Az öregség felfedezése és elfogadása, mint a test élménye

Ö tödik fejezet

Az öregség felfedezése és elfogadása, mint a test élménye

Korán meghalni vagy megvénülni: nincsen más választás. Pedig, ahogy Goethe írta: „A z öregség rajta­ ütésszerűen ejt bennünket hatalmába." Mindenki egyetlen alanya önmagának, és gyakran elcsodálko­ zunk, amikor a közös sors — betegség, szakítás, gyász — a mi sorsunkká lesz. Még jól emlékszem rá, m i­ csoda megrökönyödéssel állapítottam meg, amikor életemben első ízben voltam komolyan beteg: „Ez a nő, akit itt most hordágyon szállítanak, ez én va­ gyok!" Ám a véletlen balesetek könnyen beleillesz­ kednek az életünkbe, mert egyediségünkben érintenek bennünket: az öregség azonban sorsszerű: és amikor a mi életünkre is lecsap, el vagyunk lcépedve. „M i tör­ tént? Az é le t. . . és én öreg vagyok", írta Aragon. Az döbbent meg bennünket, hogy az egyetemes idő ha­ ladása személyes átalakulást eredményezett. Még csak 40 éves voltam, amikor már hitetlenül ismételgettem magamban a tükör előtt: „40 éves lettem." A gyer­ meknek, a serdülőnek van életkora. A rengeteg tila­ lom és kötelesség, a többiek vele szemben tanúsított magatartása egy pillanatra sem engedi, hogy megfeled­ kezzék róla. De amikor felnövünk, a korunk már aligalig jut eszünkbe. Ü gy érezzük, mintha ez a fogalom

449

ránk nem is vonatkoznék. Azt tételezi fel ugyanis, hogy az ember a múlt felé fordul, és számvetést készít az életről, holott egész lényünkkel a jövő felé feszülve, észrevétlenül sildünk át az egyik napból a másikba, az egyik évből a másikba. Az öregséget azért oly kü­ lönösen nehéz elfogadnunk, mert az öregembert min­ dig valami idegen fajtához tartozónak képzeltük; mi az, hát másvalaki lettem, holott az vagyok, aki voltam? „Álprobléma — hallottam. — Az ember addig marad fiatal, amíg annak érzi magát." Ez egyet jelent az öregség bonyolult valóságának a félreismerésével: az öregség dialektikus viszony az én mások számára lé­ tező, objektívan meghatározott létem és ama tudatom között, amelyet éppen ezen keresztül alkotok magam­ ról. Bennem a „m ásik" az öreg, vagyis az, aki én va­ gyok mások számára: és ez a „m ásik", ez én vagyok. A másvalaki számára létező lényem rendszerint épp­ oly sokrétű, bonyolult, mint maga a másik. Bármit mondanak rólunk, kétségbe vonhatjuk valam ely más ítélet nevében. Ebben az esetben azonban nincs helye semmiféle vitának. „Hatvan éves ember" — ez min­ denki számára ugyanazt a tényt fejezi ki. Olyan bio­ lógiai jelenségeknek felel meg, amelyeket vizsgálati úton ki lehetne mutatni. Egyéni élményünk azonban nem utal éveink számára. Semmiféle mozgásérzeti él­ mény nem árulkodik bennünk az elöregedés okozta leépülésről. Ez egyike azoknak a jellemző vonásoknak, amelyek megkülönböztetik az öregséget a betegségtől. A betegség jelzi a jelenlétét, s a szervezet néha olyan módon védekezik ellene, amely még az ingernél is ártalmasabb. A betegség nagyobb evidenciával létezik az átélő alany, mint a környezete számára, amely gyak­ ran nem is ismeri fel a komolyságát. Az öregség v i­ 450

lágosabban mutatkozik meg a többiek, mint az átélő alany számára. Az öregség új biológiai egyensúlyi álla­ pot. Ha a hozzá való alkalmazkodás zökkenők nélkül történik, az öregedő egyén nem is szerez róla tudo­ mást. A begyakorolt mozdulatsorok, a szokások ugyanis gyakran hosszú ideig lehetővé teszik, hogy ellensúlyozzuk pszichomotoros fogyatkozásainkat. És ha testünk mégis ad jelzéseket, ezek a jelzések akkor sem egyértelműek. Az ember hajlamos rá, hogy egy gyógyítható betegséget a visszafordíthatatlan öre­ gedéssel tévesszen össze. Trockij, aki egész életét mun­ kában és küzdelemben töltötte, rettegett az öregedés­ től. Szorongva gondolt Turgenyevnek Lenin által oly gyakran idézett szavaira: „Tudjátolc-e, mi a bűnök legnagyobbika? Elmúlni 55 éves." Pontosan 55 éves volt, amikor 1933-ban fáradtságról, álmatlanságról, emlékezet-kiesésekről panaszkodott a feleségéhez in­ tézett egyik levelében. Ügy érezte, hanyatlik az ereje, és nyugtalanul kérdezte: „Vajon ez már a visszavon­ hatatlanul beköszöntött öregség, vagy csupán időle­ ges, bár váratlan fogyatkozásról van szó, amelyből még talpra fogok állni? Majd kiderül." Szomorúan idézte a múltat: „Gyötrő nosztalgiával nézegetem régi fényképedet, a mi fényképünket, amelyen még fia­ talok vagyunk." Aztán felgyógyult, és ismét úgy dol­ gozott, mint régen. Ennek az ellenkezője is lehetséges: előfordulhat, hogy a vénüléssel együtt járó kellemetlen közérzetről alig veszünk tudomást, elsiklunk felette. Felületes, gyógyítható zavarokat látunk benne. Ahhoz, hogy fel­ ismerhessük testünkön a . jegyeit, előbb tudatosíta­ nunk kell magunkban életkorunkat. De még ez se mindig segít bennünket abban, hogy belülről is átél­ 4 51

jük állapotunkat. Reumánk, ízületi bántalmaink az öregség miatt kínoznak bennünket, tudjuk jól, de mégis képtelenek vagyunk meglátni bennük új ál­ lapotunkat. Azok maradunk, akik voltunk, csak ép­ pen reumásan. Különbözőek a vélemények arra vonatkozólag, ho­ gyan ítélik meg egészségi állapotukat az idős emberek. Ezek a különbségek jellemzők. Laroque jelentése sze­ rint: „60. életévük után az emberek fele úgy véli, hogy rossz vagy nagyon rossz az egészségi állapota. De ez az érzés nem mindig felel meg a valóságnak; ha ugyanis eltekintünk a kifejezett betegségektől, akkor lénye­ gében az öregség folyamatával és megnyilatkozásaival szemben érzett félelmi reflex nyilatkozik meg benne." Tunbridge és Sheffield Angliában végzett felmérése (1956) ellenkező eredménnyel járt. Kérdéseket tettek fel a megvizsgált öregeknek egészségükre vonatkozó­ lag. A vizsgálatból az derült ki, hogy a férfiaknak csu­ pán 2,6%-a volt teljesen egészséges, de 64%-uk hitte magáról, hogy tökéletesen jól van; az asszonyoknak 2,3%-a örvendett kifogástalan egészségnek, de 48%-uk képzelte magáról, hogy semmi baja sincsen. A vizsgá­ latot végzők arra a megállapításra jutottak, hogy a ha­ ladott korúak általában rosszul tápláltak, légzési és mozgási nehézségekkel küzdenek, szellemi képessé­ geik hanyatlanak. Csak éppen nem vesznek róla tu­ domást. Ezt a megállapítást egy fentebb már említett tény is megerősíteni látszik: az ti., hogy az idős betegek sok­ kal ritkábban fordulnak orvoshoz, és sokkal kevesebb gyógyszert fogyasztanak, mint a fiatalok. Az a ma­ gyarázat, hogy olyan társadalom alakította ki az egyé­ niségüket, amelyben az emberek nem törődtek ma­ 452

gukkal annyit, mint ma, nem kielégítő, hiszen szám­ talan egyéb szempontból együtt haladnak korukkal. A. Ciusa, a bukaresti geriátriai intézet professzora két okkal magyarázza azt a tagadhatatlan tényt, hogy az idős korosztályhoz tartozók általában nem élnek a rendelkezésükre álló egészségvédelmi lehetőségekkel: „r. Nem. veszik észre idejében, mikor válik patologi­ kussá az állapotuk; még súlyos zavarokról is azt hi­ szik, hogy a korral járnak. 2. Passzív, lemondó magatar­ tást alakítottak ki, amely sokkal gyakoribb náluk, mint az önmagukkal való kétségbeesett foglalkozás. Mindez haszontalanságulc tudatának a következménye." Mindent egybevetve sok igazság van Galenus meg­ állapításában, aki az öregséget a betegség és az egész­ ség közötti állapotnak tekinti, vagyis, meglepő mó­ don: normálisan abnormális állapotnak. „Normális, vagyis az öregedés biológiai törvényének megfelelő jelenség, hogy az erőtartalékok progresszív csökkenése miatt hanyatlik a környezet káros behatásaival szem­ beni ellenállás — írja Canghilem. — Az öregember nor­ máit ugyanannál az embernél élete delelőj én fogyat­ kozásoknak értékelték volna." Am ikor az idős embe­ rek azt mondják, hogy betegek, pedig nem azok, ezt az anomáliát igazolják; a még fiatal ember nézőpont­ jára helyezkednek, aki nyugtalanítónak találja, hogy egy kicsit nagyothall, hogy távollátó lett, nem jó a közérzete, könnyen kifárad. Amikor pedig kijelentik, hogy teljesen elégedettek az egészségükkel, és nem hajlandók vele törődni, akkor meg belehelyezkednek az öregségükbe: az öregség a magyarázata egészségi zavaraiknak. Hogy melyik magatartást választják, attól függ, általában hogyan fogják fel az öregséget. Tudják, hogy az emberek rígy szoktak tekinteni azöre-

453

gekre, mint valami alacsonyabb rendű emberfajtára. Ezért sokan valóságos sértésnek tekintenek minden célzást a korukra: mindenáron fiatalnak akarják hinni magukat, s szívesebben fogadják el, hogy megromlott az egészségük, mint azt, hogy megöregedtek. Mások viszont kényelmesnek találják, hogy öregnek mond­ hatják magukat, még ha nem érkezett is el az ideje: az öregség ugyanis alibivel szolgál, jogot ad az igények leszállítására, meg aztán nem is olyan fárasztó a ráhagyatkozás, mint a visszautasítása. Megint mások nem veszik ugyan könnyedén tudomásul az öregsé­ get, de még mindig inkább azt választják, mint a ret­ tegett betegségeket, amelyek arra kényszerítenék őket, hogy bizonyos óvintézkedéseket tegyenek ellenük. A franciaországi Országos Munkás Nyugdíjpénztár egyik otthonának a lakói között felmérést végeztek; az egyik résztvevő így foglalta össze benyomásait: „A z egész test, a szervek, a funkciók összessége az, ami nincsen rendben . . . Az öregségben éppen ezek a testi nehézségek, ezek a betegségek, az életműködésnek ez a meglassulása fejeződik ki. Ez a tény áll a minden­ napi élet középpontjában. De az ember már hozzá­ szokott, már meg se döbben tőle. Ü gy beszél róla, mintha nem is volna köze hozzá, érdektelenül, kívül­ ről bírálja . . . Ilyen az ember, de hát tudjuk jól, mi az oka . . . megöregedett, nem érdemes orvoshoz járnia." Egészség szempontjából mintha valami közönnyel ve­ gyes rossz közérzettel élné át az ember az öregség „normális abnormitását". A betegség rémét azzal pró­ bálja elhessegetni, hogy az öregségre hivatkozik, és megfordítva: a betegségre hivatkozva próbál megsza­ badulni az öregség gondolatától, s ezzel a taktikázással végül is sikerül elérnie, hogy nem hisz egyikben sem.

454

Testünk és arcunk sokkal biztosabban árulkodik a valóságról: micsoda különbség mostani és húszesztendős külsőnk között! Csakhogy ez a változás folyam a­ tosan megy végbe, alig-alig vesszük észre. Madame de Sévigné nagyon szépen fejezte ezt ki. 1687. január 27én ezt írja: „A Gondviselés oly jóságosán vezérel ben­ nünket életünk különböző korszakaiban, hogy szinte nem is veszünk róla tudomást. Az enyhe lejtőn szinte észrevétlenül ereszkedünk le; olyan ez, mint az óra mutatója, nem látjuk, hogyan mozog. Ha húszéves korunkban . . . megmutatnák egy tükörben, milyen lesz az arcunk hatvan esztendős korunkban, hanyatt esnénk, és megijednénk tőle; csakhogy napról napra haladunk előre, ma olyanok vagyunk, mint tegnap, holnap olyanok, mint ma. így lépegetünk előre anél­ kül, hogy éreznénk, és ez egyik csodája annak a Gond­ viselésnek, amelyet annyira szeretek."1 Egy váratlanul bekövetkező változás szétrombol­ hatja ezt a nyugalmat. Lou von Saloménak2 hatvan 1 Diderot még fiatal, amikor hasonló gondolatot fejez ki a D’Alembeit álma-bán: „Ha egy szempillantás alatt lépett volna át az ifjúságból a roskatag vénségbe — úgy toppant volna be a v i­ lágba, mint születése első pillanatában, nem lett volna az, aki, sem a maga, sem a mások számára, akik szintén nem lettek volna a maga számára azok, am ik. . . hogyan sejthette volna, hogy ez a botjára támaszkodó, görnyedt ember, akinek szemében már kihunyt a fény, s alig vonszolja magát, aki belül még jobban különbözik önmagától, mint kívül, hogy ez az ember azonos azzal, aki előző nap még oly könnyedén járt, nehéz terheket emelgetett, és képes volt a legmélyebb elmélkedésre, a legkelle­ mesebb s a leghevesebb mozdulatokra?" 2 Ezt a kitűnő asszonyt szerette Nietzsche, Rilke és még so­ kan mások. Tanítványa és barátja volt Freudnalc, aki nagyon sokra becsülte a pszichoanalízis terén végzett értékes munkáját.

455

esztendős korában betegség következtében hirtelen kihullott a haja. Egészen addig úgy érezte, „nincs élet­ kora", de ekkor be kellett vallania, hogy immár átju­ tott a „kettőslétra rosszabbilc oldalára". Ha azonban nem jön közbe valami ilyen váratlan esemény, valami más okra van szükség, hogy megálljunk a tükör előtt, és felfedezzük arcunkon a korunkat. Ami az észbeli képességek csökkenését illeti, az ér­ dekelt képtelen felfigyelni rá, ha képességeinek ha­ nyatlásával párhuzamosan csökkennek az igényei is. La Fontaine 72 esztendős korában azt hitte, hogy tö­ kéletes testi és szellemi egészségnek örvend, amikor 1693. október 26-án ezt írta Maucroix-nak: „Továbbra is kitűnően érzem magam, fokozott étvágynak és erő­ nek örvendek. Öt vagy hat nappal ezelőtt gyalog men­ tem el Bois-le-Vicomte-ba, és előtte szinte semmit sem ettem. Jó öt mérföldnyire van ide." Pedig ugyanannak az évnek júniusában Ninon de Lenclos így írt SaintÉvremond-nak: „Megtudtam, hogy szeretné, ha La Fontaine Angliában lehetne. Sajnos, Párizsban is alig élvezzük a jelenlétét: nagyon meggyengült a szel­ leme." A meseíró talán éppen azért dicsekedett friss egészségével Maucroix-nak, mert maga is sejtette, hogy valami nincs egészen rendben. De úgy döntött, hogy nem vesz róla tudomást. A jelek ezen a téren is csak bizonyos összefüggésben nyerik el teljes értékü­ ket. M ivel bennünk a „m ásik" az, aki öreg, teljesen rendjén való, hogy a korunkra való ráébredés is má­ soktól jön. De nem egykönnyen nyugszunk bele. „A z ember mindig meghökken, amikor életében első ízben hallja, hogy öregnek mondják" — jegyzi meg O. W. Holmes. 50 esztendős koromban összerezzentem, ami­ 456

kor egy amerikai diáklánytól meghallottam, mit m on­ dott rólam az egyik barátnője: „D e hiszen akkor ez a Simone de Beauvoir egy öreg nő!" Egy egész hagyo­ mány pejoratív töltése sűrűsödik ebben a szóban, irgy sújt az arcunkba, mint valami sértés. Gyakran el is futja az embert a méreg, hogy öregnek nevezik. M a­ dame de Sévigné vérig volt sértve, amikor madame de Lafayette, rá akarván bírni, hogy térjen vissza Pá­ rizsba, ezt írta neki: „M aga megöregedett." Panaszko­ dott is a lányának 1689. november 30-án: „M ert még nem érzek semmi olyan hanyatlást, amely ezt juttat­ ná az eszembe. Mindazonáltal gyakran elgondolko­ zom, számításokat csinálok, és elég keménynek talá­ lom az életet. Ü gy érzem, akaratom ellenére sodród­ tam e végzetes helyzetbe, amelyben el kell tűrnöm az öregséget,- már látom, már itt vagyok, de legalább anynyit szeretnék elérni, hogy ne kelljen tovább men­ nem, ne kelljen előbbre haladnom a betegségek, a fáj­ dalmak, az emlékezetkiesések, a megcsúnyulás útján, ami mind itt van és rám tör, és hallom a hangot, amely azt mondja: Akár tetszik, akár nem, menned kell előre, ha pedig nem akarsz, meg kell halnod! Olyan kényszerhelyzet ez, amelytől irtózik az emberi természet. Pedig hát ez az osztályrésze mindenkinek, aki egy kicsit tovább élt a kelleténél." Casanova 68 esztendős korában gorombán vissza­ vág az egyik levélírójának, aki „tiszteletre méltó ag­ gastyánnak" szólította. „M ég nem érkeztem el abba a nyomorúságos korba, amelyben az embernek már nem lehet igénye az életre." Sok nőt ismertem, akiket ugyanolyan kellemetlen élmény döbbentett rá korukra, amilyet Marie Dormoy

457

mesélt el Léautaud-nalc: egy férfit megtévesztett fia­ talos alakja, a nyomába szegődött az utcán; amikor aztán melléje érve megpillantotta az arcát, ahelyett, hogy leszólította volna, sietve odábbállt. Hozzátartozóinkat sub spécié aeternitatis látjuk, s ha észrevesszük, hogy megöregedtek, mi is megdöb­ benünk. Emlékezzünk csak rá, hogy megrendítette Proustot, amikor a szobába váratlanul belépve egy igen öreg asszonyt pillantott meg a nagyanyja helyett, akinek az ő számára addig nem volt kora. A háború előtt Sartre egyik barátja velünk utazott; a szálloda ebédlőjébe lépve így szólt hozzánk: „Éppen most ta­ lálkoztam a barátjukkal, Pagniez-vel. Egy öreg hölgy­ gyei volt." Elállt a szavunk a megdöbbenéstől: sohase gondoltunk rá, hogy madame Lemaire „öreg hölgy", ő madame Lemaire. De egy idegen tekintete egyszeri­ ben más asszonnyá varázsolta. Kezdtem sejteni, hogy engem is megtréfál majd az idő. A meglepetés még kínosabb, amikor velünk egykorúakról van szó. M in­ denkivel megtörtént már, hogy találkozott valakivel, akit szinte alig ismert fel; az is megdöbbenve bámult rá. Az ember azt gondolja magában: hogy megválto­ zott! Mennyire megváltozhattam én is! Egy temetés után, 1945. február 25-én, Léautaud azt jegyezte fel a naplójába, hogy nincs szörnyűbb, mint „olyan em­ berekkel találkozni, akiket ismerünk, de már öt vagy hat éve nem láttunk, nem figyeltük meg, hogyan öreg­ szenek napról napra — így különben se nagyon veszi észre az ember —, s aztán egyszerre öt-hat évvel öre­ gebbnek találjuk őket. Micsoda látvány, s amellett az ember maga se nyújthat különbet!" És milyen meg­ rökönyödést okozhat egy fénykép! Csak nagy nehezen tudtam elhinni, hogy egykori iskolatársam, akinek

458

golfbajnoknői címét és fesztelen, könnyed mozgását annak idején annyira irigyeltem, nem az a ragyogó ifjú hölgy — ugyancsak golfbajnoknő —, akivel össze­ tévesztettem, hanem a társaságában levő fehér hajú öreg hölgy, az anya. Olvassuk el újra a Megtalált idő-nek azt a részletét, amelyben Proust elmeséli, hogyan tér vissza évek múltán Guermantes hercegnő szalonjába: „A z első pillanatban nem fogtam fel, miért habo­ zom felismerni a házigazdát, a vendégeket, és miért van az az érzésem, mintha mindenki ki volna smin­ kelve, erősen lcipúderozva, s ettől tökéletesen elvál­ tozott az arca. A herceget.. . fehér szakáll csúfította el, és mintha ólomtalpú cipőt viselt volna, nehézke­ sen vonszolta magát, olyan benyomást keltett, mintha »az emberi élet útjának« valam elyik állomását akarná ábrázolni." Az elbeszélő gyakran nehezen tudja öszszeegyeztetni emlékeivel azt, amit lát, azonosítani például, amikor Blochot pillantja meg, az aggastyán „debilis, mindent tudó arcával" az egykori ifjú frisse­ ségét. „M ondtak egy-egy nevet, én meg elképedve gondoltam rá, hogy ez a név nemcsak azé a szőke valcerozó nőé, akit hajdanán ismertem, hanem azé a fehér hajú, elnehezült hölgyé is, aki éppen mellet­ tem csoszog el." Egyesek nagyjából épen őrizték meg az arcukat, de „először azt hitte az ember, hogy talán fáj a lábuk, s csak aztán értette meg, hogy az öregség ólomcipőjét vonszolják". Mások meg „nem aggastyá­ nok voltak, hanem hervadt tizennyolc esztendős fiatal emberek". Proustnak az volt a benyomása, hogy va­ lami „álarcosbálon van, babákat lát, akik az évek anyagtalan színeiben fürdenek, és kívül viselik a ko­ rukat". Ez döbbentette meg a legjobban: az idő, mond-

459

hatnók, szemmel láthatóvá vált. „Éppen monsieur d'Argencourt tökéletesen új megjelenése tárta fel előt­ tem mindennél kézzelfoghatóbban a rendszerint tel­ jesen elvontnak látszó évszámok valóságát. . . Az ember érzi, hogy ugyanannak a törvénynek engedel­ meskedett, mint ezek a teremtmények, akik annyira m egváltoztak. . . A bennük végbement átalakulások tudatosították bennem első ízben, mennyi idő szaladt el fölöttünk, s ez egészen felkavart, mert megértettem, hogy énfölöttem is eljárt az idő." Egyébként Guermantes hercegnő „öreg barátomnak" szólítja. Valaki azt mondja neki: „Maga, mint öreg pári zsi . . Az estély folyamán ébred rá az életkorára: „N em a saját külsőnket, a saját életkorunkat láttuk, hanem, mint valami velünk szemben levő tükörben, mindegyikünk a másikét." Egy napon Rómában az ellenkező átváltozásnak voltam tanúja. Egy hatvanas, jól megtermett amerikai hölgy ült le velem szemben a kávéház teraszán. A ba­ rátnőivel beszélgetve hirtelen nevetni kezdett: a ka­ cagás fiatalosan csattant fel, s ettől a hölgy valóság­ gal átalakult, én meg visszaröpültem húsz esztendőt a múltba, Kaliforniába, ahol annak idején megismer­ kedtem vele. Ebben az esetben az időnek ez a hirtelen lerövidülése rántotta le előttem a leplet fájdalmas élességgel az évek romboló munkájáról. Megszoktam, hogy a velem egykorú hajdani hírességek mai arcát a televízióban vagy a folyóiratokban lássam; és meg­ borzongok, valahányszor rég elfeledett üdeségükben látom viszont őket a filmekben vagy a régi újságok­ ban. De akár tetszik, akár nem, végül is kénytelenek vagyunk elfogadni a mások véleményét. Jouhandeau 460

így morfondíroz hetven esztendős korában: „Egy fél évszázadon át állandóan húszesztendős voltam. Itt az ideje, hogy lemondjak erről az előjogomról." De a „lemondás" nem megy ám olyan egyszerűen. Valami józan értelemmel fel nem fogható, botrányos dologba ütközünk: egy olyan valóságot kell vállalnunk, amely kétségtelenül azonos velünk, bár kívülről tör ránk, és érthetetlen marad számunkra. Feloldhatatlan el­ lentmondás van az állandóságukról kezeskedő belső evidenciaélmény és átalakulásunk objektív bizonyos­ sága között. Nem tehetünk egyebet, csak ingázunk egyiktől a másikhoz és vissza, de sohasem tudjuk egy­ szerre megragadni őket. Azért van ez, mert az öregség abba a kategóriába tartozik, amelybe Sartre a „felfoghatatlan" dolgokat sorolja be. Számuk végtelen, minthogy helyzetünk visszáját jelentik. Lehetetlen az önmagáéit-létező módján átélnünk azt, ami mások számára vagyunk. A felfoghatatlan „az én távolból tekintett lényem, amely korlátot szab választásaimnak és a visszájukat alkotja". Francia nő vagyok, írónő, hatvan esztendős: ez az általam átélt szituáció a világban olyan objektív forma, amely kicsúszik a kezem közül, amelyet nem tudok felfogni. De a felfoghatatlanról csak olyan terv fényénél derül ki, hogy micsoda, amelyik meg akarja valósítani. Franciaországban francia nő vagyok, sem­ mi sem ösztönöz rá, hogy megpróbáljam megkeresni ennek a minősítésnek az értelmét; idegen vagy ellen­ séges országban azonban valóságosan léteznék szá­ momra a nemzeti hozzátartozásom, és valamiféle magatartást kellene vele szemben kialakítanom: pél­ dául hangosan hivatkoznom rá, vagy lepleznem, meg­ feledkeznem róla stb. Társadalmunkban az idős em461

bért ilyennek minősíti a szokás, mások viselkedése, sőt maga a szóhasználat is: így tehát vállalnia kell ezt a valóságot. Ennek végtelen sok módja van. De egyik­ ben sem lesz számomra lehetséges, hogy egybeessem a vállalt valósággal. Az öregség olyan életemen túli állapot, amelyről nem lehet semmiféle teljes belső élményem. Általánosabban kifejezve, az én egó-m egy olyan transzcendens tárgy, amely nem lakója a tuda­ tomnak, és amelyet csak egy bizonyos távolságból szemlélhetek. Ez a távolból való szemlélés egy kép, egy elképzelés segítségével történik: annak a képnek az alapján igyekszünk megragadni, kik vagyunk, amelyet mások alakítanak ki rólunk. Maga a kép nincs adva a tu­ datban: olyan irányultságok összessége, amelyek egy „analogonon" át céloznak meg egy jelen nem levő tárgyat. A kép ellentmondó és meghatározatlan. Mindazonáltal vannak az életnek olyan szakaszai, amikor elegendő hozzá, hogy biztosítson bennünket azonosságunkról: például a gyermekek esetében, ha úgy érzik, hogy szeretik őket. Meg vannak elégedve a tükörképükkel, amelyet hozzátartozóik szavai és viselkedése mutat nekik, hozzá alakítják magukat, át­ veszik, a magukévá teszik. Az ifjúkor küszöbén aztán összetörik a kép,- a kamaszkor suta magatartásának éppen az az oka, hogy a kamasz nem tudja, most mivel helyettesítse. Ugyanilyen határozatlanság ke­ letkezik az öregkor küszöbén is. A pszichiáterek mind­ két esetben az „azonosulás válságáról? beszélnek. Pedig nagy különbség van a kettő között. A serdülő maga eszmél rá, hogy átmeneti életkoron halad át; a teste megváltozik, és ez feszélyezi. Az öregember azonban másokon keresztül fedezi fel, hogy megöre­ 462,

gedett, holott semmi komoly változást nem észlelt magán.3 Belül sem fogadja el a beskatulyázást, s így nem tudja többé, kicsoda. A Kivégzés-ben Aragon jel­ képesen ábrázolta ezt a tudatlanságot és a belőle fa­ kadó zavarodottságot: a hős nem találkozik többé a tükörképével; nem láthatja többé magát. Ennek az aszimmetriának igazi okát az illető egyén tudattalanjában kell keresnünk. Freud szerint a tu­ dattalan nem tesz különbséget az igaz és a hamis között. A tudattalan: vágyakból szerveződött egység, nem gondolati jellegű. De akadályozhatja is, meg nem is a gondolkozást. Nem akadályozza a serdülőnek a felnőttkorba való átlépését. Ugyanis a fiatalember­ nek, sőt már a gyermeknek a szexualitásában is benne sejlik a felnőtt nemisége. A felnőtt helyzetét általá­ ban kívánatosnak ítéli: módja lesz, hogy kielégítse vágyait. A fiúgyermek férfiasságról fantaziál, a lány­ gyermek jövendő asszonyiságáról. Játékaikban, maguk számára kitalált történeteikben tetszelegve előre él­ vezik, színezik ezt a jövőt. A felnőtt viszont kasztrációs képzetekkel társítja az öregséget. Martin Grotjhan pszichoanalitikus szerint tudattalanunk nem vesz tu­ domást az öregségről; az örök ifjúság ábrándjában ringatja magát. Az ábránd szertefoszlása sok embernél olyan nárcisztikus lelki sérüléseket okoz, amelyek végül depresszív pszichózist eredményeznek. Látjuk tehát, hogyan magyarázható az a „megle­ petés", az a hitetlenkedés, az a megbotránkozás, ame­ lyet az idős ember érez általában, amikor rádöbben az életkorára. A bennünket körülvevő felfoghatatlan

