Vi l á g i r o d a l m i f o l y ó i r a t Alapítva: 1956. október
LXV. évfolyam, 5. szám
2010. május
TARTALOM
` JOSÉ SARAMAGO HOMMAGE A PÁL FERENC Saramago utópiái ...................................................................................................... 367 JOSÉ SARAMAGO Megvilágosodás (Pál Ferenc fordítása) ........................................................... Kicsi emlékek (Lukács Laura fordítása) .......................................................... Az 1993-as év (Wittner Katalin fordítása) ...................................................... Odüsszeia és bolyongás – A regény újra a költészet felé fordul (Lukács Laura fordítása) ................................................................................... ~es-nak ....................................................................................... Vers Luis de Camo Azon a néha lakott szigeten ................................................................................. Az asztal az első tárgy (Pál Dániel Levente fordításai) ............................. Minden egyes név (Pál Ferenc fordítása) ...................................................... A kentaur (Lukács Laura fordítása) ................................................................... A barlang (Lukács Laura fordítása) ................................................................... Mese az ismeretlen szigetről (Lukács Laura fordítása) ............................ Vakság (Pál Ferenc fordítása) ..............................................................................
NV10-5.p65
365
2010.04.30., 14:05
374 385 398 400 405 406 406 408 412 425 439 451
URBÁN BÁLINT Hatalom és betegség José Saramago Vakság című regényében ......... 465 LUKÁCS LAURA „Szeretném megfejteni: mi a csuda az ember, mik vagyunk mi, emberek?” ................................................................................. 471
A Nagyvilág José Saramago tiszteletére kiadott számát ~es Intézet támogatta. a portugál Camo
Este número da revista Nagyvilág „Hommage a Saramago” foi ~es, Portugal. subsidiado pelo Instituto Camo
Látogasson el honlapunkra: www.nagyvilag-folyoirat.hu
A Nagyvilág támogatója:
a Nemzeti Kulturális Örökség Minisztériuma – Nemzeti Kulturális Alap
NV10-5.p65
366
2010.04.30., 14:05
PÁL FERENC
Saramago utópiái
Az 1970-es évek második felétől új hangon megszólaló portugál prózaíró-nemzedékkel egy időben, de életkorát tekintve jókora késéssel színre lépő José Saramago pályatársait megelőzve mára a jelenkori portugál irodalom kimagasló képviselője, mondhatni emblematikus alakja lett, nem utolsósorban az 1998-ban odaítélt Nobel-díj következtében. Az 1922-ben született író országának első Nobel-díjasaként kitüntető figyelemben részesül, noha – és ez nem idegen a svéd akadémia bizonyos többé vagy kevésbé érdemes kitüntetettjeitől – a Jézus Krisztus evangéliuma nyomán kirobbant botrány óta félig-meddig hátat fordított hazájának, és a szomszédos Spanyolország egy távoli szigetén, Lanzarotén él és alkot, vagy éppen utazgat a világban a maga és a portugál irodalom nagyobb dicsőségére. Ez a különös számkivetettség vagy még inkább bizonyosfajta kitagadottság, önkirekesztés állapota Saramagót egész életén át elkísérte, és művészetének egyik, bár rejtve megjelenő, az átlagos, az író által felkínált félreolvasatok labirintusában bolyongó olvasó számára nehezen azonosítható sajátossága maradt. A saramagói utópia – amelyet megidéztünk a címben – ennélfogva nem annyira a Platón Államában, Campanella Napvárosában vagy Morus Tamás De Optimo Republicae Statu deque Nova Insula Utopiájában felvázolt képzeletbeli ideális államalakulattal állna kapcsolatban, hanem – eljátszva a szó valóságos „sehol-hely” (ou-toposz) és sugalmazott „jó hely” (eu-toposz) jelentésével inkább az írói pálya és az alkotás paradoxonainak a feltérképezésére tett kísérletre való utalásként válik értelmezhetővé. Első, a kritika által is méltányolt regényét 1980-ban, 58 évesen megjelentető író, akinek a tényleges sikert csak a két évvel később kiadott A kolostor regénye hozta el – valahogy úgy, ahogy a Száz év magány García Márqueznek, mert a félkarú katona és az emberek mélyébe látó leány szerelmének mágikus-realista története befogadhatóvá tette a Mafrai-kolostor építésébe belerokkant Portugália vigasztalan képét, s megkapó szerelmes regényként simult bele az olvasók kezébe – ekkor debütált másodszor is regényíróként. 367
NV10-5.p65
367
2010.04.30., 14:05
Az irodalmi emlékezet azonban számon tartja, hogy Saramago az 1940-es évek végén már megpróbált betörni az irodalomba, Terra do Pecado (A bűn földjén) és Clarabóia (Tetőablak) címmel született két regénye, amelyek közül azonban csak az első látott napvilágot – az elismertség csúcsain másodszor is –, az első viszont elkeveredett egy kiadó raktárában, hogy csak ötven évvel utóbb kerüljön elő, ám máig nincs kiadva. Ennek a két regénynek a kapcsán merül fel először – ha áttételesen is – a saramagói u-toposz kérdése. Megírásuk idején a szegények nyomorúságát bemutató neorealizmus regényei voltak divatban Portugáliában, a kibeszélés vigasztalását kínálva a mindennapi problémákra. Saramago viszont ezekben a regényeiben – feltehetőleg autodidaktaként összeválogatott olvasmányainak a hatására elszigetelten attól a közegtől, amelyben élt és amelyet szegénysége révén meg is élt – egy korábbi időszak realista és naturalista látásmódját érvényesíti. Magányosan, az irodalmi körökön kívül maradva éli le életének következő harminc évét, bár 1955-től az Estúdios Cor kiadó munkatársa, a hatvanas évektől fogva krónikákat, verseket is ír, majd a portugál „szegfűs forradalom” után újságíróként keményen politizál (kívülállását ugyan a Portugál Kommunista Párttal való közösségvállalás sem oldja fel), s a hetvenes évek utolsó harmadában újra megpróbálkozik a nagyprózával. 1977-ben megjelent Viagem a Portugal (Utazás Portugáliába), ahogy az előszó is utal rá, valamiféle belső utazás, s rögtön felidézi az olvasóban Almeida Garrett majd másfél századdal korábban megírt Utazás szülőföldemen című regényét, azt a nem saját idejében létező Portugáliát, amelyet sehol-létéből Antero do Quentaltól a XIX. század végi költőtől és filozófustól egészen Eduardo Lourençóig, korunk egyik elismert portugál gondolkodójáig számosan szerettek volna kiemelni, hogy beágyazzák az európai térbe és időbe. Ez az időn és téren kívüli sehol-hely Saramago 1980-ban ~ónak (Fölemelkedve a földről) megjelent regényének, a Levantado do Cha a színtere. Algarve latifundiumai, ahol az első galego-portugál lírai költemények, a barátdalok kora óta évszázadok időtlenségében élnek a parasztok, kiszolgáltatva a nagybirtokosok önkényének és a hatalom támogatóival azonosított papságnak. A regény egy Mau-Tempo nevű parasztcsalád három nemzedékének az életét meséli el a XX. század elejétől, amelyet csak a bizonyalanul-metaforikusan felsejlő történelmi eseményekből azonosíthat az olvasó, a harmincas–negyvenes évek paraszti öntudatra ébredésétől a megváltást és egy új élet reményét hozó 1974-es áprilisi forradalomig. Ez a regény – noha paradox módon sok kritikusa a neo-realizmushoz sorolja paraszti témája és lineáris cselekménye következtében – már magán viseli a lassan megállapodó saramagói regény sajátosságait, amelyben igen 368
NV10-5.p65
368
2010.04.30., 14:05
jelentős szerepet kap az elbeszélő, illetve a narrátor, aki a cselekményt megmegszakítva hosszan elmélkedik mellékesnek tetsző, vagy a cselekményhez lazán kapcsolódó kérdésekről, nemegyszer magának a regényírásnak a problémáiról vagy anakronisztikusan elemez történelmi eseményeket; markánsan jelen vannak benne intertextuális elemek, gyakran alkalmazza az előreutalásokkal (flash-forward) és az önreferenciával operáló megoldásokat, és a kilencvenes évtizedig meghatározója a történelmi tematika. Ilyenképpen – noha Saramago mindig határozottan tiltakozik ez ellen a besorolás ellen – ezek a regények igen közel állnak a posztmodern szemlélethez, amely átjárta – és máig is átjárja – a hetvenes-nyolcvanas évek fordulójának portugál prózáját. A francia új regény, majd a latin-amerikai irodalmi „boom” íróinak hatása inkább formai volt, tematikailag sokkal fontosabb volt a korszak portugál írói számára az, hogy a közelmúlt súlyos történelmi eseményeit, a gyarmati háborút és az egykori gyarmatok függetlensége után következő válságos korszakot ábrázolják, ahogy Saramago riválisa, a Nobel-díj után az örök második helyre visszaszoruló Lobo Antunes tette a Memória de Elefante (Elefántemlékezet) és Os Cus de Judas (Isten háta mögött) című regényeiben. A történelmi eseményekkel történő szembesülés azután fokozatosan elvezetett a posztmodern attitűd jegyében megvalósuló történelemkritikáig, s az írók a portugál identitás kérdéseit felvetve vizsgálni kezdték a portugál ön- és történelmi tudatot alakító mítoszokat, mint Maria Velho da Costa, ~o de Melo, az És visszatérnek a karavellák Lobo Antunese, vagy törtéJoa nelmi alakok nyílt nevetségessé tételéig eljutó Almeida Faria. Bár kissé nehézkesebben, de Saramago is eljut a történelem megkérdőjelezéséhez. Előbb azonban úgy érzi – talán két harminc évvel korábbi regényének kudarca miatt –, bizonyítania kell, el kell sajátítania az írás mesterségét. Így születik meg 1978-ban a laikus olvasót már címével is megrettentő Manual de Pintura e Caligrafia (Festészeti és szépírási kézikönyv), amely első kiadásának címlapján ott szerepelt a „regénykísérlet” alcím, amely utóbb a további művek hasonlóan tematikus-rematikus címei alatt szereplő regényalcímmé szelídült. Pedig Saramagónak erre a művére az eredetileg tervezett „kísérleti regény” alcím illetve műfaji megjelölés volna a legalkalmasabb. A történet egy felső körökben mozgó arcképfestő meghasonlásáról szól, aki miután képtelen arra, hogy festményein – Goyának a spanyol királyi családot ábrázoló képeihez hasonlóan – megmutassa a felszín mögött rejtőző valóságot, írni kezd, és ecsethez szokott kezét rászoktatja az írásra. Ennek a folyamatnak a bemutatása, lényegében egy metatextuális reflexió a regény első része, amelyben hosszú részletek olvashatók velencei útiköny369
NV10-5.p65
369
2010.04.30., 14:05
vekből, Robinson Crusoe, Jean-Jacques Rousseau és Hadrianus császár – Marguerite Yourcenar által feldolgozott – életrajzából, valamint Marxnak Tézisek a politikai gazdaságtan bírálatához című művéből, VII. Ferdinánd spanyol király dekrétumából és a portugál ún. „kapitányok mozgalma” nyilatkozatából. A kísérletezés azonban nem válik meghatározó attitűddé Saramago művészetében – azt célzó próbálkozás csupán, hogy elfogadjáke az olvasók az író sajátos elbeszélésmódját. Ha végignézzük Saramago regényeinek címét – s most tekintsünk el attól, hogy a kiadói óvatosság mennyire csonkítja meg ezeket a címeket a fordításokban –, láthatjuk, hogy legtöbbjük felesel a címlapon hivalkodó „regény” alcímmel, mivel a címek egy része nem igazán szépirodalmi műfajra – hanem diszkurzív paradigmára – utal: „Emlékirat a kolostorról”, Lisszabon ostromának históriája, „Esszé a vakságról” és így tovább. A portugál író ugyanis nem tartja magát regényírónak, ahogyan egy Carlos Reis irodalomtörténésszel folytatott beszélgetésében kijelentette: „valószínűleg olyan esszéíró… akinek regényeket kell írnia, mert esszét írni nem tud”. Mindezzel megint csak sajátos területenkívüliségére utal, hiszen olyan elbeszélőt alakít ki regényeiben, aki egy köztes állapotban, a múlt és a jelen között létezik. Ha végignézünk az 1980-as években megjelent történelmi tematikájú Saramago-regényeken, akkor láthatjuk, hogy szeszélyesen és némiképp következetlenül ragadnak ki egy-egy korszakot a portugál történelemből: az alentejói parasztcsaládnak a XX. század háromnegyedén átívelő történetét Baltasar és Blimunda szerelmes románca követi, amely egybefonódik a XVIII. század első évtizedeiben épülő Mafrai-kolostor történetével, a Ricardo Reis halálának évében megjelenő pessoa-i másnevű (heteronim) figura az 1935–36-os esztendő Lisszabonjában jár-kel, a diktatúra kósza fasiszta megnyilatkozásainak előterében, a Kőtutaj öt hőse egy meghatározatlan jelen időben utazza végig az Atlanti-óceán habjait szelő félszigetet, a lisszaboni Szent György várat pedig 1147-ben ostromolja és foglalja vissza – a regényben szereplő kiadói korrektor fikciója szerint – a keresztesek segítsége nélkül harcoló portugál sereg. A több regiszterben megszólaló, polifonikus regényszövegek figyelmes olvasása nyomán láthatjuk, hogy Saramago regényei nem felelnek meg a hagyományos történelmi regényeknek. A történelmi események elbeszélését állandóan megszakítják az elbeszélő megjegyzései, elmélkedései, amivel elidegenítik az olvasót az elbeszélt történettől, és az elbeszélt eseményekhez képest túlságosan hangsúlyozzák az elbeszélő szerepét, aki a regény idejéből kilépve kommentálja az eseményeket, egy XX. századi szemlélő szemszögéből ítél az elmúlt idők tetteiről. Így a posztmodern poétika egyik elemzőjének. Linda Hutcheonnak a szavaival 370
NV10-5.p65
370
2010.04.30., 14:05
élve inkább „történetírási metafikció”-nak, a történelmi korokat, tényeket kommentáló és a történelmi események újszerű elbeszélését célul tűző műveknek tekinthetjük Saramago regényeit, amelyek ugyanakkor, új kontextusba helyezett vendégszövegeikkel megkérdőjelezik, esetenként ironikusan mutatják be a portugál történelmi gondolkodásmódot befolyásoló eszményeket, eseményeket, megnyilatkozásokat. Saramago célja az, hogy szembesítse portugál olvasóit a múlttal, amelyet elhibázottnak tart és pesszimizmussal szemlél, akár az algarvei parasztság évszázados elmaradottságáról és kiszolgáltatottságától, akár egy kolostor építéséért egy egész országot romba döntő királyi szeszélyről, akár az 1930as évek közepének a spanyol polgárháborúban a francoista erőkkel rokonszenvező portugál politikájáról ír. Plebejus szemlélete, amely sok rokon vonást mutat az Annales-iskola, francia új történetírás (Georges Duby, Fernand Braudel, Jacques le Goff stb.) szemléletével, a francia új regény aprólékosságával társulva a történelem mezsgyéjén mozgó emberek perspektívájából mutatja be a kiválasztott korokat és történelmi eseményeket, hogy megmutassa Portugália periferikus helyzetének és elmaradottságának az okait. Borúlátása ugyanakkor néha megtörni látszik, mert a Lisszabon ostromának históriájában – ugyan csak egy jelentéktelen kiadói korrektor felemás regényírói igyekezetének eredményeképpen – fölveti, hogy a formálódó és függetlenségéért küzdő Portugália katonái keresztesek segítsége nélkül is visszafoglalták a móroktól Lisszabont, s a történelmi tényeknek ellentmondó kettős történet – a valóságos történelmi eseményeket egy beszúrt „nem”mel módosító korrektor történelmi fikciója és kései szerelmének széphistóriája is – „eu-topikus” befejezéssel zárul. Lehetséges egy hasonlóan pozitív olvasata a Kőtutajnak is, amelyben az Ibériai-félsziget elszakad Európától, és a valamikori portugál hajósok útját végigjárva elúszik az Atlanti-óceán délvidékeire, s Angola és Brazília között megállva fölveti az újjászületés lehetőségét. Ezt a regényt akár valóságos utópiának is felfoghatnánk, hiszen egy „sehol-helyre” vezeti az Ibériai-félszigetet, s ennek kapcsán idézi fel Portugália megszilárdulásának és nemzeti kiteljesedésének időszakát. Ugyanakkor a szó köznapi értelmének megfelelően is utopisztikusnak tekinthetjük Saramagónak ezt a regényét, mert a félsziget egy fantasztikus regénybe illő körülmények között szakad le Európa testéről, egyik jelenetében pedig – amikor a kiürített Lisszabonban kikötő, eltévedt hajóst lelövik a rendvédelmi erők – már felsejlik a túlszervezett modern társadalomnak az a képe, amely egy évtizeddel később a Vakságban, majd pedig a Megvilágosodásban teljesedik ki. 371
NV10-5.p65
371
2010.04.30., 14:05
Saramago regényeivel kapcsolatban nemegyszer felmerül a különböző olvasatok lehetősége. A kolostor regényében és a Lisszabon ostromának históriájában található egy olyan markáns szerelmi szál, amely eluralkodik az egész regényen, megkönnyíti a súlyos történelmi tanulságok befogadását és elviselését, és feloldja az író borúlátását. Ugyanígy találunk meghatározó fantasztikus elemeket is A kolostor regényében levegőbe emelkedő madárgéptől kezdve az életre kelt Pessoa-heteronimen át az óceán vizén tovaúszó félszigetig. Ezek a fantasztikus elemek azonban, Todorov fantasztikummal foglalkozó elemzését követve, inkább a csodás kategóriájába sorolják Saramago regényeit, mert szerepük behatárolt, és csupán egy oksági elem helyettesítése, a cselekmény mozgásba lendítése a szerepük. Hasonló, ha nem fontosabb szerepet kapnak a fantasztikus elemek az író Vakság című regényével kezdődő írói korszakában, amelyről eddig azért nem esett szó, mert a portugál és a Jézus Krisztus evangéliumában korlátozottan megjelenő európai történelmi tematika után Saramago új kérdéseket vet fel. A Vakság, a Minden egyes név, A barlang, Az embermás, a Megvilágosodás, véleményünk szerint, a Kőtutaj említett jelenetéhez kapcsolódik, és félig már egy közeli jövőben létező „szép új világ”-ot idéz fel, amelynek látszólagos szervezettségét teljesen fölforgatja egy titokzatos kór, a fehér vakság, amely pillanatok alatt kőkorszaki szintre süllyeszti vissza az embereket és az emberi viszonyokat. Hasonló túlszervezett, a népességnyilvántartó hivatalok által uralt világot idéz a Minden egyes név is, ahol az emberek egymásra találásának és az egyéni boldogságnak már nincs helye s ezzel már kirajzolódni látszik a kései Saramago-regények antiutópikus, disztopikus jellege, amely A barlangban a platóni világkép és a ránk váró új világ embertelen körülményei között feszülő ellentmondást mutatja meg, a nagyvároson is eluralkodó üzletközpont és az emberi léptékű életéért küzdő fazekas összecsapását megmutatva. Az embermás két teljesen azonos ember, egy történelemtanár és egy filmszínész tragédiába forduló találkozását írja meg, akik talán egy hibás klónozási folyamat eredményeképpen válhattak egymás csereszabatos helyettesítőivé, a Megvilágosodás pedig a demokratikus szavazási rendszer diktatúrába fordulásának tragikusan groteszk folyamatát mutatja meg, amikor egy üres szavazólapokkal szavazó várost von blokád alá a kormány. Saramago regényein végigtekintve, negatív utópiák sorozatát látjuk, az író számára pozitív üzenetet, megváltást, eu-toposzt csak a nő alakja és a beteljesülést ígérő, de a nyugvópontra soha el nem jutó szerelem ígér. Ha az olvasó végiggondolja A kolostor regényé-ben megjelenő Baltasar és Blimunda szerelmi történetét vagy a Lisszabon ostromának históriájában szereplő kiadói 372
NV10-5.p65
372
2010.04.30., 14:05
korrektor és Maria Sara románcára gondol, akkor világossá válik előtte, hogy az európai irodalomban mélyen gyökerező szerelmi tematika, amelyet Pierre Daniel Huet 1670-ben közreadott Traité sur l’origine des romans (Értekezés a regények eredetéről) című munkájában az európai irodalom egyik alapvető toposzának tekintett, jelenti az egyetlen, megváltó „sehol-helyet”, amely Frye gondolatmenetét idézve az ártatlanságot képviselő románcos formájával szemben áll az alul elhelyezkedő „realizmus” világával. Nemcsak Baltasar és Blimunda, Raimundo Benvindo Silva és Maria Sara élik meg utópisztikusan a szerelmüket, amely csak az egymásra találásban teljesedik be, de nem jut el tényleges beteljesüléshez, mert ez már kívül marad a saramagói regény keretein. Az író majd minden regényében jelen van egy mesterien felépített, hol nyersebb, hol finomabb erotikával átszőtt szerelmi szál, amely lehetőséget nyújt arra – s most megint Frye-t idéznénk –, hogy „olvasó kivetíthesse libidóját a hősre, animáját a hősnőre”. A Kézikönyv festője, a Lisszabonba visszatérő Ricardo Reis, a Kőtutaj hősnői, akik megajándékozzák spontán szerelmes felkínálkozásukkal az öreg spanyol Pedro Orcét, Az embermás asszonyt cserélő hasonmásai, a Vakság fél szemén kötést viselő öregembere és a Minden egyes név José ura, aki hiába keresi álmai asszonyát, mint egy középkori lovag végül ugyanazt a szerelmes történetet élik meg, amely ott rezeg minden Saramago-regény mélyén, s a Halálszünetben teljesedik ki, ahol a szerelmet újra meg újra megtaláló, elhagyatott saramago-i férfi egy öregedő csellista alakjában jelenik meg, hogy erósz és thanatosz egyesülését élje meg a szerelem által hús-vér asszonnyá átalakuló, és ezzel kedvesének örök életet kínáló Halállal egy nem létező országban.
José Saramago a feleségével Pilar del Rióval.
NV10-5.p65
373
2010.04.30., 14:05
JOSÉ SARAMAGO
Megvilágosodás
A bizonytalanság, a megdöbbenés s ezzel egy időben a csipkelődés és a gúnykacaj kerítette hatalmába az egész országot. A vidéki elöljáróságok, ahol a választás fennakadások és bonyodalmak nélkül zajlott le, kivéve némi elhanyagolható késlekedést a rossz idő miatt, és olyan eredményeket hozott, amelyek nem különböztek az eddig megszokottaktól, néhány biztos választó, néhány notórius távolmaradó, értékelhetetlenül kevés érvénytelen szavazat és üresen beadott szavazólap, nos ezek az elöljáróságok, amelyeket a diadalmaskodó központosítás mélyen megalázott, amikor úgy páválkodott az ország egésze előtt, mint a leghitelesebb választási hazafiasság példája, most visszaadhatták ezt a pofont, és kinevethették egynéhány úriember ostoba felfuvalkodottságát, akik azt hitték, hogy ők a világ közepe, csak azért, mert valami véletlen folytán a fővárosban élnek. Az egynéhány úriember szavak, amelyeket olyan szájmozgással ejtettek ki, hogy minden szótag, sőt minden betű megvetést sugárzott, nem azokra vonatkoztak, akik négy óráig otthon ültek, és azután hirtelen elmentek szavazni, mintha valamiféle parancsot kaptak volna, amelynek nem mondhattak ellent, hanem elsősorban a kormányra utaltak, amely már előre learatta a babérokat, a pártokra, amelyek már úgy játszottak az üres szavazólapokkal, mintha szüretelésre váró szőlőtőkék volnának, ők pedig a szüretelők, az újságokra és a többi tömegkommunikációs eszközre, amelyek igen könnyedén váltogatják a Capitoliumon kijáró tapsot a tarpeji sziklák meredélyeivel, mintha ők maguk nem játszottak volna cselekvő szerepet a szerencsétlenségek előkészítésében. Volt némi igazságuk a vidéki gúnyolódóknak, de annál azért kevesebb, mint amennyit hittek. A politikai feszültség hátterében, amely futótűzként terjedt el a városban, érezhető volt bizonyos nyugtalanság, amely azonban csak akkor kapott hangot, ha valaki az övéi között nyilatkozott meg, az egyes ember a családjában, a párt a központi bizottságában, a kormány a belső köreiben. Mi lesz, ha majd megismétlik a választásokat, kérdezte mindenki suttogó, visszafojtott, titkolódzó hangon, hogy föl ne ébressze az alvó oroszlánt. Sokaknak az volt a véleménye, hogy nem kellene karóval bökdösni 374
NV10-5.p65
374
2010.04.30., 14:05
annak a rusnya féregnek az oldalát, úgy kellene hagyni mindent, ahogy van, a j. p. maradjon kormányon, a k. p. meg a helyhatóságokban, mintha mi sem történt volna, képzeljük el, hogy kihirdetik a rendkívüli állapotot a fővárosban, és ennek következtében felfüggesztik az alkotmányos garanciákat, azután egy idő múlva, amikor elül a fölkavarodott por, amikor ez a szerencsétlen eset már a feledés homályába merült, meghirdetjük az újabb választásokat, amelyeket egy jól előkészített választási kampány előz meg, tele esküdözésekkel és ígéretekkel, ezzel egy időben pedig minden eszközzel azon dolgozunk, a kisebb-nagyobb törvénytelenségektől sem visszariadva, hogy meg ne történjen még egyszer az, amit egy ebben a kérdésben járatos, köztiszteletnek örvendő szakember nyers egyszerűséggel politikai-társadalmi teratológiának nevezett. Mások eltérő véleményt vallottak, tiltakoztak, hogy a törvény szent, hogy ami le van írva, annak teljesülnie kell, történjen bármi is, mert ha rálépünk a köntörfalazás útjára és a mutyiban megkötött megállapodások ösvényére, akkor egyenesen a káosz és a mentális csőd felé haladunk, egyszóval, ha a törvény úgy rendelkezik, hogy természeti katasztrófa esetén a választásokat nyolc napon belül meg kell ismételni, akkor nyolc napon belül meg is kell ismételni, azaz már a következő vasárnap, és legyen meg, amit Isten akar, mert az ellen nincs apelláta. Az azért nem kerülte el a figyelmünket eközben, hogy az álláspontjukat ismertető pártok óvakodtak attól, hogy túlságosan elkötelezzék magukat egyetlen irány mellett, erre is meg arra is eltáncoltak, azt mondták, igen, meg hogy de mégis. A kormányon lévő és a városházát kezében tartó jobboldal pártjának vezetői abból a meggyőződésből indultak ki, hogy ez az, ahogy mondják, elvitathatatlan elsőbbség ezüsttálcán hozta elébük a győzelmet, ennélfogva körültekintően diplomatikus, nyugodt taktikához folyamodtak, bízva a kormány józan mértéktartásában, amellyel eleget tesz a törvényeknek, Ahogy ez elvárható és természetes is egy ilyen megállapodott demokráciában, amelyben élünk. A közép pártjának vezetői is azt szerették volna elérni, hogy a törvényeket tartsák tiszteletben, de eközben olyasmit követeltek a kormánytól, amiről már előre tudták, hogy egyáltalán nem teljesíthető, azaz olyan szigorú eszközök alkalmazását, amelyek biztosítják a választások normális lefolyását, leginkább pedig, gondoljuk csak el, a megfelelő végeredményeket, Azért, hogy ebben a városban, érveltek, meg ne ismétlődhessen az a szégyenteljes esemény, amellyel éppen most járatta le magát ország-világ előtt. Ami a baloldal pártját illeti, legfőbb vezető testületei összeültek és hosszadalmas eszmecserét folytattak, majd megszerkesztettek és kiadtak egy közleményt, amelyben kifejezték leghatározottabb reményeiket arra vonatkozólag, hogy az elkövetkező választások valóban megteremtik azokat a 375
NV10-5.p65
375
2010.04.30., 14:05
politikai feltételeket, amelyek elengedhetetlenek a fejlődés és széles körű társadalmi haladás újabb előremutató korszakának eljöveteléhez. Azt ugyan nem bocsáthatták előre, hogy győznek a választásokon, és megszerzik az önkormányzati többséget, de arra, amit a közleményben kifejtettek, megvolt minden reményük. A miniszterelnök este megjelent a televízióban, és bejelentette a népnek, hogy az érvényben lévő törvényeknek megfelelően, a következő vasárnap megismétlik a helyhatósági választásokat, ennélfogva ma huszonnégy órától fogva újabb választási kampányidőszak kezdődik, amely négy napig, azaz pénteken huszonnégy óráig tart. A kormány, folytatta jelentőségteljes arckifejezést öltve, és alaposan megnyomva a hangsúlyos szótagokat, bízik abban, hogy a főváros lakossága, amidőn majd újra az urnákhoz járul, azzal a méltósággal és felelősséggel teljesíti állampolgári kötelességeit, amellyel a múltban mindig is teljesítette, és így meg nem történtté és semmissé teszi azt a sajnálatos eseményt, amely eddig teljesen még ki nem derített, de már vizsgált és hamarosan napvilágra kerülő okok eredményeképpen váratlanul megzavarta és megmételyezte a főváros szavazópolgárainak hagyományos tisztánlátását. Az államfő üzenete a kampány végén, pénteken éjszaka hangzik majd el, de záró mondata már most ismeretes, Vasárnap, kedves honfitársaim, szép nap virrad fel ránk. Valóban szép nap virradt fel. Már korán reggel, amikor a fölénk boruló égbolt tisztán fénylett, és áttetsző kékségéből aranysugarakkal ragyogott elő a nap, ahogy egy televíziós riporter ihletett szavakkal megfogalmazta, megindultak a szavazók otthonukból a szavazóhelyiségek irányába, bár korántsem olyan sűrű tömegben, amint az a hírek szerint a megelőző héten történt, hanem egyenként szállingózva, de olyan buzgón és lelkesülten, hogy még ki sem nyitották a kapukat, már állampolgárok hosszú sora várta, hogy bebocsássák. Azonban, sajnálatos módon, ezek a békés embercsoportok mégsem voltak olyan tiszták és folttalanok. Nem akadt egyetlenegy sem az egész városban kígyózó sorok közül, amelyben ne bújt volna meg egy-két hálózati személy, akiknek az volt a feladatuk, hogy kihallgassák és feljegyezzék a körülöttük állók megjegyzéseit, mert a rendőri szervek biztosra vették, hogy a hosszadalmas várakozás közepette, akárcsak az orvosi rendelőkben, előbb vagy utóbb megoldódik az emberek nyelve, és napvilágra kerülnek, akár csak félszavakkal is, azok a rejtett szándékok, amelyek a választók lelkében munkálnak. A hálózati személyek nagyobb része szakmabeli, valamelyik titkosszolgálat tagja, de vannak olyanok is, akik önként jelentkeztek, állampolgári felbuzdulásból vállalva a besúgást, hogy akár ellenszolgáltatás nélkül is szolgálhassanak, ahogy ez leírva is szerepel azokon a formanyomtatványokon, amiket aláírtak, és nem voltak kevesen azok sem, 376
NV10-5.p65
376
2010.04.30., 14:05
akik magáért a besúgás kétes gyönyörűségéért vállalkoztak erre a feladatra. Annak a valaminek a genetikus kódja, amit minden különösebb meggondolás nélkül, egyszerűen csak emberi természetnek nevezünk, nem korlátozódik a dezoxiribonuklein sav, vagy másképpen dns szerves csavarvonalára, mert még sok mindent meg kell tudnia magáról és sok mindent tudatnia kell velünk, mert ez az a, képes kifejezéssel élve, kiegészítő csigavonal, amelyet még nem sikerült kicsalogatnunk az óvodából, noha a legkülönbözőbb iskolákhoz tartozó és képességű pszichológusok és lélekelemzők hadának vásott el a körme, hogy megnyissa az ajtóreteszt. Ezek a tudományos meggondolások, noha páratlanul értékesek jelenleg is, és páratlan távlatokat fognak megnyitni a jövőben, nem terelhetik el a figyelmünket a jelen nyugtalanító valóságáról, mert nemcsak a hálózati emberek álldogálnak ott elrévedő arccal, miközben titokban fülelnek és feljegyeznek mindent, ami elhangzik, hanem egy-egy autó is elgördül, lassan tovahaladva a sorok mellett, mintha csak parkolóhelyet keresne, pedig igazából, kívülről láthatatlanul, nagy felbontású videokamerák és olyan utolsó generációs mikrofonok bújnak meg bennük, amelyek képesek grafikus kijelzőkre vetíteni az egymásnak elsuttogott szavak mögött fölsejlő érzelmeket, érzéketlenül aziránt, hogy mit is gondolnak valójában az egymással beszélgető emberek. Feljegyezték a szavakat, és megjelenítették az érzelmeket. Senki nem érezhette magát biztonságban. Egészen addig, amíg a kapukat ki nem nyitották, és meg nem mozdultak a sorok, a hangrögzítő berendezések nem rögzítettek mást, csak jelentéktelen mondatfoszlányokat, szokványos megjegyzéseket arról, milyen szép a reggel, milyen kellemes az idő, vagy hogy sietve kellett bekapni a reggelit, rövidke beszélgetéseket arról a fontos kérdésről, hogy kire lehet rábízni a gyerekeket, míg a családanya szavazni megy, Az apja vigyáz rá, csak úgy tudtuk megoldani, hogy egymást váltjuk, most én vagyok itt, azután majd ő is jön, persze hogy jobb lett volna együtt szavazni, de hát lehetetlen, mert ami elmúlt, annak örökre vége van. Mi a legkisebbet a legidősebb nővérére bíztuk, aki még nem szavazhat, igen, ő a férjem, Örülök a szerencsének, Részemről a szerencse, Milyen szép reggelünk van, Mintha csak megrendelték volna, Egyszer csak meg kellett történnie. Bármennyire érzékenyek voltak is a mikrofonok, amelyek újra meg újra elhaladtak, egy fehér autó, egy kék autó, egy zöld autó, egy piros autó, egy fekete autó, a reggeli szellőben hajladozó antennáikkal, semmi igazán gyanús dolgot nem lehetett kihallani ezekből a, látszatra legalábbis, tökéletesen ártatlan és tökéletesen köznapi megnyilatkozásokból. Mindazonáltal nem kellett ahhoz gyanakvásból doktorálni vagy bizalmatlanságból diplomázni, hogy valaki felfigyeljen némi furcsaságra a két utolsó mondatban, a reggelre vonatko377
NV10-5.p65
377
2010.04.30., 14:05
zóban akár szándékosság is lehetett, a másikban viszont, miszerint egyszer csak meg kellett történnie, annyi talán akaratlan, talán önkéntelen, de éppen ezért feltehetőleg sokkal veszélyesebb kétértelműség volt, hogy szükségesnek látszott összevetni annak a hangsúlynak részletekbe menő elemzésével, amely ezeknek a szavaknak a kimondását kísérte, de még ennél is inkább azzal a görbével, amelyet az általuk keltett hangrezgések gerjesztettek, s most azokra a mellékzöngékre gondolunk, amelyeknek figyelembevétele nélkül, ha hihetünk a legújabb elméleteknek, bármely szóbeli közlés megértésének foka mindig elégtelen, hiányos és korlátozott lesz. Annak a hálózati személynek, aki éppen ott tartózkodott, éppúgy mint összes többi kollégájának, előzetesen nagyon pontos utasításokat adtak azzal kapcsolatban, hogyan kell viselkednie az ehhez hasonló esetekben. Nem volt szabad eltávolodnia a gyanús személytől, három vagy négy hellyel mögötte kellett állnia a szavazók sorában, és bár a rejtve nála lévő hangrögzítő berendezés érzékenységéhez nem férhetett kétség, a nagyobb biztonság kedvéért meg kellett jegyeznie a választó nevét és sorszámát is, amikor a szavazatszámláló bizottság elnöke fennhangon elmondta, úgy kellett tennie, mintha elfelejtett volna valamit, és a sorból észrevétlenül kilépve ki kellett mennie az utcára, hogy onnan telefonon közölje a történteket az információszerzés központjával, majd végül, a sorba újra beállva, vissza kellett térnie vadászterületére. Ez a tevékenység azonban, a szó legszorosabb értelmében véve, nem volt összehasonlítható azzal, hogy célba vettek valamit, és lőttek, mert itt arra ment ki a játék, hogy lőttek, és a véletlen, a sors, a végzet vagy bármi más révén olykor célba is találtak. Ahogy múlt az idő, csak úgy záporoztak az információk a központba, de egyetlen esetben sem fedték fel világosan, következésképpen a jövőben megdönthetetlenül a célkeresztbe került választó szavazatában rejtőző szándékot, a listákon leginkább a föntebb említett típusú mondatok voltak, és még az is, amelyik a leggyanúsabbnak látszott, Egyszer csak meg kellett történnie, sokat vesztett volna látszólagos veszélyességéből, ha visszahelyezték volna abba a szövegkörnyezetbe, amelyben elhangzott, mert két ember beszélgetett egyikük nemrégiben lezajlott válásáról, az egész társalgás félszavakkal folyt, hogy föl ne keltsék a mellettük álló emberek kíváncsiságát, és ezzel a félig dühös, félig beletörődő megnyilatkozással végződött, de az elvált ember melléből fölszálló reszketeg sóhajtás, amennyiben a hálózati személyek hivatásának legfőbb jellemzője az érzékenység volna, egyértelműen a beletörődés kategóriájába került volna. Az, hogy a hálózati személy ezt nem tartotta megjegyzésre érdemesnek, és hogy a hangrögzítő berendezés nem így rögzítette, emberi tévedésnek és technikai tökéletlen378
NV10-5.p65
378
2010.04.30., 14:05
ségnek tudható be, s ezt az esetlegességet bármely jó bírónak, aki ismeri az embereket, és tisztában van a gépek lehetőségeivel, figyelembe kellene vennie, még akkor is ha, mert így volna maradéktalanul igazságos, tessen bár botrányosnak első ránézésre, az eljárási anyagban a gyanúsított bűntelenségének a leghalványabb jelét sem lehetne találni. Beleborzadunk már a gondolatába is, mi történne ezzel az ártatlan emberrel, ha netán másnap kihallgatásra vinnék, Elismeri, hogy azt mondta a maga mellett álló személynek, Egyszer csak meg kellett történnie, Igen, elismerem, Jól gondolja meg, mit mond, mire utalt ezekkel a szavakkal, A válásomról beszélgettünk, Válás volt, vagy különválás, Válás, És milyen érzelmeket táplált, illetve táplál ezzel a válással kapcsolatban, Azt hiszem dühöt és beletörődést érzek, Melyiket inkább, dühöt vagy beletörődést, Azt hiszem inkább beletörődést, Nem gondolja, hogy ebben az esetben az lett volna legtermészetesebb, ha sóhajt egyet, különösen, ha egy barátjával beszélget, Nem esküdnék meg rá, hogy nem sóhajtottam, de már nem emlékszem, Mi viszont bizonyosak vagyunk abban, hogy nem sóhajtott, Honnan tudják, ha nem is voltak ott, És ki mondta azt magának, hogy nem voltunk ott, Talán a barátom emlékszik arra, hogy sóhajtottam, kérdezzék meg tőle, Úgy látjuk, nem táplál iránta túlságosan baráti érzelmeket, Ezzel mit akar mondani, Ha ide kell jönne a barátjának, az neki is problémákat fog jelenteni, Inkább nem, Nagyon jó, Elmehetek, Mégis, mit gondol, jóember, ne siessen annyira, először még válaszolnia kell arra a kérdésre, amit föltettünk magának, Milyen kérdésre, Ténylegesen mire gondolt akkor, amikor ezt a bizonyos mondatot mondta a barátjának, Már megmondtam, Mondjon valami mást, mert ez a válasz nem jó, Nem mondhatok mást, mert ez az igazság, Csak azt hiszi, Most találjak ki valamit, Hát találjon ki, minket egyáltalán nem zavar, ha olyan válaszokat talál ki, amilyeneket a kedve diktál, idővel és kellő türelemmel, meg a szükséges technikák alkalmazásával végül majd eljut ahhoz a válaszhoz, amit hallani szeretnénk, Akkor mondják meg, mire gondolnak, és fejezzük be ezt az egészet, Így elvész az egész szépsége, mégis mit gondol rólunk, kedves uram, hová lesz akkor a tudományos felkészültségünk, ki ismeri el a szakmai hozzáértésünket, számunkra mindennél fontosabb, hogy bebizonyíthassuk a feletteseinknek, megérdemeljük azt a pénzt, amit nekünk fizetnek, és azt a kenyeret, amit megeszünk, Elvesztem, Azért annyira ne siessen. Az utcán és a szavazókörök helyiségeiben lévő választók példás nyugalma egyáltalán nem tükröződött vissza a miniszterek dolgozószobáiban és a pártok központjaiban uralkodó általános hangulatban. Ezeket is és azokat is leginkább az a kérdés foglalkoztatta, hogy milyen arányú lesz ez alkalommal a választástól távolmaradók száma, mintha ez jelentené a vészkijáratot 379
NV10-5.p65
379
2010.04.30., 14:05
abban a nehéz társadalmi és politikai helyzetben, amelybe az ország egy hete belekerült. Egy elfogadhatóan magas távolmaradás, amely a korábbi választások alkalmával regisztrált maximumot egy kevéssel, de azért nem túlságosan sokkal, meghaladja, azt jelentené, hogy visszatértünk a megszokott állapotokhoz, ahhoz a szokásos gyakorlathoz, hogy azok a választók, akik soha nem hittek a szavazás eredményességében, megátalkodottan a távollétükkel tüntetnek, míg mások a jó időt kihasználva inkább a strandon vagy a városon kívül töltik a napot a családjukkal, megint mások pedig minden ok nélkül, csupán lustaságuknak engedve, egyszerűen otthon maradnak. Mivel az urnákhoz járuló emberek száma éppolyan nagy volt, mint az előző szavazáskor, ez azt mutatta, hogy a távolmaradók száma elenyészően kevés, vagy gyakorlatilag a nullával lesz egyenlő, a hivatalos fórumokat teljesen megzavarta, olyannyira, hogy már-már elvesztették a fejüket, attól a makacs hallgatástól, amellyel, néhány kivételtől eltekintve, a választók a felméréssel megbízottak kérdéseire válaszoltak, amikor azt firtatták, hogy kire szavaztak. Csak statisztikai célból kérdezzük, nem kell azonosítania magát, nem kell megmondania nevét ismételgették a kérdezőbiztosok, de még így sem tudták meggyőzni a bizalmatlan választókat. Az újságírók egy héttel korábban még elérték, hogy ugyan néha türelmetlenül, néha ironikusan, néha lekezelően, de válaszoltak a kérdéseikre, és noha ezek a válaszok igazából egyenértékűek voltak az elhallgatással, legalább megvolt az a látszat, hogy valami válasz érkezett a feltett kérdésre, ellentétben ezzel a mostani, hallgatásból összeállt tömör fallal, amely olyan közös titkokat sejtetett, amelyeknek a megőrzésére közösen vállalkoztak. Sokak számára talán meglepőnek, hogy azt ne mondjuk, lehetetlennek tűnhet, hogy ennyire egyformán cselekszik ezer és ezer ember, akik nem ismerik egymást, akik nem gondolkodnak ugyanúgy, akik különböző társadalmi osztályokhoz vagy csoportokhoz tartoznak, akik, mindent egybevéve, politikailag vagy a jobboldalon, vagy középen vagy a baloldalon vagy egyáltalán sehol nem helyezkednek el, s most külön-külön úgy határoztak, hogy nem nyitják ki a szájukat, amíg meg nem történik a szavazatok összeszámlálása, s csak azután fedik fel a titkukat. Ezt akarta a belbiztonsági miniszter is, remélve, hogy igaza lesz, előrebocsátani a miniszterelnöknek, ezt sietett közölni a miniszterelnök az államfővel, aki mivel idősebb volt, több tapasztalattal és jártassággal rendelkezett, többet látott és többet megélt ebből a világból, csak annyit válaszolt közönyösen, Ha most nem hajlandók beszélni, mondjon csak egy okot is arra, hogy később miért akarnának. Az állam legfőbb méltóságától hideg zuhanyként érkező megjegyzés leginkább azért szegte kedvét a miniszterelnöknek, és azért taszította őt a legmélyebb kétségbeesés380
NV10-5.p65
380
2010.04.30., 14:05
be, mert már nem volt miben megkapaszkodnia, hacsak egy kis időre is. A belbiztonsági miniszternek esze ágában sem volt arról beszámolni, hogy a választások során lehetséges rendzavarásoktól tartva, bár előzetes félelmére a tények időközben rácáfoltak, a város minden választási körzetébe kiküldött két-két civil ruhás rendőrt a rendőrség különleges erőitől, akiket azzal bíztak meg, hogy ellenőrizzék a választások lefolyását, de azzal még külön-külön is megbízták mindegyiküket, hogy a társukat is tartsák szemmel, nehogy valami harcos tisztessségtudásból fakadó, vagy egyszerűen csak hitványul áruba bocsátott cinkosság érvényesüljön valamelyiküknél is. Ilyenképpen, hálózati személyek és besúgók között, hangrögzítő berendezések és videokamerák kereszttüzében úgy látszott, hogy minden rendben, sőt nagyon is rendben van, semmiféle rossz behatás nem fenyegeti és ronthatja meg a választási folyamat tisztaságát, és most, a játék végeztével, nem marad más hátra, mint karba tett kézzel várni az urnák végső döntését. Amikor a tizennégyes számú szavazókörben, amelynek egy egész fejezetet szentelhettünk, és a legnagyobb elégedettségünkre szolgált, hogy bemutathattuk az ott folyó munkát, így tisztelegve ezek előtt az áldozatos munkát végző állampolgárok előtt, bár nem feledkeztünk meg a néhányuk életében előforduló személyes problémákról sem, és amikor a többi szavazókörben is, az egyes számútól a tizenhármas számúig és a tizenötös számútól a negyvennégyes számúig az elnökök kiborították a szavazatokat az asztalként szolgáló hosszú padokra, lezúduló lavina hatalmas robaja járta át a várost. Ez volt az előjele a már készülődő politikai földrengésnek. Az otthonokban, a kávézókban, a talponállókban és a kiskocsmákban, minden olyan nyilvános helyen, ahol van televízió vagy rádió, a főváros lakosai, egyesek nyugodtabban, mások kevésbé nyugodtan, várták a szavazás végeredményét. Senki nem árulta el a hozzá legközelebb állóknak sem, hogy kire-mire szavazott, a legközelebbi barátok is hallgattak, még a máskor fecsegő emberek is mintha elfelejtettek volna beszélni. Végre este tíz órakor megjelent a televízióban a miniszterelnök. Az arca fakó volt, a szeme karikás az egy hete álmatlanul töltött éjszakáktól, sápadtságát az egészséges arcszín árnyalatú alapozó sem takarhatta el. Kezében papírlapot tartott, de nem olvasott róla, csak néha-néha pillantott rá, hogy el ne veszítse a beszéd fonalát, Tisztelt honfitársaim, mondta, az ország fővárosában ma megtartott választások eredménye a következő, a jobboldal pártja nyolc százalék, a közép pártja nyolc százalék, a baloldal pártja egy százalék, távolmaradás, nulla, érvénytelen szavazat, nulla, üresen beadott szavazólap nyolcvanhárom százalék. Szünetet tartott, hogy közben a szájához emelje a kezénél lévő vizespoharat, azután folytatta, A kormány megállapítva, hogy a mai szavazás bizonyossá tet381
NV10-5.p65
381
2010.04.30., 14:05
te és felerősítette az elmúlt vasárnap megfigyelt folyamatot, teljes egyetértését nyilvánította ki abban a kérdésben, hogy fel kell deríteni ennek a meglepő eredménynek elsődleges és másodlagos okait, és az államfő úr őexcellenciájával folytatott konzultáció után arra a következtetésre jutott, hogy további tevékenységének törvényessége nem kérdőjeleződött meg, nemcsak azért, mert a most véget ért választások helyi érvényességűek voltak, hanem azért is, mert sürgető és parancsoló kötelességének tartja, és ilyen értelemben vállalja is, hogy a lehető legalaposabban felderítse azokat a társadalmi rend ellenében megnyilvánuló eseményeket, amelyeknek az elmúlt hét során nemcsak megrendült tanúi, hanem meggondolatlan szereplői is voltunk, mélységes szomorúsággal ejtem most ki ezeket a szavakat, mert azok az üresen beadott szavazólapok, amelyek súlyos támadást jelentettek a magán- és közéletünk keretét képező demokratikus viszonyok ellen, nem a felhőkből hullottak alá, és nem is a föld mélyéből törtek a felszínre, hanem ott rejtőztek a főváros száz választója közül nyolcvanháromnak a zsebében, akik a saját, de nem a haza érdekei által vezérelt kezükkel helyezték el őket az urnákban. Újabb korty víz, és ez most valóban szükséges volt, mert a szája hirtelen kiszáradt, Még van idő arra, hogy jóvá lehessen tenni az elkövetett hibát, nem újabb választások kiírásával, ami a dolgok jelenlegi állása mellett tökéletesen haszontalan volna, és éppen az ellenkező hatást váltaná ki, hanem szigorú önvizsgálat révén, amelyre most erről a nyilvános fórumról hívom fel a főváros minden egyes polgárát, egyeseket, hogy eredményesebben védekezhessenek az ellen a szörnyű fenyegetés ellen, amely a fejük fölött lebeg, másokat pedig, akár vétkesek, akár ártatlanok a szándékaikat tekintve, hogy tegyék jóvá azt a ballépést, amelybe nem tudni, ki rágatta bele őket, hacsak nem akarnak közvetlen áldozataivá válni a rendkívüli állapottal együtt járó büntető intézkedéseknek, amelynek kihirdetését a kormány a parlament holnapra e tárgyban meghirdetett rendkívüli ülésén történő megtárgyalása és remélhetőleg egyöntetű elfogadása után előterjeszti az államfő úr őexcellenciájának. Hangváltás, félig nyitott két kar, a kezek a váll magasságában, A kormány a nemzet testvéri egységének fenntartása érdekében tett lépésként értelmezi az ország többi részének elhatározását, amely a választópolgári kötelességek elismerésre méltó hazafias felelősséggel, az eddig megszokott módon történő teljesítésében kapott kifejezést, s ekképpen, szerető családapa szerepében lép fel, emlékeztetve a főváros, lakosságának azt a részét, amely letért a helyes útról, a tékozló fiú parabolájának fennkölt tanulságára, és kijelentve, hogy az emberi szív minden vétek megbocsátására készen áll, ha őszinte a bűnbánat és teljes a megbánás. Azután elhangzott a miniszterelnök utolsó, hatásvadász mondata, Adjá382
NV10-5.p65
382
2010.04.30., 14:05
tok meg a tiszteletet a hazának, mert a haza rajtatok tartja a szemét, s dobok dübörgését, fanfárok rikoltozását idézte ez a pincék mélyéről előbányászott, poros hazafias retorika, amely után hamisan csengett az egyszerű Szép estét kívánok, mert az egyszerű szavakban az a szeretnivaló, hogy senkit nem csapnak be. A legkülönbözőbb helyeken, családi otthonokban, kiskocsmákban, kocsmákban, kávézókban, éttermekben, egyesületekben és pártközpontokban, ahol megtalálhatók voltak a jobboldal pártjának, a közép pártjának és a baloldal pártjának a tagjai, a miniszterelnök szavait hosszan meghányták-vetették, bár természetesen, különbözőképpen és eltérő hangsúlyokkal. Ez a performace a legnagyobb visszhangot a j. p. tagjaiból váltotta ki, az idegen kifejezés is tőlük ered, nem pedig ennek a tanmesének az elbeszélőjétől, akik felszabadultan, bizalmasan egymásra kacsintva elismeréssel nyilatkoztak a kormányfő által alkalmazott módszerről, amelyet a különös, egyszer ostor, másszor abrak kifejezéssel jellemeztek, ezt a kifejezést valamikor leginkább a szamarakkal és az öszvérekkel kapcsolatban használták, manapság azonban újra divatba jött az emberekre vonatkoztatva is. Néhányan azonban, a nagyhangú, legénykedő fajtából, úgy gondolták, hogy a miniszterelnöknek ott kellett volna befejeznie a beszédét, amikor a rendkívüli állapot azonnali kihirdetését bejelentette, minden további csak fölösleges szószaporítás volt, mert a csőcselék gumibotot érdemel, megnézhetjük magunkat, ha kesztyűs kézzel bánunk velük, húzzanak el a francba, és csak úgy záporoztak a hasonlóan durva kifejezések. Mások csendesebb húrokat pengettek, hogy azért ne együk olyan forrón a kását, az öreg biztosan tudja, mit miért mond, ámbátor ezek a jámbor pacifisták mindig megfeledkeztek arról, hogy a felbőszült köznép féktelen megnyilatkozásai mindig is nagyon jól szolgálták azt a célt, hogy a párttagság harci szellemét fokozzák. Mindenáron, ez volt a jelszó. A k. p. hívei, akik ellenzékben voltak, noha egyetértettek az alapvető felvetéssel, nevezetesen azzal, hogy minél hamarabb ki kell deríteni, kit terhel a felelősség, és meg kell büntetni a vétkeseket, illetve az összeesküvőket, túlzásnak ítélték a rendkívüli állapot kihirdetését, különösen úgy, hogy senki nem tudta, mennyi ideig lesz érvényben, másfelől pedig teljesen értelmetlen dolog volt olyanok jogait felfüggeszteni, akik csupán abban voltak vétkesek, hogy éltek egyik ilyen jogukkal. Mi lesz ebből, ha egy állampolgárnak eszébe jut az alkotmánybírósághoz fordulni, Sokkal értelmesebb és hazafiasabb dolog volna, tették még hozzá, ha már most megalakítanánk, az összes párt részvételével, a nemzeti megmentés kormányát, mert ha valóban mindenre kiterjedő szükséghelyzet alakult ki, ennek a megoldására nem az ostromállapot a legmegfelelőbb módszer, a j. p.-vel 383
NV10-5.p65
383
2010.04.30., 14:05
egyszerűen elszaladt a ló, látni fogjuk még, hogy esik le róla. A b. p. tagjait megmosolyogtatta az a gondolat, hogy részt vehetnének egy kormánykoalícióban, egyelőre azonban sokkal jobban foglalkoztatta őket az, hogy valami olyan magyarázatot találjanak választási eredményeikre, amellyel elmismásolhatják a pártra leadott szavazatok nagyarányú csökkenését, ugyanis az előző választásokon elért öt százalék a jelenlegi választások első fordulójában két és félre olvadt, és most csak a nyomorúságos egy százalékot érte el, ami elég kilátástalanná tette a jövőt. Az elemzés eredményeképpen megszületett egy hivatalos közlemény, amely kifejezésre juttatta, hogy mivel nincsenek olyan objektív okok, amelyek miatt arra kellene gondolni, hogy az üresen beadott szavazólapokkal az állam biztonságát vagy a rendszer stabilitását akarták volna aláásni, az a föltételezés látszik a leghelyesebbnek, hogy véletlen egybeesés történt a változás iránti igények ilyen formában történő kifejeződése és a b. p. programjában szereplő, jövőre vonatkozó javaslatok között. Csak ennyi, semmi több. Voltak olyanok is, akik kikapcsolták a televíziót, amikor a miniszterelnök befejezte, és utána, amíg le nem feküdtek, beszélgettek eddigi életükről, de voltak olyanok is, akik az éjszaka hátralévő részét azzal töltötték, hogy papírokat téptek szét és égettek el. Nem összeesküvők voltak, csak féltek. PÁL FERENC fordítása
Saramago Szilvia királynéval, az 1998-as irodalmi Nobel-díj kitüntetettjeként.
