásosságát.

31

K I TEK I N TÉS – Huszár Ágnes: A női test mint nemzetmetafora

mindig hazajön. Az ambivalenciát az orcádra ütök kettős értelme nyomatékosítja: frazeologizmusként: ’hasonlítok rád’, illetve konkrétan: ’arcul ütlek’. A harmadik szöveg József Attila Hazám című versének befejezése.

K I TEK I N TÉ S – Huszár Ágnes: A női test mint nemzetmetafora

ra egyik kinyújtott kezében egy kardot, másikban egy pajzsot tart az ég felé. A nagyhatalmi arrogancia lép így frigyre – szimbolikus síkon – a könyvfakasztó giccsel. Nem csoda, hogy a gigantikus anyafigurák által sugárzott üzenet a Szovjetunió polgárai számára cinizmusnak, sőt, nyílt gúnynak tűntek. Hogyan lehetett volna gondoskodó, szerető anyának látni azt az államot, amely polgáraira spicliket küldött, esztelen fegyverkezésével, világűrkísérleteivel pedig nyomorban tartotta őket. Egy hiteles tanú, Galina Visnyevszkaja ír erről. Őt, a Bolsoj vezető szopránját, a „gyémánt ragyogású hangú” (Ahmatova) énekesnőt férjével, Msztyiszlav Rosztropoviccsal együtt elűzték a hazájukból, mivel befogadták a nyaralójukba Szolzsenyicint. Így vall a szobor által kiváltott érzelmeiről: „A lehetetlen nyomorban eltöltött élet és a patologikus hazudozás védelmére szólít fel a „Haza édesanya” tőrrel a kezében, a csaknem százméteres szobor a hatalmas tömegsír fölött, a Mamajev-kurgánon.” (Visnyevszkaja 1994: 459) A nemzetmetaforák üzenete A metaforák üzenetet hordoznak, szólnak saját közösségükhöz és a külvilágnak is. A finn lány üzenete bátorítás: kicsik vagyunk, de nem hagyjuk magunkat legyőzni, bekebelezni. Marianne szintén bátorít: fegyverrel, zászlóval a kezében védi több mint kétszáz éve a polgári forradalom vívmányait. Ezek egyértelműen pozitív átélésre lehetőséget adó képi szimbólumok. A magyar haza vázlatos anyametaforájának – a vizuális sík és a verbális sík végül nem találkozik –

32

üzenete pesszimista. A hazának és a haza polgárainak viszonya nem harmonikus. A szövegek és képi szimbólumok elemzése a haza polgárainak azt az alapérzését sugallja, amelyet a Himnusz sorai így fogalmaznak meg: „szertenézett, s nem lelé honját e hazában”. Az orosz haza-anya eredetileg szakrális-népi metaforája a szovjet időszakban egyre inkább birodalmi jelképpé vált. Ez tetten érhető az anyafigurák „felfegyverzésében”. A 2001-ben az ősi orosz fővárosban, Kijevben felállított gigantikus szobor fenyegetően kivont kardja pedig rosszat sejtet. Reméljük, tévedünk, s a történelem következő fejezete nem ezt a címet fogja viselni: A Birodalom visszavág. Szakirodalom Ádám Péter (2004.) Francia-magyar kulturális szótár. Budapest: Corvina. Cs. Jónás Erzsébet (2008.) A nőiség metaforája az orosz nyelvben. In: Bodnár Ildikó, Kegyesné Szekeres Erika, Simigné Fenyő Sarolta (szerk.) Sokszínű nyelvészet „Női szóval – női szemmel”. Gender-kutatás a nyelvészetben és az irodalomban. Miskolci Egyetem. 195–204. Kövecses Zoltán (2005.) A metafora. Gyakorlati bevezetés a kognitív metaforaelméletbe. Budapest: Typotex. Skinner, Marilyn B. (2005.) Sexuality in Greek and Roman Culture. Blackwell Publishing. Valenius, Johanna (2004.) Undressing the Maid. Gender, Sexuality and the Body in the Construction of the Finnish Nation. Helsinki: Suomalaisen Kirjallisuuden Seura. Visnyevszkaja, Galina (1994.) Életem. Budapest: Századvég Kiadó.

Táncművész, mozgalomszervező, tánckritikus, színháztörténész Pór Anna szaktanulmányait a korai modern iskolákban – Dalcroze- és Mensendieck-rendszer, Duncan-iskola –, valamint a hazai klasszikus balettoktatásban végezte. 1936–1945 között Párizsban tevékenykedett. Fellépett csoportos és önálló előadóesteken, és koreografált. Jelentős koreográfiái ez időszakból: Madridi gyermek, Magyar béreslány. Pór Anna a párizsi emigrációból 1946-ban tért haza, s azonnal bekapcsolódott az újjászerveződő magyar táncművészeti életbe. A Magyar Táncművész Szövetség alapító tagja és 1947-től a Vasas művészegyüttes vezető koreográfusa. Párizsban megismerkedett a mozgásművészeti irányzatokkal, s nagy hatással volt rá Bartók és Kodály munkássága, valamint Molnár István magyar néptáncokat felfedező tevékenysége. 1950-tól az akkor alakuló Népművészeti Intézet Táncosztályának vezetője lett. Az országos közművelődési intézményt Széll Jenő vezette. Munkatársait a kor fiatal népi értelmiségéből válogatta. Bevonta őket a néphagyományokon alapuló magyar közművelődés szervezésébe és irányításába. Pór Anna szorosan együtt működött Muharay Elemérrel, aki a Néprajzi Osztályt vezette. Olyan új, magyar művészet megszületéséről „álmodtak”, melynek megtermékenyítője és éltetője a magyar népművészet. Ez néptánc mozgalmunk születésének nagy korszaka. Tanfolyamokat, fesztiválokat szerveztek, az egész országra kiterjedő néptánc és népzenei gyűjtéseket indítottak. Tanítványaik és ifjú munkatársaik néptánc mozgalmunk ma is elismert szakemberei, tudományos életünk képviselői. Martin György, Pesovár Ernő és Pesovár Ferenc, Tímár Sándor, Novák Ferenc, Sárosi Bálint, Borbély Jolán, és még sorolhatnám a nevét azoknak a mestereknek, akik ebből a műhelyből indultak. Az 1956-os események után Széll Jenő börtönbe került, a munkatársakat elbocsátották. Pór Anna a Petőfi Irodalmi Múzeumban kapott állást. Elvégezte a magyar irodalom szakot és a népi színjátszással, vásári komédiával, iskoladrámákkal foglalkozott. Kapcsolata azonban a néptánc és népzenei mozgalommal élete utolsó pillanatáig élő volt. (Január 14-én, a Hagyományőrző Antológián még családja kíséretében ott volt.)

A R C K É P E K

Pór Anna (1913–2009.)

Az 1970-es évek második felétől a napi művészetkritikába is bekapcsolódott, különösen a történeti megközelítést igénylő színházi és táncos produkciók iránt mutatott érdeklődést. Tanulmányai, kritikái a Színház és a Táncművészet évfolyamaiban jelentek meg. Korosztálya azon kevés képviselője közé tartozott, aki lelkesen üdvözölte a táncház mozgalmat. Kritikus, értő, szigorú, de mindenkor szeretetteljes résztvevője fesztiváljainknak, találkozóinknak, bemutatóinknak, kinek szakvéleményére, segítő szándékú tanácsaira mindig számíthattunk. Életműve, következetes szakmai magatartása, embersége példa mindannyiunk számára. Budapest, 2009. április 6.

Héra Éva

33

A R C K É P E K

Baross Gábor (1930–2009.)

Életének 79. évében elhunyt Baross Gábor Liszt Ferencdíjas, érdemes és kiváló művész karnagy, az Eötvös Loránd Tudományegyetem (ELTE) Bartók Béla Énekkara és Koncertzenekara dirigense. Baross Gábor 1930-ban született Budapesten. Tanulmányait az ELTE jogtudományi karán végezte, a Bartók Béla Szövetségben kapta karnagyi és zeneszerzői képzését, Vásárhelyi Zoltán, Sugár Rezső, Geszler György tanítványa volt. Baross Gábor 1953-tól 1957-ig a Magyar Állami Népi Együttes korrepetitora, karmestere, 1957-től az együttes művészeti vezetője. 1948-tól az ELTE Énekkarának alapítója, majd koncertzenekarának karnagya, 1970-től 1973-ig az Egyetemi Színpad vezetője, 1990-2003-ig a Magyar Kórusok és Zenekarok Szövetségének elnöke, 1991-től a Europa Cantat elnökségi tagja. Baross Gábor művészeti tevékenységéért 1971-ben kapott Liszt Ferenc-díjat, 1980-ban érdemes művész díjjal tüntették ki, de kiérdemelte többek között a Magyar Örökség-díjat és a kiváló művész elismerést is. Az általa dirigált egyetemi énekkar és zenekar tavaly jubileumi eseményekkel ünnepelte kerek évfordulóit. 34

Baross Gábor fontosnak nevezte az „értő közönség” nevelését, véleménye szerint „a művészet áramába be kell vonni a közönséget”, s akkor a hangversenytermek nem csak sztárok fellépése esetén telnek meg. A kórus rendszeresen énekli Bartók Béla és Kodály Zoltán műveit, ugyanakkor repertoárjukból sohasem hiányoznak a kortárs magyar zeneszerzők alkotásai. * 2009. január 23-án, a Magyar Kultúra Napja másnapján a magyar kulturális, azon belül pedig a zenei életet nagy veszteség érte: elhunyt Dr. Baross Gábor, az ELTE Bartók Béla Énekkarának és Koncertzenekarának karnagya. Nem sokan szolgálták rajta kívül hat évtizeden keresztül akkora alázattal és a legjobb tudásuk szerint a magyar kultúrát, szerezve annak megannyi elismerést, határon túl is, kontinensen belül és kívül, mint ő. A kultúrának volt egész életében követe, és rendkívül sokat tett érte. Jómagam életem legszebb időszakának tartom azt a 13 esztendőt, amit 1976 és 1989 között az ELTE Bartók Béla Énekkarában tölthettem. Rendkívüli élményekben lehetett részem zeneileg, szellemileg, lelkileg egyaránt. A vasfüggöny mögül is kiléphettem a kórus révén. Baross Gábor olyan közösséget hozott létre, amelyet, ha valaki beletartozott, soha nem feledi. Mint azt a mondását sem, hogy „az énekléshez két dolog kell: hideg fej és forró szív”. Pályafutásának szép pillanata volt a kórus 60. jubileumi ünnepsége, 2008 novemberében. Több száz régi és új kórustag kovácsolódott össze arra a pár órára, együtt lélegezve és énekelve Palestrinát, Bachot, Kodályt. Megvoltak a tervek, az elképzelések, sőt, még a következő hasonló összejövetel ígérete is. Halálával ennek lett most hirtelen vége. Vajon mi lesz a kórussal? Megmarad? Tovább lép? * Baross Gábor egy kerek, nagyszerű életművet hagyott ránk örökül. S nem volt véletlen, hogy mindkét Atya, aki a szertartást végezte Farkasréten és aki az emlékmisét tartotta az Egyetemi Templomban, ugyanazt a példázatot tartotta hozzá méltónak: a magvetést (Máté evangéliuma 12.13.). „Hasonlatos a mennyeknek országa az emberhez, a ki az ő földjébe jó magot vetett.” Baross Gábor jó magot vetett. A kórus megmarad, s ugyan nem ő fogja vezényelni, de szellemisége az övé lesz. Barsi Hajna

A Brassói Lapok Írói Albumában írta 1971-ben a most nyolcvanéves költő: „Gyermekkorom óta a könyv a legértékesebb jószág. Az volt apám csekélyke gazdaságában is. Ha mi egy jó könyvbe fogtunk – én olvastam, ő hallgatta – várhatták a bivalyok az itatást. Talán ezért is voltunk mindig bivaly- és lótartók, mert a bivaly igénytelen, a ló pedig gyors mozgású, s így hamarább nyélbe lehetett ütni a földműveléssel járó teendőket, több időnk maradt olvasásra. Merő véletlen, tragikus véletlen következménye, hogy rendhagyó módon, abból a több évszázados székely gazdálkodó faluból és famíliából tanári diplomával rendelkező értelmiségi lettem. Korán árvaságra jutottam, tizenegy éves koromban meghalt édesanyám, néhai Kányádi Miklósné, született László Juliánna. Sokat dolgoztam, hatéves korom óta – így szoktam panaszkodni – megkeresem, amit megeszem s a magamra valót, az utóbbi tíz évben a másokra valót is. Árván maradtam, s az addigi mindenkit földhöz verő, erős kölyökből – máról holnapra halálos beteg, csenevész gyermekké váltam. Máig az a lábadozó nyár eddigi életem leggondtalanabb nyara; játszhattam a magam korúakkal a sáncmarton. Az orvosok további fizikai munkára alkalmatlannak nyilvánítottak. Olykor még hallom a spanyolfal mögötti suttogást: – A lovakat se viheti ki a csordába? – Semmit, ami megerőltető. – Hát akkor? – Esze van? – Azt mondják, a tiszteletes úr is azt mondja. Otthon aztán édesapám – hónapok múltán, hogy visszatért belém az élet – megkérdezte, mit szólnék a kollégiumhoz? Vállaltam. – Hát akkor menj – mondta –, négy sarka van a világnak, olyan pályát válassz, amilyet akarsz, engem ne átkozz, ha meghalok, hogy ez is lehettem volna meg az is, de volt egy makacs apám. Így kerültem a székelyudvarhelyi református kollégiumba. Aztán a háború idején egy németországi hadikórházból jött a levél: „Fiam, ha tudsz, menj iskolába.” Meg is neheztelt emiatt az otthoni közvélemény, hogy ez aztán az apa, még ilyen világomlásban is arra biztatja a fiát, hogy menjen iskolába, ahelyett hogy itthon ülne a gazdaságban. Nem volt más választásom – különben is mindenki ipari pályák felé orientálódott abban az időben –, beiratkoztam a fémipari középiskolába, ugyancsak Udvarhelyen. Ott is érettségiztem 1950-ben. Ekkor már verseket írtam, ott fedezett fel Páskándi Géza, s közölte első zsengémet az Ifjúmunkásban. Hogy

A R C K É P E K

Kányádi Sándor

jól tette-e, ma sem tudom. De már nincs visszaút. Meggyőződésem, hogy édesapám a költő, én csak szerény íródeákja vagyok. Igyekszem hűen megfogalmazni, amit tollba mond.” (Részletek a Brassói Lapok 1971. augusztus 7-i számában megjelent írói vallomásból.) * Az idő tájt, amikor ezek a sorok megszülettek, Kányádi Sándor nemegyszer megállított utcán, szerkesztőségben, rendezvényeken: „Mondtam már, hogy édesapám a lelkemre kötötte, ha találkozunk, el ne felejtsek szólni neked…?” Tudhattam: minden sorom megmérettetik – főként azok, amelyek a falusiak hetilapjában, a Falvak Népében jelentek meg –, s hogy ezentúl immár Kányádi Miklós bácsi színe előtt is helyt kell állanom. Amióta pedig a BL írói albumában olvashattam a fentebbi emlékidézést, azóta nemcsak az volt a fontos számomra, amire Kányádi apó esetleg rábólinthat: „na, ezért tényleg nem volt kár a drága papiros”; azt is kezdtem vizsgálni, hogy vajon mi lehet az, amiért csóválná a fejét: „kár annak a papír, aki nem tudja megművelni”. 35

Emiatt késlekedtem volna? A fejcsóválásaitól tartva halogattam vajon a személyes találkozást? Ha így történt, akkor ugyancsak sokat veszítettem vele. Magyarázhatnám persze a sokfelé szólító kötelezettséggel, az újságírással járó szertelenséggel – de jól tudom: nem ez a lényeg. A lélek – a szellem? – másképpen járja útjait, mint az ember. Meglehet, hogy valami alkati fogyatékosság is közrejátszott e késlekedésben: akikről tudva tudom, hogy valamennyire is számon tartanak, akik számára az írásaim valamit is jelentenek, épp azok előtt vagyok a legfeszélyezettebb. Mintha attól tartanék: nehogy apró pénzre váltsam azt az erkölcsi tőkét, amit írásaimmal csak gyarapítani szeretnék. * Jóllehet a Nagy-Homoród mente egyik kicsiny falujában láttam meg a napvilágot, édesanyám elbeszéléseiből már gyermekkoromtól úgy „ismertem” Kolozsvárt, mint Recsenyéd hét határának megannyi titkát. Szüleim 1938 nyarán keltek egybe, s előbb Brassóba, majd Kolozsvárra mentek „szerencsét próbálni”. Kellett a pénz a földvásárláshoz, a házépítéshez. Amikor közeledett az egyetemi felvételim ideje, édesapám eladta egyetlen jófajta bivalyunkat, és a szentmártoni őszi vásárról hazahozott helyette egy fejőstehenet – egyetem ide vagy oda, a család tej nélkül nem maradhat –, a különbözetet pedig átadta nekem: „Eredj, fiam, próbálj te is szerencsét!” Édesanyám ragaszkodott ahhoz, hogy ő kísérjen fel Kolozsvárra. Az állomás épülete, a főtéri Szent Mihály templom, a Mátyás szobor, az Egyetem, a Farkas utca mind-mind megnyugtató otthonosságot sugallt, és a gyermekkorból „jól ismert” részletek egykettőre hozzásegítettek ahhoz, hogy birtokba vegyem azt a várost, ahol tulajdonképpen meg kellett volna születnem, ha áldott állapotban lévő édesanyám nem menekít haza az állomás környékének bombázása (1944. június 2.) elől. Szüleimnek volt egy szomszéd falusi, homoródszentpáli komájuk, Balázs Pali bácsi, aki feleségével együtt ugyanazokat a stációkat járta be, mint ők. Azért némi különbség mutatkozott, persze, merthogy Pali bácsinak sikerült – akárcsak a Dél-Erdélyből menekült Horváth Istvánnak – szegődményes szolgaként állást kapnia az Egyetemi Könyvtárban. Én már a bölcsészkar nagy tekintélyű gondnokaként ismertem meg Pali bácsit, amikor édesanyám 1963 szeptember elsején a „gondjaira” bízott. Aki annyira komolyan vette megbízatását, hogy amikor pár napra rá megjelent az első versem, nyomban átvitt a bölcsészkarral szemközt 36

lakó Kányádi Sándorhoz, a következő héten pedig felvitt Horváth Istvánhoz a dombra kaptató Görögtemplom utcába. A felvételi után beköltözhettem a Biasini szállóval szemközti diákotthonba, s így mindkettőjükhöz közel kerültem. A szó konkrét és átvitt értelmében egyaránt. Hiszen csak egy „hajításnyira” volt a Napsugár szerkesztősége is, ahová Kányádi 1960 és 1990 között harminc éven át naponta bejárt – ha éppen nem volt kiszálláson, többnyire Napsugár-találkozókon. Egyetemista koromban két dolgot szerettem igazán: könyvtárba és a Gaál Gábor Körbe járni. Alighogy bejutottam az Egyetemi Könyvtár katalógustermébe, az első dolgom az volt, hogy megnézzem, mit találok Kányádi Sándor, illetve Horváth István nevénél. Az udvarhelyi gimnáziumban fölöttem járóktól – Farkas Árpádra, Magyari Lajosra, Molnos Lajosra, Balázs Andrásra, Éltető Józsefre, a Gaál Gábor Kör korabeli hangadóira gondolok – úgy hallottam ugyanis, hogy megjelenése után nem sokkal visszavonták a költő 1957-es Sirálytánc című verseskönyvét. Nem hittem a szememnek, amikor a kötetcímre rápillantottam, és az addig bennem csak foszlányokban élő címadó költeményt egészében elolvashattam: „Sirályok táncoltak, keringőztek / a víz fölött. / S az öreg tenger – a maga módján – / gyönyörködött, // gyönyörködött bennük, s olykor egy-egy / bárány-szép habot / a kecsesen reálibbenő sirályok / alá ringatott. // Szép is volt ez a szinte magáért való / lengő játék. / Ha sirály volnék – gondoltam –, én is / így csinálnék. // Mert szép is az: a magasság s mélység / peremén / táncolni, keringőzni kecsesen, / könnyedén. // Megbűvölten csodáltam én is ez / ördögi, víg / kenyérkereset szórakoztató, / új cseleit. // És értettem már az egész táncos / ceremóniát: / ki-ki megfogta véle a maga / kis vagy nagy halát. // De nem bántott e szép haszonlesés, / csak akkor szomorodtam el, / mikor a tenger birkózni kezdett / a szelek seregeivel, // s a sirályok, ó, a sirályság, össze- / s szétriadt; / jóllakottan és veszekedve keresték / az árbocokat. // Tágult, s majd elfért egy vitorlában / az egész láthatár. / Nem volt köztük egy égre kiáltó bátor / viharmadár.” A címadó verset azóta is emblematikusnak érzem; nem véletlen, hogy a „hibátlan szerkesztésű, szarkasztikus kicsengésű metaforikus példázat” (Pécsi Györgyi) a korabeli diktatórikus rendszer tűréshatárának bizonyult. A Ceauşescu nevéhez fűződő kommunista vészkorszakban később magamnak is valami hasonlót kellett átélnem – amikor a bezúzásra ítélt könyvével együtt magát a szerzőt

* Amikor 1977 nyarán végre szemtől szembe kerültem Kányádi Miklós bácsival, mind a ketten úgy éreztük: ennek a találkozásnak jóval korábban kellett volna megtörténnie. Akkor sem a riporteri szándék vitt el hozzá, hanem a lélek parancsa. Látnom kellett végre azt az embert, akinek a tekintetét – láthatatlanul is – magamon éreztem, valahányszor új íráshoz kezdtem. Szerettem volna megköszönni neki, hogy évek óta kitüntetett figyelmével; hogy mindig a legjobbkor jutottam eszébe… Ha csüggesztő éveimben valamitől új erőre kaptam, mindenekelőtt a nagygalambfalvi üzeneteknek köszönhettem, hogy a megkezdett úton továbbhaladhattam. Amint a feljegyzései között rábukkantam az egyetlen gépelt lapnyi írásra, amelynek ő a szerzője (Kányádi Miklós utolsó kívánsága arra nézve, hogy milyen legyen a temetése), az első gondolatom az volt: vajon nem követtem-é el valami szentségtörést már pusztán azzal is, hogy egyáltalán kézbe vehettem? Hiszen olyasmiről van szó, ami csakis a családtagokra tartozik. Megnyugtatott, hogy nemcsak reájuk. Sokkal tágabb közösséghez kíván szólni általa, a meggondolkoztatás igényével. Hogy a másolással ne töltsem az időt, megengedte, hogy a gépelt szöveget magammal vigyem Kolozsvárra. Arra kért csupán, hogy aztán mielőbb adjam át a fiának: „Én, Kányádi Miklós, 1976. január 13-án felkerestem lelkipásztoromat, és arra kértem, hogy írja le utolsó kívánságomat, melyeket temetésemről már régebben kigondoltam. Éveken keresztül fontolgattam: vajon helyes-e, amit akarok? Bármire gondoltam, mindig visszatértem előbbi szándékaimhoz – és azokat helyénvalóknak találtam. Gyermekeimmel ezeket már évekkel ezelőtt közöltem. Bízom gyermekeimben: hiszem, hogy utolsó kívánságom teljesítik, és temetésemet akaratom szerint rendezik. Szerény temetést akarok, mert együtt éreztem a háborúban elesett bajtársakkal, de szeretem és embernek néztem azokat is, akiknek nem járt ki a temetési pompa. A mások gondolkodása, véleménye nem szabad hogy befolyásolja gyermekeimet, sem temetésemet. Ezért kérem és meghagyom, hogy temetésem a következőképpen történjen:

1. Temetkezési helyem édesapám ölében legyen, a kertben. 2. Koszorút se koporsómra, se síromra ne tegyen senki se. 3. Temetésem után evés-ivás ne legyen, ennek helye a disznó halála után van, nem az én halálom után. 4. Zenekar sem a koporsóm mellett, sem a síromnál ne muzsikáljon. A fentieket azért írattam le, hogy örökre megmaradjanak; hogy az élőknek jó példát adjak; hogy életük értelmét ne a külsőségekben, lakmározásokban keressék, hanem az emberségben, tisztességben, szerénységben – az élők megbecsülésében. Az élet megjavítását akarom, nem a halál kidíszítését. Életet és nem halált akarok, ennek megfelelően: 5. kívánságom az, hogy síromon virág nyíljon. Ennél szebb tiszteletet nem akarok, nincs is! Úgy gondozzák síromat, ahogy én gondoztam az édesapám sírját.” Nem kis bölcsesség szükséges ahhoz, hogy az egyes ember a körülmények hatalmán felülemelkedhessék; hogy munkás élete példájával – ha szükség mutatkozik rá, halálával is – új törvényt szabhasson. Kányádi apó élete (1904. jan. 20. – 1982. dec. 19.) értelmes volt – emberségből példát mutatott –, tehát a halála sem lehet értelmetlen. Amikor testamentumát tollba mondta és kézjegyével ellátta, hetvenkét éves volt. Nagyobbik lányától, Csomor Albertné Kányádi Rózától (sz. 1937) most tudom meg: évek múltán is felemlegette, hogy milyen jól kibeszélhette magát velem. Hogy mi volt a véleménye arról, ahogyan találkozásunkat a Látóhegyi töprengések című 1979-es Kriterion-kötetemben megörökítettem, azt sosem mertem megkérdezni a fiától. Megelégedtem azzal, hogy amikor édesapja utolsó kívánságának szövegét átadtam, nem talált vétket a kéziratomban. – Hogy zajlott le temetés? – kérdeztem ez év tavaszán Rózától. – Úgy, ahogy azt apó meghagyta. Nyílnak a sírján a virágok. „Lőjetek sort, ha adódik rá mód” – a Levéltöredékek című Kányádi-vers szerint ezt suttogta Miklós bácsi a kórházi ágyon. Rózától tudom, hogy Nagy Gábor tiszteletes és Borbély Gábor főesperes prédikálta el a kertben, a vörös belű körtefa alatt. A végtisztességtevő sortűz azonban nem éppen úgy sikerült, ahogyan azt Kányádi Sándor szerette volna. Aminek engedélyezését az illetékes „nagyhatalmú tábornok” nem merte vállalni, azt Kányádi apó 37

AR CK ÉP E K – Erdélyi arcok – Cseke Péter: Kányádi Sándor

is anatéma alá helyezték. Az eljárás is kísértetiesen hasonlatos volt: önérdeküket védő vagy megfélemlített feljelentők perverz módon azt követelték, hogy a szerző vagy a szerkesztő fizesse ki a bezúzás költségeit is.

AR CK ÉP E K – Erdélyi arcok – Cseke Péter: Kányádi Sándor

iránti tiszteletből a helybeli nyugalmazott rendőr és puskatulajdonos, Szakács Miklós hajtotta végre a költő „vezényszavára”. Amiként az a Felemás őszi versek gyűjteményben (Jelenkor Kiadó, Pécs 2002) olvasható: „de a békés szándékú végtisztességtevés / céljából öt vaktöltényre és öt / kiszolgált puskára sem futotta / a szövetséges mint annyiszor viharos-véres / történelmünk során most is csak mézes- / mázas szavakkal etetett / s nem küldött fölmentő sereget // de ne bántsuk az ígérettevőt / a tegnap még nagyhatalmú tábornok mára öt / puskának s öt vaktölténynek sem volt már ura / kukoricát szedni küldték el falura / elszomorító volt ahogyan szemlesütve / sikertelenségét később elmesélte / s te mintha tudtad volna hogy minden igyekezet / meddő marad ezért a sortüzet / már jó előre megszegődted / egy liter pálinkát adtál a tisztelgőnek / falunk egyetlen puska-tulajdonosának / de ő tisztességből vállalta bár tudta másnap / szinte biztos hogy végleg / búcsút mondhat a vadászengedélynek // Lelked az Úrnak a tiszteletes úgy adta számba / hogy aki hívő szinte megkívánta / őt is majd ilyen igéktbensőségesd,ől kísérve / tegyék föl illés szekerére / és eljött csíkból a testvér felekezet / espöröse s mondott köszönetet / prédikációba illő történeteidért / búcsúzóul mibennünk áldott / lelkedért elmondtuk együtt a miatyánkot // Aztán lőttünk ha nem is sort csupán / egy puska volt a minden frontok mindkét oldalán / elesettekért és a haza sose tért / elhurcolt rabokért / és érted megboldogult székely közvitéz / neked tisztelgőn dördült két lövés / egyszerű búcsú volt akár egy kézfogás” Csak egyet érteni lehet Kányádi monográfusával, Pécsi Györgyivel: a Levéltöredékek minden bizonnyal a magyar irodalom legszebb apasiratói közé tartozik. Korán elhunyt édesanyjáról, akit a Holtomig ismeretlen című költeményében siratott el 1964-ben, igen kevés személyes emléke maradt. Annál maradandóbb élményélességgel idézhette fel édesapja emberi nagyságát, erkölcsi tisztaságát, rendíthetetlenségét. „Egyik korai lét- és sorsösszegző hosszúversét is neki szentelte, az El-elcsukló ének címűt. E poémában árnyaltan fogalmazta meg, miért válhatott számára példaképpé; szociográfus egzaktsággal nemcsak sorsát, de külső megjelenését, apróbb szokásait is megörökítette a költő. A Levéltöredékekben újra őt idézi: emelkedett, enyhén pátoszos, fájdalmas vallomásban, el-elcsukló hangon, megrendülten siratja el. A gyász felidézésével újra megerősíti a köztük lévő mély emberi, bensőséges, meghitt, ugyanakkor tartózkodó, férfias, patriar38

chális viszonyt (a költő a versben tegezi, holott életében, az akkori székely falu hagyománya szerint magázta). A temetés körülményeinek felidézése, a méltatlanság érzése (nem teljesíthették maradéktalanul utolsó kívánságát), a megalázó és sokszor megalázott élet a költő tiborci keserű panaszát és hamleti vívódását hívja elő: »Magam akit atyjának szelleme segít / segített véghez vinni amit végbe vitt / bosszút kin állhatnék azért / ami bennünket ért / meg a kínt kin torolhatom / és ha megtorolom / mit érek azzal el / a megtorlás új megtorlást követel / rakódik a bűn rakásról rakásra / s a léleknek nem lesz itt maradása«. A földi életben elmaradt igazságszolgáltatás után ismét (vö. Halottak napja Bécsben, A folyók közt című verseket) az égi igazságszolgáltatás felé fordul, »érdemes volt-e vágynod odaátra / van-e a halottak szent köztársasága / megbékül-e a lélek ha már nincs a test / vagy a testinél szörnyűbb kínokat növeszt?« –, helyreáll-e az erkölcsi világrend a világ metafizikai teljességében? A fájdalom, a gyász, a méltánytalanság és az igazságszolgáltatás elmaradásának sötét tónusát azonban kiegyenlíti, harmóniába oldja a halál, mely az élet része…” (Pécsi Györgyi: Kányádi Sándor. Kalligram Könyvkiadó, Pozsony, 2003. 198–199.) * A leáldozott diktatórikus rendszerben Kányádi Sándor igazán nem kényeztetett el bennünket gyakori jelentkezéseivel az irodalmi sajtóban, miközben a Napsugár-korú gyermekek állandó vendége volt. Nemcsak a lap hasábjain – az iskolákban is. A folyóirat megjelenésének huszadik évfordulója (1977. január) jó alkalmat kínált ahhoz, hogy arról faggassam a költőt: mit jelent számára ez a munka? Akkoriban Betűpiramis címmel kötetet terveztem az 1956 utáni romániai magyar sajtó jelenségeiről, meghatározó laptípusairól. Elképzelésemet nem hozhattam ugyan tető alá – az Utunk és A Hét által felvállalt lapportré-sorozatomat leállították –, de máig emlékezetes maradt az a verőfényes téli délelőtt a Béke téri Diákművelődési Ház legfelső emeletén, ahol Kányádinak vagy Lászlóffy Aladárnak vitt kézirataimmal annyiszor megfordultam diákéveim alatt. Szerencsémnek tarthatom, hogy Napsugár-témakörben nekem nyilatkozott először a költő. Oka lehet annak is, hogy e beszélgetés megjelenése után fél esztendőre eljutottam Nagygalambfalvára. – Te is falun születtél, így hát tisztában lehetsz azzal: a magam fajta ember huszonöt évi aktív szolgálat után is nehezen tudja munkának tekin-

teni ezt a mi-féle munkánkat, a szellemit. De ha mindenképpen ragaszkodsz a válaszhoz, akkor – a jó öreg hasonlattal élve – leginkább magvetésnek nevezném. S ezzel már azt is megmondtam, hogy nemcsak munkása, de valamiképpen haszonélvezője is vagyok a Napsugárnak – azon túlmenően, hogy eltart. Hiszen 57 000 példányban jelenik meg immár, ami elég tekintélyes olvasótábornak mondható. Ha ennek az apró népségnek csak egytizede marad meg felnőtt olvasónak, akkor is elmondhatjuk, hogy szép számban toboroztunk híveket a költészetnek, az irodalomnak, s egyben magunknak. Mert az irodalmat nem lehet mereven szétválasztani külön gyermek-és külön felnőtt-irodalomra. Egyébként sem szeretem a gyermekirodalom kifejezést. Minden valamirevaló írás – és különösen a vers – gyermekeknek is való. Csak egyik korábban, másik későbben. És fordítva is ugyanez a helyzet. – A makfalvi és a kibédi találkozók, amelyek lényegében már valóságos szerzői estekké nőttek, tudomásom szerint eléggé meggyőzően bizonyították ezt: a legfiatalabb korosztálytól a legidősebbig – ahogy a városfalvi találkozó után is elhangzott: a karon ülőtől a botra támaszkodóig – mindenik maradandó élményként tartja számon Kányádi Sándor költészetét. Gyakran kap személyre szóló meghívókat a Napsugár-olvasóktól? – A magvető hasonlatot abban az értelemben is érvényesnek érzem, hogy – Benedek Elek úttörő munkáját folytatva a mai körülmények és lehetőségek között – iskolától iskoláig járunk. Kezdetben együtt indultunk el mindenüvé, ahová hívtak bennünket. Az utóbbi években már nem győztünk eleget tenni a meghívásoknak; hogy mégis mindenütt ott lehessünk, ahol várnak, magam külön is útnak indultam. Csak az elmúlt évben hetven napot voltam kiszálláson, s az alatt félszáznyi találkozón vettem részt. – Visszahatnak-e ezek a találkozások valamilyen formában az írói munkára? – Valóságismeret címén gyakorta számon kérik a magamfajtától, hogy miként tartja a kapcsolatot az olvasókkal, a művelődésre vágyó néppel. De hogy ennek a kapcsolatnak milyen mélységei lehetnek, mi mindent tudatosítanak az emberben – arra ritkán kíváncsiak. Ha már kérdeztél, felidéznék egy történetet. Az egyik találkozón egy falusi kisiskolás tanítója sugallta kérdését, melynek veleje az lett volna, hogy mi a vers, ijedtemben – mint a háborús történetek katonája a még föl nem robbant gránátot –, visszadobtam: „Hát te mondd meg, szerinted: mi a vers?”

„A vers az – kapaszkodott tekintetembe bátorításért –, amit mondani kell.” Derültség morajlott végig a termen. Csak mi ketten álltunk megilletődve. Ő egy kicsit a bumerángtól-szabadulás könynyebbségével s hálásan is ugyanakkor, amiért nem nevettem ki. Én meg annak a súlya alatt, hogy ez a kisfiú kimondta, amit én régóta sejdítek, hiszek, s elelmondok alkalomadtán, ha nem is ilyen egyszerűen. A vers az, amit mondani kell. Mintha valami távoli, az idők kezdetétől hirtelen ideért fuvallat legyintett volna meg. Mintha Homérosz riadt volna föl bóbiskolásából s nyitotta volna rám fénnyel teli világtalan szemét. Mintha a Gutenberg óta könyvbe száműzött versek, poémák egyszerre mind hazaszabadultak, pódiumra, képernyőre álltak volna, hangszalagon masírozva, vagy hanglemezek körmenetében énekeltek volna. Mintha Petőfi Sándor ült volna be közénk. A vers az, amit mondani kell. Nem kötelezően, hanem szükségből. Hiszen mondjuk mi mindannyian, amikor magunkban olvassuk is, mondjuk a verset. Kérdésére talán csak a hangunk, a suttogásunk lehet a válasz. * Egyik alkalommal, amikor a Napsugár szerkesztőségéből eljőve a Széchenyi téri piac felé kanyarodott utunk, két köszörűs munkájának látványa állított meg a bejáratnál. Ez a látvány azóta is benne munkál. „A szavak vándorköszörűse vagyok, elkopott névszókat, kicsorbult igéket élezek” – ekképp fogalmazta meg költői hitvallását a Kossuth- és Herder-díjas költő 2008. január 21-én, amikor Budapesten kitüntették a Magyar Kultúra Követe címmel. A pénzjutalommal nem járó cím azoknak a magyar, illetve külföldi magánszemélyeknek adományozzák, akik munkásságukkal kiemelkedő érdemeket szereztek a magyar kultúra külföldi képviselete terén, tevékenységükkel, kezdeményezéseikkel hozzájárultak ahhoz, hogy a magyar kultúrát külföldön is megismerjék. Elek apó két világháború közötti kezdeményezését folytatva Kányádi Sándor a legutóbbi időkben is évente száznál több találkozót tartott. Nemcsak a Kárpát-medencében. Szerte a világon, ahol magyarok élnek. Cseke Péter 39

A R C K É P E K

Szász Zoltán

„A szellem gentlemanje” 1 Mindig különvéleménye volt; amire más is rájött, nemigen érdekelte. Lehet, hogy ez túl sommásnak tűnő megállapítás, de tény: azok, akik nekrológot írtak róla – Schöpflin Aladár, Móricz Zsigmond, Márai Sándor –, nem mulasztották el megjegyezni, hogy rendszerint nem értettek egyet vele. Meggyőzni természetesen nem lehetett: a „vitafél” általában szóhoz sem jutott tőle. Móricz így írta le Szász Zoltánnak ezt a vonását: „Született ellenmondó, abszolút különvélemény. Soha senkinek nem deferált. De nem is lehetett vele vitatkozni, mert akkora szózuhataggal fojtott le, hogy lélegzethez sem jutottál, az érvek, a tudás, a szempontok olyan káprázatos rohama lávázott belőle, hogy elég volt elámulni ezen a tökéletes felkészültségen. S nem volt kérdés, ami egy irodalmilag képzett budapesti ember előtt feltűnhetett, amiben ne lett volna ugyanolyan egészen felkészült.”1 A róla szóló további megemlékezések, illetve nekrológok, így Schöpflin és Márai írásai együtt a magányos, nyo1 m. zs. [Móricz Zsigmond]: A halál mezsgyéjén. Kelet Népe, 1940. 7. szám, 20. p. (Az idézeteket a mai helyesírási irányelvek szerint átírva közlöm.)

40

morúságos körülmények között tengődő utolsó úr képét őrizték meg róla – aki viszont nem tudta kifutni igazi formáját; Móricz is megállapítja, hogy nemigen ismert mást, aki ennyit tudott – s aki ilyen keveset hozott ki magából. Schöpflin fölsorolja ugyan, hogy Szász mely műfajokban alkotott, de búcsúszövegében ezeket a munkáit sem érdemesíti sok szóra. Szerinte Szász Zoltán prózájában és drámájában sem az ábrázolás az érdem, hanem a dialektika. Novellái is inkább csevegések; a cikkei is azok. Amikor pályája kezdetén Ambrus Zoltán lapjába tanulmányt írt Nietzschéről és Schopenhauerről, mondja Schöpflin, azt várták, hogy nagy esszéista lesz belőle, „[…] mégse lett esszéíró. Egész életében tárcaíró maradt, társadalmi és lélektani csevegések írója.”2 Közben pedig tudjuk, hogy filozófiai műveltségének ezer jelét adta, írásaiba beszőtte ide vonatkozó olvasmányélményeit; a századelő orgánumaiban vagy 1923–1924-ben kiadott folyóiratában, A Szellemben pedig, melyet egymaga írt, komoly társadalomtudományi vonatkozású tanulmányai találhatók. Hogy ezeket ki olvasta, azt persze nemigen lehet tudni; azt sem, honnan volt annyi pénze hogy egyáltalán megjelentethette – ha rövid ideig is – ezt az orgánumát (melynek számai ma közgyűjteményekben is alig találhatók meg, magam kettőhöz jutottam hozzá). Még egy idézet, most Máraitól, ebben már nemcsak Szász életének szellemi vonatkozásaira, de az őt szigorúan korlátozó materiális tényezőkre is találunk utalást: „Órákon át tudott vitatkozni elvont, világmegváltó vagy fogalomtisztázó kérdésekről, s közben tudtam, hogy vitatársamnak, aki ilyen erővel, töretlen hévvel áll ki a legnemesebb emberi ügyek mellett, pontosan annyi pénz van csak a zsebében, amennyi feketéje kifizetéséhez szükséges, s tudtam azt is, hogy nincs mód reá, segíteni neki, nincs földi hatalmasság, melytől vagy akitől pénzt elfogadna, nem ismeri a kölcsönkérés szokásait, megközelíthetetlen nagyúr, félelmes, didergető szegénységében is.”3 Könyv alakban megjelent művei közül az első és legterjedelmesebb, A szerelem, noha az új lexiko2 Schöpflin Aladár: Szász Zoltán halálára. Nyugat, 1940., [261.] p. A „csevegés” – talán Schöpflin szövegéből (bár Kaffka Margit később citálandó cikkében is szerepel) – átöröklődött, szinte „állandó” jelzője lett Szász munkáinak. Lásd a lexikonszócikket: „Tanulmányaival tűnt fel, különösen A szerelem c. bölcselkedő-csevegő kötetével (1913).” Magyar irodalmi lexikon. Főszerkesztő: Benedek Marcell. III. köt. S–Z. Akadémiai Kiadó, Budapest 1965, [154.] p. 3 Márai Sándor: Egy úr emléke. In uő: Ihlet és nemzedék. Akadémiai Kiadó–Helikon Kiadó, [Budapest 1992] (Márai Sándor művei), 135. p.

nok elbeszéléskötetként – „elb.” – jelölik, valójában egyetlen terjedelmes esszé, illetve tanulmány. Kelendő munka lehetett: néhány év alatt három kiadása jelent meg – recepciója viszont nemigen volt. Írója Kaffka Margittal keveredett miatta polémiába, aki a nőkről szóló passzusok közül többet naivnak minősített. Kaffkának az eredetileg a Nyugatban megjelent kritikájára Szász írásban válaszolt ugyanott; cikke tengelyében az állt, hogy az írónő nem a közmegegyezésnek megfelelően használja az idézőjelet, a nála szereplő Szász Zoltán-citátumok egyike sem származik ugyanis a bírált könyvből. Ezt Kaffka el is ismerte, de állította, hogy a részben általa alakított idézetek szerinte híven tükrözik Szász téziseit. (A cikk, a válaszcikk és a viszontválasz együtt olvasható az írónő egyik könyvében.4) Nem érdektelen, hogy Kaffka Margit szerint Szász a szerelem tárgyaként munkájában megjelenő általános nőalakot elméletileg a polgári középosztály hölgyeinek jellemzőiből vonta el – erre valóban van utalás a könyvben –, gyakorlatilag viszont a kispolgári nő jegyei mutatkoznak meg benne. Ez azért is érdekes, mert Szásznál egyébként egyfajta kulturális elit válik követendő mintává, aminek „tenyésztelepe” a polgárság citoyen ága. Irodalmi eszmélkedésében viszont, s ezt saját vallomása támasztja alá, nem a polgári gondolkodás és mentalitás képviselői játszottak perdöntő szerepet – vagy legalábbis nem csak ők. Meghatározó olvasmányélményeit pontosan ismerjük. Az első világháború utolsó évében megjelent Könyvek könyve című kiadvány a magyar szellemi élet számos kiemelkedő alakjának vallomását közli a szellemiségének alakulását befolyásoló könyvekről.5 Ebben Szász a kritikusok, publicisták, szerkesztők csoportjában szerepel – noha a kopf mint két sikeres mű, a Ked4 Kaffka Margit: Hullámzó élet. Cikkek, tanulmányok. A válogatás, előszó és jegyzetek Bodnár György munkája. Szépirodalmi Könyvkiadó, [Budapest] 1959, 111–[115.]; 328–333. p. Kaffka véleménye a könyvről egyébként egyáltalán nem elutasító: „Teóriás beskatulyázások, furcsa szentenciák, szaloni értékű és merészségű döntések akadnak Szász Zoltán könyvében; de van sok becsületes jóindulat, írói kvalitás, szellemesség és komoly, igaz-emberi morál. Ember beszél itt, aki mindenfajta emberi – író, ki mindenfajta írói – zülléstől, kávéházias, pesties, cinikus, komolytalan, veséző iránytól moraliter a legtávolabb tudott maradni.” I. m., 115. p. 5 Könyvek könyve. 87 magyar író, tudós, művész, közéleti ember és kiadó vallomása kedves olvasmányairól. Szerkesztette és bevezetést írt hozzá: Kőhalmi Béla. Lantos kiadása, Budapest [1918], 179–180. p. A megkérdezetteknek arra a két kérdésre kellett válaszolniuk, hogy mely műveket olvasnak állandóan vagy újra meg újra, illetve hogy melyek gyakoroltak rájuk átmenetileg nagy hatást.

ves mester! című színdarab és a már említett A szerelem szerzőjeként mutatja be –, például Fenyő Miksa, Fülep Lajos, Ignotus, Lukács György, Schöpflin és Supka Géza társaságában. „Kérdésére nem adhatok egészen pontos, a kérdés irányításaihoz teljesen igazodó feleletet – kezdi válaszát –, mert ha azt tenném, legfeljebb egy-két könyvet említenék, s ezeknek említése pedig nem jellemezné kimerítően fejlődésemet. Ezért inkább egyes írókat, sőt egész eszmeáramlatokat fogok említeni, amelyek egymásban és egymás mellett hatottak gondolkozásmódom kialakulására, s így a bennem rejlő organikus tulajdonságok mellett az okai, hogy olyan vagyok, amilyen.” Nyilatkozata szerint öt-hat évesen Arany, Vörösmarty, Goethe és Schiller műveit olvasta, tizenkét-tizenhárom évesen viszont már Platónt, Kantot, Schopenhauert. Húsz éves kora körül egy rövid időre Nietzsche hatása alá került, majd tartósabb érvénnyel Taine és Renan bűvkörébe, ezután pedig Darwin, Spencer és Haeckel mutatott irányt neki. Harmincévesen a történelmi materializmus és a szociáldemokrácia kötötte le, az ekkor rá ható szerzők közül csak Max Nordaut említi meg. A körkérdés idején a freudizmus és Bergson foglalkoztatja. „Különösen kedveli” Goethét, a Faustot és a West-östlicher Divant, Heine verseit, főként utolsó korszakából, Vörösmartyt, Aranyt – elsősorban a nem népies műveit –, Az ember tragédiáját, Byron Don Juanját, végül a regényírók közül Stendhalt, Balzacot, Zolát, Flaubert-t, Anatol France-ot, Tolsztojt. A névsor a nem par excellence regényíró D’Annunzióval zárul, ami azért is érdekes, mert azon ideológia iránt, amellyel az olasz író neve később összekapcsolódott – ez a fasizmus –, Szász a legparányibb rokonszenvet sem táplálta. A drámaírók közül Moliére, Ibsen, Rostand a kedvencei. „Újabban politikai tanulmányokat olvasok” – fejezi be Szász a fölsorolást, ezzel talán alkotói fordulatát is bejelentve, illetve előlegezve. A szerelem című könyve egyik fejezetében egyébként az általa változatlanul tisztelt Schopenhauer szerelemfilozófiáját cáfolja. Ami Szász Zoltán neveltetését, a kultúrába való családi beágyazottságát illeti, pályaképe atipikusnak mondható. Ugyanis abból a szemerjai előnevű Szász családból származott, amely számtalan tagját adta a XIX. és a XX. század (főként erdélyi) kulturális elitjének, sőt, volt olyan időszak, amikor az erdélyi és a magyarországi református egyház élén is az e családból származó püspök állt. Később idézem Lengyel József könyvét, amelyben az áll, hogy maga Szász Zoltán is püspökfi volt, ám ez az adat téves. Az Új magyar irodalmi lexikonban számos szócikk 41

van a família tagjairól,6 s ezekből némi következtetéssel7 az derül ki, hogy az 1877-ben Kolozsvárt született Szász Zoltán unokaöccse volt a püspök Szász Károlynak (1829–1905), nagyapja Szász Károly (1798–1853) jogtudós, politikus, Kemény Zsigmond tanára volt. Bizonyos, hogy tisztában volt ennek a családi múltnak, illetve neveltetésének a hozadékaival, a püspökök, írók, püspökírók fölhalmozta szellemi tőke jelentőségével. Lennebb szólok a zsidókról írott, az 1920-as évek közepén kiadott könyvéről; ebben ő is nagyra értékeli a zsidóságnak a kultúrában betöltött szerepét – ezt pedig elsősorban a szellemi elit „beltenyészeté”-nek üdvös hatásából vezeti le. S bár eddig kevés nyomát találtam annak, hogy túlságosan pozitívan értékelte volna általában a protestantizmus eszmeirányzatait, vagy konkrétabban a magyar református szellemi hagyományt, amikor ezt az említett tézisét tárgyalja, talán öntudatlanul és közvetetten, de hazabeszélt: „… a középkorban a keresztény szellemi életnek majdnem kizárólagos hordozója a katolikus papság volt, melyet a nőtlenség meddősített, és így a legszellemibb hajlamú egyedek kikapcsolódtak a szaporodásból. Hogy mit vesztett a kereszténység emberállománya a katolikus papság nőtlensége folytán, ezt megsejteti az az ismert tény, hogy egyes protestáns országokban, Nagy-Britanniában és Németországban a papi családokból tömegesen kerültek ki jeles szellemi tehetségű emberek. Régebbi századokban mindenütt, az angolszász országokban még ma is a papi pálya a tehetséges, kiváló egyének versenytere, e foglalkozási ág tagjainak szaporodása tehát nagy érdeke minden kulturális fejlődésnek.”8 Mindezek dacára Szász Schöpflin szerint „nem vállalta a családi hagyományt”,9 sőt, konzervatívnak minősítve azt, szembe is szállt vele, így került egy másik pályára, a sordíjas újságíróéra. Megerősíteni látszik ezt az idézett Móricz-nekrológ is: „Szász Zoltán egy egész társadalmi réteget hurcolt magában, s egy életet áldozott rá, hogy az ezzel való szakítását dokumentálja. Ez a harc kiélte acéltartalmát, s csak ritkán suhantott a damaszkuszi penge döntően.”10 Az igaz6 Új magyar irodalmi lexikon. [III. köt.] P–Zs. Főszerkesztő: Péter László. Második, javított, bővített kiadás, Akadémiai Kiadó, Budapest 2000, 2051–2056. p. 7 Erre azért van szükség, mert a Szász Zoltán-szócikkből csak az derül ki hogy apja Szász Gyula (1834–1895) volt, de szócikket csak a család egy másik Gyula nevű tagja (1866–1891) kapott. 8 Szász Zoltán: Magyarság és zsidóság. Szekulesz Imre és társa, Budapest [1926], 65. p. 9 Schöpflin Aladár: Szász Zoltán halálára. I. m., [261.] p. 10 m. zs. [Móricz Zsigmond]: A halál mezsgyéjén. I. m., 20. p.

42

sághoz persze az is hozzátartozik, hogy a családnak ez az úgymond megcsontosodott ága viszonylag friss képződmény – a Kemény Zsigmondra ható Szász Károly szintén Károly nevű unokája Ady szigorú bírálója lesz. Szász Zoltánból sem lett feltétlen Ady-rajongó. A Még egyszer című kötetéről Fenyő Miksa szerint még értékelő cikket írt, de később egyre kevésbé tudott azonosulni Ady költészetével.11 Viszont a Magyarság és zsidóság című, említett könyve elé Adytól választott mottót. A protestáns család szellemi örökségének vállalását egyébként még a „klerikális”-nak tekintett folyóirat is szívesebben vette volna. A Katholikus Szemlében találunk egy bírálatot Szász színdarabja, a Kedves mester! bemutatójáról – erről a darabról, illetve a színpadi produkcióról több cikket írtak, mint további négy könyvéről együttvéve –, s ebben a kritikus „egészében mérgezettnek” minősítette „a szerző tehetségét”, megjegyezve, hogy nem a családi tradíciókkal van a baj.12 Polgári tárgyú darabról van szó, idősödő, a társasági életben szokásos képmutatással magát nem fárasztó íróval, megunt kapcsolatokról, szerelemmel és nemiséggel, fanyar, sokszor igénytelennek tetsző, de őszinte érzelmekkel a sznobéria hátterében. Kiderül azonban belőle, hogy Szász, aki a „feudalizmusnak” üzent hadat tanulmányai egy részében, nem esik hasra a formálódó nagyvárosi polgárság erkölcsi konvenciói előtt sem. Főhőse, Zólyom, az író így vélekedik ennek az életnek egyik jellemző tünetéről: „A pletyka, a rágalom, a hazug legenda, ami valakinek a legbelsőbb magánéletéről elterjed, nem csinálható vissza, nem szüntethető meg egykettőre. Ez olyan, mint valami gőznemű anyag, ami a saját súlytalanságánál fogva terjed szerteszét. A pletyka, uram, lelki szájbűz, s ez elől is, mint a testi elől, csak kitérni lehet s várni, amíg eloszlik.”13 Ez lehet az egyik oka annak, hogy az az 11 Erről az első cikkről és a későbbi fordulatról írja Fenyő: „Jóindulatú, igazságos kritika, a kitűnő Szász Zoltán tollából. Érdekes a dologban az, hogy többen voltak, akik Ady Endre verseit a kezdetben fanyalogva fogadták, és később igaz híveivé váltak – Szász Zoltánnál éppen fordítva történt, minden Ady-kötet egyre határozottabban fordította el Adytól.” Fenyő Miksa: Följegyzések a Nyugat folyóiratról és környékéről. In Feljegyzések és levelek a Nyugatról. Sajtó alá rendezte, a bevezető tanulmányt és a jegyzeteket írta: Vezér Erzsébet. Akadémiai Kiadó– A Magyar Tudományos Akadémia Irodalomtudományi Intézete–Petőfi Irodalmi Múzeum, Budapest 1975 (Új Magyar Múzeum. Irodalmi Dokumentumok Gyűjteménye 10.), 75. p. 12 Várdai Béla dr.: Színházi bemutatók. (Februártól május közepéig.) Katholikus Szemle, 1917, 539. p. 13 Szász Zoltán: Kedves mester! Színmű három felvonásban. Légrády testvérek, Budapest 1917, 106. p.

14 Várdai Béla dr.: Színházi bemutatók. (Februártól május közepéig.) I. m., 538. p. (Az igazsághoz persze hozzátartozik, hogy a szöveg szintjén ez a szatíra ma nem tűnik olyan „irgalmatlan”-nak, mint a recenzens vélte – persze a színpadi megjelenítés fölerősíthette ezt a hatást.) 15 Szász Zoltán: A híres író. In uő: Séták a függőkertben. Budapest, Franklin, 1914, 217–219. p.

tiszteli a női ártatlanságot, egyszóval itt nem lesz kaland. Térjünk vissza még egy idézet erejéig a drámához, pontosabban a fogadtatásához. A Katholikus Szemle idézett cikkének ismeretében azt gondolhatnánk, hogy az abban foglaltak egybecsengenek a „jobboldali”, illetve a „konzervatív” sajtó általános álláspontjával. Valójában Szász méltó és egyik legelismerőbb minősítésére Tisza István lapjában, a Herczeg Ferenc szerkesztette Magyar Figyelőben találhatunk rá, szintén a Kedves mester! kapcsán, egy több színházi bemutatóról szóló cikkbe ágyazottan. A cikkíró Salgó Ernő így látja Szász „legbecsesebb” – ám e darabban hátrányos – írói tulajdonságait: „[…] gondolkodásra fegyverzett elme, ki élesen boncoló figyelemmel ügyeli az élet jelenségeit, és erősen, szinte szenvedélyesen meggyőződéses természet, ki nem ismeri azt a lelki tunyaságot, melyen eltompulnak a benyomások. Körülbelől másfél évtized óta szerepel számottevően a hírlapirodalomban, jobban mondva: a hírlapírás kiválóan irodalmi jellegű osztályában, és ez idő alatt bőségesen megbizonyította, hogy nemzedékének legérdekesebb alakjai közé tartozik.” Tehetsége „Valami különös vegyülékét tünteti fel az erősen érzéki fantáziájának, mely mindenütt a testiséget keresi és a filozófusi szemléletnek, mely minden melléktekintet nélkül egyre csak törvényeket nyomoz. […] Érdeklődése fogékony az élet minden nagy és kis kérdése iránt, de legfőként a szexuális dolgok kötik le, és elmélkedése, mely mindenütt szabad a megszokott előítéletek béklyóitól, sehol sem radikálisabban teoretizáló, mint a nemi élet jelenségeinek vizsgálatában”. „Abba a dilemmába kerül, hogy akik szeretik a témáját, általában nemigen rokonszenveznek a dialektika mutatványaival, azok pedig, kik szívesen követik a gondolat elcsapongásait, többnyire húzódoznak a darab adataival való foglalkozástól.”16 Szász novellái egy-egy általa kidolgozott tételt illusztrálnak; erre maga is már előzetesen fölhívta a figyelmet a Séták a függőkertben előszavában, de recepciója egyik fontos darabjából is ez derül ki. Utaltam rá, hogy Schöpflin Aladár szerint e próza legjellegzetesebb vonása a dialektikája. Valószínűleg Schöpflin volt a Vasárnapi Újság azon anonim kritikusa is, aki elismerte a novelláskötet „újszerű, eredeti nyomokat kereső” voltát. A darabok szerinte (is) „dialektikai természetű”-ek, nem drámaiak vagy epikusak, sőt, „dialektikai novellá”-nak nevezi azokat. A recenzens úgy látta, hogy Szász többnyire „[…] teljesen élükre állított helyzeteket és gondolatokat állít elénk, ezeknek 16 Salgó Ernő: Színház. Magyar Figyelő, 1917. II. köt., 115–116. p.

43

AR CK ÉPEK – Filep Tamás Gusztáv: „A szellem gentlemanje” – Szász Zoltán portréjához

utalt kritika a Katholikus Szemlében nem is olyan könyörtelen. Szász ugyanis egy olyan jelenséget is ábrázol a darabjában, amely a konzervatív katolicizmusnak épp oly kevéssé lehetett ínyére, mint neki. A kritika idevágó passzusa kissé elrajzoltan, de valószínűleg jó érzékkel tapint rá Szász egyik valószínűsíthető, legalábbis néhány dolgozata alapján általam is feltételezett tulajdonságára: „Olykor-olykor az a benyomásunk a darab során is, meg Szász egyéb írásait olvasva is, mintha hírhedt eszméit maga se venné komolyan, s a hév, mellyel védi őket, egyenesen a paródia hatását célozná. Erre vall a darabnak egy emancipált nőalakja, a Kisinyovból menekült zsidó doktorkisasszony, aki afféle szabadegyetemet tart a lakásán, s tulajdonképp irgalmatlan szatírája a mai modern nőknek is, az őket megkótyagosító eszméknek is. Az érdekelt irányokból meg is botránkoztak rajta.”14 Ahhoz, hogy ami ebben az idézetben magára a szerzőre vonatkozik, nem volt teljesen légből kapott állítás, van egy fontos támpontunk, Szász egyetlen novelláskötetének záródarabja, A híres író. Ebben a novellában a felolvasóestjére egy vidéki városba érkező író, Enyedi szállodai szobájába azzal az ürüggyel tör be egy lányolvasója, hogy meg akarja tudni, hiszi-e a mester azt, amit ír. A lány látszólag – az író sejtése szerint ugyanis valójában (talán tudattalanul) flörtre pályázik – azzal a gyanúval él, hogy a főhős, dacára könyvei tárgyának, amelyben „a szenvedély, a kéj, az életélvezés evangéliumát” hirdeti, voltaképpen unalmas alak. Enyedi bevallja: „Én tényleg csak mások számára hirdetem a kéj, a gyönyör, a szenvedély, a szerelem harsogó himnuszát, s magam a józanság híve vagyok. De ez nem azért van, mintha én nem hinném ennek az élvhajhászó álláspontnak a jogosságát, hanem mivel nem vágyom már semmiféle élvezetre”. A közvélemény viszont testi alkata és első művei hatására a „kéjíró” szerepére jelölte ki, s e „rákényszerített” szerep alól nem tud kibújni: „Muszáj nőket kompromittálnom, muszáj erkölcsellenes tanokat hirdetnem, muszáj a szépférfiség dekoratív hatásait öltözködésben, hajviseletben érvényesítenem. Valójában pedig szent meggyőződésem, hogy a szerelem egy unalmas, kiskorúaknak való idegrongálás, s az erkölcs és mértékletesség az emberi faj legbölcsebb feltalálásai.”15 Ő egyébként is

AR CK ÉPEK – Filep Tamás Gusztáv: „A szellem gentlemanje” – Szász Zoltán portréjához

az útján keresi a törvényszerűségeket, ahogy a természetet kutató tudósok kísérleteiknél rendszerint mindenféle mellékkörülményeiktől megtisztított, ideális állapotba juttatott helyzeteket teremtenek a kísérletük tárgyát adó jelenségnek, hogy így annál félreérthetetlenebb legyen a természeti törvénnyel való kapcsolatuk. Ez az élreállítottság teszi Szász Zoltán gondolkodásmódját a görög szofista filozófusokéhoz hasonlóvá: inkább az érvek ügyes csoportosításával, egymással a bebizonyítandó tétel célja szerint való szembehelyezésével ingatja meg az olvasót, semmint tételeinek a meggyőző belső igazságával. Legtöbb tételének ugyanazon módszerrel az ellenkezőjét is lehetne bizonyítani.”17 A tételszerűséget, mint mondottam, a kötet számomra legrokonszenvesebb írása, az előszava18 is igazolja. Ebben a szerző maga állítja, hogy a könyvbe sorolt munkák lényege a sajátos élethelyzetekben megnyilatkozó törvényszerűségek kutatása. A szövegek „első ránézésre” novelláknak, tárcanovelláknak, elbeszéléseknek látszanak, de mégsem azok, „vagy legalábbis nem alkotják e műfajok hagyományosan tipikus példányait”. A „mesé”-nek is kevés szerepe van bennük, az csak háttér; a lényeg „bizonyos érzések, gondolatok, sőt elméletek kibontakozása”, s „e történetek igazi meséje ez a kibontakozás”. Az epika egyik pólusán a detektívtörténet áll – az ő novellái az ezzel ellentétes végletet képviselik: a történetszerűség helyett „fontosabb bennök az emberi lélek nagy és kis mozgolódásainak törvényszerűségeit megsejtetni igyekvő hajlam”. Kétségtelen, hogy nem papirosfigurákat akart alkotni, a személyiség szellemi és lelki megnyilvánulásait a környezettel – intézményekkel, emberekkel – való konfrontációikban ábrázolja, egyértelműen azonosítható társadalmi közegbe helyezve történeteit. Ez a közeg – szerinte – „a társadalom csúcsa”, a „szociális függőkert” – „De a kivágott mellek, a fáradt kézlegyintések, a vad összefonódások, a csipkés fehérneműk, a parfümök, a gyöngyök jelentőségben mégiscsak másodsorban jönnek, a gondolatok suhanása s az érzések rezzenései után”. A „mesenovella” és a „lélektani tanulmányok és kísérletezések” között elhelyezkedő írások ezek, amint azt ő maga is 17 [Shöpflin Aladár?:] Séták a függőkertben. Vasárnapi Újság, 1914, 25. szám, 499–500. p. A recenzens végső ítéletében kiemeli „az író argumentumainak bőségé”-t, „kifejezésének energiájá”-t, „formulázásának világosságá”-t és „elmésségé”-t, amelyek az írásokat érdekfeszítőkké teszik. 18 Szász Zoltán: Előszó. In uő: Séták a függőkertben. Franklin, Budapest 1914, [3]–8. p.

44

főként a kötet összeállítása, a darabok válogatása során megtapasztalta, s noha írás közben nem törekedett „annyira” a műfaj tudatos alakítására, ez egyezik a változás tendenciájával is, ugyanis a történetről folyamatosan a lélektanra kerül át a hangsúly; ez felel meg „az emberi szellem fejlődési hajlamának”. Eszerint a „mese” a szellemi fejlődés alacsonyabb fokán áll, a „kultúrember” már, egy magasabb fejlettségi fokon, többre vágyik ennél. Ez azonban nem hordja magában annak veszélyét, hogy az emberiség elfordul az irodalomtól: „Felvetődhetik […] az az aggály, hogy a mesétől való eltávolodás s a lélektanhoz és a bölcsészethez való közeledés magától a művészettől való eltávolodást jelenti, s az irodalmat végül tudománnyá szárítja, tehát egy oly fejlődést képvisel, mely az irodalom önbeszüntetésének volna nevezhető.” Fölösleges aggodalomról van szó, nyugtatja meg Szász prózája lehetséges olvasóit. Már Goethe megmondta ugyanis, hogy az irodalom átmenet a művészet és a tudomány között. A mese modellál, ez az „artisztikus elem”, a szöveget viszont az élet törvényszerűségeinek érzékeltetése teszi irodalommá. Művészet és tudomány között van elegendő fokozat, az irodalomnak pedig van elég helye ezekben, amit betölthessen. Szász későbbi, általam ismert novellái – például azok, amelyeket A Szellem című folyóirata első számában közölt – ugyanebbe a novellatípusba tartoznak. Ifjabb korában Szász Zoltán a próza és a dráma mellett a harmadik műnemben is megnyilatkozott. Komlós Aladár olyan fontosnak tartotta Szász öszszesen négy általa ismert, 1904 és 1906 között írt s az Elek Artúr Újabb magyar költők című antológiájában közölt versét,19 hogy líratörténeti monográfiájának Az erotika költői című fejezetében önálló – igaz, mindössze kétoldalas – alfejezetet szentelt neki.20 Szász költészetét a testiség értelmezése miatt tartja figyelemre méltónak; a költő a nemiséget „ellenállhatatlanul kívánatos”-nak s egyszersmind „állatinak, tébolynak, otromba táncnak tartja”. Komlós ezt például az alábbi idézettel támasztja alá: „… ez az üdv, ez S érzem a csók alján az átkot, S hogy minden ölelésben elvesz Egy gondolat, mit lelkem ápolt, 19 Újabb magyar költők. Lyrai antológia 1890–1910. Összeválogatta: Elek Artúr. Nyugat kiadása, Budapest [1911]; Szász e kötetben szereplő versei: Macskazene; Testvérek;… Animal triste; Ragyogásod vak fény nekem (129–135. p.). 20 Komlós Aladár: A magyar költészet Petőfitől Adyig. Második, módosított kiadás. Gondolat, Budapest 1980, 349–[350.] p.

