PoLíSz 129. José Saramago emlékére ( ) Lidércnyomás ősz. PoLíSz ŐSZ. Pál Ferenc

Pál Ferenc

PoLíSz

José Saramago emlékére (1922–2010) „Akit az istenek szeretnek, fiatalon hal meg”, állította mély meggyőződéssel Menandrosz, görög költő. Az első portugál Nobel-díjas íróhoz nem voltak ilyen kegyesek az istenek, hiszen hosszúra nyújtották földi sorsa beteljesítését. Huszonöt-huszonhat évesen írt első regényeit az olvasók és a kritika is gyors feledésre ítélték, s hosszú szellemi tétlenség, majd néhány krónika- és versírással töltött év után csaknem hatvanévesen adatott csak meg tényleges regényírói debütálása, a Fölemelkedve a földről s a Kolostor regénye című műveivel, ahol már kirajzolódott a hazájával, a népe és az emberiség sorsával elégedetlen, pesszimista szemlélete, amelyet csak pillanatokra képes feloldani egyik-másik hősének a szerelemmel és az örök asszonyisággal való találkozása. Bár a Kőtutaj című regényében még reménykedett abban, hogy az Európa testéről leváló és a messzeségbe úszó Ibériai-félsziget megtalálhatja megváltását, későbbi műveiben nemcsak az európai kultúra alapjait kérdőjelezi meg Krisztus életének sajátos felfogásával és a katolicizmus bírálatával, hanem a világra váró jövőt is csak a Vakságban megjelenített káoszként tudja elképzelni. Saramago a hosszú élet mellé megkapta az öregkori tisztánlátást is, hiszen még halála előtt egy évvel is képes volt megújulni Az elefánt vándorútja című regényben: de lucidussága tragikus felhangokat kapott: az ateista író gyötrelmes félelmét a maradéktalan elmúlástól nem oldhatja fel sem a műveiben (hiába kísérti meg a Halálszünetben hőse nászát a halállal), sem pedig a megtérésben. Így ő is – akárcsak utolsó regényének hitehagyott hőse, Káin – élete utolsó pillanatáig perlekedik teremtő Istenével.

Politika-Líra-Széppróza szellemi-lelki „városálma” A megújuló magyar és keresztény hagyomány fóruma A Kráter Műhely Egyesület irodalmi és kulturális lapja

„A reménytelenségen kivirágzik a csodavárás. A nemzet nagy része nem tudott és nem is akart türelmesen várni, s ezért sokan az öncsalás csapdájába estek. Egy, a magyarság sorsa fölötti szánakozó hümmögést milliók hitték a közeli győzelem harsonájának.” (Barcsa Dániel)

MI ÍGY EMLÉKEZÜNK: a 2. bécsi döntés 70. évfordulója – Barcsa Dániel tanulmánya az Erdély c. tanulmánykötetről és szerzőiről • Turcsány Péter írása Reményik Sándor „korszerűtlen költeményeiről” 1938–1942 Szindbád, a feminista teológus – Szappanos Gábor novellája • Mese a hídon – Bene Zoltán színműve • Ádám Tamás, Bágyoni Szabó István, Király Farkas, Simek Valéria, Debreczeny György és mások versei • A földrajztudós Cholnoky Jenő Magyarország földrajzának reprint kiadása • Kosáryné Réz Lola Asszonybeszéd tetralógiájáról

José Saramago

Hajnalonta sok rettenetes kéz, Egy nyikorgó ajtó, egy sejtelem, Egy pengeként hasító üvöltés, Egy kidülledt, engem figyelő szem.

Eltaszító kar, sötét nevetés, Egy csapda, ami rád les a sarkon, Egy tál megrágott ételmaradék, Egy vert asszony végigdől az ágyon.

Orvosi vényt ketté tépő beteg, Egy hang, mint utolsó ítéletem, Egy szipogva sírdogáló gyerek, Egy eskü, ahol de nincs figyelem,

Az álom poklának kilenc köre És tizenkét halálos próbája, Felkel a nap, minden új lesz végre, Így kell legyen, így kell legyen, drága.

Pál Dániel Levente fordítása

Kráter Könyvesház 1072 Budapest, Rákóczi út 8/A – belső udvar Nyitva tartás: munkanapokon 10–17 óráig www.krater.hu

A lap ára: 500 Ft

PoLíSz 129. – 2010 ŐSZ

Lidércnyomás

2010 ősz

129. megjelenés

A PoLíSz a Szellem városa

A MEGÚJULÓ MAGYAR ÉS KERESZTÉNY HAGYOMÁNY LAPJA Együd László

Intés menetelőknek Szavakat sorolok most neked, barátom. Haza. Nemzet. Magyar… És tovább az összes megmaradt végvárig. Őrizd, féld, és kerüld őket, mint a tüzet, Hisz’ kocsisok száján még Isten neve is szitokká válik!

A Kráter Műhely Egyesület munkáját az NCA Országos Hatókörű Civil Szervezetek Támogatásának Kollégiuma támogatja Figyelmébe ajánljuk a PoLíSz jelenlétét a világhálón a www.krater.hu/polisz elérhetőség alatt. Elérhető menüpontok: Az új számból; Szerkesztőségünk; Archívumból; Előfizetés; Bibliográfia; PolíSz kávéház. Kiadja a Kráter Mûhely Egyesület közhasznú szervezet • www.krater.hu Felelôs kiadó és alapító fôszerkesztô: Turcsány Péter • http://tp.krater.hu Fôszerkesztô-helyettes Kaiser László • [email protected] Szerkesztôségi titkár Sütőné Szende Krisztina • Telefon/fax/e-mail: 06/26/325-321 • [email protected] Segédszerkesztô Hussein Evín • Telefon/e-mail: 06/26/325-321 • [email protected] Korrektor Borsody István Szerkesztôk Bay Ágota (próza) [email protected], Barcsa Dániel (történelem) [email protected], Bágyoni Szabó István (vers) [email protected], Lukáts János (esszé) [email protected], Madarász Imre (irodalomtörténet), Szappanos Gábor (mûfordítás) [email protected], Fômunkatársak Ferenczi László, Tóth Éva és V. Tóth László Lapunk megrendelhetô, 4 szám ára egy évre 1800 Ft, külföldön 20 euró Kapható a Kráter Könyvesházban (1072 Budapest, Rákóczi út 8/A) • [email protected] Tipográfiai tervezés, tördelés Berkes Dávid Nyomdai elôkészítés Eredeti Bt. Megrendelhető szerkesztőségünk címén: 2013 Pomáz, Hősök tere 12. Telefon/fax/e-mail: 06/26/325 321 • [email protected] Megjelenik a Mondat Kft. gondozásában. Felelôs vezetô Nagy László

ISSN 0865-4182

A Múzsák című díszkút műtermi felvétele és Mecseki Hargita

A TÖRTÉNELEM FAGGATÁSA Bágyoni Szabó István: Úrfaggató (vers).............................................................................................2 MI ÍGY EMLÉKEZÜNK Barcsa Dániel: Az Erdély című tanulmánykötetről és szerzőiről, 1940 (tanulmány)....................4 Szász István Tas: Két kolozsvári emléktöredék 1940 őszéről (esszé)...........................................21 Áron Atilla: A Jelentéktelen (vers)........................................................................................................24 Turcsány Péter: Apokaliptikus végkifejlet 1938–1941. – Reményik Sándor „korszerűtlen”költeményeiről (beszéd)...........................................................26 Bauch Ferenc: Próba, Csak neked, Egyszerű (versek)........................................................................31 Pap Krisztián: Krakkói séta (esszé) ......................................................................................................32 Pósa Zoltán: Női princípium – Álom-dráma ezerkilencszázhetvenháromból (vers) .....................39 Simek Valéria: Itt jártunk, Nyugtázod, Az ég búzavirágja, Csurranó (versek) . ........................... 40 Orgoványi Anikó: Lépcsőházi sámántánc, Angyal kabrióban (versek)...........................................42 Csontos Márta: Rügyező fény (vers)................................................................................................. 44 Nagy Brigitta: Antonio Vivaldi (vers).................................................................................................45 WASS ALBERT EMLÉKEZETE LXV. RÉSZ Balázs Ildikó: A titokzatos őzbak (1941) (tanulmány)................................................................... 46 Zas Lóránt: Még elmondom, Távoli mezők, Nem a fák árnyékában (versek).............................56

VILÁGBESZÉD Madarász Imre: Futurizmus és fasizmus (tanulmány)......................................................................58

MERÍTETT SZAVAK Király Farkas: Egy doboz, drótokkal, Levele Dún an tSalainnba (versek).......................................63 Szappanos Gábor: Szindbád, a feminista teológus (novella)...........................................................65 Szalay László Pál: A diószedés lélektana (próza)...............................................................................70 Ádám Tamás: Csupasz időkerék, Sérült kárpit (versek).....................................................................73 Bene Zoltán: Mese a hídon (színmű)...................................................................................................74 Debreczeny György: összetartoznánk, könnyű énnekem, felszáll az ének (versek)...................... 80 Marczinka Csaba: Szöszilány a bölcskaron (vers).............................................................................82 Lukáts János: „…és a távol ködbe vész” (novella)...............................................................................82

TÁJOLÓ Pátrovics Péter: Káintól Krisztusig – Bodnár Dániel enciklopédikus művéről –.........................85 Lukáts János: Sarusi Mihály két könyvéről (Végig a Corvinkán, Hiábahaza)................................... 88 Kovács Attila Zoltán: A földrajztudós Cholnoky Jenőre emlékezünk (1870–1950)..................... 90 Radnai István: Ki is volt tulajdonképpen Kosáryné Réz Lola?.......................................................92 Kráter-krónika.........................................................................................................................................93 Bemutatjuk Mecseki Hargita szobrászművészt.......................................................................................95 (A borító belső oldalán Együd László: Intés menetelőknek című költeménye, a hátoldalon pedig Pál Ferenc José Saramago emlékére írt nekrológja és a Lidércfény című vers olvasható.) E lapszámunkat Mecseki Hargita szoborfotóival illusztráltuk. A borító első oldalán Kovács Győző m. kir. főhadnagy hagyatékából származó fotó látható.

1

PoLíSz

A történelem faggatása

Bágyoni Szabó István

Nyomunkat őrzik mint zöld fűszál a lét Megannyi apró jelét kaszások jelenét A zöldhatári áldozatoknak…

Úrfaggató A nagylétai zöldhatár-szakaszon Magyarországra menekül át egy 72 fős, zömmel diáklányokból álló erdélyi csoport. A határőrizeti hatóságok a helyi mozi épületébe zárják őket, majd másnap 32 személyt, megbilincselve, visszazsuppolnak Romániába. A román biztonságiak véresre korbácsoltatják és kényszermunkára ítélik valahányukat. (Újsághír, 1988. augusztus 19.) Hol jártál Uram mikor én arra voltam Hol maréknyit szabadságodból elraboltam? Hol jártál mikor már ott se voltam… Hol? Uram! mikor a kabalások Verssort rejtettek a kocsmapult alá Betűkacatot míg a Mennyből hullt alá sok Aranyrög s fénytelen simogatásban hullt alá Nehogy a szemnek kárt okozzon Mint hajtincsekbe zuhant ózon Hol időztél Urunk mikor én bőrig áztam Két határ közt – csóró hazátlan – S hulltak reám ostorcsapásos vérködök

Megkorbácsolt szüzeknek… Számító gatyás kalmár-bitangoknak Nem voltál ott? Tán én se voltam…? Meglapulva egy kocsmapult alatt? Hol öröklét egyetlen bódult pillanat És őrangyal egy cujkás vinilinabrosz? És gyomrot tépő ördögi sikoly Mi eltérít vagy nem térít magadhoz A végtelenből ma vagy bármikor…? Míg fejed fölül rendre ellopkodják Nyelved szabadságba menesztett kódját… * Uram hangtalan vagy és végtelen Maradsz határtalan, örök hazátlan… Mert noha Veled de nélküled vérzett hátam Mikor én ARRA jártam… (Budapest, 2008 augusztusa – 2010 szeptembere)

Hol ködöket hol átkot köpködött Reám a magasság s míg vállaim közt átosont A villám-remegés nem az Ég őrködött Csontjaim fölött de igen korbácsos vámosom… Kérdem Uram hol járhattál akkor mikor vacogó hőst szült ama bitang kor Mikor azt se néztük hol tunkol hol tankol Csak beleléptünk mélyen a pedálba Tragacs-Trabantba rozsda-Pobjedába S irány a vélt végtelen angyali Szabadság!… Megmondanád naponta mért kaparják Nevünket le a márványlapokról pedig ott van

2

Krisztus oltár-részlet samott-fa

3

PoLíSz


Mi így emlékezünk Barcsa Dániel

Az Erdély című tanulmánykötetről és szerzőiről, 1940. Az Erdély sorsa – Erdély sorsa „Európa igazságos újjárendezésének előestéjén elérkezett az idő, hogy elővegyük az igazság fegyvereit s a magyar nép vérrel és tudással szerzett jogait és múltjában igazolt nemzeti törekvéseit a természeti és történeti igazságok nyílt megvallásával támasszuk alá. Ez a Magyar Történelmi Társulat célja ennek a műnek a kiadásával.” E szavakkal kezdődik az Erdély című tanulmánygyűjtemény, így indokolja a kiadó a kötet életre hívásának szükségességét. Habent sua fata libelli – minden könyvnek megvan a maga sorsa. Az 1940-ben napvilágot látott Erdély sorsa elválaszthatatlanul összefonódott egy, a közvélekedésben máig is ambivalens érzelmeket, szélsőséges vélekedéseket kiváltó történelmi eseménnyel, a második bécsi döntéssel. Az Erdély 1940. augusztus 1-jére került nyomdakész állapotba, akkor, amikor a magyar kormányzat – élén azzal a Teleki Pál miniszterelnökkel, akit e tudományos vállalkozás szellemi atyjának tekinthetünk – egy nem veszélytelen külpolitikai pókerjátszmába kezdett, aminek a célja egy igazságosabb erdélyi területrendezés volt. Mire az Erdély az olvasók elé kerülhetett, már megszületett a második bécsi döntés, amellyel Észak-Erdély visszatért Magyarországhoz. Ezért e gyűjteményes munka – az eredeti szándéktól kissé eltérve – nem az eljövendő változtatás szükségességét támasztotta alá, hanem utólag igazolta a magyar nemzet jogait is figyelembe vevő újabb területrendezés igazságát. S amidőn sor került a revízió revíziójára, s a második bécsi döntésről – az általános önfeladás jegyében – Magyarországon is csak elítélően lehetett szólni, tartalma és különösen egyes szerzői miatt az Erdély is opera non grata lett, és – jobb esetben – a zúzdától megmenekült példányait a zárt raktárak polcaira száműzték.

Kárpát-medencébe vadállati kegyetlenséggel irtotta, elnyomta, és kiszipolyozta a kulturálisan fölötte álló, szelíd, szláv és román őslakosságot. Félreértés ne essék, nem egyedül ez az igen-igen negatív magyarságkép idézte elő a trianoni tragédiát, de szomszédaink szemérmetlen mohóságának indoklásában-mentegetésében igencsak nagy szerepet játszott. „A magyarok csak azt kapták, amit megérdemeltek!” Vélt-valós történelmi sérelmek vezettek a legkirívóbb és legnyilvánvalóbb igazságtalanságok igazolásához. 1920-ban Szatmárnémeti, Nagyvárad, Arad túlnyomó többségében magyar városok voltak, de a koholt dákoromán kontinuitás elméletének hívei azzal érveltek: Árpád népe egykoron e vidéket Ménmarót „román vajdától” rabolta el. A Csallóközben a trianoni diktátum idején alig él szlovák, de a cseh propaganda avval indokolta e terület Csehszlovákiába való bekebelezését, hogy a magyar honfoglalók vagy ezer esztendeje innen, a legjobb földjeiről űzték fel a hegyekbe a szlovákság eleit. A Párizs melletti béketárgyalásokon a román delegátus is az 1907-es Lex Apponyit – amelyik elrendelte a magyarországi nemzetiségek iskoláiban a magyar nyelv kötelező és színvonalas tanítását – a kisebbségi jogok lábbal tiprásaként értékelte, s a békekötés után a bukaresti kormányzat e törvényre hivatkozva tartotta természetesnek a sokszoros törlesztést: a két világháború között évről évre szűkítette a magyar nyelvű oktatás lehetőségeit Erdélyben, de különösen a Székelyföldön, melynek lakóit történészeik egyébként is elmagyarosodott románoknak tekintettek.

A magyar szellemi elit és az irredenta propaganda

A trianoni tragédia tökéletesen felkészületlenül találta a magyar nemzetet. 1918 előtt szellemi és politikai elitünk nem hogy elfogadni, de még elképzelni sem volt képes a történelmi Magyarország bármiféle megcsonkítását, nem tudott, vagy nem vett tudomást azokról az egyre erősödő törekvésekről és erőkről, amelyek a Kárpát-medence évezredes politikai egysége ellen léptek föl. A millenniumi áfium bódulatába beléfeledkezett értelmiségünk még csak nem is érzékelte azt, hogy a nemzetközi közvélekedésben – a főként cseh és román, igen sikeres nacionalista propaganda hatására – a szabadságharcunk idején kivívott respektusunk a 19. század végére megkopott, sőt a visszájára fordult. Az első világháború előestéjén Párizsban, Londonban, de még Berlinben is egyre inkább úgy tekintettek a magyarságra, mint egy Európától idegen, ázsiai, primitív hordára, aki betolakodva a

A trianoni békeszerződést a magyar kormány képviselői ellátták kézjegyükkel, a békediktátum szövegét be is cikkelyezte a magyar törvényhozás, de nem volt a maradék hazában s a kényszer vonta határokon túl olyan magyar – beleértve még az akkori kommunistákat is –, aki a területi és lelki csonkításba bele tudott volna nyugodni. Az új határok nemcsak hogy beléhasítottak nemzetünk testébe, jelentős magyar tömböket juttatva idegen uralom alá, és nemcsak az egymásra utalt gazdasági régiókat, családi kapcsolatokat vágták el egymástól, hanem a magyar önazonosság-tudat olyan szimbolikus jelentőségű területei is elvesztek, mint például Kalotaszeg, a Szepesség, a Székelyföld, a Szilágyság avagy Kassa, Kolozsvár, Nagyvárad, Nagyszalonta, Pozsony, Vajdahunyad. Trianon revíziója természetes törekvése volt a két világháború közötti magyar külpolitikának, s ez a törekvés teljes támogatásra talált a magyar társadalom részéről. Nyilvánosan majd’ mindenki a teljes revíziót követelte. Ez talált visszhangra – „mindent, mindent vissza!” – a széles tömegeknek szánt jelszavakban is. Persze a húszas-harmincas évek kormányzatai egy reálisabb, etnikai alapú, részleges revízió megvalósulásával is megelégedtek volna, legalább is első lépésként, de nyíltan csak egyes kisebb értelmiségi csoportok karolták fel e gondolatot – ilyen volt például a népi írók mozgalma –, pedig ez kínált igazságosabb megoldást Trianon problémájára, mivel figyelembe vette a magyarsággal szomszédos, vele a Kárpátmedencében együtt élő nemzetek érdekeit is. A revíziós politika támogatására született meg Magyaroszágon a húszas évek legelején az irredenta mozgalom, amely az idők folyamán több száz szervezetet hozott létre. Munkájuk összehangolására jött létre 1927-ben a Revíziós Liga, amely Trianon-ellenes propagandát fejtett ki mind belföldön, mind külföldön. E szövetség számára – a békerevízió céljainak előmozdítására – nagy számban készültek plakátok, képeslapok, különféle kiadványok, használati és dísztárgyak, képzőművészeti alkotások, szobrok és emlékművek.

4

5

A magyarságkép és Trianon

PoLíSz


Pályázatokat írtak ki irredenta jelmondatra, avagy nemzeti ima megírására is. Születtek revíziós dalok, indulók, de még Endresz György és Magyar Sándor merész és nagyszerű vállalkozása is, mellyel tizenötödikként repülték át az Atlanti-óceánt, szintén az irredenta propagandát szolgálta. Széles körben tartja magát az a vélekedés, hogy az irredenta mozgalom a Horthy-éra mindenkori kormánypolitikájának immanens része, mintegy a társadalom felé meghos�szabbított karja lett volna. Ám a figyelmesebb szemlélő észreveheti: az akkori szellemipolitikai elit jól érzékelhető distanciával szemlélte e „csonka Magyarország nem ország, egész Magyarország Mennyország” féle szólamokkal fellépő, százezreket befolyása alá vonó társadalmi szerveződést. Kétségtelen, a kor magyar kormányzatai nem viszonyultak ellenségesen az irredentizmushoz, hiszen, egyrészt külpolitikai céljaiknak tömegtámogatást biztosított, másrészt képes volt elterelni sok ember figyelmét a két világháború közötti időszak „neobarokk”-nak csúfolt társadalmi rendszerének sok-sok tagadhatatlan fogyatékosságáról, hibájáról, sőt bűnéről. Azonban az az ország, ahol még egy „polgárinak” és „demokratikusnak” címkézett forradalomban is – kossuthi szerepre vágyva – a felállított hordón egy gróf mórikálta magát az „istenadta nép” előtt, szellemében menthetetlenül konzervatív és arisztokratikus volt. Vezetői ösztönösen idegenkedtek a tömegektől és mozgalmaiktól, averzióval szemlélték az irredentizmus tömegpropagandáját, amelyet ráadásul a korszak sok-sok kiemelkedő személyisége nem is tartott igazán célravezetőnek. Ahogy e témáról Szekfű Gyula, a kor jeles történésze írta 1934-ben, A revíziós propagandáról című publicisztikájában: „A Trianon elleni … mozgalomnak nagyjában egy tévedése van: önmagunkat, magyarokat akar meggyőzni, s módszerei és érvei egyaránt csak ennek a célnak felelnek meg, holott önmagunk meggyőzésére … semmi szükségünk nincs, hiszen Trianon elítélésében és a revízió kívánságában mindnyájan egyek vagyunk.” Véleményével nem állt egyedül. Rajta kívül is sokan voltak, akik a maradék hazán belüli revíziós hangoskodást fölöslegesnek, a külföld jelszavakkal való meggyőzését elégtelennek, sőt kontraproduktívnak tartották. A magyar szellemi-politikai vezető réteg már a Trianon utáni újrakezdés első pillanatában is tisztában volt azzal, hogy a cseh, román, szerb propagandával szemben nem állíthat sikeres magyar propagandát. Nem, hiszen a túlerőben lévő szomszédok e téren nagyobb tapasztalatokkal rendelkeztek, ezen felül még a nemzetközi közvélemény előtt is korlátlan hitellel rendelkeztek – elfogadták a legátlátszóbb hazugságaikat is –, s nem utolsó sorban, az ő törekvéseik voltak összhangban a győztes hatalmak diktálta békerendszer fenntartásában.

Ez az irredenta mozgalom eszközeitől, módszereitől, de a kisantant országainak hazug propagandájától is távolságot tartó, iszapbirkózást megvető „noblesse oblige” szemlélet világlik ki az Erdély című kötetünk előszavából is, amikor a szerzők így vallanak munkájukról: „A tudósok, akik ezt a könyvet írásaikkal megtisztelték, nem értenek a propagandához. … Tudományos hitelükre gonddal figyelmezve mondják ki kendőzés nélkül az igazságot, legyen az kedvező, avagy lesujtó magyar népünkre, mert meggyőződésük, hogy az igazság ismerete a nemzetnek csak javára, a népnek csak okulására vezethet, a hazugság és ferdítés mindkettőt lealázza.” A magyar revíziós érvrendszer valódi irányát, minőségi jellemzőit tulajdonképpen már akkor kijelölték, amikor megkezdődött a magyar küldöttség felkészülése az I. világháborút

lezáró béketárgyalásokra. Az a szakértői anyag, amely a békedelegációnk rendelkezésére állt a trianoni napokban, igen tiszteletreméltó színvonalat képviselt, összeállításában a Pázmány Péter Tudományegyetem gazdaságföldrajzi tanszéke vállalt oroszlánrészt. (E tanszék 1918ban, Teleki Pál ösztönzésére jött létre.) A magyar küldöttség – melynek Teleki is tagja volt – magával vitte a később „Carte rouge” néven elhíresült térképet is, amelyik a Kárpát-medence nemzetiségi viszonyait ábrázolta a kartográfia eszközeivel. E különleges, páratlan tudományos igényű földabrosz a Magyar Királyság néprajzi térképe volt, amelyben a magyar nemzetiséget – innen ered a francia név – vörös színnel jelölték. E térképet a Statisztikai Hivatal adatai alapján Teleki Pál irányításával készítették el, s e hatalmas munkában részt vállalt Nopcsa Ferenc geológus, és az Iparművészeti Főiskola több hallagatója is. Elég volt e térképre egyetlen pillantást vetni, hogy az etnikai valóságot figyelmen kívül hagyó új országhatárok igazságtalansága bárki számára – már aki eleve nem ellenséges a magyarsággal szemben – nyilvánvalóvá váljék. (A Nagy Trianonpalotában jelen lévő szemtanúk szerint ugyan a „Carte rouge”-t egy rövid időre Clemenceau is, Lloyd George is a kezébe vette, de – ez nem kíván különösebb bizonyítást – semmi hatást sem gyakorolt rájuk.) A békekonferenciának csúfolt statáriális tárgyalás során a magyar delegációt érdemben meg sem hallgatták, érveit egyszerűen lesöpörték az asztalról. A fiaskó azonban nem törte meg Telekit. Úgy hitte – s ebben a vélekedésben nem állt egyedül –, előbb vagy utóbb maga az antant is fel fogja ismerni azt, hogy a Párizs környéki békerendszert felül kell vizsgálni, ha valóban tartós békét akar az európai kontinensen. Ebből a feltételezésből természetszerűleg következett egy olyan program kidolgozásának az igénye, amelynek célja: Trianon újratárgyalásához összegyűjteni a revízió melletti összes objektív és cáfolhatatlan tényt, igazságot. Ehhez viszont kiművelt emberfőkre, tudós elmékre és hatékony intézményrendszerre volt szükség. Teleki Pál elképzeléseinek számos segítője akadt. A névsorból kiemelkedik Klebelsberg Kunó, a 20. század legnagyobb hatású kultúrpolitikusa, aki 1922-től 1931-ig töltötte be a kultuszminiszteri tárcát. Klebelsberg az elvesztett háborút a művelődés síkján akarta újra vívni és megnyerni. Jól látta, hogy „amikor kevés csörömpöltetni való kardunk van”, akkor egyenesen komikus dolog kardot csörtetni, és hangoskodni. „A magyar hazát ma elsősorban nem a kard, hanem a kultúra tarthatja meg és teheti ismét naggyá!” – vázolta fel politikai ars poeticáját e szavakkal a miniszteri bemutatkozó beszédében. Célja a magyar „kultúrfölény” megszerzése volt; az, hogy a magyar műveltség, a magyar tudomány színvonala túlszárnyalja a versenytárs nemzetekét. Vélte, ez a kultúrfölény teszi lehetővé a megmaradást, és azt, hogy „egyszer, megengedett eszközökkel, az elveszítettet visszaszerezzük”. A klebelsbergi kultúrfölény programnak – ahogy azt még ma is sokan képzelik és hirdetik – semmi köze nem volt bármiféle faji gőghöz, inkább csak természetes válasz volt szomszédainknak a „barbár, ázsiai” magyarokról terjesztett vádjaira. Bár a magyar „kultúrfölény” koncepciója nem Klebelsberg fejéből pattant ki, de programját ő vitte sikerre, többek között azzal, hogy miniszteri tevékenysége alatt az oktatási-művelődési kiadások mindig meghaladták az állami költségvetés tíz százalékát. A fejlesztések átfogták az oktatás és művelődés egészét, s ezek végső eredménye egy új tudományos-szellemi élcsapat kinevelődése volt. Az elitképzésnek a már 1918-ban meglévő intézményei mellett olyan új műhelyei jöttek létre, mint a Szegedre és Pécsre költözött kolozsvári és pozsonyi egyetem, a külföldi Collegium Hungaricumok rendszere, avagy az új tudományos kutatóintézetek sora.

6

7

Revízió és tudomány

PoLíSz


Magyarország a revízió útján

Teleki Pál – aki elismert földrajztudós volt – úgy látta, a revízió szempontjából a legfontosabb tudományág a földrajztudomány. Az ő inspirációja következtében az egyetemi földrajzoktatáson, s az ehhez kapcsolódó kutatási programokon belül előtérbe került a politikai, a társadalmi és a gazdasági földrajz. Teleki fáradhatatlan tudományszervező tevékenységét dicséri az 1924-ben életre hívott Szociográfia Intézet, az 1926-ban megalakult Államtudományi Intézet, majd – kissé később, 1938-ban – a Magyar Táj- és Népkutató Intézet létrejötte. Ezek az intézmények a gazdasági és népességi viszonyok, folyamatok vizsgálatával – nem titkoltan – revíziós célokat is szolgáltak. A Trianonban meggyalázott magyar igazság felemelésére, az ellenséges propaganda semlegesítésére a földrajztudomány ágai mellett nagy feladat várt a történelemtudományra, valamint – fontos kérdések megválaszolásában – kihagyhatalan volt a művelődés- és a nyelvtörténet, az állam- és a jogtudomány, a néprajz és sok más szakterület állásfoglalása is. Az volt a cél, hogy amire sor kerül a remény szerinti revíziós tárgyalásokra, addigra a törekvései alátámasztására a magyar félnek már megalapozott érvei legyenek. Meggyőző bizonyítékokkal kell előállnia, amelyek rávilágítanak: a trianoni határok ellentétesek a nemzetek önrendelkezési jogával, a Kárpát-medence nyelvi-etnikai viszonyaival, s mindezek mellett még gazdasági szempontból is tarthatatlanok, mert szétválasztanak egymásra utalt területeket, szétzilálják a vasúti, közúti és vízi közlekedést, és például – anyagi károkat okozva – még a hatékony árvízi védekezést is lehetelenné teszik. Ez a Romániához került területek vonatkozásában azt jelentette, hogy a magyar tudománynak be kellett bizonyítania Erdély és Magyarország gazdasági, földrajzi, történelmi összetartozását, meg kellett cáfolnia a román népességstatisztikai bűvészkedések „eredményeit”, és meg kellett renditenie a román történelmi mítoszépítés olyan tartóoszlopait, mint az őshonossági elmélet, a dákoromán kontinuitási hipotézis, valamint a románság ezeréves, magyarok általi nemzetelnyomatásának hazugsága. A Trianon utáni Erdély-kutatások „felfuttatása” – szemben a többi elcsatolt magyar területével – könnyebb feladatnak látszott, mert az I. világháború előtt is működtek erdélyi kulturális, tudományos és ismeretterjesztő intézmények, egyesületek, és számos tudományágban is szép számmal tevékenykedtek „transsylvanisták”. Például, a történelmi tudományok szempontjából Erdély gazdag hagyományokkal rendelkezett, hiszen e tartomány több évszázados önállósága-különállása következményeként létezett a magyaron belül egy külön erdélyi történetírói iskola, a 19. század során szinte évtizedenként jelent meg egy-egy Erdély-történeti összefoglaló, s egyes erdélyi régiókról is – gondoljunk csak a Székelyföldre – szép számmal jelentek meg dolgozatok, tanulmányok és forráskiadványok. Ám a Trianon utáni viszonyok között be kellett vezetni a minőségi szemléletet, újjá kellett építeni a történelemkutatás műhelyeit, meg kellett teremteni a tudósképzés és továbbképzés feltételeit, biztosítani kellett a kül- és belföldi levéltári kutatások lehetőségeit. Rá kellett irányítani történészeink figyelmét az addig elhanyagolt korszakokra, kutatási területekre, mert a Trianon előtti időszakban alig volt olyan histórikusunk, aki például érdemben foglalkozott volna a dákoromán elmélettel, vagy az erdélyi román nemzeti mozgalom kialakulásával, tevékenységével. Valamint – s ez sem ment könnyebben a magyar szellemi elit arisztokratizmusa miatt – a kutatási eredményeket szélesebb körben, mind belföldön, mind külföldön, legalább az úgynevezett igényes olvasói réteg számára közkinccsé kellett tenni. Ez utóbbi feladatban különben komoly szerepet vállalt kötetünk életre hívója, a Magyar Történelmi Társulat, különösen azután, hogy a társaság élére a húszas években Klebelsberg Kunó került, aki felismerte az ismeretterjesztés jelentőségét.

Mire beértek a tudományos reformok, felnőtt és kinevelődött egy új tudósgeneráció, jelentkeztek az első biztató kutatási eredmények, megszülettek azok a monográfiák, nagy tudományos szintézisek, amelyek által a kor írástudói már világosabban látták, és láttatták a Trianonhoz vezető okokat, s a zsákutcából kivezető utat, addigra friss szelek kezdtek fújni Európa fölött, s olvadozni kezdett a Párizs környéki békerendszer jégpáncélja. Aki képes volt 1920-ban felmérni a realitásokat, az tisztában lehetett azzal, hogy a trianoni határok, ha nem is örök érvényűek, de megváltoztatásuk nem lehetséges egyhamar. Hiszen a maradék haza három szomszédja – kik egyenként is erősebbek voltak Magyarországnál – a préda megtartására katonai szövetséget kötött egymással. Hiszen Csehszlovákia, Románia és a Szerb-Horvát-Szlovén Királyság bizton számíthatott bármilyen magyar törekvéssel szemben a győztes hatalmak, elsősorban a franciák és az angolok támogatására. Hiszen Németországot – a húszas években ez még úgy látszott – véglegesen meggyengítették, s az osztoszkodásnál csalódott Olaszország pedig egyedül nem léphetett fel sikerrel a számára kifogásolható békerendszerrel szemben. A reménytelenségen kivirágzik a csodavárás. A nemzet nagy része nem tudott és nem is akart türelmesen várni, s ezért sokan az öncsalás csapdájába estek. Egy, a magyarság sorsa fölötti szánakozó hümmögést milliók hitték a közeli győzelem harsonájának. Egy brit sajtómágnás, Lord Rothermere, 1927-ben a saját lapjában írta meg a magánvéleményét Magyarország helye a Nap alatt címmel, amelyben elítélte a trianoni igazságtalanságot. Az itthoni önáltatók az angol hivatalos külpolitika megváltozásáról vizionáltak, s még akkor se jött el számukra a kijózanodás ideje, amikor Londonból megérkezett a hivatalos cáfolat. Az ügy kipattanásakor még senki se hitte volna, hogy egy ilyen jó szándékú, de nem világrengető jelentőségű cikk a magyar bánat-óceánba csapódva akkora szökőárat indít el, hogy – kevés híján – annak árhulláma a jámbor angol laptulajdonost a felettébb sajnálatosan megüresedett magyar trónra emeli. Nagyjából ugyanabban az időben, amikor a csonka hazában hatalmas, zajongó-rajongó közönség előtt eljátszották a tragikomikus elemeket se nélkülöző Lord és a korona című bohózatot, a Bethlen István vezette magyar kormány csendben megtette az első komoly lépést a békés revízió felé. 1927-re ugyanis a magyar külpolitikának sikerült áttörte az elszigetelődés falát: Olaszországgal – a revízió jegyében – megegyezés született a külpolitikai együttműködésről. A magyar–olasz – fogalmazzunk úgy – pusztán szándéknyilatkozat nem döntötte halomra az akkor érvényben lévő békerendszert. Éveken keresztül semmi gyakorlati jelentőséggel nem bírt, mindössze egy apró, jelentéktelennek látszó lyukat ütött a Párizs környéki békék szilárdnak hitt védőburkán. Ám ezt követően, a múlt század harmincas éveiben, gyökeres változás állt be az európai egyensúlyban. Németország az évtized végére egymás után rázta le a versailles-i béke által rákényszerített béklyókat, s az addig politikai karanténba zárt Szovjetunió diplomáciája is kilépett az elszigeteltségből, és egyre inkább képessé vált érdekeinek érvényesítésére. A német nemzet akaratából hatalomra jutó Hitler 1939-ig sikerrel, egyetlen puskalövés nélkül számolta fel a megalázónak érzett korlátozásokat. Népszavazással visszavette a Saar-vidéket, bevezette újból az általános védkötelezettséget, semmisnek nyilvánította a versailles-i békének a német hadilétszámot és fegyverzetet érintő korlátozásait, remilitarizálta a Rajna-vidéket. Miután úgy tapasztalta, hogy nem kell számolnia az egykori győztesek

8

9

PoLíSz


felelősséget Németországnak és Olaszországnak. Ám ígéret született részükről – ez Magyarország számára ekkor még elengedhetetlen volt –, hogy a német–olasz bíráskodás eredményét Nagy-Britannia és Franciaország is nemzetközi érvényűnek fogadja el. Az első bécsi döntést 1938. november 2-án hozta meg a német és az olasz külügyminiszter, Ribbentrop és Ciano. A döntés következményeként egy igazságos etnikai revízió valósult meg – most vették hasznát a „Carte rouge” pontos adatainak –, s általa a csonka haza visszakapott mintegy tizenkétezer négyzetkilométernyi területet, valamivel több mint egymillió lakossal, kiknek nyolcvannégy százaléka volt magyar, és csak tíz százaléka szlovák. Hitler hamarosan kevesellni kezdte azt, amit 1938-ban kapott, ezért már a maradék Csehszlovákia is az útjában állt. Alig fél évvel a müncheni szerződés után Németország kihasználta azt, hogy Szlovákia 1939. március 14-én önállósult. A Wehrmacht csapatai – hasznot húzva a szláv államszövetség felbomlásából – az ezt követő napon megszállták Cseh- és Morvaországot. Magyarország ebben a helyzetben, az 1920-ban Csehszlovákiához csatolt Kárpátaljával kapcsolatban, gyors döntésre kényszerült. Most nem várhatott nemzetközi bíráskodásra, a mérvadó hatalmak egyetértésére, hiszen erre a történelmi Magyarországból kiszakított területre igényt tartott a megalakuló Szlovákia, valamint – megcélozva az önálló államiságot – a kárpátaljai ruszinság is. A magyar honvédség villámgyors akcióba lépett, és 1939. március 15–18. között – a csekély ellenállást legyűrve, elérve az ezeréves határokat – megszállta Kárpátalját. A közös magyar–lengyel határ helyreállításának óriási politikai jelentősége volt, mert az angol–francia szövetség és a tengelyhatalmak között egyensúlyozó Magyarországnak szüksége volt egy olyan nyugatbarát szomszédra, aki vele barátságos viszonyt ápol. Ámde Lengyelország németek általi megtámadásával és megszállásával kétségtelenül csökkent a magyar diplomácia mozgástere. Ettől kezdve országunkat még jobban kapcsos ölelésébe szorította a Harmadik Birodalom, amiből – még ha ez baráti ölelés is volt – mégis üdvösebb lett volna függetlenségünk érdekében kibontakozni.

