TARTALOM
KATONA CSABA–KEREKES DÓRA–KÖRMENDY LAJOS–LAKATOS ANDOR: Internet és levéltár ..................................................................................................... HORVÁTH J. ANDRÁS: Kutatók és kutatások Budapest Főváros Levéltárában 2003-ban ...................................................................................................... BREINICH GÁBOR: Az eszmétől a megvalósulásig: Budapest Főváros Levéltára új épülete .......................................................................................................... JELENÉSEK, BESZÁMOLÓK Jelentés a Levéltári Szakfelügyelet 2004. évi működéséről és ellenőrzési tapasztalatairól (LAKOS JÁNOS) ............................................................................... Beszámoló a Nemzeti Kulturális Örökség Minisztériuma Levéltári Kollégiuma 2004. évi működéséről (GECSÉNYI LAJOS) ..................................................... MÉRLEG A Madas Jószef Emlékkonferencia (2002. április 16–17.) válogatott előadásai. Szerk.: FONT MÁRTA–VARGHA DEZSŐ. Pécs, 2003. (Ism.: FEDELES TAMÁS) .. Szőlőhegyi szabályzatok és hegyközségi törvények a 17–19. századból. Szerk.: ÉGETŐ MELINDA. Bp., 2001. — Hegytörvények forrásközléseinek gyűjteménye (1470–1846) Szerk.: ÉGETŐ MELINDA. Bp. 2002. — Hegytörvények és szőlőtelepítő levelek Győr és Sopron vármegyékből (1551–1843) Szerk.: ÉGETŐ MELINDA. Bp. 2004. (Ism.: IVÁNYOSI-SZABÓ TIBOR) ......................... HÍREK Levéltári kiállítás az orosz–magyar diplomáciai kapcsolatok felvételének 70. évfordulóján (VALERIJ VIKTOROVICS PLATONOV) .............................................. A magyar–bolgár kapcsolatok kezdetei 1879 után c. kiállítás a Magyar Országos Levéltárban (LACZLAVIK GYÖRGY) ......................................................... Megalakult az Országos Közgyűjtemények Szövetsége (T. BERECZKI IBOLYA) ... Bírósági iratok a Bács-Kiskun Megyei Önkormányzat Levéltára kiállításán (PÉTERNÉ FEHÉR MÁRIA) .............................................................................. A Hadtörténelmi Levéltár új igazgatója: Bonhardt Attila (BÖŐR LÁSZLÓ)............ In memoriam Kanyar József (BŐSZE SÁNDOR) .................................................... In memoriam Szita László (VONYÓ JÓZSEF) .......................................................
3 25 41
57 65
66
68
72 75 78 80 84 85 90
1
E SZÁMUNK MUNKATÁRSAI BERECZKI IBOLYA, T., főigazgató-helyettes, Szabadtéri Néprajzi Múzeum, Szentendre BÖŐR LÁSZLÓ, fióklevéltár-igazgató, Pest Megyei Levéltár Nagykőrösi Osztálya, Nagykőrös BŐSZE SÁNDOR, igazgató, Somogy Megyei Levéltár, Kaposvár BREINICH GÁBOR, főigazgató-helyettes, Budapest Főváros Levéltára, Bp. FEDELES TAMÁS, tudományos segédmunkatárs, Pécsi Tudományegyetem BtK, Pécs GECSÉNYI LAJOS, főigazgató, Magyar Országos Levéltár, Bp. HORVÁTH J. ANDRÁS, főigazgató-helyettes, Budapest Főváros Levéltára, Bp. IVÁNYOSI-SZABÓ TIBOR, ny. igazgató, Bács-Kiskun Megyei Önkormányzat Levéltára, Kecskemét KATONA CSABA, levéltáros, Magyar Országos Levéltár, Bp. KEREKES DÓRA, főosztályvezető-helyettes, Magyar Országos Levéltár, Bp. KÖRMENDY LAJOS, főlevéltáros, Magyar Országos Levéltár, Bp. LACZLAVIK GYÖRGY, levéltáros, Magyar Országos Levéltár, Bp. LAKATOS ANDOR, igazgató, Kalocsai Érseki Levéltár, Kalocsa LAKOS JÁNOS, főlevéltáros, c. főigazgató, vezető szakfelügyelő, Magyar Országos Levéltár, Bp. PÉTERNÉ FEHÉR MÁRIA, levéltáros, Bács-Kiskun Megye Önkormányzat Levéltára, Kecs kemét PLATONOV, VALERIJ VIKTOROVICS, igazgató, Orosz Kulturális Központ, Bp. VONYÓ JÓZSEF, egyetemi docens, Pécsi Tudományegyetem BtK, Pécs
2
KATONA CSABA–KÖRMENDY LAJOS–KEREKES DÓRA–LAKATOS ANDOR
INTERNET ÉS LEVÉLTÁR 1. Bevezetés Az internet hatása a levéltárakra, illetve szerepe a levéltári intézményekben sokkal több mint egy technikai vagy akár csak egy szakmai kérdés. Ha kérdéskört alaposan elemezzük, akkor rájövünk, hogy egy nagyon bonyolult társadalmi jelenséggel állunk szemben, melynek hátterében a levéltárak társadalmi szerepének és megítélésnek gyökeres változása áll. Ennek egyszerre oka és következménye a levéltári internethasználat, azaz olyan dialektikus viszonyról van szó, ahol az eszközként használt internet visszahat a használóra, esetünkben a levéltárra. Hogy megértsük az egész folyamatot, illetve a levéltári funkció- vagy szerepváltást, vissza kell tekintenünk a múltba — az első pillanatban talán úgy tűnhet, túl messzire, de a fejlődés logikája és íve csak így érthető meg.
2. A levéltárak társadalmi szerepének változása az elmúlt évtizedekben A történelem során a levéltárak1 társadalmi funkciói folyamatosan változtak. Az alapfunkciók, a jogbiztosítói, a történelmi forrásbázis, a közigazgatási és a kultúraterjesztői, állandóan jelen voltak, egymás mellett éltek,2 viszont a súlypont állandóan változott, hol az egyik, hol a másik funkció került előtérbe egy adott történelmi korszakban. A 19. sz. utolsó harmadáig a levéltárakban egyértelműen a jogbiztosító szerep volt a meghatározó. Nem véletlen, hogy ebben az időben a levéltárnokok — beleértve a Magyar Országos Levéltár első vezetőjét, Pauler Gyulát is —többnyire jogászok voltak.3 A modern történettudomány megszületése és elismertsége után (nálunk ez a kiegyezés utáni évtizedekben történt), amikor a professzionalista kutatók egyre nagyobb számban használták forrásul a levéltárakat, viszont fokozatosan előtérbe került a történeti forrásbázis funkció, majd a 20. sz. első harmadában túlsúlyba is került, ekkor váltak a levéltári intézmények történetírói műhelyekké. Ugyanakkor hazánkban a történeti körülmények változása, sőt kényszere a ’30-as években hirtelen megnövelte a genealógiai kutatások számát, amelyek főleg nemességkutatásokat, illetve később származásigazolásokat (a zsidótörvények miatt) jelentettek.4 Ezek a kutatások inkább a levéltárak közigazgatá1
2
3 4
Levéltár alatt a már adminisztratív használati értékkel nem, vagy csekély mértékben bíró iratokat, illetve az ezeket kezelő intézményeket értjük, tehát az irattárak nem tartoznak ide. (Igaz, a levéltár és az irattár általában csak a 19. sz. végén vált el egymástól, illetve magánlevéltáraknál még ma is előfordul a két szerepkör együttélése.) Amikor a levéltárak jelenkori szerepéről beszélünk, akkor a közlevéltárakat és a nyilvános magánlevéltárakat tartjuk szem előtt. Ez alól csak a kultúraterjesztői szerep kivétel, mert ez csak kb. ötven éve jelent meg markánsan a levéltárak életében. EMBER GYŐZŐ: Az Országos Levéltár száz éve 18741974. Levéltári Közlemények, 46. (1975.). 29. EMBER GY.: i. m. 31–33.
3
si mint történeti forrásbázis szerepkörébe tartoztak, mert egyrészt a kutatásokat többnyire maguk a levéltárosok végezték (l. pl. a Magyar Országos Levéltárban működő ún. Nemességkutató irodát), másrészt a nemességükre adatokat kérőket nem a történelmi tudásvágy hajtotta, hanem a társadalmi előnyszerzés motiválta, nem beszélve a származásigazolásokról, amelyeket hivatalos célra használtak.5 A második világháború alatt és után minden megváltozott. A jogbiztonság megroppant, az iratok jogi bizonyító ereje gyakran semmivé lett egyik napról a másikra (kisajátítások, elkobzások, államosítások stb.), tehát a levéltárak jogbiztosító funkciója háttérbe szorult, viszont a közigazgatási szerepük jelentősen megerősödött: a magyar állami levéltárak az ’50-es évek elejétől kezdődően végeznek ún. területi munkát, azaz ellenőrzik a hatáskörükbe tartozó szervek irattárait. Ekkor jelent meg — legalábbis Magyarországon — a levéltárak kultúraterjesztő szerepe, ami ekkor főleg kiállítások rendezésében és iskolai dokumentumgyűjtemények összeállításában, illetve levéltár-látogatások szervezésében merült ki. A ’60-as években a közlevéltárak sajátos identitászavarba kerültek, mert az uralkodó hatalom egyik alapfunkciót sem engedte kellően érvényesülni, még a forrásbázis szerepet sem, hiszen ideológiai szempontok szerint engedélyezte, tűrte vagy tiltotta a kutatásokat, még a középkoriakat is, nem beszélve a 20. sz-iakról, amelyek forrásaihoz csak a kiválasztottak jutottak hozzá. A levéltárosok viszont társadalmilag „hasznossá” kívánták tenni magukat, pontosabban a politikai döntéshozóknak így akarták „eladni” magukat, ezért megpróbálták előtérbe állítani a levéltárak kultúraterjesztő funkcióját.6 Ezért került bele a LÜSZ-be,7 a levéltárak szakmai munkáját részletesen szabályozó jogszabályba hangsúlyosan a Közművelődés c. fejezet és ettől kezdve váltak kötelező feladattá a levéltári tervekben az ismeretterjesztő előadások, iskolások kalauzolása stb. Az „eladás” nem sikerült, mert a hatalom nem értékelte igazán a „szolgáltatást”, a társadalom (a célközönség) pedig közömbös volt, nem volt olyan igény történelmi témákra, mint amilyen érdeklődés pl. ma már lenne, ennek részletezése azonban nem ennek a tanulmánynak a feladata. A ’70-es években Magyarországon egy új társadalmi jelenség kezdődött (és tart mind a mai napig): egyre többen kezdtek érdeklődni a családjuk története iránt, és egyre többen jelentek meg közülük a levéltárakban. Ez a családkutatási hullám azonban teljesen más eredetű és jellegű volt, mint a két háború közti előkép. Ha társadalmi szempontból összehasonlítjuk a két jelenséget, akkor érdekes következtetésekre juthatunk: 1.
5 6
7 8
4
A két háború között a kutatásokat főleg a társadalmi berendezkedés feudális jellege gerjesztette (nemességkutatások) vagy maga a politika (származásigazolások). A század végén viszont abszolút spontán mozgalom született, amit a politika a rendszerváltás előtt legfeljebb tűrt, és eredője egy társadalmi identitáskeresés.8 Az igazolások állások betöltéséhez, tanulmányok folytatásához vagy hivatás gyakorlásához kellettek. Bár mindez rosszul hangzik, de véleményünk szerint nincs ebben semmi kivetnivaló: a társadalmi elismertségért, az anyagi és pénzügyi forrásokért a különböző közösségek, így a levéltárosok is állandóan vetélkednek, ma sincs ez másképp, a fő forráselosztók pedig mindig a hatalmon lévők. Az adott történelmi körülmények között a magyar levéltárosi közösség, pontosabban akkori vezetői a kultúraterjesztésben látták a kitörési pontot, és ez még a gyakran túl szigorú utókor erkölcsi mércéjével mérve is elfogadható. Levéltárak Ügyviteli Szabályzata (= LÜSZ) 130/1971 (M. K. 10) MM. A modern társadalmakban a korábban jól működő közösségek, mint pl. a család, felbomlottak, a gyökerüket vesztett egyének pedig megpróbálnak (virtuális) kapcsolatot létesíteni az elveszett közösséggel — pl. családku-
2.
3.
A két háború között nemességkutatással ellentétben az újabb genealógiai kutatások az ősök korabeli társadalmi státuszától függetlenek és — a többnyire vizsgált 18– 19. századi magyar társadalom rétegződésének megfelelően — zömmel paraszti ősök felderítésére irányulnak. A kutatásokat nem társadalmi előnyök vagy presztízs megszerzése motiválja. A századvégi kutatásokat — ellentétben a két háború közöttiekkel —, nagyrészt maguk az érdekeltek végezték–végzik, akik a társadalom szinte minden rétegéből verbuválódó, többségében laikus kutatók.
Az összehasonlításból azt a fontos következtetést vonhatjuk le, hogy az új keletű genealógiai kutatásoknak nagyon erős demokratikus vonásai voltak/vannak — azok minden előnyével és hátrányával együtt —, figyelembe véve a spontaneitást, a motiváltságot, a kutatás tárgyát vagy a kutatók társadalmi rétegződését. Tulajdonképpen ezzel nyílt az első rés a levéltárak zárt világán, ekkor jelent meg a „tömeg” a levéltárakban, amelyek — általában vonakodva — kezdték feladni a kevés tudományos kutató számára rezervált szerepüket. Más szavakkal: a levéltárak elkezdtek popularizálódni. Az új keletű genealógiai kutatások ugyan a levéltár forrásbázis funkcióját erősítették, de más kontextusban, mert ezúttal egy nagyszámú, laikus közönség kezdte kiaknázni a levéltári adatokat. A ’80-as években fontos változások zajlottak le a nyugat-európai demokráciafelfogásban. Az Európai Unió (illetve akkor még Európai Gazdasági Közösség) politikai, igazgatási, törvényhozói és igazságszolgáltatási szerveinek kiépülésével párhuzamosan jelentősen megváltozott az állampolgárok jogaival, valamint a közintézmények átláthatóságával és ellenőrizhetőségével kapcsolatos felfogás.9 Ez a változás többek között azt eredményezte, hogy az irattári és levéltári iratokhoz való hozzáférést (azaz kutatást, betekintést az iratokba) — mivel ezzel lehet a legjobban biztosítani az állampolgárok jogainak gyakorlását és a közintézmények ellenőrizhetőségét — alapvető demokratikus kritériumként határozták meg. A ’90-es években sorra tartották e tárgyban az európai rendezvényeket, születtek az ilyen javaslatok és határozatok.10 A demokratikus változások után az uniós tagságra aspiráló közép-kelet-európai országok alkalmazkodtak a követelményekhez, és az újonnan hozott levéltári törvényekben jelentősen szűkítették a titkos, zárolt iratok körét, egyértelműen szabályozták és liberalizálták a hozzáférést. Az átláthatóságot a közlevéltárak magukra nézve is kötelezőnek ismerték el nyugaton és keleten egyaránt, ekkor terjedt el pl. (angolszász mintára) az éves jelentések publikálása és széleskörű terjesztése. Az iratok jogi bizonyító ereje, és ennek következtében a levéltárak jogbiztosító szerepe a demokrácia útjára lépett közép-kelet-európai országokban drámai módon meg-
9 10
tatás útján. A témáról l. bővebben: KÖRMENDY LAJOS: Mentalitás és identitás, levéltárak és társadalom — Közép-Európai példák. Levéltári Szemle (= LSz), 53. (2003) 3. sz. 11. Főleg az újonnan csatlakozott skandináv országok hatására, l. pl. az ombudsman intézményt. L. p.: Council of Europe OJ C 314., 512., 1991 és az OJ C 235., 238., 1994. A tárgyban hosszú évek előkészítő munkájának eredményeként született meg az Európai Tanács 717/71c/13 July 2000 sz. ajánlása Draft Recommandation No. R (2000) of the Committee of Ministers to Member States on a European Policy on Access to Archives címen.
5
erősödött, tulajdonképpen visszanyerte a diktatúrák előtti helyzetét.11 Az önkényuralmi rendszerek alatt történt kisajátítások, államosítások következtében érvénytelenné vált dokumentumok milliói (szerződések, tulajdonlapok stb.) nyerték vissza jogi bizonyító erejüket, amit a kárpótlások során az állampolgárok fel is használtak. A deportálásokkal, meghurcolásokkal, politikai elítélésekkel kapcsolatos iratok szintén bizonyítékká váltak. Mindez a levéltárak életében úgy jelentkezett, hogy rövid időn belül több tízezer állampolgár — többségük életében először — kereste meg őket vagy levélben, vagy személyesen, hogy ügyéhez levéltári iratot találjon. Ezeknek az embereknek valószínűleg egy sztereotip képük volt a levéltári munkáról (régi, poros iratokban búvárkodó levéltárosok), ami pozitív irányban módosult. Hogy véleményük mennyire változtatta meg az általános társadalmi vélekedést, az nem tudható és nem mérhető, de bizonyosan hozzájárult a levéltárakról alkotott általános társadalmi kép megváltozásához, a levéltárosok presztízsének növekedéséhez.12 Végül, de nem utolsósorban beszélnünk kell a ’80-as és ’90-es években világszerte lezajlott információs–kommunikációs forradalomról, illetve az ennek nyomán létrejött információs társadalomról. Az informatika robbanásszerű fejlődése és elterjedése a ’80as évek elején kezdődött, amikor tömegesen jelentek meg a személyi számítógépek. Az addig csak kevés kiválasztott számára hozzáférhető eszköz pár év alatt milliók munkaeszközévé, használati tárgyává vált. A levéltárakban a PC-kkel beköszöntött a szeparált kis állományépítések kora. A fejlett társadalmakban az évtized végére az informatika a mindennapi kultúra részévé vált. A következő cezúra a ’90-es évek közepére datálható, amikor az internet terjedt el hasonló gyorsasággal. Ekkortól lehetőség nyílt arra, hogy az elkülönített kis adatállományokat nagy rendszerbe integráljuk, és ezzel az értéküket megsokszorozzuk. Sőt, több levéltárban elindult egy retrospektív feldolgozási munka, azaz régi kiadványok, segédletek, katalógusok adatait táplálták be újonnan kialakított rendszerekbe; ennek a trendnek a legjobb példája az Encoded Archival Description, ami új szabvánnyá vált, és amit kimondottan ilyen feladatokra fejlesztettek ki.13 Az információs–kommunikációs forradalomnak a témánk szempontjából legfontosabb következménye az volt, hogy a 21. sz. elejére kialakult egy olyan általános magatartás és felfogás, amit a levéltárak sem hagyhatnak figyelmen kívül. Az új kor új embere már megköveteli az adatokhoz való rendkívül gyors hozzáférést, türelmetlen, nem nagyon hajlandó a levéltárakban megszokott aprólékos kutatómunkára vagy legalábbis a hosszadalmas, többlépcsős iratazonosításra. Mivel manapság már hihetetlenül sok információ van a világhálón, egyre többen már csak erre hagyatkoznak, más szóval, ami nem jelenik meg a levéltári honlapokon, azt nem létezőnek tekintik. Az információs társadalom a levéltáraktól is (adat)szolgáltatást vár. A klasszikus levéltári feladatok, mint pl. fondok kialakítása, őrzése, rendezése, leírása nem számít olyan szolgáltatásnak, amit ez a társadalom értékel.14 11 12
13 14
6
Már amennyire az illető ország demokratikus volt a fasiszta/kommunista diktatúra előtti időkben. Ennek legjobb bizonyítéka az utóbbi 12 évben történt levéltár-építési hullám. Új épületet kapott a Bács-Kiskun Megyei Önkormányzati Levéltár, a Magyar Országos Levéltár, a Pest Megyei Levéltár, a Vas Megyei Levéltár és Budapest Főváros Levéltára, valamint most épül a Veszprém Megyei Levéltár új épülete. EAD. L.: http:/www.loc.gov/ead/ WEBER, HARTMUT: Use the Key and Play a Part. Archives in International Context. Sbornik prispevku z mezinárodni konference 29. zári 1. víjna 2004. 146.)
Összefoglalva: azok a társadalmi változások, illetve új igények, melyek az elmúlt évtizedekben új kihívásokat jelentettek a levéltárak számára a következők voltak: demokratizálás, popularizálódás, átláthatóság, ellenőrizhetőség, nyitottság. Amint láttuk, a korábban felsorolt levéltári alapfunkciók (jogbiztosítói, történelmi forrásbázis, közigazgatási és kultúraterjesztői) mind működtek az elmúlt évtizedekben, egyesek egy időre előtérbe kerültek, mások átalakultak (pl. a családtörténeti hullámmal a történeti forrásbázis funkció, illetve manapság — legalábbis a nyugati levéltárakban, amint azt a későbbiekben látni fogjuk — a kultúraterjesztői), sőt Közép-Kelet-Európában a demokratikus változások nyomán egyszerre erősödött több funkció is. Az élenjáró nyugati országokban a levéltárak különböző módon próbáltak megfelelni a kihívásoknak. Átszervezték a kutatószolgálatot, esetenként elkülönítették a családkutatásokhoz használt forrásokat és külön genealógiai centrumot létesítettek, ahol csak ilyen kutatásokat lehet végezni. Szintén a laikus kutatók részére különböző tájékoztató anyagokat, rövid brosúrákat, oktató videókat készítettek, sőt tanfolyamokat hirdettek. A divatos történeti kérdésekkel kapcsolatosan népszerűsítő forráskiadványokat jelentettek meg nyomtatásban vagy CD-n (időnként meglepően jó üzletet csinálva). Hasonló elgondolással kiállításokat állítottak össze, és megfelelően reklámozták is azokat. Rohamléptekkel építettek adatbázisokat, dolgozták fel a már meglévő segédletekben lévő adataikat, digitalizáltak és az egészet egységes elektronikai rendszerbe foglalták.15 Mondhatjuk azt kritikusan, hogy ezek a levéltárak engedtek a popularista nyomásnak, sőt maguk is beszálltak a versenybe, és gerjesztik is a populáris igényt. Ez valóban így van, de két dolgot kell szem előtt tartanunk. Egyrészt ezt is lehet színvonalasan csinálni, másrészt — amint azt a későbbiekben meglátjuk — az ilyen tekintetben élenjáró nagy levéltárak (pl. a holland vagy az angolszász nemzeti levéltárak) más vonatkozásban is kiemelkedőt alkotnak, elmondható hogy szakmai kulcsterületeken (elektronikus iratok, informatikai rendszerek, digitalizálás) szintén ők jelentik az etalont. Társadalmi szempontból nézve a tevékenységüket egyszerűen arról van szó, hogy ezek a levéltárak jól alkalmazkodtak a megváltozott körülményekhez, ezért jó a társadalmi ismertségük és elfogadottságuk, ezt viszont megfelelően kamatoztatni tudják az érdekeik érvényesítésénél. (Ezzel szorosan összefügg, hogy éppen ezek a levéltárak financiális szempontból is nagyon gazdagok.)16 A jól alkalmazkodó levéltárak eszköztára tehát nagyon sokrétű, a legfontosabbról, az internetről azonban még nem ejtettünk szót, pedig ez kínálja a legtöbb lehetőséget. De mielőtt erre rátérnénk, nézzük meg, hogy mi az internet és hogyan működik.
3. Az internet története, működése és jelentősége
15
16
Mindezek részletes kifejtését l.: CSEH GERGŐ BENDEGÚZ–KÖRMENDY LAJOS–NÉMETH ISTVÁN,–RÁDI PÉTER–REISZ T. CSABA–SZŐKE ZOLTÁN: A levéltárak helye az információs társadalomban, a levéltári anyag informatikai feldolgozása. LSz, 51. (2001) 1. sz. 11–15. Tévedés azt hinni, hogy egy gazdag ország nemzeti levéltára automatikusan szintén gazdag és kiemelkedő szakmai munkát végez, erre sok ellenpélda van, pl. a japán vagy a francia nemzeti levéltárak.
7
Az internet története az 1960-as évekig nyúlik vissza, és mint oly sok egyéb „találmány” ez is katonai indíttatású volt. 1969-ben az Amerikai Egyesült Államok Hadügyminisztériuma kísérleti jelleggel létrehozott egy csomagkapcsolt hálózatot, amelynek az ARPANET (Advanced Research Projects Agency Network) nevet adta. Ebből a hálózatból MILNET (Military Network) néven 1983-ban leválasztották a hadászati célokat szolgáló részt. Ezt követően — az immár polgári hálózathoz — további hálózatok csatlakoztak (MInet, SATnet, WIDEBAND, NFSnet, BITnet, USEnet stb.). Így alakult ki az a háló, amelyet ma internetként ismerünk. Magát a szót 1974-ben alkalmazták először egy tanulmányban. Az internet szolgáltatásai nem csupán a számítástechnikai és a tudományos világot, de a ma társadalmát is erősen átalakították. Az internet olyan folyamatokat indított meg, amelyeket a 17. századi ipari forradalomhoz hasonlíthatunk. A hálózat az emberek mindennapi életének szerves részévé vált. Az, aki az internetet használja, szabadon jut hozzá hírekhez, információkhoz, ráadásul több, egymástól független forrásból teheti mindezt. Amikor az internetet használjuk, akkor érdemes figyelembe vennünk, hogy nem számítógépek kommunikálnak számítógépekkel, hanem az adott gépen futó szoftver(ek) egy adott, másik gépen futó szoftver(ekk)el. Amikor használjuk az internetet, akkor valójában egyszerre két programot veszünk igénybe: a kliens és a szerver programot. A kliens program a személyi számítógépünkön fut, ez jelenik meg a képernyőn, ebbe visszük be a billentyűzet, illetve az egér segítségével a kért adatokat, és ez keresi meg az igényelt információkat a szerveren. A szerver program viszont abban a számítógépes rendszerben fut, amelyben keresünk, azaz amelyik a szolgáltatást biztosítja. Ez várja a felhasználó igényeit, biztosítja a kliens program számára a kért információkat. A felhasználónak csak a kliens programmal kell dolgoznia, a szerver program számára „láthatatlan”. Az internet nagyszerűsége abban rejlik, hogy nincsen központja, nincsen ún. „központi gép”. Minden gép, amely kapcsolódik a hálózathoz egyszerre lehet fő-, valamint alállomás is. Ha tömören akarjuk megfogalmazni, akkor az internet egy olyan, telefonvonalakból és számítógépekből álló rendszer, amelynek bármelyik pontja képes kapcsolatot teremteni bármelyik másik pontjával. Eredetileg ugyan katonai, majd szakmai célokra jött létre, de hamarosan az általános kommunikáció, az információtovábbítás, a média, valamint az emberi kapcsolatteremtés és -tartás egyik legfőbb eszköze lett. Az internet használatában a szabályozást az ún. internet protokollok jelentik. Protokollnak nevezzük azt, a sok esetben szabványban rögzített eljárást, amely az adatátvitelt szabályozza. A hálózati protokollok feladata, hogy a számítógépek között (pl. fizikai eszközök, hálózati kártya, modem stb. segítségével) az adatokat elküldje, illetve az adatok átvitelét ellenőrizze. A homogén (kis méretű) hálózatok egyik jellemző protokollja az IPX/SPX (pl. a MOL-ban is használt Novell hálózat esetében), a heterogén (nagy méretű) hálózatokat az Internet Protokoll, valamint a TCP,17 amelyeket együttesen TCP/IP-nek nevezünk, jellemzi. A TCP/IP tehát az internet jellemző hálózati protokollja, amelyen belül egy számítógépet az IP-címe alapján azonosítani lehet. Mivel az IP-cím számsorokat jelent, amelyekkel a gép könnyen elboldogul, de az ember nehezen 17
8
Transmission Controll Protocol. Korábban a UNIX, ma több hálózat, illetve az internet hálózatkezelő protokollja.
jegyzi meg, 1984-ben bevezették a domainnév18 rendszert, ami könnyebbé tette a hostok,19 a valamilyen szolgáltatást nyújtó, hálózatba kapcsolt számítógépek címzését. Az internetben rejlő lehetőséget elsőként a kutató- és oktatási intézetek ismerték fel. A hálózat használatát előbb az e-mail, majd a „hírcsoportok” forradalmasították. A mind sokoldalúbb információkereső és -továbbító eszközök terjedése oda vezetett, hogy 1992-ben létrejött a www (World Wide Web), ami lehetővé tette, hogy bárki (aki egyébként nem ért a számítógépekhez) „szörfözhessen” az interneten. Mivel az újítás gyorsan terjedt és kezelése igen egyszerű volt, nagyon hamar átalakult nonprofit hálózatból üzleti ágazattá.
4. Informatikai biztonság Amikor az internetet használjuk, előfordulhat, hogy akaratunk ellenére és tudtunkon kívül betörnek a számítógépünkre. Egyrészt sok gépen található olyan, pl. fájlcserélő szoftver, vagy e-mail-en, WEB oldal megtekintésével, vagy más módon, kifejezetten rosszindulattal bejuttatott ún. trójai program, amely lehetővé teszi, hogy készítője vagy ismerője a hálózaton keresztül átvegye a gép felett az irányítást, vagy „csupán” tudtunkon kívül adatokat (személyes adatokat, jelszavakat, fontos dokumentumokat stb.) csempésszen ki róla, adatokat töröljön vagy módosítson, vagy akár lehetetlenné tegye a számítógép további működését. A legismertebb ilyen trójai programok a BackOrifice, SubSeven. és a Netbus. A tűzfal programok jellemző funkciói, hogy az ilyen támadásokat védik ki: egyrészt a kommunikációra nem használt hálózati portokat elrejtik (stealth, azaz lopakodó üzemmód), illetve magunk szabályozhatjuk, hogy a hálózaton milyen programok, mely protokollokon és portokon, milyen irányban (feltöltés/letöltés) kommunikálhatnak. A hálózatra kapcsolódó számítógépek megfelelő (de sohasem teljes) védelme egy tűzfal program (pl. ZoneAlarm, AtGuard, Norton Internet Security, McAfee Firewall stb.) és egy rendszeresen frissített, a trójai programok azonosítására és semlegesítésére képes vírusirtó program (Norton Antivirus, InoculateIT stb.) használatával elérhető. Az informatikai biztonság fogalma valójában gyűjtőfogalom, amelybe az adatvédelmet, az adatbiztonságot, az információbiztonságot, az információvédelmet stb. mint fogalmakat mind beleértjük. Informatikai biztonság alatt röviden szólva a védelmet, az adatok védelmét értjük. Általában azonban nem közvetlenül az adat, hanem az azt körülvevő rendszerelemek (így pl. a hardver, a szoftver elemek, a környezeti infrastruktúra) védelmét értjük e fogalom alatt. A biztonság nem más, mint a támadások elleni védelem, ami azonban nem csak az adatok bizalmasságát, sértetlenségét és hitelességét védi, hanem egyet jelent a rendszer megbízható működésével, ezen keresztül pedig az 18
19
Domain Name. Egy helyet azonosító egyedi név. Mindig két vagy több részből áll, amelyeket pont választ el egymástól. Hálózati kapcsolatban a cím tulajdonosát hierarchikus formátumban azonosító címe. Segítségével adhatók és különböztethetők meg cégek, intézmények, szervezetek és magánemberek internet címei. Olyan számítógép egy hálózatban, amely a hálózat többi számítógépe számára is hozzáférhető szolgáltatásokat nyújt. Elég gyakori, hogy egy gépet több szolgáltatás nyújtására használnak.
9
adatok rendelkezésre állásával és a funkcionális követelményeknek megfelelő felhasználásukkal. Az adatot körülvevő rendszerelemek a következők: 0 1 2 3 4 5 6
az informatikai rendszer fizikai környezete, valamint infrastruktúrája a hardver rendszer a szoftver rendszer a kommunikációs, hálózati elemek az adathordozók a dokumentumok, illetve a dokumentáció, és a személyi környezet (külső és belső egyaránt).
Mivel ezekre, a fent felsorolt rendszerelemekre különféle fenyegetések hatnak (amelyek a rendszerelemek meghatározott láncolatán keresztül veszélyeztetik az adatokat), a védelmi funkcióknak is közvetlenül ezekhez a rendszerelemekhez kell kapcsolódniuk. A cél az, hogy az összes rendszerelemet a kockázattal arányosan kiépített védelemmel lássuk el úgy, hogy közben figyelmet fordítunk a különböző védelmi intézkedések sokszor egymást erősítő hatását. Amennyiben ebben a szellemben próbáljuk meg rendszereink védelmét megszervezni, akkor az adott valószínűségű támadások bekövetkezése mellett a káresemények bekövetkezésének valószínűségét a lehető legalacsonyabbra szorítottuk, de a valószínűség soha nem lesz egyenlő nullával. Az informatikai biztonság két alapterületet foglal magába: 0
1
információvédelem (ennek célja, hogy az adatok által hordozott információk sértetlenségét, hitelességét megőrizze; az adatok bizalmasságának elveszítését megakadályozza) megbízható működés (ez az adatok rendelkezésre állását, valamint a hozzájuk kapcsolódó rendszerek funkcionalitását biztosítja).
Az informatikai biztonság fogalmát tehát végeredményben úgy határozhatjuk meg, hogy az abban az esetben megfelelő, ha a rendszer védelme zárt, teljes körű, folyamatos és a kockázatokkal arányos. Teljes körű a védelem akkor, ha az ezzel kapcsolatos intézkedések a rendszer összes elemére kiterjednek. Zárt a védelem akkor, ha az összes lehetséges fenyegetést figyelembe vesszük, és ezek ellen próbálunk védekezni. Folyamatos a védelem akkor, ha az időben változó körülmények, illetve viszonyok ellenére is megszakítás nélkül megvalósul. A kockázatokkal arányos a védelem akkor, ha egy megfelelően nagy időszakot alapul véve a védelem költségei arányosak a lehetséges kárértékkel. (A védelem hatékonysága nem nő egyenes arányosan az arra fordított öszszegek nagyságával. A hatékonyságot alapvetően befolyásolja a ráfordítás módja is.) Azt az értéket, amit az intézmény az informatikai biztonságra fordít, valamint azt a határt, ameddig érdemes biztonságossá tenni az adott rendszert, minden esetben egyedileg, az intézményhez mérten szükséges meghatározni. A védelmi intézkedéseket tárgyalva végül le kell szögezni, hogy azoknak ki kell terjedniük a fizikai, a logikai és az adminisztratív területre is.
10
5. Keresés az interneten Mivel az interneten ma már hihetetlen mennyiségű adatot tárolunk, szükséges, hogy olyan keresők álljanak az érdeklődők/böngészők rendelkezésére, amelyek lehetővé teszik, hogy valamilyen módon el tudjanak igazodni ebben az adatfolyamban. A WEB-en tárolt dokumentumok nagyobb része szöveg formátumú (sima szöveg [plain text] vagy megjelenítési és WEB kapcsolati utasításokkal ellátott, speciális formátumú szöveg [hypertext]). Ezek mellett természetesen kép, videó, hang és más formátumú anyagok is fellelhetők a világhálón. A keresés azonban elsősorban a szöveg formátumú dokumentumokban lehetséges, bár léteznek már — többé-kevésbé jól működő — rendszerek a képek és hanganyagok keresésére is. A szöveges állományok közül is a standard HTML20 és a text formátumban a WEB-en tárolt anyagokban lehet keresni. Ezen felül léteznek olyan, speciális adatok is, amelyek — bár nem WEB dokumentumok, de — WEB keresőkön keresztül érhetők el (pl. telefonszámok, e-mail címek). Jelenleg a WEB-en alapvetően keresőkkel vagy katalógusok segítségével kereshetünk. A katalógusok (nevezik őket WEBliográfiáknak is) a könyvtári katalógusokhoz hasonló elven működnek, és kísérletet tesznek arra, hogy a WEB-en lévő anyagokat katalogizálják. A legismertebb rendszerek egyike a Yahoo!. A keresés itt elsősorban böngészést jelent. A katalógus-rendszerek legnagyobb problémája, hogy a katalogizálást magát csak emberi erővel, manuálisan lehet végrehajtani. Így ezek a rendszerek nem vállalkoznak (nem vállalkozhatnak) a teljes WEB katalogizálására. A rendszer előnye ugyanakkor, hogy lehetőséget nyújtanak a tartalom szerinti szűrésre. Magyarországon ehhez a rendszerhez a Magyar Elektronikus Könyvtár (MEK) áll a legközelebb. A keresők (a katalógusokkal ellentétben) a teljes WEB módszeres és rendszeres átvizsgálására, átfésülésére alkalmasak. Ezek keresztül kaphatjuk a legteljesebb képet a WEB-en tárolt dokumentumokról. A keresőkben tartalom szerinti (index) adatbázis készül el, automatikusan. Ez a végiglátogatott helyek dokumentumait tartalmazza kivonatos formában (indexelve). A felhasználó beírja az általa keresett szót, szavakat, a kereső pedig ebben az indexelt adatbázisban keres, és ez alapján jeleníti meg a találatokat. (dokumentum címe és rövid kivonat) A két legismertebb magyar kereső: www.altavizsla.hu és a www.heureka.hu. Léteznek még az ún. meta-keresők is. Ezek több kereső rendszert egyszerre használnak és az ezekből nyert eredményeket kombinálják egymással, így jön létre találati listájuk. Arra, hogy hogyan keressünk a WEB-en, nincsen „bevált módszer”. Mindenki másképpen keres, saját logikája szerint. Sőt, előfordul az is, hogy ugyanaz az illető ugyanazt a témát két alkalommal más szemszögből közelíti meg. Nem mindenki találja meg ugyanazt a dokumentumot, és nem ritka, hogy ugyanaz a felhasználó kétszer egymás után nem találja meg ugyanazt a dokumentumot. Mégis vannak olyan lépések, amelyeket érdemes egy-egy keresésnél figyelembe venni, esetleg követni. 20
Hypertext Markup Language. Hypertext leíró nyelv
11
1. 2.