Nincs, nincs erőm legyőzni vágyam, Ha üszkei új lángra gyúlnak. Elmém helyén erőtlen árny van, Ha testemre a csókok hullnak. S érzem nőni az eszmemáglyát Csóklángokra lobogva újra, Lelkem búsan bevonja szárnyát… Pihentem, állat vagyok újra.” Érdeklődése többágú voltára, többirányú problémaérzékenységére jó példa A Szellem című „egyszemélyes” folyóirata. Ebben is azok a témák foglalkoztatták, amelyek a könyveiben, csak itt sűrítve látjuk ezeket. Az első, pontosan négyíves, 1923 júniusában megjelent számban21 például az előszó jellegű írás utáni második, az egységen belül a legterjedelmesebb szöveg címe: A fajvédelmi ámítás, ebben például bő fejtegetések közepette azt állítja a keresztény kurzusról, hogy az se nem nemzeti, se nem keresztény. A következő, A dunai konfederáció felé című írás Kossuth koncepciójának újraaktualizálása, a Kortörténeti adatok egyike a háztartási alkalmazottaknak a zsidó, illetve a keresztény háziasszonyokhoz fűződő viszonyához, illetve az ennek kapcsán látható különbségekhez fűz kommentárt, az egyik fajvédő lap olvasói leveléhez kapcsolódva. Egy másik, ugyane gyűjtőcím alá sorolt jegyzet a fajvédők közötti belháborúkról írt maró szatíra. Ezeket két novella követi, majd két rövid színházi tárgyú írás, az egyik Beöthy Lászlóról, a másik az akkor fiatal színésznőről, Darvas Liliről. Az utolsó írás színikritika egy Ibsen-darab vígszínházi bemutatójáról. Azonban ebben a kiadványban is a közvetlen politikai üzenet a fontosabb. Az füzet első tanulmányából úgy látom, hogy ekkor halaszthatatlan szükségszerűségnek látta valamiféle új kiegyezés létrejöttét, a szerinte hazug és káros „kurzus”-ideológia beszüntetését: „A szavak és a tettek közt egy hatalmas űr tátong. Egy erkölcsi szakadék ez. S ha ez a szakadék be nem zárul, az ország az anyagi és szellemi romlás egyre szörnyűbb pokolköreibe fog sülylyedni. A magyarság pedig nem érdemli meg, hogy a jövő történetírója végérvényes igazságként jegyezhesse be a történelem könyvébe ezt az aforizmát: a keresztény kurzus a kereszténységből nem valósított meg semmit, csak a poklot.”22 2 „Ősi öröksége egy monokli volt, amit soha le nem ejtett. Egy merev nyakszirt, ami soha meg nem haj21 A Szellem. Szász Zoltán írásai. A kultúra szemléje. Budapest. 1. füzet, 1923 június. 22 Szász Zoltán: A fajvédelmi ámítás. In: A Szellem. I. m., 30. p.

lott. És egy raccsoló kiejtés, amivel a kommün legvészesebb napján így szónokolt: – Igen tisztelt Ohaim! A tömeg felzúgott: – Elvtársak, elvtársak! Nem? Ő folytatta: – Igen tisztelt Oaim! S minél nagyobb a felzúdulás, harmadszor is: – Iggen tisztelt Orahim! És egy nagy beszédben összefoglalta az uralmon levő elv összes felismert támadható felületét. Romanelli mentette ki a börtönből.”23 A Móricz emlegette beszédről, amelyet Szász 1919. július 7-én mondott el az írók és újságírók szakszervezetében, s amely után természetesen már másnap Korvin Ottó elé állították, részletesebben szólok még, második részét, a sajtómunkások többsége által elfogadott deklarációt pedig szó szerint idézni fogom. Előbb azonban lássuk, mi volt Szász Zoltán véleménye 1918. végén az októberi „forradalom”-ról. Ennek hívei közé tartozott, s bár mint rögvest látni fogjuk, fogalmi szinten (és a későbbiekben) legalábbis nem volt a radikalizmus feltétlen híve, a Jászi Oszkár féle polgári radikális párt elitjébe, sőt vezetőségébe tartozott. (Meggondolkodtató egyébként, hogy korábban, 1911-ben még Jászi Oszkár is „utópistának” és „irreálisnak” minősítette Szász szemléletét.24) Az ekkor modernnek számító – vagy annak nevezett – eszmék híve volt, a nyugat-európai demokráciák – meg az amerikai – adták számára ekkor is, később is a mintát. Írt Jásziék folyóiratába, a Huszadik Századba, a húszas években pedig az e csoport nevében utóvédharcot folytató Vámbéry Rusztem és Csécsy Imre Századunk című orgánumába. Ez utóbbi 1930-as évfolyamában jelentek meg azok az aforizmái, amelyek közül az egyik azt cáfolja, hogy a (modern?) szabadelvűség önmagától és óhatatlanul bolsevizmusba rántaná a társadalmat: „Az a reakciós állítás, hogy a liberalizmusból szükségszerűleg következik a radikalizmus, ebből a szocializmus s ebből a bolsevizmus, épp olyan dőreség, mintha valaki azt mondaná, hogy a nemi vágyból szükségszerűleg következik a nemi érintkezés s a nemi érintkezésből a nemi betegség.”25 Ne vitassuk, hogy ez a szel23 m. zs. [Móricz Zsigmond]: A halál mezsgyéjén. I. m., 20. p. 24 Lásd Litván György: „Magyar gondolat – szabad gondolat”. Nacionalizmus és progresszió a század eleji Magyarországon. In uő: Októberek üzenete. Válogatott történeti írások. Osiris Kiadó, Budapest 1996, 61., illetve 105. p. (79. jegyzet). 25 Szász Zoltán: Maximák és szentenciák. Századunk, 1930, 449. p.

45

lemes mondat pontosan illik-e a tárgyra, amiről szól, számunkra ugyanis most az a fontos, hogy az említett ideológiai irányzatokat pontosan elhatárolhatóknak tartotta. Azt, hogy a szélsőjobboldallal is szembekerült élete során, bizonyára világos az eddigiekből. Az egyik 1927-es kritikájában tételesen is leírja, „nagyjában” helyes az a nézet, hogy az igazság a szélsőségek között van, de azt, hogy pont középen lenne, a maga részéről nem írja alá; az „aranyközépút” „olcsó általánosítás”, lehet, hogy e végletektől más-más arányban kell távol tartani magunkat. A két emlegetett véglet természetesen a fasizmus26 és a bolsevizmus, de szerinte például ez is „kissé önkényes politikai térképfelvétel”, ugyanis például a liberalizmus jóval élesebb ellentétben áll a bolsevizmussal, mint a fasizmus.27 Függetlenül azonban a szélsőjobb- és a szélsőbaloldal rokon vonásainak fölismerésétől, Szász a középtől balra állt – hogy mennyire és milyen változásokonmódosulásokon át, azt csak több évtizedes publicisztikai munkásságának részletes, pontos ismeretében lehetne megmondani; ennek első számú feltétele egy Szász-bibliográfia volna, a második pedig a legjellegzetesebb írásaiból összeállított kötet megjelenése. Balra állt a centrumtól különösen 1918 nyarán, s abból az írásból, ami alább következik tőle, talán támpontokat nyerhetünk annak a sokat vitatott kérdésnek a megítéléséhez is, hogy mi is volt az „őszirózsás forradalom”, amelyhez ő azonnal csatlakozott. Következetes októbrista volt, a Tanácsköztársaságot az első pillanattól kezdve elutasította. Az ő esetében szabályszerűen kimutatható, hogy az az ideológiai álláspont, mely szerint az utóbbi az előbbinek szándékos folyománya, legalábbis szakszerűtlen. Tekintettel arra a tisztázatlan, több ideológiai irányból is deformált vagy deformálni próbált képre, amely 1918-ról él, teljes terjedelmében idézem azt az írását, amelyet a forradalom reprezentatív kiadványába adott: „Ez a rövid kis forradalom, akárcsak a Rákóczi szabadságharca, francia segítségben részesült. Fő szerzője Foch tábornok volt, aki július 15-én Chāteau-Thierrynél megállította az utolsó német va banque offenzívát, s megindította a nagy visszaverő antant-offenzívát, mely eldöntötte a háborút az antant javára. Ettől a perctől kezdve nyilvánvalóvá vált, 26 A könyv, amelynek kapcsán e cikket írta, olasz tárgyú, így tehát itt valóban a fasizmusról, Mussolini ideájáról és rendszeréről van szó, nem a német nácizmusról, amire utóbb ideológiai okokból kiterjesztették a fogalmat. 27 Szász Zoltán: Bolsevizmus, fasizmus, demokrácia. Francesco Nitti volt olasz miniszterelnök könyve. Láthatár, 1927. 1. szám, 4. p.

46

hogy hiába harcolunk, s katonáink lelkéből kitört a dac minden olyan fogalom, parancs, felsőbbség s rend ellen, mely őket mégis az ellenség ellen akarta hurcolni. Ebben különbözik a mi forradalmunk az orosztól is, amely egy súlyosan megvert, de egyáltalában nem reménytelen helyzetű hadsereget vetett szét. Oroszországban azonban a polgári társadalom sokkal forradalmibb szellemű volt, mint nálunk. Ott a társadalom szállította a frontra a bomlasztó szellemet, nálunk a front reménytelensége volt az, amely felszabadította a főváros cselekvési merszét. S itt is a katonaság, ez a névtelen tömeg volt a forradalom hőse és megindítója; nem a munkásság például, amely úgy hallom, két nappal későbbre tervezte a maga forradalmi akcióját. Mikor 29-én este a katonák letépték rózsájukat s kényszerítették tisztjeiket ugyanerre, ez volt a nagy felszabadulás kezdete; bár a sapkán levő K-betű kétségtelenné teszi ennek a cselekedetnek király-fitymáló jellegét, azért nem is kell ezt egyenesen köztársasági párti demonstrációként felfogni. Ez általában a fensőbbség, a katonai parancsnokok, a harcba kényszerítő fegyelem ellen való tüntetés volt. A háború, a militarizmus ellen való tüntetés. A mi kis forradalmunk uralkodó eszméje a pacifizmus volt tehát. Károlyi épp azért került a mozgalom élére, mert neki is fő uralkodó eszméje ez volt. Igaz, Károlyi függetlenségi párti politikus is volt, s a forradalomnak éle némileg Ausztria ellen is irányult. Azt azonban kötve hiszem, hogy Károlyi tudott volna egy Ausztriától elszakító forradalmat kirobbantani egy meg nem vert s katonai szellemében meg nem döntött hadseregből. Ez azonban nem csökkenti a forradalom értékét, már azt az értéket, amit képvisel. Mert azt meg kell jegyeznünk, hogy amilyen szép és vértelen volt ez a forradalom, oly rövid is volt; nem lefolyását illetőleg rövid, hanem az általa megtett társadalmi haladást illetőleg. A tömeg kikényszerítette a királytól, hogy Károlyit nevezze ki miniszterelnöknek. Károlyi letette a királynak az esküt, aztán visszakérte a királytól, s végül beígérte hat hétre az alkotmányozó képviselőház összeülését. Ez tehát csak egy nagy kezdet és egy reményteljes ígéret. Az igazi nagy forradalmi munkát ezután várjuk, s ennek a munkának nem szabad már csak a pacifizmus negatív eszméjének jegyében lezajlania, hanem a demokrácia, a népszabadság, a kulturális haladás pozitív eszméjétől kell megtermékenyülnie.”28 28 Szász Zoltán: A forradalom uralkodó eszméje. In A diadalmas forradalom könyve. A népkormány tagjainak, a forradalom szereplőinek és 75 magyar írónak önvallomása. – A forradalmi napok hiteles krónikája. Szerkesztette: Gellért Oszkár. Légrády Testvérek kiadása, Budapest [1918], 117–118. p.

Az idézett szövegből azt látjuk, hogy a forradalom győzelme után az egyik új kormánypárt prominensének fogalma sincs az államot – s így a „forradalmi vívmányokat” is – fenyegető veszélyekről; ez persze az új elit legtöbb tagjára igaz. A kibontakozást várja és sürgeti, nem tudatosítva azt, hogy a teljes összeomlás fenyeget – s az néhány hónapon belül be is következik. Nem tulajdonít nagy jelentőséget sem a cseh, a szerb és a román megszállásnak, sem a bolsevizmus magyarországi jelenlétének. Az orosz fogságból Kun Bélával együtt vagy legalábbis az ő útján nem csupán bolsevizálódott elemek tértek haza ekkoriban, hanem olyan katonák, így tartalékos tisztek is, akik látták, hogy a szervezett bolsevizmus hogyan csavarja ki a hatalmat a polgári demokratikus kormány kezéből. Sokan ezek közül a hazatérők közül a polgári forradalmat a kommunista diktatúrába való logikus átmenetnek tartották – itt a „logikus” nem a „szándékos” szinonimája –, és volt, aki megpróbálta az országot megállítani a lejtőn. Ám az is világos, hogy Szász pontosan látta: Károlyi pártja nem lehetett volna a forradalom kirobbantására és vezetésére alkalmas politikai tényező, ha a pacifisták nem fordítják föl a fővárost. Függetlenül attól, hogy Szász kevesellte a vívmányokat, jogos az az észrevétele, hogy 1918 októberének utolsó napjaiban pacifista tüntetéssorozat tört ki, az embereknek a háborúból volt elegük – bár ez kétségtelenül igaz volt a forradalom előtti közhatalom képviselőire is: a fegyverszünetkérés bekövetkezett volna az őszirózsás promenád nélkül is. Nem egyik napról a másikra, de esetleg talán úgy, hogy az ország nem maradt volna fegyvertelen a szomszéd államok imperializmusával szemben. Az is lényeges momentuma Szász nyilatkozatának, hogy az utóbb népszerűvé vált nézettel szemben szerinte nem a hátország pacifizmusa ásta alá a front hangulatát, hanem, megfordítva, az alakulatok fordultak – s részben indultak meg – a hátország felé, mert elegük volt a lövészárokból. Az hallható ki a szövegből, hogy valószínűtlen az a „forradalom” irodalmában lépten-nyomon fölbukkanó állítás, mely szerint a köztársaság kikiáltását a társadalom követelte a kormánytól. Másrészt viszont a tájékozottabb utókor bosszantására Szász „vértelen”-nek nevezi a forradalmat (mintha a meggyilkolt Tisza István híveit akarta volna provokálni ezzel); nem szól arról, hogy számos településen agyonverték a megdöntött közhatalom képviselőit – a jegyzőket –, hogy az úgymond forradalmi tömeg több helyütt rendezett véres pogromokat, hogy volt olyan város – Eperjes –, ahol az újonnan alakult Nemzeti Tanács tucatjával végeztette ki a fel-

lázadt – Szász logikája szerint tehát forradalmi – katonákat. Nemigen hihető, hogy ezt ő nem tudta volna. Mindenestre úgy látszik, hogy következetesen kitartott a Károlyi-, majd a Berinkey-kormány mellett, s azoknak az eszméknek, amelyek ebbe a táborba vitték, a proletárdiktatúra idején egy páratlan forrásértékű, nyilvánosan elhangzott szövegben hangot is adott. Ezt rögzíti A III. emelet 12. főcímmel 1927-ben megjelent, s egyébként a Tanácsköztársaság utáni korszak néhány hónapjának élményeit rögzítő emlékezése. Szász 1921 júliusától 1922 január elejéig fél évet töltött a Markó utcai fogházban, s az ottani megfigyeléseit jegyezte föl e munkájában.29 1921-ben ugyanis cikkeket írt a magyarországi „közállapotokról”, ezek közül többnek a közlését viszont az akkor érvényben volt előzetes cenzúra nem engedélyezte. Erre ő a cikkeket elküldte a bécsi antibolsevista, októbrista emigráció orgánumába, Lovászy Márton és Garami Ernő Jövő című lapjába. A külföldi sajtótermékekben való publikálást, amint azt könyve bevezetőjében írja is, semmilyen törvény nem tiltotta ugyan, viszont érvényben volt az 1921. III. törvénycikk, mely „a magyar nemzet megbecsülése ellen elkövetett vétségnek, bizonyos körülmények között bűntettnek minősíti az olyan valótlan tények állítását, melyek alkalmasak a magyar nemzet megbecsülésének csorbítására avagy a magyar állam hitelének rontására”. Szász esetében tehát elméletileg azon fordult meg minden, hogy igaz-e az, amit ezekben a cikkekben állított; börtönföljegyzései közreadásának idején már magától értetődőnek tartotta, hogy igaza mindenki számára nyilvánvaló. Perében viszont nem alkalmaztak bizonyítási eljárást, elég volt arra hivatkozni, hogy Szász állításai „»köztudomás« szerint valótlanok”. Később azonban, amikor megkezdődött a különítmények tagjainak bíróság elé állítása, maguk a hatóságok bizonyították be, hogy 29 Stílusának fanyar objektivitásáról tanúskodjék az alábbi részlet: „A Markó utcai fogházról téves képzetek vannak elterjedve. Egyesek holmi kedélyes fogháznak tartják, ahol főleg a politikai foglyok számára a régi jó békebeli államfogházak szanatóriumi henyélésre emlékeztető élete kínálkozik. Mások, s ezek közelebb vannak az igazsághoz, az élclapokban és rémregényekben jelentkező börtönéletet, melyet ide-oda futkározó patkányok s a földre helyezett korsó víz és darab kenyér tesznek jellegzetessé, képzelik belé ebbe a lipótvárosi tömegszállodába. A valóság valamivel jobb a második verziónál, melyet viszont veszedelmesen megközelít a főkapitányság fogdája, ahol mint jeleztem, szintén szerencsém volt öt napig tartózkodhatni.” Szász Zoltán: III. emelet 12. Emlékeim a bolsevista és Markó utcai fogházból. A szerző kiadása, Akropolis bizománya, Budapest [1927], 40. p.

47

létezett „fehérterror”. Szász nem is mulasztja el megjegyezni, hogy a bírók és miniszterek sokszor tartalmilag szó szerint azonos módon nyilatkoztak erről, mint ő, inkriminált írásaiban.30 Szász 1919. július 7-i beszéde és az általa fogalmazott deklaráció31 a sajtószabadságért vívott küzdelemnek a proletárdiktatúra idejéből származó egyedi, rendkívül értékes dokumentuma. A beszé30 Az érdekében megnyilatkozó szakmai szolidaritásról tanúskodik a Pesti Napló alábbi híre: „– Az újságírók Szász Zoltánért. A Magyarországi Újságírók Egyesületének választmánya ma ülést tartott, amelyen dr. Kun Andor választmányi tag az egyesület elnökségével egyetértésben azt az indítványt terjesztette a választmány elé, határozza el, hogy az egyesület Szász Zoltán és Gergely Győző újságírók érdekében az igazságügyminiszter útján kegyelmi kérvénnyel fordul a kormányzó úr Őfőméltóságához. Az indítványhoz hozzászólt Rákosi Jenő, aki a következő beszédet mondotta: – Egy kegyelmi kérvényhez más indokolás nem kell, mint az, hogy akinél a kegyelem van, az gyakorolja ott, ahonnan a segítségért kiáltó szó hozzá eljut. Mi felkiáltunk oda, ahol a kegyelem lakozik: gyakorolja ezt a fejedelmi jogok legszebbjét és legszentebbjét a mi kollegánk javára is. Engem ugyan egy egész világ választott el Szász Zoltán irányától. Nem is egy egész világ, de tíz egész világ. Ez azonban nem számít, hiszen mi itt, akik együtt ülünk, hányféle nézetet képviselünk, hány divergens nézetet, hány ellentét ül itt egymás mellett! De a hivatás, a kollegialitás, a barátság, a tisztesség egy bizonyos egységbe köt bennünket, ahol mindnyájunknak szolidárisaknak kell lennünk egymással, egymásért és egymás iránt. Én, tisztelt uraim, olybá nézem magamat és Szász Zoltánt ebben a pillanatban, mint két szembenálló hadsereg katonáját. Küzdünk, verekszünk, de hogy én ebben a küzdelemben egyelőre sértetlen maradtam és ép vagyok, azt köszönöm az Istennek, és azzal hálálom meg, mikor az ellentábor katonája sebesülten fekszik, hogy azt nem rúgom meg, hanem felemelem és segítségére sietek. Ez a katonabecsület és ez az újságíró-becsület is, és én is kérem, legyenek szívesek egyhangúlag hozzájárulni dr. Kun Andor indítványához. – Rákosi Jenő beszéde után a választmány minden további hozzászólás nélkül egyhangúlag hozzájárult az indítványhoz, amelynek végrehajtásával az elnökséget bízta meg. – Ezután Heltai Jenő, az egyesület alelnöke, visszapillantást vetve az egyesület múlt évi működésére, meleg szavakkal üdvözölte Márkus Miksa elnököt, megköszönve azt a fáradhatatlan munkásságot, amelyet a sajtó és az újságírók érdekében kifejtett. Az elnök válaszában kifejtette, hogy az elmúlt év legnagyobb eredménye abban mutatkozik, hogy az újságíró-társadalom egységét meg tudták őrizni és így ma egyesült erővel láthat hozzá az újságíró-társadalom ahhoz a nagy feladathoz, hogy a sajtószabadságot a maga teljességében kivívja, a lelki cenzúrát is megszüntesse, és a lapok szabad terjesztésének és kolportázsának jogát intézményesen biztosítsa. Pesti Napló, 1922. január 1., 12. p. 31 Szász Zoltán: III. emelet 12. Emlékeim a bolsevista és Markó utcai fogházból. I. m., 9–22. p.

48

det és a beszéd végén az újságírók elé terjesztett deklarációt, továbbá a másnapi kihallgatásáról készült összefoglalót a szerző a Markó utcáról leírt megfigyelései elé illesztette. A gyorsírói följegyzés szerint csak kétszer szólította „hölgyeim és uraim”-nak az egybegyűlteket, s az első által kiváltott „tomboló zaj” hallatán meg is jegyezte, hogy számított erre a „kis vihar”-ra, amelynek „nagy elvi jelentősége” van. Ő ugyanis „lelki tolakodásnak” tartja, hogy emberek, akiknek más-más a véleményük, elvtársnak szólítsák egymást; „a lelki kínzás egy nemének” minősíti e megszólítás használatának kötelezővé tételét azok részéről, akik ezt rájuk parancsolták, s ezzel mintegy azt üzenik, hogy aki más kifejezéseket mer használni, lázadónak minősül. Már ebben a jelenségben is megmutatkozik, hogy a rendszer szánalmas utánzata az orosz forradalomnak, sőt, mindez a francia forradalomra megy vissza, amikor is kényszerből mindenki polgártárssá vált. A két szóhasználatban inkább a francia forradalom javára mutatkozik különbség, hiszen a polgártárs nem jelent többet annál, mint hogy valaki egy közösség egyenjogú tagja. A magyar polgár szó a citoyenre utal, nem a burzsoára – az elvtárs viszont pártállásra, világnézetre vonatkozik. De az elméleti szempont mellett más ok is a „régi jó” úr megszólítás mellett szól. Arról, hogy a konvencionális megszólításnak nincs nagy jelentősége, egy példával kívánja meggyőzni „az itt jelenlevő szervilis elemeket is”. „(A szervilis szóra nagy tombolás támad. A szólót az elnök rendreutasítja.)” A közelmúltban a parlamentben járván, Kun Béla lépett oda hozzá őt ünneplő hívei koszorújából, így szólítván meg őt: „Hogy érzi magát, kedves Szász úr!” A diktátor tehát nem csinál gondot abból, hogy úrnak szólítson valakit, akiről biztosan tudja, hogy nem az elvtársa. Ezután Szász a következő két mondattal vezeti be mondandóját: „Nem tagadom, hogy az alapérzésem, amelyből ez a felszólalásom fakad, a felháborodás és elkeseredés a kormány egész uralmi rendszere s főleg két legújabb intézkedése miatt. Ez a két legújabb intézkedés különösen a sajtót sújtja, s épp ezért tartom ezt a helyet, a Magyarországi Írók és Hírlapírók Szakszervezetének Otthonát arra hivatottnak, hogy erről a helyről ezek ellen a rendeletek ellen tiltakozás hangozzék.” Elítélő véleménye a diktatúráról, mint mondja, annak első napjától kezdődően élt benne; annak, hogy csak most szól róla, az az oka, hogy eddig nem tartotta érettnek az időt a cselekvésre. A hamarosan érkező közbekiáltásra, miszerint ő ellenforradalmár, precízen megjegyezte: tudta, hogy e megjegyzése „vihart fog előidézni”, de a

zése nélkül egyszerűen feláldozni”. Nem – hiszen mindenkinek joga van élete öncélúságának védelméhez, annak az egyetemes etikából levezetett tételnek a fönntartásával, hogy ne tegyük másoknak azt, amit magunknak nem kívánunk; „de bizonyos, hogy az áldozathozatalnak ama módja ellen, amit a bolsevizmus prédikál, az emberi egyén öncélúsága nevében minden tisztességes embernek fel kell szólalnia”. A közbekiabálásokra, hogy a világháború is mennyi áldozattal járt, Szász megjegyezte, hogy számított erre az ellenvetésre. Ugyanis „a háború nemcsak hogy mentsége – csak mentsége, nem igazolása! – a bolsevizmusnak, de magyarázata is. Azt is lehet mondani, hogy a bolsevizmus egy háborús pszichózisban megbomlott szocializmus. Azonban hiába emlegetik a háborút: soha egy gonosztettre való hivatkozással nem lehet egy másik gonosztettet igazolni”. Amikor a bolsevik diktatúra a háborúval takaródzik, olyan, mint amikor a gyilkos betör valakihez, akinek az apját már valaki más megölte, hogy ő most az anyját ölje meg, s amikor a delikvens jajgatni kezd, ezt mondja neki: „Mit háborodsz fel azon, hogy én meg akarom gyilkolni az anyádat? Hát nem gyilkolta meg az én elődöm a te apádat?” Ez, mondta Szász, gyönge mentség, mégis így hivatkozik a diktatúra a háborúra. Ezután tért rá fölszólalása közvetlen okára: arra a pártdöntésre, hogy az átmenetileg meg nem jelenő lapokat meg kell szüntetni, alkalmazottaikat pedig „más tevékenységi ágakba” kell irányítani. Ezt a történetet a magyar olvasók generációi évtizedeken át egy szinte hivatalossá vált kiadványból ismerhették meg. Lengyel József az 1918– 1919-es események egyik fő irodalmi forrásában, a Visegrádi utca című emlékezésében nagy elégtétellel ír arról, hogy a proletárdiktatúra Közoktatásügyi Népbiztossága ‘19 nyarán úgy döntött, hogy a „feleslegessé vált újságírók”-at, akik indokolatlanul kapják meg a fizetésüket, vidékre küldik tanítónak. Fölöslegessé válásuk oka az volt, hogy a Tanácskormány értelmetlennek tartotta a polgári lapok megjelentetését, hiszen az „igazság”-ot úgyis csak az új államszervezet, vagyis a párt hivatalos szócsövei tartalmazzák és közvetítik. Lengyel jóval a bukás után Bécsből a Szovjetunióba emigrált, s Szibériában majdnem két évtizedet töltött el, előbb lágerben, később, kiszabadulva a drótsövények közül, száműzetésben. Csak az ötvenes években tért haza Magyarországra, ahol egész életműsorozatát több kiadásban is megjelentették, s ezekben a „forradalmak” idejéről szóló két emblematikus művét, a Visegrádi utcát és a Prenn Ferenc hányatott élete című regényt is. A sajtószabadság elvi alapjai 49

AR CK ÉPEK – Filep Tamás Gusztáv: „A szellem gentlemanje” – Szász Zoltán portréjához

tény az, hogy amit ő és a hozzá hasonlóak tesznek, szabadságharc, nem pedig ellenforradalom. Itt a gyorsíró a beszéd hatását így örökítette meg: „Tomboló taps, percekig tartó ünneplő helyeslés, őrjöngő ellentmondásokkal.” Ezért aztán Szász még szabatosabban tisztázta álláspontját: „Igen. Szabadságharc, küzdelem egy oly rendszer ellen, mely a kommunizmus s más délibábszerű ígéretek hangoztatása mellett, mely a kommunizmus fogalmának egyszerű bitorlása mellett a legelvetemedettebb zsarnokságot és minden gazdasági és művelődési életnek elnyomását valósította meg.” Mondandójának a rendszer kezdetén még nem lett volna foganatja; a véleményét egyébként akkoriban is elmondta, csak éppen nem agitált mellette. Ugyanis kezdetben sokan elhitték a diktatúra propagandaszövegeit, s főleg „sok naiv hazafilélek, kesergő búsmagyar” gondolta azt, hogy a bolsevizmusba menekülés ráébreszti az országgal kegyetlenül elbánó antantot a helyzet súlyosságára, „észre térítheti” azt. Sokan meg azt hitték, hogy az Oroszországból kiáradó bolsevizmus a Rajnáig hódítani fog, ami az antanttal való újabb háborút idézi majd elő, mely azonban már nem két imperializmus, hanem a kapitalizmus és a proletariátus küzdelme lesz. Sokan gondolták úgy, hogy ezt az új háborút csak a proletariátus nyerheti meg, ezért idejében csatlakozni kell hozzá. Az a remény is élt sokakban, hogy az országhatárok ez utóbbi esetben megszűnnek majd, „amit a naivok az ország integrálódásával egynek véltek”. De volt még egy főok, éspedig az, hogy az emberek belenyugodtak a diktatúrába, mert elhitték, hogy a szabadságjogok elvesztése csak átmeneti állapot, amit a területi integritás érdekében el kell viselni. Ez a naivitás abból fakadt, hogy az emberek nem ismerték még a leninizmust, „ezt a félázsiai szadista tant, mely jön, mint egy szellemi szibériai szél, hogy elfagyassza a nyugat-európai kultúra egész virágzását, nem ismerték és nem fogták fel azt az egész hallatlan herosztráteszi perverz célt, amit maga elé kitűzött”. Ő viszont olvasta Lenin Állam és forradalom című könyvét és Radek egyik röpiratát, s ez elég ahhoz, hogy megértse, miről is van szó – viszont azt is tudja, hogy a társadalom teljes szétverése csak évtizedekig tartó munka következménye lehet. A kísérlet végeredménye, ha sikerülne, Az ember tragédiája eszkimójelenetében ábrázolt állapotok megvalósítása lenne. De ha mégis „tűrhető eredménnyel járna” a diktatúra, akkor is föl kell tenni a kérdést, hogy szabad-e „egy halom diktátornak bármiféle szép remények fejében egy nemzedéket e nemzedék összes tagjainak megkérde-

AR CK ÉPEK – Filep Tamás Gusztáv: „A szellem gentlemanje” – Szász Zoltán portréjához

szerint természetesen abszurditás mindaz, amit Lengyel oly magától értetődően dicsőit a diktatúrában, de a hatvanas–hetvenes években, sőt, talán még a nyolcvanasokban is, volt némi hitele annak, amit állított; ezt a hitelességet azoknak a megrendítő novelláknak köszönhette, amelyeket a szovjet „személyi kultusz”-ról írt. Nos, Lengyel, aki a proletárdiktatúra idején a tudatmanipuláció központi intézményében, a pártsajtónál dolgozott, a Vörös Újság rovatvezetője és az Ifjú Proletár főszerkesztője volt, így kommentálta a sajtó munkásaira vonatkozó döntést, az újságírók vidékre helyezését: „Én ezt túlzott és meg nem érdemelt gondoskodásnak tartottam. Nem úgy a most már ellenforradalmi levegőt szimatoló tegnapi felesküvők. Mert mind, mind felesküdött és »csatlakozott« az első napokban.” (Tudniillik a Tanácsköztársaságra, 1919 márciusában.)32 Szász beszédének folytatásában tisztázza, hogy a két rendelet „rendkívül fontos szabadságjogokat szüntet meg”, a sajtószabadságot, illetve az újságírók, „egy eminenter proletárréteg” szabad munkaválasztásának jogát. A régi sajtószabadság távolról sem volt teljes, az inkább a kiadók szabadsága volt, maga a sajtó pedig részben „korrupt, erkölcstelen és sekély volt”, mégis jóval magasabb szellemi és erkölcsi nívón állt, mint a diktatúra pártsajtója. (A gyorsírói följegyzés e pontnál már az egész termet betöltő „tomboló tetszés”-ről tudósít.) Még súlyosabb a második rendelet. Az nem bizonyos ugyan, hogy helytállók a hírek, amelyek szerint az újságíróknak „méhészeti vándortanítókként”, „selyemtenyésztési felügyelőkként” vagy „analfabéta-oktatókként” kell majd dolgozniuk, de ez érdektelen: ott, ahol parancsra kell munkafajtát-választani, ott már zsarnokság van, „fegyház van”. (Itt a jegyzőkönyv „tomboló taps”-ot, „percekig tartó ünneplő helyeslés”-t regisztrál.) Kun Béla azt állította, hogy a proletárdiktatúra a proletárság demokráciájával azonos, és ezt az újságírók akkor elhitték. A proletárság (így fölfogott) diktatúrája azonban „országra szóló ámítás”; vakreménynek bizonyult az, hogy a társadalom többségét kitevő proletárok a sajtó-, a szólás- a gyülekezési szabadság birtokában visszatérnek a nyugati típusú demokráciához: „Ami most van, az nem a proletárság diktatúrája, tehát nem is proletárdemokrácia, hanem egy kis csoport, néhány kommunista vezérnek katonai diktatúrája”, „rémuralom”. E ponton az egész termet betöltő óriási taps után az elnök figyelmeztette a szólót, hogy ne merészkedjék a 32 Lengyel József: Visegrádi utca. Magvető Kiadó, Budapest 1972 (Lengyel József összes művei), 248. p.

50

szólásszabadság határain túlra, mások közbekiáltották, hogy ne beszéljen a proletariátus nevében. Ezt Szász visszautasította: igenis hivatottnak érzi magát arra, hogy a proletárok nevében beszéljen. Végül még egyszer hitet tett amellett, hogy a szabad véleménynyilvánítás joga végül a proletárdiktatúra végéhez és a politikai jogoknak mindenkire, így „az úgynevezett burzsoáziára” való kiterjesztésére is vezetnének. Ezután olvasta föl pár bevezető sor után az alábbi szöveget, amelyet aztán a jelenlévők többsége elfogadott – megbuktatván a szakszervezetnek a diktatúrát pártoló vezetőségét: „Deklaráció A Magyarországi Írók és Újságírók Szakszervezete erkölcsi kötelességének tartja, hogy állást foglaljon a Tanácskormány ama legutóbbi intézkedései ellen, amelyek a sajtó és az írók és újságírók eszmei és anyagi érdekeit súlyosan sértik. Ezek az intézkedések: A szünetelő lapok likvidálásának elrendelése s az így működési kör nélkül maradó írók és újságírók más tevékenységre utalás céljából történő összeíratása betetőzik s mindenki számára nyilvánvalóvá teszik azt az eddig is alig leplezett igyekezetet, mely a gondolatoknak és véleményeknek sajtó útján való szabad közlését lehetetlenné akarja tenni. Az írók és újságírók szakszervezete tehát szükségesnek tartja a Tanácskormányt arra nyomatékosan figyelmeztetni, hogy ezzel az eljárásával az emberi jogok egyik legelsőbbjét s az emberiség politikai fejlődésének egyik legértékesebb vívmányát és szimbólumát: a sajtószabadságot tiporja el. Bár tagadhatatlan, hogy proletárdiktatúrától ment társadalmakban is a sajtó szabadsága sok visszaélésre adott alkalmat s temérdek korrupciónak volt a szülője, bizonyos, hogy egy ilyen megkötött és beszennyezett szabadságú sajtó is erkölcsileg még mindig magasan felette áll egy katonai diktatúrát szolgáló pártsajtónak. De nemcsak a sajtószabadság megfojtása ellen kell felemelnünk tiltakozó szavunkat, hanem egy ezzel vetekedő másik igazságtalanság és zsarnokság ellen is. Éspedig ama önkény ellen, mely oly pályára vagy tevékenységi körökre akarja kényszeríteni az újságírókat, vonakodás esetére életlehetőségük megvonásával fenyegetve őket, amelyek sem hajlamaiknak, sem képességeiknek meg nem felelnek. A politikai hatalom alapján történő kényszermunkáltatás nemcsak az egyén munkaválasztási szabadságát és méltóságérzését sérti mélyen, de egyszersmind beviszi a társadalomba a fegyintézetek szellemét, a rabszolgaság színvonalának közéletébe süllyeszti le egy huszadik századbeli

közösség életét, és feltartóztathatatlanul gazdasági és művelődési leromlást idéz elő. A magyar sajtó munkásai, akik közé nemcsak a szorosan vett újságírók, de a publicisták, a társadalomtudományi és szépirodalmi írók előkelő tábora, tehát az ország szellemi elitjének nagy része is számítandó, egy ilyen kormányzati irányzattal szemben szükségesnek tartja ennek a deklarációnak a kibocsátását. Saját lelkiismeretének s a történelem és a kialakulandó magyar társadalomnak ítélőszéke előtt nem állhatna nyugodtan, ha a sajtószabadság temetésének mai napján nem hallatta volna ezt a tiltakozó hangot.”33 3 Az éjszakát Szász baráti tanácsra nem töltötte otthon. Nem volt kétsége az iránt, hogy forradalmi törvényszék elé fogják állítani, ám nem akart éjszaka az „egyéni akció”-ikról ismert Lenin-fiúk, „e sötét pribékek” kezébe kerülni. Aznap este és éjjel keresték is már: detektívek a szakszervezetben, Lenin-fiúk otthon. Másnap Korvin Ottó elé vezették – a többi lefogott újságíró után; ő volt az utolsó –, a Parlament épületébe. Ezt Lengyel Józsefnek a diktatúra idején több kiadásban is rongyosra olvasott könyve így írja le: „A következő Szász Zoltán volt. – Ide hozatott, Korvin úr, mit kíván tőlem? 33 Szász Zoltán: III. emelet 12. Emlékeim a bolsevista és Markó utcai fogházból. I. m., 20–22. p. A beszédet a második világháború után, még az újabb kommunista diktatúra kezdete előtt obskúrus módon bírálta Szász egyik állítólagos híve: „Nincs rajta mit szépíteni: indulatosságában és hatásában, szubjektíve és objektíve, s még rikító kifejezéseiben is: maga a tömény ellenforradalom volt ez a naiv és a történelmi pillanatot még csak nem is kapiskáló beszéd. […] […] A belügyi népbiztosság politikai nyomozóosztályának parlamenti helyiségében, Sallai Imre jelenlétében maga a főnök, Korvin Ottó hallgatta ki. Beszédének minden szavát fenntartotta, sőt még tetézte is; csak azt hangsúlyozta, hogy neki a fehérekhez, »semmiféle royalista, klerikális Vendée-hoz« nincs köze (nem is volt), sőt éppen az keseríti el, hogy »Önök a progreszszió múltjának örökségét elherdálják«, s egy várható ellenforradalmi reakció rémségeit jövendölte. De épp az volt a baj, a meghökkentő és szomorú, hogy az ő bősz ellenforradalmi beszéde nem a fehérek, hanem az addigi progresszív polgárság részéről hangzott el. Nagynevű publicista gáttalan szájtépése volt, múltjának, még októbrista múltjának is intakt hitelével, aki azonban a maga elvi világában tökéletesen megbokrosodott.” Rónai Mihály András: Szász Zoltán. Az utolsó girondista. In uő: Magyar toll. Szépirodalmi Könyvkiadó, [Budapest] 1991, 58. p. (Az írás eredetileg 1947-ben jelent meg, a Politika című lapban.)

Szász Zoltán nagyon kimérten beszélt, nem elvtársazott, és evvel rögtön megnyerte Ottó szimpátiáját. Szász Zoltán volt az egyetlen, aki Korvin előtt kijelentette, hogy nem kommunista, hogy ellenzi a diktatúra módszereit. – Erről majd még vitázunk, Szász úr – mondta Ottó. – Egyelőre úgyis a mi vendégünk marad.” Lengyelnél itt csillag, csillag alatt: „Szász Zoltán a Korvin-perben mint tanú szerepelt. Minden szavából érződött Korvin Ottó iránti megbecsülése, az ellenforradalom megvetése. (Szerző megjegyzése. 1956.)”34 Ebből két szellemileg egyenrangú partner rangos, érveket ütköztető vitájára következtethetünk. A valóság Szász leírásában, aki még a kihallgatás napján jegyezte le emlékeit,35 némileg másképpen fest. Az ideológiai különbség mellett belejátszhat ebbe a tárgyszerűség eltérő foka is. Lengyel József azt állítja, hogy jelen volt Szász és Korvin „találkozásánál”, de ez nemigen hihető; az újságíró szerint a „belügyi népbiztosság politikai nyomozóosztályának főnöké”-n kívül a „Szamuely-dinasztia” egyik tagja, az összeszorított szájú, „erősen patologikus hatású” Sallai Imre (nevét Szász nem tudta pontosan, nála „Sallay vagy Sarlai” szerepel), egy jegyzőkönyvvezető nő és egy vasmunkás alkotta a bíróságot. Egy Lenin-fiú volt még ott, aki szüntelenül a kézibombájával játszott. Az első – „némi színpadi csend után” feltett – kérdésekre – igaz-e, hogy előző nap beszédet mondott a szakszervezetben, amelyben támadta a kormányt; mi volt ennek tartalma – Szász, néhány órával későbbi följegyzése szerint, ennyit válaszolt: „A proletárdiktatúrának, a tanácsrendszernek s általában az egész leninizmusnak a bírálatát adtam. S tettem ezt abból az alkalomból, hogy a kormányzótanács a szünetelő lapok végleges beszüntetésével félreérthetetlenül a sajtószabadság eltiprójává lett.” A következőkben, ismét rövid kérdésekre válaszolva, elismételte, hogy régen nagyobb volt a sajtószabadság, tagadta, hogy a burzsoáziát védené (Korvin szerint ugyanis annak volt „uszályhordozója” az egész szakszervezet), s fölszólította faggatóját, mondja meg, hogy személy szerint ellene mi a kifogásuk. Az – úgy tűnik föl, nem maradéktalanul őszinte – „unott türelmetlenség”, amivel beszélt, valószínűleg tényleg imponáló volt, Korvin rátért a konkrétumokra: valóban azt állította-e, hogy amit tesz, nem ellenforradalom, hanem szabadságharc? Ez volt – válaszolta ő – egyik fő tétele, s azt kívánta jelezni ezzel, 34 Lengyel József: Visegrádi utca. I. m., 253. p. 35 Szász Zoltán: III. emelet 12. Emlékeim a bolsevista és Markó utcai fogházból. I. m, 23–32. p.

51

hogy nem tartozik a klerikálisok és a királypártiak közé; ő a szabadságjogokért küzd, ez pedig a forradalmak „nemes alkateleme”. Mondotta-e, hogy Magyarországon nem forradalom van, hanem rémuralom? Ezt is elismerte, „kissé csodálkozva azon, hogy ezt valaki kétségbe vonhatja”. Ekkor hagyta el Korvint a türelme: „– De hiszen ha rémuralom volna, akkor ön nem volna itt, akkor önt a terrorfiúk már rég megölhették volna. – Ettől tartottam is. Különben is nem mondom, hogy ami itt van, az a rémuralom csimborasszója. Meglehet, hogy csak a rémuralom gerlachfalvi csúcsa. De nekem ez is elég. S hogyan is vonhatják önök kétségbe a terror létezését? Hisz egész Budapest látta heteken át a Teréz körúti Batthyánypalota vörösdrapériás homlokzatán a felírást: »A hadügyi népbiztosság politikai terrorcsapata.« Ez az emlékeztetés nagy zavart idézett elő. Észrevettem, hogy elevenre tapintottam. – Igen, vagy két hétig… De aztán bevonták. Ezt Sarlai [sic!] mondta. – Az meglehet. De azért a Lenin-fiúk megvannak. A forradalmi törvényszék fennáll. A letartóztatások nem szünetelnek. Mindez pedig rémuralom. Újra csend támadt. Korvinék elvesztették a reménységüket, hogy legalább ezt az állításomat letagadom.” Ekkor lépett elő a vészbíróság egyik tagjának intésére a fegyverével játszadozó Lenin-fiú, akinek jelenlétéről Szász addig nem tudott, de ezután sem zavartatta magát. Korvin aztán földerült, újabb ötlete támadt. Igaz-e, hogy Szász világcsalásnak, a nép bizalmával való visszaélésnek nevezte a proletárdiktatúrát? A válasz: Lenin nyomán osztályuralomnak nevezte; csakhogy itt mégcsak nem is proletárdiktatúra van, hanem egy imperialista oligarchia katonai terrorja. S amikor azt firtatták, hogy honnan vette a bátorságot ahhoz, hogy így beszéljen a tanácskormányról, a sajtószabadság eltiprása miatti elkeseredés mellett arra hivatkozott, hogy ehhez a tanácsköztársaság akkoriban megjelent alkotmányának nyolcadik, a proletárokat megillető, részletesen fölsorolt szabadságjogokat biztosító pontja alapján joga volt. Kihallgatói átmeneti zavarában ismét Korvin kapta el a mentőövet: „– Ez az alkotmány még nem lépett életbe. Most még diktatúra van.” A kihallgatás itt megszakadt. Korvint kihívták a szobából, ahová kisvártatva bosszús arccal érkezett vissza. Mint utóbb kiderült, ekkor érkezett meg Kun Béla üzenete: az olasz antant-misszió vezetőjének, Romanelli alezredesnek a figyelmeztetése nyomán Szász ügyét le kell zárni. Innentől 52

aztán a kihallgatás beszélgetéssé alakult át. Korvin ekkor már „barátilag” kérdezte meg az újságírót, hogy mit tenne a tanácskormány helyében. Szász – aki akkor még nem tudhatta (esetleg megérezhette), hogy szabadon fogják engedni, meglepődött ugyan, de aztán válaszolt: elmondta, milyen lépések folyamán hajtaná végre a diktatúra lebontását, amelynek végén a megválasztott nemzetgyűlés döntene a népbiztosok és a többi vezér sorsáról. „Korvin merengve hallgatta ezt. – Itt még nem tartunk – szólt önmagához. Aztán indulatosan felém fordult: – Csak még egyre kérek feleletet. Ön, mint maga is mondta, nem burzsoá. A proletárdiktatúra proletárdemokrácia. Miért támadja akkor olyan dühösen a tanácsrendszert? – Miért… istenem. Ezer és egy okból. A legfőbb az, mert önök elpazarolják a szocializmus, a haladás, a fölvilágosultság egész erkölcsi tőkéjét, s olyan példát nyújtanak az önök után következő másik reakciónak, amire az legmerészebb álmaiban sem mert gondolni. Mert azok már most is örülnek. Ez a reakció, majd ha eljön az ideje, vissza fog fordulni a diktatúra felé, s azt fogja mondani, amit A velencei kalmárban Antonio mond Shylocknak: »Köszönöm, zsidó, hogy erre megtanítottál.«„ Korvin úgy tett, mintha a bizottságnak határoznia kellene. Pár percre kiküldték Szászt a szobából, majd közölték vele, hogy hazamehet; másnap értesítik a döntésről. Ez utóbbi – az értesítés – nem történt meg. A személykövetőt Szász nem sokkal később azonosította a vendéglőben, ahová betért vacsorázni, s ahol éppen azon „tépelődött”, hogy savanyúkáposztát rendeljen-e, vagy pedig árpakását. Ez volt a választék. 4 Nem tartom kizártnak, hogy van olyan olvasó, aki abban az utolsó mondatban, amit Szász a Shakespeare-drámára alludálva Korvin Ottónak mondott, nyílt antiszemita utalást lát. Ez tévedés; Korvin sem így értelmezte. Szász Zoltánt a filoszemiták közé sorolták, sőt sokan – nem tudván családi prehistorikumáról – zsidónak tartották őt. Az az egyetlen könyve, amelyről még nem esett szó, éppen a zsidókat sújtó előítéleteket próbálta elhárítani – gyaníthatóan nem sok sikerrel. Erről a könyvről tudomásunk szerint egyetlen recenzió született; arról, hogy hány példányban fogyott el, nincs adat. Nyelvezete azonban aligha tette alkalmassá arra, hogy meggyőzze az övével ellentétes vélemények híveit. Szász fölvilágosult gondolkodónak tartotta magát, és gondolatfűzéséből arra következtethe-

tünk, hogy a tételes vallásokat valamiféle babonaságoknak, a társadalomba begyűrűző közvetlen hatásukat pedig károsaknak tartotta. Úgy tűnik föl, így gondolkodott a zsidó ortodoxiáról is. 1919 után azonban a legnagyobb tragédiának „a magyar öntudatra lidércnyomásként nehezedő antiszemitizmus szörnyetegé”-t36 látja, ezért aztán aprólékosan sorra veszi mindazon elemeket, amelyekből ez az érzület fakadhat. Részleteiben nem követhetem a roppant sűrű szöveget, de néhány fontos részletére utalni akarok. Szász nagy figyelmet szentel az úgynevezett „fajkérdés”-nek; utal az antropológia eredményeire és a benne rejlő távlatokhoz képest még kezdetleges állapotára, de azt például levezeti, hogy egységes zsidó rassz éppúgy nincs, mint ahogy másféle, így magyar sem, sőt, számos, a zsidóságban kimutatható rasszjegy a magyarokban, illetve az eredeti magyarsággal keveredett csoportokban is ott lehet. Sőt, a zsidó vallás követői már az ősmagyarságban is ott voltak bizonyára (itt hivatkozik Spenglerre, aki szerint 955-ben körülmetélt mongolok is maradtak az augsburgi csatatéren37). Meghökkentő viszont, hogy Szász, miközben fölveszi a harcot a fajelmélettel, egy valószínűleg hasonlóképpen tudománytalan elméletet hirdet. Ebben nem volt egyedül a polgári radikálisok közül; aki forgatta a Huszadik Század vaskos köteteit, ott is találkozott a „fajnemesítés” teóriájával. Nem vitás, az egész magyarországi polgári radikalizmus legsebezhetőbb pontjai közé tartozik spenceriánus volta, illetve a társadalomnak természettudományi organizmusként való fölfogása, amiből aztán logikusan következik a rasszokkal való bíbelődés; Szász azt állítja, hogy az eugenikának fontos jövőalakító szerepe lehet. A zsidóságnak eleve afféle jellegzetességeket is tulajdonít, mint az antiszemiták, csak ő „visszájáról” nézi és értékként tételezi azokat. Szerinte a zsidóság nem faj[ta], nem nemzet (bár keleten bizonyos csoportok ilyen „tüneteket” is mutatnak), hanem elit. Ez persze főleg az európai és amerikai zsidókra vonatkozik, és a történelmi sorsból meg a sajátos kultúraértelmezésből ered. Meglehetősen életidegennek látszik az is, hogy a zsidóságnak általa tulajdonított értékeket csak az asszimilánsoknál ismeri el, a vallásos, főként az ortodox zsidókat „vallási szokásaiknak maradisága” szerinte képtelenné teszi a beilleszkedésre. Mint ahogy a hittételekhez való szigorú ragaszkodás szerinte minden felekezet esetében kizárja a modern eszmevilághoz való kapcsolódást. Az bizonyos, hogy az afféle aforizmái, mint például az, hogy „A zsidóság se nem faj, se nem nemzet, hanem 36 Szász Zoltán: Magyarság és zsidóság. I. m., 4. p. 37 I. m., 204. p.

rang”,38 aligha lehetett alkalmas a társadalmi vitára; vélhetően lerombolhatta az egész könyv azokra való lehetséges hatását, akik egyébként hajlamosak lehettek volna belátni Szász számos természettudományi, közösség-lélektani, történeti argumentációjának igazát. Mert egyébként – bár érezhető az írónak a zsidók, főként az értelmiség, a gazdasági szakemberek iránti rokonszenve, illetve jóval erősebben bírálja a keresztényeknek a zsidókhoz való viszonyát, mint fordítva – középponti helyet foglal el gondolatmenetében, hogy „Se az az antiszemita álláspont nem helyes, hogy a zsidók üldözöttségének és becsmérlő társadalmi megkülönböztetettségének tisztára a zsidók az okai, se viszont az a zsidó állítás, hogy az egész zsidókérdés antiszemita találmány”.39 Semmilyen ésszerű indítékot nem lát a szerző a magyarországi keresztények és zsidók, illetve zsidó és keresztény magyarok együttműködésének megakadályozására, sőt a célnak épp az egybeforrást tekinti, aminek két feltétele van. Az egyik az, hogy a keresztények ne a gúny lehetséges tárgyát, hanem a követendő mintát lássák a zsidóságban, a másik a zsidóság asszimilációja – de nem valamely tételes keresztény valláshoz, nem is egy elavult viselkedési mintához, hanem egy kialakulandó, s ha jól értem, közös munkával létrehozandó magatartástípushoz. Ennek fő akadálya szerinte az asszimilálódók részéről a zsidó ortodoxia, amelynek szokásrendszere, amint állítja, nem felel meg a korkövetelményeknek. Kétségtelen, hogy mindez csak igen elnagyolt, durva vázlata a könyv nem is gondolatmenetének, csak néhány fontosabb tételének, s nem pótolhatja annak elolvasását. Az viszont talán kiderül ebből, hogy a szerző most is igyekezett álláspontját minél több irányban népszerűtlenné tenni. Végezetül még egy rövid kiegészítést akarok tenni gondolkodónk egy későbbi, hasonló tárgyú, de rövidsége miatt áttekinthetőbb – a könyvben lévőkkel rokon gondolatokat is tartalmazó – írásának ismertetése révén. Néhány évvel később egy többszerzős füzetben jelent meg Szász Zoltánnak A zsidó öngyűlölet című tanulmánya,40 amelynek címét az első bekezdésben maga korrigálja, mert az öngyűlölet túlságosan kiterjesztett terminus; „Beszéljünk egyszerűen – mondja – csak zsidókról, akik nem akarnak zsidók lenni”. Tézisei a következők: a nemzeti vagy felekezeti közösségekbe beleszületünk, ezek 38 I. m., 254. p. 39 I. m., 180. p. 40 Szász Zoltán: A zsidó öngyűlölet. In Önantiszemitizmus. [Írta] Szász Zoltán, Hevesi Simon stb. Budapest, 1931, Forum nyomda (Pálma könyvek [1.]), [27]–35. p.

53

a maguk tagjává „preparál”-nak ugyan, de ez a hatás nem feltétlenül végleges; lehet, hogy valaki felnőttként ébred rá arra, hogy ez a közeg számára nem megfelelő. Az „öröklött tulajdonságokból álló rasszközösségből” „nehéz, sőt lehetetlen” kilépni – például ha valaki négernek születik, nemigen változtathat ezen. A nemzeti vagy felekezeti közösségbe való betagoltság viszont környezeti hatások következménye, tehát megváltoztatható. Az eredeti nemzeti közegből való kilépést árulásnak szokták tekinteni, erkölcstelenségnek tartják, s valóban, a könnyű nemzetváltásból „sekély lelkiség”-re következtethetünk, de a nemzetével szemben gyakorolt kritikára az embernek joga van, s nem hihetetlen, hogy valaki egy másik nemzeti közösséget „magasabbrendűnek, vonzóbbnak” minősítsen. Az átkozódás tehát célt téveszt. Azonban még az anyagi érdekből történő nemzetváltás sem „züllési tünet”. Minthogy a zsidóság nem rassz – hanem inkább (bár ez sem fedi pontosan) felekezet –, rá is a föntiek érvényesek. De felekezet jellege mellett a zsidóság ráadásul egy évszázadok óta üldözött közösség is – elitnép, kiválasztott csoport, ha nem is úgy, ahogyan az a Bibliában áll –, az ebből való kilépés még sajátságosabb eset. Csakhogy a távozás, a kitérés nem feltétlenül hitárulás – „Magam is azt vallom, hogy a kikeresztelkedő zsidók túlnyomó nagy része nem azért szánja magát erre a lépésre, mivel meggyőződött a keresztény vallás igazságáról” –, mert akik ezt választják, olyan „szorongatott helyzetből” lépnek ki, amit nem maguk választottak. Ráadásul az elhagyott közösségért kívülről is lehet tenni, és a cél éppen az üldözés tompítása, illetve megszüntetése. A másik nézetben tehát a zsidóság nemcsak felekezet – nem is nemzet, amelynek jegyeit legfeljebb keleti töredékei mutatják föl –, nem is rassz, hanem elit, amelyből kilépni a kikeresztelkedés révén „züllés és hanyatlás”. A kilépés nem önmagában idézi föl a zsidósággal való „ellenszenvezés”-t, de következményként ez valóban kialakulhat, „éspedig éppen annak a támadó és becsmérlő kritikának visszahatásaként, mellyel ezt a kilépést zsidó oldalról kísérik”. Van még egy itt említendő jelenség. Egységes zsidó rassz nincs ugyan, vannak azonban náluk gyakori „testi és lelki típusok”, s léteznek Észak- és KeletEurópában zsidók és nemzsidók által általánosan „zsidós”-nak tekintett jegyek. Sokszor előfordul, hogy valaki, aki e típusba tartozik, nem rajong e típusjegyekért, s „legalább arra törekszik, hogy azt a szociális kategóriát, mely ennek a típusnak tenyésztelepeként van elismerve, otthagyja, és így könnyebben elvegyüljön a más típusúak tömegé54

ben”. Ez utóbbi, mely esztétikai és nemi ellenszenv formájában jelentkezhet, már valóban öngyűlölet. Itt aztán olyan gondolat következik, amely – látszólag? – ellentmond Szász korábbi könyve következtetéseinek: „Sokan bizonyára azt tartják, hogy a zsidó közösségből való kilépésnek, a kikeresztelkedésnek, sőt a zsidóságból való menekülésnek ezeket az eseteit túlságosan enyhén ítélem meg. Mindez nem jelenti azonban azt, hogy az itt jellemzett magatartások és viselkedések az emberi tetteknek valami különösen üde bokrétáját alkotják. Sőt ellenkezőleg: nagyobbára az emberi hiúság, önzés és haszonlesés illattalan kelyhű kivirágzásai. Az ilyesmi ellen azonban nem az egyes egyének dörgedelmes, átkozódó megbélyegzésével lehet eredményesen küzdeni, hanem csupán olyan harc útján, mely az egész keresztény–zsidó társadalom állapotainak megváltoztatására törekszik.” Csak a zsidóságon belül végrehajtott munkával nem lehet célt érni. A végső megoldás ez: „A zsidók és az őket környező keresztény lakosság élete annyi érdekszállal, annyi kultúrközösséggel, annyi civilizációs kapcsolattal, az asszimiláltság annyi kétségtelen és visszacsinálhatatlan tényével van együvé szövődve, hogy egy új gettót felépíteni minden ilyen célzatú sóvárgások, sőt törekvések ellenére sem lehet. A zsidó egyén, ha anyagi érdeke, ha nemi vágya, ha esztétikai ízlése kihajtja a zsidóságból, semmiféle utánaküldött becsmérléssel és átokkal ebben meg nem akadályozható. Ellenben igenis lehet dolgozni olyan politikai rendszerek, olyan szellemi és erkölcsi légkörök létrejöttén, melyekben nem is vetődhetik fel az a helyzet, hogy a zsidónak akarata ellenére meg kelljen tagadnia származását, oly állapotok kialakulásán, hogy az állam s az egyén, ebben az esetben a keresztény egyén, minden körülmények közt természetszerűleg magánügynek tekintse azt, hogy valaki zsidó. A zsidóságnak az ilyen állapotok a hasznosak, mert a zsidó tehetség, kultúrösztön és szorgalom ilyen körülmények között hasonlíthatatlanul szabadabban érvényesülhet és magasabbra emelheti hordozóját, mint bármiféle önérzetes, de elzárkózott belső zsidó megújhodás. Arra kell tehát a zsidóságnak is törekednie, hogy az az egész társadalom, melyben a zsidóság a kereszténységgel így összeszövődve él, az általános emberi együttérzés, a politikai demokrácia, a kulturális liberalizmus s egy szociális szellemű gazdasági élet eszméjével telítődjék és intézményeit alakítsa ki. Ily állapotok között majd ritkább lesz a zsidók állítólagos öngyűlölete, s ha ilyesmi mégis lesz, az enyhébb jellegének megfelelőleg szelídebb és megértőbb nevet is fog kapni.” Filep Tamás Gusztáv

MŰV ELŐDÉS

T. Kiss Tamás

K L EBE L S B ERG KUNO EMB ER I ÉS S Z A KMAPOLITIKUSI PÁ LY Á JÁ R Ó L*

„A kultúrpolitika terén nagyon sokáig lehet észrevétlenül vétkezni1, de amikor az új nemzedék felnőtt, akkor az elkövetett hibákon, bajokon javítani, segíteni már nem lehet. Új nemzedéknek kell jönnie, hogy a helyzet jobbra forduljon.” Gróf Klebelsberg Kuno beszédei cikkei és törvényjavaslatai 1917–1926. Budapest. Az Athenaeum Kiadása. 318. o. Harminc évvel ezelőtt a képzeletemben sem merült fel, hogy 2008-ban, e nemes patinájú intézmény létesítésének jubileumi konferenciáján majd nyitó előadást tarthatok Klebelsberg Kuno munkásságáról. Az 1970-as évek végén ebben az intézményben tanársegédként részesülhettem megelőlegezett bizalomban. Akkor kutatási programként Klebelsberg Kuno munkásságának elemzését jelöltem meg.*1A miniszter mintegy tíz évig tartó tevékenységét a maga teljességében rendelkezésemre álló keretben nem tudom minden részletre kitérően, árnyaltan bemutatni. A tanulmányomban arra vállalkozhatok, hogy kiemeljem azokat a – szerintem – fundamentális szemléleti elemeket, amelyekre Klebelsberg Kuno koncepcionális kultúrpolitikája felépült, megvalósult a jövőbe mutatott, és máig ható tanulsággal bír. Max Weber írta le meggyőző hitelességgel azt a karaktert, akiről mindenki tudja, vagy inkább a zsigereiben * Az előadás Szegeden hangzott el a Polgári Iskolai Tanárképző Főiskola létesítésének 80. évfordulóján tartott konferencián, 2008. november 18-án.