retorziójával, sikeres rohamot indított az 1918/20-ban szentnek és sérthetetlennek hirdetett európai határok ellen is: 1938-ban a birodalmához csatolta Ausztriát, majd Nagy-Britannia és Franciaország egyetértésével megszerezte a Szudéta-vidéket, és, 1939-ben megszállta Cseh- és Morvaországot is. Ezzel párhuzamosan a Szovjetuniót 1934-ben fölvették a Népszövetségbe, ezzel Sztálin diktatúrája bevonulhatott az egyenrangú hatalmak közé. A szovjet diplomácia sokáig keresztezte a náci Németország törekvéseit – például a spanyol polgárháborúban Hitler a falangistákat, Sztálin a köztársaságiakat támogatta –, de 1939-ben, félretéve a kibékíthetetlennek tartott kommunista–nemzetiszocialista ideológiai ellentéteket, Moszkva és Berlin gyakorlatilag szövetséget kötött. A Molotov–Ribbentrop-paktum német és szovjet érdekszférára osztotta fel Kelet-Európát, s ez lehetőséget adott Sztálinnak, hogy visszaszerezze azokat a területeket – ide számítva a Románia által az I. világháború után annektált Észak-Bukovinát és Besszarábiát is –, amelyek 1914 előtt a cári birodalomhoz tartoztak. Ezek a világpolitikai változások régóta várt lehetőségeket kínáltak fel a magyar revíziós törekvések számára. Az Imrédy Béla, majd a második miniszterelnöki megbízatását töltő Teleki Pál vezette magyar kormányok rendkívül ügyesen használták ki a történelmi helyzetet. Magyarországon természetesen örültek a német sikereknek, amelyek aláásták azt a békerendszert, ami nemzetünknek is oly sok megaláztatást okozott. Horthy egymást követő kormányai támogatták és segítették a régi mentor, Olaszország közeledését Németországhoz, s a kialakuló Berlin–Róma „tengelyt” – anélkül, hogy akár a fasiszta, akár a náci ideológiát és politikai berendezkedést üdvösnek, vagy pláne követésre méltónak tartották volna – természetes szövetségesüknek tekintették. Ugyanakkor a magyar diplomácia tartózkodott minden olyan lépéstől is, amellyel kiválthatta volna Franciaország és Nagy-Britannia rosszallását, pláne ellenlépéseit. 1938 augusztusának végén Hitler meghívta Berlinbe Horthyt és Imrédyt. Arra akarta rávenni a magyar vezetést, hogy hazánk valamilyen határincidenst provokálva keveredjen háborúba Csehszlovákiával. Ígéretet tett arra, hogy egy magyar–csehszlovák hadikonfliktus kirobbanása esetén nem maradna el Németország katonai segítsége. Ezáltal a németek megszerezhetnék Cseh-Morvaországot, a magyarok pedig visszakaphatnák az egész Felvidéket. Az ajánlat csábító volt, de a kormányzó és miniszterelnöke bölcsebbnek bizonyult, minthogy lépre menjen, mert Magyarország nem akart a nemzetközi közvélemény előtt az agresszor szerepkörébe kerülni. Hitler tehát a magyar politikai vezetés részéről – nem utoljára – elutasításra talált, ezért a maga kezébe vette az ügyet. Háborús fenyegetőzéssel elérte azt, hogy a szudétanémetek kérdésében Angliát és Franciaországot újabb meghátrálásra kényszerítse. Amikor 1938. szeptember 29-én Münchenben a négy nagyhatalom Csehszlovákia kárára szerződést kötött, amelynek következtében Hitler engedélyt kapott a Szudéta-vidék megszállására, olasz javaslatra út nyílt Csehszlovákia két szomszédja, Lengyelország és Magyarország számára is, hogy területi követeléseiket realizálhassák. A lengyel hadsereg hamarosan katonai akcióval megszállta a Tescheni Sziléziából az úgynevezett Olsa-területet, de Magyarország – elvből – továbbra is tartózkodott mindenfajta fegyveres konfliktustól. A békés rendezést szorgalmazó diplomáciánk kezdeményezésére magyar–csehszlovák határtárgyalások kezdődtek Komáromban, 1938 októberének elején, de ezek nem vezettek eredményre. Így október végén a két, vitában álló kormány a müncheni szerződést tető alá hozó hatalmakat kérte fel az új csehszovák–magyar határ kijelölésére. Az angol és a francia diplomácia jelezte a nyugati nagyhatalmak érdektelenségét ebben az ügyben, s átengedték a

Tény viszont, hogy Lengyelország eltörlése után sem veszett el minden remény a magyar külpolitikai önállóság megtartására. Sőt, a világháború kitörésével, eszkalálódásával és Franciaország csúfos összeomlásával csillant fel számunkra az igazi lehetőség Erdély visszaszerzésére. Romániát kellemetlenül érintette Nagy-Britannia és Franciaország II. világháború előtti gyáva és erőtlen politizálása, amely a müncheni szerződéshez vezetett. Keleti szomszédunkat egyenesen sokkolta Csehszlovákia felbomlása – ami egyben a kisantant végét is jelentette –, és félelemmel töltötték el a magyar revíziós sikerek is. A nemzetközi hatalmi változásokra mindig érzékenyen figyelő és ügyesen reagáló román politikai elit 1940. június 1-jén – a nyugati fronton bekövetkező francia–angol vereségek következményeként – felmondta a brit szövetséget, és németbarát kormányt állított az ország élére. Az új román kormányzat, hogy bizonyítsa, bárkinél hűségesebb szövetségese Németországnak, kezdettől fogva gátlástalanul kiszolgálta a Harmadik Birodalmat. Teleki Pál miniszterelnök nem akarta hazáját egy ilyen, Hitler kegyeinek elnyeréséért folytatott méltatlan versengésbe belevinni, mert tudta, ez vezet leghamarabb az egyoldalú külpolitikai függéshez. Amikor Románia nyíltan átállt a tengelyhatalmak oldalára, Magyarország még nem kötelezte el magát egyértelműen egyik világháborús fél mellett sem, s ezért lépéskényszerbe került. Teleki ekkor vette elő a háborús kártyát, s Erdély visszaszerzésének érdekében – moz-

10

11

A második bécsi döntés

PoLíSz


gósítva a magyar honvédséget – támadással fenyegette meg Romániát. Kirobbant egy-két határincidens is, aminek következtében a magyar és román viszony hallatlanul kiéleződött. Nem tudni, hogy miniszterelnökünk mennyire gondolta komolyan a gyenge magyar haderővel végigvinni egy Románia elleni háborút, de azzal tisztában volt, hogy Németországnak érdeke ellen lett volna egy magyar–román fegyveres konfliktus kitörése és elhúzódása. Következményeként ugyanis a két hadban álló állam részéről elakadtak volna a Wehrmachtot életben tartó nyersanyag-, energiahordozó- és élelmiszer-szállítások. Teleki Pál miniszterelnökről azonban mégsem mondható el, hogy csak felelőtlenül blöffölt volna. Bár Németország és Olaszország katonai segítségére nemigen számíthatott egy ilyen jellegű háborúban, de 1940 júniusában Magyarország már nem volt egyedül. A magyar–román viszony kiéleződésével egy időben a Szovjetunió is, Bulgária is, területi követelésekkel lépett fel Bukaresttel szemben. Mivel Románia nem tudott volna sikerrel megvívni egy háromfrontos háborút, ezért a legveszélyesebb ellenfél előtt kapitulált, s harc nélkül átadta Sztálinnak Észak-Bukovinát és Besszarábiát. Ezzel egyidőben – időhúzás céljából – belement a tengelyhatalmak által szorgalmazott kétoldalú tárgyalásokba Magyarországgal és Bulgáriával. Egy magyar küldöttség elutazott Turnu-Severinbe, egy bolgár küldöttség Krajovába. A krajovai egyezkedések – az erőteljes német és olasz presszió hatására – végül is megegyezéssel zárultak, Románia átadott két dél-dobrudzsai megyét Bulgáriának. Ám magyar–román tárgyalásokon egy-két megyénél sokkal több forgott a kockán. A román delegáció először nem is akart tárgyalni területi kérdésről – „Magyarországnak egy barázdát se!”, adta ki a jelszót a korabeli román propaganda –, legfeljebb csak valamiféle „lakosságcserébe” ment volna bele, ami természetszerűleg egyet jelentett a romániai magyar lakosság egyoldalú kitoloncolásával. Végül is a magyar fél a konzultációt komolytalannak ítélte, és a tárgyalásokat 1940. június 13-án megszakította. Teleki ismét bejelentette: nem lát más lehetőséget Magyarország számára, minthogy fegyverrel szerezzen érvényt jogainak. A magyar kormány jól számított, Hitler azonnal közbeavatkozott. Megüzente a szemben álló feleknek, hogy a vitát személyesen fogja eldönteni. Az ezt követő háttéregyezkedések során kibontakozott egy olyan menetrend, hogy – az első bécsi döntéshez hasonlóan – először a német és az olasz külügyminiszter fog megegyezni egymással Erdély jövőjéről, s csak ezután fogják döntésüket az érdekeltekkel közölni, akiknek nem lesz módjuk se befolyásolni, se kifogásolni a meghozott ítéletet. A román és a magyar kormányzat vonakodva ment bele ebbe a közös német–olasz döntőbíráskodásba – bár forma szerint ezt ők maguk kérték –, s ezt követően mindkét fél szorongva várta a végeredményt. Teleki attól tartott, hogy csak apróbb határkiigazításokra kerül majd sor, s a legnagyobb erdélyi magyar tömb, a Székelyföld, Romániának marad. A második bécsi döntést 1940. augusztus 30-án hirdették ki a bécsi Belvedere-palotában a magyar és a román külügyminiszter előtt. Igazság szerint a döntéssel mind Csáky, mind Manolescu elégedetlen volt, bár a román külügyminiszter csalódása nyilván nagyobb lehetett, mert – az anekdota szerint – a térképre tekintve azonnal eszméletét veszítette. A magyar küldöttség elégedetlenségét az okozta, hogy a „trianoni” Erdély nagyobbik része – ötvennyolc százaléka – a románok kezében maradt, s többek között nem tért vis�sza Arad, Gyulafehérvár, Temesvár, Torda történelmi városa sem. Magyarországnak a Belvedere-palotában mindössze 43 ezer négyzetkilométer nagyságú területet juttattak vissza, amelyen közel két és fél millió lakos élt. Nemzetiségi szempontból az ismét magyar államterületté lett Észak-Erdélyben csak egy enyhe, mintegy 52 százalékos magyar többség volt kimutatható, ám a bécsi döntés utáni Romániában is maradt – Dél-Erdélyben, Moldvában és

Bukarestben – egy hét-nyolcszázezres tömegű magyarság. A legfőbb magyar óhaj azonban teljesült: a Székelyföld – a székely törzstől távol eső Aranyosszéket, és egy keskeny háromszéki határvidéket leszámítva – ismét Magyarországhoz került. Gimnazista koromban csodálkozással töltött el, amikor észrevettem: a középiskolai történelem atlaszomban a bécsi döntések során Magyarországhoz visszakerült területeket ugyanolyan színnel és sávozással ábrázolták, mint Cseh-Morvaországot vagy Észak-Franciaországot. Csodálkozásom felháborodássá dagadt, amikor elolvastam a magyarázatot: a kék-lila sráfozás „fasiszta államok által megszállt területek”-et jelent. Ez ellentmondott mindannak, amit az éppen 1940-ben katonáskodó apám mesélt a lelkes kalotaszegi és székelyföldi fogadtatásáról, ez ellent mondott mindannak, ahogyan rokonaim beszéltek honvédeink északerdélyi bevonulásáról, és ellent mondott mindannak, amit erről az eseményről legnagyobb íróink nyilatkoztak. A térkép tervezői úgy tettek, minha nem tudták volna: milyen óriási különbség van egy katartikus felszabadulás és egy erőszakos okkupáció között. A második bécsi döntést Romániában ma sem tartják pozitív fejleménynek, s ezen nem is igen csodálkozhatunk. Ami különös, hogy nálunk is feltűnően sokan vannak ugyanezen a véleményen. A döntést bírálók között találunk moralizáló fanyalgókat, akik kötelességüknek érzik elmondani, hogy több mint bűn, hiba volt Észak-Erdélyt pont Hitler és Mussolini kezéből átvenni. Ha elfogadjuk, hogy a világtörténelmi eseményeket az erkölcsnek és nem meztelen érdekeknek, és nyers erőknek kellene formálnia, akkor Bulgáriának undorral kellett volna vis�szadobnia az úgynevezett Kvadrilátert, Lengyelországnak meg a II. világháború után Sziléziát, mert az előbbi foglalásra Hitler, az utóbbira Sztálin is rábólintott. S vajon mi legyen a szlovák nemzet önrendelkezési jogával? Erkölcscsőszeink talán nem tudják azt, hogy az önálló Szlovákia születésénél maga Adolf Hitler bábáskodott? Nem a magyarság szégyene, hogy Hitler és Mussolini külügyminiszterének kellett igazságot szolgáltatni nemzetünknek az etnikai alapú területrendezéssel, hanem a világ bűnös-közönyös „demokrata” döntéshozóié. A második bécsi döntés elfogadását bíráló magyar történészek másik csoportja azt veti fel, hogy ez az esemény lökte Magyarországot véglegesen a Harmadik Birodalom karjaiba, aminek – mint köztudott – tragikus következményei lettek. A felvetésnek látszólag van csak alapja, mert vajon Magyarország adott geopolitikai helyzetében gyökeresen másképp alakult volna-e hazánk világháborús szerepe, s a háború utáni sorsa? Elkerülhettük volna-e a német szövetséget vagy megszállást? Mások lennének-e a II. világháború utáni határaink, ha következetesen visszautasítjuk a területi revíziókat, s mi magunk ragaszkodunk a trianoni léthez? Teleki Pál életét tette a békés revízióra, s ez a törekvése a második bécsi döntés során is teljesült. 1941-ig Magyarországnak sikerült távol maradnia a világháborús konfliktustól, úgy fenntartani és biztosítani Németország barátságát, hogy ugyanakkor nem veszítette el Nagy-Britannia jóindulatát sem. Magyarország 1940-ben még nem láncolta magát a Harmadik Birodalom szekeréhez, mert Teleki Pál az egyre romló külpolitikai helyzetben is sokáig biztosítani tudta az ország önállóságát. A tragikus pillanat akkor következett be, amikor Magyarország elfogadta a hitleri ajánlatot, s déli területeink visszaszerzéséért a németekkel közös akció során támadtuk meg Jugoszláviát. Ekkor vallott kudarcot az egyensúlyozó, Teleki-féle politika, mert választani kellett az igazságos revízió folytatása, vagy a függetlenségünk elvesztése között. A dilemma feloldhatatlannak bizonyult. Teleki Pál öngyilkossága figyelmeztette a nemzetet a csapdahelyzet elkerülhetetlenségére. A második bécsi döntés magyar rosszallói között aztán ott vannak a transszilvanizmus hívei is, kiknek legnevesebb képviselője Kós Károly volt. Ők azt kifogásolják, hogy Erdély egységes földjét könyörtelenül hasította ketté az esztelenül meghúzott, szeszélyesen kanyar-

12

13

PoLíSz


gó, új határvonal. Az eddig felsorolt kifogások közül talán ez a legmegfontolandóbb, hisz valóban összetartozó területeket vágott el az íróasztal mellett kigondolt, papíron, ceruzával meghúzott határ. Ámde ugyanezek a kifogások felmerültek a trianoni végzéssel kapcsolatban is, ebből a szempontból Magyarország és Románia 1920-as határai egyáltalán nem voltak jobbak az 1940-ben meghúzottaknál. Erdélynek mint történelmi-földrajzi egységnek 1940es megosztása Erdély szempontjából valóban kedvezőtlen fejlemény volt, de a magyar nemzet számára mégis csak az igazság diadalát hozta. A bécsi döntés megbélyegzése a Rákosi–Kádár-korszakban a meghirdetett ideológia természetéből következett. A vele szemben ma is élő averziók még ezeknek az időknek az örökségét képezik. Ideje lenne, hogy újra átgondoljuk történelmünket, lássuk meg, és ismerjük el az előző nemzedékek heroikus kűzdelmét nemzetünk fölemelkedéséért, becsületének, igazságának helyreállításáért. A Belvedere-palotában kihirdetett határozatot Róna András – Teleki Pál közeli munkatársa, kötetünk egyik szerzője – úgy jellemezte, hogy „… a döntés Erdély nemzetiségi, népsűrűségi, néprajzi, gazdasági és történelmi viszonyainak ismeretében a felező igazság elvére épült”. Így a második bécsi döntésről – megfontolva a kifogásokat – bátran állíthatjuk, hogy jogos magyar igényeket elégített ki, anélkül, hogy a román nemzeti érdekeket teljességgel semmibe vette volna. Észak-Erdély visszaszerzése a magyar diplomácia fényes sikere volt. Külpolitikánk irányítói képesnek bizonyultak – merészen élve a zsarolás eszközével is –, hogy rákényszerítsék a térségben érdekelt nagyhatalmakat igazságaink figyelembe vételére. 1940-ig bámulatos manőverezéssel sikerült Magyarország törékeny hajójának elkerülni a zátonyokat, és háborús viharok nélkül – az akkori nagyhatalmak jóváhagyásával, de legalábbis elnézésével – elérnie az etnikai alapú revíziót. Teleki Pál legfőbb céljának tekintette a trianoni sebek begyógyítását. A második bécsi döntés nemcsak Magyarország és az erdélyi magyarság számára hozott katartikus diadalt, de feltette a koronát Teleki Pál életművére is.

Az Erdély szerzőiről

poz, az megérzi, hogy gróf Teleki Pál halhatatlan szelleme kél életre, és sugárzik fel e könyv minden egyes lapjáról. Az Erdély fegyvernek készült, a magyar igazság fegyverének. Azt a célt szolgálta volna, hogyha „idő van”, nemzetünk felkészülten, ne puszta kézzel szállhasson harcba Erdély birtokáért. Az eredeti előszó e tanulmánygyűjteményt „… a magyar népnek és a magyar nemzettel barátságos nemzeteknek ajánlja.” Ez arra enged következtetni, hogy a magyar kiadást követően tervbe vették e könyvnek legalább az olasz és német nyelvre való lefordítását és nyomdába küldését, hogy e nemzetek közvéleménye is tájékozódhasson a magyar törekvések igazságáról. Ám, jelenlegi ismereteink szerint erre – nyilván a békés erdélyi revízió, valamint Magyarország háborúba sodródása miatt – soha nem került sor. Az Erdély első kiadása is közölt a kötet szerzőiről egy-két fontos személyes adatot, egy meglehetősen szűkszavú tájékoztató formájában. Mindazok, akik megtisztelték írásaikkal e tanulmánygyűjteményt, mára már jórészt bejárták életpályájukat, s így alkotóéveik is lezárultak. Volt közöttük olyan, aki hazája jövendő sorsa miatti kétségbeesésében önkezével vetett véget életének; volt, akit tudományos érdemei sem mentettek meg a népbírósági tárgyalástól, és börtönben végezte, életművére pedig kikényszerített feledés várt; volt, akinek alkotópályája tört ketté a szovjet megszállás és a kommunista hatalomátvétel beköszöntével; volt, aki emigrációba kényszerült, és más nemzetek tudományos értékeit gazdagította; és volt, aki feledve-feledtetve addigi munkásságát, az „ahogy lehet” életparancsát követve, megpróbált belesimulni a marxi ideológiától átitatott új tudományos közegbe. Az Erdély jelenlegi kiadásának olvasóit is nyilván érdekli az, hogy 1945 után az egyes szerzők számára mit tartogatott a jó- avagy a balsors. Ezt a természetes kíváncsiságot szeretném kielégíteni a most következő rövid életrajzi összefoglalókkal. Alföldi András (1895–1981) Ókortörténész, archeológus. 1918-ban szerzett bölcsészdiplomát a Pázmány Péter Tudományegyetemen. 1923-tól 1947-ig a debreceni és a budapesti tudományegyetemen volt előadó. 1947-ben Angliába emigrált, majd egy évvel később Svájcba költözött, ahol 1956-ig a berni, majd a bázeli egyetemen tanított. Ezután a princetoni egyetem meghívására az Egyesült Államokban telepedett le, ahol egyetemi tanárként adott elő, és mellette ókortörténeti kutatásokkal is foglalkozott. 1965-ben vonult nyugalomba.

Mint már említettem, az Erdély című tanulmánykötet nem teljesíthette azt a feladatot, amelyet szerzői eredetileg neki szántak. Ám azzal, hogy utólag minden sorával igazolta a magyar törekvések jogosságát, nem vált fölöslegessé, puszta szellemi fényűzéssé. Amikor 1947-ben a két hitleri „csatlós” állam, Románia és Magyarország között indokolatlanul vis�szaállították a trianoni határokat, akkor könyvünk kellemetlenné vált mind a két ország új politikai kurzusa számára. Dacos felkiáltójelként sikoltotta: a magyar nemzetet újból megalázták és megrabolták. Ez a kiállás a magyar nemzeti érdekek mellett megbocsáthatatlan volt, s e kiadvány szerzői bizton számíthattak a bekövetkező retorziókra. A Magyar Történelmi Társulat Erdély című kötete az idősebb és a fiatalabb kutatónemzedékek összefogásával jött létre. Bár ezt a kiadványt szerkesztőbizottsági elnökként Deér József történész, egyetemi professzor jegyezte, de valószínűsíthető – törekvései, küzdelmei, egész életpályája alapján –, hogy az Erdély megálmodója és életrehívója Teleki Pál volt. Ha végigtekintünk a szerzői névsoron, megállapíthatjuk, az Erdélyt létre hozó írók és tudósok között vannak Teleki-tanítványok, vannak e nagyszerű embernek közeli munkatársai és van olyan harcostárs is, aki pont őt követte a kultuszminiszteri székben, amikor másodszor is elnyerte a kormányzótól a miniszterelnöki megbízatást. Aki kezébe veszi e kötetet és beléla-

Deér József (1905–1972) Történész, egyetemi tanár. A budapesti tudományegyetemen szerzett bölcsészdoktori címet, majd ösztöndíjat nyert a Bécsi Magyar Történeti Intézettől. Fő kutatási területe az

14

15

Berlász Jenő (született 1911-ben) Történész, levéltáros, könyvtáros, tudományos kutató. A budapesti tudományegyetemen szerzett bölcsészdiplomát. Változatos tudományos pályát futott be, dolgozott a Nemzeti Könyvtárban, a Magyar Országos Levéltárban, a Műegyetem Közgazdasági Karán, valamint a Teleki Pál Tudományos Intézetben. Az 1947-es kommunista fordulat után történészi pályája kényszerűen lezárult, s az Akadémiai Könyvtárba került, ahol elévülhetetlen érdemeket szerzett szervező munkájával. 1956-ban forradalmi tevékenysége miatt elveszítette ezt az állását is. Évekkel később kerülhetett csak vissza a tudományos élet vérkeringésébe, nyugdíjazásáig az Országos Széchényi Könyvtárban a latin nyelvű kéziratok katalogizálásával foglalkozott. 2010-ben ünnepelte 99. születésnapját.

PoLíSz


egyetemes és a magyar középkor volt, és behatóan foglalkozott a Szentkorona történetével is.1933-ban a szegedi egyetem tanára lett. 1940-ben a budapesti József Nádor Műszaki és Gazdaságtudományi Egyetemre került, de már a következő évben felajánlották neki a Magyar Történettudományi Intézet igazgatói székét. 1945-től 1948-ig a budapesti tudományegyetemem a középkori magyar tanszéken tanított. 1948-ban emigrált, Svájcban telepedett le, Bernben volt nyugdíjazásáig egyetemi tanár. Eckhart Ferenc (1885–1957) Jog- és gazdaságtörténész, egyetemi tanár. 1911-ben, fiatal kutatóként, a bécsi állami levéltár munkatársa lett. 1919-től 1928-ig a bécsi magyar követségen dolgozott, azzal a feladattal, hogy az osztrák levéltárak magyar vonatkozású anyagait feltárja, és előkészítse hazahozatalukat. 1928-ban, rövid ideig, a bécsi Magyar Történeti Intézet igazgatója volt. 1929-ben hazatért, és élete végéig a budapesti egyetem jogi karán tanított, mint a jog- és alkotmánytörténeti tanszék tanszékvezető tanára. Elekes Lajos (1914–1982) Történész, egyetemi tanár. A budapesti Pázmány Péter Tudományegyetemen végzett, 1937-ben. A doktorátus megszerzése után a Magyar Országos Levéltárba került gyakornokként, ahol a ranglétrát végigjárva 1949-ig eljutott egészen a főigazgató-helyettesi posztig. Emellett, 1942–1945 között, a budapesti egyetemen a középkori román történelem tárgyköréből adott elő. 1950-ben az MTA Történelemtudományi Intézetébe került, ahol rövidesen kinevezték az intézet osztályvezetőjévé. 1954-től 1956-ig a Lenin Intézet magyar történeti tanszékét vezette. 1957-ben az ELTE Középkori Magyar Történeti Tanszékének tanszékvezető egyetemi tanára lett. 1966–1969 között a bölcsészettudományi kar dékánja volt. Kutatásai a középkori román–magyar történelmi kapcsolatokat, a Hunyadiak korát és a középkori magyar államfejlődést ölelték fel. Fitz József (1888–1964) Könyvtáros, könyv- és könyvtártörténész. Egyetemi tanulmányokat Budapesten, Münchenben, Párizsban, Lausanne-ban folytatott. Bölcsészdoktori címet 1913-ban nyert. 1914– 1930 között az Egyetemi Könyvtárban dolgozott, ezalatt a magyar könyvtárakban található ősnyomtatványokat kutatta. 1930-ban Pécsre került, ahol az egyetemi könyvtár vezetését bízták rá, majd 1934-től visszatért Budapestre, ahol az Országos Széchényi Könyvtár főigazgatójává nevezték ki. 1946-ban vonult nyugdíjba, de továbbra is dolgozott több könyvtárban is, és tudományos aktivitását is megőrizte egészen haláláig. Gerevich Tibor (1882–1954) Művészettörténész, egyetemi tanár. A budapesti tudományegyetemre járt. A bölcsészdoktori diploma megszerzése után a Magyar Nemzeti Múzeum munkatársa lett, majd az Esztergomi Keresztény Múzeum igazgatója. Itáliában több tanulmányutat is folytatott, melyek során egyetemi magántanári címet szerzett. 1924-től a budapesti egyetemen tanított, majd 1925-től, a Római Magyar Intézet igazgatója, később kurátora volt. Művészetpolitikusként jelentős befolyása volt a Gömbös-kormányzat idején, sok fiatal festő kapott általa olaszországi ösztöndíjakat. Ilyen irányú tevékenységének köszönhető az úgynevezett „római iskola” elnevezésű újklasszicista művészeti csoport létrejötte. 1932-től a Műemlékek Országos Bizottságának elnöke lett. Számos itáliai és magyar művészettel foglalkozó ta-

16

nulmánya mellett maradandó tudományos teljesítményeként tartjuk számon az esztergomi királyi palota feltárását. Granovszky Iván (született 1908-ban) 1940-ben az Országos Széchényi Könyvtár munkatársa volt. Hóman Bálint (1885–1951) Politikus, történész, egyetemi tanár. A Pázmány Péter Tudományegyetemen avatták bölcsészdoktorrá. 1915-ben lett a budapesti Egyetemi Könyvtár munkatársa, majd igazgatója. 1922-től az Országos Széchényi Könyvtárat igazgatta, majd kinevezték a Magyar Nemzeti Múzeum főigazgatójává. Emellett, 1925-től, a budapesti egyetem középkori tanszékén is tanított. Mint kultúrpolitikus, 1932-től 1938-ig, majd 1939-től 1942-ig kultuszminiszter. Hevesen ellenezte az angolszász hatalmakkal való kapcsolatfelvételt, kitartott a német szövetség mellett. Országgyűlési képviselői mandátumát a nyilas hatalomátvétel után is megtartotta, a szovjet csapatok elől menekülve követte Szálasit Németországba. 1946-ban a Népbíróság háborús bűnösnek nyilvánította, és életfogytiglani börtönre ítélte. A váci fegyházban érte a halál. Imre Sándor (1977–1945) Művelődéspolitikus, pedagógiai szakíró, egyetemi tanár. Felső tanulmányokat Kolozsvárott, Heidelbergben és Lipcsében folytatott. 1900-tól 1908-ig Kolozsvárott volt gimnáziumi tanár, emellett magántanárként tanított a kolozsvári egyetemen is. 1908-ban Budapestre költözött, ahol a Budapesti Állami Polgári Iskolai Tanárképző tanára, valamint a budapesti tudományegyetem magántanára lett. 1918–1919 között a kultuszminisztériumban helyettes államtitkári tisztséget töltött be, majd a Friedrich-kormány vallás- és közoktatási minisztere lett. Rövid minisztersége után, 1924-ig, kultuszminisztériumi adminisztratív államtitkár volt. 1925-től a szegedi egyetemen, 1934-től haláláig a budapesti műegyetemen a pedagógia professzora volt. Kniezsa István (1898–1965) Nyelvész, egyetemi tanár. 1924-ben, az Eötvös Collégiumba kerülve lett a budapesti egyetem bölcsészhallgatója. Bölcsészdoktori diplomát 1928-ban szerzett. Ezt követően ösztöndíjasként Németországban és Lengyelországban folytatott szlavisztikai tanulmányokat. 1930–1940 között az Országos Széchényi Könyvtárban dolgozott. 1940-ben a kolozsvári egyetemen, 1941-től pedig a budapesti egyetemen vezette a szlavisztikai tanszéket. 1953– 1959 között a Magyar Nyelvtudományi Társaság elnöke volt. Kovács Alajos (1877–1963) Statisztikus. A budapesti tudományegyetem elvégzése után, 1898-ban, a Központi Statisztikai Hivatal munkatársa lett. 1924-ben kinevezték ennek az intézménynek az igazgatójává. 1938-ban kérte fel a magyar kormány, hogy legyen a Csehszlovákiával szembeni revízió statisztikai szakértője. Ugyancsak kormányszakértőként vett részt a zsidótörvények kidolgozásában. 1947-ben, népellenes bűnök elkövetésével megvádolva, két éves börtönre ítélték. Kovács Péter (született 1912-ben) 1940-ben térképész, valamint a budapesti egyetemen tanársegéd.

17

PoLíSz


Lukinich Imre (1880–1950) Történész, egyetemi tanár. A kolozsvári egyetemen szerzett bölcsészdiplomát. Gimnáziumi tanárként Székelyudvarhelyen, Désen és Budapesten tanított, majd 1918-ban, rövid időre a pozsonyi egyetem tanára lett. 1923-tól az Országos Levéltár, 1924-től az Országos Széchényi Könyvtár igazgatójává nevezték ki. 1929-től ismét egyetemi tanárként működött a budapesti bölcsészkaron, ahol a kelet-európai tanszéket vezette. Fő kutatási területe Erdély kora újkori története és a lengyel–magyar történelmi kapcsolatok voltak. Makkai László (1914–1989) Református teológus, történész. Felsőbb iskoláit Kolozsvárott és Budapesten végezte el. 1936-ban szerzett bölcsészdoktori diplomát. 1936–1940 között az Országos Széchényi Könyvtár munkatársa volt, majd rövid ideig a miniszterelnökség tisztviselőjeként tevékenykedett. 1941–1945 között az Erdélyi Tudományos Intézetben, 1945–1949 között a Kelet-európai Tudományos Intézetben végzett kutatói munkát. 1949-ben az MTA Történettudományi Intézetébe került, 1971-től pedig a Debreceni Református Teológiai Akadémián tanított egyháztörténetet. Fő kutatási területei a magyar–román történelmi kapcsolatok, Erdély története, valamint kora újkori eszmetörténeti vonatkozások voltak. Makkai Sándor (1890–1951) Református püspök, író, egyetemi tanár. Makkai László édesapja. Teológusi és filozófiai diplomával rendelkezett. Teológiát tanított Sárospatakon és Kolozsvárott. 1926-ban Erdély református püspöke lett. Mint a román szenátus tagja, kemény küzdelmet folytatott a soviniszta román művelődési és oktatási politika ellen, védelmezte az erdélyi magyarság közösségi jogait, kiállt a magyarság politikai, művelődési, oktatási autonómiájáért. 1936-ban – a harcokba belefáradva – váratlanul lemondott a püspökségről és Magyarországra költözött. Debrecenbe került egyetemi tanárnak. Mályusz Elemér (1898–1989) Történész, egyetemi tanár. 1916–1920-ig az Eötvös Collégium diákjaként végezte el a budapesti tudományegyetemet. 1920–1922 között a bécsi levéltárban végzett kutatómunkát. 1922–1930 között az Országos Levéltár munkatársa volt. 1930-ban a szegedi egyetemre, 1934-ben a budapesti tudományegyetemre került, ahol 1945-ig a középkori tanszéken tanított. 1945-ben „sikeresen” átesett az akkori kötelező igazolási eljáráson, de állását mégis elveszítette, kényszernyugdíjazták. Munkahelye ismét csak 1947-ben lett, az evangélikus egyház alkalmazta levéltárosként. 1954-ben meghívást kapott az MTA Történettudományi Intézetébe, ahol 1968-as nyugdíjaztatásáig főmunkatársként tevékenykedett. Pukánszky Béla (1895–1950) Irodalomtörténész, egyetemi tanár. 1918-ban bölcsészdoktori, 1919-ben tanári diplomát szerzett, ezután a budapesti tudományegyetemen német nyelvi lektorként helyezkedett el. 1936-ban a Budapesti Tanárképző Intézetben a német irodalomtörténet tanára volt, majd 1941–1950 között a debreceni egyetemen tanított. Kutatási területei a magyar–német irodalmi kapcsolatok, valamint a német irodalom- és művelődéstörténet voltak.

az Államtudományi Intézet munkatársa, 1940-ben igazgatója lett. Teleki Pál kezdeményezésére már a háborús években megkezdődött Magyarország felkészülése az új békekonferenciára, amelyben Rónai András oroszlánrészt vállalt. Részben ezért készült el az ő irányításával a páratlan tudományos igényű Közép-európai Atlasz, amely csak korlátozott példányszámban jelenhetett meg 1945-ben. Rövidesen eltávolították az Államtudományi Intézetből, s ezután, 1950-től az Állami Földtani Intézet munkatársa lett. 1986-ban vonult nyugdíjba. Szent-Iványi Domokos (1898–1980) Diplomata. A Pázmány Péter Tudományegyetemen folytatott jogi és közgazdasági tanulmányokat. Ösztöndíjasként Franciaországban gyarapította ismereteit. Itthon Teleki Pál tanársegédje lett. Az ő tanácsára lépett diplomáciai pályára. 1927–1935 között az Amerikai Egyesült Államokba és Kanadába küldték követségi tanácsosnak. 1938-ban Teleki megbízásából ismét az Egyesült Államokba utazott, hogy felmérje az amerikai vezető körök hangulatát egy esetleges európai háborús konfliktus esetén. Itthon Teleki Pál felállított egy külügyi tájékoztató osztályt, amelynek élére Szent-Iványit állította. A világháború alatt németellenes álláspontot foglalt el, biztos volt a németek vereségében. A német megszállás után megszervezte a legeredményesebb ellenállási szerveződést, a Magyar Függetlenségi Mozgalmat. Jelentős érdeme volt a budapesti zsidóság deportálásának leállításában. Ő készítette elő a Sztójay-kormány leváltását, s a Faragho Gábor vezette magyar küldöttség tagjaként ő készítette el Moszkvában a magyar–szovjet fegyverszüneti egyezmény szövegtervezetét. 1946-ban az ÁVH letartóztatta. Összeesküvés vádjával bíróság elé állították, s 15 évi kényszermunkára ítélték. 1956-ban kiszabadult, s nyelvoktatóként kereste a kenyerét. 1972-ben a Német Szövetségi Köztársaságba távozott, s itt is érte a halál. Tamás (Treml) Lajos (1904–1984) Nyelvész, egyetemi tanár. 1933-ig a Treml nevet használta. 1922-től járt egyetemre, az Eötvös Collégiumba nyert felvételt. Előbb matematikát és fizikát hallgatott, majd német, francia és román nyelvészettel kezdett foglalkozni. Ösztöndíjasként folytatott tanulmányokat Bécsben, Berlinben és Párizsban. 1930-ban tette le a doktori vizsgát. 1930–1936 között az Országos Széchényi Könyvtár munkatársa volt. 1936-tól a budapesti egyetem romanisztikai tanszékén tanított. 1940-ben Kolozsvárra került, ahol az Erdélyi Tudományos Intézet igazgatója lett, ezzel párhuzamosan a kolozsvári egyetemen is tanított. 1945-ben visszakerült a budapesti egyetemre, ahol a bölcsészkar dékánja lett, majd 1951–1961 között beült az egyetem rektori székébe. 1963–1966 között a Magyar Tudományos Akadémia titkára volt, majd 1966-ban az MTA Nyelvtudományi Intézetének igazgatója lett. 1973-ban vonult nyugdíjba.

Rónai András (1906–1991) Földrajztudós. Egyetemi tanulmányait Budapesten, a József Nádor Műszaki és Gazdasági Tudományegyetemen végezte. Teleki Pál tanítványa, utóbb közeli munkatársa volt. 1927-ben

Teleki Pál, gróf (1879–1941) Államférfi, földrajztudós, egyetemi tanár. 1903-ban lett az államtudományok doktora. Ezután a budapesti egyetemen, a földrajzi tanszéken gyakornokoskodott. Az I. világháború előtt kétszer is megválasztották országgyűlési képviselőnek. 1909–1913 között a Földrajzi Intézet igazgatója volt, 1910–1923 között pedig betöltötte a Magyar Földrajzi Társaság főtitkári, majd elnöki tisztségét. 1919-ben lett egyetemi tanár, de a Tanácsköztársaság idején éppen külföldön tartózkodott. Előbb Bécsben szervezett ellenforradalmi mozgalmat, majd Szegedre ment, ahol az ellenforradalmi kormány tagja lett. Budapesten a Békeelőkészítő Iroda vezetőjévé nevezték ki, s magyar békedelegáció tagjaként ő is kiutazott Versailles-ba. 1920–1921 között miniszterelnök volt, s tevékenységével helyreállította a törvényességet az országban,

18

19

PoLíSz


fellépett mind a baloldali, mind a jobboldali szélsőségek ellen. Az ő miniszterelnöksége alatt fogadta el az országgyűlés az úgynevezett „numerus clausus” törvényt, amelyet sokan Európa első zsidótörvényének tartanak. 1921-ben, a királypuccs idején lemondott. Ám politikai befolyását ezután is megtartotta, a kor értelmiségi elitképzését irányította. 1927–1938 között a felsőház tagja volt. A harmincas évek végétől egyre aktívabban vett részt a politikai életben. 1938-ban ismét kormányzati tényezővé vált, kinevezték vallás- és közoktatási miniszterré. 1939–1941 között másodszorra is betöltötte a miniszterelnöki széket, s e tisztségben szorgalmazta az együttműködést Németországgal, de tartott Hitler befolyásának növekedésétől is. Második miniszterelnöksége alatt Magyarország csatlakozott az Antikomintern Paktumhoz, meghozták az első zsidótörvényeket, de nem volt hajlandó a németeket kiszolgálni Lengyelország megtámadása idején. Megpróbálta Magyarországot a háborús konfliktuson kívül tartani, ám mikor ez a törekvése kudarcot vallott, önkezével vetett véget életének. Tóth András (született 1915-ben) 1940-ben az Országos Levéltár tisztviselője volt. Viski Károly (1883–1945) Etnográfus, egyetemi tanár. A bölcsészkar elvégzése után Tordán, Nagyszalontán, Székelyudvarhelyen és Budapesten volt gimnáziumi tanár. 1919–1940 között a Magyar Nemzeti Múzeum néprajzi osztályán dolgozott. 1940-ben kinevezték Kolozsvárra egyetemi tanárrá, de már a következő évben, haláláig, a budapesti egyetem néprajz tanszékén tanított. Budapest, 2010. augusztus 30.