3 A nők testileg vesznek tudomást a változás koráról, ez azon ban még jóval a megöregedés előtt történik.

463

dolgok közül ez az, amelyet a legsürgősebben fel kel­ lene fognunk, és éppen ez az, amelynek a vállalásától — tudatosan és öntudatlanul — a legjobban viszolygunk. Ennek a ténynek a világánál meg fogjuk tudni érteni, hogy az öreg emberek gyakran miért tanúsí­ tanak első látásra olyan elképesztő magatartást a hely­ zetükkel kapcsolatban. M ivel életkorunkat nem az önmagáért létező mód­ ján éljük át, és nincs róla olyan áttetsző élményünk, mint a „cogitóról", azért lehetséges, hogy már korán öregnek, vagy ellenkezőleg, mindvégig fiatalnak higygyük magunkat. Ezek a választások a világhoz való viszonyunk egészét fejezik ki. A fiatal Baudelaire így fejezi ki a világ iránt érzett undorát: „Több emlékem van, mintha ezer esztendős lennék." Családi helyzete miatt Flaubert számára mindvégig fárasztó kaland volt az élet; már gyermekkorában öregnek tartotta magát. Mikor 54 esztendős korában unokahúgának férje csődbe jutott, s ő attól tartott, hogy eladják Croisset-t, egészen kétségbe volt esve: „N em bírom tovább! Ü gy érzem, erőm végére értem. Fojtogatnak a lenyelt könnyek, a szakadék szélén állok. Szegény Caróm, legjobban a te tönkrejutásod szomorít. A te jelenlegi anyagi csődöd és a jövendő. Kellemetlen dolog a lecsúszás." Anyagi lecsúszásról volt szó, ez ejtette ennyire kétségbe, ez alázta meg. Azonnal az életkorral járó biológiai süllyedés gondolatával tár­ sította: „A z élet nem gyerekjáték, s benne vagyok a gyászos öregségben." Croisset-t sikerül megmenteni, de mivel függ az unokatestvérétől, akivel mindig rossz viszonyban volt, és mivel folyton retteg a tönlcremenéstől, képtelen dolgozni, beteg, siránkozik, resz­ ket: „Ü gy nézek magamra, mint egy halottra." „Sze­ 464

retnék a lehető leggyorsabban meggebedni; mert végem van, kimerültem, és öregebb vagyok, mintha száz esztendős lennék." Másutt: „A z én koromban már nem kezd újat az ember: abbahagy mindent, vagy inkább belezuhan a semmibe." Üjra tudott írni. De továbbra is úgy érezte, hogy összeroskadt az idő súlya alatt, és igen korán halt meg. Akik már belefáradtak foglalkozásukba, az éle­ tükbe, azt mondják magukról, hogy megöregedtek, még ha viselkedésük nem vall is idős emberre. Bourliére professzor kutatócsoportja megvizsgált egy 109 tanítóból álló csoportot, 52, nőt és 57 férfit; mindegyik fiatalabb volt valamivel 55 évesnél; 40%-uk fiata­ labbat mutatott a koránál, és csak 3% -uk látszott idő­ sebbnek. Pszichometrikus teljesítményeik figyelemre méltók voltak. Rendkívül intenzív szellemi és társa­ dalmi életet éltek, fizikai ellenálló képességük azonban alatta maradt az átlagnak; ideges fáradtságról panasz­ kodtak, borúlátón ítélték meg helyzetüket, öregnek tartották magukat. Ennek az a magyarázata, hogy a tanítói pálya roppantul igénybe veszi az idegeket. M i­ vel túl voltak hajszolva, joggal érezték magukat elkopottnak, márpedig az elhasználtság gondolata együtt jár az öregségével. Az ember legtöbbször abba a távolságba kapasz­ kodik, amely az önmagában létezőt választja el az önmagáért létezőtől, hogy megőrizhesse a tudattalan által áhított örök ifjúságot. 1954-ben Amerikában Tuckmann és Lorge kutatócsoportja megkérdezett 1032 különböző életkorú személyt, vajon fiatalnak vagy öregnek érzik-e magukat. A 60 évesek közül csak nagyon kevesen vallották magukat öregnek; a 80. évüket betöltötték 53%-a mondta magáról, hogy öreg, 465

36%-uk, hogy középkorú, és n % -u k , hogy fiatal. Nemrégiben ugyanerre a kérdésre többnyire így vála­ szoltak az Országos Munkás Nyugdíjpénztár egyik nyugdíjasházának lakói: „Egyáltalán nem érzem ma­ gam öregnek. . . soha nem jár az öregségen az eszem . . . soha nem járok orvoshoz . . . még mindig 20 éves vagyok." Azt válaszolni erre, ahogyan egyes pszichológusok cselekszik, hogy a lelki vakság, a perceptuális védekezés esetével állunk szemben, nem ki­ elégítő. Mindazonáltal bizonyára lehetséges ilyen vakság is. Lehetséges, mert minden felfoghatatlan ilyen bizonygatásra ösztönöz. „ 0 , az én esetem más." Amikor vele egyívásúakkal kerül össze az ember, hajlamos önmagát más kategóriába sorolni, mint amelybe amazok tartoznak, mert csak kívülről látja őket, és fel sem tételezi róluk, hogy ők is ugyanazt érzik, mint az az egyedüli lény, amely minden ember önmaga számára. Egy nyugdíjasotthon egyik nőlakója mondta: „Egyáltalán nem érzem magam öregnek; néha segítek a kis anyókáknak, aztán azt gondolom magamban, de hiszen te magad is ilyen anyóka vagy." A többi öregasszonnyal szemben ösztönszerűen kor­ nélkülinek érzi magát; szellemi erőfeszítésre van szüksége, hogy az övékkel azonosítsa a saját esetét. Jellemző az is, hogy amikor megtörténik ez a tudato­ sulás, tegezi magát: a benne levő másikhoz szól, ah­ hoz a másikhoz, akinek a többiek látják, de akiről neki magának nincsen semmiféle közvetlen ismerete. Annak számára, aki egészségesnek érzi magát, meg van elégedve a helyzetével, és jó viszonyban él kör­ nyezetével, elvont fogalom marad az életkor. Ezt akarja kifejezni Saint-John Perse is, egyik legutolsó költeményében: „öregség, h a z u d tá l... az az idő,

465

amelyet az évek mérnek, nem méri a mi napjainkat." Gide, aki mindvégig megőrizte testi és szellemi ké­ pességeinek teljességét, így ír 1930. június 19-én: „N agy erőfeszítésembe kerül meggyőznöm magamat róla, hogy én magam olyan idős vagyok, mint azok, akiket fiatal koromban olyan öregnek láttam." Belsőnkben semmi sem kényszerít bennünket rá, hogy felismerjük magunkat a mások által elénk tar­ tott képben, amely annyira megijesztett bennünket. Visszautasíthatjuk tehát szóban, de visszautasíthatjuk magatartásunkkal is, lévén a visszautasítás maga is egyik formája a vállalásnak.4 Gyakori ez az állásfog­ lalás olyan nőknél, akik az életüket női mivoltukra építették fel, akik számára tehát az öregség teljes diszkvalifikálódást jelent. Öltözködésükkel, arcfestés­ sel, mimikával igyekszenek becsapni másokat, de fő­ ként azt próbálják hisztérikusan bebeszélni maguk­ nak, hogy rájuk nem vonatkozik a közös törvény. Görcsösen kapaszkodnak abba a gondolatba, hogy „ez csak másokkal történhet meg", és mivel ők nem „m ások", mindez rájuk nem vonatkozik. A ki egy csöppet is ad rá, hogy józan eszűnek tart­ sák, elutasítja ezt az illúziót, csakhogy az illúzió

4 Egyes patologikus esetekben ez a visszautasítás egészen a érzékelés és az emlékezés természetellenes megzavarodásáig megy. így például egy Noémié nevű nő esetében, amelyről Delay professzor számolt be. Ez a nő 64 éves korában a legteljesebb meggyőződés hangján állította: „Kislány vagyok, nyolc eszten­ dős", vagy „tíz esztendős", esetleg, „tizenhat esztendős". Ha azt felelték neki: „De hiszen már fehér a haja", így válaszolt: „Van, aki korán megőszül." Azt hitte magáról, hogy visszaszállt gyer­ mekkorába, és jelenvalóként élt át a múltban megtörtént jelene­ teket. Ezt a jelenséget hívják ekmnézisznek.

467

szüntelenül újra támad, szüntelenül küzdeni kell el­ lene. Madame de Sévigné is erről tanúskodik leve­ leiben. Fiatal korában már beszélt a „szörnyű öreg­ ségről". Később pedig szorongó félelemmel szemlélte mások megrokkanását. 1685. április 15-én így ír: „Jaj, kedvesem, de megalázó elviselnünk a szellem és a test megromlását, és ha már kívánhatnánk valamit, sokkal kellemesebb lenne megőrzésre méltó emléket hagynunk magunk után, mint azt elrontanunk, igazi arcából kivetkőztetnünk ama rengeteg nyomorúság következtében, amelyeket a vénség és a betegség zú­ dít ránk! Legszívesebben olyan országban élnénk, ahol a gyermekek emberségből megölik szüleiket, fel­ téve, hogy ezeknek az országoknak szokásait össze tudnók egyeztetni a kereszténységgel." Öt évvel később már nem titok előtte, hogy elszállt az ifjúsága, de csak józan érveléssel tudja magát meg­ győzni róla. 1690. április 20-án, egy elbűvölően szép tavaszi séta után így ír: „M ilyen kár, hogy hiába mártóztam meg ebben a szép ifjúságban, semmi sem marad meg belőle a számomra: »De jaj, ha ránk köszönt a vénség, Elszáll a szép idő örökre!« Bizony, szomorú ez, de időnként mégis szeretem megrugdosni magamat egy kicsit, hogy gyötörjem a képzeletemet, mert még mindig tele van mindenféle haszontalansággal, és olyan kellemes dolgokkal, ame­ lyekről ideje lenne már lemondanom, bár ártatlan­ nak nevezik őket." Majd 1695. április 26-án: „Bár még semmi sem fi­ gyelmeztet éveim számára, néha meglepődöm egész­ 468

ségi állapotomon: kigyógyultam számtalan apró kel­ lemetlenségből, amelyektől szenvedtem valaha,- nem­ csak olyan lassan haladva, mint egy teknősbéka, hanem már-már azt hiszem, úgy járok, mint a rák; mindazonáltal igyekszem, hogy ne hagyjam magam rászedni e csalóka látszattól." Gide gyakran beszél Napló-jában erről a belső meg­ győződésünk és objektív tudásunk közötti ingadozás­ ról. 1935 márciusában ezt jegyzi fel: „H a nem ismé­ telgetném folyton magamban, hány éves vagyok, való, hogy nemigen venném észre. Sőt, hiába ismétlem magamban, mint valami megtanulni való leckét, hogy elmúltam 65 éves, csak nagy üggyel-bajjal tu­ dom elfogadni ezt a tényt, amely mindössze arról győz meg: hogy szűkre van szabva a tér, amelyben kitárulkozást remélhetnek vágyaim és örömöm, ké­ pességeim és akaratom. Soha nem voltak még ilyen lcövetelődzőek." 1943. január 17-ről származnak ezek a sorok: „Egy­ általán nem érzem a koromat, és igazából nem is tudom elhinni, hiába ismétlem magamban a nap minden órájában: szegény öregem, bizony, már el­ múltál 73 éves." Mindaddig, amíg elevenen tovább él bennünk az ifjúság érzése, az életkor objektív valósága az, ami látszatszámba megy; az embernek az a benyomása, hogy lcölcsönálarcban jár. Juliette Drouet írta Victor Hugónak, meg akarva nyugtatni a költőt, hogy a szerelem dacol az idővel: „A díszlet megváltozott, én pedig magamra öltöttem az öregség álruháját." Gide szintén szerepet, kosztümöt emleget. 1941. március 6-án például a következő sorokat jegyzi naplójába: „A lelkem annyira ifjú maradt, hogy állandóan úgy 469

érzem, mintha csupán vállalt szerepem lenne az a 70 éves ember, aki minden kétséget kizárólag vagyok; azok a betegségek és gyengeségek pedig, amelyek életkoromra emlékeztetnek, a súgó módján figyel­ meztetnek, valahányszor hajlandó volnék kiesni a sze­ repből. M ivel jó színész akarok lenni, ilyenkor viszszabújok szerepembe, és hiúsági kérdést csinálok belőle, hogy jól játsszam. De sokkal természetesebb lenne, ha ráhagyatkoznék a most érkező tavaszra; csakhogy érzem, nincs meg hozzá a megfelelő jel­ mezem." Vajon igaz-e, hogy színleg játssza meg azt a szere­ pet, amelyre a társadalom kényszeríti? Vagy pedig a vénségtől való irtózása miatt tekinti játéknak 70 éves emberhez illő viselkedését? Akárhogy van, ismét csak az öregség „felfoghatatlan" jellegét bizonyítja az idé­ zett szöveg is. Álruháról, jelmezről, játékról beszélni egy módja a probléma megkerülésének. Hogy ki tudjunk evickélni az „azonosulás válságából", teljes őszinteséggel vállalnunk kell önmagunknak egy képét. Előfordul, hogy a javakorabeli felnőtt már előre kidolgozott ma­ gának valam i irtóztató vagy diadalmas elképzelést leendő öregségéről: például Swift, amikor leírja a struldbruggokat, vagy Hugó, A varrnak, Eviradnus, Az alvó Boáz írása közben. Mikor aztán elkövetkezik a pillanat, magukra öltik, vagy legalábbis felhasználják. Általában azonban váratlanul tör rá az emberre a fel­ ismerés; és hogy valamiféle képet tudjon alkotni ma­ gáról, másokhoz kell fordulnia segítségért: milyen­ nek látnak ők engem? Ezt kérdezem a tükrömtől is. De a válasz bizonytalan: minden ember a maga mód­ 470

ján lát bennünket, saját érzékelésünk pedig nyilván nem vág egybe egyikükével sem. Abban mindnyájan egyetértenek, hogy egy öreg ember arcát ismerik fel a miénkben; csakhogy azok számára, akik évek eltel­ tével látnak viszont bennünket, ez az arc megválto­ zott, tönkrement, míg a környezetünk számára to­ vábbra is a miénk: az ő esetükben az azonosság erősebb, mint a változások, az idegenek viszont egy 60 éves férfi vagy egy 70 éves öregasszony normális arcát látják a miénkben? És mi magunk? Tükörké­ pünket kedvezően vagy kedvezőtlenül értelmezzük, aszerint, hogy milyen. Voltaire például olyan jó v i­ szonyban volt a saját vénségével, hogy hajlandó volt meztelenül modellt ülni Pigalle-nak, aki szobrot ké­ szített róla. Egyik korábbi portréját sem szerette, az pedig, hogy új mellszobrot készítsenek róla, kezdett nem tetszeni neki. Ekkor írta madame Neckernek: „Pigalle úr állítólag eljön hozzám, és megmintázza az arcomat; csakhogy ehhez, Asszonyom, az kellene, hogy legyen is valamilyen arcom: márpedig az enyém­ nek a helyét is alig lehet megtalálni. A szemem há­ rom hüvelyknyire beesett, az orcám tartás nélküli csontokra rosszul fölragasztott, öreg pergamen. Az a kevés fogam is kihu llott. . . Soha még ilyen állapot­ ban nem mintáztak szobrot egy nyomorult emberről." A végén mégis beleegyezett. Annak ellenére, hogy nagyon szigorúan ítélte meg a külsejét, megbékélt vele, mert megbékélt egész sorsával. Sem az irodalomban, sem az életben nem találkoz­ tam még olyan asszonnyal, aki derűsen vállalta volna öregségét. Nem is beszélnek soha „szép öreg asszony­ ról"; a legjobb esetben azt mondják, hogy „bájos öreg

47 i

asszony".5 Ezzel szemben csodálattal emlegetnek egyes „szép aggastyánokat"; a hím ugyanis nem zsák­ mány,- tőle nem hamvasságot, kedvességet, bájt köve­ telnek, hanem hódító erőt és értelmet; nos, sem az ősz haj, sem a ráncok nem mondanak ellent ennek a férfias ideálnak. Michelangelo Mózese, Hugó alvó Boáza hízelgő azonosulásokra adnak alkalmat. Sartre nagyapja, ahogy az író A szavak-ban ábrázolja, egy ilyen hatalmas és bölcs pátriárkának az alakjához igyekezett hasonulni. Mindig roppant elégedett volt önmagával, pompás egészségnek örvendett. Tetszelgett magának a tisztelettel övezett úr, a szeretett nagy­ apa, a hódító, vonzó aggastyán szerepében. Sartre sze­ rint folyton azt a benyomást keltette, mintha valami láthatatlan fényképész előtt állította volna be magát; vagyis szerepeket játszott, hogy azt a képet keltse a többiekben, amelyet elfogadott a magáénak. Az ilyen öregkori narcisszizmus legmulatságosabb példáját Léautaud naplójában találjuk: majd később szólok róla az író szexualitásával kapcsolatban. Jóllehet érezte a hanyatlás közeledtét, Jouhandeau 80 esztendős korában is eléggé jóindulatúan figyelte a testét. Az Elm élkedések az öregségről és a haláliólban így ír: „Hát igen, még nem vagyok undor tárgya. Sőt, viszonylag fiatalnak látszom a korom ellenére, mert vékony, mondhatnám karcsú az alakom; de azért minden bizonnyal megsejtettem a testemben azt a repedést, a hervadásnak azt a legyintését, ame­

5 Az „Egy szép öreg hölgyhöz"-féle költői téma, amelyet gyak­ ran feldolgoztak a különböző korszakokban és országokban, tu­ lajdonképpen olyan hajdani szépasszonyról szól, aki az öregség következtében már megszűnt szép lenni. Kivételt csupán egyet ismerek: Oda egy szép hölgyhöz, Maynard-tól.

472

lyek a vénülésnek a jelei, és azért igyekszem kegyelet­ tel eltakarni a testemet. Immár nem volnék képes szo­ morúság nélkül ránézni. Tekintetemben már a bal­ zsamozó tekercsei kerítik hatalmukba külsőmet, és valami tiszteletféle érzéstől indíttatva elrejtenek ma­ gam elől." Az idős Yeats, önmagával kapcsolatban, ellentétes magatartások között ingadozik. Dicsősége delelőj én — 57 esztendős korában kapta meg a Nobel-díjat — csak keserűséget érzett, ha az öregségre gondolt. Már csak fél szemére látott, attól rettegett, hogy megsüketül, főleg azonban az öregség ténye keserítette: „Fáradt vagyok, és dühít, hogy megvénültem; még mindig az vagyok, ami voltam, sőt több is, de gúzsba kötött az ellenség, és úgy megnyomorított, hogy hiába tervezek, hiába jár jobban az eszem, mint valaha, képtelen va­ gyok végrehajtani a szándékaimat és elképzeléseimet." Pedig még mindig nagyon szép verseket tudott írni. Legjobban az elkerülheteltlen öregség esetleges volta keseríti el; ő is megbotránkozik ezen a'felfoghatatlan valóságon. Ugyanaz, aki volt, és lám, mégis utálatosan bánnak vele. Egyik legutolsó költeményében felidézi a valaha szeretett asszony képét, s aztán leírja, milyen párt alkotnak most: két vén madárijesztő, iszonyatos ellentétei ifjúkori képüknek. Olyan szörnyű ez a lát­ vány, hogyha egy asszony olyannak tudná látni a fiát, amilyen 60 esztendős korában lesz, lemondana az anyaságról. De azért nagy kedvteléssel játszotta a kü ­ lönc aggastyán szerepét. Azzal képesztette el az ír aka­ démiát, hogy egyik beszédében kijelentette, pillangóvá változik, és „repülni, repülni, repülni" fog; előbb „hat­ vanéves, mosolygós öreg közéleti férfiúnak" mondta magát, később pedig a „vad, gonosz öreg" szerepét öl­ tötte magára.

Aki gyűlöli öregségét, visszataszítónak találja a sa­ ját képét. Chateaubriand például gyűlölte az öregsé­ gét, amikor elvesztette politikai befolyását, s a hírneve is megkopott. „A z öregség olyan, mint a hajótörés", mondta. Dölyfösen válaszolta egy festőnek, aki arc­ képet akart róla készíteni: „A z én koromban már nincsen elég élet az ember arcán ahhoz, hogy fes­ tőre merje bízni a romjait." Wagner irtózott a megvénülés gondolatától. Egy üzlet kirakatában megpillant­ va magát, bosszúsan mondta: „Nem ismerek magamra ebben a megőszült fejben: lehetséges, hogy 68 eszten­ dős vagyok?" Meg volt győződve, hogy géniusza tér és idő fölé emeli, ezért valóságos botránynak tartotta, hogy tükörképe végérvényesen megragadta, meghatá­ rozta igazi énjét. Gide 70 esztendős korában még fia­ talnak érezte magát, ezért csak nagy nehézségek árán tudott később kiegyezni öregségével. 80 esztendős ko­ rában írta az Így legyen-ben: „A csudába, a lényeges az, hogy ne pillantsam meg magamat a tükörben, ne lássam ezeket a zacskós szemeket, ezt a beesett orcát, kihunyt tekintetet. Ijesztő vagyok, és ez nagyon le­ hangol." Paul Valéry így válaszolt Léautaud-nak, aki arról beszélt neki, milyen szörnyű volt a megvénülés: „N e is beszéljen nekem róla, én csak akkor nézek tükörbe, amikor borotválkozom." Holott a valóságban Valéry és Gide arca az öregség minden jele ellenére is szép maradt. Azt az öregséget gyűlölték, amelyet a tükörben megfigyelt változás tárt a szemük elé. Akár­ csak Aragon, amikor így ír: „Iszonyattal látom, ho­ gyan tűnnek fel kezemen a kor rézvörös foltjai." ö sem a foltokat találja visszataszítónak, hanem azt a kort, amelyről árulkodnak. Ronsard is beszél arról az undorról, amelyet meg­

474

rokkant teste láttán érzett. Már említettük, hogy egész életében utálta az öregséget. Halála előtt egy eszten­ dővel — még csak 60 esztendős volt ugyan, de abban az időben ez már nagyon magas életkornak számított — betegség gyötörte, álmatlanságban szenvedett. Szá­ mos szonettjében panaszkodott róla. Az egyikben így ír: Csak csont vagyok ma már, aszú csontváz, nem ember, gyűrődöm, gyengülök, s m inden csak gyötrelem, a dárdás vad halál már zörgetett nekem ha nézem két karom, elborzadok szívem ben.* A legkegyetlenebb arckép, amelyet valaha idős em­ ber készített önmagáról, Michelangelótól származik. Testi fájdalmak és gondok gyötörték. Elkeseredve írja: „Nehéz munkáim megtörtek, kimerítettek, kifacsar­ tak, s az a vendéglő, ahova indulok, hogy a többiekkel egyem és éljek, maga a h a lá l. . . Csontokkal, idegek­ kel teli bőrzsákomban egy darázs zümmög, és egyik csatornámban három követ rejtegetek. Arcom madár­ ijesztőhöz hasonlít, olyan vagyok, mint a szárazság idején kiaggatott rongyok a mezőkön, amelyektől el­ ijednek a hollók. Egyik fülemben pók mászkál, a má­ sikban egész éjjel tücsök muzsikál. A hurutomtól se aludni, se horkolni nem tudok." Vásárihoz intézett egyik levelében ezt mondja: „A z arcom valósággal ijesztő." Abban az önarcképben, amelyet az Utolsó ítélet-ben festett magáról Szent Ber­ talan képében, olyan, mint egy halotti maszk, sötét, meghajszolt arcán nehezen viselt bánat ül. Érdemes szemügyre vennünk az idős festők önarc­ * Radnóti Miklós fordítása.

475

képeit. Arcukkal a saját életükhöz és a világhoz való viszonyukat fejezik lei, a számadás lezárásának pilla­ natában. Leonardo da Vinci 60 esztendős korában az öregség páratlan allegóriáját alkotta meg a saját arcából; a szakáll- és hajzuhatag, a bozontos szemöldökök még érintetlen, sőt szilaj vitalitásról tanúskodnak. Voná­ sait a tapasztalat és a tudás véste ki: olyan emberre vallanak, aki eljutott szellemi erejének tetőpontjára, túl van vidámságon és szomorúságon; kiábrándult, a megkeseredés szélére ért, de nem adta át magát neki. Rembrandt élete során több ízben is vászonra rögzí­ tette változó arcát. Utolsó önarcképében valóságos végrendeletet festett. Eljutott művészete tetőpontjára, és ennek tudatában is van. Olyan mű áll mögötte, amelyre teljes joggal büszke lehet. Elvégezte, amit akart: nyert. De azt is tudja, mennyi vereség van min­ den sikerben, s amikor a tükörben nézi magát, mintha azt kérdezné képmásától: és most? Tintoretto 1588ban — több mint 70 éves korában — önarcképet készí­ tett magáról. Egyik kiadatlan írásában Sartre elemezte ezt a művet. Szerinte Tintoretto azt adja tudomá­ sunkra, hogy kétségbe van esve. „Halálosan fáradt, öreg kábulatot" ábrázol a vásznon, „m ely olyan der­ medt, mint az élete, merev, mint az erei . . . A hulla magányát festi maga k ö r é ... Önmagát vádolja: bű­ nös, máskülönben honnan lenne ez a tekintet, amely mint a lelkiismeret-furdalástól gyötört vén gyilkosé?" Azon töpreng: „M it tettem én a festészetért, én, a nagy festő, századom legnagyobbika?. . . " És mégis, mennyi neheztelés az arckifejezésében! A vallomás pillanatában is vádol. Kit? Minden bizonnyal az em­ bereket .. . Mintha csak vég nélkül ezt ismételgetné:

476

„nem értem". De azért: „marad még benne valami, ami arra kényszerít bennünket, hogy megtartsuk a kellő távolságot, s ez kétségbeesésének szikár gőgje". Abban az önarcképben viszont, amelyet 80 vagy 90 éves korában festett magáról Tiziano (aszerint, hogy mikorra tesszük a születését), eléggé konvencionális a komoly, derűs arckifejezés. Én csak egyetlen olyan öregkori önarcképet isme­ rek, amely vitathatatlanul vidám. Monet festette m a­ gáról ajándékul Clemenceau-nak. Bár életének egy pontján meggyengült a szeme, és nem látta többé egé­ szen pontosan a színeket, sohasem hagyta abba a fes­ tést: érzékelésbeli fogyatékosságait az emlékezetével pótolta. Később visszanyerte látásának épségét, és vénlcorában alkotta legmeglcapóbb műveit. Előfordult vele, hogy kétségek fogták el művészete értékét ille­ tően, de ez a probléma másodrendű volt; győzött a festés okozta öröm. Meglepő munkabírással volt meg­ áldva, kitűnő egészségnek örvendett, barátok vették körül, szerette az életet: ilyennek ábrázolja magát ezen a képen is, egy olyasfajta állapotban, amit úgy nevezhetnénk, hogy az öregség kiteljesedése — egye­ nes tartásúnak, mosolygósnak, pirospozsgásnak, dús szakállal, tüzes, vidám tekintettel. Meg kell említenünk a 70 esztendős Goya önarc­ képét is. A festő letagadta rajta a korát, 50 esztendős férfinak ábrázolta magát. Akár meggyőző és kielégítő, akár nem az a kép, amelyet magunkról alakítottunk ki, „élnünk" kell azt az öregkort, amelyet képtelenek vagyunk „felfogni". És mindenekelőtt a testünkben éljük át. Nem a tes­ tünk fedi ugyan fel a számunkra, de amikor megtud­

477

juk, hogy már a testünkben lakozik, nyugtalanít ben­ nünket. Az öregemberek közönyössége egészségükkel szemben inkább látszólagos, mint valóságos. Ha job­ ban megnézzük, szorongást fedezünk fel bennük. Ez jut kifejezésre abban a módban is, ahogyan a Rorschach-tesztekre reagálnak. A megkérdezettek általá­ ban gyakran látnak testrészeket a tintafoltokban: az öregembereknél viszont nagyon ritkák és nagyon sze­ gényesek az ilyen anatómiai jellegű értelmezések. Ha igen, akkor morbidak: például röntgensugaraktól átvi­ lágított tüdőket, gyomrokat vélnek látni. Nagyon gya­ kori a torzító értelmezés is: csontvázakat, szörnyeket, iszonyatos arcokat fedeznek fel. Ez a szorongásérzés néha beteges képzelődésbe csap át. A nyugdíjas gyak­ ran a teste felé fordítja azt a figyelmet, amelyet immár nem követel meg tőle a munkája. Fájdalmairól pa­ naszkodik, mert el akarja titkolni maga előtt is, hogy tekintélye megcsappanása miatt szenved. Sokuk szá­ mára a betegség szolgál mentségül azért, hogy egyszer s mindenkorra alacsonyabb rendűvé váltak. A beteg­ ségben jogcímet találhatnak egocentricizmusukra: hi­ szen immár nagyon sok ápolásra szorul a testük. De minden ilyesfajta viselkedési mód nagyon is valóságos szorongásos háttérbe épül be. Ilyen, szorongásról árulkodó vallomásokkal találko­ zunk egyes magas kort megért íróknál is. 1892. június ro-én Edmond de Goncourt „a félelemmel teli évek­ ről, aggodalomban eltöltött napokról" beszél Napló­ jában, „amikor a legkisebb bibi vagy rossz közérzet is azonnal a halált juttatja eszünkbe". Az öreg ember tudja, hogy nehezebben viseli el a külvilág káros be­ hatásait, sebezhetőnek érzi magát: „Egy bizonyos kort megérni azzal a kellemetlenséggel jár, hogy az ember 478

a legkisebb rosszullétre azt kérdezi magától, vajon mi baj éri már megint?" — olvassuk Léautaud naplójában. A felfedezett változások önmagukban is elszomorítók; s ráadásul még végérvényesebbeket jósolnak meg. „Ez már az elkopás, a megrokkanás, a lefelé haladás, amely ezentúl csak fokozódhat" — írja ugyancsak Léautaud. Mert a legszívbemarkolóbb a megvénülésben talán éppen az az érzés, hogy az egész folyamat visszafordíthatatlan. A betegségben az embernek még van rá esélye, hogy felépül belőle, vagy legalábbis, hogy megállíthatja. Egy balesetből származó rokkant­ ság nem több, mint ami. Az elvénhedéssel kapcsolatos leépülések azonban helyrehozhatatlanok: tudjuk, hogy évről évre fokozódnak. Ez a fokozatos leromlás végzetes, nincs menekvés belőle. De számtalan tényezőtől függ, vajon lassú-e vagy rohamos, részleges-e avagy teljes, és kisebb vagy nagyobb kihatással van-e egész életünkre. A kiváltsá­ gosak esetében, akiknek a helyzetük elég nagy cselek­ vési szabadságot biztosít, sok függ attól, ki hogyan irányítja saját sorsát.6 Nagyon gyakran kisebb súllyal esik a latba testünk, mint a vele szemben elfoglalt magatartásunk. Az 8 Előfordul persze az is, hogy semmiféle választási lehetőség sincs. Az illetőt például szívroham dönti le a lábáról, vagy egy olyan fokozatos testi leromlás, amely teljes elaggáshoz vezet. így végezte be életét Rodin 77 esztendős korában. 67 éves korától kezd­ ve romlott az egészsége. Voltak olyan pillanatai, amikor tökélete­ sen összeomlott. 71 éves korában érte az első roham, ettől kezdve megkomorodott, haragossá, zsémbessé vált, szellemi képességei erősen csökkentek. A második roham után szenilissé lett, azt se tudta, hol van. Nem ismerte fel Rose Beuret-t, aki egész életén át társa volt. Az ilyen esetek a geriátria körébe tartoznak, a belső élmény tekintetében semmit sem tudhatunk meg belőlük.