Meg kell fogalmazni, mit keresünk (kategória leírása, kulcsszavak kiválasztása). Általános keresőbe beírjuk a kulcsszót/kulcsszavakat (érdemes olyan keresőt alkalmazni, amely képes arra, hogy az eltalált kulcsszavak arányát százalékosan felállítsa). Katalógusban is megnézzük a dokumentumot (ha a keresett dokumentumunk jól katalogizálható, akkor egy általános célú katalógus rendszerben meg fogjuk találni). Amennyiben a 2. és a 3. lépés nem vezetett a nekünk megfelelő eredményre, akkor vissza kell térni az általános keresőhöz, és meg kell próbálni pontosabb kulcsszavakat alkalmazni a kereséshez. Esetleg olyan helyhez kapcsolódni, amely lehetővé teszi az összetett keresést (Boolean keresés).
3.
4.
Egy-egy keresési mód értékét meghatározza a sebesség, amely idő alatt a számunkra fontos információhoz eljuthatunk; az index adatbázis mérete és frissessége; a keresési módszerek (egy, több, kombinált) és az eredmények megtalálásának a módja. Ezen felül fontos még figyelembe venni, hogy hány nyelven lehet egy-egy keresőben keresni, meg tudja-e különböztetni a kis és a nagy kezdőbetűket, képes-e arra, hogy a szótöveket meglelje, a ragokat levágja vagy éppen a szótőhöz illessze, esetleg használ-e szinonimaszótárt. Az internet ma már olyan óriási információs anyagot tesz elérhetővé, hogy használata a tájékozódás, illetve lassan a kutatások során is nélkülözhetetlen, ezért is érdemes figyelmet fordítani a keresők használatának megismerésére és megfelelő elsajátítására.
6. A honlap A honlap a WEB-en megjelenő egyedi szolgáltató rendszer, amely információkat tartalmaz az adott helyről, szervezetről, és amelyen megtalálhatók a további szervezetek, kapcsolódások kiinduló pontjai. A honlap önálló, nemzetközi URL-címmel21 rendelkezik. Tartalmilag ma már olyan, névjegyszerű főoldalt értünk honlap alatt, amely mögött több WEB oldal is meghúzódhat, illetve további címláncok, esetleg terjedelmesebb adatbázisok. Ilyenkor azonban már inkább WEB helyről beszélünk. A honlap, a főoldal lehet azonban egy olyan felület is, amelyen keresztül elérhetjük a számunkra fontos információkat, ilyenkor Portálról (kapu) beszélünk, amely ugrópontokon keresztül vezet el minket a kért információkhoz.
21
UNIFORM RESOURCE LOCATOR. Egységes (információ)forrás (meg)határozó
12
7. Levéltári honlapok — nemzetközi kitekintés A levéltári honlapok nemzetközi tárháza olyan gazdag és sokszínű, hogy lehetetlen átfogó képet adni róluk. A honlapok magukról a létrehozó levéltári intézményekről adnak tükröt, azokat pedig jogi státusuk, tradíciójuk, informatikai fejlettségük, az adott ország kultúrája, közigazgatása stb. határozza meg. Az általános elemzés helyett sokkal célszerűbb néhány országra, azon belül néhány levéltárra22 koncentrálni, a főbb irányzatokat bemutatni, illetve néhány jellemző példával szolgálni. A közlevéltárakban (területi, városi és szaklevéltárak) szinte kötelező honlappal rendelkezni, ugyanakkor gyakorlatilag lehetetlen egységes képet vagy rendszert találni a külföldi (vagy magyar) szájtokon. Ennek fő oka természetesen az, hogy más-és más a fenntartója az egyes levéltáraknak, így pl. — német példával élve — egy-egy tartományi levéltár egészen más iratanyagot őriz, mint egy kisváros levéltára mind mennyiségében, mind pedig az iratanyag jellegét, összetételét tekintve. Az egyes intézmények között meglévő különbségek természetesen tükröződnek a honlapokon is az iratanyag leírásánál, a feltárás mélységénél stb., de megmutatkozhat a fenntartó anyagi támogatásának mértéke is. Ezt tovább árnyalják az egyes országok hagyományai. Ausztriában az egyes tartományok archívumai a mérvadóak (Landesarchiv). Németországban a tartományi levéltárak mellett a nagyobb vidéki városokban megtalálhatóak az állami levéltárak (Staatsarchiv) is, arról nem is szólva, hogy — mindkét állam esetében — jószerivel minden, magára valamit is adó településnek van saját levéltára (Stadtarchiv). NagyBritanniában, az USA-ban és Ausztráliában az egyes közigazgatási egységek, illetve települések levéltárai többnyire valamilyen nagyobb gyűjtemény (ha úgy tetszik: gyűjteményegyetem) részeként működnek, általában könyvtárral egyetemben, de vannak példák természetesen az önállóságra is, még olyan kisebb városok esetében is, mint pl. az angliai Bury. Az általában kisebb méretű egyházi levéltáraknál a honlapok aránya már csak kb. 60-70%, és gyakori, hogy a levéltári szájt a fenntartó intézmény–szervezet honlapjához kötődik. Ezeknél a kis levéltáraknál a kereshetőség a különféle linkgyűjtemények hibái– elavulása miatt néha kívánnivalót hagy maga után, legmegbízhatóbban a fenntartó szervezetek felől keresve találhatók meg a levéltáraik, ebből is érezhető a szoros kapcsolat a levéltárak és fenntartóik között. Az élenjáró országok levéltárai nemcsak értik az internet jelentőségét, de a lehető legjobban ki is használják a kínált lehetőségeket. Ezekben az intézményekben a honlap az első számú komplex tájékoztatási eszköz, amellyel különböző rétegeket, közösségeket szólítanak meg: szakmabelieket, professzionalista kutatókat, egyetemistákat, iskolásokat és általában a laikus nagyközönséget. A különböző célközönségnek szóló információkat jól láthatóan elkülönítik, általában már a menürendszerben. A Kanadai Nemzeti Levéltár (Library and Archives Canada) honlapján pl. külön menüpontblokk szól a levéltárosoknak, a könyvtárosoknak és a kiadóknak.23 A szakmabelieket — akik 22 23
L. a lábjegyzet hivatkozásokat. A Kanadai Nemzeti Levéltárat és a Kanadai Nemzeti Könyvtárat idén májusban egyesítették, az új intézmény neve Kanadai Könyvtár és Levéltár (Library and Archives Canada). A honlapjuk (http://www.collectionscanada.ca) természetesen tükrözi az integrációt, tehát egyaránt szól levéltárosoknak és
13
alatt az angolszász országokban nemcsak levéltárosokat, de irattárosokat és records managereket is értenek — naprakész információval, iratkezelési tanácsokkal, mintákkal, kutatási eredményekkel látják el. Az Ausztrál Nemzeti Levéltár (National Arrchives of Australia) honlapján Recordkeeping (Irattározás), az angol Nemzeti Levéltár (The National Archives) szájtján pedig Services for Professionals (Szolgáltatások szakmabelieknek) menüpont alatt találhatók ezek az információk.24 A laikus nagyközönség érdeklődését változatos eszközökkel próbálják meg fölkelteni. A honlapnak, különösen a nyitólapnak a szín- és formavilága gazdag, a megjelenő illusztrációk (esetleg háttérként) érdekesek és figyelemfelkeltők, ugyanakkor nem esnek át a ló másik oldalára és szolid, visszafogott intézmény benyomását keltik az említett formai jegyek ellenére. A brit területi levéltárak honlapjaira is jellemző — pedig NagyBritannia igazán nem vádolható a hagyományok iránti érzéketlenséggel —, hogy az egyes intézmények modern vonalvezetésű, egyszerű, hangsúlyozottan „újhullámos” képi világot, valamint szerkezeti felépítést jelenítenek meg, ugyanakkor a színeket az elegáns visszafogottság jellemzi. Érdekes, divatos, a társadalmat erősen foglalkoztató témákról gazdagon illusztrált dokumentumválogatásokat kínálnak (pl. Egy demokrácia dokumentálása — Ausztrália története [Ausztrál Nemzeti Levéltár]; első és második világháborús válogatások, sport [Kanadai Nemzeti Levéltár]). A nagyközönség megnyerésének fontos eszközei a virtuális kiállítások, bár meg kell mondani, hogy nem mindenki ad teljes kiállítási anyagot, hanem csak néhány érdekes, figyelemfelkeltő dokumentumot, viszont azokat bőven ellátják ismertetővel. A régi kiállítások anyagait általában több évre visszamenően megőrzik, a kanadai honlapon pl. több tucat kiállítás található téma szerint csoportosítva. A kapcsolat a nagyközönséggel érezhetően fontos szempont, általánosan elterjedtek a beszámolók a levéltárak programjairól, kiállításairól és konferenciáiról. A beszámolók, programajánlók dátumai láthatóan frissek, naprakészek. A nagyközönségen belül kiemelt célközönségnek tekintik a családkutatókat. Angliában fizikailag és virtuálisan is elkülönítik a családkutatásokat (Family Records Centre — Családkutató Központ), Kanadában is működik egy hasonló központ (Canadian Genealogy Centre — Kanadai Genealógiai Központ). A családkutatás a német és angol nyelvterületen az egyházi levéltárakban is alapvető szempont, és általában külön menüpontot jelent, sőt a közölt segédletek döntő része is a családkutatással kapcsolatos (pl. anyakönyvi jegyzékek). A modern telekommunikáció egyre több vonatkozásban interaktív, azaz a használó aktívan részt vesz a kommunikációban, ami így kétirányúvá válik. Nos, erre is találunk már példát levéltári honlapon. Az angol National Archives szájtjának egyik kiemelt témája a bevándorlás (a társadalmat erősen foglalkoztató téma). Külön menüpont (Moving Here — Ideköltözők) alatt találhatók az ilyen vonatkozású iratok, többek kö-
24
könyvtárosoknak, illetve az érdeklődő közönségnek. Az integráció legfontosabb indoka egyébként az volt, hogy a két intézmény egyesítve jobban tudja szolgálni az információért hozzájuk forduló polgárokat, ennek megfelelően pl. a honlapon adatbázis kereséskor a számítógép egyaránt keres a levéltári és a könyvtári adatbázisokban. Ausztrália: http://www.naa.gov.au, Anglia: http://www.nationalarchives.gov.uk. A továbbiakban angol, ausztrál, illetve kanadai konkrét példáknál ezekre a honlapokra utalunk
14
zött egyéni élettörténetek. A levéltár invitálja az olvasót, hogy ha van hasonló története, akkor írja le, küldje el illusztrációként szolgáló családi fotókkal együtt. Tehát a gyűjtemény a használók aktív hozzájárulásával gyarapszik. Ez az interaktív módszer csak egy a sok közül, amivel a levéltár igyekszik kilépni a „bürokratikus iratok” skatulyájából. Nem csak PR-fogásról van szó, nemzetközi tanácskozásokon, szakirodalomban is felbukkan időről időre az a nézet, hogy szélesíteni kell a hagyományos forrásbázist. Az előbb említett angol példa bevallottan is azt szolgálja, hogy a bevándorlást, ne csak az adminisztráció szemszögéből dokumentálják, hanem a „másik oldalról” is.25 A levéltárat el kell adni a nagyközönségnek és ez a törekvés a stíluson is érezhető. Általánosságban igaz, hogy az elsődleges cél az érdeklődő lehető legteljesebb tájékoztatása, döntően az úgynevezett praktikus, a gyakorlatban hasznosítható információkra építve, azokat előtérben helyezve. Szinte mindenütt első helyen szerepel a Rólunk menüpont (About Us), ahol röviden, közérthetően mondják el a nagyközönségnek, hogy mit csinál a levéltár, mi a feladata, kötelessége stb. Gyakori a kérdésfeltevésekkel operáló közlés, amivel szinte perszonalizálják a levéltár és az olvasó kapcsolatát. Bár az információk rövidek, mégis kimerítőek és szakszerűek. Pontosan leírják, hogy hol vannak a levéltár épületei, hogyan lehet azokat megközelíteni tömegközlekedéssel vagy autóval, gyakran digitális térkép is segíti a tájékozódást. Általánosnak tekinthető a visszajelzés-kérés: mondja el az olvasó a véleményét a megadott elektronikus címen, ez jó a levéltárnak, hiszen pontosabban tudja felmérni a használók igényeit. Az egyes országok hagyományai erősen befolyásolják a honlapok képét és tartalmát. Németországban például az egyes települések kulturális intézményrendszerének kiemelkedően fontos része a levéltár, ezért általánosan jellemző, hogy erőteljes hangsúlyt kap a fenntartó fokozott megjelenítése, így pl. az adott város (tartomány) címere, térképe, más kulturális intézményeinek a linkjei stb. (ez a fajta kötődés jószerivel teljesen hiányzik a magyar levéltárak esetében). Szinte mindenhol találkozni lehet az adott település múltjának vázlatos ismertetésével, továbbá természetesen az iratanyag leírásával. Az élenjáró nyugati honlapok a kutatások blokkjánál is fokozottan figyelnek a laikus nagyközönségre: szinte kötelező a kezdő kutatókat segítő menüpont (Getting your Research), ahol a fentebb részletezett stílusban és formában adnak részletes tanácsokat. Ezen a téren talán az ausztrál nemzeti levéltárosok jutottak a legmesszebbre, akik hoszszú munkával elkészítették a Fact Sheets (Tények) c. sorozatot, amelyek tulajdonképpen egy-két oldalas kis tájékoztató lapok. Már több száz van belőlük és az egyes népszerű kutatási témák ismertetésétől a kutatási korlátozások rövid összefoglalójáig terjed a spektrumuk. A cél az, hogy kedvet ébresszenek a kutatásokhoz, minél többen jöjjenek a levéltárba, a kezdőket pedig segítsék. Nem utolsósorban pedig a levéltárosok tájékoztató munkájuk során megkímélik magukat a gyakran feltett kérdésektől, hiszen azokra megtalálhatók a válaszok a Fact Sheen-ekben.26 25
26
HAZAN, SUSAN: Weaving Community Webs: a Position Paper. Digicult Thematic Issue 5, January 2004. 8., valamint GESER, GUNTRAM–WOOD, HELEN:: Moving Here — Migration Records and Experiences. Uo. 25– 26. Ezek — természetesen — mind olvashatók a levéltár honlapján is.
15
A levéltári anyag leírása központi helyet foglal el a honlapokon. A nagy levéltáraknak nyilvánvaló törekvésük, hogy a különböző segédleteket, adatbázisokat egy rendszerbe integrálják. Sőt, néhányan már ezen is túljutottak és igyekeznek átlépni az intézményi kereteken, arra törekszenek, hogy egy honlapon, egy keresőparancs kiadásával több levéltári adatbázisban lehessen keresni. Erre a legjobb példa az angol A2A (Access to Archives — Belépés a levéltárakba) c. keresőfelület, ami 368 levéltár, illetve irattár adatállományában teszi lehetővé a keresést. Még ennél is tovább megy a Kanadai Nemzeti Levéltár, amely érthetően átlépi a levéltári intézménykör határait. Ez a két példa azért is említést érdemel, mert az önálló levéltári (könyvtári) adatbázisok megmaradnak, egy szoftver küldi szét a keresőparancsot, magát a keresést a helyi adatbázis-kezelők hajtják végre, az eredményt pedig visszaküldik a központi levéltári honlapnak. A használó mindebből semmit sem érzékel, hiszen az ő képernyőjén szabványos formában jelenik meg a találati lista. Az igazság az, hogy az integráció nemes célkitűzését még az élenjáró levéltárakban sem sikerült maradéktalanul megvalósítani, pl. az előbb említett angol honlapon is több intézményközi adatbázis-kereső található, de a törekvés nyilvánvaló. A nyugati területi levéltáraknál korántsem számít kivételnek, ha az iratanyagra vonatkozó alapvető információk adatbázisok útján is elérhetőek. A kisebb intézmények, pl. az egyházi levéltárak viszont csak kis arányban kezdték meg adatbázisok építését. (Kb. minden tizediknél fordul elő.) Ez egyrészt rendezettségük szintjétől, illetve a levéltárak méretétől is függ, a kisebb anyagrészeket értelemszerűen egyszerűen, szövegszerű leírással ismertetik. A laikus kutatók megnyerésére tett erőfeszítések nem jelentik azt, hogy az élenjáró levéltárak negligálnák a hivatásos kutatókat. Ennek a legjobb bizonyítéka például az említett nagy levéltárak honlapján elérhető leírás mennyisége és professzionális minősége. Óriási adattömeggel dolgoznak az adatbázis-kereső szoftvereik, több millió egységben (az egység lehet egy fond, de akár egy ügyirat is) keresnek, és az elérhető adatok száma évről évre dinamikusan növekszik. Mindez jól mutatja, hogy egyrészt a leírásra hatalmas erőket koncentrálnak, másrészt egyre mélyebb szinten teszik hozzáférhetővé az anyagot. Őszintén szólva, nem minden irányzattal lehet egyetérteni, és véleményünk szerint ide tartozik az, hogy több helyen vagy csak egyszerű keresésre van lehetőség, vagy a levéltári kutatásoknál jellemző böngésző keresés „el van rejtve”. Valószínűleg ennek oka is a laikus közönség igényéhez való igazodásban van: ők nemigen tudnák azt használni, tehát a levéltárosok nem tartják olyan fontosnak. A levéltári iratok digitális képei ma már az élenjáró levéltári honlapok szerves részét képezik. Itt nem illusztrációkra kell gondolni, hanem több milliós nagyságrendű képre, legalábbis a nagy levéltárak esetében. Természetesen a képek közötti tájékozódást adatbázisok vagy adatbázisszerű rendezett adattömeg segíti: a képek össze vannak kötve a levéltári adatbázisokkal, azaz a kutató először adatbázisban keres, és ha találatot ér el, valamint ha a szóban forgó irategyüttesről vagy (a vonatkozó részéről) van már digitális kép, akkor azt felkínálják az olvasónak. A digitális képek elkészítésének stratégiájában és felhasználási módjában ugyanakkor jelentős különbségeket is fölfedezhetünk. Általában levéltárosok választják ki azo-
16
kat, a többnyire erősen kutatott irategyütteseket (pl. első világháborús kitüntetések, végrendeletek, viktoriánus fogolyképek, MacMillan miniszterelnök iratai — Anglia), amelyeket digitalizálnak és a világhálóra tesznek. Ettől részben eltér az ausztrál politika, amely a kiválasztott irategyüttesek digitalizálása mellett a kutatók által kért másolatokat is integrálja a rendszerbe. A program 2001-ben indult Digitization-on-demand (Digitalizálás kívánságra) címmel. Ennek keretében bárki bármilyen levéltári iratról kérhet másolatot,27 amit ingyen(!) elkészítenek JPEG (tehát viszonylag egyszerű) formátumban, majd az így elkészült digitális másolat automatikusan a gyűjteménybe kerül. Ha keresünk az adatbázisban, a találati listán fel van tüntetve, hogy van-e a kérdéses iratról megtekinthető másolat. Az ausztrál szakmai „filozófia” az, hogy a kutatók tudják a legjobban megmondani, mire van szükségük, ezért rájuk támaszkodnak. Az eredmények imponálóak: 2003–2004-ben közel 3 millió digitális oldalt csatoltak az adatbázishoz (összesen 4,3 millió kép állt rendelkezésre), és a Digitalizálás kívánságra-program olyan sikeres, hogy a közeljövőben kiterjesztik Canberrán kívülre is.28 Az ausztrálok a digitális képek ingyenes hozzáférését biztosítják (csak akkor kell fizetni, ha valaki minőségi, tif-formátumú képeket rendel), nem így az angolok, ahol az adatbázisban való keresésé ingyenes, de a képek megtekintése és letöltése már díjköteles. A demokratikus hagyományú levéltárakban fontos szempont az átláthatóságra való törekvés és ez jól látható a honlapokon. A fentebb említett Rólunk menüpontok is részben ezt szolgálják, de ide tartoznak az ún. éves jelentések is. A levéltárak által a felügyeleti szervnek vagy tisztségviselőnek29 benyújtott éves beszámolók rendkívül adatgazdagok, esetenként 100-200 oldalas, illusztrációkkal ellátott szövegek. Több levéltárnál évekre visszamenően olvashatjuk az éves jelentéseket a honlapon. Ugyancsak az átláthatóságot szolgálják a kutatási–másolási feltételekkel kapcsolatos részek. Általában nagyon gondosan ismertetik a levéltári anyag használatának feltételeit, a kutatók munkáját szabályozó előírásokat, a különféle szolgáltatások rendjét, tarifáját. Nagyobb forgalmú helyeken a kutatók bejelentkezése interneten is történhet, azaz a kutatók az adott időben rendelkezésre álló férőhelyekről is tájékozódhatnak. Rendkívül gazdag oktatási anyagot kínálnak az élenjáró levéltárak honlapjai, ami azt bizonyítja, hogy nagyon komolyan veszik azt a funkciót, amit mi közművelődésnek nevezünk. Különböző fontos vagy érdekes témákra építve külön oktatási csomagokat dolgoztak ki egyetemistáknak, fiatalabb iskolásoknak és tanároknak.30 A történelemtanárok kiemelt célközönséget jelentenek, ami nem véletlen, hiszen ők ébreszthetik fel legjobban a diákokban (a jövőbeni döntéshozókban, kutatókban, illetve nagyközönségben) a levéltárak iránti érdeklődést.
27 28
29
30
Mennyiségi korlátokkal és a kutatási korlátozásokat tiszteletben tartva. Annual Reports of the National Archives of Australia, 2004. 30. A Nemzeti Levéltár fő épülete a fővárosban, Canberrában van, de kirendeltségei vannak minden szövetségi államban. Az angol National Archives vezetője az éves jelentéseit a Lord Chancellornak, a parlament felsőháza elnökének nyújtja be. Az angol honlapon Learning Curve, az ausztrálon Education, a kanadain Learning Centre nevű menüpont alatt találhatók az oktatással kapcsolatos anyagok. Ezek valójában al-honlapoknak tekinthetők, annyira gazdagok.
17
8. Ajánlások és elvárások 8.1. Honlap létesítése és fenntartása Az előzmények után talán furcsának tűnik föltenni a kérdést: szükséges-e a levéltáraknak honlapot működtetni? A válasz természetesen igen, és a kérdés akkor érthető, ha tudatában vagyunk annak, hogy korántsem minden magyar közlevéltár rendelkezik honlappal, a magyar egyházi levéltáraknak pedig körülbelül a fele szintén nélkülözi ezt a fontos eszközt. (Most nem térünk ki arra, hogy több levéltár honlapja csak 1-2 oldalból áll, tehát érdemi információt nem tartalmaz.) Kisebb levéltári intézmények esetében nagy anyagi terhet és sok szellemi energiát követelhet honlap létesítése és fenntartása, mégis gyakran van megoldás: pl. a fenntartó — többnyire nagyobb intézmény — szájtjához lehet csatlakozni, ahogy azt a nyugati levéltáraknál láttuk. Fontos, hogy ne csak a forma kedvéért legyen a levéltárnak honlapja, hanem azt valóságos tartalommal töltse meg. Ugyancsak fontos követelmény, hogy a honlap legyen regisztráltatva, hogy a nagy keresőrendszereken, illetve szakmai portálokon megjelenjen a címe, hiszen sok használó ezek segítségével keres a világhálón, innen lép át a kiválasztott szájtra. Ha a levéltár elhatározta honlap készítését, illetve a meglévő modernizálását, figyelembe véve az előző fejezetekben elhangzottakat, az alábbi ajánlásokat tesszük.
8.2. Kommunikációs üzenet A levéltárnak először önmagát kell meghatároznia. Pl. olyan nyitott szolgáltató közintézmény, ahol komoly tudományos munka folyik, amely szívesen látja az érdeklődőket, mind a hazai, mind a külföldi kutatókat. A nyitottság természetesen mást jelent pl. a Magyar Országos Levéltárnál, amely széles nemzetközi kapcsolatokkal bír, és amelynek tekintélyes számú külföldi kutatója van, mint egy kis városi társintézménynél, ahol a nemzetközi kapcsolatok sokkal szűkebbek — ezért is hangsúlyozzuk az öndefiníció szükségességét. Ha ez megtörtént, akkor már meg is határoztuk az információközlés célját és azt a kört, amelyhez a levéltár a honlappal szólni kíván. Pl. ha a definícióban kiemelten szerepel, hogy az intézmény egy jelentős helytörténeti műhely, akkor a honlapon az információkat ennek megfelelően kell súlyozni (pl. részletes segédanyagot készítünk helytörténeti kutatóknak). Az öndefiníció és a főbb célközönség meghatározása után alakítható ki a kommunikációs üzenet. Ennek lényege: a levéltár milyen képet kíván magáról adni és milyen általános célt akar elérni a honlappal. A kommunikációs üzenetnek megfelelően kell alakítani a honlap formáját, struktúráját és tartalmát.
8.3. Forma és stílus Bármennyire is eltérő funkciókkal és feladatkörökkel bírnak a különböző levéltárak, mindnek van egy bizonyos respektusa, amit érdemes megőrizni. A honlapon szabad, sőt ajánlott figyelemfelkeltő effektusokat alkalmazni, bátran lehet használni a színeket, azt
18
azonban nem felejthetjük el, hogy minden levéltár egyben tudományos intézmény is, amelyhez nem méltók a hatásvadász megoldások, arról nem is beszélve, hogy a túlburjánzó hang- és képeffektusok áttekinthetetlenné és kaotikussá tehetnek egy honlapot. Érdemes tervezni egy saját logót, ami mindenütt vagy sokhelyütt látható a honlapon. A dizájn kialakítása sok munkát követel, de érdemes energiát fektetni ebbe a feladatba, mert a felhasználóra erősebb hatást gyakorol, mint gondolnánk. A magyar közlevéltárak honlapjain gyakori, hogy sok díszes irat fényképe ékesíti a honlapot: e képanyag azonban azt a historizáló képet sugallja, hogy a levéltár elsősorban „régi és szép iratok” gyűjtőhelye, ahol a világtól elzártan komoly tudományos kutatómunka folyik. A modern adminisztráció, szolgáltatás stb., ami egyre inkább jellemző, így nem jeleníthető meg. A honlap szövegeinek szakszerűnek és közérthetőnek kell lenni, ami nem könnyű feladat. A túlságosan tudományos, azaz tudálékos szöveget még a szakmabeliek sem szeretik, a laikusok pedig nem is értik. (A felhasználók gyakran nehezményezik, hogy a magyar levéltári honlapok szövege túlságosan „levéltáros ízű”.) A levéltárnak különböző felhasználói csoportokat (levéltárosokat, családkutatókat, nagyközönséget) egyszerre kell szolgálnia, ennek megfelelően különböző stílusokat kell alkalmaznia. Mindez azonban nem jelent különösebb gondot, ha a különböző csoportoknak szóló anyagokat már a menürendszerben világosan elkülönítjük — erre jelenleg alig van példa a magyar levéltárak honlapjain.
8.4. Menürendszer A menürendszer tulajdonképpen a honlap struktúráját mutatja. A teljes tartalmat érdemes erősen tagolni de gyakori hiba, hogy a tagolást túlzásba viszik, és az egyes alfejezetek (almenüpontok) túl rövidek, esetenként csak néhány mondatból állnak. A gyakran óhatatlanul bonyolult menürendszerben könnyen eltéved a felhasználó, amit feltétlenül meg kell előzni. Ajánlatos a főmenüt mindig a képernyőn vagy legalább is a felületen tartani, de ez önmagában nem elég, kívánatos, hogy a felhasználó azt is lássa, hogy a menürendszerben éppen hol van. Ennek a megvalósítása elég nehéz, mert a menüstruktúra állandó képernyőn tartása meglehetősen sok helyet foglal el, viszont vannak kompromisszumos megoldások, pl. egy állandóan látható gombbal elrejthetjük, illetve előhívhatjuk a struktúrát. Nagyon jól kivédhető az eltévedés, ha a felhasználó mindig viszszaléphet egy-egy szintet a hierarchiában (ez nem azonos a Microsoft Internet Explorer Vissza gombjával).
8.5. Rugalmasság A honlap tartalmát állandóan kontrollálni, és ha eljön az ideje — többnyire gyorsan eljön —, akkor frissíteni kell. Ha a honlap tartalma jelentősen megváltozik, akkor a struktúrát is módosítanunk kell. Érdemes úgy terveztetni a honlapot, hogy a struktúraváltoztatásokat, illetve kisebb technikai módosításokat könnyen elvégezhesse felelős
19
informatikai szakember házon belül, mert mindig külső szolgáltatóhoz fordulni nagyon drága, lassú megoldás és gyakran ürügyül szolgál a frissítés vagy a módosítás elodázására.
8.6. Nyelv A fentebb részletezett kommunikációs üzenettől és a célközönségtől függ, hogy milyen nyelvet alkalmazzunk a honlapon. Intenzív nemzetközi kapcsolatokkal rendelkező vagy nagy, számos külföldi kutató látogatására számító levéltáraknál ajánlott a többnyelvűség, de semmi esetre sem úgy, ahogy néhány magyar levéltárnál ma látható: az idegen nyelvűség csak a menüpontok fordítását jelenti. Az idegen nyelvű szöveg lehet rövidebb mint a magyar, de arra vigyázni kell, hogy külföldieknek szánt információk is naprakészek legyenek. Sokan elfelejtik, hogy a magyar szöveg módosítása után a változtatásokat át kell vezetni az idegen nyelvű szövegen is, ha nem így történik, akkor két eltérő verziót kapunk, ami a levéltár hitelét rontja. Ha nem tudjuk biztosítani a külföldieknek szánt rész karbantartását, akkor inkább mondjunk le a többnyelvűségről.
8.7. Tartalom és struktúra Természetesen a tartalom és a struktúra is elsősorban a kommunikációs üzenettől, valamint a célközönségtől függ. Korábban említettük, a tartalmat érdemes úgy csoportosítani — azaz olyan struktúrát kialakítani —, hogy a különböző célcsoportoknak szóló információk elkülönítve, blokkokban legyenek. Ez a blokkalakításnak egy fontos szempontja, de természetesen más célokkal is lehet és érdemes információ-egységeket kialakítani. A következőkben a levéltári honlapokon általánosan előforduló egységeket és blokkokat ismertetjük röviden.
8.7.1. Nyitólap A nyitólapon érdemes elhelyezni azokat az aktuális információkat, amelyekre az olvasók figyelmét fel akarjuk hívni: felhívások, közeljövőben megtartandó rendezvények, újonnan megnyílt kiállítások, nemrég megjelent publikációk stb. kerülhetnek ide. Ajánlatos limitálni a figyelemfelkeltő információkat, mert ha túl sok van belőlük, akkor hatásukat vesztik.
8.7.2. A levéltár bemutatása A levéltár bemutatkozása általában Magunkról címszó alatt olvasható. Az új olvasók általában ezt olvassák el először, tehát innen kapják az első benyomást a levéltárról. Ez a fejezet mindenkinek szóljon, mert mind a társintézményben dolgozó levéltáros, mind a laikus érdeklődő kíváncsi lehet magára a levéltári intézményre. A mindenkihez szólás megnehezíti a szövegezők feladatát, mert — maradva az előbb említett két célcsoport-
20
nál — megfelelően szakszerűnek és tartalmasnak kell lenni ahhoz, hogy az érdeklődő kollégák tetszését elnyerjük, ugyanakkor a laikus olvasót is lekössük. Érdemes praktikus információkkal ellátni az olvasót: levélcím, telefon, e-mail, fax, hol van a levéltár, hogyan közelíthető meg, nyitvatartásra vonatkozó adatok stb. Több magyar közlevéltár honlapján ezek a fontos információk „bújtatva” találhatóak csak meg, noha ezeknek szembeszökő helyen, a kezdőlapon vagy ahhoz közel kellene lenniük. Nagyon ajánlott röviden és közérthetően leírni, hogy mi a levéltár feladata és hogyan felel meg annak. A magyarországi levéltári honlapokon ehelyett, általában hosszú levéltártörténeti leírásokat találunk. Bár ártani nem árt, de az igazság az, hogy keveseket érdekel és kevés információt ad az ilyen szöveg. Vitatott, hogy a levéltári dolgozók adatait, esetleg fényképét elhelyezzük-e a honlapon. Ennek kétségtelenül megvan az az előnye, hogy személyesebbé teszi a kapcsolatot az intézmény és az olvasó között, hasznos is lehet, ha pl. a levéltárosok neve mellett feltüntetjük a referenciájukat, mert így a kutató tudhatja, hogy kihez kell fordulnia a konkrét kérdésével. Sokan idegenkednek a személyes jellegű információk (kép, életrajz stb.) nyilvánosságra hozásától, mert nem szeretik ezt a publicitást — a levéltár vezetőségének kell döntenie a kérdésben.
8.7.3. Kutatással kapcsolatos információk Ez az egyik legfontosabb szekciója a honlapnak annak ellenére, hogy több magyar levéltár ezt még nem ismerte fel — legalábbis a honlapjuk tanúsága szerint. Az alábbi információkat kell feltétlenül közölni: • • •
Hol van a kutatóterem, mi a nyitvatartási ideje stb. Milyen feltételekkel végezhető kutatás; a szövegbe belefoglalandó a kutatási szabályzat könnyen érthető összefoglalója, a hitelességet növeli, ha link segítségével elérhető a hivatalos szöveg is. Másolat (mikrofilm, fénymásolat, digitális másolat stb.) készítésének körülményei, szabályai, árai.
Érdemes — a jogszerűséget hangsúlyozandó — a vonatkozó jogszabályokat ismertetni, valamint különböző űrlapok — pl. a kutatási korlátozás alá eső anyagba való betekintési kérelemhez szükségesek — digitális változatát elérhetővé tenni. Hitelességi problémák miatt egyelőre nem ajánljuk, hogy a kutatók interneten iratkozzanak be, kérjenek iratokat a kutatóterembe vagy rendeljenek másolatokat.
8.7.4. Információk kezdő és laikus kutatóknak A 2. és a 7. fejezetben elmondottaknak megfelelően érdemes részletes információkat és tanácsokat adni a kezdő és a laikus kutatóknak. Nyilvánvaló, hogy különösen fontos a közérthetőség és az egyszerű stílus ezeknél a szövegeknél. Mivel közülük a legnagyobb csoportot a családkutatók alkotják, nagyon javasolt számukra külön szekciót létesíteni a
21
honlapon. Érdemes felhasználni más levéltárak e tárgyban írt anyagait (pl. általános családkutatási módszertan) úgy, hogy linkekkel átlépési lehetőséget biztosítunk. Ha van más markáns kutatói csoport (pl. helytörténészek), akkor nekik is külön szekciót kell fenntartani. Fordulhatnak a levéltárosok a jövő kutatói felé is: szakdolgozatok írásához adhatnak módszertani ajánlásokat, konkrét példákkal illusztrálva kínálhatnak feldolgozásokat, ötleteket adva a források ismeretében kidolgozható témákra.