Ünnep (bronz relief) XVII. kerület Polgármesteri Hivatal – Díszpolgári fal

20

Szász István Tas

Két kolozsvári emléktöredék 1940 őszéről Trianon és az ezt követő revíziós törekvések történetéről könyvtárnyi irodalom jelent meg. Sok és mégsem elég. Vagy talán nem eléggé ismert? Ugyanis nem volt elég ahhoz, hogy általánossá váljon a vélemény, mely szerint Trianon traumája nem oldható meg azokkal a nagyon is indokolt könnyekkel. Trianont fel kell dolgozni, Trianont és az utána következő évek törekvéseit tanulsággá kell érlelni. Ugyanakkor mindent el kell követni a Trianont feledtetni akaró álságos tévhit feledtetéséért. Amit elfelejtünk, azt soha nem fogjuk feldolgozni. Az titkos féreg fogaként rág majd örökkön örökké. Mint az 1940-es év nagyon korai átélője, de mint olyan, kinek családjában az akkori események nem csupán mély nyomot hagytak, de fontos emlékek őrzésének lehetőségével is megajándékozták azt, most két töredékkel emlékeznék a második bécsi döntés évfordulóján. Mielőtt belevágok a történetbe, megjegyezni kívánom, hogy a románok, bár ők kérték a nagyhatalmaktól a döntés meghozatalát, mégis bécsi diktátum néven emlegetik azt. És ezt a maguk szempontjából igen okosan és „előre megfontolt szándékkal” tették és teszik. Nehezen teltek az úgynevezett „22 év” esztendői az erdélyi magyarok számára. Az első évek passzív rezisztenciája és – a történtek képtelensége miatt valóban nem indokolatlan – reménykedése lassan elült s a kiáltó szó „kóskárolyi” elhangzása után elindult a megmaradást szolgáló beilleszkedés. Az élni kell, együtt élni kell, a transszilván gondolat dédelgetése is ekkor kezd sarjadozni. Csakhogy néhány év reménykedés után kiderül, hogy utóbbihoz három nemzet akarata kellene, s nem elegendő hozzá csupán a magyaroké. Aztán eljött ideje a Makkai-féle „magunk revíziójának” s nemsokára ugyancsak ő elmondta, hogy „nem lehet”. Reményikék „ahogy lehetje” s a „lehet, mert kell” válasz is megérkezett. Közben pedig felnőtt egy együttélésre alkalmasabb új nemzedék, mely már átlátott a balkáni szitán. Átlátott, de ezzel együtt is próbálta szorgalmazni a demográfiai adatok által is alátámasztott együttélést mint egyedül lehetséges utat. 1937 és a vásárhelyi találkozó is ennek a gondolatnak a megérlelődését jelezte. A történelem csalfa malmai azonban őröltek, és az új helyzetben nem kellet sokat várni, s máris elérkezett 1940 és az erdélyi magyarság várva várt napja. A turnu-severini tárgyalások után aligha sejtették sokan, hogy a majdnem megegyezés helyett miért választották a románok a nagyhatalmi döntés változatát. Csak a későbbiek mutatták meg, mennyire nem volt mindegy a határozatot hozó hatalmak okosan bekalkulált vereségét követően, hogy egy Románia által saját akaratából elfogadott, avagy egy vesztes hatalmak által hozott döntés következményeit kellett felszámolniuk. Az adott helyzetben nem is kellett hozzá sok igyekezet, hogy a bécsi döntést diktátumnak nevezhessék és kérhessék annak megsemmisítését. De térjünk vissza 1940 őszéhez. A kolozsvári Vulcan utca 11. szám alatt a döntés bejelentése utáni napon már nagy nyüzsgés volt. A szüleim házában székelő kolozsvári Hitel folyóirat szerkesztői és szellemi holdudvarának jelesei világosan látták, hogy Észak-Erdély visszacsatolása nem intézhető el egy tollvonással. Az idecsatolt egymilliónyi román gondja és a Dél-Erdélybe szakadt több százezer magyarnak a sorsa kényes kérdés lesz. Ezért még a honvédség bevonulása előtt elkészítették

21

PoLíSz


azt a beadványt, melyet Teleki Pálhoz juttattak el. Ebben Erdélynek különleges státust kértek, és lefektették az észak-erdélyi román kisebbség további sorsát megkönnyítő kisebbségpolitika alaptételeit, pl. azt, hogy a román nyelv oktatása legyen kötelező minden magyar iskolában is és a román többségű területeken legyen kötelező a hivatalnokok nyelvismerete. Nem véletlen, hogy erről a tényről nem sokat tud a magyar s főleg a román közvélemény s arról sem, hogy ennek a román kisebbséggel kapcsolatos egyes tételei a zavaros érvek ellenére sok tekintetben meg is valósultak. A román propaganda ennek ellenkezőjét hirdeti ma is, s egyes kiadványokban nem riad vissza a legvadabb hamisításoktól sem, el egészen a durván montírozott fotókig. A Ceauşescu idejéből származó tudatmérgező csalások cáfolásáról az immáron európai Romániában még nem hallottunk. Sőt ma is hazug állítások alapján állítanak emlékműveket nem létező mártírjaiknak, kik természetesen minden esetben a magyarok áldoztai voltak. Vallasek Júlia az említett beadványról így ír „(…) A Hitel köre rögtön a bécsi döntés bejelentése után megpróbálkozott a lap hasábjain korábban körvonalazott eszmék valóságba ültetésével. Még a honvédség bevonulása előtt egy szűkebb körű Hitel-összejövetelen Teleki Ádám, Tamási Áron, Vita Sándor, Venczel József és Albrecht Dezső, Észak-Erdélyre vonatkozó elképzeléseiket egy memorandumba vázolták, melyet 1940. szeptember 9-én át is adtak Teleki Pál miniszterelnöknek. A memorandum szerzői a teljes erdélyi magyar értelmiség nevében szólaltak meg, s az erdélyi magyar társadalom sajátos szerveződési formáinak, hagyományának megőrzését követelik.(…)*. Meg kell jegyeznünk, hogy az úgynevezett „magyar négy” év vagy, ahogy arrafelé sokan mondják „a kis Magyarország” alatt, a háborús évek ellenére egészen hihetetlen magyar eredmények születtek. Ne feledjük, hogy csupán négy évről volt szó, vagyis nem többről, mint egy mai parlamenti ciklus. Ilyen eredmények voltak például a székely körvasút megépítése, mely akkor a vasútépítés világcsúcsának számított, de említhetjük az Észak-Erdély helységeit mai napig díszítő és szolgáló középületek sorát, a magyar hegyivadász, határőr katonaság újraszervezését és infrastruktúrával való ellátását stb. Az erdélyi magyarság fellélegzett. Sajnos azonban csalódások is érték őket az anyaországból érkezők számukra idegen szelleme és nem egyszer fölényeskedő magatartása miatt. Egy évszázados hagyomány szerint is patriarchális, ráadásul a kisebbségi sorsban egymásba kapaszkodott, a társadalmi osztályok közötti kisebb távolságokhoz szokott közösség szembesült a címkórság és az osztálykülönbségek sok bajt és feszültséget okozó vagy elősegítő hatásaival. Ennél is nagyobb megrázkódtatás volt az ott elsőnek végrehajtott deportálások feldolgozása, mely túl annak felfoghatatlan embertelenségén, az észak-erdélyi magyarság törékeny számbeli fölényét is rombolta. Ennyit röviden a családi beszélgetések és családi levéltár, illetve a Hitellel foglalkozó iratok emléktárából, azokról a szeptemberi napokról, pillanatnyi hatásaikról és hamarosan észlelt kihatásaikról. Most pedig áttérek egy rövid, de ennél is személyesebb emlékre vagy inkább emléktöredékre. Nem rendelkezem rendkívüli memóriával, de van egy nagyon régi emlékem. Az első felidézhető. Harmadik évemben jártam ekkor. Emlékezetemben megjelenik egy hangulat. Izgatott, ünnepélyes. Öltöztetnek, érzem a fejemen végigszántó fésűt. A Monostori útra készülünk nagynénémhez. Az ő ablakából láthatom majd jól a „bevonuló magyarokat”. * Vallasek Júlia: Sajtótörténeti Esszék. Kriterion Könyvkiadó. Kolozsvár. 2003. 66. oldal.

22

Kolozsvár visszatér. Maga a bevonuló katonaság nem jelenik meg emlékezetemben, de az izgatott tömeg, a rokonok és valami – egy ekkora gyermeknél – megmagyarázhatatlan boldogság. Ez a boldogság vált majd át a felnőttben egy megmagyarázható fájdalmas nosztalgiává, melynek keresztjét Trianon óta hordja magában minden kisebbségben születő magyar, amely érzést a maga valóságában egyre ritkábban tud megérteni az, aki nem ott születik. Ma már úgy a kisebbségi ragaszkodása az anyaországhoz, mint ennek fordítottja mosolyt, sőt ellenszenvet fakaszthat. Pedig ez a lelkünkben élő érzés semmit sem hordoz magában az oly sokat emlegetett nacionalizmusból. Megfér a szerencsésebb népek tagjaival kötött barátságokkal, megfér a józan történelmi felismerésekkel. De él és munkál. Az az igyekezet, mely ezekből fakad, sajnos sokszor okozza vesztét a gyanútlan „igyekvőnek”. Törtetés, könyöklés, stréberség gyanújába keveredik. Pedig a legtöbb esetben csak azt teszi, amit a történelmi tapasztalat szülte történelmi ösztön sugall neki. Tenni akarna a megmaradásért. Ez pedig gyanús. Fölöttébb gyanús a mai magyar valóságban. Immáron apró megszakításokkal 60 év sulykolta ebbe a társadalomba a szolgálat szellemének gyanúba keverését s a hatvanból is különösen az utóbbi évtizedek 12 esztendeje. Aki megélte azt a gyermeki boldogságot, aki megélte azt a fájdalmas nosztalgiát, most próbálja meg átadni azoknak, akiknek lelkéből kitörölte a történelem. Nem kell félni attól, hogy veszedelmet rejt magában. Sőt! Anyagi erővé válhat, vagyis mai fülnek is érthető szóval: hasznot hajthat. A tőle rettegő liberálisok tévhite ellenére toleranciát szülhet. Az egyre inkább el- és felismert morális válságot enyhítheti. A végletesen szétszakított nemzetet gyógyíthatja. A 70 év után is bennem munkáló szeptemberi hangulatban, a könyvtárnyi irodalom felsorolása helyett most ennyit szerettem volna elmesélni. Leányfalu, 2010. szeptember 23.

Stációkból (Sírbatétel) samott-fa

23

PoLíSz


Áron Attila

Nem, másom nincsen, oda adtam mindenem.

A Jelentéktelen Itt van ismét, a maga-teremtette ködből előlép. Hinnéd: jelentéktelen figura, mérhetetlen serege takarva. Nem int, nem szól, rám sem néz – a parancs már elkészült rég. Hát jó. Itt van, vedd a cipőm először, úgysem megyek már sehova … Körül a kába köd bonthatatlan mátrixa. Aztán itt az ingem, nadrágom, Viheted, nincs semmi, ami fűtsön, nem fázom. Nincs órám, ékszerem, házam, földem is elveszőben – a ködben nem lelem. A számból eltűnt az íz, a hársak illatát sem érzem, bőröm tapintásra érzéketlen, és nem látok és nem hallok – csak a ködöt érzékelem.

A szemem? Fénytelen, de vigyed, nesze! Meg ezt a félszeg, bugyuta mosolyt? Ezzel se sokra mentem, – legyen! Kéne az erőm, akaratom? Szerkezete csalódás-vírussal fertőzött, gyönge. Mire is mennél vele?... Ha kell, vigyed, nesze!

A felszabdalhatatlan ködfal előtt ekkor felemeli karját és görbe ujjával mögém mutat a Jelentéktelen.

Hogy itt a kezemben, öklöm védelmében? – Nem, ezt nem adom, ezt nem lehet. Haragos szél támad s közelebb oldalog a Jelentéktelen.

Ott, a felizzó vörös-fekete ég alatt elém tárul az iszonyatos látvány: milliók tántorognak felénk elárvultan, esdeklő tekintetük az égre tapad.

Valahol az elszabadult, kínban fogant képzelet fennkölt magasában, Mária fölsír egy mennybéli oltárképen.

És ekkor érzem, hogy behajlított tenyerem szeretet-öblében, elsőt moccan az újszülött remény.

S a szerelmet… Már régen elvetted. S ha nem leled, csak azért, mert rossz helyen keresed: iszákod mélyén lapul a kegyvesztett, – kedveszegetten. Kéne a hűség is? Minek az neked? Ám adom, ha kell. Kínáltam sokat de már azt sem tehetem, – nincsen is kinek. A büszkeségem, hitem? Durva posztó, sebhelyes, cementnél erősebb ragasztású, viselhetetlen, ... s ezt is elveszed! Lehet, azt hiszed, magad elé tartva, tán még hasznát veheted, – Legyen, vigyed!

Innom sem kell, és elég egy darab kenyér, eláztatom fogatlan ínyemen. Elég nekem a kevés is – az is kéretlen. Mit vinnél még? A lelkemet? Azt adni nem tudom. Elhagyatva, hűtlen testemben bujdokol és egyre csak fogódzót keres – ura nem vagyok, társa sem.

24

Csapzott méltóságom sebtiben toldozgatott gúnyája, legszebb ékem cafatokban, ernyedten lóg, állapotáért elnézésedet kérem. Épp te ne tudnád, hogy miért ilyen?

Stációkból (Jézus meghal a kereszten) samott-fa

25

PoLíSz


Turcsány Péter

Apokaliptikus végkifejlet 1938–1941. Reményik Sándor „korszerűtlen” költeményeiről „Kérek az Istentől egy csillagot, Hol én látlak majd vendégül titeket.”1 „Fekete marsot vertek a szívek, Mint tompa gyász-dobok, Titkon verő szívek élén dobogtam én, Így vásároltam meg azt a jogot, Hogy merjek korszerűtlen lenni. Ma nem tudok a tömegekkel menni.”2 Zarándokhelyre jöttünk, Isten, magány, nemzet és testvériség zarándokhelyére3, Reményik Sándor fenyveseinek és magasból legördülő forrásainak zarándokhelyére. Reményik havasaihoz, „Még egyszer szeretnék Borberekre menni, A hegyek megszépítik a fájdalmat is, és elmélyítik a gondolatot…” – mondta ezt a nagybeteg költő egy Wass Alberttel történt Kolozsvár-főtéri találkozáskor a halála előtt; így e szavak ránk ma is végrendeletként hatnak. De mégis, most is, születésének 120. évfordulójának4 és az egyszerre fölemelő és megrázó 2. bécsi döntés 70. évfordulójának közös alkalmából5 elsősorban Reményik emlékéhez jöttünk el, „ki beteg szemei mögött a látás tükrét hordozta”, ahogy tanítványa, majd íróutóda Wass Albert – Kisfaludy Társasági Emlékbeszédében, amely egyben szűzbeszéde is volt – mondotta volt. Azaz: zarándokhelyünkön mi: egybegyűltek, az ő emlékének közös tagjai, az általa megénekelt Isten, magány, magyar nemzet és emberi testvériség értékeinek hódoltatunk meg.

hosszú-hosszú ideig az olvasó utókor is nehezen értette meg a „korszerűtlen” ódák és rapszódiák összegző, szorongó és fájdalmas költeményeit: „A Szépség elfödte arcát Szégyenlősen előlem – Vagy e világ vak erői elől – S halál előtt Elfödöm én is vesző arcomat.”6 Ez az a nyitópont, ahonnan kinyílik ismét az ablak, ahonnan feltekinthetünk – Kolozsvár városában éppúgy, mint az Izvor mámoros zúgása mellett – Reményik Sándor 1938. november utáni költészetének világos, tiszta, emberi szorongásaira és magasságaira. Sőt, a részben Felvidékről (Dobsináról) is származó költő első bécsi döntést hírül vevő lelkiállapotának egész meghasonlott apokaliptikájára: „S mi a te szétszórtságod, Ország, Ahhoz képest, ahogy szétdarabolták És szétszórták egyetlen énemet!! Te szétdarabolt, árva, drága ország, Én hogyne értenélek meg?”7

Aki ifjan Rilke fájdalmas-hatalmas verseinek fordításaival mutatkozott be erdélyi közönségének, az a meglódult magyar- és világtörténelmi pillanatokban ismét ama Rilke-féle lelki és költői magaslatokban érezte kizárólag otthon magát! Kortársai és

Itt, e költészet végső kibontakozásának bemutatása előtt meg kell torpannunk az

26

szembenéz, ezzel is számot vet; emberien, vallomásosan, szinte könyörgőn:

életmű egy némileg korábbi számvető és lezáró momentumánál. Mintha Reményik halálra készülődő csöndjét zavarná fel a történelem új és kétséges kimenetelű lendülete és ország-térképünk újrarajzolása… A költő éppen 1938-ra számolja fel úgymond klas�szikus korszakát, a híres és nagy Reményikversek klasszikus sorozatát (Templom és iskola, Ahogy lehet, Álmodsz-e Róla stb.). Mintha a teljes lemondás és örökbe hagyás költeményeit írta volna meg 1938. július 19-én Nagyváradon és szeptember 12-én a Szebeni-havasokban. Szent Pál személyes fohászával rokon búcsúval fordul Istenhez a Circumdederunt… utánozhatatlan monológjában. Kölcsey Vanitatum Vanitasához hasonlóan szól a létezés hiábavalóságáról:

„Tartozom néktek – tartozom magamnak, S az Istennek is tartozom – ha van –, Nem önthettek ki ily zavarosan Az öröklét szűzi virányára – Sívó homokjára a semminek!” Az Arany napokból bíbor berkenye című búcsúódáját Áprily Lajosnak, a nagy elődnek és barátnak ajánlja. A világtragédiákra felkészült költő utolsónak tűnő erőfeszítését és barátjáért nyúló utolsó ölelését érezhetjük a költeményben, baráti és búcsúelégiát: „Új világ-omlás hogyha eltemet, Fogadd a fenyvesbe hullt berkenyét: Vérszín játékom: végső versemet

„Apácák közt darálok vak imákat, És mindhiába mondom: Erős várunk… Hasztalan ez a vacogó alázat, A végtelenbe hasztalan kiáltunk!”

– Hozzád.” Mintha Reményik Sándor kétszer halt volna meg. Először a két bécsi döntés előtti reménytelenségben és másodszor a II. világháború fokozódó infernójának idején. Mintha Reményik Sándor a Kárpát-medencébe is betört Történelem „Kelj föl és járj!…” parancsára újította volna meg saját életerejét, alkotó lendületét. Az első és második bécsi döntés hírétől és megosztottságaitól ösztönöztetve. Kimondhatjuk: nemzete és istene által ösztökélve. Picasso guernicai látomásával rokon „lázálmok” ébresztik a valóra: a „véres és őrült” jelenre és közeljövőre! Szinte ellen-programversként helyezi asztalunkra a Kettétört mondat c. vers ellen-ars poeticaját (mintha a Biblia Istenének „kettétört Igéjét” ejtené ki ajkán a fájdalmas, de most is elsősorban magyar és erdélyi költő):

„Ó, rőzse: teher, melynek célja nincs, Ó, rőzse: élet, az én életem! Nem tudok könnyíteni magamon S nem tudok könnyíteni népemen!” De ez az életzárásnak indult költemény is többénű, többarcú, műfajilag összetett alkotás. Hiába írja le az élet befejezésére készülő sorait: „A szívem beteg, rángatózó lángja Kéken virrasztott őrült éjszakákon Láttam: rohamléptekkel jő halálom, Mint gyertyalángra szélroham – s hiába, Hiába borul a kis mécsre védőn Édes mosoly és erős bíztatás, Hiába: ez a végső búcsúzás.”

„S mit írhatnék különben is? Ha volna bár egy erős, tiszta vágyam, Irányom vagy utam, Amelyben magam s népem megtaláljam, De nincs.

„Zengedezhettem volna – – mégis féltem. Nem voltam semmi más, csak félelem.” A költemény ugyanakkor a nagy egzisztencialista nihil- és léthatár-élménnyel is

27

PoLíSz


Magam káoszát énekelhetem csak, S a magyar zűrzavart S a nagyvilágét. Véres, őrült és érthetetlen játék.”8

Dante Purgatóriumának szenvedőihez ha sonlóan itt egy nemzet, egy darabjaira szétszaggatott nemzet sikoltása tömte el már 1938 novemberében is a költő fülét, ő továbbra is azokhoz és azokról énekelt:

Fiatalabb írótársa, Asztalos István jól érezte meg Reményik új „korszerűtlen verseinek” lelki eredetvidékét. A költő, aki Végváriként „jerikói kürtösként” ébresztette Trianon után a dermedésbe fagyott magyarságot, és 22 éven át ébren tartotta erkölcsi és emberi tartását, most a „részleges elégtétel” történelmi perceiben Kölcseyként óvja a Duna-vidék népeit a megengedhetetlen és újabb, tragikumba fordítható lépésektől. Nagy példaképéhez, a Szörnyű időt jósoló Petőfihez hasonlóan Reményik Sándor elsötétülő szemeivel is folyton-folyvást lát, láttat és látásra buzdít:

„KIKHEZ NEM JÖTT EL AZ ORSZÁG”11 Nem csak a valahai anyaország és bevonuló hadserege nem jött el, hanem bibliai értelemben szólva is: a vágyak és remények országa sem: Isten országa. „Az isten látja, mást nem tehetek: Míg a násznép ujjong s hálákat ad, Inkább lakozom én most veletek. Ti magyar Kárhozatnak Eleve-elrendeltjei! Szeretném kitépni a szívemet, S elétek úgy teríteni!”12

„Megváltozott – és megöregedett. Megváltozott és teljesen a régi Nem lehet, s lenni tán nem is akar. Megváltozott, s megőszült húsz év óta Határon innen s túl minden magyar.”9

Két év múlva is azokért perel és kiált, akik 1940. augusztus 30-a után is „… senyvednek a kettétépett Erdély / sötétebb, csillagtalanabb felében”. 13 A történelmi időt még ekkor is „rabló idő”-ként éli meg:

Éppen ő, aki plátói szerelmének, Piroskájának festett színeit és asszonyait a költészet Cézanne-jaként tudta számunkra megénekelni, most az első bécsi döntés részlegesen örömteli perceiben A munkácsi temető énekében dadogja ki a helyrehozhatatlan fájdalmak gyászát:

„S jön, hogy habzó keserűségemben Visszanyert, fájó szabadságomat A világ s az Isten lábához vágjam: Nesze – nem kell – – Amíg minden testvérem nem szabad!”14

„Ti, akik ittmaradtatok, Hagyjatok fel minden reménnyel! Mi felhagytunk minden reménnyel. Az őszi éjbe mélyen süppedünk. Mi nem hiszünk, Mi nem hiszünk egy Istenben, Mi nem hiszünk egy Hazában, Mi nem hiszünk egy isteni örök igazságban, Mi nem hiszünk semmiféle Feltámadásban. Mi halottak vagyunk. Mi halottak vagyunk. Mi halottak vagyunk. Ámen.”10

„Legázol a világtörténelem…” – írta a költő ugyanezen a napon egy másik versében. S folytatta tehetetlenségben vergődő nemzete nevében, mint már korábban is annyiszor: „És visszagondoltunk az ezer-évre És térdre hulltunk az Isten elébe, Hogy mégis úgy vagyunk, ahogy vagyunk. És csak átzúgnak ködös távolokba Rajtunk át az idegen vonatok…”15

28

„Korszerűtelen” búcsúköltészet Remé nyik Sándor lírájának záró szakasza. Korszerűtlensége: a mai napokon való túllátás, a jövő elé vetett szorongás panorámájának megrajzolása. Kérdései egy tisztulásra váró nemzet és emberiség magával is meghasonlott lázával íródtak:

Természethez fűződő hatalmas kötöttségeire: „De sehol elmerülés, nyugalom! Felszín, felszín… sirályszárny, csapkodó –– De hol a búvár-szív, amely leszáll – S a szív, Isten szívén elnyugovó?”21

„Megtorlás megtorlást követ Egész világon mindenütt, A hold nem világol a vértől, A füsttől már a nap se süt. Ki éri meg ennek a végét? Ez az elhulló vers-virág? A jövő évi orgona? A kín, amely szívembe vág?”16

„S ahogy ültem ott erdő közepén – Nem gőg töltött el s nem rideg fölény, De az az áldott tündér-bizonyosság, Hogy mindenkivel együtt vagyok én. S nem személytelen nagy közösség volt ez, De édes és személyes kapcsolat. Kiterjesztettem karom és éreztem: Simogat élőket és holtakat.”22

„Ölni vagy halni: ez a nagy parancs: És szép egymás-mellettiség soha? Fúljon hát önvérébe a világ Végképp, ha sorsunk ilyen mostoha!” 17

„Jézus magához engedte a gyermekeket S szólt: senki nem megy a mennyek országába, Míg olyan nem lesz, mint e kisdedek.

A Remény és a Keserűség áradó hullámai és jégtorlaszai egymásba torlódva. Vörösmarty-méretű számvetés egyrészről, és másfelől a hétköznapok próféta-szenvedései. Ugyanakkor költészete: ereszkedő lépcsősor a magány, a fájdalom és a betegség pincemélye felé:

Engem a fenyők engedtek magukhoz, A fák, az óriási fák. Kicsoda találhat bennük hibát? Kinek ártottak, kinek vétettek ők, Ezek a mozdulatlan, szent fenyők? Nincs ösztönük, csak a növekedés, Nincs más szerelmük, egyedül a fény, Alattuk járva, – jól tudod, Uram –:

„Romok – romok… Romok és töredékek. Távol-közel a tájak fájnak. Ha kimondom: ki ellen vétek?”18

Én sem ember voltam, csak tünemény. Ők igazán nem tettek egyebet: Dicsőitettek Isten, Tégedet. És én azt mondtam: sem én, sem más, soha Be nem mehet a mennyek országába Míg olyan nem lesz, mint egy ilyen Fa.”23

„Nincs helyem itt. Ki hallgatja Egy korszerűtlen és beteg, Hanyatló költő végső rímeit?”19 „Segíthetett-e, hogy az egész Lángba borult Mindenségért imádkozott?”20

* * * Reményik Sándorra való emlékezésünkhöz hozzá kell tartoznia mindenféle Purgatórium után is a Remény lelkületének. Örök Borberekének üzente talán az alábbi dátum-

Ebben az infernális korszakában is föl kell figyelnünk Reményik Sándor Istenhez és a

29

PoLíSz


talan verssorokat a költő, örök biztatásul, nekünk is, e hely mai zarándokainak:

csillagán, s mi általunk a magyar nemzet és az emberi testvériesség lelkületének csillagán. „Még egyszer szeretnék Borberekre menni!” – sóhajtotta 1941 nyarán tanítványa és barátja karján, s ez a sóhaja is értő fülekre talált a késő utókorban, mintha ő is itt lenne és maradna velünk a neki ajánlott Emlékház és Emlékkút hűs árnyai és csöndes csobogása mellett. Mert Reményik Sándor volt lélektársainak és lelki utódainak is „ott van otthon, ahol van a béke.”25

Hamleti táj ez, ködös, zúzmarás, Komor színekben pompázó vidék: Sötét örökzöld s halott fehér, Fekete fákon gyémántfényű dér. Hamleti táj ez, komor hallgatag… … De íme kél egy halk csilingelés, Valahol mélyen, köd és jég alatt, Dalolni kezd egy befagyott patak.”24 Ma itt vagyunk, együtt, s ahogy versében megjövendölte, „vendégül lát” minket „egy csillagon”: a szívünk, a lelkünk

(Elhangzott 2010. augusztus 28-án, Radnaborbereken a Reményik-kút avatásán)

Jegyzetek: 1. Tudom, vendég vagyok, Nagyvárad, 1929. május 16. 2. Nagy áron, Kolozsvár, 1941. május 13. 3. Turcsány Péter 2010. augusztus 29-én Radnaborbereken a második Reményik-emlékkút felavatásán elhangzott beszédének írott változata. 4. Reményik Sándor 1890. augusztus 30. Dobsina – 1941. október 24. Kolozsvár. 5. Az első bécsi döntés időpontja: 1938. november 2. A második bécsi döntésé: 1940. augusztus 30. 6. S mi lesz velem? Kolozsvár, 1941. május 13. 7. Megszállottan s szétdaraboltan, 1938. november 3. 8. Kettétört mondat, Budapest, 1939. november 6. 9. Megértük, Kolozsvár, 1938. november 2. 10. A munkácsi temető éneke, Kolozsvár, 1938. november 14. 11. Azoknak, kikhez nem jött el az ország, Kolozsvár 1938. november 9. 12. Uo. 13. Verbum Caro Factum Est, Kolozsvár 1940. december 21. 14. Ott túl…, Budapest, 1941. január 26. 15. Bács, Kis-község, Budapest, 1941. január 26. 16. Ki kezdte, Kolozsvár, 1941. május 13. 17. Egymás mellett soha? Kolozsvár, 1941. május 15. Mindkét vers Teleki Pál tragikus halála és Magyarország 1941. április 11-i Bácskába történt bevonulása után íródott. 18. Üres kardhüvely szól, Kolozsv ár, 1941. április 24. 19. S mi lesz velem? Kolozsvár, 1941. május 13. 20. Sóhaj a mindenségért, 1941. május 13. 21. Fehér-izzás, Budapest, 1941. február 13. 22. Száz szónak is egy a vége, Kolozsvár, 1941. január 3. 23. Mint ki önnön dicsőségébe tép, 1939. 24. Zúzmara-etűd, megjelent: Egészen, 1942. 25. Családi kör 1940, Kolozsvár, 1940. november 20.

30

Bauch Ferenc

Próba Naprozsdás fény süt át a fákon minden szavam kevés, hogy elérjem ezt az őszt Borges kardjával csatázom elzavarom a homályt egy rossz mozdulatban vérem ázik a felmagasodó füvön piros virág bíráim az ég megfejthetetlen tartozékai gyülekeznek rendes arcuk van mosolytalan csont és ottmaradt bőr székek reccsenése vibrál szájuk szögletén mint pohárban a víz.

Csak neked Kis glóriák amikor rá gondolsz vonalak a foltok ismét körülüljük a halandóság parazsát napok mérlege csata ahonnan nincs kiút.

Egyszerű A megérkezésen tűnődöm ösvénytelen és konok az ablakban a szakadozott fű vázlata bogárálom engedelmes kert karóból és nyűgből

31

a fákon szél-mozzanatok szeletelik az időt az áthúzott vers madarakat fosztogat csupasz virágon szemem ámulok mint ecset a csendéleten bogáncs és illúzió.

PoLíSz


Pap Krisztián

Krakkói séta és kapzsisággal. A középkori magyar birodalom megsemmisítésével igazán Bécs és a csehek Prágája járt jól. Kassa visszadöbbent. A vasútvonal mentén cigányputrik húzódnak (amolyan sátorbungalók – ezeknél még a barlang is jobb); egy helyben élő a szemétdombot növeli vödrös hozadékával, igazi hulladék ültetvények. És a panel-szalag házak vagy inkább lakótömbök. A felduzzasztott város vajon milyen lehet? Szótlan lánykák telepednek a szemközti ülésre, errefelé úgy látszik, nem illendő köszönni. Közeledik lassan a káprázó Kárpátok, felködlő hegytömbjeit sosem tudom meghatódottság nélkül szemlélni. (Már csak Csontváry miatt sem, aki a világ egyik legösztönzőbb motívumát találta meg a Tarpataknál.) Ezeknek a hegyeknek a védelmében vérzett el annyi derék emberünk, mikor még állt a magyar határ Muszynánál! Itt kezdődik Galícia, a középkori magyar királyság Gácsországa, amely a jogfolytonosság következtében az osztrákok kezére jutott. Keletebbre, a porig égett Turka városában történt 1914 vérbe és hóba borult telén, hogy Tersztyánszky Károly vezérezredes szinte üvöltve követelte a frontparancsnokoktól, hogy ,,az ellentámadást a legbrutálisabb eszközökkel” (,Angriff mit brutalsten Mitteln erzwingen!’) is, de végre kell hajtani, amit azok bizony zokon vettek. Később már ők is belátták, nem volt más mód, hogy megállítsuk az áradatot, sorrendben a harmadik orosz támadást, hiszen azt már még sem hagyhattuk, hogy az orosz cár Budapesten karácsonyozzon. A csöppet sem magányos kőóriások voltak a tanúi, hogy honvédeink a decemberi fagyban és tomboló hóviharokban, oldalukon lengyel

Keleti pályaudvar, reggel fél nyolc. Fürkésző emberek sokasága áll az óriási kijelző tábla előtt. Némi bolyongás után megtalálom a megfelelő vágányt és a gyönyörű vonatot, mely elrepít szeretett, de mostanra kellemetlenné vált hazámból. A vonat persze csak eszköz, de nemzetközi! Nekem Nándorfehérvár, másoknak Belgrád, ahonnan indult – és Varsó a végállomása. A „Bem József” indulására még közel egy órát kell várnom, de ahogy az átlyuggatott vaslépcsőre léptem, már megindult bennem az óra, mely az utazás arany idejét méri. Ha háború, akkor törökök. Sienkiewicz (azt rebesgetik, nem volt valami nagy magyarbarát) regényeiből tudhatjuk, hogy Lengyelország is sokat szenvedett a török-tatár seregek betöréseitől. A Budánál megakasztott – vagy tudatosan megakadt – török előnyomulás, a muzulmánok közelsége a lengyeleket csak közvetve érintette, ők nem kerültek hódoltságba. A lengyelség könnyebben átvészelte a török veszedelmet, az igazi győztes mégis a Habsburg Birodalom lett. Úti célomtól, Krakkótól Brünnön át Bécsig, keresztül Stájerországon, át Laibachon és Zágrábon, le a dalmát tengerpart csücskéig ilyen ,,megmaradt”, törököt ritkán látott városok ölelik körül Magyarországot. Védtük-e valóban Európát, vagy csak a saját életünket igyekeztük menteni? A valódi választ csak egy, a mainál becsületesebb Európa adhatná meg. Trianon szégyene Nyugat-Európát minősíti, nekünk mégis nagyon fontos tanulság, hogy Európa egy, a saját történelmét nem ismerő és nem tisztelő politika kezébe került. De így jár minden kontinens és birodalom, amelyet nem lélekből és nem jellemmel kormányoznak, hanem gyomorból

32

cain, a Beszkideknél sikerült az oroszokat sorozatos és kíméletlen ellentámadásokkal megállítani és felőrölni. Mintha a szovjetek is tartottak volna valamiféle meglepetéstől (hiszen nem volt olyan régen a véres kudarc, alig egy emberöltőnyire), és inkább Románián keresztül igyekeztek ,,feltörni” a Kárpát-medence kemény dióját, sajnos sikeresen. A szovjeteknek így is hat hónapjukba került a Kárpát-medencét meghódítaniuk és ezután mindössze egy hónap kellett Berlin eléréséhez. Valahol itt, ezen az erdős-hegyes vidéken, aranyló búzamezők közt szerzett nyár végén három gépfegyvergolyót a lábába Komáromi János, az író, akit Herczeg Ferenc után a korszak legjobb regényírójának tartok. Nem írt olyan nagy regényeket, mint Herczeg és nem volt olyan felívelő, mint Márai Sándor, de összeszedettsége és markáns stílusa az én szememben mégis hozzájuk emelte fel. Komáromi műveit kétségtelenül meghatározták az I. világháborúban átélt események, tehetségének köszönhetően a korszak legkiválóbb és legszerényebb hadikrónikása s egyben hiteles jellemábrázolója is lett. Számára a háború a krakkói kórházban fejeződött be, hogy aztán Bécsbe kerülve a sajtóiroda magyar ügyeinek a referense legyen. Haláláig, 1937-ig mintegy harminc kötet regényt, novellát írt. Nevét kitörölték az irodalmi emlékezetből, ami nem volt nehéz, ha a Nobel-díjra felterjesztett Herczeget is sikerült negligálni. Mindkettejük „bűne” a magyarsághoz tartozás művészi kifejezése és a közéletben vállalt szereplés volt. A fülkeajtóban váratlanul megjelent egy terepszínűbe öltözött katona és a kísérője. Nem kérdés: ez itt az útlevélvizsgálat. A többi utasét gyorsan átnézte a határőr tiszt, enyémre csak rápillantva konstatálta, hogy rendben. De ebben a tekintetben volt valami többlet, mintha csak üdvözölni akart volna. Azt hiszem, a rokon lelkületű nemzetek fiai néznek így egymásra, egy pilla-

önkéntesekkel, vad ellentámadásban űzték ki végül az oroszokat, vagy harminc évre. Micsoda óriási küzdelem volt az, akkor december elején, s akkora csoda, hogy a fél világ megbámulta. A francia vezérkarnál értetlenül bámulták a hadijelentéseket, és kimeredt szemmel kerestek a térképen egy Limanowa nevű apró helységet. És micsoda hallgatás övezi azóta is! Több volt pedig ez, mint nagy haditett, egy nemzet és egy ország forrt össze a közös erőfeszítésben. Az egyik ismert magyar történész 2003ban, a magyar katonai szerepvállalást az I. világháború nagyobb csatáiban mérlegelve kijelentette: ,,egyikben sem a mi katonáink játszották a főszerepet”. Csak halkan kérdezem: hanem hát akkor kicsodák? A katonazenekarral az élen sorozatosan dezertáló csehek? Vagy a fantasztikusan, szinte közönyösen bátor, de kis számarányuknál fogva mégsem domináns bosnyákok, vagy a hadszíntéren észrevehetetlen osztrák hadosztályok? Limanowánál, Gorlicénél és az Isonzó 13 csatájánál döntően fajmagyar alakulatok győztek és véreztek el. Ezt tudva mondta egy Habsburg (!), maga József főherceg: ,,ha baj volt valahol, akkor mindenki magyar csapatokat követelt és a legveszélyesebb, legvéresebb helyekre, ha még volt, magyar csapatot vittek és senki sem akarta ideadni a magyar csapatokat, ha mégúgy ki is voltak vérezve.” Ehhez nem kell kommentár. De ha egy ilyen lényeges kérdésben nem látunk tisztán, akkor azon sem csodálkozhatunk, ha a lengyeleket, az ő kvalitásaikat, vagy tetteiket sem ismerjük és nem értjük. Később, a II. világháborús magyar katonák naplóiban rendre felmerült az a gondolat, amikor megint rosszra fordult a helyzet, hogy majd a Kárpátok hágóin fel fogjuk tartóztatni a ,,szovjet hordákat”. (A szovjetorosz katonaság ekkor már valóban hordaként, vagy még inkább lelketlen csordaként viselkedett.) Ebben az elképzelésben nyilvánvalóan az 1914. végi hadi helyzet emléke élt, amikor a Kárpátok északkeleti hegylán-

33

PoLíSz


kétszer is alaposan szétlőtték. Ott egyetlen koronázás történt, a legutolsó. Talán gyorsabb az életvitel, sietősebbek a város lakói, talán idegesebbek, de hogy ott is ugyanez az életerős fiatalság él, abban biztos vagyok. Ha a lengyelek szakrális, koronázó fővárosát és főterét, a legendákkal övezett templomokat lerombolták volna, talán a lengyelek is kevesebbek lennének lélekben, de ehhez a bűntetthez sem a németeknek, sem az oroszoknak nem volt elég ereje. Nekünk nem volt ilyen szerencsénk, a törökök és az osztrákok pontosan tudták, hogyan kell megtörni egy nemzet lelkét, és szent városainkat egyszerűen eltűntették a föld színéről. Egy hibája mégis van ennek a remek városnak! Nincs borozója. Bort szinte nem is kapni, amit lehet, azt a minőségéhez képest drágán adják (ötszáz forintnyi egy deci), vagy lehet vásárolni a szupermarketban. Pedig illene egy ilyen ősi fészekhez a királyok itala. Rend van, nem csak a városképben, de a szívekben és fejekben is. Rendőrt ritkán, de rendszeresen látni, mindenhol ott vannak, ahol sokan jönnek össze. Vannak látogatott helyek, kisebb terek, ahol szinte mindegyik ház alsó részét étteremmé, sörözővé alakították át, bennük nyüzsögnek a fiatalok. Egy remek, a Monarchia korát idéző söröző-étterem teraszán gyönyörködtünk a napsütésben, amikor a következő történt. Az étterem mellett, az árnyas sétány egyik padján megjelent két kis öreg, talán hajléktalanok lehettek, bár ez a fogalom itt mást jelent, mint odahaza. A két öreg nem volt toprongyos, nem voltak teletömött szatyraik, gyanús tartalmú műanyag flakont sem láttam náluk. Csak ültek a padon, beszélgettek, de a rendőrök kocsival leálltak mellettük, és igazoltatták őket. Mire legközelebb odanéztem, se a rendőrök, se a két öreg nem volt sehol. A rendőrkocsik ablakai errefelé ráccsal vannak fedve, ami felettébb furcsa egy ilyen

natra összekötve a közös történelmi múltat a közönyös jelennel. A tiszt és kísérője amilyen gyorsan jött, olyan sietősen el is tűnt, de egy kicsit minden megváltozott, a tótok csöndes hallgatását felváltotta a beszédes és vidám lengyel. Élt, virult a vidék, pedig csak az emberek, vagy a lelkületük változott meg. Már Gorlice magasságában jártunk, ahol 1915. május 2-án a német és magyar hadseregek áttörték, és jó darabon felgöngyölítették az orosz frontot. A vezérletet a birodalmi németek vitték, a kiváló Mackensen irányításával. Így illik a sorrend, de azt sem feledhetem, hogy a nagy áttörést a kassai honvédek vitték keresztül, élükön a Sziklaember, Hadfy Imre altábornaggyal. De hogyan!? Ezek még azok a mindentbele szuronyrohamok voltak, óriási és hiábavaló veszteségekkel. Az első nekifutás nem volt sikeres, erre Hadfy az egész vonalon bevonatta a lőszert. A második roham is eredménytelen maradt, ezért az altábornagy büntetésből még a závárzatot is kivetette a szuronyos puskákból, azonban így sem ment. Sehogy sem ment! Ekkor maga az altábornagy állt a rohamozók élére, és ennek hatása alatt már a honvédek keresztülmentek szögesdrótmezőkön és golyózáporon, mindenen s mindenkin. A megvert ellenség Tarnów városa felé menekült, nyomukban a diadalittas központi seregekkel. Vonatom most ide futott be szépen. Már nem sok választott el Krakkótól, és amikor az állomás peronjára léptem, minden kétségem szétfoszlott, megérkeztem. Krakkóban nyüzsög az élet az utcákon, csupa életerős, egészséges lelkületű fiatal. Most kevés a turista, pedig fő szezonban nyilván van elég, de az áramló lengyel fiatalok között mintha fölszívódtak volna. Maga a főtér a lengyel nemzeti nagyság eleven lélegzete, egyben Európa legnagyobb, középkorból megmaradt főtere. Azt mondják, Varsó nem ilyen szép – meglehet, hiszen a Wehrmacht és az SS-alakulatok