NV10-5.p65
384
2010.04.30., 14:05
Kicsi emlékek
Azinhagának hívják a falut, és úgymond a nemzet hajnalától fogva ugyanazon a helyen áll (már a tizenharmadik században volt kiváltságlevele), jóllehet e nagyszerű régiségből semmi sem maradt, csupán a szélén kanyargó folyó (úgy képzelem, a világ teremtése óta), s az sosem változtatta meg az irányát, amióta csak az eszemet tudom, bár igaz, tulajdon partjait elárasztva számtalanszor kilépett medréből. A falutól délre, tán egy kilométernyire sem az utolsó házaktól, találkozik az Almonda, merthogy ez a neve falum folyójának, a Tejóval, amelynek (vagy akinek, ha megengedtetik e kis szabadság) a régmúlt időkben segített a maga szerény kis vízhozamával elönteni az árteret, mikor lezúdították a felhők a viharos téli esőket, és a folyó felső szakaszán a feldúsult, csordulásig telt duzzasztógátak kénytelenek voltak megszabadulni a temérdek felgyűlt víztől. A föld lapos, mint a tenyér, említésre méltó domborzati változatosság nélkül, így az itt-ott emelt gátak inkább a víz terelgetését szolgálták, ott folyjon a víz, ahol kevesebb kárt tesz, semmint az áradó folyó hatalmas lendületének megfékezését. Falum népe, mind, akik itt születtek és éltek, rég letűnt korok óta megtanultak hát bánni a két folyóval, amely meghatározta e nép karakterét, a lábaiknál kanyargó Almondával, és távolabb, a partot szegélyező nyár-, kőris- és fűzfák fala mögött félig megbújó Tejóval, és mindkettőt nemcsak jó vagy éppenséggel rossz emlékezetükben tartották meg, hanem sűrűn emlegették is őket. Ezen a helyen jöttem világra, s mielőtt betöltöttem volna második évemet, szükségből vándorrá lett szüleim innen vittek el Lisszabonba, ahol máshogyan érez, gondolkodik, és él az ember, mintha az, hogy éppen ide születtem, véletlen tévedés, a sors egy szórakozott pillanatának következménye lett volna, melyet még módjában áll jóvátenni. Nem így volt. Jóllehet nem vette észre senki, már nyújtózó indákat, gyökeret növesztett a gyermek, a törékeny magocska, aki akkor voltam, már úgy taposta az agyagos földet apró, tétova lábával, hogy az kitörölhetetlen, eredendő nyomot hagyott rajta, megjelölte a mérhetetlen levegőóceán mindig változó fenekének hol száraz, hol nedves iszapja, e növényi és állati maradványok, málló, porladó sziklák alkotta törmelék, mindené és mindenkié, e kaleidoszkópszerű, sokszoros anyagrészecskék, amelyek megjárták már az életet, s belé visszatértek, épp ahogy vissza-visszatérnek a napok és holdak, árvizek és aszályok, hidegek és forróságok, szelek és szélcsöndek, fájdalmak és örömök, létezések és a semmi. 385
NV10-5.p65
385
2010.04.30., 14:05
Csak én tudtam, noha sejtelmem sem volt e tudásomról, hogy meg van írva a sors olvashatatlan nagykönyvében és a véletlenek vak útvesztőjében, vissza kell még térnem Azinhagába, s végérvényesen meg kell születnem. Ez a szegény kis falu, ez a csobogó vizek és zöldellő növények határolta paraszti világ, az olajfák ezüstszürkéjével körülkerített, alacsony házak tere, melyet hol nyári forróság perzselt, hol gyilkos téli fagyok jártak át, vagy elöntött az ajtókon is betóduló árvíz, ez volt hát egész gyermekkoromban és kamaszkorom első éveiben a bölcsőm, itt ért véget kihordásom, ebben a zsebben, ahol meghúzhatta magát a kis erszényes, hogy jól vagy talán rosszul, de azzá a személlyé formálja saját magát, akivé csöndben, titokban, magányosan, csak egyedül ő formálhatta. Mondják a hozzáértők, hogy egy ösvény vagy mélyút mentén keletkezett, és nőtt ki a falu, amint a neve, Azinhaga is mutatja, ugyanis a „keskeny út” jelentésű arab asz-zinaik szóból származik, ami persze a kezdet kezdetén aligha volt lehetséges, hiszen akár keskeny, akár széles egy út, mégiscsak út marad, míg az ösvény nem több, mint átvágott, lerövidített távolság, szakasz, melyen gyorsabban érhetünk el úti célunkhoz, de amely nem akar sem túl hosszú lenni, sem igényt tartani bármiféle jövőre. Nem tudom, mikor terjedt el a térségben az olajfa nagymérvű termesztése, de nem kétlem, mert így állítja a hagyomány a vének szájával, hogy a legöregebb olajfaligetek legalább két-három évszázadot megértek már. Többet nem fognak megérni. Néhány éve olajfákkal beültetett földek hektárjait tarolták le kíméletlenül, százezerszám vágtak ki fákat, kitépték őket a föld mélyéből, vagy hagyták benne elkorhadni az öreg gyökereket, amelyek nemzedékeken keresztül a mécsesnek fényt, a levesnek ízt adtak. Minden egyes kiszaggatott olajfáért jutalmat fizetett az Európai Közösség a földek tulajdonosainak, többségükben nagybirtokosoknak, így ma már gyermek- és serdülőkorom titokzatos, kissé nyugtalanító olívaligetei helyett, moha és zuzmó borította, gyíkok lakta üregektől lyuggatott, girbe-gurba fatörzsek helyett, fekete olajbogyóktól súlyos ágak baldachinja és madarak helyett hatalmas, egyhangú, végeérhetetlen hibridkukorica-táblát lát a szem, csupa egyforma magas növény, talán levelük is ugyanannyi nő a száron, s holnap talán már ugyanolyan elrendezésben, ugyanannyi lesz rajtuk a kukoricacső is, és minden csőben talán ugyanannyi lesz a kukoricaszem. Nem panaszkodom, nem siratom az elvesztését valaminek, ami az enyém sem volt, csak igyekszem megmagyarázni, hogy ez a táj már nem az enyém, nem ezen a helyen születtem, nem itt nevelkedtem. Tudjuk, a kukorica nagyon fontos haszonnövény, sokkal nagyobb igény van rá, mint az olívaolajra, s én magam is, kisfiúként, később zöldfülű suhanc koromban, nemegyszer jártam a kukoricaföldeket, miután az aratómunkások beta386
NV10-5.p65
386
2010.04.30., 14:05
karították a termést, hogy teleszedjem a nyakamba akasztott vászonzsákot néhol ottfelejtett kukoricacsövekkel. Bevallom mégis, hogy valami kis gonosz elégtételfélét érzek, a nem keresett, nem kívánt, mégis önkéntelenül megtapasztalt megtorlás gyönyörét, amikor azt hallom a falu népétől, hogy bizony hiba, nagy-nagy ostobaság volt kitépni az öreg olajfaligeteket. Igaz, hasztalan sír a kiömlött olaj. Azt beszélik, újratelepítik az ültetvényeket, de ezekre már új fajtájú fa kerül, olyan, amelyik ha sok évet él is, mindig kicsi marad. Gyorsabban nő rajta az olajbogyó, és könnyebb leszedni. Most már csak azt nem tudom, hová fognak bújni a gyíkok. A gyermek, aki voltam, persze nem olyannak látta a tájat, amilyennek a felnőtté lett férfi képzelni szeretné saját, csábító szemmagasságából. A gyermek, amíg gyermek volt, egyszerűen benne volt a tájban, része volt a tájnak, nem faggatta, s nem mondta, nem is gondolta ezekkel vagy más szavakkal: „Milyen gyönyörű táj, milyen csodás panoráma, milyen lenyűgöző kilátás!” Amikor felment a harangtoronyba, vagy felmászott egy húszméteres kőrisfára, fiatal szeme természetesen érzékelni és értékelni tudta az előtte kitáruló nagy, nyitott tereket, de meg kell mondani, hogy mindig szívesebben fordította és összpontosította figyelmét a közelben található élőlényekre és tárgyakra, olyasmire, amit megérinthet, olyasmire is, ami szinte kínálja magát, s öntudatlanul arra ösztönzi, hogy megértse, és szellemébe beépítse (mondani sem kell, a gyermek nem tudta, hogy efféle ékszert visel önmagában), legyen az csúszó-mászó kígyó, búzakalász bajszát felemelve cipelő hangya, vályúból evő disznó, görbe lábain imbolygó béka, vagy éppen egy kő, pókháló, ekevas húzta barázda, elhagyott fészek, őszibarackfa törzsén lecsorgó gyantakönny, kúszófüveken csillogó zúzmara. Vagy a folyó. Évek múlva a felnőtté lett kamasz felnőtt szavakkal verset ír majd a folyóról – e szerény, ma már szennyezett, büdös vízfolyásról –, amelyben fürdött, s csónakázott. […] Nézem a magas folyópartról az alig mozgó, szinte stagnáló vizet, s képtelenül elképzelem, hogy minden úgy lenne megint, mint volt, ha ismét megmártóztathatnám benne gyermekkori meztelenségemet, ha ismét kezembe, mai kezembe vehetném, a hosszú, nedves rudat vagy az egykori csobbanós evezőket, s lökhetném a víz sima bőrén tova a rusztikus csónakot, mely az álom határáig vezette azt a bizonyos lényt, aki voltam, s akit valahol otthagytam zátonyra futva az időben. Nem létezik már a szülőházam, de ez a tény közömbös nekem, mert semmiféle emléket nem őrzök arról, hogy benne laktam. Nagy halom törmelékben eltűnt a másik is, az, amelyik tíz-tizenkét éven át legfelségesebb, legbensőségesebb, legmélységesebb otthonom volt, anyai nagyszüleim végtelenül szegény háza, Josefa és Jerónimo, így hívták őket, ez a varázsos gubó, 387
NV10-5.p65
387
2010.04.30., 14:05
amelyben végbementek a gyermek és a kamasz döntő átváltozásai. Ám ez a veszteség sem fáj már régóta, mert emlékezetem újjáépítő erejével bármely pillanatban fel tudom húzni fehér falait, odaültetem az árnyékot adó olajfát a bejárathoz, becsukom és kinyitom a kiskaput, behajtom a rácsot, zárva az udvar, ahol egyszer egy kicsi, összetekeredett kígyót láttam, odamegyek a disznóólhoz, nézem, hogy szopnak a kismalacok, bemegyek a konyhába, a korsóból kicsorbult szélű zománcos bögrébe töltöm a vizet, mely azon a nyáron ezredszer oltja szomjamat. Akkor azt mondom nagyanyámnak: „Járok egyet, nagymama.” „Menj csak, menj”, mondja ő, de nem köti a lelkemre, hogy vigyázzak, akkoriban jobban bíztak a felnőttek a maguk nevelte gyerekekben. Egy darabka kukoricakenyeret, maréknyi olajbogyót és szárított fügét teszek a tarisznyámba, botot veszek magamhoz, hátha komisz kutyával találkozva védekeznem kell, és nekivágok a mezőnek. Nem sok választásom van: vagy a folyó, a partjait borító és oltalmazó, szinte kibogozhatatlan növényzet, vagy az olajfaligetek, és a már learatott búza kemény szárai, vagy a tamariskacserjék, bükkök, kőris- és nyárfák alkotta sűrű erdő, amely a Tejo alsóbb szakaszán szegélyezte a partot, lejjebb, mint ahol beletorkollt az Almonda, vagy pedig, végül, észak felé, öt-hat kilométerre a falutól, a Boquilobo-láp, tó, mocsár, ártér, melyet a tájak teremtője elfelejtett magával vinni a paradicsomba. Nem sokból választhattam, az igaz, de a mélabús gyermek, a merengő, nemritkán szomorú kamasz számára erre a négy részre oszlott a világmindenség, hacsak nem volt mindegyik rész maga is a teljes univerzum. Órákig eltarthatott a kaland, de sosem ért véget úgy, hogy el ne érte volna a kitűzött célt. Átkelni egyedül a forró, kiterjedt olajfaligeteken, fáradságosan utat nyitni a bokrok, fatörzsek, tüskés cserjék, kúszónövények közt, melyek szinte áthatolhatatlan falat emeltek a két folyó partjain, árnyas tisztáson ülve hallgatni a csöndet, melyet csak a madarak csicsergése és a szél mozgatta ágak recsegése tört meg, járni a mocsár felszínén, a vízben álló szomorúfüzek ágain ugrálva, mondhatnánk, egyik se valami nagy hőstett korunkban, amikor a civilizált világban bármely öt-hat éves gyerek, még ha csak tunyán ül is egy helyben, járt már a Marson, s porrá lőtte az összes útjába kerülő zöld emberkét, megtizedelte a Knox erőd aranyát védelmező gépsárkányok félelmetes hadseregét, szétkaszabolta a tirannoszauruszok királyát, már leszállt szkafander és óceánmélyi tengeralattjáró nélkül a legmélyebb tengeri barlangokba, s már megmentette az emberiséget a Föld elpusztítására törő, szörnyűséges meteorittól. E rendkívüli tettek mellett az azinhagai kisfiú csak azzal állhatna elő, hogy felmászott a húszméteres kőrisfa legtetejére, vagy szerényebben, de bizonyosan nagyobb ízélményben részesülve az udvarban álló fügefára, korán reggel, 388
NV10-5.p65
388
2010.04.30., 14:05
hogy leszedje az éjszakai harmattól még nedves gyümölcsöket, és torkos madárként kiszippantsa a belsejükből előbuggyanó mézédes csöppet. Kevés, az igaz, ám igen valószínű, hogy a tirannoszaurusz hős legyőzője még egy gyíkocskát sem tudna puszta kézzel megfogni. […] Felteszem (biztos nem lehetek benne), hogy a portugál–francia társalgási kézikönyv „leckéinek” és akkori jó memóriámnak köszönhetően tudtam mindjárt az első alkalommal brillírozni, amikor a gimnáziumban kihívtak felelni, s olyan magabiztosan írtam föl a táblára a papier szót, és még néhányat, hogy a tanár szemlátomást nagyon meg volt elégedve, s talán azt hitte, Molie`re nyelvének szakértőjére lelt bennem. Amikor a helyemre küldött, oly boldoggá tett a siker, hogy a katedráról lelépve képtelen voltam elnyomni egy kis grimaszt, osztálytársaim derülésére. Merő idegességből fintorogtam, de a tanár jövendő rossz magatartásom előjelét láthatta benne, ezért megelőzésképpen mindjárt kijelentette, rosszabb jegyet ad, mint amire eredetileg gondolt. A későbbiek folyamán volt alkalma meggyőződni róla, hogy osztályában nincs hivatásos izgató, és helyesbítette bizalmatlan ítéletét. […] Az első évben jól tanultam, a kórusének kivételével minden tantárgyból jó jegyet szereztem, de abból aztán sosem telt tízesnél többre. Akkora hírnévre tettem szert, hogy olykor be-bekukkantottak az osztályunkba öregebb, felsőbb osztályokba járó diákok, és megkérdezték, úgy képzelem, a tanárok személyemre tett megjegyzései alapján, hogy ki az a Saramago. (Ebben a boldog korszakban apám géppel írt papírt hordott a zsebében, rajta a jegyeimmel, s azt mutogatta a barátainak, legfölül pedig így szólt a cím: „Bajnok fiam jegyei”. Nagybetűkkel.) Híremnek köszönhetően a második év elején megesett az a butaság, hogy amikor a Diákszövetség választásokat tartott, engem szavaztak meg kincstárnoknak. Tizenkét évesen… Emlékszem, a kezembe nyomtak egy csomó papírt (kimutatásokat, mérlegeket), amelyekről nemigen tudtam, mire valók, és mint később kiderült, nem is voltak valók semmire. A második évem rosszul sikerült. Nem tudom, mi ment végbe a fejemben, talán kezdtem sejteni, hogy nem erre az útra lett teremtve az én lábam, s talán kimerült az elemi iskolából hozott tartalék és energia is. És persze ne felejtsem, hogy apám ekkortájt kezdett számolgatni, mennyibe kerül az élet, mennyibe a gimnáziumi tanulmányok, s aztán, miféle jövő vár? Jegyeim általában rosszak voltak, matematikából például nyolcast kaptam az első harmadévben, nyolcast a másodikban, s ha a harmadikban mégis tizenhármast szereztem, senki se higgye, hogy ez a pompás ugrás, melynek következtében vizsgára bocsátható lettem, végső és kétségbeesett tanulmányi szorgalmam eredménye volt. Más a magyarázat. Aznap, amikor Germano 389
NV10-5.p65
389
2010.04.30., 14:05
tanár úr kihirdette, milyen jegyeket szándékozik adni nekünk, támadt egy rokonszenves ötlete, és megkérdezte az osztálytól, mit gondolnak, nem tudok-e én mégis többet a számok tudományából, mint amennyit az a két nyolcas sugall, mire a fiúk szolidárisan és egybehangzón válaszolták, hogy igen, tanár úr, hát persze hogy többet tud… Pedig nem tudtam, nem bizony. ~o Vicentét és a Campo de Santa Clarát összekötő keskeny utcáA Largo Sa val párhuzamos rámpán lehetett bejutni a Gil Vicentébe. A kapu közvetlenül a tágas udvarra nyílt, itt gyűltünk össze szünetben. Hatalmas térnek őriztem meg az emlékezetemben (nem tudom, milyen lehet ma, ha létezik még egyáltalán), s azt hiszem, az elsőtől a hetedik évfolyamig elfért benne az összes diák, s még úgy is bőven maradt hely. Mint már elbeszéltem, egyszer borzasztó nagyot estem itt, felhasítottam a bal térdemet, még évekig látszott a sebhely. Elvittek az orvosi állomásra, és az ápoló (mindig volt ügyeletes) „összedrótozta” a térdemet. Mint korábban megírtam, s most kissé részletesebben megismétlem, keskeny, négyszögletes fémdarabka volt a „drót”, szemre egyszerű bádog, két végén derékszögben meghajlítva, először ezeket fúrták bele a sebszélekbe, majd finoman összeszorították őket, amíg a lehető legjobban össze nem zárult a seb, ezáltal gyorsítva meg a roncsolt szövetek gyógyulását. Tisztán emlékszem, milyen volt látni (és érezni, bár nem fájt túlságosan) a húsba hatoló fémet. Bekötözött, merev térddel jártam aztán egészen addig, míg vissza nem mehettem az orvosi állomásra, hogy kiszedessem a „drótot”. Ugyancsak nagyon élénken emlékszem a csipeszre, mellyel finoman kihúzták térdemből a kapcsot, és nyomában a két kis nyershús színű mélyedésre, mely nem vérzett. Készen álltam a következőre. Nagyon jól, teljesen tisztán, szinte fényképszerűen emlékszem a széles, hosszú folyosókra, vörös mozaiklapokból kirakott, sötét kövezetükre, melyet mintha viasszal kentek volna, de talán nem, hiszen csak túlméretezett, folyamatos erőfeszítéssel tudták volna tisztán tartani, annyi bakancs, annyi cipő taposta a nap folyamán, de ha nem kenték viasszal, meg nem érthetem, mitől ragyogtak annyira. Nem lehetett látni egyetlen karcolást sem a falakon, darab papírt a földön, eldobott csikket, semmit, ami a mai fiatalság oly általános túlkapásainak vagy közönyének eredménye, mintha azóta elengedhetetlenné változtatta volna az idő ezt a viselkedést ahhoz, hogy valaki elmondhassa, kiváló oktatásban részesült. Talán magyarázza, hogy oktatásunk kiterjedt az erkölcsi és honpolgári ismeretekre is, noha én magam egyetlen szabályt sem tudok felidézni, amelyet ezeken az órákon tanultunk. Ki volt a tanárunk? Nem emlékszem, csak azt tudom, hogy nem pap volt, s hogy a Gil Vicente gimnáziumban hittant sem tanítottak. Sajnos ezek a mégoly világi, sőt republikánus prédikációk nem tudtak megakadályozni 390
NV10-5.p65
390
2010.04.30., 14:05
abban, hogy gimnáziumi két évem alatt, főleg a másodikban átalakuljak a legmegátalkodottabb hazudozóvá, akit valaha is ismertem. Hazudtam minden ok nélkül, hazudtam nyakra-főre, válogatás nélkül, bármiről, bármikor. Kényszeresen, ahogy ma mondanánk. Apámról, aki természettől fogva nem szerette beleártani magát a politikába, jóllehet mint hatósági közeg nemigen tehetett mást, és nem is idegenkedett tőle, hogy engedelmeskedjék kenyéradó gazdáinak, és végrehajtsa parancsaikat, nos, apámról azt találtam ki, miközben egy osztálytársammal (sovány fiú volt, kiálló fogakkal, s ebédre kivétel nélkül mindennap egy omlettel töltött cipócskát hozott) a kerengő felső emeletén sétáltam, onnan lehetett arra a folyosóra jutni, melyről az osztálytermek nyíltak, nos, azt találtam ki hát, hogy apám megvette a könyvvásáron António Ferro Salazar könyvét. Nem emlékszem ennek az osztálytársamnak a nevére. Emlékszem viszont a hallgatására és a tekintetére: náluk otthon valószínűleg felforgatóbb eszmék járták. Megbocsáthatóbb hazugságaim voltak azok, amikor sosem látott filmek cselekményeit találtam ki. A Penha da França negyed, ahol laktunk, és a gimnázium között, a mai Avenida General Roçadas, majd a Rua da Graça mentén két mozi is volt, ~o Oriente és a Royal Cine, melyek az akkoriban szokásos módon plaa Sala kátokon hirdették műsorukat, én pedig, a nagyjából azonos városrészben lakó osztálytársaimmal együtt, remekül szórakoztam e képek nézegetésével. Kevés, legfeljebb nyolc-tíz plakátból ott helyben megalkottam egy-egy komplett történetet, volt eleje, közepe, vége, és nem kétséges, hogy a rejtelmek szövésének műveletében segítségemre voltak a hetedik művészet terén igen korán szerzett ismereteim, még az aranykorból, amikor a mourariai „Bolhás” moziba jártam. Társaim kissé irigykedve, de nagy figyelemmel hallgattak, néha kérdeztek valamit egy-egy homályosabb résszel kapcsolatban, én pedig hazugságot halmoztam hazugságra, s már-már magam is kezdtem elhinni, hogy valóban láttam, amit csak frissiben találtam ki… […] Anya és gyermekei 1924 tavaszán érkeztek Lisszabonba. Még ez év decemberében meghalt Francisco. Négyévesen vitte el a hámlásos tüdőgyulladás. Szenteste napján temették. Azt hiszem, ha szigorúan, igazán szigorú értelemben vesszük, nem léteznek úgynevezett hamis emlékek, csak egyszerű bizalom kérdése, hogy hamisnak, vagy biztosnak és valódinak tartjuk-e őket, azé a bizalomé, amellyel minden helyzetben megilletjük a bizonyosságnak nevezett orvosolhatatlan homályosságot. Hamis lenne az egyetlen emlék, melyet Franciscóról őrzök? Talán az, de én akkor is nyolcvanhárom éve hordom magammal, s tartom hitelesnek… Az Alto do Pina negyedben, a Rua E egyik alagsorában vagyunk, fiókos szekrény áll a falnál, egy 391
NV10-5.p65
391
2010.04.30., 14:05
hosszú, keskeny, vízszintes nyílás, inkább rés, mint ablak alatt, melyen át egyenesen a járdára látok (valami kelmefélén, nyilván a függönyön keresztül lábak haladnak el), és a komódnak ki van húzva a két alsó fiókja, a legalsó jobban, úgyhogy olyan, mintha lépcsőt alkotna a fölötte lévővel. Nyár van, talán ősz, Francisco halálának éve. Ebben a pillanatban vidám, jó felépítésű, tökéletes kisfiú Francisco (képem van róla, bárki megnézheti), akinek szemlátomást nincs türelme kivárni, hogy megnőjön a teste, megnyúljon a karja, s így elérje azt, ami a komód tetején van. Csak ennyire emlékszem. Hogy besietett-e anyám, és véget vetett-e Francisco hegymászói buzgalmának, nem tudom. Azt sem tudom, otthon volt-e egyáltalán, vagy lépcsőházat mosott valamelyik közeli bérházban. Ha később, amikor már elég nagy voltam, és ezért fel tudtam fogni, mi folyik körülöttem, rákényszerült anyám az efféle munkára, akkor több mint valószínű, hogy már akkor is, a nagyobb szükségben még inkább, el-elment dolgozni. Francisco öccse aligha tehetett bármit, hogy megakadályozza a merész alpinista zuhanását, ha ez bekövetkezett volna. Bizonyára a földön ült, szájában cumival, alig több mint másfél évesen, és azzal volt elfoglalva, noha persze nem is sejtette, hogy aprócska agya valamely rekeszében elraktározza, amit lát, hogy majd egy egész életnyivel később elmondhassa a nagyérdemű közönségnek. Ez hát a legkorábbi emlékem. És talán hamis… Nem hamis viszont, ami most következik. Ha ide lehetne hívni a bánatot, s a könnyeket, tanúsíthatnák a kegyetlen, erőszakos igazságot. Francisco már nem élt, én két-három éves lehettem, úgy hiszem. Nem messze a házunktól egy kupac építkezésről visszamaradt gipszhulladék állt. Három-négy nagyobb fiú erőszakkal (gyenge ellenállásom nem sokat ért) odacipelt. Taszigáltak, lelöktek a földre, lehúzták rólam a nadrágot és az alsónadrágot, s míg néhányan karomat és lábamat fogták le, egy másik fiú drótot vezetett be a húgycsövembe. Ordítottam, kétségbeesetten rángattam a karomat, rúgkapáltam, ahogy bírtam, de folytatódott a kegyetlen művelet, a drótszál mélyebbre hatolt. Talán az mentett meg a még ennél is rosszabbtól, hogy megkínzott kis péniszemből bőségesen folyni kezdett a vér. Lehet, hogy megijedtek a fiúk, vagy csak úgy gondolták, kiszórakozták már magukat, és elszaladtak. Senki sem volt a közelben, aki segíthetett volna. Sírva, lábamon lefelé csorgó vérrel, ruháimat a kupac tetején hagyva vánszorogtam hazafelé. Anyám már kijött a házból, engem keresett (nem emlékszem, hogy kerültem egyedül az utcára), és amikor meglátott abban a nyomorúságos állapotban, kiáltozni kezdett: „Jaj, édes fiam! Ki tette ezt veled?”, de hiába kiabált, hiába sírt, messze jártak már a bűnösök, talán nem is abban a városrészben 392
NV10-5.p65
392
2010.04.30., 14:05
laktak. Nagy szerencsével gyógyultak meg belső sérüléseim, hiszen egy földről fölszedett drót a legjobb út a tetanuszhoz. Francisco halála óta úgy látszott, üldöz minket a balszerencse. El tudom képzelni szüleim ijedelmét, amikor később, ötéves koromban torokbántalommal ugyanabba a kórházba kellett elvinniük, ahol bátyám meghalt. Szerencsére csak torok- és arcüreggyulladásban szenvedtem, vagyis semmi olyan bajom nem volt, amit egy hét alatt meg ne lehetett volna gyógyítani. De hogy lehet, hogy ennyi idő után még emlékszem a részletekre? A válasz hosszú, de néhány szóban összefoglalható. Amikor évekkel ezelőtt az az ötletem támadt, hogy megírom kis koromból őrzött emlékeimet és élményeimet, mindjárt tudtam, hogy Francisco bátyám haláláról (ha már az élete olyan rövid volt) is szólnom kell. A család állítása szerint a Câmara Pestana Bakteriológiai Intézetben halt meg, diftériában, vagy ahogy anyám mondta, torokgyíkban. Ugyanakkor nem emlékszem, hogy pontos dátum valaha is elhangzott volna. Készen rá, hogy kutatómunkába fogjak, írtam a Camara Pestana Intézetnek, ahonnan rokonszenves válaszlevélben tudatták velem, hogy archívumukban egyetlen Francisco de Sousa nevű, négyéves gyermeket sem találtak. Elküldték viszont, bizonyára, hogy kárpótoljanak a várható csalódásért, annak a beutalónak a fénymásolatát, amellyel 1928. április 4-én engem vettek föl a kórházba (11-én már el is bocsátottak), méghozzá José Sousa néven, csak így, azaz kétszeresen is megkurtítva. Saramagónak nyoma sincs, s mintha ez nem volna elég, a José és a Sousa közé való „de” prepozíció is eltűnt. Hála ennek a papírnak, annyit azért megtudtam, miként alakult a lázam, míg torok- és arcüreggyulladással feküdtem ott… […] Bátyám után nyomozva legelső, minden mást megelőző intézkedésem ~ Anyakönyvi Hivatalából, ahová szármatermészetesen az volt, hogy Golega zási helyünk szerint tartoztunk, megkértem az Azinhagában született Francisco de Sousa – José de Sousa és Maria da Piedade fia – anyakönyvi kivonatát, feltételezve, hogy ugyanott halála dátuma is szerepel. De bizony nem szerepelt. E hivatalos okmány értelmében Francisco bátyám nem halt meg. Már az is meglepett, hogy a Câmara Pestana Bakteriológiai Intézet a legnagyobb adminisztrációs komolysággal állította, sosem ápolták ott fivéremet, ~i anyakönyvi holott egészen biztos forrásból tudtam, hogy igen, ám a golega hivatal most közvetve arról tájékoztatott, hogy testvérem még él. Egyetlen megoldás maradt, mégpedig az, hogy átnézzem a lisszaboni temetők roppant archívumait. Akadtak, akik vállalták helyettem ezt a munkát, mindig hálás leszek érte. Francisco december 22-én, délután négykor halt meg, és 24-én, szinte ugyanabban az órában, délután temették el a Benfica temető393
NV10-5.p65
393
2010.04.30., 14:05
ben (szomorú karácsonya lehetett a szüleimnek). Francisco története azonban nem ér véget itt. Őszintén úgy gondolom, hogy Minden egyes név regényem talán meg sem íródott volna ebben a ma olvasható formájában, ha 1996-ban oly nagy jártasságot nem szerzek az anyakönyvi hivatalok nyilvántartási rejtelmeiben… Francisco Carreirának hívták, cipész volt. Ablaktalan, sötét kis fülke volt a műhelye, ahová csak gyerekek tudtak belépni lehajlás nélkül, az ajtaja ugyanis nem lehetett sokkal magasabb, mint másfél méter. Mindig támlátlan széken láttam ülni a munkapad előtt, amelyen a szerszámai sorakoztak, és az időtlen idők óta vastagodó komposztrétegből görbe szög, talpbőrhulladék, tompa tű, használhatatlan harapófogó kandikált ki. Idő előtt megkopott, görbe gerincű, beteg ember volt. Mint valami óriási emelőben, karjában, vállában összpontosult minden ereje. Cipőtalpat kalapált, cérnát viaszolt, meghúzta a cérnavégeket, és két tompa ütéssel, melyet sosem hibázott el, odaszögezte egymáshoz a részeket. Miközben én azzal szórakoztam, hogy lyukakat fúrok egy bőrdarabba, vagy megkavarom a cserzőlevet a benne ázó, csípősen csersavszagú cipőtalppal együtt, ő ifjúkori történeteket mesélt országszerte szervezett politikai összeesküvésekről, s a pisztolyról, amelyet elrettentő figyelmeztetésként mutattak neki, ez a fegyver, így szólt a figyelmeztetés, annak sorsát fogja beteljesíteni, aki netán elárulná az ügyet… Aztán megkérdezte, hogy megy nekem a tanulás, s van-e valami hírem, hogy mi újság Lisszabonban, én pedig a tőlem telhető módon igyekeztem kielégíteni a kíváncsiságát. Egy nap aggodalmas hangulatban találtam. Cipészárral igazgatta gyér hajzatát, és ahogy a cérnát húzta, mozdulat közben megállt a karja a levegőben, én pedig, jól ismerve az előjeleket, tudtam, most különlegesen fontos kérdés következik. Kisvártatva hátra is döntötte girbegurba testét Francisco Carreira, feltolta szemüvegét a homlokára, és kertelés nélkül nekem szegezte a kérdést: „Barátom, hisz maga, a plurális világokban?” Olvasta nyilván Fontenelle-t, én meg nem, vagy csak fél füllel hallottam valamit a témáról. Motyogtam valami válaszfélét a csillagok mozgásáról, mintegy véletlenül elpottyantottam Kopernikusz nevét, ennyire telt tőlem. Végső soron persze hittem a plurális világokban, csak az a kérdés maradt megválaszolatlanul, hogy van-e bennük valaki. Úgy tetszett, legalábbis nekem, hogy a cipész megelégszik válaszommal, úgyhogy megkönnyebbülten felsóhajtottam. Sok-sok évvel később kétoldalas írást írtam róla, amelynek A csodálatos varga címet adtam, nyilván Lorca darabjából merítve az ihletet. Milyen szót használhattam volna helyette? Egy falumbéli cipészre a ’30-as években, aki Fontenelle-ről beszél… 394
NV10-5.p65
394
2010.04.30., 14:05
Valami elmondatlanul maradt, amikor oldalakkal korábban arról meséltem, hogy disznót vittem a vásárra. Abban az évben Azinhaga csak kevés malacot tudott eladni a szomszédainak, ezért nagyapám úgy döntött, elviszi a santarémi vásárra az almokból megmaradt állatokat. Akarok-e segíteni, kérdezte, elkísérném-e Manuel bácsikámat, s én nem sokat gondolkoztam, rávágtam mindjárt az igent. Bekentem faggyúval a csizmámat (mezítláb bajos lett volna megtenni ekkora utat), és máris mentem a fészerbe kiválasztani a termetemhez legjobban illő botot. Délután vágtunk neki az útnak, bácsikám hátul, ahonnan szemmel tarthatta a malacokat, nehogy elkóboroljanak, én meg elöl, sarkamban az egész kondát összetartó kocával, lévén ő némelyik malac valódi anyja, a többié meg kölcsönbe. Néha cseréltünk bácsikámmal, s ilyenkor én sem tehettem mást, mint addig ő, vagyis nyeltem a port, melyet az idegesebb állatok fölvertek az úton. Csaknem beesteledett, mire a Cruz da Légua nevű birtokhoz értünk, meg volt beszélve, hogy ott éjszakázunk. Betereltük a malacokat egy istállóba, és állva, az egyik ablakból kiszűrődő fénynél megettük az útravalónkat, mert nem akartunk bemenni, vagy mert az intéző sem hívott, ami még valószínűbb… Falatozás közben kijött hozzánk egy inas, az mondta, hogy alhatunk a lovakkal. Kezünkbe nyomott két drótszőrű pokrócot, és elment. Nyitva maradt a lóistálló ajtaja, s ez nagyon is megfelelt nekünk, mert hajnalban, sőt még pirkadat előtt távoznunk kellett, hogy a vásár kezdetére Santarémbe érjünk. Ágyunk az istálló túlsó falát végigérő etetővályú egyik végében volt. A lovak fújtattak, dobogtak patájukkal a kövezett padlón. Felhúzódzkodtam az etetővályúba, és a takarót magam köré csavarva elnyújtóztam a friss szalmán, orromban az állatok erős szagával. Valahányszor felriadtam az éjszaka folyamán, ugyanúgy nyugtalankodtak a lovak. Ki voltam merülve, lábam, lábfejem sosem sajgott még ennyire. Meleg, sűrű volt a sötétség, a lovak erősen rázták a sörényüket, bácsikám pedig aludt, mint a bunda. Végre sikerült elaludnom, így legmélyebb álmomból ébredtem, amikor bácsikám kora hajnalban szólított: „Kelj föl, Zé, indulnunk kell.” Álmosan hunyorogva, s valami váratlan fénytől káprázó szemmel ültem föl az etetővályúban. Leugrottam a földre, kimentem az udvarra: éppen szemben, tejet csorgatva a fekete tájra, hatalmas, kerek hold világolt, s ahol telibe talált fehér fénye, ott fényesebben tündökölt, s ezzel ellentétben mélyebb lett az árnyékban a feketeség. Soha többé nem láttam ilyen holdat. Összetereltük a malacokat, és nagy óvatosan leereszkedtünk a völgybe, mert magas bozóton át, tüskebokrok és szeszélyes sziklák között vezetett az út, s a hajnali menetelést amúgy is furcsálló malacok könnyen elkódoroghattak, eltévedhettek volna. A völgy aljától aztán sokkal egyszerűbb lett. Érett szőlőtövek mellett mentünk el, s 395
NV10-5.p65
395
2010.04.30., 14:05
én beugrottam közéjük, lemetszettem két dús fürtöt, beraktam az ingembe, és gyorsan körülnéztem, nem jön-e őr mindjárt a nyakamra. Visszamentem az útra, és bácsikámnak adtam az egyik fürtöt. Mentünk, ropogtattuk az édes, hideg, szinte kristályosan kemény szemeket. Napfelkeltekor már felfelé kaptattunk Santarémbe. Egész délelőtt a vásárban voltunk, kicsit még délután is. Nem jártunk rosszul, de nem sikerült eladnunk az összes malacot. Már nem tudom mi okból döntött úgy Manuel bácsikám, ha ugyan megindokolta, ami nem túl valószínű, hogy a visszaút a Tejo-partot errefelé szegélyező alacsony dombokon át lesz. Áldott szeszély, neki köszönhetem, hogy megismertem életem első római útját… Esik az eső, szél cibálja a lombjuk vesztett fákat, és egy magas, sovány öregember közeleg az elöntött ösvényen, kép a távoli időkből. Vállán pásztorbot és sáros, öreg köpeny, melyen végigcsorog az ég minden vize. Elöl mennek a disznók, lehajtott fejjel, pofájukkal súrolva a földet. Az az ember, aki imigyen közeledik, elmosódottan az eső kötélszálai között, a nagyapám. Fáradtan jön az öreg. Hetven nehéz életévet vonszol magával, nélkülözést, tudatlanságot. Mégis bölcs ember, hallgatag, csak akkor nyitja ki a száját, ha feltétlenül mondania kell valamit. Olyan keveset beszél, hogy mind elhallgatunk, ha felfénylik az arcán a jel, hogy szólni készül. Különös módon tud a távolba nézni, még ha csak az előtte lévő fal is ez a távol. Mintha vésővel faragták volna az arcát, rezzenéstelen, de kifejező, és a szeme, kicsi, átható pillantású szeme olykor felcsillan, mintha azt, amire éppen gondol, végérvényesen megértette volna. Olyan, mint sok más ember ezen a tájon, ezen a világon, talán egy hegynyi lehetetlenség alatt összezúzott Einstein ő, filozófus, vagy analfabéta íróóriás. Valami olyasmi, ami sosem lehetett. Emlékszem azokra a langyos nyári éjszakákra, amikor a terebélyes fügefa alatt aludtunk, hallom beszélni az életéről, a fejünk fölött tündöklő Tejútról, a nyájról, melyet nevel, messzi gyermekkora históriáiról, legendáiról. Későn aludtunk el, jól beburkolózva a pokrócba, mert hűvös volt a hajnal. De ezen a mélabús órán mégis az a képe kísért leginkább, ahogy jön az esőben, konokul, hallgatagon, mint aki semmi által meg nem változtatható sorsot teljesít be. Hacsak nem a halál által. Ez az öregember, akit majdnem érintek a kezemmel, nem tudja, hogyan fog meghalni. Még nem tudja, hogy néhány nappal a halála előtt megérzi a véget, és elindul, végigjárja birtoka összes fáját, megöleli a törzsüket, elbúcsúzik tőlük, barátságos árnyékuktól, gyümölcsüktől, melyből többé nem eszik. Mert eljön a nagy árnyék, míg fel nem támasztja őt az emlékezet az elárasztott gyalogúton, vagy a homorú égbolt és a csillagok örök kérdő tekintete alatt. Milyen szót mond majd akkor? 396
NV10-5.p65
396
2010.04.30., 14:05
Te, nagymamám, a küszöbön ültél, ajtód a mérhetetlen, csillagos éjszakára nyílt, az égre, amelyről semmit sem tudtál, és melyen nem fogsz már utazni sosem, a mezők és az árnyékba borult fák csöndjére, és azt mondtad kilencven éved derűs nyugalmával és a sosem elvesztett serdülőkor tüzével: „Olyan szép a világ, és én úgy sajnálom, hogy meg kell halni.” Éppen így. Ott voltam. LUKÁCS LAURA fordítása
A Kőtutaj egyik jelenete.