8.7.5. Levéltári iratok leírása A levéltári iratok leírása jelenti a honlap legfontosabb szakmai részét. A nagyobb (általános) levéltáraknak arra kell törekedniük, hogy az összes rendelkezésre álló, jó adatminőségű segédletet, nyilvántartást egy elektronikus rendszerben egyesítsék. Nem szabad megállni a fond- és állagjegyzéknél, mert ez manapság már alig jelent valamit a kutatóknak. Elektronikus segédletként nem lehet megelégedni szövegfájlokkal, mert azok csak primitív keresést és listázást tesznek lehetővé. On line, adatszintekre tagolódó adatbázisra van szükség. A szintek lehetővé teszik a rugalmas adatbővítést, azaz mélyebb (pl. tétel- vagy darab-) szinten feldolgozott adatok éppúgy bekerülhetnek a rendszerbe, mint fond- vagy állagszintűek. Elvárható, hogy belátható időn belül minden fondról készüljön szakszerű leírás. A kisebb levéltárak pénzügyi és informatikai lehetőségeit nyilvánvalóan meghaladják a fentebb leírt követelmények. Összefogással, azaz közös fejlesztéssel, vagy már meglévő nagyobb rendszerhez való csatlakozással azonban ezek a nehézségek kiküszöbölhetők. Az összefogás megkönnyítené magát a leírási feladatot is, mert nagyon sok a különböző intézményekben őrzött típusanyag (pl. alispáni iratok), amelynek általános részét csak egyszer kellene megírni, előtte azonban meg kellene állapodni egy minimális leírási szabványban, ami megkönnyítené a retrospektív adatfeldolgozást (azaz a már meglévő segédletek adatainak átemelését a rendszerbe) és az adatcserét. Lehetővé kell tenni más levéltárak adatainak a megismerését, hiszen a keresett tényre, eseményre vagy személyre másutt is őrizhetnek adatokat. A linkek erre nem alkalmasak, mert egy másik honlapra való átlépés után elölről kell kezdeni a keresést, viszont a remélhetőleg hamarosan megvalósuló egységes elektronikus levéltári nyilvántartás jó keretet kínál a levéltárak adatbázisainak integrációjára. Gondot kell fordítani arra, hogy a kutató levéltári elvek szerint rendezett adatokat lásson a képernyőn, ha a keresése sikeres volt (felső szintek kijelzése). Ugyancsak fontos, hogy különböző adatszinteken böngésző keresést is lehessen folytatni. A levéltári anyag leírását jól kiegészíthetik a kutatási segédanyagok: adattárak, katalógusok, sematizmusok stb., természetesen csak akkor, ha az elektronikus megjelenítést a szerzői jog lehetővé teszi.
22
8.7.6. Dokumentumgyűjtemények Az előbb elhangzottaknak megfelelően időről-időre ajánlott összeállítani a levéltár anyagából egy, a szélesebb publikumnak szóló, érdekes témájú, népszerűsítő tudományos stílusban megírt tanulmányokkal ellátott, gazdagon illusztrált dokumentumgyűjteményt. A tematikát a közérdeklődés és a célközönség figyelembevételével, valamint a levéltár kommunikációs üzenetével összhangban kell kiválasztani. Az ilyen gyűjtemények elektronikus publikációnak számítanak és fontos részét jelent(het)ik a levéltár kiadvány-stratégiájának. Nem elhanyagolható előnyük az, hogy sokkal olcsóbbak, gyorsabban realizálhatók és könnyebben módosíthatók, mint a hagyományos kiadványok.
8.7.7. Kiállítások Ha megjelennek a világhálón, a kiállítások anyagai szintén dokumentumgyűjteménynek számítanak, különbség csak a kísérőszöveg stílusában és a prezentációban van. Minden nagyobb levéltár rendez kiállításokat, amelyek általában pár száz látogatót vonzanak. Ha internetre is kerülnének, akkor sokkal több érdeklődőhöz jutnának el. A virtuális kiállítás nem jelenti szükségszerűen azt, hogy a valóságosat látogatók száma csökkenni fog, sőt ellenkezőleg, jó esély van rá, hogy a megnövekedett érdeklődés következtében még több látogató jelenik meg személyesen. Az elektronikus kiállítás nem okoz számottevő pluszfeladatot vagy -költséget a levéltárnak, hiszen a munka nagy részét el kell végezni a valóságos kiállítás összeállítása során. Érdemes meghagyni a honlapon a korábbi kiállítások anyagát is.
8.7.8. Publikációk A levéltárak hagyományos kiadványai (tanulmánykötetek, periodikák, segédletek) hangsúlyosan szerepelnek a magyar levéltári honlapokon. A gyakorlat változó: néhány intézményben a kiadvány teljes szövegét hozzáférhetővé teszik, az esetek többségében viszont csak a bibliográfiai adatokat tüntetik fel, esetleg rövid tartalmi kivonatot adnak. Ez utóbbiak valószínűleg nem akarnak konkurenciát támasztani a saját nyomtatott publikációiknak, így viszont sokkal szűkebb közönséghez jut el a mondanivalójuk és az adatközlésük csak arra jó, hogy demonstrálja a levéltár tudományos tevékenységét. A fentiekből következően ajánlott a teljes terjedelmű elektronikus kiadványközlés.
8.7.9. Szakmai információk Az internet nemcsak a külvilág, hanem a szakmai közösség, sőt — nagyobb, szétszórt telephellyel bíró intézmények esetén — belső dolgozók információs eszköze is lehet. Ilyen levéltáraknál hasznos lehet a nem bizalmas szakmai információkat — szabályzatokat, módszertani műveket, útmutatókat és egyéb segédanyagokat — a honlap egy külön szegmensében elhelyezni. Ha a levéltár intenzív és színvonalas területi munkát
23
végez, és jó a kapcsolata a felügyelt szervek irattári felelőseivel, akkor érdemes az ilyen munkát segítő anyagokat (selejtezési mintajegyzék, rendezési útmutató stb.) föltenni a hálóra.
8.7.10. Egyéb Természetesen egy ilyen ajánlás nem merítheti ki a honlapokra tehető információk teljes körét. Szinte minden magyar levéltári honlapon olvasható — nagyon helyesen — Aktuális c. rovat vagy a fenntartó intézménnyel kapcsolatos információ, esetleg más rokon intézménnyel (pl. könyvtárral) közösen működtetett oldal. Illik a levéltári társintézmények honlapjaira átlépést biztosítani linkekkel. A levéltár munkatársainak kreativitása szabja meg, hogy milyen egyéb információkat tesznek a honlapjukra.
8.8. Karbantartás Magától értetődik, hogy a honlap tartalmát időről időre felül kell vizsgálni. Nincs annál rosszabb, mint egy elavult információ, pl. egy régi rendezvényre szóló meghívó, mert az olvasóban nagyon lesújtó kép alakul ki a levéltárról. Hasonlóan demoralizáló, ha több működésképtelen link van a szájton. Pár évente érdemes a honlap összinformációját, sőt magát a kommunikációs üzenet egészét is megvizsgálni, mert a környezet változik és a levéltárnak érdemes az új körülményekhez alkalmazkodni. A gyors informatikai fejlődés gyors technikai elavulást is jelent egyben, tehát 4-5 évente alapos informatikai revíziót is kell tartani a honlapon. Célszerű külön felelősöket kijelölni a honlap tartalmi és informatikai karbantartására.
9. Együttműködés A fenti ajánlásokat a levéltárak megvalósíthatják egyedül is, ez azonban nem nagyon célravezető. A korábbiakban már szó volt az összefogás szükségességéről (8.7.5. fejezet), a következőkben néhány olyan területet említünk, ahol még szükséges lenne a szakmai közösség összefogása: 0
1 2
24
egyeztetés a főbb szakmai portálokról, főleg a linkgyűjteményekről, hogy ne több helyen találjunk változó, gyakran rossz linkeket, hanem egy valóban karbantartott helyre mutassanak a többiek hivatkozásként; idegen nyelvű honlap-változatok készítésének pályázati céltámogatása (NKA kiírások); az általában „gyengén szereplő” adattartalmak (pl. kiállítások, dokumentumgyűjtemények, iratok leírása–ismertetése) előnyben részesítése pályázatoknál, vagyis hogy a kiírásoknál ne általában honlapok készítését támogassák, hanem konkrét adattartalmak megjelenítését, illetve feldolgozását.
HORVÁTH J. ANDRÁS
KUTATÓK ÉS KUTATÁSOK BUDAPEST FŐVÁROS LEVÉLTÁRÁBAN 2003-BAN Budapest Főváros Levéltára az elmúlt év során új lehetőségekhez jutott a Fővárosi Önkormányzat jóvoltából. Lezárulni látszik tehát a hosszú megpróbáltatások időszaka. 2005-től afféle „új időszámítás” veszi kezdetét a levéltárban. Itt az ideje leltárt készíteni az eddigi tapasztalatokról, és szembenézni az elvárásokkal. A levéltár működési sajátosságainak elemzése során ezúttal a kutatókkal és az általuk megfogalmazott kutatási igényekkel foglalkozunk. Hiszen a régi, szinte már kollégákként kezelt kutatók mellett új kérdéseket feltevő és újfajta válaszokra is váró, ma még ismeretlenek jelentkeznek majd a levéltár kutatótermében. Milyen igényeket támasztottak az eddigi kutatók a levéltárral szemben; mely ismérvekkel írhatók le a levéltárhasználat meghatározó vonásai, és milyen következtetések adódnak mindebből? Sok szó esik manapság a levéltárak változó szerepéről, a megnövekedett társadalmi érdeklődésről és a levéltárhasználók módosuló köréről. Ritkán beszélünk viszont konkrét adatokon alapuló kézzelfogható következtetésekről. A BFL korábbi kutatószolgálatosai a rendelkezésre álló nyilvántartások mellett már eddig is számos benyomást szereztek a levéltárat felkeresőkről, az érdeklődési kör meghatározó vonásairól, a búvárlat indítékairól. Hazánk második legnagyobb közlevéltárának újjászületése jó alkalom ezen ismeretek rendszerezésére, az egyik legjelentősebb működési területen adódó feladatok pontosítására. A BFL kutatói nyilvántartásai akár hosszú évtizedekre visszatekintő retrospektív adatfeltárás és elemzés lehetőségét is biztosíthatják. Jelen vizsgálódás során a költözési előkészületeket megelőző 2003. „utolsó békeév” kutatási ügyeire korlátozzuk figyelmünket. Vállalkozásunk nem előzmények nélküli, hiszen néhány éve levéltárunk munkatársa, Földesi Irma segédlevéltárosi szakdolgozat keretében már áttekintette Budapest Főváros Levéltára 1995–2000 közötti kutatóforgalmi adatait. Korábban pedig a Magyar Országos Levéltár rendszeres jelleggel tette közzé a kutatók foglalkozási összetételére és a kutatás céljára, illetve jellegére vonatkozó adatait. Az országos reprezentativitás igényével készült továbbá a Bán Péter által végzett vizsgálat, amelynek nyomán annak elemzője joggal hívta fel a figyelmet arra, hogy a kutatási sajátosságok alaposabb ismerete nem csupán elméleti szempontból lehet hasznos, de az anyagfeldolgozás és a segédletkészítés tekintetében szükséges belső orientálódást figyelembe véve sem mellőzhető.1 1
Vö.: FÖLDESI IRMA: Budapest Főváros Levéltára kutatóforgalma 1995-től. 2001 (kézirat); SZABÓ ISTVÁN: Az Országos Levéltár kutatói az utóbbi nyolc év alatt. Levéltári Közlemények (= LK), 14. (1933) 313–319.; RÓNAY LÁSZLÓ: Az Országos Levéltár kutatóterme 1934–1946-ban. LK, 24. (1946) 338–345.; BARACZKA ISTVÁNNÉ: Az Országos levéltár kutatótermének 10 éve (1946–1955). Levéltári Híradó, 6. (1956) 2–3. sz. 87–92.; Baraczka Istvánné: Az Országos levéltár kutatótermének forgalma az 1956–1960. években. Levéltári Szemle (= LSz), 13. (1963) 1–2. sz. 83–92.; BARACZKA ISTVÁNNÉ: Az Országos levéltár kutatótermének forgalma az 1961–1965. években. LSz, 16. (1966) 1. sz. 424–434.; Bán Péter: Az önkormányzati levéltárak kutatótermi és kutatóforgalmi adatai 1993–1997. LSz, 48. (1998) 4. sz. 31–41.; KAPLAN, DIANE: Outreach and
25
Anyagterjedelem és tényleges kutatási igények — néhány jellemző vonás Nyilvánvalóan abszurd helyzet lenne, ha az őrzött anyag mennyisége és a kutatási gyakoriság között alapvető aránykülönbség állana fenn — legalábbis a nagy terjedelmű irategységek esetében. Ez ugyanis azt jelentené, hogy a levéltár a tényleges kulturális– társadalmi igények figyelmen kívül hagyásával, önelvű módon gyarapítja iratait, amely nyilvánvalóan nem volna megengedhető. Kisebb fondok nagy forrásértéke és gyakori kutatottsága viszont nem ütközik a levéltári racionalitásba. Ezen megfontolásból sem mellőzhető a terjedelmi és a kutatottsági adatok — egyéb szempontokat is figyelembe vevő — összevetése, az eltérő jellegű adatok funkcionális szempontú józan értékelése. A BFL-ben őrzött iratanyag terjedelme, kutatottsága és forrásértéke közötti arány öszszességében elfogadhatónak tűnik. A levéltár állománya terjedelmi tekintetben talán csak a jogszolgáltatási iratokat illetően tér el valamelyest a többi hazai általános levéltárétól. Egyébként a BFL-ben is az önkormányzati és tanácsi igazgatási szervek, a gazdálkodó szervezetek, valamint a pártiratok fondjai a legmeghatározóbbak. Ámde ezeket kutatták-e leginkább a 2003. év során? Amint az alábbi táblázatból is látható, az anyagterjedelmi és kutatottsági adatsor arányszámai némileg eltérőek. Anyagterjedelem II. Államigazgatás felsőbb szervei IV. Törvényhatóságok - Buda, feudális kor IV. Törvényhatóságok - Buda, polgári kor IV. Törvényhatóságok - Pest, feudális kor IV. Törvényhatóságok - Pest, polgári kor IV. Törvényhatóságok – Székesfőváros és járási iratok V. Egykori peremkerületi önkormányzatok és Óbuda VI. Területi államigazgatási szervek VII. Jogszolgáltatási szervek VIII. Intézetek, intézmények
%
Kérőlapszám
%
64 687
0,26 2,79
7 61
0,32 2,76
265
1,08
14
0,63
658
2,67
100
4,53
679
2,76
57
2,58
5329
21,6
710
2,88
377 5668 608
1,53 23 2,47
649 29,38 91
4,12
9 0,41 459 20,78 37 1,67
Inreach. Who are our Users? (wien2004.ica.org); BOGADÓTTIR, SVANHILDUR: Changing the Perception of Archives (Reykjavík Municipal Archives) (wien2004.ica.org).
26
IX. Testületek X. Egyesületek XI. Gazdasági szervek XII. Egyházi szervek XIII. Családok XIV. Személyi fondok XV. Gyűjtemények XVI. 1918-1919-es hatalmi szervek XVII. Különleges feladatokra alakult bizottságok XXIII. Tanácsok XXIX. Vállalatok XXX. Szövetkezetek XXXIII. Külön intézkedéssel levéltárba utalt iratok
783 55 1164 6 5 64 485 6 500
3,18 0,22 4,72 0,02 0,02 0,26 1,97 0,02 2,03
2409 1529 58 307
XXXV. Pártarchívumi iratok XXXVI. Fővárosi és kerületi önkormányzatok ÖSSZESEN
10 6 39
0,45 0,27 1,77
1 0,05 9 0,41 302 13,67 5
0,23
9,78 6,21 0,24 1,25
148 3
6,7 0,14
100
4,53
2180 41
8,85 0,17
83 19
3,76 0,86
24637
100
2209
100
Akadnak a kutatási igények szempontjából jelentősen felül-, illetve alulreprezentált fondfőcsoportok. Átfogó, generális voltánál fogva nyilvánvaló a nagy terjedelmű közigazgatási fondok és állagok iratainak állandó kutatótermi szereplése. Kevésbé jellemző ez ugyanakkor a szocializmus időszakára vonatkozó hasonló természetű irategységek esetében: nem áll ugyanis a kutatói érdeklődés teljesen arányban a tanácsi és a pártiratok mennyiségi mutatóival. Ennek egyik oka nyilvánvalóan a kutatási korlátozásokban keresendő, jóllehet ez az akadály a jogszolgáltatási iratok esetében is létezik, amelyek használatának arányai mégis nagyjából párhuzamban állnak az anyagterjedelemmel. Mindkét anyagcsoport főként politika- és társadalomtörténeti szempontú kutatói igények jelentkezése esetén kerül képbe. Csakhogy míg a jogszolgáltatási iratok többnyire közvetlen módon biztosítják az átlag kutató számára a korabeli jelenségvilág szemléletét, a tanácsi forrásanyag hatékony kutatói használatához, annak értelmezéséhez valójában a pártiratok sem igen volnának nélkülözhetők. Ilyenfajta „párhuzamos kutatási gyakorlat” meghonosodása azonban még inkább csak a jövő zenéje. A szakma számos képviselője számára megkérdőjelezhetetlen a gazdasági iratok forrásértéke, és máig széleskörű érdeklődés övezi ezeket — amivel viszont a kurrens kutatói igények nemigen esnek egybe. „Sajnálatos”(?) módon a gazdaságtörténeti kutatásokat végzők javarészét nem a gazdálkodó szervezetek konkrét tevékenysége, sokkal inkább a jogi–szervezeti–pénzügyi peremfeltételek érdeklik: ezek viszont jobbára a cégbírósági anyagban találhatók meg. 2003-ban a 42 gazdálkodó szervezetre vonatkozó kérőlapbeadással szemben a cégbírósági állag esetében 72 kérőlappal találkozunk. Ez az adat arra is figyelmeztet, hogy bár nem hanyagolhatók el a gazdasági fondok esetében elvégzendő nélkülözhetetlen rendezési és segédletezési feladatok sem, a hangsúlyo-
27
sabb kutatói igénynek és érdeklődésnek megfelelően az elsőrendű cél mégis inkább az elsődleges cégbírósági adatok hozzáférésének előmozdítása. A szocializmus-kori közigazgatási és pártanyagra vonatkozó szolid érdeklődés oka a kutatási korlátozások mellett az e forrásokra történt kutatási szocializáció hiányában is keresendő, hiszen amúgy az újabb történelmi korszakok eléggé a kutatási érdeklődés homlokterében állnak. Történelmi periódus-megjelölések előfordulási esetszámai a 2003. évi kutatási kérelmek alapján 0
20
40
60
80
100
120
140
160
50 év 1701-1750 1751-1800 1801-1850 1851-1900 1901-1950 1951-2000 100 év 1701-1800 1751-1850 1801-1900 1851-1950 1901-2000 150 év 1701-1850 1751-1900 1801-1950 1851-2000 200 év 1701-1900 1751-1950 1801-2000 250 év 1701-1950 300 év 1701-2000 500 év 1500-2000
Az anyag összetettsége, tartalmi sokrétűsége és terjedelmi jellemzői tekintetében talán nem érdektelen a legkutatottabb irategyüttesek, a hatalmas közigazgatási regisztratúrák sajátságos forrásértékbeli meghatározottságaira is utalnunk. Ezeknek a komplex irategységeknek egyik fő vonása, hogy átfogó jellegük mintegy „megvédelmezi” őket a forrásértékelési szempontok korszakonkénti változékonyságából fakadó leértékelődés veszélyétől. A maradandó érték módosuló szempontjai ugyanis korhoz kötöttek, és mintegy „keresztül-kasul vándorolnak” a változatos adattartalmú regisztratúrákban. Ez a képletes vándorlás eredményezi, hogy az anyag globális forrásértéke viszont nemigen módosul, nem válik kérdésessé. Nem panaszkodhatnak kutatói érdektelenségre a terv- és térképtárat és az anyakönyvi iratokat kezelő kollégák, hiszen az igényeket tekintve mindkét anyagcsoport jócskán felülreprezentált. A gyűjteményi fondfőcsoportot érintő 302 kérőlap közül csupán 70 vonatkozott — az egyébként jórészt már digitalizált — térképgyűjtemény egyes darabjaira, míg 215 kérelem a tervekre irányult. Különösen elgondolkodtató a fővárosi építészeti dokumentációval szemben tapasztalható kutatói igény, ráadásul a tervtári
28
anyag zöme nem is a BFL, hanem a Fővárosi Önkormányzat őrizetében, illetve kezelésében található.
KUTATÓI ATTITŰD ÉS VISZONYULÁS: TUDOMÁNYOS, KÖZÖSSÉGI ÉS MAGÁNÉRDEKŰ KUTATÁSOK A kutatási kérelmek adatlapjait immár a kutatói indítékok és attitűd felől szemlélve — nem csupán a 2003. évre vonatkozóan, de általánosságban is — az alábbi megállapítások tűnnek kézenfekvőnek. Ismeretes, hatályos levéltári törvényünk a személyes adatok tekintetében ugyan vizsgálandó szempontként kezeli a kutatás jellegét–motívumát, és megkülönbözteti a többitől a tudományost, ám közelebbről véve szemügyre az indítékokat, ennek ellenére mégsem csupán két, hanem valójában három alaptípussal találkozhatunk: tudományos jellegű kutatásokkal, közösségi érdekeket megjelenítőkkel és kifejezetten magánérdekű kutatási törekvésekkel. Ezen három eltérő kutatói motivációs tényező az igényelt iratok tekintetében is — amint azt legalábbis a 2003. évi engedélykérelmi adatok alapján láthatjuk — más-más arányokról tanúskodik. A levéltári anyag közösségi, azaz főként gyakorlati célú hasznosítási igénye főként a műszaki urbanizációs jellegű, illetve az építészettörténeti adatok, és némileg az intézménytörténet forrásai tekintetében utal jelentékenyebb kutatási aktivitásra. Közösségi igényű kutatásoknak tekinthetjük mindenekelőtt a fővárosi, kerületi önkormányzat, avagy örökségvédelmi hivatal helyreállítási, felmérési, pályázati, tanulmánytervkészítési feladattal megbízott alapítvány, főiskola vagy gazdasági társaság munkatársai által végzett adatgyűjtő munkát. A 151 ebbe a kategóriába sorolható kutató közül 62 (a törvény értelmében amúgy feleslegesen) támogatóként meg is jelölt valamiféle állami, önkormányzati vagy éppen egyházi intézményt. Jóllehet, az ilyen irányú kutatásokat végzők legnagyobb része nem csupán az életvitelszerűen folytatott munkavégzés, de a módszeresség és szakmai igényesség okán is „professzionális” kutatónak tekinthető, tevékenységük azonban a kutatás gyakorlati céljainál fogva mégis megkülönböztetendő a „tisztán” tudományos szempontú levéltári búvárlatokat végzőkétől.
29
Kutatási irányultság és ágazat a kérőlapok száma szerint Város(rész)tört. Vagyon Telektörténet Társadalomtört. Kultúrtörténet Iskolatörténet Intézménytörténet Gazdaságtörténet Építéstörténet Életrajz Családkutatás 0
200 Közérdekű
400 Magán
600
800
1000
Tudományos
A társadalom-, a köztörténeti, valamint a biográfiai és a kultúrtörténeti témájú kutatások jelentős részénél jellemzőbbnek tekinthetjük az elméleti jellegű megközelítéseket, és elsősorban itt beszélhetünk tudományos érdekű kutatásokról. A nem gyakorlati célszempontokhoz rendelt építéstörténeti témájú kutatások zöme főként annak folytán tekinthető tudományos jellegűnek, hogy ezek végzésének magyarázata a legtöbb esetben tanulmányi, illetve tudományos karrier-célzatú: szakdolgozat, disszertáció, vagy egyéb publikáció, TDK-tevékenység. Az általunk kiterjesztő értelemben használt „társadalomtörténeti” kutatások zömét végző kutatót is az érdekmentes tudásszomj űzi. Mind kutatási tematika, mind belső indíttatás tekintetében markánsan különbözik a jobbára családkutatásokat, telektörténeti adatgyűjtést, és saját ingatlanaik építéstörténetét, avagy a lakóhelyre, illetve annak környezetére vonatkozó adatok megszerzését feltárni igyekvő magánkutatásokat végzők köre. Döntőnek kell tekintenünk az egyedi, személyes, „lelki” tényezőt, amely némelykor bizony körültekintő kutatófelügyelői magatartást is igényel. Nem szabad iróniával kezelnünk az ebbe a kategóriába sorolható, néha-néha sajátságosan viselkedő kutatókat, hiszen a magántermészetű kutatásokat végzők köre egyre bővül, és a foglalkozás velük módosítani is fogja némileg a hagyományos levéltárosi attitűdöt. Úgy vélem, nem mellékes ezeknek az alapvető kutatási sajátosságoknak a feltárása, és az eltérő szempontok számbavétele, hiszen a kikért adatok köre és jellege az eltérő igényeknek megfelelően jelentősen különbözhet egymástól, és az őrzött állomány egyes részeire eltérő arányban vonatkozhat. Ennek megfelelően, míg 2003-ban pl. az összlevéltári kutatások csaknem 3/5-e ugyan tudományos jellegű volt, a gyűjteményi és az anyakönyvi fondok esetében ettől viszont eltérő arányokkal találkozhattunk.
30
Fondfőcsoportok és kutatási irányultság II.
IV. V. VI. VII. VIII IX. X. XI. XIII XI XV XV XX XX XX XX XX Ös . . V. . II. III. IX. XIII XV XV sz. . I. .
Közérdekű kutatások Magánérdekű kutatások
2 216 20 2 101 13
36 3 119
7 5
1 5
15 6
1
102 5 51
19 76
Tudományos jellegű kutatások Összesen
3 564 58 7 881 91
6 304 25 4 9 459 37 10
6 18 6 39
1
4 149 9 302
5 53 5 148
1 5 8 1 84 11
1 433 1 484
1 11 64 17 1292 3 100 83 19 2209
Kutatási tematika és az igényelt levéltári anyag A kutatási engedélykérelmek témamegjelölései szerinti számadatok, mindenekelőtt az építészeti tervdokumentáció, az azzal kapcsolatos hatósági regisztratúrák, valamint az anyakönyvi iratok elsődlegességét mutatják, s nemigen marad el ez utóbbitól a politikaés társadalomtörténeti témák iránti kutatói igény gyakorisága sem. Ha pedig a kérőlapok száma szerint tekintjük át a helyzetet, ehhez hasonló arányokkal találkozhatunk.
Családkutatás
58
Életrajz
20
Építéstörténet
3
67
1
1
72
5
1
71
2
20
Gazdaságtörténet
6
75
Intézménytörténet
15
4
7
Iskolatörténet
16
3
1
6
Kultúrtörténet
93
4
10
20
Társadalomtörténet
24 8 12
37
4
146
5
1
2
2
Vagyon-adat
2 2
11
9
Összesen
7
88 1
91
9
2
XI. 2 3
1 2
2 3
4 2
2
1
27
3
1
6
Város(rész)történet
X.
IX.
VIII.
VII.
VI. 2
38 1 25
Telektörténet
3
V.
IV.
II.
Kutatási tematika és fondfőcsoportok (kérőlapok száma)
2
2
1
459
37
10
6
39
31
1
4
5
2
9 3
253 1
2
1
9
36
1
8
1
3
2
1
9
4 2
28
1
3
13
4 5
148
Össz.
XXXVI.
XXXV. 87
238
3
3
15
4
8
134
23
85
154 773
1
30 2
30
5
302
1
22
3
10
XXXIII.
XXIX.
XXIII.
XVII.
XV.
XIV.
XIII. 1
4
2
36 11
150 519
1
68 14
1 3
100
83
1
44
19
2209
Nem lehet túl meglepő, és nyilvánvalóan a levéltár városi, fővárosi voltából fakad, hogy a kutatási igények kiugróan nagy aránya irányul az épített környezet vizuális, piktografikus jellegű, valamint egyéb, szöveges adataira. Mint utaltunk rá, az építéstörténeti kutatások több mint fele tekinthető tudományos természetűnek, ám nem elhanyagolható e tematikai csoporton belül a magánérdekű, és a gyakorlati szempontú közérdekű kutatások aránya sem. Ez utóbbiak esetében jellegadó kutatási célszempont az önkormányzatok állagmegóvási–épületrekonstrukciós kezdeményezéseinek dokumentációs célú támogatása. Jóllehet, a kutatási kezdeményezések relatív többsége a város legnyilvánvalóbb identifikációs elemére, az épített objektumokra, azok történeti előzményeire és az azokat körülvevő tér különféle változóira irányul, a levéltár ezeket a tömeges kutatási igényeket az egyszeri, eseti kutatás szerinti metodikai modell szerint képes csupán ellátni. A jelenlegi helyzeten a jövőben feltétlenül változtatnunk kell, és nehezen lesz elhárítható egy épülettörténeti adatbázis-kataszter építésének kezdeményezése, hiszen sokáig már nem tartható az az abszurd helyzet, hogy a legáltalánosabb adatok — mint pl. meghatározott épület építési évszáma, egykori tulajdonosai vagy tervezője — csupán komplikált és hosszas levéltári kutatások eredményeként érhetők el. A második legnépesebb kutatói kört a köztörténeti és társadalomtörténeti kutatásokat végzők alkotják. Az építéstörténetet művelőkkel szemben a társadalomtörténeti irányú kutatási igények zöme (89%) minősíthető tudományos jellegűnek. Mindkét kutatói csoport esetében jellemző az adott kutatási témára vonatkozóan több fondban és állagban is végzett feltáró munka, a levéltári forrásbázis extenzív igénybe vétele. Különbség figyelhető meg azonban a két kutatói kör tudományszervezeti beágyazódottsága, kutatói státusza között. Míg az építéstörténeti kutatók több mint egyharmada (34%) esetében nem tekinthető ugyanis jellegadónak intézményi kötődés, ez az arányszám a politika- és társadalomtörténeti kutatásokat végzők esetében csupán 28%. Az ilyen kutatásokat végzők ugyan tudományos vértezettel rendelkeznek, ám
32
kevésbé függetlenek, hiszen a háttérben megtalálhatjuk a doktori iskolák, egyetemek, főiskolák, kutatóintézetek, közgyűjtemények szempontkijelölő hálózatát. A kortárs történetírás egyik legáltalánosabb, napjainkban kibontakozó tendenciája az új típusú társadalomtörténeti megközelítések (kulturális antropológia, mentalitástörténet, mikrotörténelem) jelentkezése. Megfigyelhető ez — ha egyelőre nem is átütő módon — a fővárostörténeti kutatásoknál is, ezért nem érdektelen pillantást vetni rá. A 2003-ban előfordult 18 ilyen jellegű kutatási témamegjelölés jobbára — ha nem is kizárólag — fiatal kutatóktól származik. Meghatározó vonás a korabeli társadalmi gyakorlat mentális jellegzetességeinek vizsgálata. Némelykor marginális és bagatell jelenségéket, a kutatószolgálat számára konkrét iratanyagra nem egykönnyen „lefordítható” témákat jelölnek meg. Ilyeneket mint pl.: a polgári lakáskultúra átalakulása, a hétköznapi élet változásai, fiatalok szubkultúrái, családi események, értékek, kapcsolatok felkutatása stb. E kutatási igények egyik fő jellemzője a személyi vetület és dimenziók előtérbe állítása, amely a közigazgatási iratanyag tekintetében nem csupán az adatszegénység folytán, de kutatástechnikai okoknál fogva is meglehetősen problematikus. Adott személyre, avagy komplett házközösségre vonatkozó, „totális adatgyűjtést” célzó kutatás esetében a jelen helyzetben az alapos kutatónak ugyanis szinte minden, a célterületet lefedő fond és állag segédkönyvi anyagát át kell tanulmányoznia a szétszórt adatok összegereblyézése érdekében. A kutatók jelentős része ezért ilyen esetben előnyben részesíti a jogszolgáltatási és azon belül a bírósági iratokat, mert azok a közigazgatásihoz mérten ugyan torzítottabb módon tartalmaznak személyes jellegű adatokat, viszont ezek koncentráltabb formában, „kutatóbarátabb módon” férhetők hozzá. Ezért a levéltár másik fontos, hosszú távon megvalósítható feladatának a — közigazgatási iratok esetében is a jogszolgáltatási fondok és állagok területén már évek óta gőzerővel folyó, személyi adatokat tartalmazó — adatbázis-építésnek kell lennie. A kutatói törekvések és érdeklődés, valamint a valós levéltári kutatási lehetőségek közötti szembeszökő különbséget szemléltetik a háztörténeti kutatások, azaz a mikrotársadalmi környezet rekonstrukciója során felmerülő nehézségek. Jelen pillanatban — mint fentebb utaltunk rá — nem tudunk közvetlen módon felvilágosítást adni pl. arról a bonyolult kérdésről, hogy mikor épült „x” fővárosi épület, és ki tervezte, hogy az ott lakók kilétéről már ne is beszéljünk… A társadalomtörténeti és a politikatörténeti kutatások nagyjából hasonló arányban, és különleges életkori sajátosságokra sem igen utalva fordulnak elő, eltekintve a fenti, egyre kevésbé különlegesnek számító témaköröket kutatóktól, akik jobbára fiatalok voltak 2003-ban. A hagyományos köztörténeti, politikatörténeti kutatások zöme amúgy inkább a bírósági iratokat veszi célba. A kutatási projektek között nem ritka a korábban tiltott, avagy másként kezelt téma újbóli felvetése, az újraértelmezésükre irányuló törekvés. Nem hagyta tehát érintetlenül a rendszerváltozás időszaka a politika- és társadalomtörténeti kutatások körét, hiszen a háború előtti politikai represszió természetére és az erőszakszervezetek működési mechanizmusaira irányuló érdeklődés mellett ma már jócskán találkozunk a „reálszocializmus” időszaka hasonló jelenségeinek tanulmányozásával.
33
Izgalmas lélektani, tudásszociológiai kérdés, hogy ki milyen belső mozgatórugók folytán foglalkozik egyik vagy másik korszakkal, avagy témával. Kutatói attitűd szempontjából mindenesetre úgy tűnik, alcsoportot képez a Lugosi András által „jóvátételi történetírás”-ként meghatározott, a rendszerváltozás utáni időszakban kibontakozott sajátságosan kelet-, közép-kelet-európai kutatói irányultság, illetve tevékenység. Az ezt művelők — akár szellemi, akár anyagi, akár tudományos, köz- avagy magánérdek érvényesítésének vágya hajtja őket — az elnyomó rendszerekben elszenvedett egyéni és közösségi sérelmek feltárását, és kimondva vagy kimondatlanul a morális avagy anyagi természetű kárpótlás előmozdítását, az abban való közreműködést tekintik tevékenységük céljának. Az ezt művelők historiográfiai értelemben is jóvátételt hajtanak végre, hiszen a legtöbb esetben nem is titkolt törekvésük a korábbi pártállami idők sok esetben egyoldalú, hivatalos jellegű történettudományának a kiigazítása. Az iratanyaghasználat ebből eredően főként a politikai jellegű iratokat, a közigazgatási fondok mellett a jogszolgáltatási és a pártanyagot érinti. A harmadik legszámottevőbb kutatói csoportot a BFL-ben is a családtörténeti kutatásokat végzők alkotják. A dolog természeténél fogva a kutatások csaknem teljes mértékben magánérdekűek. Egyedi családtörténeti adat feltárása, vagy — főként megbízások esetében — családfa-rekonstrukció a kutatási cél. A családtörténeti kutatást személyesen végzők többnyire érzelmileg is az átlagnál jobban motiváltak. E kutatások lélektani hátterét az önazonosság-tudat megerősítési igénye adja a történeti dimenzió hozzárendelése révén. Az anyakönyvek lapjait pörgetők voltaképpen fogódzókat keresnek korunk szétesettsége és értékbizonytalansága ellen. A levéltár — mint speciális lakossági szolgáltató — a társadalmi mentálhigiéné karbantartási feladatainak egy szűkebb területét is ellátja. A családkutatásoknak kisebbik része ugyanakkor gyakorlati indítékú. Ez utóbbi esetekben valamely anyagi előny megszerzése, az azzal kapcsolatos jogi garancia biztosítása a cél. Ez is kiderül a kutatási nyilvántartásokból. A családtörténet/személyes történet bizonyos expanziójára utal, hogy ezek a kutatások egyre kevésbé rekednek meg az anyakönyvek tanulmányozásánál. Hiszen 2003-ban csupán száz kérőlap szólt az anyakönyvi másodpéldányok tanulmányozásáról, ám további családtörténeti kutatásokra került sor jogszolgáltatási és közigazgatási fondok igénybevételével is. E körülmény folytán is nyilvánvaló, hogy a kutatókban — a kutatás tárgyától szinte függetlenül — egyre elevenebb a törekvés az adott egyénnel kapcsolatba hozható szűkebb és tágabb társadalmi, jogi és fizikális környezet feltárására, rögzítésére. A megállapítás érvényes a személyes motivációt csak korlátozottan tartalmazó életrajzi adatgyűjtés érdekében folytatott levéltári kutatásokra is. A személyes jellegű adatok gyűjtésének kutatástechnikai nehézségeit véve figyelembe nem nevezhető éppen jelentéktelennek a negyedik legfrekventáltabb kutatási ágazatot képező biográfiai kutatások aránya sem.
