Mihaldinecz Csaba- Krajcsovics Balázs - B. Erdős Márta A test feltámadása: a test, mint jel a színházterápia kontextusában1
Mihaldinecz Csaba Leo Amici 2002 Alapítvány 7300 Komló, Bajcsy-Zs. u. 30
[email protected] Krajcsovics Balázs Leo Amici 2002 Alapítvány 7300 Komló, Bajcsy-Zs. u. 30
[email protected] B. Erdős Márta (kapcsolattartó). Pécsi Tudományegyetem Bölcsészettudományi Kar Szociális Munka és Szociálpolitikai Tanszék 7624 Pécs, Rókus u. 2
[email protected]
1
A kutatást az OTKA K68619 jelű pályázata támogatta.
1
Mihaldinecz Csaba- Krajcsovics Balázs - B. Erdős Márta A test feltámadása: a test, mint jel a színházterápia kontextusában Összefoglaló: A rehabilitáció folyamata az emberi kapcsolatokat mediáló szimbolikus források felhasználását, újraalkotását és befogadását feltételezi. A színházterápia a test nyelvén beszél, a test, mint jel felhasználásával teremt alkotó, újraalkotó és befogadó közösséget. A szenvedélybeteg a felépülés során a klinikai testből indulva érkezik meg a kulturális testbe, készen arra, hogy utazása tapasztalatait megossza sorstársaival. A szerzők egy terápiás közösség színházterápiás gyakorlatának kvalitatív vizsgálata segítségével, felépülő szenvedélybetegekkel készült interjúk, megfigyelések révén kísérik nyomon ezt az utazást, s azonosítják ennek legfontosabb hozadékait: a testi, lelki és szellemi egység megteremtését, a közösségi elköteleződést, és a törődő kapcsolatok kialakulását, a jövőre irányuló pozitív várakozásokat. Kulcsszavak: terápiás közösség, színházterápia, szimbolikus források, klinikai test, kulturális test
2
The human body as sign in the context of theatre therapy with addicted persons
Abstract
The rehabilitation process demands the reconstruction, interpretation and inclusion of symbolic resources that mediate human relationships. Theatre therapy uses body language. The body as a sign is employed to form a creative and interpreting community. The addict, during the journey towards recovery, is proceeding from a clinical body to a cultural body ready to share her experiences with the fellows. The authors conducted a qualitative research, using methods of qualitative interviews and participant observation, and identified some relevant results such as personal views and methods on establishing a physical, psychological and spiritual harmony; community commitment, caring relationships and positive future expectations.
Keywords: therapeutic community, theatre therapy, symbolic resources, clinical body, cultural body
3
A test feltámadása: a test, mint jel a színházterápia kontextusában
Szerény igazság az enyém. Ha az ember, e kis bolond-világ, egésznek tartja általán magát, én részből rész vagyok, mely egy volt valaha, a Sötét része, mely a Fényt szülé vala, a büszke Fényt, mely örökségiért Éj-anyja jussát perli itt: a Tért; de bárhogy küzdjön is, mégsem lehet szabad, lekötve testeken tapad. Testekből árad, széppé test teszi, az testen torpan meg fennakadva, s hiszem, nincs messze már a napja, pusztulni is testekkel kell neki.
(Goethe: Faust. Jékely Zoltán fordítása)
A színház, mint szemiotikai prizma
Test-jel-beszéd A testi, lelki és spirituális egészség helyreállítása és folyamatos fejlesztése az emberi kapcsolatokat mediáló szimbolikus források felhasználását, újraalkotását és befogadását feltételezi. A színházterápia, amely a test mozgását, látványát, a test teremtette emberi hangot változtatja át szimbolikus erőforrássá, izgalmas lehetőséget teremt a rehabilitáció terén.
4
A test jelelméleti megközelítésének fontos kiindulópontja Bourdieau (1977) habitus fogalma. A habitus a külső adottságok, társadalmi lehetőségek szubjektív elvárásokban, preferenciákban való megjelenítése. Ezek az elvárások manifesztálódnak a járás, a beszéd, az öltözködés, de az érzelmek és a gondolkodás módozataiban is: a test tehát a társas világban létezik, s a társaskapcsolati világ egyúttal áthatja a testet. A test egyfajta emlékmű, a testben őrződnek meg azok a bennünket irányító alapfeltevések, attitűdök, amelyeket, mivel nem tudatosak, nem lehet racionális eszközökkel szándékos változtatás tárgyává tenni, sőt, a mindennapok eszközeivel felismerni, explicitté tenni sem. A test változásai az élettörténet fontos állomásainak jelölői: „a test árulkodó és megfejthető szimbolikus jelek (sebhely, súlytöbblet, testtartás stb.) felszíne” (Borgos 2002:42) Arpin (2003) aki a kifejeződés útját a színházterápiában látja, hasonlóan gondolkodik: szerinte a test egyszerre személyes és kollektív emlék. Minden kultúrában fontos szerepet kap a testkép és testtel való bánásmód. Ide tartoznak a szépségről való elképzelések, a tisztasági szabályok, az étkezési szokások, a test megmutatásnak/elrejtésének szabályai. Ezek a kulturális normák határozzák meg, hogyan bánunk a testünkkel a hétköznapokban, és rituális alkalmakkor miképpen válhat a test az ünnep tárgyává és eszközévé. A test ennek megfelelően fegyelmezhető, díszíthető, felügyelhető, eroticizálható. A keresztény hagyományban a test a megváltás helye és eszköze, ám a későbbi felfogásban a kísértés táptalaja, romlott és megvetendő (Borgos 2002:49). A feudális keresztény egyház a test liminális mezítelenségét, igénytelenségét, a nemnélküliséget (Turner 1997) a hétköznapok világában is követendő példaként tekinti. A testtel a korai kapitalizmus nem kevésbé barátságtalanul bánik, a vágyak elnyomása az ipari társadalmak erénye és a fogyasztói társadalmak devianciája (Weber 1996) Az impulzusok kielégítése a fogyasztói társadalmakban piaci taktikává alakult, és a testhez kapcsolódó tiltott gyönyörök ígérete minden jó marketing stratégia szerves része. Ezekben a társadalmakban a média gyarmatosítja a vágyat, az öntudatot 5
és az identitást. (Langman, 2003) A fogyasztói társadalom korábban megvalósíthatatlan identitásokat (identitás-pótlékokat) kínál jutányos áron, esetleg végkiárusítás formájában. Az idealizált test, a hiperreális celeb-test az eksztázis eszköze: legyen szó drogokról, szexualitásról vagy mesterséges test-átalakító technikákról. Ezek az uniformizált fantáziakarakterek mint emblémák sajátos attitűdök, vágyak hordozói (Borgos, 2002) A testhez köthető élvezetek a fogyasztás változatos formáira késztetnek: az identitás ennek függvényében alakul. A fogyasztói társadalomban a testiség korábbi megvetése a tökéletlen test iránti undorrá változik, míg a „tökéletes” test kultikus tárggyá válik.