34

vető országaiban, a reneszánsz idején ez a képfelfogás volt az elfogadott. Csontváry is festett történelmi tablókat, de azokat senki sem nevezné részleteiben kidolgozottnak vagy könnyen befogadhatónak, holott egységes, Napút jelképrendszer érvényesül műveiben. Sok a magyar vonatkozású emlék a városban és környékén. A közelben fekvő wieliczkai sóbánya varázslatos termeit aligha lehet leírni, azokat föl kell keresni. A hétszáz éven át „fehér aranyat” ontó bányát éppen egy Árpád-házi királylány, Szent Kinga találta meg új hazájának. A Visztula csillogóan folydogáló ,,folyócska” a súlyosan hömpölygő Dunához képest, az a látogató érzése, hogy ha beledugná a kezét, megérinthetné a folyóágyat. De ez a vidámság és lágyság jól illik a városhoz és a lengyelek könnyed lelkületéhez. A lengyelek szép szál emberek, akikben nem éreztem az agresszív vitalitást, mint Pest-Budán, vagy Párizsban. De ez a látszólagos egykedvűség időnként sajnos átcsap ádáz küzdeni akarásba, amint ezt, a sors fintoraként, éppen a németek ellen bizonyították. Igen: sajnos, mivel a lengyelek évszázadokon át felosztott országuk visszanyert függetlenségét a magyarokon kívül főleg a németeknek köszönhetik. Na, meg persze Piłsudskinak és katonáinak. A történelem kereke alig döccent egyet s máris Közép-Európa népeire szakadt a következő világháború. Egy emberöltővel korábban az Osztrák–Magyar Monarchia fő ereje, a magyar honvédség vérzett el az oroszok megállításában, majd a birodalmi németek segítségével és néhány ügyes taktikai húzással sikerült az ellenségre több súlyos vereséget mérni, és őket kapitulációra bírni. Mindezt három év alatt, de ez egyben Lengyelország feltámadásának a kezdetét jelentette. A frissen visszaszerzett államiság ugyanakkor sajnálatosan felfűtötte önbizalmukat és olyan önvédelmi háborúba sodorta őket a későbbiekben, amelyben csak elvérezni

békés városban. Ilyet még Budapesten sem látni, pedig ott aztán pár éve szokás a rendőrautókat feltörni, felgyújtani. A Wawel a város legmagasabb dombjára épült, masszív falaival, meseszerűen felmagasodó tornyaival, impozáns épületeivel valóságosan uralja Krakkót. A trónterem brüsszeli faliszőnyegeivel, korhű, eredeti műkincseivel, és a nem egy magyar királysírt is rejtő székesegyház egyszerre felemelő és fájdalmas. Fájdalmas, mert az a több mint hétszáz év, ami e falak között megjelenik, a magyar művelődéstörténetből szinte teljesen hiányzik. Hiszen ha a vár, a trónterem itt és így megmaradhatott századokon át, mi minden pusztult el a középkori Magyarországon? Mivé lett Mátyás palotája, melyet a török szultán hét órán át bámult, míg betelt látványával. Mivé lett kincstára, fegyvertára, szobrai, hová lettek palotái és világhírű corvináinak többsége? Hová lett a többi nagy király és főúr gazdagsága? Felmászunk a zegzugos toronylépcsőn, melynek tetején a tizenegy tonnás harang isteni nyugalommal figyeli a kiterjedt város páraködbe burkolózott környékét, mintha őrizné is egyben. A fegyvertár a hadművészet iránt érdeklődő ember számára nagy örömet jelent. Itt van Európa talán legnagyobb középkori huszárvértezet gyűjteménye, s ha ez így van (bár ki tudja, mit rejtenek a magyar múzeumok raktárai!), akkor ez bizony a magyarok szégyene, akik ezt a fegyvernemet a világnak adták. Matejko hatalmas képe lenyűgöző és zseniális, ami a részletek kidolgozottságát és az összhatást illeti. Széles tablójának öreg katonáján mintha a megelevenedett ősvilág szűrődne át, a szarmata kor lovasai, akik a lengyel alföldön igen sokáig nem akadtak magukhoz mérhető ellenségre. De egy történelmi tablónak nem kell-e többnek lennie és elég megmaradnia életképnek? Európában és a világ ,,nyugati” mintát kö-

35

PoLíSz


Aki igazán a barátod, akkor is az marad, ha olykor szigorúan ítéled is meg tetteit. Az igazság az, hogy Európának nem a német impérium adta meg a kegyelemdöfést, hanem a szovjetek minden emberi értéket legázoló megtelepedése Közép-Európában, és erre a lengyelek számára a katyni aljasság a legfőbb bizonyság. Az oroszok mentalitását pedig előre lehetett tudni. Különös, hogy ezt épp a lengyelek nem akarták megérteni, talán le is kicsinyelték a bolsevistákat, ahogy Hitler is, mint akiket 1920-ban még le tudtak győzni a harctéren Varsó alatt. Komolyan gondolták, hogy az angolok vagy a franciák tényleg komoly segítséget fognak nyújtani nekik baj esetén? Nem lett volna ésszerű legalább az egyikkel kiegyezni? A nemzetiszocialista forradalom lázában élő, mégis higgadt német rendezési ajánlatokat sorra visszautasították. (Ellentétben velünk, akik üdvözöltük a müncheni egyezményt. Végül egyikünknek sem lett igaza, s maradt minden a régiben, annyi különbséggel, hogy a szovjetek mindenhol ott voltak.) Lengyel barátaink a nemzeti gőg csapdájába estek, amit ugyan meg lehet érteni országuk kétszáz éves eltüntetése után, de ez tragikus események sorozatát okozta. Mackiewicz kíméletlen pontossággal fogalmazott írásaiban: ,,A nemzeti érdekekhez való görcsös ragaszkodás, a nemzeti és a társadalmi radikalizmus egybekapcsolása mindenkit arra késztetett, hogy a bolsevizmust tekintse a ,,kisebbik rossznak”, hiszen az fölhasználható a szomszédos nacionalizmus elleni harcban.” Az emberiség rákfenéje, a bolsevizmus olyan mélyen beette magát (nem csak) a lengyelek tudatába és lelkébe, a németellenességet pedig már előzőleg oly magasra hevítették, hogy csak kevesen merték előre látni és láttatni, mit is jelent a szovjet uralom. Így eshetett, hogy ,,bár a bolsevikok lerohanták Lengyelországot, az alkotmányos lengyel kormány nem tekintette úgy, hogy hadban áll a Szovjetunióval.” Hogy micsoda téboly, elmebaj és ellentmondástömegek sújtják

lehetett, de győzni nem. Egy számbelileg nagyobb, fegyverzetében modernebb hadsereg támadásával szembeszállni egy védelem szempontjából rossz, sík terepen – szinte érthetetlen, honnan vették ehhez a bátorságot. A lengyelek otthon, vagy idegen seregekben ádáz gyűlölettel harcoltak földönégen a németek ellen, hogy bevallottan legrettegettebb ellenfeleikké váltak, még az oroszokon is túltettek. Ha a félvad szovjet katonákon kívül valóban volt olyan nép, akitől rettegniük kellett a németeknek, azok az utolsó leheletükig küzdő lengyel katonák és partizánok voltak. Az ádáz partizánháborúnak az lett az ára, hogy a háború végére a lakosság 17 százaléka esett áldozatul a harcoknak és a megtorlásoknak. A németekkel való esetleges kiegyezés a háború végén persze igen rosszul nézett volna ki! De változtatott volna ez a lényegen, a szovjet megszállás tényén és a vörös „tisztogatások” másfél milliónyi áldozatán? Miután 1939-ben az életre-halálra szóló német és lengyel párviadal eldőlt, és – „meglepő” módon – az erősebb fél került ki győztesen, a revízióval a németeknek lekötelezett Magyarország felnyitotta határait a százezernyi lengyel menekült előtt, a németek nem kis bosszúságára. Sok ezer lengyel katona menekült így meg a biztos haláltól, és lett az angolok oldalán a németek legfélelmetesebb ellenfele. Miféle háború az ilyen? Nem mintha ezen az – apróságnak azért nem mondanám – eseten múlt volna a II. világháború, de a sok apróság idővel ös�szeadódik, és a végelszámolásnál döntő lehet. A magyarok nem tehettek mást a térség legrokonszenvesebb, testvéri nemzetének menekültjeivel, mint amit tettek, már csak a hagyományok miatt sem. Az ellentmondások időszaka volt ez, egy térség megzavarodott embereinek vergődése – ahogy Józef Mackiewicz, a lengyelek univerzális embere is ,,különös paradoxon”-okról írt a korszakkal kapcsolatban.

36

kellett buknia. Talán a feláldozott tömegek szenvedése miatt – más hatalmak háborúik során évtizedek alatt ontottak ennyi vért. Talán, mert olyan erős képződmény volt, hogy gátjává vált a nem európai hatalmak térnyerésének. Európát meg kellett védeni, ahogy ma is meg kellene védeni, de nem az egységtől, hanem éppen a külső és igen ártalmas hatásoktól. Nehezen fogható fel, hogy ezt éppen lengyel barátaink nem akarták megérteni, hiszen ma már minden józan ember belátja, hogy a világot fenyegető legnagyobb veszedelem a bolsevizmus volt. A ,,polreal” hatása alatt a lengyelek ,,szuverén gondolkozás”-ának az elvesztéséről beszélhetünk, amelynek eredménye lett a német megszállás alatt, hogy ,,a politikai programnak csak egyetlen pontja volt: harcolni a németek ellen ész nélkül, akár a bevonuló bolsevikokkal folytatott kollaboráció árán is. Nem gondolták át, mi legyen azután…” Tulajdonképpen az a kérdés, mi alapján kötnek az egyes országok különböző mértékű szövetségeket; jelesül a lengyelek hol a németekkel, hol az orosz-szovjetekkel, hol a nyugati hatalmakkal. Nyilván geopolitikai helyzetük, erőforrásaik és hadseregük állapota alapján döntenek. 1939-re Lengyelország a nyugati demokráciákkal köt szövetséget, hátában a Szovjetunióval, előtte az ugrásra kész Német Birodalommal. Ennél illuzórikusabb szövetséget talán még soha nem kötöttek. A lengyelek persze elsősorban magukban bíztak, mintsem a csodában, ez azonban végzetesen téves helyzetmegítélés volt. Látszólag a varsói felkelés sikeressége megalapozottabb volt, mint az 56-os magyar szabadságharc, hiszen a rivális nagyhatalom hadserege a határokon volt, az angol bombázók pedig jelentős segítséget tudtak eljuttatni nekik. Ezen kívül ott volt a két jól szervezett, elszántan győzni akaró lengyel partizánhadsereg. Mégis, a nemzetközi külpolitika és a szovjetek teljes félreismerése jelenik meg a lengyelek elkeseredett felkelésében. Kérdéses, hogy

Közép-Európát, ezt nyugaton képtelenek felfogni, de keleten sem gyakran. A jó ideje már monolit nyugati államok érzéketlenek a többször összeroppant magyar, lengyel ügyekkel, vagy a litvánok, lettek, ukránok problémáival, hiszen az utóbbiak helyzetét már mi sem ismerjük igazán. Alig tudunk egymásról valamit, pedig itt vagyunk egymás szomszédságában, és mi választ el egymástól? Ma egyáltalán nincs ,,történelmi” párbeszéd a lengyelek és a magyarok között, és emiatt nem ismerjük igazán a közös vagy annak mondható problémáinkat. Jellemző az eltorzult (helyesebben: eltorzított) magyar szellemi nyugat-orientációra, hogy nem azokra figyelünk, akik velünk vészesen hasonló helyzetekben vannak időről időre, hanem nyugatra. Mintha új főnököt keresnénk, mert olyan bizonytalanok vagyunk. A hallgatáson túl ugyanakkor ott van a lengyel emberek szakadatlan érdeklődése és szimpátiája a magyarok iránt, ellentétben a közönyös hunnusokkal. Ez nem is csoda, hiszen a hazai média többségében érdektelen információk tömegét önti ránk. Beszorítottságunkban elfelejtjük barátainkat vagy lehetséges barátainkat. Képesek leszünk végre-valahára az előítéletektől és megalkuvásoktól mentes, őszinte beszédre saját történelmi szerepünket illetően? Mivel oly keveset tudunk a lengyel történelemről és mentalitásról, a nagy, neves személyiségeket, mint Pilsudski marsall, vagy II. János Pál pápa, feltétlenül kiváló és talán feddhetetlen államférfiaknak fogadjuk el. Nem így Mackiewicz, aki árnyalja a képet, és kíméletlenül rámutat a hibáikra is. E látszólagos tiszteletlenségre csak az ,,vetemedik”, aki egy hosszú és küzdelmes élet során kiismerte századának igazi betegségét, és igyekezett annak tüneteire minden erejével fölhívni a figyelmet. Valami különös végzetszerűségéből fakadóan a német Harmadik Birodalomnak el

37

PoLíSz


A lengyelek katolikus elkötelezettsége köztudomású (de a Vörös Hadsereg bevonulását ünneplő katolikus papok szerepe nem annyira), erről nemcsak templomaik belső gazdagsága, a számtalan szerzetes és apáca az utcákon, de sok minden más is tanúskodik. Azon a helyen, ahol a lengyel pápa látogatásakor hárommillió ember gyűlt össze, a tisztás szélén fiatalok gitárkísérettel énekeltek ottlétemkor. Kísérőmtől megtudakoltam: Jézusról énekeltek. Az ilyen és hasonló meglepetések lépten-nyomon megérintik az embert. Hogy csak a pantomimeseket említsem és köztük is Krakkó egyik jelképét, a Fehér Dámát, aki nem mozdulatlanságával uralja a nézőket, hanem kifogyhatatlannak tűnő arcmimikájára alapozott humorával. Senki nem tudja biztosan, férfi avagy nő ez a fehér pongyolás, fehérre mázolt képű, világgúnyoló mesterpojáca. Minden lehetséges. Hamar eltelt az a csekély három nap, amit Krakkóban töltöttem, de sikerült eltelnem a lengyel kultúra virágainak sűrű illatával. Távolodva a várostól, küszködtem könnyeimmel, hogy véget ért a séta, és visszatérhetek a rabszolgává tett Magyarországra. Oda, ahol hitvány lakájok marakodnak a koncon, ahol gaz és méltatlan bírság sújtja a munkáját végzőt, ha hibázik, ha nem, ahol az emberek olykor már egymás szemébe sem mernek nézni, s ahol a fénytelen szemek értetlenségről tanúskodnak. Ahol bűzlik minden: a bíró, az ügyész, a vezetők és alvezéreik, ahol pazarlás folyik és a jövő elherdálása. Ennek fényében talán nem tűnik túlzásnak, hogy felmerült bennem a gondolat: Lengyelek, talán nem is tudjátok, milyen nagyszerű országban éltek!

a lengyel társadalom mennyire ismerte a katyni vérengzés részleteit, tudtak-e az igazi elkövetőkről, és ha igen, akkor mégis mit vártak a közeledő szovjetektől? Úgy tűnik, valóban bíztak egy, a szovjetekkel kötendő kompromisszumos békében, akár mint szövetségesek is. Ez is egy újabb, hamis közép-európai illúzió volt. Legalább akkora, mint Budapesten ENSZ-csapatok érkezésében reménykedni. A németek pedig két ok miatt sem adhatták fel Varsót, bármekkora veszteségeket is szenvedtek. Egyrészt tucatnyi német hadosztályt kerítettek volna azonnal be a város feladása következtében; másrészt, a lengyel alföldön, a Visztulán túl, nem lehetett volna hatékony védelmet megvalósítani a páncélos hadosztályokkal nyomuló szovjetek ellen,amint ez csak a Kárpátok előterében és Szilézia hegyvidékén sikerül majd. A ,,nyugati segítség” mantrája sem akkor, sem soha nem teljesült és nem is teljesülhet, mivel egy kontinensnyi erőközpont szélső értékei (Anglia, Franciaország, pláne Belgium stb.) ,,szélsőséges” és végletes helyzetüknél fogva nem képesek egységben gondolkodni és közvetlenül pozitív fellépést produkálni. Legfeljebb gyengítő beavatkozásokra képesek, mint ahogy ez a történelem során számtalanszor igazolódott. Ugyanakkor az is igaz, hogy az angolok vagy franciák csak akkor képesek destruktív politikájukat hatásosan kifejteni, ha a központi hatalmak hosszantartóan meggyengülnek. Az európai történelem legutóbbi évszázadai erről a küzdelemről is szólnak, vagy szólniuk kellene.

38

Pósa Zoltán

Női princípium Álom-dráma ezerkilencszázhetvenháromból Éjközeli szuroksötét esti órán kóboroltam Arcom elé férficsadort szenvtelen hideg álarcnak jeges ködfátyolát vontam Hirtelen fölvillant penge farkasvakságig hasítja szemhártyámat És az undok jéglárvámat kettévágta Megjelent a két félfátyol égi tükrén két ijesztő éji ábra Egyik felén búzaszőke égkékszemű szöszke lányka A másikon kreolbarna csíbor-retinájú dajna Én pedig egy mindig égő örökéltű fénybe hulltam Ide-oda cikáztam mint forró burán elhamvadó éji lepke Látomások fürge kínok kergettek a kétirányú végtelenbe Egyik úton még a szőke nyári nimfa szívta vérem Mikor pedig haldokolva vérapadtan összeestem Széthasítva húsom, bőröm, összetörve minden porcom, csöppnyi csontom Fölzabált a másik úton kerge táncban tél hidegét létre hívó barna démon És amint a régi testből kiröpült az örökifjú égi lélek Aki mindig is lehettem volna, szabad szívű földi szellem Elborultan megremegve hitetlenül bizonyságot megszerezve sírva látom Hogy a két kibékítetlen, engesztelhetetlen pólus Fekete és szőke lányka teste-lelke halálomtól összeolvad Legyőztek és megöltek, a holttestemen összeérve Megszületett kettejük közt ellenem az örök béke

39

PoLíSz


Az ég búzavirágja

Simek Valéria

Itt jártunk Hát itt voltunk, a Nap átölelt, és szerettünk, életet adtunk gyermeknek és földnek, hantjaiba belekapáltuk szépségünket. Felhasadt párnáinkból szálltak az évek, hol

pillézve, hol meghajolva a jégverésben. Itt jártunk, átöleltünk, hagytuk, hogy öleljetek, megérintsetek. Hitünket vigyétek tovább konduló harangokkal, csavargó szelekkel.

Nyugtázod Mint amikor semmi sem elég, a békétlen folyópart barkái közül szétpattan a rügyező hajnal, letörli kezedről a kibuggyanó vércseppet. Tennivalóid közt nyugtázod, Neked még van kenyered, meleged, amint a Nap

kályhája körül toporogsz. Még ölelsz, ölelnek a munkát adó nappalok. Szőlővesszők tavaszi nedveikkel hajolnak hozzád, poharadban darázs döngi el a délutánt. Az utak sárrá dagasztott teknőjében, az odaköszönő szél lekapja fejedről sapkád.

Búzaillatú volt bőröd, túl vagy július tüzén, ezen a tikkasztó kohón. Betakart a tűnő zümmögés, Istenként emelted e rubin nedűvel megtöltött poharat ifjúságod fölé. Lehunyt szemhéjad mögött az ég búzavirágja nyílott. Akácremegésű esték magasodtak bódító fehéren föléd. Pipacsvirágos mezsgyék mentén méhek zsongó munkáját figyelted. Ismerős forrásból merítettél néhány kortyot az út folytatásához. Térdeplő bokrok sorfala között indultál hazafelé.

Csurranó A termés kint maradt, éjszaka fagyott, s deres ruhát terített a szőlő csurranó levére. A megpattant szem a földön aláfolyt, ezüst-dérben elszivárgott, lassan eltűnt, mint

A hetedik kapu (Kékszakállú herceg vára) samott

mi is ebben a dérfehér időben.

40

41

PoLíSz


Angyal kabrióban

Orgoványi Anikó

Lépcsőházi sámántánc Gyere velem táncba héjanász forgásba dobhártyán doboló sámánvarázslásba kezem kezedben szállunk a pokolra lángnyelved megperzsel parazsam feltüzel tüzed tartom tenyeremben parazsam tartod talpad alatt lelkünk pocsolyán úszó fellegekben vérünk fortyogó sötét veremben éltető erő életfa ága liftakna virága pokoltornác torka visszavisszhangozza árnyékunk a falon mint piszkos vakolat hull alá tekergőn szemérmünk örvénylő lepel magunktól is egymástól is félünk

Angyal szállt ma közénk a Margit hídon át suhant Budára enciánkék kabrióban rákönyökölt a világra Gorgó fürtjein furulyázott a szél Athéné égiszén tobzódó fura lény – az ifjúság pimasz glóriája – biztató mosolyt küldött felém szája szögletében piszok remény homlokán a vágy Zeusz lobogása s a szemében – a szemében! – ott tündököltem én.

az öreg lépcsőkön pogány isten lépdel nyomában kerengünk síppal-dobbal tépett tollú fővel hallgatásba burkolt nádihegedűvel

„Atya – Fiú – Szentlélek” (tus, toll, lavírozott tus)

42

43

PoLíSz


Csontos Márta

Nagy Brigitta

Rügyező fény

Antonio Vivaldi

Csak a fény apró rügyei koppannak szobám ablakán, csak egy ünnepnek látszó vasárnap hangulata nyújtózik, s a párolgó délután aranyló palástja libben a házak tűzfalán.

Vörös-kék szőlőfürtök, ízlelj, ősz van: álom. A fűszerpaprikát fölfűzik, mint az ékszert, gödör mélyén diólevelek, gallyak égnek. Gyerek lettél megint, a múlás hogy varázsol!

Szakadt gúnyában közeleg a szél, a csend metszetein megfagy a dér, sodor a körforgás lappangó indulata. Gondolatok redőnye mögött tombol az értelmes lázadás, ősz könnyeibe szárad a lüktető vér. Laza sóhajba öltözik szobám, a dráma sokadik felvonásán táncolnak a percek, pereg a dal agyam vakolatán. Kétkedés köszörűjén vékonyodik a mosoly védtelen felülete, préda vagyok az idő harapásán.

Éjbe-mart ágak váza lóg a szürke tájon, talán a hó husától megtelik a télen. Hány koldus hullt el, áll-e pár is épen? Tűnne a fájdalom belőlünk bármi áron! Rigó, pinty hangicsál. Erecske surran. Lobban meg záporoz: parkrózsa, féreg. Póttételek. Mégis fülekbe futnak. Concertóid, ha hallom, furcsa tér lesz: A bánat kedvre vált majd mélabúra – Múlás és pompa, fájdalom zenésze!

A rügyek, mint apró tűzkövek ölelik a tér vastagodó derekát, biztonságom héja alá ül a magány. Csak a várakozás bujkál apró cellám rácsai közt, s lelkembe szökik az alkotó vágy.

Anya gyermekével (samott-kő)

44

45

PoLíSz


WASS ALBERT EMLÉKEZETE LXV. RÉSZ

„Wass Albert prózája se szép, ha a székely elbeszélők ékes nyelvéhez mérjük. Nem kön�nyű, villogó, játékra hegyezett, csodát röpítő, mint Tamásié, s szinte fakónak érezzük, ha Nyirő lármás erejére, hasító havasi színeire gondolunk. Wass Albert mondatai lassúak, sokszor álmosak, mint a mezőségi dombok ködben, vagy fáradtan szelídek, akár egy munkás hétre derülő vasárnap. És mégis szép ez a próza. Egy táj él benne, mint Tamásinál is. A Mezőségről, ezekről az őszintén táruló völgyekről talán csak így, Wass Albert tompított fényű, nyugodt lélegzetű, komolyan egyszerű hangján lehet szólni. […] Prózája mindent érzésbe old, az érzés az a választóvíz, mellyel a percek nemesfémtartalmát előcsalja az idő zavaros vegyületéből. […] Wass Albert nem bont – párol. A tiszta hangra törekszik, a próza abszolút zenéjére, olyan zenére, melyben nem dallamok íve feszül, de a hang nemessége oldja fel s közli az írót és mondanivalóját”.1 Kádár Erzsébet kritikája az idő, a virtuális tér és az érzés szempontjából közelít Wass Albert prózájához. Írója prózaíró, publicista és kritikus, egyike azoknak – Szabédi László, Kiss Jenő és Dsida Jenő mellett –, akik értőn és érzőn ismertették Wass Albert írásait. Pilinszky János az időt mint szervező elemet tartja fontosnak, az objektív idő elkülönülését a szubjektív, bergsoni időtől. A húszéves költő felfigyelt az efemer jellegű írásokra, az újszerűen „veszélyes és kétes” anyagra, mely épp ezért művészi hitelességű: „Érzékeny, szemlélődő lélek. Mondatai az álom varázshatalmával hatnak, mégis fegyelmezett, szigorú stílus ez. Emberek, városok és tájak tűnő hangulata él soraiban, mellékesen, mert csak egy fontos: a pillanat, mikor minden mulandó értéket és értelmet kap, csak egy pillanatra, de ennek a pillanatnak emléke – múlhatatlan. […] Veszélyes és kétes anyag, de szerzőnk kezében a legkisebb részletnek is művészi hitele van”.2 Wass Albert prózakötete az idő fogalmát relativizálja. Kevés könyve keltett akkora feltűnést, mint A titokzatos őzbak. Pilinszky János szerint az 1941-es könyvpiacon eseménynek számított megjelenése. Közel húsz bemutatás jelent meg róla a korabeli sajtóban. Életművének értékelésekor mindenkor figyelmet szentelnek ennek a kötetnek. Darabjai nemcsak szerkesztettségükben, témájukban különülnek el az eddigi rövidprózáktól, hanem műfaji sajátosságaik – a memoárszerű visszaemlékezés, a lírai hangvétel –, valamint esztétikai értékük alapján is. A titokzatos őzbak. Történetek egy ember életéből3 címen megjelent rövidprózák – Elindul egy élet, A titokzatos őzbak, Sándor bácsi, Az én titok-karácsonyom, A vízileány, Játék, A régi ház, Tetők felé – „néhány szelíden összehajló kisebb írás”.4 Több kritikus próbálkozott műfaji besorolással. Pilinszky János szerint a kötet „egy élet története novellák sorozatában”.5 „Novellák és a novellánál is párásabb emlékek; kagylózúgás”6 – írja Kádár Erzsébet. „A természet magányában, élete tűnő képein csöndesen eltöprengő ember meghitt, mély férfihangú vallomása e könyv” – olvashatjuk négy napilapban is név nélkül.7 Féja Géza szerint „nem ad elfogadható eredményt e munka az önéletírás vállalkozására. A szerző ezt maga is érezhette, amikor egységes és kemény belső összetartású mű helyett

lazán összefűzött, epizodikus mesékre bízta a maga életének megrajzolását”.8 Mérő Mihály „őszinte korrajzot” vél felfedezni a hangulatos képek mögött: „Gyermekkorában bűvölete még gazdagabb líraisággal önti el emlékeit és gazdag természeti képeit. […] Az örök Erdély él ebben a könyvében is, hamisítatlan szépséggel”.9 Bóka László szerint a „finom szállal egymásba font, különböző történetek is egységet alkotnak, mivel egyetlen személy tapasztalatai, sőt az ő szemérmes vallomásai. […] Az erdők világában egy magányos lélek kereng, a nomád tájba egy ázsiai módon szemlélődő lélek töprengései íródnak bele”.10 „Mindegyik novella a természettel intim kapcsolatban élő férfilélek vallomása az erdők, mezők, állatok életéről, úgy, ahogy az az évszakok fénytörésében megjelenik”11 – írja Baróthi Géza. I. Gy. L. szignójú kritikus szerint „történetei elragadóan hangulatos ujjgyakorlatok inkább az ön-életfejtő művészi pszichológiához. A gyermekkor és ifjúkor tudatalatti érzésrétegeinek felderítése a líra szelíd lámpásánál”.12 Bóka László szerint „Erdély olyan balladáknak a termékeny talaja, amelyeket a kihagyásos cselekmény jellemez, ahol az elbeszélések hiányát a csend tölti ki, az a csend, amelynek az értelmét már elvesztette az agyoniparosított városok embere, de amely még él azoknak a lelkében, akik fegyverrel a vállukon járják Erdély sűrű erdeit”.13 „Nem kimondottan vadászrajz, nem is útleírás vagy néprajzi megfigyelésekkel érdekesebbé tett vadászelbeszélés, hanem egy igazi vadász énjének a tükre, olyan, amilyennek a fiatal magyar vadászirodalom máris többel dicsekedhetik”14 – írja Vidonyi Zoltán a Nimród Vadászlapban. [Kiemelések: B. I.] Novellasorozat, mese, korrajz, ballada, vallomás, töprengés, vallomásos-pszichologizáló líra, vadászirodalom. A korabeli kritikusok sokféle megnevezéssel próbálkoztak a műfaj meghatározásakor. Maga Wass Albert a kötet elé írt bevezetőjében a mű keletkezésével kapcsolatosan megvallja, hogy élete „zagyva kavargásában” néhány olyan „hangulatra” tett szert, amelyekből megszületett egy nagyobb összefüggés felismerése, melyből „az írás gyönge selyemszálával papírhoz kötni” kívánt. Néhány kritikus irodalmi hasonlóságokra irányítja a figyelmet. Féja Géza a könyvet Turgenyev Egy vadász emlékiratai15 című írásával hasonlítja össze. Turgenyev hömpölygően ráérős történetfüzére szerkezet és tematika tekintetében rokonítható Wass írásaival. Baróthi Géza szerint a „gyengéd érzékenység, a természet képeinek kicsit elmosódottan puha akvarellja, a vadászélményeknek Bársony Istvánra16 emlékeztető bensőséges előadása” jellemzik e kötetet.17 Szembeszökő párhuzamokat mutatnak az anyai ágon mezőségi származású nyírségi író, a II. világháború után Ausztriába emigrált Ilosvay Ferenc (1914–1990) vadász témájú regényei ( Jó vadászatot!, Tizenkét ösvény) és novellái (a kötetcímadó Megfordul a szél, A „töröttcsülkű”, Erzsi, Amíg újra kitavaszodik, Orozz, Jóska). Bár a Nyírség írója, történeteinek javarészt ez a vidék a helyszíne, témafeldolgozása, természetélménye, magyarságtudata hasonlóságokat mutat Wass Albertéval. Ilosvay szerint „ölni a lehető legegyszerűbb dolog. / Vadászni: szívvel átérzett, bölcsen meggondolt felelősség”.18 Ha „a vadászélmény és a természetleírás, a természet működésének értelmezése voltak is elsősorban az alapszándékai”, megszólalt írásaiban a szociográfus is azáltal, hogy „a népéletet feltáró ihletettsége számos, már az időben elsüllyedt szokásra, karaktervonásra is rámutat a magyar népélet erdei, vízi, mezei ösvényein, terepein”. „A vadászat szembeszegülés a lét alapkérdéseivel”. Ilosvay számára a „művészet, a természet és a transzcendens istenélmény szintézisében örök és kerek a világ”.19 Bár azt gondolnánk, az őzbak és vadászat téma szűkebb körű és specifikus, Wassnál ebben a műben már a cím – „titokzatos” – kulcs a teljes életművön végigvonuló motívum megfejtéséhez.

46

47

Balázs Ildikó

A titokzatos őzbak (1941)

PoLíSz


A magyar kultúra évszázadain „lassan, méltóságteljesen vonultak a szarvasok”.20 A csodaszarvas mondától, Szenci Molnár Albert zsoltárfordításától kezdve Arany János Rege a csodaszarvasról, Bartók Béla Cantata Profanáján át József Attiláig, Nagy Lászlóig, Juhász Ferencig, Ferdinandy György Szarvasok című elbeszéléséig. Csathó Kálmán Szarvasbőgés című írásában valamikori vadászélményeinek prizmáján át világít rá a vadász-üldöző és vadászottüldözött viszonylatára. A két világháború közötti erdélyi magyar irodalomban pedig Tabéry Géza építette a Bolyaiakról írt művészregényét a szarvasbika-motívumra, mely Tabérynál énkép: „Összefüggésbe kötötte életét a fejedelmi vaddal, s a tükröket egy eljövendő nappal, amikor ő is szembekerülhet az önmaga mélységes felismerésével”.21 Jankovics Marcell külön könyvet írt az őz- és szarvasjelkép feltárása céljából: A szarvas könyve.22 Wass Albert életművében az őz sokrétű motívumként van jelen. Az önmegvalósítás, hivatáskeresés, az élet értelmének kutatása, fejlődés, mozgás, szabadság jelentésrétegeit hordozza. Szücsné Harkó Enikő szerint „a vadászat valóságos költői toposszá válik Wass művészetében”23 (ld. a Vérben és viharban című fejezet). Büjti László a kisebbségi sorssal hozza összefüggésbe a titokzatos őzbak nyomán járó ember kielégíthetetlen boldogságkeresését: „A titokzatos őzbak: a boldogság – a kisebbségi ember egyre csak keresi, kicsi falvakon, városokon, erdőrengetegeken át hajszolja, s csoda-e, hogy nem talál rá? Ha el is éri, kisül, hogy mégse az az igazi, valahol egészen máshol lehet, más tájakon, talán más világban s ezért súlyos nyugtalansága sohase hagyja el, mindig csak a ‘titokzatos őzbak’ nyomát kutatja. Az olvasó szívébe zárja ezt a sorsot, s mikor letette a könyvet, tudja, hogy nem egyhamar felejti el”.24 Kardos Tibor szerint „a boldogságra vágyó lélek sokkal inkább a természet csöndjében talál a ‘nagy élményre’, mint a zajos áradatban. Ott is csak egy-egy pillanatra érkezik el váratlanul és eltűnik visszavonhatatlanul, mint a ‘titokzatos őzbak’. […] A szerző érti a mágiát, amely az olvasóban ugyanazt támasztja föl, amit írója érzett: hogy a szürke napok nem elégítenek ki, valami több, valami nagyobb kell”.25 Féja Géza önsorsbemutatásként értelmezi az ‘őzbak’-ot: „mélyebb dolgot akar ábrázolni: a saját életét. […] Aki ilyen emberien tud tusakodni, az hihetőleg győz majd”.26 I. Gy. L. szerint az őzbak „a lelkes embernek a földön már el nem érhető, transzcendens vágyait szinte kézzelfoghatóan jelképezi. S művészi a kép, amikor így ír: ha majd őt magát teríti le a halál, a Teremtő is talán megáll mellette és azt mondja: ez sem az igazi”.27 Olasz nyelvű recenziójában Ladislaus Bóka, azaz Bóka László így ír: „Szimbólummá válik a titokzatos őzbak is, amelyet csak egy-egy pillanatra lehet látni az első vadászat során. […] ‘Még ma is látom – írja –, és olykor valójában nem tudom, hogy élő állat volt-e vagy látomás csupán’ – … minden látási élmény átalakul, és az író lelkében szellemi élménnyé válik.”28 Mérő Mihály kisebbségtörténeti összefüggésbe helyezi életérzés-értelmezését: a narrátor a gyerekkori árvaság magányát párhuzamba állítja a román impérium alatti elmagányosodással, a kisebbségbe került magyarság magára maradottságával. „A szüleitől elhanyagolt gyermek nagy magányától hajtva a természethez menekül, a tavakat keresi, órák hosszat elüldögél a nádasban, lesi az erdők csodálatos életét és az évszakok titokzatos lüktetését fákon, füveken, vizeken, állatokon keresztül. És amikor a román megszállás a másik nagy magánosság rácsaival vette körül, az erdélyi tájak ősereje élteti és egyúttal kiteljesíti képzelet- és érzésvilágát”.29 „Sajátságos erdélyi lelkület”-ről beszél Bözödi György is: „A valóság elől való menekülés […] az üldözött magyar lelkiség mentését is jelenti, de Wass Albertnél ez a vonás sohasem csap át irredentizmusba, vagy fajgyűlöletbe, hanem a sajátságos erdélyi lelkület kifejezésévé válik”.30