34
Biográfiai kutatások kérőlapszám-arányai 1
8
4
1
2
2 7
4 25 Egyház
Iparos, kereskedő
Jogász
Katona
Magánszemély
Művész
Politikus
Sportoló
Tudós, tanár
A politikatörténeti irányultság ezen területén ugyan meghatározó, ennél azonban sokkal fontosabb körülmény, hogy biográfiai kutatások többféle iratcsoportra vonatkozóan is előfordultak. Az említett nehézségekkel, kutatásökonómiai, -racionalitási okokkal függhet össze, hogy a kutatók igyekeznek „súlyozni” a forrásokat: döntően a bírósági iratok kerülnek terítékre, csupán alkalmilag merül fel egyéb, közigazgatási iratanyag. A BFL esetében is megfigyelhető az a területi levéltárakkal kapcsolatban általánosan tapasztalható ellentmondás, hogy jóllehet állományának tekintélyes részét a korabeli törvényhatósági, tanácsi szervezet- és intézményrendszerre vonatkozó forrásanyag képezi, az ezekre vonatkozó kutatói igény ugyanakkor másodlagos. Ennek felmerülésekor többnyire a jelenleg is működő utódszerv vagy intézmény részéről a jogelőd iránt tanúsított érdeklődés esetével állunk szemben, amelynek hátterében egyfajta identifikációs igény, illetve presztízsszempont érvényesítésére irányuló törekvés fedezhető fel. Némely esetben a kutatást viszont funkcionális, gyakorlati szempontok vezérlik, mint pl. „a Horthy és a Rákosi kor gyámhatóságának elemzése” megnevezésű — egyébiránt elakadt — kutatás esetében. Mint feljebb említettük, végképp periférikus a mai kutatók számára a korábbi időszakban olyannyira fontosnak tekintett vállalati, gazdasági iratok forráscsoportja. Néhány kutató ugyan 2003-ban is kézbe vett valamennyi gazdasági anyagot, szervezetorientált kutatásra azonban csak elvétve került sor. A radikálisan megcsappant számú hagyományos megközelítésű gazdaság- és ipartörténeti kutatás mellett akad példa ugyanakkor új szempontú, antropologizáló jellegű kutatási igény megfogalmazására is (pl. a szocializmus évtizedeiben a vendéglátóipari intézményekben foglalkoztatottak életmódja, munkakörülményei és a fogyasztási szokásai). A levéltárak őrizetében jelentős mennyiségű, a „hagyományos” gazdaságtörténet szempontjai szerint szerfelett értékesnek tekintett vállalati iratanyag lapul. Ezek forrásértékét a rendszerváltozás óta eltelt időszak azonban eléggé megkérdőjelezte, hiszen míg korábban a szocialista vállalat gazdasági önállóságának és jelentőségének kérdését, „függvény voltát” komoly formában fel sem volt vethetették, addig ez ma már közhely. Ironikusan azt is mondhatnánk, hogy bizony igencsak megrendült — levéltári szempontból is — az a bizonyos „alap”… A terjedelmes vállalati fondok a humánkörnyezeti adatokra vonatkozó iratanyagok között azonban ma még kiaknázatlan kincseket is találhatunk — jóllehet, ezek zöme a korábbi szemlélet alapján éppen nem tartozott a maradandó értékű iratok első vonalába (munkaügyi, esetlegesen fennmaradt személyzeti iratok és nyilvántartások, fegyelmi vizsgálati és panaszügyek iratai stb.). A változó
35
történeti szemléletmód nyomán ezek nyilvánvalóan számot tarthatnak nem jelentéktelen kutatói érdeklődésre.
Néhány jellemző vonás a kutatók társadalmi arcélének megrajzolásához A levéltári munka nem hétköznapi dolog. Egy nemrégiben Franciaországban végzett közvélemény-kutatás tanulságaként a publikum a levéltárakkal kapcsolatosan egyfajta „levéltári misztikát” érzékelt. Jóllehet, az alkalmi és a rendszeres könyvtárhasználók között is lényeges attitűdbeli eltérések léteznek, e különbség a levéltári kutatók esetében azonban még hatványozottabb. Vagyis, miközben egyre tágul az alkalmi, nem rendszeres levéltárhasználók köre, nemigen nő a levéltári kutatás sajátosságainak az ismertsége. Az alkalmi kutatók afféle „egyedi adatokat tartalmazó könyvtárnak avagy adattárnak” tekintik a levéltárat, és kellemetlen meglepetésként élik meg a kutatások többlépcsős, elhúzódó voltát. Erre utal, hogy egyre több, a levéltárban csupán egy-két alkalommal megjelenő kutató, és mind gyakoribb a magát kutatóként regisztráló, ám iratanyagot végül nem kérő, tényleges kutatást nem is végző „fantomkutató”. Regisztrált és tényleges kutatók
Anyag ot is kikérő k
Csak regisztrált kutatók
0
20
40
60
80
100
120
140
Egyet., főisk. hallg.
Köz alk. szellemi
Köz alk. eg yéb
Pedagó gus
Mag án alk. sz ellemi Vállalkoz ó
Mag án alk. egyéb Nyugd ., egyéb
Önálló, sz ellemi Nyugd ., szellemi
Önálló, egyéb Ismeretlen
160
Nyilvántartásaink szerint a 2003. évi regisztrált kutatók több mint egyötöde sorolható ide. (723/153). Nem elhanyagolható ezek körében a diákok aránya. Vagyis az elsődleges források iránt az egyetemeken, főiskolákon felkeltett érdeklődés sokszor annyiban is marad. Az 1990 utáni korszak új típusú levéltárhasználói közül e tekintetben érdekes módon némileg kirínak a magánvállalkozók. Főként anyagi érdekeltséghez köthető kutatásokat végeznek, és megbízható üzletemberek módjára a kutatási igénybejelentést többnyire követi is tényleges munka.
36
Hasonlóan igen következetes kutatók a régebbi időszakból ismert foglalkozási rétegek képviselői. Három, eltérő érdeklődésű és indíttatású csoport határozható meg. A főként tudományos jellegű kutatásokat folytató szellemi foglalkozású közalkalmazottak, a pedagógusok, valamint a főként családtörténeti és egyéb magáncélú búvárlatokban érdekelt nyugdíjasok. Társadalmi arcualt és a kutatások jellege
Egyet., főisk. hallg. Közalk., szellemi fogl. Közalk. egyéb Pedagógus Magánalk. szellemi Magánalk. egyéb Önálló, szellemi Önálló, egyéb Vállalkozó Nyugd., egyéb Nyugd., szellemi Ismeretlen 0
20
Közérdekű kutatások
40
60
80
Magánérdekű kutatások
100
120
140
160
180
Tudományos érdekű kutatások
A levéltárhasználók körének tágulása, a társadalmi profil bizonyos módosulása, nem feledtetheti ugyanakkor a tényt, hogy a BFL anyaga iránt érdeklődők meghatározó részét manapság is főként tudományos jellegű igényeket megfogalmazó kutatók, egyetemisták, főiskolások alkotják. Ennek következtében a levéltár bizonyos mértékig a felsőfokú képzés egyfajta kisegítő szemináriumi szakintézményévé, annak részévé kezd válni, és bizonyos, hogy az egyetemi képzés küszöbön álló átalakulásával ez a folyamat csak erősödni fog. Az elsődleges források iránti felfokozott igényben amúgy a korábbi múltértelmezések folyamatos felülbírálatának szükségletét, az eddigi ismeretekkel szembeni, bizonyos fokú bizalmatlanság motívumát is felfedezhetjük. A kutatók kormegoszlására fordítva figyelmünket, azt tapasztalhatjuk, hogy a tudományos jellegű kutatásoknál az idősebb generációk viszonylag kisebb arányban képviseltetik magukat. Zömük a személyes sors egy-egy fordulópontjának dokumentumai, illetve családtörténeti adatok iránt érdeklődnek. Míg ugyanis a harminc év alattiak körében az erre irányuló kutatói érdeklődés csupán 9%-os, a hatvan év feletti kutatóknak viszont mintegy 27%-a folytatott 2003-ban családtörténeti kutatásokat. Fiatalabbak és idősebbek eltérő érdeklődéséről árulkodik a levéltári búvárlatok egyéb tematikai különbsége is. A hatvan feletti kutatók esetében kiegyenlítettebben oszlanak meg a különböző kutatási területek: a családtörténet mellett a másik három legszámottevőbbet az építéstörténet (26%), az életrajzi kutatások (10%) és a hagyományos gazdaságtörténeti kutatások (9%) alkották.
37
Kutatók életkora és a kutatás jellege
-25 éves
14
115
56
51- éves
0%
112
75
26-50 éves
Nem ismert korú
21
4
102
6
20%
124
54
36
40%
Közérdekű kutatások
60%
80%
100%
Magánérdekű kutatások
Tudományos érdekű kutatások
A fiatalok esetében viszont jóval szélsőségesebb, és némileg más jellegű a tematikus irányultság, hiszen a kutatási kérelmek több mint kétharmada az ő esetükben két kutatási területre — kiugróan nagy arányban az építéstörténeti kutatásokra (48%), valamint a különféle társadalomtörténeti irányú búvárlatokra (19%) — vonatkozott. Beszédes tény, hogy a fiatalok csupán 5%-a mutatott érdeklődést a hagyományos jellegű gazdaságtörténeti megközelítések iránt, ez viszont megegyezik az idősebb kutatóknak a társadalomtörténeti jellegű kutatások iránt tanúsított érdeklődésével. Nem minden tanulság nélküliek a BFL-ben kutatók „eredetére” vonatkozóan rendelkezésre álló adatok sem. Budapest országos jelentőségével, a fővárosi szerepkörrel függ össze, hogy a kutatók kb. harmada nem helybeli, hanem vidéki vagy külföldi volt 2003-ban. Első pillantásra nem találunk nagy különbségeket az átfogó tematikai csoportok aránymegoszlásában. A főváros története iránt érdeklődő vidéki kutatók esetében is az építéstörténet, a családkutatás és az átfogó jellegű társadalomtörténet irányai a szembeszökők. Közelebbről véve szemügyre a nyilvántartási adatokat, a kisebb aránykülönbségek mögé pillantva, bizonyos, a lokalitáshoz kötődő eltérő viszonyból fakadó különbségek derengenek fel.
38
Kutatási tematika és a kutatók eredete Város(rész)történet
600 Vagyoni jogbiztosító, magáné rdekű Topográfiai adat
500
Társadalomtörténet
400
Kultúrtörténet Iskola történe t
300
Intézménytörténet Gazdasá gtörténet
200 Építéstörténet Életra jzírás
100
Családkutatá s
0 Fővárosi
Vidéki
Külföldi
Budapest sajátos kulturális arculata, a szűk értelemben vett kultúrtörténeti témák ugyanis, érdekes módon több vidéki kutatót vonzanak, mint helybelit. A fővárosi lakos kutatók körében viszont inkább az itteni intézmények története, és az egyedi topográfiai adatok iránti érdeklődés pregnánsabb. Mi lehet ennek a különbségnek a magyarázata? Nos, az ok — úgy vélem — a budapesti helytörténeti kutatások máig élő régi hagyományaira vezethető vissza. A fővárosi intézmények történetének egyfajta dédelgető, érzelmileg motivált kultusza jól ismert a fővárostörténetet széles körben művelők között. A pesti trolibusz-közlekedés beindítása, a németvölgyi (Farkasréti) temető elhelyezkedése, az egykori fővárosi statisztikai hivatal tevékenysége, a Wenckheim-palota, a Közvágóhíd vagy az Apponyi-klinika a pestiek számára fogalmak. Mindezek a kollektív emlékezet lokális és emlékhelyei. Az emlékké válás folyamatában az említett tárgyak kibontakoznak a korabeli praktikus és elszigetelt jelentéktelenségből, hiszen az idő múlása egyre határozottabb helyiértékkel és értelemmel ruházza fel őket. Az évtizedek folyamán feltorlódott emlékek és tapasztalatok érzelemteli jelentést adnak a mégoly ösztövér városrésztörténeteknek is. Mindez plasztikusabb történelemkép megrajzolását mozdíthatja elő. Ebben az értelemben a mégoly hagyományos jellegű topográfiai és intézményi központú helytörténetírás tehát messze több, mint pusztán unaloműző hobbitevékenység, hiszen az adott földrajzi tér keretei között átélt belső élmények keresnek a kutatások alkalmával vonatkozási pontokat. Végső soron ezzel magyarázható, hogy miért kutatja több helybeli a fővárosi intézményeket, mint vidéki vagy külföldi. Nem hagyhatjuk figyelmen kívül persze a levéltárhasználat intenzitásának kérdését sem. Kik milyen gyakorisággal fordulnak az állomány ügyirataihoz? Azt tapasztalhatjuk, hogy kutatási sajátosságainál fogva a tíz kérőlapnál többet beadó, „kutatóteremben lakó” negyven személy eltér a többitől. Az intenzív levéltárhasználóknak ez a köre főként társadalom- és építészettörténeti kutatásokban érdekelt.
39
A 40 legaktívabb kutató és kutatott témáik
Város(rész )történet
25
Vagyoni jogbiz tosító, magánérdekű Topográfiai adat
20
Társadalomtörténet 15
Kultúrtörténet Iskolatörténet
10
Intéz ménytörténet Gazdaságtörténet
5
Építéstörténet Életrajz írás
0 Közérdekű
Magánérdekű
Családkutatás
Tudományos
Rendszerint többfajta iratanyagban is végeznek munkát. Témájuk kimerítéséhez nem elégszenek meg a közvetlenül érintett fondok és állagok mélységi feltárásával, hanem megpróbálják hasznosítani a levéltár őrizetében lévő iratanyag sokrétűségéből fakadó előnyöket. A társadalom- és politikatörténeti irányultság jeleként, eltérően a kutatók átlagától, az ő esetükben a jogszolgáltatási és a tanácsi szervek iratai nem alul-, hanem felülreprezentáltak. *
*
*
Végső összegzésként megállapíthatjuk, hogy a levéltári irat forrásértékét az iratképző szerv működési sajátosságai alapján meghatározni törekvő szemléletmód primátusa ugyan nem kérdőjelezhető meg, a levéltárhasználatból kiinduló tanulságok — főként az anyagfeldolgozás és a segédletezés indokoltsága tekintetében — szintúgy nem haszontalan következtetések levonására ösztönözhetnek. Mindezek alapján számomra legalábbis nyilvánvaló, hogy Budapest Főváros Levéltárának mint a legjelentősebb hazai városi levéltárnak a közeljövőben a legfőbb figyelmet a városi lét két legmeghatározóbb elemére: egyrészt a város fizikai valóságát, azaz az épületállomány historikumát tükröző források fokozatos mélységi feltárását lehetővé tevő adatbázisok építésének megkezdésére, valamint az egykori városlakók személyére vonatkozó adatok fondfüggetlen, gyors és hatékony hozzáférését előmozdító kutatóbarát eszközrendszer biztosítására kell fordítania.
Az Országgyűlés Kulturális és Sajtó Bizottsága 2005. március 8-án a Magyar Országos Levéltárban kihelyezett ülést tartott. A képviselőket Prof. Dr. GECSÉNYI LAJOS főigazgató, a NKÖM Levéltári Kollégiuma elnöke tájékoztatta a MOL munkájáról, majd válaszolt a magyar levéltárak helyzetével, feladataival kapcsolatos kérdésekre. A bizottság tagjai az ülést követően megtekintették a MOL munkatársai által összeállított alkalmi kiállítást.
40
BREINICH GÁBOR
AZ ESZMÉTŐL A MEGVALÓSULÁSIG: BUDAPEST FŐVÁROS LEVÉLTÁRA ÚJ ÉPÜLETE Előzmények A főváros levéltára hosszú évtizedekig tartó hányattatása után 2004-ben végre megfelelő elhelyezéshez jutott Budapest XIII. kerületének intézményi központtá fejlődött városrészében. A jelentős országos intézmények tőszomszédságában, 2002 és 2004 között felépült levéltár új épülete kifejezetten levéltári célokra készült. Tervezését, beruházását többlépcsős előkészítés előzte meg, a döntéshozók meggyőzése, és a szükséges anyagi források megszerzése hosszas küzdelmek során történt meg. A Budapesten, öt telephelyen működő levéltár raktárhiányát és a széttagoltságból eredő működési gondjait az intézmény mindenkori vezetése súlyos problémának tartotta, és meg-megújuló hullámokban, több évtizeden át kísérelte meg egy új épület megszerzésével megoldani. A ’70-es évek Örs vezér téri toronyépületének elvetélt koncepcióját a hűvösvölgyi templomépület-torzó átépítésének és új épületszárnyakkal történő kibővítése követte, de az akkori városvezetés végül nem vállalta fel a jelentősebb költségekkel járó beruházás megindítását. A legutolsó, immár sikerrel zárult hullám kezdete a ’90-es évek elejére esett, amikor a kivonuló szovjet egységek laktanyáinak kiürítése megmozgatta a döntéshozók fantáziáját is. Ennek a fordulatnak köszönhető a Magyar Országos Levéltár KülsőBécsi úti épülete is. A Fővárosi Levéltár esetében ez ugyan nem járt eredménnyel, azonban ismét a városvezetés asztalára került az elhelyezés kérdése. Megoldásként a főváros közgyűlése 1993 augusztusában hozott határozatában a XIII. kerületi Vizafogó lakótelep területén található telken megvalósítandó új épület felépítése mellett döntött. Az akkor becsült költségek 2,1 milliárd forintra rúgtak, és ehhez mintegy egymilliárd forint állami támogatást remélt a főváros vezetése. Bár a tervezés feszített ütemben folyt, és az előkészítés a kivitelezés pályáztatásáig eljutott, az állami támogatás hiányában nem állt rendelkezésre a megvalósításhoz elegendő fedezet. 1994-ben az eljárás felfüggesztéséről, majd 1995-ben leállításáról született döntés. Az ezt követő két évben a lehetséges olcsóbb megoldásokról, a meglévő épületek átalakításáról folytak tárgyalások. Az akkoriban átalakuló fővárosi ún. barna övezetek ipari épületeinek átvizsgálása, többtucatnyi helyszín adottságainak elemzése után alakult ki az az álláspont, hogy a hosszú távú érdekek szempontjából egy levéltári célra tervezett, és a speciális igényeknek megfelelő épület megépítése a legcélszerűbb megoldás.
41
A helyszín kiválasztása A főváros által építésre ajánlott ingatlanok a város legkülönbözőbb részein feküdtek. Az alkalmasság megítélésekor az ingatlan fekvését, tömegközlekedéssel, szállítási eszközökkel való megközelíthetőségét, további bővítés elvi lehetőségét biztosító nagyság meglétét, és egyéb környezeti tényezőket (talajállapotok, környezetszennyezési problémák) mérlegelték. A helyszín kiválasztása nem volt problémamentes. A működtetés szempontjai gyakorta ütköztek a biztonsági szempontokkal, és hamarosan világossá vált, hogy kompromisszumot kell kötni, a lehetőségek korlátozottak. Egyes esetekben — bár a telek jó lehetőségnek látszott — az ingatlan tisztázatlan jogi helyzete miatt fennállt a veszély, hogy a hatóságokkal folytatott egyeztetések bizonytalan kimenetelű sora, egy esetlegesen elhúzódó bírósági tárgyalás hosszú időre elodázza az érdemi lépéseket. Ugyanakkor a főváros által biztosított fedezet mellett még mindig napirenden volt az állami támogatás megszerzésének szándéka, márpedig a pályázás előfeltételeként a beruházás konkrét helyszínének ismeretére, elfogadott építési terveire, engedélyére is szükség volt. Minden hónap késése azzal fenyegetett, hogy a pályázat beadási határidejének elteltével az építés egy egész évet csúszik. Az idő pedig folyamatosan szorított, hiszen láttuk, a felkínált lehetőségek néha csak addig élnek, amíg valamely másik versengő koncepció nagyobb eredménnyel nem kecsegtet. Ebben a versenyben került sor Budapest XIII. kerületében az akkoriban épülő rendőrpalotával átellenben, a Teve utcai helyszín kiválasztására. Az ingatlan fontos tömegközlekedési útvonalak metszéspontjában fekszik a város pesti oldalán, az Árpád-híd hídfőjének térségében. Négyszáz méteres körzetén belül metrómegálló, autóbusz és villamos vonalak megállói találhatóak. A város központjától 15 perc alatt bármikor elérhető. A főváros sugaras közlekedési rendszerében ezt nyugodtan tekinthetjük alapvető viszonyítási pontnak. Az előtanulmányokat követő részletes rendezési terv 1997-ben a Fővárosi Távfűtőművek Teve utca 3. szám alatti telephelyén lévő épületek helyén, illetve a mellette álló épületek bontásával 5690 m2-es építési telek kialakítását célozta meg. A főváros és a XIII. kerületi önkormányzat közötti tulajdoncserékkel lezajlott telekegyesítéssel, szabályos alaprajzú, egy épülettömb hosszúságú telek beépíthetőségére nyílt lehetőség. Az ingatlan a Csongor utca, Teve utca, Gömb utca határolta területen fekszik, a háztömb Pap Károly utca felőli részét lakóházak keretezik. Bár a kiszemelt területen két igen rossz állapotú lakóház is állt, minden aggodalmunk ellenére a lakók elhelyezése és az épületek lebontása szervezési és jogi problémák nélkül a későbbiek során gond nélkül zajlott le. A telek nem messze fekszik a Duna medrétől, a talajviszonyok ennek megfelelően alakultak. Az iszapos, homokos, kavicsos, részben tőzegcsíkos agyagrétegek alatt, a teherhordó szürke agyagréteg mintegy 15 méter mélyen húzódik. A terület, mint a város egésze az árvíz veszélye ellen megbízhatóan védett, kockázatot jelentő ipari létesítmény a körzetében nem található, rezgésterhelése átlagos. A telkek rendezési terv szerinti besorolása az igazgatási övezetbe tartozik. A közvetlen szomszédságában lévő Országos Rendőr-főkapitányság épületének közelsége egyszerre biztonságot növelő, de egy eset-
42
leges terrortámadás veszélye miatt kockázatot jelentő tényező, ám a magyarországi viszonyok és közállapotok ismeretében ez utóbbi kevésbé meghatározónak tűnt.
A tervezés szakasza Az előző építési kísérlet tervezése körüli huzavonák, a Friedensreich Hundertwasser osztrák festőművész bevonását követő viták alaposan felkavarták a magyar építésztársadalmat. A magyar építészek a tervezési eljárásba rapid módon bevont és részükről laikusnak tekintett képzőművész foglalkoztatását szakmai tekintélyük megsértésének érezték, és érdekeik védelmében igen határozottan léptek fel. A beruházásért felelős városvezetés e tapasztalatokból okulva úgy döntött, hogy országos nyílt pályázaton választja ki az új épület tervezőjét. A tervpályázatot megelőző előkészítés során a korábbi tervezési munka, valamint a levéltár munkatársainak nyugat-európai tanulmányútján gyűjtött tapasztalatai beépültek a pályázati dokumentáció anyagába.
A levéltár működtetésének lehetséges elvei A vágyott idea egy minimális gépészettel, olcsón, egyszerűen működtethető épület volt, amely ugyanakkor biztonságos, megbízható védelmet nyújt az őrzött iratoknak. Ez mind a beruházási, mind pedig a későbbi üzemeltetési költségeket kedvezően befolyásolhatta volna. A szakirodalom áttanulmányozása után az ún. kölni modell tűnt a legalkalmasabbnak az idea elérésére. A modell körül kibontakozott szakmai vita tanulságait, valamint az elv valamilyen szintű alkalmazásával tervezett épületek működéséről szóló tanulmányokban megfogalmazottakat figyelembe véve, a levéltár megvizsgálta a budapesti alkalmazhatóság feltételeit. A Meteorológiai Intézet budapesti hőmérsékleti- és páraviszonyokat tartalmazó jelentéseit, a levéltár építési telkének környezetében mért légszennyezettségi adatokat kielemezve nem túl kedvező kép alakult ki a megvalósíthatóságról. A főváros levegője magas porszennyezési értékeket mutatott, az intenzív gépjárműforgalom által kibocsátott gázok magas szennyezőanyag koncentrációt jelentettek, kiderült, hogy mintegy 15 méteres magasságig ezek a szennyeződések stabilan jelen vannak a levegőben, és viszonylagosan magas fajsúlyuk miatt állandóan ebben a rétegben koncentrálódnak a legtöményebben. A kölni modell épületének vastag, nagy hőtehetetlenségű, tömör téglafalait, átszellőztetett kettősszerkezetű külső határoló fallal, a szellőzést keskeny, résszerű szellőztető ablakokkal megoldó, és a természetes porózus anyagok jó nedvességfelvevő és -leadó képességét hasznosító megoldását ebben a környezetben nem lehetett alkalmazni. Ha a külső levegőt szűrni kell, a levegőnek szűrőkön való átpréseléséhez elegendő légnyomást biztosító ventillátorok is kellenek, a gépi szellőztetés kritikus értékeknél már hűtési, fűtési beavatkozást igényel, ami pedig magával vonja a légnedvesség időnkénti mesterséges kezelésének szükségességét is. Ezzel a felsorolással a klimatizálás ismérveinek teljes vertikumát sikerült kimeríteni. A vonzó
43
elvből a leglényegesebb elemek hullottak ki, és e realitásokkal számolni kellett a tervezés során, ugyanakkor a biztonságos, olcsóbb üzemeltetést elősegítő elemek továbbra is a koncepció részei maradtak.
A tervpályázat előkészítése, lebonyolítása Az előkészítő bizottság ülésein a kerületi részletes rendezési terv elég határozott és merev előírásai miatt parázs vita alakult ki az építészek és a városrendezési szakemberek között, és végül a megszületett kompromisszumos megoldás szerint valamennyi pályázatot elbírálták, még akkor is, ha az eltért a kötelezően előírt rendezési tervtől. A pályázat kiírására 1998. január 5-én került sor. Néhány hónappal később, május 15-én bontották fel az anonim módon beérkezett 25 pályamunka anyagait, majd egyhónapos bírálati szakasz következett. A Schiffer János főpolgármester-helyettes vezette bíráló bizottságban jeles építészek, a főváros főépítésze, beruházási szakemberek, az illetékes kulturális minisztérium és a levéltár képviselői vettek részt, akik szakértők bevonásával is segítették az érdemi értékelés munkáját. A bizottság tagjainak beszélgetéseiből kiderült, hogy hétről-hétre változott, érlelődött a vélemény, egy-egy terv elmélyült tanulmányozása, a tervezői koncepció mélyebb megismerése sokszor módosította az első benyomás során kialakított szubjektív képet. Az első látásra tetszetős, megnyerő, kidolgozottnak tűnő tervről kiderülhetett, hogy következetlensége miatt számtalan sebből vérzik, míg más esetben az elnagyoltnak tűnő munka mögött érezhetővé volt a jó elképzelés, amiben benne volt a továbbfejlesztés lehetősége. A bírálat során végig kemény harc folyt a levéltárosok szakmai szempontjai és az építészek által képviselt építőművészeti szempontok érvényesülésének elsőbbségéért. Végül mindkét oldal képes volt elfogadni a saját értékelési rendszerétől eltérő szempontokat is, és megszületett a megegyezés a legjobbnak minősített terv kiválasztásában. A bírálat szakmai szempontjait a funkcionális megfelelőség és használhatóság, a technológiai alkalmasság körében határozták meg. Lényeges volt az épület építésének ütemekre bonthatósága, mind a kívánatosnál kisebb anyagi források, mind pedig az igény szerinti későbbi bővíthetőségre is gondolva. Összehasonlították az igényelt és a tervezett alapterületeket, az összes és a nettó alapterület arányát, a főbb funkciókhoz tervezett közlekedő és gépészeti terület viszonyát, a 130 főre tervezett létszám elhelyezhetőségét. A kiértékelésnél fontos szempont volt a pályázati kiírásban megadott rendezési javaslatok megvalósítása, az iratok beszállításának, és a további belső munkálatok során történő mozgatásának optimális útvonala, a munkaterületek, irodák kialakítása, valamint az állományvédelmi műhelyek megfelelő elrendezése. A vizsgálatok elemezték a főbb funkciók épületen belüli elhelyezését, a vertikális és horizontális kapcsolatok viszonyát, a kutató-, ügyfél- és közönségforgalom tiszta leválasztásának megoldásait. A funkcionalitás mellett a komfortérzet biztosítása volt a másik lényeges megközelítés. Egyaránt fontos kérdés volt a közönség számára létrehozott terek kialakítása és a levéltári dolgozók munkahelyének megformálása. Ezen belül — a különböző időjárási
44
körülményekre is gondolva — külön elemezték a fényviszonyokat, komfortérzetet befolyásoló építészeti eszközöket, gépészeti megoldásokat. Technológiai szempontból az értékelés során az elhelyezést, az épületgépészeti felszereltséget, berendezhetőséget, üzemeltetési és karbantartási szempontokat mérlegelték a bírálók. A kiírás helyiségjegyzéket is tartalmazott, ahol nem csupán a kívánatosnak tekintett alapterületeket adták meg, hanem az egyes helyiségek szellőztetési, mesterséges és természetes világítási feltételeit, hőmérsékleti, és légnedvességi viszonyait is meghatározták. A tervpályázat zárójelentésében a nyertes pályázatot 1998. június 19-én a zsűri így értékelte: „Az épület funkcionális szervezése, tagolása rendkívül tiszta, jól átgondolt, részleteiben is megoldott. A látogatható terek és az igazgatás helyiségei az épület hangsúlyos részén, a Csongor utcára telepített egyetlen traktusban nyernek elhelyezést. Az épület vertikális szervezése jól átgondolt, az előcsarnok és a közönségszolgálati terek középülethez méltóak, térkialakításuk nagyvonalú, de nem pazarló. A levéltári, raktári blokkok szisztémája, méretezése mintaszerű, jól áttekinthető és működtethető rendszert képeznek. […] A világos — szinte képletszerű — alaprajzi és térbeli struktúra kivetül a homlokzatra, a belső funkció és a térszerkezet a külsőben vállaltan deklarált. […] A pályamű a heterogén környezetbe egy a mai építészeti formanyelven szóló, de öntörvényű épületet illeszt, amely képes kapcsolatot teremteni a különböző karakterű tömbök között…”
A tervek további módosítása, átalakítása A nyertes pályázó a Budai Építészműhely, Koris János DLA és Németh Tamás építészek tervét az egyértelműen pozitív fogadtatás után jelentősen átdolgozták. Első lépcsőben megvizsgálták a tervet abból a szempontból, hogy a program lényeges csorbulása nélkül melyek azok az elemek, amelyek elhagyhatók, vagy más, funkcióját tekintve változatlanul működőképes egyenértékű vagy ahhoz közeli megoldásra cserélhetők, hogy a tetemesnek látszó költségeket a realitások szintjére szorítsák. Rendszeres konzultáció alakult ki a tervezők és a majdani felhasználók között. Bekerült a tervbe a kétrétegű átszellőztetett falszerkezet, a raktárakat a hirtelen hőmérsékleti és páraváltozásoktól védő módosított elrendezés, a kutatóterem és kapcsolt részeinek működési szempontoktól vezérelt, javított elrendezése, valamint a műhelyblokkok újjászervezése a Gömb utcai szárnyban. Ez természetesen csak az első lépés volt az áttervezés folyamatában. 1998 augusztusának közepére a tervező lényeges alapterület-csökkentést hajtott végre a föld alá tervezett iratfogadó és kiszolgáló részeinek földszintre hozásával, a mélygarázs parkolóhelyeinek áttelepítésével a belső udvarra. Újragondolták az épület építésének ütemezését is. Végül három ütemben megvalósítható beruházásra készült el a terv. Az elsőben az igazgatási és az iratok tárolására, feldolgozására alkalmas két épületszárny, a másodikban az állományvédelmi műhelyeket magában foglaló épületszárny megépítése szerepelt, a harmadik ütem pedig a raktárak telítettségének esetére további raktári szárnnyal való kiegészítést foglalta magába. A főváros tervtanácsa az első és második
45
ütem összevonását javasolta, és — mivel mindenképpen elkerülendőnek tartotta az épülettömb lezáratlanul hagyását — bizonytalan időre elnapolta az építészeti rendezés végleges megoldását. 1999 februárjára elkészült az engedélyezési tervdokumentáció, amit március 17-ei határozatával a XIII. Kerületi Önkormányzat Polgármesteri Hivatala elfogadott, és kiadta az építési engedélyt.
A beruházás előkészítésének gyakorlati lépései A fővárosi önkormányzat közgyűlése 1999. március 25-i határozatával elfogadta a levéltár új épületének beruházási célokmányát, amelyben 6079,90 millió forint forráskeretet tervezett a 2002 decemberének végéig végrehajtandó építkezés céljaira, természetesen jelentős címzett támogatás betervezése mellett.1 A főváros Beruházási ügyosztálya nem elégedett meg a tervező és a levéltár által egyeztetett programcsökkentés végrehajtásával, hanem értékelemző céget bízott meg a tervdokumentáció felülvizsgálásával. Az értékelemzés munkája hat hónapig tartott és végül az építési engedélyt nem érintő, 42 pontban meghatározott változtatási javaslatot fogadták el. Az értékelemzők becslése szerint a beruházás költségeinek mintegy 4%-át kitevő megtakarítást értek el. A költségcsökkentési javaslatok egy része vállalható kompromisszum volt, esetenként tervezési hibára is felhívta a figyelmet, más része viszont a megvalósulás során az eredetinél gyengébb színvonalú eredményt hozott, mint pl. a liftek áttervezése, szűkítése, ami a beköltözés során tényleges gondokat okozott. A beruházás előkészítésének adminisztratív folyamata az engedélyokirat elfogadásával folytatódott, és az építkezést a 2000 szeptembere és 2003 decembere közötti időszakra helyezte át.2 A törekvés a címzett állami támogatás megszerzésére immáron a korábban hiányolt konkrét építési helyszín biztosítása mellett, az engedélyezési terv birtokában és a költségek csökkentését követően sem járt sikerrel. A beruházást megelőző évtized egyetlen kormánya sem vállalta — a levéltár 1991–1999 közötti időszakának főigazgatója, Varga László minden erőfeszítése ellenére sem — a levéltár építésének támogatását. Az igényelt költség minden esetben meghaladta a nem túl nagy érdekérvényesítési képességgel rendelkező kulturális ágazat anyagi lehetőségeit. A sikertelen pályázatok miatti, a beruházás megkezdésének elhúzódása körüli bizonytalanságot végül 2000-ben a főváros gazdasági ügyeiért felelős főpolgármester-helyettes, Atkári János, és a levéltár főigazgatója, Á. Varga László egyeztetésén született állásfoglalás szüntette meg. Ennek eredményeképpen a főváros hajlott arra, hogy a beruházást teljes egészében saját anyagi erőforrásaiból teremtse meg. Ez fordulatot hozott a történetben, ettől kezdve felgyorsultak az események, bár kacskaringók még szép számmal akadtak a befejezésig.