A klinikai testtől a kulturális testig Arpin (2003) szerint a színházterápiában test, mint jel három formában létezik, s a három forma között szcenikus váltások révén jön létre az átmenet. Az első a klinikai test, amely a betegséghez és a traumához kötött, ennek tapasztalatait jeleníti meg: a gyengeséget, az elesettséget, a betegség egyéb nyomait. A tapasztalatokhoz tartozik az a társas visszatükrözés is, ahogyan a környezet az adott betegség hozta változásokra reagál: a döbbenet, a sajnálkozó pillantások, az elkapott vagy elfordított tekintet, a nagyobb térbeli távolság. A klinikai testtel összefüggésben utalunk Riskó Ágnes tapasztalataira, aki a „Testi Dialógus” komplex mozgásterápiás eljárás kidolgozója. Riskó kiemeli, hogy a betegeknél a testbe zárt energia, fájdalom és rettegés kifejezése a szavakon túli kommunikációs formákat igényli. A beteggel együtt dolgozó terapeuta a befogadó, kínokat elviselni segítő, támogató „elég jó anyát” szimbolizálhatja – ennek a betegséggel járó regresszív állapot és a kapcsolatok beszűkülése miatt megnő a jelentősége. (Riskó 1991) A klinikai test számára nem csupán a kapcsolatok, de maga a tér is korlátozott (pl. kórház, börtön) és ez a korlátozott világ tömörít magába mindent. Így egyes, a hétköznapokban megszokott események, cselekvések (pl. az ajtó nyílása) teljesen más jelentéssel ruházódnak fel. 6
A második test-jel a játékban lévő, előadó test, mint a változás eszköze. A test túllép a klinikai tünetek, a betegség korlátain, ám hozzáférhető marad a gyógyító klinikai munka számára. A munka során az átélt történet elemei valamilyen vezérfonal szerint átrendeződnek, értelmezhetővé válnak a jelenlévők számára. A színház közösségi élményében az élettörténet, az élmények személyessége, és maga a változás válik hangsúlyossá (nem álmodhatsz kétszer ugyanazzal a kígyóval). A harmadik pedig a kulturális test, amelyik a szcenikus váltások, a rituális erőforrások megmozdításával visszatalál és illeszkedik saját közösségébe. Arpin analógiája a terápiás változásra a migráció: a betegség révén a páciens egy másik kultúrába kerül, marginalizálttá válik. Amikor vándorlásában a befogadás felé indul, az értelmezésből megszemélyesülés lesz, az egyes jelenetek "túlnyomásos kamraként" segítik felszínre kerülését, óvják a hirtelen, feldolgozhatatlan változásoktól, az alkalmazkodás nehézségeitől. A bevándorló – rituális meztelenként – nem viheti magával külső világát, tárgyait stb., azonban magával viszi az inkorporált tudást. Így pl. James szerint az önvádlás mályen beágyazódik a gyermek kogníciójába, áthatja az affektív, szenzoros és a motoros memóriát is. (James 1989). Az előadó, játékban lévő test inaséveit követően mesterfokra érve átadja és közvetíti a megszerzett tudást, a tapasztalatokat mások számára. A korábbi koherencia felbomlik és átadja helyét az újnak. A test üzeneteinek értelmezése különleges kompetenciát követel meg a nézőktől. Erre Arpin példaként egy Svájcban élő afrikai gyógyító asszony transzállapotait hozza, akit a negatív EEG eredmények dacára epilepszia ellen kezeltek – a kulturális tényezőkre érzéketlen kezelés azonban semmi mást nem eredményezett, mint új, járulékos tünetként kontrollálhatatlan, fenyegető dührohamokat. A rituális előadás során a résztvevőknek tehát egyezségen kell lenniük az előadás értelmét illetően. A ceremónia a közösségi identitás kifejezése és megerősítése, ez a tevékenység távol áll a pusztla szórakozástól. Így a színházterápia nem technikák, hanem hagyományok elsajátítása. (Arpin 2003) 7
A szemiotikai prizma A traumát átélő személyek alapvető tapasztalata, hogy az élet nem végtelen, kezdeni kell vele valamit – így a negatív esemény segíthet az újrakezdésben, az értékrend átfogalmazásában (Weber és mtsai., 2007). Zittoun és munkatársai (2003) ebben az összefüggésben a serdülők, fiatalok műalkotásokhoz való viszonyát vizsgálják. A fiatal a kulturális alkotásokat arra használja, hogy élete törésvonalait elrendezze, az átmenetek során konstruktív megoldásokra találjon. A szimbolikus források felhasználása során – legyen szó önálló alkotó folyamatról, vagy alkotó befogadásról – a személy valamilyen tárgy közvetítésével kerül eleven kapcsolatba saját kultúrájával. A tárgyba zárt jelentések kibontása intenzív imaginációs tevékenységet feltételez. A személy egy másik tapasztalati világba lép át, ahol a korábbi realitás logikája és társas szabályai már nem érvényesek többé, a gondolatok és a viselkedés következményei a megszokottól eltérően alakulnak. Hasonló ez a gyermeki játék átmeneti teréhez, vagy a liminalitás, az átmenetek köztes, a szokásos értelemben "szabálytalan" és felszabadító világához. Ebben a szabadabb tér-időben megtapasztalt élmények beépülnek, a tanultak a későbbiekben, a hétköznapokban, a következmények szabta kötöttségek közepette is mobilizálhatóak.
A
karneváli terek a fogyasztói kultúrában is megjelennek, mint poliszemikus kvázi-liminális, azaz liminoid terek (Bahtyin, 1982; Turner, 1982). A fantázia-világban a megvalósulatlan álmok életre kelhetnek, megadatik az egyenlőség, a hőssé válás, a tökéletesség, a gondtalan bőség illúziója. A globalizáció egyszerre homogenizálja és differenciálja az identitást: a hálózati társadalmakban a fennálló helyzet legitimálódik, ellenkultúra teremtődhet, vagy új elemek körvonalazódhatnak. Zittoun és munkatársai izgalmas metaforája a szemiotikai prizma, amely megjeleníti azt a dinamizmust és egyben köteléket, amely a személy, a kulturális momentum, valamint ennek személyes és közösségi jelentése között alakul ki az idő folyamán. A szemiotikai prizma 8
egyszerre pszichoszociális (interszubjektív) és intrapszichikus: a fenti dinamikára alapozva segít konceptualizálni a személy meglévő kapcsolatait, és a kapcsolatokból kiinduló internalizációs folyamatokat, amelyeket azután a személy további társas kapcsolataiban ismét externalizálhat. A szimbolikus források használatának tanulása a születéssel veszi kezdetét: a szemiotikai mediáció kezdeti folyamatában a gondviselő felkínál egy eszközt, egy keretet ahhoz, hogy a gyermek rögzíthesse tapasztalatait a világról. Ilyenformán maga a szemiotikai közvetítés mediál gyermek és gondviselője között. Később a gyermeknek már nincs szüksége a gondviselőre ahhoz, hogy az újonnan megismert kulturális tárgyakat jelentéssel ruházza fel, és ezzel párhuzamosan új kapcsolataiban is eligazodjék. A jelek útján válunk észlelő, érző, gondolkodó és cselekvő lénnyé. A jelek jelentését pedig azok közvetítik, akik egyúttal részesévé is válnak a jelhasználatnak (felismerik vagy más módon is osztoznak benne.) (Bertau 2007; Zittoun és mtsai. 2003)
Rehabilitáció és értékelő kutatás A szociális intézmények fejlesztési stratégiáit, a rehabilitáció gyakorlatát értékelő kutatások alapozzák meg. A bizonyítékokra alapuló segítő tevékenység, a kritikai gondolkodás előtérbe helyezésével az alkalmazott kutatások egyre nagyobb jelentőségre tesznek szert a gyakorlati munkában és az oktatásban egyaránt. (Watkins, 2007; Cooper, Lesser, 2002). Ahogyan a Council on Social Work Education fogalmaz „A kvalitatív és kvantitatív kutatási tartalmak megjelenítése segít megérteni, mit jelent a tudományos, elemző és etikus megközelítés érvényre juttatása a gyakorlati munkában.(...) (CSWE, 2001, 10.). Az innovatív lépések létjogosultságát értékelő kutatások támasztják alá, és ezek a kutatások segítik a rehabilitációs programok „finomhangolását” vagy adekvát reformját. Különösen nagy tétje lehet az értékelő kutatásoknak egy olyan válságos időszakban, amikor a rendelkezésre álló, egyre szűkülő erőforrások optimális elosztása, ezzel párhuzamosan megfelelő fejlesztési stratégiák kidolgozása egyes társadalmi 9