479

örökké optimista Claudel írta Nűpió-jában: „N yolc­ van év! Rossz a szemem, rossz a fülem, nincs már fo­ gam, nem bír el a lábam, kihagy a lélegzetem. De csodálatos, végeredményben mégis hogyan túlteszi magát mindezen az ember!" Amikor rátörnek a be­ tegségek, Voltaire, aki egész életében csak tehernek érezte a testét, és már fiatalon azt mondta magáról, hogy haldoklik, jobban kiegyezik velük, mint akárki más. 70 esztendős korában, sőt később is, csak úgy beszél önmagáról, hogy „az öreg beteg", vagy később: „a beteg nyolcvanéves". Mert ekkor már a mások né­ zőpontját fogadja el magára vonatkozólag, sőt még tetszeleg is ebben a szerepben; amikor pedig az én szólal meg nála, azt mondja, hogy egészen hozzászo­ kott ehhez az állapotához: „M ár nyolcvan esztendeje szenvedek, és látom, hányán szenvednek és halnak meg körülöttem." Aztán kijelenti: „A szívünk ugyan nem vénül meg, de azért mégiscsak szomorú dolog, hogy romok között vagyunk kénytelenek elszállá­ solni." Majd megállapítja: „Végigélem az elvénhedéssel járó bajokat, mind." De gazdag, dicsőség és tiszte­ let övezi, tevékenyebb, mint valaha, szenvedélyesen izgatja mindaz, amit ír, és derűsen adja meg magát a helyzetének: „Igaz, hogy egy kicsit megsüketültem, megvakultam, magatehetetlenné váltam, s ráadásul van még három-négy szörnyű betegségem is: de azért semmi sem töri meg bennem a reményt." Mások viszont csak súlyosbítják bajaikat örökös zsörtölődésüklcel. „Kínszenvedés épen megőriznünk értelmi lényünket, s ugyanakkor bezárva lenni egy elhasznált testburokba" — írja Chateaubriand. Pana­ sza mintha Voltaire-ének volna a visszhangja, csak­ hogy Voltaire, szerencséjére, tökéletes egyetértésben 480

élt korával, sőt a kor megtestesítője volt, és ez hajla­ mossá tette a vitális optimizmusra. Chateaubriand v i­ szont, aki ledőlt piedesztáljáról, és elszigetelten élt korában, amely közönnyel fordult el tőle, a bajain rágódott. Jóllehet egészen 1841-ig tudott dolgozni a Síron túli emlékiratok-on, és 1847-ben, vagyis egy év­ vel a halála előtt, még arra is volt ereje, hogy átnézze és kijavítsa őket, hagyta, hogy közben tönkremenjen a teste. A pszichiáterek jól ismerik azt a visszás magatar­ tást, amely abból áll, hogy az ember valósággal bele­ veti magát az öregség karjaiba, éppen azért, mert anynyira iszonyodik tőle. Rálicitál. M ivel húzza egy k i­ csit a lábát, hát megjátssza a teljes bénulást; süket egy kicsikét, ezért oda se hederít, ha szólnak hozzá. Tes­ tének az a része azonban, amelyet nem működtet, tönkremegy, és aki megjátssza a beteget, valóban meg­ betegszik. Ez a fajta reakció rendkívül elterjedt, mivel igen sok öregember joggal neheztel, követelődzik, el­ keseredett. Ü gy állnak bosszút környezetükön, hogy eltúlozzák tehetetlenségüket. Láttuk, milyen gyakori ez a viselkedés a szociális otthonokban: mivel elhagy­ ták őket, ők is elhagyják magukat, nem hajlandók a legcsekélyebb erőfeszítésre sem,- és mivel nem küzde­ nek ez ellen a hajlamuk ellen — senki sem törődik velük —, sokan ágynak dőlnek, és többé fel sem kel­ nek. Azok számára, akik nem akarnak így tönkremenni, öregnek lenni annyit jelent, mint küzdeni az öregség ellen. Ebben áll helyzetük keserves újszerűsége: élni ezentúl már nem magától értetődő. Az egészséges em­ ber 40 éves korában biológiailag bármire kész. Elme­ het ereje végső határáig: tudja, hogy gyorsan vissza481

szerzi. A betegség vagy a baleset lehetősége nem túlsá­ gosan ijeszti: kivéve a végzetesen súlyos eseteket, majd csak talpra áll, és megint olyan lesz, mint régen. A hajlott korú ember azonban kénytelen kímélni ma­ gát: a túlzott erőfeszítés megállíthatná a szívét, a be­ tegségtől végleg legyengülhetne, a baleset jóvátehetet­ len lenne, vagy csak nagyon lassan épülne fel belőle, mert a sebei igen lassan gyógyulnak be. Immár nem bonyolódhat verekedésbe, mert biztosan ő húzná a rövidebbet, és nevetségessé válnék, ha kötekedne. Már nem szalad elég gyorsan ahhoz, hogy részt vegyen pél­ dául egy tüntetésben, csak terhére lenne fiatalabb tár­ sainak. A szellemi vagy a testi munka, testgyakorlás, sőt még a szórakozás is kifárasztja. A hajlott korú em­ ber gyakran szenved olyan, pontosan körülírható vagy pontosan meg nem határozható fájdalmaktól, amelyek elveszik az élet kellemes ízét. Colette-et például reuma gyötörte. Egyik csodálójának, aki szerencsésnek mondta, mert olyan híres, mert — látszólag — olyan boldog, így válaszolt: „Persze, persze, gyermekem, de itt van ám az öregség is!" — „N o de ha az öregséget nem számítjuk?" — „A zt nem lehet. Az van." A nyá­ mat életének utolsó esztendejében kegyetlenül gyö­ törte az ízületi gyulladás, bár napjában tíz aszpirint is bevett. Sartre édesanyjának szinte elment a kedve az élettől, annyira kínozta a reumája. Még ha megadás­ sal viseli is ezeket a bajokat az idős ember, még akkor is befurakodnak közéje és a világ közé,- legtöbb tevé­ kenységének velük fizeti meg az árát. Tehát már nem engedhet szeszélyeinek, nem követheti impulzusait: folyton az jár az eszében, mi lesz cselekedetének a következménye, és állandóan választani kényszerül. Ha ki akarja használni a szép időt, és elmegy sétálni, 482

utána fájni fog a lába; ha fürdőt vesz, kiújul az ízületi gyulladása. Járáshoz, öltözködéshez gyakran van szük­ sége segítségre: nem szívesen veszi igénybe, inkább lemond róla. Növekszik a dolgok ellenségességi össze­ tevője: nehezebb megmászni a lépcsőt, megjárni a távolságokat, az utcákon veszélyesebb átmenni, megerőltetőbb dolog csomagokat cipelni. A világ csupa kelepce, lépten-nyomon veszedelem leskelődik az em­ berre. Már nem lehet csak úgy kószálni benne. M in­ den pillanatban problémák adódnak, az elkövetett té­ vedés szigorú büntetést von maga után. Természetes életműködéseinek a gyakorlásához mindenféle mes­ terséges dologra van szüksége az öreg embernek: pro­ tézisekre, szemüvegre, hallókészülékre, sétapálcára: „Ez is az öregség, ez az egész szemüvegraktár itt, az íróasztalomon" — jegyzi meg Léautaud. A legfőbb baj az, hogy az öregek többnyire túlságosan szegények hozzá, hogy jó szemüveget, méregdrága hallókészülé­ ket vásároljanak maguknak, s ezért félvakságra, töké­ letes süketségre vannak ítélve, önm agukba befalazva megkeserednek, eltompulnak, és felhagynak a hanyat­ lás elleni küzdelemmel. Valamely részleges fogyatko­ zás igen gyakran jár a küzdelem feladásával, ennek következménye pedig a villámgyors süllyedés minden téren. Annál az aggastyánnál, akinek mindenféle lehető­ séget biztosított a gazdasági helyzete, az életkorral járó kellemetlenségekre való válaszolás módja a korábbi döntéseitől függ. A kik mindig a középszerűség mel­ lett döntöttek, minden nagyobb nehézség nélkül ké­ pesek lesznek kímélni magukat, lecsökkenteni az éle­ tüket. Én ismertem egy aggastyánt, aki tökéletesen al­ kalmazkodott életkorához: apai nagyapámat. Egoista

483

és felületes ember volt, férfikorának üres tevékenysé­ gei és utolsó éveinek tétlensége között alig volt valami különbség. Sose hajszolta magát agyon, nem voltak gondjai, mert nemigen vette szívére a dolgokat: egész­ sége mindvégig kitűnő maradt. Sétái szép lassan meg­ rövidültek, egyre gyakrabban bóbiskolt el újságja, a Courrier du Centre olvasása közben. Ügynevezett „szép öregségben" élt halála napjáig. Az ilyen komor egyensúlyt csak egyfajta érzelmi és értelmi szegénység teszi elfogadhatóvá. Vannak embe­ rek, akik egész életüket az öregségre való felkészülés­ sel töltötték, s életük tetőpontját látják benne. Ilyen volt például Cornaro, XVI. századi velencei patrícius. Még 85 esztendős korában is csodálatos egészségnek örvendett; akkor írt értekezésében, amelynek címe: A józan és mértékletes életről, példaképül állította magát az utókor elé. Elmondja, milyen mértékkel él­ vezte az élet örömeit, milyen bölcsen osztotta be az idejét, és főként, hogy milyen igénytelenül étkezett: több mint fél évszázadon át csupán 12 uncia szilárd eledelt és 14 uncia bort fogyasztott napjában. Leírja, hogy élt barátai, gyermekei és unokái körében, tökéle­ tes látása és hallása birtokában hogyan töltötte idejét olvasással, írással, lovaglással, vadászattal, utazással. „Jóllehet már megroslcadtak éveim, mégis ezt az élet­ koromat tartom életem legkellemesebb és legszebb idejének. A legvirágzóbb ifjúsággal sem cserélném el koromat és életmódomat." Ü gy vélte, hogy csak a ju­ talmát nyerte el, mivel mértékletesen élt e világ ja­ vaival. A valóságban korántsem volt mindebben anynyi érdeme, mint állította, hiszen alaposan a kezére játszottak a körülményei. Óriási vagyona volt, csodá­ latos palotában lakott, egy hatalmas kert közepén. 484

Majdnem ioo esztendős kort ért meg, és egyik unoka­ nővére állítása szerint mindvégig egészséges, sőt élet­ erős maradt. Fontenelle szintén nagyon óvatos, meggondolt és mértékletes volt minden téren. Majdnem ioo eszten­ dős korában halt meg ezekkel a szavakkal: „N em ér­ zek semmi mást, csak azt, hogy egy kicsit már nehéz a lét." Ö is úgy irányította életét, hogy szép legyen az öregkora. Születésétől fogva betegeskedett, és hogy az egészségét óvja, „aggályos igyekezettel kímélte magát minden izgalomtól", mondja róla egyik életrajzírója. Az a hír járta róla, hogy rideg szívű; madame du Tencin egyszer ujjával a szívére bökött, és így szólt: ,/Ma.ga. itt is agyvelőt hord." Ez az értelmes, ragyogó szellemű, tudományokért rajongó ember 29 éves korá­ ban írta meg azt a könyvét, amely híressé tette: Be­ szélgetések a világok -pluralitásáról, s amelyet számos más mű követett. Nem talált fel semmit, megelégedett vele, hogy közkinccsé tegye kora tudását, de ezt rend­ kívül nagy ügyességgel művelte. Beválasztották a Fran­ cia Akadémiába és a Tudományos Akadémiába is. Minden érdekelte és mindennel foglalkozott a köny­ veiben. Nem félt tőle, hogy állást foglaljon: a „m o­ dernek" és „klasszikusok" vitájában a modernek olda­ lára állt. Támadta a vallást. De mindenkor megőrizte gondolkozásának higgadtságát, és került minden erő­ feszítést. Ragyogó egészségben érte meg az öregséget, s jól is érezte magát benne. Szerinte az ember 60. és 80. életéve között a legboldogabb. „Ekkorra már pozí­ ciót teremtett magának, ambíciói nincsenek, semmire sem vágyik, csak élvezi, amit addig vetett. Ez az ara­ tás kora." Madame Geoffrin szerint Fontenelle 82 esz­ tendős korában még bámulatos csevegő volt. 88 éves 485

korában azonban megsüketült, 94 éves korában pedig erősen megromlott a látása, s barátai, akiknél estéit töltötte, ekkoriban már inkább terhesnek találták. Swift több körülmény miatt is szenvedett: egyrészt fiziológiai okokból — halála után vizet találtak a ko­ ponyájában —, másrészt hazájának, Írországnak a helyzete miatt, no meg azért is, mert mindig rend­ kívül lesújtó véleménnyel volt az emberiségről. Egész életében gyötörte a becsvágy, fukar módon szerette a pénzt, karrierje és szerény vagyona nem elégítette ki. Bár írásaiban agyondicsérte, igazában nem szerette magát. Mindezen okok miatt gyűlölte embertársait; utálatát a jehuk és később a struldbruggok leírásában élte ki; ez utóbbiakon keresztül iszonyatos képet fest az öregkorról. Amikor pedig őt is utolérte, elkeseredett dühvei kapálózott ellene. 59 esztendős korában el­ veszítette Stellát, ekkor már nagyon rossz állapotban volt, nagyothallott, állandóan szédült: „folyton beteg vagyok, reszket a térdem, megsüketültem . . . igazán boldoggá tenne, ha végre magához szólítana Isten." Felváltva igyekezett elnyerni a whigelc, a toryk, majd újból a whigelc kegyeit, azt remélve, hogy Karolina királynő valami fontos állást bíz rá Angliában. De kegyvesztett lett, erre végleg otthagyta Londont, és Dublinben telepedett le. Egyre jobban utálta ezt a várost, „Európa legpiszkosabb helyét". Az írországi nyomor és szenny látványa hol bánattal, hol féktelen dühvei töltötte el. 61 éves korában írta legelkeseredettebb pamfletjét az írországi szegények gyermekei­ ről. A világtól és az élettől való undora mélységesebb volt, mint valaha, írásban kellett kiöntenie: bizony­ nyal ezért is küzdött olyan makacsul, olyan bőszen a hanyatlás ellen. Hogy legyőzze nagyothallását és szé­ 486

düléseit, fárasztó testgyakorlást, hosszú lovaglásokat, gyaloglásokat kényszerített magára. Ha pedig esett, szinte eszelősen járt le-föl a lépcsőn. Az emberi testtől való iszonyodását szkatologikus költeményekben re­ agálta le. Érett korú hölgyek körében élt, és vonzották a fiatal nők, mégis egyre jobban elhatalmasodott rajta nőgyűlölete. Kielégítetlen bosszúvágy emésztette. Egyik feljegyzésében azt írja, hogy Anna királynő ha­ lála után „a legmagasabb egyházi állásokat a legtudat­ lanabbaknak juttatták, tenyerükön hordozták a fana­ tikusokat, Írországot tökéletesen tönkretették és szol­ gaságba vetették, miközben néhány miniszter m illió­ kat zsebelt be". Egészsége egyre romlott. 1733. április 3-án, 65 esztendős korában ezt írta: „Régi szédüléseim, annyira elővettek egy hónap óta, hogy Deallv kezébe tettem le a sorsomat, és nap m int nap orvosságot sze­ dek. Tapogatódzva imbolygok a sötétségben, de ennek ellenére is küzdők tovább, és hetenként legalább há­ romszor kilovagolok. Bajaim e felsorolásához még csak azt fűzném hozzá, hogy félig már elveszítettem az emlékezőképességemet és egykori találékonyságomat." 1733. október 9-én ezt jegyzi fel: „Erkölcsi tartásom elérte a mélypontot." Egyetlen vigasztalása abból állt, hogy egyre hevesebb pamfleteket írt, sőt, mintha már csak emiatt tartott volna ki csökönyösen az élet mel­ lett: nem volt hajlandó abbahagyni a gyűlölködést, le­ mondani róla, hogy világgá kiáltsa gyűlöletét. Pamfle­ tét ír a „gyógyíthatatlanok menhelyéről"; a pamflet szerint ide zárják be a gyógyíthatatlan tökfilkólcat, a gyógyíthatatlan banyákat meg a többi mindenféle gyógyíthatatlant, egyszóval a nemzet felét, őt magát is. Lehet, hogy egyéni szorongás nyilvánul meg eb­ ben a szövegben: attól félt, hogy megbolondul. Bizo­ 487

nyos belső rokonságot valóban érzett az őrültekkel, hiszen minden vagyonát egy dublini őrültelcházára hagyta. Minden barátja meghalt, s ezt írta Pope-nak: „Egyedül maga maradt nekem, tegye hát meg azt a szívességet, hogy túlél engem." A fiatal Sheridan így írja le: „Emlékezőtehetsége nagyon meggyengült, és szemmel láthatóvá lett minden egyéb képességének hanyatlása is,- jelleme ingadozóvá, ő maga keserűvé, komorrá, hirtelen dühkitörésekre hajlamossá vált." El­ hatalmasodott rajta a fukarsága. A La Fontaine-féle szeleburdi derűlátással ellentétben tökéletesen tuda­ tában volt szelleme széthullásának. Mikor 70. szüle­ tésnapját ünnepelték, keserűen mondotta: „M ár csak árnyéka vagyok önmagamnak." Köszvény kínozta, képtelen volt elviselni hanyatlását, állandóan régi sé­ relmeken rágódott, rosszindulatú gyanakvással tekin­ tett mindenkire. Angliának Írországgal szemben foly­ tatott politikája továbbra is felháborította,- haragja egy pillanatra sem hagyta nyugton. Amikor a londoni kor­ mány leértékelte az írországi aranypénzt, fekete zász­ lót tűzött ki Saint Patriclc tornyára. 1742-ben ölre ment a katedrális egyik kanonokjával. A kiküldött vizsgáló bizottság megállapítása szerint: „sem az el­ méje, sem az emlékezőtehetsége nem ép már". Még három évig tengődött ilyen körülmények között. Whitman, Emerson kortársa és barátja, derűs opti­ mizmussal teli költeményeket írt. Megénekelte az élet minden megnyilvánulását. Már férfikora teljében köl­ tői lendülettel magasztalta az öregséget. A Fűszálak című kötetben olvassuk:

488

Látom benned, a torkolatot, nagyobbodik, tágul fenségesen, amint a nagy tengerbe öm lik.7* Egy másik költeményében pedig: Ifjúság, te nagy, izmos, szerelmes — ifjúság, tele bájjal, erővel, bűvölettel, Tudod-e, hogy az öregkor jöhet utánad egyenlő bájjal, erővel, bűvölettel} Kibomlott és káprázatos nappal — a mérhetetlen nap nappali fénye, tett, becsvágy és nevetés, Sarkadban az éj m illió nappal, álommal és gyógyító sötétséggel.** Erőtől duzzadó, a természetet szenvedélyesen sze­ rető ember volt, de szélütés érte 54 éves korában, és ettől kezdve félig megbénulva, karosszékéhez szegezve tengette életét. Arra törekedett, hogy derűsen viselje el ezt a megpróbáltatást. Minden akaratát megfeszítve sikerült elérnie, hogy három év alatt újra megtanult járni. Ettől kezdve a testvérénél élt, egy Camden nevű kisvárosban. 65 éves korára eléggé helyreállt az egész­ sége ahhoz, hogy saját házába költözzék. Egy évvel később azonban napszúrás érte, és egy újabb roham után „zselatinná változtak" a csontjai és a lába. Meg­ próbált mindent, hogy továbbra is megőrizze jó lcedé7 Vö. Ruzzante: „Az öregség olyan pocsolya, amelyben össze­ gyűl minden poshadt víz, s amelynek egyetlen lefolyása a halál." * Az öregkői. —Keszthelyi Zoltán fordítása. ** Ifjúság, nappal, öregség, éjszaka. — Keszthelyi Zoltán fordí­ tása.

489

lyét, de az örökös szobafogság kínszenvedést jelentett a számára. Sok barátja volt, akik nagyon szerették: fo­ gattal ajándékozták meg. Az örömtől sírva fakadt, és még aznap kihajtott az utcára: mivel öregnek találta a lovát, kicserélte egy gyorsabb járásúra. Ilyen módon még éveken át ki tudott kocsikázni a szabadba. Dolgo­ zott is napi két-három órát, újságokat, folyóiratokat olvasott, barátokat fogadott, vasárnaponként pedig hol az egyiknél, hol a másiknál vacsorázott. Keveset be­ szélt, de tudott figyelmesen hallgatni, és ezért keres­ ték a társaságát. Időről időre, mikor szüksége volt egy kis pénzre, felolvasásokat tartott. Fürdőkkel, bedörzsöléssel kezelte magát. Nyomorúságához jó képet vágott, de költeményeiben leplezetlenül feltárja két­ ségbeejtő helyzetét: Ahogy itt írok ülve, betegen és megöregedve, Nem csekély gondot okoz nekem , hogy az évek unalma, panaszok, Barátságtalan bánatok, fájdalmak, letargia, dugulás, sóhajtó unalom, Beszivároghatnak m indennapi dalaim ba* Másutt így panaszkodik: Egy vén árbocnélküli, szürke és ütött-kopott, kiszolgált hajó, roncs, A föld m inden tengerén megtett szabad utak után, befejezésül, félrevontatvaJ szorosan lehorgonyozva, Rozsdásodva, korhadtan hever.** * Ahogy itt írok ülve. — Keszthelyi Zoltán fordítása. ** Leszerelt hajó. —Keszthelyi Zoltán fordítása.

490

Nagyszámú baráti sereg jelenlétében ünnepelte meg 69. születésnapját. Ebből az alkalomból írta a követ­ kező sorokat: Jómagámról — a m ellem ben még vidáman dobogó szívről, A rozoga testről, erről a szegényről, öregről, bénáról — a különös lepelként rám hulló tehetetlenségről, És a lomha vérem ben még kioltatlan tűzről, A még izzó hitről s egy szerető baráti csoportról.* A költészet, a barátság és a természet mind elegen­ dő okot szolgáltatott rá, hogy megrokkanása ellenére is — aminek teljes tudatában volt — vidám tudjon maradni a szíve. De két nappal később újabb szélütés érte, majd másnap egymás után kettő. Egész testében reszketett, félrebeszélt, dadogva hívta távol levő bará­ tait. Egy álló héten át nem engedett orvost magához. Végre aztán mégis eljött, és nekilátott a kezelésnek. Az öreg hajó már nem alkalmas rá, hogy sokat utaz­ zon — írta a költő —, de: Szilárdan és egyenesen, m int mindig, M indenek mögött, zuhogok közepette — az ellenállhatatlan és halálos iramban, Egy kormányos áll, arca jókedvű és keze erős.** Nagyon lassan épült fel, rendkívül fáradtnak érezte magát, időről időre teljes tompultság vett rajta erőt. * Hatvankilencet záró dal. — Kassák Lajos fordítása. ** Mindenek mögött szilárdan és egyenesen. — Keszthelyi Zol­ tán fordítása. 491

Ennek ellenére örült neki, hogy még mindig tiszta a feje, még mindig tudja használni a jobb karját: „Most, hogy erre a két dologra vagyok utalva, most érzem csak, milyen nagy jótéteményt jelentenek!" Cukor­ bajától, prosztata- és hólyagbántalmaitól iszonyato­ san szenvedett. Kénytelen volt eladni a kocsiját és lovát. Papírokkal telezsúfolt, de mindig nyitott ablakú kis szobájában kínlódva vonszolta magát ágyától a karosszékéig. Barátai kerekes karosszékkel ajándékoz­ ták meg, a fiatal Traubel pedig kivitte magával a Dela­ ware partjára. Tekintete szívesen elidőzött a folyón, bár nagyon megromlott a látása. Traubel segítségével javította ki utolsó verseinek, a Novem beri ágak című kötetnek levonatát, és jelentette meg összegyűjtött műveit. Időnként még fellobbant benne az egykori op­ timizmus. Ezt írta: M időn a napok m élyebb fényt kapnak, s az alma végre befejezetten, közönyös-érten csüng a fán, Akkor jönnek a termő, legbékésebb napok valam ennyi közt! A tűnődő és boldogító nyugalmas napok!*■ Másutt „az öregkor sugárzó csúcsairól" énekel. Nem kétséges, hogy önmagát akarta meggyőzni, de a het­ venes évek küszöbén ennek ellenére szomorúan írja, hogy „komoran, papagájszerűen és öregen, érdesen rikácsolva" idézi a múltat.** Nagy pompával ünne­ pelték meg 70. születésnapját, és szűk baráti körben a 71-et. Utána még két évig tengette életét. * Nyugalmas napok. —Lator László fordítása. ** Kérdések hetvenedik évemhez. — Keszthelyi Zoltán fordítása. 492

Swift is, Whitman is súlyos szervi bajokban szenve­ dett. De az öreg ember teste akkor is állandóan jelt ad magáról, ha egyébként továbbra is kitűnő egész­ ségnek örvend. Goethe bámulatba ejtette kortársait fiatalos frisseségével. Alakja sohasem volt elegánsabb, mint 60 esztendős korában. Még 64 éves korában is képes volt egyfolytában hat órát lovagolni. Már elérte a 80. esztendőt, de még semmiféle szervi bajban nem szenvedett: képességei, így többek között az emlékező­ tehetsége is, tökéletesen épek maradtak. És mégis, egyik benső barátja, Sorét, ezt jegyzi fel naplójába 1831-ben (Goethe ekkor 82 esztendős volt): „Egy kínos negyedórát töltöttem ma együtt Goethével. Szemmel láthatóan nem érezte jól magát; odaadott valamit, hogy nézzem meg, aztán átment a hálószobájába. N é­ hány perc múlva nagyon felizgatott állapotban tért vissza. Igyekezett ugyan palástolni, de ki volt veresedve, és félhangosan beszélt, nagyokat sóhajtva. Két­ szer is felkiáltott: Ö, ez az öregség! Ö, ez az öregség! — mintha valam i betegsége miatt panaszkodnék ko­ rára." Egy napon előadás közben hirtelen megbicsak­ lott az emlékezete,- több mint húsz percen át némán bámulta tisztelettől megkövült hallgatóit, aztán egy­ szerre csak újra megszólalt, mintha mi sem történt volna. Mindebből az világlik ki, hogy csak számos apró megingás, fogyatkozás leküzdése árán tartotta fenn látszólagos egyensúlyi állapotát. Élete vége felé elég gyorsan kifáradt, és csak reggelente dolgozott, sőt az utazgatásról is lemondott. Napközben pedig gyak­ ran elbóbiskolt. Tolsztoj életerejéről legendák keringtek. Annak kö­ szönhette, hogy nagy gonddal ápolgatta. 67 eszten­ dős korában megtanult kerékpározni, és a következő

493

években már hosszú kirándulásokat tett kerékpáron, lóháton vagy gyalog. Teniszezett, megfürdött a folyó jeges vizében, nyáron kaszát ragadott, és néha három órán át egyfolytában aratott. A Feltámadás-on dolgo­ zott, naplót vezetett, rengeteg levelet írt, látogatókat fogadott, olvasott, minden érdekelte, ami a világban történik. Amikor 1895-ben a cár kozákokat küldött a duhobórok vallásos szektájának tagjai ellen, felhábo­ rodott hangú cikket jelentetett meg Londonban az ön­ kényről, kiáltványt írt alá és terjesztetett a lelkiisme­ reti szabadság védelmében. Sajtóhadjáratot folytatott külföldön, felhívásokban adakozásra szólította fel a közönséget, sőt szerzői jogokat is hajlandó volt elfo­ gadni, hogy a segélybizottságnak juttathassa az így befolyt összegeket. Vidáman ünnepelte meg 70. szüle­ tésnapját. Mikor kiátkozta a szent szinódus, tisztelői hatalmas tüntetéseket rendeztek mellette. De 1901 körül megromlott az egészsége, reuma, gyomorégés, fejfájás kínozta. Nagyon lesoványodott. A malária le­ döntötte lábáról, ágyban fekvő beteg lett. Már-már beletörődött a halál gondolatába. De aztán megint talpra állt, és a Krímbe utazott üdülni. Gyakran lcikocsikázott, és egy esszé írásába fogott a vallás lénye­ géről. Csehov megdöbbent, amikor látta, mennyire megvénült: „Fő betegsége a vénség, amely teljesen el­ hatalmasodott rajta" — írta egyik barátjának. 1902-ben tüdőgyulladást kapott, aggódtak az életéért, de még ágyban fekve is diktált Masa nevű lányának, gondo­ latokat, leveleket. Felépülése után roppant sokat fog­ lalkozott az egészségével, ami bosszantotta a feleségét, Szonyát: „Reggeltől estig, szünet nélkül csak a testé­ vel törődik, azt ápolja" — jegyzi fel naplójába. M á­ jusban tífuszt kapott. De túlélte ezt is. Szonya azon-

494

bán feljegyezte, hogy „sovány, szánalmas, összetöpö­ rödött aggastyán" lett belőle. Ám Tolsztoj még ekkor sem adta fel a harcot. Elkezdett sétálni, sétái egyre hosszabbak lettek, sőt újra rákapott a tornákra, meg a lovaglásra is. És megint hozzálátott az íráshoz, öszszeállított egy antológiát [A bölcsek gondolatai cím­ mel), írt néhány novellát, két színdarabot meg egy tanulmányt, amelyben Shakespeare-ről, akit gyűlölt, elmondta mindazt, ami a begyét nyomta. Folytatta 1890-ben elkezdett regényét, a Hadzsi Murat-ot, és szigorú bírálatot mondott benne a zsarnokságról. 1905-ben nyílt leveleket intézett egyrészt II. Miklós cárhoz, másrészt a forradalmárokhoz: elutasította az állásfoglalást. Készített egy gyermekolvasmány-kötetet, megírta Krisztus tanítása, gyerm ekek számára című művét, esti tanfolyamokat szervezett a muzsi­ kok gyermekei számára, akik egyébként nem nagyon látogatták őket. Közben lelkiismeret-furdalásai vol­ tak, mert hirdetett eszméivel ellentétben, és bár csa­ ládjának engedte át a vagyonát, továbbra is gazdag földbirtokos módjára élt. Szonyával való összeütközé­ sei egyre gyakoribbá váltak, és mélyen megrendítet­ ték. 1907/1908 telén többször rövid ideig tartó ájulá­ sok jöttek rá, amelyeket emlékezet-kiesés követett. A terroristák ellen elszabadult megtorláson felhábo­ rodva írásban tiltakozott Sztolipin miniszternél, és figyelmeztette eljárásának következményeire. Felhí­ vással fordult a közönséghez: „Tovább már nem hall­ gathatok." A lázadó parasztok ellen hozott halálos ítéletek a végsőkig elkeserítették: „Képtelen vagyok így tovább élni!", mondogatta zokogva. Visszérgyulladást kapott, megint azt hitték, hogy itt a halál, de felgyógyult, és hét új regénytémát jegyzett fel a 110-

495

teszába. 80. születésnapja páratlan apoteózis volt. A megindulástól könnyekre fakadt. Kimerültén vo­ nult vissza, lefekvés közben így szólt lányához, M a­ sához: „Nehéz a lelkem !" De aztán lecsillapult és elaludt. A következő hónapokban kimerítették a Szonyával való jelenetek. 1909 szeptemberében Moszk­ vába utazott. Hazaérlceztekor az útvonalán összeve­ rődött emberek megéljenezték. Amikor kiszállt a kurszki állomáson, megrohanta a tömeg, félig össze­ taposta, s elsodorta a kivezényelt rendőrséget. Meg­ rémülve, tántorogva, reszkető állal végre sikerült fel­ kapaszkodnia a vonatra, ahol lehanyatlott az ülésre, és boldogan, kimerültén hunyta le a szemét. Néhány óra múlva elájult, félrebeszélt, dadogott. Azt hitték, most már visszavonhatatlanul itt a vég. De Tolsztoj legyűrhetetlen volt, másnap már megint lóra ült, aztán újra nekilátott a cikkírásnak, a levelezésnek. Irt egy Hodinka című elbeszélést, és elkészítette az Élet útjai-nak bevezetését. Levelezett Bemard Shawval és Gandhival. Életének ellentmondásai, Szonyával való összeütközései eközben annyira elviselhetetlenné váltak, hogy elmenekült hazulról. Már régóta azon ábrándozott, hogy otthagy mindent, családot, va­ gyont, s erkölcsi felfogásának megfelelő aszketilcus, egyszerű módon fog élni. Elhatározása az ő életkorá­ ban még fiatalember számára is tiszteletre méltó szen­ vedélyt és lelkierőt tételezett fel. De a teste már egy aggastyáné volt, nem bírta elviselni az utazás fáradal­ mait. Egy állomásfőnök házában érte utol a halál. — Tolsztoj is csak úgy tudta megőrizni egészségét, csak úgy tudott élete végéig tevékeny maradni, hogy szün­ telen harcot vívott a betegséggel és a korral járó meg­ rokkanással. 496

