José Saramago VAKSÁG EURÓPA KÖNYVKIADÓ BUDAPEST, 2008

José Saramago

VAKSÁG EURÓPA KÖNYVKIADÓ BUDAPEST, 2008

A fordítás az alábbi kiadás alapján készült: José Saramago Ensaio sobre a Cegueira Editorial Caminho, Lisboa, 1995 PILARNAK LÁNYOMNAK, VIOLANTÉNAK

Ha nézhetsz, láss is. Ha láthatsz, figyelj oda. [TANÁCSOK KÖNYVE]

A SÁRGA KORONG fénnyel telt meg. Két elöl haladó autó gyorsított, még mielőtt a lámpa pirosra váltott volna. A gyalogátkelőnél előtűnt a zöld emberalak. A várakozó emberek megindultak, átvágtak az úttesten, végigtapostak a fekete aszfaltburkolatra festett fehér csíkokon; nincs, ami ennél kevésbé hasonlítana egy zebrára, mégis így hívják. Az autóvezetők türelmetlenül nyomogatták lábukkal a tengelykapcsoló pedálját, kocsijukkal ugrásra készen álltak, előrelendültek, majd hátra, mint az ideges lovak, amelyek már ott érzik a levegőben süvítő ostort. A gyalogosok átkeltek, de az autóknak szóló szabad jelzés még néhány másodpercet várat magára, van, aki azt állítja, hogy ez a látszólag jelentéktelen késlekedés a városban található ezernyi közlekedési lámpával és mindegyikük egymásra következő hármas színváltásával megszorozva, az egyik legfőbb oka az autóközlekedés gyakori elakadásának, vagy ha a közkeletű kifejezéssel élünk, a dugóknak. A lámpa végre zöldet mutatott, és az autók hirtelen nekilódultak, de rögtön látni lehetett, hogy nem mindegyik lódult meg azonnal. A középső sorban az első kocsi egy helyben áll, valami elromolhatott benne, nem működik a gázpedál, beakadt a sebességváltó karja vagy meghibásodott a hidraulikus rendszer, leblokkolt a fék,

rövidzárlat történt, hacsak nem az üzemanyag fogyott el hirtelen, amire már nemegyszer volt példa. A gyalogosok újabb csoportja, amely lassan egybegyűlt a járdán, látja, amint a mozgásképtelen autó vezetője a karjával hadonászik a szélvédő mögött, miközben a mögötte álló autók bőszen dudálnak. Néhány gépkocsivezető már kipattant a kocsijából, készen arra, hogy félretolja az útból az elakadt autót valahová, ahol nem zavarja a forgalmat, és dühödten csapkodja a zárt ablakokat, a bent ülő ember feléjük fordítja a fejét, hol erre, hol arra fordul, látni, hogy valamit kiabál, a szájmozgásából kivenni, hogy egyetlen szót ismételget, nem, nem egyet, hanem kettőt, igen, így van, ahogy mindjárt meg is bizonyosodik róla mindenki, amikor valakinek végre sikerül kinyitni az egyik ajtót, Vak vagyok. Senki nem mondaná róla. A férfi szeme, ahogy első ránézésre, egy villanásnyi idő alatt megállapítható, egészségesnek látszik, az írisz tisztán és fényesen csillog, az ínhártya pedig fehér és tömör, mint a porcelán. Szemhéja mögül előguvadó szeme, görcsösen meg-megránduló arcbőre, hevesen fölvont szemöldöke, mindez együtt mégis arra utalt, bárki láthatta, hogy kétségbeesésében elveszítette a fejét. Egy hirtelen mozdulat nyomán, ami az előbb még látható volt, eltűnt a férfi ökölbe szorított keze mögött, mintha még szerette volna visszatartani az agyában az

utoljára látott képet, egy jelzőlámpa kerek, vörös fényét. Vak vagyok, vak vagyok, ismételgette kétségbeesetten, miközben segítettek neki kikászálódni a kocsiból, és előtörő könnyeitől még fényesebb lett a szeme, amelyről azt állította, hogy halott. Elmúlik, meglátja, elmúlik, néha idegi alapon van, mondta egy asszony. A jelzőlámpa másik színre váltott, néhány kíváncsi járókelő közelebb lépett a csoporthoz, és a hátrább lévő autóvezetők, akik nem tudták, mi történik, már berzenkedtek, mert azt gondolták, egyszerű közlekedési baleset az egész, eltört fényszóró, behorpadt sárhányó, semmi olyan, ami okot adna ekkora felfordulásra, Hívjanak rendőrt, kiabálták, vigyék el onnan azt a roncsot. A vak férfi könyörgött, Kérem szépen, vigyen valaki haza. Az asszony, aki az idegi okot említette, úgy gondolta, hogy mentőt kell hívni, kórházba kell vinni szegényt, de a vak férfi azt mondta, hogy nem, nem akar ennyi gondot okozni, csak azt kéri, hogy vezessék el annak a háznak a kapujáig, ahol lakik. Itt van, egészen közel, nagy szívességet tennének vele nekem. És a kocsi, kérdezte egy hang. Egy másik hang válaszolt: a slusszkulcs a helyén van, fölállunk vele a járdára. Nem szükséges, szólt közbe egy harmadik hang, majd én elrendezem a kocsit, és hazaviszem ezt az urat. Helyeslő mormogás hallatszott. A vak férfi érezte, hogy megfogják a