érzi, hogy személyiségének milyensége meghatározó és társadalomalakító tényező. Arra viszont – vélekedik Ormos Mária – kevésbé vannak kidolgozott válaszaink, hogy vajon mitől függ a „megfelelő” személy megjelenése és arra talán még kevésbé, hogy vajon milyen szellemi, lelki összetevők határozzák meg a „megfelelő” vagy a kimagasló vezetőt, államférfit? A történészek számára ismert időszak (irányzat), amikor a történelem a nagy személyiségek tevékenységeinek leírásból állt. Királyok, császárok, hadvezérek és államfők cselekedeteit tartalmazó le- és át/írások, szelektív visszaemlékezések voltak hivatottak arra, hogy rögzítsék a birodalom, nép vagy egy nemzet múltját. Akadt olyan ideológiai-politikai periódus is, amely azt a felfogást képviselte, hogy az „egyes történelmi feladatok a történelem osztályharcos logikájában születtek, és a helyzetek mindig megteremtették azokat a személyiségeket, akik az új feladatok megoldására vállalkoztak és erre alkalmasak” is. A nagy egyéniség persze annyiban lehetett csak alkotó, hogy felismerte a történelem által kihordott embrió születéskényszerét, és mintegy betöltötte a bába szerepét.2 Mindkét felfogás számos problémát rejt magában. Következzen közülük néhány. Az egyik például az, hogy a társadalmaknak akkor is volt történelmük, amikor egyetlen kiemelkedő személyiség sem tevékenykedett. A másik kérdés, hogy nehéz olyan nagy történelmi személyt találni, akinek a 55

neve kétségtelenül megemlítésre kerül valamennyi történelem tankönyvben az idők végeztéig, méghozzá mindenki és minden földi kultúra számára pozitív tartalommal. A véletlen szerepe sem elhanyagolható. A történelem valójában jó, ám közepes képességekkel rendelkező embert is kimagasló személyiséggé formálhat, ha az illető jókor, jó helyen van, és ésszerűen cselekszik, racionális döntéseket hoz. Arról sem feledkezhetünk meg, hogy ezek a szereplők is környezet- és helyzetfüggők, vagyis sem az időből, sem az adott társadalomból nem lehet őket kiemelni, illetve azoktól függetlenül értelmezni. Nem jelennek meg automatikusan a történelem parancsszavára. A marxizmusnak annyiban igaza van, hogy a történelmen kívül nem lehet „színpadra” lépni, annyiban viszont nincs, hogy a személyiségek kibontakozásában nem egyedül a történelmi logika érvényesül, hanem számos más tényező. A felmerülő kérdésekre adható válaszok csupán szerény mértékű eligazodást nyújthatnak a személyiség történelmi szerepét illetően. Annyi azonban bizonyos, hogy a közéleti emberek mindig, minden körülmények között lényeges mozgatói a történéseknek, attól függetlenül, hogy békés időszakban vagy válságosokról van szó. Az előző esetében a hozzáértés, a türelem, az ügyesség, az utóbbiban a tudás, a felkészültség, a döntésképesség, a bátorság és a meggyőző erő kerül előtérbe. A békés időkben például hosszú ideig elboldogulhatnak olyan személyek is, akik nem igazán hozzáértők, akik az ügyességet manipulációval pótolják, és akik valójában nem tisztességesek, de képesek megőrizni annak látszatát. A történelmileg kritikus és válságos időszakokban azonban ezek a tulajdonságok, képességek és készségek többnyire nem elégségesek. Ilyenkor áttekintéssel bíró, nagy tudással és kimagasló képességekkel rendelkező merész újítóra, egyéniségre, meggyőző erejű személyiségre van szükség.3 A történelmi távlat és a tények sokasága azt támasztja alá, hogy a két világháború közötti Magyarországon tevékenykedő Klebelsberg Kuno nemcsak közéleti szerepeket töltött be, hanem kiemelkedő államférfi is volt.4 A trianoni „Prokrusztész-ágy” Az a politikai rendszer és társadalom, amely Magyarországot a vesztett háború, a forradalmak és a békediktátum okozta akut válság után, az 1920-as években a dualizmus időszakát restauráló szellemben konszolidálta és stabilizálta, távol volt attól, hogy a korszerű nyugati polgári demokrácia példájának tekintsük. 56

A trianoni magyar államiság rendkívül szűk politikai és gazdasági mozgástérrel rendelkezett. A külső hatalmi viszonyok kényszerén túl – és nem tagadva, ennek következtében – az ország belső egyensúlyviszonyai sem tettek lehetővé jelentős, megvalósítható politikai, gazdasági és társadalmi reformokat. A szinte természetesnek vehető revíziós törekvések, a 93 ezer négyzetkilométernyi területre csökkent ország stabilizálásában lényeges szerepet betöltő háború előtti rend restaurálása és a „győztes” Nyugathoz való kapcsolódás, egymásnak „ellentmondó” ambivalens helyzetet hozott létre. Az ország számára a szinte teljes, kényszerű körbezártságból való kitöréshez egy viszonylag szűknek nevezhető mozgástér nyújtott lehetőséget, a kultúra, amely új típusú – korabeli szóhasználattal – kultúrpolitikát kívánt meg. A trianoni békediktátum utáni helyzet első felismerése volt, hogy a korábbi dualista alapokon nyugvó államnemzet-értelmezés érvénytelenné vált. Új nemzetmegtartó erőre (kohézióra, ideológiára) van szükség. Az államnemzet fogalmát felváltotta a kultúrnemzet fogalma. (Az ország vezető politikusai tisztában voltak az 1910-es népszámlálás adataival, a Történelmi Magyarország etnikai térképével, azzal, hogy a magát magyarnak valló népesség az ország középső részén koncentrálódik. Az elszakított térségek [Erdély, Felvidék, Kárpátalja, Vajdaság] egy része azonban zömében magyar lakta területek voltak.) Viszonylag rövid idő alatt kiderült, hogy az új fogalomra nem csak a trianoni határokon kívüli magyarság egységes kultúrnemzetként való elismertetése és összetartása miatt van szükség, hanem azért is, hogy az Osztrák–Magyar Monarchia idején fokozatosan romló külföldi megítélésű, többnyire nem, alig, vagy tévesen ismert magyarságképen javítani kell. A kultúrnemzet fogalma maga után vonta a nemzeti műveltség eszményének, a nemzeti nevelés gyakorlatának kialakítását. A feladatot az 1920-as évek meghatározó politikusa Klebelsberg Kuno vállalta magára, aki hitt abban, hogy a két világháború közötti korszak alapvető, a társadalom osztályra, rétegre, felekezetre és nemre való tekintet nélkül elfogadott erkölcsi vezéreszméje, a revízió sikere, nagymértékben függ a nemzeti alapokra helyezett kultúrpolitikától és a nemzeti kultúra külföld felé való propagálásától. Az extenzív-intenzív hazai kultúrpolitikához és kultúrdiplomáciához szükséges hatalmas méretű koncepciózus szervezőmunkát – a magyar államiság megszűnését követően, majd a török kiűzése (1699 [Karlócai béke]) és a kiegyezés (1867) közti magyar társadalomban tevékenykedő haladó szel-

hoz, a műveltséghez, a szellemi munka és teljesítmény mindent mozgató voltához szükséges kulturális intézményrendszer – a tudományos, az oktatási, az iskolán kívüli népművelési (felnőttoktatási) és a művészeti intézmények – hagyományokat tiszteletben tartó, szakszerű és innovatív kiépítését, szakszerű rendszerré fejlesztő tevékenységének szükségességét viszont igen.5 A személyiség és környezete6 A kormányzatban betöltött, miniszteri pozícióját szavakban és tettekben egyaránt szolgálatnak és kultuszminiszterként magát pártok fölöttinek tekintő, egyesek számára irritálóan nagy műveltséggel és áttekintő képességgel rendelkező Klebelsberg Kuno személye és munkássága ellen még életében, de halálát követően is számos és sokféle indíttatású támadás történt, de személyét (túlzottan) felmagasztaló kultusz is jelentkezett. A miniszter olyan személyiség volt, akivel szemben nem lehetett közömbösnek maradni. Gáncsoskodói, hízelgői, ócsárlói és istenítői egyaránt akadtak. Klebelsberg ellenfelei kifogásolták a miniszter Nyugat-barátságát, a baloldali és liberális politikusok a korszerűtlen konzervativizmusát, a szélsőjobboldal képviselői a „már nem eléggé offenzívnak” tartott kultúrfölényt intézményesítő törekvéseit. Klebelsberg egyesek szemében megőrizte a dualizmus kori liberalizmus szellemét, mások megítélése szerint kultúrdiktátor, paternalista autokrata, etatista és antidemokratikus volt. Voltak, akik zseniális politikusnak, mások tudósnak vagy ideológusnak kiáltották ki. Az 1940-es évek második felében a hivatalos politika megbélyegezte, vádolták, hogy nacionalista és reakciós (nem abban az értelemben, hogy a forradalmakra reakcióval válaszolt). Sőt akadtak, akik a fasizmus hívei és szállásadói közé is sorolták. A Világválságban (1931) címmel kiadott művét 1945-ben az Ideiglenes Nemzeti Kormány fasiszta szellemű, szovjetellenes sajtóterméknek minősítette és betiltotta. Az 1960-as években forradalomellenességét, neonacionalizmusát és a kultúrfölényről vallott nézeteit vetették szemére.7 Óvatos rehabilitációja az 1960-as évek végén kezdődödik, amikor tudománypolitikájának, pontosabban a történettudományi kutatásokat8 szakszerűen szervező tevékenységének méltatására kerülhetett sor. Halálának 50. évfordulóján, 1982-ben, kultúrpolitikájának tényszerű bemutatására, valamint építészpolitikusi tevékenységére emlékező írás jelenhetett meg két hazai kulturális folyóiratban.9 Az 1980-as évek második felétől10 egyre több kutató kezd foglalkozni a korábbi időszakhoz mérten 57

MŰVELŐDÉS – T. Kiss Tamás: Klebelsberg Kuno emberi és szakmapolitikusi pályájáról

lemű arisztokraták példájára – egy osztrák ősökkel rendelkező arisztokrata kezdeményezte és végezte el. A kiegyezést követő liberális időszakban szocializálódott és nyugat-európai egyetemeken tanult Klebelsberg Kuno érzékenyen és azonnal reagált a korszellem tendenciáira, és nemcsak a számára elfogadott és képviselt konzervatív reneszánsz formájában. A hazai liberalizmus sokoldalú polgári meghaladását nem csupán politikai és gazdasági síkon rögzítette, hanem tudományosan és a tömegekre hatóan a mindennapok szintjén is. Ma már ismert, hogy a magyar újkonzervativizmus liberális elemeket nem nélkülöző reformjai nagyrészt megkéstek, mert kialakulásuktól kezdve elvállalták az ókonzervatív állások védelmét is. A kulturális reformok az őrizve korszerűsítés keskeny medrébe szorultak, és igazi bázisuk csupán az államhatalom és az elszegényedett középosztály volt. Klebelsberg maradéktalanul bízott abban, hogy a trianoni határok csak időlegesek, és az eljövendő új világban – ahogyan a kiegyezés utáni reformerek is hitték – a nemzetek elsősorban kultúrversenyt vívnak egymással. A gróf rövidtávon tévedett. Az első világháborút lezáró igazságtalan békeszerződések, a hatalmas méretű fejlődés következtében a társadalmi változások roppant mértékben felgyorsultak, sokdimenziós ellentmondásokat produkáltak, jelentős feszültségeket idéztek elő, amelyek nem kedveztek a szisztematikusan építkező kultúrpolitikának. Klebelsbergnek hosszabb távon igaza lett. Bebizonyosodott, hogy a szerény eszközökkel bíró, de fejlesztésre váró országban a tudomány, az oktatás, a művelődés és a művészetek ügyét kell az egyik olyan fő beruházási prioritásnak tekinteni, amely azután a felemelkedést más területeken is segít mozgásba hozni, a társadalomban innovációs erővel bír. Igazolódott, hogy a nyersanyagokban szegény Magyarország egyetlen és nemzetközileg is számottevő „gazdasági tőkéje” elsősorban a szellemi teljesítményt előállító tudás. Klebelsberg Kuno – 1920-as évek, jobbára csupán néhány év, az 1924–1925 és az 1930–1931 közötti időszakról van szó – kulturális építőmunkája képes volt arra, hogy a megváltozott körülmények között, új és szilárd alapokat teremtsen a rendszerváltoztatásokban jeleskedő, 20. századi Magyarország életesélyeinek a megőrzéséhez is, mint azt ő, vagy sokan mások gondolták. Klebelsberg Kuno közvetlen céljait – a soknemzetiségű történelmi Magyarország visszaállítását és a régi keresztény középosztályt modern polgársággá fejleszteni kívánó törekvéseit – a második világháború után bekövetkezett ideológiai-politikai változások miatt sem igazolhatta az idő. A tudás-

M ŰVELŐDÉS – T. Kiss Tamás: Klebelsberg Kuno emberi és szakmapolitikusi pályájáról

már tárgyilagosabban és történetiségbe ágyazottan Klebelsberg kultúrpolitikájával, annak egy-egy ágazatával. A rendszerváltás (1989/90) időszakában11 és azt követő években a minisztert továbbra is erőteljesen bíráló12 nézetek mellett, de a két világháború közti időszakra is emlékeztető túlzott, elfogultságot sem nélkülöző álláspontok jegyében, konferenciák és publikációk formájában kezdetét vette Klebelsberg személyének rehabilitálása, miniszterségének részletes és árnyalt értékelése. Emlékére az elmúlt két évtizedben annyi szobrot állítanak, és emléktáblát avatnak, amennyit Magyarország összes kultuszminiszterének – ideszámítva Eötvös Józsefet (1813–1871.) és Trefort Ágostont (1817–1888.) is – együttvéve sem emeltek. A család és iskolák A Klebelsberg család Tirolból származik. A vezetéknév írásában történeti átalakulás ment végbe. Kezdetben Khneblsperger, Kneblsperch, Kleblsprech, Knöblsberg, majd 1872-től Klebelsberg. Régi, 1520-ból származó feljegyzések szerint Sopron város „polgármesterei” között Klebelsberg nevű ember is szerepelt. A kutatások azonban azt igazolják, hogy a család férfi tagjai szinte kizárólag katonák voltak. Az egyik katona ős, Klebelsberg Lénárd (Leonhard) a mohácsi vész után lovascsapattal érkezett Magyarországra, hogy részt vegyen a török elleni háborúban. Harci sikereiért V. Károly császártól (1500–1558.) 1530-ban bárói rangot szerzett és Tirolban megkapta Thunburg várát. Klebelsberg Lénárd fiai – Niklas és Lambert – is magyarországi harctereken küzdöttek a török ellen. Klebelsberg (Ulrik) Jánost a párkányi (1663. VIII. 7.), majd az érsekújvári (1663. VIII. és IX. 26. között) csatákban tanúsított vitézi magatartásért 1669. november 25-én I. Lipót (1640–1705.) ugyancsak bárói rangra emelte. János egyik fia, Klebelsberg Ferenc a budai vár visszafoglalásában (1686. IX. 2.) is részt vett. Érdemeiért 1702-ben grófi címet kapott. A 18. század végén a család tagjai közül többen vitézül harcoltak a péterváradi, a belgrádi és a temesvári csatákban. Klebelsberg János gróf, altábornagy (1772– 1841.) végigküzdötte a napóleoni háborúkat. André Massena (1756–1817.) tábornagy – Bonaparte Napóleon (1756–1817.) egyik hadvezére – felett a Schöngrabern-Hollanbrunn mellett aratott győzelméért (1809) megkapta a legmagasabb katonai kitüntetést, a Mária Terézia-rendjelet. Egy másik Klebelsberg, Klebelsberg Ferenc Szeráf (1777–1859.) I. Ferenc (1768–1835.) király (1792. 58

III. l – 1835. III. 2.) idejében a Habsburg-monarchia „pénzügyminisztere”, alapjában véve az udvari kamara elnöke. Jelentős szerepet vállalt az ország közgazdasági és pénzügyi viszonyainak megjavításában. Támogatta gróf Széchenyi István (1791– 1860.) dunai gőzhajózási teveit. Fia, Klebelsberg Ferenc gróf, huszárezredben századparancsnok. A galíciai Prodekben szolgált, amikor 1844. ápr. 15-én megszületett fia: Jacob Joseph Constantin graf, Klebelsberg Kuno apja. Klebelsberg Jakab gróf is katonai pályát választott. Székesfehérváron szolgált, amikor megismerte a köznemesi származású Felsőeőri és Alsóeőri Farkas Arankát, akit hamarosan – 1872-ben – feleségül vett. Az anya egy tősgyökeres magyar birtokos, Farkas Imre négy leánya közül a második volt. Klebelsberg Jakab császári és királyi főhadnagy az Osztrák–Magyar Monarchia közös hadsereg 14. huszárezred 5. századának helyettes parancsnoka 1875-ben az Arad megyei Magyarpécskán állomásozott, amikor november 13-án megszületett Klebelsberg Kuno, akit majd Bud János (1880–1950.) pénzügyminiszter (1924. XI. 15 – 1928. IX. 5.) a legkényelmetlenebb miniszternek nevez. Keresztnevét keresztapjától, gróf Czetwitz Kunótól kapja. Később, amikor felserdült, gyakorta kesergett azon, hogy ilyen idegen hangzású nevet kapott. A család életébe a sors keményen beleszólt. Klebelsberg Jakab egy hadgyakorlat során lebukott a lováról, súlyosan megsérült és többé nem tudott lábra állni, 1877. június 14-én, 34 éves korában Székesfehérváron elhunyt. Nem sokkal később meghalt Kuno leánytestvére is. A másfél éves kisfiú egyedül maradt az édesanyjával. Gyámja anyai nagyapja, Farkas Imre lett, aki Batthyány Fülöp herceg enyingi uradalmának volt a jószágkormányzója. Klebelsberg a fehérvári házban szigorú neveltetésben részesült. Feleségének, Lasztóczi Botka Saroltának később gyakorta szóba hozta, hogy nem volt boldog gyermekkora. Klebelsberg Kuno alapértékeinek kialakulására hatással volt a család anyai ága, valamint a kiegyezést (1867) követő dualizmus szabadelvű világa. Az elsőre egyébként a Magyar Történelmi Társulat 1921. december 20-i közgyűlésén tartott előadásában is utalt: „Anyai nagyapám büszke volt arra, hogy dunántúli köznemes társaival levett kalappal sorfalat állhatott Deáknak… és élete végéig… emlegette a haza bölcsének elejtett szavait. Klebelsberg Kuno alapértékeinek formálódását befolyásolta a hazai szabadelvűség, a dualizmus időszakának konzervatív-liberális nézetrendszere is. Az apját korán elveszítő Klebelsberg emberileg és politikai nézeteit

tekintve egyaránt közel érezte magához Tisza István miniszterelnököt, melyet nem titkolt, sőt akire a Nemzetgyűlésben is gyakorta hivatkozik. Klebelsberg Kuno főnemesi címet visel, de a valóságban mégsem a nagybirtokos arisztokráciát, hanem inkább azt a modern államigazgatási szakembergárdát képviseli, amely a hivatali pályán találta meg hivatását és megélhetését. Nem gyűjtött vagyont. Az elhunyt rokonaitól örökölhető anyagi javakról is rendszeresen lemondott. Ezt a magatartását az úgynevezett királypuccsok idején (1921. III. 26–27. és 1921. X. 23.), minthogy nem állt IV. Károly (1887–1922.) mellé, jóllehet október 21-én történetesen Sopronban volt, ahol a király is tartózkodott, sok királypárti a szemére vetette. Őt is – az akkori politikai terminológiával – a „királykérdést kikapcsolók” közé sorolták. A katolikus vallású Klebelsberg elemi iskoláit magántanulóként a székesfehérvári Belvárosi Fiútanodában végezte 1881 és 1885 között. A sokat betegeskedő fiú középiskolai tanulmányait a ciszterciek székesfehérvári főgimnáziumában folytatta 1885 és 1893 között. (Később a ciszterciek rendtestvérükké is fogadták, sőt a ciszterci diákszövetség elnökévé választották.) Tanulmányai során főként két tantárgyból – matematikából és bölcseletből – nyújtott kiemelkedő teljesítményt. Kivált matematikából jeleskedett. A testnevelés terén (korabeli szóhasználattal: tornából) viszont elég gyenge teljesítményt nyújtott.13 A család és rokonság szerette volna, ha Klebelsberg Kuno is katonai pályára lép, ezért 1893-ban beíratták a wiener-neustadti (Bécsújhely) katonai akadémiára. A fiatalember azonban igen messze állt a militarista és dzsentri hagyományoktól. Alkatilag is gyenge volt. Rövid idő múltán – a család neheztelése ellenére – átiratkozott a jogi egyetemre. Szobát bérelt Pesten az Egyetemi Könyvtár házgondnokától. Tahy Jakabbal, a későbbi földművelésügyi államtitkárral lakott egy szobában, nehéz körülmények között élt. A család ugyanis, abban reménykedve, hogy sikerül visszatéríteniük a katonai pályára, büntetésként havonta 50 forintot adott neki, ami csupán a legszükségesebbekre volt elég. Az ambiziózus és széleskörű érdeklődést mutató Klebelsberg viszonylag gyorsan szembesült hátrányaival ezért arra kényszerült-törekedett, hogy kisvárosi neveltetése miatt elszenvedett műveltségbeli hiányosságait pótolja. Természetesnek vehető, hogy tanulmányainak előrehaladtával fokozatosan távolodott a fehérvári család szűkre szabott világától, annak helyi értékelési és viszonyítási alapjától. Egyetemi tanulmányait Budapesten, Berlinben és Münchenben végzi. A berlini egyete-

men a jogtudomány mellett történelmet is tanul. Államtudományi tanulmányi ismereteit a párizsi Sorbonne-on, a College de France-ban gyarapította és egészítette ki. Tanárai közül gyakorta emlegeti Adolph Harnack (1851–1930.) német teológust, a helenizmus filozófiájának és a krisztionizmus neves kutatóját. Kultuszminiszterként szeretettel emlékezik Adolph Wagner (1835–1917.) közgazdászra, akinél egy alkalommal mezőgazdasági témából készített dolgozatot. A professzor kifogásolta, hogy a referátum a magyar mezőgazdaság gondjait kizárólag gazdasági téren kereste, és nem tért ki a munkástömegek műveltségi helyzetére; figyelmen kívül hagyta a mezőgazdasági tudományok fejlettségét, valamint az agrárértelmiség kulturális állapotát. Tanulótársai közé tartozott Karl Heinrich Becker (1876–1933.), a későbbi porosz közoktatásügyi miniszter, akihez élete végéig barátság és szakmai munkakapcsolat fűzte. A jogi- és államtudományi doktorrá a budapesti Pázmány Péter Tudományegyetemen avatták 1898-ban. A doktori értekezésének témája az „állam és az egyház” viszonyának elemezése volt. A századforduló évében nősült meg. 1900. április 24-én feleségül vette egy vidéki kisnemes dzsentri leányát, Lasztóczi Botka Saroltát (1878– 1964.). Házasságkötésükre Budapesten, az egyetemi templom kápolnájában került sor. Klebelsberg később, minisztersége idején kezdeményezi, hogy a templomban rendszeresen adják elő a zeneművészet legnagyobb mestereinek, Mozart, Beethowen, Schubert, Bruckner, Liszt és mások műveit, kompozíciót. Lasztóczi Botka Sarolta naplójába olvasható bejegyzések és feljegyzések arról tanúskodnak, hogy szeretetteljes körülmények és egy odaadó feleség által biztosított jó feltételek segítették Klebelsberg munkálkodásait.14 A hivatalnoki pálya Klebelsberg Kuno pályája kezdetben, a hivatalt vállaló dzsentri-fiú „karrierjeként” kezdődik, ám a szépirodalomból is közismert folytatás, a Mikszáth Kálmán (1847–1910.), Móricz Zsigmond (1879–1942.) és mások műveiben ábrázolt figurákétól lényegesen és jelentősen eltér. Ismerősei (és arisztokrata származás) révén – Bóné Géza Fejér megyei alispán házában – került kapcsolatba báró Bánffy Dezsővel (1843–1911.), az ő miniszterelnöksége idején (1895. I. 14 – 1899. II. 26.), 1898-ban lépett állami szolgálatba, fogalmazóként. Kezdő tisztviselőként értékes szervezőmunkát végez Zala György (1858–1937.) szobrainak és a millenniumi emlékművek felállításakor. Műveltsége és osztrák 59

őseitől örökölt németes alapossága, rendkívüli munkabírása és nem utolsó sorban tudatos és tervszerű önképzése következtében nagy ívű karriert fut be. A miniszterelnökségi segédfogalmazóból rövid idő elteltével, bejárva a ranglétra lépcsőfokait, fogalmazó, segédtitkár, titkár, majd osztálytanácsos lett. Az ifjú Klebelsberg nézeteiben és emberileg is egyre közelebb kerül Tisza István (1861–1918.) politikájához és személyéhez. Tisza közvetítésével ismerkedik meg közelebbről a Habsburg-család néhány tagjával. Károllyal (1887–1922.), Albrechttel (1897–1955.) és Józseffel (1872–1962.). Ferenc József (1830–1916; uralkodó 1848. II. 2. – illetve 1867. VI. 8 – 1916. XI. 21.) közvetlen utasítására Károlynak trónra lépése előtt Klebelsberg ad tájékoztatást magyar ügyekben. Józsefnek ő volt az egyik benső tanácsadója, kit halálakor az özvegyéhez intézett levelében a főherceg „meghitt jó barátjának” nevezett. Az állandó jó viszony a főherceggel Klebelsberg műveltsége mellett elsősorban annak tudható be, hogy fiának, a fiatal dr. József Ferenc (1895–1957.) főhercegnek legszorosabb baráti köréhez tartozik. A művészetek és a tudomány iránt érdeklődő fiatal főherceg szinte minden kérdésben kikérte Klebelsberg véleményét és tanácsait. Tisza István első miniszterelnöksége (1903. XI. 3 – 1905. VI. 18.) idején osztálytanácsos. A nemzetiségi ügyek intézése mellett ő vezeti a római Szentszékkel folyó tárgyalásokat is. Intenzív munkát végez a fiumei magyar püspökség létesítése érdekében. A nemzetiségi kérdésekben Ferenc József belső titkos tanácsa. A Julián-egyesület ügyvezető igazgatójaként mintegy tíz éven át tevékeny részt vállal a Szlavóniában, Horvátországban, Bosznia-Hercegovinában élő magyarok (tisztviselők, vasutasok, hajósok és ezek családtagjai) nemzeti és kulturális gondozásának a megszervezésében. Klebelsberg statisztikai kimutatásokat készíttet a területek kulturális állapotáról. Az adatokat elemzi, melyek később a kultuszminisztersége idején nyilvánvalóvá teszik számára a dualizmuskori magyarországi kultúrpolitikájának valóságát. Elmondható, hogy, már a Julián-egyesületet irányításában felfedezhető a későbbi kultuszminiszter számos, jellegzetes vonása és megnyilvánulása. Klebelsberg munkásságának eredményességét jelzi, hogy amikor leköszön az egyesület igazgatásáról, nevére alapítványt szerettek volna létre hozni, amely kamataiból minden évben egy-egy beteg, Julián-tanítót kívántak segélyezni. Az egyesületet Széchenyi Béla (1837–1918.) koronaőr kezdeményezésére 1904-ben hozzák lét60

re. Célja nem az említett területek elmagyarosítása volt, hanem az ott élő magyarok művelődésének segítése, kulturális érdekvédelmének biztosítása. Ennek érdekében az alapítvány saját költségén iskolákat tartott fenn, könyvtárakat működtetett, ismeretterjesztő előadásokat szervezett, analfabéta-tanfolyamokat finanszírozott. Hasonló céllal létesült a Szent László Társulat a romániai és a bukovinai magyarság támogatására. Klebelsberg Kunót 1910-ben a Közigazgatási Bíróság ítélőbírójává nevezik ki. A bíróságon, rövid időn belül a legfontosabb közjogi természetű ügyekkel bízzák meg. Ő szerkeszti a bíróság több elvi jelentőségű döntvényét. A Közigazgatási Bíróság 1913-ban megválasztotta a Hatásköri Bíróság tagjává. Hivatalnokoskodása idején Klebelsberg a néprajzi viszonyok és a különféle közjogi és kulturális intézmények tanulmányozása végett nagyobb utazásokat tett külföldön. (Feleségével szabadsága idején beutazta szinte egész Európát. Járt Franciaországban, Spanyolországban, Olaszországban és Görögországban. Eljutott még Marokkóba is.) Az 1910-es években bekapcsolódik a hazai felsőoktatásba. A Közgazdaságtudományi karon egyetemi oktatóként 1910 – ben közjogi témákból tart előadásokat. Klebelsberg, Tisza István bizalmi emberének számít. Tisza második kormányában (1913. VI. 10 – 1917. VI. 15.) adminisztratív államtitkárként – mint a „népoktatás specialistája” – munkálkodik 1914. I. 2-től 1917. III. 19-ig. Munkavégzésére jellemző, hogy nagy hangsúlyt helyez a kultúrstatisztikára. (Magyarországon a korabeli viszonyokat figyelembe véve kiváló statisztikai rendszer épült ki és működött. A legértékesebb anyagokat is a társadalomstatisztikusok hagyták az utókorra, még akkor is, ha csupán a társadalmi jelenségek mennyiségi adatait gyűjtötték össze.) Újjászervezte a népoktatási közigazgatás külső szervezeteit, és kezdeményezőként vesz részt a hajdúdorogi görögkatolikus püspökség létesítésében. Népiskolákat terveztetett a Vág alsó folyása mellé Vágujhelytől Vágsellyéig. A háború alatt az 1915. évi XV. tc. értelmében megszervezi a rokkantügy kezelését felvállaló intézményrendszer kiépítését. Elnöke az Országos Hadigondozó Hivatalnak. A tüdőbetegek számára népszanatóriumokat terveztetett Korányi Sándor (1866–1944.) professzorral a Tátrába, a pilisi hegyekben és az Alföld több pontjára. Tisza István felkérésére 1917. március 19-től május 23-ig a miniszterelnökség politikai államtitkára. A parlamentbe, Kolozsvár országgyűlési képvise-

lőjeként vonul be 1917-ben. Politikamentes programbeszédét április 1-jén mondja el. Többek között a hadigondozó-intézmények gyarapításának, egyetemi tanszékek felállításának, új népiskolák és internátusok építésének szükségességéről beszél. Mialatt Tisza István a frontokat járja, Balogh Jenővel (1864–1938.) és Teleszky Jánossal (1868–1939.) együtt vezeti a Munkapártot. A Tisza-kabinettel együtt ő is lemond. Az 1918–1919-es forradalmakat passzív szemlélőként éli át. Mélyen megrendíti a gróf Tisza István ellen elkövetett merénylet (1918. X. 31.). Tisza halálakor Klebelsberg ama kevés számú régi jó barát közé tartozik, akik mertek a halott és özvegye mellett maradni. Egyike azoknak, akik a meggyilkolt magyar miniszterelnök testét koporsóba helyezték. Budapesten nem maradhat. Letartóztatása elől barátaihoz, majd azok vidéki rokonaihoz menekül. Meghívja magához Gyulára Hekler Antal (1882–1938.), majd Almásy Dénes (1863–1951.) és felesége, Teleky Éva festőművész kétegyházi birtokán húzódik meg, ahol a gyermekek mellett, mint német tanító szerepel. Klebelsberg nem zárkózott el a politikai élettől. Bethlen Istvánnal (1874–1946.) már 1919 februárjában megszervezik a Nemzeti Egyesülés Pártját. (Egyébként 1918 előtt, bár már akkor becsülték egymást, politikai ellenfeleknek számítottak. Ha nincs Trianon, talán azok is maradnak.) Az első nemzetgyűlési választásokon Klebelsberg legitimista programmal, Csernoch János (1852–1927.) bíboros, Magyarország hercegprímása kezdeményezésére és támogatásával bejut a parlamentbe. Sopron képviselője volt 1920. január 26tól. Nem sok idő elteltével egyik vezéralakja lesz a „disszidensek”-nek nevezett politikusoknak, akik 1922. január 5-én kiváltak a Keresztény Nemzeti Egyesülés Pártjából és beléptek a Kisgazdapártba, hogy gróf Bethlen István miniszterelnök (1921. IV. 14 – 1931. VIII. 24.) erős kormányzópártot tudjon maga mögött. A második Bethlen-kabinetben, Ráday Gedeon (1872–1937.) lemondása után Klebelsberg belügyminiszter (1921. XII. 3 – 1922. VI. 16.). (Említésre érdemes, hogy sokoldalú és sokirányú műveltsége miatt akadtak, akik a földművelési, mások a pénzügyi vagy a hadügyi minisztérium élén látták volna szívesen.) Oroszlánrészt vállal az új választójog kidolgozásában. A világháború és a forradalmak utáni belpolitikai viszonyok (az ellenzék obstrukciója) és az érvényben lévő választójogi törvény nem teszi lehetővé a tervezet megtárgyalását. Az új választójogi „reformot” Klebelsberg Kuno a minisztertanács 1922. január 24-i ülésén ismerteti. Beve-

zetőül szükségesnek tartja leszögezni: „A polgárok a konszolidációt sóvárogják, és ez csak úgy érhető el, hogyha a választójog megadása szempontjából bizonyos korlátozásokat léptetünk életbe.”15 A korabeli szemlélet, származása és neveltetés folytán azt is kijelentette: ő nem híve annak, hogy „a nők képviselőválasztási jogosultságot nyerjenek”, mert véleménye szerint „Magyarországon a női népesség nagy tömegei még nem bírnak politikai érettséggel”.16 Az előterjesztés éles vitát vált ki, mégis elfogadást nyer. Klebelsberg javasolja vitéz Nagybányai Horthy Miklós (1868–1957.) kormányzónak (1920. III. 1 – 1944. X. 16.), hogy azt rendelettel léptesse hatályba. A Klebelsberg által elkészített 2200/1922. sz. rendelet, amely az 1918 előttihez képest ugyan progresszív, ám az 1920-ashoz képest erősen korlátozott, 1922. február 16-án vált hatályossá. A férfiaknál 24 éves korhatárt írt elő, 10 éves magyar állampolgárságot, kétéves helyben lakást, négy elemi végzettséget. Klebelsberg politikai meggondolásból bevette a javaslatba a nők szavazati jogát, néhány megszorítással. A nőknél a korhatár 30 év lett, s a férfiakéhoz azonos feltételekhez még továbbiak járultak: férjezett és legalább három gyermeke van, vagy saját keresetéből tartja fenn magát, aki főiskolát vagy egyetemet végzett az 30 életév alatt is szavazhatott. A rendelet a szavazás titkosságát csak Budapesten és a többi törvényhatósági jogú városban hagyta meg. Az ország más helységeiben visszaállította a nyílt szavazás dualizmuskori gyakorlatát. „A politikai demokrácia nem lehet üdvös egy nemzetre akkor, ha a kultúrdemokrácia nem készíti elő. Csak az olyan nemzetnek a tömegei dönthetnek öntudatosan sorsukról, amelyeknek megvan ehhez az intelligenciájuk… ehhez pedig nem elég írni, olvasni és számolni, hanem ehhez az ismeretanyagnak, de még inkább a gondolkodási és ítélőképességnek nagyobb foka kell…” indokolja álláspontját Klebelsberg még 1925-ben is.17 A miniszter 1928-ban sem vélekedik másként. „Mint belügyminiszter meggyőződéssel működtem közre, hogy a Friedrich-kormány választási rendeletét, amely a legszélsőségesebben általános, titkos választáson alapult, módosítsuk és a választójogokat a magyar tömegek értelmi szintjével összhangba hozzuk.”18 A kemény kezű Klebelsberg belügyminisztersége viharos. Erre az időszakra esik a legitimista vezérek letartóztatása, az antiparlamentális szélsőjobboldali erők (ÉME) Ébredő Magyarok, valamint a bolsevikkommunisták elleni fellépés is. Ellenfelei válogatás nélküli módszerekkel törekedtek a lejáratására. Kikiáltották „zsidóbarátnak” és megátalkodott liberálisnak. A legkirívóbb az a plakát-kampány volt, 61

amely a minisztert „hermafroditaként” ábrázolja. Klebelsberg saját bevallása szerint „csupán kötelességből vállalta” a belügyi tárca vezetését. A kultúra szolgálatában Az újjáalakult Bethlen-kormányban 47 évesen, 1922. VI. 16-tól – 1931. VIII. 24-ig kultuszminiszter. Azt a területet felügyelhette és fejleszthette, ahol igazán otthon érezhette magát. Szükséges megjegyezni, hogy Klebelsberg Kuno valójában az államigazgatás iránt érdeklődik, amely ellentmondásosan erősödik fel a trianoni döntést követően. A magyar bürokrácián felnőtt és a hivatalnoki kar iránt szolidaritást vállaló Klebelsberg a hivatalnokréteget „jó értékőrző és értékterjesztő” bázisnak, a „nemzet gerincének” tekinti, ám nem rejti véka alá, hogy a leszűkített határok közé szorított ország közigazgatási rendszere jelentős átalakításra szorul. Hangoztatja, hogy az államigazgatás – dualizmuskori időszakhoz mérten – a munkáját sokkal szakszerűbben végző hivatalnoki kart és európai színvonalú ügyintézői kultúrát igényel.19 Látja hogy, az állami és a minisztériumi alkalmazottak, a Nemzetgyűlési képviselők létszáma Nagy-Magyarországra (sőt arra is túl) méretezett, ezért – politikai okokból is – létszámcsökkentést javasol. Az elcsatolt területek visszaszerzésében vetett hite viszont – szintén politikai indokok alapján – a középosztályt megtestesítő tisztviselői kar létszámának megőrzésére/megmentésére ösztökéli. Klebelsberg Kuno hatalmas energiával kezd el dolgozni és teljes személyiségével a feladatára koncentrál. Közel tíz évig tartó kultuszminisztersége idején (rövid ideig, 1930. XI. 16-a és 27-e között vezeti a népjóléti és munkaügyi tárcát is.) a konzervatív reform20 jegyében, a dualizmusból örökölt és az új viszonyoknak megfelelő „modernizált” kultúrfölényre21 hivatkozva/törekedve, a keresztény-nemzeti értékrend előtérbe helyezésével, a középosztályra építve/támaszkodva a kulturális élet szinte valamennyi területén és ágazatában jelentős kezdeményezések történtek és valósultak meg,22, jövőbe mutató álmok születtek. A miniszter a nyugat európai államok által diktált béke ellenére az ország létérdekének tekintette a Nyugathoz való kötődés erősítését. Vallotta, hogy a keresztény Nyugathoz való kapcsolódás, a magyarnál fejlettebb európai népek kultúrájának megismerése és ötvözése Keletről hozott értékeinkkel az államalapítás óta szinte megszakítás nélkül mindig a magyar politikai gondolkodás és kultúrpolitika egyik meghatározó alapelve volt. A dualizmus időszakát jól ismerő Kle62

belsberg minisztersége idején ezért folyamatosan hangsúlyozza, hogy az önállóvá vált ország akkor lesz képes elérni ezt a célt, ha a társadalom, a gazdasági és a politika élet élén olyan szakemberek állnak, akik megütik az európai mértéket, idegen nyelveken képesek kommunikálni. Az ország demokratikus fejlődése terén előrelépés csak akkor várható, ha a politikai demokráciát kulturális demokrácia készíti elő.23 A magát gyakorlatias embernek tartó Klebelsberg fontos jellemzői közé tartozott, hogy az általános, elvi célkitűzésektől minden esetben el tudott jutni a konkrét cselekvési programokig. A programok kivitelezésében megmutatkozó aktivitásait és elgondolásainak megvalósításait viszont gyakorta kisérték feszültségek. Nem kevés konfliktust okoztak többek között a népiskolák létesítési és építési terveinek elkészítéséhez, a debreceni egyetem központi épületének kialakításához, vagy a szegedi Dóm-tér megtervezéséhez ajánlott konkrét instrukciói. Klebelsberg már-már aprólékos odafigyelésére és intézkedéseire jó példa, hogy azért küldetett bekötetlen könyveket is a népkönyvtáraknak, mert így kívánta munkához juttatni a helyi könyvkötőket. A honvédelem költségvetésének – a Szövetségközi Katonai Ellenőrző Bizottság által kontrollált – kötelezően előírt erőteljes csökkentése, annak VKM-hez történő átcsoportosítása következtében, a népszövetségi kölcsön segítségével, Bethlen István miniszterelnök politikai támogatását maga mögött tudó Klebelsberg, szakmai tekintélyével, a nagyiparhoz, a hazai bankokhoz (melyek részben a zsidó nagytőkét is jelentették) és a nagybirtokosokhoz fűződő személyes kapcsolatai révén elérte, hogy a kulturális tárca a nemzeti költségvetésből nemzetközileg is egyedülállóan, hivatalosan 9-10, (1926 – 1927 költségvetési évben 15,44%!) informálisan még ennél is nagyobb százalékot mondhatott magáénak.24 (Hóman Bálint minisztersége idejében egyébként tovább növekszik a VKM részesedése a nemzeti költségvetésből.) Klebelsberg kiváló szakemberekkel vette körül magát. Munkatársa volt többek között Gerevich Tibor (1882–1954.), Gragger Róbert (1887–1926.), Hevesi [Hoffmann] Sándor (1873– 1939.), Hóman Bálint (1885–1951.), Károlyi Árpád (1853–1940.), Kertész K. Róbert (1876–1951.), Kornis Gyula (1885–1958.), Magyary Zoltán (1888–1945.), Sváb [Schwáb] Gyula (1879–1938.), Szekfű Gyula (1883–1955.), Szinyei Merse Jenő (1888–1957.) stb. Gyakorlattá tette, hogy a szakembereket (tanítók, tanárok) berendelte minisztériumi szolgálatra, a minisztériumi tisztviselőket viszont meghatározott

tásait. A Horthy-korszakban a magyar történelem idézése a politikai ideológiában kiemelt helyet foglal el. A történelemmel való foglalkozás közvetlen politizálást jelent. A történelem előtérbe helyezése Magyarország 1920 utáni helyzetével függ össze, hiszen a Történelmi Magyarország visszaállítását elsősorban a történetiségre, a „történelmi jog”-ra apellálva lehet indokolni.29 Klebelsberg nem titkolja, hogy tudománypolitikai koncepciója csaknem tökéletes másolata a korabeli német szerkezetnek. A fő alkotást, a budapesti nagy természettudományi centrum, a magyar Dahlem – ahogy Németországban a Kaiser Wilhelm intézetek helye után nevezték – megépítése jelentette volna. A kultuszminiszter tervei szerint a két évtizedes munkával felépítendő telep jól egyesítené a fővárosi főiskolák természettudományi részlegeit és laboratóriumait. A Műegyetem bővülne a kémiai fakultással, a Bölcsészettudományi karról leváló önálló Természettudományi kar jó körülmények között tudna működni. Hozzájuk csatlakozott volna a Természettudományi Múzeum és az Országos Növénykert. A Lágymányosra álmodott tudományos és egyetemi komplexumot azonban nem sikerült megvalósítani; hiányzott a pénzügyi fedezet és a főváros együttműködési készsége.30 A tájékozott és éles látású miniszter két tendenciára hívja fel a figyelmet. Az egyik tendencia, hogy a 20. század tudománypolitikája kifejezetten természettudományos irányt vett, amely erős nemzetközi jelleggel bír. Klebelsberg ezért hangsúlyt helyez az orvos-, műszaki és mezőgazdasági-tudományokra. A törvényalkotás (Országos Természettudományi Tanács és Alap [1930. évi VI. tc.]) mellett, államikormányzati eszközökkel létrehozott különböző társadalmi (civil) szervezetekkel arra törekszik, hogy érdekeltté tegye az ipari nagytőkét és a vállalkozókat (Széchenyi István Tudományos Társaság) a kutatások támogatásában. A másik felismert tendenciát Klebelsberg a Tudományos Társulatok és Intézmények Országos Szövetsége által 1924-ben kiadott első jelentés előszavában fogalmazza meg. A miniszter vélekedése szerint „a vezetés terén a világháború következtében Európát Amerika váltja fel. Azt azonban – kérdezi – csak a jövő mutathatja meg, hogy a magas kultúra terén: a szellemi és kedélybeli élet legmagasabb régióiban: szépirodalomban, művészetben és tudományban Amerika képes lesz-e az emberiségnek azt nyújtani, amit Európa kétezer éven át adott.”31 Az egyetemi képzések fejlesztése és kutatómunkák támogatása mellett Klebelsberg erőfeszítéseket tesz, hogy hazahívja a külföldön dolgozó magyar tu63

MŰVELŐDÉS – T. Kiss Tamás: Klebelsberg Kuno emberi és szakmapolitikusi pályájáról

időre, tapasztalatszerzés céljából oktatási intézményekbe helyezett. Klebelsberg a „Kis nép vagyunk, amely elsősorban szellemiekben hivatott nagyot alkotni”25 máig hangoztatott jelszó jegyében nagyszabású és tudatos tudományszervezői munkába kezd. A törekvéseihez szakszerű segítséget nyújt a „tudományos nagyüzemet” megálmodó Magyary Zoltán, a VKM Tudománypolitikai ügyosztály vezetője, aki majd egyetemi és kutatóintézeti munkásságával a két világháború közötti magyar közigazgatás-tudomány iskolateremtő professzorává válik.26 Klebelsberg az új politikai helyzetnek megfelelő tudományos koncepciókat és konkrét programokat fogalmaz meg, melyeket tervszerűen, egy központi elv alapján elrendeződő és irányított intézményrendszer kialakításával törekszik megvalósítani.27 Megreformálja, fejleszti és építi a tudományos életet. Törvénnyel biztosítja a Magyar Tudományos Akadémia (1923. évi I. tc.) elszámolás nélküli évi rendszeres állami támogatását. A Magyar Országos Levéltárat kivonja (1922. évi XVII. tc.) a belügyminiszteri hatásköréből és átutalja a VKM hatáskörébe. Koncentrálja a budapesti nagy közgyűjteményeket (1922. évi XIX. tc.). Létrehozza az önkormányzatiság elve alapján működő Országos Magyar Gyűjteményegyetemet. A szervezet részei a Magyar Országos Levéltár, Magyar Nemzeti Múzeum, Országos Széchenyi Könyvtár, Országos Magyar Szépművészeti Múzeum, Országos Magyar Iparművészeti Múzeum és a Pázmány Péter Tudományegyetem Könyvtára. A gyűjteményegyetemhez később csatlakozik a Csillagvizsgáló, a Tihanyi Biológiai Kutató Intézet, a Pedagógiai Könyvtár, a Földrengésjelző Intézet, a Magyar Történeti Intézet és a külföldön működő valamennyi Collegium Hungaricum is. Megépíti, és műszerekkel szereli fel a Tihanyi Biológiai Kutató Intézetet (a Balatoni Akváriumot) valamint a Svábhegyi Csillagdát. Tervbe veszi a Geofizikai Kutatóintézet létrehozását. A kutató helyeket állami támogatásban részesíti, a kormányzati költségvetésből tudományos tisztviselői státusokat létesít. A társadalomtudományok közül kiemelten szorgalmazza a történetkutatást. A történettudománynak nemcsak miniszterként és a Magyar Történelmi Társulat elnökeként, hanem a történetírás iránt szenvedélyesen érdeklődő emberként is társadalmi és politikai funkciót tulajdonít. A társadalom önmaga, saját rendjét védi, ha a történetírást pártolja28 elv jegyében jelentős támogatásban részesíti a nemzeti történetkutatást. Kiemelten segíti a fiatal, elsősorban a szerinte „merev szerkezetű” Magyar Tudományos Akadémiához nem vagy kevésbé kötődő fiatal történészek kuta-

M ŰVELŐDÉS – T. Kiss Tamás: Klebelsberg Kuno emberi és szakmapolitikusi pályájáról

dósokat. Kezdeményezése nem tekinthető előzmény nélkülinek. Már Széll Kálmán miniszterelnöksége (1899. 02. 26. – 1903. 06. 27.) idején 1902/3-ban javasolta, hogy a kivándoroltak népes seregét csak a munkafeltételek megteremtésével lehet hazacsábítani. Klebelsberg fontosnak tartja a külföldi magyarság és a magyar állam összefogását. A miniszter kultúrpolitikáját támogatja a Külföldi Magyarok Szövetsége és a Külföldi Magyarság (1920– 1925.) című lap, amely különböző adományokkal, könyvküldeményekkel igyekszik az óhaza iránti érzéseket, a magyar identitást ápolni, erősíteni a Magyarország irányában lojális szellemi és politikai mozgalmakban, szembeszállva a meglehetősen befolyásos, 1918–1919-es baloldali emigráció „minden rossz, ami a Horthy-Magyarországról” indul álláspontjával és tevékenységeivel. A miniszter 1929. május 5-én a Pesti Naplóban, – sajátos meggondolás alapján – Ady Endre (1877–1926.) az „Új versek” (1906) cím nélküli nyitódarabja: „Góg és Magóg fia vagyok én” sorait kölcsönvéve „Szabad-e Dévénynél betörnöm új időknek új dalaival?” címen írt vezércikkében személyesen is megszólítja a tudományok külföldön élő magyar képviselőit. Klebelsberg írásában arról értekezik, hogy kétféle tudomány létezik, s azokat – szerinte – a nyugati hatás kétféleképpen érinti. „A szellemi tudományokban, hogyha át is veszünk külföldi szempontokat és módszereket, mindez csak inkább impulzust adjon, sem mint lényeget érintő befolyást gyakoroljon. Egészen másképpen áll a dolog az orvosi, a gazdasági, a technikai és a természettudományokkal. E téren minden sovinizmus és partikularizmus kegyetlenül megbosszulja magát, ezek számára Dévénynél szélesen ki kell tárni a kaput, és jöjjenek ott sokan, mentül többen, új időknek új találmányaival, új termelési módokkal, főképp új energiákkal.” A miniszteri felhívás csekély eredménnyel járt. A Rockefeller-Foundation támogatásával felszerelt korszerű szegedi laboratórium ugyan megtette a hatását, mert Cambridge-ből a fiatal Szent-Györgyi Albert (1893–1986.) 1928-ban hazajött. (Egyébként Klebelsberg nem élte meg Szent-Györgyi Albert Nobel-díját [1937].) A miniszter hívó szavaira az 1910-es évek végén és az 1920-as években külföldre távozó, többen magát emigránsnak tekintő kutatók közül: Hevesy György (1885–1966.), Kármán Tódor (1881–1963.), Szilárd Leó (1898– 1964.), Polányi Mihály (1891–1976.), Szegő Gábor (1895–1985.), Teller Ede (1908–2003.), Wigner Jenő (1902–1995.) és még sokan mások nem reagáltak érdemlegesen. Klebelsberg cikkét a külföldön élő magyar zsidó tudósok tudomásul vették, de nem éltek vele. Az elutasításban közre játszott a nume64

rus clausus (1920. évi XXV. tc.), amely – bár ezt expressis verbis nem mondta ki – az egyetemekre felvehető zsidó fiatalok arányát 5%-ban határozta meg. (Szükséges megjegyezni, hogy a törvény több mint tizenkét évvel megelőzte a német fasizmus első fajvédelmi törvényét!) Klebelsberg elveti az antiszemitizmust. Személy szerint 1920-ban ugyan részt vesz a törvényjavaslat előkészítésében, a szavazásról azonban távol maradt. A miniszter 1925. december 10-én a Népszövetség genfi ülésén is kifejtette álláspontját: átmeneti szabálynak nevezte azt. A Bethlen-kormány nem véletlenül küldte el a hazai zsidó nagytőkéhez fűződő kapcsolatai miatt Klebelsberget 1927-ben ismét Svájcba, hogy tárgyaljon a Népszövetség – amely a magyar gazdaság stabilizálását és a pengő bevezetését jelentősen befolyásolta – égisze alatt a zsidóság képviselőivel. A kultuszminiszter által átdolgozott szövegváltozat alapján, 1928 elején, hogy „a törvény lényege megmentésre kerüljön”,32 törvénymódosításra kerül sor. A törvény a zsidóságot nem fajnak, hanem felekezetnek kategorizálja. Az 1920-as években állami feladatként fogalmazódik meg a falvak és a tanyavilág kirívóan elmaradott helyzetének megváltoztatása, felemelése. Klebelsberg kiváló érzékkel ismeri fel, hogy a kormányzati szándék jegyében olyan cselekvési programokat hirdethet meg, amelyekhez megnyerheti a Nemzetgyűlésben helyet foglaló valamennyi párt támogatását. Az 1920-as évek közepén megindítja a Pogány Frigyes, Benich Artúr, Petróczi István által kidolgozott és a népszövetségi kölcsön segítségével finanszírozott népiskola építési akciót. „Kultúrpolitikai felfogásom az…, hogy először elemi népiskolákra van szükség az iskolán kívüli népművelés terén is”33 alapkoncepcióra épülő programot (1926. évi VII. tc.) az utókor Klebelsberg maradandó alkotásaként tartja számon. A miniszter kötelességteljesítő álláspontot képvisel, amikor a Nemzetgyűlés előtt kijelenti: „Ha az állam egyfelől kimondja az általános tankötelezettséget, akkor másfelöl az államnak kötelessége, hogy az iskolák építését előmozdítsa, a terhek nagyrészét viselje” Nem lehet„…sem rendelettel, sem a tanügyért való lelkesedéssel, sem ékesszólással, sem frázissal segíteni, hanem igenis téglával és malterral: a népiskolák tömeges építésével és pedig ott, ahol helyszűke miatt beiskolázatlan gyerekek vannak.”34 A népiskolaépítési programra elengedhetetlenül szükség volt, mert bizonyossá vált, hogy a Trianon utáni Magyarország „színmagyar vidékeinek” intézményellátottsága elmaradt az elcsatolt területekéhez képest. Veres Péter (1897–1970.) szerint „Az utódállamok parasztsága jórészt kispolgári parasztság, de az Alföldé és

a Dunántúlé cselédek és földmunkások milliós tömege. Egy egész ismeretlen ’nemzet alatti iskolázatlan világ” – írja 1936-ban, a Korunk c. folyóiratban megjelent, A mai magyar szociográfia című cikkében. A jelentős nagyságrendű építési program keretében a szegedrókusi tizenkét tantermes népiskola 1930. október 25-ei felavatása az ötezredik népiskolai objektum ünnepélyes átadása volt. A népiskola-létesítési akció eredményeként 3475 tanterem és a tanítók jó munkakörülményeinek elősegítése érdekében 1525 tanítói lakás épült. Ebből 3306 az Alföldet (különösen a tanyavilágot), 1393 a Dunántúlt, 301 pedig „megmaradt kis Felvidéket” gazdagította. Az 1925-ben új, modern, a korszerű európai reformpedagógiai törekvések valamennyi pozitívumát érvényesítő tanterv bevezetésével a hat (sokak számára többnyire csupán négy) osztályos elemi népiskolák, valamint az iskolák létesítésével ugyan nem tudja megoldani a korabeli tanítás színvonalának jelentős emelkedését, de megalapozza annak esélyét.35 Klebelsberg nevéhez fűződik, hogy a tartalmasabb „népművelés” megvalósítása érdekében bevezetésre kerül a nyolcosztályú népiskola, amely nem azonos az 1945–48 között kialakított általános iskolával. A kidolgozott törvénytervezet megtárgyalására már nem kerülhetett sor a közbejött gazdasági világválság miatt, ennek ellenére – kísérletképpen – az ország több településén megkezdődött a nyolcosztályos iskolák szervezése. A Néptanítók Lapja 1931. évi 4. számában közölt adatok szerint az 1929/30. tanévben 59 népiskolában nyílt meg a 7. osztály, és 25 intézményben működött 8.osztály. A kormányzati törekvésekhez csatlakozó Klebelsberg másik kezdeményezése olyan program, amely a gazdasági világválság miatt már nem szerepelhet az állami költségvetésben. Létrehozza az Országos Alföld Bizottságot. A testület programja kiterjed a közigazgatási, közlekedési, városfejlesztési, mezőgazdasági, ipari kérdésekre, az Alföld vízrendezésére, azok megvalósítására. Megalakítja az Alföld-kutató Bizottságot is, amely az Alföld talaj- és klímaviszonyait, állat és növényvilágát kívánja tanulmányozni. A szándék azonban „jövőbe mutató álom” marad. A nagyszabású tervek kimerülnek a helyenként és városokban tartott előadások tartásában. Szükséges megjegyezni, hogy a kiegyezés (1867) óta regnáló kormányzatok vezető hivatalnokai közül az Alföld-kutatás keretében elsőként Klebelsberg hívja fel a figyelmet a vidék értékeire és a környezetvédelem fontosságára, Klebelsberg hangsúlyt fektet a polgári iskola fejlesztésére (1927. évi XII. tc.) is. Arra törekszik, hogy az iparos és a földműves gazda nagyobb álta-

lános műveltséget szerezhessen, a gyakorlati életre, illetve a középfokú szakiskolákra készítsen fel. A törekvései lehetővé teszik, hogy az 1920-as 30-as években nemcsak a jobb módú polgárság vehette igénybe ezt az iskolatípust, hanem a szegényebb rétegek, a feltörekvő ipari munkásság és parasztság is, hiszen számukra a polgári iskola jelentette az egyetlen utat a középfokú végzettség megszerzéséhez, az esetleges továbbtanuláshoz. A Nemzeti Újság 1926. június 24-i számában megjelent cikkében írja, hogy a „modern komplikált termelési módok, az új, kényes műszerek, gépek és szerszámok mellett az értelmetlen ember többet árt, mint használ… ezért az iskola kérdései legalább 50%-ig közgazdasági, termelési kérdések”. Nagy jelentőségű volt Klebelsberg polgári iskolai tanárképzési reformja. Jó érzékkel ismeri fel, hogy a felsőoktatás intézményhálózata indokolatlanul széttagolt, „rengeteg a parallel intézmény, sok a törpe főiskola”, ezért egyes területeken racionális változtatásokra törekszik. A négy római katolikus polgári iskolai tanárképző közül hármat megszüntet. A miniszter egyetlen intézménnyé vonja össze a Budapesten működő, férfitanárokat képző Pedagógiumot és a tanárnőket oktató-felkészítő Erzsébet Nőiskolát, melyet aztán 1928-ban Szegedre telepít (525/1928. VI. VKM sz.), hogy – szavaival – „a magyar Salzburgban” az egyetem mellett egy másik nagy jelentőségű felsőoktatási intézmény, a Polgári Iskolai Tanárképző Főiskola is megnyithassa kapuit.36 A polgári iskolai tanárképzés átszervezése, a tanulmányi idő négy évre emelése és meghatározott óraszámban egyetemi tanulmányok kötelezővé tétele a képzés színvonalának emelkedését eredményezte. A hazai oktatástörténetben előkelő helyet foglalnak el Klebelsberg középiskolai reformjai.37 A középiskolák iskolaszervezeti kialakításának egyik lehetséges útja a francia minta volt, amely két részre bontja a tanítást, a másik a porosz, ami az első tanévtől kezdve specializálja a diákot. Klebelsberg az egységes középiskolai rendszer helyett a differenciált középiskolák híve. A tanterv kialakításának egyik fő kérdése az volt, hogy mire fektessenek nagyobb hangsúlyt, a humán tárgyakra, vagyis a nyelvekre és a történelemre vagy a reáltárgyakra, a természettudományokra? Kérdésként fogalmazódott meg az is, hogy a nemzeti vagy idegen nyelv és történelem oktatása részesüljön-e előnyben? A magyar középiskolai reformról szóló törvény javaslatában egyaránt érvel a korszerű tantárgyak (reáliák, idegen nyelvek) kiemelése és a magyar nyelv és történelem megismertetése mellett. Klebelsberg fontosnak tartja az alapműveltség kialakítását, amelyre technikumi képzést és más oktatást 65

lehet építeni. A fiúk esetében létrejött háromfajta középiskolai iskolatípus, a fiúgimnázium, ahová többnyire a keresztény középosztály tagjai járatták gyerekeiket, és a reálgimnázium és a reáliskola, ami a természettudományoknak adott több teret a humántárgyakkal szemben. A törvény (1924. évi XI. tc.) hatályba lépését követően az iskolatípusok tovább differenciálódtak. Létrejött a humán gimnázium, humán gimnázium görög nyelv nélkül, illetve helyette a szülők nyomására modern nyelvnek a tanítása, a reálgimnázium, a reáliskola rendkívüli latinnal és a reáliskola. Valamennyi középiskolai végzettség egyenlő jogosítást nyújtott a továbbtanuláshoz. Klebelsberg politikailag és szakmailag is átértékelve a nők választójogával kapcsolatos korábbi álláspontját, a lányok tanulásának elősegítése és a nők egyenjogúsítása érdekében a lassan megszűnő leányiskola és a felső kereskedelmi iskola intézményei helyett három középiskolafajtában látott lehetőséget. (1926. évi XXIV. tc.) A lányok számára létrehozza a leánygimnáziumot, ahol megmarad a latinoktatás és egy új iskolafajtát, a leánylíceumot, ami latinmentes, ahol két nyelvet és magyar irodalmat tanítanak, de mindkettő jogosítványt nyújt az egyetemre és a leánykollégiumot, amely nem vált be a gyakorlatban. Az általános iskolatípussá a leánylíceum vált, leánygimnáziumot csak ott tartottak fel, ahol a másik fajta iskolatípus is jelen volt. Az 1918/19-es forradalmak után és a trianoni palotában hozott döntést követően a magyar kormányok politikájának nemcsak szükséges volt újragondolnia az egyházakhoz fűződő kapcsolatát, de át is kellett azt rendezni. Mindez kitűnik Klebelsberg beszédéből, melyet a XVI. Országos Katholikus Nagygyűlésen tartott. „A nemzetek nem tehetnek fel mindent egy kártyára. Nem szabad, hogy életünk csak egyetlen szervezetben lüktessen. A magyar állam mellett szükség van a katolikus egyházra. Hogy többet vártunk az állam fogalmától, mint amennyit joggal lehet és szabad, azt mi sem bizonyítja jobban, mint az, hogy az állam saját erejével nem tud új közszellemet alkotni.”38 Kultuszminiszterként kiemelten segíti és támogatja a nagy történelmi egyházakat. A különféle statisztikák azt mutatják, hogy az alsófokú oktatás ebben az időszakban túlnyomórészt az egyházak, ezen belül is a katolikusok kezében volt. A kimutatások szerint az 1920–21. valamint az 1922–23-as tanévekben átlagot véve a 6351 elemi népiskola közül 1005 volt állami, 673 községi, református 1089, római katolikus felekezeti iskola 2662. A katolikus egyházhoz 1930–31-ben 3147 népiskola, 124 középfokú és 13 felsőfokú oktatási intézmény tartozott. Klebelsberg ezt azzal a kulturális örökséggel in66

dokolta, hogy Ausztria centralisztikus törekvéseivel szemben a felekezeti iskolák képviselték és védték az anyanyelven folyó nemzeti oktatás eszméjét.39 Az 1924. évi XI. tc. rendelkezése szerint, a gimnázium feladata, hogy a „tanulót vallásos alapon erkölcsös polgárrá nevelje, hazafias szellemben általános műveltséghez juttassa”. Az 1926. évi XXIV. tc. szerint is a leányközépiskolák feladata, hogy a „tanulót vallásos, erkölcsös és nemzeti szellemben magasabb általános műveltséghez juttassa”. Ilyen és hasonló megfogalmazásokkal az összes iskolaügyi törvényben találkozhatunk. Van azonban egy figyelemre méltó vonása ezeknek a törvényi rendelkezéseknek. Az állami-önkormányzati iskolákban folyó oktatás-nevelés „vallásos” jellegének mindenféle jelző nélküli követelménye olvasható. Nem lehet találkozni semmiféle olyan utalással, hogy ez a „vallásos jelleg” csak „keresztény jelleg” lehet! A törvény alkotói teljesen egyenrangú tényezőként az izraelita tanulók, izraelita vallásos jellegű tanítását is beleértették. Egyetlen történelmi vallást sem ért diszkrimináció, sem kirekesztés.40 „A felekezeti iskolák ügyének igazán őszinte, meggyőződéses híve vagyok…, a huszadik században a jogi diszciplína tanítására mégsem a felekezetek vannak hivatva”.41 Ez a Klebelsbergi álláspont tömören megfogalmazza azt a határt is, meddig illetékesek az egyházak.42 Miniszterként figyelmet fordít arra, hogy az egyházak – elsősorban a történelmi egyházak – helye, szerepe és állami támogatottsága kiegyensúlyozott legyen a felsőoktatásban is. Amennyiben a pécsi egyetem evangélikus „színezetű” – mondta egy alkalommal –, akkor tudomásul kell venni, hogy „a magyar kálvinizmus, különösen a tiszántúli egyházkerület teljesen magáévá tette a debreceni egyetem ügyét. És éppen ezért, aki hozzá akarna nyúlni a debreceni egyetemhez, annak nemcsak Debrecennel, a százezres népességű várossal gyűlnék meg a baja, hanem tiszántúli reformtus egyházkerülettel és a magyar kálvinizmussal is.” Majd így folytatta: „A történelmi előzményekből és a környezet hatásából is folyik, hogy noha a debreceni egyetem kizárólag állami intézmény, mégis erős protestáns színezete van. Ez a katolikusok részéről természetesen azt a kívánságot váltotta ki, hogy egy másik egyetemünk viszont ugyanolyan mértékben katolikus színezetet nyerjen.”43 A miniszter sok és sokféle konfliktust vállal fel a Magyarországra menekült kolozsvári és pozsonyi egyetemek, szegedi illetve pécsi meggyökereztetése (1921. évi XXV. tc.), a Selmecbányáról Sopronba áttelepült Erdészeti és Bányászati Akadémia meghonosítása érdekében, a debreceni, valamint a budapesti (Pázmány Péter és a közgazdaságtudományi) egyetemek szakszerű fejlesztéséért. Külö-

nösen nagy veszélyt jelentett az egyetemellenes társadalmi hangulatban folyt 1925. évi Országos Takarékossági Bizottság vizsgálata.44 A Bizottság megállapítása szerint, az egyetemek fenntartása túlságosan nagy tehertétel az országnak és értelmiségi túlképzés is folyik, ezért javasolta az egyetemek és az egyetemi karok számának csökkentését. A miniszter azonban eléri, hogy a kormányzat ne vegye figyelembe a Bizottság javaslatait. Klebelsberg most is koncepciózus és taktikus. Az „ellentámadása” arra épül, hogy a négy egyetemet országos, szellemi centrumokká – kultúrtartományi központokká – kell alakítani. A miniszter kulturális decentralizációt szorgalmazó törekvése alapvetően két érvre épül. Az egyik érve az volt, hogy a fiatalok helyes nevelése érdekében a „bűnös budapesti miliővel” szemben csak az „egészséges szemléletű” vidéki egyetemek fejlesztésével lehet fellépni. A másik érve arra épült, hogy a kulturális, a tudományos és a művészeti élet túlzott és egészségtelenül Budapest centrikus. Klebelsberg eléri, hogy beruházásokra, klinikák (Debrecen, Szeged, Pécs) építésére kerüljön sor. A szegedi Dóm-téri építkezésekkel biztosítja a városba költözött temesvári Csanádi Püspökség és a Hittudományi Főiskola működéséhez szükséges feltételeket. Szegeden kap otthont a Jézus társaság bölcseleti és teológiai, valamint az egyházmegyei Hittudományi Főiskola45 Az országban laktanyaépületekből, megvásárolt szállodákból diákjóléti intézmények (internátusok, menzák, Horthy-kollégiumok) létesülnek. Klebelsberg kultúrkülpolitikája (kultúrdiplomáciája) eredményeként Nyugat-Európa számos nagyvárosában „kulturális hídfők” (egyetemi tanszékek, lektorátusok, könyvtárak) létesülnek. A fiatalok külföldi tanulmányaihoz, kutatásaihoz különösen három külföldi magyar intézet (Berlin [1927], Bécs [1924], Róma [1927/28])46 teremtett közel kiváló feltételeket. Minden egyes intézetnek megvolt az egyéni színezete és irányultsága. Bécsben elsősorban a tág értelemben vett történettudomány, illetve az orvosi szakok, Berlinben a műszaki és a természettudományok, Rómában pedig a művészeti élet és az egyháztörténet tehetséges ösztöndíjasai és képviselői érkeztek. Sok tekintetben éppen a Magyarországon is sikeresen tevékenykedő Rockefeller-Foundation – amely azt a célt szolgálta, hogy támogassa a liberális erőket, részint az erős német dominanciával, részint a szovjetOroszországból kiinduló kommunista szemlélettel szemben – mintájára, Károlyi Mihály (1875–1955.) elkobzott vagyonából megalapította a magasabb műveltség (elitképzés) céljait szolgáló ösztöndij-

rendszert, (1927. évi XIII. tc.) amelynek „részét képezte” több egyházi-felekezeti és magánalapítványi (Rockefeller-Foundation, Alexander von Humboldt Stiftung, Smith Jeremias, Hariseion…) ösztöndíj is. A minisztérium valamennyi külföldi kormányzati vagy alapítványi ösztöndíjhoz évente meghatározott összegű állami támogatással járult hozzá. Az ösztöndíjrendszer rendkívül sikeresen működött. Komoly eredménnyel járt abban a tekintetben is, hogy az általában egy esztendőt, esetleg hosszabb időt külföldön töltő fiatalok nem csupán nemzetközi kitekintéshez és tájékozódáshoz jutottak, hanem megtapasztalták az országot kívülről is szemlélni. Szembesültek az országról kialakult képekkel, közvetlenül érzékelték, hogy más nemzetek mit, miért és hogyan vélekednek a magyarokról. Találkoztak más kultúrákkal és alkalmuk nyílt tudományos, kulturális párbeszédet folytatni másféle nézeteket képviselőkkel. Az ösztöndíjak számos, tehetséges pályakezdő fiatalnak nyújtottak segítséget. Többek között: Aba-Novák Vilmos (1894–1941.), Balogh Tamás (1905–1985.), Barcsay Jenő (1900–1988.), Bay Zoltán (1900–1992.), Benda Kálmán (1913–1994.), Bibó István (1911– 1979.), Buday György (1907–1990.), Ferenczy Noémi (1890–1957.), Fél Edith (1910–1988.), Genthon István (1903–1969.), Hajnal István (1892–1956.), Hintz Gyula (1904–1986.), id. Issekutz Béla (1886– 1979.), Kardos Lajos (1899–1985.), Keresztúry Dezső (1904–1996.), Kerényi Jenő (1908–1975.), Kosáry Domokos (1913–2007.), Mályusz Elemér (1898–1989.), Medveczky Jenő (1902–1969.), Mészáros László (1905–1945.), Molnár C. Pál (1894– 1981.), Náray-Szabó István (1899–1972.), Soó Rezső (1903–1980.), Straub F. Brunó (1914–1996.), Szabó Vladimír (1905–1992.), Szőnyi István (1894–1960.), Pátzay Pál (1896–1979.), Vilt Tibor (1905–1983.)… nevét lehet megemlíteni.47 Klebelsberg a kiegyezés utáni szabadelvű kultúrpolitika álláspontját erősíti, amikor beszédeiben különböző variációban kijelenti: a közművelődés (értsd iskolán kívüli népművelés, felnőttoktatás) az állam és a társadalom közös ügye. Ugyanakkor azt is érzékelteti, hogy a történelmi (lásd Trianon) helyzet miatt az egyensúly megtartása érdekében az államra a dualizmus kori időszakhoz mérten több kötelezettség hárul. „A tanító a tanyára magával viszi a tanyai népkönyvtárat, a vetítőgépet és virágoskertet, meg gyümölcsöst csinál az iskolakertben, hogy 30-40 tanyának művelődési központja legyen” – minek révén az „óriási szakadék”, mely város és falu között fennáll, mindjobban csökkeni fog – program jegyében megreformálja az iskolán kívüli népműve67

lést48 és a felnőttoktatást.49 A különféle népművelési tevékenységeket a népiskolák mellett, az 1930. évi statisztika alapján 550 kultúrház, 268 népház és számos olvasókör és gazdakör, a „nem magyar talajból kinőtt” népfőiskolai tanfolyam szolgálja. Az 1932-es adatfelvétel szerint összesen 14 365 egyesület, egylet működik az országban 2 998. 159 taggal. Az ország népességének több mint egyharmada, felnőtt lakosságának mintegy fele tagja volt különféle közösségi formációnak.50 Klebelsberg szorgalmazza, hogy a könyvek jussanak be minden magyar család házába, mert ez nemcsak a művelődésnek, hanem a nemzeti fennmaradásnak is lét- vagy nemlét-kérdése. A cél elérése érdekében a miniszter 1504 népkönyvtárat (ezek egy része ugyan nem több egy szekrénynyi vagy a tanyai népiskolában elhelyezett ládányi mennyiségnél) létesít és „könyvterjesztő-mozgalmat” szervez. Az akció összesen 237 324 kötettel szaporította a könyvtári állományt. Ez a könyv mennyiség a kiegyezési korszak egész könyvtári anyagának a 22 százalékát tette ki. Típusok szerint egy nagykönyvtár 264 kötet, a középkönyvtár 172 kötet, a kiskönyvtár 146 kötet, a tanyai könyvtár 136 kötet könyvet kapott.51 Klebelsberg két alkalommal (1923/1924 és 1928) is kísérletet tesz az iskolán kívüli népművelés törvény útján történő rendezésére. A belpolitikai viszonyok és a pénzügyi helyzet azonban nem teszi lehetővé a törvény megalkotását.52 Klebelsberg minisztersége idején az írni, olvasni és számolni nem tudók nagyságrendje erősen mérséklődik. Karafiáth Jenő (1883–1952.), aki rövid ideig kultuszminiszter (1931. XII.16. – 1932. X. 1.) volt az 1920 és 1930 közötti időszak egyik legnagyobb eredményét abban látja, hogy jelentősen csökkent az analfabéták száma. A statisztikai kimutatás szerint 1920-ban a 6 éves és azon felüli lakosság 15,2%-a analfabéta, 1930-ra ez az arány 9,6%-ra mérséklődik.53 Klebelsberg az iskolán kívüli népművelést és felnőttoktatást (mezőgazdasági, ipari és szolgáltatási területeken) nemcsak a keresztény-nemzeti értékrendszer intenzív terjesztése miatt helyezi központba. Látja és tapasztalja, hogy a tőkés fejlődés, az európai gazdasági verseny, „a nagy társadalmi munkapad”, iskolázottabb és műveltebb magyar munkaerőt igényel. Az 1922. évi XII. tc. rögzíti az iskolatípusokat az ipari szakoktatásban. Ezek a tanonciskola, gyakorlati irányú ipariskola (felső ipariskola, ipari szakiskola, kézműves iskola, nőipariskola) és az ipari továbbképző tanfolyam. Fejleszti a különféle szakoktatást: az önálló gazdasági népiskolákat, a tejgazdasági és tejipari szakoktatást, az erdőgazdasági, a szőlészeti és borászati, kertgazdasági, kerté68

szeti szakiskolákat, és gazdasági akadémiákat, az iparos (kézműves iskolák, ipari szakiskolák, felső ipariskolák, nőipariskolák…) tanonciskolákat és a kereskedelmi szakoktatást. A miniszter a Nemzetgyűlés előtt 1925. november 25-én tartott beszédében – reagálva a szociáldemokrata Kéthly Anna felszólalására – hangsúlyozza, hogy a rádió olyan taneszköz, „amelynek horderejét még egészen át sem lehet tekinteni…, de amelyet oktatásügynek okvetlenül ki kell használni”.54 Klebelsberg szerint az „országot egy nagy tanteremmé változtató” rádió – kezdeményezésére – 1928. november 14-től hetente kétszer – vasárnap és csütörtök – Rádió-szabadegyetem címmel „távoktatási programokat” sugároz. A program hatékonyságát a rádiókészülékek számán, technikai színvonalán, a vételi lehetőségeken és a műsor tartalmán kívül a megcélzott réteg is jelentősen befolyásolta. Kozma Miklós (1884–1941.) a Magyar Rádió Rt vezérigazgatója, Naplójában ezt írta: „A program úgy néz ki, hogy a tisztelt parasztoknak énekel Basilides Mária (1886–1946.) egyet, utána beszélnek a trágyázásról, azután jön valami a Walkürből, és a végén egy előadás arról, hogyan kell a pöcegödröt rendben tartani.”55 Kozma Miklós joggal furcsállta a parasztságnak szóló, közhasznú előadás-sorozatot miért nevezi Klebelsberg „szabadegyetemnek”. Mégis szükséges elismerni, hogy a miniszter jó érzékkel látja meg és fedezi fel az új tömegkommunikációs eszköz jelentőségét. A művészetet nemzeti erőforrásnak56 tekintő Klebelsberg intézkedéseit egyesek, „magát Medicinek” mutató grófi ténykedésnek vélik, mások és többen a Bethlen-kormány szakszerű munkálkodásának tartják. A miniszter feltételeket biztosít az Operaház a Zeneakadémia és a Nemzeti Színház működéséhez. Tervbe veszi, és komolyan foglalkoztatja a Nemzeti Színház új épületének megépítése. Jankovich Béla (1865–1939.) kultuszminisztersége (1913 II. 26.–1917.VI.15.) idején Klebelsberg Kuno államtitkárként vezeti azt az építőbizottságot, amely felügyelte és irányította volna az 1914-ben elkezdődő munkálatokat, melyeket 1916 őszére kellett volna befejezni. Az épület megépítését akkor megakadályozza a háború, most a gazdasági világválság. Gyakorta hangsúlyozza Bartók Béla (1881–1945.), Dohnányi Ernő (1877–1960.), Hubay Jenő (1858– 1937.), Kodály Zoltán (1882–1967.) munkásságának hazai és nemzetközi értékeit. Kezdeményezője a Salzburg mintájára létesített Szegedi Szabadtéri Játékoknak. Az első előadást – Klebelsberg utasítására – Hevesi [Hoffmann] Sándor (1873–1939.) rendezi, aki egyébként a teret nem tartotta alkalmasnak

ti magyar építészet kiemelkedő alkotása.58 Másik nagyszabású építészpolitikusi törekvése a népiskolákhoz köthető. Építészeivel olyan tájba illő, kőből létesítendő iskolaépületeket terveztetett (Kertész K. Róbert, Sváb [Schwáb] Gyula), amelyek majd „mintaként szolgálnak” az arculatukat elveszítő falvakban folyó építkezésekhez. A klinkler téglát Klebelsberg személyes kezdeményezésére kísérletezték ki. A cél az volt, hogy az építőanyagban szegény Alföld lakossága korszerű építőanyaghoz jusson és bizonyítást nyerjen a „művészet gazdasági hasznossága”. Támogatja a közterek szobrokkal (első világháborús emlékművekkel és a nemzeti nagyjainkat ábrázoló alkotásokkal)59 történő díszítését. A magyar kultúrkülpolitika sikeres eszközének és fórumának tartja a külföldön megrendezett nagy volumenű kiállításokat (pontosan 26), melyeket a bemutatott művek túlzottan konzervatív mondanivalója és művészi stílusa miatt időnként erős kritika éri.60 Szorgalmazza is, hogy a magyar képzőművészetet külföldön elsősorban a nagybányai első és második generációból verbuválódott Szinyei Társaság alkotói képviseljék. Klebelsberg a mecénásság három fokozatát különbözteti meg. Szerinte az egyik típus az adakozó és hagyományozó ember, aki áldozatot hoz, pénzt ad, de azzal valójában nem foglalkozik, hogy adománya tényleg oda kerül-e, ahová kell. A második típus a kultúrpolitikusok „osztálya”, akik a köz pénzével dolgoznak, de adják a szaktudást, az ízlést és a hozzáértést, ezért rajtuk múlhat, hogy egy-egy művész felemelkedik, vagy eltűnik. A harmadik csoport a nagy mecénásoké, akik egyesítik magukban az adakozók és a kultúrpolitikusok vonásait. Vannak köztük pusztán érdeklődő mecénások, és vannak, akik nemcsak érdeklődnek, de meg is értik a művészeket (Klebelsberg szerint a törött lelkű művészek rendkívüli módon vágynak a törődésre, a „pátyolgatásra”). A mecénásság legfelsőbb szintjén helyezkednek el azok, akik mindezeken felül impulzust is tudnak adni a művészeknek. A miniszter gyakorta említi kritikusan, hogy a „magyar történelem a katasztrófák egybefüggő sorozata s a romhalmazok az ő emlékművei”61 Klebelsberg keserűen jegyzi meg, hogy a honfoglalás és Árpádok-korabeli, a román valamint gótikus, majd Hunyadi Mátyás (1443–1490.) reneszánsz stílusban épített épületeit, értékeket nemcsak a török megszállás, hanem az iszlám kiűzését követően a barokk jegyében történő újjáépítés is pusztította. Miniszterként sem tudja a műemlékvédelmi törvényt – amely a tulajdonosra hárítja a védelemmel járó finanszírozást – megváltoztatni. Az illetékes mi69