Renoir 60 éves korától kezdve félig megbénulva élt. Nem tudott járni, a keze pedig elmerevedett. Ennek ellenére tovább festett egészen 78 éves korában be­ következett haláláig. Mások nyomták ki helyette pa­ lettájára a tubusokból a festéket. Kézízületéhez tartó­ kötéssel ecsetet erősítettek, s a festő a karjával irá­ nyította munka közben. „N incs szükség kézfejre a festéshez" -- mondogatta. Kerekes széken sétált a sza­ badban, vagy, ha nagyon meredek volt az út, ölben vitette ki magát a kiszemelt helyre. Roppant sokat dolgozott. Megőrizte alkotóképességének teljességét. Ü gy érezte, állandóan fejlődik, és ennek rendkívüli módon örült. Egyetlen panasza az volt, hogy az idő, miközben egyre gazdagította művészi énjét, folyton közelebb vitte a halálhoz. Giovanni Papini 70 esztendős korában még mindig kitűnő egészségnek örvendett. 1950. január 9-én a következőket írta egyik barátjának: „M ég nem ta­ pasztalom magamon a szenilitás jeleit. Roppant vágy él bennem a tanulás és a munka iránt." Már régóta dolgozott két művén, amelyeket élete két legfonto­ sabb könyvének tartott: Az egyetemes ítélet, amely­ ből 1945-ben már megírt hatezer oldalt, és Az em be­ rekhez való viszonyunk. Könyvet írt továbbá Michelangelóról, és belefogott Az ördög-be. De féloldali izomsorvadásban szenvedett, ez a betegség pedig (ő bizonyára nem tudott róla) kikerülhetetlenül bulbáris hűdésre vezet. Hivő keresztény lévén, spirituális értéket tulajdonított a szenvedésnek, és megadással hajolt meg Isten akarata előtt. De nem hagyta nyug­ ton két hatalmas, befejezetlen művének gondja: „Ü jra meg újra el kellene olvasnom őket, de ehhez két új szemre, álmatlanul töltött napokra és még egy

497

fél évszázadra volna szükségem. Ehelyett majdnem teljesen megvakultam, valósággal haldoklom." Alig bírt járni, rendkívül könnyen kifáradt. Betegsége egyre jobban elhatalmasodott rajta: „Egyre rosszabbul látok, egyre kevesebbet mozgok, egyre ritkábban szó­ lalok meg . . . Napról napra, apródonként, homeopatikus adagokban halok m eg." A bal lábát már nem tudta mozgatni, majd ujjai is megmerevedtek. „Elszo­ morító az a gondolat, hogy képtelen leszek befejezni megkezdett műveimet", mondta. És valóban, mind a két nagy műve befejezetlen maradt. A vállalkozás túl­ ságosan nagy volt hozzá, hogy szóban, diktálva is el tudja végezni. Csak Az ördög végét diktálta le, meg néhány apróbb szöveget, a Forgácsok-at, amelyek a Corriere della Será-bán jelentek meg. Az egyikben (A boldogtalanok boldogsága) leírja állapotát, és fel­ sorolja azokat az okokat is, amelyek elviselhetővé teszik számára. „Egész életemben többre becsültem a vértanúságot a meghülyülésnél", mondotta. A társal­ gásban továbbra is rendkívül élénk volt, de a hangja lassanként érthetetlenné vált. Erre egy kódot talált ki: az öklével ütögette az asztalt: minden betűnek bizonyos számú ütés felelt meg. Így diktált, betűről betűre, valami hihetetlen türelemmel. Egészen addig olvastatott magának fennhangon, amíg csak teljesen el nem borult az elméje. Renoir és Papini makacsságának forrása az őket fűtő szenvedély volt. Mások viszont, akik nem kö­ tődnek annyira a munkájukhoz, emberi méltóságér­ zetből védekeznek teljes erejükből a hanyatlás ellen. Életük végét mintegy a végzet elleni kihívásként élik le. Ez a témája Hemingway Az öreg halász és a tenger című kisregényének. Az öreg halász egyedül igyek­ 498

szik megfogni az óriási halat, s a küzdelem tökéle­ tesen kimeríti. Sikerül ugyan kihúznia a csónak szé­ lére, de a cápák ellen már nincs elég ereje megvédel­ mezni: húsától letisztított halcsontvázat vonszol ki a partra. De nem számít. A vállalkozásnak önmagá­ ban volt az értelme: az öreg embernek el kellett ma­ gától utasítania azt a vegetatív tengődést, amely sors­ társai legtöbbjének az osztályrésze, és ereje fogytáig ki kellett tartania a bátorság, a helytállás férfias értékei mellett. Az embert meg lehet semmisíteni, de le­ győzni nem, vonja le a következtetést az öreg halász. Ezzel az egyébként nem nagyon meggyőző apológiá­ val Hemingway az őt gyötrő rémképeket akarta el­ hessegetni. Egyre nehezebben tudott írni, képtelen volt tovább is megőrizni azt a képet, amelyet egész életében oly nagy igyekezettel mutatott magáról: a kimeríthetetlenül buzgó életerő és férfiasság eszmény­ képét. Állandóan öngyilkosságon járt az esze, és végül főbe is lőtte magát. Ha nem is ilyen hősi formában, de nagyon sok öreg embernél megtaláljuk az öreg halász makacs kitar­ tását. Egyes öreg sportolók egészen 92 éves korukig atletizálnak, teniszeznek, futballoznak, kerékpároz­ nak. Rendszerint azok közül kerülnek ki, akik a győ­ zelmi táblázatokon nagyon közepes eredményekkel szerepeltek. Nem törnek nagy sikerekre, hanem azt igyekszenek gondosan ellenőrizni, mennyi idejük van még hátra. Sokan rendszeresebben járnak ki a sport­ pályára nyugalomba vonulásuk után, mint fiatal ko­ rukban. 60 éves kortól kezdve az emberek kétharmad részénél kockázattal jár a sportolás.8 De nem éreznek

8 Longueville doktor, „A harmadik sportéletkort vizsgáló or voscsoport" tagja, említ egy 63 esztendős úszót, aki napjában hat­

499

semmiféle funkcionális zavart. A sport nem lassítja a szervek elöregedését, viszont elősegíti a jó műkö­ désüket. Az általános magatartás szempontjából a ki­ öregedett sportolók makacsságának van valami io­ nizáló hatása, és a környezetük, amely az esetek túl­ nyomó részében igyekszik visszatartani őket, helye­ sebben tenné, ha tekintettel lenne erre. A tevékeny­ ség korlátozása az egész személyiség csökkenését vonja maga után. Ezt értették meg nagyon helyesen a Báli szigeti öregasszonyok is, akik koruk ellenére súlyos terheket hordanak a fejükön. Az idős ember jól tudja, hogy amikor küzd a hanyatlás ellen, meg­ lassítja az öregedés folyamatát. És azt is tudja, hogy teste megbicsaklásaiban környezetének könyörtelen tekintete azonnal felfedezi azt az elhatalmasodó meg­ rokkanást, amely az öregség szóban rejlik. Másoknak is, magának is meg akarja mutatni, hogy még mindig ember. Erkölcsi tartás és test szoros kapcsolatban van egy­ mással. Hogy a rossz irányban változott szervezetet újra életképessé tudjuk tenni, szükséges, hogy érin­ tetlenül éljen bennünk az élet vágya. Fordítva: a jó egészség előnyösen befolyásolja az értelmi és érzelmi érdeklődés továbbélését. Test és szellem legtöbbször együtt halad „gyarapodása és fogyatkozása" felé. De nem mindig. La Fontaine ragyogó egészsége sem volt akadálya annak, hogy tönkremenjen a szelleme. Néha viszont megrongálódott szervezetben is roppant értevan ugrást végez a háromméteres trambulmról, pedig szívbillentyű-tágulása és bal szívkamra túltengése van,- egy 60 esztendős ejtőernyőst, aki koronaér-elmeszesedésben szenved, és egy 85 esz­ tendős sportolót, aki mindennap 30 kilométert kerékpározik, bár szívizom-infarktusának a nyomai még kimutathatók rajta. 500

lem él tovább. Vagy pedig különböző ütemben ha­ nyatlik mindegyik, ilyenkor a szellem megpróbál szembeszegülni a végzettel, de végül is meg kell ha­ jolnia a szervek leépülése előtt, ahogy az például Swiftnél történt. Ilyen esetben az öreg ember a maga teljes tragikusságában éli át azt, hogy bizonyos érte­ lemben nem azonos önmagával. A lain mondta, hogy az ember csak azt akarja, ami lehetséges. De ez a megállapítás túlságosan egyszerű racionalizmusra vall. Az öreg ember tragédiája igen gyakran éppen abban áll, hogy többé már nem képes arra, amit akar. Még elgondol sok mindent, még tervez, de amikor kivitelre kerül a sor, csődöt mond a szervezete. A fá­ radtság megtöri lendületét. Hiába keresi ködbe vesző emlékeit, gondolata el-elkalandoz a kitűzött tárgytól. Ilyen esetben még patologikus sérülés nélkül is úgy éli át az ember az öregséget, mint valami elmebajt, tele szorongással amiatt, hogy lénye kisiklik az ujjai közül. A moralisták, akik politikai vagy ideológiai okok­ ból zengték az öregség dicséretét, azt állítják, hogy felszabadítja az embert a testétől. Valami kiegyenlí­ tődésféle történik szerintük, mert amit elveszít a test, azt megnyeri a szellem. Platón szerint a szellem sze­ mei akkor kezdenek belehatolni a valóságba, amikor a test szemei megromlanak. Senecát már fentebb is idéztem: „A lélek fiatalos egészségnek örvend, és bol­ dog, hogy immár nem sok dolga akad a testtel." Joubert szerint: „Azok, akiknek hosszú az öregségük, mintegy megtisztultak a testüktől."8 Tolsztoj, amikor

9 Joubert spiritualista, moralista, a hagyomány tisztelője volt hitt az Istenben. Madame de Chastenay azt mondta róla, hogy „benne minden lélek volt". Ami nem akadályozta meg benne,

501

észreveszi, hogy csökken az életereje, mindenféle ál­ igazságokkal vigasztalja magát: „A z emberiség erköl­ csi haladása az öregek műve. Az ember jobb és bölcsebb lesz öregkorában." A szegény Juliette Drouet 71 esztendős korában ezzel akarta meggyőzni Victor Hugót szerelmének erejéről: „Mindazt, amit elvesz testem erejéből az öregség, a lelkem visszahódítja halhatatlan ifjúságomban és sugárzó szerelmemben." De azért 1878 után, amikor elhatalmasodik testén a rák, már ő is tönkremenésként fogja fel és éli át az öregséget: „Hiába feszítem lábamat védekezésül a sze­ relem falának, érzem, hogy minden kicsúszik alólam, összeomlik bennem, az élet, az emlékezet, az erő, a bátorság, a mindennel dacoló elevenség." Jouhandeau azt a belső gazdagodást magasztalja, amely szerinte együtt jár a test hanyatlásával. „M i­ közben egyre mélyebbre hanyatlik a test, a lélek egyre följebb emelkedik, a legmagasabb csúcsokig." De ho­ gyan? És miféle csúcsokig? Erről hallgat. Valami meg nem határozott esztétika nevében lemondást hirdet: „Látótávolságunk egyre csökken. A halál fokonként költözik belénk, és mi már úgy élünk ebben a világ­ ban, mintha elszakadtunk volna tőle. Legyen ben­ nünk elég lelki elegancia hozzá, hogy nem harag­ szunk meg miatta." Az ilyesfajta spiritualista ízetlenkedések nagyon nem helyénvalók, ha az öregek óriási többségének valóságos helyzetét tekintjük: ugyan miféle erkölcsi haszon származik az éhezésből, fagyóskodásból, behogy érdekházasságot kössön, a francia közoktatásügy legfőbb irányítója legyen, és meggazdagodva, kitüntetésekkel elhalmozva haljon meg. Joubert-től származik az a mondás is, hogy: „Az élet estéje magával hozza lámpását." 502

tegségből? Annyit mindenesetre megállapíthatunk rólul<; hogy minden alapot nélkülöző vélekedések. Még az öregséget az életszentség szükséges feltételéül elénk' állító neo-taoisták sem érték be vele. Szükség van az aszkézisre és az eksztázisra is az öregségen kívül, hogy képesek legyünk elszakadni testünktől, és halhatatlanná válhassunk. A tapasztalat gyökere­ sen megcáfolja azt a felfogást, amely szerint a magas életkor a test felszabadulását hozza magával. Az igaz, hogy az öregség beköszöntésekor a test még meg tudja őrizni egykori életerejét, ki tud alakítani egy új egyen­ súlyi állapotot. De az évek haladtával egyre jobban tönkremegy, és csak teher, csak akadály minden szel­ lemi tevékenység számára. Saint-Évremond ezt írta 1671-ben, amikor még csak 61 esztendős volt: „Szel­ lemem ma már visszatér a testemhez, és még szoro­ sabban kötődik hozzá. De meg kell mondanom, nem holmi gyengéd kapcsolat öröméért, hanem azért, mert mind a kettőnek szüksége van a másik segítségére és támogatására." 1943. március 19-én Gide panasz­ kodva említi azt „a hajlott korral járó mindenféle apró bajt, amelyektől oly nyomorult teremtménnyé válik az öreg ember. A szellemem úgyszólván soha­ sem képes már elfordítani figyelmét a testemről, nem tud megfeledkezni róla, s ez kimondhatatlanul aka­ dályoz a munkámban." A test ugyanis eszközből aka­ dállyá lesz: azok a bizonyos „szép öregségek" soha­ sem olyan maguktól értetődők, hanem a vereségek utáni talpraállásolc, a győzelmek végtelen sorozatai. Az a tisztulás, amelyet a moralisták emlegetnek az öregséggel kapcsolatban, lényegében a szexuális vá­ gyak kihunyásában áll: szerintük örülnie kell az idős 503

embernek, hogy felszabadult nemisége rabszolgasága alól, és visszanyerte lelki nyugalmát. John Anderson, szivem, John című híres elégiájában Róbert Burns skót költő így írja le az eszményi öreg házaspárt, akik­ ben már kihunyt minden testi szenvedély; John Anderson, szivem, John, együtt vágtunk a hegynek, volt vig napunk elég, John, szép em lék két öregnek. Lefelé ballagunk már kéz-kézben csöndesen, s lent együtt pihenünk majd, John Anderson, szivem .* Ez az elcsépelt közhely mélységesen belerögződött a fiatalok és a középkorú felnőttek leikébe, oly gyak­ ran találkoztak vele gyermekkori olvasmányaikban, s különben is meggyőzte őket igazságáról nagyszüleik iránti tiszteletük. Az öreg emberek közötti szexuális kapcsolatoknak vagy heves jeleneteknek már a gon­ dolata is megbotránkoztató. Pedig létezik egy egészen másfajta hagyomány is. A „bujkáló vén kujon" kife­ jezés elterjedt közhely. Zsuzsanna és a vének törté­ nete valósággal mítosszá lett az irodalom, és főként a festészet révén. A vígjátékirodalom unos-untig is­ mételgette a meggárgyult szerelmes öreg motívumát. Mindjárt látni fogjuk, hogy ez a szatirikus hagyo­ mány sokkal közelebb áll az igazsághoz,,mint az idea­ listák épületes fejtegetései, akiknek minden okuk megvolt rá, hogy olyannak írják le az öregséget, ami­ lyennek szerintük lennie kellene. *

504

John Anderson, szivem, John. — Szabó Lőrinc fordítása.

A szexuális pulzió mindkét nem egyedeiben a pszichoszomatikum — a test és a lélek — mezsgyéjén he­ lyezkedik el. Nem ismerjük pontosan, mi módon be­ folyásolja a szervezet. Annyit azonban megállapítha­ tunk, s ezt fentebb már el is mondottuk, hogy a szexuális mirigyeknek az öregedéssel járó leépülése következtében csökken, sőt meg is szűnik a nemi szervek tevékenysége. Az erotikus ingerekre adott válaszok egyre ritkábbá, lassúbbá válnak, sőt meg is szűnhetnek. Az egyén nehezebben jut el az orgaz­ musig, esetleg képtelen is rá. A férfi erekciói egyre ritkulnak, sőt meg is szűnhetnek. Ám Freud bebizonyította, hogy a szexualitás nem korlátozódik a genitáliálcra. A libidó nem ösztön, más szóval: nem „előre gyártott" viselkedési mód, amely­ nek tárgya és pontosan meghatározott célja van. A li­ bidó az az energia, amely arra való, hogy a szexuális pulziót tárgyának és céljának, az inger eredetének megfelelően átalakítsa. Gyarapodhat, csökkenhet, át­ tevődhet. A gyermekkori szexualitás polimorf, még nem összpontosul a nemi szervekre. „A szexuális pul­ zió csupán egy bonyolult és véletleneken múló fejlő­ dés eredményeként szerveződik a nemzőszervek pri­ mátusa alá, és veszi fel végül az ösztön látszólagos változatlanságát, állandóságát, célra irányuló jelle­ gét."10 Ebből közvetlenül azt a következtetést vonhat­ juk le, hogy a nemzőszervek működésének csökke­ nése vagy megszűnése nem fosztja meg nemi jellegé­ től az egyént: továbbra is nemi lény — hiszen még az eunuch és az impotens is az marad —, akinek ezentúl

10 J. Laplanche és J.-B. Pontalis: Vocabulaire de la psych analyse (A pszichoanalízis szótára).

505

egy bizonyos csonldtottság állapotában kell megvaló­ sítania nemiségét. Sartre szerint11 a szexualitás ugyan­ úgy létezhet kielégületlenségben, mint kielégítettségben, és csupán a halállal szűnik meg. Mert nemcsak reflexek összessége, amelyek érzetek és képek mozaik­ ját szülik. A szexualitás a test által átélt, más testekre való irányultság, amely követi a létezés általános mozgását. Beleépült a világba, és erotikus dimenzió­ val ruházza fel. Azt kérdezni, milyen az öregek szexu­ alitása, annyit jelent, mint megvizsgálni, mivé lesz az embernek önmagához, másokhoz, a világhoz való v i­ szonya, miután megszűnt nemi életében a nemzőszervek primátusa. N yilvánvalóan képtelenség lenne az a feltevés, hogy csupán egyszerű visszatérésről van szó a gyermekkori szexualitás felé. Az öreg ember ugyanis soha, semmi téren nem „süllyed vissza a gyermeki állapotba", mert a gyermeki állapot meg­ határozó vonása az emelkedő mozgás. Továbbá: a gyermekkori szexualitás keresi önmagát. Az idős em­ beré ezzel szemben annak az emlékét őrzi, ami érett korában volt. Végezetül a társadalmi tényezők is tö­ kéletesen különböznek a gyermek- és a hajlott kor­ ban. A szexuális tevékenységek nem egycélűak. Elsősor­ ban arra irányulnak, hogy feloldják a nemi pulzió előidézte feszültséget, amely — főként fiatal korban — a természetes szükséglet hevességével jelentkezik. Később — azokat az eseteket kivéve, amikor szigorú önmegtartóztatásra kényszerül — az ember nem anynyira megkönnyebbülést, mint inkább pozitív örömet keres bennük, amit az orgazmussal ér el. Ez utóbbit 1 1 L’Être et le Néant. (A lét és a semmi). 506

egy egész sereg érzés, képzelgés és mítosz előzi meg, veszi körül, amelyek úgynevezett „előzetes gyönyörö­ ket" szereznek az embernek, s gyökereikkel a gyer­ mekkorba nyúló „rész-pulziók" kielégüléséből szár­ maznak. Jelentőségük ugyanannyi, sőt nagyobb is lehet, mint magának az orgazmusnak. Ez a gyönyör­ keresés csak ritkán korlátozódik egy életfunkció egy­ szerű végrehajtására: rendszerint olyan élmény, amelyben mindegyik fél sajátos módon éli át önmaga és a másik létezését; a vágyban, a zavartságban a tu­ dat ölt testet, hogy mint test érje el a másikat, mint testet, és ily módon megigézze és birtokolja,- kettős kölcsönös megtestesülés ez, a világ átalakulása, amelyben a világ a vágy világává lesz. A birtoklási kísérlet végzetszerűen elbukik, hiszen a másik mind­ végig alany marad; de a felek a végkifejlet előtti pil­ lanatban a kölcsönösség drámáját az egyik legrendlcívülibb és legtöbbet feltáró formájában élik át az ölelésben. Ha a dráma küzdelem képét ölti, akkor ellenséges indulatot szül. Többnyire azonban cinkos­ sággal párosul, ami gyengéd szeretette indít. Az a pár, amelynek egymás iránti szeretetében megszűnik az énnek a másiktól való távolsága, még a bukáson is győzedelmeskedik. Minthogy a szerelmi ölelkezésben igéző testként je­ lentkezik az egyén, bizonyos nárcisztikus viszonyba kerül önmagával. Férfiúi vagy női képességei nyer­ nek bizonyítást, elismerést, ezért úgy érzi, értékessé vált. Előfordul az is, hogy ez az értékbizonyítás irá­ nyítja az egész szerelmi életet: szüntelen hódító vál­ lalkozássá lesz, a férfiúi erőnek vagy a női hódító varázsnak az állandó bizonyításává, a szerepül vá­ lasztott személy megdicsőülésévé. 507

Am int láthatjuk, a szexuális tevékenységből szer­ zett kielégülések igen változók, rendkívül gazdagok. Akár elsősorban a gyönyört keresi, vagy a világnak a vágyban való átlényegülését, vagy valamilyen ön­ magáról alkotott elképzelést, vagy mindezt együtt, érthető, hogy sem a férfi, sem a nő nem mond le róla szívesen. Nem sajnálhatunk olyan örömöket, amelye­ ket már nem kívánunk, hajtogatják a moralisták, akik szüzességre ítélik az öregeket. Rövidlátó felfogás. Az igaz, hogy rendes körülmények között a vágy nem jelentkezik önmagában, hanem valam ilyen élvezet vagy valam ely test utáni vágyként. De ha megszűnt is spontánul jelentkezni, azért még sajnálhatjuk a megszűnését, valahányszor az eszünkbe jut. Az öreg ember gyakran vágyni kíván, mert tovább él benne a pótolhatatlan élmények utáni sóvárgás, mert to­ vábbra is csüng azon az erotikus világon, amelyet ifjúsága vagy érett kora épített fel benne: s éppen a vágy segítségével eleveníti fel halványuló színeit. Es ugyancsak a vágyon keresztül éli át a saját integri­ tását is. Vágyakozunk az örök ifjúságra, ám az örök ifjúságba beletartozik a libidó továbbélése is. Egyesek orvosságokkal igyekeznek késleltetni a nemzőszervek leépülését.12 Mások beletörődnek a változhatatlanba, de valamilyen módon azt bizonygatják, hogy to­ vábbra is nemi lények. Az ilyenfajta makacsság csak azoknál fordul elő,

12 Főleg a férfiak, akik erekcióra való képességük megőrzésére mindenféle hevítőt, „Herkules-pirulát", hormonkezelést stb. vesz­ nek igénybe. Manapság egyes nők kezelésnek vetik alá magukat, hogy késleltessék a változás idejét. Amikor pedig már bekövetke­ zik, nem arra törekszenek, hogy továbbra is megőrizzék szexuális „erejüket” , hanem egyszerűen fiatalok akarnak maradni. 508

akik pozitív értéket tulajdonítottak a nemiségnek. Akik viszont gyermekkori komplexusok következté­ ben csupán viszolyogva éltek nemi életet, nagy igye­ kezettel hivatkoznak a korukra, hogy megszabadul­ hassanak az igától. Ismertem egy öreg hölgyet. Fiatal korában orvosi bizonyítványokkal igyekezett meg­ szabadulni a „házastársi robottól", amikor pedig meg­ öregedett, a korára való hivatkozás kényelmesebb alibijével élt. Ha félig-meddig impotens vagy közö­ nyös, vagy ha szorongással jár nála a nemi aktus, a férfi rendszerint megkönnyebbülten menekül az im ­ már normálisnak látszó önmegtartóztatásba. Különböző okokból olyanok is beszüntethetik nemi életüket, akiké egyébként zavartalan volt. Az egyik ilyen ok az egyénnek önmagához való nárcisz­ tikus viszonya. A saját testétől való undorodás kü­ lönböző módon jelentkezik a férfinál és a nőnél, de az öregség mindkettőben egyformán kelthet ilyen un­ dort. Ilyenkor nem hajlandók egy másikban átélni testüket.13 De kölcsönhatás áll fenn az egyénnek ön­ magáról alkotott képe és a szexuális tevékenysége kö­ zött: ha szeretik, úgy érzi, rá is szolgált a szeretetre, s ilyenkor hátsó gondolatok nélkül adja át magát a sze­ relemnek; gyakran azonban csak akkor szeretik, ha hódítani igyekszik, s ebben az esetben visszatartja az önmagáról alkotott kedvezőtlen kép. így keletkezik az a circulus vitiosus, amely megakadályozza, hogy nemi életet éljen. Egy másik gát lehet a közvélemény nyomása. Az 18 Amint láttuk, Saint-Évremond ennek éppen az ellenkezőjét állítja: szerinte az ember annál inkább vágyik szeretni, minél ke­ vésbé szereti önmagát. Csakhogy ő a plátói szerelemről beszél. 509

idős ember elfogadja azt a konvencionális öregember­ eszményt, amelyet elébe tárnak. Botránytól tart, vagy egyszerűen nem akar nevetségessé válni. A „m it szól­ nának hozzá?" rabjává lesz. Beépíti magába a társa­ dalom által ráerőszakolt tilalmakat illendőségről, ön­ megtartóztatásról. Odáig mehet, hogy még a vágyait is szégyenli, és letagadja őket. Visszariad tőle, hogy buja aggastyánnak, feslett vénasszonynak lássa ma­ gát. Azzal védekezik szexuális ösztönei ellen, hogy a tudattalanba száműzi őket.14 Tekintettel a biológiai sorsuk és a társadalomban elfoglalt helyzetük közötti különbségre, eleve felté­ telezhetjük, hogy a férfiak helyzete nagyban külön­ bözik a nőkétől. Biológiai szempontból a férfiak van­ nak kedvezőtlenebb helyzetben, társadalmi szem­ pontból viszont a nők, minthogy helyzetüknél fogva erotikus tárgyak. Sem a férfiak, sem a nők viselkedését nem ismer­ jük eléggé. De számos felmérés tárgyát képezte, s ezek alapján statisztikát állítottak össze. A vizsgálatokon kapott válaszok értéke azonban mindig kétes. Meg aztán ezen a téren nem sok értelme van az átlag fo­ galmának. A férfiakat illetően a statisztikák többnyire beérik annak megállapításával, amit egyébként is tud min­ 14 1968 decemberében. Runciman doktor az Egyesült Államok Orvosszövetségének XXII. Kongresszusa elé tár,ta kétszáz 40—89 éves személyre vonatkozó vizsgálatának eredményeit. Végkövet­ keztetésként azt állapította meg, hogy az idős emberek szexuális élete „pszichológiai korlátok" miatt szakad meg. Mindnyájan —de főként az asszonyok —viktoriánus erkölcsi felfogásra vissza­ nyúló tabuk és gátlások áldozatai. 5 10

denki, hogy ti. a kor előrehaladtával csökken a koituszok gyakorisága. Ez a tény a nemi szervek vissza­ fejlődésével kapcsolatos, mert az involúció a libidó gyengülését vonja maga után. De nem csupán fizio­ lógiai tényező játszik itt közre. Igen jelentős különb­ ségek vannak az egyének viselkedése között; egyesek már 60 esztendős korukban impotenssé válnak, má­ sok viszont még 80 év fölött is rendkívül aktív nemi életet élnek. Kíséreljünk meg magyarázatot lelni ezekre a nagy különbségekre. A z első tényező, amelynek jelentősége azonnal fel­ tűnik, a szóban forgó egyén családi állapota. A koituszok száma sokkal nagyobb a házas férfiaknál,15 mint a nőtleneknél és az özvegyeknél. A házasok esetében az együttélésből gyakori erotikus izgalom származhat, a kialakult közös szokások pedig elősegít­ hetik a kielégítését: sokkal könnyebben legyőzik a pszichikai korlátokat. A magánéletet körülvevő fal megvédi az öreg férjet a közvélemény ellen, amely egyébként is kedvezőbben ítéli meg a törvényes sze­ relmet, mint a törvénytelent. A házas férfi kevésbé érzi veszélyben a magáról alkotott képet, mint a nem házas. Meg kell értenünk, hogy mit jelent ez a kép. Míg a nő-tárgy gyermekkorától kezdve azonosítja magát testének teljes képével, a kisfiú mintegy alteregóra lel a nemi szervében: a férfi a penisében ismer magára egész életében, tehát ebben is érzi magát ve­ szélyeztetve. Az a nárcisztikus trauma, amelytől ret­ teg, nem egyéb, mint nemi szervének a csődje, az attól való félelem, hogy képtelen eljutni az erekcióig, 16 A házasságok közé számítjuk a szilárdan megalapozott sze­ relmi kapcsolatokat is. 5 11

hogy képtelen azt elég hosszú ideig fenntartani és kielégíteni partnerét. A házaséletben az ilyen félelem nem okoz annyi szorongást. A férfi ugyanis eléggé szabadon választhatja meg a nemi érintkezés pilla­ natát. A csődöt mondott kísérletet pedig nem nehéz hallgatásba burkolni. A házastárssal való meghitt v i­ szony következtében nincs annyi félelemre ok a part­ ner véleménye miatt. Minthogy nem fél annyira, a házas férfi nem is érez annyi gátlást, mint a nem házas. Ez magyarázza, miért folytat nemi életet olyan sok idős házaspár: szociális gondozónők és szocioló­ gusok megfigyelései egyaránt megerősítik az említett felmérések eredményeit. Mindazonáltal elég sok házas férfi csak nagyon rit­ kán vagy egyáltalán nem él nemi életet. Ha túl korán áll be náluk a nemiségük leépülése, a magyarázat rendszerint a szexualitáson kívüli okokban kere­ sendő: fizikai vagy szellemi kimerültség, gondok, be­ tegségek. Tudjuk, hogy még a fiatal ember is szüksé­ gét érzi szexuális szempontból a partner váltogatásá­ nak: az egyhangúság megöli benne a vágyat. Idős ko­ rára beleun a már túlságosan ismert társba, aki rá­ adásul meg is öregedett, és nem olyan kívánatos, mint volt. Ha megvan rá a módja, sok öregember visszanyeri férfiúi erejét azzal, hogy régi partnerét újjal cseréli ki, mégpedig rendszerint fiatallal. A megözvegyülés sokszor idéz elő traumás állapo­ tot, amely hosszabb vagy rövidebb időre esetleg vég­ érvényesen is abbahagyat minden nemi tevékenysé­ get az özvegységre jutott férfival. Idős özvegyek és agglegények sokkal nehezebben lelnek kiélési módot a libidójukra, mint a házas férfiak. Legtöbbjük már elveszítette minden csábítóképességét, s ha kalandot 512,

keres, rendszerint csúfosan végződik a kísérlet. Aztán már habozik, újra megkockáztassa-e. A társadalmi er­ kölcs szégyenletesnek vagy nevetségesnek ítéli az öregkori „kicsapongást". Az öregembert semmi sem védelmezi meg a sikertelenségtől való rettegéstől. Így nem marad számára más, mint a pénzen vásárolható szerelem. Csakhogy nagyon sokan egész életükben viszolyogtak tőle,- lemondásnak tartanák, úgy fognák fel, mintha ezzel tudomásul vennék a vénüléssel járó hanyatlást. Egyesek azért mégis ehhez az eszközhöz folyamodnak, mégpedig vagy úgy, hogy prostituáltak­ kal érintkeznek, vagy úgy, hogy olyan nőkkel tarta­ nak fenn viszonyt, akiket anyagilag támogatnak. A választott megoldás — önmegtartóztatás vagy a nemi élet folytatása — attól függ, milyen egyensúly jön létre pulzióik hevessége és ellenállásuk nagysága között. Nagyon sokan onániával segítenek magukon. A Sexology által megkérdezettek negyedrésze már ré­ gen vagy pedig 60 éves korában szokott rá: az utób­ biakat tehát az öregség vitte erre az útra. A statiszti­ kai ellenőrzések azt bizonyítják, hogy még a házas férfiak közül is sokan folyamodnak ehhez a megol­ dáshoz. A koitusz, lévén mással való kapcsolat, sok­ kal bonyolultabb és nehezebb művelet, mint a maszturbáció. Sok idős ember számára bizonyára kívána­ tosabb élettársa tönkrement testénél az, amit elképzel magának. Az is előfordul, hogy részben hajdani komplexusok következtében, részben pedig, mert az öregség tudata visszautasíttatja vele a szerelmet, a hit­ vestárs megtagadja a részvételt. Ilyenkor az onánia a legkényelmesebb megoldás. Érdekes lenne megtudnunk, milyen korú nő a leg­