karját, Jöjjön, jöjjön csak velem, mondta neki ugyanaz a hang. Beültették a vezető melletti ülésre, bekapcsolták a biztonsági övet, Nem látok, nem látok, mormolta sírósan, Mondja meg, hol lakik, kérte a másik. A kocsi ablakain át mohó, az újságra éhes arcok bámultak befelé. A vak férfi szeme elé tette a kezét, ide-oda mozgatta, Semmi, olyan, mintha sűrű ködben lennék, mintha egy tejtengerbe estem volna, De a vakság nem ilyen, mondta a másik, úgy mondják, hogy a vakság fekete, Pedig én csak fehérséget látok, Talán annak az asszonykának igaza volt, valami idegi eredetű dolog lehet, az idegek nagyon meg tudják tréfálni az embert, Én jól tudom mi ez, kész szerencsétlenség, igen, kész szerencsétlenség, Mondja meg, hol lakik, legyen szíves, és már hallatszott is, hogy beindul a motor. A vak férfi motyogva, mintha az, hogy nem lát, meggyöngítette volna az emlékezőtehetségét is, megadott egy címet, azután így szólt, Nem tudom, hogy köszönjem meg magának, a másik pedig így felelt, Szóra sem érdemes, ma magának, holnap nekem, nem tudjuk, mit tartogat számunkra az élet, Igaza van, amikor ma reggel elindultam otthonról, ki hitte volna, hogy ilyen végzetes dolog történik velem. Furcsállta, hogy még mindig állnak, Miért nem megyünk már, kérdezte, Pirosat mutat a lámpa, felelte a másik, Hát igen, szólt a vak férfi, és megint eleredtek a könnyei. Mostantól fogva nem

tudom többé, mikor piros a lámpa. Úgy volt, ahogy a vak férfi mondta, ott lakott a közelben. De valamennyi járdát elfoglalták az autók, nem tudtak sehova sem beállni a kocsival, ezért az egyik mellékutcában kellett helyet keresniük. Ott, mivel olyan szűk volt a járda, hogy a vezető melletti ülés ajtaja alig több mint egy arasznyira volt a faltól, a vak férfi, aki nem akarta kitenni magát annak a megpróbáltatásnak, hogy átvonszolja magát az egyik ülésről a másikra, belegabalyodva a sebességváltóba és a kormánykerékbe, kénytelen volt elsőnek kiszállni. Védtelenül állt az utca közepén, úgy érezte, hogy a talaj kiszalad a lába alól, és megpróbálta visszatartani a torkán fölfelé kúszó kétségbeesést. Idegesen hadonászott karjával az arca előtt, mintha úszna abban a valamiben, amit tejtengernek nevezett, és a szája már-már segélykiáltásra nyílott, a másik az utolsó pillanatban érintette meg, kezével finoman megszorította a karját, Nyugodjon meg, hazaviszem. Végtelenül lassan mentek, a vak férfi attól tartott, hogy elesik, húzta a lábát, így viszont belebotlott a járda minden egyenetlenségébe, Nyugalom, mindjárt ott leszünk, mormolta a másik, és egy kicsivel odább megkérdezte, Van valaki otthon, aki el tudja látni, a vak férfi így válaszolt, Nem tudom, a feleségem még biztosan nem érkezett haza a munkából, azt hittem, hogy ma én végzek