NV10-5.p65
397
2010.04.30., 14:05
Az 1993-as év (Részlet)
29 Óriási szél kerekedett amely végigsöpört a tengerparton és az emberek lakta föld határán Három napon át fújt megállás nélkül magával sodorva a tűzvészek felhőit és a megszállók tetemeinek bűzét Három napon át tépte-szaggatta a fákat de egyet sem csavart ki mert ez a szél csak olyan volt mint egy kemény kéz Az állatforma gépezetek csontvázai úgy görögtek a síkságon mint a gyökerüket vesztett bokrok és minden messzire sodródott olyan országokba ahol rémálmok születnek és terror Azután eső esett a táj hirtelen kizöldült és megjelent egy hatalmas szivárvány amely még akkor sem halványult el mikor a nap lenyugodott Ezen az első éjszakán senki nem aludt és mindenki kiment a városból hogy jobban lássa az ég koromfekete hátteréből kiragyogó hét színt És volt aki térdre borulva sírt a puha fűvel borított földön amely a humusz édes illatát árasztotta magából És volt aki megállás nélkül valami elragadtatott dallamot kántált amelyet még soha nem hallott senki és hasonlatos volt ahhoz az elcsukló sóhajhoz amely új élet születésekor tör elő a torokból És a mezőkön hatalmas tüzek égtek amelyek az űrből nézve a csillagos ég másává változtatták a földet És egy férfi és egy nő vándorolt az éjszakában sarjadó füvek között és lepihent azon a szent helyen ahol a szivárvány született
398
NV10-5.p65
398
2010.04.30., 14:05
Ott ledobták a ruháikat és a hét szín alatt két meztelen test duruzsoló gombolyagba fonódott az éjszaka illatos nedvek áztatta földre simuló fűszálai között Ugyanekkor messze a tengerben a szivárvány másik vége a mélybe merült és a megigézett halak körbe-körbe úsztak a fényes oszlop körül A hajnal szabad földre köszöntött amelyet a folyók zabolátlanul szeltek át kristálytiszta vizükkel és a kékellő hegyek mintha a magasba emelkedtek volna a síkság fölött A nő és a férfi visszatért a városba s a nyomukban a hét szín lassan beleolvadt a mezők tökéletes zöld színébe Itt valóságos állatok legeltek a harmattól nedves orrukat magasba emelve s a fák súlyos és fanyar gyümölcsöket hordoztak amelyeknek belsejében már kibomlóban voltak az édes őszi ízek Eközben a szivárvány minden éjjel újra feltűnt és ez jó jel volt WITTNER KATALIN fordítása
Ahol a Kőtutaj leszakadt.
NV10-5.p65
399
2010.04.30., 14:05
Odüsszeia és bolyongás – A regény újra a költészet felé fordul –
Közismert annak a fiatalembernek az esete, aki sosem tanult szobrászatot, magántanárok sem okították képzőművészeti fortélyokra, ráadásul mindössze egy bicskával volt fölszerelkezve, mégis rövid idő alatt oly nagyszerű, oly tökéletes medvét faragott egy nyers farönkből, amilyet még nem jegyeztek föl a művészetek történetében – bár persze amúgy is kevés szó esik benne civil vagy paraszti tehetségekről. Valahányszor elámult valaki e gyorsaság és ügyesség láttán, a legény ugyanúgy válaszolt: – Nincs ebben fikarcnyi nehézség sem! Fogom a fát, és addig nézem, míg meg nem látom benne a medvét. Utána már csak a fölösleget kell lefaragni. Így egyszerre két leckét is adott nekünk a naiv szobrász: a szerénység és a nyíltszívűség leckéjét. Műhelytitkát nagylelkűen föltárva megtanított, hogyan járjunk el, ha medvét akarunk készíteni: oda kell néznünk, ahol ugyan nincs medve, de ahová a puszta nézésünkkel odavarázsolhatjuk. De jaj nekünk, mert csúnyán visszaüt a naiv művész okoskodása! Ez a szeretetre méltó legény, aki oly készségesen elmagyarázta, hogyan csinálta, egyetlen szóval sem igazított el a tekintetben, hogy miként lehet eljutni a csinálásig. A medve ott van, mi is látjuk, de közte és a kezünk között fal emelkedik, méghozzá tömör fából, amelyben kemény görcsök, makacs erek, alattomosan puha rostok vannak: nyilvánvaló, hogy csak leleménnyel és hozzáértéssel nyithatunk utat benne. Már hogy lenne könnyű a művészet…! A medvefaragó legény alighanem a bolondját járatta velünk. Mégis oktalanság lenne tagadni, hogy minden egyes fadarabban ott van egy minket váró medve. Ott van bizony, és mindig ott van. Ha nem sikerül tisztán meglátnunk, legalább megsejteni tudnunk kell: mint imbolygó, lassú fény, homályos lámpás sejlik fel a távolban, oly homályos, hogy önmagát is csak alig-alig világítja meg. Így sejlett fel előttem is az a kapcsolat, amelyet a régi énekek és a regény új fajtája között feltételezek, s mindjárt el is mondom, hogyan. Azt hittem, látom már a körvonalait, egyre tisztábban, élesebben rajzolódik ki az alak, hamarosan elég kinyújtanom a karomat, máris megfoghatom. Ám a győzelmi pillanatban, mikor így kiáltanék fel: „Hölgyeim és uraim, íme a medve!”, rádöbbenek, hogy csupán illúzió, kaján tréfa volt az egész, és nincs mit mutatnom, csak ezt itt, ezt a fatörzset, ezt a rönköt, ezt a görbe gyökeret. És a fény – lüktető szív, amely hív – ismét pislákolni kezd: „Szabadítsatok ki innen.” 400
NV10-5.p65
400
2010.04.30., 14:05
Éneket mondtam, regényt mondtam, és ez a kapcsolat, ez az út, ez a tereken, világokon és korokon át vezető utazás Homérosz költeményeitől Marcel Proustig, Kafkáig vagy James Joyce-ig, át az Ezeregyéjszakán, az indiai eposzokon, a Szentírás példabeszédein, az Énekek énekén, a milétoszi fabulákon, az Aranyszamáron,1 a geszták dalain, a Roland-énekeken, a Grál keresésén, Alexanderen, Robin Hoodon, A rózsa románcán2 és a Rókáén,3 át Gargantuán, át a Dekameronon, át a Galliai Amadison, Don Quijotén, és ugyancsak át Gulliveren és Robinsonon, Wertheren és Tom Joneson, Ivanhoen és a Cinq-Marson,4 A három testőrön, A párizsi Notre-Dame-on, át az Emberi Színjátékon, a Holt lelkeken, a Háború és békén, a Karamazov testvéreken, A pármai kolostoron, a Maiákon és a Braz Cubason5 egész máig, idáig – ez az utazás egyszer csak elkezdődött, fennhangon, kiáltozva, egy fa árnyékában vagy egy barlang belsejében, vagy egy nomád táborban a csillagok fényénél, vagy a főtéren, vagy a piacon, aztán került valaki, aki leírta, amit hallott, utána olyan ember jött, aki arról írt, ami már meg volt írva, mindig fülelve, mindig írva, szavakat rendezgetve csöndben, végtelenül ismételve, végtelenül változatosan. Nem zavar túlságosan, hogy ez a lírai látomás valószínűleg nem fog egybeesni azzal a történelmi átmenettel, amelynek során az énekelt elbeszélésekből, az énekbeszédből szervezett, fegyelmezett írás lett, olyan rendszer, mely szabályoknak, szabványoknak, előírásoknak, megállapodásoknak engedelmeskedik, ezek érvényéből pedig semmit sem von le a tény, hogy átmenetiek, s hamarosan mások lépnek a helyükbe, de azok sorsa is meg van pecsételve, ha egyszer lejár az idejük. A fentiek megidézése csupán arra volt jó, hogy a tőlem telhető legmeggyőzőbb módon illusztráljam, hogyan mehetett végbe egy elbeszélő ének átalakulása írott elbeszéléssé. Sokkal nehezebb dolgom lesz, ha azt az elgondolásomat akarom elfogadtatni, mely szerint a regénynek nevezett irodalmi műfaj – miután megérkezett egy képzeletbeli inga ívének legszélső pontjára – most ellenkező irányba lendül, és visszatér a már járt úton, míg újra el nem jut az eredeti, ősi énekhez, majd 1
Lucius Apuleius ókori (II. sz.) regénye a 11 könyvből álló Aranyszamár. Roman de la Rose (XIII. sz.), középkori francia verses elbeszélés Guillaume de Lorris (cca. 1230) és Jean de Meun (cca. 1270) tollából. Míg az előbbi a szerelmi-lovagi-udvari költészet jegyében alkot, az utóbbi filozofikusabb (és egyben nőgyűlölőbb) hangot üt meg. 3 Roman de Renart: XII. és XIII. századi francia elbeszélésgyűjtemény, amelynek állatszereplői a középkori társadalom jellegzetes figuráit testesítik meg. 4 Alfred de Vigny regénye a Richelieu ellen (sikertelen) összeesküvéseket szövő Cinq-Mars márkiról (1826). 5 Machado de Assis a brazil realizmus jegyében fogant regénye, As Memória Póstumas de Brás Cubas (1881), és a portugál Eça de Queirós klasszikus és ugyancsak realista családregénye, Os Maias (1888). 2
401
NV10-5.p65
401
2010.04.30., 14:05
újra neki nem vág az ismert útnak, miközben persze eltelik majd néhány évszázad is. Nem vagyok egészen híján a józan észnek. A dinamika, a kinetika, és velük az irodalom ugyan végtelenül ismétli önmagát, de végtelenül változatos is, ahogy az imént megjegyeztem. Ezen a ponton pedig törvényszerű, hogy eszünkbe jusson az a bizonyos Pierre Ménard, aki – mint mondja Jorge Luis Borges a Fikciókban – egy, a Cervantesével betűre megegyező Don Quijote szerzője, és aki, miután szóról szóra megismétli a halhatatlan „Lepantói Félkarú” művét (nevének ismétlését elkerülendő nevezzük így őt, s minő sze~est nem érte utol ugyanez a sors, hiszen őt még a mai rencse, hogy Camo napig se merte senki „Ceutai Félszemű”-nek nevezni), mégis sokszor igen különböző dolgokat mond, mivel máshogy értjük most, a XX. században, amelyben egyelőre még járunk, és máshogy a XVII.-ben, ahol viszont nem járhatunk sosem. Azt mutatja a példa, hogy a pontos ismétlés lehetetlen, és hogy az inga, amikor visszatér a kiindulóponthoz, az ív túlsó végéhez, ugyanazt a felismerhető azonosságot futja be ugyan, mégis maga mögött hagy valami ezzel egybeeső különbözőséget, ha egyáltalán szabad ezzel a durva fogalmi ellentmondással élni. No mármost, ha a regénynek nem engedélyezzük a fordított haladási irányt, ha Pierre Ménard, miután hűségesen megismételte a Don Quijotét, végül mégiscsak másik könyvet írt, hogyan jutnánk el mi újra az énekhez, a kívánt énekhez, s ha oda is érnénk, milyen éneket formálna a szánk, még ha a zene azonos lenne, s a szavak azonosak lennének is? A homéroszi dalnokoknak nincs több keresnivalójuk ezen a világon, és minden dolgok közül az idő a legkevésbé orvosolható. Mi marad hát? Hogyan fogjuk kitalálni ezt az új éneket, ezt, mely mellett elköteleztem magam? S honnan venném a merészséget, hogy beharangozzam új irodalmi formák eljövetelét, feltéve persze, hogy ez volna a szándékom, fütyülve rá, hogy vajon tetszenek-e s megfelelnek-e azoknak, akik megélik s művelik majd őket? Volna-e értelme ideszólítani korunkba Homéroszt, „homéroszivá” tenni a regényt? Ezek nem ártatlan kérdések, és elhangzásuk sorrendje sem az. Felhatalmaznak, hogy végre fölcseréljem az általánost az egyedivel, s behatoljak az egyetlen olyan univerzumba, melyről a kérdéskör alapos ismeretének jogán beszélhetek, vagyis saját kis világomba, az általam írt regényébe, ahol a miért és a mi célból lakik. Kezdjük az idő vizsgálatával. Nem erről az időről van szó, amelyben most vagyunk, és arról a másikról sem, mely akkor volt, amikor a szerző a könyvét írta, hanem a regényben foglalt, általa bezárt időről, mely szintén nem azonos az elolvasásához szükséges órák vagy napok számával vagy bármely, 402
NV10-5.p65
402
2010.04.30., 14:05
a cselekmény menetéből következő idővel, még kevésbé olyan idővel, melynek meghatározása az elbeszélésen kívül, például a címben történik, amilyen például a Száz év magány vagy az Egy nő életének huszonnégy órája.6 Költői időről beszélek, mely ritmusokból, megtorpanásokból áll, olyan időről, mely egyszerre egyenes vonalú és útvesztőszerű, ingatag és állhatatlan, olyan időről, mely képes megteremteni a saját törvényeit, szófolyamról, mely időtartamot hordoz magában, ez az időtartam pedig úgy árad s apad, akár az árapály két földrész között. Ez az idő, ismétlem, költői idő, s felhasználja a tempó, az ütem s a díszítés minden kifejezési lehetőségét, lehet indázón cifra és szillabikus, hosszú, rövid vagy pillanatnyi. Becsvágyam mindig az volt, hogy fikcióim az így értelmezett időben keljenek életre, tudván tudva, hogy általa a vers szerkezetéhez kerülök egyre közelebb, mely tiszta kiáradás ugyan, de fizikailag továbbra is összetartozó. Zenészek és zenetudósok állítják, hogy a szimfónia manapság lehetetlen műfaj, ahogy lehetetlen volna, mondom én, az ókori előírásoknak megfelelve kifaragni egy korinthoszi oszlopfőt. Természetesen bárki, aki rendelkezik a megfelelő tehetséggel, máris kétségbe vonhatná ezt az elvi tiltást, ténylegesen megkomponálva a szimfóniát vagy kifaragva az oszlopfőt: nehezen tudná azonban elhitetni velünk, hogy ténykedésével valódi szükségletet elégít ki, akár az alkotást, vagyis az ő síkját tekintjük, akár a befogadó épülését, vagyis a miénket. Nos, talán nekünk is vállalnunk kellene a felelősséget, hogy ugyanezt az ítéletet a regényre is alkalmazzuk, kijelentve például, hogy a regény szintén lehetetlenné vált a maga, úgymond mintaszerű formájában, mely mindmáig csupán minimális változatokat hozott létre, gyökeresen mást szinte alig, s ezek is nyomban beolvadtak, beépültek tárgyának anyagába, ami Isten kegyelméből és kiadóink áldásával megengedi, hogy továbbra is úgy írjunk regényeket, mintha brahmsi szimfóniákat szereznénk, vagy korinthoszi oszlopfőket faragnánk. De ebben a regényben, melyet látszólag így elítélek, e regény különféle s legújabb alakváltozásaiban talán már ott is van a lehetőség, hogy irodalmi hellyé alakuljon át (szándékosan mondok helyet és nem műfajt), mely hatalmas, felkorbácsolt, morajló tenger módjára képes befogadni a költészet, a dráma, az esszé sebes folyamait, de a filozófiáét és a tudományét is, míg egyfajta ismeret, tudás, világkép kifejeződésévé nem válik, miként azok voltak a maguk korában a nagy ókori hősköltemények. Lehet, hogy távlati szempontból hibásan gondolkodom, hiszen vegyük csak az emberi készségek egyre növekvő s visszafordíthatatlannak látszó, 6
Stefan Zweig regénye.
403
NV10-5.p65
403
2010.04.30., 14:05
szinte már mikroszkopikus szakosodását. Nem lehetetlen azonban, hogy ugyanez a szakosodás, mivel kárpótlási mechanizmusok lépnek működésbe, s kapnak lendületet, és talán mert a túlélésnek és a pszichés egyensúly visszanyerésének ösztönös eszköze is egyben, arra buzdít bennünket, hogy az általánosban keressünk új szédületet, fittyet hányva az egyediség kínálta, látszólagos biztonságnak. Az irodalom szempontjából, hiszen itt csakis irodalomról beszélek, a regény talán képes visszaadni nekünk e fenséges szédületet, az emberiség hangos, mámoros énekét, az emberiségét, amely mindmáig nem tudott megbékülni a saját arcával. És ezzel végzem. Tompa bicskámat forgatva simára gyalultam, s kifaragtam a magammal hozott fadarabot. Esküszöm, az imént még láttam benne a medvét, láttam tökéletesen, és látom továbbra is. De abban már nem vagyok biztos – és ez az én hibám –, hogy ti is látjátok. Valószínűleg egy esetlen kacsacsőrű emlős szobrocskája került ki a kezem közül, melynek kacsacsőréhez más állatok innen-onnan összelopott, egymáshoz nem illő testrészei társulnak, létrehozva e fantasztikus állatot – még ha nem is olyan fantasztikus, mint az ember. Az, amelyik regényt ír, vagy olvas. Szakadatlanul. LUKÁCS LAURA fordítása
404
NV10-5.p65
404
2010.04.30., 14:05
Vers Luís de Camo ~es-nak Barátom, rémületem, társam, Helyettem ki mondaná e nagy dolgokat, Hisz nem beszélek tengerről, s az ég semmiség, Ha szemünkbe belefér. Elég a föld, hol megáll az út, S egy test amilyen, olyan a világ. Nézem fáradtan kezem, a munkám, S ismerem, ahogy ismerheti ember A szavak mélyre futó ösvényeit S a mögöttük terülő területet, Lélek birodalmát. A fényt, az emlékeket is ismerem, S a versenyfutást, ahogy áramol a vér Határ s különbség fölött. A forró köveket, s ahogy kovának pattintott testek csak-csak lángot fognak, S szörnyű barlangokat, hol lehetetlen halak Árnya halad át a beszéd zavaros köde alatt Lappangó végső értelem ajtaján. Majd a csendet, fekvő, pihenő szobrok súlyát, Nem halottakat, sem hidegeket, nem remélt, Meztelen életből át nem vetteket. Majd függőlegeseket, homlokon Kardokként táncot lejtő lángokat, S felemelt testeket, lekötött kezeket, S azt a percet, mikor az összevegyülő Könnyekben összeolvadnak a szemek. Csillagok közt lassan rend a káosz lett. A nagy dolgok ezek voltak, rémületem Ezeket mondta vagy mondta volna, ha mondani E vers már nem lett volna.
405
NV10-5.p65
405
2010.04.30., 14:05
Azon a néha lakott szigeten Azon a néha lakott szigeten, ahonnan származunk, vannak éjszakák, reggelek és hajnalok, mikor meghalnunk nem muszáj. Tudunk ezért mindent, ami volt és ami lesz. A világon mindent értünk, derűs nyugalom árad szét bennünk, elhangzanak a nyugalom szavai. Felemelünk egy marék földet, kezünkbe szorítjuk. Finoman. Benne van az egész elviselhető igazság: a kontúr, az akarat és a határvonalak. Elmondhatjuk akkor, hogy szabadok vagyunk, annak békéjével és mosolygásával, aki ismeri magát és aki fáradhatatlanul utazta be a világot, mert egészen a csontokig lerágta a lelkét. Szabadítsuk fel lassan a földet, ahol olyan csodák történnek, mint a víz, a kő és a gyökér. Egyelőre mindegyikünk élet. Érjük be ennyivel.
Az asztal az első tárgy Az asztal az álom első tárgya. Fehér, fehér fából, festés nélkül. Rajta fehér papírok, lebegnek-libbennek a mozdulatok elől. A hely hivatali szoba lenne, ha nem valamilyen apszis volna lépcsőkkel. A vakolatlan fal ívén látni lehet a kopott köveket. Mikor az álmodó felébred, megpróbálja kideríteni, hol volt, valószínűleg eszébe jut egy ilyen rom, Párizsban, a Cluny Múzeumban. De nem biztos. Nem engedelmeskednek a fehér papírok, az álmodó egyre türelmetlenebb. Az apszisban hirtelen érezhető lesz valaki jelenléte, nem is a jelenléte, inkább fenyegetése, szétterjed, megül. Kezdődik a rettenet. Az ember, aki álmodik, ellen akar állni, de a félelem erősebb, nincs ott senki, kinek bátorságát meg kellene mutatnia.
406
NV10-5.p65
406
2010.04.30., 14:05
Egy hosszú folyosón menekül, megáll egy ajtó előtt, biztos egy kertbe nyílik. Hátranéz, valaki megjelenik. A folyosó végén átsuhan egy füstszínű lány. A félelem elviselhetetlen. A lány közeledik, cikázva, forogva, falról falra pattanva. „Ki vagy?”, kérdezi az ember, aki álmodik. „Mák”, felel a lány, hangtalan nevet. A félelem kiveti a férfit a kertbe. Földre zuhan, a lány, már nincs füstszíne, csak mintha piszkos lenne, mellé zuhan. Földre érve megkettőződik, egymással harcol, ruhát tép, húst szakít egyik a másikból, ruha és hús szinte nyomban visszanő. Az ember nem bírja tovább, ki kell szabadulnia. Újabb lány jelenik meg, olyan, mint a másik kettő, csak sokkal nagyobb. A földön fekszenek, egymásba gabalyodva, egymáshoz nem érve. A nagy lány kötényének zsebében van egy tojás. Ha azt a tojást valaki kiszedi onnan, és a kertben eldobja, hogy összetörik, a lidércnyomás véget ér. Mert az ember már tudja, hogy álmodik. A nagy lány leül a földre, behajlítja a térdét, combján lecsúszik a szoknya, ágyéka kilátszik. A tojás, el kell venni tőle a tojást. A lány nevetve ringatózni kezd. Elérkezett a pillanat. A férfi becsúsztatja kezét a zsebbe, és megragadja a tojást. És felébred. PÁL DÁNIEL LEVENTE fordításai
407
NV10-5.p65
407
2010.04.30., 14:05
Minden egyes név
A kapu íve fölött hosszú, keskeny, zománcozott fémlap látható. Rajta fehér alapon fekete betűkkel: Központi Népesség-nyilvántartó Hivatal. A zománc megrepedezett, és néhány helyen lepattogzott. A kapu réges-régi, a legutolsó barna festékréteg már hámladozik róla, a fa előtűnő erezete ráncos bőrre emlékeztet. A homlokzaton öt ablak nyílik. Alig lépi át valaki a küszöböt, régi papírok szaga csapja meg az orrát. Az bizonyos, hogy nincsen nap, amelyen ne érkezne új papír a hivatalba azokról a hím- és nőnemű egyedekről, akik odakint születnek, de a szag mégsem változik, egyfelől, mert minden új papírnak az a sorsa, hogy öregedni kezd, amint kikerül a gyárból, másfelől pedig, mert nincs olyan nap, amelyen gyakrabban az öreg papírokra, de olykor az új papírra is, rá ne írnák a halál okát a vele együtt járó hellyel és idővel, s azontúl ennek a sajátos szaga is jelen van, és nem is mindig kellemetlen a hatása az orr nyálkahártyáira, amint ezt a Központi Népesség-nyilvántartó levegőjében alig-alig érzékelhető illatos kipárolgások is bizonyítják, amelyeket a kifinomultabb szaglószervek a rózsa és a krizantém illatának keverékével azonosítanak. Közvetlenül a kapu mögött egy magas, üveges, kétszárnyú szélfogó ajtó van, ezen keresztül lehet bejutni a hatalmas négyszögletes terembe, ahol a hivatalnokok az ügyfelektől elválasztva dolgoznak egy hosszú pult mögött, amely az egyik oldalfaltól a másikig húzódik, csupán az egyik végén nyílik egy hátravezető lengőajtó. A munkahelyek úgy helyezkednek el a teremben, hogy kifejezik az alá- és fölérendeltségi viszonyokat, de elhelyezkedésük nemcsak ebből a szempontból kiegyensúlyozott, amint az elvárható, hanem mértani szempontból is, ami bizonyítja, hogy nem létezik semmiféle kibékíthetetlen ellentmondás esztétika és tekintély között. Az asztaloknak a pulttal párhuzamos első sorát a nyolc segédfogalmazó foglalja el, akiknek az a dolguk, hogy az ügyfelekkel foglalkozzanak. Mögöttük négy asztalból álló sor van, középvonalával ez is ugyanahhoz a felező tengelyhez igazodik, amely valahol hátul az épület sötétlő mélyébe vész. Ez a fogalmazók helye. Hátrább következnek a hivatalvezető-helyettesek, ketten. Végül, társtalanul, egymagában, ahogyan ez már lenni szokott, a hivatalvezető, akit a mindennapos gyakorlat szerint főnöknek neveznek. A hivatalnokok közösségében a feladatok egyszerű szabály szerint oszlanak meg, ennek megfelelően az egyes szintekhez tartozóknak kötelességük annyi munkát elvégezni, amennyire csak képesek, hogy minél keve408
NV10-5.p65
408
2010.04.30., 14:05
sebbet adjanak át belőle a következő szintnek. Ez azt jelenti, hogy a segédfogalmazók reggeltől estig megállás nélkül kénytelenek dolgozni, míg a fogalmazók csak néha-néha dolgoznak, a helyettes vezetők nagy ritkán, a hivatalvezető pedig szinte soha. Az elöl lévő nyolc ember folytonos mozgása, akik alighogy leültek, már pattannak is föl a helyükből, és szünet nélkül loholnak íróasztaluktól a pulthoz, a pulttól a kartotékokhoz, a kartotékoktól az irattárba, fáradhatatlanul ismételve ezt és a többi alkalmanként változó útvonalat, amelyeken közvetlen és távolabbi feljebbvalóik közömbös tekintete kíséri őket, föltétlenül szükséges tényező annak a megértéséhez, miképpen volt lehetséges és sajnálatos módon könnyen elkövethető a visszaéléseknek, szabálytalanságoknak és hamisításoknak az a sorozata, amely ennek az elbeszélésnek a magvát alkotja. Hogy ki ne csússzon a kezünkből ennek az eléggé felfoghatatlan ügynek a vezérfonala, először is tudnunk kell, hol helyezkednek el, és hogyan működnek az irattárak és a kartotékok. Szerkezetileg és lényegileg, vagy ha egyszerűbb kifejezéssel élünk, a természet törvényéinek megfelelően, két nagy területre oszlanak fel, a halottak irattárainak és kartotékjainak, valamint az élők irattárainak és kartotékjainak a területére. Azoknak a papírjai, akik már nem élnek, többé-kevésbé rendbe rakva az épület hátsó részében találhatók, ennek következtében a hátsó falat a halottak számának megállíthatatlan növekedése miatt koronként le kell bontani, majd néhány méterrel odább újra fel kell építeni. Ahogy könnyen meggyőződhetünk róla, az élők elhelyezésének nehézségei, bár gondot jelentenek, mert az emberek folytonosan születnek, sokkal kevésbé sürgetőek, és eddig még viszonylag kielégítő módon megoldhatóak voltak, akár a polcokon elhelyezett személyi iratanyag egyszerű, vízszintes irányban történő összetömörítésével az irattárakban, akár finomabbnál finomabb kartonlapok használatával a kartotékokban. A hátsó fallal kapcsolatos, már említett kellemetlenségektől eltekintve minden dicséretet megérdemel azoknak a valamikori építészeknek az előrelátó szelleme, akik a Központi Népesség-nyilvántartó Hivatalt megtervezték, s bizonyos szűkkeblű, múltba forduló szellemek konzervatív véleményével szemben javasolták és megvédték annak az öt hatalmas polcrendszernek a felállítását, amelyek a hivatalnokok mögött egészen a tetőig fölnyúlnak, a középső polc a többinél jobban hátrahúzódik, homlokrésze csaknem hozzátapad a hivatalvezető karszékéhez, a két legszélső polc homlokrésze csaknem a pultig ér, míg a másik kettő, úgy mondhatnánk, megáll félúton. Ezek az alkotmányok, amelyeket minden szemlélőjük irdatlanul nagynak és emberfelettinek ítél, olyan mélyen benyúlnak az épület belsejébe, hogy a tekintet már nem is követheti őket, leginkább azért, mert egy bizonyos távolság után beborít mindent a 409
NV10-5.p65
409
2010.04.30., 14:05
homály, arrafelé csak akkor gyújtanak fényt, ha egy ügyiratot tanulmányozni kell. Ezek a polcrendszerek az élők súlyát hordozzák. A halottak, azaz a papírjaik, arra hátrább vannak, kevésbé jó körülmények között, ahogyan azt a tisztelet megkívánná, ezért is kerül annyi munkába, amennyibe, hogy megtalálják őket, ha egy rokon, egy jegyző vagy az igazságszolgáltatás valamely képviselője eljön a Népesség-nyilvántartó Hivatalba, és elmúlt korok tanúsítványait vagy okiratainak a másolatait kéri. Az irattár ezen részének szervezetlenségét az a körülmény magyarázza és súlyosbítja, hogy éppen a legrégebbi halottak vannak a legközelebb az úgynevezett aktív területhez, azaz nyomban az élők után következnek, és ilyenképpen a Népesség-nyilvántartó Hivatal vezetőjének szellemes meghatározása szerint kétszeresen is holt terhet jelentenek, mert nagyon ritkán foglalkozik velük valaki, elvétve téved csak erre a jelentéktelen történelmi apróságok egy-egy különc kutatója. Hacsak úgy nem döntenek egy nap, hogy elválasztják a halottakat az élőktől, és nem építenek valahol máshol egy új Népesség-nyilvántartó Hivatalt az elhunytak kizárólagos őrzésére, nem lehet igazán jó megoldást találni erre a helyzetre, ahogy ez világossá vált akkor is, amikor az egyik hivatalvezető-helyettes szerencsétlen pillanatában azzal a javaslattal állt elő, hogy a halottak irattárát épp ellenkezőleg rendezzék el, távolabb a régebben, közelebb a nemrégen elhunytakat, avégből, hogy könnyebbé váljon, hivatalos szóhasználatot idézve, a jelenkorban elhunytakhoz való hozzáférés, akik, amint ez köztudomású, végrendeletek szerzői, örökségek adományozói, következésképpen viták és perlekedések mindennapos tárgyai, miközben a testük szinte még ki sem hűlt. A hivatalvezető gunyorosan jóváhagyta az elgondolást, azzal a feltétellel, hogy maga a javaslattevő hordja hátra nap nap után a régebben meghaltak személyes aktáinak roppant tömegét, s az így felszabaduló helyre kerüljenek a nemrégen elhunytak. A hivatalvezető-helyettes, hogy elfeledtesse a szerencsétlen és kivihetetlen ötletet, s enyhítse lelki megaláztatását is, nem talált jobb megoldást, mint hogy a segédfogalmazóktól kért magának valami munkát, fölfelé is és lefelé is felrúgva ezzel az alá-fölé rendeltség történelmi békéjét. E közjáték nyomán még inkább nőtt a felelőtlenség, virágzott a nemtörődömség, lábra kapott a bizonytalanság, mígnem egy napon a halottak irattárának labirintusszerű katakombáiban elveszett egy kutató, aki a képtelen javaslat után néhány hónappal abból a célból jött a Népesség-nyilvántartó Hivatalba, hogy valakinek a megbízásából bizonyos címertani kutatásokat végezzen. Szinte a csodával határos módon került elő egy héttel később, éhesen, szomjasan, kimerülten, félrebeszélve, és csak annak a kétségbeesett ötletnek köszönhette az életét, hogy hatalmas mennyiségű régi papírt falt fel, amit meg sem kellett rágnia, mert szétporlott a szájában, nem állt meg a gyomrában, és nem is szí410
NV10-5.p65
410
2010.04.30., 14:05
vódott fel. A Népesség-nyilvántartó Hivatal vezetője, aki már az asztalára kérette az óvatlan történész kartotéklapját és iratanyagát, hogy halottnak nyilvánítsa őt, eltekintett az okozott kártól, amelyet hivatalosan a patkányok számlájára írt, de utóbb belső utasításba adta, hogy büntetés és fizetésmegvonás terhe mellett kötelező Ariadné-fonalat használnia annak, akit a halottak irattárába szólít a munkája. Mindenesetre nem volna igazságos, ha elfeledkeznénk az élők gondjairól. Túlságosan is biztos és jól tudott, hogy a halál, akár eredendő illetéktelensége, akár tapasztalattal szerzett rosszhiszeműsége folytán, nem leélt életük hosszúsága szerint választja ki áldozatait, egyébként, zárójelben szólva, ennek az eljárásnak köszönhető, ha ugyan hitelt adhatunk azon számos filozófiai és egyházi tekintély szavainak, akik megnyilatkoztak erről a témáról, hogy az emberben, ezt tükrözve jött létre különböző és olykor ellentmondásos utakon-módokon a haláltól való természetes félelem szellemi szublimálásának különös megnyilvánulása. De bennünket inkább az foglalkoztat, hogy semmivel nem igazolható a halálnak az az eljárása, amellyel bármiféle érdem vagy más látható ok nélkül végtelen időkig itt hagy ezen a világon egy-egy elfeledett öregembert, csak azért, hogy még öregebb legyen. Köztudomású, hogy bármeddig is bírják az öregek, végül csak eljön az ő idejük is. Nem múlik el úgy nap, hogy a segédfogalmazók ne vegyenek le iratcsomagokat az élők polcairól, és át ne vigyék őket a hátsó raktárba, nem múlik el úgy nap, hogy ne kelljen a polcokon előrefelé lökdösni azokat az iratcsomagokat, amelyek még ott maradtak, ha a kifürkészhetetlen végzet ironikus szeszélye folytán csak másnapig is. A dolgok, úgymond, természetes rendjének megfelelően, a polc homloksíkjáig eljutni azt jelenti, hogy a sors megfáradt, nem kell már hosszú utat bejárni. A polc vége minden értelemben a mélybe hullás kezdete. Mégis megtörténik, hogy vannak olyan ügyiratcsomagok, amelyek nem tudni, mi okból, de megkapaszkodnak a semmi peremének legszélén, évek hosszú során át érzéketlenül a végső szédülésre, túl egy ember létének a közmegegyezés szerinti ésszerű időtartamán. Ezek az iratcsomagok eleinte szakmai érdeklődést keltenek a hivatalnokokban, de nem telik bele sok idő, és bosszantani kezdik őket, mintha a matuzsálemek illetlen szívóssága csökkentené, elfogyasztaná, felfalná az ő életük kilátásait. A babonás lelkek nem sokat tévedtek, ha elgondoljuk, hogy számos esetben a különböző osztályba tartozó hivatalnokok ügyiratait idő előtt ki kellett venni az élők irattárából, miközben a megátalkodott túlélők polcszélre szorult papírjai egyre csak sárgultak, mígnem sötét és viszolyogtató foltokká váltak a polcok peremén, megriasztva az ügyfelek pillantásait. Ilyenkor szól oda a Népesség-nyilvántartó Hivatal főnöke az egyik segédfogalmazónak, José úr, cserélje már ki azokat a borítólapokat. PÁL FERENC fordítása
NV10-5.p65
411
2010.04.30., 14:05
A kentaur
Megállt a ló. A patkolatlan paták megtámaszkodtak a folyó csaknem száraz medrének kerek, csúszós kövein. A férfi óvatosan félrehajtotta a tüskés ágakat, amelyek eltakarták előle a kilátást a síkság felé. Már virradt. A távolban emelkedő kezdődött, először csak szelíd lanka formájában, és ő emlékezni vélt rá, mintha egyszer már járt volna arra: ugyanott, északabbra ereszkedett le, és tudta, hogy előrébb hirtelen felmeredő, függőleges falként bazalttömbök bontják meg a felszínt. Lábuknál házacskák bújtak meg, ebből a távolságból nagyon alacsonynak látszó, földhöz tapadó házak, és apró fények pislákoltak, mint a csillagok. A szemhatárt egyik oldalról egészen elfedő hegy körvonala fölött fényes csík látszott, mintha leheletfinom ecset vonta volna a csúcsok köré, és a még nedves festék lassan végigcsorogna a lejtőn. Onnan kel föl majd a nap. A férfi óvatlan mozdulattal engedte el az ágat, megkarcolta magát: felhorkant, és szájához emelte az ujját, hogy lenyalja róla a vért. A ló patájával dobogva hátrébb húzódott, farka a magas füveket söpörte, melyek magukba szívták a folyóparti nedvesség maradékát, a lelógó ágak függönyének oltalmában, a sötét órán még megrekedt párát. A folyóból csak kövek közt csörgedező ér maradt a meder legalján, mely itt-ott pocsolyává terebélyesedett, benne sóvár, túlélő halakkal. A levegő párája esőt, vihart jósolt, bizonyára nem aznapra, hanem máskorra, addig még háromszor is fölkelhet a nap, talán új szakaszba lép a hold. Nagyon lassan derengett az égbolt. Ideje rejtekhelyet keresni, ahol alhat, megpihenhet. A ló szomjazott. Odament a vízhez, mely mintha állt volna az éjszakai ég táblája alatt, és amikor mellső lába megérezte a folyékony hűvöset, lefeküdt a földre, az oldalára. Az ember megtámaszkodott a vállával a durva homokon, és hosszan ivott, pedig nem volt szomjas. Az égbolt még sötét tartománya lassan fordult a férfi és a ló fölött, sápadt, egyelőre még csak sárgás fényt vonva maga után, a karmazsin és a vörös első, jól ismert hírnökét, aztán a hegy taraján fellángoltak a vörösek, a pirosak, mint más hegygerincek fölött és síkságok szemhatárán, ahol ugyanígy, elmondhatatlanul sokszor látta már kigyúlni őket. Fölállt a ló és az ember. Szemben sűrű akadályt alkottak a fák, a törzsek közt lépten-nyomon tanyát verő tüskebozót pedig még a fáknál is nagyobb védelmet nyújtott. Az ágakon már csiripeltek a madarak. A ló tétován átügetett a folyómedren, és jobb felé megkísérelt volna keresztültörni az összegabalyodott növényi szövevényen, de az ember 412
NV10-5.p65
412
2010.04.30., 14:05
inkább a könnyebbik utat választotta. Idővel, márpedig sok, nagyon sok ideje volt rá, megtanulta kordában tartani az állati türelmetlenséget, néha olyan heves indulattal szegülve ellene, amely tovább nőtt, gomolygott az agyában, vagy a test valamelyik pontján, ahol összecsaptak az agyból kiinduló parancsok és a homályos, talán fekete bőrű véknyából táplálkozó ösztönök; előfordult, hogy figyelmetlenül engedett, mert nem ott járt az esze, hanem más dolgokon, melyek nagyon is e világiak és földiek voltak, ám egy régi, letűnt korból valók. A lovat idegessé tette a fáradtság: remegés futott át a bőrén, mintha megvadult, vérszomjas böglyöt akarna lerázni róla, és lábai fölösleges szaporasággal dübörögtek, amitől csak még jobban kifáradt. Esztelenség lenne, ha megpróbálna utat nyitni a tüskebozót kusza szövedékében. Így is már tucatnyi sebhely éktelenkedett a ló bőrén, a fehér szőr alatt. Egy nagyon régi, széles sebhely haránt irányú barázdát szántott a farára. Amikor erősen, merőlegesen tűzött rá a nap, vagy éppen ellenkezőleg, a hidegtől összehúzódott a bőr, és felálltak rajta a szőrszálak, olyan volt, mintha izzó kardpengét szorítottak volna arra az érzékeny, védtelen sávra. Az ember nagyon is jól tudta, hogy semmi mást nem fog találni ott, csak egy sebhelyet, amely nagyobb a többinél, ilyenkor mégis mindig hátracsavarta a törzsét, és odanézett, mint aki felkészült a legrosszabbra. Folyásirányban kissé odébb kiöblösödött a folyópart: kis tavacskának kell ott lennie, vagy ugyanolyan száraz, talán még szárazabb mellékfolyónak. Az iszapos mederben kevés kő feküdt. A medence egyszerű folyóágnak bizonyult, vagyis a folyóval együtt duzzadt vagy apadt, és magas fák álltak körülötte, feketén a lassan oszladozó sötétségben. Ha a törzsek és a ledöntött ágak függönye elég sűrű, ott tölthetné a nappalt, jól elrejtőzve, míg újra éjszaka nem lesz, hogy folytathassa az útját. Félrehajtotta az üde leveleket, és erős lábával nekirugaszkodva fölkapaszkodott a meredek folyóparton, a dús koronájú fák jóvoltából még mindig szinte teljes sötétségben. Innentől egy árok felé lejtett a terep, amely előrébb bizonyára fedezék nélkül vág át a mezőn. Jó rejtekhelyet talált pihenéshez, alváshoz. A folyó és a hegy között szántók, megművelt földek húzódtak, de az a mély és keskeny árok nem úgy festett, mint ahol közlekedni szoktak. Még néhányat lépett, most már teljes csöndben. A madarak ijedten figyelték. Fölpillantott: a magas ágak hegyén fény játszott. A hegy felől rézsútosan beeső sugarak most a növényzet legmagasabb ágait, leveleit pásztázták. Ismét csicseregni kezdtek a madarak. A fény lassan ereszkedett lejjebb, a pirkadat leheletfinom, ingatag ködének zöldes szemcséi fehéres-rózsás árnyalatúvá változtak. A fénnyel szemben kétdimenziósnak látszott a fák koromfekete törzse, mintha ollóval vágták volna ki az éj utójából, ráragasztva az árokba merülő, áttetsző ragyo413
NV10-5.p65
413
2010.04.30., 14:05