5 T3

kívánatosabb az idős férfi számára. Sok öreg ember keresi a nagyon fiatal nőt. Még anyagi ellenszolgál­ tatás nélkül is lehetséges, hogy kedvező fogadtatásban részesül, mert némelyik fiatal nő gerontofil. Mások csak olyan nők iránt érdeklődnek, akik már „éltek", és érdektelennek találják a fiatalokat. Ismét mások feszélyezve, illetlennek, nevetségesnek éreznék magu­ kat egy túlságosan fiatal partnerrel, s nagyon nem szívesen ébrednének tudatára a koruknak. Választá­ suk egyszerre függ attól, hogy mit várnak a szerelem­ től, és attól, hogy milyen képet alkotnak magukról. Az egyén társadalmi helyzete szintén befolyással van nemi életére. A nemi tevékenység tovább tart a fizikai munkásoknál, mint az értelmiségieknél, az alacsony életszínvonalon élőknél, mint a jómódúak­ nái. A munkásoknak, a parasztoknak közvetlenebbek a vágyaik. Nem rabjai oly mértékben erotikus míto­ szoknak, mint a polgárok; gyorsan megöregedett aszszonyulc tönkrement teste nem zavarja őket abban, hogy rendszeres nemi életet éljenek vele; így aztán öregkorukban sem látják őket olyan fonnyadtnak, mint a kivételezett helyzetben levők. Másrészt nincs is annyi elképzelésük önmagukról, mint a fehérgallé­ rosoknak. A társadalom ítélete sem feszélyezi őket annyira. M inél lejjebb szállunk a társadalmi ranglét­ rán, annál nagyobb a közöny a közvéleménnyel szem­ ben. A konvenciók világán kívül élő öregek — csa­ vargók, menhelyi lakók — szégyenkezés nélkül, gyak­ ran szemtanúk előtt végzik a nemi aktust. Végül a nemi élet annál tovább folytatódik, minél színesebb, minél örömtelibb, zavartalanabb volt. Aki csupán nárcisztikus tetszelgésből tulajdonított neki

514

értéket, azonnal abba fogja hagyni, mihelyt nem talál kielégülést a partnerei szemében látott önmagában. Ha korábban csak a férfiasságát vagy a virtuozitását, vagy akár nőhódító képességét kívánta bizonyítani, vetélytársain akart diadalmaskodni, esetleg boldogan talál okot az öregségben, hogy kiszálljon a versenyből. De ha nemi élete spontán és örömöt adó volt, ereje fogytáig ragaszkodni fog a folytatásához. Mindazonáltal az öreg férfi már nem érez olyan heves gyönyört a közösülésben, mint a fiatal. Ez azért van így, mert egybeolvad az ejakuláció két fázisa, s így nem éli át az egész énjét felkavaró feszült vára­ kozás élményében azt a pillanatot, amelyben átlép az egyikből a másikba,- nem érzi többé az ellenállhatat­ lan felfakadás, diadalmas kitörés mámorát, ami egyike azoknak a mítoszoknak, amelyek a férfi szexu­ ális aktusának igazi értékét jelentik. Az öregember akkor is gyakran keres közvetett kielégüléseket, ami­ kor még képes normális nemi életre, és természetesen még inkább, ha impotens. Kedvét leli erotikus olvas­ mányokban, szabados műalkotásokban, pajzán tréfák­ ban, fiatal nők társaságában, titkos érintkezésekben,fetisisztává, szadomazochistává válik, különböző per­ verzitásokban keres kielégülést, és — főleg 80 eszten­ dős kora után — mások szeretkezésének a meglesésében. Az ilyesfajta elferdülések könnyen érthetők. Tulajdonképpen — ezt már Freud kimutatta — nincs is úgynevezett normális nemi élet. A nemi élet m in­ dig perverz,18 olyan mértékben, ahogy nem szakad el eredeti gyökereitől, amikor nem valamiféle speciális

16 A szó a jelen esetben természetesen nem tartalmaz semm féle erkölcsi ítéletet.

515

tevékenységben keresett kielégülést, hanem más pulzióktól függő funkciókkal kapcsolatos „örömszerzés­ ben". A gyermekkori szexualitás többalakúan per­ verz. Normálisnak akkor ítéljük a nemi aktust, ami­ kor a vele kapcsolatos egyes részcselekmények csupán a nemzőszervek aktusának előkészítésére szolgálnak. Ám elégséges, hogy valaki túlzott mértékben kötőd­ jék a bevezető gyönyörhöz, és már át is siklott a per­ verzióba. Normális körülmények között a látás és a partner testének simogatása nagy szerepet játszik a koituszban; mind a kettő képzelgéssel társul, szadomazochista összetevők lépnek fel, sőt fetisizmus is gyakran jelentkezik, mert például a ruhák, ékszerek, díszek mind felidézhetik a test jelenlétét. Mikor aztán már meggyengült vagy meg is szűnt a nemzőszervek­ ben keletkező gyönyör, az előbb felsorolt elemek lép­ nek előtérbe. Ezért az idős ember gyakran roppant nagy értéket tulajdonít nekik, hiszen bennük nyil­ vánul meg a számára mindvégig értékesnek maradt erotikus világ jelenléte. Továbbra is benne él egy bizonyos légkörben, és egy testekkel teli világban éli át a testét. Ebben az esetben is sokszor a félénkség, a szégyenérzet vagy külső nehézségek tartják vissza at­ tól, amit „bujaságnak" szoktak nevezni. A pszichoanalitikusok szerint a nemiség elszabadu­ lása a nemi szervektől gyakran jár azzal a következ­ ménnyel, hogy az öregkori szexualitás visszafejlődik orális és anális állapotába. Annyi bizonyos, hogy egyes öregemberek valósággal beteges étvágyúak. Nem kétséges, hogy azért adják át magukat oly esze­ lősen az evés gyönyöreinek, mert ily módon igyek­ szenek magukat kárpótolni erotikus megfosztottságuktól. De hát csakugyan úgy tekinthetjük ezt, mint 5 16

ami a szexualitás körébe tartozik? Ugyanez vonatko­ zik az öregek „analitására" is. Való igaz, sok öregem­ ber roppant gondot fordít a székelésre. De vajon nem túlzás-e, ha szexuálisnak minősítjük az egyénnek a szervi funkcióival való mindenféle kapcsolatát? De még ha elvetjük is ezt az értelmezést, tény, hogy rendkívül gyakori a makacsul továbbélő öreg­ kori libidó; olykor patologikus formákat is ölthet. Aggkori elmegyengeség esetében például, amikor a pusztuló agyvelő immár képtelen bármilyen ellenőr­ zésre, gyakran fejlődnek ki erotikus delíriumok. A gy­ tumorban szenvedő 70 éves egyének, akiknek mind­ addig tökéletesen kifogástalan volt a viselkedésük, szóval, tettel molesztálják a környezetükben élő nő­ ket. Az újságok időnként jellemző példákat közölnek. Csak egyet idézek, 1969 márciusából. Egy 70 eszten­ dős vállalati igazgató ellentmondást nem tűrő hangon este kilenc órára magához rendelte három titkárnőjét. Ezek azt hitték, hogy sürgős munkát akar rájuk bízni, ezért el is mentek hozzá. Villája kertjében, pucérra vetkőzve találták, riasztópisztollyal a kezében. Ahogy megpillantotta őket, rájuk rohant, s azt üvöltözte: „Isten vagyok. Én vagyok a Pán, Pán, Pán", s minden egyes Pán-ra elsütötte a pisztolyát. A titkárnők persze elmenekültek. Az igazgató később elmondta, hogy előzőleg hevítőt szedett be, amitől „fickós" kedve ke­ rekedett, csakhogy, sajnos, nagyon hamar elmúlt a hatás. A revolverlövések jelképes értelme nyilván­ való. Am int az is nyilvánvaló, hogy azért vett be izgatószert, mert erotikus képzelgések gyötörték, de nem tudta, hogyan valósítsa meg őket. Sajnos, az újságok arról már nem számoltak be, mi történt vele a továbbiakban.

Vitatott kérdés, vajon gyakran járnak-e bűnügyi kö­ vetkezményekkel az öregkori perverzitások. Kinsey elfogadja azt az eléggé elterjedt felfogást, hogy az im ­ potenssé vált aggastyánok néha bűnös merényleteket követnek el gyermekek ellen. Ugyanezt a felfogást osztja Destrem doktor is. Szerinte az öregek erotizmusa a beteges impulzushoz közel álló formákat ölt­ het. Ilyenkor erkölcs elleni bűntetteket — exhibicio­ nizmus, gyermekek fogdosása stb. — követnek el. Mások viszont erélyesen szembeszálltak az ilyesfajta állításokkal. Isadore Rubin doktor17 szerint felméré­ sek bizonyítják, hogy az erkölcs elleni bűncselekmé­ nyek kritikus szakasza az ifjúkor, a 35 és 40 közötti évek, az 50-es évek küszöbe. Donald M ulcock gyer­ mekgondozó szakorvos statisztikát állított össze a gyermekkor elleni bűncselekményekről: a kisfiúkkal erőszakoskodó férfiak a 39—50 évesek korosztályába tartoznak, a kislányokkal erőszalcoskodók életkora 33—44 év; kiderül, hogy kislányok ellen erőszakos bűncselekményt egyetlenegy esetben sem követtek el 63 esztendősnél idősebb férfiak; e korosztály tagjai közül néhányan — nagyon kevesen — a fiúgyermekek iránt mutattak vonzódást. Ezzel szemben Ey doktor azt állítja,18 hogy a bírósági orvosi gyakorlatban elő­ forduló, kiskorúak ellen elkövetett erőszakos nemi cselekmények tettesei nagyrészt öreg emberek. Ugyancsak eltérnek a vélemények az oly gyakran hangoztatott exhibicionizmus vádjával kapcsolatban. Sok pszichiáter szerint már serdülőkorban jelentke­ zik, 25 év körül éri el tetőpontját, s a 40. életév után 17 V amour après 60 ans (A szerelem a hatvanadik év Után). 18 Manuel de psychiatrie (Pszichiátriai kézikönyv). 5 18

gyakorlatilag úgyszólván sohasem fordul elő „vegy­ tiszta" állapotban. Dénard-Toulet doktor véleménye szerint az exhibicionizmus csupán ifjúkorban jelent­ kezik. Előfordulhat, hogy tovább él az öregemberben is, minthogy azonban az exhibicionista súlyos ideg­ beteg, és rendkívül védtelen az élet nehézségeivel szemben, ritkán vénül meg. Vannak szadista exhibicionisták, akik azzal provokálják a nőket, hogy büsz­ kén mutogatják nekik megmerevedett nemi szer­ vüket: nem nagyon valószínű, hogy öregek is akad­ nának közöttük. De az igazi, a tipikus exhibicionista mazochista, aki minden provokatív szándék nélkül mutogatja ernyedten csüngő nemi szervét. Az ilyenek között öregek is akadnak, állítja más orvosokkal együtt Ey doktor. East 1944-ben áttanulmányozta az angliai börtön­ nyilvántartásokat. Azt állapította meg, hogy az 1929 és 1939 között börtönbüntetéssel megtorolt szexuális bűntetteknek csupán 8,04%-át követték el 60 eszten­ dősnél idősebb férfiak. Egy másik táblázat életkorokra szétbontva mutatja az Egyesült Államokban 1946-ban elkövetett bűntettek százalékos megoszlását: százezer lakosra számítva nagyon alacsony a bűnöző öregek aránya. Az erőszakos nemi cselekmények elkövetői között valam ivel magasabb ugyan a számuk, de még mindig rendkívül csekély, ha a felnőttek által elkö­ vetett erőszakos nemi cselekmények adataival hason­ lítjuk össze. Én magam ismertem egy esetet, amelyben világo­ san megmutatkozik a szexualitás továbbélése az öre­ gekben, és az a viszolygás és undor is, amellyel a gyermekeik veszik ezt tudomásul. A szóban forgó

5i 9

Durand úr történelem szakos tanár volt, házasember, több gyermek atyja, nagyapa. Valaha szép ember volt, roppant büszke kitűnő megjelenésére, a nők szerették, tanítványai rajongtak érte. Felesége közönyből, úgyahogy szemet hunyt különféle szerelmi kapcsolatai felett. 65 esztendős korában szerelmi viszonyt foly­ tatott G. nevű volt tanítványával, egy pártában ma­ radt tanítónővel. A családban azt suttogták, hogy többször látták őket együtt szállodába menni. G. kis­ asszonyt áthelyezték Algériába. Mikor visszatért, Du­ rand úr már 85 esztendős volt. Időközben elveszítette a feleségét, és tökéletesen tanácstalan volt, mert ed­ dig az asszony irányította a háztartást. 50 esztendős lánya, aki nagyon szerette, és mindennap megláto­ gatta, talált számára egy megbízható, gondos háztar­ tási alkalmazottat, akit már régóta ismert, és aki oda­ költözött az öreg tanár lakásába. Durand úr teljesen birtokában volt szellemi képességeinek. Ha meghívta magához volt tanítványait — s ez gyakran előfordult —, valósággal sziporkázott. Testileg még jól bírta ma­ gát, csak a lába volt gyenge. Ha kiment az utcára, attól rettegett, hogy elesik, mindig mellette kellett lennie valakinek, hogy karon fogja. Valamikor bőkezű volt, könnyen bánt a pénzzel. De ahogy vénült, fu­ karrá, kicsinyessé vált. Régebben írt néhány tanköny­ vet, amelyek még mindig keresettek voltak: azzal gyanúsította kiadóját, hogy becsapja. Nyugdíjat ka­ pott, de képtelen volt felfogni, hogy az utalás rendsze­ resen történik, arról panaszkodott, hogy némelyik hó­ nap „nagyon rossz", máskor viszont örült, hogy m i­ lyen „kedvezően" alakulnak a bevételei, holott hó­ napról hónapra ugyanazt az összeget folyósították neki. Állandóan székrekedése volt, és rendkívül nagy $20

fontosságot tulajdonított a bélműködésének. Minden alkalmat megragadott, hogy beszélhessen róla. 85 esz­ tendős kora körül este rendszerint bejelentette: „N a, márna jó napom volt", vagy ellenkezőleg, nagyot só­ hajtott: „Semmi eredmény", aszerint, hogy volt-e széklete vagy sem. Régebben a feleségével rokonainál, testvéreinél vagy unokatestvéreinél töltötte szabadsá­ gát, és rendkívül zsarnoki módon viselkedett, öreg­ korában nyaranta az egyik fiához szokott elmenni lá­ togatóba, de érezte, hogy terhére van a családnak. N a­ gyon bántotta megalázó, függő helyzete. Ezért aztán valóságos gyűlölet fejlődött ki benne a nagyobbik fiú, Henri és felesége iránt. Franciaországba való visszatérése után G. kisasszony ideje java részét Durand úr mellett töltötte, kivéve, amikor a lánya jött hozzá látogatóba. A háztartási al­ kalmazott elmesélte, hogy G. kisasszony gyakran maszturbálta Durand urat, de az sohasem nyúlt hoz­ zá. Este, miután lefektette, G. kisasszony búcsúzóul megpaskolta a fenekét. Így ment ez néhány éven át. Az aggastyán közben egyre jobban haragudott a fiaira. Egyszer nyáron, ami­ kor idősebbik fia házában tartózkodott, beöntést adott magának, és szándékosan bemocskolta a fala­ kat. Egyszer azt színlelte, hogy téved, és az egyik szek­ rényben végezte el a dolgát. 90 éves korában — Pá­ rizsban — gyakran heves izgalmak vettek rajta erőt. Két-három ízben ki akart ugrani az ablakon. A család összedugta a fejét, és kitalálta, hogy minden bajának a túlzott szexuális élet az oka. Hiszen, lám, meg­ mondta a háztartási alkalmazott is, hogy G. kisaszszony valósággal „vérig" maszturbálta! Összeült a csa­ ládi tanács. A háztartási alkalmazott elbeszélései azt

a gyanút keltették, hogy G. kisasszony a saját la­ kásába akarja költöztetni az aggastyánt. Az idősebbik fiú vállalkozott rá, hogy elrabolja az öreget. Így is tör­ tént. A lányához költöztették, a ház kertre nyíló föld­ szinti szobájában helyezték el. Ettől kezdve a háztar­ tási alkalmazott gondozta. Az aggastyán mindössze egy évvel élte túl az erőszakos átköltöztetést és a fáj­ dalmas válást. Elveszítette emlékezőképességét, és et­ től kezdve valósággal szenilissé vált. Egyenesen soha­ sem lázadt fel a vele szemben alkalmazott erőszak ellen, úgy tett néha, mintha elcsodálkoznék: „Á l­ momban utaztam. M ilyen érdekes . .. eljöttem a la­ kásomból, és egy ugyanolyanba érkeztem . . . " A lá­ nyának gyakran mondogatta: „Köszönöm, hogy olyan lakást rendeztél be nekem, amely tökéletesen hason­ lít az enyémhez." (A valóságban szó sem volt semmi­ féle hasonlatosságról.) Időnként félénk kísérleteket tett, hogy viszontláthassa G. kisasszonyt. Egy napon ezer frankot csúsztatott a háztartási alkalmazott fiának a kezébe: „Volt itt tavaly egy kedves hölgy. Nem em­ lékszel rá, hogy hívják?" De alattomban meg-megbosszulta magát környezetén. Egyre többet foglalko­ zott a bélműködésével. Egy napon — bizonyára go­ noszkodva — azt kérdezte az egyik 50 esztendős uno­ kahúgától: „Mondd csak, kicsikém, hogy is csinálod te a W. C.-n? Leülsz? — Igen — válaszolta tűzpirosra gyúlt arccal unokahúga. — Igen. És aztán? Nyomsz, ugye . . . Aztán kitörlöd . . . Aztán fogod a sétapálcá­ dat és belekotorsz?" Szexuális érdeklődése továbbra is eleven maradt. Azt mesélte, hogy a lánya szeretőt tart. Egy napon meg azt színlelte, hogy nem ismeri fel, és ajánlatot tett neki: „Hallod-e, anyucikám, el­ szórakozhatnánk egy kicsit egymással." Megjátszottá

a szenilist, hogy bosszút állhasson családján, bár az is igaz, hogy már nem volt egészen helyén a feje. Elfe­ lejtette, kicsoda, és különböző kitalált mesékkel kom­ penzálta feledékenységét: képzelt utazásokról beszélt. Egy év m úlva combnyaktörést szenvedett, és két nap leforgása alatt meghalt. G. kisasszony nagy nehezen megtudta, hol temették el. Kiment a falu temetőjébe, ráfeküdt a sírjára, és egy álló napig fel se kelt róla. Elég sok tanúságunk van az idős emberek nemi éle­ tére vonatkozólag. Intenzitása életük megelőző szaka­ szától függ, meg attól, hogy általában milyen a maga­ tartásuk az öregséggel, és különösen a saját magukról alkotott elképzeléssel szemben. Am int láttuk, Chateaubriand gyűlölte megvénült arcát. Nem is engedte meg, hogy lefessék. Az A m om et vieillesse — chants de üistesse (Szerelem és öregség — a bánat dalai) első részében, amelyet 61 esztendős korában írt, minden valószínűség szerint az „occitán nőhöz", visszauta­ sítja egy fiatal hölgy szerelmes közeledését: „H a azt mondod, úgy szeretsz, mint gyermek az atyját, meg­ borzadok tőled; ha azt állítod, úgy szeretsz, mint lány a szerelmesét, nem hiszek neked. Minden ifjúban ná­ lam jobban szeretett vetélytársat fogok látni. Ha tisz­ telsz, csak éveim súlyát érezteted velern, öleléseid pedig őrjítő féltékenységet ébresztenek bennem . . . A vénség még a boldogságot is elrútítja. Szerencsét­ lenségünkben ez minden szerencsétlenségek te­ te je . . ." „M egvénülni e földön, s közben mit sem ve­ szíteni álmainkból, szeszélyeinkből, homályos bána­ tainkból, mindig azt keresve, amit nem lelhetünk meg, régi bajainkat megtetézve az élettapasztalatból

52-3

származó kiábrándultsággal, a vágyak magányával, a szív unalmával, az évek hozta megcsúnyulással — mondd, vajon nem adtam-e példámmal a démonoknak ötletet egy olyan szenvedésre, amilyet még nem ta­ láltak ki az örök kínok birodalmában?" Chateaubriand kegyetlenül érzékeny volt az „évek hozta megcsúnyulásra", és nyilván valami visszájára fordult narcisszizmus diktálta neki, hogy lemondjon a szerelem­ ről. Goethe viszont, aki 65 esztendős korában roppantul meg volt elégedve a társadalomban elfoglalt helyze­ tével, tetszelegve figyelte önmagát. Wiesbadenbe, if­ júságának színhelyére utaztában szivárványt látott az égen. A szivárványt köd takarta el, és fehérnek lát­ szott. Ekkor írta ezeket a sorokat: öregín, ne is add búnak az elm éd: fehér bár a hajad, vár a szerelem m ég* Bár nem volt heves vérmérsékletű ember — bizo­ nyos homoszexuális összetevők sem hiányoztak alka­ tából —, mindenkor nagy teret juttatott művében a szerelemnek. A Faust-bán a főhős részben azért fiata­ lodik vissza, hogy újból tudjon szeretni. Megfordítva, Goethe olyasfajta megújhodást remélt a szerelemtől, mint a szűkké vált bőrét levedlő kígyóé. Fiatalos öreg­ ségében új szenvedélyre volt szüksége, hogy felhe­ vítse vérét. Találkozott is vele Wiesbadenben. Barátja, Willemer bankár, bemutatta neki 30 esztendős fele­ * Tünemény. — Rónay György fordítása.

5M

ségét, akivel nem sokkal előbb házasodott össze. A ra­ gyogó szépségű Marianne szenvedélyes csodálattal csüngött Goethén, és a nevét kérte szép költemé­ nyeire, amelyeket mellette írt. Goethe belement a já­ tékba, de aztán ő is megégette magát, és úgy érezte, teljesült a kívánsága, újra rátalált ifjúságára. Egy év múlva ismét meglátogatta Willemeréket, de valóság­ gal megrémült Marianne szenvedélyének hevétől. El­ utazott, és többé nem is látta viszont, de még sokáig leveleztek egymással. Ez a kaland volt az ihletője a Nyugat-keleti díván központi darabjának, a Szulejka könyvé-nelc. Ennél sokkal kevésbé óvatosan viselkedett, amikor 72 esztendős korában Marienbadban beleszeretett az akkor 17 esztendős, elragadó szépségű Ulrikébe. Isme­ retségük első évében, 1821-ben, még beérte azzal, hogy elcsevegett vele, virágot vitt neki. De a következő években úgyszólván minden pillanatát vele töltötte, még a gondolatát is igyekezett kitalálni: „Boldog vagy, lánykám?" — kérdezte tőle szorongva. Beleszere­ tett egy madame Szymanowska nevű híres, elegáns, rendkívül szép lengyel zongoraművésznőbe, de aztán hamarosan visszatért Ulrikéjéhez. „Száz és száz alak­ ban látom, s ez minden alkalommal új örömet jelent számomra", írta a lány anyjának. Szenvedélye lassan elhatalmasodott rajta. Szerette volna elvenni Ulrilcét, megkérdezte az orvosát, vajon, korára való tekintet­ tel, nem volna-e tanácsos lemondania a házasságról. Károly-Ágost herceg kérte meg nevében Ulrike kezét. Goethe nem kapott azonnal választ. Elkísérte a csa­ ládot Karlsbadba, és körében ünnepelte meg születés­ napját. De aztán, mikor néhány nappal később eluta­ zott, megtudta, hogy a búcsú végleges. Hintájában 52-5

kétségbeesett hangú költeményt írt. Senki, sem barát, sem munka nem tudja többé megvigasztalni: Én, istenek áldott kedvence nemrég, elvesztettem a M indent s magamat; adtak, próbául, Pandora-szelencét, m ely sok jót és még több vészt tartogat; az iidvösséges ajkakhoz emeltek, s most elszakítanak — és tönkretesznek* Fia, menye jeleneteket csináltak, attól tartottak, hogy elveszítik örökségüket. A költőnek megvolt az a vi­ gasztalása, hogy viszontláthatta Szymanowslcát, aki Weimarban hangversenyezett. .Mikor elérkezett a bú­ csú napja, s elindult a művésznő kocsija, Goethe kia­ bálni kezdett: „Szaladjatok utána, hozzátok nekem vissza!" Szymanowska visszajött, Goethe sírva ölelte át, és szótlanul zokogott: a szerelemtől, az ifjúságtól búcsúzott. Ágynak esett, vagy talán inkább azért vá­ lasztotta a betegséget, hogy menedéket leljen a házá­ ban uralkodó izgalom elől, mert még mindig nem ve­ tette el végérvényesen a házasság tervét. Barátja, Zelter meglátogatta, és háromszor egymás után fennhangon felolvasta előtte azt az elégiáját, amelyet Ulrike eluta­ sító válaszának hatása alatt írt. Ekkor végre hajlandó volt felkelni, és gyorsan meg is gyógyult. A költe­ ményt aztán beillesztette a Szenvedély trilógiája című kötetbe. De ettől a perctől kezdve a nők megszűntek létezni számára, s haláláig konokul bezárkózott sértő­ döttségébe. Az öregek szerelmének nem végzetszerű sorsa a * Maiienbadi elégia. —Szabó Lőrinc fordítása. 526

meghiúsulás; szó sincs róla. Vannak, akik igen sokáig élnek nemi életet. Bouillon herceg 66 esztendős volt, amikor megszületett a fia, Turenne. A híres Richelieu herceg atyja 1702-ben, vagyis 70 esztendős korában nősült harmadízben. Fia, a guyenne-i kormányzó, 62 esztendős korában még kicsapongó életet folyta­ tott, és késő öregségében is számtalan fiatal nőt hó­ dított meg. 78 esztendős korában parókás fejével, be­ esett, kifestett arcával kortársai szerint teknősbékára hasonlított, amint a páncélja alól kidugja a fejét. Ám mindez nem akadályozta meg benne, hogy viszonyt folytasson a Comédie Française számos művésznőjé­ vel. Volt egy „hivatalos" barátnője, esténként viszont prostituáltakat látogatott; néha hazavitte őket palo­ tájába, és kedvtelve hallgatta bizalmas vallomásaikat. 84 esztendős korában újra házasodott, és hevítőkkel próbálta fenntartani erejét. Teherbe ejtette a feleségét, sőt, meg is csalta. 92 esztendős korában bekövetkezett haláláig nem szűnt meg nemi életet élni. — M arivaux 77 esztendős korában házasodott meg, és lánya szüle­ tett. Lalcanal 77 éves korában nősült, és még született egy fia. A nemi képesség megőrzésének jól ismert példája Tolsztoj. Élete végén teljes tisztaságot prédikált fér­ fiaknak, nőknek egyaránt. De azért 60—70 esztendős korában, fárasztó lovaglásokból hazatérve, még házas­ életet élt a feleségével. Ilyenkor aztán sugárzó ábrázattal sétált naphosszat fel-alá a házban. A nemi élet igen jelentős helyet foglal el Victor Hugo életében, ifjúságában és érett férfikorában egy­ aránt. Egy kissé „ voyeur" is volt. Verseiben kedvtelve idézi a faunt, amint a mezítelen nimfák után leselke­ dik, a gimnazistát, aki átkandikál a rácson, hogy ta­ 5 2 .7

núja lehessen a kokott esti vetkőzésének, a cipőjét le­ vető fürdőző nőt, akinek kivillan mezítelen lába, a szétnyíló sálat, a íelcsapódó szoknyát. Guernesey-ben azzal az ürüggyel, hogy éjszakánként fullad, a felesége cinkos beleegyezésével fiatal, kellemes külsejű cseléd­ lányt hálát a szomszéd szobában; néha szeretkezik is vele; feljegyzései tanúbizonysága szerint, úgy látszik, meg is szokta lesni vetkőzés közben anélkül, hogy a lány tudott volna róla. Mikor 63 esztendős korában kiadta Les chanson des m es et des hois című kötetét, Veuillot megbotránkozva hasonlította a fürdőző Zsu­ zsannát megleső vénekhez. Jegyzetfüzetei bőséges adatokkal szolgálnak öreg­ kori erotizmusára. 63 és 68 éves kora között elég je­ lentéktelen volt a szerelmi teljesítménye: évi átlagban mintegy fél tucat. De aztán idővel egyre emelkedett ez a szám. Juliette-tel már nem volt nemi kapcsolatban, titokban más nőkkel, gyakran prostituáltakkal szeret­ kezett. Guernesey-i tartózkodása idején el-eljárt Fermain Bay-be, titkolt örömök után. Az 1867. évi napló­ füzetekben június 14. és 17. között négy ízben is sze­ repel a helység neve. Hasonlóképpen előfordul az 1868. évi feljegyzésekben is. Guillemin kiadásából is­ merjük az 1870. és 1871. évi füzeteket. Hugó ki akarta játszani Juliette féltékenységét, ezért kódot használt. Poele (kályha) azt jelenti, hogy poils (szőrök), Suisses és saints (svájciak és szentek): keblek; n : nue (mezí­ telen nő); toda (egészen); osc (latin oscula): csók; genua: térd; p io s: prostituált. A füzetek alaposabb meg­ vizsgálásából az derül ki, hogy ritkán fejezte be a nemi aktust: többnyire beérte azzal, hogy elgyönyör­ ködött a teljesen vagy részben mezítelen női testben, 528

simogatta, csókolgatta. ím e 1870 nyarának részletes „teljesítménynaplója" : Július 29. Fermain Bay. Éjszaka Younggal.19 Alice Colé20 kályha és szén. Július 31. Láb, kályha, szentek. Augusztus 2. Fermain Bay. Young. Szent. Lábak. A szentek. Augusztus 3 . Fermain Bay. Augusztus 4. Kényszerű elutazás ma reggel. L. Y.21 Szeptember 10. Segély Mairat-nak (Marie-nak), (Frochot u. 3). M(ezítelen); 5 frank. Szeptember 13. Meglátogattam Enjolras-t,22 M e zíte ­ len). Szeptember í j . Segély Berthet-nek (Berthe), pros., Pigalle u. 9. b. M(ezítelen) 2 frank. Szeptember 19. Madame Godt-nál. Kályha. Segély C. Montaubannak. Hébé M(ezítelen) 10 frank. Szeptember 22. Támogatás Mairat-nak (Marie), blúz, 2 frank. Szeptember 23. Émile (Émilie) Taffari, rue du Cirque 2r. VI. e. 1. Ose. Szeptember 27. Húsz év után viszontláttam A. Piteau-t. Minden. S(egély) Zdé (Zoé) Tholozénak, 0,50 frank. S(egély) Louis (Louise) Laliiénak. M(ezítelen) 2 frank. Szeptember 28. Élabre Tholozé. M(ezítelen). S(egély) 5 frank. Szeptember 30. Eugène, rue Neuve-des-Martyrs 9. b. M(ezítelen). S(egély) 3 frank. 19 Young szobalány volt; az 1867. és 68. évi feljegyzések több­ ször említik. 20 Szerepel 1870. március 23-án és 30-án. 21 Louise Young. 32 Louise Michel. 529

Október 1 1 . A. C. Montauban. S(egély) 10 frank. Október 15. Madame Olympe Audouard. Csecsbim­ bók. Osc. És így tovább. Szinte mindennap — néha napjában kétszer is — előfordul egy-egy név, cím és utána a megjegyzés: M(ezítelen), Osc. szentek, kályha, vagy genua. A „segélyek" összege változó, valószínűleg a megvásárolt kegyek fontosságától függően. A következő nyáron szerelmi viszonyra lépett Marié Mercier-vel, egy kivégzett kommünár özvegyével, akit a menye fogadott fel a házába. M ikor Victor Hugó Luxemburgban telepedett le, Marié követte,- az aszszony akkor 18 esztendős volt, a költő szívesen néze­ gette, amikor meztelenül fürdött az Ourban. Éjjelente gyakran bejárt hozzá. Jegyzetfüzetei csak úgy hem­ zsegtek a diadalittas bejegyzésektől. Szeptember 10én: „M ism a (ugyanaz). Pecho (kebel). M inden." n -é n : „M ism a: se ha dicho torna y tomo."23 12-én: „A hóra todos los dias és a toda hóra, misma M aria."24 Párizsba való elutazásáig, vagyis szeptember 23-áig minden este bement hozzá. Egy évvel később — 70 éves korában — azt mondta Burtynak, hogy már nehezére esik előadá­ sokat tartani: „A beszéd úgy kifáraszt, mintha egymás után háromszor szeretkeznék." Aztán elgondolkozott egy pillanatig, és így helyesbítette: „Vagy inkább négyszer." Ebben az évben rengeteg csodálója kínál­ kozott fel neki. Az akkoriban még fiatal, szép, körül­ rajongott Sarah Bernhardt valósággal a nyakába alcaszkodott. Valószínűleg gyermeket szeretett volna tőle, 23 „Azt mondta: fogd, és én fogtam." 24 „Most és mindennap és minden pillanatban ugyanaz a Marié."