előbb, és lám, mi történt velem, Meglátja, nem lesz semmi baj, soha nem hallottam még arról, hogy valaki így, egyik pillanatról a másikra megvakuljon, Én meg még dicsekedtem is azzal, hogy nincs szükségem szemüvegre, soha nem is volt, Na látja. Megérkeztek az épület kapujához, a szomszédságból két asszony figyelte érdeklődve a jelenetet, ott vezetik karon fogva a szomszédot, de egyiküknek sem jutott eszébe, hogy megkérdezze, Belement valami a szemébe, nem is gondoltak rá, és a férfi sem válaszolhatta volna nekik, Igen, egy tejtenger ment bele. A vak férfi, már az épület belsejében, így szólt, Nagyon köszönöm, bocsásson meg a kellemetlenségért, amit magának okoztam, innen már magam is eltalálok, Még ilyet, fölmegyek magával, nem lennék nyugodt, ha itt hagynám. Nehezen furakodtak be a szűk liftbe, Hányadik emeleten lakik, A harmadikon, el sem tudja képzelni, hogy mennyire hálás vagyok magának. Ne hálálkodjon, ma magának, Igen, igaza van, holnap meg magának. A lift megállt, kiléptek a lépcsőfordulóra, Segítsek kinyitni az ajtót, Köszönöm, azt hiszem, ezzel elboldogulok. Kivett a zsebéből egy kis kulcscsomót, egyenként végigtapogatta valamennyinek a fogazatát, és így szólt, Ez az, azután a bal keze ujjainak hegyével kitapogatta a zárat, megpróbálta kinyitni, Nem ez

az, Adja ide, majd segítek. Az ajtó a harmadik próbálkozásra nyílt ki. A vak férfi beszólt, Itthon vagy. Senki nem válaszolt, mire, Megmondtam, még nem érkezett haza. A kezét maga előtt tartva, tapogatózva végigment a folyosón, azután óvatosan megfordult, arcát arrafelé fordította, ahol a másikat sejtette, Hogyan köszönhetném meg magának, mondta, Csak azt tettem, ami a kötelességem volt, hárította el a derék szamaritánus, ne köszönjön nekem semmit, Ha akarja, segítek elhelyezkedni, magával maradok, amíg a felesége megjön. Ez a buzgóság hirtelen gyanús lett a vaknak, csak nem hagyja, hogy bejöjjön a lakásába egy idegen, aki lehet, hogy éppen abban a pillanatban már azt tervezi, hogyan üti le, kötözi meg és tömi be a száját egy szerencsétlen, kiszolgáltatott vaknak, hogy azután minden értékes holmival kereket oldjon. Nem szükséges, ne csináljon belőle gondot magának, mondta, jól vagyok így, és miközben lassan becsukta az ajtót, megismételte, Nem szükséges, nem szükséges. Megkönnyebbülten föllélegzett, amikor hallotta, hogy a lift megindul lefelé. Önkéntelen mozdulattal, elfeledkezve arról, milyen állapotba került, félretolta az ajtón lévő kémlelőnyílás fedelét, és kinézett. Mintha egy fehér fal lett volna túlfelől. Erezte a fémkarika érintését a szemöldökívén,

szempilláival súrolta az aprócska lencsét, de látni nem látott semmit, az áthatolhatatlan fehérség mindent beborított. Tudta, hogy a saját lakásában van, ismerős volt a szaga, a levegője, a csöndje, tapintással felismerte a bútorokat és a tárgyakat, elég volt az ujjaival könnyedén végigsimítani rajtuk, ugyanakkor pedig, mintha mindez már feloldódott volna valamiféle különös dimenzióban, ahol nincsenek sem irányok, sem tájékozódási pontok, sem észak, sem dél, sem fönt, sem lent. Ahogy valószínűleg mindenki, ő is nemegyszer eljátszotta magában azt a játékot, Mi lenne, ha vak volnék, és miután öt percig csukva tartotta a szemét, arra a következtetésre jutott, hogy a vakság, ami kétségtelenül szörnyű nagy szerencsétlenség, valamennyire mégis elviselhető, ha a boldogtalan áldozatnak elegendő emléke marad nemcsak a színekről, hanem a formákról, a síkokról, a felületekről és a körvonalakról is, föltételezve természetesen, hogy nem veleszületett vakságról van szó. Sőt odáig jutott a gondolataiban, hogy az a sötétség, amelyben a vakok élnek, végeredményben csupán a fény hiánya, és az a valami, amit vakságnak nevezünk, mindössze a lények felszínét fedi el, és őket magukat érintetlenül hagyja fekete fátyla mögött. Most viszont, éppen ellenkezőleg, egy olyan fényességes, olyan túláradó fehérségbe veszett bele minden, amely sokkal inkább elemésztette, mint elnyelte