gás felszínére. Itt-ott porfoltok lepték a földet. Jó hely, nyugalmas menedék, itt átalhatja a nappalt. Évszázadok, évezredek fáradtságának súlya alatt letérdelt a ló. Olyan testhelyzetet találni az alváshoz, amely mindkettőjüknek megfelel, mindig nehéz művelet volt. A ló rendszerint az oldalára feküdt, és ugyanígy pihent a férfi. De míg a ló képes volt ebben a testhelyzetben, mozdulatlanul eltölteni az egész éjszakát, az embernek, hogy meg ne nyomorítsa vállát és egész törzsét egyazon oldalon, le kellett győznie a nagy, tehetetlenül ernyedt, alvó test ellenállását, és rá kellett bírnia, hogy forduljon a másik oldalára: nem csoda, hogy mindig nehéz álma volt. Ami az állva alvást illeti, a lónak ment, de az embernek nem. Amikor pedig túlságosan szűk volt a rejtekhely, és moccanni sem lehetett, sóvárgó vágy formáját öltötte a testhelyzet-változtatás igénye. Nem volt kényelmes test. Az ember sosem hasalhatott a földre, és állát keresztbe tett karjára támasztva nem szemlélhette ráérősen a hangyákat, az apró földszemcséket, vagy nem gyönyörködhetett egy zsenge kis növényi szár fehérségében, amint előbukkan a fekete humuszból. Ha pedig az eget akarta látni, hátra kellett tekernie a nyakát, hacsak a ló hátsó lábaira támaszkodva föl nem ágaskodott, mert olyankor az ember arcának ott fönt, a magasban elég volt csak egy kissé hátrébb billennie: akkor igen, akkor jobban látta a csillagok hatalmas, éjszakai üvegburáját, a fellegek zsúfolt, vízszintes mezejét, vagy a kék harangot és a napot, az őseredeti kovácsműhely utolsó hírmondóját. A ló nyomban elaludt. Patáit a kardvirágok közé nyújtva, sörényszerű farkát a földön szétterítve mélyen, egyenletesen lélegzett. Az ember félig fekve, jobb vállát az árok falának vetve letört néhány alacsonyan lógó, lombos ágat, és magára terítette. Ha mozgott, a hideget és a meleget egyaránt jól bírta, ha nem is olyan jól, mint a ló. De nyugalomban, alvás közben gyorsan kihűlt a teste. Most, amíg a nap át nem melegíti a légkört, jól fog esni neki a leveles ágak takarója. Onnan, ahol pihent, láthatta, hogy fölötte nem zárulnak egészen össze a fák: a hajnal szabálytalan, már kékülő sávja egyre előbbre tört, és olykor, egyik szélétől a másikig átszelve, sebes madarak cikáztak át rajta, máskor pedig szegélyével párhuzamosan másodpercekig röpültek a derengő fényben. Lassan becsukódott a férfi szeme. A letört ágakból kicsorduló nedv illatától megszédült kissé. Arca elé húzott egy dúsabb lombú ágat, és álomba merült. Sosem álmodott úgy, ahogyan egy ember álmodik. De úgy sem álmodott, ahogyan egy ló. Az ébren töltött órákban kettejük között ritka vendég volt a béke, vagy akár csak az egyszerű megnyugvás. Ám egyikük álma és másikuk álma együtt alkotta a kentaur álmát. Utolsó túlélője volt a lóemberek nevezetes, ősi fajának. Ott volt a lapithák 414
NV10-5.p65
414
2010.04.30., 14:05
elleni háborúban, ahol először szenvedtek nagy vereséget az övéi. Legyőzött társaival a hegyek közé menekült, melyek nevére már régen nem emlékezett. Aztán eljött a végzetes nap, amikor az istenek részleges támogatását élvező Héraklész megtizedelte a kentaur testvéreit, és ő is csak azért menekülhetett, mert Héraklész és Nesszosz elhúzódó küzdelme elég időt hagyott neki, hogy menedéket keressen az erdőben. Ekkor haltak ki a kentaurok. Ám dacolva azzal, amit a történetírók és a mitológia ismerői állítottak, egy kentaur mégis életben maradt, éppen ez az egy, aki látta, mint töri össze Héraklész szörnyű öleléssel Nesszosz testét, s mint vonszolja aztán tetemét a porban, ahogyan később Akhilleusz is tette Hektorral, s közben mint zengi önnön dicséretét az isteneknek, amiért legyőzte s kiirtotta a kentaurok csodás faját. Talán maguk az elborzadó istenek döntöttek akkor úgy, hogy oltalmazni fogják a rejtőzködő kentaurt, így hát, ki tudja, miféle titokzatos szándék jegyében, Héraklész szemét és megittasult értelmét egyaránt vakká tették. Álmában a kentaur mindennap Héraklésszal küzdött, és legyőzte. Álma hívására mindannyiszor eljöttek az istenek, és körbeállták a viaskodókat; gyűrűjükben vívta közelharcát a kentaur, elhúzva selymesen csúszós farát, amikor az ellenfél ravaszul rá akart ugrani, kikerülve a patái közt fütyülő kötél hurkát, rákényszerítve a héroszt, hogy szemtől szembe mérje vele össze az erejét. Arca, karja, törzse izzadt, ahogy izzad az ember. A lótestet tajték borította. Évezredek óta ismétlődött ez az álom, azonos végkifejlettel: Héraklésznak lakolnia kellett Nesszosz haláláért. Karjába, törzsének izmaiba sűrítette az ember és a ló minden erejét: négy lábára mint négy földbe szúrt cövekre támaszkodva fölemelte Héraklészt, és szorította, szorította, míg meg nem hallotta az első borda roppanását, aztán a másodikét, végül nagyot reccsent a kettétörő gerinc. A halott Héraklész rongyként omlott a földre, tapsoltak az istenek. A győztes nem kapott díjat. Az istenek fölemelkedtek aranyszékükből, majd egyre távolodva belevesztek a szemhatárba. Azon az ajtón keresztül, ahol Afrodité belépett az égbe, minduntalan előbújt és roppant fénnyel ragyogott egy óriási csillag. Több ezer éve járta a földet. Hosszú időn át, amíg maga a világ is titokzatos maradt, szabadon mutatkozhatott. Ha valahol megjelent, elébe siettek az emberek, virágfüzért dobtak a hátára, vagy virágkoszorút fontak, mellyel ő maga koronázta meg önmagát. Némelyik anya a kisfiát nyújtotta neki, hogy emelje föl, hátha akkor sosem fog félni a gyermek semmiféle magasságtól. És mindenhol bemutatták ugyanazt a titkos szertartást: az isteneket jelképező fák gyűrűjében a nemzésre képtelen férfiak és a meddő asszonyok átbújtak a ló hasa alatt, abban a szent hitben, hogy ezáltal visszatér beléjük a 415
NV10-5.p65
415
2010.04.30., 14:05
termékenység és a férfierő. Olykor-olykor kancát vezettek a kentaurhoz, majd visszahúzódtak a házukba; ám egy napon akadt valaki, aki látta, és e szentségtörésért később a szeme világával fizetett, hogy a kentaur ló módjára meghágja a kancát, és aztán úgy zokog, mint egy ember. Az efféle egyesülésnek sosem volt gyümölcse. Aztán eljött a tagadás kora. Az átalakult világ üldözte, rejtőzködni kényszerítette a kentaurt. Más lényeknek hasonlóképpen bujkálniuk kellett: így járt az egyszarvú, a khimairák, a farkasemberek, a kecskelábú ember, a rókánál nagyobb, de kutyánál kisebb óriáshangyák. Ez a sokféle nép tíz embernemzedéken át élt egymással békében, távoli, elhagyatott tájakon. De az idő múlásával már sehol sem lehetett maradásuk, végleg szétszóródtak. Egyes fajok, mint az egyszarvú, kihaltak; a khimairák frigyre léptek a cickányokkal, nászukból születtek a denevérek; a farkasemberek bevették magukat a városokba és falvakba, és csak meghatározott napokon tört ki belőlük az őstermészet; a kecskelábú ember ugyancsak kihalt, míg a hangyák egyre kisebbek lettek, és ma már senki sem képes megkülönböztetni őket öröktől fogva kis termetű testvéreiktől. A kentaur magára maradt. Évezredek alatt bejárt minden létező földet a tengerek között. De bármerre bolyongott, igyekezett messzire elkerülni a szülőföldjét, és valahányszor megérezte, hogy közel jár hazája határához, gyorsan visszafordult. Múlt az idő. Addig-addig, hogy már nem maradt vidék, ahol biztonságban érezhette volna magát. Rászokott hát a nappali alvásra, és éjszaka vándorolt. Vándorolt és aludt. Aludt és vándorolt. Maga sem tudta, miért, talán csak azért, mert álmos volt, és mert vitte a lába. Ennie nem kellett. És aludnia is csak azért volt szükséges, hogy álmodhasson. A víz pedig azért esett jól, mert víz volt. Az évezredekbe sok ezer kaland fért. De az ezresével mért kaland túl soknak bizonyult, vagyis kevesebbnek, mint egyetlenegy igazi, felejthetetlen tapasztalás. Így hát a sok együttvéve sem ért többet annál az utolsó évezredben szerzett, nagy élményénél, amikor egy száraz pusztaság közepén egy lándzsás, felvértezett vitéz a szeme láttára rohamozta meg girhes lován a szélmalom-hadsereget. A kentaur látta, hogy a lovag a levegőbe repül, s hogy egy alacsony, kövér ember siet a segítségére nagy jajveszékeléssel, szamárháton. A kentaur nem értette a nyelvüket. Aztán elvonultak mind: a sovány, bántalmazott ember, meg a kövér, aki siratta, a sántikáló gebe és a közönyös szamár. A kentaur először arra gondolt, utánuk siet, és felajánlja a segítségét, de ahogy ismét a malmokra pillantott, már tudta, mi a dolga; rájuk ront, és bosszút áll a nyergéből kivetett emberért. Megállt az első malom előtt, és rákiáltott az anyanyelvén: – Még ha több karod van is, mint Briareósz óriásnak, most megfizetsz! – Az összes malom összes lapátját miszlikbe aprítot416
NV10-5.p65
416
2010.04.30., 14:05
ta, s ezért a szomszédos ország határáig üldözték. Elhagyatott vidékeken kelt át, majd megérkezett a tengerhez. Akkor visszafordult. Alszik a kentaur. Alszik testének minden porcikája. Jött az álom, s mindjárt el is illan; a ló most egy régvolt napban vágtat, így az ember láthatja a hegyek vonulását, mintha lába volna a hegynek, vagy ösvényen kapaszkodhat föl a magasba, és onnan bámulhatja a morajló tengert, a feketén szétszórt szigeteket, a körülöttük csattanó tajtékot, mely mintha a mélységből születne, onnan pezsegne föl kápráztatón. Nem álom ez. A nyílt tenger felől sós illat érkezik. Sóváran kitágul az ember orrlyuka, izgatottan kopog a ló patája a szinte csak érintett márvány kövezeten. Megfonnyadtak a férfi arcát borító levelek, lecsúsztak róla. Magasan jár a nap, fényfoltokat vet a kentaur testére. Nem öreg arc a férfi arca. Fiatal sem, de nem is lehetne, mert éveit már ezrekben kell mérni. Ókori szoborarchoz hasonlítható: megkoptatta az idő, bár nem annyira, hogy elmosta volna a vonásait, de ahhoz eléggé, hogy megmutatkozzék rajta a fenyegetettség. Kicsi fénytócsa reszket a bőrén, lassan csúszik a száj felé, fölmelegíti. Az embernek fölpattan a szeme, így tenne a szobor is. A füvek között tekergőzve kígyó csúszik egyre messzebb. Az ember a szájához emeli a kezét, érzi a meleget. Ebben a pillanatban megmozdul a ló farka, végigsöpör az állat farán, és elhesseget egy böglyöt, amely a nagy sebhely vékony bőrét kóstolgatta. A ló gyorsan föláll, az ember vele tart. A napnak csak a fele telt el, még ugyanennyi van hátra, hogy megérkezzenek az első, esti árnyak, de már nem megy az alvás. A tenger, amely nem volt álom, még ott morajlik az ember fülében, vagy talán nem is a tenger igazi dübörgése az, talán csak a kicsapó hullámok látványa, és a szem alakította át hanghullámokká, melyek a víz színén szaladnak, majd a sziklás zúgókon fölcsapnak, egészen az ismét vízkék égig. Közel jár. Az árok, melyet követ, csak véletlen, és visz valahová, hiszen emberek műve, út, melyen emberekhez jutni. Ugyanakkor dél felé mutat, és ez a fontos. Délnek, az árok mentén fog haladni, ameddig csak teheti, akár nappal is, akkor is, ha verőfényben fürdik a sík, és semmi, se ló, se ember nem maradhat rejtve. Álmában még egyszer legyőzte Héraklészt, a halhatatlan istenek szeme láttára, de amikor véget ért a viadal, Zeusz visszavonult délre, csak azután kezdtek sorjázni a hegyek, és a legmagasabb, fehér oszlopokkal ékes magaslatról látszottak a szigetek és körülöttük a tajték. Közel a határ, és Zeusz délre távozott. A keskeny, mély árok mentén haladva mindkét oldalon látja a mezőt. A földek most elhagyatottnak látszanak. Már nem tudja, hová lett a település, amelyet pirkadatkor vett észre. A nagy, sziklás hegyhát magasabb lett, vagy talán közelebb került. A ló patája belesüpped a fokozatosan emelkedő talaj417
NV10-5.p65
417
2010.04.30., 14:05
ba. A férfi egész törzse kilátszik már az árokból, a fák ritkulnak, és hirtelen egészen nyílttá válik a terep, véget ér az árok. A ló egyszerű szökkenéssel küzdi le az utolsó lejtőt, a kentaur egész testét odakínálja a fényes nappalnak. A nap jobb kéz felől süt, perzseli a sebhelyet, amely égőn fáj. Az ember szokása szerint hátrapillant. Fülledt, párás a levegő. Nem mintha a tenger oly közel volna. Ez a pára, ez a hirtelen feltámadó szél esőt ígér. Északon felhők gyülekeznek. Az ember tétovázik. Sok éve már, hogy nem mer fedezék nélkül mutatkozni, és csak az éj leple alatt vándorol. Ma azonban ugyanolyan izgatott, mint a ló. Az erdős részen halad tovább, beszívja a vadvirágok erős illatát. Véget ért a síkság, a terep most buckás, és emelkedik, hol eltakarva, hol meg kitágítva a szemhatárt, a halmok itt már inkább dombok, elöl pedig hegyfüggöny magasodik. Bokrok tünedeznek elő, a kentaur nagyobb biztonságban érzi magát. Szomjas, nagyon szomjas, de semmi sem mutatja, hogy víz lenne a közelben. Az ember hátrapillant, és látja, hogy az égbolt felét már birtokba vették a fellegek. A nap ragyogó fényt von egy nagy, egyre előrébb nyomuló, szürke esőfelhő éles szegélye köré. Ekkor kezd ugatni egy kutya. A ló idegesen összerezzen. Két domb között vágtába fog a kentaur, de az ember nem téveszti el az irányt: dél felé kell haladnia. Közelebbről hallatszik a kutyaugatás, kolompolás keveredik hozzá, aztán egy hang a nyájhoz beszél. Megállt a kentaur, hogy tájékozódjék, a visszhangok azonban becsapták, s most hirtelen, ahogy egy mélyebben fekvő és meglepően nedves területre ért, szembe találja magát egy kecskenyájjal, melyet nagy testű kutya terelget. Megtorpant a kentaur. Nem egy sebhelyét kutyáknak köszönhette. A kecskepásztor rémülten felordított, és lábát nyakába kapva menekült, mint aki megtébolyodott. Hangos kiáltozással szólongatta embertársait, vagyis egészen közel lehetett a falu. A férfi megfékezte a lovat, és megindult előre. Erős ágat tört egy bokorról, hogy távol tartsa magától a kutyát, mely félelmében és dühében eszeveszetten ugatott. Végül a düh kerekedett fölül: a kutya gyorsan megkerült néhány nagyobbacska követ, és oldalról rohamozva próbálta hasba támadni a kentaurt. Az ember körülnézett, látni akarta, honnan jön a veszély, de a ló megelőzte, és mellső lábára támaszkodva hatalmas rúgással a levegőbe repítette a kutyát. Az állat holtan zuhant vissza a kövekre. Nem először védekezett így a kentaur, de az ember mindannyiszor megalázva érezte magát. Az ő testében is ott rengett a megfeszített izmok emléke, a kibocsátott erő hőhulláma, de aztán, fülében immár a paták tompa csattogásával, hátat fordított az összecsapásnak, melyben nem vett részt, legfeljebb szemlélője volt. Elbújt a nap. Hirtelen lehűlt a levegő, nyirkossága tapinthatóvá vált. Sza418
NV10-5.p65
418
2010.04.30., 14:05
ladt a kentaur a dombok között, mindig délnek. Egy kis patakon átkelve megművelt földeket látott, és amikor körülnézett, hogy merre folytassa az útját, falba ütközött. Az egyik oldalon házak álltak. Ekkor dörrent a lövés. Mintha egész méhraj szurkálná a bőrét, összerándult a ló teste. Ordítozás hallatszott, majd újabb lövés dördült el. Bal felől ágak szilánkjai röppentek szerteszét, de ezúttal nem talált célba a lövedék. A kentaur hátrált, nekirugaszkodott, és egyetlen lendülettel átugrotta a falat. Átrepült fölötte ember és ló, a kentaur, négy nyújtott s hajlított lábbal, két kitárt karral, magához ölelve az arrafelé még kéklő eget. Újabb lövések dördültek, aztán lármás tömeg üldözte a földeken át, kiabáló emberek, csaholó kutyák. Tajték és izzadság borította a testét. Megállt egy pillanatra, kereste az utat. Körülötte a mező is várakozott, mintha fülelne. Ekkor hullottak le az első súlyos esőcseppek. De még nem ért véget az üldözés. A kutyák követték a nyomot, mely számukra idegen volt, de nyilvánvalóan halálos ellenségtől származott: ember és ló keveréke, gyilkos paták hagyták hátra. Futott tovább a kentaur, sokat futott, aztán megérezte, hogy más hangon szólnak már a kiáltások, csalódott dühvel ugatnak a kutyák. Hátranézett. Messze a távolban látta az embereket, hallotta fenyegető kiáltásaikat. Akkor a kutyák visszaszaladtak a gazdájukhoz. De senki sem mozdult. Eleget élt már a kentaur, hogy tudja, határhoz, választóvonalhoz ért. Az emberek visszaparancsolták a kutyákat, és nem mertek többet rálőni: csupán egy lövést adtak le, de az is olyan messziről érkezett, hogy az ólom becsapódását sem hallotta. Megmenekült; s mintha dézsából öntenék, úgy szakadt az eső, gyors folyású kis erekbe gyűlve a kövek közt, a kentaur szülőföldjén. Ment tovább, délnek. A víz átitatta fehér szőrét, lemosta róla a tajtékot, a vért, a verejtéket, a sok rárakódott szennyet. Vénséges vénen, sebhelyekkel borítva, de makulátlanul tért haza. Hirtelen elállt az eső. A következő pillanatban teljesen kitisztult az ég, és a nap akadálytalanul tűzött a nedves földre, ahonnan a perzselő forróság hatására gőzfelhők szálltak fel. A kentaur lépésben haladt, mintha mérhetetlenül könnyű, langyos havon járna. Nem tudta, hol a tenger, most csak hegyet látott maga előtt. Erősnek érezte magát. Az esővízzel már csillapította a szomját, arcát az égnek emelve, nyitott szájjal, hosszú kortyokban nyelve a bőségesen ömlő vizet, amely csillogva csorgott le nyakán és törzsén. És most a hegy déli lejtőjén ereszkedett lassan lefelé, a hatalmas, egymásra tornyozott, egymást támasztó kőtömböket kerülgetve. Az ember a magasabb sziklákba kapaszkodott, és érezte ujjai alatt a puha mohát, az érdes zuzmót, a kő hamisítatlan redőzetét. Odalent olykor-olykor völgy tűnt elő, mely abból a távolságból csalókán szűknek tetszett. A völgy mentén, egymástól elég tá419
NV10-5.p65
419
2010.04.30., 14:05
vol, három települést fedezett föl, a középső volt a legnagyobb, rajta túl pedig a déli vidék. Ha átvág a völgyön, a település mellett kell elhaladnia. Arra menjen-e? Emlékezett az üldözésre, a kiabálásra, a lövésekre, a határ túloldalán élő emberekre. A felfoghatatlan gyűlöletre. Ez itt az ő szülőföldje, de vajon ki lakja most? A kentaur tovább ereszkedett lefelé. Sok volt még hátra a napból. A kimerült ló óvatosan rakosgatta patáit, az ember pedig úgy vélekedett, tanácsos lenne pihennie, mielőtt nekivág a völgynek. Még tovább gondolkozva úgy döntött, megvárja az éjszakát, s előbb alszik egyet, csak találjon megfelelő menedéket, ahol erőt gyűjthet a hosszú meneteléshez, mert még sokat kell mennie a tengerig. Egyre lassabban ereszkedett. Már-már azon volt, hogy leheveredik két kő közé, amikor megpillantotta a sziklamélyedés sötét száját, és látta, hogy az üreg elég magas, ember és ló simán befér rajta. Karjával segítve magát, kemény köveken legyalult lábát megvetve hatolt be az üregbe. Nem volt nagyon mély, és nem folytatódott a hegy gyomrába nyúló barlangban, de elég tágasnak bizonyult ahhoz, hogy kedvére mozoghasson benne. Az ember a sziklafalra támasztotta az alkarját, és ráhajtotta a fejét. Mélyeket lélegzett, igyekezve csillapítani a ló hajszolt zihálását. A verejték lecsorgott az arcán. A ló aztán mellső lábát behajlítva a barlang homokkal borított talajára eresztette a testét. Fekve, vagy szokása szerint félig feltámaszkodva a férfi semmit sem láthatott a völgyből. A sziklaüreg szája a kék égboltra nyílt. Valahol, a barlang legmélyén víz csöpögött, hosszú, de szabályos időközökkel a csöppek között, a csobbanások ciszternára emlékeztettek. Mélységes béke töltötte be a teret. Az ember, karját hátranyújtva, megsimogatta a ló hátát, saját, mássá alakult bőrét, vagy talán a lóbőrt, mely átalakult, s ő, az ember lett belőle. A ló elégedetten megremegett, izmai kiengedtek, és az álom birtokba vette a nagy testet. Az ember leejtette a karját, keze lecsúszott a ló hátáról, és megállapodott a száraz homokban. A nap elindult lefelé az égen, és bevilágított a barlangba. A kentaur nem álmodott Héraklésszal, sem a körben trónoló istenekkel. Nem ismétlődött meg nagy látomása sem, amelyben a hatalmas hegyek a tenger felé fordulnak, tajtékot vet a szigetek pereme, és a végtelen, folyékony kiterjedés zengve dübörög. Csak egy sötét vagy színtelen, átlátszatlan, áthághatatlan falat látott. Közben már egészen a sziklaüreg mélyéig hatolt a nap, megcsillantotta a kőbe foglalt kristályokat, vörös gyönggyé varázsolta a tetőről elváló vízcsöppeket, de előbb valószínűtlenül felnagyította őket, majd háromméteres tűzcsíkot húzott a lehulló gyöngy, aztán elmerült egy kicsi, sötét tócsában. Aludt a kentaur. Egyre fakult az ég kékje, a tér betelt ezernyi izzó színnel, és az alkony úgy vonta maga után az éjszakát, mint fáradt, aludni térő testet. A sötétbe borult 420
NV10-5.p65
420
2010.04.30., 14:05
barlang óriásinak tetszett, és a vízcsöppek kongtak, mint harang palástjára hulló, gömbölyű kavicsok. Sötét éjszaka lett, fölkelt a hold. Az ember fölébredt. Szorongató érzés volt, hogy nem álmodott. Évezredek óta most először nem álmodott semmit. Akkor hagyta volna el az álom, amikor ismét szülőföldjére lépett? Miért? Miféle baljós előjel ez? Vajon mit jövendöl neki? A ló még messzebb járt, hisz aludt, de már nyugtalanul. Olykor meg-megrándult a hátsó lába, mintha vágtázna álmában, noha ő maga nem álmodhatott, mert nem volt elméje, legfeljebb kölcsönbe, ám az izmok önmaguk is bírtak akarattal. Az ember egy kiálló kőbe kapaszkodva felemelte a törzsét, és a ló, mintha holdkóros lenne, erőfeszítés nélkül, könnyed mozdulattal, szinte súlytalanul követte. A kentaur kilépett az éjszakába. A völgyben szétömlött a holdfény. Oly rengeteg volt belőle, hogy aligha származhatott csupán a csöndes, kísérteties Szelénétől, a föld egyszerű, kicsinyke holdjától, hanem bizonyára összeadódott sok-sok valaha is fölkelt hold fénye, a végtelen számú éj minden holdvilága, még onnan is, ahol más csillagok ragyognak és más, nevenincs földek keringenek körülöttük. A kentaur mély levegőt vett az ember orrán keresztül: lágy volt a levegő, mintha emberi bőrön szűrődne át, és elkeveredett benne a föld szaga, a földé, amely ázott, aztán lassan szikkadni kezdett, a világot összetartó gyökerek útvesztőszerű ölelésében. Könnyű, szinte pihentető úton ereszkedett le a völgybe, a ló tökéletes összhangban emelgette a négy lábát, az ember a két karjával egyensúlyozott hozzá, így lépdelt, s közben egyetlen kő sem gurult arrébb, egyetlen tövis sem karcolta fel a bőrét. És így érkezett meg a völgybe, mintha az utazás része lenne annak az álomnak, amely elkerülte alvás közben. Előrébb szélesen hömpölygött a folyó. A túlsó parton, kissé bal felé volt a nagyobbik falu, az, amelyik mellett majd el kell haladnia, útban dél felé. A kentaur nyílt terepen haladt, nyomában az árnyékkal, amelynek az egész világon már rég nem akadt párja. Könnyedén átügetett a megművelt földeken, de mindig a parcellák közti ösvényen, nehogy letapossa a növényeket. A bevetett földsáv és a folyó között elszórtan nőttek a fák, és látszott, hogy gyakran jár arra marhacsorda. A ló megérezte a szagot, és nyugtalankodni kezdett, de a kentaur ment tovább, a folyóhoz. Óvatosan lépett a vízbe, és patájával kitapogatta a medret maga előtt. Egyre mélyült a víz, hamarosan az ember melléig ért. A folyó közepén, az ugyancsak folyóként csordogáló holdfényben egy férfit látna az, aki most odanézne, egy vízben gázoló férfit, felemelt karral, és azt látná, hogy emberkarja, emberválla, emberfeje van, és a fején haj nő, nem sörény. Ám a vízben, a felszín alatt egy ló gázolt a túlsó part felé. A holdfényben ébredező halak körbeúszták, és harapdálták a lábát. 421
NV10-5.p65
421
2010.04.30., 14:05
A férfi törzse kiemelkedett a vízből, aztán előtűnt a ló, és a kentaur fölkaptatott a folyópartra. Átbújt a fák alatt, majd megállt a síkság szélén, és körülnézett. Eszébe jutott üldöztetése a hegy túloldalán, eszébe jutottak a kutyák, a lövöldözés, az ordítozás, és újra félt. Szerette volna, ha egészen sötét az éjszaka, szívesebben gyalogolt volna viharfelhők alatt, mint az előző napon, mert az visszatartaná a kutyákat, és távol, otthonukban fogná az embereket. A környéken bizonyára mindenki tudja már, vélekedett magában, hogy létezik egy kentaur, alighanem átkelt a híre a határon. Ismét be kellett látnia, hogy nem vághat át a síkon egyenes vonalban, nem mutatkozhat a holdfényben. Ráérősen lépegetve indult el a folyó partján, a fák árnyékától oltalmazva. Előrébb, ahol összeszűkül, és két magas domb között folytatódik a völgy, talán kedvezőbb lesz a terep. Most is a tengerre gondolt, a fehér oszlopokra, becsukta a szemét, és ismét látta a nyomot, melyet Zeusz hagyott maga után, dél felé távozóban. Hirtelen csobbanásra lett figyelmes. Megállt, hegyezte a fülét. Újra csobbant valami, elhalkult, visszatért, megismétlődött. A kúszónövényekkel benőtt talaj annyira felfogta a paták dobogását, hogy már nem lehetett elválasztani a langyos, holdsütötte éjszaka sokszoros, tompa neszezésétől. Az ember félrehúzta az ágakat, és a folyó felé kémlelt. A parton ruha hevert. Fürdik valaki. Még több ágat húzott félre. És akkor meglátta a nőt. Éppen kifelé indult a vízből, teljesen meztelen teste fehéren csillogott a holdfényben. A kentaur már sokszor látott nőt, de így, ebben a folyóban, ilyen holdsütésben még soha. Látott már ringó melleket, járás közben meg-megrezzenő combokat, sötét foltot a test közepén. Látott hátraomló, hosszú hajzatot, és kezeket, melyek ősi mozdulattal vetették hátra az előre kívánkozó tincseket. Ám abból a világból, amelyben az asszonyok éltek, neki csak a lovat, esetleg a kentaurt, de sosem a férfit kielégítő rész juthatott. Pedig most a férfi nézte a nőt, és a férfi látta, ahogy a nő a ruhája felé igyekszik, ő tört ki az ágak sűrűjéből, és ő vágtatott ló módjára hozzá, végül ő emelte karjába a sikoltozó asszonyt. Ezt sem először tette, de évezredek alatt csak elvétve fordult elő. Értelmetlen tett volt, hiszen csak ijesztgetni tudott vele, jóllehet akár a tébolyba is hajszolhatta áldozatát, s talán hajszolta is valóban. Ám most a szülőföldjén járt, és ezt az asszonyt látta meg először. Szaladt a kentaur a fák mellett, és az ember tudta, hogy kissé előrébb elkeseredetten leteszi majd a rémült asszonyt a földre, a teljes asszonyt ő, a csak felében férfi. Széles út látszott, szinte érintette a fákat, kissé arrébb pedig kanyarba ért a folyó. Az asszony már nem kiabált, csak sírdogált, és reszketett. Ekkor csattantak fel a kiáltások. A kanyar után alacsony házak kis csoportjához ért a kentaur, amelyet 422
NV10-5.p65
422
2010.04.30., 14:05
eddig eltakartak a fák. Megtorpant; emberek ácsorogtak a házak előtti szűk kis téren. A férfi magához szorította a nőt. Érezte kemény mellét és szeméremdombját ott, ahol az ő férfiteste fokozatosan a ló szügyébe olvadt. Néhányan elmenekültek, mások előrelendültek, megint mások befordultak a házba, és puskával felfegyverkezve bukkantak elő. A ló hátsó lábain egyensúlyozva felágaskodott. Az asszony újra felkiáltott ijedtében. Valaki a levegőbe lőtt. Az ember megértette, hogy őt próbálja védeni az asszony. A kentaur ekkor a nyílt mező felé fordult, hogy minél előbb szabaduljon a mozgását korlátozó fák közül, és továbbra is szorosan tartva az asszonyt megkerülte a házakat, majd gyors vágtával nekiiramodott a nyílt terepnek, a két domb felé. A háta mögül kiáltások hallatszottak. Talán az jutott eszükbe, hogy lóháton üldözik tovább, de nincs ló, mely versenyre kelhet egy kentaurral, ezt bizonyítja évezredes, állandó menekülésének sikere. Az ember hátranézett: üldözői messze, nagyon messze jártak. Ekkor kissé elemelte magától a nőt, két kézzel, a hóna alatt tartva, és tetőtől talpig szemügyre vette, lemeztelenítve testét a holdfényben, majd megszólalt a maga ősi nyelvén, az erdők, a mézzel telt lép, a fehér oszlopok, a zengő tenger és a hegyek fölött elsuhanó kacagás nyelvén, és azt mondta: – Ne légy rossz szívvel irántam. Aztán lassan letette a földre. De a nő nem szaladt el. Szavak hagyták el az ajkait, és az ember képes volt megérteni a jelentésüket: – Kentaur vagy. Létezel. Mindkét kezét a férfi mellére fektette. A lónak remegett a lába. Akkor a nő lefeküdt a földre, és azt mondta: – Hágj meg. A férfi most fölülről látta, a nő tárt karú keresztként feküdt. Lassan lépett előrébb a kentaur. Egy pillanatig a ló árnyéka az asszonyra hágott. Csak ennyi történt. A kentaur ekkor oldalt lépett, majd hirtelen vágtázni kezdett, és a férfi csak kiabált, öklét rázva ég és hold felé. Amikor az üldözők végre rátaláltak, a nő még ugyanúgy feküdt. És míg egy pokrócba csavarva hazafelé vitték a férfiak, tisztán hallották, hogy sír. Akkor éjjel az egész ország tudomást szerzett a kentaur létezéséről. Amit eleinte merő szórakozásból kiagyalt történetnek hittek a határon túliak részéről, azt most hitelt érdemlő tanúk bizonyították, köztük egy reszkető, zokogó asszony. Míg a kentaur a másik hegyen kelt át éppen, a falvakból és városokból hálóval, kötéllel, sőt lőfegyverrel fölszerelkezett emberek özönlöttek utána, igaz, csak hogy ráijesszenek. Mert élve kell elfogni, mondták. A hadsereget is mozgósították. Várták a hajnalt, hogy a levegőbe emelkedő helikopterek áttekinthessék az egész térséget. A kentaur a rejtekutakat ke423
NV10-5.p65
423
2010.04.30., 14:05
reste, de így is sokszor hallott ugatást, sőt a gyöngülő holdsütésben egyszer még embereket is látott, amint csoportokra oszolva átfésülik a hegyoldalakat. Egész éjjel gyalogolt a kentaur, mindig csak délnek. És mire megvirradt, fölért egy hegytetőre, és onnan megpillantotta a tengert. Nagyon messze volt a tenger, és egyetlen sziget sem látszott benne, a szél fenyőillatot hozott, nem a só kesernyés szagát, és zúgott a szél, de a hullámverés hangtalan maradt. Mintha félbeszakadt volna a benépesítő szó, felfüggesztett sivatagnak tetszett a világ. Nem volt sivatag. Hirtelen lövés dördült. És ekkor hatalmas körívben, nagy lármával bújtak elő a kövek mögül az emberek, és félelmüket alig leplezve, hálóval, kötéllel, rudakkal, zsinórokkal nyomultak egyre közelebb. A ló felágaskodott, és mellső lábaival kapálódzva, szilaj haraggal fordult szembe velük. A férfi hátrálni akart. Mindketten harcoltak, elöl az ember, hátul a ló. De a meredek lejtő szélén megcsúszott a ló patája, és bár kétségbeesve igyekezett megvetni valahol a lábát, ahogy az ember is próbált karja erejével megkapaszkodni, mindhiába: megingott, és a mélybe zuhant a nagy test. Húsz méterrel lejjebb pengeforma kő állt ki a hegyoldalból, éppen a megfelelő szögben, az évezredek váltakozó hidege és melege, nap és eső, szél és hó koptatta ilyenre, s most éppen ott metszette ketté a kentaurt, ahol a férfi törzse a ló szügyével egyesült. Véget ért a zuhanás. A férfi végre a hátán feküdt, és az eget nézte. Szeme fölött hullámzó, mély tenger volt az, rajta kicsi, mozdulatlan felhők szigeteivel, maga a halhatatlan élet. Az ember az egyik, majd a másik oldalra fordította a fejét: arra is végtelen a tenger, végeérhetetlen az égbolt. Akkor a testére pillantott. Dőlt a vér. Fél ember. Ember. És látta, hogy közelednek az istenek. Eljött az ideje, hogy meghaljon. LUKÁCS LAURA fordítása
424
NV10-5.p65
424
2010.04.30., 14:05
A barlang
Marta azt javasolta a férjének, hogy a Központba költözésük utáni első szabadnapján menjenek vissza a fazekasházba, és hozzanak el onnan néhány tárgyat, amelyre, mint mondta, szükségük lenne, Egy rendes költözésnél mindenét magával viszi az ember, nem úgy, mint mi, különben is meggyőződésem, hogy még sokszor vissza kell mennünk, élvezni fogjuk, meglátod, saját ágyunkban tölthetjük az éjszakát, s másnap reggel jövünk csak vissza, ahogy azelőtt csináltad. Marçal azt felelte, hogy megítélése szerint nem jó olyan helyzetet teremteni, amelyben tulajdonképpen nem tudják, hol is laknak, Édesapád szemlátomást szeretne meggyőzni minket, hogy nagyon jól szórakozik, miközben fölfedezi a Központ titkait, de én már ismerem, a derűs arc szüntelen fejtörést takar, Egyetlen szóval sem említette, mi történt Isauránál, bezárkózott egészen, pedig sosem volt szokása, így vagy úgy, ingerülten vagy gorombán, de előbb-utóbb mindig megnyílt előttem, talán segítene rajta, ha most hazamennénk, biztosan kíváncsi lenne Lelire, és újból beszélhetne Isaurával, Rendben van, ha ezért szeretnél menni, elmegyünk, de ne felejtsd, vagy itt lakunk, vagy a fazekasházban, úgy tenni, mintha egyszerre két helyen élhetnénk, mintha egy lenne a kettő, olyan, mintha sehol sem laknánk, Lehet, hogy számunkra így kell lennie, Így, hogyan, Úgy, hogy sehol sem lakunk, Mindenkinek szüksége van otthonra, mi sem vagyunk kivételek, Volt otthonunk, de elvették, Még most is a miénk, De nem úgy, mint azelőtt, Most ez az otthonunk. Marta körülnézett, és azt mondta, Azt hiszem, sosem lesz az. Marçal vállat vont, nem könnyű megérteni Algorékat, gondolta, de még így sem cserélné el őket senkiért a világon. Szólunk róla édesapádnak, kérdezte, Majd csak az utolsó pillanatban, nehogy sokat rágódjon rajta, az mérgező. Cipriano Algor sosem tudta meg, hogy lányának és vejének tervei voltak vele. Marçal Gacho pihenőnapját elhalasztották, és ugyanígy járt mindegyik műszaktársa. Teljes titoktartás mellett elmondták a bentlakó őröknek, de csak nekik, mert őket találták leginkább méltónak a bizalomra, hogy az új hűtőraktárak építése közben olyasmit találtak a mínusz ötödik szinten, ami alapos és hosszadalmas vizsgálatot igényel, Egyelőre csak bizonyos feltételekkel lehet a helyszín közelébe menni, mondta az őrök parancsnoka, napokon belül szakembercsapat érkezik, geológusok, régészek, szociológusok, antropológusok, orvos-jogászok, reklámszakemberek fognak dolgoz425
NV10-5.p65
425
2010.04.30., 14:05
ni ott, azt hallottam, még két filozófus is lesz közöttük, ne kérdezzék, miért. Elhallgatott, végignézett az előtte felsorakozott húsz emberen, és így folytatta, Tilos egy szót is szólniuk arról, amit most tőlem hallottak, akárcsak arról, amiről a jövőben szereznek tudomást, és amikor azt mondom, senkinek sem beszélhetnek, valóban úgy is értem, sem asszony, sem gyermek, sem szülő nem tudhat róla, teljes, feltétlen titoktartást követelek mindannyiuktól, ugye érthető, Igen, parancsnok úr, válaszolták kórusban az emberek, Nagyszerű, a barlang bejáratát, nos, igen, elfelejtettem mondani, hogy egy barlangról van szó, éjjel-nappal, megszakítás nélkül őrizni kell, négyóránként fogják váltani egymást, ez a táblázat mutatja az őrségváltás rendjét, most öt óra, hatkor már kezdjük is. Valaki jelentkezett, mert kíváncsi volt, mikor fedezték föl a barlangot, és ki őrzi azóta, Csak hat órától kezdve felelünk mi a biztonságért, mondta, vagyis senki sem tehet felelőssé bármiféle zavarért, ami előbb történik, Ma reggel fedezték föl a barlang bejáratát, miközben egy helyen éppen kézzel mozgatták meg a földet, azonnal félbeszakították a munkát, tájékoztatták az igazgatóságot, és ettől a pillanattól fogva a munkálatokat irányító vezetés három mérnöke folyamatosan a helyszínen tartózkodik, Van valami a barlangban, kérdezte egy másik őr, Van, felelte a parancsnok, módotok lesz a saját szemetekkel látni, miről beszélek, Veszélyes, tanácsos fegyvert vinni, kérdezte ugyanaz az őr, Amennyire tudható, semmiféle veszély nincsen, óvatosságból ugyanakkor ajánlatos nem hozzányúlni, sőt túl közel merészkedni sem, egyelőre nem tudni, milyen következménye lehet az érintkezésnek, Ránk, vagy annak, ami ott van, szánta el magát Marçal is egy kérdésre, Ránk és rájuk nézve egyaránt, Több, mint egy van a barlangban, Igen, mondta a parancsnok elváltozott arccal. De szemlátomást gyorsan erőt vett magán, És most, folytatta, ha nincs több kérdésük, jegyezzék meg a következőket, először is, ami a fegyverviselést illeti, elegendő, ha gumibotot visznek, nem mintha szükségük lehetne a használatára, hanem csak azért, hogy nagyobb biztonságban érezzék magukat, a gumibot olyan, mint egy alapvető ruhadarab, nélküle meztelennek érzi magát az egyenruhás őr, másodszor, aki éppen nincs szolgálatban, öltözzön civilbe, és járja az emeleteket, hallgassa, mit beszélnek az emberek, nem mondanak-e olyat, aminek köze van, vagy lehet a barlanghoz, s ha ilyet tapasztal, noha ez egészen valószínűtlen, azonnal értesítse a biztonsági központot, s mi máris intézkedünk, tesszük, amit kell. Rövid szünet után így fejezte be a parancsnok, Ez minden, elég ennyit tudniuk, és még egyszer, ne felejtsék a parancsot, dolgozzanak teljes titoktartás mellett, a karrierjük forog kockán. Az őrök odamentek az őrturnusok rendjét mutató táblához, így Marçal is megállapíthatta, hogy a kilencedik váltásba osztották be, vagyis a második 426
NV10-5.p65
426
2010.04.30., 14:05