530

mert a költő ezt jegyezte be noteszába: „N em válla­ lom, hogy gyerek legyen/' Viszont ő maga próbálta elnyerni az akkoriban 22 esztendős, híres szép Judith Gautier kegyeit. A lány engedett is neki. A költő pe­ dig azt jegyezte be noteszába: „M inden." Viszonyuk rövid ideig tartott. Hugó elutazott Guernesey-be, és ott azonnal bele is szeretett egy Blanche nevű 22 esz­ tendős, szemrevaló fehérnemű-varrónőbe, akit egy meggondolatlan pillanatában Juliette fogadott fel. Hugó eleinte küzdött egy kissé vágyai ellen, de aztán egyszeriben verseket kezdett írni a lányhoz, aki oda­ adta magát neki. Juliette azonban gyanút fogott, ki­ vallatta Blanche-t, és elkergette a háztól. De a költő utánament Párizsba: „M inden." Lakást vett ki neki a La Tournelle-rakparton, és úgyszólván mindennap felkereste. Szeretett elgyönyörködni mezítelen testé­ ben. Ezt írja az Óceán-bán: Azt m ondja: Akarod, hogy így maradjak, ingben!■ S én szólok: Semmi sem áll oly jól, mint mezítlen teste, a nőnek . . . Fönséges volt! amint szólt: Tessék, itt vagyok. — Így csak Vénusz előtt Adónisz állhatott* Nagy sétákat tettek együtt, a költő nemcsak szexu­ álisan, hanem érzelmileg is ragaszkodott a lányhoz, az pedig szenvedélyesen szerette. Néha lelkiismeret-furdalásai voltak. Ugyancsak az Öceán-ban írja: „Ö, testnek hódoló szegény emberi agy!” * Óceán. Nuda. —Somlyó György fordítása.

531

Juliette gyanakodott, magándetektívvel nyomozta­ tott Hugó után, és 1873. szeptember 19-én végre a nyomára is bukkant a költő „szégyenletes kalandjai­ nak". A lány sietve elhagyta Párizst, de hamarosan visszajött; Hugó megesküdött, hogy szakít vele, aztán mégse tette. Ám egyre jobban furdalta a lelkiismerete. Egy vígjátékot hevenyészett — Philém on perverti (A rossz útra tért Philémon, 1877 körül) —, amelyben azzal vádolja magát, hogy gyönyöröket hajhász, s közben nem törődik a szerencsétlen Baukisz könnyei­ vel: Ifjat választani öreg hitves helyett! Tudom, m ily iszonyú és aljas em berié tesz. Philémon hazatér, és holtan találja Baukiszt: meg­ ölte a fájdalom. Az ifjú Aiglé pedig kigúnyolja, ami­ kor két köhögési roham között vall neki szerelmet. A darab tanulsága, hogy Philémont az ördög vezette tévútra, holott Baukiszban egy angyal öltött testet. Mindez nem akadályozta meg a költőt abban, hogy tovább keresse feslett életű nők társaságát. Mikor 76 esztendős korában — 1878. június 28-án — egy kicsit meglegyintette a szél, s orvosa erősen a lelkére kö­ tötte, hogy hagyjon alább szexuális életével, ezt vála­ szolta: „D e doktor úr, ismerje el, hogy a természetnek idejében figyelmeztetnie kellene az embert!" És élete végéig nem tágított. 1885-ből ránk maradt notesza még öt szerelmi teljesítményről számol be, az utol­ sóról április 5-én, alig néhány héttel a halála előtt. Pedig a szélütés óta megromlott egy kicsit az egész­ sége.

532.

Az öregségről benne élő képnek megfelelően úgy érezte, késő vénségéig nem szabad megtagadnia nemi vágyait: bizonyára Boáz járt az eszében, valahányszor egy-egy fiatal nő felkínálkozott neki. Judith Gautierhoz írt szonettjében — A ve, dea, m oiituius te salutat — így szól kedveséhez: az ég szomszédai vagyunk, lám, mindaketten, Mert te gyönyörű vagy, s mert én öreg vagyok* Hugó szemében az öregség egyáltalán nem fogyat­ kozás, hanem ellenkezőleg, megtisztelő állapot. Az öregség közelebb hozza az embert Istenhez, és minden magasztos vonás megvan benne: az ártatlanság, a szépség. Egy bizonyos: Hugó öregkorában nem szen­ vedett semmiféle alacsonyrendűségi érzésben. Pedig nem volt vak önmagával szemben: irónia csen­ dül ki szavaiból, amikor Vénuszhoz és Adoniszhoz hasonlítja Blanche-t és önmagát, öreg Philémonja pedig szánalmasan nevetséges, amint két köhögési ro­ ham között teszi a szépet. Persze, azért büszke volt magára. „O lyan vagyok, mint az erdő, amelyet már többször is letaroltak; egyre erősebbek, egyre eleve­ nebbek fiatal hajtásaim." Az is igaz, hogy szép, fiatal nők szerették, és ez elég volt hozzá, hogy jogot for­ máljon a szerelemre. Az már kevésbé érthető, hogyan egyeztette össze magasztos aggastyáni mivoltát azzal, hogy lopva, pénzen vásárolt magának szerelmet. Juliette gyanakodott is, és szenvedett tőle, a költő pedig őszinte pillanataiban szemrehányásokat tett magának miatta: de azért tovább hajszolta a szerelmet, még az * Somlyó György fordítása.

533

orvos figyelmeztetése után is. Házasságkötése óta igen nagy szerepet tulajdonított a szexualitásnak, s férfi volta megfogyatkozását látta volna benne, ha lemond róla. Azok a bizonyos „szégyellni való kalandok" az ő utóvédharca voltak. S ami a legfontosabb: meg volt róla győződve, hogy önmagán kívül senkinek sem tar­ tozik számadással. Soha életében nem hajolt meg a közvélemény előtt; ha valamit megkívánt, meg is sze­ rezte magának. Számos példa bizonyítja, hogy idős korban is ellen­ állhatatlan módon követelődzhet a nemiség. Edmond de Goncourt naplójában olvassuk: „1888. szept. 28. Vasúton utaztomban nem hagyott nyugton a közö­ sülés vágya, gondolatban felidéztem mindent, amit csak valaha is írtak, mondtak, kinyomtattak a »vén disznókról«, ezekről a szegény vén disznókról, akiket éles fogaival még mindig marcangol a spermaállat. Mi vagyunk-e a hibásak, hogy a természet parancsára olyan ellentmondást nem tűrőn, olyan szűnni nem akarón, olyan csökönyösen él bennünk a másik nem­ hez való közeledés vágya?" Ekkor 66 esztendős volt. 1892,. július 8-án, 70 éves korában pedig így írt: „Mostanában izgató hatással van rám a női nyak, a gömbölyded és törékeny nyak, s az indiszkrét kis pihék a ragyogó húson. Rajtakapom magam, hogy a látás okozta örömért ugyanúgy utánafordulok egyegy szép nyaknak, mint mások egy szép lábnak." 1893 . április 5-én: „H át nem ostobaság, hogy még az én koromban sem hagyja nyugton az émbert az a kis spermaállatka! Már két hete minden erőmmel azon vagyok, hogy csak a darabomra gondoljak, és mégis, két hét óta a képzelet olyan erotikus képeket fest le­

534

hunyt szemhéjam mögé, amelyek még Aretino híres szerelmi pozícióit is lepipálják." Wells 60 esztendős volt, amikor hosszú levélváltás után beleszeretett Doloresbe. Szenvedélyében addig ismeretlen nemi képességeket fedezett fel magában: „Életemben első ízben eszméltem rá, hogy szédületes alak vagyok, egy rendkívüli fickó, óriási virtuóz. Ca­ sanova a bokámig sem érne" — írta tréfásan. De aztán minden elromlott közöttük, kínos jelenetek követ­ keztek. A végén már képtelen volt elviselni Dolorest, és 66 éves korában el is vált tőle. De csak azért, hogy egy másik nővel találkozzék össze, akit Brylhilnek nevezett. Ez volt élete legszenvedélyesebb szerelme; viszonzásra talált, és hosszú ideig tartott. Kortársaink között rengeteg példát találunk olyan idős emberekre, akik fiatal nőkkel tartanak fönn sze­ relmi kapcsolatot, vagy ilyeneket vesznek nőül. Charlie Chaplin már nem volt fiatal, amikor elvette Oonát. Több gyermeke született tőle. Picasso elmúlt 60 esz­ tendős, amikor két gyermeke született Françoise Gilottól. Mikor Françoise elhagyta, beleszeretett Jacqueline Roque-ba, és feleségül vette. (Ekkoriban gyönyörű raj­ zokat készített, amelyeken egy pompás, mezítelen nőt látunk, hol egy összetöpörödött aggastyán, hol egy majom mellett.) E korból származó fényképein sugár­ zik a fiatalságtól, az életerőtől. Minden bizonnyal kedvező kép élt benne önmagáról, s ezt csak még jobban megerősítette benne Jacqueline szerelme. Va­ lami áttételes narcisszizmus arra bírja, hogy karildrozza önmagát: páratlansága tudata olyan magabiz­ tossá teszi, hogy megengedheti magának az öngúnyt, és megfricskázhatja általában is a szerelmes öregeket. A vénemberek nevetségessége, gyűlöletes szerényte­

535

lensége ellen védekezik azzal, hogy leleplezi őket. Pablo Casals 90 éves korában is ragyogó egészségnek örvend. Henry M iller meséli róla: „Mindennap korán reggel fölkel, kimegy sétálni a Puerto Ricó-i tenger­ partra. Hazamegy, egy félóráig Bachot zongorázik, s csak aztán ül le, és gordonkázik három órán át egy­ folytában. Utazik, előadásokat tart." Tíz évvel ezelőtt, tehát 80 esztendős korában nőül vette egyik, akkor 20 esztendős tanítványát, s a házasságuk azóta is tart. M iller — egy újságíró jellemzése szerint — „csupa ránc, de mozgékony ifjú ember, aki halálra fárasztja elevenségével a környezetét; le van sülve, ragyog az arca, felszabadult". 75 esztendős korában feleségül vett egy 29 esztendős japán nőt. Szexualitás, egészség, tevékeny élet szoros kapcsolatban van egymással: azt mondhatnók, hogy az egyén élete indulása pillana­ tától „be van programozva", s ha nem éri kívülről baleset, akkor életenergiája és hosszú élete eleve adva van a szervezetében. A fenti példák megerősítik azt a felfogást, amely szerint a szexuális élet akkor prolongálódik hosszú időre, ha már kezdettől fogva gazdag volt. De az is előfordul, hogy a férfi csak élete végén ébred rá a nemi élet örömeire, holott korábban nem érdekelték a nők. A 94 esztendős korában elhunyt Berenson írta: „A nemi életről, az asszony testiségéről csak akkor kezdtem tudomást venni, amikor már öregembernek számítottam." Rodin ifjúkora óta együtt élt Rosé Beuret-vel, és nagyon szerette tanítványát, Camille Claudelt is, de férfikorában nem sok időt szentelt a nőknek. 70 esz­ tendős korában viszont szorgalmasan forgolódik körü­ löttük. „N em sejtettem, mennyire elbűvölnek majd 70

536

esztendős koromban a nők, holott 20 esztendős lco romban annyira megvetettem őket" — mondta. Egyre jobban hatása alá került hódító vonzásuknak, és vá­ logatás nélkül elfogadta csodálói hódolatát. Hosszú éveken át valósággal rabságában tartotta egy amerikai nő, valami nagyherceg felesége, jóllehet Rodin barátai szerint a meglehetősen koros hölgy még csak szépnek sem volt mondható, s ráadásul szerénytelen és ne­ vetséges is volt. Rilke, Rodin egykori titkára panasz­ kodott is miatta: „Vénsége minden nappal groteszkebb és nevetségesebb lesz." Hat év után végül is szakított az amerikai nővel, és visszatért Rose-hoz. Trockij 55 esztendős korától kezdve öregnek tar­ totta magát. De aztán, amikor 58 éves lett, különös erotikus válságba került. I. Deutscher meséli, hogy ekkor írt leveleiben „hirtelen, váratlan erővel tárul fel életereje és Natália iránti szexuális vágya. Trockij el­ mondja neki, hogy éppen most olvasta Tolsztoj Em­ lékiratai- nak azt a részletét, amelyben az orosz re­ gényíró beszámol róla, hogy 70 esztendős korában, lovaglásból hazatérve, mindig tele volt vággyal, és kí­ vánta a feleségét. És azt is elmondja, hogy ő — már­ mint Trockij — 58 esztendős korában szintén hasonló hangulatban tért haza a kimerítő lovaglásokból. N a­ tália iránt fellobbant vágya a nemi élettel kapcsolatos argókifejezéseket sugall neki, és megdöbbenve látja, hogy életében először ír le ilyen szavakat: pontosan úgy viselkedik, mint egy kis kadét." A késő öregkori szexualitás egyik legmegragadóbb tanúsága Tanizalci két, nagyrészt önéletrajzi regénye: A szemérmetlen vallomás és Egy öreg bolond nap­ lója, A japán erotizmusban különös módon vegyül

537

egymással szemérem és szemérmetlenség: a szerelmeskedők például nem vetkőznek mezítelenre, ezzel szemben metszetek és képek serege ábrázolja a legnyersebb őszinteséggel a különböző szeretkezési hely­ zeteket. Tanizaki művei is ennek a hagyománynak a jegyében születtek. Az elsőt 1956-ban írta. A könyv hőse 56 esztendős (a szerző ekkor már idősebb volt) tanár. Tíznaponként egyszer hál a feleségével, s ettől annyira kimerül, hogy órákon át még gondolkozni is képtelen. Fetisiszta, a női lábra összpontosul szexu­ ális érdeklődése, és bosszantja, hogy a felesége csak „klasszikus, hagyományos" módon hajlandó vele nemi életet élni, még csak le se vetkőzik. Egy este az asszony túl sok konyakot iszik, és elveszti eszméletét. A férj él az alkalommal, és lámpával a kezében vizs­ gálja a testét, tanulmányozza minden részletét. Végig­ nyalja a lábujjait. A rákövetkező napokon úgy intézi dolgát, hogy ismét lerészegítse: polaroiddal lefényké­ pezi teste különböző részeit, és a képeket beragasztja naplójába. Viselkedése nincs híján a szadizmusnak sem. Kint felejti a naplóját azzal a hátsó gondolattal, hogy a felesége kezébe kerüljön. De él a gyanúperrel, hogy a felesége tulajdonképpen mindenbe belemegy, ugyanúgy ravaszkodik vele, mint ő az asszonnyal, s különös, mazochista gyönyört érez emiatt. Mazochizmusból egy Kimura nevű tanítványával hívatja elő a feleségéről készített fényképeket, mert az a gyanúja, hogy Kimura kívánja az asszonyt, sőt( a felesége is minden bizonnyal vágyik a fiatalember után. Férfi­ hormon injekciókkal kezelteti magát, sőt titokban sa­ ját maga is ad be magának hipofizis-hormon injek­ ciókat. A kezelés következtében egyre bujábbá válik, de aggódik az egészségi állapota miatt. Szédül, emlé­ 538

kezetzavarai vannak, és felszökik a vérnyomása. Alat­ tomosan, ravaszul úgy intézi, hogy Kimura és a fele­ sége között bensőséges erotikus viszony alakuljon ki, de úgy, hogy azért ne jusson el a beteljesülésig: a fél­ tékenység még fokozottabb gyönyörök forrásává vá­ lik számára. Felesége tudja, hogy a férje meghalhat a túlhajtott szexuális gyönyörök következtében, s ezért fokozza őket. De a férj is tudja, hogy a felesége tisztá­ ban van vele, mit cselekszik. A mazochizmus, a ve­ szély íze, mind-mind fokozza a helyzet szerezte gyö­ nyöröket. Egy éjszaka hagyja, hogy a felesége a paroxizmusig hajszolja a kéjt, soha nem tapasztalt hév­ vel öleli az asszonyt, s a karjaiban hal meg szélütötten. Az Egy öreg bolond napló]á-ban hasonló a helyzet: erotika, halál, a kéjt végsőkig fokozó veszélyérzet. Itt azonban már 77 esztendős a hős, tehát nagyjából anynyi idős, mint a szerző, olyan valaki, aki nagyon vál­ tozatos, színes nemi életet élt. Valami gyenge vonzal­ mat érez női szerepet alakító fiatal színészek iránt: „Ü gy látszik, a szexuális élet akkor is folytatódik, ha impotens az ember" — jegyzi meg. Néhány évvel ko­ rábban enyhe szélütés érte: csak úgy tud járni, ha az ápolónő vagy a menye karjára támaszkodik. Örömét leli benne, ha halottnak képzeli magát: élvezi a szer­ tartást, a könnyhullatást. „A zt szeretném tudni, m i­ lyen lesz majd az arcom, ha meghaltam." Valósággal megszállottja ennek a gondolatnak. De a nőnek is: „Nem kívánok ragaszkodni az élethez, de amíg élek, mégsem vagyok képes ellenállni a másik nem vonzá­ sának . . . Tökéletesen impotenssé váltam, és mégis kéj érzetet kelt bennem minden nemi izgalom, bár­ minő természetellenes vagy közvetett módon idézzék

539

is elő." Folyton beteg, kéjelegve írja le testi fogyatko­ zásait, még a legvisszataszítóbbalcat is, élvezi arcának rútságát. Roppant magas a vérnyomása, rengeteget eszik és alszik. Extenziós kezelésnek veti alá magát, mert deformálódott csontjaitól sokat szenved; kezé­ ben, karjában, lábában nyilalló fájdalmat érez, s ettől nemi izgalomba jön: „M ilyen furcsa, még akkor is szexuális vágyakat érzek, amikor szenvedek, sőt ilyen­ kor még fokozottabb m értékben. . . Ez kétségtelenül mazochista hajlamra v a l l . . . S ez a hajlam vénségemre fejlődött ki bennem.."26 Az olyan nőket szereti, akiket kegyetlennek érez. A menyét egy napon igen drága, szép táskával ajándékozza meg. Szatszuki en­ nek fejében megengedi, hogy bemenjen a fürdőszo­ bába, mikor tusol, és megcsókolja térd felett a comb­ ját. Egy napon végignyalja a lába szárát térdtől a sarkáig, és a szájába veszi a lábujjait. A szeme vérbe borul, a vérnyomása felszökik. „Arcom valósággal tü­ zelt, a vér úgy a fejembe tódult, hogy úgy éreztem, azon nyomban gutaütést kapok. Igazán azt hittem, hogy elkövetkezett a halál pillanata." De minél job­ ban fél, annál izgatottabbá válik. Egy másik alkalom­ mal újrakezdi, de a vérnyomása már nem szökik fel, s a kéj érzet sem olyan intenzív. Mások szerelmeske­ désétől is izgalomba jön, főként, amikor a menye ma­ gával hozza a szeretőjét. Közben tovább folyik a tus alatti erotikus játék. Egy ízben húsz percen át csókol­ gatja a menye nyakát. Hárommillió jent érő gyémán­ tot ad neki, miközben saját lányától megtagadja azt a szerény kis kölcsönt, amelyre szüksége van. A férfi 25 Tanizaki minden korábbi regényében rábukkanunk a mazochizmus nyomaira.

540

abban leli kedvét, hogy hamis fogsora nélkül muto­ gatja magát Szatszukinak: „ A csimpánz se lehetett volna undorítóbb" — mondja. S aztán hozzáfűzi: „M i­ nél rútabbnak láttam a tükörben arcomat, annál pompásabbnak találtam Szatszukiét." Az ő esetében a kép rútsága egyáltalán nem jelent akadályt, ellenkezőleg, csak fokozza az izgalmat, hiszen mazochista. Egy na­ pon valóban nagyon fájnak a csontjai, és felnyög: „Szatszuki, nagyon-nagyon szenvedek!" Zokog, hab­ zik a szája, artilculálatlan hangokat hallat. Szatszuki összeszidja a komédiázásért. Ö át akarja ölelni a fiatal asszonyt, de az nem engedi magát, mindössze annyit tesz meg,hogy egy csepp nyálat hullat a szájába. A hős egyre több altatót szed,- injekciókat is kap. Elhatározza, hogy kiválasztja a sírhelyét, és ápolónője és Szatszuki társaságában elindul Kyotóba. Az a szándéka, hogy Kamion istennő képében Szatszuki reliefjét véseti a sírkövére: szeretne a menye lábai alatt pihenni. Aztán másik ötlete támad: sírkövére a menye lábnyomát fogja vésetni, de mindenkinek azt mondja majd, hogy Buddha lába. E végből saját kezűleg lát hozzá a láb­ nyomat elkészítéséhez. Tintával keni be Szatszuki tal­ pát, de ettől roppant izgalomba jön, vérnyomása ve­ szedelmesen felszökik. Szatszuki egy egész napig tűri a játékot, de másnap már nem bírja tovább, elmenekül a házból. A hőst pedig szélütés éri, amelyből felépül ugyan, de teljesen megrokkanva. A két regény érdekessége a szexualitás és a halál kapcsolata. Az irodalom gyakran állítja őket egymás mellé: a halál gondolata életreflexet vált ki. Erósz és Thanatosz kapcsolatát már a klasszikusok is ismerték. De az itt elmondottakon kívül nincs tudomásom még egy olyan esetről, amikor a férfi csak úgy képes el­

54i

jutni a gyönyör paroxizmusáig, ha életét is kockára teszi vele. Az itt idézett tanúságok egybevágnak a korábbi ál­ talános megállapításokkal: az impotencia nem zárja ki a vágyat, amely azonban többnyire kerülő utakon elégül ki, s ezekben az öregkor abnormitásai jutnak kifejezésre: a leskelődés Victor Hugónál, a mazochizmus Tanizakinál. Nagyon sok hajlott korú férfi igyek­ szik magának fiatalabb szerelmi partnert találni; azok, akiknél késő vénségig nagy szerepet játszik a szexua­ litás, pompás egészségnek örvendenek, és tevékeny életet élnek. Van egy döbbenetes dokumentumunk arról, hogy miképpen viszonylik a testéhez, a képéhez, a nemé­ hez az öregember: Léautaud naplója. Ez a napló ele­ ven összefoglalása mindama szempontoknak, ame­ lyekkel ebben a fejezetben foglalkoztunk. Léautaud egész életében rendkívül elnézően, sőt önelégülten ítélte meg önmagát. 41 éves korában ezt jegyzi fel naplójába: „N em is találom magamat olyan csúnyának, sőt, elég kifejező az arcom, egy sze­ mernyi banalitás sincs benne." Csupán annyit ismer el, hogy egy 41 éves férfi arca, „olyan arc, amelyen már nyomot hagyott az élet". Később gyakran mon­ dogatja, hogy fiatalabbnak érzi magát, mint amilyen idős. Másokon keresztül döbbent rá ő is, hogy meg­ öregedett, s ettől heves dühre gerjedt. 53 esztendős korában történt a dolog. Egy pályaudvari alkalmazott ezt a kifejezést használta vele kapcsolatban: „egy kis öregúr". Léautaud mérgesen írta a naplójába: „Egy kis öreg! öregúr? Az ördögbe is, ennyire lcápráznék a sze­ mem? Se kicsinynek, se öregúrnak nem látom ma­ 542

gamat. Kétségtelenül olyannak látom az arcomat, amilyen egy 50 éves emberé, de aki korához képest még nagyon jól bírja magát. Karcsú és ruganyos va­ gyok. Mutassanak nekem egy öregurat, aki úgy fest, mint én!" 59 esztendős korában kritikus szemmel vizsgálgatja magát: „Testi, szellemi képességeim te­ kintetében 40 esztendős vagyok. M ilyen kár, hogy az arcom nem egészen ezt mutatja! Főként azért, mert hiányzanak a fogaim. Karcsúság, ruganyosság, moz­ gékonyság, járás szempontjából egyáltalán nem va­ gyok utolsó a koromhoz képest. Ez a foghiány m in­ dent elront. M ár nem mernék udvarolni miatta." Mindez nem akadályozza meg, hogy megint méregbe ne guruljon, amikor (már elmúlt 60 esztendős) egy fiatalember átadja neki helyét a metrón. „A fene essék ebbe az öregségbe, undok dolog!" Különös vilá­ gossággal láthatjuk nála, mennyire képtelen tudomá­ sul venni öregségét a hajlott korú ember. Egyik szü­ letésnapjáról származik ez a naplófeljegyzés: „M a léptem be a 64. esztendőmbe. Egyáltalán nem érzem magamat öregúrnak." Az „öregúr", az valaki más, az egy objektíve meghatározott kategória: saját élmé­ nyeiben nem találkozik vele. Mindazonáltal időnként ő is érezte a kor súlyát. 1936. április 12-én írta: „N em tölt el örömmel sem az egészségi, sem a szellemi álla­ potom; meg aztán bánt, hogy öregszem. Főként ez bánt!" 69 esztendős korában viszont megint így nyi­ latkozik: „70 esztendős koromra a lehetőséghez ké­ pest eleven, könnyű, rugalmas, fürge maradtam." Volt is rá oka, hogy elégedett legyen magával: maga vezette a háztartását, gondozta az állatait, gyalog in­ tézte minden ügyes-bajos dolgát, cipelte bevásárlás­ kor a nehéz kosarakat, s közben vezette a naplóját.