nemcsak a színeket, de még magukat a tárgyakat és az élőlényeket is, s ilyenképpen kétszeresen láthatatlanná tette őket. Miközben a nappali felé igyekezett, bár óvatos lassúsággal haladt, tétova kezét a falon siklatva, levert egy virágvázát, amelyre nem számított. Elfeledkezett róla, vagy a felesége hagyta ott, amikor elment dolgozni, arra gondolva, hogy később majd helyre teszi. Lehajolt, hogy a kár nagyságát megvizsgálja. A víz szétfutott a beeresztett padlón. Össze akarta szedni a virágokat, de nem gondolt az üvegcserepekre, és egy hosszú, vékony szilánk belefúródott az egyik ujjába, erre megint folyni kezdtek a könnyei, a fájdalomtól, az elhagyatottságtól, mint egy gyermeknek, fehér vakságba zártan, egy lakás közepén, amely lassan sötétbe borult, mert közeledett az este. A virágokat kezében tartva, miközben érezte, hogy kicsordul a vére, jobbra-balra tekergőzött, míg a zsebkendőjét előráncigálta a zsebéből, és úgy-ahogy bekötözte az ujját. Azután tapogatózva, botladozva, a bútorokat kerülgetve, óvatos lépésekkel, nehogy a lába beleakadjon a szőnyegekbe, eljutott a díványig, ahonnan a feleségével együtt szokták nézni a tévét. Leült, letette a virágokat a lábára, és roppant elővigyázatosan letekerte a zsebkendőt. A ragacsos

tapintású vértől zavarba jött, arra gondolt, valószínűleg azért ilyen, mert nem látja, a vére valamiféle színtelen, nyúlós anyaggá változott, amely valamiképpen idegen tőle, de mégis hozzá tartozik, mint egy önmagától önmaga ellen irányuló fenyegetés. Lassan, ép kezével óvatosan kitapogatva, megkereste a vékonyka üvegtüskét, amely éles volt, mint egy apró kard, azután a hüvelyk- és mutatóujja körmével megcsippentette, és sikerült egészben kihúznia. Sebesült ujját megint betekerte a zsebkendőbe, jó szorosan, hogy elállítsa a vérzést, azután elcsigázva, erőtlenül végigdőlt a díványon. Egy perccel később, a test egyik ilyen gyakori elernyedése következtében, amikor a gyötrelem vagy kétségbeesés bizonyos pillanataiban megadja magát, pedig ha kizárólag a logika vezérelné, minden idegszálával éberen és feszülten figyelnie kellene, valamiféle bágyadtság hatalmasodott el rajta, amely inkább szendergés volt, mint igazi alvás, de éppen olyan ólomsúllyal zuhant rá. Rögtön álmot látott, amelyben azt a játékot játszotta, Mi lenne, ha vak volnék, álmában többször egymás után becsukta és kinyitotta a szemét, és minden egyes alkalommal, mintha egy utazásról tért volna vissza, ott várta őt határozottan és változatlanul az összes forma és szín, a világ, amilyennek megismerte. E mögött a megnyugtató bizonyosság mögött azonban fölsejlett valamiféle kétség kínzó gyötrelme, talán

csak csalóka álom az egész, egy olyan álom, amelyből előbb vagy utóbb föl kell ébrednie, és ebben a pillanatban még nem tudja, miféle valóság vár rá. Azután, ha ugyan ennek a szónak van valami értelme egy ilyen röpke szendergés esetében, amely nem tart tovább néhány pillanatnál, már abban a félig éber állapotban, amely megelőzi az ébredést, komolyan fontolóra vette, hogy nem jó ilyen bizonytalanságban maradni, felébredek, nem ébredek fel, felébredek, nem ébredek fel, mindig elkövetkezik egy olyan pillanat, amikor nincs más megoldás, mint belevágni, Mit csinálok itt ezekkel a virágokkal a lábamon, becsukott szemmel, amelyet mintha félnék kinyitni, Mit csinálsz ott, mintha aludnál, ezekkel a virágokkal lábadon, kérdezte a felesége. Választ nem várt. Látványosan nekiállt összeszedni a váza darabjait és feltörölni a padlót, miközben egyfolytában zsémbelt, nem is próbálva leplezni ingerültségét, Te is megcsinálhattad volna, ahelyett hogy lefekszel oda aludni, mintha mi sem történt volna. A férfi nem szólt, a szemhéját összeszorítva óvta a szemét, váratlanul izgalom kerítette hatalmába egy gondolattól, Mi van, ha kinyitom a szemem és látok, kérdezte magában sóvárgó reménykedéssel. Az asszony közelebb ment, észrevette a véres zsebkendőt, bosszúsága egy pillanat alatt elpárolgott, Szegénykém, hogy