csoportok számára a túlélést teszi lehetővé. Az eredmények közzététele segíti a hatékony innovációs lépések kiterjesztését, megismétlését. A színvonalas és szakmailag megalapozott értékelő kutatás elvégzésének egyik gyakori akadálya, hogy nem könnyű a szükséges forrásokat előteremteni, hiszen a jól képzett kutatószemélyzet alkalmazása meglehetősen költséges. Komoly problémát jelenthet továbbá a folyamat feletti politikai kontroll – egy ilyen beavatkozás az értékelő munkát látszat-tevékenységgé silányíthatja. Ettől a szélsőséges lehetőségtől eltekintve sem hasznosulnak azonban maradéktalanul az értékelő kutatások eredményei, aminek okát több szerző abban látja, hogy az értékelők nem fordítanak kellő figyelmet a megbízó(k), kliensek és a kutatók közötti érdekközösség hangsúlyozására, a kutatási folyamat és az eredményeik kommunikációs vetületeire. (Fournier és Smith, 1993; Morris és mtsai., 1988) Az értékelő kutatások széles módszertani palettája felvonultatja a társadalomtudományi kutatások elterjedt és bevett eszközeit, tág teret engedve a kutató kreativitásának. A műfajból következően többnyire sikeresen oldható fel a kvalitatív-kvantitatív kutatások közötti látszólagos ellentét, az érvényesség és megbízhatóság, valamint a költség-hatékonyság együttes kívánalmait szem előtt tartva ötvözhetőek a két megközelítés kínálta módszerek, technikák. Hazánkban a közösségfejlesztő tevékenység megnövekedett súlya, lehetséges társadalmi szerepe, a terület iránt érdeklődő
szakemberek
és
szervezetek
tevékenysége,
érdeklődése,
valamint
a
költséghatékonyság szempontjainak hangsúlyozása révén a szociális projektekben főként az akciókutatás került előtérbe. Az akciókutatás kulcsfogalma a participáció, legfontosabb folyamata pedig a kommunikatív cselekvés. A kutatás a fejlesztési folyamattól elválaszthatatlan, és a kliensek tevékeny részvételére, együttműködésére, közös tudásaira alapoz. A közös cselekvésben gyökerezik, formálódik az adatvezérelt kutatási folyamat, ami – az állandó visszacsatolások beépítésével – a további közösségi cselekvés tervezését segíti elő. Az akciókutatás ciklikus 10
modellje a következőket fogalja magában: tervezés, akció, megfigyelés, értékelés, és a következő cselekvési ciklust megelőző kritikai reflektálás. A résztvevő akciókutatás során a segített csoport maga is formálja a kutatás folyamatát, együttműködik (együtt működik) a releváns kérdések és kutatási
irányvonalak
meghatározásában.
Tekintettel
az
akciókutatás
csoportdinamikai
gyökereire, a módszer jól illeszthető a terápiás csoport fontosabb történéseinek feltérképezéséhez, s a kutatás eredményei beépülnek a csoport tevékenységébe. (Baráth és mtsai, 2006)
Akciókutatás a színházterápiás munka során A rehabilitációs intézet színházterápiás gyakorlata szervesen illeszkedik a közösség terápiás programjába, ami a Tizenkét Lépéses csoportok filozófiájának és gyakorlatának követésére épít. A konkrét
terápiás módszereket tekintve,
a tematikus csoportok, a zeneterápia, a
sportfoglalkozások, valamint az öngondoskodásra és a környezet rendben tartására irányuló napi teendők strukturálása optimálisan egészíti ki a színházterápiát. Mindez együttesen elősegíti a közösségi értékekkel történő azonosulást, annak megélését, hogy a közösség egyfelől több mint önmagunk, másfelől királyi út önmagunk fejlesztéséhez, kiteljesítéséhez. A spiritualitás a Tizenkét Lépéses programok alapja, az emberi tapasztalat univerzális dimenziója, a kreativitás forrása, amely egyfelől a személyes élményekben, másfelől a közösségi létben és hagyományokban gyökerezik. Úgy éljük át, mint önmagunkkal való bensőséges kapcsolatot, ami ugyanakkor egy más, transzcendens realitásba kapcsol be bennünket. A spiritualitás az élet céljával, jelentőségével, értelmével, az igazság keresésével és az értékekkel, mindenekfelett pedig a reménnyel, a bizakodással kapcsolatos. (Cook 2004). A spirituális tevékenység egyik legfőbb közege a színházterápia. A drog számos lehetőséget kínál a függőnek arra, hogy fantáziájában kezelje az
11
élet problémáit. A színház is a fantázia számára képez teret, de itt a kontextus kialakításához mások munkájára és az alkotó folyamatok felszabadítására is szükség van. (Baal 2001) Egy-egy ülés általában három órán át tart, első fontos mozzanata a köznapi valóságból történő kiszakadás, az átlépés a terápiás környezetbe. A szereplők átöltöznek, néhány szót mondanak aktuális lelkiállapotukról, és kezdetét veszi a színpadi környezet feltérképezése. A nyitó gyakorlatok általában a határok, a centrum, a periféria megtapasztalását célozzák, és az ellentétekre építenek. Gyakran nincs is hagyományos értelemben vett „szövegkönyv”, a szereplők puszta vokalizációkkal dolgoznak, vagy a megjelenítésre kiválasztott irodalmi műveket saját céljaiknak megfelelően formálják át. A színházterápia jelenleg is gyakorolt változatában mindegyik szereplőnek van egy „blokkja”, ahol az ő feladata saját érzéseinek, gondolatainak minél jobb kifejezése, s ebben minden társa segítségére van. A játékból megtudhatják, miképpen lehet a másiknak segíteni, s hogyan lehet a segítséget elfogadni. Bár eredetileg a színházterápia a terápiás közösségen belül működött, a későbbikben előadásokat szerveztek, amelyeket a közönséggel folytatott beszélgetések követtek. Ezek az alkalmak lehetőséget adtak a függők és a „normik” világa közötti hatékony közvetítésre, az élményközösség megteremtésére. Nem mindenki függő, azonban élete során mindenki átél számára nehéz, komoly próbatételeket, s az ehhez kötődő érzelmi élmények, s az ezekre történő reflektálás fűzi egybe a játékosokat és a közönséget, segíti a kölcsönös azonosulás folyamatát. A terápiás közösségen belül a színházterápiás próbák, a különleges gyakorlatok, váratlan helyzetek, a nehézségként átélt munka számtalan, változtatásra sarkalló érzelmi élményt tartogat, önvallomásra késztet, és kapcsolati fejlődést indít be. „Milyen szégyen, bűntudat volt és van benned?” - hangzanak el a próbákat lezáró beszélgetéseken az egymásnak feltett kérdések. „Milyen új felelősségvállalásra vagy készen a közösségért, hogyan akarod az új felelősségeket – amennyiben megkapod – megvalósítani?” A mozgástréningeket követően a kliensek elmondják, 12
megosztják egymással, hogy amikor a közösségbe jöttek, milyen segítséget kaptak. Elég volt-e, amit kaptak, ha nem, mi hiányzott? S megkérdezik: "Te hogyan akarod támogatni a holnap érkezőket?” A folyamatosan megújuló, kísérletező színházterápiás tevékenység elválaszthatatlan a kutatómunkától, hiszen minden egyes innovatív lépés megtételét megfigyelések, szakmai diszkussziók előzik meg, s az intenzív tréning-alkalmakat, valamint a közönséggel való találkozásokat is állandóan értékelni kell. Sem maga a színházterápiás felületen megalkotott, kiaknázott kommunikáció, sem pedig a beállított és aztán megélt mozdulatok révén feltárt jelentések nem lehetnek örökérvényűek. A folyamatos reflektálás – történjék kutatói, terápiás vagy e kettőt egyesítő perspektívából – a hatékony munka alapvető feltétele. Vizsgálatunk az évek
óta
zajló,
többoldalú
értékelő
tevékenység legutóbbi
két
évére
összpontosít.