543

Nem ismert fáradtságot. „Csak a látásom romlik. Kü­ lönben mintha ma is ott tartanék, ahol 20 esztendős koromban. Megőriztem az emlékezőképességemet, szellemem elevenségét." Annál jobban bosszantja, amikor mások reakciójá­ ból értesül a valóságról. 70 esztendős volt, amikor a metróban egy fiatal asszony egyensúlyát vesztve a hirtelen indulástól így kiáltott fel: „Jaj, bocsánat, nagyapó! Kis híja, hogy magára nem estem." Léautaud dühösen jegyezte föl: „A teremburáját! Hát enynyire elárulja az arcom a koromat! M ennyire nem ismerjük magunkat!" Az egészben az a paradox, hogy Léautaud nem utált öreg lenni. Egyike azoknak a kivételes eseteknek, amelyekről már szóltam, amikor ti. az öregség meg­ felel a gyermekkori elképzeléseknek: az öregek ugyan­ is mindig nagyon érdekelték Léautaud-t. 70 esztendős korában — 1942. március 7-én — jegyezte fel: „M ikor megöregszik az ember, hiúsági kérdést csinál belőle, hogy jó állapotban van, hogy karcsú, ruganyos, friss mozgású maradt, hogy semmit se változott az arc­ színe, ép minden ízülete, nyoma sincs rajta semmi — se testi, se szellemi — betegségnek, megrokkanásnak." Csakhogy ehhez a tetszelgő hiúsághoz az is kellett, hogy mások se fedezzék fel rajta az életkorát: azzal hízelgett magának, hogy úgy képzelte, a ránehezedő évek ellenére fiatal maradt. Egyébként nem mindig viselte el ilyen könnyen az évek súlyát. 1942. július 2-án például ezt jegyezte fel naplójába: „70 és fél esztendős vagyok. Hiába érzem magam kitűnően, fájdalmasan belém hasít az öreg­ ség tudata, a halál gondolata. Látásom rendkívül meg­ romlott." Attól retteg, hogy a műfogsorát tartó fogai

544

is meglazulnak egy nap: „N a, akkor aztán szépen nézek k i ! . . . Ha ez bekövetkezik, a leghelyesebb lesz, ha ki se mozdulok többé hazulról." Egy másik alka­ lommal meg ezt írja: „Nagyon szeretnék megint csak 50 esztendős lenni, de a jelenlegi érettségemmel, s időközben szerzett ismereteim birtokában." „M inden­ ről lemondani, beérni önmagammal: átkozott öreg­ ség! Mindenestül benne van ezekben a szavakban." Aztán újra feléledt elégedettsége: „Arcra nagyon öregszem, államon apró ráncokat kezd vetni a bőr. Hát persze, már nem vagyunk gyerekek. Január 18-án lépek be a 74. esztendőmbe. Az imént elnézegettem magamat Párizsban a kirakatablakokban: azzá lettem, ami annyira érdekelt gyerekkoromban, sőt még akkor is, amikor már fiatal ember voltam, voltaképpen azzá, ami egész életemben foglalkoztatott: egy érdekes, ere­ deti külsejű és tekintetű, kifejező arcú, régimódin öl­ tözködő öregúrrá, akit mindenki megbámul, mindenki valami ismeretlennek maradt öreg színésznek néz." Minden oka megvolt rá, hogy büszke legyen egész­ ségi állapotára. „M ikor az ember már megért egy bizonyos életkort, mint én, aki maholnap belépek a 75. évembe, és mint én, nem tudja, mi a fáradtság, minden tekintetben kitűnő állapotban van, kivéve — sajna —, ami a szerelmet illeti, akkor kezd rá hiú lenni. Szinte-szinte szánalommal tekint a fiatalságára. Fiatalság? Nem ez a lényeges! A lényeg, hogy ha öre­ gen is, de éljünk." Csak amikor már nagyon megromlik az egészsége, vesz erőt rajta a csüggedés. 1945. február 5-érői szár­ mazik ez a feljegyése: „Leterítettek, kétségbeejtő hely­ zetbe jutottam. A szemem állapota. A szörnyű vé­ nülés, amelyről az arcom tanúskodik. A késés naplóm

545

vezetésében. Életem jelentéktelensége. Nincs lendü­ let, se illúzió. Az örömök — még az ötperces örömök — ideje is végleg elmúlt." 75 esztendős volt ekkor, abbahagyta a nemi életet. De a legeslegutolsó esztendőket kivéve, légióként arra volt büszke, hogy megőrizte a vágyait, s a kielégíté­ sükre való képességét is. Naplójában nyomon követ­ hetjük szexuális életének alakulását. Igazából csak az ötvenes évek közeledtével kezdett érdeklődni a nők iránt. 3 5 esztendős korában még így ír: „M ár kezdem sajnálni, hogy különös természetem miatt oly kevéssé élvezem a nőket." Hiányzott belőle a „szent hevület". „M indig túlságosan sokat gondolok másra: például magamra." Attól rettegett, hogy im­ potens, különben is rövid ideig tartott nála a szerelmi aktus: „N em nyújtok örömet az asszonyoknak, mert öt perc alatt végzek, és sohase tudom újra kezdeni. . . A szerelemben csak az érdekel, ami szemérmet sér­ tő . . . Márpedig minden nőtől mégsem lehet meg­ követelni bizonyos dolgokat." Hosszú ideig tartó vi­ szonya volt egy bizonyos B l . .. nevű nővel. Azt ál­ lítja, hogy nagyon szerette. Ennek ellenére valóságos pokol volt vele az élete. 40 esztendős kora felé, jól­ lehet továbbra is eléggé hűvös maradt a természete, mezítelen nőket ábrázoló képek nézegetésében kezdi örömét lelni, mivel nem képes kéjt nyújtani szerelmi partnerének. Ennek ellenére néhány esztendővel ké­ sőbb mélabúsan emlékezik meg „életemnek azokról a ritka pillanatairól, amelyekben valóban gyönyörű­ séget élveztem". Szemrehányást tesz magának, mert a nőkkel „félénk, ügyeíogyott, nyers, túlságosan ér­ zékeny, túl sokat töpreng, futni hagyja, elvesztegeti a legjobb alkalmakat". De egyszerre minden megvál­ 546

tozott, amikor az ötvenes évek küszöbén találkozik „egy szenvedélyes', a szerelmi gyönyör kereséséhez csodálatosan értő asszonnyal, aki tökéletesen megfe­ lelt az ízlésem nek"; ettől fogva „szinte briliánsnak" bizonyult, holott előzőleg azt képzelte magáról, hogy nem sok tehetsége van a szerelemhez, nyilván azért, mert csupa olyan nővel hozta össze a sors, akik nem illettek hozzá. E perctől kezdve valósággal megszál­ lottjává lesz a szexualitásnak. 1923. december elsején ezt jegyzi be naplójába: „Madame-nalc26 igaza lehet, elképzelhető, hogy szüntelenül újraébredő szeretke­ zési vágyam patologikus természetű . . . Én ezt 40 éves korom előtti életem mértékletességének, no meg az iránta érzett roppant vágyakozásnak számlájára írom, mert elég, ha csak az ujja hegyét látom, s már fel­ ébred bennem a v á g y . . . Továbbá még egyéb dolgok­ nak a számlájára is, amelyektől mindeddig meg vol­ tam fosztva: ilyen például a mezítelen női test, amelynek alaposan rájöttem az ízére, olyannyira, hogy csak bámulok, ha rágondolok, mivé lettem e téren . . . Soha asszonyt nem öleltem még úgy, mint Madame-ot." M ikor nyáron elválnak egymástól, ne­ hezen viseli el az önmegtartóztatást; Madame-ra gon­ dol és maszturbál: „Persze, nagyon boldoggá tesz, ha ennyi idős koromban is ilyen heves vagyok, de a ku­ tyafáját, nem valami kényelmes ez így." A szóban forgó Madame valamivel idősebb volt nála, Léautaud ugyanis egész életében csak az úgynevezett érett aszszonyolcat szerette. Egyszer egy 23 esztendős szűz leány akaszkodott a nyakába. Léautaud belement a kalandba, de nem sok örömét lelte benne, és az első 38 Az egyik név, amellyel a barátnőjét illeti.

547

találkozás után szakított a leánnyal. E kis félrelépés­ től eltekintve hosszú esztendőkön át hűséges maradt Madame-jához. Szerette elnézegetni magukat a tükör­ ben, miközben ölelkeztek. 1927-től kezdve fékeznie kell szexuális életét: kárpótlásul pajzán beszélgetése­ ket folytat a Párduccal.27 De nem nagyon értik meg egymást: „A z érzékek, a közös »bűnök« fűznek ben­ nünket egymáshoz. A többi nem sokat ér!" De azért 1938-ban elégedetten emlékezik: „ 17 esztendei gyö­ nyör, amelyet két ilyen lobogó természetű lény nyúj­ tott egymásnak, akik mindketten egyformán meré­ szek voltak az ölelkezésben, a szavaikban és a kéj­ ben." 59 esztendős korában még mindig tart a viszonya ezzel az asszonnyal, akit most már Átok­ asszonynak nevez, s aki ekkor 64 esztendős. Megbotránkozva tekint az olyan szerelmespárokra, ahol a férfi fiatalabb, mint a nő. „Most, 59 esztendős ko­ romban nem mernék szerelemről beszélgetni egy 30 éves asszonnyal." Még mindig roppant kívánatosnak találja Átok-asszonyt, és rendkívül nagy gyönyörű­ séget szereznek neki a vele töltött „szeánszok". De már panaszkodik: „ölelkezésünk végén az már nem is ejakuláció, hanem szinte víz!" Kimeríti a szerelem, s az orvos azt tanácsolja, hagyja abba. Időnként ön­ kielégítéshez folyamodik. Erotikus leveleket ír Átok­ asszonynak, aki hasonlókkal válaszol. Az írott sza­ vaktól roppant izgalomba jön. 1933. szeptember 2,5-én ezt jegyzi fel: „Ismét rendkívül kínoznak a szerelmes gondolatok, mint például most legutóbb, hétfőn is . . . Kíváncsian és nyugtalanul figyelem magam ebben az állapotban." 1934—35-ben semmit sem változik a 27 A szeretőjének adott másik név.

548

helyzet: önkielégítések, erotikus levelek, „szeánszok" Átok-asszonnyal, majd egy másik viszony, bizonyos C. N.-nel, ami sok gyötrelmet okoz neki. Naplójában egyre több az erotikus élmény. „Csínján kell bánnom a szerelmi játékkal! Még mindig veszettül izgat, sőt, ha a koromat tekintem, túlságosan is." 1938. augusz­ tus 13-án ezt jegyzi fel (mélyen csalódva C. N.-ben): „Egyetlen vágyam — valósággal szenvedek tőle —, hogy olyan nővel szeretkezzem, aki hasonlít hozzám, akinek ugyanolyan az ízlése, mint nekem." 1938. január 18.: „M inden bizonnyal sokkal jobban érzem magam, ha egyáltalán nem szeretkezem. Nem mintha nehezemre esnék, ellenkezőleg, de mégiscsak erőpazarlás, amelyet már nem olyan könnyű kom­ penzálni, mint néhány évvel ezelőtt." „M indennél jobban hiányzik nekem a mezítelen női test, a buja pozíciók, a fogdosás." 1940. február 17-én azt írja, hogy nőkről álmodik: „Egy vonzó asszony arca, teste. Éjszakánként képtelen álmok gyötörnek." Mikor elmúlik 69 esztendős, arról panaszkodik, hogy „böjtölnie kell". Ifjúságáról szólván ezt írja: „N em nagyon vonzott a szexuális gyönyör, még kevésbé az a gyönyör, amit a minden részében feltárt női test látása szerez, s amely 40. életévemtől kezdve annyira a hatalmába ejtett, olyan elevenné vált számomra." „Egészen 66—67 esztendős koromig hetente kétszer, sőt háromszor is tudtam közösülni." Most viszont arról panaszkodik, hogy a szerelmi légyott után két-három napig tartó szellemi fáradt­ ságot érez. De azért még nem mond le róla, és egy­ szerre három volt barátnőjével is levelez. Kétségbe

549

van esve, mert C. N. már nem hajlandó lefeküdni vele. Szerelmes emlékein édeleg, kedvtelve idézi őket naplójában. 70 esztendős korában így ír: „Roppantul hiányzik nekem a nő, a szerelem." Eszébe idézi, milyen heves szerelmi viszonyt folytatott 47 és 63 éves kora között Átok-asszonnyal, majd utána még két éven át C. N.nel. „Csak három évvel ezelőtt kezdtem érezni, hogy meglassúdtam." „M ég mindig képes vagyok a szerelemre. Sőt gyak­ ran egészen bánatos vagyok, hogy most meg vagyok tőle fosztva, s azt hajtogatom magamban, bizonyára jobb, ha megtartóztatom magamat." 1942. szeptember 29.: „Roppant komikus figura vagyok. Iszonyatosan hiányzanak nekem a női dol­ gok, a szerelem." November 3.: „Mérhetetlen szomorúságot érzek, mert meg vagyok fosztva a nőktől, a szerelemtől." Még 72 esztendős korában is próbálkozik szerelmi idillekkel (amelyeknek soha sincsen folytatásuk), erekcióval végződő erotikus álmai vannak: „M ég mindig a legjobb hangulatban töltöm az éjszakáimat." De már ugyanebben az évben meg kell állapítania, hogy hanyatlik a szexuális képessége. „N em szabad szerelmeskednünk, amikor testileg már halottak vagyunk, vagy majdnem azok. Még a látás szerezte gyönyörnek, a simogatás okozta kéjnek is hamar vége van, s az ember semmi kedvet sem érez rá, hogy újra kezdje. A test hevére van szükség ahhoz, hogy mindebben örömünket leljük!" Ám int látjuk, Léautaud-nál a gyönyörök közül leg­ tovább a látás okozta gyönyör maradt meg, amely­ nek egyébként 40 éves korától kezdve roppant nagy 550

jelentőséget tulajdonított. Mikor ez is kihunyt benne, úgy érzi, befejeződött a szexuális élete. Azt is láttuk, milyen nagy mértékben kötődik az önmagáról alko­ tott kép a szexualitáshoz. M ikor már nem tudja többé élvezni a szerelmi gyönyört, úgy érzi, hogy „leterí­ tették . . . " De narcisszizmusa egy ideig még túléli szexualitása hanyatlását. Homoszexuálisok között is akad példa az öregkori szerelemre. Vajon közéjük kell-e sorolnunk Michelangelót is? Egyesek szerint Tommaso Cavalieri iránti szenvedélye plátói volt; de azok a lángoló szonettek, amelyeket attól a pillanattól kezdve, hogy 57 eszten­ dős korában megismerte, egészen a haláláig nem szűnt meg hozzá írni, szublimálva vagy nem szubli­ málva, kétségtelenül szexuális érzéseket fejeznek ki. jouhandeau bizonyára nagyon sokáig élt szexuális életet, mert már igen öreg, amikor ezeket a sorokat írja: „Terhemre van az önmegtartóztatás, amelyhez sem kedvem, sem gyakorlatom nincsen, s fogalmam sincs róla, mihez kezdjek vele, nem lévén sem erköl­ csös, sem elfogult." A 75. esztendején már túl járó Gide N apló-jában beszámol szenvedélyes éjszakáiról: 1944. április 3.: „Képtelen vagyok megvetni a testi örömöket, de különben sem igyekszem ezt tenni. Egy »repülőgép-defekt« révén . . . tegnapelőtt este az egyik leghevesebben volt részem, amit valaha átéltem." 1948. január 24.: „Sem mi szégyent nem érzek a könnyen szerzett gyönyörök miatt." Charlus báró öregkoráról Proust olyan sorokat ha­ gyott ránk, amelyeket minden bizonnyal hús-vér mo­ dellek után írt. Ifjúkorában Charlus hivalkodón fér­ fiasnak játszotta meg magát, és akik nem ismerték 55i

nemi életét, azt hitték, rendkívül nagy sikerei vannak a nőknél. Arisztokratikus gőgje erősebb volt romlott­ ságánál. Homoszexualitása csupán erős egyénisége egyik vonásának látszott. Mikor 1914-ben hosszú tá­ voliét után visszatért Párizsba, az elbeszélő két zuáv mögött egy „nagy, testes, puhakalapos, hosszú köpe­ nyes férfit" pillantott meg, „szederjes arcára hirtelen­ jében magam se tudtam, valamelyik színésznek a ne­ vét biggyesszem-e, vagy valam elyik festőét, de min­ denképpen olyasvalakiét, akit számtalan szodomista botrány hőseként ismertünk". Charlus báró volt: „Charlus báró oly messzire sodródott önmagától, ami­ lyen messzire csak lehet, vagy inkább oly tökéletes álarcot alkotott rajta az, amivé időközben lett, s ami nemcsak egyedül rá volt jellemző, hanem számtalan más homoszexuálisra is, hogy első pillanatban egy másik hasonlóval tévesztettem össze." Teljesen átadta magát a pederasztiának, rákapott a kisfiúkra, és ho­ moszexuálisokkal érintkezett. Eljárt Jupien gyanús szállodájába: megkötöztette és ütlegeltette magát pén­ zen vásárolt fiatal fiúkkal, akik korbácsolás közben sértegették. Már kizárólag rangján aluliakkal érint­ kezett, és jóformán teljesen lemondott róla, hogy fér­ fias viselkedésével hivalkodjék. Mindazonáltal az a makacsság, amellyel ragaszkodott hozzá, hogy a le­ hető legerősebben kötözzék gúzsba, hogy a legkegyet­ lenebb eszközöket használják vele szemben, még mindig arról árulkodott, hogy él benne a férfiasság álma. Hasonló volt az esete a heteroszexuálisokéhoz, akiknél, ha részben vagy egészben elveszítették nemi képességüket, a képzelgés lép előtérbe. A hajdan még fékezett mazochista vágyálmok immár tökéletesen elhatalmasodtak rajta, ezeket igyekezett valóra vál­ 552

tani. Jó néhány évvel később újra találkozott vele az író. Charlus báró valóságos aggastyánná változott, de még mindig futott a szerelmi kalandok után, megta­ lálva a módját, hogyan játssza ki Jupien éberségét, aki a betegápoló szerepét töltötte be mellette. Időnként rohamok jöttek rá, ilyenkor kendőzetlenül beszélt szerelmi életéről, mert a beszéd pótolta minden erő­ feszítése ellenére nagyon lecsökkent aktivitását. Biológiai szempontból az öregség az asszony szexu­ ális életét nem érinti olyan mélyen, mint a férfiét. Ezt jegyzi meg Brantôme is a Gáláns hölgyek élete című könyvének abban a fejezetében, amelynek címe: Egy­ ném ely öreg hölgyek, akik éppúgy kedvelik a szeret­ kezést, m int a fiatalok. M íg a férfi bizonyos korban képtelenné válik az erekcióra, a nő „bármilyen idős legyen is, kemence módjára fogad be minden tüzet, minden anyagot". Nincs olyan nép, amelynek a ha­ gyománya ne figyelne fel erre a jelenségre. A kaledóniai vidám múzsák28 egyik darabjában egy vénaszszony öreg férje impotenciája miatt kesereg. Sajnál­ kozva emlegeti „ifjú éveik bolondos ölelkezéseit", de mindez immár csupán elhalványult emlék, mert a férje, ha egyszer ágyba kerül, egyébre se gondol, mint az alvásra, holott őt valósággal emészti a vágy. Nap­ jaink tudománya megerősíti az ilyen adatok helytálló voltát. Kinsey szerint a nő nemi életében egész élete folyamán nagyobb állandóságot tapasztalunk, mint a férfiéban. A 60 éves nő vágyra és gyönyörre való képessége ugyanaz, mint a 30 évesé. Masters és John­ son szerint a nőnél a nemi válasz intenzitása csökken 2,3 A XVIII. században összegyűjtött skót énekek.

553

a korral, mindazonáltal a nő továbbra is képes eljutni az orgazmusig, főleg ha hatásos és rendszeres nemi izgalom tárgya. Azoknál, akik nem folytatnak rend­ szeres testi érintkezést, a koitusz gyakran fájdalmakat okoz — aktus közben vagy utána —, valamint nehéz vizelési: de nem tudjuk, vajon fizikai vagy pszicho­ lógiai természetűek-e ezek a zavarok. Hozzá kell fűz­ nöm, hogy a nő akkor is szívesen szeretkezik, ha nem jut el az orgazmusig: a bevezető gyönyörök az ő számára talán még fontosabbak, mint a férfi számára. Rendes körülmények között a szerelmi partner kül­ seje nála nem játszik akkora szerepet, mint a férfinál, s ezért nem is zavarja annyira az öregedés. Jóllehet korántsem olyan passzív a szerepe, amilyennek tar­ tották egy időben, neki nem kell rettegnie tőle, hogy csődöt mond az adott pillanatban. Ilyenformán sem­ miféle akadálya sincs annak, hogy élete végéig nemi életet éljen. Ennek ellenére minden vizsgálat azt bizonyítja, hogy a nő a valóságban sokkal kevésbé aktív, mint a férfi. Kinsey szerint az 50 esztendős férfiaknak még 97%-a él nemi életet a nők 93%-ával szemben,- 60 éves korban a férfiak 94%-a, míg a nőknek csupán 80%-a. Ennek az a magyarázata, hogy a férfi korától függetlenül mindig cselekvő alany, szemben az aszszonnyal, aki tárgy, viszonylagos lény. Ha házasság­ ban él, sorsát a házastársa szabja meg: a férj általá­ ban négy évvel idősebb, s nála is csökken a nemi vágy. Vagy, ha nem veszít intenzitásából, a férfi fiatalabb nők felé fordul. Ám az idős nőnek rendkívül nehéz házasságon kívüli partnert találnia, ő még anynyira sem tetszik a férfiaknak, mint az öreg férfi a nőknek. Vele szemben nem jelentkezik gerontofilia.

554

A fiatal férfi vágyakozhat egy eléggé koros nőre, mint anyapótlóra, de sohasem mint nagyanyapótlóra. Egy 70 éves nő minden férfi számára végérvényesen megszűnt erotikus tárgy lenni. Nagyon nehezen jut megvásárolható szerelemhez: hiszen csak egészen ki­ vételes esetekben fordul elő, hogy egy idős nőnek pénze és főleg alkalma legyen partnert vásárolni ma­ gának, különben is visszatartja tőle a szégyenérzet, a félelem attól, hogy megszólják. Sok idős nő számára gyötrelmes ez a megfosztottság, mert továbbra is k í­ nozza őt a vágy. Rendszerint maszturbációval csil­ lapítja. Egy nőgyógyász beszélt nekem egy 70 eszten­ dős asszonyról, aki kérve kérte, gyógyítsa ki ebből a szokásából, amelytől se éjjel, se nappal nem bír sza­ badulni. Andrée Martinerie bizalmas beszélgetést folytatott idős nőkkel, és érdekes vallomásokat gyűjtött össze.29 Madame F., 68 esztendős nagypolgár, aktív katolikus, öt gyermek anyja és tíz unoka nagyanyja, például ezt mondta n eki: „64 esztendős voltam akkoriban . . . képzelje: négy hónappal a férjem halála után kimen­ tem az utcára olyan elszántan, mint aki öngyilkos­ ságra készül, azzal az eltökélt szándékkal, hogy oda­ adom magamat az első férfinak, aki lefekszik velem. De senkinek se volt hozzám gusztusa. így aztán ha­ zamentem." Arra a kérdésre, hogy: „Gondolt-e újabb házasságra?", így válaszolt: „Egyében se jár az eszem. Ha volna hozzá merszem, apróhirdetést tétetnék a Le Chassem fiangais-ba! . . . Inkább élnék egy meg­ rokkant egészségű férfival, mint férfi nélkül!" A 60 esztendős madame R., aki beteg férjével él, így nyi29 Az Ella 1969 márciusi számában.

555

latlcozott a nemi vágyról: „Való igaz, hogy nem múlik el." Néha legszívesebben a falba verné a fejét. A fo­ lyóirat egyik olvasója a riport hatása alatt levelet írt a szerkesztőségnek: „Kénytelen vagyok megállapítani, hogy a nő kora ellenére sokáig nő marad. Én igazán tudom, miről beszélek, mert már 7 1 esztendős va­ gyok. 60 esztendős koromban özvegyültem meg. A férjem hirtelen halt meg, két évbe telt, amíg végre bele tudtam törődni. Aztán válaszolni kezdtem a há­ zassági hirdetésekre. Bevallom, hiányzott a férfi a házban, mit is beszélek, még ma is hiányzik: iszonya­ tos ez a céltalan, szeretettelen élet, az, hogy az ember nem tudja kiönteni az érzéseit. Annyira, hogy a végén már azon gondolkoztam, vajon normális vagyolc-e. De a lapjukban közölt tanulmány könnyített a lelkemen . . . " A levélíró szemérmesen szeretetről, érzé­ seinek a kiöntéséről beszél. Ám az egész összefüggés arra mutat, hogy megfosztottsági érzése szexuális dimenziójú.30 Azt a nézetet, hogy a szexuális ösztönök sokáig tovább élnek a nőkben, megerősítik a homoszexuális nőkön végzett megfigyelések is. Egyesek 80 esztendős koruk után is folytatnak erotikus tevékenységet. Ami megint csak azt bizonyítja, hogy még mindig képesek a vágyra, jóllehet a férfiak szemében már régóta meg­ szűntek kívánatosnak lenni.

30 Jellemző módon reagált egy fiatal nő, aki így írt az Ell nek: „Egy sereg fiatal ismerősömmel együtt jót kacagtunk azon a tüzes akciókatolikás özvegyen, aki bevallja, hogy a vágy nem múlik e l . . . Nem végezhetnének még egy másik felmérést is a negyedik életkorba tartozó nők szerelmi életéről? Ügy értem, azokról a nőkről, akik a 80—120 esztendősek csoportjába tartoz­ nak." — A fiatalok ugyanis megbotránkozva veszik tudomásul, ha az öregek — főleg a nők — még nemi életet élnek.

556

Mindez azt jelenti, hogy a nő élete végéig kény­ telen vállalni a sorsát, amely erotikus tárggyá alacso­ ny! tj a. A szerelem nélküli életet nem fiziológiai parancs kényszeríti rá, hanem az, hogy a társadalom­ ban elfoglalt helyzeténél fogva relatív lény. M ind­ azonáltal az is előfordul, hogy önmaga ítéli magát erre a szerepre ama pszichikai korlátok eredménye­ képpen, amelyekről már szóltam, s amelyek őrá még kényszerítőbb erővel hatnak, mint a férfira. A szere­ lemben a nő rendszerint narcisztikusabb, mint a férfi; nála a narcisszizmus az egész testre vonatkozik; sze­ relmi társának becézése, tekintete ébreszti annak gyönyörteli tudatára, hogy kívánatos a teste. Ha a férfi továbbra is kívánja, elnézőn megalkuszik hervadásával. De az elhidegülés első jeleire keserűen ta­ pasztalja, hogy tönkrement a teste; megundorodik a saját képétől, és ezentúl nem hajlandó egy másik em­ ber szeme előtt fel tárulkozni. Félénksége csak növeli benne a mások véleményétől való rettegést: tudja, milyen szigorú a közvélemény azokkal az idős nők­ kel szemben, akik nem hajlandók beletörődni a de­ rűs, nyugodt, testetlen nagymama szerepébe. Még ha hívja is a férje, valami szemérmes, mélyen belenevelt illendőségtől indíttatva gyakran keres kibúvót. A nők ritkábban fordulnak pótkielégülésekhez. Akiknek nagyon aktív és szabad volt korábban a szerelmi éle­ tük, néha nyers szóhasználattal, obszcén kifejezések­ kel kompenzálják önmegtartóztatásukat. Szívesen vállalják a kerítőnő szerepét, vagy legalábbis eszelős kíváncsisággal figyelik-kémlelik a környezetükben élő fiatalabb nők szexuális életét, és igyekszenek kiszedni belőlük bizalmas titkaikat. De általában a beszédjükre is hat az elfojtás. Az idős nő igyekszik illedelmes

557

lenni mind beszédben, mind viselkedésben. Szexuali­ tása jóformán csak öltözködésében, személyének ki­ csinosításában, a férfitársaság kedvelésében mutatko­ zik. Szívesen ápol diszkréten kacér kapcsolatokat nála fiatalabb férfiakkal; rendkívül érzékeny minden olyan figyelmességre, amelyből az derül ki, hogy még mindig nőnek tekintik. De a patológia a nőknél is azt tanúsítja, hogy a szexuális pulziók egyáltalán nem hunytak ki, csupán el vannak fojtva. Az elmegyógyászok megfigyelték, hogy az elmegyógyintézetek nőlakóinak erotizmusa gyakran fokozódik a korral. Az aggkori elmegyenge­ ség erotikus delíriumolckal jár. Magyarázata a szel­ lemi kontroll hiányában keresendő. Más elmebeteg­ ségekben is hasonló gátszakadás megy végbe. Georges Mahé doktor száztíz 60 esztendősnél idősebb elme­ gyógyintézeti lakó közül húsznak az esetében álla­ pított meg akut erotizmust; mások előtt végrehajtott maszturbáció, koitusz-utánzás, obszcén kifejezések használata, exhibicionizmus formájában. Sajnos, nem mutat rá az ilyesfajta megnyilvánulások értelmére, nem állítja bele őket semmiféle összefüggésbe, sőt azt sem tudjuk meg, kik azok a betegek, akiknél ilyesmi előfordul. Sok ápoltnál tapasztalható genitális hallu­ cináció : a megerőszakolás, fogdosás érzete. Egyes, már 71. esztendejüket is betöltött nők úgy érzik, hogy teherbe estek. A 70 éves madame C. — többszörös nagymama — kocsisok szájába való danákat harsog, félmeztelenül sétál a kórházban, férfipartnert keres. Az erotizmus áll számos delírium középpontjában, vagy szolgál ürügyül búskomor depressziós állapo­ tokra. E. Gehu egy szerzetesházban ápolt 83 esztendős exhibicionista öregasszonyt említ, akinél homoszexu­ 558

ális és heteroszexuális hajlamok mutatkoztak. Meg­ támadta az ételét hozó fiatal apácákat. A krízis idején teljesen épelméjű volt. Később aztán elmezavar m u­ tatkozott rajta, de végül is visszanyerte szelleme ép­ ségét, és normálissá vált a viselkedése. Erre az esetre vonatkozólag is jó lenne, ha pontosabb részleteket tudhatnánk meg. Az itt előadott megfigyelések mind nagyon hiányosak, annyit azonban mégis bizonyíta­ nak, hogy az idős asszonyok sem „tisztultak" meg jobban a testüktől, mint a velük egykorú férfiak. Sem a történelem, sem az irodalom nem szolgáltat számunkra érvényes tanúságot az idős nők szexuális életéről. Ez a téma még inkább tabu, mint az idős hímek szexuális élete. Számos esetben előfordul, hogy a haladott korú em­ bernél egyáltalán nem jelentkezik többé libidó. Vajon joggal örülhet-e ennek az illető, ahogy azt a mora­ listák állítják? M i sem bizonytalanabb. Ezzel a csonkulással ugyanis más csonkulások is járnak, mert a szexualitás, a vitalitás és az aktivitás elválaszthatat­ lanul össze vannak kapcsolva. Néha még az érzelmi élet is elszíntelenedik, amikor minden vágy kihuny. Restif de la Bretonne írja 63 esztendős korában: „Ér­ zékeimmel együtt a szívem is meghalt, és ha időn­ ként még ébred is bennem szeretet, az csak olyas­ fajta tévedés, mint a vadaknál vagy az eunucholcnál; utána pedig mélységes szomorúság telepszik rám." Bemard Shaw, ahogy kezdett szűnni az érdeklődése a nők iránt, mintha az életkedvét is elveszítette volna: „Rohamosan öregszem. Minden érdeklődés ki­ halt bennem a nők iránt, az ő megnövekedett érdek­ lődésük meg csak untat. Talán meg kellene halnom." SS9

Még Schopenhauer is elismeri: „Azt mondhatnék, hogy a szexuális hajlam kihunytával elsorvad az élet igazi magja is, és nem marad már egyéb, csak a külső burok; vagy hogy az élet olyan vígjátékhoz hasonlít, amelyet eleven emberek kezdtek előadni, s aztán ugyanolyan kosztümbe öltözött automaták fejeznek be." Pedig ugyanabban a tanulmányában31 azt is mondta, hogy a szexuális ösztön „jóindulatú elme­ bajt" idéz elő. Szerinte az ember számára nincs más választás, mint az őrület vagy az elmeszesedés. Amit Schopenhauer elmebajnak nevez, tulajdonképpen az életerő lendülete. M ihelyt megtörik vagy megszűnik ez a lendület, megszűnt vele az élet is. Különösen szembeötlő a szexualitás és az alkotóképesség kapcsolata Hugónál és Picassónál; megannyi másnál is egészen nyilvánvaló. Az alkotáshoz bizo­ nyos agresszivitás — Flaubert szerint „bizonyos für­ geség" — szükségeltetik, ennek biológiai forrása pedig a libidóban van.32 Az alkotónak éreznie kell, hogy érzelmi hév egyesíti a világgal, s ez a hév együtt al­ szik ki a testi vágyakkal. Gide nagyon is értette, miről van szó, amikor 1942. április 10-én így írt: „Volt egy olyan időszak, amikor szorongásig menő gyötrel­ mek között, a testi vágyaktól valósággal megszállva így imádkoztam: bárcsak jönne már el az idő, amikor megfogyatkozott testem megengedi, hogy mindenes­ tül átadjam m agam at. . . Igen, de kinek adjam át magamat? A művészetnek? A »tiszta« gondolatnak? Istennek? Micsoda tudatlanság! Micsoda balgaság! 31 Az életkorok különbözőségétől. 32 Erre még visszatérünk, amikor az idős emberek alkotóké­ pességéről lesz szó. 560