történt ez veled, kérdezte együttérzéssel, miközben kibontotta a rögtönzött kötést. Ekkor a férfi, minden erejét összeszedve, látni szerette volna a lábánál térdelő asszonyt, mert tudta, hogy ott van, és azután, immár azzal a bizonyossággal, hogy nem láthatja meg őt, kinyitotta a szemét, Végre fölébredtél, te álomszuszék, mondta mosolyogva az asszony. Csönd támadt, és a férfi így szólt, Vak vagyok, nem látlak. Az asszony felcsattant, Hagyd az ostoba vicceidet, vannak dolgok, amivel nem szabad viccelni, Bárcsak vicc volna, de az az igazság, hogy tényleg vak vagyok, nem látok semmit, Légy szíves, ne ijesztgess, nézz rám, ide, itt vagyok, ég a lámpa, Tudom, hogy ott vagy, hallak, érintelek, feltételezem, hogy lámpát gyújtottál, mégis vak vagyok. Az asszony sírva fakadt, belecsimpaszkodott a férfiba, Nem igaz, mondd, hogy nem igaz. A virágok leszánkáztak a földre, az összevérzett zsebkendőre, a vér megint kicsordult a megsebzett ujjból, és a férfi, mintha egészen más szavakkal szerette volna mondani, Lehetne rosszabb is, mormolta, Minden fehér előttem, és szomorúan elmosolyodott. Az asszony leült mellé, szorosan átölelte, óvatosan megcsókolta a homlokát, az arcát, puha csókkal illette a két szemét, Meglátod, elmúlik, semmi bajod nem volt, senki nem vakul meg csak

úgy, egyik pillanatról a másikra, Talán, Mondd el, hogy történt, mit éreztél, mikor, hol, ne, még ne, várj, először beszélnünk kell egy szemorvossal, ismersz valakit, Nem ismerek, egyikünk sem visel szemüveget, És ha elvinnélek a kórházba, Az olyan szemre, amelyik nem lát, nem vonatkozik a sürgősségi ügyelet, Igazad van, az a legjobb, ha rögtön elmegyünk egy orvoshoz, keresek valakit a telefonkönyvben, akinek a közelben van a rendelője. Felállt, de még megkérdezte, Érzel valami változást, Nem, felelte a férfi, Figyelj, eloltom a lámpát, és majd akkor mondd, na most, Semmi, Hogyhogy semmi, Semmi, mindig ugyanazt a fehérséget látom, olyan, mintha elvették volna tőlem az éjszakát. Hallotta, ahogy a felesége sebesen lapoz a telefonkönyvben, szipogott, hogy visszanyelje a könnyeit, végre felsóhajtott és megszólalt, Ez jó lesz, bárcsak tudna fogadni minket. Felhívott egy számot, megkérdezte, hogy az orvosi rendelő-e, hogy a doktor úr ott van-e, hogy beszélhetne-e vele, nem, nem, a doktor úr nem ismer, sürgős esetről volna szó, igen, legyen szíves, értem, akkor elmondom magának, kérem, adja át a doktor úrnak, arról van szó, hogy a férjem hirtelen megvakult, igen, igen, így, ahogyan mondom, hirtelen, nem, nem a doktor úr betege, a férjem nem visel szemüveget, soha nem is viselt, igen,

kiválóan látott, akárcsak én, én is jól látok, ó, nagyon köszönöm, várok, várok, igen, doktor úr, igen, hirtelen, azt mondja, hogy minden fehér előtte, nem tudom, hogy történt, még időm sem volt rá, hogy megkérdezzem, az imént jöttem haza, és ebben az állapotban találtam rá, akarja, hogy megkérdezzem, ó, nagyon köszönöm önnek, doktor úr, máris, máris indulunk. A vak férfi felállt, Várj, mondta a felesége, hadd kössem be előbb az ujjad, eltűnt néhány pillanatra, és egy üvegcse hiperoxiddal, egy üvegcse higanykromáttal, vattával és egy dobozka gyorstapasszal tért vissza. Miközben elkészítette a kötést, megkérdezte, Hol hagytad a kocsit, és hirtelen, De ebben az állapotban nem vezethettél, vagy már itthon voltál, amikor, Nem, az utcán történt, amikor egy piros lámpánál megálltam, valaki szívességből hazahozott, a szomszéd utcában állt meg a kocsival, Jó, akkor lemegyünk, és megvársz a kapuban, amíg megkeresem, hova tetted a slusszkulcsot, Nem tudom, az az illető nem adta vissza, Az az illető, Az az ember, aki hazahozott, egy férfi, Lehet, hogy letette valahová, megnézem, Nem érdemes keresned, nem jött be, De a kulcsnak itt kell lennie valahol, A legvalószínűbb, hogy elfeledkezett róla, észre sem vette, és elvitte magával. Már csak ez hiányzott, Vedd elő a tiédet, azután majd meglátjuk, Jó, gyerünk, add a kezed. A vak férfi megszólalt,