napon, hajnali kettő és reggel hat között lesz szolgálatban. Odalent, harmincnegyven méter mélyen nem lesz különbség nappal és éjszaka között, csak a nyers reflektorfény hasogatta, mélységes sötétség. Miközben a harmincnegyedik emeletre vitte a lift, Marçal azon törte a fejét, mennyit mondhat el Martának a vállalt titoktartás különösebb megsértése nélkül, képtelenségnek tartotta a tiltást, nemcsak joga, hanem egyenesen kötelessége az embernek, hogy bízzon a családjában, no persze ez csak elmélet, bárhogy csűri-csavarja, nem tehet mást, mint hogy betartja az utasítást, a parancs az parancs. Apósa nem volt otthon, bizonyára felfedezőútra ment, akár egy kíváncsi gyermek, keresi a dolgok értelmét, és elég furfangos hozzá, hogy meglelje, bármennyire el vannak rejtve. Ideiglenesen más szolgálatra osztották be, újságolta Martának, most civilben fog dolgozni, de nem lesz így örökre, csak néhány napig. Miért, kérdezte Marta, s ő azt felelte, nem mondhatja meg, bizalmas, Becsületszavamat adtam, mentegetőzött, pedig nem volt igaz, a parancsnok nem követelt becsület általi elköteleződést, más idők, más szokások mondatnak ilyet, néha úgy szalad ki a szánkon, hogy nem is gondolkozunk, s így van ez az emlékezettel is, amely mindig többet ad, mint az a kevés, amit kérünk tőle. Marta nem válaszolt, kinyitotta a szekrényt, és elővette Marçal két öltönyét, Gondolom, ez jó lesz, Tökéletesen, mondta Marçal megelégedéssel, hogy ebben a fontos kérdésben egyetértenek. Arra gondolt, legjobb lenne most mindjárt elmondani a többit, egyszer s mindenkorra túl lenni rajta, ha most ő lenne annak a kollégájának a helyében, aki nemsokára szolgálatba lép, azt kellene mondania Martának, Hattól tízig szolgálatban leszek, ne kérdezz semmit, titok, jó lesz ugyanez a mondat, csak a napot és az órát kell megváltoztatni, Holnap hajnali kettőtől hatig szolgálatban leszek, ne kérdezz semmit, titok. Marta értetlenül nézett rá, Ilyenkor zárva van a Központ, Nos, nem kifejezetten a Központban lesz a szolgálat, Akkor kívüle, Belül, de nem a Központban, Nem értem, Jobban szeretném, ha nem kérdezgetnél, Csak azt nem értem, hogy lehet valami egyszerre kívül is, belül is, Hűtőraktárakat építenek, ezért ásnak egyre lejjebb, ott leszek, de nem mondhatok többet, Kőolajat, gyémántbányát találtak, vagy netán a világ köldökét egy kő formájában, kérdezte Marta, Nem tudom, mit találtak, És mikor fogod megtudni, Majd ha őrszolgálatra megyek, Vagy ha megkérdezed a kollégáidtól, akik már jártak ott, Megtiltották, hogy beszéljünk egymásnak róla, mondta Marçal, de elkapta a tekintetét, mert szavai nem érdemelték meg az igaz jelzőt, csak megpróbálta szabadon és az alkalmi szónoki nehézségeknek megfelelően átalakítani a parancsnok parancsait és ajánlásait, Nagy rejtély, úgy látszik, mondta Marta, Igen, olyasmi, értett egyet Marçal, miközben túlzott igyekezettel fáradozott azon, 427
NV10-5.p65
427
2010.04.30., 14:05
hogy ingmandzsettája éppen addig érjen, ameddig a zakó ujja engedi. Civilben idősebbnek látszott a koránál. Hazajössz vacsorára, kérdezte Marta, Nem kaptam olyan parancsot, amely megakadályozna benne, de ha mégsem tudnék jönni, telefonálok. Mielőtt eszébe jutna az asszonynak, hogy újabb kérdéseket tegyen föl, elillant, némileg megkönnyebbülve, hogy sikerült elmenekülnie a kitartó kíváncsiság elől, de bántotta is, hogy a lezajlott beszélgetésben nem játszott éppenséggel példásan tisztességes szerepet, De igenis tisztességes voltam, nyugtatgatta magát, hiszen rögtön megmondtam, hogy titokról van szó. De hiába erősködött, hiába szólt mellette a józan ész, nem tudta meggyőzni önmagát. Amikor Cipriano Algor több mint egy óra múlva, még szinte fel sem ocsúdva a kísértetvonat ijedelmeiből, hazament, Marta azt kérdezte tőle, Látta a vejét, Nem, nem láttam, Igaz, ha látná, valószínűleg akkor sem ismerne rá, Miért, Hazajött átöltözni, most civilben őrködik, Nocsak, ez új, Ilyen parancsot kapott, Civilben őrködni nem őrszolgálat, hanem kémkedés, ítélkezett a fazekas. Marta elmondta, amit tudott, vagyis szinte semmit, ez mégis elegendő volt ahhoz, hogy Cipriano Algor úgy érezze, elpárolog belőle az érdeklődés az amazonas folyam és vidékének indiánjai iránt, eredetileg ugyanis azt tervezte, másnap arrafelé utazik, Érdekes, kezdettől fogva úgy éreztem, készülődik itt valami, Mit akar mondani ezzel, hogyhogy kezdettől fogva, kérdezte Marta, Éreztem, hogy remeg, rázkódik a föld a lábam alatt, a kotrógépek zaja, emlékszel, amikor először láttuk a lakást, Jól néznénk ki, ha különös előérzeteink lennének, valahányszor egy működő kotrógépet hallunk, emlékszik, anyám is varrógépet hallott a konyhából, s azt mondta, szegény, átok száll a varrónőre, aki vasárnap dolgozik, hisz az bűn, Ezúttal azonban telibe talált a sejtelem, Úgy látszik, igen, mondta Marta, férje szavait ismételve, Majd meglátjuk, mit mesél, amikor hazajön, mondta Cipriano Algor. Nem tudtak meg többet. Marçal bezárkózott, korábbi válaszait ismételgette, végül pedig úgy döntött, véget vet a faggatózásnak, Ha ragaszkodtok hozzá, elsőnek ismerem el, hogy ostoba a titoktartási parancs, de ezt kaptam, így most nincs mit mondanom többet, Legalább annyit árulj el, miért kell egyszerre csak civilben őrjáratra menned, kérte az apósa, Nem őrjárat ez, mi csak a Központ biztonságára vigyázunk, ennyi az egész, No jó, akkor legyen csak ennyi, Nincs mit hozzátennem, kérem, ne kérdezzen többet, vágta el a beszélgetést Marçal ingerülten. A feleségére nézett, kérdőn, miért hallgat, miért nem kel a védelmére, és Marta megértette, Marçalnak igaza van, apám, ne erőltesse, azzal odalépett Marçalhoz, és homlokon csókolta, Bocsáss meg nekünk, mondta közben, mi, Algorok egy kicsit gorombák vagyunk. Vacsora után a Központ belső hálózatán megnéztek egy tévéműsort, majd mindenki visszavonult a 428
NV10-5.p65
428
2010.04.30., 14:05
szobájába. A már sötét szobában Marta újra bocsánatot kért, Marçal pedig megcsókolta, s csak azért nem adott több csókot, mert tudta, ha így folytatná, végül elmondana mindent. Cipriano Algor még nem oltotta el a villanyt, hanem az ágyán ülve töprengett, és addig törte a fejét, míg arra nem jutott, hogy meg kell tudnia, mi folyik a Központ gyomrában, s hogy ha arrafelé is van egy titkos ajtó, ezúttal legalább nem mondhatják, hogy nincs a túloldalán semmi. Marçal faggatását nem érdemes erőltetni, nem szólva arról, hogy igazságtalan is lenne szegény fiúval szemben, ha parancsot kapott, hogy ne beszéljen, és valóban képes hallgatni, inkább dicséretet érdemelne, nem azt, hogy szemérmetlenül és változatos formában zsarolni próbálják érzelmileg, ehhez jól értenek a családtagok, az apósod vagyok, a vejem vagy, nosza, mondj el mindent, igaza volt Martának, amikor megjegyezte, hogy mi, Algorok eléggé gorombák vagyunk, gondolta. Másnap hagyja a csudába az amazonast meg az indiánokat, inkább megkísérli keresztül-kasul bejárni a Központot, s fülelni, mit beszélnek az emberek. Lényegében többékevésbé olyan egy titok, mint egy széf számkombinációja, amelyet nem ismerünk ugyan, de tudjuk, hogy hat számjegyből áll, némelyik akár meg is ismétlődhet, és noha rengeteg számsor lehetséges, a számuk mégsem végtelen. Mint az élet minden más dolgában, az idő és a türelem a legfontosabb, egy szó itt, egy másik szó amott, egy burkolt célzás, egy összenézés, egy hirtelen csönd, a falon itt-ott nyíló, aprócska repedések, éppen abban áll a szemlélődő művészete, hogy tudja, hogyan közelítse meg őket, hogyan simítsa el köztük a kiugró részeket, s mindig eljön a pillanat, amikor megkérdezhetjük magunktól, hogy a titkok álma, becsvágya, titkos reménye nem az a talán halvány, talán távoli lehetőség-e, hogy megszűnhetnek titok lenni. Cipriano Algor levetkőzött, eloltotta a villanyt, és arra gondolt, hogy álmatlanul fogja tölteni az éjszakát, de öt perc sem telt belé, olyan sűrű, olyan átlátszatlan álom borult rá, hogy még Isaura Madruga is hiába próbált volna bekukkantani a legutolsó rácsukódó ajtón. Amikor Cipriano Algor a szokásosnál később előbújt a szobájából, a veje már elment a munkába. Kissé még álmosan kívánt jó reggelt a lányának, leült, hogy megreggelizzen, és ebben a pillanatban megszólalt a telefon. Marta vette föl, de mindjárt ismét megjelent a konyhában, Apámat keresik. Cipriano Algornak nagyot dobbant a szíve, Engem, ugyan ki akarhat velem beszélni, kérdezte, miközben már biztosra vette, hogy Marta azt feleli, Isaura, de Marta mást felelt, Egy osztályvezető-helyettes az árubeszerzési osztályról. Cipriano Algor nem tudta eldönteni, mi a nagyobb, a csalódás, amiért nem az hívta, akitől jólesett volna, vagy a megkönnyebbülés, így ugyanis nem kell megmagyaráznia Martának, honnan ez a nagy meghittség a szom429
NV10-5.p65
429
2010.04.30., 14:05
szédasszonnyal, bár ne feledjük, lehetne szó egyszerűen Leliről is, például arról, hogy milyen szomorúan viseli a gazdája hiányát, magában így tanakodva vette át a kagylót, bemutatkozott, és hamarosan a vonal túlsó végén bejelentkezett a rokonszenves osztályvezető-helyettes, Meglepődve értesültem róla, hogy a Központba költözött, mint látja, nem kell mindig a falra festeni az ördögöt, régi mondás, de igazabb, mint hinnénk, Valóban, egyetértek, felelte Cipriano Algor, Azért keresem, hogy megkérjem, nézzen be ma délután az osztályunkra, kifizetnénk magának a szobrocskákat, Miféle szobrocskákat, Azt a háromszázat, amelyet a felméréshez rendelkezésünkre bocsátott, Hiszen nem adták el őket, így nincs mit kifizetni, Drága uram, mondta a helyettes, hangjában váratlan szigorral, engedje meg, hogy mi döntsünk ebben a kérdésben, de nem árt máris megjegyeznie, hogy ha több mint százszázalékos kárt okoz is egy kifizetés, mint ez esetben, a Központ mindig eleget tesz fizetési kötelezettségének, ez ugyanis etikai kérdés, most, hogy itt lakik nálunk, talán kezdi érteni, Rendben van, most már csak az nem világos, hogyan haladhatja meg a kár a száz százalékot, Azért omlanak össze családi költségvetések, mert éppen erre nem gondolnak az emberek, Kár, hogy magam sem tudtam előbb, Jegyezze hát, először is, kifizetjük a szobrocskákat, mégpedig pontosan annyit adunk értük, amennyiben megállapodtunk, egy fillérrel sem kevesebbet, Eddig jómagam is eljutottam, Másodszor, nyilvánvalóan meg kell fizetnünk a felmérést is, vagyis a felhasznált anyagokat, az adatokat elemző munkatársak bérét, az időt, amennyit igénybe vett a munka, nos, ha csak elgondolja, hogy ez az idő, ezek az anyagok, ezek az emberek jövedelmezőbb feladatokra is bevethetők lettek volna, akkor nem kell hozzá rendkívüli intelligencia, beláthatja, hogy a veszteség ténylegesen meghaladja a száz százalékot, tekintve azt, amit nem adtunk el, valamint azt, amit elköltöttünk, hogy megtudjuk, ezt bizony nem szabad piacra dobnunk, Sajnálom, hogy ekkora kárt okoztam a Központnak, Hivatásunk velejárója, hol veszítünk, hol meg nyerünk, mindenesetre nem volt súlyos, csak egészen kis tételt érintett, Én is említhetném saját etikai kételyeimet, mondta Cipriano Algor, hiszen talán nem illene elfogadnom fizetséget olyan áruért, amelyet nem akartak megvenni az emberek, de jól jön nekem a pénz, Nyomós érv, mind közül a legnyomósabb, Délután odamegyek, Nem szükséges engem keresnie, menjen egyenesen a pénztárba, és szeretnénk, ha a lehető legjobb emlékekkel távozna, ha már ez lesz az utolsó kereskedelmi ügyletünk a megszűnt céggel, Köszönöm szépen, És most használja ki a hátralévő éveket, a lehető legjobb helyen van ahhoz, hogy élvezze az életét, Hasonlóan vélekedem magam is, uram, Csípje fülön a jó szerencsét, Pontosan azt teszem. Cipriano Algor letette a tele430
NV10-5.p65
430
2010.04.30., 14:05
font, Kifizetik a babákat, mondta, mégsem veszítünk el mindent. Marta úgy csóválta meg a fejét, hogy az bármit, belenyugvást, ellenvéleményt, közönyt egyaránt kifejezhetett, majd elvonult a konyhába. Nem érzed jól magad, jelent meg az apja a konyhaajtóban, Csak egy kis fáradtság, biztosan a terhességgel jár, Tompának, elidegenedettnek látlak, szórakoznod kellene, sétálnod egy kicsit, Mint apám teszi, Igen, mint én, Minden nagyon érdekli, amit odakint a Központban talál, kérdezte Marta, de gondolja meg, mit válaszol, Már meggondoltam, egy szemernyit sem érdekel, csak színlelem, Önmagának, ugye, Már elég nagylány vagy, tudnod kell, hogy a látszat ellenére csakis így lehet, nem másoknak színlelünk, hanem mindig magunknak, Örülök, hogy a maga szájából hallom ezt, Miért, Mert alátámasztja, amit apámról gondoltam Isaura Madrugával kapcsolatban, Megváltozott a helyzet, Annak még jobban örülök, Ha eljön az alkalom, elmondom, de most, akárcsak Marçal, lakatot teszek a számra. Cipriano Algor fülelő expedíciója semmiféle eredményt nem hozott, később pedig, ebéd közben, valamiféle hallgatólagos megegyezés értelmében hármójuk közül senki sem merte érinteni a föld alatti munkálatok és az ott találtak kényes kérdését. Após és veje egyszerre hagyták el a lakást, Marçal, hogy folytassa a kémkedést és hallgatózást, valószínűleg ugyanolyan eredménytelenül, mint délelőtt, Cipriano Algor pedig, hogy megtudakolja, most először, hogyan lehet a Központ belsejéből az árubeszerzési osztályra jutni. Megtapasztalta, hogy fényképpel és ujjlenyomattal igazolt bentlakói státusza csakugyan megkönnyíti számára a mozgást, mert amikor egy őrnek föltette a kérdést, az a világ legtermészetesebb hangján igazította el, Menjen ezen a folyósón, mindig csak egyenesen, s mikor a végére ér, már csak a jelzést kell követnie, nem lehet eltéveszteni, mondta. A földszinten járt, valahol tehát le kell majd ereszkednie arra a föld alatti szintre, ahol boldogabb időkben, mely minősítéssel aligha értene egyet a rokonszenves osztályvezető-helyettes, azért jelent meg, hogy kirakodja áruját, cseréptányért, bögrét. Egy nyíl és egy mozgólépcső vezette tovább. Ereszkedem, gondolta. Ereszkedem, ereszkedem, ismételte magában, majd Micsoda butaság, vágta rá, persze hogy ereszkedem, erre való a mozgólépcső, hacsak nem a fölfelé haladásra, így van ez a lépcsőkkel, amelyik nem lefelé, az fölfelé, amelyik meg nem fölfelé, az lefelé megy. Végérvényes, megmásíthatatlan következtetésre jutott, logikailag vitathatatlan végpontra, vélte, ám ekkor hirtelen a villámfény ragyogásával, tündöklő bizonyosságával hasított bele egy másik gondolat, Leereszkedni, leereszkedni odáig. Igen, lemenni oda. Cipriano Algor elhatározásra jutott, elhatározta, hogy éjjel megkísérli a leereszkedést oda, ahol Marçal őrszolgálatot teljesít, ne felejtsük, hajnali kettő és reggel 431
NV10-5.p65
431
2010.04.30., 14:05
hat között. Hasonló helyzetben mind a józan észnek, mind az óvatosságnak szokott lenni egy szava, és ezúttal sem maradt el a kérdés, hogyan is képzeli, hisz nem ismeri az utat, s az a hely biztos jól el van dugva, de ő azt felelte erre, hogy noha rengeteg kombináció és véletlen változat lehetséges, mégsem végtelen a számuk, és hogy még mindig értelmesebb megkockáztatni, hogy felmászunk a fügefára, hátha elérjük a fügét, mint ha lefekszünk az árnyékába, és várjuk, hogy a szánkba essen. Az a Cipriano Algor, aki jelentkezett a beszerzési osztály pénztáránál, miután a nyilak és táblák útmutatása ellenére kétszer is eltévedt, nem ugyanaz volt, mint akit eddig megismertünk. Igaz, erősen remegett a keze, de nem abbéli kapzsi izgalmában, hogy fizetnek a munkájáért, pedig nem is számított rá, hanem azért, mert agyából, mely most sokkalta fontosabb dolgokkal volt elfoglalva, szaggatott, összefüggéstelen és ellentmondásos parancsok és utasítások érkeztek a végrehajtó szervekhez. Mire visszaért a Központ kereskedelmi részébe, némileg lecsillapodott, belülre került az izgatottság. Most, hogy már nem kellett a kéz irányításával foglalkoznia, az agy teljesen átadta magát a ravasz cselek, furfangok, kelepcék, stratégiák, bonyodalmak, finom szövevények kimódolásának, sőt még azzal a lehetőséggel is számolt, hogy a telekinézis eszközéhez folyamodik, és a transz csúcspontján elrepíti a harmincnegyedik emeletről a rejtélyes ásatáshoz ezt a türelmetlen testet, amelyen oly nehezen tud uralkodni. Noha még hosszú órákat kellett várnia, úgy határozott, hazamegy. Oda akarta adni a pénzt a lányának, de Marta azt mondta, Tartsa meg magának, nekem most nincs szükségem rá, aztán azt kérdezte, Kér egy kávét, Szívesen innék, jó ötlet. Marta megfőzte a kávét, csészébe töltötte, az apja megitta, s most minden jel szerint nem hangzik el több szó, és Cipriano Algor nem először gondolt rá, bár eddig egyszer sem esett említés róla a megfelelő helyen, hogy úgy látszik, valami gonosz bűvereje van ennek a háznak, ha egyre-másra képes elnémítani a benne lakókat. Cipriano Algor időközben már belátta, hogy megfelelő spiritiszta jártasság híján le kell mondania a telekinézisről, néhány jól meghatározható információra azonban feltétlenül szüksége volt ahhoz, hogy az elméjében körvonalazódó terv, az éjszakai behatolás terve még véletlenül se dőljön dugába. Ezért csak úgy, mellékesen, szórakozottan kevergetve a csésze alján a kávémaradékot, azt kérdezi, Tudod, milyen mélységben ásnak, Miért kérdezi, Csak úgy, merő kíváncsiságból, Marçal nem beszélt róla. Cipriano Algor tőle telhetően igyekezett palástolni csalódottságát, és kijelentette, hogy ledől egy kicsit aludni. A szobájában töltötte az egész délutánt, és csak akkor jött elő, amikor Marta vacsorázni hívta, és Marçal már az asztalnál ült. Akárcsak az ebédnél, most 432
NV10-5.p65
432
2010.04.30., 14:05
sem beszéltek a föld alatti munkákról, csak a vacsora végén jutott Marta eszébe, hogy figyelmeztesse a férjét, Aludnod kellene, amíg el nem jön az ideje, hogy lemenj, ébren fogod tölteni a fél éjszakát, de Marçal azt felelte, Korán van még, nem vagyok álmos, Cipriano Algor pedig kihasználta a remek végszót, és megismételte a kérdését, Milyen mélységben ásnak, Miért kérdezi, Hogy legyen valami fogalmam, merő kíváncsiságból. Marçal tétovázott, nem válaszolt azonnal, de úgy vélte, a kért információ nem tartozik a szigorúan bizalmas körbe, A mínusz ötödik szintről lehet megközelíteni, mondta végül, Azt hittem, sokkal mélyebben dolgoznak azok a kotrógépek, Így is tizenöt-húsz méterrel járnak a felszín alatt, jegyezte meg Marçal, Igazad van, bizony az jó mély. Többet nem beszéltek róla. Úgy tetszett, Marçalnak nem volt ellenére a rövidke párbeszéd, sőt inkább mintha megkönnyebbült volna, hogy nem kellett veszélyes, titkos terepre merészkednie, mégis beszélhetett egy keveset arról, ami szemlátomást a legjobban foglalkoztatta. Marçal semmivel sem gyávább, mint az átlag, de csöppet sem kedvére való az a kilátás, hogy négy órát tölthet egy lyukban, tökéletes csöndben, tudván tudva, hogy mi van a háta mögött. Nem vagyunk kiképezve ilyen helyzetekre, mondta neki egyik kollégája, remélem, minél hamarabb megérkeznek a szakemberek, akikről a parancsnok beszélt, és fölmentenek minket ez alól a szolgálat alól, Féltél, kérdezte Marçal, Félni talán nem féltem, de előre figyelmeztetlek, minden pillanatban úgy fogod érezni, mintha valaki hátulról a válladra tenné a kezét, Ennél rosszabb is történhetne, A kéztől függ, de ha akarod, hogy egészen őszintén beszéljek, ebben a négy órában mást sem tesz az ember, csak megpróbálja leküzdeni azt az őrült vágyat, hogy elmeneküljön, elszökjön, eltűnjön onnan, Nincs párja a felkészült embernek, most már legalább tudom, mi vár rám, Nem tudod, csak képzeled, s azt is rosszul, vetette ellen a kolléga. Hajnali fél kettő, Marçal csókkal búcsúzik Martától, Ne késlekedj, ha letelt a szolgálat, kéri az asszony, Szaladok haza, s holnap elmondok mindent, ígérem. Marta az ajtóig kísérte, még egyszer megcsókolták egymást, aztán visszament a szobába, rakosgatott kicsit, majd visszafeküdt. Nem volt álmos. Igyekezett meggyőzni magát, hogy nincs ok aggodalomra, őrködtek már ott mások is, és nem történt semmi, különben is, hányszor fújnak riadót vaklárma miatt, és hiszik szörnyű rejtélynek, hétfejű sárkánynak azt, amiről közelebbről kiderül, hogy semmi, köd, füst, káprázat, és vágy, hogy higgyünk a hihetetlenben. Teltek-múltak a percek, messze járt az álom, és Marta éppen arra gondolt, jobban tenné, ha lámpát gyújtana, és megpróbálna olvasni egy kicsit, amikor hallani vélte, hogy nyílik a másik szoba ajtaja. Apjának nem volt szokása fölkelni éjszaka, Marta tehát hegyezte a fülét, valószínűleg a fürdőszobába tart, vélte, de ek433
NV10-5.p65
433
2010.04.30., 14:05
kor már az előszobából hallatszottak az óvatos, mégis jól érzékelhető lépések. Talán a konyhába megy vizet inni, gondolta. Az ajtózár összetéveszthetetlen kattanására azonnal fölkelt. Magára kapta a köntöst, és kiment. Az apjának már a kilincsgombon volt a keze. Hová megy ilyenkor, kérdezte Marta, Járok egyet, mondta Cipriano Algor, Oda megy, ahova akar, nagykorú, és be van oltva, de nem mehet el szó nélkül, mintha nem lenne más senki a lakásban, Ne akard, hogy időt veszítsek, Miért, attól fél, hat után talál odaérni, kérdezte Marta, Ha már tudod, hová akarok menni, nincs szükséged további magyarázatra, Legalább arra gondoljon, hogy bajt hozhat a veje fejére, Mint te magad mondtad, nagykorú vagyok, és be vagyok oltva, az én tetteimért nem vonhatják Marçalt felelősségre, Lehet, hogy a főnökei más véleményen lesznek, Senki sem fog meglátni, ha pedig vissza akar zavarni valaki, majd azt mondom, alvajáró vagyok, Egyáltalán nem helyénvaló most a tréfálkozás, Akkor komolyan beszélek, Szívből remélem, hogy igen, Valami olyasmi történik odalent, amit tudnom kell, Akármi legyen, úgysem maradhat örökre titokban, Marçal azt ígérte, ha visszajön az őrségből, mindent elmond nekünk, Nagyon helyes, de nekem nem elég az elbeszélés, a saját szememmel kell látnom, No, ha így van, menjen, menjen, és ne gyötörjön többet, mondta Marta, már sírva. Az apja odalépett, átkarolta a vállát, megölelte, Ne sírj, kérlek, mondta, az a legrosszabb, hisz tudod, hogy már nem vagyunk ugyanazok, amióta ideköltöztünk. Megcsókolta, aztán kilépett, és lassan becsukta az ajtót maga mögött. Marta hozott magának egy takarót meg egy könyvet, leült a nappaliban, az egyik kis kanapéra, és betakarta a térdét. Nem tudta, mennyi ideig fog várni. Cipriano Algor terve nem is lehetett volna egyszerűbb. Egy teherlifttel leereszkedik a mínusz ötödikre, és onnantól fogva a szerencsére meg a véletlenre bízza magát. Sokkal kevesebb fegyverrel is nyertek már csatát, gondolta. És sokkal többel is veszítettek, tette hozzá merő elfogulatlanságból. Már korábban megfigyelte, hogy a teherlifteket nem szerelték fel videókamerával, valószínűleg azért, mert szinte kizárólag anyagmozgatásra használják őket, s ha mégis volna bennük, mondjuk, azokból a parányi, beépített kamerákból, akkor is valószínűbb, hogy a központi figyelőszolgálat emberei elsősorban azokat a pontokat tartják szemmel, ahol a Központ kívülről megközelíthető, valamint az üzletekkel és szórakoztató létesítményekkel teli emeleteket. Ha pedig tévedne, hamar kiderül. Először is, feltéve, hogy a talajszint fölötti lakóemeletek egybefüggő tömböt alkotnak a tíz föld alatti szinttel, legcélszerűbb azt a teherliftet használnia, amelyik legközelebb esik a belső homlokzathoz, hogy ne veszítsen időt az utat keresgélve, a mindenféle fajtájú és méretű, ezernyi konténer között, amelyekkel bizonyára telezsúfolták a föld 434
NV10-5.p65
434
2010.04.30., 14:05
alatti emeleteket, különösen az őt érdeklő mínusz ötödiket. Mégsem lepődött meg különösebben, amikor tágas, szellős, árukészletektől mentes térben találta magát, amely egyértelműen a munkálatok helyszínének könnyű megközelítését szolgálta. Kiütötték a főfal egy darabját, ott lehetett bemenni. Cipriano Algor megnézte az óráját, háromnegyed három volt. A föld alatti szint gyenge, de állandó világítása mellett sem tudta megállapítani, hogy a kiásott üreg belsejében van-e valami fény, amely enyhítené az őt mindjárt elnyelő, hatalmas száj feketeségét. Hoznia kellett volna egy zseblámpát, gondolta. Ekkor eszébe jutott, hogy egyszer azt olvasta, legjobban úgy közelíthetünk meg egy sötét helyet, főleg, ha mindjárt látni is akarunk odabent, hogy belépés előtt behunyjuk a szemünket, utána pedig kinyitjuk. Igen, gondolta, pontosan ezt fogom tenni, behunyom a szemem, és lezuhanok, egészen a föld gyomráig. Nem zuhant. Bal kéz felé gyenge derengést vett észre, amely szinte súrolta a föld felszínét, és néhány lépéssel arrébb íves formában elhelyezett, izzókból kirakott sor lett belőle. Fényük egy földből kialakított rámpára esett, amelynek végében pihenő, majd újabb kanyar következett. Olyan sűrű, olyan vastag volt a csönd, hogy Cipriano Algor hallhatta a saját szívdobogását. Gyerünk, Marçal úgy meg fog ijedni, mint még soha életében. Elindult lefelé a rámpán, odaért a pihenőre, leereszkedett a következő rámpán, ismét pihenőhöz ért, s ott megállt. Előrébb két reflektort látott, a térség két szélén elhelyezve, ezért nem világították be egészen a középső területet, de így is jól látszott, hogy egy hosszúkás barlangbejárat nyílik ott. Jobbra, elegyengetett földplatón, két kis kotrógép állt. Marçal egy konyhaszéken ült, mellette asztal, azon lámpa. Még nem vette észre az apósát. Cipriano Algor kilépett az utolsó pihenő félhomályából, és hangosan azt mondta, Ne ijedj meg, én vagyok az. Marçal felpattant, és szólt volna, de összeszorult a torka, egy hang sem jött ki rajta, nem csoda, az vesse rá az első követ, aki azt hiszi, hasonló helyzetben képes lenne hidegvérrel így válaszolni, Nocsak, örvendek, hogy látom. Marçal csak akkor tudott megszólalni, és akkor sem könnyen, amikor az apósa már közvetlenül előtte állt, Mit keres itt, micsoda ostoba ötlet volt idejönnie, de nem volt harag a hangjában, ami egészen ellentmondott a logikának, sőt inkább természetes megkönnyebbülés érződött belőle, amiért nem valami rettenetes jelenés tört rá, és mellette valamiféle szégyenlős megelégedés is, valami meghatott hálaszerűség, amit egyszer talán még megvall. Mit keres itt, kérdezte ismét, Eljöttem megnézni, felelte Cipriano Algor, És nem gondolt rá, mekkora bajt hozhat a fejemre, ha kiderül, nem gondolt rá, hogy az állásomba kerülhet, Majd azt mondod, síkhülye az apósod, felelőtlen elmebeteg, akit rég be kellett volna zárni a bolondokházába, persze kényszerzubbonyban, No, aztán sokra mennék az ilyen magyarázkodással, az biztos. Cipriano Algor az üreg felé 435
NV10-5.p65
435
2010.04.30., 14:05
nézett, Láttad, mi van benne, kérdezte, Láttam, válaszolta Marçal, És mi, Döntse el maga, itt egy lámpa, ha akarja, Velem jössz, Nem, én is egyedül mentem, Van valami útja, Nincs, de menjen mindig bal oldalon, ne engedje el a falat, és mire a végéhez ér, megtalálja, amit keres. Cipriano Algor meggyújtotta a lámpát, és belépett. Elfelejtettem becsukni a szemem, gondolta. A közvetett reflektorfényben még három-négy métert láthatott előre, de a többi sötét volt, akár egy test belsejében. Kissé lejtett az egyenetlen felszínű talaj. Óvatosan, bal kezével súrolva a falat, Cipriano Algor elindult lefelé. Egyszer csak úgy érzékelte, mintha a jobb oldalon egy vízszintes földfelület és valami falféle lenne. Majd ha visszafelé jön, jegyezte meg magában, megnézi, mi lehet az, Valószínűleg azért csinálták, hogy visszatartsák az esetleg leomló földet, vélte, és ereszkedett tovább. Az volt a benyomása, hogy már sokat, talán harminc-negyven métert is megtett. Visszanézett, a barlang bejárata felé. A kinti fényes háttér valóban elég távolinak mutatta, Nem jöttem annyit, gondolta, csak egyre gyengébben tájékozódom. Érezte, hogy a pánik alattomosan koptatni kezdi az idegeit, pedig milyen bátornak, Marçalnál mennyivel különbnek képzelte magát, most mégis legszívesebben sarkon fordulna, és bukdácsolva rohanna vissza, föl, kifelé. Nekidőlt a sziklának, mély levegőt vett, Még ha itt halok is meg, mondta, s indult tovább. Hirtelen, mintha derékszögben elfordult volna a fal, egyszerre csak szembe találta magát vele. Elérte az üreg végét. Lefelé irányítva a fénycsóvát, meggyőződött róla, hogy szilárd talajon áll, kettőt lépett előre, és már a harmadik lépés felénél tartott, amikor valami keménybe ütközött, amitől fájdalmasan felnyögött. Az ütközéstől megingó fényben egy pillanatra úgy látta, mintha egy kőpad lenne előtte, és a következő pillanatban már azt is látni vélte, hogy bizonytalan körvonalú, hol előtűnő, hol elenyésző alakok ülnek rajta egymás mellett, sorban. Heves remegés futott végig Cipriano Algor tagjain, és úgy elgyengült benne a bátorság, mint egy kötél, amelynek most szakadoznak az utolsó rostjai, de valahonnan belülről rákiáltott egy hang, Emlékezz, még ha itt halsz is meg. A reszketeg lámpafény végigpásztázta a fehér követ, sötét színű kelmét érintett könnyedén, fölfelé kúszott, és megvilágította az ülő emberalakot. Mellette, ugyanolyan sötét kelmébe burkolózva másik öt, szintén ülő emberi test foglalt helyet, mindegyik egyenesen, kihúzott derékkal, mintha koponyájukon átdöfött vasrúd rögzítené őket a kőhöz. A barlang sima hátsó fala tíztenyérnyire lehetett az üres szemgödröktől, melyekben rég elporladtak már a szemgolyók. Mi ez, suttogta Cipriano Algor, miféle lidércnyomás, kik voltak ezek az emberek. Még közelebb lépett, lassan végigpásztázta a fénysugárral a sötét, összeaszott fejeket, ez férfi, ez nő, másik férfi, másik nő, és még egy férfi, még egy nő, három férfi, három nő, zsinegdarabokat is látott, valószínűleg zsineggel rögzítették, 436
NV10-5.p65
436
2010.04.30., 14:05
tartották mereven a halottak nyakát, aztán, a lejjebb vándorló fényben, látta, hogy a lábukat ugyanolyan zsineg fogja. Ekkor lassan, nagyon lassan, különös fényben, amelynek nem sürgős felragyogni, mégis eléggé világít, hogy a legsötétebb, legrejtettebb zugban is megmutassa a dolgok igazságát, Cipriano Algor látta önmagát ismét belépni a cserépégető kemencébe, látta a kőpadot, amelyet a kőművesek ott felejtettek, leült rá, és újra hallotta Marçal hangját, de most más szavakat, hívó, nyugtalan, újra hívó szavakat, messziről, Papa, hall engem, válaszoljon. Visszhangzik a szó a barlang belsejében, falról falra verődik, megsokszorozódik, s ha Marçal el nem hallgat egy percre, meg sem lehet hallani Cipriano Algor távolról érkező válaszát, mintha már az is csak visszhang lenne, Jól vagyok, ne aggódj, megyek máris. Elszállt a félelem. A lámpa fénye még egyszer megsimogatta a szánalmas arcokat, a lábakon nyugvó, keresztbe tett csont-bőr kezeket, sőt többet tett a fény, az első nő homlokához vezette Cipriano Algor kezét, és a kéz megérintette a homlokot, oly tisztelettel, amely vallásosnak lenne mondható, ha nem lenne egyszerűen emberi. Nincs más dolga itt, értette meg Cipriano Algor. Mint egy körkörös kálváriaút, amely mindig újabb kálváriához vezet, lassú és gyötrelmes volt a kaptató. Marçal elébe ment, nyújtotta a kezét, hogy segítsen neki, s mire kiértek a sötétből a fényre, maguk sem tudták, mióta voltak már összeölelkezve. Cipriano Algor kimerülten lerogyott a konyhaszékre, lehajtotta a fejét az asztalra, és hangtalanul sírni kezdett, csak a válla rázkódott alig észrevehetően. Ne is törődjön vele, papa, én is sírtam, mondta Marçal. Nem sokkal később, kissé magához térve az érzelmi megrázkódtatásból, Cipriano Algor ránézett a vejére, és úgy nézte csöndben, mintha nem találná más módját, hogy kifejezze, milyen nagyra tartja, aztán azt kérdezte, Tudod-e, mi az, Tudom, valamikor régen olvastam róla, felelte Marçal, És azt tudod-e, hogy ami ott van, lévén az, ami, mégsem valóságos, nem lehet valóság, Tudom, És mégis, ezzel a kezemmel érintettem meg az egyik nő homlokát, nem káprázat volt, nem álom, s ha most visszamennék, ugyanazt a három férfit és ugyanazt a három nőt találnám ott, ugyanazzal a kötéllel megkötözve, ugyanaz lenne a kőpad, ugyanaz a fal velük szemben, Ha egyik sem valaki más, és ha egyik sem létezett, akkor kik ők, kérdezte Marçal, Nem tudom, de most, miután láttam őket, úgy gondolom, csakis arról mondható, hogy valóban nem létezik, amit nemlétnek hívunk. Cipriano Algor lassan állt fel, még remegett kissé a lába, de egyébként nagyjából visszanyerte az erejét. Amikor lefelé mentem, mondta, egy bizonyos pontnál olyan érzésem támadt, mintha valami teraszfélét meg egy falat látnék, tudnád-e valamelyik reflektort úgy irányítani, de be sem kellett fejeznie, Marçal elforgatott egy kereket, működésbe hozott egy kart, és a fény máris végigvetült a földön, míg az üreg belsejét átszelő, de kétoldalt szűk 437
NV10-5.p65
437
2010.04.30., 14:05
átjárót hagyó fal tövébe nem ütközött. Nem volt ott semmiféle terasz, csak a fal mentén egyengették el a talajt. Már csak egyvalami hiányzik, suttogta Cipriano Algor. Néhányat lépett előre, majd megtorpant, Itt van, ni, mondta. A földön nagy, fekete folt látszott, mint ahol hosszú-hosszú időn át tűz égette ki a talajt. Többé nem érdemes föltennünk a kérdést, hogy léteztek-e vagy sem, mondta Cipriano Algor, íme, a bizonyíték, mindenki levonhatja belőle a számára legigazabb következtetést, ami engem illet, már meg is tettem. A reflektorfény visszatért a helyére, a sötétség is, Akarod, hogy itt maradjak veled, kérdezte Cipriano Algor, Nem, köszönöm, felelte Marçal, menjen haza, Marta biztosan nagyon aggódik, és mindenféle rémségeket képzel, Akkor viszontlátásra nemsokára, Viszontlátásra, papa, s itt Marçal elhallgatott, majd kissé félszeg mosollyal, mint egy kamasz, aki ha átadja is magát, mindjárt vissza is húzódik, hozzátette, Köszönöm, hogy eljött. Amikor a mínusz ötödik szintre ért, Cipriano Algor megnézte az óráját. Fél öt volt. A teherlift fölvitte a harmincnegyedik emeletre. Senki sem látta meg. Marta hangtalanul nyitott neki ajtót, és ugyanolyan gonddal zárta be, Hogy van Marçal, kérdezte, Jól van, ne aggódj, ember a talpán a te férjed, én mondom neked, Mi van odalent, Előbb engedj leülnöm, úgy érzem magam, mint akinek jól ellátták a baját, nem nekem való már az ilyen megerőltető kaland, Mi van odalent, kérdezte Marta ismét, amikor leültek, Hat halott van odalent, három férfi és három nő, Ne mondja, pontosan erre számítottam, gyakran előfordul, ha ásnak a föld alatt, hogy emberi maradványok kerülnek elő, de nem értem, mire jó ez a rejtélyeskedés, ez a titkolózás, a nagy hűhó meg az őrség, a csontok nem szöknek meg, és nem érnek annyit, hogy érdemes legyen vesződni az ellopásukkal, Ha lejöttél volna velem, megértenéd, egyébként még nem késő lemenned, Menjen már, micsoda ötlet, Az után, amit láttam, nem könnyű elhessegetni az ötleteket, Mit látott hát, kik azok az emberek, Azok az emberek mi vagyunk, mondta Cipriano Algor, Hogy érti, Úgy, hogy mi vagyunk, én, te, Marçal, az egész Központ, valószínűleg az egész világ, Kérem, magyarázza meg, No, akkor hallgass ide, és jól figyelj. Fél órán át mesélte. Marta végighallgatta, egyszer sem szakította félbe. Az elbeszélés végén csak annyit mondott, Igen, azt hiszem, igaza van, mi vagyunk azok. Marçal érkezéséig nem is szóltak többet. Amikor Marçal belépett, Marta erősen átölelte, Mihez kezdünk most, kérdezte, de Marçalnak nem volt ideje válaszolni. Határozott hangon Cipriano Algor szólalt meg, Ti majd döntötök az életetekről, én elmegyek. LUKÁCS LAURA fordítása
438
NV10-5.p65
438
2010.04.30., 14:05
Mese az ismeretlen szigetről
Egy ember bekopogtatott a királyhoz, és azt mondta neki, Adj nekem egy hajót. Sok ajtaja volt a királyi palotának, s a sok közül a kérvények ajtaján kopogtatott az ember. A király örökké az ajándékok ajtajánál ült (no persze olyan ajándékok voltak ezek, amelyekkel őneki kedveskedtek), így aztán valahányszor meghallotta, hogy a kérvények ajtajánál keresik, úgy tett, mintha fogalma sem volna, miről van szó, és csak amikor már kellemetlennél is rosszabb, valósággal botrányos lett a bronzkopogtató folyamatos dübörgése, és a szomszédságnak sem volt maradása tőle (az emberek pusmogni kezdtek, Miféle királyunk van nekünk, hogy nem nyit ajtót), akkor adott parancsot a főtitkárának, tudja meg, mit akar a kérelmező, merthogy nem lehet elhallgattatni. A főtitkár ekkor hívatta a másodtitkárt, az pedig hívatta a harmadtitkárt, aki elküldte az első segédet, az pedig szalasztotta a második segédet, és így tovább, míg el nem jutottak a takarítónőhöz, ő pedig, mivel neki már nem volt kinek parancsolnia, kinyitotta a kérvények ajtaját, és a résen át kiszólt, Mit akarsz. A kérelmező elmondta, mi járatban van, azaz kérte a kérnivalóját, aztán helyet foglalt az ajtó mellett, és megvárta, amíg a folyamodvány megteszi ugyanazt az utat visszafelé, sorban, míg el nem jut a királyhoz. Mivel a király mindig nagyon el volt foglalva az ajándékokkal, a válasz sokat késett, és már az sem volt kicsiség, ha népe jólétét és boldogságát szem előtt tartva úgy döntött, alaposan megindokolt véleményét megíratja a főtitkárral, aki, ugye mondani sem kell, továbbadta a feladatot a másodtitkárnak, emez a harmadiknak, s így szépen sorjában, míg el nem jutott ismét a takarítónőhöz, aki útjára bocsátotta az igent vagy a nemet, mikor hogy hozta a szerencse. Hanem annak az embernek az esetében, aki egy hajót akart, nem egészen így történt. Amikor a takarítónő a résnyire nyitott ajtón át megkérdezte tőle, Mit akarsz, az ember nem kért rangot, kitüntetést vagy egyszerűen csak pénzt, amint ez mindenki másnak szokása volt, hanem azt felelte, Beszélni akarok a királlyal, De hisz tudod, hogy a király nem tud idejönni, az ajándékok ajtajánál tartózkodik, válaszolta az asszony, No akkor hát menj, és mondd meg neki, hogy nem tágítok innen, amíg ő maga ide nem jön megtudni, hogy mit akarok, jelentette ki az ember, avval lefeküdt a küszöbre, és betakaródzott egy pokróccal, mert hideg volt. Most aztán se ki, se be, csak őrajta keresztül. No, de annak bizony már a fele se volt tréfa, különösen, ha tekin439
NV10-5.p65
439
2010.04.30., 14:05