Mintha el lehetne hinni, hogy a lámpa lángja jobban világít, ha kifogyott belőle az olaj. Ha elvonatkozik a világtól, kihuny a gondolatom; még ma is az táp­ lálja, ami bennem testi, ezért ma már így imádkozom: bárcsak maradhatnék meg érzéki vágyaktól gyötört lénynek mindhalálig." Helytelen lenne azt állítanunk, hogy a szexuális közöny szükségszerűen és minden téren tétlenséggel, impotenciával jár. Számtalan példa bizonyítja ennek az ellenkezőjét. Mondjunk hát csak annyit, hogy az élet egyik dimenziója tűnik el a világgal való érzéki kontaktus megszűntével, s akik késő öregségükig meg tudják őrizni ezt a kincset, kiváltságosai az életnek. Van egy olyan, gyökereit mélyen a szexualitásba nyújtó emberi érzelem, amely végletessé válik az idő haladtával, s ez a féltékenység. Lagache kimutatta, hogy igen gyakran érzelem-áthelyeződés: a fodrász például, akinek hanyatlik az üzlete, bebeszéli magá­ nak, hogy megcsalja a felesége, s féltélcenységi jele­ neteket rendez. Mármost tudjuk, hogy az öregség az általánossá vált megfosztottság ideje. Az öregség meg­ határozatlan, homályos neheztelést, sértődöttséget vált ki, amely a féltékenységben ölthet konkrét for­ mát. Másrészt a szexuális képesség megfogyatkozása sok idős házaspárban egyoldali vagy kölcsönös boszszúságot, neheztelést szül, amely ugyancsak félté­ kenység formájában nyilvánulhat meg. Gyakran ol­ vassuk az újságokban, hogy egy 70 esztendős férfi féltékenységből megverte vagy megölte idős élettár­ sát, összeverekedett a vetélytársával. Pedig talán csak partnere hidegsége vagy a saját impotenciája miatt állt 561

bosszút. Gyakran kerülnek bíróság elé 70 évesnél is idősebb nők, mert hajba kaptak egy öreg udvarlón. A szociális otthonokban, ahol szoros közelségben él­ nek a férfiak és nők, sokszor idéz elő heves veszeke­ déseket a féltékenység. Balier és L.-H. Sébillotte doktor a párizsi XIII. ke­ rületben folytatott felmérés eredményeként megálla­ pította, hogy a házasok nehezebben viselik el az öre­ gedést, mint a magányosan élők. Ennek az az oka, hogy az élettársak érzelmi kapcsolatai végletessé vál­ nak és megromlanak. Hanyatló egészségük, a nyug­ díjaztatással járó elszigetelődés, gyermekeik lciröppenése úgyszólván tökéletesen egymásra utalja őket. Az eddiginél tehát sokkal nagyobb védelmet és szeretetet keresnek; és egyik sem képes kielégíteni a másik érzelmi igényeit. Ez az állandósult kielégítetlenség az­ tán arra vezet, hogy mindketten megkövetelik a má­ sik állandó testi jelenlétét, s a vége a féltékenység, az állandó zaklatás. A válás néha halálos csapást mér azokra az emberekre, akik a szó szoros értelmében képtelenek meglenni egymás nélkül. Az egymás mel­ lett élés viszont több gyötrelmet okoz nekik, mint boldogságot. Kivéve az olyan házaspárokat, ahol az asszony sok­ kal fiatalabb a férjénél, az idős férfinak sokkal keve­ sebb oka van féltékenységre, mint élettársának. Neki még vannak szexuális vágyai, a nő viszont már megszűnt vágy tárgya lenn i! Az itt következőkben két női féltékenységről számolok be: Juliette Drouet-éről és Szofja Tolsztojéról. Juliette egész életében rengeteget szenvedett Hugó hűtlensége miatt, s amikor megszűnik közöttük a testi kapcsolat, még nehezebben viseli el. Ü gy érzi, véd­ 562,

telen, legyőzték. Mikor Hugó 1873-ban viszonyt kezd Blanche-sal; az akkor 69 esztendős Juliette olyan szen­ vedélyes hévvel reagál rá, amilyenre addig nem volt példa. 200 frankot vesz kölcsön barátaitól, és szeptem­ ber 23-án úgy eltűnik, hogy még a címét sem hagyja meg. Hugó rémülten keresteti. Bruxelles-ben akadnak rá. Beleegyezik, hogy visszatérjen. Hugó kimegy elébe az állomásra, kibékülnek. Négy nap múlva juliette elküldi a szokott macskakaparással írt levelet: „Drága, drága kedvesem,- e rettenetes hét óta, amelyet a kár­ hozottak kétségbeesésében töltöttem, ma van az első napja, hogy a szemem, a szám, a szívem, a lelkem kinyílik Istenre, és rád mosolyog, imádkozik hozzád, áld téged. Vége hát ennek a szörnyű álomnak! Igaz hát, hogy szeretsz, hogy csak engem szeretsz. . De 1873. október 16-án megint így ír: „N em sokáig bírom már elviselni a neked kínálkozó ifjú kísértésekkel küzdő szegény, öreg szerelmem szüntelenül megújuló konfliktusát.'" Hugó nyilván viszontlátta Blanche-t, bár megígérte, hogy szakít vele. Juliette számára elviselhetetlen volt a varrónő sugárzó fiatalsága és a saját vénsége közötti különbség. Ugyanez a kétségbeesés jut kifejezésre 1873. november 18-án írt soraiban is: „Nem akarok elrontó ja lenni a te szerelmi sikereidnek, de nem tudok másra gondolni, csak arra, hogy milyen szo­ morú látvány lehetek az én megöregedett szerelmem­ mel a sok felcicomázott, csacsogó lcokott között. . . Mától fogva a küszöb alá teszem szívem kulcsát." 1874. március 1 1 .: „Akinek a szíve nem olyan vén, mint ő maga, meg van verve vénsége minden bajá­ val." „Ez a jelmondat a maga lakonikus közhelyszerű­

563

ségével magyarázatul és mentségül szolgál arra az akaratlan zavarásra, amelyet a te életedben okozok azzal, hogy úgy szenvedek, mint egy elkárhozott lé­ lek . . . " 1874. április 4.: „Számomra nem a tettnél kezdődik a hűtlenség; már a puszta vágytól bizonyossággá válik. Ennek előrebocsátása után arra kérlek, kedves igaz barátom, ne zavartasd magadat, és tegyél úgy, mintha már nem léteznék." Aztán egy időre újra visszatér a jókedve. 1874. április 1 1 .: „Fiatalos nekibuzdulást érzek, am bizonyára attól van, hogy betöltöttem a 70. tavaszo­ mat is, és még sohase mondtam le igényeimről." De aztán nemsokára újra megszállja a bánat. Nemcsak a költő fiatal szerelmeire volt féltékeny, hanem a családjára is. Hugó két emeletet elfoglaló lakosztályt bérelt magának Clichyben. Lent voltak a fogadószo­ bák, Hugó fönt lakott a menyével és az unokáival. Juliette is ezen az emeleten kért szobát, de a költő menye lejjebb költöztette, arra hivatkozva, hogy a hely kell a gyerekeknek. „Szomorú előérzetekkel van teli a szívem — írja Juliette 1874. május 7-én. — Olyan ez a bennünket elválasztó emelet, mintha leszakadt volna a híd a szívünk között. . . Kétségbe vagyok esve, és erőt kell vennem magamon, hogy ne zokog­ jak." N yilván azért tulajdonít ilyen nagy jelentőséget en­ nek az eseménynek, mert tisztában van vele, hogy Hugó továbbra is hűtlen hozzá. Részint azért szenved miatta, mert hiányzik neki férje szeretete, de azért is, mert szégyelli magát Hugó helyett, akinek a szexuális élete, mint már láttuk, valóban nem volt mindig a legldfogástalanabb. 564

i 8 7 4 - június 2 1.: „Szegény meggyötört szívem a cél­ táblájává lett minden bűnre és szégyenletes szerelmi kalandra vadászó nőszemélynek. A magam részéről küzdelem nélkül feladom a har cot . . Öt órakor: „Borzadok ettől a sziszifuszi mártíriumtól; minden­ nap felviszem szerelmemet a magas egekig, s aztán mindennap teljes súlyával visszazuhan a szívemre. Ezerszer inkább választanám a rögtöni halált, mint ezt az iszonyatos kínszenvedést. Könyörülj meg raj­ tam, engedj elmennem .. Fájdalmas jelenetek játszódnak le köztük, s ilyen­ kor Juliette válni szeretne. 1874. július 28.: „N em vagy boldog, túlságosan sze­ retett, szegény barátom, de én se vagyok boldogabb nálad. Te a nő utáni vágyakozás eleven sebétől szen­ vedsz, amely egyre nagyobb lesz, mert nincs benned elég bátorság hozzá, hogy egyszer s mindenkorra ki­ égesd. Én, én attól szenvedek, hogy túlságosan szeret­ lek téged." 1875. július 6.: „Biztosíthatlak, ha távol lennék tő­ led, és boldognak, nyugodtnalc tudnálak, nem szen­ vednék annyira, mint amikor azt kell éreznem, hogy a jelenlétem állandóan akadályoz a munkádban, a szabadságodban, a nyugalmadban és csendes pihené­ sedben . . . A te szívednek is, az enyémnek is bármi jobb lenne, mint azt éreznem, hogy már nem vagyok neked elég .. 1877: „Kétségbe vagyok esve, kételkedem az égben és tebenned is . . . " A költő azonban nem komolyodik meg az idő ha­ ladtával, és Juliette nehezen tudja összeegyeztetni róla alkotott véleményét szenilis kicsapongásaival. 1878 júniusában, miután szélütés érte Fíugót, Lock565

roy33 támogatásával arra kényszeríti őt, hogy szakít­ son Blanche-sal. A szerencsétlen lányt azzal íélemlítették meg, hogy ha nem hagyja el a költőt, a karja között fog meghalni. Juliette pénzt küldött neki. Blanche végül is kötélnek állt, és férjhez ment.34 De hamarosan új nők jöttek. Hugó és Juliette az év nya­ rát Guernesey-ben töltötte; augusztus 20-án Juliette így ír Hugónak: „Hajnalod tiszta, legyen hát az alkonyatod is tiszte­ letre méltó, megszentelt. Hátralevő életem feláldo­ zása árán is meg szeretnélek óvni néhány olyan hi­ bától, amely méltatlan géniuszod és korod felségé­ hez." Hiába írta neki Hugó: „Érzem én jól, lelkem a lelkedé", Juliette nem bírta elviselni, hogy folyton nőktől kap leveleket. Hugó titkárának a felesége meséli, hogy Juliette-nek „minden ürügy jó volt a ve­ szekedésre, még Guernesey-ben is. Ez az asszony, aki kész lett volna kerékbe töretni magát a mesterért, örömét lelte benne, hogy apró tűszúrásokkal boszszantsa . . . Egy délelőtt kitört a botrány, mert Hugó levelet kapott egy régi cselédlányuktól. A levelet ma­ dame Drouet nyitotta fel, lett is belőle sírás és fogak csikorgatása . . . " Juliette felfedezett egy kis zacskót, benne ötezer frankot csengő aranyakban. Azonnal ku­ tatni kezdte, milyen örömök megvásárlására tartalé­ kolta a költő ezt a pénzt. Máskor meg öreg jegyzet­ tömböket talált teleírva női nevekkel: következett a 33 Adéle-nek, Charles Hugó özvegyének második férje. 34 Vigasztalhatatlan volt. Eljárt Hugó barátaihoz, hogy beszél­ gethessen róla. Megleste a sétáin, hogy legalább távolról láthassa. Juliette halála után megpróbált kibékülni vele, de Hugó barátai elfogták a leveleit. 566

nagy jelenet. Botrányt csapott akkor is, amikor meg­ tudta, hogy Hugó a bordélyházak utcájában sétálga­ tott: kijelentette, azonnal elutazik Jénába az unokaöccsével. Megint kibékültek. Juliette Párizsba költözött, Hu­ góval egy lakásba, de továbbra is gyötörte a költőt. 1879. november 10-én ezt írja neki: „Rettegek, ha arra gondolok, mi történt, és mi fog még történni; nem merek már se előre nézni, se hátra, se beléd, se be­ lém, csak félek." November n -é n pedig szemére hányja „esküszegéseit és számtalan öngyilkossági k í­ sérletét". Hugó viselkedését nemcsak méltatlannak, hanem veszedelmesnek is tartotta. 1880. augusztus 8-án: „Túlságosan szeretett bará­ tom, azzal telnek napjaim, hogy jól-rosszúl összerakos­ gatom bálványom széttört darabjait, de sajnos a re­ pedéseket nem tudom eltüntetni." Egy napon a Victor Hugó sugárúton felismerte a leselkedő Blanche-t, s ettől szörnyű haragra gerjedt. Néha olyan bánatos, olyan letört volt, hogy még a levélírást is abbahagyta. Haláláig Hugó mellett élt, de többé már nemigen ta­ lált nyugtot. Időnként —• és ez főként a Blanche-ügyre vonatko­ zik — a jogaival visszaélő öreg metresz szerepét ját­ szotta. De hát meg lehet érteni csalódottságát. Mindig azt képzelte, hogy a testi gyönyörökbe belefáradva, szép csendesen megöregszenek majd egymás mellett. Nem így történt. Mert Hugó hol olyan viszonyokra lépett, amelyekben a szívét is megégette — és ilyenkor Juliette amiatt szenvedett, hogy barátja nem egészen az övé —, hol pedig beérte megvásárolt szerelmekkel, amit viszont lealacsonyítónak ítélt Juliette. Könnyeit, 567

veszekedéseit az menti, hogy őszinte, teljes, odaadó szerelemből fakadtak. Szofja Tolsztoj féltékenysége egészen más termé­ szetű volt. Szofja mindig utált a férjével hálni, s ez az ellenszenv hamarosan féltékenységgé változott. Már 1863-ban feljegyezte, hogy nála vele született betegség a féltékenység. Naplójában véges-végig ilyesmikkel találkozunk: „Mardos a féltékenység." Szenvedett helyzete viszonylagossága miatt, ami abból szárma­ zott, hogy olyan ember mellett kellett élnie, akinek a személyisége mellett mindenki más eltörpült, meg visszavonult, aszketilcus élete miatt is, amelyet egy­ mást követő terhességei sem tudtak kitölteni. Utálta a falut, a muzsikokat. Házaséletének legboldogabb kor­ szakai azok voltak, amikor Tolsztoj a Háború és béké-11 és a Kaienina Anná-n dolgozott: ő másolta a kéz­ irat-fogalmazványokat, és úgy érezte, egyesül vele a közös munkában. De amikor Tolsztoj abbahagyta a regényírást, Szofja úgy érezte, mintha elárulták volna. De legfőként férjének a pénzügyekben tanúsított ma­ gatartása bosszantotta. 1881-től kezdve Tolsztoj életé­ ben a morális és társadalmi érdeklődés foglalta el a fő helyet. Szerette volna szétosztani földjeit a muzsi­ kok között, és le akart mondani a műveiből származó jövedelemről. De beérte azzal, hogy Szonyára bízta vagyona kezelését, így legalább nem kellett közvetle­ nül beleavatkoznia birtokainak a vezetésébe. 1883-ban megegyeztek, hogy ezentúl Szonya fogja kiadni az 1881 előtt írott műveket — 1881 Tolsztoj „második születésének" az éve —, és a jogdíjakat is ő veszi fel. Kárpótlásul Tolsztoj Mediator néven kiadóvállalatot alapított egy Csertkov nevű szeretett tanítványával, hogy olcsó áron jó irodalmat juttasson a nép kezébe. 568

De ezek az intézkedések nem voltak elegendők hozzá, hogy helyreállítsák a házastársak közötti békét. Szonya azt hányta Tolsztoj szemére, hogy a muzsikok miatt feláldozza gyermekei jövőjét, Tolsztoj viszont gyűlölte a Szonya által rákényszerített, túlságosan ké­ nyelmes és felszínes társadalmi életet. „Élethalálharc tört ki közöttünk" — írta Szonyának. Ettől fogva idő­ sebbik lányának, Masának gondjaira bízta kéziratait. Szonya fuldoklott a dühtől. „Szisztematikusan meg­ gyilkol, távol tart a magánéletétől, s én ettől iszonya­ tosan szenvedek" — jegyezte fel naplójába 1890. no­ vember 20-án. Gyűlölte a tolsztojánusokat, főként pe­ dig az író kedvencét, Csertkovot. A Kieutzer szonáta, amelyben Tolsztoj elítéli a házasságot, és szüzességet prédikál, csak még növelte Szonya neheztelését. A je­ lenetek egyre hevesebbé válnak. Tolsztoj lelkiisme­ rete megnyugtatására minden ingó és ingatlan vagyo­ náról lemondott a felesége és gyermekei javára. De úgy döntött, hogy utolsó művei köztulajdonba men­ jenek át. Ez a kikötés roppantul felbőszítette Szonyát, kirohant az állomásra, hogy a vonat elé vesse magát.35 De aztán meggondolta magát. Tolsztoj 1895 januárjá­ ban fejezte be Gazda és cseléd című művét. De ahe­ lyett, hogy a M ediától-nalc és Szonyának adta volna összes művei gyűjteményes kiadásához, egy nőíró ál­ tal irányított folyóiratnak ígérte el. Szonya azonnal meggyanúsította, hogy ott akarja őt hagyni ezért a „cselszövő teremtésért". Szonya ekkor 50 esztendős volt. Kibontott hajjal, papucsba bújtatott mezítelen lábbal rohangált Moszkva utcáin, várva, hogy meg­ vegye az Isten hidege a hóban. Tolsztoj utánarohant 35 Anna Kareninát akarta utánozni. 569

és hazavezette. Szonya másnap megint az utcán kó­ borolt, a lánya, Masa hozta vissza. Egy harmadik al­ kalommal is elszökött, fiákeren kivitette magát a kurszki állomásra, azzal a szándékkal, hogy a vonat alá veti magát. Szergej fia és Masa lánya mentek érte. Tolsztoj végül is engedett. Mindennek ellenére sem merült fel benne a gondo­ lat, hogy otthagyja Szonyát. Egy napon — ekkor 67 esztendős volt — együtt kószálgatott egyik tanítványá­ val, aki azt javasolta neki, hogy váljanak el: Tolsztoj ettől olyan dühbe gurult, hogy ráemelte a botját, majd zokogva összeomlott. Mikor Szonya 52 eszten­ dős korában plátói flörtöt kezdett Tanyej evvel, az írón rettenetes elkeseredés lett úrrá: „Egész éjjel nem tudtam lehunyni a szemem, fájt a szívem . . . Sértve éreztem magam büszkeségemben, nem bírtam ural­ kodni felháborodásomon" — írta 1896. július 26-án. Egymást követték a jelenetek, vádaskodások, magya­ rázkodások, szóban, levélben, telefonon. Szonya ezt jegyezte fel naplójába: „Rendkívül fájt, valósággal megrémített az a beteges féltékenység, amelyet Lev Nyikolajevics tanúsított Tanyejev érkeztének hírére." Tolsztoj valóban kemény hangú leveleket írt neki: „Végtelenül kínos és megalázó, hogy egy jelentékte­ len és teljesen érdektelen idegen irányítsa most az életünket. Iszonyatos, iszonyatos, gyalázatos és szé­ gyenletes." „Tanyejevhez való közeledésed undorral tölt e l . . . Ha nem vagy képes véget vetni ennek a helyzetnek, akkor inkább váljunk el." De nem vál­ tak el. 70 éves korában, a 70. születésnapján Tolsztoj még együtt hált a feleségével. Ezután néhány éven át többé-kevésbé békésen megfértek egymással. De amikor Csertkov tíz eszten­

570

dei száműzetés után, 1908-ban visszatért Oroszor­ szágba, Szonya valósággal megtébolyodott: féltette a család érdekeit a zsarnok hajlamú, szektás, intrikus tanítványnak a mesterre gyakorolt hatásától. Csertkov kisajátította Tolsztoj kéziratait, meg akarta kaparin­ tani a művét, hogy ő egyedül képviselje az írót az utó­ kor előtt. Ki volt tiltva a tulai kormányzóságból, ahol Tolsztoj birtokai feküdtek, de sikerült egy elég közeli izbában letelepednie, s ily módon a mester el-elj ár­ hatott hozzá lóháton. Szonya heves szemrehányáso­ kat tett férjének e látogatások miatt. Attól tartott, hogy minden jogdíját átengedi Csertkovnak. Nagy jelenet volt közöttük, az asszony azt követelte, hogy a férje őrá hagyja minden — 1881 előtt vagy után kelet­ kezett — művének jogait. Abba sem volt hajlandó be­ leegyezni, hogy Tolsztoj Stockholmba utazzék az ott rendezett béke-világkongresszusra. A második pont­ ban engedett is Tolsztoj, de az elsőben nem. Tolsztoj 19 10 júniusában néhány napos látogatásra ment Csertkovhoz; a kormányzóságból való kitiltás határideje lejáróban volt, ami kétségbe ejtette Szonyát. Táviratot küldött férjének, azt követelte, hogy egy nappal előbb jöjjön haza. Tolsztoj ezt megtagadta. Szonya zilált hajjal, zokogva, hálóingben ült íróasz­ talához, és jegyezte fel a naplójába: „M i van velem? Hisztériás roham? Idegroham? Koszorúér-szűkület? Kezdődő téboly? Magam sem tudom . . . Visszataszító, szenilis módon belehabarodott ebbe a Csertkovba (az ilyen szerelem már ifjúkorában sem volt tőle idegen), és most aztán a maga feje után akar m en n i. . . Tébolyultan féltékeny vagyok rá e miatt a Csertkov miatt. Ü gy érzem, mindent elrabolt tőlem, ami negyvennyolc éven át az életemet jelentette . . . Folyton az jár

57 i

az eszemben, hogy megyek és a vonat alá fekszem." Mikor Tolsztoj hazatért, felesége napokon át zokogott, szemére vetette, hogy szereti Csertlcovot. Egy reggel a szekrény mögött találták, négykézláb állt, a szája előtt ópiumos üvegcse, amit természetesen kicsavartak a kezéből. Kiszedte Tolsztojból, hogy Csertkovra bízta az elmúlt két esztendőben írt bizalmas naplófeljegy­ zéseit: erre zuhogó esőben kirohant a parkba, s ami­ kor végre visszajött, nem volt hajlandó levetni csu­ romvizes ruháját: „így legalább meghűlök és megha­ lok." Néhány nappal később Tolsztoj Szasa nevű lá­ nyával és Csertkovval bezárkózott egy kis beszélge­ tésre. Szonya a balkon ajtaja mögül leste őket mezít­ láb, hogy ne csapjon zajt. „M ár megint énellenem for­ ralnak valam it!" — sikoltotta. Most az egyszer igaza is volt. Egy olyan végrendeletet beszéltek meg, amely kizárta a családot az örökségből a muzsikok és a köz javára. Szonya azt követelte, hogy Csertkov adja vissza neki a naplófüzeteket. Másnap úgy érezte, képtelen el­ viselni, hogy Tolsztojt és Csertlcovot egymás mellett látja ülni a díványon: „Megzavart a bosszúság és a féltékenység" — jegyezte fel 1910. július 5-én a napló­ jába. Éjszaka arról fantáziáit, hogy az öreg férfi „ter­ mészetellenes" viszonyt folytat tanítványával. Július 10-ről ír-re virradó éjszaka egy újabb jelenet után így sikoltott fel: „Megölöm Csertlcovot", és kirohant a parkba. Aztán ezt írta a naplójába: „Kimentem hát a kertbe, és két órán át ott hevertem a nedves földön egy szál könnyű köntösben. Csontig átfáztam; szeret­ tem volna és most is szeretnék meghalni. Aztán m in­ denki a keresésemre in d u lt. . . Reggel három óra van, se ő, se én nem alszunk. Egy szót se váltottunk egy­ mással . . . " 572

Július 15-én (miután azt kérte Tolsztojtól, adja oda neki a nyugtát a naplóiról, hogy letétbe helyezze a bankban): „Szörnyű dühre gerjedt, és ezt mondta: »Nem, a világért sem, a világért sem!« — és azzal el­ rohant. Iszonyatos idegroham jött rám, ópiumot akar­ tam inni, de megint hiányzott hozzá a bátorságom, és aljas módon becsaptam Lev Nyikolajevicset, mert azt mondtam neki, hogy megittam. De aztán rögtön bevallottam a csalást, és sírtam, zokogtam . . . " Néhány nappal később ezt írta: „Kedvem lenne megölni Csertkovot, kipukkasztani elhízott testét, hogy megszabadítsam Lev Nyilcolajevics lelkét lcárhozatos befolyása alól." Másnap elhatározta, hogy ott­ hagyja a házat: „A lányom leköpdösött, a férjem el­ taszított magától, itthagyom hát az otthonomat, mert egy ilyen Csertlcov foglalta el benne a helyemet, és be se teszem a lábam, amíg csak el nem takarodik innen." Gyorsan megfogalmazott az újságok számára egy nyilatkozatot, és kocsin Tulába hajtatott, retiküljében revolverrel és egy üveg ópiummal. Az állomá­ son összetalálkozott a fiával, aki hazavitte. Tolsztoj megkérte Csertkovot, hogy függessze fel egy időre lá­ togatásait, de barátaik közvetítésével leveleztek egy­ mással: „Titokban szerelmi levelezést folytatsz Csertlcovval" — sikoltott Szonya. M inél idősebb lett, annál kevésbé uralkodott rögeszméin. Elveszítette minden kritikai érzékét, és bebeszélte magának, hogy „bűnös" kapcsolat fűzi Tolsztojt Csertkovhoz. Ifjúkori napló­ jának egyik fejezetét mutatta neki bizonyítékul, amelyben Tolsztoj azt írta: „Sohasem voltam szerel­ mes nőbe. De az már elég gyakran előfordult velem, hogy férfiba szerettem bele." Teljesen feldúlva, magán­ kívül elrohant és bezárkózott a szobájába. Környezete

573

előtt is elismételte a homoszexualitás vádját. Meg­ tudta, hogy a két barát időnként egy fenyvesben szo­ kott találkozni egymással. Titokban utánuk ment, meglesette őket parasztgyerekekkel. Feltúrta Tolsztoj papírjait, bizonyítékokat keresett homoszexualitására. Egy napon elhatározta, hogy összebékül Csertkovval. „De ha arra gondolok, hogy viszontlátnám az ábrázatát, L. N. arcán pedig felfedezném a viszontlátás örö­ mét, újra megrohanja lellcemet a szenvedés. Ilyenkor rám jön a sírás, felüvölt bennem a tiltakozás. A go­ nosz szellem lakozik Csertkovban." Augusztus 18-án Csertkov végleg jogot nyert rá, hogy a tulai kormányzóságban tartózkodjék: „Ez az én halálos ítéletem! Megölöm Csertkovot. Börtönbe csukatom. Vagy ő, vagy én!" Végigböngészte Tolsztoj minden művét, a homoszexualitás nyomait kutatta bennük. Augusztus 22-én mégis ezt jegyezte be nap­ lójába: „Születésem napja. 66 esztendős vagyok, és még mindig ugyanaz az erély, az egykori hirtelen lobbanó érzelmek és, mindenki véleménye szerint, ugyanaz a fiatalos megjelenés." Egyszer, amikor egyedül volt Jasznaja-Poljanában, bement férje dolgozószobájába, leakasztotta a falról Csertkov és Szasa fényképét, és a saját képeit akasz­ totta a helyükbe. Tolsztoj hazajött, és visszatette he­ lyükre a leszedett fényképeket. Szonya szeptember 26-án így ír erről a naplójában: „A z a tény, hogy L. N. visszatette a helyére (Cs. portréját), megint iszonyú kétségbeeséssel töltött e l . . . Levettem, apró darabokra szaggattam és az ámyékszékbe dobtam. L. N. termé­ szetesen megharagudott. .. Erre megint rettenetesen elkeseredtem, Csertkov miatti féltékenységem még hevesebben feltámadt bennem, és megint csak zokog-

574

tani, míg csak tökéletesen ki nem merültem, és meg nem fájdult a fejem. Arra gondoltam, hogy öngyilkos leszek/' El is sütött kétszer egy riasztópisztolyt, de Tol­ sztoj nem hallotta meg. Rábukkant az egyik füzetre, amelyben Tolsztoj külön naplót — „csak magamnak" — vezetett, és meg­ tudta belőle, hogy egy olyan végrendelet készült, amely kizárja őt az örökségből. Felháborodott levelet írt a férjének. Meg akarta lágyítani a szívét, zokogott, kezét csókolgatta, rá akarta venni, hogy változtassa meg utolsó akaratát, de minden hiábavaló volt. Biz­ tosra vette, hogy a férje, valahányszor kilovagol, Csertkovot látogatja meg, ezért október 16-án elbújt egy árokban, Csertkov háza közelében, amelyet távcsővel figyelt. De Tolsztoj nem jött. Erre visszatért JasznajaPoljanába. Az egyik inasuk talált rá: egy pádon ült, és didergett a hidegtől. Megint lcönyörgött Tolsztojnak, hogy ne találkozzék többé azzal az „undorító" Csertkovval. Tolsztoj megunta a zaklatást, elhatározta, hogy elmegy hazulról. Levelet hagyott hátra, de nem adta meg a címét. Szonya ezt írta naplójába: Október 28.: „L. N. váratlanul elszökött hazulról. Ö, borzalom! Flogy ne is keressük, azt írja levelében, örökre itthagyja békés öregkorának színterét. A lig fog­ tam bele az olvasásba, rettenetes kétségbeesés szállt meg, kirohantam, hogy beleöljem magam a közeli tó b a. . . " Tolsztoj reggel indult el kocsin orvosa, dr. Makoviczky Dusán társaságában, de előbb írt néhány sort a feleségének. Vonatra szálltak, az Optyina-kolostorba mentek. Tolsztoj arra gondolt, hogy izbát bérel magá­ nak Samargyinóban, egy másik kolostor közelében, de Szasa, akivel közölte a címét, utánament, beszá­

575

molt neki Szonya hisztériás rohamairól, és azt taná­ csolta, bujdosson még messzebbre. Megint vonatra szálltak hát, de most már Szasa is velük volt. A töb­ bit már ismerjük: miközben Tolsztoj az asztapovói állomásfőnök házában haldoklott, Szonya — aki az újságíróktól értesült férje tartózkodási helyéről — a ház körül bolyongott, de nem engedték be hozzá. Ki­ lenc esztendővel élte túl a férjét. Szasával csak 1919ben, kevéssel a halála előtt bélcült ki. Bizony, messze vagyunk attól az eszményi öreg pár­ tól, amely Róbert Burns képzeletében élt. Még az olyan házastársak számára is gyakran az egyensúly megbomlását hozza az öregség, akik előzőleg boldo­ gan és egyetértésben éltek. Ott pedig, ahol a házassá­ got csak időről időre felfüggesztett csatározások dúl­ ták fel, a kor még jobban elmérgesíti az ellentéteket. Juliette szökéséhez, Blanche-sal szemben tanúsított kemény szívű magatartásához hasonlóval sem fiatal­ ságában, sem érett asszony korában nem találkozunk. Szonya erőszakossága, paranoiás őrjöngése házasélete utolsó éveiben éri el a tetőfokát. Az effajta „eszkalá­ ció" magyarázata az, hogy az öregember megfosztottság-érzése követelődző, agresszív magatartásban jut ki­ fejezésre. Az a körülmény pedig, hogy már csak kevés ideje van hátra, követeléseinek fokozására ösztönzi: a kívánt szeretetet, bizalmat, mindenféle kielégülést azonnal kell megkapnia — most vagy soha. Ez a türel­ metlenség nem engedi, hogy bármilyen korlátozást eltűrjön. Csak akkor tudjuk tökéletesen megérteni az aggkori féltékenységet, ha totalitásában is megvizs­ gáltuk az öregember élményvilágát.

576