Több kritikus nevezi szemlélődőnek, kontemplatív léleknek a szerzőt, akárcsak Bóka László, aki az életmű újfajta minőségére, árnyalatára irányítja rá a figyelmet. Erdély Európa irodalmi és kultúrkörétől elkülönülő balladisztikus, babonás hitvilágát Bóka Lászlóhoz hasonlóan egy későbbi román kritikus, Stănescu, Constantin láttatja A funtineli boszorkány nemrégiben született román fordítása kapcsán. Wass Albert valamifajta kollektív emlékezetet kelt életre, amikor a regény cselekményének vásznán mozgatja szereplőit, akik „legenda párájába vont tervezetek, melyeket az író egy távoli, homályos, ködös emlékezetből keltett életre”.31 Mérő Mihály az alakokról hasonlóképpen ír: „A remek természeti képek és hangulatok mögött párától és ködtől súlyos emberek elmosódott körvonalai tűnnek elő. De ahogy közelebb jönnek egy-egy pillanatra, az író éles fénnyel rávilágít önző és sokszor kegyetlen arcukra”.32 Kádár Erzsébet szerint „Megismerünk néhány embert, kiket körülvesz, visszatükröz, teljessé tesz a táj, a ház, a szoba, melyben élnek, s a tárgyak […] Wass Albert írásaira egy alkonyati szoba csendje borul: sötétedik, az emberek félretolják munkájukat, körvonalaikat felisszák a bútorok dagadó foltjai, mégis érezzük az emberek gondolatait, s mintha az óra ketyegésében a szívverésüket hallanók”.33 [Kiemelés: B. I.] Mindhárom szerző kiemeli az alakok vázlatosságát, alig körvonalazódó homályosságát. A narrátor mintegy mitikus múltba nyúl, onnan kelt életre típusokat, melyek magukon hordozzák a táj lenyomatát. Táj és ember egymást tükrözi vissza (lásd Farkasverem). „Wass Albert apró zörejekre érzékeny hallással figyeli a világot, az évszakok öltögető munkája fölé hajol, a hangulatok tükre alatt látja a mélyvízi életet is […] Tájai nemcsak tájak, nála a természet bővízű folyam, az írónak s az emberi életnek igazi eleme, melyben hullámként továbbrezegnek az örömök és megtorpanások. […] Ezek a hősök mintha csak arra várnának, hogy minél gyorsabban visszatérhessenek a földbe. […] Egy emberélet szánalmas epizód”34 – írja Kádár Erzsébet. Kardos Tibor lelkesen szól az író természetszeretetéről, arról az élményről, amit a természetben megnyugvó ember érez: „A földi dolgok és emberek lassan idegenekké válnak. Csak könnyen lebegő emlékek élnek itt meg, tiszta gondolatok, mély, tüzes színek. Wass Albert könyve a természetnek akkora szeretetével van megírva, szavai nyomán annyira tiszta érzések serkennek, hogy a jobb emberségnek igazi iskolája”.35 Gyermekkori emléket idéz a rajzszerű Sándor bácsi és Az én titok-karácsonyom. Az Elindul egy élet című elbeszélésben a narrátor a „legsötétebb gyermekkor”-ról vall, arról a „távoli korról”, amelyről „csak zavaros emlékei” vannak. (A később összeállított Hagyaték36 című memoárkötetben további visszaemlékezések kapcsolódnak ehhez az elbeszéléshez.) A narrátor a kisgyermek perspektívájából láttatja legkorábbi élményeit: az árvizet, mely elsodorja és megsemmisíti játékállatait, istállóját, dombját, meghitt játszóhelyét. A gyermek vigasztalhatatlan sírással tiltakozik. Ez az árvíz az első vesztesége, mely előre üzeni, hogy későbbi élete folytonos megfosztottság lesz. Az anya elvesztésének élménye mellett apja szigora, olykor félelmet keltő megjelenése kíséri korai gyermekkorát. Apja ismételt házasságkötése számára a teljes árvaságot hozza. Mostohaanyja az „újmamá”-ra várakozó kisgyerek vágyát nem tölti be. Egyetlen megbízható társa Menyecske kutyája marad. Az írás öngyógyító folyamata során a narrátori emlékezetveszteségek sorozatát hozza felszínre. Az édesanyát utoljára egy bécsi tartózkodás során látja, ahol magyarul tanul tőle olyan szavakat, mint ‘motoszkál’, ‘selyma’, ‘himpellér’. Megtanulja, hogy a császárról másképp is lehet gondolkodni, mint ahogy otthon tanulta: Ferenc Józsefre lehet úgy is tekinteni, mint jó emberre, nemcsak gazemberre – ahogy azt apjától hallotta. Apjáról ellentmondásos, mégis objektív visszaemlékezés – finom lélektani elemzés – olvasható: „Apám

48

49

PoLíSz


Szép, puha, / nagy csend / volt. – u u / – – / – Trilláit / fűzte / cifra cso- / korba fe- / jem fölött egy / részeg / nádirigó. - – – / – u / – u u / – u u / – u – – / – – / –uu–

olyan volt a családban, mint egy jószívű, léha, zsarnok császár. Véleménye parancs volt, s a vita feldühítette. Az ellenvélemény személyes sérelemszámba ment. Ítéleteiben sokszor kézzelfoghatóan tévedett, s bár tudtuk, hogy maga is belátja tévedését, mégis körömszakadtáig és felbőszülve védelmezte állításait, melyeket ő maga sem látott igazaknak. Ezért mindent reáhagytak, hogy ne bosszankodjon, s ez elbizakodottá tette. […] Apám nagyon szeretett engem, s én is nagyon szerettem őt. Mégis idegenek maradtunk egymás számára. Mert érintkezésünk lelkiekben felületes maradt. A lelki kérdések boncolgatása s a bennük való elmélyedés, a fejlődő lélek nyomon kísérése rendesen kényelmetlen feladat, s apám nagyon kényelmes ember volt”37 – fogalmaz az elbeszélő frappánsan, csattanóval zárva a jellemábrázolást. Minden viszonylagos – idézi fel a szerző a kisgyerekként megélt tanulságot, mely a fácántojások történetéből fejlik fel. Gyermekfejjel tapasztalhatja meg, hogy társadalmi osztálya, mely nemzetiségében is elkülönül a falu lakosságától, milyen ellenséges légkörben él a román ajkú faluban: Menyecske kutyáját bántalmazzák, s amikor védelmére kel, a nyílt utcán téglát dobnak utána. „Háború van” – érzi meg akkor a saját bőrén. Az elbeszélés hátterét az I. világháborús események képezik. Ezt a történetet beleszövi A titokzatos őzbak című visszaemlékezésébe is. A gyermekként megtapasztalt magány, egyedüllét először kínzó számára, majd menedékre és vigaszra lel a természetben. Kulcselbeszélés A vízileány. A tó partján ülő Árszintya bácsi bölcsessége áhítattal tölti el a gyermeket. Az öreg Árszintyának van a legszebb élete, számára az anyagi világ kétes értékű: hagyta, hogy mindenéből kiforgassa lánya, s ő csak ül a tó partján kunyhójában, teljes harmóniában a természettel, s vágyait, álmait vigasszá, életösztönzéssé transzponálja, s ábrándjai egy vízi leányról szóló mesében öltenek testet. Életmódja egy Wass Alberttel kortárs regényíró ismert magyar regényalakjára emlékeztet: Fekete István (1900–1970) Tüskevár (1957) című regényében az öreg Matula hasonlóképpen tett-vett egész nap a tó partján, és ő is csak télen költözött be a lányához a faluba. Árszintya, a mindent tudó vénember végső emberi kérdést feszeget: miért sodródik, vívódik az ember? A keleti emberek sztoikus bölcsességét adja át: élni, nem küzdeni, nem vágyakozni. Gyermeki várakozásban, de elvárások nélkül élni. Elvégezni a kire-kire rámért munkát, feladatot. Elégedettségből, lelki csöndből, Isten közelségének tudatából, s a benne való hitből fakad a boldogság – tanítja élete példájával az öreg halász. A halász vagy révész jelentéstartalma az életsíkok közötti átjárás, itt filozófiai kérdések boncolgatója. Árszintya tele volt mesével: a hűtlen lányról, aki alatt beszakad a tó jege, s most is ott ül a tófenéken, meg a kapzsi Dajbukát úrról, aki le akarta ereszteni a tavat, hogy kiszedhesse belőle az összes halat. Mind megannyi monda – akár a székely Szent Anna-tó vagy a torjai büdös barlang keletkezéstörténeti mondái. Az öregember a mezőségi tavak keletkezését is egy mondához fűzi: „Valamikor egy nagy tükör volt az egész, de az emberek sokat nézték magukat benne, s hiúságukban gőgösek lettek és ostobák”. (Wass Albert később írt meséiben is a világban levő bajok oka mindig valamilyen emberi fogyatékosság vagy gonoszság.) Akkor megharagudott rájuk Isten, s büntetve nevelő kezével, a pompás tükröt pozdorjává zúzta. Néhány szilánkja a völgyek közé széthullt. De leginkább a vízi leányról beszélt az öreg, akiben „nagy rontás van” – akárcsak Selma Lagerlöf vízitündérében és Dovre-boszorkányában, vagy egy másik kortárs erdélyi író főszereplőjében: Kemény János Víziboszorkányában. Az ősi motívumok jelenléte a lírai novella jegye. Az esztétikai élményen túl a természetleírásokban feltűnő a prózaszöveg időmértékes lüktetése, a szöveg sorainak hullámzó, ritmikus váltakozása:

A természeti leírások nyugalmat árasztó hangulatát ellenpontozza az egyes szám első személyű tapasztaló hős jelenléte: „Térdemen keresztben a puska”; „Sokáig ültem ott”. Az írás – lírai sajátosságai mellett – a drámai elbeszélés szerkezetére épült. Az expozícióban a Mezőséget és a mezőségi tavakat ismerhetjük meg. Az előtörténetből kibontakozik az öreg Árszintya élete, lányához való viszonya s a társadalomból való visszavonultsága. A konfliktusforrást a vízi leány okozza, aki Árszintya meséjéből – „legtöbbet mégis a vízi leányról beszélt…” – belép a történetbe. Feszültségkeltő momentum Ferenc tragédiájának felidézése, akit elbolondított a vízi leány. Ezután felível a cselekményszál: „Egy nyáron, talán tizenhat éves voltam, ott bújtam újra luntrán38 a nádast. […] Nem kínzott semmi vágy, nem űzött semmi érzés, nem tépett szenvedély, szomorúság”, majd közvetlenül utána a tetőpontra jut: „És ekkor hirtelen hangot hallottam a nád között. Puha, halk leányhang dúdolt.” A fordulópontot a következő mondat jelzi: „aztán kettényílt a nádfal. És akkor megdermedt kezemben a rúd.” A zárás tragikumba hajlik: „Sokáig, sokáig nem láttam többet szelídnek az estét.” Ám a tragikumot a narrátor feloldja a tanulsággal: „Árszintya bácsinak igaza volt.” A titkokról fellebbenteni a tudás profán leplét fájdalommal jár. A vízi leány kompozíciója révén emelkedik ki a többi elbeszélés közül. Tematikailag hasonló Knut Hamsun Az anyaföld áldása című regényéből az alábbi leírás: „A vízben parányi halfiókák nyüzsögtek, melyek sohasem nőttek nagyobbra; éltek és meghaltak s haszontalanok voltak, én édes istenem, teljesen haszontalanok. Egyik este ott ált Inger a tavacska mellett, s a tehénkolompokra figyelt. Nem hallott semmit, halálos némaság vette körül, de egyszerre csak az aquáriumból ének üti meg fülét. Igen halk volt az ének, csaknem kivehetetlen és elhaló. A parányi halacskák éneke volt”.39 Motívumrendszer szempontjából a legkomplexebb elbeszélés a Tetők felé (1941). Áprily Lajos Tetőn című versének alapmotívuma jelenik meg: a völgy mint a romlás, pusztulás, békétlenség – a civilizáció – szimbóluma, ezzel szemben a tető a megbékélés, az erkölcsi tisztaság és Isten közelségének helye. A romlás-motívumot egy későbbi, ugyancsak mezőségi író építi bele írásművészetébe; Sütő András Advent a Hargitán című drámájának alapmotívuma a Nagy Romlás, mely sokrétű jelentést hordoz: a kisebbségi létre kárhoztatott erdélyi, s szűkebb körben mezőségi magyarság nyelvi romlása, kulturális pusztulása, önazonosság-vesztése, meghasonlottsága. 40 A Sütő-drámához hasonlóan a Tetők felé című elbeszélés első része is a kisebbségbe került magyarság létminőségét és életérzését közvetíti, alaptétele a műben reprízszerűen visszatér. A havasok látványa, csábítása felébreszti a személyes elbeszélő vágyát a teljes értékű emberi élet iránt: „Súlyos éveket rakott vállunkra a történelem, s a fehér csúcsok jogát másoknak adta. Mi örvendtünk, hogy élhetünk lappangva, s megkapaszkodva a földbe, hajlott hátú dombjaink között. Csúcsokra vágyó természetünket nyomorúságos küzdelem koptatta s mindennapi zaklatás” [Kiemelés: B. I.] – határolja körül létformáját. A kiemelt kifejezések a leszorítottságra utalnak. Az én-elbeszélő Magyarországra tett kirándulását követően megtalálja a kellő távlatot, hogy értelmezhesse a szülőföldjéhez való viszonyát: ahol eddig idegennek érezte magát, az az otthona, s akik az idegenségérzést keltették benne, csak „vendégek”: „Mert attól kezdve tudtam, hogy elsőszülöttségi jogom van a fehér csúcsokhoz, és nincs törvény és nincs hatalom, mely tőlük eltilthatna. És megindultam a csúcsok felé.”

50

51

PoLíSz


Otthon élni, „ahogy lehetett”. Reményik Sándor sorai ismerhetők fel, aki Ahogy lehet című versciklusában és programversében „változott feltételek közt hirdeti a ‘karszti sors’, a ‘karszti föld’ lehetőségét, és 1935-ben meg azután sokan magukra ismertek benne, sokan vállalták sajátjuknak ezt az új jelszót”.41 Ezt ismeri fel és érzi magáénak a narrátor is, amikor visszaemlékezik erre az időszakra: „Néha ravaszkodva, néha elszánt nekilendüléssel. Szorongva, küzdve, megalkudva, véletlenekre bízva magam, ahogy lehetett. Kapaszkodva, inat, izmot, körmöt szaggatva, majd meghúzódva, ha úgy rendelte az ész. Néha lopódzva, néha iramodva, de mindig fölfele. Ahogy lehetett”. Az élet vadászat, mely során az ember vadászból űzött vaddá válik, majd fordítva. Wass Albert múlt időbe teszi a programmá vált felszólítást – nemcsak távolít, hanem a megváltozott világra utal, a bécsi döntés során Magyarországhoz visszatért Észak-Erdély sorsának megváltozására. „Minden útnak valahol vége van. S emberi tulajdonság, hogy az út végén visszafordulunk s eltűnődünk életünk értelmén. Addig nem, de akkor igen. Addig csak megyünk ösztönösen, s néha vakon is, egy nyom, egy cél, egy gondolat után.” A nyom kulcsfontosságú motívum Wass Albert írásművészetében. A havassal való találkozás során úgy érzi, hogy megtalálta a nyomot, mely a titkok világába vezet. Az erdő leírása a már kialakított Wass Albert-i antropomorfizáló séma szerint történik. A természet él, mesefigurákként mozognak benne a fák, hegyek: „Élt az erdő, s a hegy. Kereken, mindenütt, mintha ezer szem nézett volna, a fekete sötétségnek is szemei voltak. Beszélgettek titkos erdőnyelven a fák, csápjaikat messze kinyújtották, s a tisztás szűkült alattuk, összehúzódott.” A kiemelt szavak a természet megszemélyesítését szolgálják antropomorf („élt az erdő”) és zoomorf („csápjaikat messze kinyújtották”) eszközökkel. Hasonlóképpen állatot jellemző tulajdonságokkal ruházza fel a hajnalt: „A hajnalt […] láttam megérkezni. Állt a patak partján, s deret terített a tisztás füvére. Hóharmatot legelt, s foszlott ködök keringtek körülötte.” A hajnal képe békésen legelésző őzre, szarvasra asszociál – zoomorf eszköz, akárcsak József Attila Eszméletében a boldogság képzete („.Ledőlt a puha, langy tócsába, / hunyorgott, röffent még felém”). A bükkfaerdő templomra emlékeztet: „Templomos bükkfaszálasban mentünk felfele. Olyan hatalmas volt fölöttünk az erdő, olyan súlyos, boltozatos és égben végződő, hogy csak mentünk és senki sem beszélt. Mintha roppant templomban jártunk volna, gótíves öreg dómban, hol Isten misézik.” A történet kulcsot ad a tudatos írói szerepvállaláshoz is: hőse fel akar jutni a tetőkre, hogy másoknak elmondhassa, amit lát. Ám azt, amit ott lát, nem tudja elmondani. Mert a hegytetők felett semmi sincs: „Álltam riadtan. Semmi sem volt, csak néhány négyzetméternyi szürke szikla a lábam alatt és erdő. És csend. És én. És egyéb semmi. S reánk dermedve, mint sötétzöld igézet, a magány. Félelmes volt, szomorú és szép.” A döbbenet s az átélt csalódás gondolkodásra készteti: „az erdők titkait lent kell keresni”, mert fel már csak akkor érdemes az embernek menni, ha már megtanult mindent, maga mögött hagyott mindent, s „elnézhet az erdők feje fölött a messzeségbe, ahol semmi sem látszik, s ahol mégis keresni kell minden dolgok egyetlen értelmét”. A Wass Albertnél egy évvel fiatalabb Radnóti Miklós (1909–1944) vallomására emlékeztet a táj leírása: „Ki gépen száll fölébe, annak térkép e táj” – majd e felütést követően leíráselemek sorjáznak: „annak mit rejt e térkép? Gyárat s vad laktanyát, / de nékem szöcskét, ökröt, tornyot, szelíd tanyát; / Az gyárat lát a látcsőn és szántóföldeket, / míg én a dolgozót is, ki dolgáért remeg, / erdőt, füttyös gyümölcsöst, szöllőt és sírokat, / a sírok közt anyókát, ki halkan sírogat” (Nem tudhatom, 1944). Radnótinak a szülőföldhöz írt, szeretetittas vallomása az ellentét stilisztikai megoldására épül, s a megidézett szépség, érték miatti aggodalmat fejezi ki,

akárcsak Wass Albert andalító, muzsikáló, felsorolás elvén alapuló leírása, a korábbi Udvarház a dombon című rajz. A Tetők felé című műben a szerző a táj, a szülőföld mély ismeretéről tesz tanúbizonyságot. Ezen ismeret birtokában tudhatja a tájat magáénak, aki a szülőföld apró részleteit, bárhol legyen is a világban, fel tudja idézni. „…a hullámok alatt őzek és szarvasok legelnek, medvék alusznak, farkasok lopódznak. A zöld hullámok alatt valahol irtás rejtőzködik, vadászház lapul, patak kanyarog. A mozdulatlan fatetők alatt, a látható mélységnél is mélyebben lélegzik az élet, mozog, lüktet, küzd, bujkál és múlik. Aki ismerni akarja, le kell menjen a mélybe, csapását megkeresse, odúit felkutassa. Váltóit megtalálja.” A II. világháború előestéjén Wass Albertnek a szülőföldhöz írt kontemplatív soraiba féltés vegyül. A „tetők felett” az élet értelmét kutató ember önmagával szembesül, s arra kényszerül, hogy a maradandó dolgokon elmélkedjék. Majd visszatér, s társainak arról mesél, amit nem látott. S felismeri a szó bűvös erejét, hogy általa többnek és szebbnek látszik az élet. A következő történet, amellyel felduzzasztja a cselekményt, az első részben megszólaltatott „tetők felett”-téma reprízszerű, bizonyító erejű visszatérése. Egyben variációja és megerősítése az „ahogy lehet(ett)” gondolatnak. Történet a román világban nehezen szerzett vadászengedélyről, és vadásztörténet, immár az engedély birtokában. A vadász – ha küzdelmesen is, mint a mesebeli legkisebb királyfi – célt ér: megszerezheti vágyai tárgyát, lelőheti a szarvasbikát, ha túljárt az ellenfél – mesei hármasfordulattal: a román hivatalnok, a szomszéd vadász hajtója és a román csendőrőrmester – eszén. S a vad agancsát haza is viheti trófeának. A realisztikus mesekeretbe helyezett történet az őz-motívum kulcsa. Tetőn című elbeszélésében a havassal való találkozás felismerések sorozata. „Olyan volt, mintha mindezt egyszer már láttam volna […], mintha messzi idegenből hazatértem volna” – a dejà vu-élmény a tudat mélyéből tör fel. „A patak mellett egy őzbak állott. […] Ő volt, a régi, gyermekkoromban látott titokzatos őzbak. […] Vadászláz égetett, szerettem volna utánarohanni, s űzni az erdőkön végig, gerincről gerincre, míg valahol összeesünk mind a ketten.” Majd felfejti ezt a motívumot: „Nimród fiainak legendáját juttatja eszembe ez az én csodálatos hajszám a titokzatos őzbak után.” Az állat leírása figyelemreméltó művészi teljesítmény: „Gyönyörű volt. A széles hátú óriási állat, ahogy agancsos fejét haragosan rázva felém ordította féltékeny dühét. Mert másképp nem lehetett. A kés koccanását agancs-koccanásnak hallotta, s azt hitte, vetélytárs lopakodott a tehenek közé. Gyönyörű volt. Mély, öblös hangja reszketett az erőtől, s reszkettek tőle a fák, a hegyek, a levegő, minden. Én is reszkettem […]”. Leginkább a szerelmi vágyra s a szerelem tárgyának birtokba vételére hasonlít a szarvas űzésének és elejtésének aktusa. Ugyancsak az őz-motívumra építi e ciklus címadó novelláját, A titokzatos őzbakot is. Ám ebben a történetben az őzbak leterítése már nem hatalmas vadászélmény, az állat inkább a kielégíthetetlen vágyakozás be nem teljesülésének szimbólumává válik. „Csak egy árva kis halott őzike volt, üldözött, szomorú, finom kis állat. Nem az, akit én kerestem.” Jóvátehetetlen tévedés volt megölni. Az ember szégyelli és megbánja tévedését. Az írás filozófiai hátterébe belejátszhat a belga Maurice Maeterlinck (1862–1949) kék madár-motívuma (L’oiseau bleu, 1909, magyarul: A kék madár, 1910), melyet 1940-ben ültetnek át filmregénnyé, és így ismerheti meg a magyar közönség. A kék madár a boldogság szimbóluma: „…a Kék madarat nem kell távoli országokban kergetni. A Kék madár mindig velünk van, ha szeretjük egymást, és örülünk az élet legkisebb ajándékainak is. De mindig elrepül, ha bántjuk egymást, ha irigykedve figyeljük a mások örömét. Mert a Kék madár maga a boldogság, és kalitkája: az emberi szív.”42 A titokzatos őzbak című elbeszéléskötet igényt támasztott a korabeli olvasó és kritikus figyelmére. A narrátori kontempláció a természet titkainak feltárására és mélyebb önisme-

52

53

PoLíSz


retre, önreflexióra késztet. Természetjárásának eredményét sűríti e lírai novellákba, melyek nem a teljesség igényével, ám mégis valamifajta önéletrajzi vonatkozású tablót festenek impresszionista, könnyed ecsetvonásokkal, hangulatokkal, olykor pregnáns őszi színekkel. Jellegzetes motívumai, témakörei itt még erőteljesebben megmutatkoznak: a vadászat és az ehhez kapcsolódó őzbak-motívum, a rontás-, tető- és templom-motívum, a kontempláció, táj és ember kapcsolata, illetve a gyermekkor tematikája, valamint az írói szerepvállalás. A nyom-motívum az életmű későbbi szakaszában válik hangsúlyossá.

Jegyzetek:

34. Kádár E., 1941. 62–63. 35. (Kardos Tibor), Wass Albert: A titokzatos őzbak. (Révai.) = Diárium, XI/12. (1941. december). 319. 36. Wass A., Hagyaték […]. 1994. 324. 37. Wass A., Hűség bilincsében II. 2002. 122. 38. Luntre: rom. ‘ladik, csónak, bárka’. 39. Hamsun, K., 1920. 165. 40. Balázs I., 1996. 66. 41. Kántor L., [1992]. 52. 42. Maeterlinck, M., 1991. 93. Felhasznált irodalom:

1. Kádár E., 1941/I. 556–559. 2. Pilinszky J., 1941. 3. Wass A., A titokzatos őzbak […]. 1941. 185. 4. Kádár E., 1941. 62–63. 5. Pilinszky J., 1941. 6. Kádár E., 1941. 62–63. 7. A titokzatos őzbak. Wass Albert regényes vallomása. = Esti Kurír, 223. (1941. szeptember 30). –––Wass Albert: A titokzatos őzbak. = Nemzeti Újság, XXIII/226. (1941. október 4). 9. –––Wass Albert: A titokzatos őzbak. = Új Nemzedék, XXIII/251. (1941. november 4). 6. –––Wass Albert: A titokzatos őzbak. = Újság, VII/217. (1941. szeptember 24). 10. 8. Féja G., 1941. 20. 9. Mérő M., 1941. 160. 10. Bóka, L., 1941. 821–822. 11. B[aróthi] G., 1944. 137. 12. I. Gy. L., 1941. 10. 13. Bóka, L., 1941. 821–822. [Olaszból fordította Tusnády László]. 14. Vidonyi Zoltán: A titokzatos őzbak. = Nimród Vadászlap (1941. augusztus 1). 352. In: Danis L., 2008. 15. Turgenyev, I. Sz., 1953. 329. 16. Bársony I. [s. a.]. 65. 17. B[aróthi] G., 1944. 137. 18. Ilosvay F., 1995. 7. 19. Jánosi Z., 2004. 22–23. 20. Erdélyi E.; Nobel I. 1993. 166. 21. Tabéry G., 1989. 129. 22. Jankovics M.,. 2004. 355. 23. Szücsné Harkó E., [2004]. 67. 24. Büjti László, Wass Albert: A titokzatos őzbak. – Révai. Budapest, 1941. = Új Élet, 11. (1941). 335. 25. (Kardos Tibor), Wass Albert: A titokzatos őzbak. (Révai.) = Diárium, XI/12. (1941. december). 319. 26. Féja G., 1941. 20. 27. I. Gy. L., Wass Albert: A titokzatos őzbak. (Révai kiadás). = Református Élet, VIII/35. (1941. október 4). 10. 28. Bóka, L., 1941. 821–822. [Olaszból fordította Tusnády László]. 29. Mérő M., 1941. 160. 30. Bözödi György, Wass Albert: A titokzatos őzbak. = Egyedül Vagyunk, IV/22. (1941. november). 33. 31. Stănescu, C[onstantin], „Trecutul nu se întoarce niciodată”. = Adevărul, Bukarest, (2000. október 14–15). 3. 32. Mérő M., 1941. 160. 33. Kádár E., 1941. 62–63.

Balázs Ildikó, Egy értelmezési lehetőség. Sütő András: Advent a Hargitán drámájának motívumrendszere. = Iskolakultúra, VI/6-7. (1996. június-július). Szerk. Géczi János. 66-74. B[aróthi] G[éza?], Wass Albert: Tavak könyve. = Élet, XXXV/7. (1944. február 13.) 137. Bársony István, Vadásztörténetek. Budapest: Lampel Róbert; Wodianer F. és fiai. [s.a.]. 65. Bóka, Ladislaus, Adalberto Wass: A titokzatos őzbak (Il capriolo misterioso). = Corvina, (1941). 821-822. Erdélyi Erzsébet; Nobel Iván, Én otthon vagyok költő... 18 disputa határon túli alkotókkal verseikről, novelláikról. Oktatási segédlet a magyar irodalom tanulásához 14-18 éveseknek. Budapest: Tárogató, 1993. 166. Féja Géza, Két új regény. Wass Albert: A titokzatos őzbak; Tatay Sándor: Zápor. = Híd, II/45. (1941. október 28). 20. Haanpää, Pentti, Bűnök. In: Haanpää, Pentti, A megélhetés furfangjai [Elbeszélések]. Budapest: Európa, 1976. 232-237. Hamsun, Knut, Az anyaföld áldása. Budapest: Athenaeum, 1920. 392. Gy. L., Wass Albert: A titokzatos őzbak. (Révai kiadás). = Református Élet, VIII/35. (1941. október 4). 10. Ilosvay Ferenc, Tizenkét ösvény. Egy vadászév regénye. Pozsony/Bratislava; Bécs: Madách-Posonium; Sodalitas, 1995. 260. Ilsovay Ferenc, Megfordul a szél. Elbeszélések. Budapest: Püski, 1992. 271. Jankovics Marcell, A szarvas könyve. Debrecen: Csokonai, 2004. 355. Jánosi Zoltán, Ilosvay Ferenc portréjához. In: Az Ilosvayak. Szerk. Lakatos Sarolta. A Jósa András Múzeum Kiadványai, 56. sz. Nyíregyháza, 2004. 17-39. Kádár Erzsébet, Három erdélyi író: Nyírő József, Tamási Áron, Wass Albert új könyvei [A titokzatos őzbak]. = Nyugat, 1941/I. 556-559.; újraközlés: In: Kádár E., Ritka madár. Budapest: Nyilvánosság Klub; Századvég. 1993. 58-63. Kántor Lajos, Itt valami más van. Erdélyi krónika 1911-1959. [Budapest]: Héttorony Kvk., [1992]. 337. Maeterlinck, Maurice, A kék madár. Költői mesejáték. [Kálmán Jenő átdolgozásában]. Budapest: Montázs, 1991. 93. Mérő Mihály, Wass Albert: A titokzatos őzbak. Révai. = Magyar Kultúra, XXVIII/22. (1941. november 20.). 160. Pilinszky János, A csodálatos őzbak. = Piarista Öregdiák, (1941. november 15.) Szücsné Harkó Enikő, Wass Albert írói pályaképe. Dunaújváros: Meritum Text, [2004]. 252. Tabéry Géza, Szarvasbika. Bukarest: Kriterion, 1989. 129. Turgenyev, Ivan Szergejevics, Egy vadász feljegyzései. Ford. Áprily Lajos. Budapest: Új Magyar Kvk., 1953. 329. Wass Albert, A titokzatos őzbak: történetek egy ember életéből. Kolozsvár: Erdélyi Szépmíves Céh, 1941. 185. Wass Albert, Hagyaték: a szerző válogatása életművéből. Budapest; Ungvár: Trikolor; Intermix, 1994. 323. Wass Albert, Hűség bilincsében. Elbeszélések, novellák, karcolatok, emlékezések I. 1928–1938. II. 1938–1944. Szerk., előszó: Nagy Pál. Marosvásárhely

54

55

PoLíSz


Nem a fák árnyékában

Zas Lóránt

Még elmondom

(In memoriam Wass Albert)

Még elmondom az ősi fának, hogy felfedeztem olyan ágat, amelyen rügy fakad. Az égen apró bárányfelhők, az új nemzedék mára felnőtt: erő és akarat. Lehet tele temetőárok, én imádkozom, dalt danálok, és döntök falakat. Ne feledjetek estikéket! A hősen-haltak híre éltet: A víz, „a víz szalad”. Emlékezzetek száz csatára! Elbuktunk sokszor, de a láva kitör: „a kő marad”.

Nem a fák árnyékában vertem sátrat, barlangba sem bújtam, ha vihar támadt, lelkemben találtam meg hazámat. Lehet, hogy köd csak, pára, foszló képek, gondolatban sok-sok tájat elérek, a távolból minden nagyon szép lett. Vittem zászlót, sziklát, nehéz keresztet, az út felsértette lábam. Kerestek gyilkosok, bakók, hogy térdemre essek. Hittem abban, hogy az Isten megáldott, szívemen melengettem családot. Vitázott, perelt, ágált a szám ott. Kincsem nem lett, csak barátságos fészkem. Hazám az óceánon túli. Érzem: örököm, jussom, végső menedékem.

Távoli mezők Távoli mezők és fehér jurta-lángok hoztatok-e számunkra jobb világot?

(Kérdések szívszorongva)

Adott-e nekünk a vöröslő csillag békét, felnevelni fiainkat? Lett-e kenyér elég, s hogy meg ne fázzon kisdedet csitító szép szó a szájon? Kőmenyasszony-részlet (samott-kő)

Nézhetünk-e nyugodtan a szemükbe azoknak, akinek dereka hajolni büszke? Ki mondja meg, hogy télen merre szállnak fiókái a megfagyott sirálynak?

Költőbarátunk – Wass Albert kiadói jogának birtokosa és verseinek még életében legutolsó publikálója – 2010-ben kiadott Az átlényegülés kapujából című kötetéből választottuk közlésre e költeményeket. A tömbösített verssorokat a szerkesztő bontotta szakaszokra, ezzel is nyomatékosítva a költő által választott művészi forma fontosságát és utalás-telítettségét. (A szerk.)

Ki tesz kötést a vágott sebre, mondd-e imát, ha eltemetne?

56

57

PoLíSz

Világbeszéd

Madarász Imre

Futurizmus és fasizmus E tanulmány nemcsak abban az értelemben retrospektív, hogy a futurista mozgalom olasz atyamestere, Filippo Tommaso Marinetti politikai pályafutásáról híreshírhedt kiáltványa (Fondazione e Manifesto del Futurismo1) megjelenésének (Párizs, Le Figaro, 1909. február 20.) századik évfordulója után elmélkedik – habár nem celebratív, azért, remélhetőleg, nem is ünneprontó módon –, hanem azért is, mert az említett pályaképet, életutat végpontja felől közelíti meg. Így próbálja megfejteni vagy legalább megvilágítani némiképpen „az élet nagy titkát, melyet – Manzoni Adelchi tragédiájának szavaival élve (V., 10.) – csak a végső óra tár fel”. Vagy talán még az sem? Az irodalomtörténet nagy talánya, hogy ez az ifjú korában az abszolút és abszurd szabadságot hirdető, semmilyen korlátot, gátat el nem viselő, kötelmet, szabályt eltűrni még a nyelvben sem hajlandó (Distruzione della sintassi. Immaginazione senza fili. Parole in libertà, 19132), „a múltat végképp eltörölni” akaró író-, költő-, művészember olyan diktatórikus-totalitárius mozgalomnak és rendszernek lett híve, sőt, egyik „alapító atyja”, mely az egységes Olaszország történetében az egyedüli zsarnoki rezsim volt, egszersmind a legrégibb (antik) múlt restaurálásának legradikálisabb kísérlete, s mellette kitartott „az utolsó óráig”, „a bukásig”, „poklok mélyéig” s a „megsemmisülésig”3, egyszóval – ezúttal Gino Agnese életrajzából idézve – „mindvégig”4. Vagyis haláláig, amely az úgynevezett Olasz Szociális Köztársaság (Repubblica Sociale Italiana) közismert nevét – Salòi Köztársaság (Repubblica di Salò) – adó Garda-tó parti Salò közelében egy másik, a Comói-tó partján, Bellagióban (a Splen

dido hotelben) következett be 1944. december 2-ára virradó éjjel. Marinetti pár héttel azelőtt költözött oda magából a „névadó” Salòból (a fura mód Manzoni Jegyesekjei gonosz regényfigurájának, Don Rodr igónak a nevét viselő szállodából), ahol már nem érezte biztonságban magát. A salòi letelepedés jelképes voltával Marinettinek is tisztában kellett lennie: 1943-ban az orosz frontról (!) hazatérve, tudatosan, eltökélten választotta Salòt. Következetesebben, mint Velencét, ahol februártól lakott. Ő, aki első Manifestójában a „régi bálványozott városoknak” ezt az egyik legjellegzetesebbikét – „könyvtáraival”, „múzeumaival”, „régi dicső vásznaival” – a „canale”-k „kiárasztott” vizébe akarta fullasztani, a következő évben pedig Umberto Boccionival, Carlo Carràval és Luigi Russolóval közösen külön proklamációt is közzétett a „múltba dermedt Velence” ellen (Contro Venezia passatista, 1910)5. A fasiszta köztársaságba települt („re pubblichino”) Marinetti egyik első és legfontosabb feladatának tekintette, hogy személyes találkozás során is hitet tegyen Mussolini mellett: 1943. október 26-án a garganói Feltrinelli-villában a hatalomba visszatért Duce látványától meghatódott Marinetti és a megöregedett, avantgardista kinézetétől megrendült Mussolini felidézték harminc éves barátságuk régi szép emlékeit. Marinetti rendületlenül hűséges maradt a „bajtársai” (a bajban nem épp hű társai) által puccsszerűen megbuktatott, majd a (földrajzi és politikai értelemben egyaránt megcsonkított) hatalomba Hitler és az SS által visszajuttatott, s attól fogva quislingi bábszerepre kárhoztatott diktátorhoz, a háborús és polgárháborús viszonyok,

58

csöt és a „jezsuitizmust” elutasító anarchonihilistát katolikus gyászszertartással helyezték örök nyugalomra.12 Ezra Pound, az olasz fasisztává lett amerikai költőóriás a temetés után versben, méghozzá főművében búcsúztatta – antiklerikalizmustól, antikatolicizmustól szintúgy nem mentes verssorokban – elvbarátját, „bajtársát” és fiatalabb írótársát, „helyet adva a [LXXII.] Cantóban” és „átadva a szót” a holtában is harcosként ábrázolt „Filippo Tomaso”-nak („Ég veled, Marinetti!”); ugyanakkor az ellenzéki szocialista lap, az Avanti! „gerarcá”nak, fasiszta vezérnek bélyegezte, habár „nem a legrosszabbnak”.13 De hát hogyan lett fasiszta „gerarca” az egykori anarchista-libertárius lázadóból? Hogyan vált akadémikussá, az Olasz Akadémia tagjává az, aki indulásakor az akadémiákat fő ellenségei közé sorolta, elpusztításukat szorgalmazva? („Noi voglia mo distruggere i musei, le biblioteche, le accademie di ogni specie…”)14 Elégséges magyarázat „a Leviathán csábítása”, és az, hogy mértéktelenül becsvágyó emberek az irigyelt státuszokat és intézményeket ha lehet, megszerezni, bevenni, uralni, ha erre nem képesek, akkor elpusztítani akarják? Akad egyéb magyarázat is. Éspedig már magában az ősdokumentumban, a centenáriumi ünneplésekben feldicsért Manifestóban. A 3. pontjában dicsőített „agresszív mozgás”, „pofon és ökölcsapás”, a 9. pontjában magasztalt „háború – a világ egyedüli megtisztítója” a „militarizmussal és nacionalizmussal” azonosított „patriotizmus”, valamint „a nők megvetése”15 mind „testet öltött ige”, megvalósult eszme, politikai gyakorlattá tett metafora és/vagy programpont lett a feketeinges „forradalomban” és a „fasiszta éra” húsz éve (a „ventennio”) során. Kevésbé közismert és közhelyszerű, hogy valóra vált a program (még) buzdító(bb) függelékében vágyott-sürgetett könyvtárégetés – ellenséges könyvek, újságok, kiadványok

a terror, a bosszú, a megtorlások, merényletek, gyilkosságok, nyilvános kivégzések és egyéb iszonyok dacára is.6 A maga szempontjából joggal háborodott fel azon, hogy a legnagyobb napilap, a Corriere della Sera 1944 februárjában „elfelejtette megemlíteni a nevét”, amikor főszerkesztője „egy cikket szentelt azoknak az értelmiségieknek, akik úgy döntöttek, hogy Mussolinivel maradnak”7. Hiszen ilyen elkötelezett „vezető elmék”, a győzelmek éveivel egybevetve, kevesen – és egyre kevesebben – maradtak, az olasz kultúra élvonalába tartozó óriás pedig csupán egyetlen: Giovanni Gentile.8 Rajta kívül a kultúrvezérek közül talán egyedül Marinetti érdemelte ki a „gerarca” minősítést9, mint a hatalmat nem pusztán kiszolgáló, de képviselő „írástudó”. Szimbolikus aktus volt az is, hogy 1944. augusztus 23-án – ismét a Villa Fel trinelliben – még utoljára találkozott Mussolinivel, búcsút véve attól a politikustól, aki számára ha nem is – miként rajongói és talpnyalói magasztalták – „a Gondviselés embere”, de – újfent Manzonit (Il Cinque Maggio) citálva – „a végzet embere” volt.10 Nemkülönben jelképerővel bírt, hogy utolsó versét – alig több mint egy nappal halála előtt, november 30-án – Negyed órányi költemény a Tizedik Masról (Quarto d’ora di poesia della Decima Mas) címmel komponálta, „érzelmi zenével” (musica di sentimenti), arról a Junio Valerio Borghese vezette partizánvadász különítményről vagy „szabadcsapatról”, amely a kortársak, az utókor s a történetírás emlékezetében alighanem a legsötétebb megtestesítője volt a salòi terrornak, a fasiszta rémuralomnak.11 Az elhunyt Marinetti december 4-én és 5-én a Duce parancsára két napos „ünnepélyes állami temetésben” részesült Milánóban, a San Sepolcro téren és templomban, illetve a Cimitero Monumentaléban. Élete ellentmondásai a szó szoros értelmében a sírig elkísérték. Az egykori antiklerikális, a keresztény hagyományokat, a valláserköl-