1 2
A célokmányt a 672/1999. (III. 25.) számú Fővárosi Közgyűlési határozatban hagyták jóvá. Az engedélyokiratot a Főváros Közgyűlése a 1599/2000 (VIII. 31.) számú határozatával fogadta el.
46
Az érdemi beruházási eljárás megkezdése 2000 októberében megindult a közbeszerzési eljárás az új épület beruházásának teljes körű lebonyolítására, amelynek végén az Építőipari Beruházási Szervező Rt. (ÉPBER Rt.) nyerte el a megbízást 2001 áprilisában. A kivitelezés a 2001. október 3-án meghirdetett közbeszerzési nyílt, előminősítéses eljárás keretében indult meg. Az eljárás eredménytelenül végződött, a Közbeszerzési Döntőbizottság 2002. június 17-én közzétett határozata az eljárás során jogsértést állapított meg. Ezt követően a főváros tárgyalásos eljárást indított, és a korábbi eljárás során az előminősítésnek megfelelt cégeket meghívta ismételt ajánlattételre. Az eljárás ez alkalommal eredményes volt, és a Baucont Rt, a KIPSZER Rt. és a Középületépítő Rt. által létrehozott konzorcium BKK Közkereseti Társaság néven 4,3 milliárd forintos ajánlattal elnyerte a kivitelezés jogát. A 2002 szeptemberének elején megkötött szerződést követően gyors ütemben kezdődtek meg a munkálatok. A határidő igen szoros volt, az eredeti elképzelésekhez ragaszkodva 2003. október 30-a volt a befejezési határidő. A közbeszerzési eljárás csaknem féléves csúszását azonban nem vették figyelembe, ami rendkívüli mértékben lecsökkentette a kivitelezők mozgásterét, és bármilyen, a munkálatokat hátráltató tényező veszélybe sodorhatta a vállalt határidő teljesítését. Szeptember második felében átadták az építési területet, és 2002. október 11-én Demszky Gábor főpolgármester már a zajló földmunkák közepette helyezhette el az épület alapkövét.
Az építés folyamatának küzdelmei Az építkezés során heti rendszerességgel zajlottak le a koordinációs tárgyalások, ahol a kivitelezők, a beruházó képviselői és a tervezők mellett a levéltár képviselői is állandó résztvevők voltak. Az levéltári részvétel nem bizonyult feleslegesnek, hiszen gyakran kellett konfrontálódni nem csak a kivitelezőkkel, hanem néha a beruházóval is, mert a levéltár szakmai érdekei nem mindig az egyszerűbb megoldásokat igényelték. A határidőcsúszástól tartó kivitelezők, és a beruházási eljárás formai, jogi részét előtérbe helyező beruházási oldal között helyet foglalva gyakran kellett olyan gyors döntéseket hozni, amelyek következményei jelentősek lehettek a későbbi épülethasználat során. Ezekben a döntési helyzetekben a mérnöki–építői megközelítés és a levéltár szakmai szempontjai között közvetített szakmai tanácsaival Hacker Károly mérnök, beruházási szakértő, aki korábban a főváros beruházási biztosaként már bizonyította hozzáértését és szakmai igényességét. Ez alkalomból a levéltár által felkért tanácsadóként működött közre az építkezés során. Segítségéért a szerző ezúton is szeretné hálás köszönetét kifejezni. A Főpolgármesteri Hivatal Közbeszerzési Ügyosztálya korrekt módon úgy vonta be a levéltárat az építkezés menetébe, hogy a tervező és lebonyolító mellett az üzemeltetői oldal álláspontját is kikérte döntései meghozatala előtt. A döntések ugyan nem mindig estek egybe álláspontunkkal, ezt azonban tudomásul kellett vennünk. A konfliktusok gyakori forrása volt, hogy az építési tervek az 1998–1999. évi állapotot rögzítették, és a
47
döntést előkészítő eljárás elhúzódása miatt a módosítási igényeket nem sikerült mindig rugalmasan kezelni. Hiányzott a tervek korszerűsítése és felülvizsgálata, a szakági tervezés dokumentumainak újbóli „összefésülése”. Az „egyenértékű” műszaki megoldások erőltetése mögött gyakorta lehetett érezni a kivitelezők burkolt költségmegtakarítási kísérleteit, amelyeket nem mindig sikerült visszaverni. Különösen sok gond volt az informatikai rendszer kiépítésével, ahol a műszaki tartalom avulása miatt az átvételt követően is sorozatosan jelentkeztek gondok, és az üzemeltetőnek keményen be kellett avatkoznia saját szakembereivel a megfelelő színvonalú szolgáltatás elérése érdekében. A kivitelező konzorcium nem egyszerű döntési mechanizmusa — a három fél egyenrangú partnerként alakította ki álláspontját az egyes kérdésekben —, megfejelve a vertikálisan mélyen tagolt alvállalkozói rendszerrel, ahol egy fal hibás felrakásáért akár három alvállalkozó között kellett a felelőst kideríteni, megnehezítette a minőségi követelmények betartatását. A levéltári oldal sok esetben a minőségellenőrzési feladatok ellátását is kénytelen volt magára vállalni, hogy még idejében be lehessen avatkozni a már később nehezen korrigálható hibák kiküszöbölésért. A kivitelezés során az állományvédelmi műhelyek technológiai tervét 2003 szeptemberére sikerült megfelelő szinten kidolgoztatni. Végül az eredeti építési határidő előbb 2003. december 31-ére tolódott ki, majd pedig a részleges átadást követően a beruházási engedélyokirat meghosszabbításával, az állományvédelem technológiai berendezéseinek áttelepítésével és az új eszközök beszerzésével kapcsolatos eljárással folytatódott. A feladatot a KIPSZER Rt. nyerte el, és ez a munka több lépcsőben, csak 2005. február 15-én fejeződött be.
„Birtokon belül” A levéltár 2004. március 20-án vette használatba az épületet. Az iratanyagok beköltöztetése 2004 júliusában kezdődött és november 12-én fejeződött be. A költöztetés közbeszerzési pályázatát a levéltár bonyolította le, és a megvalósítás zökkenőmentesen, az iratállomány sérülése nélkül ment végbe. Ebben a sikerben jelentős része volt az a levéltár valamennyi dolgozójának, és külön meg kell itt említenünk az Állományvédelmi osztály aktív és igen konstruktív részvételét a költöztetés lebonyolításában. Az épületben elhelyezett iratállomány 26 500 ifm-t tesz ki, amelyet kiegészít a nagy mennyiségű térképészeti és építészeti tervrajzgyűjtemény anyaga.
A megépült épület jellemzői Az épületről szólva a következőket tartjuk fontosnak megemlíteni: a levéltár Teve utcai épülete működési feladatainak megfelelően három részre tagolt.
48
„A” épületszárny Az „A” épületszárny a közönség számára kialakított, nyilvános, látogatható terület. •
•
•
•
•
Az épületszárny Teve utca felé néző, ívelt homlokzati üvegfalán nyitott főbejáraton keresztül az előcsarnokba lépve a látogatók az első tájékoztatást a recepción kapják meg. A recepció melletti ruhatárban tehetik le kabátjukat és egyéb holmijukat azok a látogatók, akik hosszabb időt töltenek az intézményben. Az ügyfélszolgálat a földszinten fogadja az ügyes-bajos hivatali ügyek intézéséhez szükséges adatszolgáltatásért levéltárunkhoz fordulókat. A helyiség kialakítása nyugodt színteret biztosít a bizalmas közlések számára is. Ügyfeleink a nagyvonalú térkialakítású előcsarnok ülőbútorain foglalhatnak helyet, vagy a mellettük felállított tárlókban elhelyezett kiállítást megtekintve tölthetik el a várakozás perceit. A levéltár ebben a térben nem csak történeti, hanem szándékai szerint képzőművészeti kiállításoknak is helyt kíván adni, bekapcsolódva a XIII. kerület kulturális életébe. A földszinti, 120 főt befogadó előadóterem tudományos és kulturális rendezvényeknek ad helyet, korszerű audiovizuális berendezései, a szinkrontolmácsolást lehetővé tevő technikai eszközei színvonalas szolgáltatást nyújtanak mind a levéltár, mind a tágabb felhasználói közönség számára. A terem nem csupán a levéltár konferenciáit szolgálja, de más intézmények, szervezetek rendezvényeit is befogadja. Az első emeleten a korszerű iratvédelmi szempontoknak megfelelően kialakított terem lehetővé teszi az eredeti levéltári iratanyagokból összeállított kiállítások védett, biztonságos körülmények közötti megtekintését, a levéltárak féltve őrzött kincseinek bemutatását. A kiállítási tárlók belső, fokozatmentesen állítható megvilágítása üvegszálas optikai rendszerrel történik, kiküszöbölve az iratokat károsító hő termelődését a kiállítási tárlókon belül. A levéltári anyag kutatói az előcsarnokból lifttel, vagy a főlépcsőn felsétálva jutnak a kutatótermekbe, ahol egyidejűleg 64 kutató foglalhat helyet. A kutatóteremben tíz számítógép beállítására van lehetőség, amelyeken keresztül a belső hálózaton közzétett levéltári segédleteket kívánjuk elérhetővé tenni. A kissé zajosabb mikrofilm-leolvasók használatához üvegfallal leválasztott tér áll rendelkezésre. Tizenhat leolvasót tudunk egyidejűleg üzemeltetni. Úgyszintén üvegezett fal különíti el a csoportos kutató területét, ahol a felsőoktatás számára is lehetőséget nyújtunk az eredeti iratanyag vezető segítségével, irányításával történő tanulmányozására. A kutatóterem személyzete a látogatójegy kiállítása után nem csupán a kért iratokat bocsátja a kutatók rendelkezésére, de készséggel segít a levéltári rendszerben való tájékozódásban is.
49
•
• • •
A levéltár 30 000 kötetes szakkönyvtára a tudományos kutatás számára biztosítja a használatot. Szótárak, lexikonok, adattárak, történelmi alapmunkák, folyóiratok állnak mind a kutatóteremben, mind a harmadik emeleti olvasóban felhasználóink rendelkezésre, az elektronikus katalógus nem csak a házon belül, de az interneten keresztül is tájékoztatást nyújt az érdeklődőknek. A klimatizált könyvtári raktár a „B” szárny második emeletén található, a könyveket gördülőállványzaton helyezték el. A megfáradt látogatók az első emeleti büfében juthatnak felfrissüléshez. Az intézmény vezetésének irodái a negyedik és az ötödik emeleten helyezkednek el, lehetővé téve a közvetlen és egyszerű kapcsolatfelvételt minden látogató számára. Az épület természetesen a mozgáskorlátozottak számára is biztosítja a fentiekben felsorolt szolgáltatások akadálytalan használatát. A főbejáratnál alacsony emelkedésű felhajtó rámpa, mozgáskorlátozottak számára kialakított mellékhelyiség, lift, átjárható küszöbök biztosítják az akadálymentes közlekedést.
A „B” épületszárny A hétemeletes „B” épületszárny az iratanyag biztonságos és szakszerű őrzését szolgálja, a közönség számára elzárt területet jelent. Itt helyezték el az iratokat a legkorszerűbb biztonsági technikával őrző légkondicionált raktárakat, valamint az iratanyag feldolgozásához szükséges helyiségeket, munkaszobákat és iratrendezőket. Ebben az épületrészben folyik a beérkező iratanyagok fogadása, preventív állományvédelmi kezelése is. •
•
50
A más szervektől, hatóságoktól, cégektől átvett iratanyag a „B” épületszárny Gömb utcai oldalán nyíló fedett, zárt terű iratfogadó helyiségbe érkezik. A lerakó rámpán, a szállító jármű raktere magasságába emelhető, hidraulikusan működtetett lap segít a szintkülönbség áthidalásában. Az iratanyag az átmeneti tároló helyiségben várja meg az első szűrés időszakát. Az átmeneti tároló mellett portalanító, szárító, és rendező helyiséget alakítottak ki. A szárítóban az iratokból kikerülő nedvességet, a keletkező párát lecsapató berendezés vonja ki a levegőből. A portalanító kamrákban sűrített levegős kefe, és aktív, nagy teljesítményű elszívás, valamint szűrők biztosítják, hogy az iratokról eltávolított por ne kerüljön vissza a helyiség légterébe. Az innen kikerülő iratanyagok a „B” és „C” épületszárnyat együttesen kiszolgáló 1000 kg teherbírású lifttel szállíthatók a végleges elhelyezés szintjére. Az iratanyagot tároló raktárak hőmérséklete 18±2 Cº és a relatív páratartalom 50±5%. A raktárak légkezelését osztott rendszerben működő gépek látják el, így egymástól függetlenül is üzemeltethetők, ami mind biztonsági, mind gazdaságossági szempontból egyaránt előnyös. Szintenként három gépészeti egységet építettek be, amely egy-egy raktárat külön-külön,
•
•
kettőt pedig együttesen szolgál ki. A raktárakban óránként 2-2,5-szeres óránkénti légcsere mellett 10% mennyiségű friss, szűrt levegő pótlásával történik a szellőztetés. A mikrofilmeket és a számítógépes adathordozókat tároló helyiségben a speciális kívánalmaknak megfelelően a levegő hőmérséklete 14 Cº, relatív páratartalma 35%. Az állványrendszer a földszinti raktárakat leszámítva jelenleg statikus. Azonban amint a raktárak befogadóképessége a végéhez közeledik, a padlózatba már beépített sínekre helyezett gördülő alvázakkal a meglévő statikus állványok alkalmasak tömör tárolási rendszer kialakítására. Az állványmagasság statikusan 2150 mm, alvázzal együtt 2300 mm, így az átlagos testmagasságú kezelő is könnyedén elérheti a legfelső polcot is. A polcok szerszám nélkül, beakasztható kapcsok segítségével 25 mm-ként állíthatók. A polcok teherbírása megoszló terhelés mellett 120 kg, amit az utólagosan behelyezhető merevítő rudakkal 140-160 kg/polc terhelhetőségre lehet növelni. Az állványrendszer nem tartalmaz olyan éleket, vagy más, sérülést okozó felületeket, amelyek balesetveszélyt jelenthetnének a levéltár munkatársai számára. A felület kialakításakor alkalmazott festékeket elektrosztatikusan hordták fel, tehát megfelelnek az iratvédelmi szempontoknak, nem károsítják a tárolt iratanyagot. A tűzvédelmi rendszer kettős: a jelzőkészülékek ionizációs készülékek és aspirációs rendszer kombinációjából állnak (a termek különböző pontjaiból vett levegőminták összetételét érzékelő csőhálózat). Automata oltóberendezést nem építettek be. A gázzal oltó rendszereket a környezetvédelmi problémák, és az igen magas beruházási és üzemeltetési költség miatt vetették el. A vizet permetező oltóberendezés (közkedvelt nevén sprinkler) pedig nem igazán hatékony a fedőlappal szerelt polcokon égő iratanyag esetén, különösen nem a tömör állványozási rendszer alkalmazása mellett. Ugyanakkor az állandó nyomás alatt álló vízvezetékrendszer potenciális veszélyforrást jelent a vízre igencsak érzékeny iratanyag számára, alkalmazását ezért kerülték el. A megvalósított elv: a legkisebb rendellenesség esetén is jól működő finom érzékelő- és jelzőrendszer, a gyors, lokális beavatkozás. A jelzések automatikusan befutnak a tűzoltóság központjába is, kiküszöbölve az esetleges emberi mulasztás okozta veszélyhelyzetet. A tűzjelző a veszélyhelyzet kialakításától számított kettő percen belül automatikusan továbbítja a jelet, ha biztonsági őrség nem állítja le a folyamatot, és nem tisztázza az esetleges téves jelzés okát. A tűzoltóság beavatkozó egysége néhány utcával van csupán távolabb a levéltár épületétől, így a beavatkozás a riasztást követően négy percen belül megtörténik. Az oltási tervben érvényesül az az elv, hogy a másodlagos károk ne legyenek nagyobbak az elsődleges, a tűz által okozott károknál. A levéltárat kiemelt objektumként kezelő tűzoltóság megegyezésünk szerint olyan speciális eszközöket és a levéltár által biztosított gázzal oltó készülékeket használ a keletkező tűz megfékezésére, amelyek nem jelentenek jelentős veszélyt az
51
iratok számára, és csak e lehetőségek kimerítését követően térnek át a hagyományosan alkalmazott módszerekre. Az épületet négy lift szolgálja ki. A már említetten kívül egy a „B” épületszárny középső részén biztosítja a szintek közötti közlekedést és iratszállítást, egy az „A” épület felé eső oldalon szolgálja ki a kutatóteremhez kapcsolódó szállítási és közlekedési feladatokat, egy pedig az „A” épület személyforgalmát oldja meg. Tűz esetén a liftek automatikusan lejönnek a földszintre és nyitott ajtóval várakoznak a veszély elhárításáig. A tűzoltók külön kulcs használatával, a tényleges veszély ismeretében használhatják az épület biztonsági felvonóját az emeleti tűzfészkek megközelítésekor.
A „C” épületszárny A „C” épületszárny a levéltárban őrzött dokumentumok állományvédelmi feladatainak ellátását szolgálja. A műhelyek technológiai berendezéseit 2004. november 30-án adták át. •
Az első szinten a mikrofilmező műhelyeket, a másodikon a könyvkötészetet, a harmadikon a levéltári kiadványokat készítő nyomdát, a negyediken a korszerű technikával felszerelt restaurátorműhelyt helyezték el.
A beépített technikai berendezések Az épület informatikai összeköttetése Gigabyt Ethernet gerincű Cat5e típusú rézvezetékes hálózaton bonyolódik, minden munkatárs számára kiépített számítógépes munkahely áll rendelkezésre, a belső és külső hálózatok teljes elérési szolgáltatásainak biztosításával. Az épületben Siemens gyártmányú digitális telefonközpont működik, a vezetékes hálózatot vezeték nélküli telefonkészülék-hálózat egészíti ki, hogy a levéltár munkatársai a lehető legegyszerűbben elérhetőek legyenek az épület bármelyik pontján. A munkatársak mindegyike saját, kívülről közvetlenül hívható telefonszámmal rendelkezik. Amennyiben a hívott kolléga nem tartózkodik szobájában, a beérkező hívása átirányítódik hordozható telefonjára vagy üzenetrögzítőjére. Az épület fűtését a tetőn elhelyezett gázkazánokkal oldották meg. A közönséget befogadó helyiségekben és a dolgozói munkaszobákban a beépített ventillátoros rásegítő berendezés segítségével tág határok között, egyedileg szabályozható hőmérséklet biztosítható. Nyáron ugyanezen berendezésekben lehűtött folyadék keringetésével és a levegőátfúvás szabályozásával csökkenthető a helyiségek hőmérséklete mindenkinek igényei szerint. Az épület-felügyeleti rendszer vezérlése a 24 órás szolgálatot teljesítő főporta helyiségében koncentrálódik. Ide futnak be a mágneskártyás beléptető- és a biztonsági rend-
52
szer adatai és jelzései. Itt helyezték el a biztonsági kamerák ellenőrző monitorait és a tűzjelző berendezés központi vezérlőjét. Az épületben vezérkulcsos rendszer segíti elő, hogy az egyes helyiségcsoportok az arra illetékesek számára könnyen elérhetőek legyenek. A levéltári raktárak és a raktárterekhez vezető átjárók nyitása kódolt mágneskártyával történik. Az egyedi és jelentős muzeális értékeket tartalmazó, 160 m2 alapterületű biztonsági raktár korlátozott hozzáférését külön további személyi kód használatával biztosították. A beruházás történetének során említett problémák jelentősége eltörpül amellett, hogy a főváros jelentős anyagi áldozatvállalásával, mintegy 5,3 milliárd forint ráfordításával, új közintézményi épület jött létre, amellyel Budapest több évtizedes lemaradását pótolta be. A megszületett új épület mind méreteit, nagyságát, mind pedig felszereltségét tekintve minden igényt kielégít, és technikai korszerűsége a 21. sz. európai színvonalán áll.
53
AZ ÉPÜLET ADATAI A hasznos alapterület összesen: 23 440,03 m2 „A” épületszárny: 3 713,85 m2 „B” épületszárny: 17 933,42 m2 „C” épületszárny: 1792,76 m2 A levéltár iratbefogadó képessége:
52 400 iratfolyóméter
Irattároló raktárak alapterülete:
9665,8 m2
Raktári állványok mennyisége: gördülő állványzat
6059 polcfolyóméter
statikus állványzat
36 655 polcfolyóméter
Könyvtári gördülő állványzat:
1320 polcfolyóméter
Mikrofilmtároló szekrények száma:
168 db
Kutatótermi férőhelyek száma:
64
Könyvtári olvasó férőhelyeinek száma:
12
Előadóterem férőhelyeinek száma:
120
Gépkocsi parkolóhelyek száma:
54
Tervezés: 1998–1999 Generáltervező: Budai Építész Műhely Kft. Vezető tervező: Koris János DLA Ybl-díjas építész és Németh Tamás építész Építész tervező: Vizer Balázs építész Építész munkatárs: Székely György, statikus: Bencze Zoltán (Céh Rt.), gépész tervező: Porosz Géza (Porosz és Fia Kft.), elektromos tervező: Sax Dezső és Böjthe Ferenc, park-és kerttervezés: Dr. Jámbor Imre
Kivitelezés: 2002–2004 (2005) Kivitelező: BKK KKT, amelynek tagjai a Baucont Rt., a KIPSZER Rt., és a Középületépítő Rt. Projektmenedzserek: Bocsor Tibor, Kirschner Tamás, Pál Balázs Irattároló állványzat: A StRaktech Kft. HUNFLEX típusú állványrendszere
54
JELENTÉSEK, BESZÁMOLÓK JELENTÉS A LEVÉLTÁRI SZAKFELÜGYELET 2004. ÉVI MŰKÖDÉSÉRŐL ÉS ELLENŐRZÉSI TAPASZTALATAIRÓL* A levéltári szakfelügyelet 2002–2004. évi hároméves ciklusának utolsó esztendeje volt 2004. Éves tevékenységünket a NKÖM által jóváhagyott munkaterv és az általa a II. félévre elrendelt feladat határozta meg. A következő ellenőrzéseket kellett elvégeznünk: Közlevéltárakban: I. félévben:
A korábbi szakfelügyeleti ellenőrzéseken megállapított hiányosságok felszámolásának helyzete.
II. félévben:
1. A levéltárakban őrzött olyan iratok számbavétele, amelyek nem tartoznak az adott levéltár illetékességi körébe. 2. A levéltárak illetékességi körét illetően fennálló problémák, viták.
Nyilvános magánlevéltárakban: 1.
A kutatási szabályzatok megléte, jogszerűsége, a kutatószolgálat ellátása.
2.
Az informatika alkalmazása.
3.
Az illetékességi körbe tartozó szervek irattáraival kapcsolatos levéltári feladatok ellátása.
A következő 19 intézményt vizsgáltuk: Politikatörténeti és Szakszervezeti Levéltár, Mindszenty Levéltár, Debrecen-Nyíregyházi Egyházmegyei Levéltár, Győri Egyházmegyei Levéltár, Szeged-Csanádi Püspöki Levéltár, Váci Püspöki és Káptalani Levéltár, Görög Katolikus Püspöki Levéltár, Ciszterci Nővérek Boldogasszony Háza Monostor Levéltára, Jézus Társasága Magyarországi Rendtartományának Levéltára, Magyar Piarista Rendtartomány Központi Levéltára, Sárospataki Református Kollégium Tudományos Gyűjteményei Levéltár, Tiszántúli Református Egyházkerületi és Kollégiumi Levéltár, Baranyai Református Egyházmegye Levéltára, Nyíregyházi Evangélikus Egyházközség Levéltára, Orosházi Evangélikus Gyülekezet Levéltára, Soproni Evangélikus Egyházközség Levéltára, Szarvas-Ótemplomi Evangélikus Egyházközség Levéltára, Baptista Levéltár, Szerb Ortodox Egyházmegyei Levéltár. Ezeken kívül — külön jogszabályi és egyéb előírás értelmében — ellenőriztük a levéltári törvény alapján járó, 2003-ban biztosított, pályázati úton elnyert költségvetési
*
A jelentés a nemzeti kulturális örökség minisztere számára készült.
55
támogatások felhasználását, a közalkalmazottakat megillető múzeumi belépők kezelését és — nem utolsósorban — a levéltári anyagban végzett iratselejtezéseket. Külön szakértők (Tahy Klára, a Magyar Országos Levéltár főrestaurátor főosztályvezető-helyettese, Orosz Katalin, a Magyar Országos Levéltár főrestaurátora) bevonásával megvizsgáltuk a levéltári restaurálási tevékenységet. Mint vezető szakfelügyelő az év folyamán a következő levéltárakat látogattam meg: Fejér, Csongrád, Somogy és Veszprém megyei levéltárak, Győr-Moson-Sopron Megye Soproni Levéltára, Tatabánya Megyei Jogú Város Levéltára, Szegedi Tudományegyetem Levéltára, MTA Levéltára, Váci Püspöki és Káptalani Levéltár, Soproni Evangélikus Egyházközség Levéltára. Somogy és Veszprém megyék, Tatabánya város, a Szegedi Tudományegyetem és a Váci Püspöki és Káptalani Levéltár esetében a fenntartó vezető tisztségviselőivel is áttekintettem az intézmény helyzetét. A városi önkormányzat 2004 szeptemberében megalapította Vác Város Levéltárát. Az intézmény létesítéséhez a nemzeti kulturális örökség minisztere hozzájárult. Múlt évi ellenőrzésünk e levéltárra nem terjedt ki. Dr. Bán Péter 2004. július 1-jével lemondott szakfelügyelői megbízatásáról, mert a Levéltári Kollégium tagja lett. A hozzá tartozó 9 állami szaklevéltárral kapcsolatos második félévi szakfelügyelői teendőket magam láttam el. Az év folyamán négy alkalommal tartottunk szakfelügyelői értekezletet a felmerülő problémák és a tapasztalatok megbeszélése céljából. Ellenőrzési tapasztalatainkat az alábbiakban foglalom össze. (Az egyes levéltárakról szóló jelentéseket — az előírásoknak megfelelően — észrevételezésre megkapták a levéltárvezetők. A fenntartókhoz az észrevételekkel együtt küldtem meg a jelentéseket.)
I. KÖZLEVÉLTÁRAK 1. A korábbi szakfelügyeleti ellenőrzéseken megállapított hiányosságok felszámolásának helyzete: a) Személyi feltételek Az általános levéltárakban általában a feladatkör ellátásához szükségestől elmarad a tényleges létszám. Az elmúlt években az indokolt létszámfejlesztés ritka volt mint a fehér holló. Néhány intézményben ugyan sor került státusfejlesztésre, ez azonban többnyire új létesítmény belépéséhez kapcsolódott vagy korábbi létszámcsökkentés — részleges — korrekcióját jelentette. Kirívóan alacsony a személyzet létszáma Bács-Kiskun, Békés, Csongrád, Hajdú-Bihar és Komárom-Esztergom megyék levéltáraiban. A települési önkormányzatok levéltárai közül elsősorban a tatabányai intézmény szorul létszámfejlesztésre. Az állami szaklevéltárak döntő többségének létszámviszonyai aggasztóak. Néhány intézmény kivételével az alapfeladatok ellátását komolyan veszélyezteti a rendkívül rossz személyi ellátottság. A Hadtörténelmi Levéltár, a Környezetvédelmi és Vízügyi
56
Levéltár és több egyetemi levéltár tartozik ebbe a kategóriába. Legutóbbi „intézmények” esetében nem kivétel az egy fős, sőt ½ „fős” létszám, ami egyszerűen nevetséges. Örömmel vehetjük, hogy akadt két olyan egyetem is, ahol érzékelhető fejlesztésre került sor. A Semmelweis Egyetem Levéltára elszakadt a könyvtártól, önálló lett, ami létszámgyarapodást is eredményezett. Az újjászervezés után végre működőképes lett a Szegedi Tudományegyetem Levéltára 2 fős létszámmal. Külön kell szólni az Állambiztonsági Szolgálatok Történeti Levéltáráról azért, mert ha az ún. ügynöktörvény módosítása a hírek szerinti formában megvalósul, akkor a jelenlegi személyzet jelentős növekedése nélkül képtelen lesz feladatai ellátására. Az egyetlen köztestületi intézmény, az MTA Levéltára 3 fővel úgyszintén nem tudja teljes körűen ellátni teendőit.
b) Levéltári raktárak 2004 örvendetes eseménye volt Budapest Főváros Levéltára új épületének átadása. A budapesti Teve utcában emelt levéltár a tevékenységi kör teljessége számára nyújt optimális feltételeket, a raktárak kapacitása olyan, hogy több évtizedre biztosított az átvételi kötelezettség alá eső iratanyag begyűjtése. Folyik a Veszprém Megyei Levéltár új épületének kialakítása. A megyei levéltárak közül kritikus helyzetbe jutott a Fejér Megyei Levéltár, mert szinte életveszélyessé vált épületéből a levéltári anyag jelentős részét ideiglenes raktárban kellett elhelyezni. A fenntartó megkezdte a címzett támogatással tervezett épületfelújítás és raktárfejlesztés előkészítését. Egyre rosszabb különösen Somogy, Bács-Kiskun, Hajdú-Bihar és Zala megyék levéltárainak helyzete. Somogy megye 2004ben címzett támogatásra pályázatot nyújtott be új levéltári célépület létesítésére, reméljük nem eredménytelenül, mert a nagyberki és az ún. Füszért raktárak állapota kritikus, a bennük tárolt iratanyag a legkomolyabban veszélyeztetett. Az állami szaklevéltárak szinte mindegyike raktári férőhely-hiánnyal küzd. Az egyetemi levéltárak raktárai nagy részében továbbra sem érvényesülnek azok a követelmények, amelyek szerint levéltári anyag tárolására használt helyiség nem lehet egyúttal munkaszoba vagy/és kutatóterem is.
c) Törvényben, rendeletben előírt feladatkör ellátása E téren számottevő javulás következett be a közlevéltárakban. Természetesen hosszabb idő és a működési feltételek javulása kell ahhoz, hogy a problémák gyorsabban oldódjanak meg. Sok levéltárban közel sem naprakész az illetékességi körbe tartozó szervek nyilvántartása, nem a szükséges mértékű az iratkezelés ellenőrzése és a levéltári anyag feldolgozása. A levéltárak iránti érdeklődés jellege is közrejátszik abban, hogy a megyei levéltárakban nem egy esetben háttérbe szorulnak az alapvető szakmai munkák a helytörténeti kutatások és a közművelődési tevékenység fokozott végzése miatt. Az egyes
57
feladatfajták egészséges arányának megteremtése több intézményben is változtatásokat igényel.
d) Kutatótermi szabályzatok A 10/2002. (IV. 13.) NKÖM rendelet 44–49. §-ai értelmében az ellenőrzés körébe tartozó valamennyi közlevéltár elkészítette kutatótermi szabályzatát. A korábbi esztendők során feltárt hiányosságok pótlása, a jogszabályellenes belső előírások kiiktatása lényegében mindenütt megtörtént. Ez komoly erőfeszítést igényelt a szakfelügyelet részéről.
2. A közlevéltárak illetékességi körével összefüggő problémák A szakfelügyelők megállapították, hogy a levéltári törvény (1995. évi LXVI. tv.) illetékességi körre vonatkozó előírásait (17–21. §) a közlevéltárak nagy hányada csak részben hajtotta végre. Megjegyzem, hogy a Magyar Országos Levéltárra a vizsgálat nem terjedt ki, mert nem tartozik a szakfelügyelet hatáskörébe. Szükségesnek tartom, hogy az intézményt közvetlenül irányító és felügyelő Nemzeti Kulturális Örökség Minisztériuma a Magyar Országos Levéltárban is végezze el a többi közlevéltárban lefolytatott vizsgálatot, mert csak így nyerhető teljes kép az illetékességi köri problémákról. Fontosabb megállapításainkat, tapasztalatainkat az alábbiakban foglalom össze: •
A Hadtörténelmi Levéltár több olyan fondot, fondrészt őriz, amely a törvény szerint egyértelműen az Országos Levéltár illetékességébe tartozik. Kisebb mértékben a Környezetvédelmi és Vízügyi Levéltárra és az Állambiztonsági Szolgálatok Történeti Levéltárára is igaz ez a megállapítás.
•
Az 1945 utáni közigazgatási területi változások miatt a legtöbb megyét érintően egyes járások és községek, nemzeti és egyéb bizottságok, továbbá helyi köztestületek levéltári anyagát a korábbi jogszabályok alapján is át kellett adni más megyei (fővárosi) levéltárnak. Az 1970-es évek végén pl. a Pest Megyei Levéltár átadta Budapest Főváros Levéltárának a második világháború után fővároshoz csatolt területek járási, városi, községi és egyéb anyagait. Több, elsősorban dunántúli megyei levéltár azonban különböző indokokból nem hajtotta végre a rendelkezéseket sem akkor, sem az 1995. évi levéltári törvény hatálybalépése után.
•
A levéltári törvény 17. § (1) bekezdésének rendelkezésében vitákra adhat okot az a rész, amely szerint a Magyar Országos Levéltár illetékességi körébe tartozik — többek között — „a minisztériumoknak és az országos hatáskörű szerveknek, valamint az ezek közvetlen felügyelete és irányítása alá tartozó intézményeknek…”, valamint mindezen szervek jogelődeinek levéltári anyaga. A levéltárak többsége vitatja, hogy e rendelkezés alapján a Magyar Államkincstár jogelődjei, a területi államháztartási hivatalok iratanyaga az Országos Levéltár illetékességi körébe tarto-
58
zik. Pedig „országos hatáskörű szerv” intézmény típusú jogelődjeiről van szó, tehát egyértelműen kijelenthető, hogy a levéltári törvény rendelkezése alapján az Országos Levéltár illetékes a TÁKISZ-ok iratanyagaival kapcsolatos levéltári hatáskörök gyakorlására. (L. a többször módosított 1992. évi XXXVIII. tv. 18/A. §.) (Más kérdés, hogy a TÁKISZ-ok bérszámfejtéssel kapcsolatos személyi iratai megütik-e az országos jelentőségű maradandó értékű iratok szintjét.) •
Hasonlóan vitatott a büntetés-végrehajtási szervezet (a többször módosított 1995. évi CVII. tv. szerint „állami, fegyveres rendvédelmi szerv”), illetve az igazságügyminiszter által irányított Büntetés-végrehajtás Országos Parancsnoksága („a bv. szervezet központi vezető szerve”) közvetlen irányítása alatt álló bv. intézetek és intézmények, valamint jogelődjeik, illetve mindezek iratanyagainak levéltári illetékessége. Álláspontom szerint valamennyi büntetés-végrehajtási intézetre és intézményre (a „megyei”-nek nevezettekre is!) alkalmazni kell a levéltári törvény 17. § (1) bekezdésének fentebb hivatkozott rendelkezését, vagyis ezek a szervek és iratanyagaik az Országos Levéltár illetékességi körébe tartoznak.
•
A levéltári törvény konkrét rendelkezése értelmében a Magyar Nemzeti Bank és jogelődje (beleértve a területi fiókokat is!) és iratanyagaik az Országos Levéltár illetékessége alá tartoznak. Ebben az esetben is felmerül azonban az a kérdés, hogy országos jelentőségű iratokról van-e szó.
Véleményem szerint a fenti kérdések felvetik a levéltári törvény illetékességi körre vonatkozó rendelkezései részleges felülvizsgálatának szükségességét.
3. A veszélyeztetett levéltári anyag védelmére nyújtott költségvetési támogatás felhasználása A támogatásban részesült közlevéltárak rendeltetésszerűen használták fel a kapott pénzösszegeket, amelyekből hasznos állományvédelmi feladatok valósulhattak meg. Most már hosszú évek tapasztalata alapján ismételten megállapíthatjuk, hogy e támogatás nélkül sürgős rendeltetésszerű teendők végzése hiúsult volna meg.