A kutatói kérdés. A kutatás kontextusa és módszerei A jelen vizsgálat kérdése, hogy milyen hatással van a színházterápia az abban résztvevő szerfüggő személyeknél saját testük érzékelésére, elfogadására és érzelmeik kifejezésére? A kutatás a Leo Amici 2002 Alapítvány drogrehabilitációs intézetének terápiás közösségében zajlott. A kutatás során a résztvevő megfigyelés, a dokumentumelemzés (a terápiás csoportokról készült feljegyzések) valamint a kvalitatív interjúzás módszereit alkalmaztuk. A megfigyelés a test- és mozgástréningeken, színházterápiás csoportfoglalkozásokon történt. Az interjúk a színházterápiás tréningek, előadások alkalmával készültek, hogy az élmény minél közvetlenebbül tükröződjék a válaszadók szövegeiben. Az anyaggyűjtés 2006. elejétől 2008. október végéig folyamatosan
zajlott.
Az
interjú
a
rehabilitációs
intézet
programjában
felépülő
kliensekkel/korábbi kliensekkel készült, összesen 14 személlyel, 11 férfival és 3 nővel. Valamennyien drogfüggők, korábbi intravénás szerhasználók voltak. A vizsgálatba bevont 13
személyek lehetőséget kaptak az aktív részvételre, beleértve a kutatás folyamatára történő reflektálást, a terápiás és a kutató folyamat összekapcsolását. A női résztvevők közül egy fő a vizsgálat idején már az intézet segítő munkatársaként dolgozott, aki a színházterápiában heti két alkalommal társterapeutaként mozgásterápiás csoportokat koordinál. A másik két nő és további két férfi az intézmény korábbi kliensei voltak, akik meghívott önkéntesként vettek részt egy intenzív tíznapos színháztréningen. Az intézeti kezelésben lévő többi férfi eltérő ideje volt szermentes. A legrövidebb szermentes időszak 28 nap, a leghosszabb pedig 15 év volt. A megkérdezettek mindannyian részt vettek már testi élményekre fókuszáló csoportokon, mozgásés színházterápián, rendelkeztek mozgástréningeken szerzett élményekkel.
A legfiatalabb
megkérdezett személy 25 éves, a legidősebb 50 éves volt. Az interjúk eredményeinek értelmezése során az anonimitás megtartása mellett az életkort, a választott szert/drogot és a nemet jelölik a szerzők. Az interjúkérdéseket a Mellékletben közöljük. Eredmények A rögzített interjúk többszöri meghallgatását és a szövegek részleges átírását követően a testre vonatkozó tapasztalatokat, változásokat a következő nagyobb, egymással szorosan összefüggő témák mentén tudtuk kategorizálni:
A testséma: milyennek látják a szerfüggő személyek saját testüket? Elégedettek-e testükkel, elfogadják-e olyannak, amilyen? Csabai (2002) hívja fel a figyelmet arra, hogy a köznapi vélekedések világában a jó külsőt, a szépséget hajlamosak vagyunk a normalitással azonosítani. Ide tartozik, hogy a vonatkozó szociálpszichológiai vizsgálatok szerint nem alaptalanul, hiszen a jó külsejű személy pl. kevésbé valószínűen
kap
pszichiátriai
diagnózist
(Csabai,
2002).
A
testtel
való
14
elégedettség/elégedetlenség kérdése tehát ezen a szinten is értelmezendő. Hét személy nagyon elégedetlen volt a fogaival. A tartós heroin-használat tönkretette fogazatukat. A testterápiás kihívások eredményeképpen határozták el, hogy az intézeti kezelésből történő továbblépésüket követően fogászati kezelésre kerül sor a közeljövőben. Ez az elhatározás a rehabilitáció fontos lépése, a test korábbi torz, önpusztító használatának változtatására, korrekciójára való készséget, a kulturális test birtokba vételét fejezi ki. Egy másik szinten ugyanakkor az elveszített fogak visszaszerzése az agresszív késztetések felett visszaszerzett kontrollt is szimbolizálhatja. Ezzel összefüggésben többen arról számoltak be, hogy a színházterápiás tréningeken bátorságot nyernek szabadon ugrani, kiáltozni, és feltörhet bennük minden elfojtott agresszív késztetés, amely korábban jellemüket uralta és cselekedeteiket is meghatározta. Öt személy óvatoskodva, szégyenlősen említette a súlyát, ketten kifejezetten kövérnek tartják magukat: „kövér, nagyseggű, elrajzolt arcú” - mondja magáról 15 éve szermentes, 50 éves férfi, „dagadtnak látom magam” - így egy 5 hónapja szermentes, 28 éves férfi. Ők mindketten részt vettek mozgástréningeken, színházterápián és az előadásokon is. Felépülőben lévő függők esetében megfigyelhető, hogy a választott szer abbahagyását követően étvágyuk megnő, fokozódik a szénhidrátok, cukor iránti sóvárgás. A rendszeres étkezés következménye jelentősebb súlygyarapodás lehet, legfőképpen a vészesen lesoványodott, elesett állapotban kezelésbe kerülő drogfüggők esetében. Öten a megkérdezettek közül elégedettek súlyukkal, kifejezetten jót tett számukra a rehabilitáció és az izgalmasként megélt terápiás megközelítések, mint pl. a színházterápia. Az intézet testkondicionáló programját általában szerették. Saját testképüket illetően az interjúk alapján a terápia egyértelműen pozitív érzéseket eredményezett hét személy esetében, közülük öt személy ma is aktívan vesz részt színházterápiás foglalkozásokon Budapesten, a Tiszta Színház Egyesületben és a Megálló Csoport 15
színházterápiás munkáiban. Egyikük, egy 31 éves nő 4 éve szermentes és rendszeresen visszalátogat az alapítványi intézethez. Felvételekor, bekerülésekor nagyon gátlásos volt és nem szívesen vett részt testi tréningen. Falánksági rohamok gyötörték. „Jó érzés, hogy tudom a testemet szeretni” – mondja. „Jó érzések, mint a nyíltság, tettrekészség, elfogadottság és befogadottság érzések, amiket a józanodásomnak köszönhetek, mert kiegyensúlyozott vagyok, nem ingadozom, és képes vagyok önsanyargatás és pasi-váltogatás nélkül is tartani a súlyomat. A színházterápiának köszönhetem, hogy tornázom és futok azóta is. Tök nyugodt vagyok ezzel kapcsolatban, és nem azért, mert elfojtom, hanem mert sikerült elfogadnom olyannak magam, amilyen valójában vagyok. Az igazi, engem másképpen értékelő férfiaknak is bejövök így egyszer majd”. Riskó (1991) is említi, hogy a testmozgás hangulatjavító hatású, fejleszti az általános aktivitást, segít a testhatárok definiálásában, tudatosításában, a testi harmónia megteremtésében, következésképpen az emberi kapcsolatok kiterjesztésében. (Riskó 1991) Hasonlóan, a színházterápia segíti a saját határok megtapasztalását, megformálását. A spiritualitás iránt fogékony egyik kliens az előadásokat követő lezáró meghallgatásokon (debriefing) rendre a belső szerveivel elégedetlenkedett, aggodalmaskodó hangot megütve utalt májbajára. Hozzátette, hogy amióta a társai érintik az ő testét, talán a mája is gyógyul, és nem szorul majd Interferon kezelésre a terápiás közösségből történő továbblépést követően. A kliens az archaikus-közösségi "kézrátétellel" zajló, kapcsolati úton történő gyógyítást idézve egy viszonylag modern felfedezés, a pszichneuroimmunológiai híd szerepét sejti meg.