tetbe vesszük, hogy egyszerre csak egy kérelmezővel lehetett foglalkozni, napnál világosabb tehát, hogy míg valaki várakozott, senki más nem léphetett elő a maga bajával vagy becsvágyó kérelmével. Felületesen nézve, a szabályzat e cikkelyével csakis nyerhetett a király, mert ha kevesebben jöttek sirámaikkal zaklatni, akkor több ideje maradt átvenni, kedvére nézegetni, majd megőrizni az ajándékokat. Jobban átgondolva azonban veszített, méghozzá rengeteget, mert a nyilvános tiltakozók, észlelvén, hogy a válasz az igazságos mértéknél sokkal lassabban érkezik, súlyosan fokozták a társadalmi elégedetlenséget, ami azonnali, apasztó hatást gyakorolt az ajándékok áramlására. Ebben az esetben, melyet most igyekszünk elbeszélni, az előnyök és a hátrányok mérlegelése eredményeként három nap múlva megjelent a király a kérvények ajtajánál, a maga teljes királyi valójában, hogy megtudja, mit akar a tolakodó alak, aki nem volt hajlandó a jól bevált bürokratikus csatornákon útra bocsátani beadványát. Nyisd ki az ajtót, mondta a király a takarítónőnek, mire ő megkérdezte, Egészen vagy csak egy kicsit. Egy pillanatig eltöprengett a király, igazság szerint nem nagyon szeretett az utca népe előtt mutatkozni, de aztán úgy okoskodott, hogy rossz benyomást keltene és felséges mivoltához is méltatlan lenne, ha csak az ajtórésen át beszélne alattvalójával, mintha félne tőle, ráadásul úgy, hogy a takarítónő is hallaná a beszélgetést, s aztán Isten tudja, mi tücsköt-bogarat össze nem hordana, Tárd ki sarkig, parancsolta. Amikor az ember, aki hajót akart, meghallotta a retesz csikorgását, föltápászkodott az ajtó előtti lépcsőről, összehajtotta a takarót, és várt. Az első jelre, hogy végre fogadják a kérvényezőt, tehát hamarosan felszabadul a helye, királyi engedékenységre áhítozók egész tömege tódult oda, és akik eddig csak lézengtek fel-alá, most készek voltak azonnal megrohamozni a megüresedő helyet. A király váratlan megjelenése (amióta koronát hordott a fején, még nem történt ilyesmi) roppantul meglepte az embereket, s nem csak az imént említett jelölteket, hanem a szomszédokat is, akik a hirtelen mozgolódásra felfigyelve a szemközti házak ablakaihoz futottak. Csak egyvalaki nem lepődött meg, mégpedig az ember, aki azért jött, hogy hajót kérjen. Úgy számított, és jóslata be is vált, hogy még ha három napot kell is várni rá, a király mégiscsak kíváncsi lesz, s meg akarja nézni magának, kinek volt mersze odahívatni őt, ami nem csekély vakmerőség. A király tehát, míg egyfelől fúrta az oldalát az elfojthatatlan kíváncsiság, másfelől pedig bosszankodott az ott összeverődött sokaság láttán, igen rossz modorban mindjárt három kérdést tett fel egymás után, Mit akarsz, Miért nem mondtad meg rögtön, hogy mit akarsz, Talán bizony azt hiszed, nincs jobb dolgom, de az ember csak az első kérdésre válaszolt, Adj nekem egy hajót. A király úgy megtántorodott döbbenetében, hogy a 440
NV10-5.p65
440
2010.04.30., 14:05
takarítónő nagy sietve alátolt egy nádszéket, azt, amelyiken maga is szokott ülni, amikor tűvel s cérnával dolgozott, a takarításon kívül ugyanis az ő feladata volt elvégezni a palotában adódó kisebb varrnivalókat, például ő stoppolta az apródok zokniját. Nem ült kényelmesen a király, mert a nádszék sokkal alacsonyabb volt, mint a trón, vagyis igyekeznie kellett minél célszerűbben elhelyezni a lábát, hol maga alá húzva, hol jól kinyújtva oldalt kétfelé, míg az ember, aki egy hajót akart, türelmesen várta a következő kérdést, Aztán minek neked az a hajó, megtudhatnám, ezt kérdezte a király, amikor végre sikerült viszonylag elfogadható módon elhelyezkednie a takarítónő székében, Hogy megkeressem az ismeretlen szigetet, felelte az ember, Miféle ismeretlen szigetet, kérdezte a király visszafojtva a kacagást, mintha egy sült bolond állna a színe előtt, azok közül való, akiknek a hajózás a rögeszméjük, s az ilyennel nem tanácsos mindjárt az elején ellenkezni, Az ismeretlen szigetet, ismételte az ember, Szamárság, nincsenek már ismeretlen szigetek, Ki mondta neked, király, hogy már nincsenek ismeretlen szigetek, Hiszen mind ott vannak a térképeken, A térképeken csak az ismert szigetek vannak, És miféle ismeretlen sziget az, amelyet meg akarsz keresni, Ha meg tudnám mondani, akkor nem lenne ismeretlen, Kitől hallottál róla, kérdezte a király elkomolyodva, Senkitől, Akkor hát miért hiszel makacsul a létezésében, Egyszerűen azért, mert lehetetlen, hogy ne létezzék egy ismeretlen sziget, És azért jöttél, hogy kérj tőlem egy hajót, Igen, azért jöttem, hogy egy hajót kérjek tőled, És ki vagy te, hogy megadjam neked, És te ki vagy, hogy ne add meg, Én vagyok a királya ennek az országnak, és az ország összes hajója énhozzám tartozik, Inkább tartozol te őhozzájuk, mint ők tehozzád, Hát ezt meg hogy érted, kérdezte a király idegesen, Úgy, hogy te semmi sem vagy nélkülük, ők azonban nélküled is tudnak hajózni, Parancsomra, kormányosaim és tengerészeim jóvoltából, Nem kérek tőled tengerészeket, sem pedig kormányost, csak egy hajót kérek, És az az ismeretlen sziget, ha megtalálod, az enyém lesz-e, Téged, király, csak az ismert szigetek érdekelnek, Az ismeretlenek is érdekelnek, ha többé már nem azok, Ez talán nem engedi, hogy megismerjék, Akkor nem adok neked hajót, De bizony adsz. Mikor ezt a higgadtan határozott választ meghallották a kérelmek ajtajánál várakozók, akikben a párbeszéd kezdete óta nőttön-nőtt a türelmetlenség, úgy döntöttek, a hajót kérő ember pártjára állva beavatkoznak, persze inkább azért, hogy megszabaduljanak tőle, semmint szolidáris rokonszenvből, s kiabálni kezdtek, Adj neki hajót, adj neki hajót. A király már nyitotta a száját, s kis híján utasította a takarítónőt, hogy hívja máris a palotaőrséget, az pedig állítsa helyre azonnal a közrendet, legyen újra fegyelem, csakhogy ekkor a szomszédasszonyok, akik az ablakból figyelték az eseményeket, most 441
NV10-5.p65
441
2010.04.30., 14:05
lelkesen csatlakoztak a kórushoz, együtt kiabálva a többiekkel, Adj neki hajót, adj neki hajót. A népakarat ezen elemi erejű megnyilvánulása láttán, valamint aggodalommal képzelve el, mi mindent veszíthetett már időközben az ajándékok ajtajánál, fölemelte jobbját a király, és csöndet intve kijelentette, Adok neked egy hajót, de a legénységéről magadnak kell gondoskodnod, ismert szigeteim miatt ugyanis egy tengerészemet sem nélkülözhetem. A közönség kiabálása és tapsa elnyelte a hajóért folyamodó ember köszönő szavait, de ajkainak mozgásából ítélve ugyanúgy mondhatta azt, hogy Köszönöm, uram, mint azt, hogy Bízd csak rám, tisztán lehetett hallani azonban, amit a király mondott, Elmész a dokkhoz, s megkeresed a kikötő parancsnokát, megmondod neki, hogy én küldtelek, s hogy adjon neked egy hajót, tessék, a névjegykártyám. Az ember, aki már tudta, hogy megkapja a hajót, elolvasta a névjegykártyát, amelyen a király neve alatt az állt, hogy Király, az üres részre pedig a következőt írta az uralkodó, asztalnak használva a takarítónő vállát, Adj egy hajót annak, aki e kártyát felmutatja, nem kell nagynak lennie, de jó járású és biztonságos legyen, nem akarok lelkiismeret-furdalást, ha pórul járna. Amikor az ember fölnézett, s ezúttal feltehetően meg akarta köszönni az adományt, a király már visszavonult, csak a takarítónő nézett rá sokatmondóan. Az ember lement a lépcsőn, s ebből tudták a jelöltek, hogy végre rajtuk a sor, nem kell hát magyarázni, micsoda leírhatatlan kavarodás támadt, mindannyian elsőnek akartak odaérni, de nem volt szerencséjük, mert addigra újból zárva volt az ajtó. A bronz kopogtató ismét a takarítónőt hívja, de a takarítónő már nincs ott, térült-fordult, és vödröstül, seprűstül kisurrant egy másik ajtón, az elhatározásokén, amelyet ritkán használnak, de ha mégis, akkor igazán. Most igen, most már érthető, miért nézett a takarítónő olyan sokatmondó arckifejezéssel az imént, abban a pillanatban döntötte el ugyanis, hogy az ember után megy a kikötőbe, ahol az majd átveszi a hajót. Megelégelte, hogy mindig csak palotát takarít, palotát mos, mást se csinált életében, ideje hát, hogy szakmát változtasson, az ő igazi hivatása ugyanis hajókat mosni, takarítani, a tengeren legalább sosem lesz hiány vízben. A kikötő felé igyekvő ember álmában sem gondolta, hogy amikor még a legénységet sem toborozta össze, máris a nyomában jár az, aki teljhatalmú úrnője lesz a felmosásnak és más tisztasági intézkedéseknek, pedig a sors így szokott bánni velünk, a nyomunkba szegődik, már a kezét is kinyújtotta, hogy megérintse a vállunkat, s mi még csak azt dünnyögjük egyre, Vége, már nincs mit látni, mindig ugyanaz. Ment, ment az ember, míg oda nem ért a dokkhoz, ott megkérdezte, hol a parancsnok, és amíg a parancsnok meg nem jött, leheveredett a földre, s megpróbálta kitalálni, melyik lesz az övé a sok hajó közül, nagy nem lesz, 442
NV10-5.p65
442
2010.04.30., 14:05
azt tudta, a király névjegykártyája világosan fogalmazott, következésképp ki kellett zárni a nagy személyszállítókat, a teherhajókat és a hadihajókat, de olyan kicsi sem lehet, hogy a viharos szél meg a háborgó tenger kedvére dobálhassa, a király erről is egyértelműen rendelkezett, jó járású és biztonságos legyen, szó szerint ezt írta, s így kimondatlanul is kizárta a dereglyéket, vitorlás bárkákat s révhajókat, melyek a maguk helyén jó járásúak és biztonságosak ugyan, de nem arra hivatottak, hogy az óceánokon szeljék a habokat, márpedig az ismeretlen szigeteket ott kell keresni. Kissé arrébb, bádoghordók mögé bújva a takarítónő is a kikötött hajókat nézte, Nekem az tetszik, ott, gondolta, de az ő véleménye nem számított, még szerződtetve sem volt, hallgassuk meg előbb, mit mond a kikötő parancsnoka. A parancsnok megjött, elolvasta a névjegykártyát, tetőtől talpig végigmérte az embert, s megkérdezte, amit a király elfelejtett megkérdezni, Tudsz-e navigálni, van-e vízijártassági engedélyed, amire az ember azt felelte, Majd a tengeren megtanulom. Azt mondta a parancsnok, Nem ajánlom, jómagam kapitány volnék, mégsem merek útra kelni akármilyen hajóval, Adj hát olyat nekem, amilyennel nyugodtan merhetek, vagy nem is, ne olyat adj, hanem olyat inkább, amit tisztelhetek, s amelyik engem is tisztelni tud, Így a tengerészek beszélnek, de te nem vagy tengerész, Ha úgy beszélek, mint ők, olyan, mintha az volnék. A parancsnok újra elolvasta a király névjegykártyáját, aztán megkérdezte, Minek neked a hajó, Hogy megkeressem az ismeretlen szigetet, Nincsenek már ismeretlen szigetek, Ugyanezt mondta nekem a király, Amit ő tud a szigetekről, azt tőlem tanulta, Különös, hogy te, aki a tengereket járod, éppen te mondd nekem, hogy nincsenek már ismeretlen szigetek, én szárazföldi ember vagyok, mégis tudom, hogy minden sziget, még az ismertek is, ismeretlenek, amíg partra nem szállunk rajtuk, De te, ha jól értettem, olyan szigetet keresel, ahol még soha senki nem szállt partra, Majd megtudom, amikor odaérek, Ha odaérsz, Igen, néha előfordul, hogy az ember hajótörést szenved útközben, de ha velem is ez történne, bele kell írnod a kikötő évkönyveibe, hogy eddig a pontig jutottam el, Azt akarod mondani, hogy valameddig mindig eljut az ember, Nem is lennél, aki vagy, ha nem tudnád ezt már régen. A kikötő parancsnoka azt mondta, Olyan hajót adok, amely éppen neked való, Melyik az, Nagy tapasztalatú hajó, még azokból az időkből, amikor mindenki ismeretlen szigeteket keresett, Melyik az, Sőt, azt hiszem, talált is néhányat, Melyik, Az ott. Amint a takarítónő meglátta, melyik hajóra mutat a parancsnok, előszaladt a bádogtartályok mögül, Az én hajóm, az én hajóm, kiabálta, s meg kell bocsátani neki a hajó mindenféle jogcímen jogtalannak tekinthető eltulajdonítását, hiszen éppen arra a hajóra mutatott a parancsnok, amelyiket ő is kinézte magának. Olyan, 443
NV10-5.p65
443
2010.04.30., 14:05
mint egy karavella, mondta az ember, Nagyjából, értett egyet a parancsnok, eredetileg karavella volt, aztán átépítették, átalakították, és így módosult kissé, De azért továbbra is karavella, Igen, egészében megőrizte régi jellegét, Árbocai és vitorlái vannak, Annak, aki ismeretlen sziget keresésére indul, a lehető legalkalmasabb. A takarítónő nem bírta tovább, Nekem tökéletesen megfelel, Hát te ki vagy, kérdezte az ember, Nem emlékszel rám, Nem bizony, Én vagyok a takarítónő, Miféle takarítónő, Hát a királyi palotából, Az, aki ajtót nyitott a kérelmezőknek, Az hát, És mit keresel itt, ahelyett, hogy a királyi palotában takarítanál és nyitogatnád az ajtókat, Azok az ajtók, amelyeket tényleg akartam, már kinyíltak, és mától fogva csak hajókat fogok takarítani, El vagy hát szánva, hogy velem együtt az ismeretlen sziget keresésére indulsz, Az elhatározások ajtaján át hagytam el a királyi palotát, Nos, ha így van, menj, és nézd meg, milyen állapotban van a karavella, ennyi idő után biztosan ráfér egy alapos mosás, és vigyázz a sirályokkal, nem lehet bízni bennük, Nem akarsz velem jönni, hogy belülről is megismerd a hajódat, Azt mondtad, hogy a tiéd, Bocsáss meg, csak azért, mert tetszett nekem, A tetszés valószínűleg a birtoklás legjobb módja, de a birtoklás alighanem a legrosszabb módon kifejezett tetszés. A kikötő parancsnoka közbeszólt, Át kell adnom a kulcsokat a hajó tulajdonosának, vagy egyiknek, vagy másiknak, döntsék el, nekem mindegy, A hajóknak van kulcsuk, álmélkodott az ember, A hajóra szálláshoz nem kell, de a hajófenék, a rakodótér, és a kapitány íróasztala a fedélzeti naplóval kulcsra van zárva, Vegye át a hajót ő, én megyek legénységet toborozni, mondta az ember, és már indult is. A takarítónő elkísérte a parancsnokot az irodájába, és megkapta a kulcsokat, aztán fölment a hajóra, ahol a palotából elhozott seprűnek mindjárt hasznát is vehette, és hasznosnak bizonyult a figyelmeztetés is, hogy vigyázzon a sirályokkal, mert szinte még át sem ért a hajókorlát és a rakpart közé fektetett deszkapallón, a gonosz madarak máris vijjogva, dühösen, tátott csőrrel rontottak rá, mintha ott mindjárt föl akarnák falni. Nem tudták, kivel van dolguk. A takarítónő letette a vödröt, a blúzába rejtette a kulcsokat, jól megvetette a lábát a pallón, és feje fölött forgatva a seprűt, mintha az régi korok hatalmas kardja lenne, szétzavarta a gyilkos csapatot. Csak amikor a hajó fedélzetére lépett, akkor értette meg a sirályok haragját, mindenfelé fészkeket látott, sok már elhagyott fészket, de akadt olyan is, amelyikben még volt tojás, némelyikben pedig sirályfiókák nyitogatták a csőrüket, élelemre várva, No lám, de mégis az lesz a legjobb, ha kiköltöztök innen, egy olyan hajó, amelyik az ismeretlen szigetet fogja keresni, nem nézhet ki úgy, mint egy tyúkól, mondta. Bedobálta a vízbe az üres fészkeket, a többit egyelőre hagyta, majd meglátja. Aztán feltűrte a ruhája ujját, és nekiállt fedélzetet 444
NV10-5.p65
444
2010.04.30., 14:05
mosni. Amikor végzett a kemény munkával, kinyitotta a raktér vitorlatároló rekeszét, és aprólékosan átvizsgálta a vitorlák varrásait, nem ártott-e meg nekik, hogy oly sokáig nem jártak tengeren, s nem volt alkalmuk derekasan állni a szél egészséges lökéseit. A vitorlák a hajó izmai, elég látni, miként duzzadnak, amikor erőt fejtenek ki, de ha nem használják őket rendszeresen, akkor elsorvadnak, megpuhulnak, meglazulnak rajtuk az inak, akárcsak az izmokon, És a varrások olyanok, mint inak a vitorlán, gondolta a takarítónő, és örült, hogy ilyen gyorsan beletanul a tengerészetbe. Néhol felfeslett szegélyre bukkant, de beérte annyival, hogy megjegyezte magának, mivel ehhez a munkához nem vehette hasznát annak a tűnek és cérnának, amellyel az apródok zokniját stoppolta régen, vagyis még tegnap is. A többi rekeszről mindjárt látta, hogy üres. Hogy a lőporos rekeszben semmi sincs, csak az alján egy kevéske fekete por, melyet első pillantásra inkább egérpiszoknak nézett, édes mindegy volt neki, ugyanis semmiféle törvény nem írja elő, legalábbis takarítónői ismeretei szerint, hogy egy ismeretlen sziget keresésének feltétlenül háborús vállalkozásnak kell lennie. Alaposan kibosszankodta magát, mert az élelmiszeres rekeszben sem talált semmiféle élelmiszert, nem maga miatt, mert ő aztán igazán megszokta a palotában a sovány kosztot, hanem az ember miatt, akinek ezt a hajót adták, hamarosan lemegy a nap, s mindjárt itt az ember, s majd panaszolja, hogy ő bizony éhes, mert minden férfi ezt mondja, amint belép a házba, mintha csak nekik lenne gyomruk, és csak ők éreznék szükségét, hogy megtöltsék, És hozza magával a legénységet, matrózokat, azok tudnak ám csak zabálni, és fogalmam sincs, mihez kezdünk így, gondolta a takarítónő. Fölösleges volt nyugtalankodnia. A nap éppen csak lebukott az óceánba, és a rakpart túlsó végén felbukkant az ember. Egyik kezében csomagot vitt, lehajtott fejjel, egymaga jött. A takarítónő kiállt a pallóra, ott várta, de még mielőtt megtudakolhatta volna, hogy telt az ember napja, amióta elváltak, az ember már meg is szólalt, Ne félj, hozok annyi ennivalót, amennyi kettőnknek is elég, Hát a matrózok, kérdezte az asszony, Egy sem jött velem, mint láthatod, De legalább megegyeztél velük, kérdezte az asszony, Azt mondták, hogy nincsenek már ismeretlen szigetek, s ha lennének, akkor sem áldoznák föl értük otthonuk nyugalmát és a menetrendszerű hajójáratok kényelmes életét, csak hogy óceáni kalandokba bocsátkozzanak, keresve a lehetetlent, mintha még mindig a félelmetes tenger korában élnénk, És te mit válaszoltál nekik, Hogy a tenger mindig félelmetes, És nem beszéltél az ismeretlen szigetről, Hogyan beszélhettem volna az ismeretlen szigetről, ha nem ismerem, De biztos vagy benne, hogy létezik, Ugyanúgy, mint abban, hogy félelmetes a tenger, Ebben a pillanatban, ahogy innen elnézem 445
NV10-5.p65
445
2010.04.30., 14:05
jáde-zöld vizét és mögötte a lángba borult égboltot, semmi félelmeteset nem találok benne, Mert káprázik a szemed, néha a szigetek is lebegni látszanak a víz színén, mégsem lebegnek, Akkor most mihez kezdesz, hisz nincs legénységed, Még nem tudom, Itt maradhatnánk, én felajánlanám a dokknál kikötő hajóknak, hogy lemosom őket, te pedig, Én pedig, Bizonyára van mesterséged, hivatásod, szakmád, ahogy manapság mondják, Van, volt és lesz is, ha kell, de én meg akarom találni az ismeretlen szigetet, tudni akarom, ki vagyok, amikor a földjére lépek, Most nem tudod, Ha nem lépsz ki magadból, nem tudod meg, ki vagy, A király filozófusa, amikor nem volt más dolga, leült mellém, s nézte, hogyan stoppolom az apródok zokniját, és néha bölcselkedni támadt kedve, azt mondta, minden ember egy sziget, én pedig, mivel nem rám vonatkozott, tekintve, hogy nő vagyok, nem sokat törődtem vele, te mit szólsz hozzá, Azt, hogy el kell hagynunk a szigetet, ha látni akarjuk, s hogy nem látjuk magunkat, ha el nem távolodunk magunktól, Ha ki nem lépünk saját magunkból, ugye ezt akarod mondani, Nem ugyanaz. A lángolás az égbolton egyre halványult, most a víz öltött lilásvörös színt, már a takarítónő sem kételkedne benne, hogy félelmetes a tenger, legalábbis némely órán. Hagyjuk a bölcselkedést a király filozófusára, őt ezért fizetik, mi pedig együnk, mondta az ember, de az asszony máshogy vélekedett, Először meg kell nézned a hajódat, még csak kívülről láttad, Mit tapasztaltál, Némelyik vitorlának meg kell varrni a szélét, Hát a rakodótérbe lementél-e, van-e benne víz, Van egy kevés az alján, a ballaszt között, de ez rendjén valónak látszik, még jót is tesz a hajónak, Honnan tudod, Csak úgy, Csak hogy, Ahogyan te, amikor azt mondtad a kikötő parancsnokának, hogy majd a tengeren megtanulsz navigálni, Még nem vagyunk a tengeren, De a vízen már igen, Mindig úgy képzeltem, hogy a hajózásnak csak két mestere van, az egyik a tenger, a másik a hajó, És az ég, elfeledkeztél az égről, Igaz, tényleg, az ég is, A szelek, A felhők, Az ég, Igen, az ég. Negyed óra alatt bejárták a hajót, egy karavellán, bármennyire át van építve, nem lehet hosszú sétákat tenni. Szép, mondta az ember, de ha nem sikerül matrózokat szereznem, akik majd a szükséges munkát végzik rajta, vissza kell mennem a királyhoz, hogy megmondjam, már nincs szükségem rá, Az első nehézségnél máris elmegy a kedved, Az első nehézség az volt, hogy három napot kellett várnom a királyra, mégsem mondtam le róla, Ha nem találsz tengerészeket, akik velünk tartanának, majd megoldjuk mi ketten, Megbolondultál, két ember nem boldogul el egy ilyen hajóval, nekem örökösen a kormánynál kellene lennem, neked pedig, magyarázni sem érdemes, őrültség az egész, Majd meglátjuk, most pedig együnk. Fölmentek a tatfedélzetre, az ember tovább sorolva az érveket az imént őrültségnek nevezett ötlet el446
NV10-5.p65
446
2010.04.30., 14:05
len, ott aztán a takarítónő kibontotta a batyut, melyben az ember az útravalót hozta, egy cipó, egy darab kemény kecskesajt, olajbogyó, egy üveg bor volt benne. A hold már féltenyérnyivel a tenger fölé emelkedett, a vitorlarúd és a főárboc árnyéka a lábukhoz feküdt, Igazán szép a karavellánk, mondta az asszony, de ki is javította mindjárt, A tiéd, a te karavellád, Félek, hogy nem sokáig lesz az, Akár hajózol vele, akár nem, a tiéd, a király neked adta, Azért kértem, hogy megkeressem vele az ismeretlen szigetet, De az ilyesmi nem megy egyik pillanatról a másikra, meg kell adni az idejét, már a nagyapám is azt mondta, hogy aki a tengerre készül, iparkodjék már a szárazföldön is, pedig nem volt tengerész, Legénység nélkül nem tudunk hajózni, Már mondtad, Különben is, fel kell tölteni a hajót, ezernyi dologra van szükség egy ilyen úton, amely nem tudni, hová visz bennünket, Természetesen, utána pedig ki kell várni a lemegfelelőbb évszakot, s hogy nekünk kedvezzen az ár, és jöjjenek emberek a rakpartra jó utat kívánni nekünk, Kinevetsz, Sosem tudnám kinevetni azt, aki miatt az elhatározások ajtaján keresztül távoztam a palotából, Bocsáss meg, És nem megyek át rajta még egyszer, történjék bármi. A hold egészen megvilágította a takarítónő arcát, Szép, igazán szép, gondolta az ember, s ezúttal nem a hajóra gondolt. Ami az asszonyt illeti, ő nem gondolt semmit, bizonyára elintézte minden gondolnivalóját az alatt a három nap alatt, olykor-olykor kinyitva a kérelmek ajtaját, hogy meggyőződjék róla, ott van-e még, várakozik-e még az az ember. Egy morzsányi kenyér vagy sajt, egy csepp bor sem maradt, az olajbogyó magját a vízbe dobálták, a fedélzet olyan tiszta, mint volt, amikor a takarítónő végighúzta rajta az utolsó felmosórongyot. Egy nagy személyszállító futott ki a tengerre, hajókürtje rekedten felordított, ilyen lehetett a leviathán horkantása, és az asszony megjegyezte, Ha majd ránk kerül a sor, mi kevesebb zajjal járunk. Noha a dokk belső felén voltak kikötve, a távozó nagy hajó még ott is okozott némi hullámverést, és az ember hozzátette, Viszont sokkal jobban dobálnak majd a hullámok. Mindketten nevettek, aztán elhallgattak, majd nemsokára egyikük javasolta, hogy legjobb lesz aludni térni, Nem mintha álmos volnék, s a másik ugyanúgy, Én sem, aztán megint elhallgattak, a hold följebb hágott, de még emelkedett tovább, nemsokára az asszony azt mondta, Odalent hálókabinok vannak, Igen, felelt az ember, avval fölálltak, s lementek a fedélközbe, ott az asszony azt mondta, Jó éjszakát, én erre megyek, mire az ember azt válaszolta, Én meg erre, jó éjszakát, nem mondtak se jobb oldalt, se bal oldalt, hiszen még csak most kezdték tanulni a hajók nyelvét. Az asszony visszafordult, Majd elfelejtettem, vett ki a köténye zsebéből két gyertyacsonkot, takarítás közben találtam, de gyufám nincsen, Nekem van, mondta az ember. Az asszony kezébe fogta a két gyertyát, a férfi gyufát gyújtott, aztán begörbített tenyerével védve 447
NV10-5.p65
447
2010.04.30., 14:05
óvatosan az öreg kanócokhoz érintette a lángot, s azok meggyulladtak, a fény lassan nőtt, akár a holdfényé, az asszony arca fürdött a fényben, mondani sem kell, mit gondolt az ember, Szép, de azt kell, hogy mit gondolt az asszony, Nyilvánvaló, hogy csak az ismeretlen szigetre van szeme, lám, mekkorát tévednek az emberek a tekintetek tekintetében, főleg az elején. Az asszony átnyújtotta a gyertyát, és azt mondta, Jó éjszakát, aludj jól, az ember szerette volna ugyanezt mondani, de más szavakkal, Álmodj szépeket, ez szaladt ki a száján, nemsokára, amikor majd a kabinjában fekszik, más, szellemesebb, főként pedig sokatmondóbb mondatok is eszébe jutnak majd, amint ez el is várható egy férfitól, aki kettesben marad egy nővel. Föltette magának a kérdést, hogy alszik-e már, vagy ez már maga az álom, aztán azt képzelte, hogy keresi, de sehol sem találja az asszonyt, hogy mindketten eltévedtek egy hatalmas hajón, ügyes bűvész az álom, megváltoztatja az arányokat és a távolságot, elválasztja egymástól a személyeket, pedig együtt vannak, egyesíti őket, pedig alig találkoznak, néhány méterre tőle alszik az asszony, ő mégsem éri el, pedig milyen könnyű eljutni a hajó bal oldaláról a jobb oldalára. Szép álmokat kívánt neki, de igazából ő álmodott egész éjszaka. Azt álmodta, hogy a karavella a nyílt tengeren jár, s háromszögletű vitorlája, mind a három, büszkén dagad a szélben, a hajótest a hullámokat szelve nyit utat magának, ő maga pedig a kormánykereket kezeli, míg a legénység az árnyékban pihen. Nem értette, hogy lehetnek ott a tengerészek, akiket a városban s a kikötőben hiába próbált rábeszélni, nem voltak hajlandók elszegődni hozzá az ismeretlen sziget felfedezésére, legfeljebb ha azóta megbánták durva csúfolódásukat. A fedélzeten mindenfelé állatokat látott, kacsákat, nyulakat, tyúkokat, egyszóval a megszokott háziállatokat, az egyik kukoricát csipegetett, a másik kelkáposztát rágicsált, egy tengerész vetette oda nekik az ennivalót, nem emlékezett rá az ember, hogy mikor hozta az állatokat a hajóra, de mindegy is, most természetesnek találta, hogy ott vannak, elképzelhető ugyanis, hogy az ismeretlen szigetet nem lakják állatok, ilyesmi a múltban is gyakran előfordult, legbölcsebb biztosra menni, mindenki tudja, hogy egyszerűbb kinyitni a ketrec ajtaját és fülénél fogva kivenni belőle a nyulat, mint üldözni hegyen-völgyön át. Az alsó rakodótérből most lovak nyerítését, tehenek bőgését, szamarak ordítását hallotta, e nemes állatok majd a nehéz munkára kellenek, vajon hogy fértek be a karavellába, ahol a legénységnek is alig van hely, hirtelen feltámadt a szél, belekapott a fővitorlába, meglobogtatta, a félrelebbenő vászon mögött láthatóvá vált, ami addig nem, asszonyok csoportja, s noha nem számolta, kitalálta, hogy éppen annyian vannak, ahányan a tengerészek, asszonyi munkákkal vannak elfoglalva, még nincs itt az ideje, hogy mással legyenek, világos, ez csak álom 448
NV10-5.p65
448
2010.04.30., 14:05
lehet, a való életben sosem utaztak így. A kormánykeréknél álló ember a takarítónőt kereste a szemével, de nem találta, talán a jobb oldali hálófülkében van, kipiheni a fedélzetmosás fáradalmát, gondolta, de becsapta vele önmagát, mert jól tudja, noha fogalma sincs, honnan, hogy az asszony az utolsó pillanatban úgy döntött, mégsem tart vele, kiugrott a partra, és elköszönt, Isten veled, Isten veled, ha már csak az ismeretlen szigetre van szemed, elmegyek, pedig ez nem igaz, a szeme most is őt keresi, s nem találja. Ekkor beborult, majd eleredt az eső, és mire kieste magát, a hajókorlát mentén elhelyezett, földdel teli zsákokból temérdek rügy bújt elő, nem mintha attól félnének, hogy nincs elég föld az ismeretlen szigeten, hanem mert így majd időt nyernek, aznap, amikor megérkezünk, csak át kell ültetnünk a gyümölcsfapalántákat, csak el kell vetnünk a vetőmagot, s a gabona majd ott szökik szárba, a virágágyásokat pedig majd azokkal a virágokkal díszítjük, amelyek itt bimbóznak most előttünk. A kormánykeréknél álló ember azt kérdezi a fedélzeten pihenő matrózoktól, látnak-e valahol lakatlan szigetet, és ők azt felelik, sem itt, sem ott nem látnak, de már azt forgatják a fejükben, hogy az első emberlakta földön partra szállnak, feltéve, hogy találnak kikötőt, ahol horgonyt vethetnek, kocsmát, ahol ihatnak, és ágyat, ahol hancúrozhatnak, mert itt olyan nagy a zsúfoltság, hogy nem lehet. És az ismeretlen sziget, kérdezte az ember a kormánykeréknél, Az ismeretlen sziget nem létezik, csak a te fejedben, a király geográfusai átvizsgálták a térképeket, és kijelentették, hogy felfedezni való szigetek már régóta nincsenek, A városban kellett volna maradnotok, így csak akadályozzátok az utamat, Olyan helyet kerestünk, ahol jobb életet élhetünk, s úgy gondoltuk, a te utad éppen kapóra jön, Nem is vagytok tengerészek, Sosem voltunk, Egyedül nem tudok navigálni, Jutott volna eszedbe, mielőtt hajót kértél a királytól, a tenger nem tanít meg a hajózásra. Ekkor a kormánykeréknél álló ember földet pillantott meg a távolban, de el akarta kerülni, mintha az egy távoli föld káprázata volna csupán, hamis kép, amely valahonnan a földgolyó túlsó feléről érkezett, de a férfiak, akik sosem voltak tengerészek, tiltakoztak, azt mondták, ott akarnak partra szállni, Ez a sziget rajta van a térképen, kiabálták, megölünk, ha el nem viszel odáig. Ekkor a karavella orra magától a föld felé fordult, a hajó beúszott a kikötőbe, és a dokk falához simult, Mehettek, szólt az ember a kormánykeréknél, mire azok mindjárt ki is szálltak, sorban egymás után, előbb a nők, aztán a férfiak, de nem mentek egyedül, magukkal vitték a kacsákat, a nyulakat és a tyúkokat, elvitték a teheneket, a szamarakat és a lovakat, sőt még a sirályokat is, egyik madár a másik után röppent fel a hajóról, csőrükben szállították fiókáikat, ilyesmire nem volt még példa, de egyszer csak a példátlan is megtörténik. Az ember csöndben nézte a 449
NV10-5.p65
449
2010.04.30., 14:05
kormánykerék mellől a pánikszerű menekülést, semmit sem tett, hogy visszatartsa azokat, akik el akarták hagyni, a facsemetéket, a csírázó búzát és a virágokat legalább otthagyták neki, meg a kúszónövényeket, melyek ráfonódtak az árbocokra, s úgy függeszkedtek a hajókorláton, mint megannyi virágfüzér. A sietős távozás zűrzavarában kilyukadtak a zsákok, kiszóródott a föld, úgyhogy az egész fedélzet olyan lett, mint vetés után a gondosan művelt szántó, már csak egy kis eső kell, hogy jó legyen a termés. Amióta útnak indult felfedezni az ismeretlen szigetet, nem evett egy falatot sem, bizonyára azért, mert álmodott, s ha álmában kedve lett volna bekapni egy darabka kenyeret vagy egy almát, az csak a képzelet kenyere, almája lett volna. A fák gyökerei már kezdenek behatolni az alsó rakodótérbe, hamarosan nem lesz szükség ezekre a felvont vitorlákra, elég, ha a szél belefekszik a fák koronájába, s már viszi is a karavellát az úti cél felé. Hullámok hátán hajózik, ring az erdő, amelyben egyszerre csak énekelni kezdenek a madarak, nem tudni, hogyan, eddig bizonyára rejtőzködtek, s most hirtelen kedvük támadt előbújni a napvilágra, talán mert megérett a gabona, s aratni kell. Ekkor az ember rögzítette a kormánykereket, és sarlóval a kezében leereszkedett a mezőre, és éppen amikor az első kalászokat levágta, megpillantott egy árnyékot a saját árnyéka mellett. Arra ébredt, hogy a takarítónőt öleli, s az meg őt, a testük elvegyül a másikéval, összekeverednek a hálófülkék, nem lehet már tudni, a bal oldaliban vagy a jobb oldaliban fekszenek-e. Később, valamivel napkelte után, az ember meg az asszony ráfestették a hajó orrára, mindkét oldalon, a karavella nevét, mert addig nem volt neve. Dél körül pedig, amikor az apály is kedvezett, az Ismeretlen Sziget kifutott a tengerre, hogy elinduljon megkeresni önmagát. LUKÁCS LAURA fordítása
450
NV10-5.p65
450
2010.04.30., 14:05
VAKSÁG
Már az első huszonnégy órában, mondta, ha valóságos volt az a hír, ami tovaterjedt, száz és száz megbetegedés történt, és mindegyik esetben ugyanúgy ment végbe, nagyon gyorsan kialakult, meglepő módon semmiféle elváltozás nem jelentkezett, a látóteret ragyogó fehérség töltötte be, és semmiféle fájdalommal nem járt, se előtte se utána. A második napon az új megbetegedések bizonyos mértékű csökkenéséről beszéltek, százak helyett csak tucatnyian betegedtek meg, és ennek a hatására a kormány azonnal kijelentette, hogy a leginkább mértéktartó kilátások szerint is hamarosan kontroll alatt tartják a helyzetet. Ettől a ponttól kezdve, néhány elkerülhetetlenül odavetett megjegyzéstől eltekintve, a fekete kötést viselő öregember elbeszélését nem követjük szó szerint, hanem a szóbeli előadás egy olyan újra formált változatával helyettesítjük, amely a hibátlan és helyénvaló szóhasználattal történő elbeszélést részesíti előnyben. Ennek az előre nem látható átalakításnak az oka az a kontroll alatt tartják kifejezés, amelyet az elbeszélő használt, ez a nyelvhelyességet súlyosan sértő fordulat csaknem alkalmatlanná teszi őt arra, hogy az elbeszélésben fontos kiegészítő szerepet kapjon, pedig erre nagy szükség van, mert nem találnánk meg a módját annak, hogy megtudjuk, mi történt a kinti világban, ha az ő elbeszélése nem egészítené ki ezeknek a különleges eseményeknek a történetét, ámde azt is jól tudjuk, hogy bármiféle tény leírásának csak a javára szolgál, ha pontos és szabatos kifejezéseket használunk. Eredeti témánkhoz visszatérve, a kormány ennélfogva kizárta azt a korábban kiszivárogtatott föltételezést, hogy az országot egy olyan korábban ismeretlen járvány kerítette hatalmába, amelyet egy eddig még nem azonosított, gyorsan kifejlődő kórokozó terjeszt, anélkül, hogy a lappangási időszak vagy a betegség kialakulása bármiféle előzetes tünettel járna. A legújabb tudományos vélemények és az azokhoz kapcsolódó és módosított adminisztratív értelmezés szerint egyelőre még hasonlóképpen föl nem derített körülmények véletlen és szerencsétlen időbeli egybeeséséről lehet szó, amelynek kórfejlődésében, ahogyan a kormány által kiadott közlemény hangsúlyozta, a rendelkezésre álló adatok elemzése alapján, amelyek világosan mutatják a végkifejletre utaló felívelő görbe közelségét, már meg lehet figyelni a kifáradásra utaló jeleket. Egy tévékommentátor talált rá, megvilágosodott pillanatában a pontos szóképre, amikor a járványt, vagy akármi is ez, egy magasba kilőtt nyílvesszőhöz ha451
NV10-5.p65
451
2010.04.30., 14:05
sonlította, amely a röppálya tetőpontjára jutva villanásnyi időre megáll, mintha fölfüggesztették volna, azután a kötelező íves útvonal mentén megindul lefelé, ha Isten is úgy akarja, és ezzel az invokációval a kommentátor visszatért a hasonlítgatásokban kifejezésre jutó emberi közhelyességhez és a szóban forgó járványhoz, s közben a nehézkedési erő hatására egyre jobban fölgyorsul, majd teljesen eltűnik ez a bennünket sújtó szörnyű lidércnyomás, ez a fél tucat szó újra meg újra megjelent a különböző tömegtájékoztatási eszközökben, amelyek végezetül mindig megfogalmazták az a jámbor óhajukat, hogy a szerencsétlen vakok mihamarabb visszanyerjék elvesztett látásukat, és ezzel egy időben biztosították őket az összes szervezett, hivatalos és magán társadalmi testület szolidaritásáról. A távoli múltban hasonló igazságokat és metaforákat az átlagemberek törhetetlen optimizmusa olyasféle mondásokba sűrített, mint Semmi sem tart örökké, vagy az irodalmiaskodóbb formát öltő, Minden rossznak vége szakad egyszer, ezek olyan felülmúlhatatlan életbölcsességek, amelyeket az élet és a sors árnyoldalait bőséggel megtapasztaló emberek fogalmazhattak meg, és ha ezek eljutnak a vakok földjére, akkor olyanformán kell olvasni őket, Tegnap láttunk, ma nem látunk, holnap meglátjuk, hogy a mondat utolsó harmadát finoman kérdő hangsúllyal ejtjük ki, mintha az óvatosság az utolsó pillanatban úgy döntött volna, hogy a reményteljes lezáráshoz mindenesetre hozzáteszi a kétség elbizonytalanító megbicsaklását. Sajnálatos módon nemsokára bebizonyosodott ezeknek a vélekedéseknek hiábavalósága, a kormány reményei, és a tudományos körök előrejelzései egyszerűen füstbe mentek. A vakság egyre terjedt, nem úgy, mint valamiféle áradat, amely mindent elönt és magával sodor, hanem mint ezer és egy alattomosan feltörő eleven vízér, amelyek miután lassan-lassan átitatták a talajt, váratlanul teljesen elborítják. A már-már robbanni készülő társadalmi nyugtalanság láttán a hatóságok sietve különböző orvosi találkozókat hívtak egybe, elsősorban szemészek és ideggyógyászok részvételével. Mivel elkerülhetetlenül időbe telt volna annak a kongresszusnak a megszervezése, amelyet néhányan már előre bejelentettek, erre mégsem került sor, viszont számtalan eszmecserét szemináriumot, kerekasztal-beszélgetést rendeztek, volt közöttük nyilvános és olyan is, amelyet zárt ajtók mögött tartottak. A viták nyilvánvaló haszontalanságának egyöntetű élménye és az ülések során néhány, egyik pillanatról a másikra megvakult szónok, aki azt kiabálta, Vak vagyok, vak vagyok, arra ösztönözte az újságokat, a rádiót és a televíziót, hogy kevés kivétellel, ne foglalkozzanak ezekkel a kezdeményezésekkel, nem számítva bizonyos hírközlő eszközök tapintatos és minden szempontból dicséretes tevékenységét, amelyek a különféle szenzációkból, 452