MŰVELŐDÉS – T. Kiss Tamás: Klebelsberg Kuno emberi és szakmapolitikusi pályájáról

szabadtéri játékok tartására. A Nemzeti Színház társulata 1931. június 13-án és 14-én mutatta be, Voinovich Géza (1877–1952.) „Magyar passió” c. misztérium játékát. Klebelsberg nem titkolja, hogy szereti a kissé régies képeket és formákat, de miniszterként mind a konzervatív, mind a haladó irányzatokat egyaránt értékesnek tartja. Támogatja Lyka Károly (1869–1965), a Képzőművészeti Főiskola igazgatójának reformjait. Fontosnak tartja, hogy a főiskolán minden irányzatot komoly művészek [a moderneket Csók István (1865–1961.), Vaszary János (1867– 1938.), Glatz Oszkár (1872–1958.)…] képviseljék. Pályázati kiírásokkal, pályadíjakkal ösztönzi több irodalmi és zenei (Dohnányi Ernő: Szegedi mise) mű megszületését. Anyagilag támogatja a szegedi Dóm orgonájának megépítését. Mellszobrok vásárlásával elősegíti a (Pantheon) Nemzeti Emlékcsarnok létrehozását. Az tervezi, hogy Debrecenben létrehozza a Magyar Katonák Pantheonját. Az esztergomi katolikus művészeti gyűjtemény számára megvásárolja San Marco hercegnő (Nagyszentmiklósi Náhó Mileva [1838–1926.]) hagyatékát. Különös szeretettel „bábáskodik és mecénáskodik” a képzőművészek, elsősorban az egyházi témákat feldolgozó „római magyar stílust57 képviselő” alkotók (Aba Novák Vilmos, Molnár C. Pál…) alkotásainak létrejötténél. Intenciókkal látja el és anyagilag is támogatja az építészetet, a városrendezést és a műemlékvédelmet. A városfejlesztés terén követendő példának azokat a városszerkezeteket tartja, amelyek sugárutas és körutas elrendezésűek. Körvonalazza a „NagySzeged” és „Nagy-Debrecen” lehetséges fejlődését. Szorgalmazza, hogy a középületek létesítéséhez kérjék ki az Országos Képzőművészeti Tanács véleményét. Kifogásolja, hogy Budapesten temérdek tűzfal látszik. Szóvá teszi, hogy az épület esztétikai értékét nem lehet önmagában mérlegelni, a jó épületeknek szervesen kell illeszkedniük környezetükbe. Hauszmann Alajos (1847–1926), Schulek Frigyes (1841–1919) és Stróbl Alajos (1856–1926) művészekkel arról álmodozott, hogy a budai várnegyedből magyar kulturális akropoliszt lehetne kialakítani. Az építészet azért áll hozzá közel, mert a társművészetek (szobrászat, freskófestészet, táblakép festészet, ötvösművészet…) is terepet kaphatnak. (Magyar Országos Levéltár a debreceni Tisza István Tudományegyetem, a Tihanyi Biológiai Kutató Intézet…) Az egyik legnagyobb építészpolitikusi alkotása a szegedi Dóm-tér (szavaival: szegedi Szent Márk tér) kialakításához főződik. Túlzás nélkül állítható, hogy a Rerrich Béla (1881–1932.) tervezte és megépített tér a két világháború közöt-

M ŰVELŐDÉS – T. Kiss Tamás: Klebelsberg Kuno emberi és szakmapolitikusi pályájáról

niszter vagy elrendeli az épület kisajátítását, vagy hozzájárult annak a bontásához. Állami hivatalnokként azonban a műemlékvédelemben (és a régészetben) nemcsak a nemzeti múlt iránti kegyelet megnyilvánulását látja, nem csupán a kulturális örökség megőrzését pártfogolja (egri minorita, az ócsai református templom, a budavári Szent Domokos-torony, szegedi Dömötör-kápolna), hanem idegenforgalmi lehetőségeket is felismeri. Szívén viseli a turizmus (főként Budapest népének egészsége és szórakozása szempontjából fontos hegyvidék, amely háromszögben terjed Buda, Visegrád és Esztergom között) fejlesztését. Hunyadi Mátyás korához és a reneszánszhoz egyébként is vonzódó Klebelsberg annyit el tud érni, hogy megerősítteti és konzerváltatja Visegrádon a Salamon-tornyot, a fellegvár mellett található erdei kaputornyot, valamint a diósgyőri várat. Klebelsberg kiemelkedően sokat tesz a testnevelés és a versenysportok – különösen a vízipóló – érdekében. (Halála után a vízipóló csapatok számára évente kiírásra kerül a Klebelsberg Kupa.) A Testnevelési törvényhez (1921. évi LIII. tc.) 1924ben kiadott 9000. sz. végrehajtási utasítás, illetve az Országos Testnevelési Alapról szóló 1924. évi III. tc. tárgyában kiadott 33.000/1925. sz. rendelet döntött a Nemzeti Sportuszoda (1935-re készül el) a Nemzeti Sportcsarnok (1941-re készül el) a Városligeti Műjégpálya (1926-ra készül el) és a Nemzeti Stadion (1945 után készül el) építésének előkészületeiről. Klebelsberg megszervezi (VKM 77. 000/1925. sz. rend.) a Testnevelési Főiskolát, amely 1928-ban saját épületbe költözik A Nemzeti Sportuszoda Hajós Alfréd [Guttman Arnold] (1878–1955.) építész, olimpiai bajnok tervei alapján megépül. A Nemzetgyűlés 1929-ben elfogadja a Nemzeti Stadion építésére vonatkozó törvényt, azonban a gazdasági válság, majd annak kormányzati következményei miatt ez már nem tud megvalósulni. A miniszter nagy hangsúlyt helyez az ifjúság egészséges testi fejlesztésére. Támogatja a katonai jellegű levente-mozgalmat és a cserkészetet. Szorgalmazza az öltözőkkel, zuhanyozókkal ellátott tornatermek és főiskola sportpályák létesítését. Számos településen épülnek játszóterek. Klebelsberg a vidéki sportélet megszervezése, fellendítése céljából az ország különböző városában évente testnevelési kongresszusokat rendeztet, melyek közül az elsőt Szegeden hívják össze 1930-ban. A „sportminiszternek” is nevezett Klebelsberg sportpolitikai tevékenysége elsősorban három területen eredményezett jelentős előrelépést: az iskolai testnevelésben és testnevelőképzésben, az iskolán kívüli testnevelésben (leventeprog70

ram, cserkészet, tömegsport) és a versenysportokban (sportklubok, szövetségek, olimpiák). A kultuszminiszter alapítója és alakító tagja számos tudományos és kulturális társaságnak. Többek között igazgatósági tagja a Pedagógiai Társaságnak, a Statisztikai Társaságnak, a Széchenyi Tudományos Társaságnak. Egyik létrehozója az Alföld Bizottságnak. Megalapítja a Magyar Olimpiai Társaságot 1932. április 24-én. Elnöke 1917. február 16-tól haláláig a Magyar Történelmi Társulatnak. A Társulat ügyei iránt mindvégig a legnagyobb érdeklődést tanúsítja. Amikor pihenni akart, akkor a történészek körében keresett örömöt és enyhülést. Hozzájuk menekült a politika gondjai elől. Ő maga több történeti művet szeretett volna megírni. Klebelsberg kezdeményezésére alakult meg 1928-ban a Magyar Irodalmi és Művészeti Szövetség, majd a vidéki művelődési szervezetek irányítására a Magyar Kulturális Egyesületek Országos Szövetsége. Alelnöke volt a Magyar Irodalmi Társaságnak. Könyveket, számos tanulmányt és cikket publikált élete során. Jellemző, hogy szinte valamennyi írását ellenzéki lapokban teszi közzé. Azt vallotta, hogy a kultúrpolitika kívánja a nyilvánosságot, nem titkolhat el semmit. A siker eléréséhez nélkülözhetetlen, hogy a nemzet belássa a kulturális reform szükségességét. Klebelsberg Kuno kultuszminiszterségét többen többféle periódusra osztják. Ő maga miniszterségének első öt évét három szakaszra tagolja. Az elsőbe beleszámította az előzményeket és a háborút közvetlenül követő időt. A második korszak miniszterségének kezdetét öleli fel, amikor kétségbeesett harcot folytat a rosszul alkalmazott takarékossági politika ellen. A harmadik korszak az volt, amikor befejeződött a szanálás és alkothatott. Publicisztikai tevékenysége alapján Klebelsberg munkásságát életrajzírója, Huszti József (1887–1954.) két szakaszra osztotta. Szerinte az elsőben a kultúrfölény gondolatvilágával foglalkozott behatóan. Publicisztikai tevékenységének második szakasza már minisztersége után kezdődik: ekkor a magyar problémákat világpolitikai távlatban tárgyalja. Mások Klebelsberg miniszterségében két nagy korszakot különböztetnek meg. Az elsőbe a magas kultúra megmentését, amíg a másodikba a szélesebb néptömegek műveltségének emelését szolgáló tevékenykedését sorolják. Tény, hogy Klebelsberg kultuszminiszterségének első éveiben – talán történettudományi érdeklődése miatt és a magas kultúra megmentése érdekében – a legszívesebben történészekkel tanácskozott. Közülük választotta ki első munkatársait is. A különféle politikai, gazdasági és társadalmi kényszerek hatására, mint a

történelemből tanuló értelmiségi, kultuszminiszterként felismerte, hogy az adott történelmi helyzetben az államnak sokkal nagyobb szerepet és áldozatokat szükséges vállalnia a kulturális élet fejlesztésében, mint korábban, a dualizmus időszakában. Klebelsberg önmagát nem egy párt és nem is egy társadalmi osztály, hanem az egész nemzet kultúrprogramját képviselő miniszternek tekintette. Gyakorta helyezkedett szembe saját pártjának „kemény fejű” politikusaival is. Ám nem rejti véka alá álláspontját, hogy amennyiben a proletárdiktatúra a munkásosztályt helyezte művelődéspolitikai célkitűzéseinek előterébe, úgy természetes, hogy ő konzervatív kultúrpolitikája a középosztály érdekeit szolgálja. Viszonyok és viszonyulások Klebelsberg Kuno aktív kultúrdiplomáciája – az európai egyetemeken (Bécs, Berlin, Róma) tartott előadásaival, külföldi kiállítások megrendezésével – jelentős mértékben járul hozzá ahhoz, hogy az ország kitörhetett külpolitikai elszigeteltségéből. Kultuszminiszterként és a kormány második embereként (a miniszterelnököt ugyanis távollétében Klebelsberg helyettesítette, amely a Bethlen-kormány előtt, sem az után nem fordult elő mind a mai napig) jelentős szerepet vállal Bethlen István miniszterelnök olaszországi látogatásának előkészítésében. Az olasz fasizmus iránti érdeklődését évtizedekkel később „számon kérik rajta”. Klebelsberg írásait elemezve egyértelmű, hogy az 1920-as évek olaszországi fasizmusában részint szociálpolitikai irányzatot, részint nemzetnevelő eszközt látott és kevésbé érdekelte a hatalmi-politikai berendezkedés. A fasiszta politikai módszerek magyarországi adaptációját nem tartotta lehetségesnek. Arra, hogy Magyarországon a parlamenti forma valaha is megszűnjön, egyáltalán nem gondolt. Nem rokonszenvezett a diktatórikus államberendezkedéssel. A halála előtt, 1932-ben publikált cikkében aggodalmának ad hangot, amikor arra figyelmeztet, hogy a jobboldali pártok olyan irányú gyökeres átalakulása van napirenden, amelynek keretében a szélsőséges radikalizmus is kitombolhatja magát. Arra a következtetésre jut, hogy „az egyetemes eltolódás jobb felé szembeszökő, de a kialakuló új jobbpártok korántsem azonosak a múltban látott jobboldali alakulatokkal… inkább a fehérterror szellemét mutatják.”62 A kulturális élet területein végzett széles körű, eredményesen és igényesen végzett munka ellenére sem választotta tagjává a Magyar Tudományos Akadémia. Klebelsberg csupán az MTA tiszteletbeli, 1922-től és 1924-től az intézmény igazgatóta-

nácsi tagja. (Klebelsberg és az Akadémia vezetése között annyira nem volt felhőtlen a kapcsolat, hogy amikor a kultuszminiszter meghalt, az Akadémiának „nem volt módja a megboldogult iránti tartozó nagy háláját a budapesti gyászszertartás alkalmával leróni: a szegedi gyászszertartás alkalmával régi és érdemes társunk, Csengery János [1856 – 1945] adott méltó kifejezést kegyeletünknek” – mondta Berzeviczy Albert [1853 – 1936] az Akadémia 1932. október 24-i ülésén tartott rövid emlékbeszédében. Csengery egyébként abban az időben az Akadémia tiszteletbeli tagja volt.) Az 1926. évi parlamenti választások során Komáromban, Egerben és Szeged I. számú választókerületeiben (1926. XII. 12.) is képviselővé választják. Klebelsberg a szegedi mandátumot tartja meg. Amikor lejárt a ciklus, 1931. június 30-án Szegeden ismét megválasztották országgyűlési képviselőnek a liberális Rassay Károly (1886–1958.) és a szociáldemokrata Kéthly Anna (1889–1976.) mellett. A korabeli politikai kultúra „látlelete”, hogy a Dél-Magyarország 1931. december 25-i számában megjelent közös interjúban, mindhárom képviselő egybehangzó álláspontot fogalmaz meg: a szegedi kulturális intézmények védelme az ország érdeke. Több egyetem adományozott Klebelsberg számára díszdoktori címet. Díszdoktorrá választották a római (1927. III. 16.), a pécsi (1925. V. 28.), a szegedi (1926. X. 5.) és a debreceni egyetemek. Számos magyar település díszpolgári címmel tisztelte meg. Sopron, Székesfehérvár és Gyula városán kívül Kecskeméten 1928. június 30-án, Szegeden 1930. október 24-én választották díszpolgárrá Klebelsberg Kuno grófot. Még életében több településen utcát, lakótelepet neveztek el róla. Szegeden telepet, Gyulán utcát. Halála után Budapesten, Székesfehérvárott és Kecskeméten utca viselte nevét. Görögország egyik városában – Kozányiban – utcát is neveztek el a magyar kultuszminiszterről. Számos oktatási intézmény is felvette Klebelsberg nevét. Halála után szobrot állítottak emlékére Budapesten (1939), a bécsi Collegium Hungaricumban (1934) és a Testnevelési Főiskolán (1933). A Műcsarnokban 1933. február – március hónapokban emlékkiállítást rendeztek. A kiállításra Horthy Miklós kormányzó is elment, de nem tekintette meg. A Parlamentben emlékszobát alakítottak ki Klebelsberg Kuno tiszteletére, melyet az 1945 utáni politikai rendszer felszámolt. Népszerűségét (egyesek szerint túlzott népszerűsítését) jelzi, hogy 1929-ben a Nagybánya és Kapnyikbánya környékén talált antimonszulfát 71

ásványt róla nevezte el a felfedezője. A Balatonon kutatóhajó viselte a nevét. Klebelsberg sok kitűntetés birtokosa. Munkássága elismeréseként 1928. július 1-jén József főherceg, a Máltai Lovagrend magyarországi tagozatának vezetője, máltai lovaggá avatta. Vitéz Nagybányai Horthy Miklós kormányzó a magyar kultúrpolitika terén szerzett érdemei elismeréséül 1925-ben az I. oszt. magyar érdemkereszttel, majd Corvinlánccal tüntette ki. (Egyébként Klebelsberg kezdeményezte a Corvin-rend alapítását azok számára, „kik a mai páratlanul nehéz időkben a magyar művelődés szintjének fenntartásáért és emeléséért folyó szellemi munkából kimagasló tehetséggel és rendkívüli odaadással veszik ki részüket”. Az alapítási okmányt az államfő 1930. október 11-én írta alá. A formális megalakulása 1931. február 23-án történt. A kitüntetések céljából rendelkezésre állt 12 Corvin-lánc, 60 Corvin-koszorú és 12 Corvindíszjelvény. Ez utóbbi külföldiek számára szolgált kitüntetésként. A testület tagjai évente, Mátyás napja táján ünnepi lakomára gyűltek össze s ilyenkor az egyik tag megemlékezett Hunyadi Mátyásról [1443–1490]. A serlegavató beszédet 1932. február 23-án maga Klebelsberg Kuno tartotta). Több külföldi és belföldi kitüntetés birtokosa. Megkapja a Ferenc József-rend nagykeresztjét. Tulajdonosa a Lipót-rend középkeresztjének, a III. oszt. Vaskorona rendnek, a hadékítményes Vöröskereszt I. oszt. díszjelvénynek, az olasz Koronarendnek, a finn Fehérrózsa-rend, a belga Koronarend, a görög Megváltórend, a lengyel Polonia Restutia-rend nagykeresztjének, a badeni Vöröskeresztnek és az Osztrák Köztársaság nagy arany díszjelvényének. Halála után 1935-ben két könyvét – Világválságban (1931) és az Utolsó akkordok (1933) – az MTA, Kónyi Manó (1842–1917.)- díjban részesítette. Az elismerést az özvegy vette át. Visszaemlékezésében írja Klebelsberg Kuno felesége Lasztóczi Botka Sarolta, hogy férje bátran szembeszállt sértegetőivel és a sértésekért elégtételt vett fegyverrel vagy bocsánatkérés formájában. Előfordult az is, hogy a bíróságon. Shvoy Kálmán (1881–1971.) altábornagy és politikus naplójában feljegyezte, hogy 1924. május 10-én „Klebelsberg Kuno kultuszminiszter pisztolypárbajt vívott Komáromy Andor (1861–1931.) történetíróval. Sebesülés nem történt, Klebi nem élt a lövés jogával”.63 Egyik legközvetlenebb munkatársa Petri Pál (1881–1945.) is említette 1933. június 10-én a Testnevelési Főiskolán Klebelsberg szobrának leleplezésekor mondott beszédében, hogy „aligha találunk a legújabb kor vezető magyar államférfiai 72

között olyanokat, akik többször kényszerültek volna párbajozni, mint ő”. Klebelsberg nyilatkozatai arra engednek következtetni, hogy szerette a gyermekeket, talán azért is, mert neki nem lehetett. A természet (Hidegkúton egy szép házat épített, ahol kertészkedett és nagyon kedvelte Lippi nevű kutyáját), a könyvek, főként a történettudományi művek szerelmese volt. Mintegy négyezer kötetes könyvtárát, ennek egy részét az a családi könyvtár alkotta, melyet édesanyja, ill. nagynénjei halála után magával vitt Pestre, még életében felajánlotta a helyiség faburkolatú berendezéseivel együtt a Nemzeti Múzeum Széchényi Könyvtárának. Az intézmény „Klebelsberg Könyvtár” néven külön részleget szeretett volna nyitni. A háborús körülmények, majd az 1945 utáni politikai állapotok ezt megakadályozták. Az özvegyet, mint osztályidegent kitelepítették, a könyveket teherautón ismeretlen helyekre szállították. Az ambiziózus Klebelsberg, miután megválni kényszerült a kultuszminiszteri poszttól, az Alföld problémái felé fordul. Munkavégzésének intenzitására jellemző, hogy 1932. május 29-én Szolnokon, június 4-én Békéscsabán, szeptember 5-én Nyíregyházán tartott előadást az Alföld Bizottság helyi szervezeteiben. Tanácskozásra hívja össze 1932. szeptember 18-ra a polgármestereket Szentesre, hogy közösen egyengessék az alföldi ifjúság boldogulását. A konferenciára már betegen utazott el. Visszatérve Budapestre még köszöntötte a Los Angeles-i Olimpia (1932) győzteseit. Beszédét fáradtan és betegen mondta el. Október 2-án beszállították a belgyógyászati (Korányi) klinikára, ahol október 11-én, 57 esztendős korában, paratífuszban meggyengült szervezetével egy szívroham végzett. Klebelsberg Kuno tehetséges volt és méltán vágyott elismerésre, melyet még életében – talán túlzottan is – sok vonatkozásban (intézmények elnevezése, díszdoktori címek, kitüntetések…) meg is kap. Mégis szorong, hogy személye feledésbe merül, munkálkodása nyomtalanul eltűnhet. Gyakorta jegyzi meg keserűen: Magyarországon nagy annak a veszélye, hogy a kormányok és kormányzó pártok váltakozásai miatt, „amit az egyik miniszter nagy költekezéssel felépít, azt a másik talán újítási vágyból vagy egyéb okokból lerombolja”.64 Klebelsberg végrendeletben rögzíti, hogy építészek tervezzék meg a búcsúztatását. Halotti maszkját Kisfaludi Strobl Zsigmond (1884–1975.) szobrászművész készíti el. Tetemét bebalzsamozzák, majd Lechner Jenő (1887–1962.) építési tervei alapján ravatalozzák fel a Nemzeti Múzeum nagycsarno-

kában. A helyiségben csak egyetlen fekete drapéria lehetett. Klebelsberg még életében arra kérte barátait, ha meghal és felravatalozzák, kerüljék a sötét színeket s a gyász komor hangulatát. Temetésére, kívánsága szerint, Szegeden kerül sor. Klebelsberg még 1928-ban Glattfelder Gyula (1874–1943.) püspök közbenjárásával engedélyt kért és kapott a Szentszéktől, hogy őt és feleségét haláluk után a Fogadalmi Templomban temethessék el. A templom kriptájában örök nyugalomra 1932. október 15-én helyezték el. Ohman Béla (1890–1968.) szobrászművész alkotta és Kertész K. Róbert (1867– 1951.) építész tervezte síremlékét 1935. április 11én avatták. A síremléket Glattfelder Gyula csanádi megyéspüspök szentelte fel. Emlékművét, Abonyi Grantner Jenő (1907–1983.) szobrászművész alkotását 1939-ben állították fel Budapesten, az Eskü téren, és jó ideig leleplezetlenül állt, „mert a miniszterelnökség nem találta alkalmasnak a kitűzött időpontokat”. Az emlékmű a második világháborúban részint elpusztult. A háborúban megsérült szobrot az Erzsébet-híd hídfője mellől 1945 után elbontották, a szobor mellék alakjait Budapesten az Ady-ligetben helyezik el. Epilógus Klebelsberg „Magyarország jövendő vezérei” című írásában, amely a Pesti Napló 1925. április 12-i számában jelent meg, így vallott: Követendő példaképeim Bessenyei György (1747–1811.), Ürményi József (1741–1825.), Kazinczy Ferenc (1759–1831.), Széchenyi István (1791–1860.) és Trefort Ágoston (1817–1888.). Több cikkében Eötvös József (1813– 1871.) nevét is megemlítette. Ők voltak azok – írta máskor és máshol is –, akiket két nagy eszme vezérelt: az egyik az volt, hogy csak a művelődés mentheti meg a magyar nemzetet, a másik pedig az, hogy minél erősebben be kell kapcsolódni a nyugati szellemi áramlatokba. A miniszter osztrák–magyar eredete, szinte provokáló német neve65 egész életén át – sőt még halála után is – kisebb-nagyobb félreértések és kellemetlenségek forrása volt. Klebelsberg Kuno vállalta magyarságát. Az önmaga számára feltett kérdésre, hogy „mi a kötelessége az idegen nevű magyarnak?” azt a választ adta, „hogy hazáját jobban szeresse, és többet dolgozzon érte”. Egyik utolsó beszédében azonban keserűen ismeri be: „igaza volt Virág Benedeknek (1754? –1830?), Jó magyarnak lenni nehéz, de nem lehetetlen.”66 Bethlen István kormányának kultúrpolitikája európai színvonalú volt. Megmutatta, hogy az

adott, korántsem kedvező feltételek és körülmények között és számos negatív velejárója ellenére is lehetett Magyarország szerves és alkotó részvételét biztosítani a kontinens (nyugati) civilizációs fejlődésében. Klebelsberg Kuno munkálkodása és élete azt igazolja, hogy az 1920-as évek „csúcsminisztériumának”, a Vallás és Közoktatásügyi Minisztérium (VKM) bársonyszékét nem karriernek tekintette, hanem olyan szolgáló helynek, amely jogokkal és igen sok kötelezettséggel jár. Széles látókörű européer, nemzetéhez hű szakmapolitikus volt, aki megfelelő tudással és képességekkel rendelkezett ahhoz, hogy a társadalom és a gazdaság európai léptékű fejlesztéséhez szükséges kulturális élet építéséhez nélkülözhetetlen feltételeket kiharcolva megteremtse. Klebelsberg Kuno korabeli szakmapolitikusi beszédei, publikációi és tettei között több volt az összhang, mint a különbség. A szavai és cselekedetei csupán csekély mértékben tértek el egymástól. Szükséges azonban megjegyezni, hogy Klebelsberg terveinek-törekvéseinek nagy része nem tudott megvalósulni, jövőbe mutató álom maradt. A kultuszminiszter napjainkban talán örömmel nyugtázná, hogy a második világháborút követő, „a múltat végképp eltörölni” igyekvő néhány évtized után lassan megvalósulnak az álmai, a kulturális intézményeket fejlesztő elképzelései: a Budai vár kulturális akropolisszá vált, Lágymányoson korszerű egyetemi épületek magasodnak, felépült a Nemzeti Színház, gyarapodnak „a magyar kultúra külföldi őrszemei”, a magyar intézetek. A trianoni határok lassan elmosódnak, Erdélyben és a Felvidéken magyar egyetemek létesültek… Szomorúan konstatálná a műveltséget megalapozó népoktatás (különösen a kistelepülések iskoláinak) valóságát, a falvaink nagy részének állapotát, a szakoktatás helyzetét, a tanító és tanárképzés megoldatlanságát, a tudományos intézmények túlnyomó többségének működési körülményeit… Az Európai Unióhoz (2004. május 1.) csatlakozott Magyarország mindenkori kultuszminiszterei számára legalább két vonatkozásban továbbra is követendő példaképként szolgálhat Klebelsberg Kuno: az egyik, a miniszter koncepciózus szakmai és szakszerű tevékenysége, a másik az erkölcsi alapállása. A globalizálódó világban sem veszített érvényességéből az a Klebelsbergi szemlélet, mely szerint a kultuszminiszter döntéseit és tevékenységeit nem csupán miniszterelnöke és a Parlament kéri számon, hanem a nemzet és a trianoni határokon kívül élő több milliónyi magyar is. 73

Jegyzetek

1. Klebelsberg értékrendjében jelentős helyet foglalt el az alkotás és a nemzetépítés iránti vágy. Mindezt egy tanulmányban összefoglalta és közzé tette. Lásd: Klebelsberg Kuno (1928): A magyar neonacionalizmus. Néptanítók Lapja, 3–4.sz, továbbá, Pesti Napló, január 1. sz., Klebelsberg Kuno (1928): Új magyar típus. 8 Órai Újság, február 5. A miniszter arról értekezik, hogy az új magyar lelket formálni hivatott neonacionalista ideológia középpontjában a régi passzív, negatív és destruktív magyar típusok helyett az aktív, pozitív és produktív ember foglal helyet. „Nekünk pozitív elvek és pozitív emberek kellenek, mert a dolog úgy áll, hogy ha aktív emberek kezébe pozitívumok kerülnek, akkor belőle konstruktív alkotó tényező lesz. Ha ellenben negatív elvek jutnak aktív ember kezébe, akkor ez előbb-utóbb destrukcióvá fajul és nyugtalanságot visz be a nemzet életébe” – írja a Napkelet c. folyóirathoz írt levelében Klebelsberg. Kéri Tormay Cecile főszerkesztőt, szólaltassa meg az írógárdát, hogy a neonacionalizmusnak mik legyenek a céljai a szépirodalomban, továbbá a művészetek és a tudományok egyes ágaiban. Napkelet XI. kötet. 1928 január-június 1–12. sz. Budapest. A Magyar Irodalmi Társaság Kiadása. 213–214. o. A felszólításra, Huszti József, Török Pál, Dóczi Jenő és Ritoók Zsigmond rövid írással reagált. Klebelsberg amikor hivatalosan kikérte az MTA szakvéleményét a neonacionalizmusról, akkor Berzeviczy Albert, az MTA elnöke azt válaszolta, hogy ő nem szereti a jelszavakat. Lásd: Berzeviczy Albert (1928): Nemzeti Szellem – nemzeti kultúra. Budapesti Szemle, 208. köt. 418–431. o., Szükséges megjegyezni, hogy az irodalom szokásszerűen megkülönbözteti (gyakran szembeállítják egymással) a kulturális és a politikai nacionalizmust. A kulturális nacionalizmus által elképzelt nemzet határai szellemiek, s az e határokon belül megkonstruált nemzeti valóság értékei, viszonyai a személyesen átélhető, érzelmi erővel rendelkező narratívákból szövődő nyilvános diskurzusokban jelennek meg. A diskurzusok szabályai, a részvétel normái, a megszólalók szerepei hallgatólagos megállapodás szerint alakulnak. A politikai nacionalizmus által elképzelt nemzet határai földrajzi koordináták szerint leírhatóak és megadhatóak, és az e határon belül megkonstruált nemzeti valóság témái, értékei, viszonyai jogi és politikai narratívák révén jelennek meg és szuverén nemzeti államra vonatkoznak. Lásd: Anderson, B. (1983): Imagined Communities: Reflections on the Origin and Spread of Nationalism. London: Verso. 2. Ormos Mária (1995): A személyiség a történelemben. In: „Ember és társadalom” a tanítóképzésben címmel rendezett konferencia szerkesztett anyaga. Illyés Gyula Pedagógiai Főiskola Társadalomelméleti Tanszéke, 1995. Szerk: Durgonicsné dr. Molnár Erzsébet és dr. Czirják József. 19, 21. o. 3. Lásd uo. 28. o. 4. Huszti József (1942): Gróf Klebelsberg Kuno életműve. Budapest. MTA., T. Kiss Tamás (1999): Klebelsberg Kuno. Budapest, Új Mandátum Könyvkiadó. 5. T. Kiss, 1999. I. m., 9. o. 6. Grafin Sarolta von Klebelsberg: Unser schicksalsweg.

74

Budapest, Stiftung Graf Kuno von Klebelsberg, 1992., Életutunk. Gróf Klebelsberg Kunóné visszaemlékezései. Szeged, Kereszténydemokrata Néppárt Szeged-városi szervezete, 1992., T. Kiss Tamás (2001): „Messzire kell menni ahhoz, hogy az ember látszódjék…”. Krónikás, 4. sz. 10 – 12. o. 7. Andics Erzsébet (1948): Az ellenforradalom és a bethleni konszolidáció. Budapest, Szikra Kiadó., Berecz János (1949): Adatok az ellenforradalom klerikális pedagógiájához. Magyar Pedagógia, 12. sz., Kerényi György (1956): Adalékok a Horthy-fasizmus kulturális politikájához Szegeden (1919–1929). Tiszatáj, augusztus., Balogh Sándor (1959): Klebelsberg és a magyar „neonacionalizmus”. Valóság, 3. sz., Balogh Sándor (1962): A bethleni konszolidáció és a magyar neonacionalizmus. Történelmi Szemle, 3–4. sz, Szabolcs Otto (1962): A Klebelsberg-féle iskolapolitika osztályjellegének kérdéséhez. Pedagógiai Szemle, 1. sz. Tar Károly (1963): Klebelsberg Kuno neonacionalista neveléspolitikája. Acta Paedagogica Debrecenina. Klebelsberg miniszterségének megítélésében az 1970-es évek végén már történik némi elmozdulás. Szegeden, Klebelsberg munkásságáról „tényszerű elemeket is felhasználó és némi pozitív színezetű értékeléssel bíró” tanulmány jelenik meg. Sárközi István (1979): Klebelsberg Kuno kultúrpolitikája és annak szegedi aspektusai. Tanulmányok Csongrád megye történetéből. Szeged, Csongrád megyei Levéltár. Szerk: Farkas József. 187 – 215. o. 8. Glatz Ferenc (1969): Klebelsberg tudománypolitikai programja és a magyar történettudomány. Századok, 5–6. sz., Ember Győző (1967): A Magyar Történelmi Társulat száz éve. Századok, 6. sz. 1155. o. 9. [T.] Kiss Tamás (1982): Klebelsberg ideológiája és szervezőmunkája beszédei, cikkei tükrében. Kultúra és Közösség, 4. sz. 3 – 15. o., Nagy Elemér (1982): Építészetünk és Klebelsberg Kuno (Halálának ötvenedik évfordulóján). Magyar Építőművészet, 6. sz. 58–59. o. 10. [T.] Kiss Tamás (1983): Felnőttnevelés Magyarországon 1922 – 1931. In: Tanulmányok a pedagógia és a pszichológia köréből. A Juhász Gyula Tanárképző Főiskola Tudományos közleményei, Szeged. Szerk: Békési Imre. 53 –63. o., T. Kiss Tamás (1985): Klebelsberg művészetpolitikája 1. rész. Népművelés, 12. sz. 32 – 33. o., T. Kiss Tamás (1986): Klebelsberg művészetpolitikája 2. rész. Népművelés, 1. sz. 26 – 27. o., Tőkéczki László (1986): Az egyházak és az iskoláztatás Klebelsberg Kuno nézeteiben. Magyar Pedagógia, 1. sz. 11. Móra László (1989): A természettudományi kutatások állami támogatása a két világháború között. Magyar Tudomány, 9. sz., Romsics Ignác (1989): Francia–magyar kulturális kapcsolatok és a párizsi „Magyar Intézet” a két világháború között. In: Magyarságkutatás. A Magyarságkutató Intézet Évkönyve., Tőkéczki László (1990): Konzervatív reform a legkorszerűbb eszközökkel. Valóság 2. sz., Tudomány, kultúra, politika. Gróf Klebelsberg Kuno válogatott beszédei és írásai (1917 –1932). Budapest, Európa Könyvkiadó, 1990. Válogatta, az előszót és a jegyzeteket írta: Glatz Ferenc., Mészáros István (1994): Klebelsberg iskolareformja. In: Gróf Klebelsberg Kuno emlékezete, Budapest. A Gróf Klebelsberg Kuno Alapítvány füzetei 1. sz. Szerk: Klebelsberg Éva. 41 – 47. o., Mann Miklós

1920-as évtized kultúrfölény-elmélet annyiban viszont eltért a korábban jelentkezőtől, hogy az új határok közé visszahúzódott középosztály valóban egyféle kultúrfölényt jelentett minőségben és mennyiségben egyaránt., 22. T. Kiss Tamás (1998): Állami művelődéspolitika az 1920-as években. MMI – Mikszáth Kiadó., Ladányi Andor (2000): Klebelsberg felsőoktatási politikája. Argumentum Kiadó, Budapest., Palló Gábor (2002): Német tudományos modell Magyarországon. Klebelsberg tudományos rendszere. Magyar Tudomány, 11. sz., Nagy Péter Tibor (2002): Hajszálcsövek és nyomáscsoportok. Oktatáspolitika a 19–20. századi Magyarországon. Budapest, Oktatáskutató Intézet – Új Mandátum Kiadó., Nagy Péter Tibor (2005): Az állami befolyás növekedése a magyarországi oktatásban 1867 – 1945. Iskolakultúra, június – július. 23. BCT, 331. o. 24. Sárközi, 1979. I.m., 206. o., Simon Gyula (1979): A polgári iskola és a polgári iskolai tanárképzés története Magyarországon. Budapest. Tankönyvkiadó. 38. o., Tőkéczki László (1995): Klebelsberg középosztály-felfogása és politikája. In: Gróf Klebelsberg Kuno emlékezete. Szeged, 1995. Szerk: Zombori István, 20–45. o., Glatz Ferenc (1988): Nemzeti kultúra – kulturált nemzet 1867 – 1987. Budapest, Kossuth Kiadó, 16–161.o. 25. T. Kiss, 1999. I.m., 9. o. 26. A magyar tudománypolitika alapvetése. Budapest. Királyi Magyar Egyetemi Nyomda. 1927. Szerk: Magyary Zoltán 27. Glatz Ferenc (1988): Nemzeti kultúra – kulturált nemzet. 1867–1987. Budapest. Kossuth Kiadó. 144. o. 28. BCT, 37. o. 29. Glatz, 1988. I.m., 123. o. 30. Magyary, 1927. I.m., 260. o., Ladányi Andor (1995): A „magyar Dahlem”. Történelmi Szemle, XXXVII. 301–316. o. 31. BCT 614. o. 32. Bethlen István titkos iratai. Az iratokat sajtó alá rendezte, a bevezetőt és a magyarázatokat írta: Szinai Miklós és Szűcs László. Budapest. Kossuth Kiadó. 1972. 256–257. o. 33. T. Kiss, 1999. I.m., 20. o. 34. BCT, 364. o. 35. Andor Mihály (1987): Dolgozatok az iskoláról. Budapest. Művelődéskutató Intézet., Sárközi István (1980): Az ellenforradalmi rendszer népiskolapolitikája Magyarországon. Budapest. Akadémiai Kiadó. Földes Ferenc: A munkásság és a parasztság helyzete Magyarországon. Összeállította: Simon Gyula. Budapest. 1955. 7, 21. o. 36. Simon, 1979. I. m., Ladányi Andor (1999): A magyar felsőoktatás a 20. században. Budapest, Akadémiai Kiadó., T. Molnár Gizella (1994): A polgári iskolai tanárképzés és annak reformja. In: Gróf Klebelsberg Kuno emlékezete. A Gróf Klebelsberg Kuno Alapítvány Füzetei 1. sz. 61–68. o., Laczó Katalin (1994): A Polgári Iskolai Tanárképző Főiskola első évei Szegeden. Beszélgetés dr. Szörényi József főiskolai tanárral. Szeged, november, 27–29. o. 37. Pukánszky Béla (1989): A középiskolai tanárképzés 1924-es reformja Magyarországon. Pedagógiai Szemle, november. 1045. o. 38. BCT, 625. o. 39. BCT, 222 – 223. o., T. Kiss Tamás (2008): Jegyzetek

75

MŰVELŐDÉS – T. Kiss Tamás: Klebelsberg Kuno emberi és szakmapolitikusi pályájáról

(1997): Oktatáspolitikusok és koncepciók a két világháború között. Budapest, Országos Pedagógiai Könyvtár és Múzeum. 26 – 73. o., Maller Sándor (1998): Gróf Klebelsberg Kuno és a Sárospataki Református Főiskola, Sárospataki Református Kollégium Alapítvány 12. Szabó Miklós (1995): A Klebelsberg legenda. Európai Utas, április, 28 – 31. o. 13. Berta Annamária (2007): Klebelsberg Kuno fiatal évei Székesfehérváron. Neveléstörténet, 1–2. sz.14. 14. Grafin Sarolta von Klebelsberg: Unser schicksalsweg. Budapest, Stiftung Graf Kuno von Klebelsberg, 1992., Életutunk. Gróf Klebelsberg Kunóné visszaemlékezései. Szeged, Kereszténydemokrata Néppárt Szeged-városi szervezete, 1992. 15. Karsai Elek (1963): A budai Sándor-palotában történt 1919–1941. Budapest, Táncsics Könyvkiadó. 90. o. 16. Karsai, I.m., 90. o. 17. Gróf Klebelsberg Kuno beszédei, cikkei és törvényjavaslatai 1916–1926. Az Athenaeum kiadása, Budapest, 1927. 365. o. Továbbiakban: BCT 18. Nemes Dezső (1956): A fasiszta rendszer kiépítése és a népnyomor Magyarországon 1921–1924. (Iratok az ellenforradalom történetéhez II.) Budapest, Szikra Kiadó. 266. o., Klebelsberg belügyminiszterségével foglalkozik: Sipos József (2008): Klebelsberg Kuno belügyminisztersége és az 1922-es nemzetgyűlési választások. In: A legnagyobb álmú magyar kultuszminiszter. Klebelsberg Kuno kora és munkássága. Szeged. Belvedere Kiadó. Szerk: Miklós Péter. 35–53. o. 19. Klebelsberg Kuno (1928): A magyar neonacionalizmus. Néptanítók Lapja, 3 – 4. sz. 5. o., T. Kiss Tamás (1987): A művelődéspolitika „szürke eminenciásai”. Népművelés, 4. sz. 20. Tőkéczki, 1990. I.m., Glatz Ferenc szerint 1880 és 1930 között három koncepciózus reformelgondolás alakult ki az ország termelési szerkezetének átalakítására. Az első a magyar mezőgazdaság termékstruktúrájának és munkaeszköztárának reformja volt. A második az ipari eszközökkel történő fejlesztést irányozta elő, a kifejlődését azonban megakadályozta az első világháború és az ország szétdarabolása. A harmadikat az ország munkaerejének műveltségét emelő-fejlesztő kulturális területeken megindított reform jelentette. Glatz, 1990. I.m., 14 – 15. o. 21. A kultúrfölény elmélet nem az 1920-as években született meg. Már a 19. század közepén megjelent a kultúra politikai eszközként történő felhasználása. Gróf Csáky Albin (1841 – 1912) kultuszminiszter (1888. IX. 22. – 1894. VI. 10.) a „magyar állam kulturális missziójáról” beszélt a képviselőház 1889. május 20-i ülésén. Báró Wlassics Gyula (1852 – 1937) kultuszminiszterként (1895. I. 15. – 1903. XI. 3.) a magyar műveltség felsőbbségét hangoztatta, mert ebben látta biztosítékát annak, hogy a magyar földön élő népek között megtarthassa jogi és történelmi hegemóniájából származó vezető szerepét. Gróf Teleki Pál (1879–1941) (kultuszminiszter 1938. V. 14. – 1939. II. 16.) pedig a következőket írja: Magyarországot „az a kultúrfölény fogja talpra állítani, amellyel kultúránk egyéb államok kultúráját felülmúlja.” Teleki Pál (1920): A fáklyatartó Szeged. Szeged, december 25. Az

M ŰVELŐDÉS – T. Kiss Tamás: Klebelsberg Kuno emberi és szakmapolitikusi pályájáról

Klebelsberg Kuno kultuszminiszter egyházpolitikájáról. In: A legnagyobb álmú magyar kultuszminiszter. Klebelsberg Kuno kora és munkássága. Szeged. Belvedere Kiadó. Szerk: Miklós Péter. 179. o. Nagy Péter Tibor (2000): Járszalag és aréna. Egyház és állam az oktatáspolitika erőterében a 19. és 20. századi Magyarországon. Budapest, Új Mandátum Kiadó 40. Mészáros István (1995): Klebelsberg Kuno, az iskolareformer. In: Gróf Klebelsberg Kuno emlékezete. Szeged. Szerk: Zombori István. 60–61. o. 41. BCT, 521. o. 42. Klebelsberg minisztersége kezdetétől a jogakadémiák megszüntetésére törekedett. A három nagy történeti felekezetnek az első világháború előtt több kisebb létszámú sokszor elég alacsony színvonalú jogakadémiája, líceumja volt. Az 1920-as években mindegyik felekezetnek egy-egy ilyen tanintézete maradt. A katolikus egyház Egerben működtette, amely 1927-ben Érseki Jogakadémia lett, egyetlen olyan katolikus felsőoktatási intézményként működött, ahol világi tudományokat is oktattak. A reformátusok 1924-ben összevonták néhány megmaradt kisebb intézményüket, megszüntették a sárospatakit és a hódmezővásárhelyit és helyettük Kecskeméten Egyetemes Református Jogakadémiát hoztak létre. Az evangélikus egyház Tiszai Egyházkerülete 1919-től működtette az ágostai hitvallásúak egyetlen jogakadémiáját Miskolcon, amely az Eperjesi Collegium Jogakadémia nevet viselte. A Klebelsbergi törekvések azonban nem jártak sok eredménnyel. Az egyházak sikerrel álltak ellent. Klebelsberg azt mégis elérte, hogy megvonja tőlük az államvizsgáztatás jogát. Vagyis, akik jogakadémián végeztek, azok államvizsgát csak az állami egyetemeken tehettek. Lásd: Ladányi Andor (1994): „Nemcsak a gazdasági életben van szükség racionalizálásra, hanem kultúrpolitikánk terén is”. Klebelsberg törekvései a felsőoktatás intézményhálózatának átalakítására. Budapest, Oktatáskutató Intézet, 11–16. o. 43. Klebelsberg Kuno (1929): Küzdelmek könyve. Budapest. Az Athenaeum Kiadó. 304. o., Mészáros, 1995. I.m. 126. o. 44. Ladányi, (1994) I.m. 8–10. o. 45. Nagy P. T. , 2000. I.m., Miklós Péter (2008): Klebelsberg és a Szegedi Egyetem Hittudományi Karának terve. In: A legnagyobb álmú magyar kultuszminiszter. Szeged. Belvedere Kiadó. 165–173. Szerk: Miklós Péter., 46. Ujváry Gábor (1996): Historia est magistra vitae? Tanul(t)unk a történelemből? Tudományszervező – történetkutatás – forráskritika. Klebelsberg Kuno, a bécsi Magyar Történeti Intézet megalapítása. Kandidátusi értekezés. Budapest. Országos Levéltár 4/5450. 9001/1996. (Kézirat)., Stier Miklós (1994): „Kultúrdiplomácia”, külföldi magyar intézetek. In: Gróf Klebelsberg Kuno emlékezete 1994. A Gróf Klebelsberg Kuno Alapítvány füzetei 1. sz. Budapest. Szerk: Klebelsberg Éva. 13 – 19. o., Ujváry Gábor: „A magyar kultúra külföldi őrszemei” A magyar kulturális és tudományos külpolitika és a külföldi magyar intézetek, tanszékek és lektorátusok. http://www.peed.hu/nemzetismeret/ html/10-2.html (2008. 10. 06.), 47. T. Kiss Tamás (2006): A két világháború közötti elitképzést szolgáló ösztöndíjrendszerről. In. Apáczai-napok

76

2006. Hagyomány és fejlődés. Nemzetközi tudományos konferencia. Tanulmánykötet II. Nyugat-Magyarországi Egyetem Apáczai Csere János Kar, Győr, 2007. Szerk: Dr. Lőrincz Ildikó. 197 – 209. o., Ujváry Gábor (1993): Magyar állami ösztöndíjasok külföldön 1867–1944. Levéltári Szemle, 3. sz., Ujváry Gábor (2008): Amikor a kultúra a politika fölé kerekedett… Gerevich Tibor és a Római Magyar Akadémia. Európai Utas, 2 – 3. sz. 74–82. o. 48. T. Kiss, 1999. I.m., 20. o., T. Kiss Tamás (1998): Az iskolán kívüli népművelés és felnőttoktatás Magyarországon az 1920-as években. In: A magyar felnőttoktatás története. Budapest. Szerk: Maróti Andor, Rubovszky Kálmán, Sári Mihály. 217 –226. o., T. Kiss Tamás (1999): Analfabétizmus elleni küzdelem Magyarországon az 1920-as években. In: Apáczai Csere János Tanítóképző Főiskola Évkönyve 1998/99. Győr, Főszerk: Kovátsné dr. Németh Mária. 96 – 110. o. 49. [T.] Kiss, 1983. I.m., 53 –63. o. 50. Valóság és lehetőség a művelődési otthonban. Budapest. Népművelési Intézet. 1979. Összeállította és szerkesztette: Vitányi Iván., Kovalcsik József (1986): A kultúra csarnokai II. köt. Budapest. Művelődéskutató Intézet. 199.o., Dobrovits Sándor (1936): Budapest egyesületei. Statisztikai Közlemények, 74. köt. 3. sz. 43. o. 51. Jeney István (1928): A népkönyvtárak térhódítása. Nemzetnevelés, X. évf. 8. sz. 113. o. 52. T. Kiss Tamás (é. n.) A felnőttoktatás törvénybefoglalásának kísérleteitől a közművelődési törvény megalkotásáig. In: Művelődéstörténet 2. Budapest. Magyar Művelődési Intézet-Mikszáth Kiadó. Szerk: B. Gelencsér Katalin. 703–723. o. 53. Simon Gyula (1959): Neveléspolitikai dokumentumok az ellenforradalmi rendszer időszakából 1919–1931. Budapest. 25. o. 54. BCT, 543. o., T. Kiss Tamás (1987): A kultuszminiszter és a tömegkommunikáció. Jel-Kép, 3. sz. 128–132. o., T. Kiss Tamás (1987): A tömegkommunikáció helye és szerepe Klebelsberg Kuno kultúrpolitikájában. In: A Juhász Gyula Tanárképző Főiskola Tudományos Közleményei, Szeged. Szerk: Békési Imre. 79 – 85. o. 55. Kozma Miklós iratai. Naplófeljegyzések, 1929. január 17. Közli: Glatz Ferenc: Kultúrpolitika, kurzusideológia, Rádió (1927–1937) A magyarországi tömegkultúra alapelemei a két háború között. In: Tanulmányok a Magyar Rádió történetéből 1925–1945. Budapest. Tömegkommunikációs Kutatóközpont. 1974. Szerk: Ránki György, Frank Tibor 56. T. Kiss, 1999 I.m., 233. o. Klebelsberg Kuno: A magyar művészet mint nemzeti erőforrás. Pesti Napló, 1928. július 29. In: Gróf Klebelsberg Kunó: Küzdelmek könyve. Budapest, Athenaeum, 1929. 24–32. Klebelsberg a “neoklasszicista” stílust természetesen a nyugat-európai nyelvekben meghonosodott (néo-classicisme, neoclassicismo, Neuklassizismus) értelemben használja, amely 18. század végi 19. század eleji “klasszicizmust” jelenti. A két világháború közötti korszak jellemzésére viszont általánosan elterjedt Szekfű Gyula “neobarokk” jelzője, amelyet mind az építészeti stílusutánzásra, mind a társadalom “úri” gondolkodásmódjára vonatkoztatott. Szekfű Gyula (1935): Három nemzedék és ami utána következik. Budapest, Királyi Magyar Egyetemi Nyomda,

407. o. A konkrét építészeti, képzőművészeti alkotásokat tekintve találóbb Farkas Zoltán “eklektikus historizmus” megjelölése. Farkas Zoltán (1933): Gróf Klebelsberg Kunó képzőművészeti politikája. Nyugat, I. 321. 57. P. Szűcs Julianna (1981): Egy „modern” hivatalos művészet: a római iskola. Valóság, május. 35–44. o. 58. Borvendég Béla (1982): Rerrich Béla emlékezete. Magyar Építőművészet, 1. sz. 59. P. Szűcs , 1981. I. m.. 60. BCT, 401. o., T. Kiss, 1985 I.m., 32 – 33. o., T. Kiss, 1986 I.m., 26 – 27. o. 61. BCT, 231. o. 62. Klebelsberg Kuno (1932): Irányváltozás Európában. Pesti Napló, május 8. 63. Shvoy Kálmán titkos naplója és emlékirata 1918 – 1945.

Budapest, Kossuth Könyvkiadó. 1983. Sajtó alá rendezte, a bevezető szöveget írta, magyarázó jegyzetekkel ellátta Perneki Mihály. 96. o. 64. BCT, 520. o. 65. Szabó Dezső (1925): Feltámadás Makucskán. Budapest, Saturnus Könyvkiadó Vállalat. 55 – 66. o. Az Aradi Állami Levéltárban található, Gróf Klebelsberg Kunó Imre Aurél Ferencz születési anyakönyvi bejegyzés szerint, a Kunó név hosszú „ó”-val szerepel. Ugyanakkor 1927-ben, még Klebelsberg életében megjelent, Gróf Klebelsberg Kuno beszédei, cikkei és törvényjavaslatai 1916–1926. c. könyv borítóján a szerző nevében rövid „o” szerepel, más publikációjában pedig ez is, meg az is előfordul. 66. T. Kiss, 1999. I.m., 358. o.

77

M Ű V EL Ő D ÉS

Győri Lajos – Huszerl József – Radnai Johanna

P RI VÁT FO TÓ K ÉS TÖ R TÉNETEK A MÚLTRÓ L ÉS A JELENR Ő L A privát fényképek közhasznúsága A Kodak cég, folyamatosan tesztelve a fényképgyárakban előhívott és kidolgozott fotókat, érdekes következtetésre jutott: az összes elkészült fénykép kilencven százaléka szerte a világon családi fotó, azaz a magánélet eseményeit, jeles ünnepeit megörökítő fénykép. Célja az, hogy a szülők, nagyszülők életét az unokák, dédunokák is megismerjék. Emlékezzenek rájuk akkor is, amikor a képeken szereplők már nem élnek. A gyermekek születését, a házasságok időpontját vagy a haláleseteket évszázadokon át a biblia hátsó lapjaira jegyezték fel a család krónikásai. Az 1840-es évektől azonban erre már a fotográfiák hátoldala szolgált. A múzeumok és közgyűjtemények elsősorban a híres személyiségek életével kapcsolatos dokumentumokat és fotográfiákat gyűjtötték. Így igencsak hiányos és egyoldalú a múltról alkotott kép, melyhez hozzátartozik a történelem hétköznapi szereplőinek élete is. Erről vallanak a családi fotográfiák, azok a képek, amelyeket az egymást követő generációk megőriztek, tovább gyarapítottak. Albumok, kalapdobozok, fiókok rejtik olykor másfél évszázad személyes történelmét. A családi fotók valóságos kincsesbányát jelenthetnek annak, aki eddig fel nem használt vizuális információs források után kutat. Ezeken keresztül évtizedekkel korábbi eseményeket lehet jobban megérteni, letűnt korok, korszakok történéseit lehet más szemszögből átélni. A képek számos olyan információt hordoznak térről, időről, szokásokról, melyeket fel sem fedez az, aki csak a nagymamát vagy az unokát látja meg az átlapozott albumban. A családi fotók egyik legfontosabb jegye, hogy mást jelent annak, aki szereplője, s mást annak, aki ismeretlenül szemléli az emlékképeket. A születéstől a halálig következetesen dokumentált, fényképeken megőrzött életutat ma még keveset őriznek a fényképtárakban. Többnyire kiragadnak egy-egy érdekesnek látszó fotót az egészből, pedig nem helyes a műfajonként, szerzőnként vagy más szempont szerint válogatni a családi fényképgyűjteményeket, esetleg kidobni a rosszul sikerült fel78

vételeket, mert akkor egy élet, illetve az azt megőrző képanyag elemeire hullik szét, elveszíti azt a különleges értékét, amit a teljessége jelenthet. A családi fotográfia, a legközkedveltebb fotóműfajhoz, azaz a portréfényképezéshez hasonló módon fejlődött és változott. Megvan az a sajátossága, hogy az egyes, különálló portréképeket összekapcsolja, sorozattá rendezi, ha a szereplők közös csoportképeken is megjelennek, s mindezek egy albumban, gyűjteményben összegződnek. Készült fénykép az újszülöttekről, a gyerekek kedvenc játékairól, az iskolás gyermekről, az elsőáldozóról, az eladó sorba került leányokról, a legénykorról, a katonaemlékekről, háború idején a csonka családokról, az esküvőről, az utazásokról, a családi ünnepekről, több generáció együttlétéről, és olykor az elhunytakról is lemezre exponáltak még egy utolsó képet. Kezdetben komoly szakmai feladatot jelentett a fotográfusoknak az, hogy egy egész csoportot beállítsanak, egyenletesen bevilágítsanak, majd elmozdulás nélkül megörökítsenek. Ehhez viszonylag nagyméretű műteremre és sok segédeszközre volt szükség. Az üvegablakokon át bevilágító fénysugarakat függönyök és derítőlapok irányították a modellre. Az elmozdulás-mentességet merevítő állványok biztosították. Ezeket hátulról illesztették a lefényképezett személyek derekához, nyakához, fejéhez. Természetesen úgy, hogy mindezekből a képen semmi se látszódjék. A megvilágítás egyenletességét csak vizuálisan ellenőrizhették a fényképészek. Ha erre nem ügyeltek, a csoportképen levők arctónusa nem volt egyenletes, az egyik részlet világos, a másik pedig sötét maradt. Mivel a múlt században az üveglemezekről elsősorban kontakt másolással készítettek kópiákat, így az expozíció utólagos korrigálására már semmilyen lehetőségük nem volt a laboratóriumi munkát végző segédeknek. Hiteles forrás áll rendelkezésre arról, hogyan készült a családi fotó az 1840-es években, a fényképezés kezdetén. Nagy Ignátz Daguerreotyp című ironikus írásában olvashatunk élményeiről, melyeket egy korabeli műteremben szerzett, ahol eltöltött egy egész napot: „Ezután sajátszerű csoportozat

következett, egész család mindenestől. Vastag anya, vékony apa, négy gyermek, egy csecsemő, egy kanári madár és egy bozontos pisze orrú pincser. – Uram – így szóla az érzékenység megható hangján a családapa – mi mindnyájan egy képen akarunk lenni. – A madár is? – kérdé a művész. – Igen, az cukrot fog enni a kis Ricsi szájából, ez igen regényessé teszi a képet. – De a kanári mozogni fog. – Természetesen. – Úgy a kép nem sikerülhet…Hiába, a szeretetre méltó család nem tágított, s a kísérletnek meg kellene történni. Két szék állíttatott egymás mellé. Az egyiken az apa foglalt helyet, mindegyik térdére egyegy gyermeket ültetve, s a csecsemőt magasan dobogó atyai szívéhez szorítva. A másik széken az anya ült ölében a pincsert tartva, mellette a két nagyobb gyermek állott, kiknek egyike Ricsi, meggörbített mutató ujján az álmos kanárit tartó, ajkai közt pedig cukrot mutatott neki. A művész még egyszer szabadkozott ugyan, de végre csakugyan megnyitá a szekrényke csúcsát, miután az egész családnak mozdulatlanságot parancsolt. A szobában halotti csönd uralkodott, oly nagy feszültséggel várta mindenki a történendőket. A kép szokott időre a másik szekrénykébe vándorolt, s kevés pillanat múlva onnan is ki, és a bámulók szeme elébe került. Hiszen ez nem madár, hanem inkább bőregérhez, egy békához hasonlít. A pincsernek nincs feje. A nagyságos asszonynak két orra van. Ricsi kisasszonynak két feje. Szent Isten, a téns úrnak három szája lett!” Hasonló fotográfus baleset bizony mindenkivel előfordult, különösen addig, amíg a kevésbé fényérzékeny alapanyagokra, műfény nélkül, szinte kizárólag műteremben készültek a családi fotográfiák. Nagyot változott a műfaj összetétele és minősége a századforduló táján, azt követően, hogy a Kodak cég nagy találmánya, az egyszerűen kezelhető, olcsó fényképezőgépek meghódították a világot. A korábbi, megkomponált képek mellett megjelentek a kevésbé beállított, őszintébb ábrázolások. A sablonos díszletek, festett hátterek helyett a család valóságos környezete is láthatóvá vált. Szobabelsők, lakások, házak, kertek tűntek fel az 1900-as évektől a családi emlékképeken. A mindig kéznél levő fényképezőgép gyakoribb fotografálást is jelentett. Most már nemcsak az igazán jeles családi ünnepek adtak alkalmat az összetartozás megörökítésére, hanem más események is. Elég volt a gyerekek hazautazása, egy jól sikerült vasárnapi ebéd, a nyári, téli üdülések élménye, az otthon maradottak megajándékozása egy privát fényképpel illusztrált képeslappal. Ez utóbbi egy egészen sajátos képi műfajjá vált. A fényképészek vagy a család által készített felvételek gyakran kerültek a postai szabványnak megfelelő, képeslap nagyságú fotópapírra. Erre írtak személyre szóló

üzenetet, erre ragasztottak bélyeget, s ezt adták fel nyílt levelezőlapként a címzettnek. Szinte minden ilyen képeslap egyedi példány, ezért sokkal értékesebb, mint a sokezres példányszámban gyártott, üzletekben forgalmazott levelezőlap. A családi kép: jelkép. Az összetartozás szimbóluma, amely mindig emlékezteti tulajdonosát arra, hogy ki mindenki állt szívéhez közel, kik a közelebbi-távolabbi rokonai, milyen emlékezetes események történtek a családban. A családi fotóalbumok pedig vizuális naplók, olyanok, amelyek folyamatában őrzik meg az idő múlását, a mikroközösségek életének képi dokumentumait. A családi fotográfiák fontos szerepet kapnak a vizuális antropológiában, a magyar folklorisztikában, az életmód-kutatásban. És hasonlóan fontosak a műgyűjtésben, mert számos kompozíció megismételhetetlen, egyedi alkotás. Becsüljük meg ezeket és ha lehet tegyük közhasznúvá. Először a saját családi fotótékát. Fűzzünk a képekhez minél több szöveges információt. Kérdezzük ki a család idősebb tagjait, kit, mikor, hol, milyen alkalomból fotóztak, mire emlékszik jelenléte esetén. Örökítsük meg a szerző nevét, a felvétel idejét, a képen szereplők nevét, stb. A feldolgozott fényképek közös gyűjtőhelye: a Közösségi Vizuális Napló. A program ismertetése A Magyar Fotóművészeti Alkotócsoportok Országos Szövetsége 2000-ben ország fényképezési akciót hirdetett Magyarország egy napja címmel 105 tagszervezete részére és mindazoknak, akik szívesen csatlakoztak a felhíváshoz. Végül közel ötszázan vállalkoztak arra, hogy a millenniumi esztendőben megörökítsék településüket, a hétköznapi életet, bármit, amit fontosnak tartottak megmutatni a nyilvánosságnak, az utókornak. A program eredményeként született 10 000 db 9×12 cm-es fénykép, ezekhez kapcsolódó képaláírások, dokumentációk. Együtt a gyűjtemény olyan mint egy képregény a magyar valóságról. Nyomtatott formában mindössze 469 képet publikálhattunk, a Magyarország egy napja – millenniumi körkép című fotóalbumban. A kötet ezer példányban jelent meg, de ma már csak a közgyűjteményekben érhető el belőlük egy-egy példány, mert a többit a szerzők és a szereplők őrzik. Tizenöt kiállításon (melyet négy országban rendeztünk meg) 100 fényképet szerepeltettünk két esztendő alatt. A többi kép jelenleg befogadó intézményt keres és megjelenési formát. A fényképek jelenleg a települések neve szerint ábécébe rendezve tekinthetők meg. 79

Az állomány ebben az állapotában: – helyhez kötött, – a keresés, a válogatás, a szelektálás, a csoportosítás időigényes, – a különféle információk nem kapcsolhatók össze, csak jelentős élőmunka ráfordítással, – a képi információk csak szelektíven hasznosíthatók, – a gyűjtemény közhasznúsága nem hatékony (8 kiállítást szerveztünk belőle, és kiadtunk egy albumot 1000 példányban), – befejezett, lezárt gyűjteménynek tűnik, pedig tovább is gyarapítható, – az analóg fényképek tárolása helyigényes és jelenleg nem is szakszerű (páratartalom, savmentes tároló tasakok hiánya stb.). Ezért a gyűjtemény nehezen kutatható, egészében nem áttekinthető, a bővítése nehézkes. Az állomány – analóg volta miatt – nem tud a közösségi emlékezet szerves részévé válni, amely így nem tud hozzájárulni a készítők és a szereplők településhez tartozásának, azaz identitásérzésének növeléséhez. Ahhoz, hogy a teljes anyag publikálható legyen, egyetlen módszer látszik alkalmasnak: az analóg eljárással készült alkotások digitalizálása, és internetes bemutatása. Ez a gyűjtemény alapozza meg a Magyarság közös fotóalbumát, amely nem híres emberekről, nem közismert személyiségekről, nem szenzációs eseményekről szól, hanem a hétköznapokról, a családokról, a munkáról, a szabadidőről, az emberi kapcsolatokról, a természeti környezetről és a kulturális örökségről. Úgy, ahogyan azt a helybéliek látták. A Norvég Civil Támogatási Alap pályázati támogatása révén az analóg (9x13 cm-es) fényképek használhatósága immár – nem lesz helyhez kötve, mert a digitális állomány bárhonnan megtekinthető; – nincs látogatási időhöz kötve, mert bármikor megnyitható a weblap, ahol a képeket elhelyezzük; – a tárgyszavazásnak és a képekhez kapcsolódó leírásoknak köszönhetően sokféle szempont alapján csoportosíthatók a felvételek; – az adatbázis alkalmas lesz a további bővítésre; – olyan fényképeket is közhasznúvá tehetnek a programba bekapcsolódó önkéntesek, amelyek régebben készültek, vagy csak ezután fognak elkészülni; – a felhasználók közvetlen kapcsolatot létesíthetnek az alkotókkal (a szerzői jog tiszteletben tartása és a felhasználási jog megszerzése érdekében); 80