Testi érintkezés, lelki érintkezés, közösség „Nekem a másokkal való törődés soha nem ment könnyen. Még amikor ide lejöttem Komlóra, azt gondoltam ezek nem normálisak, egészen biztos, hogy nem tiszták, hiszen betépve lehet csak ennyire egymást tapizni. Én ma megelégedett és többnyire vidám vagyok. A felépülési program 16
azt mondja nekem, hogy a gondolataim a körülöttem lévőkkel kell, hogy foglalkozzanak: az újonnan érkező, vajon örül e, hogy képes valakivel beszélgetni? Az a másik a csoportban, mintha boldogtalannak tűnne, ma én felvidíthatnám. Csak, amikor elfelejtem a saját bajaimat és beszélgetek és megérintjük egymást, másokat, akkor kezdem elérni azt a harmóniát, amiről L. beszélt egyik csoporton és Isten-tudatot amire törekszem. (30 éves heroinfüggő férfi, ma egy rehabilitációs intézet segítő munkatársa, 5 éve szermentes) Minden megkérdezett beszámolt a testi kontaktusok, az érintések jelentőségéről, a gátlások illetve a feszültség oldásáról, valamint arról, hogy a színházterápiában nem lehet hazudni. Nem előírás, hogy nyíltnak, őszintének kell lenni, de másként tenni aligha lehetséges. „Sok mindent el lehet a (színházterápia) segítségével mondani, amit szavakkal nem lehet kifejezni. Mi drogosok szóban mindig jól ki tudjuk fejezni önmagunkat, nincsenek tabuk, így viszont azt is el tudjuk mondani, amit másképp nem. Nem lehet hazudni, az embernek, muszáj őszintének lenni önmagához, mert a testünkkel nem tudunk hazudni.” (30 éves férfi, 9 év heroin használat) A megkérdezettek közül mindenki megemlíti, hogy a testüket tudatosító színházterápiás foglalkozások hatására javult a kommunikációs készsége, kibeszélik magukat, sokkal nyitottabbak lettek. „A szánk gyógyít” - terjedt el a szlogen. A terápia előtt sokat szorongtak, gátlásosak voltak, a terápia folyamán ez fokozatosan megváltozott, képesek oldottabban viselkedni társas helyzetekben. Az iménti idézetből látható, hogy voltak olyanok is, akik éppen az ellenkezőjéről számoltak be, vagyis a terápia előtt nem volt problémájuk a beszéddel. Elmondásuk szerint könnyedén ki tudták fejezni magukat, de kapcsolataik inkább érdekkapcsolatok voltak, következésképpen az érzelmekre vonatkozó kommunikáció is a felszínen mozgott, mondandójuknak nem volt igazi tétje, belülről fakadó személyes értelme, s hiányzott belőlük a másik személye iránti tisztelet. A tréningek alkalmával a felépülő megtanulja háttérbe szorítani a saját érdekeit és többnyire előtérbe helyezni a társakat: az előadások során 17
mindenki lesz egyszer-egyszer főszereplő, ám önkifejezését ilyenkor a többiek segítik, mélyítik el, s ez a folyamat kölcsönösen zajlik. A színház, mint szemiotikai prizma és kulturális keret közvetít a gyermek-főszereplő és a gondviselő, szimbolizációt facilitáló közösség között. A megkérdezettek szerint kifejezetten hatékony a színházterápiás módszer: „Drogosoknál komolyabb határkő lehet a gyógyulásukban“... „Azok az anyagosok, akik átestek egy ilyen zúzós tréningen, azoknak a 70-80 százaléka megmarad, nem esik vissza.“ (36 éves férfi, máktea függő) Ugyanakkor a terápiás közösségtől nyert megfelelő támogatás kulcsfontosságú. Egy-egy intenzívebb tréning megerősítheti az ambivalens kliens preformált döntését, hogy a terápiát félbeszakítsa. A színházterápia az élményekre, tapasztalatokra építve teszi lehetővé az egészégtanulást (B. Erdős, Kelemen, 2008, Kelemen, 2007; 2002; Mihaldinecz és mtsai., 2004) Mivel saját élményekben gyökerezik, s nem külső forrásból származik, ezzel a fajta konfrontációval nem lehet vitatkozni, s nem lehet meg nem történtté tenni. Felszabadító, ám egyben félelmetes és kivédhetetlen élmény, amely a testre, az érintésekre való összpontosítás révén mozgásba hozza a legfontosabb, elsősorban korai kötődésekben megtapasztalt élménymintákat. Leghasznosabb azoknak, akik erre felkészültek, s el tudják fogadni a közösség támogatását az átdolgozáshoz. Felerősítheti azonban az átmenet során megtapasztalt ambivalenciát, a változással szembeni ellenállást. Ez a színházterápia egyik legnagyobb kihívása, dilemmája. „A szenvedélybetegekkel a munka azért jó, és azért érdekes, mert az ő ellenállásukból építkezünk. Tulajdonképpen nekem az a kihívás, hogy tudom az ő ellenállásukat pozitív energiába fordítani. Képes vagyok arra, hogy a saját ellenállásukból kimozdítom őket, és a csoportokban ez a speciális, ez adja meg a legfőbb dinamikát. Úgy csinálja, hogy nem akarja csinálni.“ (37 éves férfi, 10 év heroin használatot követően szociális munkás diplomát szerzett, jelenleg tréningeket tart). 18
Alkalmanként mindezt képviselni kell a "laikus" nézők, a nyilvánosság előtt a színházban. A színház mediál szenvedélybetegek és „normik” között, elősegítve a közös emberi tapasztalatokra épülő megértést. „A fellépés előtti három perc. Mindig ezért csináltam. Olyan érzést ad, amit még a drogozás alatt sem tudtam kiváltani magamból. Megtanít mások előtt megnyilvánulni, oldottabban tanít meg viselkedni, amit a kinti életben nagyon jól lehet használni.“ (28 éves férfi, 8 év droghasználat) A hiteles megnyilvánulás és az ezt követő megértettség bódító, izgalmas, megelevenítő élmény, a hétköznapok érintkezési, kommunikációs szabályait átmenetileg feloldó, együttesen konstruált rituális valóság része.