4. A levéltári restauráló műhelyek tevékenysége A szakértői vizsgálat komoly hiányosságokat nem tárt fel, kisebb gondok azonban a legtöbb műhelynél felmerültek. Általános probléma, hogy az elhasznált vegyszerek kezelése nem szabályos. Összesen 9 közlevéltárban folyik restaurálási tevékenység. Egyedül Budapest Főváros Levéltárának műhelye komoly kapacitású, a Baranya, Borsod-Abaúj-Zemplén, Vas és Veszprém megyei műhelyekben folyik még számottevő konzerváló–restauráló munka, a Békés és Nógrád megyei levéltárakban, a Hadtörténelmi Levéltárban és az Állam-
59
biztonsági Szolgálatok Történeti Levéltárában csak egyszerűbb munkák elvégzésére van lehetőség. A szakértők véleménye szerint szakmai érvek nem szólnak az apró, egyszemélyes műhelyecskék létesítése mellett.
5. A múzeumi belépők kezelése Az ingyenes múzeumi belépőket az előírások szerint szigorú elszámolású nyomtatványként kell kezelni. A levéltárakban általában érvényesültek az előírások, néhány kisebb intézménynél fel kellett hívnunk a figyelmet a szabályok betartására.
6. A levéltári anyag selejtezése Az év folyamán 6 közlevéltártól (Bács-Kiskun, Hajdú-Bihar, Komárom-Esztergom, Somogy és Zala megyei levéltárak, Győr-Moson-Sopron Megye Soproni Levéltára) érkezett be iratselejtezési terv és/vagy jegyzőkönyv, összesen 29 db terv és 40 db jegyzőkönyv. Ezek közül néhányat korrigálásra vissza kellett ugyan küldenünk, végül azonban az összes tervet és jegyzőkönyvet felterjeszthettem a NKÖM Levéltári Osztályára, s az osztály valamennyit jóvá is hagyta. Tapasztalataink szerint még mindig akad bőven teendő a levéltári selejtezések körül, elsősorban a jogszabályi előírások betartása terén.
II. NYILVÁNOS MAGÁNLEVÉLTÁRAK
1. A kutatási szabályzatok megléte, jogszerűsége, a kutatószolgálat ellátása A vizsgált 19 levéltár közül megfelelő módon elkészítette kutatási szabályzatát a komoly kutatóforgalmú Politikatörténeti és Szakszervezeti Levéltár. A többi intézménynél is elfogadható a szabályozás, kisebb problémák a kutatók személyes adatainak nyilvántartásánál fordulnak elő. A Váci Püspöki és Káptalani Levéltár, a Jézus Társasága Magyarországi Rendtartományának Levéltára és a Budai Szerb Ortodox Egyházmegyei Levéltár 2004-ben még nem rendelkezett megfelelő kutatási szabályzattal. Mind a 19 levéltárban ingyenesen, megfelelő időkeretben biztosított a kutatás. Másolatok készítésére mindenütt van lehetőség. Néhány intézménynél még nem történt meg az alapvető kutatószolgálati nyilvántartások felfektetése. Összességében megállapítható, hogy a vizsgált levéltárakban általában érvényesülnek a levéltári törvény kutatásra vonatkozó fő rendelkezései.
60
2. Az informatika alkalmazásának helyzete A 19 levéltár közül a legnagyobb, a Politikatörténeti és Szakszervezeti Levéltár rendelkezik a legjobb számítástechnikai ellátottsággal, s itt használják a legsokoldalúbban informatikai eszközeiket (adatbázisok építése, honlap, kutatószolgálati alkalmazás). A nagyobb egyházi levéltárak között jelentősek a különbségek: míg a Győri Egyházmegyei, a Görög Katolikus, a Sárospataki és Tiszántúli református levéltárak viszonylag korszerű eszközökkel dolgoznak (adatbázis-építés, honlap stb.), a Váci Püspöki Levéltár csak korlátozottan él a számítógép nyújtotta előnyökkel. Több kisebb levéltárban még bőven van fejleszteni való a számítástechnika alkalmazása területén.
3. Az illetékességi körbe tartozó szervek irataival kapcsolatos levéltári feladatok ellátása A szakmai követelményekről szóló 10/2002. (IV. 13.) NKÖM rendelet 12. §-ának (2) bekezdése értelmében a „nyilvános magánlevéltár a fenntartó által meghatározott — illetékességi körébe utalt — szervek maradandó értékű irattári anyagát […] átadás– átvételi jegyzékkel veszi át. Az átadó szerv kötelezettségeit — az átadás elrendelőjeként — a nyilvános magánlevéltár fenntartója határozza meg.” A vizsgált levéltárak többségének van illetékességi köre, a Mindszenty Levéltárnak azonban nincs, mert a volt prímásra vonatkozó dokumentumokat gyűjti. Többé-kevésbé rendszeres a levéltári anyag gyarapodása az intézményekben, de rendelkezésben meghatározott iratátadási időhatár egyelőre kevés helyen (pl. a Győri Egyházmegyei Levéltárban) van érvényben. Általában javítani szükséges az idézett rendeleti előírás érvényesülését, magyarán a fenntartónak mindenütt meg kellene határoznia levéltárának illetékességi körét, és meg kellene szüntetni az esetenként előforduló átadás–átvételi jegyzék nélküli iratátadásokat.
4. A veszélyeztetett levéltári anyag védelmére és a nyilvános magánlevéltári feladatok végzésére 2003-ban nyújtott költségvetési támogatás felhasználása A vizsgált levéltárak közül 6 intézmény egyik pályázaton sem vett részt, illetve nem nyert el támogatást. 9 levéltár a veszélyeztetett anyag védelme céljából általában restauráltatás, savmentes dobozok és irattároló állványzat beszerzésére kapott összegeket, míg 12 levéltár a nyilvános magánlevéltári pályázaton jutott támogatáshoz. Utóbbiból számítógép-felszereléseket, könyvbeszerzéseket, klímaberendezést, iratvásárlást, valamint számítógépes adatbeviteli és rendezési, segédletkészítési munkákat finanszíroztak. Összesen 8 vizsgált levéltár szerepelt az olyan támogatottak sorában, amelyek mindkét pályázaton sikeresen szerepeltek.
61
A korábbi évekhez hasonlóan most is megállapíthatjuk, hogy a költségvetési támogatás nélkül a nyilvános magánlevéltárak többsége szakmai feladatainak tekintélyes részét képtelen lett volna elvégezni.
5. A múzeumi belépők kezelése Azokban a vizsgált levéltárakban, amelyek igényeltek ingyenes múzeumi látogatást biztosító belépőket, egy-két kivétellel — az előírásoknak megfelelően — szigorú elszámolású rendben kezelik azokat. Ahol ez még nem valósult meg, a szakfelügyelő felhívta a figyelmet az előírás betartásának szükségességére. *
*
*
A szakfelügyelet immár 6 éves működése során szerzett tapasztalatai alapján megállapítható, hogy a lassan 10 éve elfogadott levéltári törvény végrehajtása eddig csupán részlegesen történt meg. A közlevéltárak jelentős részében (az állami szaklevéltárak zöme és nem kevés megyei levéltár tartozik ebbe a kategóriába) kritikusan gyengék a működési feltételek. A különböző pályázatokon eddig elnyert támogatások jobbára csak bizonyos feladatok, tulajdonképpen a napi működés adott szükségleteit fedezték, fejlesztésekre csupán kis mértékben adtak módot. Kivétel a címzett támogatás, amelynek segítségével néhány megyei levéltár komoly fejlesztéseket tudott megvalósítani. El kellene érni, hogy minden esztendőben legalább egy önkormányzati levéltári beruházás részesüljön címzett támogatásban, ebben az esetben, ha nem is rövidtávon, de 10-15 év alatt jelentős előrelépés történhetne. Nem hallgathatom el korábban már többször kifejtett véleményemet sem: végre komolyan szembe kellene nézni azzal, hogy a magyar levéltári hagyományoktól és az európai jogállamok levéltári rendszereitől lényeges pontokon (pl. nálunk nincsenek regionális állami levéltárak, alig alakultak városi levéltárak) különböző levéltári szervezetünk nem „eurokomform”. Természetesen szervezeti átalakításba csak megfelelő fejlesztések egyidejű megkezdésével érdemes belekezdeni. Lakos János
62
BESZÁMOLÓ A NEMZETI KULTURÁLIS ÖRÖKSÉG MINISZTÉRIUMA LEVÉLTÁRI KOLLÉGIUMA 2004. ÉVI MŰKÖDÉSÉRŐL A nemzeti kulturális örökség minisztere mellett — a 7/2002 (II. 27.) NKÖM rendelet alapján — működő Levéltári Kollégium mint szakértő testület 2004 során három alkalommal tartott ülést. 2004. június 30-án a Kollégium tagjainak háromesztendős megbízatása lejárt és július 1-jei hatállyal — az előírt jelölő eljárást követően — új tagok megbízására került sor. A szakmai egyesületek delegálása alapján Dr. Bán Péter, Dr. Horváth Erzsébet, Dr. Szögi László, Dr. Tilcsik György, Dr. Á. Varga László, a nemzeti kulturális örökség minisztere kinevezése alapján Dr. Körmendy Lajos, Künstler Ferenc, Dr. Szabó Csaba lettek a Kollégium tagjai a 2007. június 30-ig terjedő időszakra. Az új összetételben ülésező testület döntése alapján állandó jelleggel kapott meghívást valamennyi ülésre Gorjanac Radojka, a Nemzeti Kulturális Örökség Minisztériuma Levéltári osztályának vezetője, Dr. Lakos János vezető szakfelügyelő és megfigyelői minőségben Szigetváry Éva főlevéltáros, a KKDSZ elnökségének képviselője. A levéltárügy, mindenekelőtt a közlevéltárak előtt álló feladatok figyelembevételével a Kollégium döntést hozott a levéltárak közép- és hosszú távú átfogó stratégiája, és külön az informatikai stratégia kidolgozásáról. Hangsúlyozta annak fontosságát, hogy a kidolgozandó anyagok több lépcsőben, minél szélesebb körben kerüljenek megvitatásra. Az átfogó stratégia kereteinek meghatározására vonatkozó javaslatok elkészítésére felkérte Dr. Körmendy Lajost, Dr. Lakos Jánost, Dr. Á. Varga Lászlót és Dr. Horváth Erzsébetet, akik anyagaikat elkészítették és a Kollégiumhoz benyújtották. Ezek alapján 2005-ben kerül sor a további lépések meghatározására. Az informatikai stratégiához először a Dr. Szögi László irányításával működött munkacsoport, majd a Künstler Ferenc vezette munkabizottság készített koncepciót. Ez utóbbi megvitatására ugyancsak 2005-ben kerülhet sor. A Kollégium állást foglalt az újonnan megbízandó vezető szakfelügyelő és a szakfelügyelők személyére vonatkozó javaslatokat illetően és megtárgyalta, illetve jóváhagyásra javasolta a szakfelügyelet 2005. évi munkatervét. A Nemzeti Kulturális Örökség Minisztériuma felkérésére a Kollégium foglalkozott a nyilvános magánlevéltárak költségvetési támogatására kiírt pályázat elbírálásával. A testület négy nyilvános magánlevéltárnak a pályázatból történő kizárását javasolta, miután ezek nem teljesítették a 10/2002 (IV. 13.) NKÖM rendeletben előírt kötelező éves statisztikai adatszolgáltatást. Az igényelt támogatási összeg 44 070 000 forint volt, odaítélésre került 21 518 000 forint. A beszámolási évben a levéltári fondszerkesztési alapelvek példatárának kidolgozására felkért munkabizottság Dr. Tilcsik György vezetésével végezte munkáját. A végleges szöveg 2005 tavaszán kerül a Kollégium elé. A Kollégium elnöke az egyes üléseken tájékoztatta a tagokat az állományvédelmi ajánlás és a tanácsi iratok selejtezésére vonatkozó ajánlás szövegeinek véglegesítéséről valamint a nemzetközi és a hazai szakmai élet időszerű kérdéseiről. Gecsényi Lajos
63
MÉRLEG A MADAS JÓSZEF EMLÉKKONFERENCIA (2002. ÁPRILIS 16–17.) VÁLOGATOTT ELŐADÁSAI Szerk.: FONT MÁRTA–VARGHA DEZSŐ. Pécs, 2003 (Tanulmányok Pécs Történetéből, 15.) 184 o. Pécsett már hagyományosnak tekinthető, hogy a városban egykor működő kiváló (hely)történészekre egy-egy konferencián emlékeznek meg nyomukba lépett utódaik, ezzel egyrészt emléket állítva munkásságuknak, másrészt erősítve egyfajta lokális közösségi tudatot. Az ilyen szimpóziumokon elhangzott előadások írott változata az utóbbi években a Pécs Története Alapítvány által jegyzett sorozatban látnak napvilágot. Így korábban a Petrovich Ede Emlékkonferencia anyaga (Tanulmányok Pécs történetéből, 8. Pécs, 2001) míg szintén ebben az esztendőben a Koller József Emlékülés válogatott előadásai (Tanulmányok Pécs történetéből, 13. Pécs, 2003) jelentek meg. Mindhárom kötetet Font Márta és Vargha Dezső szerkesztette; személyük — ismervén aktivitásukat — garancia, hogy további hasonló jellegű konferenciákra és kötetetekre számíthatunk. Madas József (1905–1988) Aradon született, majd családjával 1920-ban települt át Szegedre. 1925-től Sopronban folytatott egyetemi tanulmányokat, majd 1936-ban szerzett bányamérnöki oklevelet. Több munkahely után 1947 végén került Pécsre, ahol a Mecseki Szénbányák Vállalat üzemgazdasági osztályvezetőjeként ment nyugdíjba 1966ban. Nyugállományba vonulását követően mélyedt el a város múltjában és „jegyezte el” magát a helytörténeti kutatással. Napjait ettől kezdve a levéltárban töltötte és szívós, precíz munkával gyűjtötte össze az apró, másoknak talán jelentéktelennek tűnő, adatokat. Két monumentális munkája, több mint 2000 oldal terjedelmű és mára mindenki által egyszerűen „Madas”-ként ismert. Az első 1978-ban jelent meg: Pécs belváros telkeiről és házairól tartalmaz adatokat, míg a pécsi Budai Külvárosról készült adattára 1985-ben jelent meg nyomtatásban. Emellett több kisebb tanulmányt publikált a város történetéről. Moró Mária Anna Madas helytörténeti munkásságára emlékezett írásában (17– 22.), amelynek végén a publikálásra került munkáinak jegyzékét találjuk (23.). Móró, aki levéltárosként személyesen ismerte az idős kutatót, a következőképp emlékezett rá. „Pécs elmúlt három évszázadának élő lexikonjaként intézményesült. A város történetének bármely kérdését kutatók számára mindig elérhető, készséges és biztos információforrás volt azokban az évtizedekben, amikor délelőttönként a levéltár kutatótermében dolgozott.” Pesti János Madas József helytörténeti munkásságáról a névtudomány szemszögéből c. dolgozatában (25–34.) méltatta a névtudomány számára fontos eredményeit. Az időközben elhunyt Bezerédy Győző is Madas helytörténeti tevékenységét, munkáit méltatta (35–40.), míg Hársfai István nyugalmazott újságíró személyes hangvételű írásában a Józsi bácsival készített riportjai kapcsán idézte fel alakját (41–44.). A kötet második részének címe (Madas József nyomdokain) előre jelzi, hogy a következő tíz dolgozat a szerzők újabb kutatási eredményeit tárja a nyilvánosság elé. Az első tanulmány (47–67.) Timár György tollából származik, és a rá jellemző alaposság-
64
gal mutatja be a Pécs területén lévő plébániákat, templomokat, kápolnákat, és a városban működő szerzetesrendeket a török hódoltság végétől napjainkig. Ez gyakorlatilag hiánypótló munka, hiszen eleddig csak az egyházmegyei schematizmusok korántsem mindig megbízható adataira lehetett támaszkodni (Brüsztle József munkája a 19. sz. végéig mérvadó). Mendöl Zsuzsa a pécsi asztalosság történetéhez közölt adatokat, elsősorban Madas munkái alapján (69–73.). Ódor Imre a nemesek pécsi lakóhelyeiről készített egy olvasmányos, rövid összefoglalást (75–81.). Gál Éva egy eddig még publikálatlan, 1801-ben készült leltárt tett közzé. A rövid, ám alapos, bevezető tanulmányt (85–90.) követően magát az értékes adatokat tartalmazó forrást adta közre, az áttekinthetőséget biztosítandó táblázatos formába szerkesztve (91–106.). Márfi Attila régi, kedves témájával a színjátszás történetével foglalkozik dolgozatában (107–121.). Ezúttal Pécs város színielőadásainak helyszíneit mutatja be a 18. sz. végétől az 1920-as évekig. Lengvári István a pécsi ciszterci főgimnázium és az állami főreáliskola 1874–1911 között beiratkozott tanulóinak adatai alapján készített egy társadalomtörténeti elemzést (123–138). Három fő kategóriát vizsgált: a tanulók vallásfelekezeti hovatartozását, az apa (gondviselő) foglalkozását, valamint a növendékek származási helyét. A munkához táblázatokat és grafikonokat készített, amelyek szemléletessé teszik mondanivalóját. A következő két tanulmány a város építéstörténetéhez közöl újabb adatokat. Pilkhoffer Mónika a Krajczáros és a Frigyes laktanyák építéstörténetét követi nyomon (139– 156.), míg Sonkoly Károly két mecsekoldali klasszicista stílusban épült nyaralóról közöl újabb adatokat (157–172.). Mindkét dolgozatot gazdag képmelléklettel, tervrajzokkal tették közzé, amely külön örvendetes. Zambó Terézia tanulmányában két konkrét példán mutatta be, hogy a mai városrendezés során is nélkülözhetetlen Madas adattárainak használata (173–180.). A tanulmánykötetet Gömöry János munkája zárja, aki Pécs városszerkezetének 1945 utáni fejlődését, átalakulását vette górcső alá (181– 193.). Madas József és a hozzá hasonlóan megalapozott tudással rendelkező, magas színvonalon dolgozó helytörténészek munkássága is arra hívja fel a figyelmet, hogy a lokális történet kutatása is legalább olyan fontos országunk múltjának minél alaposabb megismeréséhez, mint a politika- és eseménytörténet feldolgozása. Szakály Ferenc fogalmazta meg, véleményünk szerint a legtömörebben, egyszersmind a legprecízebben a helytörténetírás fontosságát, így e tanulmánykötet ismertetésének végén emlékeztetőül felidézzük gondolatait: „[…] e sorok írója messze magasabbra taksálja a helytörténetírás hasznát, miképpen azt manapság szokás. Véleménye szerint a megfelelő színvonalon művelt helytörténetírás olyan kontrolbázisként szolgálhat, amelyen a nemzetközi divatoknak erősen kitett — némelykor egyenest azok csapdájában vergődő — nemzeti diszciplínák időről időre ellenőrizhetik, nem szakadtak-e el a minden általánosítás és összevetés alapját adó lokális valóságtól.”1 Fedeles Tamás 1
SZAKÁLY FERENC: Mezőváros és reformáció. Tanulmányok a korai magyar polgárosodás kérdéséhez. Bp., 1995. (Humanizmus és Reformáció, 23.) 32.
65
SZŐLŐHEGYI SZABÁLYZATOK ÉS HEGYKÖZSÉGI TÖRVÉNYEK A 17–19. SZÁZADBÓL. Szerk.: ÉGETŐ MELINDA. Összeáll. és a bev. tanulmányt írta: ÉGETŐ MELINDA. Bp., 2001. (Szőlőhegyek történetének forrásai, 1.) 246 p.
HEGYTÖRVÉNYEK FORRÁSKÖZLÉSEINEK GYŰJTEMÉNYE (1470–1846) Szerk.: ÉGETŐ MELINDA. Jegyz. ellátta, s. a. r.: ÉGETŐ MELINDA. Bp., 2002. (Szőlőhegyek történetének forrásai, 2.) 336 p.
HEGYTÖRVÉNYEK ÉS SZŐLŐTELEPÍTŐ LEVELEK GYŐR ÉS SOPRON VÁRMEGYÉKBŐL (1551–1843) Szerk.: ÉGETŐ MELINDA. Összeáll.: ÉGETŐ MELINDA–DOMINKOVITS PÉTER. Bp., 2004. (Szőlőhegyek történetének forrásai, 3.) 260 p. Számomra kisebb ünneppel ér fel, ha egy történelmi forrásokat közreadó új kötet jut a kezembe. Egy markáns sorozat elindulása érthetően még nagyobb örömet jelent. Most pedig egyenesen arról adhatok számot, hogy a magyar szőlő- és bortermelés történelmi forrásait közreadó sorozatból nem is egy, hanem immár az első három kötet anyagát használhatják azok, akik e téma iránt érdeklődnek. Mindez azt jelzi, hogy egy jelentős tudományos vállalkozás igen eredményes kezdetén vagyunk túl, és az első kötetek átgondolt szerkesztése, szakmai–tudományos igényessége alapján abban reménykedhetünk, hogy a további kötetek, a többi történelmi borvidék írott dokumentumait is könynyebben elérhetővé teszik számunkra. Legalábbis Égető Melinda sorozatszerkesztő célkitűzése erre a várakozásra jogosít fel bennünket. A kiadványsorozat az egykori Magyarország szőlőhegyeinek létrejöttét, azok szervezeti működését, az ott folyó különféle munkálatokat dokumentáló történeti forrásaink közzétételét ígéri a kora újkortól a legújabb korig. Ezek egyik legfontosabb forrástípusa a hegytörvény, amely lényegét tekintve írásba foglalt szokásjog. Az egykori articulusok, statutumok stb. koruk valóságáról igen széles körben tudnak nagyon hiteles és nagyon összetett képet nyújtani. Külön is ki kell emelni, hogy nemcsak a gazdaságtörténet egy szűkebb szeletéről bővítik ismereteinket ezek a kötetek és a bennük fellelhető források — bár önmagában már ez is kellően indokolná a rájuk fordított időt és energiát — hanem, miként a bevezető tanulmány joggal emeli ki, a rokon tudományok egész sora számára is kincsesbánya lehet. Meggyőződhetünk arról is, hogy e sorozat nemcsak a magyarországi szőlészet és borászat fejlődésének pontosabb megismeréséhez, a különféle tájegységek szőlőkultúrájának vizsgálatához nyújt megkerülhetetlen adattömeget, hanem a környező országokkal kialakult kapcsolatokat, kölcsönhatásokat is sokrétűen dokumentálja. Egy kiemelkedően fontos sorozat első három kötetének bemutatása hálás feladatnak tűnik. Valójában a szokottnál is jóval összetettebb munkát igényel, és nehéz az észrevételeket a terjengősség elkerülése végett oly módon sűríteni, hogy mégis elfogadható összképet lehessen mindegyikről továbbítani. Mindenekelőtt ismételten le kell szögezni, hogy a sorozat szerkesztője egy nagyon igényes és jól átgondolt terv végrehajtása során megtette az első sikeres lépéseket. Az első két kötetet a jelentős eltérések mellett az a közös cél köti össze, hogy meg kívánja könnyíteni az 1997 előtt már napvilágot látott, ide vonatkozó írott emlékek
66
hozzáférhetőségét a kutatók számára. Az első kötet szerkezetének megválasztásakor a néprajzi kutatások által felállított típusrend érvényesült. Ennek értelmében három nagy témacsoporton belül (autonóm hegyközségek törvényei, városi statútumok és földesúri rendtartások) időrendben követik egymást a dokumentumok. A második kötet szakít ezzel a felosztással. Az elmúlt közel 110 év során e témakörből a különféle orgánumokban és kiadványokban megjelent valamennyi forrás szövegét tartalmazza, de az 55 irat tematikus csoportosítás nélkül szoros időrendben követi egymást. Eltérő vonás az is, hogy a második kötetben lévő dokumentumok facsimile formában jutnak az olvasóhoz. A harmadik kötet egy szűkebb földrajzi területen belül létrejött forrásokat fog össze, miként a sorozat további darabjainak összeállítása során is hasonló eljárást várhatunk. Bár ez a terület nem mondható egységes tájnak, de a legújabb kori közigazgatási döntések egy szervezetbe gyűrték a két szomszédos megyét, és e kényszerházasság máig egyben tartja a végleg tovatűnt önállóságukra máig konokul emlékező feleket. Ebben a kötetben a Győr és a Sopron vármegyék területén keletkezett és fennmaradt hegytörvényeket és szőlőtelepítő leveleket kapjuk kézbe. A köteten belül az érintett időszakban még önálló két megye írott emlékeit érthetően különválasztva és ugyancsak szoros időrendbe állítva tanulmányozhatjuk. A fentiekből adódóan tipográfiai szempontból és a szövegközlés módját tekintve is jelentkeznek eltérések az egyes köteteken belül. Az első corpusba lényegében a forrásközléseknél megszokott szabályok figyelembevételével kerültek az iratok. A betűhív közlés mellett az egyes articulusok formai sajátosságai is jól kivehetők maradtak. A nagyon esztétikus küllemű kötet igényességét számottevően tovább emeli az iratokról készült jelentős számú színes fotó. Így nemcsak szakmai szempontból érezzük nyereségnek megjelentetését, hanem meggyőződhetünk arról is, hogy a sorozat szerkesztésében és formai kivitelezésében részt vállaló munkatársak esztétikai érzéke kiváló, és ennek eredményeként egy nagyon szép kötettel lett gazdagabb mind a levéltáros szakma, mind pedig a történettudomány. Szinte újdonság számba megy a második kötetnél alkalmazott eljárás. Kétségtelen, hogy a lehető leghitelesebb mód az iratok közreadásánál a facsimile. Az sem vitatható, hogy még a nyomtatott szöveg is tud valamit tükrözni keletkezésének, pontosabban közreadásának koráról, főleg pedig a kor könyvészetéről, illetve nyomdatechnikájáról. Valójában az átíráshoz szükséges munkaidő mennyisége kerülhetett előtérbe a döntés meghozatalakor. Az aligha kétséges, hogy a szinte iratonként egymástól erőteljesen eltérő betűtípusok, a szükségszerűen megjelenő üresen maradt felületek nem javítják a kötet belső tipográfiai és esztétikai egységét. Persze ez is ízlés dolga. Az viszont vitathatatlan, hogy egyszer a modern technika ezen lehetőségét is ki kellett próbálni! A felvethető észrevételeket csak így lehet megvitatni, az esetleges hiányosságok javításán csak ezek ismeretében lehet gondolkodni. Az viszont nem hallgatható el, hogy a kötet igényes külsejét tekintve messzemenően illeszkedik a sorozat első, illetve harmadik tagjához. A harmadik kötet minden tekintetben az elsővel harmonizál. A szakmai követelményeknek mindenben kifogástalanul megfelel, a korabeli pecsétekről, térképekről és iratokról készített színes felvételek pedig talán még az első kötetnél is választékosabbá,
67
esztétikusabbá teszik. Reméljük, hogy ezeket a formai adottságokat, a kivételes nívót a szerkesztő és a kiadó tartani tudja a sorozat további darabjainál. Az egyes kötetek bevezetői igényesek és körültekintőek, sokban segítik a tájékozódást. Égető Melinda az első és a harmadik kötethez készített egy-egy tanulmányt, amelyek fontos tudományos munkák. Főként az első kötet élén álló feldolgozás nyújtott és ad még ma is rendkívüli segítséget a témában kutatók számára, annak ellenére, hogy azt csaknem két évtizeddel korábban készítette. Fel kell figyelnünk arra, hogy nemcsak a benne fellehető ismeretek bősége teszi ezt kiemelkedővé, hanem a kutató tudományos igényessége, vizsgálódásainak mélysége és a megszívlelendő módszeressége is. A sorozat elindítása és az egyes kötetekben megtestesülő munkája tovább gazdagították Égető Melinda eddigi kutatói eredményeit. Bízhatunk abban, hogy az újabb tájegységek, további történelmi borvidékek hasonló írott emlékeinek feltárása és feldolgozása érdekében még sokat fog tenni, és Dominkovits Péter mellett újabb jeles levéltárosokat tud e nemes cél számára megnyerni. Egy ismertető hitelességét minden bizonnyal kétségessé tenné, ha nem lennének érdemi kritikai észrevételei, netán fenntartásai, ha több köteten belül semmiféle hiányosságra nem tudná felhívni a figyelmet. Szeretném viszont hangsúlyozni, hogy fenntartásaim, észrevételeim és javaslataim nem a forrásközlésekre, még kevésbé az azok élén található körültekintő és alapos bevezetőkre, valamint a kiváló tanulmányokra vonatkoznak, hanem kizárólag az egyes köteteknek a kutatók munkáját megkönnyítő apparátusára. Ezzel kapcsolatosan sem az elmarasztalás, hanem a segítőkészség vezérel akkor, amikor aprónak tűnő részleteket emelek ki. Tekintettel arra, hogy a sorozaton belül újabb kötetek várhatók, ezek egy részét talán még hasznosítani tudják. Valójában a gondosan elkészített apparátuson belül is csak a szó- és kifejezésjegyzékkel kapcsolatosan vannak észrevételem, illetve fenntartásaim. A többi egyértelműen a szövegben való tájékozódást szolgálja. A helynévmutató pedig egyenesen példás alapossággal készült. A szó- és kifejezésjegyzék összeállítása során követett eljárást azért ítélem aggályosnak, mert az itt követett metódus nem képes zavartalanul segíteni a tájékozódást. A szerzők ugyanis olyan jegyzékeket vontak egybe, amelyek nagyon sokban eltérnek egymástól. Ezeken belül az egyes fogalmakat csak eltérő formában és terjedelemben lehet ismertetni. A forrásközléseknél tapasztalható egyértelműséggel és következetességgel sincs összhangban az itt nemcsak feltűnő, hanem bizonyos szempontból zavaró eljárás. Aligha mondható szerencsésnek, hogy lényegében egy latin szószedet kereteibe zsúfolták be a régi(es) magyar szavak-, a pénznevek- és a mértékegységek jegyzékét is. A latin nyelvű szavak jegyzékénél nem igazán szerencsés az az eljárás, hogy csaknem minden esetben csupán egyetlen jelentést adtak meg, hisz egy-egy magyar szó a legritkább esetben képes valamely idegen szó, kifejezés értelmét pontosan visszaadni. Különösen nehéz a legmegfelelőbb magyar jelentést megtalálni, ha közel négy évszázad magyarországi latinságának felfejtéséhez kívánnak segédkezni. Az ezzel kapcsolatos dilemmámat csupán egyetlen esettel szeretném érzékeltetni. A quod szó a második kötetben az egyetlen hogy jelentést kapta, pedig a szótárak is általában csak az 5–6. jelentéscsoportban és meghatározott nyelvtani szerkezeten, fordulaton belül említik a hogy ezáltal, hogy annál magyar megfelelőjét. Ha pedig a forrásokon belül csak egyet-
68
len esetben és ott valóban a hogy értelemben fordul elő, talán célszerűbb lett volna annál a szövegrésznél a lábjegyzetben megadni ezt a csaknem kivételesnek mondható jelentést. Félig-meddig e témánál maradva, engedtessék meg egy további megjegyzés. Egy latin szószedetben különösen feltűnő a florenum rhenensium alak. Egyrészt nem tudni, miért a tárgyesetet tüntették fel, másrészt jól tudjuk, hogy a latinban a pénzneveket nagybetűkkel szokás kezdeni. Tehát helyesen: Florenus Rhenensis. Az a tény pedig, hogy a pontatlanul rögzített jelzővel ellátott szó teljes alakján és a forrásokban fellelhető rövidítésein kívül semmiféle tájékoztatást nem kap az olvasó, joggal kérdésessé válik, egyáltalán miért vették be a szójegyzékbe. Kétes értékű információt közöl a harmadik kötetben az icce: ürmérték, illetve a pint: ürmérték elég szűkszavú megfogalmazás, még ha az előző két köteten belül fellelhetők is a velük kapcsolatos pontos adatok. Hasonló gondjaim vannak a pénznevekkel is. Pl. az első kötetben a ducat: itt: forint megfogalmazást találjuk. Egyrészt, ha az egész köteten belül a ducat szó csak egyetlen helyen fordul elő, talán ezúttal is célszerűbb lett volna jegyzetben nyújtani gyors segítséget. Ha pedig bekerült jegyzékbe, szerencsésebb lett volna úgy fogalmazni, hogy a ducat: aranyforint. Ugyanis a forint szónak csaknem tucatnyi jelentése, jelzős formája jött létre az eddigi kötetek által is felölelt közel négy évszázadon belül. Ezek egy része vert ezüstpénz, más részük számítási pénz. A ducat viszont kivétel nélkül és mindig aranyveretet jelent több országban is. Bár a tömörség kétségtelenül nagy erény, de kellő körültekintés nélkül pontatlanságot eredményezhet. Az második kötetben azt találjuk: garas: öt dénár értékű váltópénz. A harmadik kötetben: garas: váltópénz (legtöbb esetben öt dénár értékű). Egy különálló jegyzéken belül jelezni lehetett volna, hogy a források által felölelt időkereten belül igen sokféle garasveret készült a magyar pénzverdékben is, tehát nemcsak az öt dénár értékű. Ezek közül az egyik legismertebb és legkedveltebb pl. a máriás garas volt, amely hosszú időn át 17 krajcár értékben forgott. Nem a kötekedés, hanem a segítés szándéka vezérel, amikor még egy esetet kiemelek. A második kötet szójegyzékéből arról kap értesítést az olvasó, hogy a poltora, poltura: másfélkét dénár értékű váltópénz. Valójában ez az eredetileg lengyel pénz másfél krajcár értékével volt egyenlő. Az egypolturás veret tehát három dénárt ért, és a tízpolturást 30 dénár értékben fogadták el a 17–18. században. E néhány kritikai észrevétel semmilyen formában nem devalválja a sorozat egyes köteteinek tudományos értékét. Ez esetben az ismétlés nem lesz felesleges: a magyar szőlészet és borászat csaknem félezer esztendőt átölelő történelmi forrásainak feltárása és tudományos igényű közreadása sok tudományág számára óriási nyereség. Az eddig megjelent három kötet biztosíték lehet arra, hogy a következők is hasonlóan igényes munkák lesznek. Erre Égető Melinda sorozatszerkesztő kiváló szakmai felkészültsége és személye önmagában is kellő garancia. Iványosi-Szabó Tibor
69
HÍREK LEVÉLTÁRI KIÁLLÍTÁS AZ OROSZ–MAGYAR DIPLOMÁCIAI KAPCSOLATOK FELVÉTELÉNEK 70. ÉVFORDULÓJÁN Magyarország és a Szovjetunió hivatalos meghatalmazottai 1934. február 6-án Rómában kicserélték az államaik diplomáciai kapcsolatainak felvételét kimondó jegyzékeket és aláírták a diplomáciai viszony modalitásait szabályozó jegyzőkönyvet, továbbá egy bizalmas levélváltásban kölcsönösen megállapodtak a másik országában lévő külképviseleteik személyi állományának korlátozásáról. Tavaly volt tehát hetven éve annak, hogy erre a fontos diplomáciai lépésre sor került a Szovjetunió és Magyarország között. Erre emlékezve az orosz–magyar levéltári vegyes bizottság 2004 nyarán, Budapesten megrendezett ülésén határozat született arról, hogy mind Moszkvában, mind pedig Budapesten kiállításon mutatják be a 20. sz. orosz–magyar (szovjet–magyar) kapcsolatait. Koncz Erika, a Nemzeti Kulturális Örökség Minisztériuma közgyűjteményi és közművelődési helyettes államtitkára, Gorjanac Radojka, a NKÖM Levéltári osztályának vezetője és Prof. Dr. Gecsényi Lajos, a Magyar Országos Levéltár főigazgatója 2004. október 12–15. között látogatást tettek Moszkvában, ahol Koncz Erika a Magyar Kulturális és Tájékoztatási Intézetben — nagy érdeklődés mellett — megnyitotta a magyar– orosz diplomáciai kapcsolatok felvételének 70. évfordulója alkalmából rendezett kiállítást. 2004. október 20-án Budapesten az Orosz Kulturális Központban Koncz Erika és Valerij Muszatov, az Orosz Föderáció magyarországi nagykövete nyitották meg a tárlatot. A budapesti megnyitón jelen volt többek között Boros Jenő, a magyar Külügyminisztérium helyettes államtitkára. A kiállítás anyagát Baráth Magdolna, az Állambiztonsági Szolgálatok Történeti Levéltára osztályvezetője, Katona Csaba, a Magyar Országos Levéltár akkori osztályvezető levéltárosa, Valerij Platonov, a budapesti Orosz Kulturális Centrum igazgatója, és Varga Éva moszkvai magyar levéltári delegátus állította össze Lázár György főlevéltáros, Nagy Ferenc főlevéltáros és Soós László főosztályvezető főlevéltáros (mindhárman Magyar Országos Levéltár) előzetes válogatása segítségével. Rajtuk kívül a kiállítás létrehozásában nélkülözhetetlen szerepe volt az Orosz Kulturális Centrum munkatársainak, valamint Varga Katalinnak, a Magyar Országos Levéltár akkori levéltárosának. A magyar–orosz levéltári együttműködés keretében az Oroszországi Föderáció Állami Levéltára (Государственный архив Российской Федерации), az Orosz Föderáció Külügyminisztériuma Levéltára (Архив внешней политики РФ), a Politikatörténeti Intézet Levéltára és főleg a Magyar Országos Levéltár anyagából válogatták a rendezők. A képanyagot a fenti intézményeken kívül a budapesti Orosz Kulturális Centrum, a Magyar Nemzeti Múzeum és a Magyar Távirati Iroda bocsátotta rendelkezésre, valamint Varga Éva moszkvai magyar levéltári delegátus segítségével a krasznogorszki Oroszországi Állami Film- és Fotóarchívumból (Российский государственный архив
70
кинофотодокументов) is bemutatásra került néhány felvétel. A képanyag sajátos része a kiállítás által tárgyalt korszak (azaz gyakorlatilag a 20. sz. egésze) valamennyi magyarországi orosz (szovjet), illetve valamennyi oroszországi (Szovjetunió-beli) magyar (nagy)követének fényképe. Az orosz (szovjet) követek arcképét a budapesti orosz nagykövetség biztosította, míg a másik félét a moszkvai magyar nagykövetség. A kiállított dokumentumok (iratok, fotók, tervrajzok) közül a legkorábbi 1906-ban, míg a legkésőbbi már a 21. században, 2001-ben kelt. A cári Oroszország és az Osztrák–Magyar Monarchia közötti kapcsolatok — amikor önálló magyar külügy nem is létezett — a Monarchia széthullásával, illetve Szovjet-Oroszország létrejöttével az első világháborút követően végleg megszakadtak, az új magyar állam pedig évekig nem létesített diplomáciai viszonyt a Szovjetunióval. Ennek a helyzetnek vetett véget a diplomáciai kapcsolatok újbóli felvétele 1934-ben, az az esemény, amelynek 70. évfordulója előtt tisztelgett a kiállítás. A második világháború során a két ország hadban állt egymással, ezután, majd pedig 1956 eseményei után ismét teljesen más jellegű viszony alakult ki a háborúban vesztes Magyarország, illetve a győztes nagyhatalom, a Szovjetunió között. Végül a századvégen a magyarországi rendszerváltást, illetve a Szovjetunió szétesését követően újfent változott a két ország egymáshoz való viszonya. A rendezők szándéka szerint e folyamat egészének fő mozzanatai, meghatározó elemei kerültek bemutatásra az utóbbi években egyre inkább megélénkülő magyar–orosz levéltári együttműködés keretében. A kiállítás létrehozásában tapasztalható példás együttműködés szerencsére nem nevezhető elszigetelt jelenségnek. A 2002. március 14-én Moszkvában megnyitott, az Orosz Szövetségi Levéltári Szolgálat (ROSZARCHIV) és a Magyar Országos Levéltár közös rendezésében készült Az 1848–49. évi forradalom és szabadságharc orosz levéltári források tükrében (oroszul!!!) c. kiállítás négy orosz levéltár, a témára vonatkozó addig ismeretlen dokumentumait mutatta be, majd 2002. június 17-étől Budapesten, a MOL főépületének dísztermében volt megtekinthető. A mostani, ugyancsak mindkét országban látható kiállítás tehát már a második nagyszabású közös tárlat volt. A szakma és a nagyközönség egyaránt érdeklődve tekint a folytatásra. Valerij Platonov
A MAGYAR–BOLGÁR KAPCSOLATOK KEZDETEI 1879 UTÁN C. KIÁLLÍTÁS A MAGYAR ORSZÁGOS LEVÉLTÁRBAN1 2004. november 18-án nyílt meg a Magyar Országos Levéltár és a Szófiai Magyar Kulturális Intézet kiállítása A magyar–bolgár kapcsolatok kezdetei 1879 után címmel, amelynek megszervezésére a bolgár köztársasági elnök, Georgi Parvanov és felesége, Zorka Petrova Parvanova magyarországi látogatása teremtett alkalmat. A kiállítás elsősorban a Magyar Országos Levéltár forrásanyagára támaszkodott, azonban az ELTE Egyetemi Könyvtára, a Hadtörténeti Intézet és Múzeum, a Magyar Nemzeti Múzeum, a Magyarországi Református Egyház Zsinati Levéltára, a Magyar Tudományos Akadémia 1
Vö.: A magyar–bolgár kapcsolatok kezdetei 1879 után. Kiállítás a Magyar Országos Levéltárban. Készítette: KEREKES DÓRA–LACZLAVIK GYÖRGY. Bp., 2004. (kiállítási prospektus). A beszámoló megírásához felhasználtam a Kerekes Dórával közösen írt kísérő szövegeket is.