NV10-5.p65
452
2010.04.30., 14:05
mások szerencséjéből és szerencsétlenségéből éltek, és eszük ágában sem volt, hogy egyetlen olyan alkalmat is elszalasszanak, amikor élőben, a helyzetből fakadó drámaisággal lehetett megjeleníteni mondjuk egy szemgyógyász professzor váratlan megvakulását. Az általános lelkiállapot fokozatos romlásának bizonyítékát maga a kormány szolgáltatta azzal, hogy alig egy hét alatt kétszer is megváltoztatta a stratégiáját. Először úgy gondolta, megakadályozhatja a baj továbbterjedését azzal, hogy a vakokat és a fertőzötteket elkülöníti néhány olyan kijelölt helyen, mint ez az elmegyógyintézet is, ahová kerültünk. A vakok számának megállíthatatlan növekedése a kormány néhány befolyásos tagját, akik attól féltek, hogy a hivatalos kezdeményezés nem hozza meg a kívánt eredményt, s ez súlyos politikai problémákhoz vezethet, hamarosan arra ösztönözte, hogy föllépjen annak a gondolatnak a védelmében, miszerint minden családnak magának és otthon kellene vigyáznia a saját vakjaira, nem engedve ki őket az utcára, nehogy még inkább megzavarják a már amúgy is nehézkes közlekedést, s meg ne sértsék azoknak az embereknek az érzékenységét, akik még láttak a két szemükkel, és nem törődve a többé-kevésbé megnyugtató véleményekkel, úgy gondolták, hogy a fehér kór pillantás útján terjed szemtől szemig, mint a szemmel verés. Igazából nem is lehetett más reakciót várni egy olyan valakitől, aki szomorú, közömbös vagy vidám gondolataiba mélyedve, ha ugyan voltak még valakinek vidám gondolatai, egyszer csak meglátta, hogy egy feléje tartó embernek elváltoznak az arcvonásai, az arcára kiül a legteljesebb rémület valamennyi megnyilatkozása, és azon nyomban elkerülhetetlenül felkiált, Vak vagyok, vak vagyok. Ezt nem lehetett idegekkel bírni. A legrosszabb az volt, hogy családok, leginkább a kisebb létszámúak igen rövid idő alatt maradéktalanul vakokból álló családokká alakultak át, és nem akadt, aki vezesse őket és vigyázzon rájuk, megóvja tőlük az ép látású szomszédságot, és világossá vált, hogy ezek a vakok, bármennyire is apa-anya-gyermeki kapcsolat állt fenn közöttük, nem tudtak gondoskodni egymásról, vagy pedig ugyanaz történt velük, mint azon a bizonyos festményen látható vakokkal, akik együtt mentek, együtt hullottak a mélybe és együtt haltak meg. Ebben a helyzetben a kormány nem tehetett mást, mint hirtelen visszakozót fújt, enyhített azokon a feltételeken, amelyeket a lefoglalandó helyekkel és területekkel kapcsolatban felállított, amelynek eredményeképpen haladéktalanul és sietősen elhagyatott gyárakat, puszta templomokat, üresen álló sportcsarnokokat és áruházakat vettek használatba, Két napja pedig arról beszélnek, hogy sátortáborokat állítanak fel, tette hozzá a fekete kötést viselő öregember. Az elején, igencsak az elején néhány jótékonysági szervezet 453
NV10-5.p65
453
2010.04.30., 14:05
még fölajánlott önkénteseket, akik vállalták a vakok gondozását, megágyaztak nekik, kitisztították az illemhelyeket, kimosták a ruháikat, elkészítették az ételüket, elvégezték mindazokat az apró tennivalókat, amelyek híján az élet igen gyorsan elviselhetetlenné válik, még azok számára is, akik látnak. Ezek a jólelkű szerencsétlenek azonnal megvakultak, de legalább nemes kezdeményezésük fennmaradt a történelem lapjain. Jött ide is valaki közülük, kérdezte a fekete kötést viselő öregember, Nem, válaszolta az orvos felesége, nem jött senki, Lehet, hogy csak híresztelés volt az egész, És a város, a közlekedés, kérdezte az első vak, akinek eszébe jutott a saját kocsija, meg azé a taxisofőré, aki elvitte őt az orvosi rendelőbe, és akinek a temetésénél segédkezett, A közlekedés teljesen kaotikussá vált, felelte a fekete kötést viselő öregember, és belekezdett a részletekbe, a különböző esetek és balesetek felsorolásába. Amikor első alkalommal vakult meg egy autóbuszvezető menet közben, az út kellős közepén, az emberek, bár halottjai és sebesültjei is voltak a balesetnek, nemigen törődtek az egésszel, amit ugyanúgy a megszokás hatalmával lehet magyarázni, mint a közlekedési vállalat közönségszolgálati igazgatójának a kijelentését, aki mindössze annyit mondott, hogy a szerencsétlenséget emberi hiba okozta, ami sajnálatos ugyan, de jobban végiggondolva éppen annyira nem volt előre látható, mint az hogy valaki, akinek soha nem volt baj a szívével, szívinfarktusban meghal. Az alkalmazottainkat, magyarázta az igazgató, éppen úgy, mint autóbuszaink berendezéseit és elektromos rendszerét, meghatározott időközönként szigorú vizsgálatnak vetjük alá, aminek eredménye a közvetlen és világos ok-okozati összefüggés révén a vállalat járműveivel a mai napig történt balesetek összességében véve elenyésző számában mutatkozik meg. A kimerítő magyarázat megjelent a napilapokban, de az embereknek más gondjuk is volt, mint hogy egy egyszerű autóbusz-szerencsétlenséggel törődjenek, végül is akkor se lett volna nagyobb baj, ha a fékrendszere mondta volna fel a szolgálatot. Másfelől, két nappal később ez volt a valódi oka egy másik balesetnek, de mert a világ már olyan, hogy az igazságot sokszor hazugság mögé rejti, és így célhoz, az a hír terjedt el, hogy megvakult a gépkocsivezető. Sehogy sem lehetett meggyőzni arról az utazóközönséget, hogy mi is történt valójában, és ennek a következményei sem sokat várattak magukra, az emberek egyik pillanatról a másikra nem szálltak többé autóbuszra, azt mondták, hogy inkább vakuljanak meg, mint hogy meghaljanak azért, mert mások megvakulnak. Egy harmadik baleset, amely hasonló okból, közvetlenül ez után történt egy utasokat nem szállító autóbusszal, ilyenfajta népiesen bölcselkedő megjegyzésekre adott alkalmat, Mi lett volna, ha én ülök benne. Akik így beszéltek, nem is tudták, mennyire igazuk volt. Két pilóta egyszerre be454
NV10-5.p65
454
2010.04.30., 14:05
következő vaksága miatt nemsokára egy utasszállító repülőgép is darabokra hullott és kigyulladt a földet érés pillanatában, az utasok és a személyzet valamennyi tagja meghalt, noha ebben az esetben mind a berendezések, mind az elektronika tökéletesen rendben volt, ahogy az egyetlen túlélő, a fekete doboz vizsgálata megmutatta. Egy ilyen méretű tragédia nem volt ugyanaz, mint egy közönséges autóbusz-baleset, és az lett a következménye, hogy még aki remélt, az is elveszítette minden reménységét, s attól fogva egyetlen motor hangját sem lehetett hallani, egyetlen nagy vagy kicsi, gyors vagy lassú kerék sem lendült mozgásba. Azok az emberek, akiknek azelőtt az volt a szokásuk, hogy az egyre lehetetlenebb közlekedésre panaszkodtak, azok a gyalogosok, akik az első pillanatban látszólag nem haladtak meghatározott irányban, mert az álló vagy tovahaladó autók állandóan keresztezték az útjukat, azok a vezetők, akik ezer és egy kört leírtak, míg találtak egy helyet, ahol végre letehették a kocsijukat, most átvedlettek gyalogossá, és elkezdtek tiltakozni a gyalogosok jogainak érdekében ugyanúgy, ahogyan korábban a maguk jogait próbálták meg érvényesíteni, most mindannyian elégedettek lehettek volna, kivéve azt az egy nyilvánvaló körülményt, hogy mivel senki nem mert már járművet vezetni, még a legrövidebb távolságon sem, a személyautók, a teherautók, a motorkerékpárok, sőt még az annyira tapintatos kerékpárok is zűrzavaros összevisszaságban vesztegeltek városszerte, mindegyiket ott hagyták, ahol a félelem éppen legyűrte a tulajdonosi tudatot, s ennek a groteszk helyzetnek a jelképe volt az a darus kocsi, amelyik félig a magasba emelt egy személyautót, az első tengelyénél fogva, valószínűleg a darus kocsi vezetője vakult meg előbb. A helyzet, amelytől mindenki szenvedett, a vakok számára végzetesnek bizonyult, mivel az éppen divatos kifejezés szerint nem láthatták, hogy merre mennek, sem azt, hogy hová rakják a lábukat. Elfacsarodott az ember szíve, amikor látta, ahogy neki-nekimennek az elhagyott autóknak, összeverik a sípcsontjukat, volt aki elesett és így siránkozott, Van itt valaki, aki segítene, hogy fölálljak, de olyanok is voltak, akik kétségbeesésükben vagy a természetük folytán durván káromkodtak és ellökték a jóindulatú kezeket, amelyek a segítségükre siettek, Hagyjon már, nemsokára magára is sor kerül, és ilyenkor az együtt érző ember megijedt, elmenekült, elveszett a sűrű fehér ködben, váratlanul tudatára ébredve annak a veszélynek, amelybe a jósága sodorta, ki tudja, hogy néhány méterrel odább nem vakul-e meg. Eleinte, amikor az itteni vakokat még fél kézen meg lehetett számolni, amikor még elég volt ahhoz két-három egymással váltott szó, hogy az ismeretlenek egymás társai legyenek a szerencsétlenségben, és további három455
NV10-5.p65
455
2010.04.30., 14:05
négy szóval kölcsönösen megbocsátottak egymásnak minden vétkükért, még a súlyosabbakért is, és ha a megbocsátás nem is lehetett teljes, elég volt türelemmel várni néhány napot, és nagyon jól látszott, mennyi nevetséges kellemetlenséget kellett elszenvedniük ezeknek a boldogtalanoknak, mindannyiszor, amikor a testük követelni kezdte valamelyik olyan sürgető ürítést, amelyet a szükség elvégzésének szoktunk nevezni. Ennek ellenére, noha tudjuk, hogy ritka a tökéletes nevelés, és még a leginkább tapintatos magatartásnak is megvan a maga gyönge pontja, el kell ismernünk, hogy az első vakok, akiket idehoztak vesztegzár alá, képesek voltak többé-kevésbé tudatosan, méltósággal viselni az emberi lény jelesül halandó természetének ezt a keresztjét. De most, amikor már mind a kétszáznegyven vaságynak van gazdája, nem számítva azokat a vakokat, akik a földön alszanak, nincs mégoly burjánzó, hasonlatokat, képeket és metaforákat bőven termő képzelet, amely kielégítően, minden apró részletében le tudná írni azt a mocskot, ami itt összegyűlt. Nemcsak a vécékben, ezekben a bűzös odúkban, amilyenek csak az elkárhozott lelkek emésztőgödrei lehetnek a pokolban, igen hamar kialakult helyzet, hanem az egyesekből hiányzó tisztességérzet vagy a másokra hirtelen ráérő szükség rövid idő alatt a folyosókat és a többi átjárásra szolgáló helyiséget is klozetté változtatta, eleinte csak alkalmilag, később pedig rendszeresen. A felelőtlenek, vagy akiket sürgetett a szükség így gondolkodtak, Nem érdekes, úgysem lát senki, és azontúl nem törődtek semmivel. Amikor minden szempontból lehetetlené vált eljutni oda, ahol az illemhelyek voltak, a vakok a hátsó udvart kezdték mindenfajta testi megkönnyebbülés és ürítés céljára szolgáló helyként használni. Azok, akik természetüknél vagy nevelésüknél fogva tartózkodóak voltak, egész áldott nap visszafogták, türtőztették magukat, amennyire csak bírták, és várták az éjszakát, föltételezték, hogy akkor van éjszaka, amikor a kórtermekben a legtöbb ember alszik, és ilyenkor indultak neki, kezüket a hasukra nyomva vagy a két lábukat összeszorítva, hogy találjanak háromarasznyi tiszta területet, ha ez egyáltalán lehetséges volt az ezerszer megtaposott ürülék egybefüggő szőnyegén, és ráadásul az a veszély is fenyegette őket, hogy elvesznek a hátsó udvar végtelenbe nyúló térségén, ahol nem volt más tájékozódási pont, mint az a néhány fa, amelyeknek a törzse túlélte a hajdani őrültek megismerő szenvedélyét, és azok a csaknem teljesen lapos halmok, amelyek alig-alig takarták el a halottakat. Naponta egyszer, mindig estefelé, mint egy ugyanarra az időre beállított ébresztőóra, a hangosbeszélőből jövő hang megismételte a már ismert utasításokat és tiltásokat, hangsúlyozta a tisztálkodószerek rendszeres használatából származó előnyöket, emlékeztetett arra, hogy minden kórteremben van egy telefon, amelyen kérni lehet a hiányzó 456
NV10-5.p65
456
2010.04.30., 14:05
eszközök pótlását, pedig ott igazából egy erős vízsugárra lett volna szükség, amelyik eltakarítja az összes ürüléket, meg egy vízvezeték-szerelő brigádra, amelyik megjavítja a vízöblítéses vécéket, működőképes állapotba hozza őket, azután vízre, sok-sok vízre, ami magával sodorja a szennyvízcsatornákba azt, ami oda való, utána pedig, könyörgünk, szemekre, csak néhány szemre, egy kézre, amely képes vezetni és irányítani bennünket, egy hangra, amely azt mondja, Erre. Ezek a vakok, ha nem sietünk a segítségükre, hamarosan állattá válnak, és ami még rosszabb vak állattá. Nem megmondta-e az ismeretlen hang, az, amelyik a festményekről és a világ képeiről beszélt, mondja, más szavakkal, késő éjszaka az orvos felesége, aki a férje mellett fekszik, miközben fejüket beborítja a közös takaró, Valami megoldást kell találni erre a borzalomra, nem bírom tovább, nem tudom tovább színlelni azt, hogy nem látok, Gondolj a következményekre, a legvalószínűbb az, hogy hamarosan a rabszolgájuk leszel, egy tedd-ide-tedd-oda, akinek mindenkire és mindenre gondot kell viselnie, megkövetelik majd tőled, hogy etesd, hogy mosdasd, hogy lefektesd, hogy felkeltsd, hogy ideoda vezetgesd őket, hogy kifújd az orrukat és letöröld a könnyeiket, kiabálnak utánad, amikor alszol, és sértegetnek, ha késel, És te, te hogy akarhatod, hogy továbbra is elnézzem ezt a töméntelen nyomorúságot, amely állandóan itt van a szemem előtt, és egy ujjamat se mozdítsam annak érdekében, hogy segítsek, Már az is sok, amit teszel, Mit teszek én, miközben az a legfőbb igyekezetem, hogy valaki észre ne vegye, hogy látok, Lesznek majd olyanok, akik gyűlölnek azért, mert látsz, ne hidd, hogy a vakságtól jobbak lettünk, De rosszabbak sem, Majd meglátod, figyeld csak meg, mi történik, amikor eljön az ennivaló szétosztásának ideje, Éppen erről van szó, valaki, aki lát, vállalhatná az ennivaló szétosztását mindazok között, akik itt vannak, egyenlően, belátóan tehetné meg, nem lenne több tiltakozás, véget érnének ezek a viták, amelyek az őrület határára sodornak, nem tudod, milyen azt látni, amikor két vak harcol egymással, A harc többé-kevésbé mindig a vakság egy formája volt, Ez más, Azt teszed, amit a legjobbnak látsz, de ne feledd el, hogy mi itt vakok, egyszerűen csak vakok vagyunk, vakok, szép szavak és szánalom nélkül, a világtalanok könyörületes és festői világának befellegzett, ez a vakok kemény, kegyetlen és könyörtelen világa, Ha látnád azt, amit énnekem látnom kell, akkor inkább vak szeretnél lenni, Elhiszem, de erre nincs szükség, mert már vak vagyok, Bocsáss meg, kedvesem, ha tudnád, Tudom, tudom, egész életemet azzal töltöttem, hogy az emberek szemének mélyét fürkésztem, ez a test egyetlen olyan pontja, ahol talán még létezik valamiféle lélek, és lehet, hogy már ezt is elvesztették, Holnap megmondom nekik, hogy látok, Bárcsak ne bánnád meg, Holnap megmondom 457
NV10-5.p65
457
2010.04.30., 14:05
nekik, kis szünetet tartott, és hozzátette, hacsak én is végérvényesen át nem lépek ebbe a világba. Még nem jött el az ideje. Amikor reggel felébredt, hajnalok hajnalán, ahogy a szokása volt, éppolyan jól látott a szemével, mint korábban. A kórteremben minden vak aludt. Azon gondolkodott, hogyan jelentse be nekik, összehívjon-e mindenkit, és így jelentse be az újságot, vagy talán jobb volna tapintatosan, feltűnés nélkül csinálni, úgy megmondani, például, mintha nem akarna túlságosan nagy fontosságot tulajdonítani az ügynek, Képzeljék csak el, ki gondolta volna, hogy megőrzöm a látásom ennyi vakságban szenvedő ember között, vagy talán célszerűbb volna, úgy tenni, mintha valóban vak lettem volna, és váratlanul visszanyertem volna a látásomat, ilyen módon még valami reményt is kelthetnék bennük. Ha ez a nő látni kezdett, mondanák egymásnak, ez talán velünk is megeshet, de ugyanígy megtörténhet, hogy azt mondják neki, Ha így van, akkor menjen el, menjen ki innen, ebben az esetben azt válaszolná, hogy nem mehet el innen a férje nélkül, és mivel a hadsereg nem enged ki egyetlen vakot sem a vesztegzárból, nincs más megoldás, mint hogy beleegyeznek abba, hogy itt marad. Néhány vak mozgolódni kezdett a vaságyán, mint minden reggel, kiengedték magukból a gázokat, de a levegő ettől nem lett émelyítőbb, valószínűleg már elérte teljes telítettségét. A latrinák felől újabb és újabb hullámokban érkező dögletes bűzhöz és a hányingert keltő kipárolgásokhoz hozzáadódott a kétszázötven ember nehéz szaga, akik saját izzadságukban pácolódott testüket nem moshatták és nem is tudták volna megmosni, akik napról napra mocskosabb ruhát viseltek, akik olyan ágyban aludtak, amelyet nemritkán beszennyezett az ürülék. Mire is használhatták volna az ottfeledett szappanokat, lúgokat, mosóporokat, ha nem egy zuhany eldugult, vagy nem volt bekötve a csatornába, ha a lefolyókból visszabugyogott a koszos víz, azután szertefolyt a fürdőszobákból, átitatta a folyosók padlózatának deszkáit, beszivárgott a kőlapok réseibe. Micsoda eszement dologra akarok vállalkozni, támadt fel ekkor a kétség az orvos feleségében, még ha nem is követelnék meg tőlem, hogy kiszolgáljam őket, és ez egyáltalán nem biztos, én magam nem bírnám ki, hogy ne álljak oda mosni, takarítani, és mennyi ideig tartana az erőm, ez nem egyetlen embernek való munka. Az elszántsága, amely nem sokkal korábban olyan határozottnak mutatkozott, most, amikor elérkezett az a pillanat, hogy a szavaktól eljusson a tettekhez, lassan szertefoszlott és apránként darabjaira hullott az orrát betöltő és a szemét sértő förtelmes valósággal szembesülve. Gyáva vagyok, mormolta kétségbeesetten, jobb lenne, ha vak volnék, akkor nem támadt volna fel bennem ez a hittérítői küldetéstudat. Három vak fölkelt, egyikük a patikussegéd volt, és elfoglal458
NV10-5.p65
458
2010.04.30., 14:05
ták a helyüket az előcsarnokban, hogy az ennivalóból elhozzák az első kórtermet megillető részt. Azt nem lehetett állítani, mivel éppen a szem hiányzott hozzá, hogy az elosztás amúgy szemmérték alapján történt volna s egy csomaggal több vagy kevesebb jut valakinek, éppen ellenkezőleg, sajnálatra méltó volt azt látni, hogyan tévedtek a számolásnál, és kezdtek mindent elölről, egyvalaki, akinek bizalmatlanabb természete volt, mindig szerette volna pontosan tudni, mit visznek magukkal a többiek, végül mindig veszekedésbe, lökdösődésbe torkollott az egész, elcsattant néhány vaktában adott pofon, ahogy ez már történni szokott. A kórteremben már mindenki ébren volt, készen állt arra, hogy megkapja az adagját, a gyakorlat révén kialakították az elosztás egy viszonylag kényelmes módját, az összes ennivalót elvitték a kórterem végébe, ahol az orvos, a felesége, a sötét szemüveges lány és az édesanyját hívó kisfiú vaságya állt, és oda mentek érte, mindig ketten, a bejárathoz legközelebb álló ágyaktól kezdve, a jobb egyes és a bal egyes, a jobb kettes és a bal kettes, és így tovább, perlekedés és lökdösődés nélkül, az biztos, hogy így tovább tartott, de a nyugalom kárpótolt a várakozásért. Az elsők, azaz, azok, akiktől alig karnyújtásnyira volt az ennivaló, utolsónak szolgálták ki magukat, kivéve a kancsal kisfiút, mert ő természetesen mindig előbb befejezte az evést, mint hogy a sötét szemüveges lány megkapta volna a maga adagját, aminek az lett a következménye, hogy a lány adagjának egy része is a kisfiú gyomrában kötött ki. A vakok mind az ajtó felé fordított fejjel ültek, és arra vártak, hogy meghallják a társaik lépéseit, a terhet cipelők bizonytalan, mással össze nem téveszthető zaját, de az a hang, amit váratlanul meghallottak nem ilyen volt, sokkal inkább ahhoz hasonlított, mintha sebesen futnának, ha ugyan lehetséges volt ennyire hősi cselekedet olyanoktól, akik nem látták, hová teszik a lábukat. És mégis, nem lehetett mást mondani, amikor lihegve megjelentek az ajtóban, Mi történhetett ott kint, hogy így kellett jönniük, futva, és mind a hárman egyszerre akartak belépni, hogy elmondják a váratlan hírt, Nem hagyták, hogy elhozzuk az ennivalót, mondta egyikük, és a másik kettő megismételte, Nem hagyták, Kik, a katonák, kérdezte egy hang, Nem, a vakok, Milyen vakok, itt mindannyian vakok vagyunk, Nem tudjuk, kicsodák, mondta a patikussegéd, de azt hiszem, azok közül lehetnek, akik mind együtt jöttek, és utoljára érkeztek, És hogyhogy nem hagyták elhozni az ennivalót, mostanáig nem volt semmi probléma, Azt mondják, hogy ennek vége, mától fogva aki enni akar, annak fizetnie kell. A kórterem minden szegletéből föltört a tiltakozás, Nem lehet, Elveszik az ennivalónkat, Csirkefogó banda, Micsoda szégyen, vakok vakok ellen, soha nem hittem volna, hogy ilyesmit kell megélnem, Tegyünk panaszt az őrmesternél. Valaki, aki elszántabb volt, azt javasolta, hogy men459
NV10-5.p65
459
2010.04.30., 14:05
jenek és együttes erővel követeljék ki azt, ami nekik jár. Nem lesz könnyű, vélekedett a patikussegéd, mert sokan vannak, az volt a benyomásom, hogy egy nagyobb csoportról van szó, és ami a legrosszabb, fel vannak fegyverkezve, Hogyhogy felfegyverkezve, Furkósbotjuk bizonyosan van, még mindig fáj a karom attól az ütéstől, amit kaptam, mondta az egyik, Próbáljuk meg szépszerével elrendezni a dolgokat, mondta az orvos, elmegyek magukkal, hogy beszéljek ezekkel az emberekkel, valami félreértés lehet a dologban, Meglehet, doktor úr, én magával tartok, mondta a patikussegéd, de ahogy a viselkedésükből láttam, nagyon kétséges, hogy sikerül-e meggyőznie őket, Mindenképpen oda kell mennünk, nem hagyhatjuk ennyiben a dolgokat, Veled megyek, mondta az orvos felesége. Nekiindult a kis csoport a kórteremből, kivéve azt, aki a karját fájlalta, mert ő már úgy gondolta, hogy teljesítette a kötelességét, és visszamaradt, hogy elmesélje a többieknek a veszedelmes kalandot, az ennivaló ott volt kétlépésnyire, és egy testekből összeálló fal védelmezte, Furkósbotokkal, ismételgette. Egymáshoz préselődve, mint a heringek, haladtak előre, utat törve maguknak a kórtermekből kitóduló vakok között. Amikor eljutottak az előcsarnokhoz, az orvos felesége rögtön megértette, hogy semmiféle diplomáciai tárgyalás nem lehetséges, és valószínűleg nem is lesz lehetséges soha. Az előcsarnok közepén, az élelmiszeres ládák körül vakok sorfala állt, botokkal és ágyvasakkal fegyverkeztek fel, s ezeket úgy tartották maguk előtt, mint szuronyokat vagy lándzsákat, szembeszállva az őket ostromló vakok elszántságával, akik kétségbeesett igyekezettel próbáltak meg áthatolni a védelmi vonalon, némelyek abban a reményben, hogy találnak egy rést, egy gondatlanságból rosszul becsukott kiskaput, felemelt kezükkel védekeztek az ütések ellen, mások négykézláb csúsztak-másztak, egészen addig, amíg neki nem mentek ellenségeik lábának, akik a hátukra mért ütésekkel és rúgásokkal fogadták őket. Vak embernek nincs törvénye, mondják erre. Nem hiányzott a képből a felháborodott tiltakozás és a dühödt kiáltozás sem, Követeljük az ennivalónkat, Adják meg a kenyérhez való jogunkat, Csibészek, Micsoda disznóság, amit itt művelnek, Képtelenségnek tetszett, de egy jámbor vagy szórakozott lélek, így kiabált, Hívjanak rendőrt, talán volt is ott rendőr, a vakság, mint tudjuk, nincs tekintettel a különböző mesterségekre és hivatásokra, de egy vak rendőr nem ugyanaz, mint egy elvakult rendőr, és ami azt a két rendőrt illeti, akiket ismerünk, ezek halottak, és nagy nehézségek árán el is temették őket. Egy vak asszony, akit az a képtelen remény ösztönzött, hogy valamiféle hatalom helyreállítja majd az elveszett békességet, megszilárdítja az igazságosságot, és visszahozza a nyugalmat az elmegyógyintézetbe, valahogy odavergődött a bejárati ajtóhoz, és kikiabálta a 460
NV10-5.p65
460
2010.04.30., 14:05
levegőbe, Segítsenek, mert ezek el akarják rabolni az ennivalónkat. A katonák úgy tettek, mintha nem hallották volna, az őrmester szigorú és egyértelmű parancsokat kapott az ellenőrző körúton arra járó századostól, Ha egymást gyilkolják, annál jobb, kevesebben maradnak. A vak asszony rekedtre ordította magát, ahogy a valamikori őrültek, ő is csaknem elment már az eszétől, de puszta kétségbeesésében. Végül rájött arra, hogy hasztalanul kiabál segítségért, zokogva visszafordult, s oda sem figyelve arra, hogy merre jár, hatalmas ütést kapott a fejére, amitől összerogyott. Az orvos felesége oda akart futni, hogy föltámogassa, de olyan nagy volt a zűrzavar, hogy lépni sem tudott. Az ennivalót követelő vakok rendezetlenül visszafelé igyekeztek, tájékozódó képességüket elveszítve egymásnak ütköztek, elestek, feltápászkodtak, megint elestek, néhányan nem is próbálkoztak, megadták magukat, ott maradtak elterülve a földön, kimerülten, nyomorultan, a fájdalomtól meg-megrándulva, arccal a kőlapokra borulva. Ebben a pillanatban az orvos felesége megrettenve látta, hogy az egyik vak rabló előhúz a zsebéből egy pisztolyt, és hirtelen mozdulattal a levegőbe emeli. A lövéstől egy hatalmas stukkódarab vált le a mennyezetről, ráesett a mit sem sejtő emberek fejére, ami csak fokozta a riadalmat. A vak így kiáltott, Nyugalom, és pofa be, ha valaki megmukkan, azon nyomban lövök, és nem érdekel, hogy kire, mert magatoknak kerestétek a bajt. A vakok meg sem moccantak. A pisztolyos vak folytatta, Megmondtuk, és kész, mától fogva mi rendelkezünk az ennivaló felett, vésse az eszébe mindenki, és hogy senkinek eszébe ne jusson kimenni érte, őröket állítunk a bejárathoz, és aki megpróbál a parancs ellenére cselekedni, az számoljon a következményekkel, az ennivalót árusítani fogjuk, és aki enni akar, fizet érte, Hogy fizetünk, kérdezte az orvos felesége, Azt mondtam, nem akarom senkinek a hangját hallani, üvöltötte a pisztolyos vak, fegyverével maga előtt hadonászva, Valakinek beszélnie kell, tudnunk kell, mit tegyünk, hová menjünk az ennivalóért, hogy mind együtt menjünk, vagy egyenként, Mit okoskodik ez itt nekünk, mondta a banda egyik tagja, lőj oda neki, és eggyel kevesebb éhes száj lesz. Látnám csak, már golyó lenne a hasában. Azután a szavait mindenkihez intézve, Menjetek vissza azonnal a kórtermekbe, gyerünk, gyerünk, amikor bevisszük az ennivalót, megmondjuk, mit kell tennetek, És a fizetés, tudakolta az orvos felesége, mennyibe fog kerülni egy tejeskávé meg egy kétszersült, A spinkó most meg már az étlapot kéri, mondta ugyanaz a hang, Bízd ide, mondta a másik, és más hangon, Minden kórterem kinevez két felelőst, ezeknek az lesz a dolga, hogy összeszedjék az értékeket, minden értéket, akármi is legyen, pénz, ékszer, gyűrű, karkötő, fülbevaló, óra, ami csak van, és elhoznak mindent a bal oldali első kórterembe, hozzánk, és ha akartok egy jó 461
NV10-5.p65
461
2010.04.30., 14:05
tanácsot, eszetekbe ne jusson átverni bennünket, tudjuk jól, hogy néhányan közületek elrejtik majd egy részét az értékeiknek, de megmondom, hogy ez a legrosszabb ötlet, ha nem találjuk elegendőnek, amit ideadtok, akkor egyszerűen nem esztek, majd rágjátok a bankjegyeket és ropogtatjátok a gyémántokat. Az egyik vak a jobb oldali második kórteremből megkérdezte, És hogy csináljuk, mindent egyszerre odaadunk, vagy annak mértékében fizetünk, amit megettünk, Látom, nem voltam eléggé világos, mondta röhögve a pisztolyos vak, először fizettek, azután esztek, ami pedig azt illeti, hogy annak mértékében fizessetek, amit megettetek, ez eléggé bonyolult könyvelést igényelne, úgyhogy, jobb ha mindent egyszerre elhoztok, és majd meglátjuk, mennyi ennivalót érdemeltek, de még egyszer figyelmeztetlek benneteket, eszetekbe ne jusson valamit is elrejteni, mert az nagyon sokba fog nektek kerülni, és hogy ne mondhassátok, hogy nem viselkedünk kötelességtudóan, jegyezzétek meg, hogy miután átadtátok mindeneteket, ellenőrzést tartunk, és jaj nektek, hacsak egy pénzdarabot is találunk, és most mindenki tűnjön innen, de gyorsan. Felemelte a karját, és újra lőtt. Még egy kevés stukkó lehullott. A te hangodat pedig, mondta a pisztolyos vak, nem felejtem el, Én sem az arcodat, felelte az orvos felesége. Látszólag senki sem figyelt fel arra a képtelenségre, hogy egy vak asszony olyasmit mond, nem felejti el azt az arcot, amit nem is látott. A vakok már megindultak visszafelé, olyan gyorsan, amilyen gyorsan csak tudtak, keresték az ajtókat, és az első kórterem képviselői hamarosan beszámoltak társaiknak a történtekről. Annak alapján, amit hallottunk, nem hiszem, hogy egyelőre mást is tehetnénk, mint hogy engedelmeskedünk, mondta az orvos, föltehetőleg sokan vannak, és ami a legrosszabb, van fegyverük. Nekünk is lehet, mondta a patikussegéd, Igen, néhány fáról letört husáng, ha van még karral elérhető magasságban faág, néhány ágyvas, amelyet felemelni is alig tudnánk, nekik pedig legalább egy lőfegyverük biztosan van. Én oda nem adom ezeknek, ami az enyém, a vak kurva anyjukat, mondta valaki, Én sem, tette hozzá egy másik, Nos, vagy mind odaadjuk, vagy senki sem, mondta az orvos, Nincs más választásunk, mondta a felesége, azonkívül a szabály itt bent az lesz, amit kint ránk kényszerítettek, aki nem akar fizetni, az ne fizessen, ez a jogában áll, de ebben az esetben nem is eszik, az nem lehet, hogy valaki a mások költségén táplálkozzon, Mindannyian adunk, és mindent odaadunk, mondta az orvos, És aki nem tud semmit sem adni, kérdezte a patikussegéd, Az majd azt eszi, amit a többiek adnak neki, érvénybe lép, amit valaki arról mondott, hogy mindenki a képességei szerint, és mindenkinek a szükségletei szerint. Kis csönd állt be, és a fekete kötést viselő öregember megkérdezte, Kit jelölünk ki felelősnek, És a doktor urat választom, 462
NV10-5.p65
462
2010.04.30., 14:05
mondta a sötét szemüveges lány. Nem volt szükség szavazásra, az egész kórterem egyetértett. Két ember kell, emlékeztetett az orvos, van, aki elvállalja, kérdezte, Én, ha senki más nem jelentkezik, mondta az első vak, Nagyon jó, kezdjük el a gyűjtést, szükségünk van egy zacskóra, egy retikülre, egy kis kézitáskára, bármi jó ezek közül, Ezt kiüríthetem, mondta az orvos felesége, és nyomban elkezdett mindent kiszedni egy retikülből, amelybe néhány szépségápoló cikket és más apróságokat rakott, amikor még fogalma sem volt arról, hogy milyen körülmények között kell élnie. A másik világból érkező üvegcsék, dobozkák és tubusok között volt egy hosszú, hegyes végű olló. Nem emlékezett rá, hogy berakta volna, de ott volt. Az orvos felesége felemelte a fejét. A vakok vártak, a férje elment az első vak ágyáig, tárgyalt vele, a sötét szemüveges lány azt mondta a kancsal kisfiúnak, hogy az ennivalóra már nem kell soká várni, a földön, az éjjeliszekrény mögé bedugva, mintha a sötét szemüveges lány valamiféle gyermeteg és szükségtelen szemérmességgel szerette volna elrejteni azok elől a tekintetek elől, amelyek nem láttak, ott hevert egy véres tisztasági betét. Az orvos felesége nézte az ollót, megpróbált arra gondolni, hogy vajon miért nézi így, így, hogy, hát így, de nem talált rá semmiféle magyarázatot, igazából miféle magyarázatra szolgálna rá egy egyszerű, hosszú olló, amely két nikkelezett pengéjével, hegyes és csillogó csúcsával belesimul nyitott tenyerébe, Megvagy, kérdezte a férje, Megvagyok, felelte és kinyújtotta felé a karját, amelyben az üres retikül volt, miközben a másik kezét a háta mögé dugta, hogy elrejtse az ollót, Mi van, kérdezte az orvos, Semmi, válaszolta a felesége, ugyanúgy, ahogy azt is válaszolhatta volna, hogy semmi olyan, amit láthatnál, csak a hangom csengett különösen, csak ez történt, semmi más. Az orvos az első vak kíséretében megindult ezen az oldalon, remegő kezével tartotta a retikült, és azt mondta, Készítsék elő, amijük van, elkezdjük összegyűjteni. A felesége lecsatolta az óráját, ugyanezt tette a férje órájával is, levette a fülbevalóját, egy kis rubintokkal díszített gyűrűt, az aranyláncot, amelyet a nyakában viselt, a jegygyűrűjét, a férjéét, nem volt nehéz lehúznia, Megvékonyodtak az ujjaink, futott át a fején, mindent belerakott a retikülbe, azután azt a pénzt is, amit otthonról hoztak, néhány különböző értékű bankjegyet, egypár fémpénzt, Ez minden, mondta, Biztos vagy benne, kérdezte az orvos, nézd meg jól, Értéktárgyunk csak ennyi volt. A sötét szemüveges lány már összekészítette a javait, csaknem ugyanannyi volt nála is, csupán a két karkötő jelentett többletet, viszont nem volt jegygyűrűje. Az orvos felesége megvárta, hogy a férje és az első vak hátat fordítson, hogy a sötét szemüveges lány odahajoljon a kancsal kisfiúhoz, Vedd úgy, hogy én vagyok a te anyukád, mondta, érted is és magamért is fizetek, és akkor vissza463
NV10-5.p65
463
2010.04.30., 14:05
húzódott a hátsó falig. Ott, ahogy a többi falon is, végig nagy, falba vert szögek meredeztek, amelyek arra szolgálhattak, hogy ki tudja, milyen ollókat és apróságokat akasszanak fel rá a bolondok. Kiválasztotta a legmagasabban lévőt, amelyet még elért, és ráakasztotta az ollót. Azután leült az ágyra. A férje és az első vak lassan haladt az ajtó felé, meg-megálltak az egyik meg a másik oldalon, hogy összegyűjtsék azt, amit ki-ki átadhatott nekik, egyesek tiltakoztak, hogy szemérmetlenül kirabolják őket, ami teljesen igaz volt, mások egyfajta belenyugvással szabadultak meg attól, amijük volt, mintha arra gondolnának, hogy jószerével semmi sincsen a világon, ami abszolút értelemben a miénk volna, ami éppolyan kristálytiszta igazság volt. Amikor odaértek a kórterem ajtajához, és befejezték a gyűjtést, az orvos megkérdezte, Mindent odaadtunk, és néhány beletörődő hang igennel válaszolt neki, volt, aki hallgatott, a maga idejében megtudjuk, azért történt-e, hogy ne kelljen hazudnia. Az orvos felesége fölemelte a tekintetét oda, ahol az olló volt. Különösnek tetszett, hogy olyan magasan függ az egyik kerek fogantyújánál fogva fölakasztva, mintha nem is ő maga tette volna oda, azután magában arra gondolt, hogy kiváló ötlet volt magával hozni, most már megstuccolhatja az ura szakállát, valamivel elfogadhatóbbá téve a külsejét, ha már, ahogy köztudott, ilyen körülmények között, amelyek között élünk, lehetetlen rendesen megborotválkozni. Amikor újra az ajtó felé tekintett, a két férfi már eltűnt a folyosó félhomályában, úton a bal oldali harmadik kórterem felé, ahová a parancs szerint el kellett menniük, hogy fizessenek az ennivalóért. A maiért, és a holnapiért is, talán az egész hetiért, És azután, a kérdésre nem volt válasz, minden, amink van, oda került. PÁL FERENC fordítása
464
NV10-5.p65
464
2010.04.30., 14:05
URBÁN BÁLINT
Hatalom és betegség José Saramago Vakság című regényében Az alábbi írásban a hatalom működési struktúráit, illetve a hatalom és a betegség viszonyrendszerét szeretném megvizsgálni José Saramago Vakság című regényében. Véleményem szerint a hatalom és legkülönbözőbb, legárnyaltabb technikái egy olyan masszív diskurzusként konstituálódnak a regénytérben, mely bensőséges viszonyt tart fent egyrészt a vaksággal mint betegséggel, másrészt a járvány ökonómiájával, annak fegyelmezésével és kontrollálásával. A Vakság (Ensaio sobre a Cegueira) Saramago regényeinek sorában egy olyan új szakaszt, paradigmát jelent be, melyet a portugál szakirodalom negatív utópiáknak nevez. A nemzeti történelem újraírásának lehetőségét tematizáló történetírási metafikciók1 után, a szerző felülemelkedve a portugál múlt partikuláris átértelmezésének alternatív lehetőségein, általánosabb témák felé fordul. A Vakságot követő regényekben (Minden egyes név, Az embermás, Megvilágosodás) a múlt, a portugál nemzet narratíváinak, mítoszainak helyét egy olyan utopikus, illetve atopikus jövő, és jelen idő váltja fel, mely univerzális problémafelvetéseket foglal magában. A Vakság tehát kiemelkedő jelentőségű regénynek számít az életmű szempontjából, hiszen nemcsak elfordulást jelent az eddigi művek sajátos, nemzeti történelemben gyökerező világától, hanem új tematikát nyit meg, vezet be a saramago-i szöveguniverzumban, mindazonáltal minden kétséget kizáróan a portugál szerző egyik legpesszimistább és legkegyetlenebb hangvételű műve is egyben, mely nemcsak a posztmodern állapot autentikus metanarratívájaként jelenik meg, hanem fő szervezőelvévé is teszi azt az apokalipszist, melyet Ihab Hassan a csend irodalmaként jellemzett posztmodern fikció egyik alapjellemzőjeként nevez meg.2
1 A historiographic metafiction Linda Hutcheon terminusa, melyet a Poetics of Postmodern című művében vezet be. Hutcheon, Linda: Historiographic metafiction: „the pasttime of past time”. In: Poetics of Postmodernism. History, Theory, Fiction. Routledge, New York, 1988, 105– 124. 2 Hassan, Ihab: The Postmodern Turn. Essays in postmodern theory and culture. Columbus, Ohio State University Press, 1987, 5.