Szexualitással kapcsolatos élmények és attitűdök átalakulása A megkérdezett nők közül ketten elégedetlenek a melleikkel, nagyobbat szeretnének, egyikük mellnagyobbító műtétet tervez. A színházterápiás foglalkozásokon, mozgástréningen tapasztalt melegség, és a komlói intézeti tartózkodást követően hiányzik számára a „világ nyitottsága”, az emberi érzékenység, szolidaritás, mert ezeket megszokta a terápiás közösségben. A terápiás közösség, mint "elég jó anya" működött a számára, a közös mozgás- tánc- és színházterápiás élmények ezt a tapasztalatot elmélyíthették (Riskó 1991) A tematikus kapcsolat alapján, amelyet megteremt, kézenfekvő az értelmezés, hogy a kliens, nem találva az "elég jó anyát" a kinti világban, megpróbálja azt önmagában, önmaga számára megteremteni, internalizálni. Törekvése érthető, ám az egyszerű vágyteljesítés szintjén eltervezett „konverziós” megoldás aligha adekvát válasz az érzelmi-kapcsolati hiányra, csupán a megoldás illúziója. Ez a fajta test-átalakítás nem deviáns, inkább a fogyasztói kultúrával (nem az elfogadásra tanító józannal) konform, ilyenformán a kulturális testbe való megérkezésre is utalhat. A másik nőt zavarta a színházterápiás tréningek során megtapasztalt tapintatlanság, azaz, hogy a férfi kliensek a zárt szemmel végzett gyakorlatoknál az ő melleit keresték. Ha nem sikerült megérinteniük, a tréninget 19
követően azt mondogatták, hogy „nem találtuk, mert nincs is”. Ő is szeretne nagyobb mellet, mert úgy gondolja, hogy az a szoptatásnál a kisbabának nagyobb biztonságot nyújt. Ez az elképzelés analóg az előzővel: a nagyobb mell az "elég jó anya" attribútuma. A férfiak közül négy fő elégedetlen a pénisze méretével, nagyobbat szeretnének. Ketten ugyanakkor elmondják, hogy a színházterápia jóvoltából tért vissza az erekció-képességük. A kezelési időszakukat megelőző drogozó életmód aláásta a szex iránti érdeklődésüket. Nem gondolták volna, hogy a színházterápia a merevedési problémáikon is segíthet. Egyikük beszámol a színházterápiás tréningek, előadásokra történő felkészülések szüneteiben folytatott rendszeres maszturbációiról. Elmondása szerint ilyenkor hatalmas falloszként látta kívülről önmagát és szégyent érzett. A gyakorlatok végzése során mezítelen „farka” büntetéseket kapott a csoport női tagjaitól azért, mert - feltételezése szerint – hepatitis C vírussal fertőzött meg drogfüggő nőket drogozása alatt. Ezzel a rituáléval szabadulhatott a kapcsolatokat romboló bűntudattól, szégyentől. A szerhasználat időszakából hat férfi számol be arról, hogy nem törődött önmagával. „Nem törődtem magammal, hacsak a farkammal nem, mivel minden nap többször is - persze csak, ha ébren voltam, és ha elvétve, de jött belőle valami - kivertem. Nem foglalkoztatott, valahogy észre sem vettem, hogy van nekem ilyen felelősségem.”
(32 éves férfi, 5 éve szermentes) A
színházterápia során feldolgozásra került Lautreamont: Maldoror énekei című prózai művéből a „reggel vörösre dörzsölt hímvesszővel ébredeztem” kezdetű részt választotta. Beszámolása szerint, a terápiás időszakban fontos volt megtanulnia önmagáról és bevallani mások jelenlétében, hogy maszturbáció-függő. „Lányokkal nem is nagyon kezdtem, persze ott volt anyám is, aki mindig olyan furcsa mosollyal közeledett hozzám, szerintem mindent tudott a vágyaimról, anélkül, hogy mondtam volna neki”. A fiúk közül néhányan visszatérően arról számoltak be, hogy túl széles a csípőjük. Elgondolásuk 20
szerint ez azért is lehet így, mert a szex-absztinenciával dolgozó intézetben a figyelmük tartósan a csípőn, nemi szerveken van, s lehet, hogy csupán helytelenül érzékelik önmaguk csípőhatárait. A racionalizáció mögött a feminin vonásoktól, homoszexualitástól való félelem munkál, amely a csoportterápiás ülések egyik fontos témája. A drogfogyasztók gyakran szexuális kompetenciájuk kifejlődése előtt kezdték a droghasználatot. A függőséggel együtt járó halasztott serdülőkorban egyrészt természetes, hogy a figyelem a szokásos kamasz-problémákra összpontosul. Másfelől, az aktív szerhasználat kedvezőtlenül befolyásolja a szexuális életet és az intimitást egyaránt. Sokan szexuális abúzusok áldozatai voltak. Így a felépülőben lévők előtt – akik motivációja ráadásul gyakran túlságosan szexcentrikussá válik, különösen a szexuális absztinenciát követelő intézeti élet keretei között – számos megoldandó feladat áll ezen a téren. Meg kell tanulniuk disztingválni szeretet és tisztelet, valamint intimitás és szex között. Elsajátítják az érett intimitással járó készségeket (kommunikáció, elkötelezettség, kompromisszum), fejlesztik a szeretetképességet, megtanulják, hogy miképpen adhatnak teret a szeretett társ számára a fejlődéséhez. (Lefever 2000). A testre irányuló, testtel dolgozó színházterápia katalizálja a szexualitással összefüggő problémák felszínre kerülését, megfogalmazását, megbeszélését, és kulcsfontosságú ezek megoldásában.
Testhasználat, mire való a test? A test extrém elhanyagolásának, tudatos pusztításának kérdése többször felmerült „…brutálisan szar volt. Szóval a vége felé inkább meghaltam volna, ezért nem ettem. Gyáva voltam az összes többi izéhez, módszerhez, 40 kiló alá lementem. De előtte is iszonyú volt, a kaka az így belém volt szorulva, ki lehetett tapogatni a hasfalamon át…” (38 éves, 4,5 éve szermentesen élő férfi kliens) „Ez foszlányos. Rohadt a testem. Például nem fürödtem. Önértékelésem? Nulla volt. Volt legalább négy terhességem, észre se vettem, úgy vittek be a mentők, és meg kellett szülnöm. De 21
amúgy is! Nem menstruáltam, a fogaim estek ki, de azért bundát hordtam! Nem étkeztem egyáltalán, csak fagyi, meg izé, chips. Vékony voltam nagyon.” (30 éves nő, 7 éve szermentes). „Nem. Nem érdekelt. Egyáltalán. De valahogy ebben a beteges testben éreztem jól magam. Azt mondjuk észre se vettem, hogy sovány… vagy valami… csak amikor kitisztultam. Addig is tudtam, hogy így eléggé… szóval, hogy sovány, vagy… akármi vagyok, de nem érzékeltem. Amikor leálltam először, tudod, kórház, és akkor ott a tükör, ott szembesültem először, hogy ez így nagyon gáz.” (40 éves nő, 7 éve szermentes) „Nagyon vékony voltam. De valahogy ezzel nem akartam így szembesülni. De volt, hogy már így kórházban voltam, és így mondták az orvosok, hogy már nem tudom, mennyivel vagyok alatta a normális testsúlynak. Infúziót kaptam, meg láttam is az embereken, olyan furcsán néztek rám. Nagyon, nagyon vékony voltam, meg amúgy is ilyen csontos testalkat vagyok (…), nagyon kirívó volt, és, ööö… tehát vannak vágások rajtam, tehát falcolások…” ( 25 éves nő, 5 éve szermentes). Több szövegrészlet egyértelműen rávilágít a függőség és az öngyilkosság közötti erős összefüggésre, amelyet számos szakirodalmi hivatkozás erősít meg. (áttekintés: Csürke, B.Erdős 2007) Ugyanakkor egy 40 éves férfi, aki öt és fél éve szermentes, és terápiás időszakában részt vett színház- és mozgástréningen, elmondja, hogy teste „fontos kincse és záloga” volt annak, hogy minél tovább tudjon drogokat használni. Vigyázott a vénáira, ezért igyekezett steril és véletlenül sem ún. „szárnyas” (tompa) tűket használni. Krémekkel, vitaminokkal tartotta karban önmagát. A kábítószert desztillált vízben, aszkorbinsavval oldotta föl, hogy így is vitamint juttasson a szervezetébe, rendszeresen kalcium és magnézium pezsgőtablettát fogyasztott. Testét a drogozás „szolgálatába” állította, az eksztázis eszközévé tette. A fenti idézetek ugyan nagyon különbözőnek látszanak, de közös mozzanatot emelnek ki: a test mindkét esetben a drogozás eszköze, egyfajta tárggyá silányul, s a függő gondolkodásában 22
lehasad, elválik a lelki-szellemi síktól. Hasonló ez a fogyasztói társadalom hasított testfelfogásához, amelyet Csabai( 2002 :86) tanulmányában Baudrillard-ot idézve fogalmaz meg:
„A testük az egyetlen, amire összpontosítanak, nem mint öröm forrására, hanem mint eszement gondoskodás tárgyára. A test kényszeres karbantartása mögött undor, a gyöngeségtől és a teljesítmény hanyatlásától, a halál előjelétől és előlegétől való undor áll…Ajnározzák a testüket haszontalanságának perverz tudatában, újjászülethetetlenségének teljes bizonyosságában” (Baudrillard 1996, 48 id. Csabai, 2002, 86)
A függő így sajátos csapdába kerül, problémájára a választ a spiritualitást és az önmagunkkal való törődést középpontba állító felépülési programok jelenthetik. (Kelemen, 2007; Kelemen, B. Erdős, 2004; Lefever, 2000) Az interjúk során legtöbben azt emelték ki, hogy elfogadóbbak önmagukkal, nem csak fájdalommal és megvetéssel viseltetnek önmaguk teste iránt, hanem a frissesség és a lendületesség érzését is megtapasztalták. A megkérdezettek közül heten arról számoltak be, hogy a színházterápia különleges gyakorlataival, helyzeteivel állandó meglepetéseket tartogat, állandó kihívást jelent. E terápiás formának a jóvoltából tapasztalhatták meg, élhették át megújuló, újraformálódó testüket. A józan test-kultúra legalapvetőbb értékeinek megismeréséhez droghasználókká kellett válniuk.