71
Néprajzi Kutatóintézete, valamint az Országos Széchényi Könyvtár is számos és értékes kiállítási tárgyat bocsátott a kiállítók rendelkezésére. A kiállítás elkészítésében Arató György, Cselei Tamás, Czikkelyné Nagy Erika, Érszegi Géza, Gecsényi Lajos, Kerekes Dóra, Laczlavik György, Péntekné Unghváry Mária, Ress Imre, Tahy Klára, Szabó Dóra, Varga Katalin és a Magyar Országos Levéltár más munkatársai működtek közre. A kiállítás megnyitóján részt vett Mádl Ferenc magyar köztársági elnök és felesége, Georgi Parvanov bolgár köztársasági elnök és felesége, valamint a magyar és bolgár diplomáciai küldöttség. A kiállítást Gecsényi Lajos, a Magyar Országos Levéltár főigazgatója nyitotta meg, majd Ress Imre, a Magyar Tudományos Akadémia Történettudományi Intézetének munkatársa, Arató György, a Szófiai Magyar Kulturális Intézet igazgatója, végül a két köztársasági elnök méltatta a bolgár–magyar kapcsolatok korábbi jelentőségét, kifejezve reményét országaink közötti minél szorosabb együttműködés megvalósulására. A politika, a diplomácia, a kereskedelem, a gazdaság és a kultúra témaköréből válogatva kívántuk bemutatni újkori kapcsolataink e korai szakaszát, amikor a Bulgária és Magyarország viszonyát még erősen befolyásolta, hogy az 1878. július 13-án aláírt berlini szerződésben elismert Bolgár Fejedelemség továbbra is hűbéri viszonyban állt az Oszmán Birodalommal. Magyarország pedig az Osztrák–Magyar Monarchia részeként nem rendelkezett önálló külpolitikával és külképviselettel, ezért Magyarország csak a közös külügyminisztériumon keresztül érintkezhetett a külképviseletekkel. Szófiába azonban — a Monarchia képviselőjeként — olyan magyar politikus érkezett, aki tevékenységével nem csak magának, hanem Magyarországnak is tekintélyt szerzett. Burián István (1851–1922) 1880-ban került Szófiába alkonzulként, e minőségében 1882-ig tevékenykedett, majd 1886-től 1894-ig főkonzulként működött, végül 1895-ig mint rendkívüli követ és meghatalmazott miniszter szolgált a bolgár fővárosban. Később stuttgarti és athéni követ. 1903–1912 közös pénzügyminiszter, 1915 januárja és 1916 decembere közös külügyminiszter, 1916 decemberében az új uralkodó, IV. Károly ismét közös pénzügyminiszterré, majd 1918 áprilisától októberéig újra közös külügyminiszterré nevezte ki. Burián István eredményes diplomáciai tevékenysége elismeréseképpen, 1900. július 14-én I. Ferenc József magyar királytól bárói rangot kapott. Bulgária és Kelet-Rumélia egyesülése, majd az uralkodóváltás Bulgária trónján jelentős visszhangot keltett a magyar közvéleményben, amiről a hírlapok tudósításain kívül az országgyűlési naplók is árulkodnak. Bulgária második fejedelme, SzászCoburg-Gotha-i Ferdinánd több szállal is kötődött Magyarországhoz. Nagyapja — Ferdinand György (1785–1851) — 1816. január 2-án vette feleségül a Koháry hercegi dinasztiából származó Mária Antónia Gabriellát (1793–1862), és ezzel igen jelentős birtokokhoz jutott Magyarországon. 1827-ben honfiúsították, és hivatalosan is felvette a Koháry nevet, így megalapította a család Koháry ágát. Bulgária Ferdinánd fősége alatt, 1908-ban függetlenítette magát teljesen az Oszmán Birodalomtól, amikor az államot Târnovóban ünnepélyesen cársággá nyilvánították. Magyarország és Bulgária kereskedelmi kapcsolatait 1890-ig semmilyen megállapodás nem szabályozta, e tekintetben a berlini szerződés (1879:8.tc.) határozatai voltak mérvadóak. Ennek VIII. cikkelye alapján érvényben maradt az Oszmán Birodalommal 1862-ben kötött kereskedelmi és hajózási szerződés. Magyarországnak azonban egy
72
végleges, és a kereskedelmi viszonyokat szabályozó megállapodás létesítése állt érdekében, ezért a magyar kormány hosszú és nehéz tárgyalásokba bocsátkozott Bulgáriával, amelynek eredményeképpen 1896. december 21.–1897. január 9-én aláírták a kereskedelmi egyezményt. A kereskedelmi kapcsolatok mélyítését szolgálta, hogy a bolgár kormány 1894-ben, Dr. Konstantinovics személyében hivatalos jelleggel nem bíró kereskedelmi képviselőt nevezett ki Budapestre. Bár a kereskedelmi egyezményt csak 1896-ban írták alá, Bulgária már az 1885. évi Budapesti Országos Általános Kiállítás Keleti Pavilonjában bemutatta termékeit Budapesten. A Keleti Pavilon tervezésével Bukovics Gyula építészt bízták meg. Ebben — Bulgária mellett — Törökország, Románia és Szerbia is helyet kapott. A török és a román kiállítási terület közötti szögletben, egy kelet felé néző, minaret formájú tornyot építettek fel. Az épület részben mór, részben szláv formákat idézett. A gyűjteményeket az érdekelt államokban lévő magyar konzulátusok, részben az országos bizottság által kiküldött szakemberek állították össze az ottani kormányok közreműködése mellett. Az 1841-ben megalakuló Pesti Magyar Kereskedelmi Bank Rt. az első, modern értelemben banknak nevezhető magyar pénzintézet fontosnak érezte, hogy a magyar tőke és a magyar vállalkozások a balkáni államokban a berlini szerződést követően tapasztalható gazdasági konjunktúrában részt vállaljanak. Bulgáriával már 1884-ben értékes összeköttetéseket létesített, majd 1898-ban megalapította a Banque de Commerce-et. 1906-ban a párizsi Banque de Paris et des Pays-Bas társaként 4 millió leva, 50%-kal befizetett alaptőkével megalapította a Banque Générale de Bulgarie-t, amelybe a Banque de Commerce is beleolvadt. A Kereskedelmi Banknak a későbbi magyar–bolgár gazdasági kapcsolatokban kiemelkedő szerep jutott, nemzetközi banktársaival több fontos bolgár állami pénzműveletben is részt vett. A jelentősebbek: Szófia 30 millió leva (1906), Várna 8 millió leva (1907) kötvénykölcsöne, a bolgár osztálysorsjáték alapítása (1897), 4 millió nikkelpénz veretése (1905), 180 millió frank bolgár államkölcsön kibocsátása, 2 millió leva arany-, 5 millió leva ezüst- és 1 millió leva bronzpénz veretése (1912), az Isida téglagyár, valamint a kosztinbrodi vegyigyár megalapítása. A különböző vállalkozások kivitelezésében, vasúti szabályozásokban, dunai kikötők építésében számos magyar mérnök és technikus vett részt. Szakemberek, többnyire magyarok dolgoztak a Duna Gőzhajózási Társaság Vidinben, Lomban, Orjahovóban, Szvistovban és Ruszében létesített kirendeltségein. Soraikból kerültek ki azok, akik 1898-ban, Ruszéban megalakították a Bulgáriai Magyarok Egyletét, ami a köztudatba később Szófiai Magyar Egyletként került be. A politikai és diplomáciai kapcsolatokat megelőzően már jártak magyarok, utazók, költők és tudósok Bulgáriában, akik úttörő munkájukkal sokat tettek azért, hogy a bolgár népet — idegen nyelvű műveik által — minél jobban megismertessék Európában. Közülük ki kell emelnünk Frivaldszky Imre botanikust (1799–1870), Kanitz Félix Fülöp térképészt (1829–1904), valamint Strausz Adolf etnográfust (1853–1944). Kanitz Fülöp Félix (1829–1904) „a Balkán Kolumbusza” és térképésze 1860 és 1874 között 18 alkalommal lépte át a Balkán különböző hágóit, felsorolni is sok azokat a településeket, amelyekben kutatásai során megfordult. Összegyűjtött megfigyeléseiből készült háromkötetes, Die Donau-Bulgarien und der Balkan c. hatalmas monográfiája, és ennek utolsó, térképes kötete. Kijavította azokat a feltűnő hibákat, amelyek a régi térképek téves
73
adataiból származtak. Az orosz hadvezetés az ő térképeit használta az 1877–1878. évi háborúban. II. Sándor orosz cár (1855–1881) ki is tüntette a Szent Sztaniszlavérdemjellel, a következő év elején pedig Ferenc József — mint a Magyar Földrajzi Társaság tagját — a geográfia terén elért eredményeiért királyi tanácsossá nevezte ki. Az 1869-ben alapított Bolgár Irodalmi Társaság jóval később 1881-ben tiszteletbeli tagjává választotta, és 1883-ban Sándor bolgár fejedelem is kitüntette. Kanitz munkásságát bizonyos fokig folytatta és kiegészítette Strausz Adolf, a magyar tudomány jeles képviselője. A bolgár néprajztudomány szempontjából két művével szerzett tudományos érdemeket. Die Bulgaren. Etnographische Studien c. munkájával (tanulmányának egy részét ezt megelőzően kiadta A bolgár néphit címmel magyar nyelven), valamint a Bulgarische Volksdichtungen c. művel, amely németre fordított bolgár népdalok gyűjteménye. Strausz Adolf 1892-ben bolgár népdalokat fordított magyarra, és fordításait gyűjteményben adta ki Bolgár népköltési gyűjtemény címmel. Ebben lelkes és dicsérő jellegű leírást adott a bolgár népköltészetről. Ez a gyűjtemény volt az első, amely megismertette a magyar olvasóközönséget a bolgár népdalokkal. Dugovich Imrével, Burián István főkonzul tolmácsával közösen bolgár nyelvtant is közrebocsátott a bolgárul tanulni vágyó magyarok számára. A bolgár és a magyar történelem alakulásában sok párhuzamosságot tapasztalhatunk. A két állam közötti későbbi együttműködés megalapozásához a kiállításon bemutatott korszakban létrejött kapcsolatok jelentős mértékben hozzájárultak. Laczlavik György
2004. július 4–7. között Sopronban, az evangélikus gyülekezetei levéltár vendégeként tartotta meg éves közgyűlését és konferenciáját a Magyarországi Egyházi Levéltárosok Egyesülete. A közgyűlés egyhangúlag fogadta el a MELTE alapszabályának módosítását. Az egyesület tagsága az Egyházi Levéltárakért — Kormos László-díj plakettjével jutalmazta Dr. SZÖGI LÁSZLÓ munkásságát. A tudományos konferencia előadásai a digitalizálás és segédletkészítés helyzetét és lehetőségeit világították meg az egyházi levéltárakban.
74
MEGALAKULT AZ ORSZÁGOS KÖZGYŰJTEMÉNYEK SZÖVETSÉGE 2005. január 19-én, Szentendrén, a Szabadtéri Néprajzi Múzeum konferenciatermében tartotta alakuló közgyűlését az Országos Közgyűjtemények Szövetsége. Az 1997. évi CXV. törvényben felsorolt 14 országos múzeum (Budapesti Történeti Múzeum, Hadtörténeti Múzeum, Iparművészeti Múzeum, Közlekedési Múzeum, Magyar Mezőgazdasági Múzeum, Magyar Nemzeti Múzeum, Magyar Nemzeti Galéria, Néprajzi Múzeum, Országos Műszaki Múzeum, Petőfi Irodalmi Múzeum, Semmelweis Orvostörténeti Múzeum, Könyvtár és Levéltár, Szabadtéri Néprajzi Múzeum, Szépművészeti Múzeum, Természettudományi Múzeum), valamint az Országos Széchényi Könyvtár, a Magyar Országos Levéltár és a Ludwig Múzeum mint jogi személyek az alapító tagjai az új, országos hatókörű társadalmi szervezetnek, amely fél éves előkészítés eredményeként jött létre. Az alapítók a Szövetség (rövidített nevén OKSz) alapvető céljaiként fogalmazták meg a nemzeti kulturális örökség megőrzését szolgáló magyar közgyűjtemények társadalmi elismerésének emelését, a múzeumi, könyvtári és levéltári tevékenység elősegítését, minőségének és hitelének megőrzését, valamint a közgyűjteményekben dolgozó szakemberek tevékenységének támogatását. A szövetség tagjai társadalmi és szakmai tekintélyüket, szakmai ismereteiket felhasználva, az összefogás erejében bízva kívánnak együttműködni ezen magyar intézmények fenntartása, fejlesztése és megújítása érdekében. A Pest Megyei Bírósághoz jóváhagyásra benyújtott alapszabály szerint az Országos Közgyűjtemények Szövetsége tevékenysége fő területeiként a következőket határozta meg: • • • • • • • •
Elősegíti a nemzeti közgyűjtemények feladatainak megvalósítását, ennek érdekében közreműködik a szakmai koncepciók kidolgozásában. Folyamatosan kapcsolatot tart a fenntartókkal, és együttműködik minden olyan szervezettel, amely a magyar közgyűjtemények érdekében tevékenykedik. Védi és képviseli az országos közgyűjteményekben dolgozók szakmai érdekeit, támogatja a dolgozók szakmai, erkölcsi és anyagi elismerését. Kapcsolatot létesít bel- és külföldi szakmai intézményekkel, szervezetekkel és társaságokkal, részt vesz a szakmai tapasztalatcserék és tudományos rendezvények szervezésében. Támogatja a szakminisztériumot a nemzeti örökség megóvásában és annak közkinccsé tételében. Igény szerint tájékoztatást ad tagjai és a közgyűjtemények fenntartói részére tevékenységéről, a muzeológia, a könyvtári és levéltári tudomány eredményeiről. Véleményezi a nemzeti közgyűjteményeket érintő fenntartói koncepciókat, a különböző szintű kezdeményezéseket. Képviseli a Szövetség tagjait a hazai és nemzetközi fórumokon.
75
Az alakuló közgyűlésen az alapító tagok öttagú elnökséget választottak meg. Az elnökség mandátuma öt évre szól, tagjai Dr. Kovács Tibor (Magyar Nemzeti Múzeum), Dr. Monok István (Országos Széchényi Könyvtár), Dr. Gecsényi Lajos (Magyar Országos Levéltár), Dr. Bodó Sándor (Budapesti Történeti Múzeum) és Dr. Katona András (Közlekedési Múzeum). Az Országos Közgyűjtemények Szövetsége első elnöke Dr. Kovács Tibor lett. A Felügyelő Bizottság elnöke Dr. Fejős Zoltán (Néprajzi Múzeum), tagjai Dr. Cseri Miklós (Szabadtéri Néprajzi Múzeum), Dr. Matskási István (Természettudományi Múzeum). Az Elnökség és a Felügyelő Bizottság első, 2005. január 31-én tartott ülésén T. dr. Bereczki Ibolyát (a Szabadtéri Néprajzi Múzeum főigazgatóhelyettesét) bízta meg az ügyvezető titkári feladatok ellátásával. Az új társadalmi szervezet elnöke levélben fordult a nemzeti kulturális örökség miniszteréhez, amelyben tájékoztatta az egyesület célkitűzéseiről, tevékenységének fő területeiről, a fenntartóval történő szakmai együttműködés lehetőségeiről, főbb irányairól. Az OKSz elnöke hangsúlyozta, hogy az egyesület a kulturális politika, ezen belül is a közgyűjtemény-politika legfontosabb kérdéseiben aktív, közreműködő és segítő szerepet kíván ellátni, s együttműködik a jelenleg működő közgyűjteményi szakmai szervezetekkel. Dr. Kovács Tibor levelében kérte a kormányzati jóváhagyást az alapító közgyűjtemények számára a társadalmi szervezet megalakításához. Az elnökség első ülésén rövid távú programtervet fogadott el, és személyes találkozót kezdeményezett, majd meg is valósított Koncz Erika közgyűjteményi és közművelődési helyettes államtitkárral (NKÖM), valamint Ács Tamás gazdasági ügyekért felelős államtitkárral (NKÖM). Az Elnökség március elejére közös megbeszélést készít elő az országos közgyűjtemények főigazgatói és az intézményeket fenntartó valamennyi minisztérium, valamint a Fővárosi Közgyűlés szakmai vezető képviselői között. Az értekezlet célja, hogy az országos közgyűjteményeket fenntartó különböző ágazati minisztériumok és a kulturális tárca között hatékonyabb együttműködés alakuljon ki a közgyűjtemény-politika kérdéseiben. Az Országos Közgyűjtemények Szövetsége szakmai programjáról és tevékenységéről rendszeres tájékoztatást kíván nyújtani a közgyűjteményi szakterületek információs fórumain. T. Bereczki Ibolya
2004. október 1-vel megkezdte működését Vác Város Levéltára. A Pest Megyei Levéltárból kiváló új levéltár megbízott igazgatója Dr. HORVÁTH FERENC.
76
BÍRÓSÁGI IRATOK A BÁCS-KISKUN MEGYEI ÖNKORMÁNYZAT LEVÉLTÁRA KIÁLLÍTÁSÁN A Bács-Kiskun Megyei Önkormányzat Levéltára 1998 óta minden januárban egy kis kiállítást rendez a kultúra napja alkalmából. Mivel a levéltárnak nincs kiállítóterme, csak a folyosón elhelyezett néhány tárlóban és a falakon lévő üveges tárlókon van lehetőségünk az egy-egy téma szerint válogatott dokumentumok bemutatására. A kamara-, vagy „folyosó-kiállítást” azután egy éven keresztül tekinthetik meg az intézményünkbe látogatók. Ezt követően pedig a honlapunkra kerül, ahol a korábbi kiállítások anyaga is megtalálható: www.bacs-kiskun-leveltar.hu. 2004. január 24-én A bíráskodás 400 éve Kecskeméten címmel nyílt kiállítás a levéltárban. 400 év igen hosszú idő ahhoz — még egy város életében is —, hogy pár dokumentum kiválasztásával átfogó képet lehessen adni a jogszolgáltatás történetéről. Akkor miért választottuk mégis ezt a témát? Ennek igen egyszerű magyarázata van. 2004. november 9-én volt száz éve annak, hogy Kecskeméten, a Rákóczi út 7. sz. alatt, átadták a Kecskeméti Magyar Királyi Törvényszék Wágner Gyula által tervezett, impozáns székházát. Ennek emlékére a Bács-Kiskun Megyei Bíróság, a Bács-Kiskun Megyei Főügyészség (ezen intézmények működnek jelenleg is az épületben) és a Bács-Kiskun Megyei Önkormányzat Levéltára hasonló címmel egy nagy kiállítást rendezett a bíróság dísztermében. A kiállítás anyagát döntő részben a levéltárunkban őrzött oklevelek, iratok, egyéb dokumentumok alkották. Ez a kiállítás azonban csak két hétig volt látogatható, mivel a terem funkciója — ítélkezés folyt a helyiségben — nem tette lehetővé további fennállását. Ezért mi, levéltárosok arra gondoltunk, hogy intézményünkben hosszabb ideig is láthatóvá tesszük a sok előkészítést, nagy munkát igénylő kiállítás anyagát. Kiállításunk (amelyen 111 dokumentum szerepel) tehát szűkített változata a bírósági kiállításnak, ahol majd 300 oklevél, irat, fotó volt látható. A 16. sz. végétől a 20. sz. végéig kiállított dokumentumok bizonyítják, hogy Kecskemét századokon keresztül mekkora erőfeszítéssel igyekezett részleges közjogi és teljesebb igazságszolgáltatási önállóságát akár a törökkel, akár a földesurakkal, vagy a megyével szemben megőrizni. Az önállóság természetesen viszonylagos volt, a bírák és a tanács mindenkor a jogi keretek, a kor adta lehetőségek között intézhették a város belügyeit. A 400 éves időszakot a könnyebb áttekinthetőség szempontjából tíz egységre (ha tetszik korszakra) bontva igyekeztünk bemutatni. A legkorábbi bíráskodásra vonatkozó írásos dokumentum a török hódoltság korából maradt fenn Kecskeméten, főleg attól kezdve (1596-tól), amikor a török tisztviselők eltávoztak a városból. A kevés számú, e tárgykörből megmaradt iratok egyik legérdekesebb kiállított dokumentuma IV. Murád szultán oklevele (1629. október 27-én kelt), amelyben a három városban — Kecskeméten, Cegléden és Nagykőrösön — előforduló paráznaság bűnében vétkesek feletti fenyítő eljárás módjáról rendelkezett. A Duna-Tisza közi települések magára hagyatottsága (a megyehatóság, földesurai és a török tisztviselők mind magára hagyták a térséget) azt eredményezte, hogy bizonyos ügyeik megoldását együttesen intézzék, megteremtsék ennek intézményesített rendszerét. Bíráskodás terén ez volt a convocatus bírák törvényszéke, vagy ahogy a
77
köznyelvből a történeti irodalom átörökítette, a „fogott bírák törvényszéke”. Általában Kecskemét, Kőrös és Cegléd esküdt bíráiból alakították, de előfordult, hogy más város éppen Kecskeméten tartózkodott törvénytudó embere is részt vett az ítélethozatalban. A törvényszék élet-halál fölött szabadon ítélt. A török kiűzése utáni átmeneti időszakban a városi tanács és a „fogott bírák” együtt ítélkeztek, amíg ezt az „intézményt” fel nem váltotta a városban időnként tartott földesúri törvényszék. A földesúri bíráskodás leglényegesebb elemei 1703-ban alakultak ki Kecskeméten. Az 1693-ban pallosjogot szerzett Koháryak — Kecskemét legnagyobb földesurai — 1713-tól tartottak úriszéket a városban. Az úriszék hatásköre minden polgári, úrbéri és büntető ügyre kiterjedt. Egyrészt a tanácsi ítéletek fellebbezési fórumaként szolgált, másrészt viszont a földesúri joghatóságból eredő hatáskörökben első fokon volt illetékes. 1834 novemberében írták alá Bécsben Kecskemét képviselői a földesúri hatalom alóli megváltakozási szerződést a Koháryak örököseivel, a Coburgokkal, ezzel 1835-től megszűnt az úriszéki bíráskodás Kecskeméten. Ebből a korszakból polgári és fenyítő úriszéki jegyzőkönyvek és egy-két érdekes ügy (boszorkány-, ördögűzési per) iratait láthatják a látogatók. A városi bíróság iratai alkotják a kiállítás negyedik korszakának anyagát. Egy 1353-ban kelt oklevélben található az első utalás Kecskemétre vonatkozóan. Nagy Lajos király 1368. évi oklevele már oppidumként, mezővárosként említi. A városi bíróság már a feudalizmus kezdeti szakaszától azonos volt a városi magisztrátussal, élén az évente választott főbíróval. A bíráskodás és az igazgatás funkciói intézményesen nem különültek el, a főbíró és a tanács ugyanúgy intézkedett igazgatási kérdésekben, mint ítélt a lakosok közötti peres ügyekben. Kisebb értékű lopások, családi perpatvarok, kihágások esetén ítélkezett a főbíró, a közrend és a közerkölcs védelme tartozott a magisztratus hatáskörébe. A tanács ítélete ellen polgári ügyekben az úriszékhez, ennek megszűnése után a megyetörvényszékhez lehetett fellebbezni. Büntető perekben azonban az ügyek az úriszéken, majd a megyei törvényszéken folytak. Kecskeméten 1805-ben szervezték meg a fiscalisi (ügyészi) állást, 1820-tól már egész hivatal foglalkozott ezzel az ügykörrel. Sajnos csak 1785-től maradtak meg főbírói jegyzőkönyvek és 1750-től peres iratok a levéltárban. Főbírói esküszöveg, jegyzőkönyv (1788–89. évi), néhány peres irat (köztük hamis pénz használatával kapcsolatos) került kiállításra. Esztétikai élményt is nyújt a város híres szülöttének, Katona Józsefnek — aki 1820-tól fiscalisa, 1826-tól főfiscalisa volt Kecskemétnek — néhány, irodalmi stílusban megírt jelentése, igazságérzetét tükröző tanúkihallgatási jegyzőkönyve. A szabadságharc leverése utáni önkényuralom időszakában keletkezett dokumentumok alkotják a kiállítás ötödik egységét. Az osztrák mintára szervezett bíráskodás ideiglenes korszakából (1849–1854) a bírósági hatóságok beosztásáról, rögtönítélő bírósági iratokból találunk néhány dokumentumot a kiállításon. Az 1854-től bevezetett, véglegesnek szánt, de csak 1861-ig fennállt jogszolgáltatási rendszert a Kecskeméten 1854-ben felállított Pest-Solt Megyetörvényszék és Kecskeméti Társasjárásbíróság polgári és fenyítő peres irataiból válogatott dokumentumok reprezentálják. Az 1860. október 20-án kelt — és Magyarország önállóságát belső ügyeiben visszaállító — császári rendelkezés, az ún. októberi diploma értelmében a hazánk területén működő idegen jogszolgáltatási szerveknek be kellett szüntetni működésüket, s
78
irataikat át kellett adniuk a visszaállított magyar hatóságoknak, 1861 és 1871 között az igazságszolgáltatás alsóbb szintéjét Kecskeméten ismét a város saját tisztviselői gyakorolták. Az 1861. január 23-tól március 4-ig ülésezett Országbírói Értekezlet” kialakította Ideiglenes törvénykezési szabályok alapján az úriszék kivételével visszaállítottak majdnem minden feudális bíróságot. Így került sor Kecskeméten a főbíró bírószékének és a tanács Törvényszékének visszaállítására. A visszaállított szervezetek: a Bírószék, a Törvényszék polgári és fenyítő ügyeiből, a városi tisztiügyész irataiból válogattunk a kiállításra. A korszakra jellemző volt a rögtönbíráskodás fenntartása (amely 1849-től érvényben volt). Erre az igen nagy számú tolvajlások, a csoportosan, „betyárok” által elkövetett erőszakos rablások miatt volt szükség. A bűntényekre többnyire nem derült fény rögtön. Az osztrák kormányzat és a magyar hatóságok a kiegyezésig nem tudták felszámolni a Duna-Tisza közi „betyárvilágot”. Ez csak az 1869 januárjában királyi biztosnak kinevezett gróf Ráday Gedeonnak, a segítségére levő városi tisztiügyészi hivataloknak, a vizsgálóbírónak (Laucsik Máté) és a kiküldött delegált törvényszékeknek sikerült 1873 elejére. A néhány betyárportré, nyomozati iratok, jelentések mellett Ráday Gedeon iratai is szerepelnek a kiállításon (hatodik korszak). A kiegyezéssel létrejött dualista állam az 1869. évi IV. tc-ben fektette le az új bírói szervezet elvi alapjait. A törvény kimondta az igazságszolgáltatás és a közigazgatás különválasztását. Ettől kezdve megszűnt Kecskemét város önkormányzatának bíráskodási funkciója. Kecskemét ezután arra törekedett, hogy a város első rendű törvényszék székhelye legyen, annak ellenére, hogy nem volt megyeszékhely. A törvényszék elhelyezésére épületeket engedett át az államnak, jelentős anyagi áldozattal bővítette, átalakította azokat. Törekvései sikerrel jártak, 1872-től Kecskeméten működött a Kecskeméti Királyi Törvényszék, a Kecskeméti Királyi Ügyészség és a Kecskeméti Járásbíróság. E bírósági szervezetek iratai — az 1904-ben felépült „törvényszéki palotába” való átkerülésük után — előbb az első világháborút követő októberi forradalomban, majd a második világháború végén szinte teljesen megsemmisültek. Így a kiállításon az 1872-től 1918-ig kialakított hetedik korszak dokumentumait az új szervezet kialakításával, az épületek átadásával, az új törvényszéki székház építésével kapcsolatos iratok, tervrajzok, fotók alkotják. A nyolcadik korszak, az 1919–1945-ig terjedő időszak dokumentumai néhány megmaradt peres irat és a városi törvényhatóságnak az Ügyvédi Kamarával együtt folytatott azon küzdelmének forrásai, melyek arra irányultak, hogy megakadályozzák a Kecskeméti Királyi Törvényszéknek a Szegedi Ítélőtábla alá való beosztását. A Kecskeméti Királyi Törvényszék a közelgő hadműveletekre való tekintettel 1944. október 20-án beszüntette működését. A törvényszék épülete és az iratok jelentős károkat szenvedtek a háborús időszakban. A város kiürítése után visszaérkezett, számukban megfogyatkozott bírósági alkalmazottak 1945. május 23-án tették le az esküt az Ideiglenes Nemzeti Kormányra. Az ún. koalíciós időszakban mind szervezeti, mind eljárási szempontból helyreállt a korábbi magyar igazságügyi szervezet. A korszak jellemzője, hogy az állami erőszak-apparátusok vezetése túlnyomórészt az MKP, majd röviddel később a kizárólagos hatalmat gyakorló MDP kezébe került, így kezdetben a személyeken, majd a szervezetek átalakításán keresztül megtörtént az államszervezet szovjetizálása, a jogrendszernek a szovjet minta alapján való újraalkotása. Új szervezet
79
létrehozására is sor került az igazságszolgáltatáson belül, a népbíróságok megalakítására. A háborús és népellenes bűntettet elkövetők felelősségre vonása volt feladatuk. A Kecskeméti Népbíróság — ennek irataiból válogatott dokumentumok képezik a kiállítás kilencedik egységét — 1945. március 26-án tárgyalt először és 1948. október 12-én fejezte be működését. A kiállítás utolsó korszaka, a magyarországi bírósági szervezetnek új alapot adó 1949. évi XX. tc-nek — az Alkotmánynak — a bírói szervezetre és az ügyészségre vonatkozó fejezeteivel indul és nagyon szűk válogatást ad az 1950-ben felállított BácsKiskun Megyei Bíróság szervezeti kérdésekkel foglalkozó elnöki irataiból és a peres iratokból. (A szocialista korszakból már jelentős mennyiségben maradtak fenn jogszolgáltatási iratok. Ezek egy része a megyei levéltárban, nagyobb része a bíróságok irattáraiban található.) Közülük az egyik legnagyobb érdeklődésre számot tartó irat — szerintünk —, a néhány kecskeméti ügyvédnek a népi demokrácia államrendje megdöntésére irányuló szervezkedésben való részvételével kapcsolatban keletkezett. Az ítéletet 1957. november 27-én hozták. Az 1957. évi dokumentum mellett azonban megtalálható az 1990-ben kelt — személyenként külön kiállított — „semmiségi” igazolás másolata. A bíráskodás 400 éves történetét bemutató kiállítás kapcsán csak arra vállalkozott a levéltár, hogy a fennmaradt, levéltárban őrzött iratok, dokumentumok segítségével egy nagyléptékű, igen vázlatos képet adjon Kecskemét jogszolgáltatásának történetéből. Sokszor a hosszú évtizedek, évszázadok alatt keletkezett hatalmas iratmennyiség késztetett bennünket nagyfokú válogatásra, máskor (1870–1944) az iratok hiánya kényszerített vázlatosságra. Ugyanakkor a kiállítás kamarajellege is meghatározta lehetőségeinket. Egy-egy peres ügy több periratból, ügyiratdarabból áll. Természetesen a pereknek nem teljes anyaga, csak egy-egy darabja (pl. idézés, tanúkihallgatási jegyzőkönyv, ítélet stb.) került bemutatásra. A kiállított oklevelek, iratok (beszkennelt és kinyomtatott formában készült) másolatok. Biztonságtechnikai, állományvédelmi előírások nem teszik lehetővé, hogy eredetben kerüljenek kiállításra, egyedül a zárt üvegtárlókban elhelyezett köteteket tudtuk eredetiben bemutatni. Az iratok melletti beírásból és külön kiállítás-vezetőből tájékozódhatnak a látogatók a kiállított dokumentumok pontos levéltári lelőhelyéről. A bírósági épületben fennállt és a levéltári kiállítást Péterné Fehér Mária főlevéltáros rendezte, technikai kivitelezője pedig Mudri Andor levéltári kiadványszerkesztő volt. Péterné Fehér Mária
Hagyományosan 2002. március 1-én, az intézmény alapításának ünnepén került sor a Magyar Országos Levéltárban a Pro Archivo Regni-díj átadására, amelyet az idén SUDÁR JÁNOSNÉ restaurátor vehetett át. Kitüntetéséhez ezúton is gratulálunk!