Ha ez így marad, megölöm magam, Légy szíves, ne beszélj badarságokat, elég nagy baj már az is, ami történt, Én vagyok vak, nem te, nem tudhatod, hogy mit jelent ez nekem, Az orvos majd meggyógyít, meglátod, Meglátom. Elindultak. Lent, a lépcsőfeljárónál az asszony meggyújtotta a világítást, és a férfi fülébe súgta, Várj meg itt, ha valamelyik szomszéd jönne, beszélj vele természetesen, mondd, hogy engem vársz, ha valaki rád néz, nem gondolná, hogy nem látsz, semmi szükség arra, hogy mindenki rólunk beszéljen, Igen, de siess. Az asszony futva ment ki a kapun. Nem jött arra egy szomszéd sem, se be, se ki. A vak férfi tapasztalatból tudta, hogy a lépcsőház világítása csak addig működik, amíg hallja az automata kapcsoló duruzsolását, ezért valahányszor csönd támadt, megérintette a nyomógombot. A fény, ez a fény zajjá alakult át számára. Nem értette, miért marad el annyi ideig a felesége, az utca ott volt a közelben, nyolcvan, száz méterre, Ha sokat késünk, az orvos elmegy, gondolta. Nem tudott visszafogni egy önkéntelen mozdulatot, fölemelte a bal karját, és odapillantott, hogy megnézze, mennyi az idő. Összeszorította az ajkát, mintha hirtelen fájdalom járta volna át, és megköszönte a sorsnak, hogy nem bukkant fel abban a pillanatban egyetlen szomszéd sem, mert ha csak egy szót

is szól valaki hozzá, sírva fakad. Egy kocsi állt meg az utcán, Végre-valahára, gondolta, de nyomban furcsállta is a motor hangját, Ez dízel, egy taxi, és megint megnyomta a világításkapcsolót. A felesége idegesen, indulatosan jött befelé, A te kis őrangyalod, az a drága lélek elvitte a kocsinkat, Az nem lehet, biztos nem jól láttad, Nagyon is jól láttam, én jól látok, az utolsó szavak akaratlanul buktak ki a száján, Azt mondtad, hogy a kocsi a szomszéd utcában van, tette hozzá, és nincs ott, vagy pedig valamelyik másik utcában hagytátok, Nem, nem, ebben hagytuk, biztos vagyok benne, Akkor nyoma veszett, A kulcs pedig, Kihasználta, hogy elveszítetted a fejed abban a kétségbeesett állapotban, amibe kerültél, és ellopta, Én be sem akartam engedni a lakásba, mert tartottam tőle, pedig ha velem maradt volna, amíg megérkezel, nem lophatta volna el a kocsit, Gyerünk, vár a taxi, esküszöm, odaadnék egy évet az életemből, ha az a gazfickó is megvakulna, Ne beszélj olyan hangosan, És ellopnák mindenét, Lehet, hogy még előkerül, Persze, holnap bekopogtat az ajtónkon és azt mondja, véletlen volt, bocsánatot kér, és megkérdezi, jobban vagy-e már. Hallgattak, amíg az orvos rendelőjéhez nem értek. Az asszony megpróbált nem gondolni arra, hogy ellopták a kocsijukat, gyöngéden két kezébe fogta a férje kezét,

miközben a férfi leszegett fejjel, hogy a sofőr a visszapillantó tükörben ne láthassa a szemét, egyre csak azt kérdezte magában, hogy lehet, hogy ilyen nagy szerencsétlenség épp vele történik meg, Miért éppen velem. A fülében ott hallotta a forgalom zajait, egy-egy harsányabb hangot, valahányszor a taxi megállt, olykor megtörténik, hogy még alszunk, és a külvilág hangjai áthatolnak az öntudatlanság fátyolszövetén, amely még körbefog bennünket, mint egy fehér lepedő. Mint egy fehér lepedő. Sóhajtva ingatta a fejét, a felesége könnyedén végigsimított az arcán, mintha azt mondaná, Nyugodj meg, itt vagyok, a férfi pedig a vállára hajtotta a fejét, nem törődve azzal, hogy mit mond a sofőr. Ha te volnál a helyemben, nem vezethetnél engem, jutott az eszébe, mint valami gyermeteg mondóka, és föl sem figyelve a megállapítás képtelenségére, gratulált magának ahhoz, hogy ebben a reménytelen helyzetben még képes logikus következtetésekre. Amikor kiszálltak a taxiból, a felesége tapintatosan segített neki, nyugodtnak látszott, de amint beléptek a rendelőbe, ahol megtudja a sorsát, reszketős mormolással megkérdezte tőle, Hogyan fogok kikerülni innen, és úgy ingatta a fejét, mint aki már semmit nem remél. Az asszony közölte az őket fogadó asszisztensnővel, hogy ő telefonált fél órája a férje ügyében, erre bevezették őket egy kis várószobába, ahol több beteg várakozott. Volt