Összegzés Összességében minden résztvevő hatásosnak ítélte a színházterápiát, hárman azonban nem akartak erre különösebb magyarázatot keresni, s ezzel a hétköznapok
világába vinni át a
számukra különleges, transzformatív élményeket. Elmondásuk szerint éppen az fogta meg őket a komlói intézetben, hogy játékos, hogy olyan élményekkel gazdagodtak, amelyekkel nem találkoznak a „normális életben”. Visszautalva a jelen tanulmány elméleti bevezetőjére, a játékban lévő test az átmeneti térben létezik. Az átmenet során a szimbolikus források együttes
23
használata egyetértést teremt, fejleszti az együttműködést, és közösséget kovácsol. A válaszadók említették az új, szokatlan dolgok kipróbálását (pl. ordítani indok nélkül), az extrém helyzetekben való részvételt, próbatételt – ez szintén fontos liminális sajátosság, amely a közösségi kultúra és a perszonális identitás megújításának forrása. A klinikai munka során a színházterápia olyan érzéseket segített a felszínre hozni, melyek eddig rejtve maradtak, és segített kimondani mindazokat a dolgokat (a szexualitással, agresszióval kapcsolatos tabutémákat), amelyekkel a függők korábban féltek szembenézni. Először tapasztalták életükben, hogy nekik is lehet önbecsülésük, képessé válhatnak a felelősség vállalására és arra, hogy tapasztalataikat továbbadják más függőknek: a játékban lévő test és identitás juttat el a kulturális testbe és identitáshoz. Beszéltek a fellépés jelentőségéről, az egyén nyilvánosság előtti megmérettetésről, amely a domináns kultúrába történő visszailleszkedés egyik kulcsmozzanata. A vizsgálat során az interjúalanyok olyan, a színházterápiának tulajdonított változásokról számoltak be, amelyek könnyebbé tették számukra a terápiájuk befejezése után az önálló és józan élet elkezdését, felépítését. A mindennapi életben jól használható kommunikációs technikákat sajátítottak el, melyek révén magabiztosan és őszintén nyilvánulnak meg társas helyzetekben, felvállalva önmagukat, a terápia alatt megismert személyiségüket, értékeiket. Másfelől a színháztréningek pozitív irányban befolyásolják a teljes közösséget, az újonnan érkező függők hamarabb beilleszkednek a közösségbe és a csoport összetartó ereje erősebbé lesz általa. A szolidaritás, az önmagukért és egymásért érzett és a folyamatos törődésben megnyilvánuló felelősség, a felszínesség kerülése, saját és fizikai-társas környezet fejlesztésére irányuló mozgásterápiás és rendszeres színházterápiás próbák, önmaguk társas visszajelentéseken alapuló értékelésének elsajátítása jelentős pozitív változásokat hozott a terápiás közösségi légkörben, az egymás iránti támogató kapcsolatok viszonylatában. A kölcsönösségben páratlan, semmivel sem pótolható erőforrás rejlik. „A színházterápia dialógus, a kölcsönösségben élők dialógusa”. 24
(Kelemen G., B. Erdős, 2004) A dialogikus tanulás kölcsönösségre épül: a tanár bizonyos értelemben a tanítvány tanítványa. A segítő szakmákban nem ismeretlen ez a gondolat, s nem is korlátozódik a hivatásos józanok bölcsességének elismerésére. A legtöbb segítő tudja: klienseitől tanulhatja meg igazán, hogyan segítheti fejlődésüket – a saját fejlődésével együtt. (Kelemen, B. Erdős, 2005) Minden kvalitatív kutatás, vizsgálat felvet további kérdéseket. Fontos és izgalmas kérdés szenvedélybetegekkel folytatott aktivitás, munka során, hogy a testhez való viszonynak van-e köze ahhoz, hogy drogfüggővé válik valaki. Miután a dolgozatban több helyen kifejtésre kerül a drogfüggő saját testéhez való viszonya, joggal merül fel a dilemma, hogy azért nem harmonikus a függő viszonya saját testéhez, mert a droghasználat alatt romlott meg, vagy pedig azért kezdett valaki tudatmódosító szereket használni, mert eleve nem adatott meg az önelfogadás és a lélek befogadottságának érzése a saját testben. A megkérdezett függők gyakran jelezték, hogy a szerhasználat évei alatt nem voltak annak tudatában, mi történik velük, vagy, ha mégis, azt egyfajta disszociatív munkamóddal – úgy élték meg, mintha nem is velük történne. A színházterápia az alkotás folyamatában egységet, harmóniát teremt ott, ahol korábban test és lélek dichotómiája, egyén és közösség ellentmondása feszült. A reziliencia-kutatások áttekintése során Saleebey (2006) három tényezőt emel ki: a szerető, törődő kapcsolatokat, a közösségi elköteleződést, és a magas szintű elvárásokat. A színházterápia, amely a közösségben megtapasztalt kölcsönösségre, az egymás iránti szolidaritásra, odafigyelésre épít, emellett folyamatos kihívást jelent a terápiás közösség tagjainak, éppen ezt a hármast célozza meg. Így sejthető, de nem pontosan tisztázott, hogy a reintegráció sikere vagy kudarca milyen összefüggésben állhat e dolgozat középpontjában lévő színház- és testterápiás munkában való részvétellel. A jelen vizsgálatban hosszabb ideje józan függők véleményére is kíváncsiak
25
voltunk, akik megerősítették a Saleebey munkája nyomán azonosítható tényezők jelentőségét. Tanulmányunkban a klienscsoport került a figyelem fókuszába. A színházterápiás előadások azonban elemi erővel hatnak a nézőkre is, akik általában a fiatalabb korosztályokhoz tartoznak. A jelenlévő szülőkre, testvérekre szintén változásokat indukáló hatást gyakorolnak a látott és átélt jelenetek. Az előadásokat követő dialogikus helyzetben a terápia jóvoltából más beszéd- és viselkedési
kódokat
használó
volt
szerfogyasztó
intenzív
hatást
gyakorolhat
saját
kapcsolatrendszerére is, a fellépő szinergiák révén megteremtve ezzel egy erőforrásokban egyre gazdagodó társas kontextust. (Riikonen, 1999)
Melléklet. Interjúvázlat Milyen Neked itt a komlói TC-ben élni? Mondd el, hogyan hatnak Rád itt az intézetben a többiek, a testük, a mozgásuk? Milyen jellemző érzéseid vannak a színházterápiás tréningek során? Milyen célt akarsz elérni a színházterápia segítségével? Mit gondolsz, képzelsz a testedről? Mi az, ami nem tetszik, nem felel meg Neked a testeden? Mi az, ami kifejezetten tetszik, megelégedéssel tölt el a testeddel kapcsolatosan? Milyen hangulatban vagy itt a színház és mozgásterápiában? Mit gondolsz, milyennek látnak mások?