– új cselekvési programot kínál mindazok számára, akik szeretnének közhasznú alkotó munkát végezni, de eddig nem tudták hogyan, s milyen közösségi célokhoz kapcsolódhatnának; – a korábban megszületett fényképek új funkciót kapnak, ha bekerülnek az adatbázisba, mert alkalmasak a privát történelem képi forrásainak gyarapítására, – és végül a felhasználás hatékonysága jelentősen megnőhet, amit az elektronikus publikáció biztosítana számunkra. A tervezett weboldal elsősorban az adott közösség megtartó és összetartó erejét növeli, hangsúlyt fektetve a közösségiségre, a helyi identitás növelésére. Teszi ezt azáltal, hogy a világhálót böngészők számára láthatóvá teszi azokat a fotókat, melyek az adott településről a készítő számára jelentős információval bírnak, és lehetőséget ad a további bővítésre, más weboldalakkal való összekapcsolásra is. A fényképek mellet írásos dokumentumok, visszaemlékezések, történetek, magyarázatok stb. feltöltése is lehetségessé válik, ezzel téve komplexé egy település, régió, s végső soron az ország privát történetét. A Magyarország egy napja akcióban készült fényképek digitalizálásával és a dokumentációk feldolgozásával párhuzamosan ismételten megkeressük a szerzőket, arra kérve őket folytassák ország-fényképezési akciójukat. Egyrészt felkereshetnék korábbi helyszíneiket és modelljeiket, másrészt készíthetnének újabb műveket is, újabb településeken. És természetesen új alkotók is bekapcsolódhatnak a privát történelem képíróinak közös munkájába. Ennek érdekében 2 napos szemináriumot szervezünk elsősorban a Magyar Fotóművészeti Alkotócsoportok Országos Szövetsége tagszervezetei részére – összesen 100 főnek –, hogy ismertessük, átadjuk a program elveit és céljait, valamint a program során használt eszközöket (szoftverek, adatszerkezet, működési mechanizmus). A résztvevőknek lehetőségük lesz véleményt mondani a kialakított rendszerről, és tapasztalataikkal, meglátásaikkal érdemben bővíteni azt. A programnak több célja is van: Hosszú távú célok: – lehetőséget adni sokaknak alkotásaik közhasznúvá tételére; – a fényképek az egyén társadalmi fontosságát hangsúlyozzák, úgy is mint akiről szólnak ezek a fotók, s úgy is mint aki létrehozta őket (életkortól, foglalkozástól, lakóhelytől függetlenül); – ez az érzés a helyi közösségekben – egy-egy településen élők számára különös jelentőséggel bír: önbizalom növelő, perspektívát kínáló, siker-

a „mi” érzése nem alakulhat ki a szűkebb környezet – a település ismerete –, és a tágabb környezet – az ország ismerete – nélkül, azaz büszkének kell lennie kinek-kinek a saját közösségére, kialakítva ezzel az egészséges önbecsülést mások lebecsülése nélkül. Ezzel lehetővé válik, hogy az, ami egy helyi közösség tudatában saját magáról él, hagyományozódik tagokról tagokra, most megörökítve bárki számára elérhető, megismerhető és bővíthető legyen. Mára olyan mértékben elérhetővé vált az internet, ami lehetővé teszi, hogy összegyűjtsük, közzétegyük azt a sok apróbb-nagyobb tudást, ami bennünk, körülöttünk van. Ezt igazolják az egyre szaporodó közösségi alapon épülő internet oldalak. Nincs technikai akadálya annak sem, hogy létrejöjjön egy olyan virtuális múzeum, amelyik folyamatosan gyűjti és közzéteszi azokat a fotókat (eseményekről, tárgyakról) a hozzájuk kapcsolódó történetekkel, amik folyamatosan készülnek de készítői nem gondolják, hogy esetenként kordokumentum készült. Alapelvek Az adatgyűjtés közösségi módon is megvalósulhasson, a rendszert működtető szoftver legyen képes az egyes települések, fotókörök, alkotócsoportok és egyéni alkotók oldalain a rendszerben használt adatszerkezettel rögzített fotókat és a hozzájuk tartozó leírásokat integrálni a rendszerbe. Az adat rögzítése és tárolása ott valósuljon meg, ahol az keletkezik. Az adat minden olyan helyen megjelenhessen, ahol szükséges. A feldolgozások során szabványos adatszerkezetet használjon a rendszer, hogy az adatok átvétele ne okozzon problémát. A rendszerben használt adatszerkezetek használatához szükséges tudás jusson el a településekre, ha jelenleg nem rendelkeznek vele. Az alapelvekből következik, hogy azokról a településekről, fotókörökből, amelyek rendelkeznek honlappal, nem kell beküldeni a központi állományba a fotókat, hanem elég a saját települési honlapra elhelyezni és bejelenteni a központnak, hogy létezik az állomány. A központi weblap ugyanolyan eleme a rendszernek, mint bármely települési vagy fotóköri honlap. A rendszer t felhasználók számára, a látható rész lényegében egy folyamatosan frissülő index, amely település-sorosan, típusok és tárgymutató alapján is kereshető és szűrhető és amely az adatokat az önállóan is létező honlapokról veszi, gyűjti össze. A rendszerből is szabványos kimeneteken keresztül lehet adatokat kérni ill. más állományokba átvenni. Ez a megoldás nem igényel nagy erőforrásokat, a szabványos adatszerkezetek biztosítják a hosszú távú működtetés lehetőségét még változó számítástechnikai környezet esetén is. 81

MŰVELŐDÉS – Győri Lajos – Huszerl József – Radnai Johanna: Privát fotók és történetek a múltról és a jelenről

élményt nyújtó – szereplőknek és alkotóknak egyaránt; – a vizuális naplóban nyilvánosságra kerülő képek – a hozzájuk kapcsolódó szöveges információk révén – forrásértékűek lehetnek helytörténészek, társadalomkutatók, művészettörténészek és mindenki más számra is, aki gondolatait a jelenről, a múltról, a környezetről, a kulturális örökségről – fényképekkel kívánják illusztrálni. Rövid távú cél – olyan képi és szöveges dokumentumokat tartalmazó adatbázis létrehozása és megalapozása, amely később önkéntes adakozás (digitális felvételek adományozása) révén folyamatosan gyarapodik. Célcsoport A lehetséges felhasználókat három egymástól nem egészen elkülönülő csoportba lehet osztani. Az egyik csoportba azok tartoznak, akik a regisztráció után anyagaikat a weblapra feltöltik, a másikba azok, akik valamilyen böngészőprogram segítségével az oldalt megtekintik, az ott lévő képeket, adatokat, információkat érdeklődés vagy tájékozódás szempontjából továbbhasznosítják (pl. kutatás, könyv, információs anyag, közművelődés stb.). A harmadik csoport csak részben különül el az előzőtől. Ezt azok alkotják, akik saját, már meglévő adatbázisukat az újonnan létrehozott weboldal szerkesztőinek figyelmébe ajánlják kapcsolódás, további felhasználás céljából. A weboldal létrehozásának egyik célja a közösségépítő tényező. Köztudott, hogy az ember alapvető identitása a családban alakul ki, ekkor sajátítja el az alapvető értékeket, kötődésmintákat, azonosságtudata innen származik. Azonban nem csak a családhoz, mint kiscsoporthoz tartozunk, hanem tagjai vagyunk a baráti, lakókörnyezeti, munkahelyi közösségünknek is. Ezek a csoportok többnyire saját választásaink, döntéseink eredményeképpen jönnek létre. Nem utolsó sorban van anyanyelvünk, tartozunk egy néphez, rasszhoz, állampolgárai vagyunk egy országnak stb., ezekbe beleszülettünk és az előnyeikkel, hátrányaikkal, értékrendjével, történetével végigkísér minket életünkön. Azoknak a csoportoknak a sikere, amelyekhez tartozunk, a közös értékrend, az összetartozás-tudat, a csoporthoz való pozitív érzelmi kötődés mentén kialakuló identitás. Ezek gyengülése az egyén önértékelési zavaraihoz is vezet. Ezért fontos elősegíteni és támogatni az összetartozás érzését a csoporton belül, hogy a benne rejlő összetartó, közösségi erő megmaradjon egy életen át, és kedvező esetben kiterjedjen a tágabb környezetre is. Azonban az együvé tartozás,

MŰVELŐDÉS – Győri Lajos – Huszerl József – Radnai Johanna: Privát fotók és történetek a múltról és a jelenről

Konkrét tevékenységek: 1. Az informatikai rendszer tervezése és kialakítása 1.1 Az adatszerkezet kialakítása Az adatszerkezet tervezése és kialakítása során a következő elveket és szempontokat vesszük figyelembe: hardverés szoftverfüggetlenség, hordozhatóság, a kép- és szöveg feldolgozási szabványok és ajánlások, akadálymentesség. 1.2 A szoftver környezet kialakítása 1.2.1 A szoftver környezet kiválasztása A tervezett rendszer kereteit egy alkalmasan választott szabadon felhasználható tartalomkezelő szoftverrel (CMS rendszer) kell elkészíteni mert így lesz költségtakarékos és gyorsan elkészíthető. Ugyanakkor a kiválasztásra kerülő CMS rendszernek kellően alakíthatónak kell lenni, hogy minden a munka során felmerülő speciális feladatot meg tudjunk oldani benne. 1.2.2 Az adatszerkezetnek megfelelő adattáblák és azok összekapcsolásának kialakítása 1.2.2.1 Fizikailag másutt lévő adatok logikai integrálásának kialakítása. 1.2.2.2 Az adatszerkezet tesztelése. 1.2.3 A működtető rutinok elkészítése 1.2.4 Az adminisztrációs felület funkcionális kialakítása 1.2.5 A felhasználói felület kialakítása 1.2.5.1 Regisztráció 1.2.5.1.1 A regisztrációs folyamat kialakítása (A regisztráció leírását lásd alább.) 1.2.5.1.1.1 Adatkezelési nyilatkozat elkészítése 1.2.5.1.2 A regisztrációhoz kötődő szolgáltatások kialakítása 1.2.5.2. A regisztrációhoz nem kötődő szolgáltatások kialakítása 1.2.5.3 Az akadálymentesség biztosítása 1.2.6 A design kialakítása 1.2.7 A főoldal elkészítése 1.2.8 A használathoz szükséges segítő szövegek megírása 1.2.9 Tesztelés és hibajavítás 1.3 A hardver környezet kialakítása A kiválasztott szoftverek elvárásainak megfelelő tárhely bérlése. 2. Feldolgozás 2.1 Az alap állomány elektronizálása és elhelyezése a rendszerben 2.2 Az integrált adatok beillesztése (lásd 1.2.2.1) 2.3 Tárgyszavazás 2.4 Az adatkonverziók által keletkezett hibák kijavítása 2.5 Korrektúra 82

2.6 Az elkészült állományok tesztelése és hibajavítás 3. A kész weboldal bemutatása a civil szféra különböző médiumaiban (nyomtatott és elektronikus) Regisztráció A regisztrációs eljárások örök problémája, hogy egyrészt a regisztráltak hamis adatokat közölhetnek és ezeket csak a szélsőséges esetekben lehet géppel kiszűrni. Kicsit több hamis regisztráció szűrhető ki moderátorok alkalmazásával, de mindezek együtt sem biztosítják a rendszer biztonságát. A másik probléma, hogy a felhasználók a névtelenség, pontosabban az arctalanság leple alatt oda nem való adatokkal tömik tele a rendszert. Nem szeretnénk eltúlozni az ebben rejlő veszélyeket, de úgy gondoljuk, hogy a visszaélések – ideértve a tréfának szántakat is – súlyosan rontják az állomány minőségét, használhatóságát és azt az esélyt, hogy hozzájáruljon a célok megvalósulásához. Ki lehet regisztrált felhasználó? A tervezett rendszerbe csak személyek regisztrálhatnak majd, minden egyéb megkötés nélkül. A program végrehajtása során ki kell dolgozni a számunkra legmegfelelőbb regisztrációs eljárást. Regisztrációhoz kötött szolgáltatások Megjegyzések hozzáfűzése az egyes rekordokhoz. Saját felvételek feltöltése. A közösen épített adatállományok szerkesztése. Regisztrációhoz nem kötött szolgáltatások Az állományok olvasása. Az egyes elemek ajánlása e-mailben. A projekt közvetlen célja nem a pályázó szervezetre illetve a partnerszervezetre vonatkozik, hanem szélesebb, közösségi, társadalmi hatást kíván elérni. A pályázó, illetve a megvalósításban partner szervezet korábbi tevékenységének/einek folytatása a jelen projekt. Ezért a megvalósítani kívánt ötletet, illetve annak elemeit már más munkáikban alkalmazták. A projekt eredményeit az elkészítendő weboldalra feltöltött dokumentumok számával, valamint a rendszerhez logikailag hozzákapcsolt gyűjtemények számával lehet mérni, hatásait pedig a weboldalra ellátogatók számával. Mindkettő mérésére a weboldal statisztikája ad lehetőséget. A pénzügyi fenntarthatóságot biztosítja a megvalósítás során minimalizált költségvetés: szabadon felhasználható szoftverek alkalmazása; a tárhely igény minimalizálása a logikailag kapcsolódó digitalizált gyűjtemények segítségével; önkéntesek is tölthetik és működtethetik a weboldalt, hiszen ez a bárki számára ingyenesen hozzáférhető Közösségi Vizuális Napló kellő számú dokumentum feltöl-

tése, és látogatószám elérése után reklámfelületté válhat. A szervezeti fenntarthatóságot biztosítja az, hogy a főpályázó, illetve a pályázó partner már korábban is végzett hasonló tevékenységet, mint aminek a megvalósítására jelen pályázatban kísérletet tesznek. Tehát a vállat feladat elvégzésében nagy gyakorlattal rendelkeznek. Ezen kívül a projekt megvalósítása során tervezett szeminárium olyan közös platform kialakítását célozza, mely az elvek és a megvalósítás terén egységet alakít ki a tervezők és a megvalósítók között. Fenntartható fejlődés Egy-egy adott település fenntartható fejlődése szempontjából elengedhetetlenül fontos a lakosok helyi identitásának megerősítése, mint a társadalmi tőke „újratermelésének” egyik eszköze. Ehhez járulhatnak hozzá a településről készült fotók, dokumentumok, melyek bárki számára

láthatóvá teszik azt, hogy helyiek mit éreznek fontosnak és meghatározónak a jelenükről a múltjukról és mit örökítenek meg a jövő számára magukról. Egyben figyelemmel kísérhetővé válik, hogy hogyan kapcsolódnak össze a települések, egészítik ki egymás adatbázisait, működnek együtt egy színes Közösségi Vizuális Napló létrehozásában. Az esélyegyenlőség elve Az internet fejlődése lehetőséget ad arra, hogy korra, nemre, felekezeti és nemzetiségi hovatartozásra, egészségi állapotra való tekintet nélkül bárki felhasználóvá, illetve alkotóvá válhasson, így a különböző kultúrák nemcsak szabadon megférhetnek egymás mellett, hanem éppen arra ösztönöznek mindenkit, hogy anyagaikkal tovább gazdagítsák ezt a vizuális, közösségi adatbázist. Érdeklődőket, csatlakozókat szívesen látunk: [email protected] www.mafosz.h

83

OLV ASV A BE NE DEK ELEK LA UD Á CI Ó JA A MA G Y A R Ö RÖ KSÉG-D ÍJ O D A Í TÉLÉSEK O R

Megérdemli Benedek Elek, hogy egy kicsit többször emlegessük születésének 150., halálának 80. évfordulóján. Véletlenül az ünnepség a Benedek Elek vezette székely írók budapesti bemutatkozásának 80. kerek évfordulójának hete. 1929. márc. 17-én a Zeneakadémia nagytermében adta át – mint bevezetőjében megfogalmazta – budapesti közönségét székely író fiainak, 18-én a Magyar Rádióban olvastak fel, 20-án Cegléd, 21én Szeged, 23-án Debrecen a magyarországi körút állomásai. A csapatban rajta kívül ott volt a költő Bartalis János és Szentimrei Jenő, novellát Kacsó Sándor, Nyírő József és Tamási Áron olvasott fel, Ferenczy Zsizsi székely népballadákat énekelt Bartók és Kodály feldolgozásában. Nem volt túl sok szerencséje Benedek Eleknek sem a kortárs, sem a későbbi korok irodalomtörténészeivel, egy kicsit mintha kilógott volna mindenik előre kimódolt skatulyából. Nem volt elég modern, sem kellőképpen nép-nemzeti modorú, meg aztán egyik irodalmi-politikai csoportosulással sem kötelezte el magát kizárólagosan. Így fordulhatott elő az, hogy – bár jelképesnek számított hazatérése, végleges hazatelepedése Kisbaconba 1921 derekán, amikor százezrek fogtak okkal vagy ok nélkül vándorbotot a kezükbe és hagyták ott szülőföldjüket, Erdélyt – 1929-ben bekövetkezett halála után népszerűsége töretlen inkább csak szűkebb pátriájában volt. Ebben nagy szerepet vállalt a kereken negyven esztendeje felavatott kisbaconi Benedek Elek Emlékház, Benedek Flóra és Bardócz Dezsőné Lőrincz Júlia, a leány és az unoka, amikor a személyes em84

lékekkel színesített kalauzolásaikon túl a zarándokhellyé vált kúria fennmaradásáért vívott mindennapos küzdelemben állta a sarat. Elsősorban nekik köszönhető, hogy tovább élt Benedek Elek legendás alakja, a diktatúra mostoha körülményei között is szinte családtagként beépült sok ezer gyermek és ifjú tudatába. Mérhetetlenül gazdag Benedek Elek szellemi öröksége. Szakemberek vitatkoznak azon, hogy száz vagy háromszáz kötetnyi. Egy 1927-es levelében a Makkai Sándor Ady-könyvéről szóló füzetkéjét a 147. műveként emlegette, de hát a soksok másod és ki tudja hányadik kiadást megért eredeti szépirodalmi alkotások (regények, elbeszélések, versek, gyermektörténetek), fordítások, mesék, tudománynépszerűsítő írások aprólékos összehasonlító filológiai munkával is csak nagyon nehezen vehetők pontos leltárba. De bízzuk ezt a kutatókra, mert éppen Perjámosi Sándor immár két kötetben közzétett eddig számon sem tartott, többnyire álneveken jegyzett hírlapi cikkei figyelmeztetnek, hogy van még mit keresni a korabeli sajtóban. Minthogy az idei esztendő a Magyar Nyelv Éve is egyben, Benedek Elek örökségének egyetlen vonulatára hívnám fel a figyelmet: pályája kezdetétől nagyon tudatosan fordult a gyermek és a nép felé. Képviselőházi szűzbeszédétől, amely a jó gyermekés ifjúsági könyvek kiadásának támogatásáról szólt, a Magyar mese- és mondavilágon át minden alkotását egyetlen cél szolgálatába állította: a jobbágyfelszabadítás óta rohamosan háttérbe szoruló hagyományos falusi és a városi polgári műveltség értékeinek egymást termékenyítő hatásában vélte

megtalálni a korszerű magyar műveltség forrását. Nem egyszerre, fokozatosan jött rá, hogy kár parlagon hagynia népmesei tudását, mesélőkészségét, s az élőbeszéd fordulataival fokozatosan, de nagyon eredményesen egységesítette, magyarosította, vagy ha úgy tetszik, egyenesen székelyesítette a 19-20. század fordulójára a köznyelvet. Ösztönzője lehetett az a tény is, hogy az akkortájt rohamosan magyarosodó Budapesten, Benedek Elek új életterében, nemcsak a szűk családi, hanem a tágabb polgári környezettel is meg akarja ismertetni az otthonról hozott, hagyományos értékeket. S a saját családi, a keze ügyében levő helyi és erdővidéki mesekincsből kiindulva, mintegy körkörösen veszi birtokba és adja tovább előbb a szűkebb pátriája, a Székelyföld, aztán az egész magyar nyelvterület s végül a világ mesekincsét. Gyűjteménye talán a legnagyobb példányszámban megjelent könyv volt – a kilencszázas évek elején két esztendőben, még Jókait is megelőzve, a legnépszerűbb, a legnagyobb példányszámban kiadott író, s a szűkebb-bővebb válogatások, díszes és ponyvakiadások, amelyek az író életében és azóta is napvilágot láttak, túlzás nélkül a magyar

irodalmi és köznyelv fejlődésére olyan hatással voltak, amely a Bibliáéhoz mérhető csupán. A belőlük eredő szólások, szóláshasonlatok, bizonyos kezdő és záró népmesei fordulatok azóta is szerves részévé váltak nemzedékek mindennapi beszédének: az Óperenciás tengert, az üveghegyeket, a tojáshéjba kerekedett és a Küküllőn leereszkedett boldog egymásra találókat, akiknek lakodalmán előzőleg Hencidától Boncidáig folyt a mindenféle földi jó, vagy az ásó-kapa, s a nagyharang, a köszönd, hogy öreganyádnak szólítottál sok tucat társukkal – ezeket mindenütt ismerik, ahol legalább emlékcserepeiben él még a magyar nyelv. Ezért is válhatott közmegegyezéssel születése napja (szeptember 30.) a Magyar Olvasás Napjává a Kárpátmedencében. És mint oly sok népmesei hőse, Benedek Elek alakja is legendákkal övezett, Elek apójává majd Elek nagyapójává vált egy nemzetnek, még mielőtt korban odaőszült volna. Hamuba sült pogácsájából mindannyiunknak jutott, rajtunk is múlik, hogy továbbadjuk ezt az immár oklevéllel is hitelesített magyar örökségünket. Szabó Zsolt

85

O L V A SV A

Ilia Mihály

„ A MÍG CSA K ÉLEK Ő R ZÖ M A NYA NYELV EM ET” Ez a verssor Szvetlana Gyiniszlamova manysi költőnő Vízcsepp című kötetének címadó versében olvasható. A kis könyvecske anyagát a Szegedi Tudományegyetem Finnugor Tanszékének manysi nyelvet tanuló hallgatói, Sipőcz Katalin tanárnőjük vezetésével fordították magyarra, a műfordítást Nagy Katalin készítette. A költőnő (Gyiniszlamova) a legközelebbi nyelvrokonaink közül való, volt ápolónő, hivatalnok, tanult Szentpéterváron, jelenleg a hanti-manysi Jugria Egyetem hanti-manszijszki tanszékének munkatársa. Verseskötetét saját illusztrációival díszítette, ezeken jobbára fák, állatok láthatók, és manysi díszítő-elemek, valószínű, hogy a manysi népi díszítőművészet motívumai. (A szerző és a kötet fordítói, gondozói a manysi népnevet használják, nem az orosz eredetű vogul elnevezést. E sorok írója jól emlékszik rá, hogy már hallgató korában nyelvész tanárai figyelmeztették a manysi önelnevezés használatára, később pedig Hajdú Péter finnugrista professzor barátja mindig kedvesen helyesbítette a beszélőtársát a manysi népnév használatára.) Gyiniszlamova verseskötete nagyobb részben a mesélő, éneklő anya, Tatya Roman emlékét örökíti meg, sőt szinte a versírás inspirációja is az ő személyéhez kapcsolódik. A bevezetőt író Sipőcz Katalin szól arról, hogy a népköltészetet hordozó manysi nyelv eltűnőben van, a manysi műköltészet, irodalom a nagyobb nyelven íródik, és jelenik meg. Ezért tartja Sipőcz Katalin nagy irodalmi értéknek, nem pusztán nyelvi nyereségnek, hogy egy műköltői anyag az eredeti nyelven jelenik meg, őrizve a hagyományt nyelvben, szemléletben, a szülőföld iránti szeretetben, gyakran a néphit világának mozzanatait is beleszőve a műköltői szövegbe. A versek egyik része a szinte mitikussá nőtt anya alakjáról szól, gyakran az anya hangján, a ludacskáit, libácskáit dédelgető, fiait, lányait óvó, a vizeit, erdőit tisztelő, Torum istenhez fohászkodó asszony, teljesen a természet testvériségében élő ember nagyon bensőséges szava hallik át a műköltői szövegen. Még a fordítás is éreztetni tudja, hogy nem a népköltészeti anyag utánzásáról van szó, a képi világ azzal rokon, de a beszélő átfogal86

mazza a maga világára. (Az anya-emlék verseinek nincs címe, csak tárgymegjelölése, ill. a vers keletkezési történetét adja meg a szerző.) Az anya teljes világképe a természeti létben való gondolkodást példázza, de jellemző mozzanat, hogy ezekben a versekben az ő szóhasználata, amikor városról beszél (ahová fiai elkerülnek), hogy „orosz-módra épült városok”, jelezvén, ez a világ egy másik nép világa. A Torum istenhez való fohász föltűnik Gyiniszlamova nem anyaversiben is. A Vízcsepp-kötetben jól hallható az öntudatos manysi műköltő hangja is, a művészi egyéniség bukkan elő a hagyományos világ szép és megőrzött képei közül. A címadó vers ilyen öntudattal indul: „Én földdel bíró nő – némán nem élhetek.” Ha jól értem a sort, „a földdel bíró nő” azt jelenti, hogy hazája van. Bár az anyaképtől függetlenül is jelen van verseiben Torum isten, akihez van fohász szava. Felbukkannak Erdei Manók, Hegyi Szellem, Erdei Szellem, madár-asszony, Varjú-asszony, a mitolgizált természet részletei, akikre gyakran az anyja is, ő is rábízza gyermekeit, segítségüket kéri. De ugyanilyen hangsúllyal jelennek meg a saját élete megváltozott világának és az erre adott válaszainak a mozzanatai is. Ez a hangváltás, témabővülés ennek a tisztán folklorisztikai anyagra alapozódó „irodalomnak” az átalakulását mutatja, néha művészeti,néha meg lélektani jelenségről árulkodik. Az Életünk című versében ezt írja: „A pénz a gondolatainkba hatolt, Nélküle gondolkodni sem tudunk. Mint a vízcsepp csepeg a mi pénzünk, Mint a folyó folyik el pénzünk… Felosztottak minket az okosok, Így lettünk szegények és gazdagok”. A természeti képek közül kiáltóan üt ki ez a vers, a szociális öntudat megnyilvánulása. Másutt meg ezt olvashatjuk: „Sokféle élelmet árulnak a boltba: De nekünk nincs kenyérre való pénzünk. Hogyan éljünk meg – nincs ki utat mutatna.” A vers különben a Torum istenhez, a „Drága Fehér Égatyához” való könyörgéssel fejeződik be. Ez az érdekessége, sőt költészeti értéke ennek az irodalomnak: a két élményvilág határán mozog, az egyiket nem feledi, még segítségül fordul hozzá, a régihez, de a másik, az új keményen és durván, néha a létet

Gyiniszlamova verseskötetét egy kis manysi-magyar szótár zárja, az a szóanyag van itt fölsorolva, amely a versekben szerepel. Különös érdekessége lehet a magyar olvasó számára ez a kis költői szótár, hiszen a nem szakember is keresgélheti benne a nyelvrokonság szavait. Ilyeneket pléldául: almaiemel, boj-vaj, kit- két, lülü-lélek, nelm-nyelv, né-nő, nyár-zöld, olne-élő, szam-szem, tal-tél, ulum-álom. A szótárt a szegedi Finnugor Tanszék manysi nyelvet tanuló egyetemi hallgatói készítették Sipőcz Katalin tanárnőjük és Susanna Virtanen finn lektornő segítségével. Írom ide ezeknek a hallgatóknak a nevét, mert munkájukkal (remélem) nem csak én, hanem mások is gazdagodnak: Bíró Bernadett, Gaborják Ádám, Horváth Csilla, Szilágyi Edit. A kötethez CD is tartozik, ezen Gyiniszlamova manysi nyelven a verseit mondja. De ez a hangzóanyag elérhető a kiadó (Juhász Gyula Felsőoktatási Kiadó) honlapján.

87

OLVASVA – Ilia Mihály: „Amíg csak élek, őrzöm anyanyelvemet” Manysi költőnő kötetéről

fenyegetőn van jelen. Ez egyúttal a költőnő dilemmája is: „Komoran élni nehéz nagyon, Ki világít nekem utamon, Kezem vajon ki fogja meg, Éjsötétben engem ki vezet?” Ez a Fényes nap című vers tulajdonképpen Nap–hívogató, a Nyugat-Szibériában honos hoszszú, téli sötét időszakból való menekülés verse, de az idézet jól mutatja, hogy hogyan szól ki a hagyományos témából a költőnő egyéni hangja. A nehéz életkörülmények között végzett munka különös szenvedése a szúnyogok elviselése: „Hogyan védekezzek? Kenőccsel kenekedjek?… Füstölőt készítek… Nyírfalevéllel legyezek…” (A szúnyogok ideje) Az a néhány szerelmes vers, mely ebben a kis kötetben olvasható, a műköltői öntudatnak a jele, a cím nélküli „Fogom a tűt, cérnát fűzök bele” kezdetű annak is példája, hogy a kedvesnek a visszatérítése milyen mélyen van benne a varrás tevékenységében, a visszafordított cérnaszál a varázslásnak a megnyilvánulása.

O L V A SV A

Wutka Tamás

DÉRY – KO NTR A M Á R A I ? Tudom, divatjamúlt; mégis szívesen olvasom újra Déry Tibor műveit hosszú évek kihagyása után. Sajátos – egyesek szerint ugyan mesterkélt – stílusát, töprengéseit, útkeresését, melléfogásaival együtt is kedveltem. Meglepő: annyi év távlatából csaknem azonos élményt nyújt. Azt is tudom, egykori rajongó tábora erősen megcsappant: a valamikor csúcson lévő író körül sündörgők közül sokan az idők változásainak megfelelően „rájöttek”; nem is olyan nagy író. Márai Sándort viszont folyamatosan olvasom. Azóta, hogy évtizedekkel ezelőtt egy-egy nyugati kiruccanáson méregdrágán megvásárolt, majd a határon jóleső izgalommal átcsempészett kötetei – elsősorban Naplói – folyamatosan gyarapodtak könyvtáram megkülönböztetett olvasmányokat tartalmazó polcain. Ám a kritikátlan Márai-rajongók szuperlatívuszai – Déry példáján is okulva – kizárólag az életmű alaposabb megismerésére ösztönöznek. Mindketten voltak írófejedelmek és agyonhallgatottak. Egyikük sem tudott taktikázni (Márai erre nem is lett volna hajlandó); így aztán az éppen aktuális hatalommal sosem voltak olyan viszonyban, amely bírálhatatlanná tette volna őket. Meggyőződésük mellett mindvégig kitartottak, ami akkor is érvényes, ha tudjuk, hogy az Dérynél változó volt, Márainál állandó. Déry fénykorában Márai legfeljebb onnan lehetett ismerős a nagyközönség számára, hogy elvétve, valami más esemény, személy kapcsán, fanyalogva, esetleg vállon veregetve megemlítették. Többségük számára ma Déry szinte nem létezik. Szóra sem érdemes. Akkor Márai volt hasonló helyzetben. „Hivatalos” megítélésük szép csendben éppen ellenkezőjére fordult. A Máraifalók – vagy legalábbis köteteit felvásárlók –, tömege Déryről legfeljebb akkor hall, amikor kerek évfordulókon kötelességszerűen megemlékeznek róla; igaz jobbára azért, hogy hiányosságait e jeles alkalmakkor is felróhassák neki. Azonos közegből indultak. Kezdeti biztonság, nyelvtudás, világlátás, műveltség. A nagypolgári miliő azonban nem sokáig óvta meg őket az egyéni megpróbáltatásoktól. „Ennek a néhány boldog gyermekévemnek, mikor mindenki szeretett, s én mindenkit imádtam, volt egy-egy rendszeresen visszatérő, különösen csillogó napja, a karácsonyest… kényeztettek, s én 88

hálás voltam, mindenkit szerettem; az emberek jóságába vetett hit formálta meg jellememet. – emlékezik idilli gyermekkorára Déry. „…négy hosszú, felhőtlenül fényes, boldog gyermekesztendőn át minden nap…” – írja Márai ugyanerről. Lehetőségek és kötelezettségek. Ez utóbbit Déry nehezen viselte, igyekezett szabadulni tőlük; csak a saját magára kiszabott kötöttségeket tűrte. Úgy vélte, mindenestől le kell rombolni a régit, s annak romjain felépíteni valami – pontosan nem is körvonalazott – újat. Kísérletezni kell. (Ezt megtette irodalmi munkáiban is – ami azért kevésbé kockázatos, mint az élettel, az élőkkel kísérletezni). Annyira távol akart kerülni attól a közegtől, ahonnan indult – s ami életlehetőségeit megalapozta –, hogy nála a polgár hosszú ideig egyet jelentett a kizsákmányoló (nagy)tőkéssel. Sztrájkot szervez nagybátyja vállalatánál, ahol maga is dolgozik. Apja, miután a Tanácsköztársaság alatt minden vagyonát elkobozták, hamarosan öngyilkos lesz; ez sem vezeti rá annak felismerésére, hogy az ilyenfajta „igazságtevés” legfeljebb a szerepek felcserélését hozhatja magával. Lassan eszmélő típus: őszintén hitt a társadalom, az emberek kollektív javíthatóságában. Rövidlátását hosszú és keserves tapasztalatok következményeként váltja fel a táguló látókör. „Egy kétbalkezes, az ostobaságig naiv fiatalember, aki nem találta helyét az általa ismert társadalmi rétegben, sem magát nem ismerte, de még sokkal kevésbé az életet. Meggyőződésem, hogy csak egészséges, élni vágyó testem őrzött meg egész életem során a búskomorságtól, s hogy csalódásaimnak s életösztönömnek a küzdelme kergetett mindig a szélsőségekbe.” – próbál később magyarázatot találni. Déry nagyobb utat tett meg, Márai mégis többet, s messzebbre látott. A lázadás maga természetes, sőt alapvetően fontos, de lényeges különbség: reformálni akar, vagy felforgatni. Déry lázadása sokszor hangulati. Márai is lázadt – olyannyira, hogy 19-ben a forradalmi lelkesedés, más kiválóságokkal együtt, rövid időre őt is magával ragadja –, de nála mindig a szigorú önfegyelem dominál. S ő kezdettől tudja: megváltás nincs. Déry erre jóval később döbben rá – vagy csak akkor ismeri be. Márai belső vívódásai nem voltak annyira szembetűnők; alkatánál fogva remekül tudta palástolni.

Pedig ő is küzdött kételyeivel, saját helyzetével: „Neurotikus, gyáva és gyönge ember vagyok; az igazsághoz úgy szoktatom magam, mint nagybeteg az életveszélyes, keserű orvossághoz; talán megöl, de lehet, hogy segít.” Egyaránt korrekt akart lenni önmagával, és a világgal szemben. Számára magától értetődő, hogy minden szituációban tudatosan úriember, megingathatatlan jellem maradjon. Márai könnyen azonosult szerepével. Déry különféle szerepkísérleteiben önmaga is volt – meg nem is. Több is, kevesebb is, mint amit éppen mutatott, vagy gondolt magáról. Vallomásai mellett egyéb megnyilvánulásai is árulkodóak: „Kezdtek kiütközni belőlem azok a tulajdonságok, melyek alkalmatlanná tettek arra, hogy a meglevő társadalomban jól érezzem magam, melyek lassanként egy sértődött embert gyártottak belőlem, s életem nagyobb részében magányosságra ítéltek. Kedvem ellenére tulajdonképpen, mert alapjában véve szeretem az embereket, mindig is többre becsültem őket, mint amennyit értek, s mindenkivel jó viszonyban szerettem volna lenni.” Márai mindvégig szkeptikus volt és maradt. Mint a polgári társadalom alapos ismerője és kritikusa, kérlelhetetlenül bírálta annak hibáit, sőt még mélyebbre látott: „A folyamatosság sosem zavartalan és magától értetődő, a család mindig osztályharc is.” Mindamellett szerette volna megtartani, tovább adni, majd tovább építeni a kipróbált, szerinte fontos értékeket. Aztán mindinkább rájött, hovatovább ezeknek legfeljebb az emléke tartható meg: „Tanúskodni akarok erről: hogy volt egy kor és élt néhány nemzedék, amely az értelem diadalát hirdette az ösztönök felett, s hitt a szellem ellenálló erejében.” Igyekezett távolságtartó, előkelően kívülálló maradni, hiszen sok mindennel nem akart azonosulni. „…valahogy bűntudatosnak éreztem magam a nagy jólétben; ez a „bűntudat”, mintha valaki, vagy valakik ellen követnék el gonosz cselekedetet, mikor jól élek s mennyire szerettem „jól élni”.” Nála az erkölcs és méltóság nélkülözhetetlen. Szorongását is inkább együttérzés – és persze a kétely – motiválja. Személyes lelkifurdalásra miért volna oka: a maga feladatát hivatásszerűen, mintegy kiválasztottként végzi, és munkájából él. Dérynél a szorongás folyamatos vezeklésben oldódik. Annyira azért nem, hogy különösebb áldozatot hozzon, netán meg akarjon felelni valamiféle külső elvárásnak; ha lehet, kényelmesebb módszert választ. Például – szándékosan felnagyítva – előszeretettel sorolja dédelgetett hibáit, kedvenc gyengeségeit. Megelőzve ezzel, hogy mások dörgöljék az orra alá, egyúttal a maga részéről a dolgot lezártnak tekinti. Számára kezdetben az erkölcs is rugalmasabban kezelendő, akár megkérdőjelezhető, ha vele szemben „magasabb rendű” igazságot vél felfedezni. Déry munkásmozgalmi szerepját-

szása mégsem lehetett tartós, sem sikeres: alkata, ösztönös ráérzései, nem utolsósorban intelligenciája és elvegyülésre alkalmatlan egyénisége nem erre predesztinálta. Hiába igyekezett. A tömegemberhez – akárcsak Márainak – nem volt köze. Márai tisztánlátása döbbenetes: „Nem bízom többé a magyar társadalom anyagában. Ez az anyag ernyedt. Bárki nyúl hozzá, ez az anyag puha, foszló, málló marad. S mindent kivülről várunk; tegnap a németektől, most az oroszoktól, holnap az amerikaiaktól. Nemzetet építeni nem lehet külső segítséggel; csak belülről lehet.” – összegez – s most láthatjuk, milyen előrelátóan! – 1945-ben. „Az emberek élnek, mert élni organikus lehetőség, Európában is. De az élet ihlet nélkül nem szerep, csak tenyészet. Európában nemcsak a nemzedéknek, a földrésznek sincs közös ihlete többé.” Márai kérlelhetetlen, Déry hajlékonyabb. „Megvetendő írótípus: M. a bánatos tanú, aki naponta „temeti” a kultúrát, a polgárságot, az emberiséget… Az ember megválthatatlan, mondja. Hát, ha az, akkor miért beszél hozzá? Emelje meg a kalapját, s nézzen más kenyérkereset után.” – írja D. l948-ban, akkor még meglehetősen magabiztosan, hiszen ő a formálódó új világ híve és elkötelezettje. Természetesen abban a hitben, hogy az ígéretes, szép közeljövő érdekében tevékenykedik. A jövő azonban csak jelenné válva igazolja az eredményt, netán méltányolja, vagy fitymálja az igyekezetet. Déry hamarosan kénytelen tapasztalni a mindennapi élet abszurdba fordulását: „A „süket” ellenállás, amellyel ennek a munkámnak (A befejezetlen mondatról van szó, WT.) az alkalmából is találkozom, nyilvánvalóan politikai eredetű, de annyira izgat, hogy minduntalan kétségeket támaszt bennem művek és tehetségem iránt. Kivándorolni! Vagy abbahagyni az írást!” És ez még csak a kezdet, ami elvezet az ismert forradalmi eseményekig. Még akkor is hinni akarta, hogy a rendszer megreformálható. Börtönből való szabadulása után – részben kényszerű, mindenesetre ügyes megnyilatkozásai következményeként – óvatos különvéleményével együtt, továbbra is a szocializmus hívének tarthatták. (Szemet hunyva fölötte, hogy már nem egy megvalósítható, pláne létező, hanem csupán elméleti szocializmusról lehet szó.) A börtönben írt, utópiának álcázott nagyon is valóságos és ijesztő társadalombírálata már társadalmi berendezkedéstől független, és előrelátóan időtlen. A kötet előszavában írja: „Rend szabadság nélkül? Előbb-utóbb felrobban. Szabadság rend nélkül? A pokolnak erre a bugyrára igyekszik figyelmeztetni regényem jajkiáltásként.” Ez lehet bennünk is, körülöttünk is; lényegét mostanában kezdhetjük érteni. Déry nem volt különösebben bátor ember, sem magabiztos, így még feltűnőbb korrektsége önmagával szemben. 89

Belső szabadságához mindenáron ragaszkodott. Ebben nem volt megalkuvó; később fokozatosan megbékélt a sorssal, belefáradt, vagy inkább leszámolt már mindennel: utolsó éveire nyugalomra vágyott. Amit meg is kapott – anyagi szempontból mindenképpen. Csaknem visszatért a nagypolgári életmódhoz – míg Márai szerény körülmények között töltötte életének utolsó több évtizedét. (Előkelő stílusát azonban minden élethelyzetben megőrizte.) Márai számára – aki a háború előtti évtizedek kulturális életének központi alakja volt – hosszas vívódás után egyértelművé válik, csakis az emigrálás mellett dönthet: „Ez az utazás… már nem is „ugrás a sötétbe”, hanem maga a sötétség. Egyféle megsemmisülés. De nyugodt vagyok, mert nem tehettem mást. A szerepem otthon megszűnt, munkám elvesztette értelmét… Otthon oda fejlődtek a dolgok, hogy már hallgatni sem lehet; száműzetésbe kell mennem… Nem élhettem egy országban, amely nem haza többé. Volt-e jogom elmenni? Igen. Én nem egy állammal, nem is egy társadalmi rendszerrel szerződtem, hanem egy hazával. Mégis, azt hiszem, nincs ennél nagyobb fájdalom. Néha fuldoklom, mint haláleset, vagy végzetes szerelmi szakítás után fuldokolnak az emberek.” – „Nagyon kevés pénzem van, három személyről kell gondoskodnom idegenben, s odahaza még anyámról, s nincs egyebem, csak ez a rozoga töltőtoll… micsoda vad kaland!” Márai belekényszerült ebbe a megpróbáltatásokkal teli „kalandba”, Déry, ha olykor merő naivitásból is, önként választotta a „kalandorságot”. Az élet alapja a rend; de a színt, változatosságot, megismerést, az élet kiteljesedését, a kaland nyújtja. Mert a rend az állandó, a megnyugtató, a kaland a változó, az inspiráló. (A boldogság az állandónak, s a változónak folyamatos, bölcs, helycseréje, fogalmazta meg egyszer Déry.) Bárhogy alakult azonban a sorsuk, a magyar nyelv s a haza szeretete közös meghatározó élményként kísérte végig életüket. „Ha a zsúfolt villamoson egy ripők tengelyt akaszt egy másik utassal, ha az utcán a hátam mögött két ember badarságokat ereget ki a száján, ha az újságban se keze-lába mondatokat olvasok, ha hitvány magyar művet látok a színházban, ha hitvány emberrel találkozom társaságban, akkor személyes sérelem nélkül is megsértődik lényem valamelyik csücske, és dühét nyomban észrevétlenül átönti a lélekbe; ha okos szót hallok, ha egy értelmes, szép arcot látok egy főispáni íróasztal fölé hajolva, ha egy magyar verssort olvasok, amely bizonyít, egy ízes káromkodást hallok, amely a képzelet erejét példázza, ha végre eltakarítják a szemetet a Múzeum körút és Rákóczi út sarkán, akkor közvetlen haszon nélkül is felderülök, megnyugszom, erőre kapok. – Mi ez? Azt hiszem, ez a hazaszeretet.” – szemlélteti Déry egyszerűen és gyakorlatiasan. 90

Mindketten európainak tarthatták magukat magyarként. Egyenrangú félként voltak otthon benne. Abban az Európában, amely után most hirtelen akkora a sóvárgás. „Európainak lenni annyi, mint megérteni valamit.” – fogalmazza meg Márai. „…a tisztesség? Európai kultúrában kialakult, megfogalmazhatatlan tudat, mely minden egyedi esetben helyes választ diktál.” – summázza Déry. Vagy az egy másik Európa volt? „…ez Amerika nagyságának titka ma is. A Kizáró, az Elkülönülő, a Fajvédő mindig elsorvad. Csak az tud élni és nagy lenni, aki be tudja fogadni a világot.” – állapítja meg Márai. Az alá- és fölérendeltségi viszonyt mindketten veszélyesnek, deformálónak tartották, igyekeztek távol maradni tőle, hogy kizárólag saját belső mérlegükre összpontosíthassanak. Míg Márai a maga viszonylagos stabil egyensúlyi állapotából vizsgálta az életet, Déry inkább saját változásainak tükrében. Később már nála sem egy adott társadalmi berendezkedés milyensége a lényeg, sokkal inkább az amúgy is mindenkor rémségekkel teli tágabb világ növekvő kilátástalansága, amit egyaránt aggodalommal figyelnek. „…az emberiség sodródik. Nem keresi a saját útját, hanem megadja magát annak, amit „fejlődés”-nek nevez, azaz mohósága, hiúsága, kapzsisága rossz diktátumának… Civilizációnk – mintha meghibbant volna – már csak a haszon időléptékével hajlandó mérni és értékelni. Mikor, mit, mennyit?… terminusra.” – aggódik Déry. Ugyanakkor azt elismerik: a világ fejlettebb részein, a nem kívánatos körülmények, az élet minőségének felhígulása ellenére, a század tömegmozgalmai a tömegember tömegigényeinek kielégítésére nagyrészt alkalmasnak bizonyultak. Igaz, a szokásos aránytévesztéssel: „Mindenfelé szembeötlő a mesterségesen fokozott igények groteszk túlzása.” – figyel fel Márai. „Ezek a fogalmak: imperializmus, háború, forradalom, már divatjukat múlták. Ami „történik” már nem történelem, hanem természeti folyamat, szabály és logika nélkül. Lehet, hogy a történelem, túlfejlődött az emberen?” – teszi fel a kérdést, s már sok évtizeddel ezelőtt reálisnak látja a veszélyt: „A lehetőség, hogy a kozmikus erőkkel piszmogó ember – például egy tanult gengszter, aki holnap a hidrogénnel kezd kísérletezni – felrobbanthatja a Földet, most már nemcsak lázálom.” A legnagyobb kérdéskör kapcsán természetesen ők is csupán bizonytalanságukat fogalmazhatják meg: „A kérdésre, hogy van-e Isten, vagy nincsen, nem tudnék felelni, mert Isten – ha van –, soha nem jelent meg előttem látható, észlelhető, emberi fogalmak szerint értékelhető alakban. Csak azt tudom, hogy az ember és a világ viszonylatában, s mindenben, amit önmagamban, sorsomban, és a világ tüneményeinek egymáshoz való kapcsolatában tapasztaltam, valamilyen rend van. S ez a rend már nem emberi; több annál, bonyolultabb, néha

Eszük ágában sincs magukat példaképnek tekinteni, sőt Déry szinte kivonva ebből önmagát; ha felmentést nem is ad magának, de elfogadja és szeretné elfogadtatni: ő ennyire volt képes. Márai kételyei sem csökkentek hosszú élete során. Amiért a ma embere gyanakodva fogadja, vagy eleve elveti a moralizálást, annak legfőbb oka, hogy úgy érzi: elvárásainak megfelelni akkora erőfeszítést kíván, hogy hozzá sem érdemes kezdeni. Kényelmetlenséggel jár, fölösleges vesződséggel, haszna meg semmi. Az idő sok tekintetben őket látszik igazolni. Minthogy Márai pontosan látta előre, mi következik, tudta, hogy elkerülhetetlen; feltehetőleg fanyarul, alig észrevehetően bólintana. Déry talán nem hinne a szemének. Pedig előzőleg már kénytelen-kelletlen beletörődött: sem az eltérő érdekeket képviselő társadalmi normák, sem az emberek között (szerencsére még) meglévő óhatatlan különbségek (és nem utolsósorban a bizalmatlanság, s az intrika), nem teszik lehetővé a valamikor általa (is) álmodottak valóra válását. Hinné-e, hogy az átalakuló, széteső, majd újrarendeződő társadalmi osztályok közötti átjárhatóság nagyobb, mint valaha képzelhette; de ez főként kialakulatlanságot, nyugtalanságot, aránytévesztést hozott. Az állandónak hitt, hagyományos értékek elkallódását. Vagy már őt sem lepné meg semmi? „A sötétségen túl nem látok szikrát, de épp ebben bízom: az érthetetlenben. Kétségbeesett remény ugyan, melyet emberi nyelvre nem tudok lefordítani, de mi másban hihetnék, ha elnézem az emberiség meg nem állítható önpusztítását. Egy homokszemet rakok fel a tenger ellen.” Általuk is érzékelhető: az olyan cél, aminek nincs valós tétje – így értéke sem –, éppolyan értelmetlenné válik, mint maga a céltalanság. Hogy valamiféle nobilitás – horribile dictu: polgári tartás? – újbóli megtalálásának mekkora az igénye, jelzi Márai – mással nehezen magyarázható – reneszánsza. S hasonlóképpen talán, hogy vannak, akik még Déryt is (újra)olvassák. Már csak azért is, mert életművének alapmotívumai körforgásszerűen újratermelődnek. A meglehetősen terjedelmes anyag lapozgatása közben megdöbbentő élmény volt a két öreg író egymástól függetlenül készült fényképén véletlen(?) hasonlóságuk külsőségeit is felfedezni. Azonos kéztartásuk, a maguk elé kissé feltartott jobb kar, az ösztönösen kapaszkodni vágyó kézmozdulat tűnik szembe elsőként, de a markáns arckifejezés, a szuggesztív tekintet irányítja magára a figyelmet különös erővel. Idős korukra is átható, frissen fürkésző tekintetükben riadalom és gyanakvás, lemondás és ábrándozás. Szemükben kétkedés… 91

OLV AS V A – Wutka Tamás: Déry – kontra Márai

érthetetlenebb; mégis rend; emberfölötti, isteni rend. És ez a rend néha rendetlenségnek tűnik, borzalmas és érthetetlen összevisszaságnak, tragikus esztelenségnek; s később megértjük, hogy mégis rend volt…” – vallja Márai. „Ahol megreked a tudat, ott nyomban folytatja a hit. Én is hiszek, bár nem tudom, miben.” – ismeri be Déry. Márai az idegen közeget választotta, hogy szabadon gondolkodhasson, alkothasson, s puszta létével is tiltakozzon. „A csókolózásra kényszerített ellenfél új figura a történelemben. Hitler nem csókolózott az áldozataival, beérte, szerényen, hogy lemészárolta őket.” – jegyezte meg később. Déry tudta, hogy abban a közegben, ahol önszántából maradt, nem nyilváníthat szabadon véleményt; ennek ellenére konok kitartással írta „pesszimista” látomásait egy hivatalból optimizmust követelő, zárt környezetben. Nehezen döntött; ám ha úgy látta megfelelőnek, álláspontján akár többször is változtatott, de kitartott (átmeneti?) elvei mellett. „Engedékenyebb” akkor lett, ha végképp értelmetlennek tartotta az ellenállást. Bizonytalanságát gyakran bújtatta iróniába: „Határozatlan természet vagyok, gondterhelt, ráncos homlokkal ingázok lehetőségeim között; így attól tartok, hosszabb tűnődésre volna szükségem, míg nagy nehezen rászánnám magam, hogy lemészároljak valakit.” Mindketten ragaszkodtak a maguk útjához, de Déry mindenképpen új úton akart járni. Amiről nem sejtette, hogy – ugyanoda vezet. (Márai egyébként alig vett tudomást Déryről; nem tüntette ki azzal sem, hogy rosszalló észrevételeket jegyezzen fel róla, ahogy megtette másokkal.) Déry megítélésének változásai meglehetősen öszszetett – olykor kimódolt – okokra vezethetők vissza. Nem mindenkinek tetszett, hogy nem akart helyzeti előnyhöz jutni – s juttatni másokat – faji hovatartozás címén (amit egyébként magától értetődő természetességgel vállalt). Gyanítható, hogy e hullámzás előbb-utóbb – talán szelídebb változatban – Márait is eléri. (Baloldali gondolkodót már próbáltak kreálni belőle. Érdekesebb azonban, hogy a fanatikus antiszemitázók nem vették fel listájukra, pedig alapos és tárgyilagos véleménye nem különbözik az ott számon tartottak nagy részének észrevételeitől.) Kettőjük viszonyát azonban mindez nem érinti. Tájékozottságuk életük végéig naprakész. „Kiábrándultan”, mégis ámulva figyelik az élet nagy eseményeit éppúgy mint legapróbb rezdüléseit. Ez a két nagy kaliberű író közös abban, hogy moralizálnak akkor is, amikor eszükbe sem jut, hogy azt teszik. Nem mesterkélten vagy elvontan, hanem énjük elválaszthatatlan részeként. Nem valamiféle erkölcsbíróként, hanem egy vágyott, magasabb minőségű élet természetes velejárójaként.

O L V A SV A

Vilcsek Béla

AZ „A RCTA LA N N EM ZED ÉK ” ( NE O)A VA NTGÁ RD K O R SZA K A Nem értek az avantgárdhoz, sem annak neo változatához. Soha nem is értettem. Ennek legfőbb oka, hogy személyesen nem voltam, nem lehettem részese egyiknek sem s nem is vettem részt semmilyen szerveződésében. Nem ismerem az avantgárd vagy neoavantgárd életérzés vagy szellemiség saját(os) értelmezői közösséget teremtő erejét és hatását. A klasszikus vagy esztéta modernség legkiválóbb képviselőin nevelkedve, sokáig úgy gondoltam, az avantgárd valami „gyermekbetegség”, amelyen minden alkotónak, pályája kezdetén át kell esnie, hogy azután kialakíthassa a maga egyéni arculatát és írásmódját. A (poszt)modern kori magyar irodalom története azonban szolgál néhány példával arra, hogy írók és költők egész életpályájukat az avantgárd vagy neoavantgárd jegyében formálják meg. E tények és a szakirodalom által feltárt elméleti eredmények birtokában ma már elismerem, hogy az avantgárd ugyanolyan érvényes világ-, művészet- és műfelfogás, mint, mondjuk, a klasszikus vagy esztéta modernség, illetve a posztmodernitás. Lehet szeretni vagy nem szeretni, tudomást sem venni róla vagy indokolatlanul háttérbe szorítani azonban nem lehet(ne), nem szabad(na). Legfeljebb az a tény az elgondolkodtató, hogy az avantgárd vagy a neoavantgárd jegyében fogant, igazán jelentős életművek menynyisége és képviselőik száma a töredékét jelentik a klasszikus vagy esztéta modernség, illetve a posztmodernitás műveinek és híveinek. Mindenesetre tagadhatatlan, hogy mai horizontról nézve, az avantgárd vagy neoavantgárd szellemiség és alkotásmód fontos szerepet játszott a múlt század hetvenes-nyolcvanas éveinek magyar irodalmi paradigmaváltásában. Jellemzésekor, az elmondottak miatt, igyekszem a tényekhez ragaszkodni, s legfeljebb végezetül próbálom meg összefoglalni a tények alapján levonható tanulságokat. I. Tények (Arctalan nemzedék) A hetvenes-nyolcvanas évek fordulójának irodalmi helyzetét máig ható érvénynyel Zalán Tibor jellemezte 1979-es híres-hírhedt röpiratában, melynek címe: Arctalan nemzedék. 92

E nemzedék tagjait, megítélése szerint, az ötvenes években, annak is legfőképp a közepe vagy a vége táján született, pályájuk kezdetén álló fiatal írók alkották, akik arra a felismerésre jutnak, hogy a kortársi líra által kínált példák és utak számukra követhetetlenek, mert, úgymond, „ennek a kornak nincsenek, nem lehetnek – egyelőre – hirtelen fölbukkant üstökösei. Csak lezárt életművei vannak. Nagyok, bezárultak, követhetetlenek. A halál zárta le Jékely, Erdélyi, Sinka, Simon, Kassák, Kormos István, Nagy László, Szilágyi Domokos, Pilinszky János életművét. Zártak, követhetetlenek. A kialakultságban, beállottságban tekintem lezártnak Kányádi Sándor, Weöres Sándor, Illyés Gyula, Juhász Ferenc költészetét. Sőt, a vers abszurdumáig elmerészkedő verstagadó Tandori is eljutott lehetőségei határaiig. Zártak, követhetetlenek.” A helyzetértékelés után a röpirat szerzője, az okokat keresve, többek között azt a következtetést vonja le, hogy „mindez visszavezethető oda is, hogy ennek a fiatal költőgenerációnak nincs ideológusa. Nem termelte ki magának – nem termelődött ki a számára. Ebben is a legvédtelenebb »nemzedék« az eddig ismertek közül. Nincs, aki számba véve az erőviszonyait, kiszámítaná, meghatározná az origó lehetséges, hozzávetőlegesen a legpontosabb helyét; azaz: esztétikai-ideológiai koordinátákhoz juttatná őket; azaz: nemcsak helyzetüket tisztázná és adná tudtul, hanem lehetséges irányukhoz adatokkal is szolgálna; bemérné számukra a pályát.” (Az Életünkben megjelent helyzetértékelés nyomán azután széles körű vita bontakozik ki az ÉS, a Mozgó Világ, a Kritika és a Kortárs hasábjain, melynek anyagát a JAK-füzetek első darabja adja közre FASÍRT avagy viták a „fiatal irodalomról” címmel, 1982-ben.) A Zalán Tibor által elmondottakkal cseng össze az 1959-es születésű Márton László visszaemlékezése, amely szintén a kapcsolódási pontok hiányát emeli ki ebben az időszakban: „Az én nemzedéki élményem a légüres tér és a bezártság érzése volt – nyilatkozza 1989 novemberében –, ami nemigen kedvez a nemzedéki csoportosulásoknak, függetlenül attól, hogy vannak-e nemzedékek vagy nin-

csenek. Néhány érintkezési pontot mindenesetre megemlítenék. Szerintem egy nemzedék formálódásában eleinte mindig az idősebbek közvetlen hatása a döntő. A velem egyívásúak számára az idősebb írók és költők egyszerűen nem voltak hozzáférhetők. Természetesen ki-ki leróhatta tiszteletköreit (persze azt is csak ólomcipőben), de nem volt közös nyelv.[…] Emlékszem, mennyire elképedtem, amikor először kezembe vettem a Kortársat (az 1973-as márciusi szám volt), és abban Illyés-verseket találtam, amiből arra kellett következtetnem, hogy Illyés még él. De nemcsak vele kapcsolatban éreztem ezt: nagyon sokáig nem tudtam szabadulni attól az érzéstől, hogy egy író, költő, gondolkodó vagy teljesen ismeretlen, vagy már nem él.” (Jelenlét) A szintén 1959-es születésű Petőcz András éppen a zaláni röpirat megjelenésének évében kezdi meg egyetemi tanulmányait a budapesti bölcsészkaron, s ez évtől jelennek meg első irodalmi publikációi is. 1980-ban a kari jegyzetbolt leselejtezett kiadványai között akad rá az 1972-ben, Sárándi József által alapított egyetemi irodalmi kiadvány, a Jelenlét utolsó, dupla számára, benne a régi Mozgó Világ szerzőinek, Fábri Péternek, Györe Balázsnak, Kulin Ferencnek, Mányoki Endrének, Szilágyi Ákosnak, Szkárosi Endrének az írásaira. Társaival együtt a periodika folytatását határozza el. Az első lapszámban kényszerű és kényszeredett interjút készít a patrónusként melléjük kirendelt oktatóval, Király Istvánnal, de a professzor által példaként eléjük állított Nagy Lászlótól tudatosan a versek „érthetetlenségét” védelmébe vevő és a fokozottabb olvasói aktivitást hiányoló költői vallomást idézi, közvetlen hitvallásként a lapindítás dilemmáiról beszámoló szerkesztőségi eszmecsere érveit ismerteti, közvetett ars poeticaként pedig Kassák Lajos „új irodalomról” szóló, A Tett-beli tizenkét pontját közli. A második számban (a folytonosságot hangsúlyozó 9-es számozással), mintegy a Király István-interjú ellenpontjaként, a Bujdosó Alpárral folytatott beszélgetés szövegét közli. Ez utóbbiban a Magyar Műhely szerkesztője többek között azt állítja: „Itt rögtön le szeretném szögezni, hogy nem hiszem, hogy a magyar irodalom esetében beszélni lehetne »legfőbb irányról« vagy uralkodó irányról. A magyar irodalom pluralisztikus volt, ma is az. Talán a befogadás volt csupán az, ami néhány irányzatot »önkényesen« a margóra szorított (példaként Kassákot is említhetném), de ez nem jelenti azt, hogy a margóra szorult alkotók, művészek, irányzatok művészi

szempontból »kevesebbek« lennének, mint az elfogadott, népszerűbb alkotók, irányzatok. Lehet, hogy sokan megharagszanak érte, amit mondok, de a magyar irodalmi ízlés, elvárás erősen megbicsaklott. Megbicsaklott, mert elveszítette azt a képességét, hogy irodalmi pluralitásban tudjon gondolkodni. Megbicsaklott azért is, mert a magyar irodalommal szemben kialakult a társadalmi elvárások sűrű hálózata, magyarul: feladatává vált a beleszólás a társadalmi átalakulásba, társadalmi kérdésekbe. Sokáig lépéshátrányban volt a nyugat-európai irodalommal szemben, aminek oka talán kevésbé a nyelvi elszigetelés, inkább a társadalmi lemaradás volt. Nem hiszem azonban, hogy a művészetek számára kötelező lenne a beleszólás a társadalmi kérdésekbe. […] Természetesen nem »gyökértelen« amit művelek, szerintem belehelyezkedik egy Kassák-Tamkó-Szentkuthy-Weöres vonalba. Ha csak a vizualitást vesszük alapul: Kassáknak, Tamkónak, Weöresnek, Tandorinak van egy sereg vizuális munkája, de még Pilinszky és a prózaíró Mészöly esetében is felmerülhet a kérdés, műve egy írott rajz vagy egy rajzolt írás? Más kérdés, hogy a vizualitás nem a papíron, hanem a tudatban jelenik meg.” Egyébként a Jelenlétnek, nyilván nem véletlenül, éppen ez a 9-es száma adja közre Petőcznek a megmerevedett és elzárkózó folyóiratszerkesztési gyakorlatot támadó, nagy felhördülést keltő, Bocsánat című nyílt levelét. A lap főszerkesztője ebben így fogalmaz: „Nem haragszom Rátok. Ti se haragudjatok rám. Hajnóczy Péter sem haragszik Rátok. Ő már különösen nem, hiszen »megérhette«, hogy Ti írjátok Róla a nekrológot. Spiró György sem haragszik Rátok, bár ő tud néhány sztorit Rólatok (Mozgó Világ, 1980/1). József Attila már régen nem haragszik Rátok. Ő különben is »más tészta«. De napjainkban már tényleg senki nem haragszik Rátok. Annyi dolgotok van, rengetegen írnak, ezt mind-mind szelektálni… képtelenség. Közben még arra is kell ügyelnetek, hogy – adok-veszek alapon – kollegátok életművének gyarapodásánál bábák legyetek. Ez a legfontosabb. Békésen elüldögéltek a pihepuhapárnás fotelban, és tudjátok: nagyon kevés a fórum, Ti is nagyon kevesen vagytok, éppen ezért nagy szükség van Rátok, és Nektek nincs arra szükségetek, hogy Rajtatok kívül ebben az (irodalmi) életben valakinek másra is szüksége legyen. Kasztszellem. Kasztellentétek. Kasztösszetartás. Ti tudjátok a legjobban: legszebb víz az állóvíz. Nem baj, ha nincsenek világhíres »irodalmi fenegyerekek«. Nem baj, hogy nem itt él(t) Corso, Ginsberg, Cummings, Tzara, Marinetti. Nincs erotikus költé93

szet, nincs obszcén költészet, nincs polgárpukkasztó költészet, nincs dada, nincs neodada, nincs vizuális költészet, nincs fonetikus[?] költészet, nincs neo, nincs poszt, nincs ultra, nincs anti, nincs nincs, nincs. Csak Ti vagytok. Jó érzés lesz évek múlva sopánkodni: társadalmi lemaradás, nyelvi elszigeteltség, stb. És jó érzés lesz hozzátennetek: azért mi megmutattuk! Csakhát! Nem vették észre! Jó érzés lesz? Már Nektek sem lesz az. Utódaitoknak pláne. Nem baj. Lassan kipállik a seggetek az üldögélésben. Nem baj. A levegő már elég dohos – mondjuk ki végre – büdős. Nem baj. Legfeljebb megfulladunk.” A vitairat hangvétele (dühe) jól tükrözi, hogy a hetvenes-nyolcvanas évek fordulójának ifjú alkotói azt több-kevesebb bizonyossággal tudják, hogy mi és kik ellen, azt egyelőre kevésbé, hogy minek az érdekében és főként miképpen kell(ene) fellépniük. Körükben elemi erővel tör felszínre a folyamatok alakításában való részvételnek a vágya, s azzal párhuzamosan megkezdődik a jelen levés és a meglévőtől való elkülönböződés területeinek és eszközöinek a feltérképezése és kipróbálása. Egymást érik a legkülönfélébb kezdeményezések, rendezvények, spontán megmozdulások; egyre-másra alakulnak alkotókörök, csoportosulások, szerveződések. Ezek közös jellemzője az adottal való szembehelyezkedés, a különbözés igénybejelentése és demonstrálása. Másság, jelenlét, elkülönböződés tehát; egy új nyelvi magatartás megteremtéséhez keresik a vállalható és követhető orientációs pontokat, az orientáló személyiségeket és az alkotótársakat. Orientálódásuk során segítséget, mint látható, a jelen kori magyar(országi) irodalmi élettől és azok képviselőitől nemigen remélhetnek, ezért fordulnak a hazai avantgárd hagyomány kiemelkedő képviselőihez, leginkább Kassák Lajos aktivizmusához és expresszionizmusához vagy Tamkó Sirató Károly glogoizmusához és dimenzionizmusához, s ezért keresik a kapcsolatot a párizsi Magyar Műhely triászával, Bujdosó Alpárral, Nagy Pállal, Papp Tiborral és az akkoriban általuk képviselt vizuális és akusztikus költészettel. (Antológiák kora) A Jelenlétet egyre népesebb és tekintélyesebb alkotógárda veszi körül. Kétheti rendszerességgel működő alkotókörük vagy vitaestjeik egyre több fiatal számára jelentenek vonzó szellemi műhelyt; vonzáskörükben egyre több laza társulás bontakozik ki. Kapcsolatba kerülnek a Szent-Iványi István vezette egyetemi politikai körrel s a Kardos Tiborc által vezetett amatőr művészeti-színházi együttessel. Az utóbbinak köszönhető, hogy 1983. május 23-án, 94