59

PoLíSz

Világbeszéd

elégetése, könyvtárak „megtisztítása” –, az „imádott városok” (elsősorban Róma) „csákányokkal, fejszékkel, kalapácsokkal” való (szerencsére csak részleges) „lerombolása” (helycsinálás céljából a gigantomán „birodalmi” építkezéseknek, város-átalakításoknak), a politikai cikkek (pl. Tripoli italiana, 1911) és az 1913-as Futurista Politikai Program (Programma Politico Futurista) Marinetti, Boccioni, Carrà, Russolo „quadrumvirátusa” által jegyzett anti pacifizmusa, antiparlamentarizmusa („Európa majd’ minden parlamentje csak zajos tyúkól, istálló, vagy szennycsatorna”), irredentizmusa, kolonializmusa és „pán italianizmusa”, mely a Risorgimento örökségét megtagadva, haza és szabadság szent kettősségét szétválasztva vallotta, hogy „a Haza szónak kell uralkodnia a Szabadság szó fölött”.16 A már „időszámítás előtt”, „ante litteram”, „ante Mussolini”, 1918ban életre hívott Fasci Politici Futuristi s a következő esztendőben (az első Manifesto tizedik évfordulóján, 1919. március 23-án, Milánóban) Mussolinivel együtt megalapított Fasci di Combattimento17 létrehozójaként Marinetti nem alaptalanul érezhette magát a fasizmus „társszerzőjének”, Mussolinivel közös szülőjének, ha nem épp elsőszámú „ötletgazdájának”, kitalálójának. „A fasizmus az irredentizmusból és a futurizmusból született” – vallotta „kedves barátjának, Benito Mussolininek” ajánlott Futurizmus és fasizmus (Futurismo e Fascismo, 1924) című könyvében Marinetti. A másik oldalról Benedetto Croce is elismerte: „Akinek van érzéke a történelmi kapcsolódások iránt, annak számára nyilvánvaló, hogy a fasizmus elvi gyökerei a futurizmusra nyúlnak vissza.” (La Stampa, 1924. május 15.)18 A „középutas” (bírálói szerint ambivalens) irodalmár, Giuseppe Prezzolini – a brit katolikus Gilbert Keith Chestertonra hivatkozva – rámutatott, hogy „a fasizmusban volt, mégpedig jócskán, futurizmus”.19 Ám a „volt benne” kifejezés – még

a „jócskán”-nal megtoldva is – jelzi, hogy nemcsak az volt – s ez lett az oka annak, hogy a fasizmusnak a futurizmus nem lett a hivatalos doktrínája, ahogyan Marinetti sem a hivatalos vátesze. A magát már nevében is a jövőhöz (futuro) kötő, a múltba fordulás (passatismo) ellenében meghatározó futurizmus20 szószólói döbbent csalódottsággal tapasztalták, hogy a fasizmus, hatalomra jutván, a múltat már nem „végképp eltörölni”, hanem kisajátítani akarta, hagyatékát, emlékeit nem tűzzelvízzel elpusztítani, hanem saját képére és hasonlatosságára átalakítani igyekezett, az ókori Római Birodalomra való állandó, öndefiniáló hivatkozásaival (fascio, littorio, legionari etc.) nagyon is – minden korábbi rendszernél erősebben hangsúlyozottabban – „passatista” lett. „Az olasz kultúrát betetőző, az olasz kultúrfölényt kiteljesítő fasizmus” propagandáját Marinetti „tabula rasa” nihilizmusánál sokkal jobban szolgálta a „fasizmus doktrínáját” kidolgozó, a Risorgimento és a fasizmus közti folytonosságot hangsúlyozó Gentile „hivatalos filozófiája” vagy az állami kultusszal övezett „nemzeti költő”, Gabriele D’Annun zio példája, aki már életművével is összekötötte a 19. századi „postr isorgimentót” és a 20. századi fasizmust.21 Amint a fasizmus radikális ellenzéki mozgalomból államrenddé, politikai rendszerré s annak hivatalos ideológiájává alakult-lényegült át, megszabadult szinte minden futurista elemétől, és csaknem teljességgel „passatista” és tradicionalista lett. Tanulságos és jellegzetes, hogy Julius Evola futurista festőművészből változott át az európai tradicionalizmus és ultrajobboldal legjelentékenyebb filozófusává.22 Majakovszkij futurizmusa pedig arra mutat példát, hogy a futurizmus hol jobbos, hol balos, de rendszerint radikális-szélsőséges politikai mozgalmakkal jegyezte el magát. A futurizmus kiáltványának öntudatosan hangsúlyozott fiatalossága („közt ünk a

60

kusokat, s ő maga sosem írt klasszikus értékű remekművet: gesztusai és alakja, nem alkotásai révén kanonizálódott. A kérdésre, hogy méltó-e a centenáriumi ünneplések esetenként émelyítően tömjénező „fentebb stílusára” s az méltó-e őhozzá, a fentiek fényében aligha lehet kétséges a válasz.

legidősebbek harminc évesek”) meglepően hasonlít az 1968-as „diákkontesztáció” elhíresült jelmondatára: „Ne bízz senkiben, aki elmúlt harminc éves”.23 Filippo Tommaso Marinetti úgy lett (anti)klasszikus, hogy világéletében gyűlölte a klasszicizmust, a klasszicitást, a klasszi-

Jegyzetek: 1. Marinetti e il futurismo, a cura di Luciano De Maria, Mondadori, Milano, 1977, 3–9. o. I futuristi, a cura di Francesco Grisi, Newton, Roma, 1990, 25–32. Vö. Szabó György (szerk.): A futurizmus, Gondolat, Budapest, 1964, 127–138. o. 2. De Maria, 99–111. (különösen 102–103.) o. 3. Traudl Junge–Melissa Müller: Az utolsó óráig, Képzőművészeti Kiadó, Budapest, 2005. Joachim Fest: A bukás, Szó Kiadó, Budapest, 2005. Ian Kershaw: Hitler. Nemezis, Szukits Könyvkiadó, Budapest, 2004, 633. o. 4. Gino Agnese: Marinetti. Una vita esplosiva, Camunia, Milano, 1990, 303. o. 5. Agnese, 307–316. o. De Maria, 26–30. o. 6. A téma áttekinthetetlen szakirodalmából l.: Renzo De Felice: Mussolini l’alleato. La guerra civile 1943– 1945, Eianudi, Torino, 1998. Indro Montanelli–Mario Cerri: L’Italia della guerra civile, Rizzoli, Milano, 1995. Claudio Pavone: Una guerra civile, Bollati Boringhieri, Torino, 1994. Massimo Rendina: Italia 1943–1945. Guerra civile o Resistenza?, Newton, Roma, 1995. Mino Monicelli: La Repubblica di Salò, Newton, Roma, 1995. Gianni Oliva: La Repubblica di Salò, Giunti, Firenze, 1997. Silvio Bertoldi: Salò, Rizzoli, Milano, 2000. Mino Caudana–Arturo Assante: Mussolini. Dal Regno del Sud al Vento del Nord, FME, Roma, é. n. Denis Mack Smith: Mussolini, Rizzoli, Milano, 1983, 462–513. o. Antonio Spinosa: Mussolini, Mondadori, Milano, 1992, 387–480. o. Aurelio Lepre: Mussolini l’italiano, Mondadori, Milano, 1996, 297–353. o. Paolo Alatri: Mussolini, Newton, Roma, 1995, 80–94. o. Jasper Ridley: Mussolini. Una biografia, Piemme, Casale Monferrato, 1998, 386–423. o. Richard J. Bosworth: Mussolini. Un dittatore italiano, Mondadori, Milano, 2005, 415–463. o. 7. Agnese, 308. o. 8. Madarász Imre: A Leviathán csábítása. Olasz írók magatartásformái a fasizmus korában. In: Madarász Imre: „Az emberélet útjának felén”. Italianisztika jelen időben, Eötvös József Könyvkiadó, Budapest, 1999, 63–71. o. Madarász Imre: Gentile meggyilkolása in Madarász Imre: Kultusz, vita, feledés. Olasz irodalom- és kultúrtörténeti tanulmányok, Hungarovox Kiadó, Budapest, 2008, 177–195. o. 9. Agnese, 315. o. 10. Agnese, 313–314. o. 11. Agnese, 317. o. Jack Greene–Alessandro Massignani: Il Principe Nero. Junio Valerio Borghese e la X Mas, Mondadori, Milano, 2007, 157–190. o. Madarász Imre: A salòi herceg, Klió 2009/2., 107–109. o. 12. Agnese, 10–11., 317–319. o. 13. Ezra Pound versei, Európa Könyvkiadó, Budapest, 1991, 134–140. o. (Bendes Rita fordítása). Agnese, 318–319. o. Vö.: Humphrey Carpentier: Ezra Pound. Il grande fabbro della poesia moderna, Rusconi, Milano, 563–750. (főleg 745.) o. 14. Agnese, 240–241. o. De Maria, 6. o.

61

PoLíSz

Merített szavak

15. De Maria, 5–6. o. 16. Mario Verdone: Il futurismo, Newton, Roma, 1994, 16–17. o. De Maria, 7–8. o. Agnese, 114., 283. o. Armando Ravaglioli: La Roma di Mussolini, Newton, Roma, 1996. 17. De Maria, XLV. o. Giampiero Carocci: Storia del fascismo, Newton, Roma, 1994, 15. o. Agnese, 212. o. Verdone, 16–21. o. 18. Agnese, 233. o. Verdone, 19. o. 19. Grisi, 163. o. 20. Verdone, 17. o. 21. L. 8. jegyzet. Giovanni Gentile: Origini e dottrina del fascismo, Istituto Nazionale Fascista di Cultura, Roma, 1934. Benedetto Gentile: Giovanni Gentile dal Discorso agli Italiani alla morte, Sansoni, Firenze, 1954. Piero Chiara: Vita di Gabriele D’Annunzio, Mondadori, Milano, 1978. Antonio Spinosa: D’Annunzio. Il poeta armato, Mondadori, Milano, 2005. Carlo Salinari: Miti e coscienza del decadentismo italiano, Feltrinelli, Milano, 1982, 29–105. o. 22. Madarász Imre: Egy hagyományellenes tradicionalista: Julius Evola „felfedezése” in Madarász Imre: „Titus íve alatt”. Az antik Róma öröksége az olasz felvilágosodás és romantikai irodalmában, Eötvös József Könyvkiadó, Budapest, 1998, 117–128. o. Francesco Cassata: A destra del fascismo. Profilo politico di Julius Evola, Bollati Boringhieri, Torino, 2003. Dana Lloyd Thomas: Julius Evola e la tentazione razzista, Giordani, Mesagne (Brindisi), 2006. 23. De Maria, 8. o. Madarász Imre: 1968 – negyven év távlatából, PoLíSz 111., 2008/február, 15–17. o.

Király Farkas

Egy doboz, drótokkal (a „MacTíre hangján a whiskey” ciklusból) míves a hangszer szép a hangja gyönyörű dallamok nőttek belőle valaha minden nemes fából mit beledolgoztak szebbnél szebb hangindák tekeregtek elő körteénekek és diódalok és lucmuzsikák is míves a citera de most csak nyekereg nem megy a dalcsikarás rosszul jár előre-hátra a pengető s nem jól fekszik a szaru a húrokon hát mint gitárt szokás úgy ragadja meg plöm-plöm némi zörej keletkezik: udvaromon hármat fordul a kocsi… nehéz leszorítani a húrokat nem efféle kezeknek való de …édesanyám a kapuját nyissa ki… bizony nem gitár a citera nem siklanak az ujjak kellőképpen az érintő nem bund a citerázás nem riffelés nehéz ezt kijátszani ismeretlen hangszeren nagy a távolság az érintők között más gond nincs is csak az a távolság egyfoknyi szélesség hatfoknyi hosszúság meg az hogy az úton onnan odáig a borvízből mind kicsapódik a vas

Korpusz-töredék (samott-fa)

62

63

PoLíSz

Merített szavak

Levele Dún an tSalainn-ba*1

Szappanos Gábor

Szindbád, a feminista teológus

Mikor eljön az ideje, építek majd egy szép hajót. Elegánsat és színeset, erőset – hosszú útra jót. Lesz rajta kormány- s más kerék, vizeken s alattuk jár majd, repülni fog, ha szép az ég, de föld-utakra is felhajt. Pazar lesz a berendezés: játékok, könyvek, képek. Fedélzetére szerelek egy könnyedebb időgépet. Elkérem apám távcsövét, a messze-messze látót. Szemére varázsport vetek: lássa, hogy merre járok. Számtalan utamon gyártok színes térképet, ezret. Mindent felrajzolok, amit bárki feledni kezdett. Néhanapján horgonyt vetek ismerős téridőkben. Vannak sziklák s nagy diófák miket meglelek könnyen… Hozzálátok nemsokára: álomra rakok álmot, s megépítem a szép hajót, a példátlan naszádot.

* dún = vár, erőd; salainn = só 1. Király Farkas többgenerációs szálon is kötődik az erdélyi Sóváradhoz (költőnk versében Dún an tSalainn). Nagyapja, néhai Király László megbecsült néptanítója (citera készítője is!) volt e falunak és környékének, Sóvidéknek; édesapja, Király László pedig az utóbbi évtizedek Erdély-részi magyar irodalmának egyik legmeghatározóbb íróegyénisége, József Attila-díjas költő, itt született, s itt töltötte gyermekkorát. (A szerk.)

64

könyveimet, ha van egy kis huzat a nagy udvarházamban, azonnal megfázom, ingerült leszek a cselédeimmel, pedig nem szoktak rászolgálni. Igyekeztem minden másra ráfogni a bajaimat, a nagyvárosi nyüzsgés hiányára, a túlságosan borús és esős júliusra, a rossz hírekre, amiket a rádióból hallok, erre, arra, amarra, de végül csak ott kötöttem ki, hogy a nő hiányzik, azaz egy nő, akit szerethetnék, aki miatt nyugtalanul forgolódhatnék az ágyamban éjjel: legalább legyen valami oka is, hogy rosszul alszom… Még egy hónapig hősiesen szenvedtem a nyírségi házamban, igyekeztem elterelni a figyelmemet, és egy-egy dologra koncentrálni: ókori történetírókat olvasgattam latinul: Tacitust, Liviust, csodáltam a régi rómaiak nagyságát, hősiességét, és arra gondoltam, hogy az ő gondjaikhoz képest milyen alantas az én nyavalygásom… A szentekről már nem is beszélve: bújtam az életükről szóló könyveket is: micsoda önfeláldozás, micsoda hit, micsoda bizonyosság a Gondviselésben és az Úrban! Nekem ilyen sohasem lesz, doktor úr, sajnos… Közben meg rövidebbhosszabb időre a latin szövegek bonyolult szerkezetei, az ablativus absolutusok és az álszenvedő igék vonták el a figyelmemet magamról, de olyannyira, hogy néha azt se tudtam, hogy fiú vagyok-e vagy lány. Aztán végül mindig arra jutottam, hogy fiú, nagyon is… Hajh, miért nem teremtett az Úr nemtelen angyalnak?! De egy szó, mint száz, nem bírtam tovább, hát, ezért jöttem fel önhöz, a segítségét kérni… – Nem tudok önnek receptre felírni nőt, Szindbád úr, csak azt tudom tanácsolni, mint orvosa és barátja, hogy kezdjen el újra foglalkozni a szebbik nemmel, teljes gőzzel,

– Halljuk, mi a panasza, kedves Szindbád? – Doktor úr, olyan nehéz a nőkkel… amilyen váratlanul a kegyeikbe fogadnak, éppoly váratlanul ki is taszítanak onnan, teljesen kivagyok… mindig ők irányítanak, sosem én, ha én akarok megszerezni egy nőt, csak nagy ritkán sikerül, mindig ők szemelnek ki engem, meg aztán manipulálnak, hazudnak, de a legkevesebb, hogy kiszámíthatatlanok és megbízhatatlanok, fogalmuk sincs, hogy mit akarnak az élettől, az egyetlen, ami a szemük előtt lebeg, a férjhezmenés, akárki legyen is az illető, akármilyen senkiházi, csak vegye őket feleségül… teljesen mindegy nekik, ha idős az a valaki, aki nem lenne képes felnevelni esetleg születő közös gyermeküket, mindegy, ha beteg és meghal, nem tud tovább keresni rájuk… Doktor úr, úgy négy hónapja én ebből kiszálltam, nem hajkurásztam többet őket, elvonultam egy ideig vidékre, írtam és csak írtam, a természet hangjait figyeltem, és egyre jobban éreztem magam magányomban. Aztán egyszer csak valami megváltozott. Elkezdtem nyugtalankodni, a bukolikus idill és az alkotás nem elégített ki többé. Lassan vágyódni kezdtem a nagyváros után. És eljött a nap, amikor reggel arra ébredtem, hogy kínzó vágyam támadt a női ölelés után. Olyan erős volt ez a vágy, mint huszonéves koromban, életem virágában… Utánaszámoltam: amikor e gyötrelmes vágy megrohant, pontosan három hónapja ölelkeztem utoljára… Doktor úr, én olyan vagyok, mint egy gép: napra pontosan három hónapig bírom szeretkezés nélkül. Utána minden bajom lesz: elfog a mélabú, majd depresszióba esem, előjön az összes képzelt és valóságos betegségem, riadtan bújni kezdem az orvosi

65

PoLíSz

Merített szavak

szintén nem válik feltétlenül egészségére: ezért is állapítottunk meg a múltkor önnél idült gastritist, szóval, mindenképpen azt tudnám tanácsolni, hogy naponta fogyas�szon rendszeresen fövetlen, nyers zöldségeket, úgymint sárgarépát, zsenge karalábét, nyers uborkát meg savanyú káposztát is (bár ez utóbbinak a levét háromszor mossa ki, mert a nagyon savanyút nem bírja a refluxos nyelőcsöve), paradicsomot, csicsókát almával összevágva. És ne feledkezzen meg a friss gyümölcsökről sem: leginkább azokat a gyümölcsöket egye, amelyek szép hazánkban teremnek meg, mert azoknak a terményeknek örül a gyomor, amelyeket helyben ád a föld. Alma, körte, szilva, cseresznye, meggy, kajszi- és őszibarack, erdei gyümölcseinkről nem is szólva… – Jól van, értem, doktor úr, de a nők… – A nők, a nők… persze, ne haragudjon, hogy mindig elkanyarodom a tárgytól. Szóval: a nőket is fogyassza egészséggel! Kérem, ebben a tekintetben térjen vis�sza régi életmódjához! Ja, igen, és a nőkkel kapcsolatban is azt mondhatom, amit a gyümölcsöknél is említettem: a magyar nőket, vagy ha úgy tetszik, a Kárpát-medencei nőket részesítse előnyben, hiszen fölösleges rávilágítanom arra, hogy a magyar nők a legszebbek a világon, de legalábbis semmivel sem alábbvalók más tájak lányainál, asszonyainál. A Kárpát-medencében élő fajták keveredése csodálatos elegyet eredményezett: bájra, kellemre, alakra, észbeli képességekre, női fifikára nézve magyar hölgyeink a legelébb valók a világban… – Na, hát éppen ez az, doktor úr… a női fifika… én is egy kifacsarodott gondolkodású, elfuserált lézengő ritter vagyok, művészi hajlamokkal megverve, de olyan kifacsarodottan képtelen vagyok gondolkodni, mint honunk leányai… – De mégis jobbak, mint a külföldiek, Szindbád, ez töltse el vigasszal! Gondolja el, kérem, mennyivel nehezebb volna egy

hisz maga írta, hogy „semmi másért nem érdemes élni, csakis a nőkért”… nemde? – Jó, persze, én írtam, de nem gondoltam egészen komolyan… lehet utazni is, meg lehet csodálni hazánk szépségeit, a felvidéki városokat, falvakat, a Tátrát, az erdélyi havasokat, a gyilkosan gyönyörű tavakat, az Adria fodros kék vizét, Trau szigetét, ahová Béla királyunk menekült a tatár elől… lehet alkotni sosemvolt világokat, megeleveníteni sosemvolt embereket, ki lehet találni sosemvolt regéket, és fel lehet olvasni az írásainkat, nincs is annál szívmelengetőbb érzés, mint amikor egy felolvasóesten a napi robotban elfásult hallgatóság fáradt arccal beül, majd másfél óra múltán üdén, mosolyogva, lélekben gazdagodva távozik… Meg lehet sportolni is, bár a versenysport nem a kenyerem, én sosem akartam élsportoló lenni, pedig nagyon jól futottam, de a lélek és test közti harmónia eszménye lebegett mindig a szemem előtt, és igyekeztem megvalósítani a saját életemben, nem óhajtottam kiszipolyozni a testemet, viszont rendszeresen eljártam úszni, doktor úr, nemcsak gőzfürdőben ücsörögni és trécselni a többi, magam korabeli kéjenccel, hanem igenis rendesen úsztam, és olyan jó érzésem volt tőle utána, szinte megtisztultam, és úgy éreztem magam, mint aki száz évig fog élni, mikor viszont a kocsmában züllök, olyan érzés fog el, hogy alig van hátra valami kis időm… – Kedves Szindbád, nem is értem, miért fordult hozzám, maga bölcs férfiú, szinte mindent tud az életről. Mondjuk, az evésről nem beszélt, de korábbi vallomásaiból, valamint az egyetlen endoszkópos gyomorvizsgálatból, amit engedett elvégeznünk önön, mindenképpen az derült ki számomra, hogy kissé egészségtelenül táplálkozik. Túlságosan is előnyben részesíti az egyébként remek magyar konyha nehezebb ételeit, a csípős, a gyomornyálkahártyát izgató és a belső szerveket kissé megterhelő étkeket, nem is beszélve az italozásról, ami úgy-

66

– De ugye, nem kurvákról van szó, doktor úr? Mert tudja, kérem, számomra mindig megalázó volt a gondolat, hogy olyan nőnél keressek kielégülést, akit nem hódítottam meg… – Nem, nem, barátom, biztosíthatom, hogy erről szó sincs… – Én egyszer voltam életemben kurvánál – nevezzük így –, de semmi nem történt, mert amikor hozzáláttam volna a dologhoz, észrevettem, hogy a fehér melltartójának az alja barnállott a számtalan zsíros férfiujj érintésétől… Na, ekkor el is ment a kedvem az egésztől… pedig nagyon szükségem lett volna nőre, fiatal voltam, majd’ elpusztultam a vágytól. – Nem kurvákról van szó, de többet nem mondok, legyen meglepetés… – Jaj, doktor úr, mindig ezek a meglepetések! A nők folyton meglepnek valamivel, csak kapkodom a fejem állandóan… – Ha udvarol egy nőnek, tudja, mi lesz a kimenetele a dolognak? – Nem… – Viszonylagos bizonyosság csak a kurváknál van. Azért a valamiért megy hozzájuk az ember, csakis azért, nem másért. – Na, jól van, doktor úr, kérem a receptet, aztán majd meglátom, mikor „váltom ki.” – Kérem, Szindbád, mondja utánam, egyszersmind ismerje el a feminista teológia első tételét: „A nők emberek.” Szindbád nem sietett a válasszal. „Mindjárt gondoltam, hogy nem cerkófmajmok – gondolta –, viszont akadnak köztük libák, tyúkok, kiscsibék, cicák, macskák meg tehenek is.” – Mondja, Szindbád! – sürgette a hajóst egy halványkék nejlonharisnyás, lapos szandálos, fekete, térd alattig érő szoknyás, fekete, kötött, hosszú ujjú pulóveres, hullámos vörös haját zöld befőttes gumival lófarokba font, hosszúkás arcú, érzéki szájú nő. – Mondja már! Ha nem hajlandó elismerni, megbánja!

német, norvég vagy skót nővel szót értenie… úgy tudom, hazánk határait még életében nem is lépte át, közelebbről tehát nem ismerkedett meg más országok szokásaival, nem figyelt meg közelebbről más népeket. Egyáltalán, hogy áll a nyelvekkel? – A női nyelvekkel? A csókokra gondol, doktor úr, vagy a nők kéjes ajaknyalintásaira a szerelmi aktus közben? Netán a nyelvelésükre? Hogy képtelenek lakatot tenni a szájukra, ha az ember lelkükre köt egy titkot? – Jaj, dehogy! Az idegen nyelvekre gondolok. A magyaron kívül beszél más nyelveket? – Gagyogok egy kicsit németül, olvasgatok latinul, értek egy csöppet franciául, de ez teljesen mindegy, nem? Ha egyszer a magyar nőkkel az anyanyelvemen sem vagyok képes megértetni magam… – Jó, de azért gondoljon arra, hogy men�nyivel könnyebben kijön egy magyar nővel – egy sóhajtásából is tudja, hogy mi a szíve vágya… – Tudja a fene, doktor úr, éppen ez az, hogy hiába a több évtizedes tapasztalat, hiába az agyat szikkasztó figyelem irántuk, sosem érzem magam biztonságban egyetlen nő társaságában sem. Sosem tudom, mikor rukkolnak elő valami hajmeresztő ötlettel. Tudja mit, doktor úr, írjon fel nekem mégiscsak receptre, legalább egyetlen alkalomra olyan nőt, akiben nem csalódom! Ennyit igazán megtehet egy régi barátjának és páciensének. – Hm, hm… na, jó, de ez szabálytalan, Szindbádom, és mondanom sem kell, hogy nem lesz rajta társadalombiztosítási támogatás… – Mindjárt gondoltam… – Nos, jó… Salétrom utcai hölgyeket írok fel önnek, tehát nem is egyet, hanem többet, a pontos címet megtalálja a recepten, egyszeri nagy dózisú gyógyszert kap, és garantálom, hogy jó ideig nem lesznek ilyen borús gondolatai…

67

PoLíSz

Merített szavak

sok keze közé kerül, ráadásul orvosi rendelvényre. Mára virradólag azt álmodta, hogy augusztus vége van, de már alamuszi októberi köd tekereg a szőlőtőkék körül, mint Káin füstje. Az álomban szerepelt még valami börtön is, de Szindbád már nem emlékezett, hogyan függött össze a köddel. Csak annyi rémlett, hogy olyan volt e börtön, mint valami kellemes szálloda vagy üdülő. – Ne kötekedjen állandóan, Szindbád, ne keressen kibúvókat! Mondja tehát utánam: „Hamis az a kulturális hagyomány…” A hajós nem akart magának rosszat, sőt még a feminista teológusnőknek sem, ezért szépen utánamondta a tételt. Közben azon tűnődött, mivel sérthette meg a doktort, hogy ily rútul megtréfálta. Hárman voltak a teológusnők, egyik nőietlenebb ruhában, mint a másik, de Szindbád gyakorlott szeme észrevette – ahogy laposan oldalt pillogott –, hogy a csúnya álca alatt kecses idomok rejtőznek. Ha nem hasmánt fektették volna, azt is láthatta volna, hogy a másik kettő által Zelmának nevezett kékharisnya, aki a szót vitte, már egészen ellágyult tekintettel nézi a hajósnak a halántékánál kissé mákos, a feje búbján ritkuló, egyébként pedig enyhén hullámos, gesztenyebarna haját… Szindbád nagyon finom ember volt, a nőket soha, semmilyen körülmények közt nem óhajtotta megbántani, úgyhogy mosolyogni is csak magában, titkon mosolygott, amikor arra gondolt, hogy jelenleg inkább ő, az egy szem férfi „szorul(na) gyámságra”, de legalábbis védelemre. A harmadik tantétel egyelőre váratott magára. Csönd telepedett a mindenféle bibliamagyarázatokkal és korbácsokkal, meg még a hajós számára is ismeretlen tárgyakkal berendezett kis szobára. Szindbád egyik régi kedvese, akihez azóta is vissza-visszajárt felidézni a hajdanvolt boldogságot és néhány pillanatra megállítani az idő folyását, szóval, ez a kedves egyszer, ismeretségük elején elvitte egy grafo-

– Ha ez egy tétel, szerintem ez az egész feminista teológia hülyeség. Minden épeszű ember tudja, hogy a nők is emberek… A nő amúgy barna szemében méregzöld fény villant, és a hajós hátára sziszegve lecsapott egy ostor. – Nem vitatkozni küldték ide, Szindbád, hanem hogy elismerje tantételeinket! Szindbád magában átkozni kezdte a kedves doktort, hogy ilyen őrülteket szabadított rá, de nem sokáig merenghetett orvosa aljasságán, mert a kékharisnya folytatta: – Egyébként is, nem úgy hangzik a tétel, hogy „A nők is emberek”, hanem hogy „A nők emberek…” Ezért az „is” szócskáért újabb ostorcsapást érdemelne, maga patriarchális szemétláda, de feltételezem, hogy csak véletlenül csúszott ki a száján, a nyelvtani kontextus miatt, és nem tantételünk szándékos meghamisítása és elferdítése volt a célja. Mindenesetre, figyelmetlensége jellegzetes férfivonás, a női lélekkel szembeni érzéketlenség újabb megnyilvánulása. – „A nők emberek” – engedelmeskedett Szindbád, mert nem volt mazochista, és mindig kerülte a konfliktusokat. – Na, így már jobb… – mondta a kékharisnya, és szúrós zöld tekintete máris enyhülni látszott. – A következő tétel: „Hamis az a kulturális hagyomány, miszerint a bibliai Éva a kíváncsi, a hamis és gőgös nő archetípusa, aki rafinált női praktikával bűnre csábítja a férfit, tehát veszedelmes, vagyis féken kell tartani, gyámságra, felügyeletre, erős korlátokra szorul.” – Ennyit egyszerre képtelen vagyok megjegyezni – felelte Szindbád –, az eskük szövegét is kétszavanként ismételtetik el az eskütevővel. Ezúttal rögtön lecsapott a – mint később a hajós megfigyelte – számos vékony fekete bőrcsík alkotta ostor. Nem is csípte igazán Szindbád meztelen hátát. Szindbád hason feküdt egy ágyon, mindkét lába, karja szíjjal kikötözve. Álmában sem gondolta volna, hogy dominákba oltott feminista teológu-

68

na és szürke szoknyáik meglazulnak, és a földre hullanak, vagy épp elkezdenek fölfelé vándorolni, hogy az egész testet megjárva, a fejen átbújtatva szabaduljanak meg tőlük gazdáik. – Istenem, be szép férfi!... – vonta le a következtetést Zelma, talán így összegezve a feminista teológia lényegét. – Ezt is ismételjem, Zelma úrnő? – pajkoskodott a hajós, és jobb szeme sarkából végigmérte a félig levetkőzött teológusnőt. Formás, nőiesen telt lábán a búzavirágkék harisnyáról kiderült, hogy combfix, a vége gumírozott csipke, fölötte ugyanilyen színű, áttört csipkebugyi. Majd följebb mélyen ülő köldök, amelybe egy fél férfiujj beférne, ittott néhány szépségflastromként ható anyajegy, aztán még följebb félkosaras melltartó, amely látni engedte Zelma ágaskodó bimbóit. A melltartó pántján strasszkövek csillogtak. – Három a magyar igazság, hölgyeim! – szólalt meg ismét Szindbád, és a teológus gráciák nem tudták, hogy az elmaradt harmadik tantételre gondol-e, vagy arra, hogy hárman vannak. A megjegyzés értelme örökre homályban maradt, tudniillik gondosan formált szó ezek után nemigen hagyta el egyik nő száját sem az este folyamán, mindazok a hangok, amelyek kibuktak belőlük, nem holmi vallásfilozófiai tételrendszer részeit képezték, hanem a misztikusnak éppen nem nevezhető élvezet kifejeződései voltak – a földi öröklét jegyében.

lógushoz Szindbád néhány sorát, és azt az eredményt kapta, hogy (egyebek mellett) a hajós szinte nőiesen érzékeny lélek. Szindbád meztelenül feküdt az ágyon, és tudta, hogy egyelőre nem jön sem tantétel, sem korbácsütés. Feminin módon szenzitív ember lévén, érezte ugyanis, hogy a nők meredten nézik. Valósággal csiklandozta hátát a három éhes szempár, amely a lába talpától a feje búbjáig újra meg újra végigmérte. A hajós tisztában volt vele, hogy tetszik a hölgyeknek. A visszafojtott lélegzetekből, a mozdulatlanságból, ahogy álltak a széles, selyemhuzatos franciaágy körül. Szindbád karcsú volt, de erős, bőre a sok züllés ellenére is szép, kiütésektől és bőrhibáktól mentes, a válla nem volt ugyan széles, de a testalkata arányos, sportos, hosszútávfutó lába férfiasan szőrös és kecses, mint az őzé, a feneke feszes és kellemesen domború. Az egyetlen dolog, ami talán kevésbé tetszhetett a teológusnőknek, az apró sörpocakja lehetett, amely hason fektében óhatatlanul is kissé oldalvást nyomódott, és olyan benyomásat kelthehett, mintha komolyabb pocakról volna szó. Szindbád türelmesen várt, várta, hogy a hölgyek alaposan megnézzék, és feldolgozzák a látványt, s hogy összevethessék a látottakat a feminista teológia tételeivel. Az összevetés lassan, fokozatosan történhetett, mert a hajós a megfigyelés végtelenül hos�szú percei után azt észlelte, hogy a hölgyek mocorogni kezdenek, alaktalan fekete, bar-

69

PoLíSz

Merített szavak

Szalay László Pál

A diószedés lélektana Falun lakom, pontosabban ezer lélekszám alatti településen. Olyan korban, amikor az élet körülöttem halványulni látszik. Sterilizált, kesztyűs kezek kutatják, ami még belőle megmaradt. Próbálják tetten érni, majd dokumentálni a pillanatot, amikor a létezés kohójában a láng utolsót lobban. A tudósok nem akarnak vitás pontot hagyni az új korszak kezdetét illetően. A műszerek folyamatosan elégtelen teljesítményt diagnosztizálnak, a különféle keringető rendszereket lassacskán lekapcsolják, nincs eltökélt szándék további beavatkozásra. Isten kegyelméből, az eddigi életem 32 esztendejét, szatmári, kunsági és zempléni falvak népességét gyarapítva töltöttem. Portáinkon, melyeknek nagyságát és elhelyezkedését most nem áll módomban részletezni, kivétel nélkül állt legalább egy diófa. Számomra a fák is olyan jelentőséggel bírnak, mint azok a hozzánk tartozó egyéb élőlények, amelyek képesek a helyzetváltoztató mozgáson túl a helyváltoztatásra. Így a kerti csap rönkje alatt lakó varangyos béka, a fásszín ereszén időző vadgalamb és a telek végében ejtőző bagolykolónia mellett nagy gondot fordítottam a húzódzkodásaimat, valamint kaparászásomat nagy nyugalommal tűrő fákra. Gyermekkorom tornászmutatványaimhoz a teret a mogyoróbokrok megerősödött ágai biztosították. A későbbiekben, a kenderesi portán a védett török mogyorófa művészi kompozíciójú termése ragadta meg a képzeletemet. A párosan növő termést szőrös, polipszerű karokkal rendelkező kupacs veszi körül. Ez a szokatlan szőrös kis gombolyag, amikor megszárad, nem enyészik el, ahogyan a dió burka, hanem a bebarnulása és megszilárdulása

után levelekkel és gesztenyékkel vegyítve csodálatos asztaldísszé válhat. A természet és az irodalom iránti fogékonyságom különös találkozásként élte meg azt a pillanatot, amikor Tolkien világából elém lépett Bombadil Toma. Párja, Aranymag így jellemzi A Gyűrű Szövetségében: „Erdők, vizek, dombok gazdája. Fának, fűnek és mindennek, ami él e tájon nincs más birtokosa, csak önmaga. Bombadil Toma a Gazda. Ha fényben vagy árnyékban lombok alatt járkál, sebes vízben gázol, dombtetőn szökdel, nem bánthatja senki. Nem fél ő senkitől. Bombadil Toma a Gazda.” A kies, minden emberi beavatkozástól mentes vidék értője és ismerője, akinek énekére az öreg Fűzfa-apó is gondolkodóba esik. Persze, ha Tolkien és a természet világát említem, nem feledkezhetem meg Középfölde semmihez nem fogható lényeiről, az entekről sem. Szilszakáll az entek vezetője, őt rövid távú dolgok nem igazán hozzák lázba, de megoszt velünk egy titkot, ami a későbbiekben sem szabad felednünk. „A fák java része persze, csak fa; de sok közülük félig felébredt. Némelyikük meg teljesen fel, néhány pedig, hogy is mondjam, már egészen ent. És így megy ez folyton-folyvást.” Ilyen lelkiséggel indulok a kertbe. No meg persze azzal a tudattal, hogy Wordsworth csupán a könyvtárát tartotta a házában, a dolgozószobája odakint volt. A ház mögött egy lejtő vezet a diófákhoz. Az avar már mindent betakart. Az ősz ezen késői időszakában érdemes hozzáfogni a munkához. Az áldott anyatermészet ekkorra szinte mindent a helyére tett. A dió lekerült a fa tizenöt méteres magasából és a termés is képes valahogy kikászálódni rothadó burkából. Ha komoly a szándékunk és nem csemegézni indulunk, akkor kabátunk és

70

ményezné, hogy diószedő derékra van szükség. Jómagam guggoló alapállásból indulok. Ebből a szögből látszik az a nagyság, ami csak a diófánknak tűnik föl, amikor lenéz ránk. Mi egyébként egyszerűen elsétálnánk mellette, és a saját magasságunkba szorítjuk vissza a figyelmünket. A törzs szorosan a drótkerítés mellé simul. A felületes szemlélő ebből a tervszerűséget, rendezettséget konstatálná tévesen. A fémes huzalt a kényszer szülte. Évtizedeken át nem jelölt itt határt semmi sem. A 90-es években kezdték a rég elhagyott hegyi telkeket újra kimérni. Fokozatosan tisztult a terület; bokrok, fák szakadtak el táptalajuktól, a burjánzó élet visszaszorult. Gép érkezett, amelynek elejére tolólapát volt felszerelve. A szaki, aki a munkát végezte, nagy lendülettel akarta egyenessé varázsolni a panorámás telket. Ötpercnyi munka után a megbízók és a helybeliek csak azt látták, hogy a kék overálos férfi a gépet magára hagyva, a fejét fogva és jajgatva menekül el a faluból. Soha többé nem látták. A megdöbbenést még megrázóbb esemény követte. A helyszínre érkezők saját szemükkel láthatták a tolólapát előtt a rengeteg földből kifordult csontot. Így derült fény az 1300-as évek második felében alapított Szent Katalinkápolna és ispotály alapjaira. A helyreállított kápolnához és romkerthez kikövezett útra volt szükség, hogy az érdeklődők megtekinthessék. Ennek megvalósítása során megváltoztak a telekhatárok, és így került oszlop és kerítés a vén diófa mellé. Ilyenkor ősszel a falusi emberek nagy tisztelettel és gondoskodással veszik körül az életet adó és fenntartó természetet. Én is mélyen meghajolva, a fonott kosarat magam mellé véve, kezemben a mezgerelő pálcával kutatok az egykori ispotály romjai felett. A csonthéjú és a csontomból való csont gondolatai összeforrnak, miközben megittasodom a föld és az elmúlásba halványuló levelek illatától.

nadrágunk zsebei nem tekinthetők kellő felkészültségnek. Vesszőkosár, ez lesz a mi vezérlő mesterünk. Különösen ajánlott nem saját vásárlású, hanem baráti ajándék, így sokkal könnyebbnek érezzük. Hihetetlennek tűnhet, de a házhoz kerülési szándéka az eszközöknek meghatározó. Előre megfontoltan, munkára vásárolt eszközök egyedül az előttünk álló feladatok számára és elvégzésére emlékeztetnek. Tehát kosár, viszont nem az a fajta, amibe almát, körtét, barackot szívesen szed az ember. A diószedéshez kis átmérőjű, mérsékelt űrtartalmú kosárra lesz szükségünk, ami azt az érzést kelti bennünk, hogy igenis van értelme a munkánknak. Más munkamódszerű próbálkozások esetén az idő telik, a kosár pedig nem. Bizony, a kosár mellett ajánlott egy rendszeresített piszkáló botocska, ami kézbe illő, 25–30 cm-nél nem hosszabb. Ennek szükségességét a dió sajátos betakarítási módja követeli meg, mert nem úgy van az, hogy leszakítom a fáról, vagy a gondozott aljnövényzetből felkapkodom. Itt egy dió mellé több tucatnyi levél dukál. A dió szedésére gondolva a számra kívánkozó szó az, hogy mezgerel. Persze tisztában vagyok vele, hogy ezt a kifejezést manapság nemigen értik és használják. Jelentése sem igazán találó, hiszen arra vonatkozik, amikor már befejeződött a betakarítás, szüret és az elhagyott termés után jár valaki, többnyire nem a gazda. Ennek a cselekménynek az életes példáját a Bibliában, Ruth könyvében találjuk. Boáz földjén az aratók után ment tarlózni az idegenből Betlehembe került Ruth, aminek házasság lett a vége. Mi szükségeltetik mindezeken túl a jó diószedéshez? Mihály bátyám, aki a középkorú nemzedék tagja, azt mondaná, hogy sok idő kell hozzá. Minden nap, az erő beosztásával odafordulni az udvar legöregebb tekintélyéhez és hallgatni, hogyan susogja el töménytelen történetét. Attila barátom, aki korban közelebb áll hozzám, úgy véle-

71

PoLíSz

Merített szavak

Falun élek. Az egyetemi évek alatt alkalmam nyílt az Újszászy Kálmántól örökölt kezdeményezés folytatásán, két szemeszternyi faluszemináriumi foglalkozáson részt venni. A Bőhm Károly szellemiségét magáénak érző Újszászy a falu és a város meghatározásánál a metafizikai hátteret emeli ki. Ellentétben az ősi városépítészettel, amikor is Mezopotámiában a város megszületése a kozmológia csúcsa, Újszászy szerint a mai város a szellem immanens formájának a helye. A falu a mélykultúra, a szellem transzcendens területe. Hamvas Béla A babérligetkönyvben fényképszerűen megörökít néhány fát az utókor

számára: a győztes hársfát, a szűz nyírfát, a melankolikus fenyőt és az áldó fügét. Az élet minden viszontagságát legyőzött hárshoz ezt fűzi: „Ha az emberben ma lenne érzék az iránt, ami felsőbbrendű, ennek a fának papja lenne, fiatal, karcsú fiú, aki énekelne és áldozatot mutatna be neki, fényes nyári reggeleken megállna előtte, meghajolna és visszanevetne rá.” A diófának, melyről soraim beszéltek, nem csak papja van, hanem saját kápolnája. Ott állnak egymás mellett, megőrizve az életet és a szent teret addig, amíg az ember visszatér és elkezdi élni a diószedés lélektanát.