közöttük egy öregember, akinek az egyik szemét fekete kötés borította, egy kancsalnak látszó kisfiú egy asszony kíséretében, aki az édesanyja lehetett, egy sötét szemüveget viselő fiatal lány, két másik személy, akiknek semmilyen különös ismertetőjelük nem volt, de egyetlen vak sem, mert a vakok nem járnak szemorvoshoz. Az asszony odavezette a férjét egy szabad székhez, és mivel nem volt több üres hely, megállt mellette, Várnunk kell, súgta a fülébe. A férfi tudta, hogy miért, mert hallotta az ott lévők hangját, most másféle aggodalmak gyötörték, az járt az eszében, minél később vizsgálja meg őt az orvos, annál súlyosabbá, következésképpen visszafordíthatatlanná és gyógyíthatatlanná válik a vaksága. Nyugtalanul fészkelődött a széken, és már éppen meg akarta osztani feleségével a szorongásait, amikor hirtelen kinyílt az ajtó, és az asszisztensnő azt mondta, Legyenek szívesek, fáradjanak be, és a többi beteghez fordulva, A doktor úr rendelkezett így, ez az úr sürgős eset. A kancsal kisfiú édesanyja tiltakozott, hogy a jog az jog, ő volt az első, és már több mint egy órája vár. A többi beteg halkan a pártjára kelt, de egyikük, sőt még maga az asszony sem érezte bölcs dolognak, hogy hosszasan tiltakozzon, nehogy az orvos rossz néven vegye tőle, és okvetetlenkedését azzal

viszonozza, hogy még jobban megvárakoztatja, ahogy erre volt már példa. A bekötött szemű öregember nagylelkű volt, Hagyják, hadd menjen, szerencsétlen, sokkal rosszabb állapotban van, mint bármelyikünk. A vak férfi nem hallotta, már beléptek az orvos rendelőjébe, és az asszony azt mondta, Nagyon köszönjük a jóindulatát, doktor úr, a férjem, és amint ezt kimondta, elhallgatott, igazából fogalma sem volt arról, hogy valójában mi történt, csak annyit tudott, hogy a férje vak, és hogy ellopták a kocsijukat. Az orvos így szólt, Üljenek le, legyenek szívesek, ő maga segített a betegének elhelyezkedni, azután pedig a kezét megérintve, egyenesen hozzá intézte a szavait, Mesélje el nekem, mi történt magával. A vak férfi elmondta, hogy a kocsiban ülve arra várt éppen, hogy a piros lámpa váltson, amikor egyszer csak semmit sem látott, akkor néhány ember a segítségére sietett, és egy, legalábbis a hangja alapján, idősebb asszony azt mondta, hogy ez valószínűleg idegi alapon történt, azután egy férfi hazakísérte, mert egyedül tehetetlen volt, Minden fehér előttem, doktor úr. Egy szót sem szólt arról, hogy ellopták az autójukat. Az orvos megkérdezte, Eddig még soha nem fordult elő, hogy úgy mondjam, ilyen, mint ez a mostani eset, vagy valami hasonló, Még soha, doktor úr, még csak szemüveget sem hordok, És azt mondja, hogy hirtelen történt, Igen,

doktor úr, Mint amikor kialszik a fény, Inkább, mint amikor felgyullad a fény, Az utóbbi napokban érzett valami változást a szemében, Nem, doktor úr, Van vagy volt vak a családjában, Azok között a rokonok között, akiket ismerek, vagy akikről hallottam, nem, Cukorbaja van, Nem, doktor úr, Szifilisze, Nem, doktor úr, Magas vérnyomása vagy koponyaűri nyomása, Koponyaűri nyomásról nem tudok, egyéb pedig nincs, mert a munkahelyemen ellenőriznek bennünket, Érte-e erős ütés a fejét ma vagy tegnap, Nem, doktor úr, Hány éves, Harmincnyolc, Jó, akkor nézzük meg közelebbről azt a szemet. A vak férfi jó nagyra nyitotta a szemét, hogy megkönnyítse a vizsgálatot, de az orvos karon fogta, és beültette egy szerkezet mögé, amelyet kis képzelőerővel akár egy olyan új gyóntatószéknek is gondolhatott valaki, amelyben a szem helyettesíti a szavakat, hogy a gyóntató közvetlenül a bűnös lelkébe tekinthessen, Támassza ide az állát, mondta, tartsa nyitva a szemét, ne mozogjon. Az asszony odalépett a férjéhez, vállára tette a kezét, és így szólt, Meglátod, minden rendbe jön. Az orvos a maga oldalán föl-le igazította a kétlencsés rendszert, végtelenül finoman mozgó csavarokat forgatott, és megkezdte a vizsgálatot. Nem talált semmit a szaruhártyán, sem az ínhártyán, sem a szivárványhártyán, sem a retinán, sem az üvegtesten, sem a sárgafolton, sem a