Jelenlét Rövű címmel nagyszabású rendezvényt tartanak az Egyetemi Színpadon, amelyet egy bemutatósorozat nyitányának képzelnek el. A kavalkádszerű műsorban Filip Tamás, Gáspár Katalin, Kardos Tiborc, Kukorelly Endre, Martin Ferenc, Márton László, Nagy Attila, Petőcz András, Sükösd Miklós és Szabó János művei hangoznak el, s – a korabeli plakát tanúsága szerint – „gőrlök és bó(jók)”, szám szerint huszonöten is fellépnek rajta. Az írásvetítővel fehér vászonra vetített vizuális költeményekkel, transzparensekkel, petárdákkal kísért és kánkánnal fűszerezett bemutatót megismétlik az Írószövetség előadótermében és a Fiatal Művészek Klubjában is. Az utolsó lapszám az induló hétszázzal szemben már kétezer példányban jelenik meg, fővárosi és vidéki könyvesboltokba is eljut, a szerzői és szerkesztői gárda országosan is ismertté válik. Időközben, 1980 októberében a Fiatal Írók József Attila Köre tanácskozást szervez Szentendrén a fiatal irodalom és a fiatal írók helyzetéről. A tanácskozás végén – Lezsák Sándor és Zalán Tibor szövegezésében – határozati javaslatokat fogadnak el. 1982-ben, a JAK-füzetek sorozat második darabjaként – Kulcsár Szabó Ernő és Zalán Tibor szerkesztésében – lát napvilágot a nemzedék reprezentatív költészeti antológiája, a Ver(s)ziók. Formák és kísérletek a legújabb magyar lírában. Az antológia jelentőségét Zalán évekkel később is az együttes korosztályi fellépésben és egy másfajta művészi alkotásmód bemutatásában jelöli meg. „Én a Ver(s)ziókat nagyon fontosnak tartom – mondja egy 1988-as visszaemlékezésében –, a helyi értéke egészen biztosan sokkal fontosabb, mint maga a könyv. Sikerült – nagy mennyiségben, Magyarországon először – kinyomtatni egy csomó vizuális dolgot, érdekes és érdes szöveget. Sokan ebből tudták meg, főleg a legfiatalabbak, hogyan lehet másképpen formálni a verset, hogy más lehetőségek is adottak a számunkra, nemcsak olyanok, amilyenek az Új Írásban vagy éppen a Kortársban megmutatódnak nekik. A Ver(s)ziók tehát nem elsősorban esztétikai értékeivel tűnik ki (noha nem-költő alig van szerzői között, s ennek a korosztálynak az azóta vezető egyéniségei szinte kivétel nélkül mind jelen vannak benne!), a Ver(s) zióknak a jelenségértéke fontos alapvetően.” A kultúrpolitika ezt követően mindenesetre jó egy évre leállíttatja a JAK-füzetek kiadását. Ennek ellenére 1983-tól kétheti rendszerességgel zajlanak a Múzeum Kávéházban, az Astoriában és a Corsóban az „irodalmi szalon” felolvasásai. Májusban a Tér/Kép/Vers csoport tagjai – Bíró József,

alkalmából rendezett tudományos ülésszak és költői találkozó anyagából.) Az „arctalan nemzedék” fellépésének sajátos, fáziskésésekkel terhelt történetét mindenesetre szemléletesen példázza, hogy a jelenlét-revü megjelenésére is csak hosszas hadakozás után, akkor kerülhet sor, amikor a Jelenlét jelenlétét már maguk az érintettek sem tartják igazán időszerűnek. A nemzedék elismert elméleti szakembere még a jelenlét jogosultsága melletti érveit próbálja sorakoztatni, miközben az antológiában szereplők számára már nem elegendő cél a lehetőség megteremtésének, a fiatal irodalom másságának vagy a hasonlóan gondolkodók szövetkezésének egyszerű felmutatása. Avantgárd kísérleteit szinte mindegyikük igyekszik első köteteiben közreadni, azután a legváratlanabb irányváltásokat is vállalva, újabb és újabb irányzatok és beszédmódok felé fordul. A nyolcvanas évek közepétől szinte valamennyiüknek érzékelnie kell, hogy ez az irodalom iránti elkötelezettség és az irodalmi önkiteljesítésbe vetett hit a továbbiakban nemzedéki keretek között már nem, legfeljebb individuális formában lehetséges. „Vagy az akkori jelen idő csapott be bennünket – mondja Zalán Tibor már idézett, 1988-as visszaemlékezésében –, vagy az eltelt tíz év rontotta el a társaságot, ki tudja. Sokkal többet gondoltam akkor felőlünk, sokkal több esélyt adtam akkor magunknak. Ma már félek, hogy az akkori robbanás nem volt egyéb nagy pukkanásnál, csak mi közelről szemléltük.” (Párhuzamos pályaképek) Az Állóháború, a „kováts!” – jelenlét-revü és főként a Ver(s)ziók megjelentetése, hamarosan bizonyossá válik, egy „nagy generáción” túli, „kis generáción” inneni, arctalannak, békeviseltnek vagy köztesnek nevezett nemzedék demonstratív színrelépése. Nagy valószínűséggel az utolsó olyan nemzedéké, amely még hitt, hihetett az irodalom társadalomalakító, életjobbító szerepében és amely az írói hivatást mint feltétlenül követendő, kivételes életcélt jelölte, jelölhette meg a maga számára. Tagjai szinte monomániás eltökéltséggel nagy írók akarnak lenni, az irodalom kínálta legkülönfélébb irányzatokban, műfajokban és beszédmódokban kívánják kipróbálni magukat. Önmaguk és a külvilág számára is bizonyítani akarják, hogy ők a legváltozatosabb vagy legellentétesebb műformában is képesek megszólalni. A (neo)avantgárd hangütés ennek a többszólamúságnak csak egyik, méghozzá kezdeti eleme pályájukon. Két példa (két rövid pályakép) ennek igazolására. 95

OLVASVA – Vilcsek Béla: Az „arctalan nemzedék” (neo)avantgárd korszaka

Endrődi Szabó Ernő, Géczi János, Hegyeshalmi László, Petőcz András, Péntek Imre, Székely Ákos, Török László és Zalán Tibor – kiállítást rendeznek. A következő év májusában a „szalon” állandó résztvevői – Abody Rita, Garaczi László, Hekerle László, Kukorelly Endre, Márton László, Németh Gábor és Pál Ferenc – a Múzeum Kávéházban megalakítják a Rainer Mária Társaságot. Ebben az időszakban, a Ver/s/ziók mellett még további két antológia lát napvilágot. Az első az egyetem közművelődési titkárságának támogatásával, Állóháború címmel, 1983-ban jelenik meg. A jogi és a bölcsészkar ifjú alkotóinak műveiből összeállított kötetben a „jelenléteseket” Kukorelly Endre, Márton László, Petőcz András, Szabó János és Turczi István képviseli. A másik antológia a JAK-füzetek sorozatában, 1986-ban megjelenő „kováts!” – jelenlét-revü, amely Garaczi László, Kukorelly Endre, Márton László, Petőcz András és Sziládi Zoltán verseit, valamint Hekerle Lászlónak a nemzedék helyzetét elemző, bevezető tanulmányát tartalmazza. Hekerle dolgozata annak indokát is megadja, hogy miért is fontosak a „Nagy László utáni költészet” antológiái: „A hetvenes évek közepétől lezajlott jelentős változásokat csak az anyag sokoldalú elsajátításával lehet napvilágra hozni. A témáról szóló tanulmányok mellett elengedhetetlenül szükségesnek látom a korszakot feldolgozó, különböző szempontú antológiák megjelentetését. Elméleti alapozású, de akár »végletesen« szubjektív gyűjteményekre gondolok. Egy ilyen módszerű és szellemű feldolgozás a megmutatkozó negatív, tisztázatlan költészeti jelenségeket is dinamikus rendszerben mutathatná meg. Látható és értékelhető lenne az a kitörni kész, másféle lírai személyesség, formakultúra, ami egyelőre így-úgy körülírható, rokonszenves vagy éppen taszító valamiként tátog az egybemosott, szigorúan rendbeszedett versfolyamban. Látni lehetne, hogy itt új generációk, áramlatok is feszülnek, artikulált beszédre készen.” (Meg kell jegyezni, hogy 1987-ben, Fráter Zoltán és Petőcz András szerkesztésében készen áll még egy, a nemzedék experimentális és vizuális költészeti munkáit tartalmazó reprezentatív antológia, a Medium-Art anyaga is, de annak megjelenése csak 1990-ben valósulhat meg, amikor már értelemszerűen nem tölti, nem töltheti be a neki szánt szerepet. Viszont ebben az évben, ugyancsak Fráter és Petőcz szerkesztésében, ha szűk körben is, de napvilágot lát a Kassák Lajos Emlékkönyv, a Kassák Lajos születésének centenáriuma

OLVASVA – Vilcsek Béla: Az „arctalan nemzedék” (neo)avantgárd korszaka

Petőcz András 1983-ban, mindenki meglepetésére, bejelenti kiválását a Jelenlét szerkesztőségéből, ami egyszersmind a lap megszűnését is jelenti. (A három esztendő történései világossá tehették számára, hogy ekkorra a lap eredendő vállalását – a jelenlét, a másság és az elkülönböződés megmutatását – teljesítette.) Petőcz pályájának kezdetén először Ady modorában szólal meg; megszólalásának legfőbb motiváló ereje az én- vagy önfelmutatás elhivatottságának kényszere. A hetvenes-nyolcvanas évek, minden szempontból átmenetinek tekinthető időszakát azután avantgárd-szituációként éli meg. Előbb a kassáki aktivizmus-expresszionizmus nyomdokain haladva, az úgynevezett kiáltás-típusú avantgárd radikalizmusának hagyományát folytatja (Betűpiramis és Önéletrajzi kísérletek: 1984), majd azt szűkösnek érezve, a Tamkó Sirató Károly nevéhez fűződő glogoizmushoz és dimenzionizmushoz, valamint a nyolcvanas évek hazai és külföldi neoavantgárd törekvéseihez kapcsolódik. Elsősorban Erdély Miklós és a Magyar Műhely triászának hatására, érdeklődése fokozatosan az úgynevezett jel-típusú avantgárd, a vizuális és akusztikus szövegirodalom felé fordul. (A jelentés nélküli hangsor és Non-figuratív: 1988-1989.) (Mind a négy, avantgárd jegyében fogant kötet anyaga jóval korábban együtt van, s évekig vár a megjelenésre.) 1987. június 27-én, a hadersdorfi találkozón elmondott beszédével azután nyilvánosan elhatárolódik a Magyar Műhely legújabb, az elektronikus, a médiumorientált irodalom felé forduló törekvéseitől. Hiába kiáltják ki a hazai (neo) avantgárd vezéregyéniségének, a nyolcvanas évek közepétől egyre erősödő elvi megfontolásai és gyakorlati vonzalmai alapján mind kevésbé tud azonosulni a mozgalom fokozódó médiumorientált radikalizmusával. Költészete ekkor már egyszerre marad az avantgárd körein belül, és kerül azokon kívül. Egyszerre valósítja meg avantgárd tevékenysége kiteljesítését és annak meghaladását. Mind a legújabb költészeti törekvések, mind a saját pályája szempontjából, sajátosan köztes, avantgárdon „túli” és posztmodernen „inneni” pozíciót foglal el. Az évtized végén, a pálya újabb látványos fordulataként, a klasszikus vagy esztéta modernség hagyományos formáit és személyes-meditatív hangvételét fedezi fel, s eljut egészen a szonettforma vállalásáig (1990-1995), hogy végül annak mintegy folytatásaként – többek között Weöres Sándor, Tandori Dezső és Orbán Ottó ösztönzésére – az irodalmi-zenei variációk, parafrázisok, 96

pastiche-ok alak- és stílussokszorozásának posztmodern gesztusait mutassa fel (1996-2000). Az utóbbi időben a költészeti munkáiban egyre erőteljesebben jelen lévő epikusság prózai munkásságának kiteljesítését eredményezi (szinte évente jelentkezik új novellafüzérrel, kisregénnyel vagy regénnyel). S ha Zalánnal kezdtük, fejezzük is be vele, mint a nemzedék névadójával és egyik vezető egyéniségével. Zalán lírai alkatát és költészetét szinte a kezdetektől fogva a „radikális eklekticizmus” legendája övezi. Első verseskönyve, az 1980-as Földfogyatkozás még népies-szürreális hangot szólaltat meg, hogy nem kis megrökönyödést keltve, négy évvel később avantgárd hosszúversekkel és vizuális szövegköltészeti munkákkal jelentkezzék (Álom a 403-as demokráciában; Opus No. 3: KOGA). A kritika ekkor el is kereszteli és el is könyveli a „népies Kassáknak”. Az 1986-os és néhány akvarellben már ő is új érzékeny, új klasszicista vagy neokonzervatív hangot üt meg; a drasztikus formabontás után az új romantikus anyagkezeléssel próbálkozik. Költői fordulatára, elsők között, éppen a pálya- és nemzedéktárs, Petőcz András figyel fel érzékeny – nem mellesleg: önvallomással felérő – kritikájában. Zalán kötetének különlegességét abban látja, hogy az „egyszerre modern és konzervatív, avantgárd és »avantgárd utáni«… Zalán Tibor a beatkorszakkal indult lázadó avantgárd utolsó, jelentős »mohikánja«, aki, miközben teremti az avantgárdot, túl is lép rajta, ilyen módon egyazon pillanatban lesz idejétmúlt és hangsúlyosan korszerű… Az és néhány akvarell a lázadó avantgárdon túli állapotról is tudósít, egyfajta »új érzékenység«, új klasszicizálódás jegyében. Kétségtelen, hogy az avantgárd felfutásának visszahatásaként egy neokonzervatív hullám is megjelent az irodalomban és a művészetekben, amelynek képviselői kiváló alkotásokban »nyúlnak vissza« az avantgárd előtti irányzatokhoz. Ennek eredménye a neorealizmus precízen kidolgozott, vagy a neoszecesszió hangsúlyosan szép képei, festményei; és ezzel együtt a művészetben újra hangsúlyosak lettek a hagyományos emberi fogalmak, igényként ismét feltűnt a harmónia. A neokonzervatív hullám érdekessége, hogy ebben is az egykori avantgardisták hoztak újat, azok, akik tudomásul vették, önmagukban megélték, leküzdötték az avantgárdot.” Zalán első pályaszakaszának mintegy lezárásaként, az 1988-as, Hagyj még, idő! című kötet a számvetés szándékával készül. „Hogy mit hagyok el?

– mondja a szerző ez év novemberi vallomásában – Nyilván az ifjúságot, amely ornamentika, hevület, kivagyiság, bátorság, harsányság, cvíderség, romantika, vér, ölelés, kocsma, vörösbor minden második sorban, csavargás, halálközelség – mindent úgysem lehet elsorolni… Kimentek az édeskés ízek a számból, szememből azok a felragyogások, amelyekre egész eddigi költészetemet építettem.” Az 1989-es Borús reggeli üzenetek, ennek megfelelően, Válságlíra alcímmel lát napvilágot, amit azután újra négyévi költői elhallgatás és elbizonytalanodás követ. Zalán ekkor már a Kortárs versrovatát vezeti, majd egyszerűen fogja magát s kivonul az irodalmi életből. Csak a kilencvenes évek közepe táján tér vissza, egészen más költői alapállással és prózai, valamint drámai munkásságának kiteljesítésével (Papírváros I-II.: 1998-2002; Azután megdöglünk: 2004). Nem csoda, ha a költői pályát monografikus igénnyel első ízben feldolgozó, de abban elsősorban az avantgárd jegyekre figyelő tanulmánykötet szerzője, H. Nagy Péter, áttekintésének előszavában maga is mentegetőzésre kényszerül, mondván, „nem tartom kizártnak, hogy egy ideális Zalán-monográfiának legalább három részből kellene állnia. Az egyik valóban a szerző műveinek az avantgárdhoz való viszonyát tárgyalhatná; a másiknak azonban feltétlenül szembe kellene néznie a zaláni poétika utómodern komponenseivel; míg a harmadik e kettős horizontból kiindulva a költői teljesítményt az Oravecz–Petri–Tandori háromszög kontextusában értelmezhetné.” (H.N.P.: Orfeusz feldarabolva. Zalán Tibor költészete és az avantgárd hagyomány, FISZ, Bp., 2003.) Valójában, persze, ennek az ideális monográfiának nem is három, hanem háromszor három részből kellene állnia. Mindhárom műnemben tisztáznia kellene a szerzőnek az avantgárdhoz, a klasszikus vagy esztéta modernséghez és a posztmodernhez való viszonyát és e viszonynak a konkrét művekben megmutatkozó eredményeit. Az arctalan nemzedék képviselői a magyar irodalom történetének egy olyan korszakában alkotnak, amikor radikális gyorsasággal torlódnak egymásra különféle irodalmi és irodalomtudományi irányzatok és iskolák. Pályájuk és fogadtatásuk alakulástörténete ezért is kívánna az eddigieknél alaposabb és körültekintőbb vizsgálatot. II. Tanulságok (következtetések levonásához szélesebb körű elemzésre volna szükség) 1. Az ún. arctalan nemzedék fontos szerepet tölt be a (poszt)modern magyar irodalmi paradigmavál-

tásban a múlt század hetvenes-nyolcvanas éveinek fordulóján. 2. A nemzedék tagjai, pályájuk kezdetén, nem feltétlenül belső meggyőződésből, mint inkább megfelelő orientációs pontok, személyek, alkotótársak hiányában fordulnak, szükségszerűen az avantgárd klasszikus és kortársi példáihoz és személyiségeihez. 3. Egyértelműen avantgárdnak tekinthető korszakuk nagyon rövid ideig tart; a nyolcvanas évek közepe táján lezárul. 4. Tevékenységüket alapvetően a nemzedéki fellépés demonstrálása vezérli, a meglévő irodalmi intézményrendszerrel szembeni másság és elkülönböződés felmutatása motiválja. 5. Ösztönzést elsősorban Kassák Lajos aktivizmusából-expresszionizmusából és Tamkó Sirató Károly glogoizmusából-dimenzionizmusából, illetve a párizsi Magyar Műhely vizuális-akusztikus költészeti törekvéseiből merítenek. 6. Tevékenységükben az évtized közepétől a nemzedéki fellépés szempontjának fontossága háttérbe szorul, az individuális pályaépítés szempontja kerül előtérbe. 7. Az individuális pályaépítést premodern-modern-posztmodern, illetve avantgárd, klasszikus vagy esztéta modern és posztmodern jegyek egyformán és együttesen jellemzik. 8. Az arctalan nemzedék alakulás- és fogadtatástörténetét a kellő elméleti megalapozottság és felkészültség hiánya nagy mértékben befolyásolja. Csak egyetérteni lehet Deréky Pállal, aki Aczél Géza Kassák-monográfiájának megjelenése kapcsán a következő önkritikus megállapítást teszi az It 2000/2-es számában: „Én is részese vagyok annak, hogy nem hoztuk létre a magyar avantgárd irodalom leírásának (a magyar izmusok poétikájának) és a művek interpretálásának a nyelvét.”

Üdítő kivétel a korból: Szombathy Bálint: A konkrét költészet útjai I-III., Új Symposion, 1977/146-149. sz. melléklet Jóval későbbről(!): Martos Gábor: Kép(es) költészet. Kísérleti irodalmi olvasó- és kézikönyv, Patriot Kiadó, Sopron, 1995. Nagy Pál: Az irodalom új műfajai, Budapest, 1995. L. Simon László: Konkrét költészet – konkrét vers, Budapesti Jelenlét, 1997-1998 tél, 42-66. Bujdosó Alpár: Avantgárd (és) irodalomelmélet, Magyar Műhely, Budapest-Párizs, 2000.

97

O L V A SV A

Kovács Viktor

REJTELMES JELEN SÉG ? CSÁ TH G ÉZÁ R Ó L Különleges, talán nem mindig méltányolt és ritkán tudatosított hely illeti meg Csáth Gézát a századforduló magyar irodalmában. „Rejtelmes jelenség” – mondja Dér Zoltán.1 Ezt ismétli meg Urbán V. László már előszavának címével is egy Csáth válogatást bevezetve,2 és időben kettőjük között Mészöly Miklós: „Csáth rendhagyó jelenség, a századforduló irodalmának egyik legmeztelenebb rejtélye”.3 Gyönyörű ez a kifejezés, leginkább metaforának tekinthető. „Legmeztelenebb rejtélye”, de a logika nyelvére lefordítani olyan reménytelen, mint egy versbeli metaforát. Rejtelmes? Nem, csak különböző. Különbözik, különösen életmódjában, életvitelében és ez jól látható és könnyen bizonyítható, ha kortársaihoz való viszonyára tekintünk – kortársakhoz, akik a Nyugaton belül és kívül egyébként annyira különböztek egymástól. Éppen ez a sajátos különbözés lehetett az oka annak, hogy oly sokáig legfeljebb egzotikumnak tekintették. Majdnem mindenki megjegyzi, hogy Csáth Géza a morfium áldozata lett, és ez szánalmat, csodálkozást, megdöbbenést, idegenkedést, vagy rosszallást, netán éppenséggel bámulatot, követésre ösztönzést váltott ki – de véleményem szerint nem a morfium az egyetlen és főként döntő oka a különbözésnek. Az 1887-ben született Csáth Géza 1908-tól, első évfolyamától fogva a Nyugat munkatársa volt, és azok az emberek, akiket általában a Nyugat első generációja íróiként tartanak számon, jobbára bölcsésztanulmányokat folytattak, akár szereztek diplomát, akár nem, mint Babits Mihály, Balázs Béla, Juhász Gyula, Kosztolányi Dezső, Szabó Dezső. 1 Dér Zoltán: Csáth Géza a publicista = Csáth Géza: Írások az élet jó és rossz dolgairól, Szabadka, Életjel Könyvek 5. 1975. 5. 2 Urbán V. László: Egy „rejtelmes jelenség”, Csáth Géza = Csáth Géza: A tűz papnője. Kötetben még nem publikált írások, összegyűjtötte, szerkesztette és az előszót írta Urbán V. László, Budapest, Acqua, 1993. 5. 3 Mészöly Miklós: Előszó = Egy elmebeteg nő naplója. Csáth Géza elfeledett orvosi tanulmánya. A szöveget gondozta és sajtó alá rendezte Szajbély Mihály, Budapest, Magvető, 1978. 6.

98

Közülük többen; Babits, Juhász, Szabó hosszú ideig tanárként is dolgoztak. A Négyesy László professzor vezette szeminárium, ahol először összejött ennek a nemzedéknek a számottevő része, a budapesti egyetem bölcsészkarán a mai napig legendás hírű. „Ezeken az irodalmi tornákon seregszemlére vonult fel az akkori ifjúság, teljes számban és teljes fegyverzetben. (…) Háborúról, összeomlásról, jobb és baloldali forradalmakról csak könyvekben olvastunk. Merem azonban állítani, hogy aki jól szemügyre veszi ezt a termet, mely az akkori fiatalságot foglalta magában, már megláthatta a jövő keresztmetszetét” – írja 1933-ban Kosztolányi Dezső Négyesyről szóló nekrológjában.4 Kosztolányi ítéletét máig sem vitatja senki. Unokatestvére és barátja, Csáth Géza nem volt közöttük. Az első magyar bölcsészgenerációnak is nevezhetjük őket, akik felváltották a jogászokat, Eötvös Józsefet vagy Jókai Mórt, az utóbbival elvileg az új generáció tagjai még személyesen is találkozhattak. (A náluk néhány évvel idősebb Ady Endre jogi tanulmányokba kezdett.) Természetesen voltak olyanok, korábban is, az új generáció tagjai között, akik semmiféle felsőfokú tanulmányba nem kezdtek, sőt, teljesen autodidakták, mint pl. Kassák Lajos, aki mindössze négy évvel volt fiatalabb Babitsnál és kettővel Kosztolányinál; Csáth Gézával egy évben született. Tulajdonképpen a Nyugat első generációjával kezdődik az a máig tartó szokás vagy hagyomány, hogy az írók többsége bölcsészkaron tanul. Csáth Géza, akinek tizennégy éves korában jelennek meg első írásai, más utat választott, mint unokatestvére, Kosztolányi Dezső, és a Négyesy szeminárium többi résztvevői, a bölcsésztudományokat hirtelen felfedező író-jelöltek. Orvos lesz, méghozzá pszichiáter, aki igen hamar érdeklődni kezd a freudizmus iránt. (Hogy mikor, arról nincs pontos adat.) 4 Kosztolányi Dezső: Négyesy László = K. D.: Írók, festők, tudósok, gyűjtötte, sajtó alá rendezte, az utószót és a jegyzeteket írta Réz Pál, Budapest, Szépirodalmi, 1958. II. 309.

Nincs ebben semmi meglepő, Freud igen hamar elterjedt és népszerű szerző lett Magyarországon, a – Miskolcon született – Budapesten élő és dolgozó Ferenczi Sándor közvetítésével és tőle függetlenül is, elég legyen csak Ignotusra, Babitsra, Kosztolányira, Nagy Lajosra vagy Krúdyra gondolni. Ferenczinek jelentek meg írásai a pszichoanalízisről a Nyugatban is, bár valószínű, hogy Csáth már a Nyugat megindulása előtt felfigyelt a bécsi mesterre. Itt mutatkozik meg az első különbség Csáth és kortársai között. A magyar és külföldi kortársakat elbűvölte a kitűnő író, Freud műve, annak elméleti-filozófiai fejtegetései és nem utolsósorban példái és stiláris vonatkozásai miatt, de annak orvosi hátterét aligha ismerték. Freud pedig maga is kitűnően képzett orvos volt. Csáth nem dilettánsként, lelkes amatőrként, kívülállóként, hívőként közeledett a freudizmushoz, hanem orvosként, képzett pszichiáterként, aki a freudizmus továbbfejlesztését is megkísérelte, és akire tanárai – ha a freudizmust egyáltalán ismerték, mint tudománytalant elutasították – már egyetemi hallgatóként felfigyeltek. Csáth gyakorlatból, tapasztalatból tudta, mi a betegség, mi a pszichiátria és mi a freudizmus. Számára a betegség nem metafora volt, mint anynyi íróelődje és utódja számára. Nemcsak klinikai gyakornokként, hanem mindenes fürdőorvosként is egészen más társadalmi rétegekkel találkozott rendszeresen, mint Kosztolányi és társai, akik legfeljebb véletlenül, és nem napi kötelezettségből találkoztak Csáth „embereivel”. Csáthnak másra kellett figyelnie. A betegség, illetve a beteg neki nem pusztán – egyébként divatos – irodalmi téma volt, hanem gyógyítandó napi feladat. Ugyanakkor természetes, mint Karinthy Frigyes, majd Illés Endre hangsúlyozta, hogy írásait a klinikai tapasztalat befolyásolta. Feltételezem, hogy az írók, végső soron, arról írnak, amit – hitük szerint – jól ismernek. Csáthnak nem voltak, nem lehettek illúziói az emberről, az ember esetlenségéről, kiszolgáltatottságáról. Valószínű – ez a véleményem –, hogy orvosi gyakorlata is hozzásegítette, hogy leszámoljon a „jó” gyerek legendájával. (Anyagyilkosság.) A fürdőorvosi gyakorlat olyan megfontolásra készteti, amire író- vagy tanártársak között valószínűleg soha nem gondolt volna. 1912-es naplójából idézek, a fürdőszolgáról beszél: „Mikor Budapestről leutaztam 2 napra vizitelni és a fürdőt megnézni, természetesen kedvesen bántam vele, és kedélyesen charme-írozni igyekeztem. Most, amikor végleges letelepedésre érkeztem, már nevetve jött elém, de ő nyújtotta a kezét előre. Ilyen dolgok,

amire nem gondol az ember soha, most komoly elmélkedésre késztettek. Elvben mindig megvetettem és lenéztem azt az embert, aki nem szellemi fölényével, hanem büszke rátarti, gőgös vagy tartózkodó viselkedésével akar respektust kelteni, és most magamnak is komolyan kellett róla gondolkodnom, hogy igénybe vegyem ezeket az ostoba konvencionális fogásokat, amelyekről mégis beláttam, hogy alkalmasak rá, hogy az emberek egymás közötti érintkezését szabályozzák”.5 Tudomásom szerint senki sem figyelt fel ezekre a sorokra, általában csak az analízis írásra gyakorolt hátrányára vonatkozó sorokat idézik. Pedig a laikus számára, aki nem pszichológus és nem szociológus, nagyon – netán túlzottan is – érdekes. A „rebellis” Csáth itt megtér a bevett társadalmi konvenciókhoz. A szabad művész és publicista, aki addig kamasz bátorsággal és a szabad sajtó biztosította előnyökkel élesen támadja a társadalmi szokásokat, beidegződéseket, elvárásokat, fiatal orvosként visszatér hozzájuk. Ő kezet nyújt egy társadalmilag alatta álló férfinek, de amikor az nyújt kezet neki, felháborodik, vagy legalábbis szabályokról kezd el elmélkedni. A tekintélyeket támadja a művész és a tekintélyeket védi az orvos. (Nem ismerem Schnitzler, Nordau vagy Maugham beosztottjaival való gyakorlatát, tehát nem tudhatom, hogy író-orvos kollégáival azonos vagy eltérő módon viselkedett-e Csáth.) Az idézett naplórészletben nem a zseniális művész gőgje nyilvánul meg a filiszterrel szemben, hanem a burzsoáé a cseléddel szemben. Magatartását Csáth maga is megdöbbenéssel jegyzi fel. A találkozás a fürdőszolgával nem nyom-e annyit a latba, mint a morfium vagy a pszichoanalízis? Valamiféle törést érzek itt. Véletlen időrendi egybeesés, vagy sem, hogy – általános vélemény szerint – éppen 1912-re már megtört Csáth lendületes indulása. Csáth Géza bármily sokat is publikál, nem újságírásból és nem is tanári működéséből él, hanem orvosi jövedelméből. Ebből akar, akár egyetemi tanárként, akár fürdőorvosként meggazdagodni, és ebből nem csinál titkot.6 Nem szorul irodalmi me5 Csáth Géza: Napló, 1912-1913, Szekszárd, Babits, 1989. 8. 6 Illés Endre: Három lépcsőfok (Még egyszer Csáth Gézáról), Új Írás, 1977/2 6. Illés Endrének ez az írása változatlan szöveggel megjelent a vajdasági (Jugoszlávia) Üzenet című folyóirat 1977/2-3 számában, amelyet Csáth Géza születése századik évfordulója alkalmából szerkesztettek. Illés esszéjét valószínűleg eredetileg az Üzenet számára írta, budapesti közlését az indokolta elsősorban, hogy az Üzenet csupán korlátozott számban jutott el Magyarországra, néhány nagy könyvtárba és néhány magánszemélyhez. Tudomásom

99

cénásokra, bár van olyan pillanat, a világháború idején, sőt előtte is, amikor azt írja, hogy színműveiből szeretne sok pénzt keresni. Csáth a napi klinikai munka után hangversenyekre, koncertekre siet, majd megírja kritikáit. Az írói-újságírói körökben, kávéházakban, szerkesztőségekben egyszerűen nincs ideje megfordulni, mint azt már némi nosztalgiával, némi rosszallással Bóka László megfigyelte, aki ezzel magyarázza kapcsolatrendszerének hiányait.7 A kapcsolatrendszer hiányait emlegeti majd árnyaltabban Mészöly Miklós is évtizedekkel később Az Egy elmebeteg nő naplója bevezetőjében: „…ez a sikerre, nőkre, hírnévre vágyó fiatalember mindig ’partizán’ maradt, az irodalomban éppúgy, mint a magánemberi, társadalmi és politikai ügyek terén. Sehová nem tartozott, csupán mindenről véleményt alkotott, s makacsul igyekezett is nyilvánosságot szerezni magának. (Lásd irodalmi, politikai, kritikai publicisztikáját.)”8 Csáth a szabad sajtó, a szólásszabadság korában élt, és rengeteg publikálási fórum állt rendelkezésére. „…majdnem minden fővárosi napilap és hetilap megnyílt előttem”9 – írja 1913-as önéletrajzi vázlatában az 1906-os évre utalva Csáth Géza, aki korábban már rendszeresen közölte írásait a szabadkai lapokban. 1978-ban Mészöly a sokat emlegetett „támogatott, tűrt, tilos”, a három T évtizedeiben élt, és összehasonlíthatatlanul nehezebb volt közölni írásait, politikai nézeteiről nem is beszélve. Furcsa dolog a kapcsolatrendszer hiányáról beszélni, amikor Csáth hihetetlenül sokat publikált, igaz erről Bóka László 1937-ben, sőt még teljességében 1978-ban Mészöly Miklós sem tudhatott, holott akkor már megkezdődött a Csáth életmű szisztematikus feltárása. Valójában Csáth más embereket ismert, mint a szerkesztőségekben, kávéházakban, tantestületekben, tantermekben megforduló kollégái, és amikor netán ugyanazokat, akkor is más olszerint az Üzenet ünnepi összevont száma volt az első, amelyben magyarországi és vajdasági kutatók közösen munkálkodtak Csáth Géza életműve feldolgozásán. Általános vélemény szerint Csáth Géza újrafelfedezésének döntő tényezője volt Csáth Géza novelláinak Illés Endre féle 1964-es kiadása. Az Üzenet vajdasági magyar szerzői hangsúlyozzák, hogy ők előzőleg sem feledkeztek meg Csáth Gézáról. 7 Bóka László: Csáth Géza novellái, Budapest, Franklin, 1937. 67–68. 8 Mészöly, i. m. 12. 9 Csáth Géza: Önéletrajz = Cs. G.: A tűz papnője, id. kiadás, 172.

100

dalukról, más helyzetben, más környezetben, más élethelyzetben és más problémáktól gyötörve látta őket. Lehet azon fantáziálgatni, hogy a freudizmus, amelyről nagyon korán kellett legalább hallania, vitte-e a pszichiátria felé, vagy Moravcsik professzor tanítványa, a korán önálló kutatásra méltónak tartott fiatalember, képzett pszichiáterként fordult-e a freudizmus felé? De vajon a freudizmus felé forduló? Kései szakértő méltatói, előbb Buda Béla, majd – részben nyomában – Harmat Pál, jungi elemeket észlelnek könyvében, az Egy elmebeteg nő naplójában. Azonban Csáth könyve még a Freud-Jung szakítás előtt jelent meg, és Csáth mindkettőjük nevét emlegeti. Ahogyan azt is lehet találgatni, hogy egy kudarccal végződött zenei vizsga késztette-e arra, hogy az orvosi egyetemre iratkozzék be, ahol az első másfél évben, talán a művészetek rovására is csak az anatómiának és az élettannak élt, ahogy 1913-ban rövid önéletrajzi vázlatában állítja. Kérdés az is, hogy ez a másfél év, amelyet más típusú ismeretek professzionális szintű elsajátítására fordított, nem gazdagították-e írói lehetőségeit? Nagyon valószínűnek tartom a gazdagodást, csupán annyit jegyzek meg, hogy még az érettségi előtt küldi el első novelláját Bródy Sándornak, a Jövendő szerkesztőjének, akitől nagyon bátorító választ kap, és ez a novella, A kályha. Csáth még egyetemi hallgató, amikor novellája, a Varázsló kertje című kötet egyik darabjaként megjelenik. Csaknem mindenki emlegeti Csáth 1913-as önéletrajzi vázlata alapján Bródy „nagyon bátorító” válaszát10, de azt nem teszik hozzá, hogy Bródy nem közölte ezt a novellát. Viszont Szajbély Mihály az önéletrajzíró Csáthnak ellentmondva közli: „A tények azonban mást mondanak: szorgosan küldözgette haza beszámolóit ebben az időben a fővárosi hangversenytermekből és képzőművészeti kiállítócsarnokokból, melyek novellái kíséretében rendre meg is jelentek a Bácskai Hírlap hasábjain”.11 Ha pszichológus lennék, talán megpróbálkoznék az önéletrajzi vázlat egyetemi tanulmányok kizárólagosságára vonatkozó állítása és a Szajbély közlése közti ellentmondás elmélyült magyarázatával, de mivel nem vagyok az, eltekintek tőle. Csak annyit mondanék, hogy az önéletrajz nyilván megszabott rövid terjedelme a részletezést nem engedte meg, és az állítás így sokkal frappánsabb és figyelemfelkeltőbb. 10 u. o. 171. 11 Szajbély Mihály: Csáth Géza, Budapest, Gondolat, 1989. 12.

12 Illés Endre: Három lépcsőfok, Új Írás, 1977/2 4.

is, hogy rendszeresen írt zenekritikákat. Maga is komponált, mint naplóiból kiderül, erről a tevékenységéről a világháború éveiben sem mondott le. Nyilvánvaló, hogy zenei tudása és érzékenysége befolyásolta írásai nyelvét és szerkezetét. Első novelláskötetei után Zeneszerző portrék címen adott ki kis könyvet. Bartók első hívei közé tartozott. Mivel nem vagyok zenész, ez esetben is megelégszem a szakirodalom idevágó részének – nem kritikai – idézésével. Mindenesetre ez a két tény, pszichiáter és aktív, rendszeres zenekritikus, igazolhatja állításomat Csáth kívülállásáról, sajátos helyéről. A Nyugat írói vagy tágabb értelemben a századforduló írói érdeklődtek – autodidaktaként – a társművészetek iránt, a teljesség igénye nélkül, például Ady összegyűjtött képzőművészeti írásait Németh Lajos vezette be. Bródy, Ambrus, sőt, az eredetileg festőnek készülő Jókai regényeiben is vannak festőhősök. Bródy a nagyváradiak egyik támogatója volt, és a fiatal Krúdy szintén írt képzőművészeti esszéket. A zene helyzete mostohább, bár nem szeretnék megfeledkezni a lehetséges és hatásos ellenpéldákról, megint csak a teljesség igénye nélkül Balázs Béláról és Lengyel Menyhértről, akik – többek közt – Bartók Béla „szövegírói” is voltak.

101

OLVASVA – Kovács Viktor: Rejtelmes jelenség? Csáth Gézáról

Mit köszönhet az író a freudizmus, vagy pontosabban – Buda Béla és Harmat Pál megjegyzései nyomán – a freudizmus felé is tájékozódó pszichiáternek, akinek tapasztalati rendszere, társadalmi helyzete különbözött kortársaitól? Hogy ez probléma, mindenképpen hangsúlyoznom kell. Mivel nem vagyok orvos, nem vagyok pszichiáter, pszichológus, ezért feltevésekbe nem kívánok bocsátkozni. Itt szeretném megjegyezni, korábban utaltam is már erre, nem egyedülálló eset, hogy Csáth Géza orvos volt, hiszen idősebb és világhírű kortársai közül orvos volt a bécsi Arthur Schnitzler és a Budapesten született német író, Max Nordau is, az angol Maugham is, de tudomásom szerint Csáth Géza volt az első rangos magyar író, aki gyakorló orvos volt, és aki éppen egyetemi hallgató és kezdő orvos korában ontja a legkülönbözőbb műfajba tartozó írásait. Később Illés Endre kezdett orvosi tanulmányokba, mint írja, éppen Csáth hatására, mert így akart életismeretre szert tenni12, majd Németh László szerzett orvosi diplomát, és évekig iskolaorvosként dolgozott. Csáth nem csupán abban különbözött bölcsészkollégáitól, hogy orvos volt, hanem abban

O L V A SV A

LENGY EL FER EN C ÉS B LA GA-FO R D Í TÁ SA I * Hölgyeim és Uraim!1 Hogy kicsoda Lucian Blaga, azt egyfelől az itt jelenlévők remélhetőleg nagyobb hányada illik, hogy tudja, másfelől a következő előadás tovább árnyalja ezt a képet. Most inkább hadd beszéljek arról, aki ma délutáni vendégünk, és nem közelebbről, mint a szomszédos császárvárosból érkezett. Lengyel Ferencet harmincegy éve ismerem, s tudhatom barátomnak. 1977-ben épp családom gyökerei után kutakodtam a kolozsvári unitárius egyháznál, amikor az ott dolgozó sógornőjével szóba elegyedtem. Az ő révén kerültem azután kapcsolatba Ferivel és egész kedves családjával. Számos esetben voltam vendégük a legkeményebb diktatúra éveiben, működtünk együtt különböző kisebbségi kulturális ügyekben, és legszemélyesebb egyéni dolgainkban is. Ezek után talán természetes, hogy a ma program tervezésekor, amikor Elnök Asszony a tanácsomat kérte, őt javasoltam, hisz Blaga műfordításkötetének kiadásáról először épp a Budapesti Román Egyesület vezetésével tárgyalt, jó évtizeddel ezelőtt. Készülve e jeles napra, kérésemre az alábbiakban foglalta össze eddigi életútját, irodalmi munkásságát: „Életem az 1950-es évek derekán kezdődött. ’Szabadlábon’ 1956 január 7-én kezdtem el rugdalózni, szüleim örömére. Gyermekkori élményeim sorát először az óvoda, majd az iskola gazdagította társakkal, pajtásokkal. Talán hetedik osztályos koromban kezdett el bennem az irodalom iránti különösebb érdeklődés fölbuzogni. Amit tettem, arra szokták mondani, hogy ’falja a könyveket’ – amit ma már kissé bánok, hiszen a gyors befogadás következménye a részleteknek viszonylag gyors felejtése. Gimnazista koromban már verselgettem is, de próbálkozásaimat eldugdosgattam. A versfordítás viszont megadta a magam irodalmi kiélésének lehetőségét, hát az iskolai tananyag – ami akkor talán több volt és válo* Elhangzott 2008. november 22-én a Belváros-Lipótvárosi Nemzetiségek Házában, Lengyel Ferenc műfordító „Képzelt szabadságokkal áltatjuk magunk” c. Lucian Blaga irodalmi estjének bevezetőjeként.

102

gatottabb, alaposabb, mint a mai – nekem valóban tetsző műveiből fordítgattam kedvem szerint. Első műfordításom Burns nevéhez fűződik. A román költészettel jó barátságban voltam. Ami megragadott, számomra új filozófiai mélységeket rejtett magában, azt megkíséreltem a magam nyelvén magyarul megszólaltatni. (Persze, ettől iskolai osztályzataim nem lettek jobbak.) Így próbálkoztam Bacovia, Macedonski és Blaga verseivel. A mostani alkalomhoz vezető út első lépései a 11-12. osztályig vezetnek vissza. Egyetemi éveim alatt, melyek Kolozsvárhoz kötődtek, cikkeket írtam, könyvismertetéseket, versbírálatokat, s megjelentettem pár műfordításomat. 1980-ban államvizsga-dolgozat után tanári pályára kerültem. Szülővárosomban, Kolozsvárott általános és középiskolában nyolc évet tanítottam. Lucian Blaga már ébredezett bennem, hosszú éjszakák voltak egy-egy új fordítás keletkezésének tanúi, és titokban – mintegy magamnak – tovább fordítgattam verseit – másokéit is – kötetlen, szeszélyes rendben, egészen 1987-ig, amikor életem óriási fordulatot vett. Menekültként Ausztriában kezdtem új életet, ahol az irodalom madara csak alkalmilag repült el ablakomig. Inkább a megélhetés sötétebb tollú, nehézkes röptű madarai kopogtatták naponta ablakom üvegét. Történt egy napon, épp kórházi betegség idején érkezett a levél, a felkérés: kiadnák a fordításaimat. Igy született meg első kötetem Dávid Gyula jóvoltából, De profundis címmel (Polis – Kolozsvár, 2002.). Nem sokkal ezután egy prózafordítás-kötet is napvilágot, nyomdafestéket látott, ezúttal Karl Heinrich Waggerl karácsonyi történeteinek a fordítását adtam ki És történt, hogy… (VUdAK – a Magyarországi Német Írók és Művészek Egyesülete, 2002) címmel. Jelenleg Ausztriában élek és tanítok (magyar nyelvet idegen ajkúaknak), és mint az egyszeri viccbéli orosz muzsik, aki minden kérdésre ugyanazt válaszolja (mármint, mit inna – ő vodkát), csak mellékesen jegyzem meg: tovább fordítgatok. Német gyermekverseket, s mellettük sajátjaim is születnek. Azt hiszem, a kicsinyekhez szólás öröme a legnagyobb öröm, a mit írogató ember megérhet. Újságokban elszórva jelent meg belőlük, de remélem, egyszer kötetté állnak össze. Ennél többet ötven után az ember már nem nagyon kívánhat.”

Vári Csaba így írt Lengyel Ferenc fordításaival kapcsolatban a kolozsvári Korunk c. folyóirat 2004. évfolyamában: „Megannyi – már-már klasszikusnak is mondható – tolmácsolás látott napvilágot Franyó Zoltántól vagy Kiss Jenőtől Jékely Zoltánon, Áprily Lajoson át Jánky Béláig, Szemlér Ferencig vagy Lászlóffy Csabáig, és még hosszan lehetne folytatni a Blaga-fordítók névsorát, hogy senki se maradjon ki. Ámbár most nem ez a fontos, pontosabban csak annyiban az, hogy kiderüljön: merész (de éppen ezért figyelemre méltó) vállalkozás Blagát (újra)fordítani. És talán éppen ez a kihívás vette rá a ma Bécsben élő, egykori Korunk-munkatársat erre, és talán nemhiába (…) Blagáról több kötetre való írás született. Két mondattöredéket emelnék ki ezek közül. 1. ’Blaga a képek és a metaforák nagy mestere.’ 2. Legutóbbi fordítója, Lengyel Ferenc lépésről lépésre, versről versre szem előtt tartva több-kevesebb sikerrel pontosan

és érzékenyen adja vissza a blagai költészet finom szövetének erezetét, (kép)mintáit s azok elrendezettségét. Pontosságon azonban itt valami egészen mást kell érteni, ha pusztán szöveghűségre gondolunk, hiszen 3. ’…a Blaga-vers friss, életes…’. 4. A fentebb említett fordítók többségének nyelvezete néhol a Blagáénál is díszesebb. Hogyan fordítja Lengyel Ferenc? Többnyire – jobb szó híján – ’szabadon’. Nyelvezete sokszor kopár vagy nyers, de ennélfogva ’életszagúbb’, ami néhol jót tesz a versnek (…) Igen dicséretes, hogy kétnyelvű a kötet, minden fordítás mellett elolvashatjuk az eredeti Blagaverset is, szóval – ez itt a reklám helye – két kötetünk lehet egyben”. Ezek után a műfordítóé illetve az eredeti meg az általa átültetett verseké a szó. Köszönöm a figyelmüket. Székely András Bertalan

103

O L V A SV A

Prágai Tamás

DI ONÜ SZO SZ KÖ VETE NY ÉK EN Ahogy a komoly kérdésekre általában, természetesen arra sincs explicit válasz, hogy mi a dionüszoszi. Jelenséget, magatartást, misztériumot, művészetet vagy életvitelt idéz meg ez a kultúrakritikában Nietzsche óta ismét oly fontossá vált fogalom, vagy valami még idegenebbet, olyan kategóriát, amely fogalmaink rendjébe egyáltalán nem sorolható be? Vagy azért tűnik ennyire megfoghatatlannak ez a kategória, mert túlságosan közel áll hozzánk? Vagyis közel állna, ha mi magunk közel állnánk saját néphagyományunkhoz – hadd használjam ezt a ma már csaknem tartalmatlan, sőt, szinte riasztó szót; lehet ugyanis, hogy ennek mélyéről a rárakódott rétegek, felszínen úszó kosz, miegymás fellazítása után csaknem magától bukna a felszínre? A felvetés nem túl-szofisztikált. Keresnünk kell a dionüszoszi magját, akár a művészetről általában, akár, és kiváltképp ez érdekel most, a költészetről beszélünk. Hiszen leleplező jegye, a mámor kis, váratlanul aktiválódó sejtként lapul a költészet ama titokzatos előttes-állapotában, melyet köznyelven ihletnek szoktunk leginkább nevezni, Weöres pedig, akit most hosszan idézni fogok, „rohamnak”, „transznak” is. „Nálam a ’roham’ lefolyása általában ilyenféle: Este vagy éjszaka van, egyedül vagyok a szobában, gondjaim elpárologtak és kicsit fáradt vagyok; még nincs kedvem lefeküdni, de nem tudom, hogy mivel foglalkozzam, a túlságos ráérés üressége nyomaszt; körbe-körbe járok az asztal körül és ’nem gondolok semmire’, de ebben a semmire se gondolásban számtalan emlék-törmelék csillámlik; tulajdonképpen cél- és iránynélküli mindenfélére gondolás. A hintázó körbe-járkálás narkotikus hatására az ernyedt és rendszertelen gondolat-gomoly kezd jellegzetes hangulattá válni, határozott irányba rendeződni; szín-, forma- és hang-képzetek bizonytalan érzése támad bennem, annyira fátyolozottan, hogy pillanatra sem tudnám megrögzíteni őket, alakzatukról sejtelmem sincs, csak jellegüket érzem. Mintha súlytalanul járkálnék; és reális körülmények legföljebb pillanatnyilag bukkannak föl bennem. (..) Az egyirányúvá lett hangulat kezd megtelni egyirányú gondolatokkal: vagy egy régebben keletkezett motívumcsoport 104

vagy a gomolygásból kialakuló sejtelem szabja meg a gondolatok irányát; a versforma, ami ilyenkor felötlik bennem és késznek mutatkozik a tartalmat magába fogadni, többnyire egyszerű elemekből önkéntelenül tevődik össze, vagy már előbb kigondolt formám, vagy valamelyik szokásos forma. Gyakran már előzőleg él bennem a téma is, a forma is úgy, hogy az ihlet házasítja össze őket” – írja A vers születése című értekezésben, melyet a vallomásosság boncnoki munkájaként értékelhetünk. Efféle érzékletes jelentés a mámor biofizikájáról meglehetősen ritka, ám magát a jelenséget az adatközlők szűkszavúsága semmiképpen sem teszi mellőzhetővé. Ellenkezőleg. Nietzsche például éppen a mámort, mégpedig a költői módon megragadott mámort helyezi el alapkőként a Dionüszosznak emelt, újonnan épített szentélyben. „A benne lezajló költői folyamat mikéntjére Schiller művészlélektani megfigyelése vet fényt, melyre bár ő maga nem lelt magyarázatot, mégsem tűnik érthetetlennek – írja első és már botrányos tanulmányában, A tragédia születésében, melyből hosszan idézek, majd első fejezetére a továbbiakban oly sokszor utalok majd –; Schiller ugyanis megvallja, hogy nem valamiféle gondolatilag-okozatilag elrendezett képsor felvillanása, látomása, hanem bizonyos zenei hangulat az, ami nála a költői aktust megelőzi (’Az érzésnek bennem eleinte nincs határozott és világos tárgya; ez csak utóbb alakul ki. Bizonyos zenei hangulat jár elöl, nálam csupán azt követi a költői eszme.’) Tegyük hozzá ehhez most az antik líra legfontosabb jelenségét, azt, hogy a lírikus egyben zenész is volt, és hogy a költőnek és a zenésznek ez az azonossága mindenütt természetesnek számított – mellyel szemben újabb líránk fő nélküli istenképnek tűnik –, és akkor, korábban kifejtett esztétikai metafizikánk alapján, a lírikust az alábbi módon tudjuk megmagyarázni. Dionüszoszi művész, a lírikus először teljesen eggyé válik az ős-eggyel, azonos a fájdalmával, az ellentmondásával, és az ős-egy képét azután zeneként hozza létre, ha ez különben joggal is nevezhető a világ újraismétlésének és másolatának; az apollóni álomhatás folytán azonban a zene most ismét láthatóvá lesz számára, mintha egy álomkép hasonlat formájában pillantaná meg.”

Tudom, vagy fennkölten, vagy semmitmondóan hangzik előbbi mondatom, attól függően, hogy romantikus vagy klasszikus alkat olvassa soraimat – gyorsan előállok a magyarázattal, hogy mondatomat e mai, tudományoskodó kor szemében is beláthatóvá tegyem. Az apollóni művész, a zseni meglát valamit a világból; és láthatóvá is teszi a világ olyan metszetét, mely addig felszín alatt volt, ugyanis még nem kapott nevet. Mi más lenne a művész célja, mint nevet adni a megnevezetlennek?A világ mibenléte a műalkotásban válik láthatóvá – ez a romantikus művészetelmélet alapgondolata. A névadás rokon a jóslással: így fognak majd hívni, mondja a romantikus művész egy-egy érzésre vagy életsziporkára – és Apollón megsegíti a benne bízókat! A dionüszoszi művészt viszont elnyeli a megnevezés előtti csönd. A némaságból törnek elő a szavai, sokszor tagolatlanul, sokszor képtelenül, sokszor a szóritmus árján. Az álomvilág, amely az apollóni művész lételeme, számára idegen. „Ábrándozás az élet megrontja…” – írja le a szólássá vált mondatot (A merengőhöz); „Talán a múlt idők setét virága, / Min a csalódás könnye rengedez? / Tán a jövőnek holdas fátyolában / Ijesztő képek réme jár feléd, / S nem bízhatol sorsodnak jóslatában, / Mert egyszer azt csalúton kereséd?” Az időben csak a jelent éli; minden, ami a pillanaton kívül esik, a szemében Apollón tükörvilágának foglya. Ha megszólal, a dithürambusban, hömpölygő hexameterben tör elő belőle a dionüszoszi indulat – a Zalán futása hozza meg számára a hírnevet, és az Árpád ébredését viszi színre az induló Nemzeti Színház 1837-ben, mi mást –, de sokkal inkább ráismerünk: a hallgatásban, profilját néma kőtömb rajzolja ki – kvarcit vagy gránit, a megolvadt vulkanikus kőzet árulkodik az indulat hevéről. Ezt az alakot, ezt a Dionüszosznak adózó karaktert szeretném ebben az írásban megmutatni, utolsó éveiben. Erre a Dionüszosz iránti tisztelet és a hely szelleme egyaránt kötelez. (Hiszen évek óta Pázmándon, Vörösmarty „közelében” lakom.) Az 1850-től 1855-ig, haláláig tartó időszakot a bomlás fél évtizedének szokás tekinteni Vörösmarty pályáján. Visszaköltözik Baracskára, majd Nyékre, házat, telket bérel, gazdálkodik. (Baracskán, állítólag, a helybeliektől baromfit, tehenet kap.) Nyéken sokáig tartja magát a szóbeszéd: bottal jár a faluban, almával csalja magához a gyerekeket, hogy neki verset mondjanak. Ez a zilált, hirtelenjében megöregedett alkat nem alkot: két, értékelhető munkája az Előszó és A vén cigány – viszont e kettő a magyar líra száz legjelentősebb verse közt van. (Kitérő a mennyiségről és kacsintás Ady irányába: húsz105

OLVASVA – Prágai Tamás: Dionüszosz követe Nyéken – Vörösmarty

Schiller és Weöres? Távolinak tetsző, mégis közeli rokonság; nem alkat szerint, hanem az általánosabb költői szemlélet erőterében, melyet Nietzsche kapcsán említettem. Ez a költői szemlélet nem ritkán, de nem is túlságosan gyakran mutatkozik meg; nem minden lírikus munkáján hagyja ott ugyanis a keze vonását. (Nietzsche korában sem! Mit is nyilatkozott a „fő nélküli istenképről?” És, fő nélküli istenem, hogy nyilatkozhatunk mi, most kortárs irodalmunkról?!) Nem minden kor kedvez annak, hogy ez a szemlélet egyáltalán megmutatkozzon. A világ előtt jórészt ismeretlen irodalmunkban ugyan hány költő idézte meg Dionüszoszt? Kinek a verse vált zenévé, vagy volt már eleve zene? Ilyen volt Czuczor Gergely, akinek talán legtöbb dala vált népdallá, amint ezt az első népdalgyűjtések bizonyítják; és ilyen Petőfi is, aki dalaival beleolvadt az új kárpát-medencei kultusz, a zenévé vált dal, a csárdás összhangzatába. Másokat Dionüszosz keresett fel a zene által: újabban például Sebő Ferenc vagy a Kaláka vers-megzenésítései révén. Ám ezeket a vonásokat a költészet peremterületének, kivételeinek tekinti az irodalomtörténet fő vonulata; és azokat, akik még e vonulat bajnokai lennének, más szempontok, más ismérvek alapján illeszt kategóriái rendszerébe. (Vajon miért rímel olyan megveszekedett módon a „kategóriái” szó a „rigolyái”-ra?!) Sokan kísértették, de csak két költője volt eddig a magyar lírának, aki per tu kötözködött a mámor istenével: Ady és Vörösmarty. Előbbiről most nem szólok, hiszen ebben a cikkben a Szózat költőjének idézem meg alakját, és éppen elég nagy falat ez a villahegyre. Vörösmarty költészetében van valami robusztus tömb, ami jószerivel megmagyarázhatatlan. A Liszt Ferenchez vagy A vén cigány versében felismerhetjük a magyar sorsra feszített saját életút tragédiáját, azt, amit akár magyar fátumnak is nevezhetünk. Ez volna a pozitivista, életrajzi magyarázat. Erre nem sokat adok; hiszen ez az értelmezés nem érinti azt az események felszínénél mélyebben elrejtett bugyrot, ahol művé válik a sors… De a romantikus távlatot is keveslem, ha az Ábránd vagy a A merengőhöz szerzőjéről beszélünk. Bár a romantika művészetfelfogása kétségkívül utat enged a látomásnak, mely Apolló kedvenc kísértése, és így közelebb visz minket a művészet világához, és szemléletünket a művészi befogadásra alkalmassá teszi… De ha a romantika megsejt valamit abból, ami a dionüszoszi, és közvetve, mintegy Apolló maszkján keresztül pillant rá, Vörösmarty közvetlenül érzi az isten érintését.

OLVASVA – Prágai Tamás: Dionüszosz követe Nyéken – Vörösmarty

harminc verse ha van, mondta róla fitymálóan egy egyetemi előadás során Füst Milán. Majd elgondolkodva hozzátette: de kinek van még rajta kívül húsz-harminc verse?) E kettőn kívül „csak” rendes epigrammák, a Mint a földművelő például tökéletes a műfaj keretei közt; de Az ember élete című munka például már csak jó emlékkönyv-színvonal. Ám e kettő: kőkehely, színig töltve a mámor borával. Az Előszó, mint a dionüszoszi megjelenítője? Igen! Ne vezessen félre a látszatvilág, Apollón szép csínytevése, melyet Schopenhauer maya fátylához hasonlított. A vers nem a „Midőn ezt írtam…”, hanem az „Öröm- s reménytől reszketett a lég…” sorral kezdődik (első versszaka retorikai felütés, megelőlegezett nyugalom a hatásosabb kontraszt kedvéért), és utolsó strófájának abszurditása elkendőzhetetlen: a „hazud” szó úgy ül az utolsó strófa testén, mint Krisztusén az öt seb. Az Előszó szövegteste egyetlen, tagolatlan strófa, és ez: a középső; és ez a tagolatlan strófa„a vész kitört” tőmondat bővítménye. Ez az igaz Vörösmarty, és ez az igazi Dionüszosz! Emberfejek, elsötétült ég, ellenséges istenek, vész, szörnyeteg, átok, csonthalmok, elhamvadt városok, „… és csend és hó és halál.” Hol van itt Dionüszosz életigenlése? Több ez annál: a mámor istenének indulata, aki nem az álom, hanem a látomás, a jóslatnál ezerszer kegyetlenebb vízió képében igázza le a szemlélőt. Többet kellene tudnunk Dionüszoszról annál, mint amennyit jelenleg tudunk, hogy Vörösmarty világát megértsük. Nietzsche jó tanítómester: de Vörösmarty mégis közelebb visz a mámor istenéhez, mivel nem tanára, hanem papja annak. Közismert, hogy Nietzsche a következő gondolatmenetet állítja fel A tragédia születésének első fejezetében: Apollón, a művészet és jóslások istene álomvilágban jelenik meg a művész számára, „egy álomkép hasonlat formájában”, mint ezt Nietzsche többször kiemeli; ám ez az álomkép, bármennyire vonzó legyen is, és az álomban bármennyire kívánjuk is az álom folytatását: látszat, és „az álomvalóságnak a legelevenebb életszerűsége közepette is megvan bennünk látszatának áttetsző érzése…” Különös, de épp a látszatok felismerése köti össze az apollóni művész személyét a filozófussal – talán innen ered, hogy egy bizonyos költészet, kiváltképp az álomszerű hasonlatokban tobzódó, épp ezért a szürrealizmussal kacérkodó költészet – nem ellentmondás! – oly rokon a filozófiával… „…a filozofikus embert – írje ezért Nietzsche – olyan érzés is kerülgeti, hogy a mögött a valóság mögött is, amelyben létezünk és ténykedünk, egy második, teljesen más valóság rejtőzködik, hogy tehát az is csak látszat; 106

és azt az adományt, hogy némelyikünknek az emberek és a dolgok olykor merő agyrémnek vagy álomképnek tűnnek, Schopenhauer egyenesen a filozófiai tehetség ismérvének mondja. Ahogy mármost a filozófus a létezés valóságához, a művészet iránt fogékony ember ugyanúgy viszonyul az áloméhoz; pontosan és örömest figyel rá: mert az álom képeivel értelmezi az életet, az álomeseményekkel készül fel az életre.” A művész és a filozófus tehát a látomásuk iránt való kételyben osztoznak, vagyis a látszatvilág valóságának felismerésében (látomásuk tartalma persze más, a művész valósága a mű, a filozófusé pedig a világ); de miben osztozik Dionüszosz papja? A magányban. A magány árulja el Dionüszosz hívét akkor, amikor a mámor nem ragadja el, és valami gát nem engedi belefolyni a közösség rítusaiba, melyeket egyébkén szenvedélylyel tölt meg; Dionüszosz híve magányos marad, ha valami meggátolja, hogy felszabaduljon. Mondhatni, Vörösmarty túl bonyolult alkat ahhoz, hogy felszabaduljon. Ez tévedés! A dionüszoszinak csaknem szinonimája a felszabadulás; mámor csak ott jelenik meg, ahol az egyén leveti a személyiség burkát, mint egy őt határoló köntöst, és átadja magát a közösségnek. (Franz Rosenzweig szerint ahol a személyiség elvész, hogy felvállalja sorsát, ott születik meg az én.) A borzalmat, mely a létezés látszatvilágának felismeréséből fakad, ebben az esetben fölválthatja a mámor. És a mámorban elvész alkotó és alkotás közti különbség, sőt, az mintegy felcserélődik. „Az ember nem művész többé, műalkotássá lett…” – szögezi le Nietzsche. Épp ezért, a mámor legnyíltabb megjelenése: a tánc, mely egybekapcsolja a zenét a saját-test műalkotássá való emelésével. „Énekszóval, tánccal nyilvánítja magát magasabb közösség tagjának az ember: feledte a járást és a beszédet, a táncos léptekkel már-már a levegőbe emelkedni készül.” A saját test műalkotássá emelése jelenik meg a performance-ban, kiváltképp a zenés performanceban; és ez jelent meg a tizenkilencedik század nagy performance-ában, a verbunkban és csárdásban, melyben Dionüszosz a maga legteljesebb módján jelenhetet meg. „Bizonyára történelmileg is kimutatható – írja ismét Nietzsche –, hogy minden népdalban bővelkedő korszak egyúttal a leghevesebb dionüszoszi izgalmak-áramlatok korszaka is, mely áramlatokat mindig a népdal termőtalajának és előfeltételének kell tekintenünk.” Mi más lenne inkább a népdal talaja, mint a tizenkilencedik század, a verbunk és a csárdás újjászülető eszméjével; és ha e megújuláson nem csodálkozunk, nem azon kell csodálkoznunk inkább, hogy Vörösmarty elzár-

kózik a mámorban való újjászületés elől, és a magányba menekül? Vörösmarty és a magány: nem ez Dionüszosz követének legnagyobb talánya? Még egyszerűbb lenne azt mondani: költő, de nem tragikus alkat. Ír a mámorról, de nem éli meg. Micsoda hiba, micsoda naivitás! Nincs még egy ember, aki jelentősebb sorokat írna a borról a magyar költészetben, mint ő. Megírja a Fóti dalt („Fölfelé megy borban a gyöngy; Jól teszi…” – ki ne emlékezne), majd a Czilley s a Hunyadiak dalbetétét, melyhez Erkel szerzett zenét, a Keserű pohárt; de strófákat szentel a Rossz bornak, majd a Jó bornak is; a Mi csinálunk? soraiban pedig már valósággal parodizálja a nagy eszem-iszomot. És mi kell még a bor mellé? Természetesen zene. 1840 november-decemberében írja meg nagy versét, a Liszt Ferenchez című, ódai hangvételű munkát. Életútja csúcsponton, ünnepelt, nemzeti költő, sehol még az elbukott szabadságharc, mégis: a Liszt Ferenchez írt költemény alapvető képei „a velőket rázó húrokon” felzengő zene, és a „vész zongorája”. Miért? Ez volna Dionüszosz örömünnepe? Dehogy! Egyre világosabb, hogy a világ nem tud megújulni; és minden kép, minden hasonlat, mely a megújult világot festi, Apollón mámora csak, „egy álomkép hasonlat formájában”. A látomás indulatában ismerjük meg az igazi Vörösmartyt. Indulata a lázban égő, beteg világ képét festi, és ettől az indulattól nem tud szabadulni; sőt, nem csak szabadulni nem tud, hanem azt kell látnia, hogy látomása igazzá bizonyul. A fejlődés eszméje ott dereng még a Liszt Ferenchez vagy az Előszó zárlatában. De sokkal vérszegényebben, sokkal kisebb erővel dolgozik a vész képeinél! És kit győz meg a Szózat elsöprő képek közé szőtt bizonytalan érvelése, hogy „Még jőni kell, még jőni fog…?” Nincs nemzeti zászló, melyen fájdalmasabb verssorok lobognának. Éppen hogy nem bízik a megújulásban! Tudjuk pedig, hogy Dionüszosz a természet megújulásának istene; és Dionüszosz követe nem hisz a megújulásban? És mit tételez a vésszel szemben? Világosan kirajzolódik pályáján azon verseknek sorozata, amelyben a kedélyről, a gazdálkodó-gyarapodó, földművelő emberről vall. Ez sem lehet meglepetés számunkra! Ugyan hol keressük Dionüszosz hívét, mint a természet terített asztalánál, a bőségszaruból ömlő gazdag, buja vegetáció éléskamrája mellett? Hányszor villan fel a gazdálkodó élet

erénye egy-egy félsorban! „Szent, vet, gazdálkodik szép feleségével, / S megtelik a kis ház sok apró gyermekkel…” – így a Mák Bandi emblematikus sorpárja. (Szólás is van erről: szapora, mint a mák.) Ritkán idézik mostanában Szabad föld című munkáját, pedig ez a munkában gyarapodó élet valóságos dicshimnusza. „Talán nem adtam vért, nem őseim; / De fáradoztak híven kezeim; / S munkám után virító lett a föld…” – fogalmazza meg a nyugodt életszeretet letisztult hangján a világgal gazdálkodó földművelő életszemléletét. Nos, ha Vörösmarty romantikus, akkor ehhez a gazdálkodó életvitelhez mérten az; és a lemondásban, a fájdalomban romantikus, olyan arányban, ahogy ettől a gazdaságban megújuló örök körforgástól távolodik! Abban, hogy „a vész kitört”, ne a bukott forradalmat lássuk tehát, egy bármi jelentős, de mégis csak egyszeri politikai esemény szikráját, amely hamar támad, épp olyan hamar ki is alszik. Vörösmarty látomása ennél jóval összetettebb. Megsejti, másoknál jóval korábban, a világ mélyszerkezetében bekövetkező változásokat, melyeket mi, kiábrándult maiak, az ipari-fogyasztói forradalom felől visszatekintve már mint történelmet látunk; hiába éli még nagy fellángolását a verbunkban és csárdásban a dionüszoszi életforma, már fogdosni kezdi a betyárokat a magyar pusztán ez egységesített csendőrség; és azon kevesek, akinek füle van, az új stílus üteméből kihallják, hogy ez az összhangzat nem a gyarapodás örömét idézi. Az új stílusú csárdás szólama: a bánat; a csárdás újabb veszteségeink halotti siratója. Dionüszosz követe feljajdul: az ember a föld ellen támadt, az embernek vesznie kell! A száműzött Dionüszosz korszaka következik. „Az ember fáj a földnek … / Az emberfaj sárkányfog-vetemény: / Nincsen remény! nincsen remény!” – zokog Az emberekben, 1846-ban! Hol találunk nála keserűbbet, nála világosabban látót? Csodálom, hogy érdemben nem kérdeztek még rá A vén cigányrefrénjének talányaira: miért veti fel folyton-folyvást a refrén, hogy „ki tudja, meddig húzhatod?” Milyen nagyszerűfátum igázza le – a vén muzsikus, és ezzel: a zenét? Annak, aki idáig követett, napnál világosabb, hogy ez a dolgozat erre a kérdésre adott válaszom – talán véletlen, de téli napfordulókor, Dionüszosz ünnepén írtam ezt a dolgozatot, ablakomból a kopár pincedombra kitekintve.