465
NV10-5.p65
465
2010.04.30., 14:05
Michel Foucault a hatalom ontológiájának kidolgozása során rámutat a modern társadalmak azon alapvető jellemzőjére, hogy a hatalom kikerülhetetlenül mindent behálóz, mindenütt ott van, mindenhová láthatatlanul betelepszik, egyidejűleg totalizáló és individualizáló-homogenizáló stratégiáival nemcsak a szubjektum létmódját, hanem a szubjektumot magát is meghatározza, generálja. „A hatalom, átfogja, bekalandozza, megdolgozza az emberi egzisztencia egész terjedelmét.”3 A hatalomnak ez a parttalan immanenciája érhető tetten a Vakság apokaliptikus víziójában is. Foucault három meghatározó tulajdonságát különbözteti meg a hatalomnak: az eredetet, az alapvető természetet és a megnyilvánulást.4 A regényben a hatalom eredete az a rejtélyes minisztérium, illetve később a kormány, mely a járvány kitörése után kezébe veszi az események irányítását; alapvető természete a gyors, hatékony cselekvés és az agresszív fellépés, míg megnyilvánulása elsősorban verbális aktusokra és a katonaság bevetésére korlátozódik. A regénybeli szituáció azonban korántsem ilyen egyszerű, és nem közelíthető meg csupán ennek a hármasságnak leegyszerűsítő struktúráival. Foucault hatalomelméletének talán egyik legsarkalatosabb pontja a különböző hatalmi viszonyok decentralizált, örökösen mozgásban lévő dinamikus szerkezete. „A hatalom mindenütt jelenvalósága nem abból ered, hogy mindenre kiterjeszti legyőzhetetlen egységét, hanem abból, hogy nincs olyan pillanat, nincs olyan pont – azaz, pontosabban szólva, nincs olyan viszony két pont között – , ahol ne volna jelen, ahol meg ne mutatkozna. A hatalom mindenütt jelen van; nem azért, mert mindent átfog, hanem mert mindenünnen előbukkanhat”5 . A Vakságban a minisztérium és a kormány kezében összpontosuló külső hatalommal párhuzamosan a vesztegzár területén belül egy olyan sajátos, internális hatalom alakul ki, mely ugyanúgy meghatározza és átjárja a bentlakók életét és egzisztenciáját, mint a kívülről jövő, externális erő. Ennek az új belső hatalomnak a kitermelődése szoros összefüggésben van a járvány kezeléséért felelős minisztérium működésével és taktikáival. Mindazonáltal érdemes megfigyelni azokat a finom mozzanatokat, ahogyan a hatalom a betegség kitörése után azonnali hatállyal működésbe lép, és az eseményeket kontrollálni kezdi. Az első megbetegedéseket és egy esetleges járvánnyal kapcsolatos aggályait egy olyan szemorvos jelenti felettesének, aki a betegekkel való közvetlen kontaktus követ3
Sutyák Tibor: Michel Foucault gondolkodása. Máriabesenyő-Gödöllő, Attraktor, 2007, 162. Foucault, Michel: A szubjektum és a hatalom. In: Bókay Antal – Vilcsek Béla – Szamosi Gertrud – Sári László (szerk.): A posztmodern irodalomtudomány kialakulása. Osiris, Budapest, 2002, 396–410. 5 Foucault, Michel: A szexualitás története. A tudás akarása. Atlantisz, Budapest, 1996, 95. 4
466
NV10-5.p65
466
2010.04.30., 14:05
keztében saját maga is megfertőződött. Az orvos és felettese közötti telefonbeszélgetést egy a minisztériumból érkező hívás követi, melyben az esetleges betegek nevei és adatai iránt érdeklődnek, majd maga a miniszter is felhívja telefonon az orvost, hogy kinyilvánítsa köszönetét a gyors helyzetfelismerésért. Az orvost, a többi beteggel együtt még a délután folyamán összegyűjtik, és egy biztonságos helyre szállítják. A hatalom tehát a járvány kitörése után röviddel működésbe lép. Első lépésben telefonon, verbális formában érezteti jelenlétét, majd közvetlenül megjelenik, és internálja a fertőzötteket. A nevek, az adatok, a dokumentumok, melyek a felügyelet társadalmában a szubjektum individuációjának generálóeszközeiként működnek, szintén a gyorsan cselekvő hatalom kezébe kerülnek, mely ezzel a tudással igyekszik megalapozni és nyomatékosítani abszolút fennhatóságát a betegek felett. A vizsgálat, a tudás és a hatalmi viszonyok fenntartása közötti lineáris összefüggés érhető tetten a hatalom cselekedeteinek ezen láncolatában. A járvány terjedésének megállítása céljából a kormány az elzárás taktikájához folyamodik; a fertőzötteket egy a város peremén álló, elhagyatott elmegyógyintézetben különíti el. A rögtönzött karantén a „nagy elzárásnak” azt a klasszicista gyakorlatát idézi, melyet Foucault A bolondság történetében fejt ki részletesen. A modern társadalom a normalizálás jegyében az egyéneket két csoportra, elfogadhatókra és elfogadhatatlanokra osztja. A nem szabványos, a társadalom és a termelésmódok zavartalan működését fenyegető elemeket igyekszik eltávolítani, és az elzárás szimbolikus terében elszigetelni. „Az elzárást elrendelő gesztus is összetett: politikai, társadalmi, vallási, gazdasági, erkölcsi jelentéseket is hordoz, melyek valószínűleg a klasszicista világ néhány alapvető struktúrájával függnek össze”6 – hangsúlyozza Foucault. A Vakságban az elzáró intézmény szerepét egy üres, elhagyatott elmegyógyintézet tölti be. Érdemes megfigyelni az elzárás terének azt a szimbolikus jelentőségét, amelyre Foucault is felhívja a figyelmet könyvében. A XVII. század során kialakított kórházak és elmegyógyintézetek, melyek az elzárás univerzális locusaiként funkcionáltak, a középkori lepratelepek helyén alakultak ki, így megőrizték magukban a betegség, a lepra szimbolikus potenciálját. Saramago regényében az elzárás terének birtokbavétele fordított irányban történik meg: a fertőző betegeket egy elhagyatott elmegyógyintézetbe internálják – a betegség visszafoglalja magának eredeti helyét, a kórház újfent lepratelepként kezd el működni. A hely 6 Foucault, Michel: A bolondság története a klasszicizmus korában. Atlantisz, Budapest, 2004, 80.
467
NV10-5.p65
467
2010.04.30., 14:05
retorikájában azonban megfigyelhető ugyanaz a metonimikus érintkezés mely a betegség, az őrültség és az elzárás egyéb alanyai (Foucault hangsúlyozza, hogy a klasszicizmus elzárásában a betegek, a tébolyultak, a homoszexuálisok, a tolvajok és a bűnözők széles és heterogén rétege alkotta az elzárás alanyainak korántsem egységes csoportját7 ) közötti kapcsolat megalapozásáért felelős. Az elzárás helyének kijelölése során a szimbolikus potenciál mellett a pragmatikus dimenzió is szerepet kap. „Egyébként mindent tekintetbe véve, itt a legjobbak a feltételek, mert azonkívül, hogy minden oldalról fal veszi körül, megvan az az előnye is, hogy van két szárnya, az egyikben elhelyezhetnénk a tényleges vakokat, a másikban a lehetséges fertőzötteket”8 – ecseteli a miniszternek az elmegyógyintézet előnyeit egy hivatalnok. A hatalom tehát megtalálja azt az ideális és szimbolikus helyet, melyben elkülönítheti, kizárhatja a társadalomból a betegség hordozóit. Az újraaktivált elmegyógyintézet korántsem a Felügyelet és büntetésben leírt Bentham Panoptikum totális láthatóságra épülő funkcionalitását idézi fel. Az ellenőrzés és a felügyelet itt lemond a láthatóság dimenziójáról, és egy külső pontból igyekszik kordában tartani a fertőzötteket. A hatalom paranoiája, a fertőzéstől való mániás félelem az elzárásnak, fizikai értelemben ahhoz az archaikusabb gyakorlatához nyúlik vissza, melyet a már megidézett középkori lepratelepek fejlesztettek ki. A „noli me tangere” védőbástyái mögött megbújó hatalom, egyrészt a kivezérelt katonaság segítségével próbálja meg fenntartani a fenyegetés és a felügyelet világát, másrészt viszont verbális formában folyamatosan érezteti közvetett jelenlétét, a hangszórókból meghatározott időközökben felcsendülő szabályzatok monoton ismételtetése által. A foucault-i hatalomelmélet egy újabb forradalmi meglátása a represszió egyoldalú hipotézisének elutasítása. Foucault olvasatában a hatalom korántsem csak korlátozó, elnyomó erő, inkább produktív, kreatív entitásként tételeződik, mely nemcsak elnyom, visszaszorít, hanem alkot: valóságokat, diskurzusokat és szubjektumokat termel ki. Az elmegyógyintézetbe való internálással a társadalom integrált tagjaiból létrehozza a betegség alanyait, a betegség szubjektumává avatja az intézménybe bekerülő fertőzötteket. „A testeket elhelyezik, olyan szegmentált tér veszi körül őket, amelynek nem minden szelvénye egyformán hozzáférhető, kialakítják mozgásainak követendő vonalát, (…) kiporciózzák a test idejét.”9 A kétszárnyú elmegyógyintézet teréből a fertőzötteknek eleinte csak az egyik szárnyhoz van hozzáféré7
Uo. 117. Saramago, José: Vakság. Európa Könyvkiadó, Budapest, 1998, 52–53. 9 Sutyák Tibor: Michel Foucault gondolkodása. Attraktor, Máriabesenyő-Gödöllő, 2007, 142. 8
468
NV10-5.p65
468
2010.04.30., 14:05
sük, az épület bal oldali részét a veszélyeztetetteknek tartotta fenn a kormány. A betegek számának hatványozódása később tarthatatlanná teszi a térnek ezt az elválasztását. A betegség szubjektumainak megkonstruálását, megformálását a bemondókból felhangzó hivatalos közlemény, a hatalom indirekt jelenléte generálja. A tizenöt pontos közlemény „mindennap ugyanebben az órában megismétlésre kerül”10 egyrészt azért, hogy az újonnan érkezők is tudomást vegyenek róla és ezáltal beavatást nyerjenek a betegség körébe, másrészt azért, hogy a hatalom láthatatlanul is fenn tudja tartani legitim pozícióját. A közlemény szigorú utasításokkal szervezi meg az internáltak életét, kreálja meg azt a sajátos életvilágot, amelyben a betegek megvalósítják hétköznapjaikat. Szabályozza a mozgást: „azokra, akik az épületet előzetes engedély nélkül elhagyják, azonnali halál vár”; az étkezést és az időbeosztást: „naponta háromszor élelmiszeres dobozok kerülnek elhelyezésre a bejárati ajtótól jobbra és balra”; valamint a személyes higiéniát: „minden kórteremben van egy telefon, amely csak arra használható, hogy kívülről egészségügyi és tisztálkodási szereket igényeljenek”, „minden maradékot el kell égetni, ebben a tekintetben maradéknak számít bármiféle megmaradt étel, valamint a dobozok, a tányérok, az evőeszközök”, „amennyiben haláleset történik, bármilyen okból következzen is be, az elkülönítettek a holttestet külsőségek nélkül temetik el az épület mögött lévő hátsó udvaron”.11 A közleménynek mindazonáltal van egy rendhagyó klauzulája, mely kimondottan idegen elemként tételeződik az elzáró intézmények felügyeleti gyakorlatához viszonyítva: „az elkülönítettek, amennyiben betartják az előbbi és a továbbiakban következő utasításokat, olyan szervezeti formát alakítanak ki, amelyet a legjobbnak gondolnak”12 . Az elkülönítettek tehát minden szabályozás ellenére rendelkeznek egyfajta szabadsággal, létrehozhatják a saját önszerveződési formáikat, létrehozhatják a saját, belső hatalmi struktúráikat. Az együttélés ökonómiája az elzáró intézmény telítődésével párhuzamosan kitermeli a saját belső hatalmi körét. Kialakul egy fertőzöttekből összeverbuválódott kartell, amely kezébe veszi a hatalmat az intézményen belül. A pisztolyos vak vezetésével működő mikroszervezet egy olyan infra-büntetőrendszerként kezd el funkcionálni, amely Foucault szerint a zárt büntetőrendszerek belső működésének természetes velejárója. „Minden fegyelmi rendszeren belül működik egy kisebbfajta büntető mechanizmus, mely valamiféle jogi hatáskörrel rendelkezik: saját törvényei vannak, saját ismérvei a vétségekre, saját büntetőeljárásai és ítélethozó fó10
Vakság, 59. Vakság, 58–59. 12 Uo. 11
469
NV10-5.p65
469
2010.04.30., 14:05
rumai.”13 A külső hatalommal párhuzamosan működő belső hatalmi struktúra a megfélemlítés taktikáját alkalmazva bővíti egyre a mozgáskörét. Első lépésben az élelem elosztását veszi kezébe, majd bevezeti a tér korlátozását. „Megmondtuk, és kész, mától fogva mi rendelkezünk az ennivaló felett, vésse az eszébe mindenki, és hogy senkinek eszébe ne jusson kimenni érte, őröket állítunk a bejárathoz, és aki megpróbál a parancs ellenére cselekedni, az számoljon a következményekkel, az ennivalót árusítani fogjuk, és aki enni akar, fizet érte”14 – jelenti ki a szervezet vezére. A konstans terror és a véget nem érő szexuális visszaélések sorának végül belső ellenállás, egy heroikus akció vet véget. A belső hatalom összeomlásával párhuzamosan észrevétlenül megszűnik a külső hatalom is. A tűzvész elől menekülő vakok kitódulnak az intézményből; ekkor realizálja egyetlen látó emberként az orvos felesége, hogy „a katonák elmentek, vagy elvitték őket, mert ők is megvakultak, végül mindenki megvakult”15 . A történelem vége utáni utolsó eseményként artikulálódó járvány egy hatalmas deleaturt iktat be a társadalomba, tabula rasát nyit meg és egy új történelmet jelent be. A fertőző vakság démonikus elterjedése pontot tesz a messiási idő européer eszkatológiájára, és azt mintegy visszafordíthatatlan módon berekeszti. A hatalom és a hatalmi struktúráknak azon elrendeződése, amely Foucault megközelítésében a modern társadalom alaptengelyeit alkotja, és amelynek működését igyekeztem kimutatni a regényben, a járvány egyetemessé válásával összeomlik, és teljességgel irrevelánssá válik. A betegség szubjektumai a hatalom összeomlásával megszűnnek külső erő által meghatározott szubjektumoknak lenni, céltalanul bolyonganak a hatalmi viszonyoktól megfosztott, anarchikus univerzumban. A járvány utáni világ már nem a modernség világa, nem a felügyelet és a hatalom terrénuma, hanem sokkal inkább egy olyan archaikusabb, törzsi jellegű ordo mundis, melyben az az egymáshoz való odafordulás, az a törődő Miteinandersein helyettesítheti a szétesett társadalmi formákat, amelyet a narratíva során az orvos felesége képvisel.16 Az apokalipszis utáni világban a szubjektum önkiteljesítése és az állati létforma elől való egyetlen menekülési útvonala a caritas fogalmában található meg, abban a caritasban, melyet John Calder Beckett életművének egyik legfőbb konklúziójaként nevez meg. „Ha az életre van válasz, akkor ez csak a caritas lehet: osztozni másokkal, vigaszt nyújtani egymásnak, jó társaknak lenni”17 13
Foucault, Michel: Felügyelet és büntetés. Gondolat, Budapest, 1990, 243. Vakság, 169. 15 Vakság, 257. 16 lásd. Pál Ferenc: A végtelen regényszöveg bűvöletében. José Saramago írói portréja. Mundus Magyar Egyetemi Kiadó, Budapest, 2000, 128–129. 17 Calder, John: Samuel Beckett filozófiája. Európa Könyvkiadó, Budapest, 2006. 14
470
NV10-5.p65
470
2010.04.30., 14:05
LUKÁCS LAURA
„Szeretném megfejteni: mi a csuda az ember, mik vagyunk mi, emberek?” A címadó mondatot José Saramago A barlang megjelenése után fogalmazta meg, és bővebben így hangzik: „Ha a szobrot nézzük, nem gondolunk a kőre, amely a szobrász formálta felszín alatt van. De engem már nem is a szobor, hanem alkotó anyaga, a kő érdekel. Ebben a három könyvben [Vakság, Minden egyes név, A barlang] megpróbálok átjutni a felszínen, meglátni, mi van odabent, és valószínűleg el is tévedek benne… Szeretném megfejteni: mi a csuda az ember, mik vagyunk mi, emberek?” Az író nem sokkal a Nobel-díj átvétele után mondta ezt, de nyilvánvaló, hogy a dolgok mögé nézés, a mélyebb megismerés igénye kezdettől fogva ott munkál a regényeiben, sőt alappillére lesz egész munkásságának: kihat a stílusra, a témaválasztásra, a fantázia nagy elrugaszkodásaira, a néhol talán bőbeszédűen filozofáló kitérők és kommentárok természetére, a szerzői hang állandó, erős, nála olyannyira jellegzetes jelenlétére. Az a mondat pedig, hogy „Ki vagyok? Kik vagyunk?”, szó szerint vagy nagyjából így, minden könyvében fellelhető. Mi módon lehetséges ez a mély megismerés? A dolgok, a tárgyak, az események úgy válnak sajátunkká, hogy megnevezzük őket. Azáltal, hogy az ember képes megnevezni valamit, meg is szelídíti. A megnevezhetetlennek nincs formája, nem ragadható meg, ezért sokkal félelmetesebb, mint a név által „domesztikált” dolgok. A névadás pedig ősi, mágikus aktus, amelynek minden kultúrában kiemelt szerepe van. De azonos-e az ember a kapott nevével, vagy meg kell küzdenie érte? Megismerhető-e általa, leírható-e a névvel, amelyet ráadásul nem is ő választott, vagy éppen ellenkezőleg, valami mással írható le igazán? Bár végérvényes válaszok nincsenek, éppen a kérdéssel való küzdelem adja Saramago dúsan áradó regényeinek egyik legfontosabb összetevőjét. A megismerés másik útja a látás: úgy kell nézni, hogy lássunk is, de az igazi látás csak keveseknek, csak a – leginkább a véletlen szeszélyéből – kiválasztottaknak adatik meg. Saramago regényeiben a valódi én keresése és a látás képessége döntő, már-már megszállottan fontos szerepet kap. Az alábbiakban arra teszek kísérletet, hogy bebizonyítsam: Saramagónál látni 471
NV10-5.p65
471
2010.04.30., 14:05
és megnevezni tudni egy és ugyanaz. Kéz a kézben jár a kép és a szó, nemcsak elválaszthatatlanok, hanem egymásnak előfeltételei is. Az író a szó segítségével lát és láttat, a látó a képpel fogalmazza meg azt, amit szóval nem képes elmondani. Saramago nem igazán képi író – olvasása után alapélményünket nem az élénk vizualitás, hanem a próza hömpölygése, áradása határozza meg. A képiség nála belső látás, spiritualitás, nem pedig részleteivel lenyűgöző vízió, vagyis a látom azzal egyenlő, hogy értem. A képi részlet sosem önmagáért él, hanem azért a jelentésért, amit hordoz. Nem véletlen, hogy az a két film, amely Saramago regényeiből – a Kőtutajból és a Vakságból – készült, lényegében nem több hűséges irodalmi adaptációnál. A Kőtutajt George Sluizer filmesítette meg, és bár az európai kontinensről leváló Ibériai-félsziget szinte tálcán kínálja a fantasztikus látomások lehetőségét, a filmben az irodalmias elemek – a szerelmi szál, az utazás motívuma, az epikum és az elbeszélő jelleg – dominálnak. Érdekes, hogy a név és a hovatartozás mint önazonosság itt nagyban és kicsiben egyaránt megjelenik: míg a kőtutajjá lett félsziget dél felé úszva keresi a kulturális azonosságának megfelelő földrajzi helyet (valahol Afrika és Dél-Amerika között, de nem Európában), addig a szereplők önmagukat keresik; létük értelmét, tetteik – egy adott pillanatban csodás és megmagyarázhatatlan következményekkel járó cselekvésük – jelentését. A három férfi és a két nő neve sem mindennapi, de aki nevet kap (akárcsak majd évekkel később, A barlangban), az egy kutya. Talán mert a kutyákkal még megeshet, hogy olyan nevet kapjanak, amelyet megérdemeltek. (A gazdáját, valamint nevét és sorsát kiválasztó kutya nem egy Saramago-regényben visszatérő motívum.) A Vakság – egyébként kitűnő – filmes változata, amelyet a brazil Fernando Meirelles1 készített, olyan hűségesre sikerült, hogy a film bemutatóján az idős író elsírta magát, és azt mondta, ugyanazt a megindultságot érzi, mint amikor befejezte a regényt. A katarzis valóban nem maradhat el (bár más kérdés, hogy a maga teremtette figurákat és helyzeteket viszontlátva az író ezt hogyan éli meg). Mindenesetre a Vakság mutatja legékesszólóbban, hogy a név, a megnevezés és a látás szorosan összefüggenek Saramagónál. Ebben a regényben némi sematizálódáson esnek át a szereplők, a korábbi regények „háromdimenzós” hőseivel ellentétben ugyanis nincs nevük: az egyik a „sötét szemüveges lány”, a másik a „kancsal kisfiú”, a harmadik az „orvos felesége” jelölést kapja és így tovább. Az orvos azonban szemorvos, a kisfiú kancsal, a lány napszemüveget hord, és van még egy fél szemén kötést hor1 Legnagyobb port felvert filmje a nálunk is ismert, kegyetlen világot bemutató Isten városa (Rio egyik favellája).
472
NV10-5.p65
472
2010.04.30., 14:05
dó öregember is.2 A könyv egyetlen szereplője, aki a járványos vakság alatt mindvégig megőrzi a látását – a „látó asszony”, az orvos felesége – mintegy meghódítja, megszerzi a nevét, és ezáltal a jogot is, hogy kimondja a végső tanulságot: mindannyian akkor voltak igazán vakok, amikor láttak, és látásuk visszatérésével igazi látásuk, azaz megértésük vész el. Térjünk vissza a nevekhez, a megnevezés mágiájához. India egyes tájain talán még ma is élő szokás két nevet adni az újszülöttnek: az egyik név a világnak szolgál, így szólítják majd a többiek. A másik név az „igazi” név, amely a lényeget jelöli, és amelyet a gyermek maga is csak később, hat-hét éves kora körül tudhat meg.3 A világ nem, csak a legközelebbi hozzátartozók ismerhetik ezt az igazi nevet, mert ismerete egyben potenciális veszélyforrás: az igazi nevén megnevezett személy kiszolgáltatottá válik. Jóllehet Saramago sosem utal erre a hátborzongató indiai névadási szokásra, lényegében hasonló mágiát – névmágiát – működtet könyveiben. Lássuk, hogyan. A kolostor regényének két főszereplője több névvel is fel van ruházva. Baltasar Mateus, azaz Hét-Nap Baltasar, a fél kezét háborúban vesztett katona, és Hét-Hold Blimunda, az emberi akaratokat felhőcske formájában meglátó, különös lány megismerkedését, holtig tartó szerelmük fellobbanását misztikus „bemutatkozás” előzi meg. Blimunda az Afrikába száműzendők menetében vonuló eretnek anyját4 búcsúztatja, aki telepatikus úton így szólítja meg: „…látni fogom Blimundát, látni fogom, jaj, ott is van, Blimunda, Blimunda, lányom, már meg is látott, és nem szólhat, úgy kell tennie, mintha nem ismerne vagy megvetne, boszorkány az anyja, és zsidó, még ha csak negyedrészt is, már meglátott, mellette áll Bartolomeu Lourenço atya, ne szólj, Blimunda, csak nézz rám, nézz rám azzal a mindent látó szemeddel, hát az a férfi vajon ki lehet, milyen magas, az, aki ott áll Blimunda mellett, de ő nem tudja, nem bizony, hogy ki az az ember, honnan jön, mi lesz velük, csak tudnám, a ruhájából ítélve katona lehet, látni az arcán, hogy szenvedett, s a csuklóján, hogy levágták a kezét, Isten veled, Blimunda, többé nem láthatlak, és Blimunda így szólt a paphoz, Ott megy anyám, aztán a mellette álló, magas férfi felé fordulva azt kérdezte, Hát magát hogy hívják, és a férfi megmondta, így ismervén el,
2
Vagyis a kapott nevek jelentős része ugyancsak a látással függ össze. Ezt a témát dolgozza fel Mira Nair filmje, A névrokon (The Namesake). 4 Blimunda anyját azért ítéli el az inkvizíció, mert különös látomásai és kinyilatkoztatásai vannak, s mert azt hirdeti, hogy minden ember szent lehet. 3
473
NV10-5.p65
473
2010.04.30., 14:05
hogy e lánynak joga van őt kérdezgetni, Baltasar Mateus, de Hét-Napnak is hívnak.” Később ezt olvassuk: „…Hét-Nap hallgat, de Blimundáról le nem venné a szemét, és valahányszor a lány ránéz, Baltasarnak összeszorul a gyomra, mert ilyen szemet még senki sem látott, világosszürke vagy zöld vagy kék, mert változik a színe a külső fénytől vagy a belső gondolattól…” Még tovább pedig ezt: „Miért kérdezted a nevemet, és Blimunda azt felelte, Mert anyám tudni kívánta, azt kívánta, hogy tudjam meg, Honnan tudod, ha nem is beszélhettél vele, Tudom, hogy tudom, nem tudom, honnan tudom, ne kérdezz olyat, amire képtelen vagyok válaszolni […] ha nem akarsz maradni, menj csak, nem kényszeríthetlek, Nincs erőm elmenni innen, megbabonáztál, Nem tettem ilyet, meg sem érintettelek, Belém néztél, Esküszöm, sosem fogok beléd nézni, Esküszöl, de már megtetted, Nem tudod, mit beszélsz, nem néztem beléd…” Ez a párbeszéd jól mutatja, hogy a különleges látás képességével bíró Blimunda, aki az emberek testében képes meglátni a bennük lakozó akaratot (a gyomor fölött tanyázó kicsi „zárt felhő” Saramagónál a lélek megfelelője), fél önnön hatalmától, fél a látás e különleges képességétől. Később, amikor Blimunda akaratokat gyűjt a pestisjárvány távozó áldozatai között (hogy ezek segítségével emelkedjék majd a levegőbe Baltolomeu Lourenço atya repülő szerkezete), és a hosszú, kimerítő látáskeresés után ágynak esik, kis híján belehal, mert túl sokat látott. A Vakság látó asszonya is válságos állapotba kerül, amikor a mérhetetlenül sok halál látványával és az így szerzett tudás terhével már alig tud megbirkózni. Megnevezés és megismerés kéz a kézben jár a Lisszabon ostromának históriájában is, amelynek hőse egy megtévedt korrektor, Raimundo Silva. Mit jelent vajon egy életen át együtt élni egy hangsorral, amely minket jelent? Börtön-e a név, vagy biztos búvóhely, menedék? Talán mindkettő. Raimundo Silva számára a Raimundo a lényéhez tartozik, míg a leggyakoribb portugál családnévnek számító Silva mintha önnön jelentéktelenségét hangsúlyozná. Amikor először látja későbbi közvetlen főnökét – és szerelmesét –, szótár segítségével próbálja kitalálni, hogy hívhatják az asszonyt. Sajátos észjárás szerint: „… felütötte José Pedro Machado szótárát a tulajdonneveknél, leült, és nekilátott lassan végigböngészni a névjegyzéket, és lám, mindjárt az első emberi név az Aala, a nemét azonban kifelejtették […], de mindegy is, egy nőt, aki korrektorokra felügyel, egyszerűen nem hívhatnak Aalának.” Amikor kiderül, hogy Maria Sarának hívják, ezt olvassuk: „ …mert igaz ugyan, hogy ujjával a Maria néven aludt el, de […] amikor […] fölébredt, […] majd megdörzsölte a szemét, […] már csak a két szélső hivatkozási pontot tudhatta, azaz hogy a lelet ezek között, a Manuela és a Marula 474
NV10-5.p65
474
2010.04.30., 14:05
között lesz, mely neveket egyébként tüstént ki is lehetett zárni, mert teljesen összeférhetetlenek voltak a személy vagy a személyiség egész lényegével.” Raimundo Silva fiktív történelmi regényében5 még számos alkalommal néz szembe a névadás gyötrelmével vagy gyönyörűségével. Amikor hőse, Mogueime megismerkedik regénybeli szerelmesével, ugyanúgy elhangzik a lényeget kutató első kérdés, és szinte felmagasztosul a pillanat: „Az érdes, nedves homokba fúrt meztelen lábán egész testsúlyát érzi Mogueime, mintha részévé vált volna a kőnek, amelyen ül, hívhatnák most rohamra a királyi trombiták, alighanem meg sem hallaná, annál jobban visszhangzik a fejében a müezzin kiáltása, hallja továbbra is, miközben a nőt nézi, s amikor az végre elfordítja a tekintetét, teljessé válik a csönd, igaz, körös-körül vannak zajok, de azok egy másik világhoz tartoznak, […] és mert valószínűleg úgysem lehetne ügyesebben kezdeni azt, aminek meg kell lenni, Mogueime megkérdezi a nőtől, Hogy hívnak, vajon hányszor kérdeztük ezt egymástól a világ kezdete óta, Hogy hívnak, olykor rögtön hozzátéve saját nevünket, Én Mogueime vagyok, így nyitunk utat, így adunk, mielőtt kapnánk, aztán pedig várakozunk, míg föl nem csendül a válasz, ha ugyan van, ha ugyan nem csönddel válaszolnak, de most nem így történt, Az én nevem Ouroana, mondta a nő.” Mi van akkor, ha valaki megpróbál kitörni a nevéből? Mint teszik annyian, akik álnevet, művésznevet választanak, ideig-óráig meghúzva magukat az új név ernyője alatt. Nem véletlen, hogy Saramago regényt ír a sokarcú Fernando Pessoa egyik költői énjéről, Ricardo Reisről, aki – Pessoa saját „életrajza” szerint – egy évvel túléli kitalálóját. Ez a regény (Ricardo Reis halálának éve) az én megsokszorozódásának és a polifóniának a regénye, amelyben a többszólamúság nem gyengít, hanem erősít. Ám a téma – így vagy úgy – továbbra sem hagyja nyugodni a portugál mestert. Évtizedek múlva megírja az Embermást, amelyben egy örök témát, a hasonmás-problematikát dolgozza fel. Egy szürke életet élő, fásult történelemtanár egyszer csak – éppen akkor, amikor nagyon is meg kellene tudnia, ki is ő valójában –, szembe találja magát önnön pontos másával egy színész személyében…
5 Ebben a regényben a korrektor a nem szócska szándékos beszúrásával egy kéziratba történelmet hamisít. Beszédes fegyelmezetlensége adja Maria Sarának azt az ötletet, hogy egy fiktív ostromtörténet megírására biztassa a renitens korrektort, ő pedig életében először elmerül egy igazi alkotói folyamatban: „A korrektorban megvan a megsokszorozódás (...) figyelemre méltó tehetsége, deleaturt rajzol vagy vitathatatlan vesszőt biggyeszt a helyére, s közben, fogadjuk el ezt a szóújítást, többnevűsödik, képes követni az utat, amelyet egy kép, egy hasonlat, egy metafora sugall, egy suttogva elismételt szó zenéje képzettársítás útján nemritkán odáig ragadja, hogy sokszólamú szóépítményeket emel, ettől pedig dolgozószobája önmaga hatványozott terévé tágul (...)”
475
NV10-5.p65
475
2010.04.30., 14:05
Csakhogy minél hajmeresztőbb fordulatot vesz a saramagói regény,6 minél inkább elrugaszkodik a valóságtól vagy a történelmi dimenziótól – Vakság, Minden egyes név, Embermás, A barlang, Halálszünet – annál kevésbé szükséges nevet adni a szereplőknek, s egyszer csak elérkezünk oda, ahol senkit sem hívnak sehogy (Vakság), vagy mindössze egy szereplőnek van neve (Minden egyes név), illetve csak a legfontosabbaknak (A barlang). Ahol pedig nem lehet így eljárni, mert valós történelmi-földrajzi nevekkel kell dolgoznia az írónak (például Az elefánt utazásában), ott hirtelen kisbetűvel íródik minden, a király és a királyné nevétől (harmadik jános, ausztriai katalin) a városok nevéig (valladolid, bécs), és csak a közlés, a párbeszédsorok első betűje lesz nagy: ott, ahol megtörik a csönd, megneveződik a mondanivaló. A nevekkel és a látással való mindenféle játék persze más értelmezést is kínál: az elszakadás, a repülés vágyát, azt a kísérletet, hogy átlépjünk egy másik dimenzióba, amely igazabb, mint az anyagi valóságé. Oda kívánunk átlépni, ahol látni lehet a láthatatlant (A kolostor regénye), ahol megfordítható vagy éppenséggel tagadható a történelem (Lisszabon ostromának históriája), ahol egy kartoték (egy név!) áthelyezésével föltámasztható a halott (Minden egyes név), egyszóval lehetségessé válik a lehetetlen. És ugyanez megesik a látással is: megszűnik, lefegyverződik a halál abban a pillanatban, hogy látható, kézzelfogható testet ölt7 (Halálszünet); a vakság által sújtott emberek jobban látnak, mint amikor ténylegesen láttak, hisz vakon egymás – és az emberi nem – (nem éppen szép) lényegét látják; A barlangban pedig, azáltal, hogy fizikailag megtapasztalható lesz Platón barlangja, a benne ülő emberekkel, akik a barlang falát és a rajta elvonuló árnyképeket nézik s vélik valóságnak, megnyílik a felismerés, a megismerés, a lényeglátás, és verbálisan is megfogalmazódik: „A reszketeg lámpafény végigpásztázta a fehér követ, sötét színű kelmét érintett könnyedén, fölfelé kúszott, és megvilágította az ülő emberalakot. Mellette, ugyanolyan sötét kelmébe burkolózva másik öt, szintén ülő emberi test foglalt helyet, mindegyik egyenesen, kihúzott derékkal, mintha koponyájukon átdöfött vasrúd rögzítené őket a 6 A Vakságban járványos vakság söpör végig egy nagyvároson, majd az emberek látása apránként visszatér; a Minden egyes névben a regény egyetlen névvel bíró alakja, a Központi Népesség-nyilvántartó Hivatal alkalmazottja, kartotékja alapján szeret bele egy „ismeretlen nőbe”, aki – mielőtt megismerhetné – öngyilkos lesz; az Embermásban saját, a molekulák szintjéig pontos másával találja magát szembe a főhős; A barlang városméretűvé terjeszkedő (üzlet)Központja alatt megtalálják Platón barlangját, benne a belső fal árnyékképeit bámuló hat emberi múmiával; a Halálszünetben ideig-óráig szünetel a halál, az emberek nem tudnak meghalni. 7 Szép nő testét ölti, és szerelemre lobbantja az egyetlen embert, aki tudtán kívül képes ellenállni neki, tagadni őt.
476
NV10-5.p65
476
2010.04.30., 14:05
kőhöz. A barlang sima hátsó fala tíztenyérnyire lehetett az üres szemgödröktől, melyekben rég elporladtak már a szemgolyók. Mi ez, suttogta Cipriano Algor, miféle lidércnyomás, kik voltak ezek az emberek. […] Ekkor lassan, nagyon lassan, különös fényben, amelynek nem sürgős felragyogni, mégis eléggé világít, hogy a legsötétebb, legrejtettebb zugban is megmutassa a dolgok igazságát, Cipriano Algor látta önmagát ismét belépni a cserépégető kemencébe, látta a kőpadot, amelyet a kőművesek ott felejtettek, leült rá […] Az után, amit láttam, nem könnyű elhessegetni az ötleteket, Mit látott hát, kik azok az emberek, Azok az emberek mi vagyunk, mondta Cipriano Algor, Hogy érti, Úgy, hogy mi vagyunk, én, te, Marçal, az egész Központ, valószínűleg az egész világ, Kérem, magyarázza meg, No, akkor hallgass ide, és jól figyelj.” A barlang fontosabb regény, mint amilyennek a kritika – sőt talán maga a szerző is – tartja. A platóni barlanghasonlatra épül, amely tulajdonképpen Saramago más regényeiből is visszaköszön. Elég arra gondolni, hogy e filozófia alapja az ideatan, amely szerint az érzékileg tapasztalható világon túl létezik egy másik, nem anyagi természetű világ, ez pedig csak intuícióval ragadható meg: ez az ideák és a szellemi szubsztanciák világa. Az egyedi és a konkrét dolgok ezekből az ideákból részesednek. Hány és hány példával bizonyíthatnánk, hogy Saramagót igenis ez a világ – a szellemi lényegek világa érdekli legszenvedélyesebben! Mert idetartozik minden, a megnevezhető és a megnevezhetetlen, az igazi én, a valós önazonosság, mindaz, ami „a szobrász formálta felszín alatt van”.
477
NV10-5.p65
477
2010.04.30., 14:05
KED VES OL VASÓINK! KEDVES OLV TISZTEL T ELŐFIZET ŐINK! TISZTELT ELŐFIZETŐINK! Ha szeretik és igénylik a világirodalmat, ha tetszik a lapunk, lépjenek be a Nagyvilág Baráti Társaságba! Egy lapszám ára 600 Ft Az egy évre szóló előfizetés 7200 Ft
AN AGYVILÁG BARÁ TI T ÁRS ASÁG NA BARÁTI TÁRS ÁRSASÁG t agdíja egy évr e 6000 Ft, évre diák oknak 3000 Ft diákoknak
A BARÁ TI T ÁRS ASÁG T AGJ ÁRSASÁG TA GJAI BARÁTI TÁRS AI YEN KAP JÁK A N AGYVILÁGOT! ING KAPJÁK NA INGYEN
A tagdíjat kiadónk számlájára kérjük befizetni (fél évig a régi csekket is elfogadjuk): ÚJ VILÁG ALAPÍTVÁNY Magyarországi Volksbank 14100103-42578549-01000003
Kérésre csekket küldünk! Rózsaszínű postautalványon a következő címre kérjük a befizetést: ÚJ VILÁG ALAPÍTVÁNY 1146 Budapest, Hermina út 57–59.
NV10-5.p65
478
2010.04.30., 14:05
AZ AKCIÓ FOLYTATÓDIK ! 2 sorozat hihetetlen áron!
A hét könyv ára 3000 Ft
Az öt könyv ára 3000 Ft MEGRENDELÉS Nagyvilág Kiadó 1146 Budapest, Hermina út 57–59. Telefonon: 06 33 484 293 vagy
[email protected] A könyveket postán, utánvéttel küldjük.
NV10-5.p65
479
2010.04.30., 14:05
Vi l á g i r o d a l m i f o l y ó i r a t Főszerkesztő: Fázsy Anikó Munkatársak: Imreh András, Körtvélyessy Klára, Lackfi János, Lukács Laura, Pálfalvi Lajos Olvasószerkesztő: Hernád Imre
Szerkesztőség: H-1146 Budapest, Hermina út 57–59. Telefon/fax: (36-1) 363-0621 E-mail:
[email protected] Számlaszámunk: Új Világ Alapítvány 14100103-42578549-01000003 A Nagyvilág olvasható a www.nagyvilag-folyoirat.hu internetcímen Kiadja az Új Világ Alapítvány Felelős kiadó: Fázsy Anikó Tördelte: Szmrecsányi Mária Nyomta a Borsodi Nyomda Kft. Terjeszti a HIRKER Rt., az NH Rt. és az alternatív terjesztők. Előfizetésben terjeszti a Magyar Posta Rt. Hírlap Üzletág. Előfizethető a postai kézbesítőknél, az ország bármely postáján, Budapesten a Hírlap Ügyfélszolgálati Irodákban és a Központi Hírlap Centrumnál (Bp., VIII. ker. Orczy tér 1. tel.: 06 1 477 6300; postacím: Bp., 1900). További információ: 06 80 444 444;
[email protected] Előfizetési díj egy évre 7200 Ft, fél évre 3600 Ft. Külföldön terjeszti a Batthyány Kultur-Press Kft. H-1014 Budapest, Szentháromság tér 6.
ISSN 0547-1613 Minden jog fenntartva. Bármilyen másolás, sokszorosítás, illetve adatfeldolgozó rendszerben való tárolás a kiadó előzetes írásbeli hozzájárulásához van kötve. Mindazoknak, akik adójuk 1%-ával támogatták lapunkat, ezúton mondunk köszönetet. Adószámunk: Új Világ Alapítvány 18186062-1-42
NV10-5.p65
480
2010.04.30., 14:05