26
Mit gondolsz, mi a célja a színház, mozgás és testterápiának? Mit tanultál magadról a színház és mozgásterápián? Milyen változásokat hozott a fejlődésedben a színházterápiás forma?
Irodalom: Arpin, J (2003) Masters of Their Conditions: At the Crossroads of Health, Culture and Performance. Transcultural Psychology 40 (3) 299-329. Baráth Á. (2006): Résztvevő közösségfejlesztés. In: Baráth Á., Hollings, J., Jones, Macáková, S., Szilárd I. (szerk.). Egészséges roma közösségek építése. Oktatási kézikönyv [Building Healthy Roma communities. Training Manual. Chapter V. Participant Community Development). Brussels: IOM – International Organization for Migration. pp. 83-110. B. Erdős M., Kelemen, G. (2005): A kodependencia és az enabling viselkedésminták az iskolában és a családban. In: B. Erdős, M., Csürke, J (szerk): Dialógus a józanságról. Leo Amici 2002
Addiktológiai
Alapítvány
-
PTE
BTK
Szociális
Munka
Tanszék,
Pécs.
http://www.szocialismunka.hu/script/media.php?id=41 (2010-02-23) B. Erdős, M. Kelemen, G. (2009) Színházterápia drogfüggőkkel: a kapcsolati világ újrateremtése in: Demetrovics, Zs. (szerk.) Az addiktológia alapjai III, Budapest: ELTE Eötvös Kiadó, 403413. B. Erdős, M., Kelemen, G., Csürke, J. (2003) A felszabadítási rituálék szerepe egy élhető világ kialakításában. Addiktológia 2, 29-52. Baal, G. (2002) Színházterápia drogosokkal: az anyagostól a kőszínházig. Addiktológia, 1, 115124.
27
Bahtyin, M. (1982) Francois Rabelais művészete, a középkor és a reneszánsz népi kultúrája. Budapest: Európa Bertau, C. M. (2007) Review symposium: Encountering Objects and Others as a Means of Passage. Culture & Psychology, 13 (3) 335-352 Borgos, A (2002) „Testkép-képek” Áttekintés a fogalom filozófiai és pszichológiai értelmezéseiről. In Csabai, M., Erős, F (szerk.): Test-beszédek. Köznapi és tudományos diskurzusok a testről. Budapest: Új Mandátum Kiadó. 46-60. Bourdieu, P. (1977) Outline of a Theory of Practice, Cambridge, MA: Cambridge University Press. Council on Social Work Education (2001) Educational policy and accreditation standards. Alexandria, VA. Cook, C. H. (2004) Addiction and spirituality. Addiction, 99, 539-551. Csabai, M (2002) A test átalakítása. Technikák és perspektívák. In Csabai, M., Erős, F. (szerk.): Test-beszédek. Köznapi és tudományos diskurzusok a testről. Budapest: Új Mandátum Kiadó. 120-149. Csürke, J., B. Erdős, M.( 2007) Serdülők és fiatalok önpusztító életstratégiái. A megelőzés lehetőségei. Addiktológia 4. (4.) 275-290. Fournier, D. M., Smith, N. L. (1993) Clarifying the Merits of Argument in Evaluation Practice. Evaluation and Program Planning, 16 (4) 315-323. James, B. (1989) Treating traumatized children: New insights and creative interventions Toronto: Lexington. Kelemen, G (2002): Prevenciós Lehetőségek a drogrehabilitációban, különös tekintettel a magyar Leo Amici Alapítvány drogprevenciós tevékenységére. In: Drogok, drogprevenció, ifjúsági
28
problémák, intézményi szerepzavarok. (szerk.: Buda Béla) Nemzeti Drogmegelőzési Intézet, Budapest, 65-73. Kelemen, G. (2007): Egészségtanulás és rehabilitáció. Lege Artis Medicinae, 17. 250-253. Kelemen, G., B. Erdős, M.: Craving for sobriety. A unique therapeutic community in Hungary. Faculty of Humanities University of Pécs & The Leo Amici 2002 Foundation, Pécs 2004 Langman, L (2003) Culture, Identity and Hegemony: The Body in a Global Age. Current Sociology 51 (3-4), 223-247. Lefever, R (2000) Kick the Habit: From Acceptance to Recovery. London: Carlton Book Ltd. Mihaldinecz Cs., Szakonyi G., Kelemen G. (2004): Egy tanuló közösség: A Leo Amici 2002 Alapítvány Drogrehabilitációs Intézete. Szociális Menedzser, 6, 49-53. Morris, L. L., Fitz-Gibbon, C. T., Freeman, M. E. (1988) How to Communicate Evaluation Findings. Thousand Oaks, CA: Sage. Riikonen, E.(1999) Inspiring Dialogues and Relational Responsibility. McNamee, S., Gergen, K.(1999): Relational Responsibility. Resources for Sustainable Dialogue. Sage, Thousand Oaks. 139-151. Riskó, Á (1991): Testi Dialógus In: Juhász, S, Bíró, S: (szerk.) Nonverbális pszichoterápiák. Animula Kiadó, Budapest Rossi, P. H., Lipsey, M. W., & Freeman, H. E. (2004) Evaluation: A systematic approach (7th ed.). Thousand Oaks, CA: Sage. Saalebey, D. (2006) The Strength Perspective in social Work Practice. 4th edition. Boston: Pearson. Turner, V. (1982) From Ritual to Theatre. New York, PAJ Publications, 20-60.
29
Turner, V. (1997): Átmenetek, határok, szegénység. A communitas vallási szimbólumai. In: Bohannan, P, Glazer, M.(szerk.) Mérföldkövek a kulturális antropológiában. Panem. Budapest. 673-711. Watkins, J. M. (2007): Undergraduate Research: From Educational Policy to Critical Thinking. Journal of Evidence-Based Social Work 4 (1/2) 121-128. Weber, M (1996) From Max Weber: Essays in Sociology. (eds. Gerth, H, Mills, C. W. ) New York: Oxford University Press. Weber, Z, Rowling, L., Scanlon, L (2007) “It’s like…a Confronting Issue”: Life Changing Narratives of Young People. Qualitative Health Research 17 (7). 945-953. Zittoun, T., Duveen, G., Gillespie, A., Ivinson, G., Psaltis, C (2003). The Use of Symbolic Resources in Developmental Transitions. Culture and Psychology 9 (4) 415-447.
30