80
A HADTÖRTÉNELMI LEVÉLTÁR ÚJ IGAZGATÓJA: BONHARDT ATTILA Bonhardt Attila 1954-ben született Budapest XXI. kerületében, Csepelen. Az általános és a középiskolát is ott végezte el. Érettségi után felvételt nyert az Eötvös Loránd Tudományegyetem Bölcsészettudományi Karának történelem–földrajz szakára. Tanulmányait egyéves katonai szolgálata letöltése után a földrajz helyett a levéltár szakon vette fel. 1979-ben szerzett középiskolai történelemtanári és levéltárosi diplomát. Bölcsészettudományi disszertációját, amelynek témája az első világháborús magyar hadifoglyok hazahozatalának segítésére külföldre kiküldött fogadóbizottságok tevékenysége volt, 1984-ben védte meg a budapesti egyetemen. A kutatásokat a határ menti fogadóbizottságok és a magyarországi leszerelőtáborok működésére kiterjesztve A magyar hadifoglyok hazaszállítása az első világháború uátn 1918–1922 címmel 1995-ben kandidátusi értekezést nyújtott be, amellyel elnyerte a hadtudományok kandidátusa címet. Bonhardt Attila 1979 óta dolgozik a Hadtörténelmi Levéltárban, ahol előbb levéltárosként, majd 1983-tól főlevéltárosként az 1867 és 1945 közötti Magyar Királyi Honvédség referense lett. Emellett kezelte a levéltár 3800 darabos kézirat-, illetve több mint 2000 filmet tartalmazó mozgófilm-gyűjteményét. Referensként fő feladatának a már középszinten rendezett anyag rendezettségének finomítását, illetve a jobb kutathatóság érdekében a fontosabb irategyüttesekhez iratszintű segédletek készítését tekintette. 1993 és 1997 között pályázat útján sikerült a nagy történeti értékű, de megfelelő eszközök hiányában lejátszhatatlan filmtekercsek felét videóra átíratnia. Ezzel lehetőség nyílott — elsősorban az 1945 utáni politika-, hadsereg-, egyenruha-, fegyvertörténet kutatói számára — újabb értékes források feltárására és feldolgozására. A rendszerváltás után mint a Horthy-kori iratanyag kezelőjére rá hárult a kárpótlásból eredő ügyiratforgalom irányítása. Tanulmányai, iratpublikációi 1982-től jelentek meg főleg hadtörténeti és haditechnikai folyóiratokban a két világháború közötti időszak katonai kérdéseivel, a magyar páncélos fegyvernem fejlődésével és Magyarország második világháborús részvételével kapcsolatosan. Az Új Révai Lexikon és a Magyarország a második világháborúban c. lexikon számára katonai tárgyú szócikkeket készített. 1989-ben átvették hivatalos tiszti állományba és korábbi feladatai megtartása mellett kinevezték a Hadtörténelmi Levéltár igazgató-helyettesévé. 1997 és 2002 között a Hadtörténelmi Levéltár Bécsi Kirendeltségének munkatársa, majd vezetője volt. Bécsi kiküldetéséből visszatérve ismét átvette a Hadtörténelmi Levéltár igazgató-helyettesi posztját. Az előző igazgató, Dr. Szijj Jolán nyugállományba vonulása után, 2004. április 4-től megbízottként vezette a Hadtörténelmi Levéltárat. Bonhardt Attilát benyújtott pályázata alapján a Honvédelmi Minisztérium, a levéltárosi szakma és a Hadtörténeti Intézet és Múzeum képviselőiből álló bizottság javaslatára 2004. szeptember 1-jétől kezdődően ötévi időtartamra megbízták a Hadtörténelmi Levéltár igazgatói teendőinek ellátásával. Böőr László
81
KANYAR JÓZSEF (1916–2005) Kanyar József nyugalmazott somogyi levéltár-igazgató, a történettudományok doktora elhunyt életének 89. esztendejében. Személyében ismét egy olyan kolléga távozott, aki a háborút közvetlenül követő alkotó generáció tagja volt, aki életkorával, iskolázottságával, klasszikus műveltségével és rendkívül széles látókörével kapcsolatot jelentett nemcsak a „két háború” közti évtizedekben, hanem az első világháború előtt is tevékenykedő történész–levéltáros nemzedék, valamint az 1960-as, illetve az ez utáni évtizedekben pályára lépők között. Egy olyan kolléga hagyott itt végleg bennünket, aki ízig-vérig somogyi lokálpatriótának tartotta magát. Paraszti szülők gyermekeként 1916. április 29-én született Kaposújlakon. Édesapja, idősebb Kanyar József sohasem láthatta gyermekét, mert ő a fia születésekor már az olasz fronton harcolt és ott is halt hősi halált 1916-ban. Természetesen egész életében élénken foglalkoztatta édesapja sorsa. Ahogy ő mondaná, félelmetes volt, amikor hét évtizeddel később, épp a szülőfaluja második világháborús emlékművének avatására készült, kezébe került egy — a „nagy háborúban” küzdött — főhadnagy visszaemlékezése, amelyben a szerző épp az apa halálát írta le. Elemista korában a kaposmérői iskola és Varga Pál tanító úr házi könyvtárának őreként hamar ráérzett az olvasás örömére. Édesanyja mindenképp azt akarta, hogy egyetlen élő gyermeke tanuljon és emelkedjen ki a paraszti sorból. Az éles eszű fiú a kaposvári főgimnázium kitűnő tanulója lett. Jóska bácsi sokat mesélt nevelőapja határtalan szeretetéről: arról, aki, ha kellett, a csikorgó hidegben lovas szánon vitte a kisdiákot az Alma Materbe. Tanárai ösztönzésére az érettségit követően Budapesten, a Református Teológiai Akadémián kezdte meg felsőfokú tanulmányait, itt kapta meg 1943ban lelkészi oklevelét. Eközben szerzett — levelező hallgatóként —tanítói diplomát a nagykőrösi tanítóképzőben is. Szintén ugyanebben az esztendőben vette át jogi doktori oklevelét a pécsi Erzsébet Tudományegyetemen. Visszaemlékezésében írta, hogy édesanyja ekkor az egyszer volt „elképzeléseinek kerékkötője.” Közvetlenül a háború előtt Kanyar József egy három évre szóló ösztöndíjat nyert a princetoni egyetemre. Az édesanya azonban nagyon féltette fiát a „nagy víztől,” s ő lekéste az utolsó Amerikába induló hajót. 1941–1942-ben segédlelkészként tevékenykedett a Dunamelléki Református Egyházkerületben. A rákövetkező évtől a Gyáli úti Hadikórházban teljesített tábori lelkészi szolgálatot. A nyilas hatalomátvétel után azonban megszökött a hadseregből és a fővárosban bujkált. Sokat mesélt arról, amikor az ostrom befejeztével — ennek éppen hatvan éve — ő is előmerészkedett a friss levegőre. A Krisztinavárosban sétálva jutott el az Alagút bejáratához. Évtizedeken keresztül kísérte az a kép, ami ott eléje tárult: az alagút tömve volt magyar, német és szovjet katonák holttesteivel. A következő esztendőben — ekkor már 1945-ben járunk — került vissza a DélDunántúlra. Még a háború éveiben — megismerkedve a magyar népi írók jeleseivel (Móricz Zsigmond, Veres Péter, Kodolányi János, Erdei Ferenc, Kovács Imre, Illyés Gyula, Tamási Áron, Féja Géza stb.) — kapcsolatba került a Magyar Parasztszövetséggel, illetve a fővárosi parasztpárti politikusokkal. Előbb — 1945–1947 között — Pécsen dolgozott, mint a Nemzeti Parasztpárt dél-dunántúli kerületi titkára és nemzetgyűlési
82
képviselője, majd pedig a Baranya és Somogy megyei népfőiskolák igazgatója lett (1947–1948). Pécsen, Balatonbogláron és a Kaposvár melletti Szarkaváron szervezett paraszt népfőiskolákat. Ezekben az években dolgozott a Pécsi Szabad Szó felelős szerkesztőjeként is. A pécsi évekről tudósít a A reménység esztendei c. visszaemlékezéskötetében. Haza, Somogyba, 1948-ba érkezett, előbb vármegyei könyvtárosnak, majd — még 1948-ban — főlevéltárnoknak. 1950-től 1988 januárjáig ő töltötte be a megyei levéltár igazgatói tisztét. Röviddel nyugdíjba vonulása után — részben családi okokból, részben pedig olyanok miatt, akik éppen az ő segítségével kaptak esélyt és lehetőséget — elköltözött Somogyból. „Kanyar József számtalan területen alkotott maradandót, adott példát. […] De vajon melyik Kanyar József az értékteremtőbb magyar és somogyi értelmiségi? A Ravasz László jeles teológusa és titkára? A tanár, a levéltáros, a történész, az iskolatörténet és pedagógia kutatója, a karnagy, a társ, az édesapa, a jó barát? Kanyar József tudta és tudja azt is, hogy nemzete — somogyi és az egyetemes — azt várja tőle, hogy helyzetéről, életének valamennyi fontos eleméről diagnosztikus értékű valóságleírást, helyzetjelentést adjon. A népe, közössége gyógyítására szegődött történészi hűség nagy értékünk. Nehéz és hosszú küzdelem előzi meg kialakulását… Kanyar József többször is utalt rá, hogy amíg a társadalom a tudást nem becsüli meg, addig azokat sem fogja, akik ezt a tudást közvetítik.” –– mondták róla néhány esztendővel ezelőtt. A somogyiak az ’50-es években elsősorban népművelőként ismerhették meg Kanyar Józsefet, aki egy évtizeden át volt művészeti vezetője a Somogy Megyei Népi Együttesnek, amelyet gyakorta vezényelt is. A művészeti együttes — megelőzve a Magyar Állami Népi Együttest — egyébként az ő ötlete nyomán született meg. Ahogy egy helyütt írta, azt „hiszem, nem igazán somogyi, aki nem érzi a táj dalainak szépségét, a somogyi táncok szívet-lelket gyönyörködtető ritmusát. Ezekért a kincsekért először Vikár Béla, Bartók és Kodály Zoltán hajoltak le…” Az 1949-ben alakult társulat mai utóda a Somogy Táncegyüttes. Időközben csendesen elkezdte — munkatársaival együtt — azt a korántsem látványos, belső levéltári munkát, amelynek eredményeként két évtized leforgása alatt az egykori vármegyei segédhivatalból egy országosan elismert megyei intézmény, az akkori művelődési tárca által hivatalosan elismert tudományos kutatóhely lett. Amikor a somogyi levéltárat 1950-ben államosították, mindössze 2200 ifm-nyi anyagot őrizetek a vastag falak. 36 évvel utóbb, nyugdíjba menetelekor, ennek a mennyiségnek a háromszorosa várta a kutatókat. Ekkor már a felújított nagyberki kastélyt is birtokba vehette a Somogy Megyei Levéltár. Mindezzel a munkával együtt indultak meg a belső rendező és feltáró munkák is. Tudományos munkássága párhuzamosan bontakozott ki a közéleti tevékenységével. Az első tudományos dolgozatai még az 1950-es években láttak napvilágot. Az utána következő évtizedekben Kanyar József tudományos publikációinak száma ugrásszerűen megemelkedett. A somogyi helytörténeti kutatások lelke példát mutatva a mai nemzedéknek is, tudományszervezőként és tudós kutatóként egyaránt hatalmas életművet hagyott ránk. A 14 önálló kötet mellett közel félezer helytörténeti tanulmány, ismeretterjesztő cikk, religiózus írás, recenzió és publicisztika született a tollából mintegy hat-
83
van napi- és hetilapban, valamint folyóiratban. Helyettesének, későbbi utódának, a tragikusan fiatalon elhunyt Andrássy Antalnak egykori értékelését is figyelembe véve Kanyar József tudományos munkásságát négy csoportba oszthatjuk. Az elsőbe a politikatörténeti munkáit sorolhatjuk, munkásságának második területe az agrártörténeti kutatás volt. E témából írta 1972-ben megvédett kandidátusi disszertációját is (Somogy megye agrártársadalom az első földreformtól a szocialista mezőgazdasági [1921-1949]). Kutató munkájának harmadik szeletét a megye ipartörténete jelentette. Tudományos tevékenységének kétségtelenül legszélesebb és legtermékenyebb területe a megye művelődéstörténetének vizsgálata volt — a 18. századtól jelenünkig. E kutatásainak eredményeit gyűjtötte össze 1983-ban a Múzsáknak szentelt kies tartomány c. tanulmánykötetében. Az 1970–80-as évek honismereti mozgalma adott nagy lendületet az országban a népoktatás-történeti tárgyú kutatásoknak: a források feltárásának, ezek közlésének, a monográfiáknak, a pályázatoknak és a vetélkedőknek, a szakkörök, a honismereti táborok létrejöttének, konferenciák szervezésének. Sokszor ezekben is Kanyar Józsefé volt a kezdeményezés. Az 1983-ban megvédett doktori értekezése, a Népoktatás a Dél-Dunántúlon a feudalizmusból a kapitalizmusba való átmenet időszakában (1790–1868) címet kapta szerzőjétől. Ebből született sűrűn forgatott könyvét, amely 1989-ben jelent meg ugyanezzel a címmel, többen tartják korszakos jelentőségű összefoglaló műnek, amelynek nemcsak imponáló forrásbázisa, példamutató forráskezelése, hanem a feldolgozás teljessége, illetve jó néhány kutatás-módszertani kérdés tisztázása sorolható erényei közé. Ahogy Mészáros István mondta Kaposvárott 1996-ban, „Alapmunka ez a kötet minden további kutatáshoz: a kötet lapjain megelevenednek, élőkké válnak azok, akik a népoktatás mindenkori főszereplői: szinte a szemükbe nézhetünk azoknak a gyerekeknek, akik ezeket a falusi népiskolákat benépesítették, és szinte kezet foghatunk azokkal a néptanítókkal, akik a népoktatás minden terhét a vállukon hordták, akik ennek a népi kultúrának a papjai voltak.” Bár sokan nem sorolták az 1967-ben, illetve 1989-ben második kiadásban megjelent Harminc nemzedék vallomása Somogyról c. olvasókönyvét a tudományos munkái közé, a megye történetével foglalkozók száma egészen egyszerűen megkerülhetetlen ez a munka, amely országosan is ismertté, elismertté tette az alkotót. Egyfajta Bibliaként forgatják az olvasók e kötetet. Másik forrásközlő munkája, a Somogy a felszabadulás hónapjaiban (1944–1945) c., nagyobb figyelmet érdemelt volna, mert ez a szintén jól sikerült könyv bátornak is nevezhető. Mivel az 1970–1980-as években a levéltárak már a honismereti mozgalmat is szolgálták, ez számos levéltárnak szerzett országos elismertséget. A megyei levéltárakhoz kapcsolódó településtörténet-írás szintén több évtizedes múltra tekint vissza. Az egykori hazai kutatók munkáját jelentős mértékben segítette és ösztönözte egy-egy akkori agilis levéltár-igazgató. Ezek sorába tartozott Kanyar József is, aki szerencsés kézzel kamatoztatta a kor lehetőségeit a levéltár számára. Felismerte, hogy aggasztóan hiányos volt társadalmunk történelem iránti érdeklődése és csekélyek a történelmi ismeretei. Mindez — ahogy ő szokta mondogatni — alapvetően „az iskolai történelemoktatás elsivárosodásával” függött össze. Gyakorta hallottuk tőle, hogy a helytörténeti kutatás olyan tárgyi ismereteket és szellemi töltést nyújthat igényesebb történelemtanárainknak, amivel jelentős mértékben árnyalhatják, finomíthatják a történelem tankönyvekből kapott ismereteket. Azt is észrevette, hogy a jó tanárok már
84
addig is keresték azokat a lehetőségeket, amelyekkel alkalmat teremthettek tantárgyuk másfajta oktatására. A helyismereti tudást felhasználva annak földrajzi és időbeli közelségét, konkrét „megfoghatóságát” könnyebben keltheti fel a diákokban az érdeklődést a pedagógus. A somogyi levéltár-igazgató mindeközben értéket, rangot adott a helytörténeti kutatásnak mint tevékenységnek is. Ami pedig a levéltárak és a helytörténeti kutatások kapcsolatát illeti, Kanyar József azt is hamar felismerte, hogy az önkormányzati levéltárak nemcsak segíthetik a helytörténet művelőit, hanem rendeltetésszerűen művelhetik is a történettudomány ezen ágát. Tisztán látta, a helytörténetírás is csak forrásokból dolgozhat, mégpedig a levéltárak gyakran csak egyetlen példányban meglévő iratanyagára támaszkodva. Igyekezett — cikkeinek tucatjával — a közvéleményben tudatosítani, hogy a levéltári anyag nélkül egészen egyszerűen lehetetlen a helytörténet művelése. Éppen ezért a somogyi levéltárnak minden tőle telhetőt meg kell tennie az ilyen kutatói igény lehető legmagasabb színvonalon történő kielégítése érdekében. A Somogy Megyei Levéltár tehát az elsők között karolta fel a helytörténetírást, mégpedig a legszélesebb módon, a klasszikus történetírást már az elején kiegészítette olyan rokontudományok, mint pl. a néprajz, a művészet-, az irodalom- és a művelődéstörténet vizsgálatával is. Az első magyarországi fond- és állagjegyzékeket — köztük a somogyit is — még 1962-ben adták ki. Emellett immár klasszikus műnek számít Kanyar József Somogy megye levéltáráról, annak történetéről ugyanebben az esztendőben közreadott kötete, amit mind a mai napig napi rendszerességgel vesszük kézbe. A meglehetősen rossz személyi feltételek közepette dolgozó, akkor még állami intézményeknek gyakorlatilag nem volt önálló publikációs lehetőségük az 1960 évek vége előtt. 1945 és 1969 között a területi (megyei) levéltárak fele egyetlen kiadványt sem adott az olvasók kezébe. A somogyi „levelestár” ekkor az élen járók közé tartozott: az 1957 utáni bő egy évtizedben 15 kötetet jelentetett meg, mert a Kanyar vezette intézmény igyekezett az élen járni a levéltári tudományos munkában is. 1970-ben indult a Somogy megye múltjából címet viselő évkönyv. Az 1957-ben alapított Somogyi Almanachnak már 54 kötete jelent meg. De nem hagyhatjuk ki a sorból az Iskola és levéltár füzetsorozat negyven tagját sem. Kanyar József kezdettől fogva szerkesztette a Somogyi Almanach c. sorozatot. A sokszínűséget tükrözi ez a periodika is. A sorozat meghatározó köteteként tartja számon több szakma is Erdélyi Zsuzsanna Hegyet hágék, lőtöt lépék c. művét. Emellett nemcsak néprajzi, hanem szépirodalmi, természettudományos, gazdaság-, közigazgatás, művelődés- és művészettörténeti kismonográfiák is napvilágot láttak, amelynek egyes köteteit már szinte elrongyolták — a sűrű használat során — az olvasók. Amikor 1970 novemberében a levéltári évkönyvet a Somogy megye múltjából címmel az alapító szerkesztő, Kanyar József útjára bocsátotta, a sorozat bevezetője hármas célt jelölt meg: „alapvető tanulmányokkal szolgáljuk a történetkutatói tevékenységet, s egyben oktatási és közművelődési célokat is segítsünk megvalósulni.” Ekkor a somogyi az elsők között volt a megyei levéltárak által kiadott évkönyvek sorában. 1990-ig szerkesztette az évkönyvet, amelynek ezekben az évtizedekben már országos rangja volt. Jóska bácsi — nyilván személyiségének köszönhetően is — fantasztikus szerzőgárdát szedett össze (pl. Benda Kálmán, Guzsik Tamás, Györffy György, Hanák Péter, Komjá-
85
thy Miklós, Szakály Ferenc, Vörös Károly stb.). A szerkesztő Kanyar József a fiatal levéltáros kollégák, helytörténészek nevelését, segítését és publikálási lehetőség biztosítását is feladatának tekintette az évkönyv hasábjain. Mindig azt mondta: „bátyám”, írj egy rövid cikket a Honismereti Híradóba, utána bővítsd ki egy előadásra, ebből írj egy nagy tanulmányt, és meglásd, egyszer egy könyv születik belőle! Sokan indultunk meg ezen a pályán neki köszönhetően. Az 1960-as évek második felétől kezdtek napvilágot látni azok a munkák, amelyek alapjául szolgáló forrásokat a szerzők szintén a „kaposi” levéltárban forgatták át (pl. Barcs, Nagyatád, Marcali, Kaposvár, Siófok, Fonyód stb.). Az e kötetekben helyet kapott tanulmányok szerzői alapvetően szintén a levéltárhoz kapcsolták az egyes köteteket. Szintén Kanyar József állott ezen kötetek szerkesztőbizottságinak élén. Szigorú és következetes ember volt. Amikor új kollégát vett fel a levéltárba, valószínűleg mindegyiknek ugyanazt mondta: legyen szép a (kéz)írásképe, reponáljon és maradjon a forrásokban talált tényeknél. Ez valóban jó útravaló! Közismerten széleskörű volt Jóska bácsi szakmai és társadalmi tevékenysége is. Számos szervezet, így a Magyar Levéltári Tanács, a Dél-Dunántúli Történelmi Társulat elnökeként, a Magyar Történelmi Társulat igazgató-választmányának, a Magyar Agrártörténeti Koordinációs Bizottság, az MTA Nemzetközi Várostörténeti Bizottsága Magyar Nemzeti Bizottságának és a Pécsi Akadémiai Bizottság tagjaként képviselte a szakmai érdekeket. Ugyanezen szempontok vezérelték, amikor ellátta a Levéltári Közlemények szerkesztőbizottsági tagságának, a Somogy c. folyóirat rovatvezetőjének, a Somogy Megyei Honismereti Híradó főszerkesztőjének és a Szántódi Füzetek szerkesztőjének tisztét. Viselte a Honismereti Szövetség örökös elnöki felelősségét is. Társadalmi téren a Hazafias Népfront Országos Tanácsának és elnökségének, valamint Somogy Megyei Bizottságának tagjaként és a kaposvári népfrontbizottság elnökeként, az 1946-ban újjáalakult Berzsenyi Társaság alelnökeként, a Somogy Megyei Tudósklub és a Szárszói Baráti Kör elnökeként volt ismert. Kanyar József munkáját, életművét szűkebb és tágabb környezete méltó módon ismerte el. A Kaposvári Tanítóképző Főiskola címzetes tanárának nevezte ki az oktatási miniszter. Megkapta kedves városa, Kaposvár és szülőfaluja, Kaposújlak elismerő díszpolgári címét. Alkotói, tudományos munkásságát Állami Díjjal és Somogy Megye Alkotói Díjával honorálták. Immáron befejezett életműve Somogyország kincse lett, szellemi öröksége Somogyban maradt — és vele a felelősség is. Paraszti származására és somogyiságára mindig nagyon büszke volt. Szeretett megyéjéből 1990-ben költözött a fővárosba, ahonnan gyakran látogatott haza — hogy is mondta? — a „fogva tartó” szülőföldre. Bár végső nyughelye Budapesten van, Jóska bácsi is megtért — őt idézve — a „széptájú szülőmegyéjében évszázadokon át verejtékezett és harcolt s ma már cédrussal, gesztenyével és hárssal benőtt bajomi, mérei és újlaki temetőkben örök álmukat alvó paraszti őseihez.” Emlékét megőrizzük. Bősze Sándor
86
SZITA LÁSZLÓ (1933–2005) Végleg eltávozott közülünk Szita László, a tudós levéltáros. Nincs két éve, hogy 70. születésnapján köszöntöttük: barátai és tisztelői — levéltárosok és kutató történészek — szerte az országból. Elismerés és szeretet övezte, mint addig is életében. Halálával sikerekben gazdag, példaadó életpálya szakadt meg végleg 2005. február 28-án. Szita László Pécsett született 1933. március 26-án, és bonyhádi, budapesti kitérő után — egyetemi diplomával a tarsolyában — ide tért vissza. Első és utolsó munkahelye a levéltár volt, ahol négy évtizednyi munkaviszonyából több mint 27 évet töltött. A Pécsi Állami Levéltárban kezdte 1956 nyarán, majd volt általános iskolai tanár és igazgatóhelyettes, főiskolai adjunktusként részt vett történelemtanárok képzésében, négy évig volt az MTA Dunántúli Tudományos Intézetének munkatársa. 1971-ben tért vissza immár a Baranya Megyei Levéltárba, melynek 22 éven keresztül (1971–1993) volt igazgatója. Ebben a bő két évtizedben az intézmény hatalmas fejlődésen ment keresztül. Ezt sohasem csak saját érdemeként könyvelte el, hanem munkatársait, és a kedvező körülményeket is emlegette. Kezdeményező szerepe, szervezőmunkája azonban döntő tényezője volt a gyarapodásnak. Felkészült, precíz, koncepciózus levéltáros volt, akit nemcsak saját intézményének sorsa foglalkoztatott, hanem a levéltárügy egésze. Az országos szakmai rendezvények aktív szereplőjeként, szigorú de korrekt szakfelügyelőként, mindig kedves és segítőkész kollégaként ismerték az ország valamennyi archívumában. A levéltár nem puszta „iratraktár” volt számára, hanem kutatóhely. Olyan kutatóhely, amely nemcsak kiszolgálja a múltat vallatókat, hanem szervezője, műhelye is a történeti kutatásnak. Szorgalmazta az archívumok tudományos kutatóhellyé nyilvánítását, és amikor ez megtörtént, példás szervezőmunkával irányította saját intézménye fejlesztését. Az egyetemi történelem tanszék megalakulásáig (1982) a Baranya Megyei Levéltár volt a pécsi történeti kutatások központja, és az új bázissal szorosan együttműködve később sem vesztett jelentőségéből. Olyan nagy ívű és — számos budapesti, sőt külföldi kutató közreműködésével — jelentős eredményeket produkáló kutatási projekteket szervezett és vezetett, mint A nemzetiségek története a Dél-Dunántúlon 1687– 1950 között, illetve Délkelet-Európa felszabadítása a török alól (1686–1699). E témakörökben alapműveket alkotott, amelyek megkerülhetetlenek a kutatók számára. De fontos könyveket és tanulmányokat publikált az üzem- és várostörténet, a társadalomtörténeti szemléletű munkásmozgalom-történet és a művelődéstörténet terén is. Meghatározó szerepet játszott Baranya megye és Pécs történetének feltárásában. Összesen több mint kétszáz monográfiát, tanulmánykötetet, tanulmányt, forrásközleményt és cikket publikált, több tucat előadást tartott konferenciákon, ismeretterjesztő rendezvényeken, rádióban és televízióban, itthon és külföldön. Ezt a tudományos teljesítményt ismerte el a Magyar Tudományos Akadémia 1985-ben kandidátusi, majd 1996-ban akadémiai doktori fokozattal. Nemcsak tudós kutató volt, hanem aktív és sikeres tudományszervező is. Az 1971– 1995 között általa szerkesztett Baranyai Helytörténetírás a legszínvonalasabb levéltári évkönyvek közé tartozott, országos rangú és jelentőségű periodika volt. (Az egész szak-
87
ma vesztesége, hogy az intézményből történő kényszerű távozását követően kiadását megszüntették.) Az MTA Pécsi Akadémiai Bizottsága helytörténeti munkabizottságának elnökeként, a Magyar Történelmi Társulat dél-dunántúli csoportjának titkáraként, alelnökeként majd elnökeként, és a Társulat országos alelnökeként rangos nemzetközi konferenciák és más szakmai rendezvények sorát szervezte. Szigetváron megrendezett konferenciasorozatát a török kor kutatásának fontos fórumaként tartotta számon a szakma. Levéltárosként, igazgatóként is oktatott az egyetem bölcsészettudományi és jogi karán, részt vett az előbbi történész doktori iskolájának munkájában. De nem csak ott tanított — a levéltárban is. Egyrészt levéltárosok generációit nevelte, másrészt ifjú történészek sorát avatta be a kutatás fortélyaiba. Témákat ajánlott, iratanyagokra hívta fel a figyelmet, ezzel fiatal kollégák tucatjait indította el a kutatói pályán. Később százszámra olvasta, bírálta, javította, és részben publikálta dolgozataikat. Ösztönözte és segítette ifjú munkatársai továbbtanulását, fokozatszerzését, és — kapcsolatrendszerét kihasználva — az országos szakmai közéletbe történő bekapcsolódásukat. Ezzel a sokoldalú tevékenységgel nemcsak magát gazdagította, hanem környezetét is. A magyar történettudományt, a levéltárügyet, a köz- és felsőoktatást és mindezek számos intézményét. Gazdagította kollégáit, barátait, tanítványait. Gazdagította nemcsak tudásával, írásaival, előadásaival, témaajánlásokkal, tanácsokkal, kritikákkal, publikációs lehetőségek biztosításával, hanem emberséggel is: segítőkészséggel, megértő türelemmel, kedves közvetlenséggel, bölcs derűvel, jó humorral, víg kedéllyel. Tette mindezt őszintén és szerényen, sohasem hivalkodva. Sikereit a munkahelye, kollégái sikerének is tartotta, és mások eredményeinek éppúgy — ha nem jobban — tudott örülni, mint sajátjának. Jóllehet, őt is érték kicsinyes, vagy éppen — már az 1980-as évek elején — politikai célzatú támadások, amelyek idegrendszerét és egészségét is próbára tették, e próbákat rendre kiállta. Nem a nehézségekre figyelt, hanem a feladatokra. Nem a gáncsoskodókkal törődött, hanem azokkal, akik értékeket akartak teremteni. Ezt tette az után is, hogy 1995-ben, 62 éves korában — alkotó ereje teljében — nyugdíjba kényszerült. A munkát azonban nem adta fel. Dolgozott új otthonában, a csendes baranyai faluban, Vokányban is, ahol nem vette körül olyan nyüzsgés, mint Pécsett, de igaz barátai rendre meglátogatták. Kutatott itthon és külföldön (Ausztriában, Németországban), könyveket, és kötetnyi terjedelmű tanulmányokat publikált — mindaddig, amíg egészsége engedte. A munka éltette. Az, hogy szeme könyvsorokon futhatott végig, ujjai közt könyvlapok, cédulák, dokumentummásolatok peregtek, és hogy ezt követően az írógép billentyűin táncolva segítették új művek létrehozásában. Élete utolsó két évét éppen az keserítette meg, hogy betegsége mindebben megakadályozta. Mindvégig élénk szellemének egyre kevésbé engedelmeskedett szeme és keze. A tétlenség és tehetetlenség tette számára elviselhetetlenné utolsó hónapjait, éveit. Értékrendje ekkor sem változott. Meghatározó eleme a szakmaiság volt, de annál is nagyobb súllyal az emberség. Magatartásával sugallta — az ebben őt ért csalódások után is — hitvallását: a szakmai sikerek egyik alapvető feltétele a humánum, mások megértése, tisztelete és segítése, hogy ugyanazt várhassuk el és kaphassuk viszont. Szita László mindezek révén lett a magyar történésztársadalom, a levéltárosok közössége, a
88
pécsi felsőoktatási intézmények oktatói és hallgatói, valamint a baranyai és pécsi kulturális közélet által egyaránt elismert, megbecsült, tisztelt és kedvelt személyiséggé. Sokan és sokáig fogunk emlékezni rá — hálával és szeretettel. Vonyó József
A Magyar Köztársaság kormánya a Szabadság napján a legmagasabb tudományos díjat, a Széchenyi Díjat adományozta Dr. VARGA JÁNOS akadémikusnak, a Magyar Országos Levéltár ny. főigazgatójának. Kitüntetéséhez ezúton is gratulálunk!
A március 15-i ünnepségek alkalmából MOLNÁR ANDRÁS, a Zala Megyei Levéltár igazgatója Magyar Köztársasági Arany Érdemkeresztet vehetett át. Kitüntetéséhez ezúton is gratulálunk!
A levéltári szakfelügyelők megbízása A nemzeti kulturális örökség minisztere Dr. LAKOS JÁNOS főlevéltáros, c. főigazgató levéltári vezető szakfelügyelői megbízását a 2005. január 1-jétől 2007. december 31-éig terjedő időszakra meghosszabbította, egyúttal továbbra is megbízta az Állambiztonsági Szolgálatok Történeti Levéltára szakfelügyelői teendőinek ellátásával. A miniszter ugyancsak meghosszabbította (a fenti időszakra) a következő szakfelügyelők megbízását. A közlevéltárakra kiterjedő hatáskörrel: Dr. HARASZTI VIKTOR, a PRIV-DAT Kft. üzletágvezetője, HORVÁTH J. ANDRÁS, Budapest Főváros Levéltára főigazgató-helyettese, Dr. KOROKNAI ÁKOS, a Magyar Országos Levéltár főlevéltárosa, főtanácsos, PETRIKNÉ VÁMOS IDA, az Állambiztonsági Szolgálatok Történeti Levéltára főosztályvezetője, Dr. RADICS KÁLMÁN, a Hajdú-Bihar Megyei Levéltár igazgatója, SÁRKÖZI JÁNOS, a PRIVDAT Kft. szakma igazgatója. A nyilvános magánlevéltárakra kiterjedő hatáskörrel: Dr. KISASSZONDY ÉVA, a Magyar Országos Levéltár főosztályvezetője, főtanácsos, Dr. LAKATOS ANDOR, a Kalocsai Érseki Levéltár igazgatója és Dr. SZABADI ISTVÁN, a Tiszántúli Református Egyházkerületi és Kollégiumi Levéltár igazgatója. Újonnan kapott szakfelügyelői megbízatást a 2005. január 1-jétől 2007. december 31-ig terjedő időszakra a közlevéltárakra kiterjedő hatáskörrel: CSEH GERGŐ BENDEGÚZ, az Állambiztonsági Szolgálatok Történeti Levéltárának főosztályvezető-helyettese, Dr. ERDÉSZ ÁDÁM, Békés Megye Képviselő-testülete Megyei Levéltárának igazgató-helyettese és Dr. HORVÁTH FERENC, Vác Város Levéltárának igazgatója.
89
INHALT CSABA KATONA–DÓRA KEREKES–LAJOS KÖRMENDY–ANDOR LAKATOS: Internet und Archive ................................................................................................. ANDRÁS HORVÁTH J.: Forscher und Forschungen im Stadtarchiv Budapest im Jahre 2003 ................................................................................................... GÁBOR BREINICH: Von der Idee bis zur Verwirklichung. Das neue Gebäude des Stadtarchivs Budapest ..................................................................................
41
BERICHTE .....................................................................................................
57
BÜCHER .........................................................................................................
66
NACHRICHTEN .............................................................................................
72
90
3 25
INHALT CSABA KATONA–DÓRA KEREKES–LAJOS KÖRMENDY–ANDOR LAKATOS: The internet and the archives ............................................................................... ANDRÁS HORVÁTH J.: Research and researchers at the Budapest City Archives in 2003 ......................................................................................................... GÁBOR BREINICH: From the idea till the realization: the new building of the Budapest City Archives ................................................................................
3 25 41
REPORTS .........................................................................................................
57
BOOKS ............................................................................................................
66
NEWS ...............................................................................................................
72
91