Ádám Tamás

Csupasz időkerék Tudod(:) semmim sincs hát mindenem neked adom neked az elherdált éveket a leendőket az elvetélt alkonyokat

neked a napsugarakat imitáló sárgába hajló rozsdás bicikliküllőket a visszafele forgó csupasz időkereket

neked adom a cseresznyefa törzsén kibuggyanó öreg mézet amely éles bicskával is nehezen nyeshető

gyűjtsd össze hajnali szerelem-rohamaim ezen kívül semmim sincs hát mindenem neked adom

Sérült kárpit Ritkán vasalod simára ráncaimat néha próbálkozol(;) kiszakad a barna disznóorrú konnektor a szilikátfalból

hervadt napraforgós ágyunk mélyedéseiből acéldrót tör elő ha hason fekszünk bordánkon citerázik narancsvéres pára takarja meztelenségünk a fürdő vörös járólapjain országnyi foltokat hagy a nagy orosz mosógép hónapokig bolyonghatunk

tetszik a semmibe lógó sárga-zöld vezeték azt választom érintsd hozzám legyünk túl a nélkülözhetetlen igazság-vizsgálaton(:) a lapulevelek csapkodásain Leszálló angyal (ikon) fa és gouasche

72

73

PoLíSz

Merített szavak

Bene Zoltán:

II.

Mese a hídon Színpadi változat Személyek: Oltyán Traján Vadnai Ilona Oltyán Mihály Oltyán Mihályné Vadnai Mihály Vadnai Mihályné Rendőr I. Rendőr II. Egy lány Kocsmáros I. A színpadon hárman állnak: Oltyán Tarján és két rendőr. RENDŐR I.: A papírjait kérem. TRAJÁN keresgél a zsebében, megtalálja a személyi igazolványát, átnyújtja. RENDŐR I. belelapoz az okmányba: Oltyán Traján? Milyen elcseszett név ez? Hát hogy lehet ezt becézni, ha mondjuk egy menyecske becézni akarná? Hen? TRAJÁN: Janinak szoktak. Egyébként román név. RENDŐR II.: Román? Mer’ maga tán az? TRAJÁN: Nemzetiség. RENDŐR I.: Vagy úgy! És a Bokor utcában lakik, ahogy látom. TRAJÁN: A 33 szám alatt. RENDŐR I.: No, akkor most guggoljon le, osztán meg ugorjon egy nagyot, mer’ így ugrik ki a nyúl is a bokorbú’! TRAJÁN értetlenül néz. RENDŐR II.: Jól van, na. Menjen mán az anyja valagába! RENDŐR I.: De mánis! Visszaadja a személyi igazolványt. TRAJÁN elteszi a személyit, eloldalog. RENDŐR I.: Nem érti a tréfát. RENDŐR II.: Ezek a suhancok nem szokták érteni. RENDŐR I.: Ja. RENDŐR II.: Bezony! Még a tréfát se értik… Elvonulnak.

74

Traján és egy lány ülnek egy padon. Régóta beszélgethetnek már. TRAJÁN: Gyerekkoromban, az iskolában a többi gyerek Janinak hívott, mert nem ismerték a dicsőséges római császár, Traianus nevét. Később, miután tanultunk róla, csak röhögtek egyet rajtam gúnyosan, aztán azzal a lendülettel el is felejtették az egészet. Az senkit nem érdekelt, hogy azért ilyen szokatlan a nevem, mert román vagyok. EGY LÁNY: Ha cigány lennél, akkor fújtak volna rád. Emlékszem, volt egy osztálytársam, az Orsós Guszti, akihez ha véletlenül hozzáért valaki a szünetben, ugyanazzal a kezével rögtön megérintett valaki mást, és közben kiabálta: Rajtad van az Orsós! És ez így ment tovább kifulladásig. TRAJÁN: Engem sosem ért efféle inzultus. Otthon, a faluban, ahol egyre inkább kisebbségbe szorulunk mi, románok a magyarokkal szemben, akadnak ugyan nézeteltérések, bár ezekről is inkább csak hallok, nem élem meg őket. Valahogy engem elkerülnek az ilyen kellemetlenségek. Igaz, tegnap két rendőr hülye viccet engedett meg magának velem szemben, de az se hiszem, hogy a románnak, inkább a fiatalnak szólt. A hatalom fitogtatott, semmi több. Szoktak fitogtatni. EGY LÁNY: És otthon? TRAJÁN: Otthon? A falumbeli magyarok közül néhányan nem felejtik el soha, hogy a román hadsereg állomásozott már a Tiszánál, és akkor másként viselkedett a helyi románság egy része, mint előtte meg utána. Leginkább azonban arra figyel mindkét nemzet minden idegszálával, hogy a gyerekeik, ha együtt is játszanak, ne vigyék túlzásba a barátkozást, és különösen arra, hogy amikor elérkezik az ideje, az életük párját mindenképp a saját fajtájukból válasszák. Mert ha nem, abból már szerintük baj lehet. Nagyon nagy baj! EGY LÁNY megfogja Traján kezét, anyáskodóan. TRAJÁN elhúzza a kezét: Ne haragudj, de mindig olyan kellemetlen szagú lesz a bőröm. A kísérletek meg a vegyszerek miatt lehet, gondolom… EGY LÁNY sértetten: Mi a fenét csináljak, ha egyszer vegyésznek tanulok? Büdös vagyok? Vagy mi? TRAJÁN: Érzékeny vagyok a szagokra… EGY LÁNY felpattan, nagyon mérgesen: Akkor nyald ki a seggem! III. Egy szoba, amolyan házibuli végén. Egy-két lézengő egyetemista. Traján és Ilona egy ülőgarnitúrán ülnek. TRAJÁN Félszegen megvonja a vállát. Nyújtja a kezét a lánynak: Amúgy Oltyán Traján. ILONA elfogadja a kezet: Vadnai Ilona. TRAJÁN: Vadna Dubicsány előtt az utolsó megálló. ILONA: Ismerős vagy arrafelé? TRAJÁN: Édesanyám nővérénél töltöttem a nyarakat Dubicsányban évszázadokig. Oda ment férjhez. ILONA: Én meg galgóci vagyok. TRAJÁN: A hegyen túl. Oda jártunk a szőlőbe, a nagynéném férjének rokonai is élnek ott. Ruzsinszki, Krajnyák, meg efféle szlovák nevű emberek.

75

PoLíSz

Merített szavak

ILONA: Eredetileg minket is Vancsáknak hívtak, de nagyapám magyarosított. Szlovákul már senki sem tud a családban. Sőt! A Vancsák névre sem emlékszik más rajtam kívül. Nevet. TRAJÁN a vállát vonogatja: Hát, nálunk otthon még románul beszélünk. ILONA: Az jó. Két nyelven kommunikálsz. TRAJÁN: Franciául is elég jól. Nekünk az semmi. ILONA: Én bezzeg megkínlódom a nyelvekkel! TRAJÁN: A magyar nagyon nehéz. Akinek magyar az anyanyelve, annak túlságosan idegen minden egyéb nyelv. Ha nem lenne muszáj, biztos nem beszélnék magyarul én se! Nevetnek. ILONA: Ha csak egy nyelv lenne a földön, egyszerűbb volna az életünk. TRAJÁN: Egyúttal szegényebbek is volnánk. A nyelv fontos, a legfontosabb! Kis szünetet tart, aztán lendületesen mesél. Amikor a karibok elfoglalták az arawak szigeteket, lemészárolták az összes férfit, a nőket viszont magukkal hurcolták a saját szigeteikre, ahol az asszonyaikká tették őket. Bosszúból az arawak nők az anyanyelvüket tanították meg először a születő gyerekeknek, és a lányoknak ez is maradt a nyelve halálukig. A fiúk is csak tízéves koruk körül, amikor elkerültek a férfiak házába, csak akkor tanultak meg a karibok nyelvén beszélni. Ezáltal egy kétnyelvű társadalom alakult ki, a nők az arawak, a férfiak a karib nyelvet használták. Értették ugyan a nők is a férfiak nyelvét, a férfiaknak pedig, ugyebár, a nők nyelve volt az anyanyelve, és a nőkkel továbbra is azon beszéltek, de egymás közt atyáik szavait, a karib nyelvet használták, ami így a férfiak saját, különálló nyelvévé vált. A nők soha, egyetlen egyszer sem szólaltak meg azon a nyelven, számukra az tabuvá vált. Végső soron így álltak bosszút a lemészárolt arawak férfiakért. ILONA: Ez szép történet. TRAJÁN: És igaz! ILONA Attól csak még szebb…

V. Egyszerű paraszti ház konyhája a hetvenes években. Az asztalnál ül Traján, Ilona, Olytán és Oltyánné. OLTYÁN MIHÁLY: Mit is tanulsz az egyetemen? ILONA: Én a főiskolára járok. TRAJÁN: Tanárnő lesz belőle. Magyart fog tanítani meg történelmet. OLTYÁN MIHÁLYNÉ: Az szép. A szüleid mivel foglalkoznak? ILONA: Apám bányász. Tetszik tudni, mi Borsodban lakunk, ott sok a bánya, sok a bányász. Édesanyám eladó a boltban. OLTYÁN MIHÁLY: Szép. Esznek. Kínos csöndben. OLTYÁN MIHÁLY a feleségéhez szól, románul: Csinos kislány, de nem a fiunkhoz való! TRAJÁN magyarul, erélyesen: Apám! Ilona nem ért románul. Illetlenség a jelenlétében románul beszélni. OLTYÁN MIHÁLY magyarul, ingerülten: De megtanul, nem? ILONA szégyenlősen: Nem jó a nyelvérzékem. OLTYÁN MIHÁLY románul, Trajánhoz: A szülő kioktatása is illetlenség, fiam! OLTYÁN MIHÁLYNÉ: Nem baj az, ha nincs! Hallhatod az én szavaimon is, hogy küzdök néha a magyarral! ILONA: Majd igyekszem… OLTYÁN MIHÁLYNÉ: Senki nem kér már levest? VI.

A színpad két szélén egy-egy asztal, egyiknél Ilona, másiknál Traján ülnek. TRAJÁN asztalnál ül, levelet ír: … az után a házibuli után kezdtünk találkozgatni Ilonával. Hamarosan kiderült, hogy ennél okosabbat nem is kezdhetnénk magunkkal. Bár nem gondolkodunk azonosan, sőt, egyes esetekben elég messzire állnak egymástól az elképzeléseink (a kis eltérésektől a homlokegyenesen más kategóriájáig), mégis összeillünk. Nem szajkózzuk a másik szavait, nem hasonulásra törekeszünk, hanem kiegészíteni vágyjuk egymást. Az az igazság, Feri, hogy Ilona visszafogott, bájos nevetéséről legszívesebben azt írnám, hogy a legmennyeibb zene, ha nem szégyenkeznénk a geil kifejezés miatt… ILONA asztalnál ül, levelet ír: … szeretem még a féktelen nyerítését is. Szeretem, hogy Loncinak becéz, pedig, tudod jól, Márti, hogy mindig kivert a hideg veríték, ha így szólítottak. Én felváltva nevezem őt Janikának és Trajánkának. Olykor Őfelségének, néha Cézárnak, olykor pedig Imperátornak. Imádja az arcát a hajamba fúrni, én pedig a vállgödrébe hajtom a fejem. Éjszakánként gyakran a folyó fölött feszülő hídra sétálunk és kenyeret morzsolunk a vízbe, közben találgatjuk, vajon értékelik-e a halak, hogy mi nem azért etetjük őket, mert horgot akarunk akasztani a szájukba…

Egyszerű paraszti ház konyhája a hetvenes években. Az asztalnál ül Ilona, Traján, Vadnai és Vadnainé. VADNAI MIHÁLYNÉ: Ízlik a leves? TRAJÁN: Nagyon finom! VADNAI MIHÁLYNÉ: Szedjen még, ha ízlik! VADNAI MIHÁLY: Egyél, ilyen jó levest nem eszel máshun! TRAJÁN: Köszönöm, elég volt. Kínos csönd. Vadnai Mihály többször nagy levegőt vesz, mint aki mondana valamit, aztán mégis inkább hallgat. Vadnainé összeszedi a leveses tányérokat. VADNAI MIHÁLY szinte kirobban belőle: És ha gyereketek lesz, hogy hívják majd? Talán Pávián? Vagy hogy az isten lovába? ILONA kérlelően, egyben szemrehányóan: Apa! TRAJÁN higgadtan: Úgy gondoltuk, a nagyszüleik után neveznénk el őket. Apámat is Mihálynak hívják, anyámat szintén Máriának. Szép, keresztény nevek. VADNAI MIHÁLYNÉ lerakja az egymásba rakott tányérokat az asztalra, az evőeszközök csörömpölnek: Nem vagyunk vallásosak. Bár engem is Máriának hívnak, de nem Jézus anyja miatt, hanem a saját anyám jogán. TRAJÁN még mindig nyugodtan: Vallás nélkül sem csúnya nevek ezek. VADNAI MIHÁLY: Engem Mihálynak szólítanak faluszerte. Hát az apádat? TRAJÁN fojtott hangon: Mihailnak, Mihainak, sokan csak Misinek. Feláll, a székét kicsit kirúgja maga alól. Köszönöm a vacsorát! Határozott léptekkel el.

76

77

IV.

Merített szavak

PoLíSz ILONA kétségbeesetten: Apa! Anya! Jani! VADNAI MIHÁLY elégedetten dől hátra: Hadd menjen! Mi közünk nekünk hozzá? VADNAI MIHÁLYNÉ Ilona mögé lép, a vállára teszi a kezét: De te maradsz! VII. A színpad két szélén egy-egy asztal, egyiknél Ilona, másiknál Traján ülnek. TRAJÁN asztalnál ül, levelet ír: … megbocsátottam Ilonának, hogy nem hagyta faképnél a szüleit azon az estén. Nevezz pipogyának, de megbocsátottam. Vagy talán nem is megbocsátottam, inkább: megértettem. ILONA asztalnál ül, levelet ír: … éjszakánként továbbra is morzsoltuk a kenyeret a víz sodrába, szerelmeskedtünk elhagyott padokon, órákig bámultuk szótlanul a Holdat, napközben az örvényeket a folyó hátán, ahogy sebeket hasítanak a vízbe. Miután leállamvizsgáztunk, elbúcsúztunk egymástól. Nem mertünk kérdezni, mert nem tudtuk, mit válaszolnánk, ha a másik feltenné az egyetlen kérdést. Ki-ki hazatért a maga falujába. Okítani kezdtem a gyerekeket és Anna Ahmatova verseit fordítom magyarra a szabadidőmben, egyszer díjat is nyertem egy jeles irodalmi lap fordítói pályázatán. Így élek, Mártikám… TRAJÁN asztalnál ül, levelet ír: … két évvel azután, hogy hazajöttem a faluba, egy reggel vonatra szálltam, hogy elutazzak a városba. Egész nap ődöngtem az utcákon, betértem egy-egy kocsmába, ittam egy-egy fröccsöt. Ahogy leszállt az éjszaka, kimentem a hídra egy szelet kenyérrel. Esküszöm neked, Feri, hogy nem lepődtem meg, amikor megpillantottam Ilonát… Traján feláll az asztaltól, a színpad közepére meg, kezében egy szelet kenyér. Ilona is feláll, odasétál Trajánhoz, az ő kezében is kenyér. ILONA: Éhesek a halak. TRAJÁN: Éhesek. Szórni kezdik a morzsát.

IX. Kerítés, rajta kapu. Traján érkezik, becsönget. Ilona jön ki. TRAJÁN: Eljöttem. ILONA nevetve: Maga az Imperátor! Személyesen! Már azt hittem, sose… TRAJÁN szavába vág: Lassú a posta! Egy hétig jött a leveled. ILONA évődve: Mikor megkaptam a tiédet, azt hittem, elájulok. Férjhez mentél-e? Se megszólítás, se aláírás! TRAJÁN: Szép is lett volna, ha nem tudod, kitől kaptad! Sem ételt, sem italt nem vettem magamhoz hat teljes napig. Ha még ennél is lassabb a posta, éhen halok! Amikor megkaptam a leveledet, fellélegeztem. Amúgy te sem voltál bőbeszédű: nem. No, akkor megittam egy korsó vizet, megettem egy nagy tányér pörköltet, és vonatra szálltam. És most itt vagyok. Semmi nem köt már a falumhoz. A szüleimet eltemettem. Minden hozzád köt ezen a világon… ILONA merengve: Édesanyám már két éve meghalt, apám három hete. TRAJÁN: Árvák lettünk. ILONA: Mindig is árvák voltunk. TRAJÁN: De mostantól nem. ILONA szemlesütve: Mostantól nem… Traján szemébe: Örülök neked. TRAJÁN: Jöttem, hogy elvigyelek. ILONA: Jöttél, hogy veled menjek. Ilona kinyitja a kaput, kilép, megfogja Traján kezét. Kisétálnak a színpadról. Vége

VIII. Kocsmapult. Traján támasztja. TRAJÁN: Mérd ki nekem az utolsó pohár borom! KOCSMÁROS: Tán beteg vagy? TRAJÁN: Változnak az idők. Végeztem az itallal. KOCSMÁROS: A tragédia miatt? TRAJÁN: Nem. Azt nem mondom, hogy egyszerű volt két hét alatt eltemetni anyámat és apámat, de nem ez az oka, hogy az utolsó pohárral iszom. KOCSMÁROS elé tolja a bort: Hanem? TRAJÁN: Nem ez. Lehajtja a pohárral. No, viszlát! Elmegy. Piéta-ikon (fa és gouasche)

78

79

PoLíSz

Merített szavak

felszáll az ének

Debreczeny György

összetartoznánk* az andante világa mindenkit magával ragad összetartozunk innen és túl trianon

a víztörténeti parton beteljesül az imaszőnyeg szerelme s ki disznók közé csöppen kikezdik azt a szavak gyertyás virágok lángolnak a kertben és estére minden jóra fordul megissza csésze borát a koldus és visszaragasztja levágott lábát

fantasztikus könyvek és eperbékák harca térkapcsolatok kháron ladikjával

nagy ajkacskákról száll fel az ének teknősbéka igyekszik célja felé a mézeskalácsszív tükrében megjelenik a mindenség tündére

ha a válasz lehetséges lenne csillagfoszlásokon át ködlene az idő

s lassan nagyon lassan helyére illesztem kitépett szívemet

nosztalgia emberi színjáték mammon-komédia összetartoznánk trianon ha a válasz lehetséges lenne

könnyű énnekem

a világ andantéja mindenkit magával ragad

mivelhogy könnyű énnekem csillagösvényen botladozni vagyok munkában s örömben telhetetlen énekelni tanítom a sárgarigót látok nyitott ablakban tündért mégis fügét mutatok neked szerelmem a csepeli munkásotthon kertjében szedtem

* Montázs Kvasznay Gulyás Margit képcímeiből (Csepeli Munkásotthon, 2005. december)

80

81

PoLíSz

Merített szavak

Marczinka Csaba

Szöszilány a bölcskaron

Csitusznak

csángó kislánymosollyal járkál a komorszürke folyosókon – még a szeme halványkékje is visszafénylik az ablakon!

(okoskodó barnák, bennfentes feketék, ravaszkás vöröskék árnyékában járkál órákra – vidáman, mintha mezőn járna)

körötte szinte színesebb lesz minden; tán még a levegő is csillogni kezd, merre tűnődő s kedves mosolyával elhalad

ha látod vagy összefutsz vele: mintha fényesebb lenne napod… – mintha mosolya világítna egyedül, bágyadt napfény helyett!

Lukáts János

„…és a távol ködbe vész” Szeptember elején mindig valami ideges nyugtalanság lett úrrá rajta, mint a diákokon, mint a költöző madarakon, mint az agglegényeken. Amit egész évben elmulasztott… Nem, nem most akarta behozni a behozhatatlant, de most kezdte mardosni a félelem, hogy lemarad valamiről, vagy valami végképp elmosódik az őszi esőkkel, amit pedig neki ígért, neki tett félre ez az esztendő. Reggel borult, még az eső is szemerkélt, Lőrinc előkotorta a szekrény leghátsó fogasáról a bőrdzsekit, azt a régit… Mire megtalálta, kisütött a nap, ezért a dzsekit visszaakasztotta a leghátsó fogasra, de legalább a kezében tartotta, az ismerős, régi bőrszagot beszívta egy pillanatra. A buszon szándékosan nem ült le, ott dülöngélt a hátulsó peron kapaszkodóját szo-

rongatva, hogy egyszerre lássa az út mindkét oldalát. Régen járt erre, talán azóta sem. Semmi értelmes magyarázata nem volt, hogy mit keres itt, de úgy érezte, most azonnal ki kell jönnie a világnak erre a nevezetes végpontjára. Megvan-e még, olyan-e, mint régen, megszűnt-e végleg, vagy a változás dolgozik rajta, mint mindenen, amit az ember megőrzött, vagy elraktározott magában. Ahová készült, gyönyörűségében is ócska hely volt (bár, ahogy öregedett, Lőrinc így mondta: ócskaságában is gyönyörű hely, de ez valójában nem nagy különbség!), afféle városvége: autóbusz-fordulóval, városvégi rossz kocsmával, téglagyárral, sorompós vasúti átjáróval. A végállomás nem a hajdani végállomás volt; Lőrinc az utolsó pillanatban ugrott le

82

sok hátrányban. Vagy a szakállasokat szegényebbeknek vélték, és hamarabb megszánták – ha telik nyakkendőre, utazhatsz vonaton? Lőrinc végig próbálta mindegyik változatot, igazság egyikben se volt, csak a szeszély, a naponta változó derű vagy ború. A pincér kinyelvelte fogai közül a gyufaszálat, ez talán azt jelentette, készségesen áll a kedves vendég szolgálatára. A főnök megnézte a következő oldalt, de ott biztosan nem volt kép, visszalapozott. Lőrinc ujjával egyet mutatott, tenyerével magasat, a pincér elfordult. Lesték, hogy hány utas ül odabenn, ha négy, nem is intettek. A magányos vezetők unatkoztak néha, ők voltak a legjobbak, néha viszont pimaszul kioktatták az utast, miután fölvették. Buzdították: takarékoskodjék és vegyen autót magának. Lőrincnek akkoriban öt forint húsz fillér volt az órabére. Az ember szívesen oldalba rúgta volna az ilyen pofákat. Akár nyakkendős, akár szakállas. A nők néha intettek vezetői férjüknek, föl ne vegye azt a csavargó huligánt, biztos lop, máskor meg éppen arra biztatta a „nyámnyila és unalmas szivar” férjet, hogy vegye föl azt a jóarcú srácot, „üljön egyszer férfi is a kocsiban”. No, de mit tudhat erről egy ember, aki az árokparton lapátol öt perce, tíz perce, háromnegyed órája, három órája, ott egye meg a fene az egészet. – Van pogácsájuk? – kérdezte Lőrinc, miután húzott egyet a sörből, a pincér enyhe undorral hangjában válaszolt: – Rendes ételünk van, déltől. – És mondja – Lőrinc kérdezett, ezért jött a manhattani díszsírhelyre –, járnak még ide autóstopposok? A pincér a főnökre nézett, a főnök nem emelte ki orrát a Startból, visszatette tehát szájába a gyufaszálat, és megrázta fejét. Lőrinc el akarta mondani, hogy harminc évvel ezelőtt erre jártak minden szombat reggel, de voltak izgágák, akik már péntek délután itt sündörögtek a buszfordulónál. Egy szál sporttáskával, aztán irány a világ. Vagy, ami a világba szombat reggeltől vasárnap estig

a buszról, a busz továbbzörömbölt, valahová a semmibe. Lőrinc utánanézett és egy régirégi dal jutott eszébe, valójában csak a dal foszlánya: „Széles, szürke sáv az út, Mely a messzeségbe néz, Egyre fut csak, egyre fut…” – a többit elfelejtette, pedig akkoriban sokat énekelték. Itt kell legyen a kocsma, a téglagyári köpködő, ide néha beálltak ők is indulás előtt. De volt, aki csak Bambit ivott, nehogy megérezzék rajta az alkoholt. Fantasztikus pofákat lehetett itt látni harminc éve, reggel hat órakor. Négyötven volt egy korsó sör, itt meg a Vasas pálya mellett még sokáig annyi. A maiak azt se tudják, mi az a Bambi. De hova lett a kocsma? Itt volt a kanyarban. Se végállomás, se kocsma, ez így sok! Akkor mindig szép idő volt, ha esett, akkor is szép idő volt. Odébb egy újonnan ácsolt épület: kanadai nyárfa, hajlított, bordó ablaktáblák meg krómacél. Baromi ízléstelen, akár egy túlméretezett díszsírhely. A köpködő, az hullámbádogból volt, meg amit a téglagyári selejtből a főnök vételezni bírt, úgy hívták: – persze, hogy is felejthette el! – Koccintó! Ezt meg – röhej! – úgy hívják: Manhattan! Lőrinc elment előtte: – Dögöljek meg, ha beteszem a lábam! – aztán bement. A helyiség üres volt, ki járna erre szeptember első hetében, hétköznap délelőtt tizenegykor. A pincér rágott egy gyufaszálat, a főnök a Start magazint tartotta kézben, de nem lapozott, időnként beleszörpölt a konyakjába. Lőrinc leült a sarokba, a kutya se törődött vele. Innen indultak mindig, a kanyartól. Vagyis: túl a buszfordulón, túl a kanyaron, ahol a sofőr már csak az útra figyel, a „széles, szürke sávra”. Itt stoppoltak, volt olyan nap, hogy nyolc-tíz csapat is. Szépen eloszolva, egyesével-kettesével. Közel egymáshoz, hogy hátha többet is fölvesz, aki megáll. Távol egymástól, hogy lássa a vezető, nem falkában várakoznak. Aki lánnyal utazott, a lányt állította ki a partra, maga meg az árokba húzódott. Százféle taktika volt, szokások, módszerek, kabalák. Nyakkendősök előnyben, szakálla-

83

PoLíSz

Tájoló

– Az életünk volt, a fiatalságunk… Tudja, a hiányt, hogy semmink se volt, így próbáltuk a hasznunkra fordítani. Kevés pénzzel eljutottunk sokfelé. Egyszer még a tengerig is, a lengyel tengerig… – A pincér szemében az unalmat irigység váltotta föl, ezt nem kellett volna talán mondani. A többit Lőrinc csak elbólogatta, magának. Közben elnézett a bordó ablaktáblák felé, amelyek kerékbe törték a napsugarat, és megfordították a világot. Lőrincnek tetszett ez a tótágas. – Hoz még egy sört, ebédig? – Lőrinc mosolygott, a pincér elment. Lőrinc a szalvétatartóból (mert volt az asztalon!) kiemelt egy háromszögletű, igazán nem arra rendelt papirost és ráírta nyomtatott betűkkel:

belefért. És a varázslatos bizonytalanság: jön-e, visz-e, hova megy, jó lesz-e nekem-nekünk. Az jó hely, ott már jártam – ott még nem jártam, tehát jó hely. Én hívom meg a sofőrt egy Bambira (ugye, a Bambi!), hogy „lekvitteljek” valamit, vagy éppen ő hív meg, ha „értelmet lát fölcsillanni a fiatalos szerénységem mögött”. A pincéri mimika közölte, hogy ő meg se hall efféle ostoba kérdést, ebédig meg legyen el a t. vendég azzal a sörrel, és maradjon nyugton a sarokban. A köpködőt Lőrinc szívesen említette volna – vagyis nem szólt róla. Pedig ott egy-kettőre kiszolgálták a betévedőket – négyötvenért! – Aztán lestük a kocsikat – pillanatnyi szünet után folytatta a pincérbálványnak. – Minél kisebb volt a kocsi, annál nagyobb a remény, hogy fölvesz. A Volgák, Csajkák, Tátrák – soha, Trabantok, Wartburgok – inkább. Talán mert… Emlékszik még ezekre a kocsikra? – A pincér tanácstalanul ingatta a fejét, a gyufaszál mellett förgeteg méretűt sóhajtott. – A teherautó, az volt a legjobb, azóta se ültem teherautón! – ezt nem kellett volna mondani, gondolta Lőrinc, még azt hiszi, valami fejes lettem, de a nagy rágcsáló hallgatott. – Némelyik sofőr örült, hogy van kivel fecsegni, remek haverságok születtek az úton, mások hallgattak, mint a kukák. Utaztam cementszállítón, olyan az, mint a púpos teve, belül mindenen finom, szürke por. Almásfüzitőig vitt, akkor még volt ott cementgyár, amikor leszálltunk, meg kellett fürödni a Dunában a cementpor miatt. Egyszer meg egy húsos kocsi vett föl a platóra. Olyan síkos volt a zsírtól, akár a korcsolyapálya, össze kellett kapaszkodnunk, hogy ki ne bukfencezzünk az úttestre. Lőrinc mesélt aztán még a lányokról, akik féltek velük jönni autóstoppolni, meg a lányokról, akik inkább egyedül mentek stoppolni, mert a fiúk csak zavarták őket a célhoz érkezésben. A pincér hallgatta, a főnök csuklóján hogy csörögnek az arany karláncok.

PIHE KIS NŐ KIS PIHENŐ Aztán a két sor fölé, magyarázatképpen az utókornak, a címet is odanagybetűzte: ÉLETÚT A pincér jött a sörrel, letette Lőrinc elé. Látta az asztalon a megfirkált papírszalvétát, egy mozdulattal összegyűrte és a szemétbe dobta. Lőrincnek az arcizma se rándult. – Fizetek! – intett elszántan, amint letette a kiürült söröskorsót. – Mégse marad ebédre? – a pincér mintha csodálkozott volna. – Csak erre jártam! – rázta a fejét Lőrinc. – Kis pihenő volt! Harminc év után! – valami keserűség azért vegyült az utolsó mondatba. Amint átlépte a Manhattan küszöbét és arcába vágott a hibátlan szeptemberi napfény, egyszerre eszébe jutott és már a szájára is tódult a dal következő sora, dúdolva lépegetett a hajdani buszvégállomás felé: „Egyre fut csak, egyre fut. És a távol ködbe vé-é-ész”.

84

Pátrovics Péter

Káintól Krisztusig Bodnár Dániel enciklopédikus művéről Bodnár Dánielt aligha kell hosszasan bemutatni a keresztény és magyar témák iránt érdeklődő olvasóközönségnek: ismerős lehet úgy, mint a Vigiliában vagy a Lyukasórában meglehetős rendszerességgel publikáló szerző, de úgy is, mint az Árpád-házi Szent Erzsébetről szóló történelmi regény, vagy az Evangélium és filmművészet kapcsolatát elemző tanulmánykötet írója. Jelen könyve eddigi életművének talán az egyik legfontosabb,  ha ugyan nem a legfontosabb darabja, és nemcsak a terjedelme (524 o.) okán! Már maga az alliteráló kötetcím is: Káintól Krisztusig  egyszerre beszédes és enigmatikus. Joggal érezheti az olvasó: ha ezt sikerül valamiképp megértenie, könnyebben dekódolódik a könyv üzenete, a szerző szándéka is. Az alcím persze segít. E szerint Bodnár Dániel könyvében bibliai személyekről és témákról olvashatunk a 20. század regényirodalmában. Elég egy pillantás a tartalomjegyzékre, s rögtön kiderül: a mű ívének két pontját, ha úgy tetszik, alfáját és ómegáját jelöli ki a főcímben szereplő két név. A Káintól Krisztusig az elemzett regényekben szereplő történeteket és személyeket a bibliai sorrendiséget hűen követve, a hatalmas anyagot a Bibliához hasonlóan Ószövetségre (36–190. o.) és Újszövetségre (194–524. o.) bontva adja elő, ami logikus, és megvan az az előnye, hogy a grandiózus kép mintegy ,,történeti teológiai időrendben”, fokról fokra bontakozik ki, tárul az olvasó elé. A Káintól Krisztusig azonban nemcsak sorrendiség tekintetében követi a Bibliát. A Biblia  az elemzett regényekben szereplő személyek origója,  a mű állandó zsinórmértéke. Hozzá viszonyítva mutatja be komparatív módon (tehát a különbségeket és a hasonlóságokat egyaránt számba véve) Bodnár Dániel a bibliai személyek különféle jellemábrázolásait, amelyek az egyes szerzők eltérő olvasataiként foghatók fel. Az enciklopédikus igényű mű az előszóval kezdődik (5–33. o.), aminek azonban csak az első másfél oldala a szó szűkebb értelmében vett előszó, terjedelmesebb részét valójában inkább a következő részekben leírtak sommázata teszi ki, amely túlmutat egy előszó megszokott keretein. Adódik tehát a kérdés: vajon nem lett volna-e célszerűbb ezt a részt a kötet végén elhelyezni ,,összegzés” címszó alatt, ami talán a rendszerezésben is segíthette volna az olvasót, mintegy visszatekintést nyújtva a meglehetősen gazdag és összetett irodalmi anyagra. Ez persze csak egy lehetőség: számos oka lehet annak, hogy a szerző más megoldást választott. A könyv első nagy fejezete, az Ószövetség (35–191. o.) Káin és Ábel alakjának felidézésével kezdődik (36. o.). A szerző jellemző módszere, hogy először röviden össszefoglalja az adott bibliai személy(ek)ről mindazt, amit tudni illik és lehet, majd bemutatja, hogy a választott mű (ez esetben John Steinbeck Nobel-díjas amerikai író Édentől keletre című, ismert regénye) keretében hogyan jelenik/jelennek meg a vizsgált bibliai alak vagy alakok. Fontos, hogy az ismertetés elején mindig szerepel egy mottó (vagy inkább alapgondolat), amelyben tömören fejeződik ki az elemzett regény üzenete, vagy épp csak annak a lényege, ahogyan az író az adott bibliai személyt művében láttatni igyekszik. Ilyen például Steinbeck regénye kapcsán az a felismerés, hogy ,,Isten megadta nekünk a szabadságot: választhatunk jó és rossz között.” A következő személy Ábrahám, akinek alakját a szerző két regény (Bitó László: Ábrahám és Izsák, Kristóf Attila: Ábrahám Isten barátja) tükrében vizsgálja (50–79. o.). Az elsőben Ábrahám mint a misztikum nélküli, pragmatikus, kirekesztő istenhit képviselője, utóbbiban pedig mint minden, Istenben hívő ember ősatyja jelenik meg. A sor Józseffel folytatódik, akinek alakját Thomas Mann József és testvérei című, monumentális regényét felhasználva idézi meg a szerző. Elmondja, hogy: ,,Thomas Mann a bibliai történetet alapul használja arra, hogy egy 20. századi írástudó szemszögéből fejtse ki gondolatait az emberiség nagy és örök kérdéseiről. Fantasztikusan sokrétű – bibliai, teológiai, filozófiai, művészeti, történeti, földrajzi, asztrológiai, lélektani – ismeretek alapján alkotta meg művét, ugyanakkor a múlt megismerésének korlátaival is tisztában volt, ahogy azt híressé vált szállóigéjében, a regényeposz első mondatában