107

O L V A SV A

D EB RECZ ENI TI B O R 2009-ES NAP LÓ JÁ B Ó L Meg lehet ezt szokni? Levettem a polcról, megint levettem Márai Naplóját. Most az 1943-44-ben írottat. Nem véletlenül. Valami miatt fontosnak tetszett, hogy tudjam, miként is élte meg ez a budai polgár a háborús éveket, amikor hadba szálltunk a Szovjetunióval, amikor az angolok bombázni kezdték Budapestet, amikor a németek megszállták Magyarországot, amikor megkezdődött a zsidók deportálása, amikor sejteni lehetett, összeomlik a Horthy nevével jelzett rendszer. 15-16 éves voltam ez idő tájt, s én kamasz mely igen érzékeltem, hogy nagy a baj. Jöttek a gyors behívók, ez is elesett a fronton, az is. Zúgtak az angol repülők, hallottuk, mint robbannak a bombák. Láttam égését Nyíregyházának, s láttam vagonírozását a zsidóknak. Kisvárdán láttam az állomáson. Én bejáró diák. S vonultak be a németek, s nyomultak előre a szovjetek. De mi azért jártunk iskolába, és örültünk a korai nyári vakációnak, és bámultam a lányokat. Olvastam, naplót vezettem, imádkoztam, és segítettem otthon, szüreteltünk és reménykedtem, mint más; majd csak lesz valahogy. Most is, vénségemre – nem hittem volna, hogy így fejezem be -; gazdasági összeomlás, ideológiai zűrzavar, növekvő társadalmi feszültség, korrupció, országos eladósodás, fokozódó munkanélküliség, politikai tehetetlenkedés. Egymásra mutogatás, miközben mindenki fújja a magáét. Egyik hirdeti a carpe diem filozófiáját, s él is a szerint. Másik váltaná meg a világot, de ki tudhatja azt. S aki még nem adta fel, próbál kapaszkodni, amibe tud, családba, vallásba, szerelembe, kicsi vagyonkába, alkoholba, drogba, akinek szerencséje van, munkába, de mintha a nemzeti tragédiát, árnyaltabban szólva, a nemzeti drámát nem akarnánk érzékelni. Levettem a polcról Márait, s ezt olvasom a Naplóban 1943-ból: „De mégis írom ezt a regényt; amíg Magyarország végzete felé rohan. Nem tudok másként segíteni, nem tudok másként felelni az időnek, nem tudok másként ellenállni, csak így; ha megkísérlem leírni ezt a regényt, amíg a többiek megkísérlik elpusztítani mindazt, ami Magyarország legmélyebb értelme volt: a műveltséget és emberiességet.” Tényleg, mit tehet a kisember krízishelyzetben, amikor választott vezetői sem tudják, mi a teen108

dő. És még mindig Márai: „Lehet, hogy nem történik semmi, lehet, hogy pillanatokon belül elpusztulok, a városrésszel együtt, ahol lakom.. Csakugyan, meg lehet szokni ezt?… Mély csodálattal figyelem magam és azt kell felelnem: igen. Sem félelem, sem tiltakozás nincsen a szívemben. A sors tart tenyerén, közömbösen. Én is közömbös vagyok.” És ilyenkor mi a teendő? Azt írja Márai a Napló egy másik helyén – a polgár szól, a humanista –, hogy türelemmel kell meghallgatnunk az embereket, az ellenfeleket is, azokat is, akik másként vélekednek, cselekszenek, élnek, mint mi – és indokol –, mivel joguk van a másként gondolkodáshoz és éléshez, még a tönkremenéshez is. „Segíts, ha tudsz, de ne vitasd ezt a jogukat.” Rendben van. De ha ez a másként gondolkodó és cselekvő olyan pozícióba tornázódott, hogy gondolkodása hogyanjának és cselekedeteinek következménye nem önnön életét de egy nagyobb közösségét – település, régió, ország, nemzet – fenyegeti tönkremenéssel, akkor mi van? Mi a teendő? A türelmes hallgatás? Esetleg másként vall ilyenkor az egy polgár is? Nemde előttünk egy nemzetnek sorsa áll? És vétkesek közt nemde cinkos, aki néma? Köszönöm Páter A Kapu című folyóiratot forgatom a könyvtárban. Jó húsz évvel ezelőtt Brády Zoltán, aki ma is szerkeszti a folyóiratot, hozta le feltűnést keltő írásomat, a Lehettem volna besúgót, azóta mindig, ha úgy adódik, végigforgatom a lapot. Mint most is. S van úgy, hogy el se mozdulok mellőle. Mint most is. A székhez szegez Bulányi György páter írása, aki, úgy mellesleg mondom, kilencven éves. Hogy ki is az a Bulányi páter? Haj-haj! Ő az a nevezetes hitszónok, a szocializmus korszakában a katolikus egyházon belüli illegális Bokor-mozgalom megalapítója és éltetője – akik vágytak egymás és az Isten közelségére, noha ez tilos volt, egy-egy lelki vezető irányításával lakásokon gyűltek össze, mint egy bokorban –, aki két alkalommal éveket ült börtönben, akit az egyház is megtagadott. És ő az, akit, mi ifjú és éretlen népi kollégisták 1948-ban ki-

űztünk a debreceni egyetemről, amikor bibliaórát tartott egyetemistáknak a 12-es tanteremben. Úgy véltük, hogy a szocialista állam egyetemén csak egy ideológia terjeszthető, a marxizmus-leninizmus. Ereje van ennek a Kicsoda az Isten? című Bulányi írásnak. Őszintesége lebilincselő. Vallomásából három mozzanatot nem felejthetek. Először, hogy ő a pap is kételkedet, kételkedik. „Hiába kérem, nem válaszol. Nem hallom a szavát. Mégis az, hogy elmondhatom neki, mi a bajom, ez az egyetlen vigaszom, s lehetőségem.” Aztán bevallja, fárasztja már, testi nyomorúságai miatt fárasztja az élet. „Kérem az Istent, hogy érjen már véget földi pályafutásom, mert egyre nehezebben futok, azaz hogy csak lépegetek.” Szeretne meghalni. És nem csodálkozik, hogy a két nagy író, Márai és Wass Albert agg korukban maguk döntöttek; eddig és nincs tovább. Ám, amíg él, dolgozhasson. A teremtő legnagyobb adománya – írja –, amit kitalált az ember számára, a munka. Hogy ő még – írja Bulányi páter – a börtönben is, amikor dolgozott – szőttek –, boldognak érezte magát. Már rég megkövettem magamban, de írásban is, Bulányi pátert, Balassival szólván, hogy bocsássa meg ifjúságomnak vétkét. S most ez az ajándék! Vallomása, az üzenet! Köszönöm Páter! Meglepetés Trencsényi Laci barátomtól kaptam egy könyvet. Dráma a címe, pontosabban A drámapedagógia mint tudomány. Laci, a pedagógiai tudományok professzora hat fiatal doktorandus dolgozatából állította össze ezt a száz oldalnyi kötetet, hogy az érdeklődők elé tárja, hol is tart a vizsgálódás; tudományos diszciplína-e a drámapedagógia, másként, része-e a tudománynak. Meglepett Laci engem ezzel a könyvvel. A bevezető tanulmányával főképpen. Jólesett, hogy találkoztam a nevemmel. Egyrészt, amikor a drámapedagógia magyarországi keletkezéstörténetével foglalkozik, és utal arra, hogy a reformpedagógiák egyikének tartottam, neveztem annak idején a drámapedagógiát, rokonítván azt Karácsony Sándor nézeteivel. De meglepett a könyv azért is, mivel nem volt tudomásom eleddig, hogy ennyi fiatal lát fantáziát tudós módjára foglalkozni az említett pedagógiai irányzattal és módszerrel, melyet jómagam annak idején, az 1970-es évek elején azzal az ambícióval kezdtem, partizán módjára persze, adaptálni, magyarítani, terjeszteni, hogy segít majd a nevelés és oktatás, no, meg a gyermekszínjátszás demokratizálódásában. Hadd kapna dominanciát a nevelő-gyerek viszonyában a mellérendelés, s válna a pedagógia személyiségfejlesztővé, gyermekközpontúvá.

Bevallom, sohse gondoltam arra, hogy ebből a drámapedagógiából valamikor is önálló tudomány válhat, kerülhet viták kereszttüzébe, mely irányból is kutatható; didaktika, reformpedagógia, színházművészet és akkor még nem is soroltam fel mindent. Vajh, gondolnak-e rá a drámapedagógia mai gyakorlói, metodikusai és tudósai, hogy a nyugati polgári társadalmaknak ezt a sajátos képződményét diktatúrában, még ha puhában is, próbáltuk meghonosítani. Emlékeztetőül mondom, az első beszámoló a drámapedagógiáról, akkor alkotó dramaturgiának neveztük, 1972-ben hangzott el a pécsi gyermekszínjátszó találkozón. A drámapedagógia fogalmat, emlékezetem szerint Gabnai Katalinnal találtuk ki, és 1986-ban írtuk le először. Az öreg kutya Esvén szó a drámapedagógia gyermekkoráról, jut eszembe Zora, a borjú nagyságú, öreg, orosz-ázsiai juhászkutya. A lányoméknál, Nagykovácsiban. Mikor gyerek volt, kölyök, sokat játszottam vele, futott, ha dobtam a fadarabot, simogattam, ő meg hálásan dugta lábamhoz a fejét, rakta kezembe a mancsát. Félelmetes, marcona kinézetű felnőtté vált, ijesztő, mély hanggal, dús fekete szőrzettel, ám maradt szívélyesnek, aki nemcsak kész a játékra, de kezdeményezi is, valahányszor találkozunk. Aztán megöregedett, megőszült, mackósabb lett a járása, reflexei lelassultak, szeszélyes vén morózussá vált. Ám ha kimegyek hozzájuk, s belépek a kertkapun, rögvest észlel, még ha szunyókál is, nem ugat, meglóbálja lompos farkát, elém döcög méltóságteljes lassúsággal, rám néz, elmosolyodik, hozzám dugja őszülő busa fejét, nyúl a kezem után, simogassam a tarkóját, nyakát, úgy mint gyerekkorában. Nem ételt vár, szeretetet. Nem hagytam szó nélkül Kaptam az elektronikus postámon egy levelet. Hölgytől kaptam, pedagógus hölgytől, általam eleddig nem ismert pedagógus hölgytől. Arra kér, hogy válaszoljak a kérdéseire, melyek neki oly igen fontosak, mivel szakdolgozatot ír egy bizonyos drámapedagógiai témából, kommunikáció szakon, Esztergomban, valamiféle kategorizálást készít, mifélék is a drámapedagógusok, aszerint, hogy mit tanítanak, hol és hogyan. Elmondja még, hogy előzetesen, mielőtt beiratkozott levelezőnek a főiskolára, 120 órás dráma-kurzust végzett. A csatolt kérdőív, ahogy végigfutottam rajta, korrektnek látszott, s ki is töltöttem volna, ha… 109

Szóval nem töltöttem ki. A levél ugyanis így kezdődött: Tisztelt cím! Az illetlenségnek, modortalanságnak több formájával találkoztam már életemben, főként az elvtársi korszakban, de hogy a huszonegyedik század elején, az úgynevezett polgári társadalomban egy pedagógus, aki tanít, és kommunikációs szakon végez, s tanulta is, gyakorolta is az úgynevezett személyközi kapcsolatteremtés mikéntjét, így szólítson meg valakit, egy kollégát, s nyilván másokat is egy kollektív levélben, akitől szívességet kér, így, hogy Tisztelt cím! Hát ez sértett. A Gázművek vagy az Elektromos Cég kezdheti így tájékoztató levelét, tehát a szolgáltató, ha tájékoztatni óhajt valamiről, ami neki is, nekünk is, ügyfeleknek, fontos. De itt valaki kér valamit. Munkát kér, ellenszolgáltatás nélkül. S azt is tudja, hogy kitől kér. Tehát nem Címtől, nem a Tisztelt Címtől kér. Az email mögött ember él, valaki, személyiség, aki tud valamit, ha egyszer kéréssel fordulnak hozzá. Jómagam még arra is gondoltam, de erről talán mégse írnék, kilógna a lóláb, szóval hogy a nevem a magyar drámapedagógia történetében, az erről szóló dolgozatokban mindenütt olvasható, végül is alapító kezdeményezője vagyok annak a pedagógiai irányzatnak, metodikának, melyről a hölgy most szakdolgozatot ír, talán mégse csak Tisztelt Cím a címzett. Felfedeztem Boda Istvánt Boda István kétszeresen is földim. Korombeli. Kisvárdára járt gimnáziumba az egyik környékbeli községből, miként jómagam. Aztán Debrecenben végzett, akárcsak én. Ő újságíró lett, én tanár. Ugyancsak Debrecenben. Én színpadot csináltam, ő meg írt a bemutatóinkról. Aztán megöregedtünk. Ő Debrecenben, én Pesten. Közben alig illetve nem is találkoztunk. Csak most. Én elküldtem neki a Különbékét, ő szép bevezetőt írt az estem elé, én megköszöntem neki hálával, ő pedig megtisztelt legújabb verskötetével, a Szökevény utazóval. Boda István nemcsak újságíró, költő is. Jó költő. Ezt eddig is tudtam, de most erről újfent meggyőződtem. Alighanem legjobb kötete, amit kezemben tartok. Amolyan őszikék. A kötetben minden ismerős, a táj, a tárgyi világ, az emberek, a viszonylatok. Emlékei, akár az enyémek. S mindez a líra lebegésében és remegésében. S micsoda tisztaság, micsoda átláthatóság! Váci Mihály verseit szerettem így. Boda István mondható költeményeket ír. S ez páratlan érték, napjainkban főképpen, amikor keresztrejtvény iskolázottság kelletik, ha meg akarunk fejteni egy-egy posztmodern verset. Nem csodálkoznék, ha pedagógusok, versrendezők fel110

fedeznék kötetében azt a bizonyos önéletrajzfélét, amelyről az olvasható, hogy Szabó Lőrinc ihletésében született. Cserépdarabok a gyermekkor édenéből. Ez a címe. És az ötvenhatos emlékei! Ott éltem Debrecenben, féltem és szorongtam november 4-e után magam is, és csak innen, a kötetből, az Utórengés fejezetből – verses epika, kitűnő – tudom meg, hogy Boda Pistát le is tartóztatták a forradalom után, verték, megalázták. Úristen, mi mindent cipelünk magunkkal, ami csak most bukik ki belőlünk, vénen, a halál előtt. Ez a költemény is pódiumra való, közönség elé. Talán ezért kaptunk hosszú életet, Boda Pista is, meg én is, hogy kimondjuk mindazt, ami eddig lakozott bennünk, mondhatom így is, mocorgott, lapult. Arany János receptje szerint Ülök a gép mellett, kínlódom ki magamból a mondatokat, nem mondhatnám, hogy jó formában vagyok, bejön az asszony, teát hoz, majd azt mondja, gyere már ki a konyhába, morgok, hogy hagyna békén, de azért kimegyek, mosolyog, na mit szólok hozzá, most sütötte ezt a csöröge formájú tarkedlit Arany János receptje szerint, meleg, egyek, most finom. Azt találtam mondani délután, hogy szívesen vennék magamhoz valamiféle édességet. Hát, tessék! Ilyen ez az asszony. Máskor kiabál, utasít, most meg tésztát süt a kedvemért. S hogy Arany János receptje szerint? Vásárolt egy könyvet, Druzsin Ferenc A nevetés költészete címűt az élményközpontú irodalomtanításról. Kedvezni akart nekem, hátha találok benne valamit arról, amit a könyv borítója ígér. Nem találtam. Ő viszont rábukkant a receptre, a recipére, ahogy Arany nevezi, egy levélben mégpedig, melyet a költő írt 1859 decemberében, bánatos időben, barátjának, Szilágyi Istvánnak, hadd derüljön kissé. Innen, az Arany levélből való a recept, melyet ide másolok, miután Kósa Vilma lekottázta a gázon, én meg beénekeltem magamba és megállapítottam, hogy remek. Aki akarja, elkészítheti az alábbiak szerint. „Üss egy csuporba két tojást. Bele egy kevés sót, czukrot. Verd össze jól. Önts hozzá egy meszely tejet; anynyi lisztet, hogy palacsinta tészta sűrűségű legyen. Akkor tégy zsírt tepsibe, egy újnyi vastagon, s ezt forrald fel. Mikor legjobban forr, a tésztát kanalankint rakd belé, egyegy kis kanállal egy helyre, és pirosra süsd meg. Punctum. Ez fiam, oly egyszerű, hogy magad is megcsinálhatod. Hirtelen étel, mikor hamar kell valamit csinálni. Ölellek, a tieiddel együtt, s maradok mind végig szerető barátod. Arany J.”

Simon László

O L V A SV A

GA NA JZÓ S Egy szép tavaszi napon így szólt Apám: – Egész éjszaka azon gondolkodtam, mit tegyek. Arra jutottam, hogy csak te segíthetsz! Tudod, az erdész úr üzent, hogy mehetnék tuskózni. Új ültetést akarnak, ráadásul géppel. Útba vannak a régi öreg tuskók. Tudod, hogy mindig ezekért kunyerálok nála. Ha most nemet mondok, hogyan állnék elébe máskor, legközelebb? De a trágyát is ki kell hordani a hátulsó dűlőre, mert hamarosan szántani, vetni kell. Tudhatod már, azt sosem akkor kell, amikor ráérne az ember. Megdicsőült orcámon láthatta, benne vagyok máris, de azért még folytatta: – Tudom, ez korán jött, nagy a felelősség, de hát próbáljuk meg. Megrakod a szekeret – nem anynyit, kevesebbet, mint amennyi ráfér – könnyen húzzanak a tehenek, sokat kell fordulni. A földön egyenletes távolságba, kupacokba lerakod. Ügyelj rá, ne szóródjon szét, mert akkor kiszárad. Veszít az értékéből. Kifogod a teheneket, meglegelteted őket, aztán hazajöttök. Majd megrakod a szekeret újra. Az újraindulás előtt a teheneknek vizet adsz. Csak indulás előtt, hisz tudod, a tehén mohó, szívesen inna, de leforrázza a tüdejét és vége! Érted, kisfiam? – Igen Édesapám! – mondtam én. Amíg mondta, belül másfél métert nőttem. Igyekeznem kellett, hogy kifele is fújjam a levegőt. Teljes súlyával nehezedett rám a felelősség, de én büszkén, boldogan viseltem! Felkaptam a szekér rúdját és odavonszoltam a trágyakazalhoz. Majd a villával tépni, rakni kezdtem a trágyát. – Nem úgy, te! – szól apám. – Felhajtod a szárazát, egy részét a szekér aljába rakod. Így nem piszkolod össze a szekeret, és könnyebben rakod le. Ásóval vágod meg az érett trágyát, és szépen, nem kapkodva, komótosan rakod fel. Látod, ez is egy paraszti tudomány, takarékoskodni kell az erővel. Aki ezt nem tudja – például egy úriember – hát bele is döglik. Úgy kell nekik – bár nem láttam még, hogy trágyát hordtak volna… Szállt a trágya illata. Kérdés nélkül is közölte: ő már nem az, ami volt, hanem tápanyag! Táplál-

ja, kövéríti, porhanyóssá teszi majd a földet, hogy szándéka szerint teremhessen – többet, mint azt trágya nélkül tenné. A vetésünk haragos zöld lesz. Magasra nő a gabona, a kalász hatalmas súlya alatt szépen visszahajlik majd. – Ez az Anti is egy garabonciás! Másképpen hogyan lenne ennyi szem! – mondják. Hacsak most meg nem látnak, szinte díszlépésben masírozni trágyásszekeret húzó tehenek előtt. – A fiúnak, a Lacinak köszönhető – magyarázzák majd. – Két napon keresztül, megállás nélkül hordta a trágyát ki a földre. Az a szerencséje ennek az Antinak, hogy ilyen ügyes gyereke van! * Bár ez a pár mondat soha nem hangzott el, én mellkasomat kidüllesztve, emelt fővel masíroztam a tehenek előtt. Néha pattintottam az ostorommal, és hangos, teljesen fölösleges vezényszavakat kiabáltam az állatoknak. Köszöntem mindenkinek – nem Dicsértesséket, mint afféle gyerek, hanem Adjon Istent, ahogy minden felnőtt. Olyan zajjal vonultam végig a falun, hogy még a tehene- vesztett ember is azon csodálkozzon, milyen ügyes gyerek vagyok. Persze, hogy mindent megtettem, tudják meg a népek: én, a Laci derekasan viselem a hatalmas felelősséget, amit az Apám – nem ok nélkül és nem érdemtelenül – a vállamra rakott. Az érett trágya szaga az orromhoz érve, édesen mámorító bizalom-kéjgázzá változott. A mezőre érve a pacsirta is azért állt egy helyben a fejem felett, hogy jobban megnézhessen. A szokásos trillája helyett azt fütyülte: – Jé, odanézzetek! Jé, odanézzetek! Aztán mégiscsak megdicsőültem. Amikor kivontatták tőlünk a masinát, az öreg cséplőgépet, Apám odaintett magához: a pajtában együtt számoltuk meg a felhalmozott gabonás zsákokat. Pont úgy, mintha én nem számoltam volna meg már előbb, legalább jó hússzor. – Látod fiam! Itt látható a munkánk gyümölcse! Az Isten megteremtette a földet, napfényt és esőt adott. Mi megtrágyáztuk, megszántottuk, elvetettük, learattuk. Kicsépeltük, és íme itt van a közös 111

munkálkodás eredménye! Ugyan a paraszton kívül ki mondhatja el, hogy kalákába dolgozik a Teremtővel? Na, mondjunk el egy Miatyánkot! – s letérdelt ott a pajtában, a zsákok előtt a földre. Könyöke a vállamhoz ért, úgy mondtuk az ima szövegét. Még soha nem szerettem annyira a Jóistent! Hisz nemcsak megteremtett minket, hanem a társunk is! Kimondhatatlanul szerettem az Édesapámat, mert bizalma volt hozzám, és – immár a Jóistennel társként – bevont engem is a dicsőségbe. * Bárkire gondoltam, szeretetet éreztem iránta. Hogy megvizsgáljam, az érzés tényleg ilyen

112

hatalmas-e, eszembe idéztem a rohadék csőszt. A lelkem borzadva tiltakozott! Elgondoltam aztán – talán ő is volt gyermek. Nem sokat tudtam nemzésről, születésről, de abban biztos voltam, ilyen nagydarab, vörös nyakú csőszök biztos nem születnek. Kisgyerekként akár még jó és szép is lehetett! Rossz lehet neki is, hogy ilyen undorító az egész hivatása! Végül is – bár csak ímmel-ámmal – sikerült némi szeretetfélét éreznem iránta. Csoda-e, ha érett trágya illata üti meg az orrom, egy villanásnyi időt ma is szakítok a megbocsátásra? Legtöbbször magamnak persze. De sikerül – mindig segít, amit elbeszéltem.

ESEMÉNY TÁ R A XIV. ÉS XV. O R SZÁ G O S KAMA RA ZENEKAR I FESZTI V Á L ( K Ő SZEG, 2006 . ÉS 2 0 0 8 .)

Hosszú idő eltelte után került megrendezésre a XIV. Országos Kamarazenekari Fesztivál Kőszegen, 2006. május 26-28. között Amit egy egész szakma ilyen nagyon vár, az nem is sikerülhet rosszul, ha mindenki kiteszi szívét, lelkét, annak csak öröm lehet az eredménye. Öröm a résztvevőnek, öröm a rendezőnek és természetesen öröm a zsűrinek. Ezen utóbbi elnökeként osztom meg gondolataimat az olvasóval. Egy ilyen fesztivál a zeneszeretet ünnepe. Nem elsősorban a felajánlott díjak a serkentőek, sokkal fontosabb az együttlét, a megmutatás, az élvezet, a nézzétek, mi ezt is tudjuk hozzáállás. A sok áldozatvállalással született eredmény, aminek legfőbb értelme sok-sok kicsi korlát szisztematikus legyőzése után az együttmuzsikálás élményének katarzisa, amiért megküzdött mindenki – egyénileg és közösen is. Madáchi értelemben, a küzdés maga. Akik tehát eljöttek, azért vállaltak (egyes esetekben anyagi) áldozatot, hogy örömben legyen részük. Ilyen értelemben könnyű dolga volt a zsűrinek, mert minden hiányosság, hiba-megjelölés után oda lehetett tenni egy plusz félmondatot: (az említett problémák ellenére), a mutatott teljesítmény minden esetben örömet okozott nekünk. Ennek figyelembevételével ajánlom olvasóimnak a részletes értékeléseket.

A Kamarazenekari Fesztivál nyitó-együtteseként játszó Kőszegi Vonósok (művészeti vezető: Ágotha Zoltán, hangversenymester Scheer Bernadett) talán nem a leghálásabb feladatot vállalták. Az opus írásakor már a 100. életévéhez közeledő Takács Jenő által a zenekar számára írt Kőszegi percek című darab talán túlságosan is könnyed hangvétele nyilván befolyásolta az előadókat is, mert nem tudták felvenni azt a komoly, fegyelmezett játékmódot, ami a Händel op.6. no.9. concerto grosso előadására jellemző volt. Külön öröm volt hallani a legkülönbözőbb korosztályok játékának összecsiszoltságát, ezen belül a legfiatalabbak részére biztosított (és jól megoldott) szólista feladatokat. Ha sikerül megoldani a zenekar további jó vezetését, még sok örömet fognak okozni az általuk is kinevelt közönségüknek. A Szekszárdi Kamarazenekar Földesi Lajos vezetésével mindhárom bemutatott darabjában egyenletes, magas színvonalat produkált, így megjegyzéseink a dicséret feltétlen fenntartásával értendők. Telemann A-dúr koncertszvitjében feltűnően sok spiccato-játékmód került alkalmazásra, ilyet az adott korban még nem használtak. Maros Rudolf Quartettino-ja újra megerősítette azt a tapasztalatot, hogy a 6/8 előadása az egyik legnehezebb ritmusképlet az előadók számára. Vivaldi A-dúr 113

concertója pedig a kiváló összjátékon belül elbírt volna talán egy kicsivel több lélegzetvételt. Mindezek mellett a koncertmester vezetésével minden tag részéről igényes, odafigyelő, egymást is segítő, élvezetes muzsikálást hallottunk. Az Arco Kamarazenekar (művészeti vezető: Victor András és Szabó Tamás) műsor-választása sajnos nem illett a Fesztivál programjába, túlságosan elcsúsztak az arányok a szólista-produkció felé. Haydn C-dúr gordonkaversenye a Zenekar tagja, Bereczky Sámuel előadásában hangversenyélményt jelentett, bár (szemben a darab alig 40 éves előadási gyakorlatával) kicsit sok, tradicionálisnak tetsző effektust alkalmazott, amelyből kevesebb sokkal többet érne. Sajnos ezt több alkalommal is rákényszerítette a zenekarra, melynek tagjai (lévén szinte csak amatőrök) nagy odaadással, figyelemmel (néha önfeláldozással is) igyekeztek követni őt. Felhívnánk tehát Bereczky Sámuel figyelmét, hogy kétségkívül meglevő hangszeres zenei és technikai kvalitásai mellett forduljon alázattal a klasszikus zene előadási követelményei felé is. Victor Máté 3 tánc című darabja valószínűleg még nem teljesen megoldott (de egyáltalán nem reménytelen) feladatot jelentett a zenekarnak, akiket csak dicsérni lehet ügyszeretetükért, karmester nélküli produkciójuk vállalásáért. Hiányoltuk viszont a 3 tánc karaktercímét, ami a közérthetőséget jelentős mértékben emelte volna. A Budapest-hegyvidéki Kamarazenekar (művészeti vezető, karmester: Gémesi Géza) szereplése élesen megmutatta, hogy mekkora a különbség karmesterrel, illetve nélküle játszani. A feladatok különbözősége, illetve annak értelmezése mutatja a kérdés lényegét, mennyire lehetek önálló akkor, ha van egy központi akarat is. Ebben az esetben végletes volt a különbség, amit érdemes volna egymás felé közelíteni. Händel op.6. no. 4. a-moll concerto grosso-ja, ha nem is tökéletesen, de azért szépen kidolgozva, a szólisták részéről egységesen, egymásra is figyelve hangzott el. Sári József Mandelájában (vezényelt: Gémesi Géza) már egy kicsit katonásabbnak tetszett a játékmód az előzőekhez képest. A Gémesi Géza által vonósokra átírt Liszt-arcképcsarnok darabjai már igazi nagyzenekari hangzásigényt követelnek, ahol viszont szükség lenne az előadásmódok nagyfokú technikai egységesítésére, az erők ügyes beosztására is. A konzultációkon mutatott, erre megnyilvánuló igény mindenképpen megnyugtató jövőképet ígér ennek az egyébként jellemzően amatőr-tagságú együttesnek. 114

A Jókai Művelődési Központ Kamarazenekara, Pápa (vezető: Bódi László, koncertmester: Nagy Tibor) iskolapéldája a nem professzionális kamarazenekarok tagságának klasszikus felállására: nem zenekari, de főállású zenészek (rendszerint tanárok), ezek növendékei, valamint a már régebben végzett, amatőr szinten tovább muzsikáló más foglalkozású zeneszeretők. Ez a heterogén egyéni felkészültség homogén közösségi munkát igényel, annak minden (különösen idő) faktorával együtt, mely feltételek teljesülése próbaköve minden ilyen típusú együttesnek. Külön vigyázni kell a közösségi odafigyelés azonos mértékére, a zene által nyújtott élmény visszatükröződésére, ez nem azonos az éppen adott technikai feladat megoldásának színvonalával. Bár ki kell emelnünk a II. hegedű szólamvezetőjének minden szempontból példamutató teljesítményét, az előbb említett szempontok érvényesülése még további munkát igényel. Esetenként a helyes műsorválasztás is sokat segíthet. Haydn No. 27es un. Bruckhenthal szimfóniája valószínűleg túl nehéz feladat volt még az együttesnek, pl. a III. tétel indulása minden ismétléskor problémát jelentett, de nem volt teljes a szinkron a fúvós-vonós részek között sem. Baráz Ádám ősbemutatóként elhangzott Alkony a falu felett c. vonószenekari kompozíciója a zenei kezdések továbbra is fellelhető problémája ellenére (talán az alkalom adta felelősségérzet miatt is) meggyőzően sikerült, ezen kívül lehetőséget adott Nagy Tibornak illúziókeltő hegedűszólója megmutatására. A Szarvasi Kamarazenekar (művészeti vezető: Vas István, karmester: Pechan Zoltán) műsorából Gluck G-dúr szimfóniája hallatán az irányában és karakterében különböző vonások felvetették azt a kérdést, volt-e elegendő próbaidő erre a darabra? Annál is inkább, mert a következő Telemann D-dúr concerto nagyságrendekkel öszszefogottabb, egységesebb volt, nem kis részben köszönhetően az egész kiváló teljesítményt nyújtó szólista Regős Imre játékának. Itt még arra is szép példákat találtunk, amikor a szólista alkalmazkodott a zenekarhoz. Bihari kesergője (Bloch József átiratában) sajnos nem volt eléggé karakteres kesergő, egyébként is magyarázatra szorulna a Primitális jelző értelmezése. Zempléni László Románc és dobbantós c. műve érezhetően felvillanyozó hatást tett a Zenekar tagjaira. Reméljük, a szokatlan hangszerelés nem szab gátat az opus további előadásainak.

A Pécsi Vonósok (karmester: Győri Kornél, koncertmester: Horvát Ferenc) többségében amatőr muzsikusokból álló együttese a bécsi klasszikusoktól a XIX., majd a XX. századi romantikán át a mai magyar zenéből válogatta bár kicsit hosszú, de igényes műsorát. Rögtön meg kell jegyezni, hogy ezeknek az igényeknek nem minden esetben sikerült megfelelni, de helyenként remény látszott arra, hogy a most még megoldatlan részek is javulhatnak. A műsort indító két Mozart szonáta közül az első (F-dúr K 145) előadása nagyon sok szépet ígért, amíg a második (B-dúr K 212) túl nehéznek bizonyult mind egyéni, mind csapat-technikailag. Respighi Antik táncok és Áriák-jából viszont az Italiana nem érkezett a csizma irányából és az Ária hatott lényegesen meggyőzőbbnek. Grieg Lírikus darabjaiból a Népdal, a Keringő és a Matrózdal hangzott el: az eredetileg igen karakteres különbségek mintha teljesen elmosódtak volna, éppen csak az irányok jelzésére jutott energia. Kocsár Miklós Szvitje már többször megmozgatta az együttes tagjainak fantáziáját, ami nem egyszer átsegítette őket a technikai problémákon és a kétségkívül itt már jelentkező fáradtságon is. A zenekar ügyszeretetének ez a világos bizonyítéka mondatja velünk: fogunk még máskor is találkozni, és ezt kívánjuk is. Végezetül meg kell köszönnünk a rendezvény támogatói, a Nemzeti Kulturális Örökség Minisztériuma Közművelődési Főosztálya, a Nemzeti Kulturális Alap Közművelődési és Zenei Szakmai

Kollégiuma, Magyar Művelődési Intézet, Vas Megye Önkormányzata, a KÓTA mellett a rendező Kőszeg város szinte minden apró részletre kiterjedő, önzetlen, szeretet-teli munkáját, amely a nyitóhangversenyre meghívott szombathelyi Camerata Pro Musica Zenekartól az esténkénti fesztiválklubokon át a Gálahangverseny díjkiosztásáig tökéletesen működött. Minden jövőbeli résztvevőnek, minden jövőbeli zsűrinek azt kívánjuk, hogy Kőszeg városa a jövőben is ugyanilyen sikeres Országos Kamarazenekari Fesztiválokat rendezzen. * A XV. Országos Kamarazenekari Fesztiválra, ahogy már a XIV.-re, ismét Kőszegen került sor, azt – a nemes veszprémi hagyományokra építve, azok folytatásaképpen – a Jurisics-vár Művelődési Központ és Várszínház valamint a Magyar Művelődési Intézet és Képzőművészeti Lektorátus szervezte, az Oktatási és Kulturális Minisztérium Reneszánsz Programirodája és a Nemzeti Kulturális Alap Zenei Szakmai Kollégiuma támogatásával. Házigazda művészeti együttes: a Kőszegi Vonósok voltak. A Kőszegre „költözés” ötletét a Kőszegi Vonósok 2003-as veszprémi sikere és a Kőszegen adott, ideális helyszínek adták. Az első itt megrendezésre került fesztivál visszhangja, az elkötelezett muzsikusok aktív részvétele és a remek házigazdák, valamint a nagyszerű szervezés igazolta az elképzelést. Nem csoda, hogy ezek után a folytatás mellett tették le a voksot a helyi és a budapesti szervezők, valamint természetesen az együttesek és a szakmai segítők. Felhívásunkra az ország 10 városából 14 zenekar jelezte részvételi szándékát. Idő-, és pénzügyi kereteink határt szabtak elképzeléseinknek, így az előzetesen regisztrált együttesek közül 10 kamarazenekart állt módunkban meghívni a fesztiválra. A meghívott kamarazenekarok 30 perces programmal mutatkoztak be a fesztiválon. A versenyprogram a Jurisich Miklós Gimnázium dísztermében került megrendezésre, ahol a tantermek próbahelyiségül és a műhelymunkák helyszínéül is szolgáltak. A protokolláris események és a fesztiválklub színhelye a Jurisics-vár volt. A produkciókat szakértő zsűri értékelte: Kostyál Kálmán hegedűművész, a Liszt Ferenc Kamarazenekar alapító tagja volt a zsűri elnöke, tagjai Devich János gordonkaművész, a Kodály Vonósnégyes alapító tagja, a Zeneakadémia Kamarazene Tanszék egyetemi tanára, Professor emeritus, a Magyar Zeneművészeti Társaság 115

ESEMÉN YTÁR – Kostyál Kálmán: A XIV. és XV. Országos Kamarazenekari Fesztivál (Kőszeg, 2006. és 2008.)

A Lavotta János Kamarazenekar (művészeti vezető: Dombóvári János, karmester: Gergely Péter Pál) szereplése felvetette a kamara szó értelmezésének különbözőségeit. A műsorválasztás végig karmester-orientált játékmódot követelt (egy kicsit hosszú is volt), így hiányoltuk a tagság részéről induló zenei impulzusokat, amit a kvalifikált zenészek magas létszáma egyébként indokolt volna. Bartók 10 magyar népdalából (Weiner Leó átiratában) 4 hangzott el, Farkas Ferenc pedig ennek a Zenekarnak komponálta Lavotta szvitjét. A nagy létszámú zenekar egyenletes színvonalon, egy-egy Lavotta tételt kifejezetten élvezetesen adott elő. Számunkra igazi mérce a nagy sajnálatunkra elmaradt Piccola musica di concerto előadása lett volna. Helyette Mozart Titusának nyitánya már abszolút nagyzenekart igényelt, ami jelentős közönségsikert eredményezett, de felvetette az egész fesztivál felfelébővülésének kétséges kérdését is.

ESEMÉN YTÁR – Kostyál Kálmán: A XIV. és XV. Országos Kamarazenekari Fesztivál (Kőszeg, 2006. és 2008.)

elnökségének tagja, és Devich Sándor hegedű- és brácsaművész, karmester, zenei szakíró, a Bartók Vonósnégyes alapító tagja és 25 éven át másodhegedűse, 1981 óta a Zeneakadémia Kamarazene Tanszék tanára, professor emeritus. A programot az NKA Zenei Szakmai Kollégiumán túl támogatja az Oktatási és Kulturális Minisztérium Közművelődési Főosztálya, a Vas Megye Művészetéért Közalapítvány és természetesen Kőszeg Város Önkormányzata. A rendező szervezetek együttműködtek az elmúlt találkozó óta megalakult Magyar Nemhivatásos Kamarazenekarok és Szimfonikus Zenekarok Szövetségével. A rendezvény ideje alatt lehetőséget teremtettünk a kötetlen szakmai találkozásokra az esti fesztiválklub programjában, valamint nagy jelentőséget tulajdonítottunk a műhelymunkáknak, amelyet a jelenlévő szakemberek vezettek. Ez a továbbképzés szintű együtt-munkálkodás valamennyi résztvevő számára inspiratívnak és gyümölcsözőnek bizonyult. * Kőszeg Városa 2008. október 3-5-én immáron másodszor rendezte meg az Országos Kamarazenekari Találkozót (ezúttal a XV.), mindannyiunk örömére nagyon jól, a résztvevők lelkes hangulatát támogatva, egyben beágyazva a 2008-as reneszánsz év műsorfolyamába, amely mind a helyszínek kiválasztásában, mind a dekorációban és a zenei programok választékában is megjelent. A zsűri számára is örömteli új információ volt, hogy 14 jelentkező zenekar volt, melyek közül hely- és időhiány miatt csak 10-et lehetett fogadni. Jó lenne, ha mindig csak ilyen gondokkal kéne foglalkoznunk… A találkozó első zenekaraként a Kőszegi Vonósok Scheer Bernadett vezetésével, mind témaválasztásban, mind teljesítményben megadták az alaphangot. Avasi Béla-Petró János Óratánc című darabja a város gyönyörű középkori főterén álló zenélő kútjának dallamát dolgozta fel, egyben utalva a reneszánsz évre is. Corelli F-dúr Concerto grossojában (op.6.no.2.) nagyon szép szólista teljesítményeket hallottunk, itt egyedül csak a zenekar színpadon való elhelyezkedésén kellene változtatni. M. Haydn nem is olyan rég felfedezett Notturno-jában nagyon szép pianókat és menüettet hallottunk, de meg kell jegyeznünk a 4. Presto tétel túl gyors tempóját. Örömteli volt látni a legutóbbi találkozó óta beérett fiatalokat, hallani lehetett a befektetett munka gyümölcsét. Hát, még ha meghajolni is tudnának a végén! 116

A Senza Dirigente Kamarazenekar Szőnyi Piccola Introduzione című művével mutatkozott be, melyben rendkívül becsületes amatőr zenélést hallhattunk. Sugár Rezső Rondó-jában a fiatalság vonzó ereje is megszólalt, különösen Balásházi Bálint zongora szólójában. Gluck Boldog lelkek tánca című művében viszont feleslegesnek éreztük a zongora jelenlétét. A műsor további részében a Kájoni Kódex-ből feldolgozott táncok és francia reneszánsz muzsika hangzott el, amelyben igazi örömteli meglepetésünkre tekerő lanttal emelte a hangulatot Bella Péter. Ezúttal már csak a reneszánsz ruházatot hiányolhattuk…(?) A komáromi Brigetio Kamarazenekarban a Találkozó egyik legjobb együttesét ismerhettük meg. Corelli F-dúr Concerto grosso-jában nagyon jó volt hallani az együttes kiegyenlített, tiszta hangzását, remek basszusát, látni a kidolgozott, egyforma vonókezelést, amely bizonyára nagymértékben a koncertmester Horváth Györgyi munkáját dicséri. J. Haydn 18. G-dúr Szimfóniájának vonószenekari átirata is meggyőzően hatott, de a lendületes szélső tételek között a Menüett lehetne kissé franciásabb. Nem igazán értettük viszont a műsor végére biggyesztett két darab, M. Bear: Intermezzó-ja és Wieniawski eredetileg két hegedűre irt Tarantellájának vibrafonra írt átiratának a programba vételét. Először hallottuk az együttest, reméljük nem utoljára! A sátoraljaújhelyi Lavotta János Kamarazenekar Dombóvári János vezetésével mind a műsorválasztás, mind a szólista produkció és zenekari teljesítmény vonatkozásában a találkozó legkiemelkedőbb teljesítményét nyújtotta. Gluck G-dúr Szimfóniájában a viszonylag nagy létszám mellett is feltűnő volt a második hegedű szólam egységes játéka. Itt érdemes lesz odafigyelni a későbbiekben a harmadik tétel túlhajthatóságának veszélyére. Farkas Ferenc Ária e Rondo all’ungherese-jében viszont feltűnőek voltak a jó tempóválasztások, a szép szólista teljesítmények alatt a kíséret hangerejével kellene csak jobban vigyázni. Már itt érezhető volt az együttes alap-jellege, a 19. századi magyar verbunkos zene kiemelkedő ismerete, amely Doppler Ferenc op. 26-os Magyar fantáziájában csúcsosodott ki. Dombóvári János Imre fuvola teljesítménye, a rendkívül nehéz recitativókban kísérő zenekar összjátéka abszolút hangverseny élményt jelentett. Ezen belül is megemlítendő a II. hegedű – brácsa közötti összjáték és a sokszor nagyon nehéz pizzicato játékmód magas szintű meg-

szólaltatása. Külön öröm volt számunkra, hogy az együttes megfogadta a legutóbbi találkozón megfogalmazott tanácsainkat! A gyöngyösi Musica Mansuetta Kamarazenekar már a névválasztásával is érdeklődést keltett. Mint kiderült ezt az olasz kifejezést „jól hangzó”-nak lehetne magyarra fordítani, és ennek a névnek a zenekar játéka meg is felelt. Haendel F-dúr Concerto grosso-jában (op.6.no.2.) feltűnő volt az egységes játékmód, a többi zenekarhoz képest idősebb zenészek igencsak fiatalos muzsikálása, mely nyilvánvalóan a koncertmester Matinné Szabó Katalin érdeme. Farkas Ferenc Piccola Musica di Concertója pedig már arra volt példa, hogy milyen sokat segíthet egy valóban jó karmester (ez esetben Ménesi Gergely) teljesítménye az egyébként is jó együttesnek. Az ifjúsági zenekarnak írott darab első tétele valóban fiatalosan szólt, a második tétel eszményien szép indulását is meg kell említenünk, a harmadik tételben szép kivárásokat hallottunk, egyedül a középrész pizzicato játékához illene halkabb arco játékmód. A negyedik tétel bonyolult 5/8 és 7/8 ritmusaihoz viszont már nagyon szükség volt a karmesteri segítségre. A pápai JMK Kamarazenekar Bódi László vezénylésével mutatkozott be. Albinoni G-Dur Concertójában sajnálattal hiányoltuk a muzsika örömét, egy kicsit úgy éreztük, mintha a zenekar tagjai egy kötelező feladat teljesítésére vállalkoztak volna. A tételek együtt indítása, az egyéni játék közösségbe illesztése, az egyes szólamok megszólalása (bizonyos esetekben kapkodás) sokszor kívánnivalót hagyott maga után. Papp Lajos Arco-pizzicato vonószenekarra c. darabjában is feltűnő volt, hogy a zenekari tagok szeme a kottára ragadt, sem a karmester, sem a lelkes koncertmester – Nagy Tibor – nem tudott ezen a semleges játékmódon változtatni. Nagyon reméljük, hogy az egyébként egyénileg képzett zenészek a legközelebbi alkalommal már igazi ”kamara”-zenekart alkotnak. A Szarvasi Kamarazenekar Pechan Zoltán karmester és Vas István koncertmester vezetésével ezúttal is szépen teljesített. Már Druschetzky G-moll Szonátájának harmadik tételében is kiderült, hogy az együttesnek nincsen gyenge pontja. Sibelius Románc-ából mégis sajnálattal hiányoltuk a szerelem érzetét. Vivaldi „La Notte” című fuvolaversenye viszont az együttes szereplésének csúcspontja volt, amelyben jelentős szerepet játszott a szólista Regős Imre kiváló teljesítménye is. A sokfajta zenei

részletből összeálló mű szinte minden nehézségét az éjszaka zenéjétől a fúriák táncáig jól oldották meg. Glazunov Szláv vonósnégyesének első tételéből csak az igazi piano hangzást hiányoltuk. Hamar Zsolt Három mese című darabjából a pizzicato rész egészen kiemelkedő volt. Örömmel várjuk a következő találkozást! A Budapesti Egyetemi Zenekar 2004 őszén alakult zenekedvelő, hangszeren játszó egyetemisták önszerveződése révén, így tagjai ma is különböző egyetemek nappali tagozatán tanuló amatőr zenészek. Egyedül az egyébként jogász végzettségű koncertmester Déri Tamás tanult a Zeneakadémián Kovács Dénestől. Így tetten érhető rajtuk az ilyen együttesek összes pozitív (pl. egyértelmű közös lelkesedés) és negatív (pl. nagyon is különböző egyéni felkészültség) tulajdonsága is. Egy valóban profi zenésznek ilyenkor mindég figyelembe kell vennie, hogy meddig képes felfelé húzni az amatőröket, és melyik az a határ, ahova szakmai felkészültségéhez képest neki kell leereszkedni. Minden körülményt figyelembe véve is meg kell említenünk azt a hátrányt, amit az együttes fúvósainak a terem nyitott ablaka okozott, hiszen ezeket a hangszereket a hőmérséklet különbség jelentősen elhangolja. Ez sajnos műsoruk nyitószámában Faurré Pavanejában (op.50.) mindjárt jelentkezett, és megismétlődött Schubert (no.5.) B-dúr Szimfóniájának első tételében, bár véleményünk szerint valószínűleg túlzott igény volt a darab műsorra tűzése is. Sibelius: Valse Triste-je (op.44.) már rendezettebbnek hatott, különösen szép volt a vége. Kókai Kis verbunkos zené-je volt az együttes legjobb teljesítménye. A darab lendülete az ez alkalommal felduzzasztott együttes játékában is érvényesült. Mégis talán meggondolásra érdemes az a véleményünk, hogy ilyen alkalmakra kisebb együttes jobb teljesítményt tudna nyújtani. A kritikánkban utolsónak hagyott két kecskeméti zenekar a GAMF Kamarazenekar és a Lakó Sándor Kamarazenekar értékelését érdemes egymás mellé helyezni, már csak azért is, mert a második szinte az elsőből alakult, így lehetnének egymás konkurenciája is, mégis a két együttes vezetése és tagsága örömteli módon jó viszonyban van egymással. A GAMF Kamarazenekar Kulcsár Erika vezetésével Rózsavölgyi Első magyar társastáncá-nak három tételével mutatkozott be. Érdemes lenne nagyobb figyelmet fordítani a tételek (különösen a 117

Toborzó) címére, és az ennek megfelelő karakterek kialakítására. Haydn A-dúr Divertimentó-ja (Hob. XII.19.) már felmutatott ilyen erényeket, különösen a második menüett, és a második lassú tétel tekintetében. Grieg Holberg szvit-jének Saraband tétele viszont bármennyire is lassú tétel, azért táncnak kell hatnia. Schubert Ave Maria-ját Bognár Brigitta fuvola szólójával hallottuk, sajnos a darabból készített átirat igénytelenül rövid. Kocsár Miklós Szvit-jének tételei is magukon viselték a karakterek esetlegességét. Az első tétel jó diszpozícióját dicsérni tudjuk, a második tétel sirató jellege viszont nem érvényesült. A harmadik tétel visszatérésének indítására sajnos már kicsit elfáradt a zenekar. A Lakó Sándor Kamarazenekar el tudta viselni, hogy alapító karmestere Palotás József betegsége miatt –meglepő módon – a brácsa szólam első pultjából Róbert Gábor vezette az együttest. Meg kell említenünk, hogy ezt dicséretes módon nagyon ízlésesen, minden részletre odafigyelve, nemcsak az indítások idejét, hanem annak karakterét is pontosan jelezve tette. Haendel III. Vízizene Szvit-jét az Alemande, Bourreé,

118

Menuette és Gigue tételek képviselték, nagyon jó tempókkal és karakterekkel, bár a Gigue középrészéből a fagottot sajnálattal hiányoltuk. Vivaldi D-dúr fuvolaversenyének II. és I. tétele hangzott el, ezúttal piccolo blockflőtén, a szólista nevét a részünkre kiadott műsor sajnos nem tartalmazta. Kocsár Miklós Szvit-jének előadása érdekes öszszehasonlításra adott alkalmat a két együttes között. Az első tétel ezúttal meggondoltabb tempóban hangzott el, a második tétek sirató jellege itt sem érvényesült igazán, a harmadik tétel viszont végig nagy figyelmet keltve aratott zajos sikert a közönség körében. Utolsó mondatunk annak az örömnek a kifejezése, amit a találkozó résztvevőinek egymás iránti kollegiális viselkedése, alkalmanként szeretetének megnyilvánulása jelentett számunkra. Kívánjuk a következő találkozók zsűrijének, hogy hasonló örömben legyen részük. A zsűri tagjai Devich Sándor és Devich János nevében is, a zsűri elnöke Kostyál Kálmán

Keserü Katalin

ESEM ÉNYT Á R

A KÉPZŐ - ÉS A Z I P A R M Ű V ÉSZET KÖZTI VISZO NY * 1983-ban, 25 éve Országos Iparművészeti Kiállításnak adott otthont a Műcsarnok. A kiállítás meghatározta az iparművészet területeit a környezettervezésben és az egyedi, kézműves tárgy létrehozásában. Az utóbbi kapásból vonatkoztatható a képzőművészetre is, az előbbi csak alaposabb vizsgálat után. A tárlat az iparművészeti tárgyak készülésének mind a környezetalakításra, mind az egyedi tárgyformálásra jellemző, komplex folyamatát bemutatta a probléma-megközelítési variációktól az előterveken, tervezési meneten, létrehozó technológián, felhasználási szituációin keresztül a kereskedelemig. A tervszerűség tehát az iparművészet mindkét említett területét meghatározza. Ugyanakkor ez az a jellemző, mely látszólag elkülönítené egymástól a képző- és az iparművészetet, ha – legalábbis Ernst Gombrich szerint – a 20. század művészetét nem éppen a konceptualitás (a fogalmiság, gondolatiság) különböztetné meg a korábbiak illuzionizmusától; ha a konceptualizmusnak mint irányzatnak és a konceptuális mű új létformájának (például: tervek) megjelenése nem vonta volna maga után – korunk neokonceptualista művészetében – a képzőművészeti alkotófolyamat hasonlóvá válását, elsősorban a projektművészetben, de már korábban, az installáció, environment műformájában is. (Különbség legfeljebb az alkotófolyamat állomásainak sorrendjében fedezhető fel.) Kérdésünk tehát a képző- és az iparművészet közti viszonnyal kapcsolatos. Előbb azonban meg kell határoznunk egy, olykor az iparművészethez tartozó, máskor tőle függetlennek tartott terület, a design helyét. A design (ipari formatervezés), megjelenése óta sok fejtörést okozott nálunk a terminológiákkal foglalkozó szakembereknek, lévén hogy iparművészet szavunk, mely folyamatos jelentésváltozáson ment át az elmúlt több, mint 100 évben, az ipart is magában foglalja. (Erről bővebben a Craft és Design kiállítás * A Craft és design konferencia nyitó előadása, mely elhangzott 2009. január 12-én az Iparművészeti Múzeumban.

készülő katalógusában.) A szocialista hiánygazdaságból fakadóan 1983-ban, a bemutatott iparművészeti tervezési folyamat még nélkülözte az elhasználódás, reklám, fogyasztás (Baudrillard által már jóval korábban ismertetett) stratégiáit. Ha ez utóbbiakat is figyelembe vesszük, akkor egyértelműen körülhatárolódik egy új tevékenység: a 20. század újszerű művészi gondolkodásának legautentikusabb fejleménye, a design (illetve ellenlábasa: a fogyasztás- és tárgyiasulás-ellenes konceptuális művészet). Amit vagy elkülönítünk a művészettől (utóbbiba egyformán beleértve a képző- és az iparművészetet is), vagy beszélhetünk róla úgy, mint az iparművészet részéről, ez esetben ennek egészét megkülönböztetve a képzőművészettől. Az előbbi megoldást támasztja alá az a paradoxon, mely szerint a design jelentése egy, a művészi „alkotó” folyamatnak ellentmondó, mégis abban szerepet játszó összetevő révén válik világossá (és különül el mind az ipar-, mind a képzőművészetétől), s ez az elhasználódás betervezése. Persze, az aere perennio horatiusi igénye elhalványult mára, különösen az élő és a provizórikus műalkotástípusok elterjedésével. A fogyasztás biztosítása érdekében minél rövidebbre tervezett élettartam azonban művészet(ember-, kultúra- és civilizáció-) ellenes, aminek árnyéka a design egészére rávetül. Mivel azonban az e típusú, posztindusztriális designnak nálunk nem állt módjában kialakulni, felmerül a kérdés: érdemes-e fogalomrendszerünkben külön kategóriaként használni a designt a művészet mellett. A design magyarországi helyzete – az előbbiek ismeretében – 1983-ban, nyugati szemmel, kialakulatlannak látszhatott. Amint vannak egész kultúrák (és esetleg generációk) is, amelyek életfelfogása nem egyezik a „világdesignt” létrehozó nyugati civilizációéval. Lehetséges, hogy a mai, posztkoloniális kor globalizációja ezeket a kultúrákat felszámolja. Amint az is lehetséges, hogy még ha el is fogadtatott az A. Moles által hedonistának mondott, tárgyakhoz fűződő viszony, nálunk is, már a mai fogyasztói kannibalizmus, aminek nemcsak a tárgyak az áldozatai, hanem mi magunk is, 119

nem tartozik az óhajtott változások körébe. A világdesign nem azonos a magyar designnal, helyzetük nem egyforma. Napjaink szörnyű és felkavaró háborús eseményei e kategóriához – a szívünkben és az elménkben is – ráadásul azokat a tárgyakat és rendszereket is társítják, melyek – nyilván elsőrangú formákkal – a háborús pusztítás eszközei. De elég csak a design-meghatározások kapcsán nélkülözhetetlen stratégia szóra és eredeti, hadászati jelentésére gondolni ahhoz, hogy design-ellenessé váljunk. Elképzelhető, hogy a stratégia szó több helyütt és többeknek visszatetsző. Hiszen pontosan az említett stratégiák mint társadalmi-civilizációs jelenségek a témái a mai kortárs projektművészetnek (nálunk például Lakner Antal designjának, mely a nemlétező izlandi hadsereg megkonstruálásának terveit és kivitelezett tárgyait illetve ezek valósághelyzetben dokumentált fotóit tartalmazza, az egyenruháktól a hadügyminisztériumig, 1999), kritika tárgyává téve az értéksemleges, ha tetszik: antihumánus egyetemes design-stratégiát, ugyanakkor bebizonyítva a virtualitás (a terv) realitását, megvalósíthatóságát; függetlenségét azoktól a biztosítékoktól, amelyekben, mindeddig, mint a nemzetközi politika működését igazoló eredményekben bíztunk. Ám nem célom a design ellen hangolni senkit sem. Ellenkezőleg: egy sajátságos, késleltető „stratégia” bemutatása a célom, éspedig nemcsak azért, amiért a mai design-konferenciák a terület önvizsgálatára intenek a fenntartható jövő érdekében (a túlzott energiafogyasztás, a környezetpusztítás miatt). Nagy vonalakban mondva ugyanis magyar design nincs, itt pedig most Magyarországról beszélünk, ahol tehát nem a design kárhoztatható a környezetrombolásért, s viszont ahol a design-pótló kézművesség, az egyedi (vagy kisszériás) iparművészeti tárgyak története sajátos megközelítést igényel. Mi tehát a művészet s mi a design, az iparművészet – nálunk? Ezeket a kérdéseket az iménti fő kérdés részeinek tekintem. Az iparművészet fogalmáról és tárgyairól kevés szó esik napjaink művészetkritikájában. A mai, a művészetek társadalmi kontextusait vizsgáló művészettörténet és művészetkritika éppen a társadalomba szélesebben beágyazott iparművészettel nem foglalkozik, s – talán nem ismerve a technológiák fejlődését – az iparművészetet ezek összefüggésében sem tárgyalja. Azok a szálak sem szövődtek bele a történészi-muzeológusi gondolkodásba, amelyek a designt mint alkotófolyamatot már a feladatra vonatkozó koncepció megszületése közben 120

a technológiához, műhelyekhez (a termeléshez), a reklámhoz, a fogyasztáshoz kötik. Így például Baudrillard már említett termelési stratégia-fogalma sem. Harmadrészt a kézműves iparművészet önértékelése is háttérbe szorult, az után az 1980 körüli fordulat után, mely a ’60-as évek végén lezajlott, az egyes ágazatokban az anyagok, tulajdonságaik, a tárgy funkciójának vizsgálatát, új technikák kikísérletezését jelentő korszakváltást követően a szakmák mesterségbeli visszarendeződéseként fogalmazható meg. Nézzük meg tehát előbb azt a „nagy generációt”, melynek fellépte egybeesik Baudrillard könyvének (A tárgyak rendszere, 1968.) megjelenésével, mely a posztindusztriális társadalomba forduló nyugati civilizációról ad képet! Arról az állapotról, amelyben a tárgyak elvesztik jelentőségüket-jelentésüket, mégis uralják a civilizációt, s amikor az ellenkultúra ezért kivonul a tárgyak üres és agreszszív világából. A művészetben ezzel egyidejűleg bontakozott ki a konceptuális és a tárgyművészet, amelyek részben felhívták a figyelmet a jelenségre, részben felhasználták azt arra, hogy jelentősnek ítélt tárgyakat megfosszanak a jelentésüktől (dekonstrukció) illetve a művészetet megtisztítsák a kereskedelmi műtárgyaktól, harmadrészt viszont éppen visszaadták a tárgyaknak lehetséges (nem használati) funkcióikat (pop-art, fluxus). A 60-as évek végének ebben a kontextusában az iparművészet többféleképpen reagált a tárgyak megváltozott világára, illetve többféleképpen alakította azt. Születtek inkább műtárgynak nevezhető, alig vagy egyáltalán nem használható tárgyak (pszeudo-tárgyak vagy tárgymetamorfózisok, galériaművészet – Attalai Gábor meghatározása, 1981.), a technikák szerint megnevezett iparművészeti ágak többfajta redukcionizmusának következtében (Kemény és lágy, kiállítás a Műcsarnokban 1971-ben). Első példái Attalai Gábortól valamint Szilvitzky Margittól, Schrammel Imrétől, a textilművészetet más – konceptualista és feminista – módon megújító Szenes Zsuzsától származnak. Munkáik újonnan alapított alkotótelepeken, szimpozionokon készültek (Velem, Siklós), és hazai – de a részvételt tekintve nemzetközi – biennálékon lettek bemutatva. (1970-től fal- és tértextil biennálékat rendeznek Szombathelyen a Savaria Múzeumban, Pécsett kerámia biennálékat, a tárgyak gyűjtése ugyanott megoldott.) Ez a csoport a képzőművészetbe olvadt (Határesetek című kiállítás az Iparművészeti Múzeumban, ’79, rendezte Pogány Gábor), de a két művészet nem vált eggyé. Amint például 1976ban a chicagói Contemporary Arts Centerben kiál-

bizonyította, noha házilagos kivitelben készült. Formavilága az akkor az organikus és geometrikus formák összhangját megtaláló képzőművészetéhez volt hasonló, amint a kiállításon bemutatott építészeti példa (Makovecz – Gerle – Sáros: A mozgásformák című pályázat plakátja, 1969) is a konceptuális és organikus valamint tervezői gondolkodás összhangját reprezentálta. De nem szerepeltethettük például a keramikus Polgár Ildikó már szakmai és társadalmi-kulturális, valamint feminista reflexióként is felfogható Asztali csendéleteit, mivel később, az 1970-es években születtek. A biedermeier kor ipari designjának megkövesedettségére, mely a neoavangárd idejének tömegkultúrájában nálunk még mindig honos volt, ezekkel a kerámiasütikkel és -újságokkal együtt kiégetett porcelán kávéskészletekkel hívta fel a figyelmet alkotójuk. Gesztusa akkor válik érthetővé, ha tudjuk, hogy a ’60–70-es évek Konyhaprogramja (Pohárnok Mihály) sosem tudott megvalósulni, és az első, szocialista mustrák nélküli Saturnus étkészlet (Horváth László) is csak hosszas küzdelmek árán került ipari kivitelezésre (1972–75.). De érdemes megemlíteni, hogy a képzőművészet hasonló önreflexiója része volt a kiállításnak. Adva volt tehát 1970 körül egy közös helyzet és lehetőség a design, a képző- és iparművészet számára, amivel esetleg át lehetett volna törni a szocialista kultúrpolitika, gazdaságpolitika korlátait, vagy maradni – mint a képzőművészek tették – tiltott ellenkultúrának. Ez, együtt, nem történt meg, amint megtörtént a – természetesen nem szocialista – nyugaton. (Megjegyzem, hogy 1980-as gondolatainkhoz hűen úgy az 1993-as Variációk a Pop artra, mint a 2000-es Nőművészet Magyarországon 1960–1990. című kiállításokon – ha a designt nem is, de – a képző- és iparművészetet egyben mutattam be.) 1972-ben már monográfiája született a nyugati művészet tárgyművészet néven összefoglalható új ágának (Willy Rotzler: Objektkunst. Von Duchamp bis Kienholz), mely a szobrászat, festészet és grafika messzi múltba vesző története mellé a legújabb kor első saját, közös művészeti ágának (ti. a szobrászat, festészet és grafika mellett) rövid, de „tárgyakban” gazdag és eseménydús történetét állította. Tehette, hiszen a tárgyművészet eszközei, technikái és módszerei (kezdetben a kész tárgy, kollázs, öszszeállítás) merőben eltértek a 20. század eleji festészetétől, szobrászatétól és az iparművészetétől is. És megvolt mögötte a művészet egységes, kortársi szemlélete. Tárgy és művészet többrétű, nem csak a megszokott, iparművészeti összefüggéseiről ezért érdemes beszélnünk. 121

ESEMÉN Y TÁR – Keserü Katalin: A képző- és az iparművészet közti viszony

lításon jelentek meg a pszeudo-tárgyak, elmosva a határokat a kortárs művészet közössége jegyében, nálunk a kortársinak mondható képzőművészet tiltott volta sem ilyen intézmények létesítését, sem közös kiállítások rendezését nem tette lehetővé. És noha az iparművészeknek szabad útjuk volt mind a kísérleteket, mind a nyilvánosságot tekintve, hasonlóképp gondolkodó képzőművész társaikat nem hívták soraikba. Pedig számtalan alkalommal kinyilvánították munkáik képzőművészeti jellegét, kölcsönözvén a képzőművészet auráját, melyet ez az autonómiája, ellenzékisége és folytonos megújulása révén (is) küzdött ki magának. (A képzés is, a legutóbbi időkig, amikor a MOME megszületett, elkülönült.) Egyúttal a nyugaton folytatta hódító útját a design termelési stratégiája, aminek következtében ott „hobbitevékenységgé” alakult a kézműves tárgykészítés jelentékeny része. Magyarországon egykor az Iparművészeti Tanács (1955.) lett volna hivatva a szocialista gazdaságon belül az iparművészeti tervezés és a gyártás folyamatát összehangolni. A Tanács Ipari művészet című könyve hamarosan (1960) be is számolt az eredményekről. Mint tudjuk, akkoriban reklám nem volt, csak politikai, és akadozott az iparfejlesztés, a maradi szemléletű gyárak ódzkodtak a tervezőktől, így az Iparművészeti Főiskola újonnan végzett tervezőinek helyzete kilátástalanná vált. Az első magyar ipari formatervezői kiállítás mégis létrejött 1968-ban, mégpedig kortársi módon gondolkozva, a reklámot is beépítve a tervezői munkafolyamatba, Koczogh Ákos szervezésében. A tervezők küzdelmeiről, a tervezőművész státuszáról, az Iparművészeti Múzeum gyűjtési feladatáról szólt viszont Fekete György tanulmánya, Az iparművészet lehetőségei és jövője, 1972. Az Iparművészeti Múzeumban akkor lelkesedéssel megalapították és gyarapították a design részleget. A kortárs magyar muzeológia sajnálatos eseményének és talán pótolhatatlan veszteségének tarthatjuk, hogy ez egyszer csak megszűnt és szétszóródott. 1980-ban, amikor Nagy Ildikóval tettünk egy, a chicagóihoz elvben hasonló kísérletet: a Tendenciák című kiállítás-sorozatban, az Új művészet 1970ben címmel nyílt kiállításon együtt szerepeltettük a képzőművészekével az említett iparművészek munkáit. (A képzőművészek anyagát még akkor is cenzúrázták, így a kiállítás hiányosan nyílt meg.) Mi több, Borz Kováts Sándor lámpáit is bemutattuk az Iparművészeti Múzeumból (Vargánya lámpacsalád). Születése ugyanis művészettörténeti esemény volt (1966-69): a hazai design érettségét

ESEMÉN Y TÁR – Keserü Katalin: A képző- és az iparművészet közti viszony

E témában egyetlen kiállítás és katalógus jelent meg nálunk (Andrási Gábor: 101 tárgy. Objektművészet Magyarországon 1955-l985. 1985 – a Craft és Design kiállításon szereplő művészek közül Bajkó Anikó, Gulyás Kati műveivel a számos képzőművészé mellett) – leszámítva természetesen cikkeket és tanulmányokat, melyek egy-egy mű vagy műcsoport kapcsán erre a kérdésre is kitérnek. Az ilyen kiállítások ritkaságának oka talán maga a magyarországi művészet, mely az 1950-es évekig szinte semmi érdeklődést nem mutatott a tárgyak „művészetbe emelése” vagy a művészet tárgyakra kiterjesztése iránt. (A festészetben az Európai Iskola tagjainál módosult-tárgyiasult a hordozó felület, jelentéstöbbletet is eredményezve /Korniss Dezső újságpapírra festett Illuminációi, Bálint Endre talált faelemekre festett képei/.) És talán a tárgyias iparművészetet a képzőművészettől máig külön tekintő művészettörténeti szemlélet is. A művészet tárgyhasználatával egyidejűleg a (mű)tárgyak újraértelmezése is lezajlott. Ha a tárgy meghatározásánál a Magyar értelmező szótárt vesszük alapul (Akadémiai Kiadó, 1989: természeti és használati tárgyak), és kiegészítjük Moles: A giccs pszichológiája című könyvének tanulságaival, a készített tárgyat használati funkciót betöltő tárgynak kellene felfognunk. Ezt a meghatározást azonban elégtelennek nyilváníthatjuk a művészet ismeretében. A műalkotás-fogalom szerint ugyanis, ahogy a klasszikus értelemben vett műalkotásról Fülep Lajos 1911-ben fogalmazott, az egyenlő távolságra van múlttól, jelentől, jövőtől – metafizikai ideje van. (Ami a posztindusztrialista design-tárgyról nem mondható el, hisz a terv szerint ez a történeti időhöz kötődik. Vizsgálódásaink köréből tehát ezt törölhetjük, azért is, mert nálunk ilyen nem volt.) Az első, tárgyat tartalmazó képzőművészeti mű (1912.) alkotója, Picasso a törzsi művészet tárgyainak vallásos (rituális-mágikus) funkciójából eredő metafizikai lényegét emelte ki, ellenkezve a tárgy szekularizált, profán felfogásával (erről bővebben a Primitivism in the 20th Century Art című katalógusban, New York, 1985.). S nemcsak a törzsi művészet alkotásai, de más, hasonló, mágikus funkciójú tárgyak (Rotzler felsorolásában a szuvenírek, ereklyék, amulettek, talizmánok és természeti tárgyak) is jelzik, hogy felruházhatók metafizikai karakterrel, s így nem bontják meg a klasszikus művészetfogalmat (gondoljunk például Brancusi egyenértékű és kiállításonként felcserélt talapzataira és szobraira, Edith Balas interpretációja szerint). A tárgyaknak a pop- és ellenkultúra által újra felfedezett kultikus vagy mágikus funkciója a képi és 122

szobrászi tereket többértelművé tette. Ma pedig a tárgyba beleértjük – a recepcióesztétikának megfelelően – a be- és elfogadását is. Egyrészt – miként Andrási Gábor továbbgondolta Walter Benjamin aura-elméletét – a tárgy kiválasztásának vagy a rábukkanásnak aktusa, mint szellemi tevékenység a műtárgyakat jellemző aurát vonhat a tárgy köré. Másrészt figyelembe vehetjük Christopher Greennek azon megállapítását, hogy a 20. század művészetét az ellentmondások elfogadása és kedvelése jellemzi (Art in France 1900–1940, New Haven – London, 2000.), ami értendő arra is, hogy a jelenségeket egyszerre önmagukként és másnak is tekinthetjük, hogy e két identitás folyton átmegy egymásba, s így nem kiszámítható, nyitott végű folyamatok az alkotások és a befogadás is, az ecói nyitott mű-fogalomnak megfelelően. És ma már számolnunk kell a feminista kritika egyik sajátos hozadékával is a tárgyszemléletben, s ez éppen a tárgyias látásmód kritikája, ami a lacani pszichológiában és a francia egzisztencializmusban gyökeredzik, s a világban létezőket alanynak tekinti. Ezek szerint mondhatjuk, hogy a készített tárgyakkal kapcsolatos mentalitásunkban eszköz-voltuk, azaz a civilizáció prakticista-materialista szemlélete nem kizárólagos. Már csak azért sem, mert egyidejűleg különböző kultúrafelfogások léteznek, amire az egyetemesség mára már nem csak a nyugati civilizációt illető, hanem tágabb, antropológiai értelmű fogalmának jegyében hivatkozom. Az 1972-es müncheni Weltkulturen und moderne Kunst című kiállítás és Paul Feyerabend tudományra vonatkoztatott kitekintése a nem nyugati kultúrákra (Wissenschaft als Kunst) áll ennek hátterében. Az egyik kultúrafelfogás szerint ugyanis a kultúrát a használati tárgyak jelentik, míg egy másik szerint alapvetően a vallás és a művészet mint szimbolikus tevékenységek hozták azt (és tárgyait) létre. Eszerint ember és tárgy anyagias viszonya mellett létezik szellemi, esztétikai és érzelmi természetű, kényszer és birtoklási vágy nélküli viszonyuk is, sőt egy tárgy is képes „adni”, ami nyilván annak függvénye, mit kapott ő maga a készülése, léte vagy kiválasztása közben. (A 19. századi iparosodással és sorozatgyártással párhuzamosan bontakozott ki a kézzel készített tárgyak esztétikája, erkölcs- és társadalomfilozófiája is /John Ruskin, William Morris/, ami – a modern kort jellemző ellentmondások együttélése szerint – visszahatott a tárgyak ipari előállítására, a design megszületésére.) Enélkül elképzelhetetlen lenne a két legfontosabb, élet- és alkotói viszony ember és tárgy között.