85

PoLíSz

Tájoló

megfogalmazta: ’Mélységes mély a múltnak kútja. Ne mondjuk inkább végtelennek?’ A német író számára József története – és egyúttal az egész Biblia is – mítosz, amelynek lényege az ő értelmezésében az örök jelenvalóság, dolgok, események, emberi lelkek, sorsok ismétlődése” (82. o.). A regény ismertetését bevezető mottó szerint: ,,A tudatosan tervező és előrelátó Isten mindent, a rosszat is jóra fordítja.” Mózes alakját a szerző Kodolányi János Égő csipkebokor című műve alapján dolgozza fel, azt az üzenetet emelve ki, hogy: ,,Ha elfordulunk Istentől, a szeretetparancsot is megtagadjuk”. Kodolányi olyan személynek láttatja Mózest, akit különleges képességei szinte emberfelettivé emelnek, s akinek egyetlen küldetése van: visszavezetni a népet Istenhez. Dávid alakja két regényből tárul elénk: az egyik egy kevésbé ismert szerző: Stefan Heym Dávid király krónikája című műve, a másik, a főként A 22-es csapdája írójaként ismert Joseph Heller Isten tudja című abszurd regénye. A két regény Dávid-képe meglehetősen különböző: Heymnél Dávid alapvetően zsarnok természtű uralkodó, aki Istent csak hatalma biztosításának érdekében elkövetett gonosz és kegyetlen tetteinek az igazolására használja, míg Hellernél megfáradt öregember, aki vágyódik ugyan a szeretetre, de már belefáradt az uralkodásba és az őt ért magánéleti csalódásokba, főként pedig személyes tragédiájába: fiának, Absolomnak az elvesztésébe. Dávid alakja megjelenik Torgny Lindgren svéd író Bethsabé című regényében is. Dávid személyiségét ebben a regényben kettősség jellemzi: szenvedélyes szerelmet érez Bethsabé iránt, ugyanakkor leplezi érzelmeit királyi rangja miatt. Szélsőséges típus: az irgalom mellett megjelenik benne a kegyetlenség vonása is, mindezekkel pedig a kiválasztottság tudata párosul. Lindgren művének fő alakja persze a címadó Bethsabé (Batseba), akit erotikus kisugárzása mellett főként két tulajdonság: céltudatosság és ravaszság jellemez. A szerző a Lindgren könyvét bevezető mottóban hangsúlyozza, hogy: ,,szenvedélyes szerelem és hideg racionalitás: [Batseba esetében] egymást nem kizáró fogalmak.” Mindhárom előbbi szerző (Heym, Heller, Lindgren) regényében megjelenik Salamon alakja is, akit a szerzők egymástól meglehetősen eltérően írnak le: Heymnél Salamon fantáziátlan uralkodó, aki kicsapongó életet él, Hellernél még nem király, de már igen nagyratörő, költséges tervei vannak, míg Lindgrennél rendkívüli értelmi képességekkel megáldott ifjú, aki szereti a gazdagságot, a fényűző pompát. Az Ószövetségből a felsoroltakon kívül még két alakkal: Jeremiás és Jób alakjával találkozunk a kötetben. Előbbit a szerző Franz Werfel Halljátok az igét, utóbbit pedig Lorenz Mack Jób és a patkányok című műve alapján mutatja be. Werfel Jeremiás prófétát Istennel gyakran perlekedő, csaknem mindenkivel szembekerülő, elmagányosodott alaknak láttatja, aki azonban Isten segítségével végül eljut arra a felismerésre, hogy áldozata nem volt hiábavaló. Lorenz Mack regényében a bibliai Jób egy öregember, az életben sokat szenvedett Matthias Weratschnig képében jelenik meg. A kezdetben favágóként, majd fűtőként dolgozó Weratschnig apót családjának és javainak elvesztése után azonban Isten nem kárpótolja még nagyobb jóléttel, a sorsával megbékélt Matthiasnak csupán az örök újrakezdés lehetősége adatik meg. A kötet második, terjedelmesebb, újszövetségi része (194–524. o.) Szent József alakjával kezdődik, akit Jan Dobraczyński, lengyel író 1957-ben íródott József, az ács című regényéből ismerhetünk meg. Ahogy Bodnár Dániel fogalmaz: ,,Jan Dobraczyński regénye Szent Józsefről a mérhetetlen szeretetből önként vállalt áldozatnak a regénye. [...] Meglehet, József valóban árnyék volt Mária és Jézus mellett, de családfenntartó, gondoskodó szerepe nélkülözhetetlen és pótolhatatlan az egész üdvtörténet szempontjából” (206. o.). A megtestesülés titkához szorosan kötődő Szűz Mária alakja az olasz misztikus irodalom egyik kiemelkedő képviselője, Maria Valtorta Az Evangélium, ahogy nekem kinyilatkoztatott című, idehaza viszonylag kevéssé ismert regényének tükrében tárul elénk. Ez a már önmagában is terjedelmes (csaknem 500 oldalas) regény egy hatalmas, tízkötetes regényfolyam első darabja, amely a fogantatástól és születéstől kezdve beszéli el Mária és a Gyermek életét, egészen Jézus nyilvános működésének első időszakáig. Valtorta regényében: ,,Mária a tökéletesség, az Istennek való abszolút engedelmesség, a szeretet és az alázat megtestesítője” összegzi véleményét a szerző (17. o.). Az Újszövetségből vett történeteken alapuló, azokból építkező regények központi alakja, főszereplője természetesen Jézus Krisztus. Az ő alakját a szerző hat regényre alapozva tárgyalja. Ezek a következők: José Saramago Jézus Krisztus evangéliuma, Robert Graves Jézus király, Nikosz Kazantzakisz: Krisztus utolsó megkísértése, Norman Mailer A fiú evangéliuma, François Mauriac Jézus élete, Farkas László Messiás. Az egyes szerzőknél szereplő Jézus-alakok sok esetben más képet mutatnak, mint az evangéliumok, illetve

a keresztény hagyomány Jézusa. Van, hogy Jézus kiválasztott, próféta, de nem Isten fia, hanem Mária és Heródes Antipatrosz gyermeke (Robert Graves), és van, hogy Isten fia ugyan, de kétségek gyötrik, és sokáig hezitál a lehetőségek között, míg végül felismeri küldetésének lényegét (Norman Mailer). Ez utóbbi jellemző a görög Nikosz Kazantzakisznál megjelenő Jézus-alakra is: Jézus itt is vívódó típus, aki kezdetben nem érti, miért épp őt jelölte ki az Atya a feladatra. A Sátán folyamatosan kísérti őt, végül azonban Jézusnak sikerül a valóságban beteljesítenie küldetését: csak a képzelet síkján enged a Gonosz csábításának. Saramagónál Jézus az Atyával nem egylényegű, kereszthalála egyet jelent teljes megsemmisülésével. A választott regények többsége azonban (ide értendők Maria Valtorta, François Mauriac, Farkas László és Jan Dobraczyński művei) megegyezik abban, hogy Jézus egészen különleges, szeretetet, irgalmat és tisztaságot sugárzó személyiség. Jellemző azonban rá, hogy a megpróbáltatás pillanataiban elgyengül, és szenvedéseinek idején törékeny, sőt, totálisan kiszolgáltatott lényként jelenik meg. Jézus alakja természetesen más (csak később elemzett) regényekben is feltűnik, így például Márainál (Harminc ezüstpénz), ahol Jézus szintén nem Isten fia, hanem megistenült ember. Magányos, mivel nagy az általa vállalt feladat. A következő, igen érdekes és ellentmondásos újszövetségi személy Iskarióti Júdás, aki régtől fogva fontos szereplője az újszövetségi témájú irodalmi műveknek. Az ő alakját a szerző három regény alapján mutatja be: Lanza del Vasto Júdás, Kodolányi János Én vagyok, Márai Sándor Harminc ezüstpénz. A három regényben közös az, hogy Júdás mindegyikben magányos típus, valamiképp mindig elkülönül, kiválik a tanítványok csoportjából. Lanza del Vastónál Júdás ,,nihilista értelmiségi”, Kodolányinál tragédiák sora árnyékolja be életét, míg Márainál az Ördög szállja meg, ami személyes tragédiájának okozója is egyben. A következő komolyabb bibliai személyiség, akiről Bodnár Dániel könyvében olvashatunk, Szent Pál. Az ő alakját Mészöly Miklós Saulus, valamint Georg K. Volk Pál apostol című művei alapján mutatja be a szerző. Az első regényben Saulus a törvényekhez feltétlenül és mindenek fölött ragaszkodó farizeus. A későbbiekben éppen ez a szilárd meggyőződés adja át a helyét a kétségeknek, s a belső, lelki vívódások során Saulus fokozatosan jut el annak felismeréséig, hogy a szeretet törvénye a legfőbb törvény. Georg K. Volk regényében Pál apostol szintén igen művelt írástudóként jelenik meg, aki mindig Isten akaratának megfelelően kíván cselekedni. Meg van győződve arról, hogy a keresztények üldözése Isten szándéka szerint való. A vakbuzgóság és a keresztényekkel,  különösen a megkövezett István diakónussal  szemben érzett gyűlölet keveredik benne. Ekkor hajol le hozzá az isteni kegyelem, s ennek hatására válik Krisztus elkötelezett és igaz követőjévé. A felsoroltakon kívül Bodnár Dániel könyve természetesen még számos más bibliai alakkal is foglalkozik. Olvashatunk Poncius Pilátusról (többek között az orosz irodalom olyan remekműve kapcsán mint Mihail Bulgakov Mester és Margaritája (396–410. o.), melyben az Ördög az igazságosztó szerepében jelenik meg), Barabásról (Par Lagerkvist azonos című regénye alapján, 411–420. o.), a jobb latorról (Pasquale Festa Campanile A lator 422–432. o.), Mária Magdolnáról (Anna von Krane Mária Magdolna, 435–446. o.), valamint Nikodémusról (Jan Dobraczyński Nikodémus levelei (449–464. o.). Mindennek további részletes ismertetése azonban jelentősen meghaladná a jelen recenzió kereteit.  Gondoljuk csak meg: ez a mű, az Ördög alakját nem számítva, mintegy 19 bibliai személyről szól meglehetős részletességgel, összesen harminc, a 20. században íródott regény kapcsán. A bemutatott regények között van több remekmű is. Ezek akár önmagukban megérdemelnének egy monográfiát (sokukról persze már írtak nem is egyet). A szerző pedig a hatalmas tényanyag, a bonyolult összefüggések és gyakori átfedések ellenére sem veszik el a részletekben, okosan súlyozva sikerül egyben tartania ezt a monumentális vállalkozást úgy, hogy eközben az ismert tényeken kívül sokszor új szempontokat is felvet. Az olvasó csak csodálkozik: milyen óriási hatással volt a Biblia és benne a jézusi életmű a 20. század tollforgatóira, ha ennek köszönhetően az olvasatok, az értelmezések ilyen gazdagsága született meg. Bodnár Dániel munkájának többek között az az egyik legnagyobb érdeme, hogy mindezt a gazdag irodalmi anyagot összegyűjti, rendszerezi, és az olvasó elé tárja.

86

87

(Bodnár Dániel: Káintól Krisztusig. Bibliai személyek és témák a XX. század regényirodalmában. Kairosz Kiadó, Budapest, 2009. 524 o.)

PoLíSz

Tájoló

Lukáts János

Sarusi Mihály két könyvéről Végig a Corvinkán – aki ismeri Sarusi Mihály életművét, érdeklődését és vissza-visszatérését a szülőföldhöz, az már a könyv kézbevételekor sejtheti, hogy ezúttal is Békéscsabáról lesz szó. Sarusi már tizennégy könyvében idézte fel Csabát, de tizenötödször is van mondanivalója, van olyan része a város múltbeli és jelenkori tájainak, amelyről még szólnia kell. A Sarusiéletműben a tér és az idő koordinátái egyaránt Békéscsabán, Békés megyén és – szélesebb értelemben – Délkelet-Magyarországon húzódnak keresztül. Szociográfiát ír Sarusi Mihály, helytörténetet, önéletrajzot, vagy emlékfüzért, amelynek egyes részleteit aztán önálló műben külön is kidolgozza? Mindegyiket teszi, vagy inkább aligha gondolkodik ilyen-olyan műfajban, ő a saját Sarusi-észjárását követi, amely mindezeknek az elemeknek az ismeretében valami újat, valami sajátosat ad, ami csak rá jellemző, ami fölismerhető száz másik kortárs könyv közül. A szeretett város kimeríthetetlen élményanyag, a szerény városvégek aranyos fényt kapnak az évtizedek tükrében, a megkomolyodott, elcsibészesedett vagy régen elhalt szereplők itt gyerekké elevenednek vissza valamennyien, rokon- és ellenszenvek szabadon mutatkoznak meg, örömek és félelmek, bosszúk és kezdődő szerelmek a szemünk előtt bontakoznak ki. A város vagy akár egyetlen utca történetébe bele-beleszól a történelem: a Mátyás király korabeli, az 1848as, az 1919-es, az 1945-ös, mindaz tehát, amit a gyermek büszkén hangoztatni, vagy csendben elsuttogni hallott, amit maga élt át így vagy másképpen, mint ahogy a „nagy történelem” följegyezte. Sarusi egyszerre akar objektív lenni, távolságtartóan pontos, és ugyanakkor nem is igyekszik elkerülni az érzelmi azonosulást a volt eseményekkel, a volt helyszínekkel. A saját emlékeit mások emlékezésével, vagy emlékfoszlányával egészíti ki, mások szavát, mondatfűzését használja fel, mert a dolog így hiteles, így vállalható, még

ha suta, otromba vagy megmosolyogtató is az a kölcsönvett mondat. Ahogy a csabai emberek beszélnek egymás között a saját városukról, magukról és korukról. Meg az előzőekről. A Corvinka – Mátyás fiának, Corvin Jánosnak az emlékét idézi, a királyfi nevét egy utca viseli, amelyet természetesen Corvinnak hívnak, de a népi száj – mivel bizalmat érez a hajdani herceg iránt – ilyen baráti névvel emlegeti. Csabai csokréta – mondja az alcím, a csokrétába két életrajzi történettel köszön be az író, mindkettő a csabai kötődést, családi emlékeit és az ismerősöket veszi számba. A Pázsit egy hajdani városrész neve, amely gyereknek és öregnek egyaránt vonzó és csodákat rejtő volt, ugyanakkor rideg és veszedelmes, de kit érdekel a veszedelem tíz-húsz éves korban. A Pázsiton már régen autópálya vezet keresztül, tavai kiszáradtak, visszavonhatatlanul eltűnt – vagyis méltó a megörökítésre. A Corvinka cím pedig azt a kibogozhatatlan családi eredetet és ös�szefonódást próbálja meg rendbe tenni, amely olyan sok csabainak és Csaba környékinek sajátja, akár magyar, akár tót-szlovák, akár román, akár a többi nép, faj, vallás, nemzetség közül került is a városba. Ezek a jövevények (mert Csabán mindenki jövevény, ki tíz, ki kétszázötven éve érkezett!) mind megküzdöttek a maguk csabaiságáért, amely sajátos nyelvet, munkaszeretetet, szórakozni és megélni vágyást alakított ki, de még a kolbászkészítésben is sajátos ízeket formált. A nép szó és fogalom itt szívósabban tartja magát, mint más tájakon, tartalmasabb, hitelesebb, többen tartoznak bele, és öntudatosabban vallják, hogy beletartoznak – magyarok, tót-szlovákok, románok meg a többiek. Szentjánosházától Hiábahazáig – valahogy így lehetne egyetlen mondatba foglalni Sarusi Mihály 2010 könyvhetére megjelent másik könyvét (Hiábahaza). Felzaklató, torokszorító regény, egy temesközi falu életén keresztül világít rá a 20. századi történelem egész erdélyi (romániai, kelet-európai) alakulására. Aligha mondható ma-

88

gyar falunak (és egyre kevésbé), lakói, családjai, nemzedékei nemcsak lélekszámukban fogynak, de magyarságtudatukban is vékonyodnak, elszáradnak. Félelmek, elnyomatás és csalódások egybefonódása ez a félszázad (vagy mennyi idő, ki tudja?!). Valójában sokkal többről, mélyebbről és rosszabbról van szó a könyvben (a romániai valóságban), mint egy minden hatalmat bitorló diktátor uralkodásáról, bukásáról, új ország és társadalom kiformálódásáról. A Bizáncot túlélő bizantinizmus virágzásáról és működtetéséről szól valójában ez a félszázad, ez a könyv, amely egy évezred óta folyik, semmit sem gyengült napjaink politikai, rendszer- és pártfőnökváltozásai során, és semmi nem mutat afelé, hogy kifulladóban volna. Szentjánosháza magyar lakosai sokat szenvedtek a zaklatásoktól, a megkülönböztetésektől, a szegénységtől, de az összetartás, az anyanyelv ereje, a munkaszeretet a sanyargattatás évein átsegítette őket. A diktatúra elmúltával azonban mintha ez az összetartás meglazult volna, a szülőföld megtartó ereje gyengült, sőt lassan éppen a helyi közösség löki ki magából a többre-jobbra vágyókat. Kilöki Magyarországra, Amerikába, Brazíliába, vagy a gyökérvesztő nagyvárosba, Magyarország és a Monarchia egykor ragyogó hírű ékkövére: Temesvárra. Szellemi megsemmisülést, lélekcserét jelent ez a kilökődés, nem csak a nyelv elhagyását, a család szétesését, a párválasztásban a nemzetiségi ellenerők folyamatos győzelmét, a helybeli munka ellehetetlenülését, a távoli munkalehetőségek elszívó hatását. Jani „öreglegény”, szülei a hagyományok szellemében nevelték megmaradásra, mostanra azonban életét csak önfeladása árán mentheti meg. Miközben szülőfalujában marja egymást és önmagát a mind gyérebb számú magyar kisebbség, az anyaország sem képes kezelni az erdélyi menekültek gondját, amott bozgornak (hazátlannak) bélyegzik őket, emitt románnak mondják. Nem az egy Jani nem találja helyét ebben a világban; a nemzedékek, a szegénységgel küszködő rokonok egyaránt képtelenek összefogni, közösen intézni, javítani sorsukat. Az államalkotó nép (a románok)

hódítóként viselkedik, idővel azonban egyre inkább „csak” betölti azt az űrt, amit a széthulló magyar falu felkínál nekik. A hagyományos értékek: a munkaszeretet, a közös szórakozás élménye, a vidámság emberformáló ereje mind ellenükre fordul: a mindenhol jelenlévő besúgóhálózat, a félelem és a szegénység lehetetlenné teszi, hogy ezek a megtartó erők a közösséget védően szolgálják. A besúgók, a törleszkedők, a megalkuvók, a gyávák, az örökös pártütők között magyarok fölös számban vannak, a hatalom kegyeit gyakran maguktól keresik. Sarusi Mihály hősei (vergődő nyomorultjai) semmiféle illúziót nem táplálnak jelenük és jövőjük iránt, sem odahaza, sem az anyaországban. Ismerik (dehogy ismerik!) az őket fojtogató ország működési mechanizmusát, tudják, hogy célja az ő kiszorításuk, „nemzeti gerincük” megtörése – végső soron fizikai megsemmisítésük és elűzésük az országból. Mindehhez egyre kevésbé kell brutális eszközöket igénybe venni, Ceauşescu (a regényben: Csucsu) bukása után a demokrácia színeire festették át az országot, maga a magyar kisebbség pedig elveszítette belső éltető erejét, egészséges érhálózatát, alkotókedvét. Temesközben játszódik a regény, az ország leggazdagabb és legkultúráltabb részén, mégis – semmi kétségünk sincs róla – az ország valamennyi más táján, falujában, körzetében hasonló szabályok, törvények érvényesek, és aligha fordítható meg ez a folyamat. A Hiábahaza 2005 körül zárul, Románia EUcsatlakozásának a küszöbén és természetesen a kettős állampolgárságról született magyar törvény elfogadása előtt. E két körülmény esetleg enyhítheti, alkalmanként akár javíthatja is a viszonyokat. Hogy szülőföldjüket meddig tekinthetik még a rajta élők hazájuknak, otthonuknak, nem tudhatjuk; a jövőkép azonban, amely Sarusi könyve nyomán kirajzolódik, sötét és komor, kevés reménykedést olvashatunk ki belőle. (Sarusi Mihály: Végig a Corvinkán. Csabai csokréta. Békéscsaba, 2010., Magyar Téka Erkel Sándor Könyvesház, 120 oldal. Sarusi Mihály: Hiábahaza. Regény. Veszprém 2010., Vár Utca Műhely, 120 oldal.)

89

PoLíSz

Tájoló

Kovács Attila Zoltán

A földrajztudós Cholnoky Jenőre emlékezünk (1870–1950) A kettős évforduló margójára 2010 kettős évforduló a magyar művelődéstörténetben: a magyar geográfia világhírű tudósára emlékezünk, kell emlékeznünk. A Kráter Műhely Egyesület ebben az ünnepi évben ősszel fogja megjelentetni Cholnoky Jenő egyik legfontosabb művét, az 1929-ben írt Magyarország földrajza című opuszt. Ezzel a reprint kiadással a klasszikus művelődéstörténettel foglalkozó jeles kiadványait bővíti a kiadó: Rugonfalvi Kiss István, Hankiss János, Kollányi Károly, Huszka József, illetőleg Vasas Samu és Rónai András alapművei mellé kívánkozik a mostani kötet, mely egy emberöltő óta a feledés homályába szürkült. Ki is volt e kivételes tehetségű tudós, és mit akart bemutatni hiánypótló kötetével? (Attól most eltekintek, hogy műveinek száma félszáz darab, publikációinak csak jegyzéke is mintegy száz oldalt tesz ki!) Szögezzük le: Cholnoky Jenő a magyar geográfia legnagyobb tudósainak egyike. A híres, történelmi Cholnoky család sarja, az író Cholnoky Viktor és Cholnoky László testvére. Mérnökként végzett a Műegyetemen, de miután megismerkedett a földrajztudós, Ázsia-kutató Lóczy Lajossal, a földrajz tanszék munkatársa lett. Polihisztor mivolta már ekkor megmutatkozott, a filozófia iránti puszta érdeklődése is a doktorátusig vezetett, nem is beszélve arról, hogy a geográfián kívül maradandót alkotott a hidrológiában és a klimatológiában is. 1896-ban ösztöndíjjal két évre Kínába ment tanulmányútra, ahol a Kína-alföld nagy folyóinak deltavidékét tanulmányozta, felderítette a Sárgafolyó mederváltozásainak okait, körülményeit. Ugyanakkor Mandzsúriában végzett vulkanológiai kutatásokat, továbbá a néprajztudomány számára is értékes anyagot gyűjtött. Naplója másfél ezer rajzot tartalmaz, köztük sok vízépítmény és különféle mérnöki pontosságú ábrázolás. Cholnoky Jenő utolérhetetlen sikereket ért el a földrajzi ismeretterjesztésben. Lebilincselő előadó volt, egyetemi előadásain a tantermek zsúfolásig megteltek. Szerte az országban több ezer népszerű földrajzi előadást tartott. Úttörőként vett részt a Balaton tudományos tanulmányozásában, szerkesztette a Balatoni Szemlét, ő jelentette meg az első szakkönyveket a Balatonról. 1905-ben a kolozsvári tudományegyetemre nyilvános rendes tanárnak nevezték ki, és megbízták a tanszék vezetésével. 15 évet töltött Kolozsvárott, 1919-ben a románok bevonulása után menekülnie kellett. Budapesten földrajzi szakértőként beosztották a béketárgyalásokat előkészítő bizottságba. 1920-ban az MTA levelező tagjává választotta, a következő évben pedig kinevezték a budapesti tudományegyetem tanszékvezető tanárává. Tanítványai sorából olyan kiváló professzorok emelkedtek ki, mint Bulla Béla, Kéz Andor, Szabó Pál Zoltán, Kádár László. Hetvenéves volt, amikor 1940-ben nyugállományba vonult. A Magyarország földrajza kötet bevallott célja a haza, értsd: a történelmi Magyarország megismertetése olvasójával, amely közhelyszerű megállapítás nem véletlen: nem tájleírás, nem puszta bemutatásról van szó, hanem Kárpát-medencei körképről, és nem csak földrajzi tekintetben! Ahogy írja: „érdemes volna akkor is megismerni (az országot), mert hisz a szelíd változatosságnak, a legbájosabb tájképcsoportoknak olyan nyugalmas, derűs lélekpihentető harmóniája, amilyen nincs több a világon!” Az 1929-ben megjelent kötet történelmi, geopolitikai megállapításai hátborzongatóan igazak ma is, egyben igazolják azt a ma már egyre inkább hangoztatott és kétségtelenül igaz tényt: a térség, vagyis a Duna-medence gyilkos felszabdalása (Trianon, sic!) milyen következményekkel járt, milyen gazdasági és agrárproblémákat vetett fel a korábban egységes „tájkultúra” országkultúrákká degradálása, és most nem a nagybirtok

90

felszámolására kell gondolni (ami a poszt-Trianon országokban jókora eltéréseket mutat a látszólagos vagy valós felülvezéreltség ellenére), hanem arra az egyszerű tényre, hogy a Kárpát-medence gazdasági egységének megszűnte miért eredményez egy eleve működésképtelen konstellációt. És mily’ igaza volt Cholnoky Jenőnek: gazdasági értelemben ma sem a globalizáció a Duna-medence legfőbb problémája (ez nem térségspecifikus, ráadásul a szó nem is létezett a 20-as években), hanem a politikai szabdalás geográfiai következményei. A tudós Cholnoky ezzel a művével alapkönyvet írt, miközben nekimegy a szakmai kánonnak is, amikor kijelenti, hogy a világon elfogadott Hunfalvy-féle földrajz (Hunfalvy János földrajztudós, Cholnoky egyik mestere) teljességgel elavult (írja ezt 1925–26 körül, a kötet írása idején), a Monarchia földrajztörténetei pedig csupán topográfiák, amelyek tanulásra nem alkalmasak! Vagyis e könyv arra hivatott, hogy megmutassa hazánk igazi képét, fordíthatnám le a szerzői szándékot, és miközben szakmai kötetről és alapműről van szó, az „igazi képet” a számtalan fotó és rajz hivatott igazolni, illetőleg segíteni. Nem véletlen, hogy a kiadás az 1929-es kiadvány reprint változata lesz.

91

PoLíSz

Tájoló

Kráter-krónika 2010. augusztus–szeptember

Radnai István

Ki is volt tulajdonképpen Kosáryné Réz Lola? Gyerekkoromban, fiú létemre, nem csak Verne Gyulát – így magyarosan – és May Károlyt olvastam, hanem úgynevezett lányregényeket is. Korábban jelentek meg a családunk birtokában lévő könyvek, mint ,,Pöttyös-sorozat”. Sőt, hagyományos falusi környezetben eltöltött nyaralásom idején, parasztházaknál – jó értelemben véve a földműves foglalkozású, de olvasókörbe járó népeknél – megtaláltam az iskolai könyvtárból kigyomlált könyvek példányait. Az iskolai könyvtárban fellelt könyvek mentek a zúzdába, hogy Timúr és csapatával, avagy Távolban egy fehér vitorlával ,,feljavítsák” az ifjúság ízlését. A Kráter Könyvesházban szeptember 21-én egy galériairodában szorongtunk, és ne higgye senki, hogy csak galambősz fejű széplelkek voltak jelen! A Kráter Múhely Egyesület Kosáryné Réz Lola könyveinek új kiadása mellett az írónő személyéhez is közelebb tudott vinni minket ezen a délutánon. Unokái meséltek tényeket és anekdotákat, a család kényszerű költözéseiről, a Nagymama háziasszon�nyá vedléséről. Kosáryné Réz Lola már 1920-ban rangos díjat nyert egy szokatlan témával. Kosztolányit megelőzve írt a cselédsorsról. A szerző emberségét emelném ki elsősorban, valamint a női sorsok iránti érzékenységét. Akkoriban bizony választani kellett a családi élet, a férjhezmenés vagy a ,,karrier”, a továbbtanulás közt. Néhány könyvéhez, Wass Albert és másoké mellett, már hozzájutottam a kiadó jóvoltából, megvettem tehát a családregény-tetralógia két utolsó kötetét is. A tetralógia (Asszonybeszéd, Perceg a szú, Vaskalitka, Por és hamu): családregény, nemzedékregény, amelyben a hétköznapok és a családi történetek emberi sorsokat követnek nyomon. Megtalálható benne az élet szebbik és sötétebbik oldala, a gyerekekkel kegyetlenkedő és bizalmaskodó tanítótól, aki visszaél a kicsi lány bizalmával, az orvosig, aki nem fogad el hálapénzt, mert természetesnek veszi, hogy hívatását gyakorolja. A történetekben megelevenedik a történelem, a maga realitásában. Az, hogy középosztálybeli családról szól, természetes, hiszen ebben a közegben élt a szerző, de nem megy el az szegényebb sorsúak, a kemény és szorgos öregek mellett érzéketlenül. Hiszen akkoriban még nem kényelemben éltek az emberek, a vizet a kútról hordó öregasszony megszégyeníti az autóval érkező fiát, nem szándékosan, de sajnálja, hogy az autónak vagy a fia öltönyének baja essen. Az emberi vonások, az akkoriban szokásos tekintélytisztelet, a kor hangulata tárul elénk, minden szentimentalizmus nélkül. A regények stílusa, éppúgy, mint az ifjúsági könyveié, olvasmányos, de sohasem felszínes; leírásai pontosak, következetesek. Ezen a délutánon eleven személyként volt jelen a jeles írónő mint magánember is, ahogy unokái vis�szaemlékezéseit hallgattuk. Hogy a ,,kultúrpolitika”, ha volt és van egyáltalán ilyen hajánál fogva előrángatott fogalom, miért tette indexre, előttem rejtély. Az, hogy a politikai kultúra vagy annak teljes hiánya, miért nem a helyén kezeli a múltunkat, az is! Az írónő nem a lektűrirodalom, de még csak nem is a kékharisnya-skatulyába illik, az biztos. Hogy asszonysorsokról írt, az pedig természetes annak, aki az akkori főzőkanál- vagy szalontársadalom részeként kezelte a nőket. Családcentrikus akkor is lehet az ember, bocsánat, az asszony, ha írói babérokra tör, sikeres, és még keres is a munkájával. Az Aranyrög-regénytár sorozat – bármilyen rögösre is sikeredett az elmúlt száz év, kibányássza annak kincseit. Ne a tőzsdében és az áruházi akciókban gondolkodjunk mindössze, lássuk meg a körülöttünk lévő életet is, amely csak a múltunk ismerete által érthető meg. A mai tévésorozatokon nevelődött nemzedék elé valami követendő példát kell állítani, mert az ember, ha bármely korban is él, bukdácsol vagy megy az erények útján, semmiképpen nem egyszerűsíthető le az élet arra a szintre, amelyet a végtelen és olykor színvonaltalan és egy kaptafára készülő ,,szappanoperák” elénk állítják, szereplőik silányságát azzal mentegetve, hogy így életszerű. Mindenkinek ajánlom Kosáryné Réz Lola regényeinek olvasását, hiszen valódi irodalom.

2010. július 31. Lisztóczkyné K ékesi M argitra emlékeztek a Dsida-körösök Egerben Egerben a Lisztóczky-villában a Dsida Jenő Baráti Kör a család és a barátok társaságában emlékezett meg az idén, nagyhéten elhunyt Lisztóczky Lászlóné Kékesi Margitról. Az ünnepség meghittségét és jelentőségét egy emlékkötet megjelentetése is növelte. Szerzőként és előadóként jelen volt Turcsány Péter is, a Kráter Műhely Egyesület elnöke. 2010. augusztus 22. K enyérszentelés és István-napi program Érsekújvárott Augusztus 22-én a Csemadok Érsekújvári Alapszervezete az államalapító Szent István királyra emlékezett. Vasárnap 16 órai kezdettel Dicső István, nagy királyunk – Szent István király emlékére címmel második alkalommal rendezték meg a Kistérség Színtársulattal közösen az emlékünnepséget. A Csemadok-székház nagytermében a kenyérszentelés után Turcsány Péter író mondott ünnepi beszédet; a műsorban közreműködött Szutor Ágnes népdalénekes, Kautzky Armand színművész és az érsekújvári Kistérség Színtársulat, továbbá a köbölkúti Rozmaring tánccsoport. ,,István király művének nagysága kereszténységében, eredetisége magyarságában mutatkozott meg” – fogalmazta meg Turcsány Péter a Szent István-napi nemzeti ünnep fő üzenetét. A telt házas rendezvényre Komáromból, Pozsonyból és Prágából is érkezett lelkes magyar közönség. 2010. augusztus 27. Wass Albert, a nemzetféltő – Turcsány Péter előadása A Fidesz Ifjúsági Tagozata IV. Nyári Egyetemén Balatonszárszón Wass Albert, a nemzetféltő címmel tartott előadást Turcsány Péter író, aki power point-prezentáció keretében először mutatta be Wass Albert politikai-közéleti pályafutását. 2010. augusztus 28. R eményik-kutat avatott a K ráter Műhely Egyesület Reményik Sándor születésének 120. évfordulója alkalmából megemlékezés volt Radnaborbereken 2010. augusztus 28-án, szombaton déli 12 órától. A rendezvényen jeles erdélyi előadók mellett előadást tartott Turcsány Péter író, a KME elnöke és Kovács Attila Zoltán főszerkesztő is. A rendezvényen bemutatták az első román–magyar kétnyelvű Reményik-kötetet, valamint felavatták a második Reményik-kutat. Ismeretes: a Kráter Műhely Egyesület együttműködésével 2007. szeptember 1-jén nyílt meg Radnaborbereken a Reményik Sándor-emlékház, abban a házban, ahol 1921 nyarán néhány hétig lakott a költő. A vendégeket a házigazda Gegő Sándor köszöntötte magyarul és románul, majd Dávid Gyula, kolozsvári egyetemi tanár előadása következett, aki Reményik költészetének átfogó képét rajzolta meg 1918-tól, az első verseskötet megjelenésétől kezdődően az első posztumusz kötet (1942) kiadásáig. Reményik Sándor életpályája kapcsán kiemelte az erdélyi irodalmi kánonképzés korabeli viszonyait, továbbá szólt e kivételes költészet főbb jellemzőiről. A nyitóelőadás témáját mintegy folytatta Turcsány Péter KME elnök, aki kiemelte Reményik költészetének európai és világirodalmi párhuzamait, valamint rámutatott a költészet 1940 utáni tematikai változásaira. Az előadás alatt elhangzott versek élő tolmácsolásban románul is elhangzottak. Ezt követően Ioan Pintea, a Beszterce–Naszód Megyei Kulturális Központ irodavezetője és Bauer Ilona, az óradnai Reményik Sándor Római Katolikus Művelődési és Tanulmányi Kultúrotthon vezetője előadása következett, előbbi románul, utóbbi két nyelven. Mindketten kihangsúlyozták: Reményik Sándor emlékének ápolása nemcsak hálás, de kötelező feladat is számukra. A kétnyelvű kötet kapcsán Bauer Ilona hozzátette: a jövőben további Reményik-antológiákat szeretnének olvasni románul. A radnaborbereki általános iskolások szavalásai után Kovács Attila Zoltán, a Kráter Kiadó főszerkesztője első ízben mutatta be, illetve foglalta össze azt a heroikus munkát, mellyel a kiadó szerzők, írók kommunista korszakbeli elfeledtetését képes rehabilitálni – külön hangsúlyt fektetve az Aranyrög Könyvtár kánonformáló jelentőségére. Természetesen szó esett a kiadó erdélyi tematikájú könyveiről (Székely Mózes-életműsorozat, Rugonfalvi Kiss István: A nemes székely nemzet képe, Berde Mária: Földindulás, Gulácsy Irén: Förgeteg, Kövesdi Kiss Ferenc: Riadóra szól a harang, Erdélyi

92

93

PoLíSz

Tájoló

emlékírók stb.), továbbá Kovács Attila Zoltán ironikusan megjegyezte: Magyarországon Reményik Sándor ma sem tartozik az ismert költők közé, és sajnos korántsincs egyedül a nagy erdélyi nevek között, akik „ismeretlenek” még a csonka hazában. A Kiadó erdélyi vonatkozású köteteit a Kráter Műhely Egyesület felajánlotta a Reményik-emlékház javára, mely ezentúl Reményik Alkotóházként működik tovább. A megemlékezés záróakkordja a második Reményik-kút felavatása volt, az emlékház mellett. Köztudott (vagy nem): az első Reményik-kutat 1943-ban az Erdélyi Irodalmi Társaság (melynek korábban alelnöke is volt Reményik) avatta fel Radnaborbereken, a költő halálának második évfordulóján, később azonban a kommunista cenzúra ledöntette. Most az eredeti helyszíntől mintegy 500 méterre, az utolsó ház udvarán áll a Reményik-kút, melyet Turcsány Péter és Gegő Sándor leplezett le. A délutáni nagyszerű megemlékezés bográcsgulyás elfogyasztásával folytatódott; tovább szövődtek a barátságok: még kisebb avasi kirándulásra is sort kerítettek a résztvevők. A délutáni órákban Gegő Sándor panziótulajdonos, Dávid Gyula irodalomtörténész, Gáspár Sándor, a Marosvásárhelyi Rádió munkatársa és Turcsány Péter KME-elnök megalapította a Radnaborbereki Reményik Sándor Emlék- és Alkotóház kuratóriumát, mely pályázatok révén jövőben a kortárs – a két nép testvériségének szellemében, nemcsak magyar, hanem román – alkotók számára kíván itt, az Ünőkő alatt több hetes, zavartalan alkotómunkát biztosítani. 2010. szeptember 21. „Kosáryné R éz Lola újjászületése” sajtótájékoztató az Asszonybeszédtetralógiáról

,,A magyar történelem viharvert évszázadainak női szempontú krónikája 70 év hallgatás után jut el újra az olvasókhoz. A négy nemzedékregény története, a tetralógia (Asszonybeszéd, Perceg a szú, Vaskalitka, Por és hamu) mintegy kétezerötszáz oldal terjedelemben írja meg a magyar történelem sorsfordító évszázadait – nősorsokon keresztül. E kötetek nemcsak a nőemancipáció és a magyar asszonyok sorsát rajzolják fel, hanem kifogástalan korrajzuknak köszönhetően az egész magyar nemzet sorsát is.” A szerző örököseivel – dr. Kosáry Judittal, Bede Gábornéval, valamint dr. Nagy Domokos Imre irodalomtörténésszel – Kovács Attila Zoltán főszerkesztő beszélgetett. 2010. szeptember 23. Turcsány Péter–Morvay Zsuzsanna: Pomáz és a Deratáj c. kötet bemu-

Képzőművészek a PoLíSz-ban

Bemutatjuk Mecseki Hargita szobrászművészt 1970-ben szerzett diplomát a Magyar Képzőművészeti Egyetem szobrász szakán. Mesterei Szabó Iván és Barcsay Jenő voltak. 1978-ban elnyerte a Fiatal Képzőművészek Stúdiójának ösztöndíját. 2004-ben Rákoscsaba kerületrész díszpolgára címet kapott. 2006-ban a „Csak tiszta forrásból” című országos képzőművészeti kiállítás különdíjat kapta „Judit” című alkotásáért. 2007-ben az Erdős Renée Házban szintén különdíjas. 2008-ban pedig ugyanitt a Magyar Kultúráért Díj nyertese. Dr. Bereczky Loránd, a Magyar Nemzeti Galéria akkori főigazgatója a következőket írja Mecseki Hargita 2002-ben megjelent művészeti albuma bevezetőjében: „Igazi szobrász, olyan jellegzetesen egyéni világgal, amelyben a szeretet és a szépség világot formáló erejében vetett hit dominál.” A következő részletet Hajdufy Zsuzsa szobrászművész Hargitával készített riportjából idézzük: „Ez az alkotói látásmód milyen útravalóul szolgálhat számunkra? – Minél messzebb kerül az ember Istentől, annál embertelenebbé válik. A hit az egyetlen dolog, mely megállíthatja ezt a folyamatot. A következő szép gondolat jutott az eszembe: A hívő ember olyan ember, akinek a szíve a mennyben van, és a menny a szívében.”

tatója gyerekeknek

Turcsány Péter–Morvay Zsuzsanna: Pomáz és a Deratáj ismeretterjesztő fotóalbumát mutatták be a szerzők rendhagyó irodalomóra keretében a pomázi művelődési házban. A három pomázi általános iskolából érkező gyerekek nagy örömmel ismerték fel a város és környéke nevezetességeit és tájértékeit. Turcsány Péter új oldaláról mutatkozott be: nemcsak költeményeit szavalta el, hanem fotóiról is nagy szeretettel beszélt a tanároknak és a gyerekeknek. Nem csoda, hogy a gyerekek maguk is kimondták, a világon a legszebb hely, ahol ők élnek: A Pilis és a Deratáj! 2010. szeptember 25. Pomáz Város Napja – Főzőverseny Pomáz Város Önkormányzata 10. éve ünnepeli a várossá nyilvánítás évfordulóját, nagyszabású programokkal szolgálja az itt élők kulturális, közösségi összetartozását. Ennek jegyében 2010. szeptember 25-én, szombaton délelőtt 9 órától a Pomáz Nap keretében hagyományos főzőversenyre került sor, ahol a helyi civil szervezetek önálló sátrakban versenghettek főztjükkel. Délután 15 órakor a Kráter Műhely Egyesület sátránál az egyesület 2010/3. közgyűlését tartották meg. 2010. szeptember 28. Turcsány Péter–Morvay Zsuzsanna: Pomáz és a Deratáj c. kötet bemutatója a Teleki–Wattay Művészeti Iskola hangversenytermében A vetítéssel egybekötött bemutató után a szerzők és meghívott vendégek részvételével kerekasztalbeszélgetésre került sor. A kerekasztal-beszélgetés résztvevői: Kulin Imre Pomáz egykori polgármestere, Pomáz díszpolgára; Tóth Ferenc Pomázért-díjas helytörténész; Könczöl Dánielné Pomázért-díjas könyvtáros és Gyurgyik Gyula Pomáz egykori főépítésze. Moderátor: Novák Zsüliet. 2010. Október 6-8. között nemzetközi írótalálkozó volt Kárpátalján, magyar, ukrán, szlovák, lengyel írók, költők részvételével. Több program közül említésre méltó, hogy Fodor Géza ungvári költő 60. születésnapja alkalmából irodalmi ünnepséget tartottak. A találkozón Magyarországról részt vett: Kaiser László, a PoLíSz főszerkesztő-helyettese és B. Horváth István, egyik kedvelt szerzőnk.

94

Anyaság (részlet) samott-kő

95

PoLíSz

Múzsák díszkút-részlet (bronz)

A Wass Albert Mesesorozat rejtvényének nyertesei A Wass Albert Mesesorozatokban meghirdetett rejtvény helyes megfejtői közül szeptemberben az alábbi nyerteseket sorsoltuk ki: Hadházi Beáta, 3529 Miskolc Mohácsi Bora és Bátor, 1116 Budapest Tálos Hunor Bendegúz, 7030 Paks Gratulálunk! A nyertesek könyvjutalmát postán küldjük el.

96

PoLíSz 129. José Saramago emlékére ( ) Lidércnyomás ősz. PoLíSz ŐSZ. Pál Ferenc

Recommend Documents