Az iparművészet önértelmezésében az analitikustudományos szemlélet elválasztja ugyan a képzőművészeti tárgytól az iparművészetit, de tárgyainak „fizikai használhatósága” mellett a szellemit is hangsúlyozza (Fekete György, 1981.). A szerző úgy gondolta (említett, 1972-es írásában), hogy „Iparművészet és tervezőművészet egygyökerűek.” Ez az alapja a Design című 1992-es könyvnek is (Magyar Design Kulturális Alapítvány kiadása), mely a rajzfilmtől a fotón át a ruha- és színpadtervezésig mindent designnak nevez. A tárgyművészetnek tulajdonított új létmód: az environment vagy installáció pedig (Nemzetközi szürrealista kiállítás, Párizs, 1938.), az időben (és térben) felfejthető összefüggések negyedik dimenziójával, egyenesen tekinthető iparművészeti eredetűnek: a környezettervezés (belsőépítészet) folyományának, önálló művészeti ágnak. A tárgyi világ (művészet) környezetet alkotó és önálló tárgyakra (vagy tágabban, nem csak a tárgyiasult alkotásokra gondolva: művekre) oszthatóságát már 1983-ban Fekete György is megfogalmazta, igaz, az iparművészeten belül elmélkedve. Gondolatmenetét folytatva: ha a művészeti ágakat nem a technika, hanem a műalkotások létmódja szerint különböztetjük meg két- és háromdimenziós, kinetikus és virtuális tárgyakként illetve a térbe kiterjeszkedő együttesekként, ezek az ágazat-fogalmak mind a képző- és iparművészetben, mind a designban érvényesnek látszanak, ismét csak összevonva a művészeteket. (Ezzel persze az előbb említett tárgyművészet mint művészeti ág is beleolvad a nagy egységbe.) A művészetek egységét tekintve tehát újra felvehetnénk a ’80 körül elejtett szálat. Annál is inkább, mert az ipari formatervezés jövője változatlanul bizonytalan nálunk. A Magyar Design Kulturális Alapítvány ugyan kiírt egy design-pályázatot 1996-ban (Lépés a jövőbe, Műcsarnok), de az ennek bevezetőjébe foglaltak szerint a külföldről beözönlő árutömeg, fogyasztói kultúra és piaci agresszivitás nemcsak elsöpörte a hazai ipart, de szemben is áll értékrendünkkel, a helybéli gyártók és kereskedők fantáziájával. Az akkor még mindig modern (és nem posztmodern) módon kialakított design-stratégia az innovációt, designt, marketinget összefüggésükben tekintette, innováción értve nemcsak a termék, de a technika, a szolgáltatás, terjesztés technikai megújítását, azaz a kutatás-fejlesztést, kísérletet, kockázat-beépítést is. Ma tehát, mikor a hazai ipar megszűnni látszik a globalizációnak nevezett posztmodern kolonializációban, a szellemi tevékenység egész területe ítéltetne kihalásra, azzal az értékrenddel együtt, mely a sajátos társadalmi és geopolitikai

helyzetnek köszönhetően Magyarországon megmaradt, és amit a tárgyak siettetett elévülésének a termékkoncepcióba be nem építésével jellemezhetünk. Azaz a tárgyak jelentősége és jelentése megmaradásával, ami a Craft és Design című kiállítás legfőbb témája és mondandója, köszönhetően a kézműves (ipar)művészet túlélésének a régióban. A román Magda Carneci szerint noha hasonló eredményeket hozó, de egészen más okokból és szálakból szövődő jelenségek mutathatók ki a társadalmi, művészeti gondolkodásban Kelet-Európában és a Nyugaton, s így érdemes esetenként valamely jelenség kelet-európai megfelelőjéről önállóan beszélni (Art of the 1980s in Eastern Europe, 1999.). Gondolata kitágítható és kiterjeszthető a nem-nyugati kultúrákra is. Carneci esettanulmánya egy román példáról: a neo-bizantinizmusról íródott. Azt állítja, hogy a közép-európai konzervativizmus megőriz olyan európai értékeket, amiket a Nyugat újrafelfedez, s érvényesülésük egyidejű (mint például a továbbélő premodern kulturális és spirituális modelleké és a modernizmus spiritualizmusáé, amit éppen a 80-as években összegzett egy nagy amerikai kiállítás: The Spiritual in Art). Érdemes tehát nem utólérni? Nem veszteségnek tekinteni a lemaradást? Létezik „harmadik út” a világdesign és a tárgynélküliség közt? Ennek megválaszolását javasoltam volna Takács Imre főigazgatónak néhány évvel ezelőtt, amikor kiállítási javaslatot várt tőlem. Előképem akár a Pompidou központ ’60-as évek-kiállítása, Peter Noever bécsi iparművészeti múzeum-koncepciója és a Milan Knizak által újrarendezett prágai Nemzeti Galéria is lehetett volna, azaz a három művészet (képző- és iparművészet, design) összehozása. Összefűzi-e vagy elválasztja őket a társadalmi tematika, melyhez történetileg – különbözőképpen, de – mindegyik kötődik? Adja-e önmaga kritikáját, reflektál-e önmagára vagy történetileg kialakult fogalmára bármelyik is? Lépésenként, az iparművészet nézőpontja felől összegyűjteni, bemutatni és feldolgozni mindazt a szellemi értéket és eseményt, ami a 20. század második felében született Magyarországon. Addig, amíg még élnek a kezdeményező mesterek, s az ő tanácsaik mellett. Hogy tisztábban lássuk jelen helyzetünket mint kiindulópontot. Kérdés, hogy az Iparművészeti Múzeum erre készen áll-e, vagy inkább egy modern művészeti múzeum/kiállítóhely egyik feladatává kellene-e tenni, egy nagy projekt keretében, melynek kurátori posztját ezennel – az elmondottak alapján – kisajátítom. 123

ESEM ÉNYT Á R

A Z O RFEUSZ TÁ R SU LA T O SLÓ B A N Színház mákos tésztával Elgondolkodtató darabot láttunk a tatabányai Orfeusz társulat előadásában. Spiró György 1996-ban, a forradalom 40. évfordulójára írta Kvartett című színművét, de most is épp olyan aktualitással bír, mint tizenkét évvel ezelőtt. Ma is sokan élnek szűk lakótelepi konyhákban, ma is sokan küzdenek szűk életükben a múlttal, vesztett reményeikkel, a kilátástalansággal. A történet tulajdonképpen egyszerű: egy amerikás magyar negyven év után visszatér Budapestre, hogy meghálálja egykori jótevőjének azt, hogy megmentette a letartóztatástól. Hiába a közös múlt, értetlen idegenként találkoznak a panellakásban. Az Öreg tagadja jótettét, a feleség nem ért semmit. A vendég szintén nem ért semmit, nem fogja föl, hogyan formálta eddigi élete a házaspárt, hogyan változott meg ő maga is. Az Öreg csak az Ejurosportot nézi, a Feleség csak a mákos tésztát kínálgatja, a Vendég csak a pénzét lobogtatja. Majd megérkezik a házaspár lánya, a Nő, aki rögtön fölismeri a helyzetet, és gátlástalanul ráveti magát a Vendégre, illetve a pénzére. Kétségbeesetten kapaszkodik a lehetőségbe, hogy kicsorbult életét új útra terelje, ennek érdekében még a saját lányát is ajánlgatja a Vendégnek. Hiába. Teljes a kudarc, egyikük sem tud kilépni saját – maga, vagy a körülmények alkotta – ketrecéből, nem tud szót érteni a másikkal. Az Öreg ex-ávósként kitart régi eszményei mellett, pedig soha semmi haszna nem volt ebből, még akkor sem tudta kihasználni helyzetét, amikor lehetett volna. A vendég az egyetlen, aki lép egyet: belátja, hogy az ő hálája alkalmatlan, amerikanizált gondolkodása áttörhetetlen falba ütközik – elmegy. Ő is kisemmizett emberként távozik, hiszen amire évekig készült, ami tartalmat adott az életének, nem sikerült. A darab komédia, végig is nevettük az előadást. Csak utólag gondolkodunk el rajta, hogy amit láttunk, egyáltalán nem volt mulatságos. A mondatokon nevettünk, nem az embereken, az életükön, hiszen ezek az apró életek még tragédiának sem foghatók föl. Talán ez az igazi tragédiájuk? 124

Az előadás után otthoni mákos tésztát kaptunk, és sokáig beszélgettünk a színészekkel és László Tibor rendezővel a társulat múltjáról, jelenéről. Az Orfeusz Társulat a régi bányász színház utóda. Amíg működött a bányaüzem Tatabányán, évtizedekig támogatta a színtársulatot, képzőművész köröket, és más kulturális tevékenységet. A 80-as évek végén megszűnt mindez, a színtársulat is föloszlott. Hosszú szünet után, 2004-ben, a Bányász Színpad alapításának negyvenedik évfordulójára a társulat alapító tagjai gálaelőadást szerveztek a korábban előadott darabok részleteiből. Olyan sikerük volt, hogy mindnyájan úgy gondolták, föl kell éleszteni a társulatot. László Tibor 1969-ben csatlakozott a színkörhöz, és 2004 óta megint rendezője, dramaturgja a társulatnak. Építészi diplomája mellé dramaturg diplomát is szerzett. Ő választja ki, szerkeszti és rendezi a darabokat, kiosztja a szerepeket, és díszletet is tervez. – Ez rengeteg munkát és időt igényel, hogy tudnak próbálni, hogyan tudja összetartani a társulatot, kapnak-e anyagi támogatást? – Hetente kétszer próbálunk, a kedd és csütörtök este a színházé. Ez nemcsak a társulat tagjaitól, de családjaiktól is sokat követel. Az is előfordul, hogy valaki nem tud megjelenni a próbán, de a színház iránti érdeklődés, a lelkesedés tartja életben a társulatot. Persze, van ebben egy kis exhibitionizmus is… A legtöbb darabot fél évig próbáljuk, a Kvartett kivétel volt, arra az 56-os évforduló miatt csak három hónapunk volt. Nem kapunk semmiféle állandó támogatást, de vannak művelődési házak, ahol ingyen próbálhatunk, és előadásokat is tarthatunk. Néha lehet pályázni is támogatásra. Az is előfordul, hogy a Tatabányai Színháztól kapunk kölcsön díszleteket, kellékeket. Vidéken is játszunk, ilyen alkalmakkor az utazás, szállítás költségeit fedezi a vendéglátó helység, honoráriumot nem kapunk. Most már kialakult egy olyan ismeretségi körünk, amely szívesen látja

az előadásainkat. Néha mostohább körülmények között játszunk, akkor az adott lehetőségekhez igazítjuk a színpadképet. Oslóba sem hozhattunk díszleteket, ezért próbaként még otthon eljátszottuk a Kvartettet függönyökkel jelzett színtérben. Remélem, az oslói közönséget sem zavarta a jelzésszerű díszlet. – Hány tagú a társulat, hogyan lehet elérni, hogy mindenki kapjon szerepet? Milyen alapon választ darabot? – Az aktív tagok létszáma változó, 20-30 között van, minden korcsoportot képviselnek. Miután amatőrök vagyunk, úgy választok darabot, hogy el tudjuk játszani. Figyelembe kell venni a tagok egyéniségét, milyen szerep állhat közel hozzájuk, milyen közös tulajdonságaik vannak a figurával. Amit a hivatásos színészek megtanultak, amit színészi technikával tudnak megformálni, azt nekünk magunkból kell kihozni. Csak vidám darabokat választok, mert a mostani magyarországi viszonyok között mást szinte nem tudunk játszani, és csak komédiákra jön a közönség. Drámákra nem kíváncsiak az emberek. Azokat átélik a mindennapokban. Fontos, hogy előbb-utóbb mindenki színpadra kerüljön, ne legyenek „sztárok”, ne legyen sértődés. Nem a szerep nagysága számít, a darabban való részvétel a lényeg. Persze a rendezés, szerepfelfogás így is ad vitákra alkalmat, előfordult, hogy napokig nem beszéltünk egymással ilyesmik miatt. Végül mindig megbékélünk, mindenki fontosnak tartja az előadást, és azt, hogy a legjobbat tudja nyújtani. Én a darab keresését, a dramaturgiát, a színpad tervezését, az előkészületeket szeretem a legjob-

ban, ezeket találom a legizgalmasabbnak. A rendezés már munka, amibe néha bele lehet fáradni, ilyenkor kell egy friss szem segítsége. – Van-e lehetőségük szakmai továbbképzésre? Van-e előadásaiknak visszhangja? – A fiatalabbak nyaranta színjátszó táborokban képezhetik tovább magukat. Társulatunk részt vesz az amatőr színház-fesztiválokon, ahol szakmai zsűri értékeli a produkciót. Megnézzük egymás előadásait, megbeszéljük azokat, sokat lehet tanulni ilyen alkalmakkor. Persze az országban működő több ezer amatőr színjátszó csoport különböző színvonalat képvisel, például egy kis falu színköre egészen más feltételekkel dolgozik, mint egy nagyobb városban működő társulat. Előfordul, hogy a tatabányai helyi újság és televízió is megemlíti az előadásainkat. Hozzáfűzzük, amit László Tibor szerényen elhallgatott: a Kvartett előadása a Magyar Szín-Játékos Szövetség zsűrijétől 2006-ban ARANY minősítést kapott. 2007-ben pedig a tatabányai Orfeusz Társulat kapta a Paál István Diplomát a Magyar Szín-Játékos Szövetség döntése alapján.*1 Mindnyájunk nevében további sikereket kívánunk az Orfeusz Társulatnak! Kesselbauer Gyöngyvér * A Magyar Szín-Játékos Szövetség (MSZ-JSZ) hivatott az ország amatőr színjátszását koordinálni és minősíteni. Az „arany” minősítésű produkciókból évente kiválasztanak egyet, mint az év legjobb amatőr színházi előadását, és azt díjazzák a Paál István Diplomával. (Paál István – 1942– 1998. – a Szolnoki Szigligeti Színház főrendezője volt.)

125

ESEM ÉNYT Á R

Székely András Bertalan

E GY TÁ RSA D A LO M K U TA TÓ M Ű V ÉSZ KIÁ LLÍTÁ SÁ NA K M A R G Ó JÁ R A * Mi minden fér meg egy személyben?1 Olyan festőt köszönthetünk e tárlaton, akiben, tudathasadás nélkül, több én is lakozik. Többé-kevésbé mindannyian így vagyunk ezzel, de már jóval kevesebben azok, akik e többes énjüket alkotássá is tudják transzformálni. Demeter Zayzon Mária tudományos kutató, szociológus és köztisztviselői pálya után ment nyugdíjba az évtized elején. Édesanyja ősei, az uzoni Zayzonok Apaffy Mihály fejedelemtől kapták a nemesi címet 1674-ben, Fogaras várában. Édesapja, Dr. Demeter János, pedig jogászprofeszszor, a háború után Kolozsvár alpolgármestere is volt, akit nagybátyjával, Demeter Bélával együtt az 50-es években koncepciós per áldozataként bebörtönöztek. Mária, a kolozsvári Babeş-Bolyai Tudományegyetemen kezdett s a bukaresti Tudományegyetemen befejezett tanulmányai után, filozófia szakos tanári oklevelet szerzett 1966-ban. Ezt követően két évtizedig a Román Tudományos Akadémia kolozsvári fiókintézetének, a Társadalomtudományi Kutatóközpontnak a tudományos munkatársaként migrációs, társadalmi mobilitási és mass-média kutatásokat végez, közben könyvszociológiából doktorál. Váczi Margit és Gedeon Zoltán kolozsvári mesterek tanítványaként, művészeti iskolát is elvégez, tagjai közé fogadta a Kolozsvári Magyar Amatőr Művészek Egyesülete. 1986-ban áttelepülve Magyarországra, először a budapesti Állami Gorkij Könyvtár (ma: Országos Idegennyelvű Könyvtár) Nemzetiségi Kutatócsoportjának munkatársa – engedtessék megjegyeznem: azóta állunk szakmai, baráti kapcsolatban –, majd 1991-től szellemi szabadfoglalkozású. 1993-1996 között a Budapest Kőbányai Önkormányzat Polgármesteri Hivatalban az Emberi Jogi – Kisebbségi Csoport csoportvezető tanácsosa és PHARE projektvezető. 1996-tól öt évig a Nemzeti és Etnikai Kisebbségi Hivatal szakmai főtanácsosaként a dokumentációs * Megnyitó beszéd Demeter Zayzon Mária képeinek kiállításán, a Belváros-Lipótvárosi Nemzetiségek Házában, 2008. november 22-én.

126

részleg összefogása mellett, a hivatal honlapjának a megalkotása és szerkesztése fűződik a nevéhez. Szociológusként egyfelől tehát jól megismerte a Romániában együtt élő nemzetek társadalmi viszonyait, áttelepülve pedig, ezzel a tudományos felvértezettséggel vetette bele magát a maradék Magyarország kisebbségeinek a tanulmányozásába. E kutatómunka eredménye négy tanulmánykötet. Az elsőt Komárom-Esztergom megye német és szlovák településein végzett terepmunkája eredményeképp írta 1993-ban, amelyért egyben a neveléstudomány kandidátusa címet is elnyerte. Ezt követte a következő évben a budapesti népesség mindmáig legteljesebb nemzetiségi-etnikai arculatának a feltérképezése, beleértve a honos népcsoportokat és bevándorlókat egyaránt. 2002-ben azután az egész addigi pályájának keresztmetszetét adó, tanulmányait, cikkeit tartalmazó könyvet tett közzé, Kisebbségek – közösségek határon innen és túl címmel. S mivel a kisebbségkutatáson kívül szakterülete a tömegkommunikáció és internet szociológiai vizsgálata, öt éve szintén egyedülálló kötettel rukkolt elő a kisebbségek a világhálón témakörében. Anyanyelvén kívül öt nyelven: angolul, franciául, románul, németül és oroszul beszél, illetve olvas, ami széleskörű szakmai és általános műveltségének egyik titka. Ne csodáljuk tehát, ha falukutatóként szenvedélyes gyűjtőjévé vált a népi kerámiatányéroknak, kultúrantropológiai kutatómunkája eredményeképp tanulmányt ír ezekben a hetekben az oroszlán szimbolikus ábrázolásairól az egyes művészeti ágakban, és – nem utolsósorban – nagymamai feladatokat is ellát. Gyermekkori rajzai után évtizedekkel, a nyugállományba vonulása után, nyugat-európai utazásai során érett meg benne az elhatározás, hogy a korábbi művészeti tanulmányai révén elsajátított ismereteket átteszi a gyakorlatba. Elsősorban olajfestményeket készít, számuk már közelít a kétszázhoz. Nem csupán az említett tányérok, hanem a népi kultúra, a népélet más vonatkozásai is megjelennek képein. Rusztikus és természeti tájak,

rozza meg, ugyanakkor új és változatos technikákkal kísérletezik. Kálóczy Katalin egy korábbi kiállítás-megnyitóján úgy jellemezte, mint aki „szabadon választ belső törvénye, belső szabadsága, belső értékrendje szerint, mely utóbbinak a középpontjában a szépség áll (…) S hova jutott el a festő? Rakás falucskába, fölsejlő, otthonos falusi templomok és görbe körtefák közelébe, ismerős fák szegélyezte sétatérre, havas téli tájba. Demeter Zayzon Mária útitársa pedig az a derű volt, amely pazar csokrokat színezett a festőasszony korsóira is.” Kívánom, hogy ezt a szépséget és derűt vigyék magukkal Önök is e hangulatos világban tett látogatás után. És köszönjük a művésznek, hogy betekintést engedett a szülőföldjén s a nagyvilágban tett lelki és valóságos utazásaiba, Takács Éva népdalénekesnek pedig azért, hogy hegyipatak-csobogású hangjával is megidézte a két nép együttélésének terrénumait.

127

ESEMÉN YTÁR – Székely András Bertalan: Egy társadalomkutató művész kiállításának margójára

városok, életének helyszínei elevenednek meg Demeter Zayzon Mária vásznain. Kolozsvárt és Leányfalun textiles kiállításokon is részt vett. Tavaly Zebegényben, néhány hónapja pedig a kőbányai Pataky István Művelődési Központban rendezték meg önálló festészeti tárlatát. A mai alkalomra – lévén meghívója a fővárosi román közösség –, számos erdélyi képét válogatta össze. Az egyes tájakat, településeket bemutató festmények között kifejezetten a románsághoz köthető témák is megjelennek, így besztercei, szilágysági vagy révi korsók, a juhaikat legeltető csobánok, avagy a Nyugati Érchegység bányászfaluit bemutató alkotások. Természetesen szülőhelye, Kolozsvár és más erdélyi magyar vidékek inspirációival is találkozunk az anyagban, de nem kevésbé érezte fontosnak az idegen tájakon szerzett benyomásait megosztani velünk. Önmagát a nagybányai festőiskola kései folytatójaként hatá-

ESEM ÉNYT Á R

Tóth Zsuzsanna

ÚJ K O MÉD I Á K Drámaírói pályázat – pályázati eredmények A Magyar Művelődési Intézet és Képzőművészeti Lektorátus a Reneszánsz Év 2008 tiszteletére – az OKM Reneszánsz Iroda támogatásával, a Magyar Bábjátékos Egyesület, a Magyar Drámapedagógiai Társaság, a Magyar Szín-Játékos Szövetség, és az Országos Diákszínjátszó Egyesület szakmai együttműködésével – nyilvános pályázatot hirdetett. A cél az volt, hogy a gyermek-, diák- és felnőtt amatőr színjátszó csoportok és /vagy bábcsoportok által játszható új színpadi művek szülessenek, kortárs, XXI. századi megfogalmazásban. Pályázni Mátyás-mesék és legendák dramatizálásával, a reneszánsz kort idéző témák dramatikus kibontásával, illetve reneszánsz kori színművek amatőr színpadra alkalmazásával lehetett. A beérkezett pályázatok színes palettát mutattak, a beküldők között színjátszós berkekben ismert és ismeretlen nevek egyaránt akadtak – határainkon belülről és túlról. A pályázati kiírás nagyon megkötötte a bíráló bizottság kezét, a beküldött pályaművek között ugyanis, amelyeket „jeligés” állapotukban, tehát még az ismeretlenségbe burkolva kerültek a zsűrorok elé, sok jó írás volt, amelyről a vizsgálódások során kiderült, már bemutatásra került darabokról van szó. Így fájó szívvel le kellett mondani néhány szerző díjazásáról. Ám a pályázatot meghirdető Magyar Művelődési Intézet és Képzőművészeti Lektorátus keresi a módját annak, hogy a legjobb, az amatőrök számára jól játszható darabok bekerüljenek a díjazott művekből válogatott kiadványba. A pályázat kiírói által delegált szakemberekből álló zsűri 2008. november 4-én hozta meg döntését, mely szerint az alábbi díjak kerülnek kiosztásra:

Báb kategóriában a zsűri nem talált a feltételeknek megfelelő, díjazható pályaművet. A zsűri által megjelentetésre javasolt (már bemutatott) további pályaművek: Bozai Éva – Adorján Viktor: Oda az igazság? (Aranyigazság jeligére) Németh Ervin: Ki itt a király? (Szürke kisegér jeligére) Jancsó Sarolta: Kalandria (Galambvirág jeligére) Krain Edina: Mátyás király bolondos bolondja (Kár, kár jeligére)

gyermek színjátszás kategória I. helyezett: Németh Ervin – Pápa Jelige: Szürke kisegér / cím: Hunyadi csillaga II. helyezett: Haraszti Mária – Pozsony Jelige: Median / cím: A tök és a csikó III. helyezett: Kókai János – Budapest Jelige: A solymári csóka / cím: A solymári csóka III. helyezett: Frank-Sziklai Márta – Bozsok

Az ünnepélyes díjkiosztásra, nyilvános eredményhirdetésre 2008. november 7-én 16 órakor került sor. (Ez alkalommal osztották ki a Reneszánsz Év 2008. alkalmából „Kreatív reneszánsz – Reneszánsz módi” címmel meghirdetett pályázat díjait is, s nyitották meg a díjazott pályaművekből készült kiállítást. Az esemény helyszíne: a TEMI Fővárosi Művelődési Háza (cím: Bp., XI. ker. Fehérvári út 47.).

128

Jelige: Az ország vagy… / cím: Az ország vagy a világ közepe diák színjátszás kategória I. helyezett: Jancsó Sarolta – Budapest Jelige: Balláde / cím: Végzet II. helyezett: Horváth Tibor – Ajka Jelige: A fenőkő / cím: A fenőkő III. helyezett: Burns Katalin – Budapest Jelige: Mandula / cím: Malamud felnőtt színjátszás kategória I. helyezett: Kozsár Zsuzsanna – Kassa Jelige: Szerelemkoldus / cím: Hőség II. helyezett: Pruzsinszky Sándor – Budapest Jelige: Halhatatlan / cím: Oroszlánketrec II. helyezett: Németh Ervin – Pápa Jelige: Szürke kisegér / cím: A tobzódásnak veszedelme III. helyezett: Papp Endre – Zenta Jelige: Mátyás és Barbara / cím: A budai küldetés III. helyezett: Bósa Diána – Miskolc Jelige: Swharah / cím: Virágok

ESEM ÉNYT Á R

BÁ B SZÍNH Á ZI V I LÁ G N A P 2009. MÁ RCIUS 2 1 . Petr Matásek nemzetközi üzenete Egy igaz legenda Hosszú tűzcsík hasít keresztül az égen, majd a Világegyetem mélységébe vész. Újra megjelenik és ismét eltűnik. Prométheusz az, fáklyával a kezében. Fáradtan keresi a sötétségben, hogy kinek adhatná át. A fáklya Prométheusz kezében valójában egy Égő Báb. Az istenek ajándéka, akik a maguk tükörképét küldték el az embereknek, hogy el ne feledkezzenek róluk. Az ember pedig alázattal elfogadta, hogy a képmás az istenekre emlékezteti, ahogy elfogadta az istenektől való függőségének változását is. De felmerül egy probléma: nem hagyhatjuk figyelmen kívül az energia megmaradás törvényét. Akkor viszont el kellene fogadnunk, hogy az Égő Báb anyaga hamuvá válik. Szerencsére azonban a Báb nem szűnik meg létezni égés közben, tovább él azok hite által, akik átveszik. Így jön létre az istenek újrarajzolt képmása, az emberek által életre keltett tárgyiasult gondolat, amely megvilágítja az űrt, hogy ne érezzük magunkat oly magányosnak az Univerzumban.

Az emberiség tehát megtapasztalta a fény jótékony hatását, a tűz melegét, az alkotás szenvedélyét, az állandóság műalkotásban rejlő metaforáját és az összetartozás érzését, amelyre a szertartásos gondviselés pillanataiban az egymással megosztott térben emlékezünk. Itt a Földön az Égő Bábot, mint stafétát hordozzák a szerencsés emberek generációi, akik megperzselődnek ugyan, de nem égnek el a lángoló hőben. Ez egy véget nem érő futás az üzenettel, amely az idő végtelensége és korunk válsága ellenére változatlan. Az Égő Báb következő megjelenésének helye és alakja látszólag véletlenszerű, ismétlődő felbukkanásának okát csak az istenek tudják. Meglepetten bámuljuk azokat, akik elődeiktől hozzájutnak az Égő Báb stafétájához és hordozhatják a rájuk szabott táv végéig, hogy azután továbbadhassák másnak. Nem valószínű, hogy Prométheusz visszatér. Túl józanok vagyunk ahhoz, hogy észrevegyük. Ezért óvjuk azokat, akiknek lehetősége van hordozni és továbbadni az Égő Bábot! Ez az egyetlen esélyünk arra, hogy ne aludjon ki a tüze.

129

ESEM ÉNYT Á R

Barácius Zoltán

ÜDVÖ ZLET SZA B A D K Á R Ó L 1

„Ha álmodunk, álmodjunk merészet” – mondta Slobodan Marković, a Szabadkai Nemzetközi Gyermekszínházi Fesztivál „szülőatyja”, aki nagy-nagy odaadással, ügyszeretettel, áldozatkészen a távoli múltban, 1994-ben életre hívta azok találkozóját, azok világünnepét, akik készek voltak újra és újra, évről évre a felismerésnek azt a magasztos pillanatát fel-felidézni a város valamelyik színpadán, amely örök időkre belevésődött a gyermekek és az „örök fiatalok” szívébe, lelkébe. Slobodan Marković és Szabadka város világfesztiváljának a vendége volt az amerikai varázsló, a multitehetséges Jim Gamble is. Ő mondta egy sajtókonferencián: „Gondoljunk csak, drága barátaim, hölgyeim és uraim, gyerekek, arra a pillanatra, amikor valaha, valamikor nagyon régen, az idők mélyén valaki – egy gyermek netán, de az is lehet, hogy egy felnőtt – észrevette, hogy a kezében tartott göcsörtös-ágas botocska úgy mozdul, fel és le, jobbra meg balra, amerre forgatjuk, mint egy állat vagy egy ember. Ez volt a nagy felismerés! Valaminek, valakinek a felidézése, megjelenítése: „ide”, a jelenbe emelt távoli, múltbéli dolog, esetleg testet öltött mese vagy álom. Barátunk, Slobodan Marković kezében tartott botocska is megmozdult, varázsvessző lett belőle: mert merészet álmodni. Itt, ebben a szép városban olyan művészeti ág tesz ismét, ebben az évben is tanúbizonyságot a maga földgömbünket átszövő erejéről, amelynek létét sok helyütt még ma is egyedül a gyermektársadalomra korlátozzák…” Szabadkai Nemzetközi Gyermekszínházi Fesztivál / International Festival of Children’s Theatres… Megálmodóinak – nem vitás – óriási lelkesedésre volt szükségük ahhoz, hogy azokban az években, amikor már-már elhallgattak a múzsák ezen az égtájon, amikor „szétszedtük a babarongyot” a szomszédainkkal, valaki egy rendezvényt a művészet nemes találkozóhelyévé emelje, ahol mindenki bemutathatja a színpadon tudása legjavát. * A Szabadkai Nemzetközi Gyermekszínházi Fesztivál 2009ben május 17. és 23. között lesz.

130

El nem hallgatható: A legifjabb közönséget célozták meg az idelátogató művészek a korszerű színházi esztétika magas szintű vívmányaira támaszkodva, igényes repertoárja és számos színvonalas kísérőrendezvénye révén a fesztivál képes volt felismerni és a közönség elé tárni mindazt, ami napjaink gyermekszínházi alkotóit foglalkoztatja, ezáltal is hozzájárulva a hazai, az európai, de nagy mértékben a világ kreatív eszmeiségének gazdagításához ezen a területen. Eredeti elvei és célkitűzései, melyek a teljes alkotói szabadság felfogásából erednek, a fesztivált egyértelműen országunk és az egész NyugatBalkán egyik legjelentősebb kulturális rendezvényévé emelték/emelik, egy rendezvényé, melyet sokan támogatnak: elsősorban Szabadka város és a Szerb Köztársaság Művelődési és Tájékoztatási Minisztériuma. Mondjuk újra: világünnep! Már az első „randevú” népes volt. Megfordultak nálunk a magyarországi vendégek (Kolibri Színház, Budapest, az oroszok Szentpétervárról, a nyitraiak Szlovákiából, a szilisztraiak Bulgáriából, a krajovaiak Romániából, a varsóiak Lengyelországból, társulatok Szerbiából és Montenegróból, de látogatásukkal megtisztelték a fesztivált azok a művészek, akik sohasem fogytak ki az ötletekből, akiknek munkájában sohasem csökkent a színvonal, akik mindig tudtak újítani, álmot megszépíteni, valóságot átszínesíteni. Szabadka szívéhez szorította dr. Henryk Jurkowskit, Luka Paljetakot, Eva Farkasovát, Meczner Jánost, Radoslav Lazovićot, Viktor Klimcsukot, Kemény Henriket és másokat. „Vidékre” is elmentek a társulatok, leggyakrabban magyarok által lakott városokba, falvakba (Topolya, Ada, Zenta, Magyarkanizsa, Horgos, Csantavér stb.), a Szabadegyetem mozivá alakult át, a legkisebbek gyermekfilmeket nézhetnek, könyvbemutatókra, beszélgetésekre szólt a meghívó, röviden: színház, szellemi műhely volt minden évben – legalább öt napig – a város. Slobodan Marković fesztiváligazgató megfogalmazta a fesztivál céljait:

MADE in Hungary: – Kolbri Theatre, Budapest (1994, 1995, 1999) – Budapest Puppet Theatre, Budapest (1996, 1997, 2003, 2005, 2007, 2008) – Hattyú-Dal (Swan´s Song) Theatre, Budapest (2002) – Levendula Theatre, Pécs (1998) – Ciróka Puppet Theatre, Kecskemét (2000, 2004)

– Vojtina Puppet Theatre, Debrecen (2001, 2006) – Kövér Béla Puppet Theatre, Szeged (2008) Festival Grand Prix: – 1997 – Budapest Puppet Theatre, Budapest, Petrushka – Ciróka Puppet Theatre, Kecskemét Shadows „Little Prince” Award/Kis herceg díj: – Meczner János (2004) – Kemény Henrik (2007) Megható volt a találkozás Kemény Henrikkel, aki 25 évig volt tagja az Állami Bábszínháznak, de a vásári bábozáshoz, mint színházi hagyományhoz és régi bábjához, Vitéz Lászlóhoz, soha sem maradt hűtlen. A neki ítélt Kis herceg díjat 2007ben – betegsége miatt – már nem vehette át, de Szabadka a szívébe zárta a Mestert, bábfiguráit és megtartja örök emlékezetben, mint azt a művészt, aki mindenhova elment, ahova hívták, és mindenütt hatalmas sikert aratott emberségével, virtuóz technikájával. Végezetül: Szabadka városának legfőbb erénye a multikulturizmus: itt magyarul, szerbül, horvátul beszél a lakosság, amíg a fesztivál tart – a világ valamenynyi nyelvén. Megfordultak Szabadkán az albánok, az osztrákok, a bolgárok, a kínaiak, a csehek, az észtek, a finnek, a franciák, a németek, a görögök, a magyarok természetesen, az irániak, az izraeliek, az olaszok, a litvánok, a lettek, a mexikóiak, a moldvaiak, a lengyelek, a románok, az oroszok, a szlovákok, a spanyolok, a svédek, a svájciak, a törökök, az ukrajnaiak, a fehéroroszok, az üzbégek és az amerikaiak, valamint az egykori Yu-országok művészei. Mindenki az öröm és a szépség magvát hintette széjjel a színpadokon, a tereken, az iskolákban. Ittlétük csodát, csodákat teremtett, őszinte tapsot csikart ki a nézőkből, s mindez, ez a varázslat folytatódhat – mától az örökkévalóságig…

131

ESEM ÉN Y TÁR – Barácius Zoltán: Szabadkai Nemzetközi Gyermekszínházi Fesztivál

– bemutatni a gyerekek számára készült legkiválóbb és művészileg legjelentősebb hazai és nemzetközi színpadi műveket; – nemzetközi szinten hozzájárulni az új és megvalósított kultúrértékek népszerűsítéséhez és elismeréséhez; – közelebb hozni egymáshoz a népeket, megőrizni a nyelvi sajátságokat és kulturális másságot, mint közös értékeink forrását; – ösztönözni a kölcsönös megértés iránti igényt; – ösztönözni a tapasztalatcserét és alkotószellemű barátságokat kialakítani; – érvényesíteni a gyermekeknek szánt színházat, és általában a kultúrát; – lehetővé tenni Szerbia közönségének a hozzáférést a különböző korú és társadalmi hátterű gyermekeknek és fiataloknak szánt programokhoz. Mivel ezek a programok meg is valósultak a fesztivál megkapta Szerbia legmagasabb kulturális tevékenységéért járó elismerést, a rangos Vuk Díjat (2007). A fényesen mosolygó Pannon ég alatt, a termékeny bácskai földeken, tiszta szívvel, tárt karokkal üdvözölték a szervezők, Szabadka polgársága, a gyerekek a kedves barátokat, művészeket Magyarországról. Akkor, amikor felhúzták a fesztiváli lobogókat, amikor felgördültek a város színháztermeiben a függönyök és a nézők elé tárult az alkotói szellem varázslatos szépségű világa, gazdagítva az emlékek tárát, nemesítve a lelket, mindig az első sorban láttuk a magyarországi vendégeket.

ESEM ÉNYT Á R

A 2008-A S RE NESZÁ N SZ KAVALKÁ D O K G Á LA MŰ SO R A Reneszánsz kavalkád és gála A Magyar Művelődési Intézet és Képzőművészeti Lektorátus 2009. február 7-én (szombaton) rendezi meg a Gála-Kavalkádot, a Reneszánsz Év 2008 tiszteletére meghirdetett pályázatok és megrendezett események méltó zárásaként. A műsorfolyam keretében a Budai Vigadó épületében mutatkoznak be azok az együttesek, akik a tavalyi emlékévben vállalták, hogy reneszánsz műsorral készülnek fel, s előadásaikat bemutatták az országszerte megrendezett Reneszánsz Kavalkádokon. A Gála-Kavalkád megrendezésével a Magyar Művelődési Intézet és Képzőművészeti Lektorátus elismeréssel és köszönettel kíván adózni a nem hivatásos előadóművészet területein tevékenykedő személyeknek, együtteseknek, civil szervezeteknek. A Gála-Kavalkád 2009. február 7-én, szombaton 10 órai kezdettel, Intézetünk székházában, a Budai Vigadó épületében került megrendezésre. (Bp., I. ker. Corvin tér 8.). Délelőtti program 10.00 – 11.30 Színházterem Pinocchió Bábcsoport, Nyergesújfalu Mátyás király és az igazmondó juhász – bábjáték Újhold Együttes, Komárom Európai táncos örökségünk Meseláda Bábcsoport, Budapest Móra Ferenc: Az aranyszőrű bárány – bábjáték Orgoványi Golddance Tánciskola Reneszánsz táncok XXI. századi megfogalmazásban 11.30 – 12.30 Színházterem Weiner Leo Konzervatórium Reneszánsz Triója, Budapest Saltarello Gyermek Táncegyüttes, Csonkahegyhát Táncszínházi produkciók – reneszánsz táncok Gyermek Néptáncműhely, Szombathely Reneszánsz táncképek és Mátyás-egypercesek Be-Jó Történelmi Táncegyüttes, Kőszeg Reneszánsz táncok, zászlóforgatók 132

12.30 Stúdió Art Kommandó Interaktív Színpad, Miskolc Mese Délutáni program 14.00 Színházterem Kavalkád / színjátszó csoport / Miskolc A tükör – Mátyás király életét bemutató egyfelvonásos színdarab Stúdió MéGszínház, Kosd Élet-Halál -misztériumjáték A MéGszínház játéka az 1510-ből való Példák Könyve latinból magyarított szövegét használja. Az élet és Halál párbeszéde misztériumi formát őrző szöveg: az embernek a halállal folytatott vívódását mutatja. A megszemélyesítő stilizált képletet – Mészöly Miklós XX. századi szövegével, bábok használatával megfejelve – az egyetemes emberi lét morális, egzisztenciális konfliktusaként ábrázolja az előadás. 15.00 – 16.00 Színházterem Brigetio Kamarazenekar, Komárom A Vivaldi: h-moll koncert 4 hegedűre Szólisták: Horváth Györgyi – hegedű Mátesz Éva – hegedű Méry Anasztázia – hegedű Ruska Anett – hegedű Lipcsei Szilvia – gordonka Bellus Dorottya – csembaló Weiner Leó: Peregi verbunk (átirat) Szólista: Sajti Erzsébet – oboa M. Bear: Óra polka M. Bodon Pál Zeneiskola Blockflöte Együttese, Kecskemét Kovács Levente: Reneszánsz szvit (erre az alkalomra komponált mű) Fülemüle Népdalcsoport, Vasvár Reneszánsz dalok

Savarello Régizene Együttes, Szombathely Saltarello Reneszánsz Táncegyüttes, Vasvár Reneszánsz táncok: Branle füzér Pavane-Gaillarde Cuntry Dance kísérőzenekar: Vasvári Régizene Együttes Hegyhát Rézfúvós Együttes 16.00 – 16.45 Stúdió Gellértné Etelka Panoptikum csoportja, Orgovány Állóképek Mátyás király udvarából 17.00 – 18.30 Színházterem Homo Ludens Zenés Színpad, Szombathely Jelenetek a Dekameronból MMIK Erkel Kamarakórus, Szombathely Életöröm – Reneszánsz madrigálok:

Certon: Piaci pletyka Hassler: Őszi fák Hassler: Én drága lánykám Gastoldi: Amor vittorioso (Csónakos ének) Tourdion (Ófrancia bordal) Karnagy: Paukovicsné Hegyi Gabriella és Paukovics László Ádám Jenő Zeneiskola Reneszánsz Furulyaegyüttese, Celldömölk Reneszánsz táncok muzsikái Vajdasági Magyar Versmondók Egyesülete Fabula rasa – összeállítás Heltai Gáspár műveiből Campanella Kummer Táncegyüttes, Szombathely XV.-XVI. Századi itáliai és francia táncok 19.00 Színházterem Soltis Lajos Színház, Celldömölk Machiavelli: A fráter – komédia Rendező: Nagy Gábor

133

ESEM ÉNYT Á R

XIV. PER O N MU SI C T EHETSÉGKUTA TÓ FESZTI V Á L 2009. szeptember 12. szombat, Tatabánya A Peron Music Alapítvány pályázatot ír ki a Kárpát-Medencében működő, feltörekvő rock és alternatív zenekarok részére, a XIV. Peron Music Tehetségkutató Fesztiválon való részvételre. A pályázat kétfordulós. I. forduló Az első forduló díjmentes. A zenekarok 2 saját dallal (szerzeménnyel) pályázhatnak, amelyet CD-n küldhetnek be. Kérjük mellékelni a zenekar bemutatkozó leírását, egy zenekari fotót, illetve a kitöltött űrlapot. Postára adás határideje: 2009. június 15. Beküldési cím: Peron Music Alapítvány 2800 Tatabánya, Szent Borbála tér 1. Információ: Cserteg István 06-20/4989-574 [email protected] A beérkezett pályázatokat zsűri bírálja el. Ezekből 18-20 előadót a Peron Music meghív a 2009. szeptember 12-ére, a Tatabányán megrendezésre kerülő fesztiválra. A tehetségkutató fesztiválról film készül televíziós bemutatásra. II. forduló A fesztivál helye: Tatabánya, Roxxy Music Cafe A fesztivál időpontja: 2009.szeptember 12. Nevezési díj: 10.000 Ft/zenekar A fesztivál zsűrijében hazai szaktekintélyek vesznek részt. A XIV. Peron Tehetségkutató fesztivál jelentkezési űrlapja letölthető a www.peronmusic.hu címről.

134

Peron Tehetségkutató Fesztivál újra A Peron Music Alapítvány a hazai tehetségkutató rendszer átalakulása után a Peron Tehetségkutató Fesztivált továbbra is ősszel rendezi meg. A hazai feltörekvő zenekaroknak június 15-ig lehet jelentkezni, a döntőre 2009. szeptember 12-én, szombaton kerül sor Tatabányán. A kiíró Peron Alapítvány a pályázatokban továbbra is bemutatkozást és két hangfelvételt kér a zenekaroktól. A jelentkezési lap letölthető a www. peronmusic.hu weboldalról. A rendkívül nagy hagyományokkal rendelkező Peron Tehetségkutató Fesztivál továbbra is az alternatív, rock, és metal zenekaroknak biztosít bemutatkozási lehetőséget. A döntőre 18 együttes kaphat meghívást, ahol két szerzemény zsűri és közönség előtti bemutatása lehetséges. A zsűri a kreativitás és egyéni törekvések mellett a pontosságra, a zenére, a dalszövegre figyel. A legmagasabb pontszámot elérő csapatok stúdióba és fesztiválokra juthatnak el. A Peron Music Alapítvány évek óta jelentős erőt fordít a nyertes zenekarok utógondozására. A fesztiválról idén is film készül, amely televíziós bemutatásra kerül. A Zenei Világnap közelsége kötelezi a szervezőket a jó hagyományok folytatására. A döntőn fellép a tavalyi fesztivál győztese, a Láma Dalai zenekar. A magyarországi tehetségkutató fesztiválok további jelentős változásokon esnek majd át a következő években. Az országos és dunántúli szövetségek a tehetségkutatók győzteseit 2009-ben televíziós gálaműsor keretében mutatják be.

ESEM ÉNYT Á R

KÉPZÉSI FELH Í V Á S

Az Eötvös József Főiskola (6500 Baja, Szegedi út 2.) és a Magyar Művelődési Intézet és Képzőművészeti Lektorátus (1011 Budapest Corvin tér 8.), akkreditált, (másoddiplomát adó) szakirányú továbbképzéseket hirdet nem hivatásos művészeti csoport(ok) vezetője képesítésre, 2009 szeptemberétől a jelentkezések függvényében több helyszínen. Jelentkezési határidő: 2009. június 30. A képzés célja: olyan szakemberek továbbképzése, akik jelentős mértékben hozzájárulhatnak a nagy hagyományokkal rendelkező nem hivatásos művészeti csoportok, körök, társaságok szakszerű alapításához, szervezéséhez, vezetéséhez és fejlesztéséhez. Egyszersmind a kreativitás kibontakozására legalkalmasabb közösségi művelődés és egyéni alkotások menedzseléséhez, valamint a korízlés megértéséhez, pozitív befolyásolásához. A szakképzettség oklevélben szereplő megnevezése: – Nem hivatásos képző- és iparművészeti csoport művészeti vezetője. (Eng.sz.: OH FRKP/1863-13/2007) – Nem hivatásos színjátszó csoport művészeti vezetője. (Eng.sz.: OH FRKP/1863-14/2007) – Nem hivatásos fotó-, film és videó alkotó csoport művészeti vezetője. (Eng.sz.: OH FRKP/1863-15/2007) – Nem hivatásos népdalkör csoport művészeti vezetője.1 (Eng.sz.: OH FRKP/1863-16/2007) 1 Népdalkör vezető csak Budapesten a Hagyományok Házában szerveződik.

– Nem hivatásos bábjátszó csoport művészeti vezetője. (Eng.sz.: OH FRKP/1863-17/2007) – Nem hivatásos társas- és moderntánc csoport művészeti vezetője. (Eng.sz.: OH FRKP/1863-18/2007) A szakirányú továbbképzés képzési területei: pedagógusképzés, pedagógia és társadalomtudomány A felvétel feltételei: Alapképzésben (Bsc), illetve főiskolai képzésben szerzett: óvodapedagógusi, tanítói, népművelői, művelődésszervezői, andragógiai, informatikuskönyvtárosi végzettség, szakképzettség. Előnynek számít valamilyen öntevékeny csoportban tagként, vagy vezetőként szerzett tapasztalat, kiállításokon, szemléken, minősítő versenyeken elért eredmény. Jelentkezni: Jelentkezési lapon lehet, mely letölthető a www.ejf. hu,, a www.mmi.hu honlapokról és igényelhető a képzési helyszíneken A képzés időtartama: Négy szemeszter, levelező tagozaton, félévenként átlagában 120 tanóra (kötelező és választható tantárgyakból), havonta 2-3 konzultációs nap során, és minimum 2500 munkaóra, mely magában foglalja a hivatásos művészeti műhelyekben, alkotóköri táborokban, közgyűjteményekben szervezendő hospitálásokat, gyakorlati oktatást valamint a házi dolgozatok, forráskutatások és -elemzések, otthoni kreatív feladatok, és a diplomadolgozat elkészítésére fordított időt is. Képzési díj: az egyes helyszíneken és a választott szaktól függően változó Budapesten 120.000 Ft/félév, vidéken 95-105.000 Ft/ félév, amely tartalmazza az elméleti és gyakorlati képzés, a hallgatói jog és diploma-kiállítás költsé135

geit, a vizsgadíjakat, és az egyéb dologi kiadásokat. A képzésben résztvevő tanárok elismert hazai és nemzetközi tekintéllyel, tudományos fokozattal, rendelkeznek, hivatásuk kiválóságai A szakképzettség megszerzéséhez szükséges kreditek száma: 120 kredit Elhelyezkedési lehetőségek: a felsorolt művészeti csoportokban vezetőként, alapfokú művészeti iskolákban tanárként, hivatásos művészeti műhelyekben szakemberként. További információk: A képzés országos koordinátora, képzésvezető: dr. Utry Attila, ny. főiskolai docens tel.: 06-30/655-0253. e-mail: [email protected] Képzésszervezés: Baján (valamennyi szakra lehet jelentkezni): Pálmai Judit,

136

e-mail: [email protected] tel.: 06-79-524-624 Budapesten (népdalkör csoport művészeti vezetője): Sándor Ildikó Phd. e-mail: [email protected] tel.:06-1225-6049 Miskolcon (társas- és moderntánc csoport művészeti vezetője): Csóka Edit, e-mail: [email protected] tel.: 06-46-412-508 Debrecenben (bábjátszó csoport művészeti vezetője): Dallos Nagy Gabriella, e-mail: [email protected] tel.: 06-52-413-939 A további szakirányok indításáról érdeklődni lehet: MMIKL, Művészeti Programok Főosztály, tel.: (+36-1) 225-6029, e-mail: [email protected]; vagy kérjen felvilágosítást a képzésvezetőtől.

250 éve született a magyar irodalom és nyelvújítás vezéralakja, Kazinczy Ferenc A Nemzeti Emlékezet Program keretében a Kormány 1127/2003. (XII. 17.) számú határozatával a 2009. évet a nyelvújítás vezéralakja, Kazinczy Ferenc – születésének negyedévezredes évfordulója tiszteletére – emlékévnek nyilvánította. Kazinczy Ferenc (1759. okt. 27. – 1831. aug. 23.) személye, pályája és életútja a mai magyar polgár számára egyet jelent a nyelvújítással, anélkül, hogy erről mélyebb ismeretei lennének. Iskolai tananyag, megtanulandó érettségi tétel, de sem a korszakot, sem Kazinczy életművének jelentőségét nem ismeri. Kazinczy élete a magyar társadalom modernizációs törekvéseivel kapcsolódott össze. Személyes életútja, a jozefinista (államigazgatási reformok mellett elkötelezett) értelmiség tettvágyának, útkeresésének és kudarcainak rendkívül jó példája. A jakobinus mozgalomtól a meghurcoltatáson és börtönéveken át a nyelvi modernizáció előkészítéséig és megvalósításáig tartó életpálya az elkötelezett értelmiségi magatartás példája lehet. Kazinczy a modern magyar művelődés érdekében irodalmi nyilvánosságot, irodalmi életet teremtett és közüggyé tette az irodalmat hazánkban. A magyar nyelv ügyét elsőrendűen magáénak valló Magyar Tudós Társaság (MTA) létre jötte elképzelhetetlen Kazinczy nélkül. Hatalmas szerepe volt a magyar nyelvű színjátszás megteremtésében. Iskola felügyelőként több mint 200 iskolát hozott létre, az erről készített beszámolója az egyik legfontosabb dokumentuma a kor oktatásszervezésének. Nemzeti üggyé tette a nyelvújítást. Használt módszerek: – elavult szavakat újítottak fel (év, hon, dísz, szobor) – tájnyelvi szavakat emeltek be a köznyelvbe (betyár, csapat, kagyló, gyár) – szóképzéssel új szavakat alkottak (analóg, hízeleg, társalog, farsang, festmény, erdész, ünnepély)

– szóösszetétellel alkottak szavakat (folyóirat, gyorsírás) – új neveket teremtettek (Géza, Béla, Gyula, Zoltán és Ágoston). A Magyar Nyelv Éve programjait az oktatási és kulturális tárca háttérintézménye a Balassi Intézet Nemzeti Évfordulók Titkársága koordinálja. A Titkárság 2008 folyamán szakmai együttműködők bevonásával készítette el az év koncepcióját és állította össze programtervét. Az előkészítő munkában részt vettek: MTA Nyelvtudományi Intézet, MTA Irodalomtudományi Intézet, ELTE Magyar Irodalomtörténeti Intézet, ELTE Magyar Nyelvtudományi és Finnugor Intézet, MTA-ELTE Nyelvtörténeti Kutatócsoport, ELTE BTK Művelődéstörténeti Tanszék, Magyar Irodalomtanárok Egyesülete, Anyanyelvápolók Szövetsége, Magyar Irodalmi Hagyományápolók Országos Egyesülete, Kazinczy Alapítvány, Kazinczy Ferenc Társaság, Országos Széchenyi Könyvtár, Petőfi Irodalmi Múzeum, Magyar Nyelv Múzeuma, Magyar Posta. Az emlékév megvalósítására rendelkezésre álló keret 250 millió Ft, amelyből kiemelt programok kapnak támogatást, ezen kívül 100 millió Ft-ot különítettek el pályázatokra. A pályázati kiírások – ez a sokoldalú és szerteágazó életmű lehetővé teszi – kapcsolódnak Kazinczy munkásságához: – a magyar irodalmi élet és a nyelv megújítója (közművelődési pályázat) – a magyar nyelvű színjátszás megteremtője (meghívásos színházi pályázat). Nyílt pályázatok: 1. tudományos konferenciák, előadások és könyvek, elektronikus kiadványok (CD-ROM, DVDROM, internetes megjelenés), folyóiratok (tematikus emlékszámok, kulturális periodikák) megjelentetésére. Pályázati keret: 30 millió Ft. 2. művészeti produkciók és közművelődési rendezvények szervezésére és megvalósítására (pl. kiállítások, koncertek, tanulmányi versenyek, 137

ESEM ÉNYT Á R

A MA GYA R NY ELV ÉV E 2 0 0 9 .

amatőr/diák színházi és egyéb előadások, irodalmi programok). Pályázati keret: 50 millió Ft. 3. meghívásos pályázat független színházak számára A pályázat kortárs magyar író, dramaturg és független színházi társulatok együttműködésével létrejövő új színművek színpadra kerülését teszi lehetővé. Olyan a magyar nyelv és a színházi produkció kapcsolatait kutató színházi produkciók megszületését támogatja, amelyek műfajtól függetlenül kiaknázzák a magyar nyelv lehetőségeit. Pályázni lehet prózai, zenés, tánc- és bábszínházi produkcióval, műfaji megkötés nincs. A pályázaton 13 meghívott társulat vehet részt. Pályázati keret: 20 millió Ft. Valamennyi pályázat 2009. április 24-én kerül meghirdetésre az alábbi honlapokon: www.magyarnyelveve.hu www.emlekev.hu. www.bbi.hu www.okm.gov.hu A Magyar nyelv Éve 2009. kiemelt programjai Kiállítások: Kazinczy és a művészetek – interaktív kiállítás a Petőfi Irodalmi Múzeumban: a Kazinczy életmű és a kor bemutatása eredeti tárgyakkal és médiumokkal. Megnyitó 2009. május 27. A kiállításon látható műtárgy-együttes a művészetek szinte minden ágát érinti: a szépirodalmon és nyelven kívül szobrászatot, festészetet, könyvtervezést, zenét, színházat, építészetet, kertépítést, belsőépítészetet, életmódot illetve a viseletet, öltözködést és a külső testi megjelenést. A kiállítótermekben portréfestmények, szobrok, metszetek, eredeti Kazinczy-kéziratok és rajzok, korfestő használati tárgyak, feliratként pedig a tárgyakhoz illeszkedő szépirodalmi szövegek szerepelnek (idézetek Kazinczy költeményeiből, leveleiből, viszszaemlékezéseiből, útirajzaiból, tanulmányaiból). A kiállítás alkalmazza a modern technika eszközeit is: transzparenseket, térbe elhelyezett kivetítőket, arcárnykép készítő vetítőt, érintőképernyőt. Nyelvet öltünk! Interaktív országjáró busz, amely a Petőfi Irodalmi Múzeum által készített kiállítást mutatja be – a hangsúlyt inkább a nyelvre téve – a nagy fesztiváloktól a kis településekig és határon túli helyszínekig. Az évfordulóra összegyűjtött anyag kilép a múzeum falai közül és országosan, sőt az országhatá138

ron túli magyarok lakta településeken is láthatják. Indulás a Múzeumok Éjszakáján, és 6 hónapon keresztül járja az országot. „Íz, csín, tűz” Időpont: 2009. október 27. – 2010. február 28. Az írott magyar nyelv a kezdetektől a nagy megújulásig – gyűjteményes kiállítás az Országos Széchényi Könyvtárban külföldi intézményektől kölcsönzött magyar nyelvű kódexek bemutatásával. A reprezentatív kiállítás a magyar nyelvű írásbeliség történetének első félszáz évét mutatja be tudományos igénnyel, eredetiben felvonultatva a magyar nyelv legbecsesebb írott emlékeit. Nyelvemlékeink legfontosabb nemzeti kincseink közé tartoznak: hasonló nagyságrendű nyelvemlék-kiállítás még nem volt Magyarországon. Titkok titka. A magyar nyelv fölfedezése (a Titkok titka Geleji Katona István 1645-ben megjelent munkájának a címe.) A Magyar Nyelv Múzeuma állandó kiállítása októberben (okt. 27.), Kazinczy születésnapján nyílik meg. A magyar nyelv múltját, jelenét, jövőjét mutatja be. Az év kiemelt tudományos rendezvénye Kazinczy és kora – tudományos konferencia 2009. október 15-17. között a Debreceni Egyetemen A konferencia a Kazinczy életmű sajátos sokszínűségét kívánja középpontba helyezni. A tudományos tanácskozás fő témái: – nyelvi standardizálás és modernizáció, nyelvés stílusújítás – képzőművészeti érdeklődés, könyv- és műgyűjtés, kultúra és életmód – nyilvánosságteremtés, oktatásügy, politikum, nemzet és identitás. Egyéb kiemelt rendezvények, programok Kazinczy Túra: Magyar Irodalmi Hagyományápolók Országos Egyesülete és Tápiógyörgye Önkormányzata 2009. május 17-31. között középiskolás diákok számára szervezett túrát, amely Érsemjénből (szülőfalu) kiindulva a Kazinczy emlékhelyeket érinti. Olvasó liget 2009. június 20. és szeptember 13. közötti hétvégeken A kezdeményezés célja hogy 2009. szeptember 1-jére, az új tanév kezdetére azok is könyvet vegyenek a kezükbe, akik ezt eddig nem tették, vagy már

Kiegészítő programok: a Felolvasó rét sorozat keretében ösztöndíjas és fiatal magyar írók, költők felolvasásait hallhatjuk, önkéntes felolvasásokat és író-olvasó találkozókat szervezünk neves szerzők (Garaczi László, Grecsó Krisztián, Parti Nagy Lajos, Závada Pál és még sokan mások) közreműködésével, a gyerekeket pedig betűbújócskával és nyelvi játékokkal várjuk. A magyar nyelv hete rendezvényei A 43. Magyar nyelv Hete rendezvénysorozat országos megnyitójára éppen a sajtótájékoztatóval egy időben (április 24-én) kerül sor a széphalmi Magyar Nyelv Múzeumában. További események lesznek még Győrben, Vácott, Sopronban is. A „Kazinczy, a Rádayak és a felvilágosodás” c. országos középiskolai művelődéstörténeti vetélkedő döntője április 25-én lesz Pécelen, a Ráday-kastélyban. A Műemlékek Nemzeti Gondnoksága olyan országos vetélkedőt hirdetett, amelynek célja az volt, hogy a fiatalok számára felidéződjön az a rendkívül pezsgő, alkotó szellemi légkör is, ami Kazinczy korában még igazi politikai és kulturális központ híján a személyes kapcsolatokban, a kiterjedt levelezésekben, az olvasókörökben, az irodalmi szalonokban létezett. Regisztrált jelentkezők száma: 70 csapat. Az írásbeli fordulóban érvényes megoldást beküldők száma: 59 csapat. A szóbeli döntőbe bejutott: 6 csapat.

A Magyar Posta a jeles magyarok sorozatában április elején alkalmi bélyeg kibocsátásával köszöntötte Kazinczy Ferencet. A 100 000 példányban megjelenő sorszámozott blokk bélyegképén Kazinczy Ferenc portréja, a keretrajzon pedig életútjának főbb állomásaira utaló montázs található: a Magyar Tudományos Akadémia épülete, írásai, és széphalmi lakhelye. Az alnyomaton nyelvújítói tevékenységéhez kapcsolódó szavak, kifejezések illetve kézjegye látható. A blokkhoz tartozó alkalmi boríték főmotívuma az MTA épületének részlete, a bélyegzőn irodalomra utaló kompozíció szerepel. Tervezőművész: Vidák Zsolt. Brosúra a magyar nyelvről A Magyar nyelv kevéssé ismert és tanított nyelv. Ez az év alkalmat adhat arra, hogy ismeretterjesztő és kedvcsináló módon információkat adjunk nyelvünkről. A 2011-es Magyar EU Elnökségre készülve a Balassi Intézet – más EU-s országokhoz hasonlóan – kiad egy népszerű, tájékoztató jellegű könyvecskét.hu (pont hu) címmel a magyar nyelvről. A szerző: Nádasdy Ádám. A könyv ebben az évben magyarul, angolul, németül, franciául, olaszul és spanyolul jelenik meg, 2011-ig pedig minden európai nyelven. A határainkon túl élő és magyar nyelvet tanulni szándékozók számára további segítség az E-magyarul program, a Pécsi Tudományegyetem és a Balassi Intézet közös fejlesztésű e-learning oktató programja ad támogatást. A külföldi kulturális intézetek és a külföldön magyar nyelvet oktató lektorok számos magyar nyelvet népszerűsítő kulturális és tudományos programot szerveznek. Néhány program ízelítőül: 2009. május 7-8. „Vers és zene” a Ludditák rapzenekar vendégszereplése, a magyar nyelv, a kortárs költészet, a magyar könnyűzene és a zenei világtrend (rap) találkozása Tamperei Versfesztiválon és Helsinkiben az Élő költők estjén. A program a különböző műfajok találkozásával a magyar kultúra szempontjából eddig nehezen elérhető, új közönségréteget céloz meg (költészet iránt érdeklődők, fiatalok) – a Helsinki Magyar és Tudományos Központ szervezésében. 2009. május 30. Kazinczy kufsteini raboskodásának emlékére, emléktábla elhelyezésére kerül sor Kufsteinben a Bécsi Collegium Hungaricum szervezésében. 139

E S E M É NY TÁR – A Magyar Nyelv Éve 2009

rég nem tették, továbbá minél szélesebb közönség figyelmét felhívni az eseményre, ezáltal az olvasásra, mint élményre. A program nem a közönséget viszi a könyvtárakba, hanem a könyveket viszi ki közösségi terekbe: kávéházakba, parkokba, az utcára. Így egy alapvetően egyéni tevékenységnek, az olvasásnak – a helyszínválasztás, a felolvasások, a szövegek hallgatása által – a közösségi élményét erősítjük. A nyár folyamán szabadtérre (Margitsziget, Városliget, Balaton part stb.) kitelepült „könyvtár” áll a közönség rendelkezésére, így az arra vállalkozók a helyszínen elhelyezett nyugágyakat használva újraélhetik a szabadban olvasás nyugalmát. Az Olvasó ligetek mellett Olvasópontokat is létrehozunk Budapesti és vidéki kávéházakban, a Balaton parton strandkönyvtárakkal várjuk az olvasni vágyókat, ahol a könyvtár állományából egy ideiglenes – a nyaralók igényeinek megfelelő – válogatást a strandon vagy az olvasópontnál található pavilonban helyezünk el.

2009. június 11. Kisebbségi színházi anyanyelvi ápolás, a szabadkai Kosztolányi Dezső Színház társulatának magyar nyelvű előadása, a Stuttgarti Magyar Intézetben. 2009. június 12-16. Tóth Krisztina költő, író részvétele Finnország legrangosabb irodalmi fesztiválján a Lahti Nemzetközi Írótalálkozón a Helsinki Magyar és Tudományos Központ szervezésében. 2009. júliusában „Szóinstallációk” Berlin közterein. A Berlini Collegium Hungaricum 6-8 magyar szóval ismertetné meg a járókelőket. Együttműködő partnerek: az Universitat der Künste – Berlin, Moholy-Nagy Egyetem. 2009. október 27. Megemlékezés Kazinczy Ferenc születésének 250. évfordulójáról. A Petőfi

140

Irodalmi Múzeum 2009 nyarán útnak indítandó autóbuszban installált vándorkiállítása Erdélyben 10 helyszínen. Kulturális Koordinációs Központ, Sepsiszentgyörgy és PIM. A Balassi Intézet „Hadarva írok” – sms történetek címmel jeligés civil pályázatot hirdet magyarul beszélő magánszemélyek számára, két kategóriában. Az ifjúsági kategóriában fél millió forintos, a felnőtt kategóriában 1 millió forintos fő díjjal. Részletek a honlapokon olvashatók. Reményeink szerint a ma meghirdetett pályázatok segítségével további olyan programok, események és rendezvények jönnek majd létre az évben, amelyek még méltóbbá teszik az évfordulót, a megemlékezést a modern magyar nyelv megteremtőjéről.