szemidegen, sehol nem talált semmit. Felállt a szerkezet mellől, a szemét dörzsölte, azután újra kezdte az egész vizsgálatot, közben egy szót sem szólt, és amikor megint a végére ért, zavart kifejezés ült az arcán, Nem találok semmiféle sérülést, a szeme tökéletes. Az asszony örömteli mozdulattal összetette a két kezét, és felkiáltott, Én megmondtam neked, én megmondtam neked, minden rendben lesz. A vak férfi ügyet sem vetve rá, megkérdezte, Már elvehetem az államat, doktor úr, Természetesen, bocsásson meg, Ha a szemem tökéletes, ahogy mondja, akkor miért vagyok vak, Ebben a pillanatban nem tudnám megmondani, aprólékosabb kivizsgálásra lesz szükségünk, laboratóriumi vizsgálatokra, echográfíára, encefalogramra, Gondolja, hogy az aggyal lehet összefüggésben, Lehetséges, de nem hiszem, A doktor úr mégis azt mondja, hogy semmi elváltozást nem lát a szememben, így van, Nem értem, Azt akarom mondani, hogy ha maga valóban vak, akkor ebben a pillanatban nincs magyarázat a vakságára, Kételkedik abban, hogy vak volnék, Hová gondol, a problémát az eset ritkasága jelenti, ami engem illet, egész orvosi pályafutásom alatt nem találkoztam hasonló esettel, sőt ki merem azt is jelenteni, hogy a szemgyógyászat egész történetében sem, Gondolja, hogy meggyógyulhatok, Elvileg, mert nem látok

semmiféle sérülést, sem veleszületett torzulást, a válaszom igen kellene hogy legyen, De mégsem, Csupán óvatosságból nem, mert nem akarok olyan reményeket kelteni magában, melyek később alaptalannak bizonyulnak, Értem, Nos jó, Szükségem van-e valami kezelésre, kell-e valami gyógyszert szednem, Egyelőre nem írok fel semmit magának, mert csak vaktában tudnék valamit is felírni, Milyen ideülő kifejezés, jegyezte meg a vak férfi. Az orvos úgy tett, mintha nem hallotta volna, felkelt a forgószékről, amelyen a vizsgálat közben ült, és állva fölírta egy receptlapra azokat a kivizsgálásokat és laboratóriumi vizsgálatokat, amelyeket szükségesnek ítélt. A papírlapot odaadta a nőnek, Itt van, asszonyom, jöjjön vissza a férjével, amint készen vannak az eredmények, ha közben valami változás történik az állapotában, hívjon fel telefonon, A honorárium, doktor úr, Az asszisztensnőmnek fizet. Elkísérte őket az ajtóig, valami bátorításfélét mormogott, ilyesformán, Majd minden megoldódik, minden megoldódik, az a fő, hogy ne essenek kétségbe, és amikor megint egyedül maradt, belépett a rendelőhöz tartozó kis mosdóba, és egy hosszú percig szembenézett önmagával, Mi lehet ez, mormolta. Azután visszament a rendelőbe, hívta az asszisztensnőt, Küldje be a következőt. Aznap éjszaka a vak azt álmodta, hogy vak.

AMIKOR A VAK FÉRFI segítségére sietett az az ember, aki később ellopta a kocsiját, ott és akkor még semmiféle bűnös szándékot nem táplált magában, sőt éppen ellenkezőleg, engedelmeskedett a nagylelkűség és az áldozatkészség érzésének, amelyekről mindenki tudja, hogy az emberi nem két legnemesebb tulajdonsága, és még a legelvetemültebb bűnözőben is ott rejtőzik, nemhogy egy ilyen kisstílű autótolvajban, akinek semmi reménye nincs a szakmai előrelépésre, és az üzlet igazi haszonélvezői kizsákmányolják, mert a szegények nyomorúságát mindig mindenki kihasználja. Végül is így vagy úgy, de nincs olyan nagy különbség aközött, hogy valaki segít egy vak embernek, azután kirabolja, és aközött, hogy valaki egy elaggott és hebegő öregemberről gondoskodik, miközben az örökségen jár az esze. Ez a gondolat csak akkor támadt föl benne egész természetességgel, amikor már közel járt a vak férfi házához, pontosan úgy, mintha, mondjuk, csak azért határozta volna el, hogy vesz egy sorsjegyet, mert meglátta a sorsjegyárust, de semmiféle előérzete nem volt, csak azért vette meg a sorsjegyet, hogy meglássa, mi sül ki a belőle, s már előre beletörődött abba, amit majd a forgandó szerencse hoz magával, valamit vagy semmit, mások erre azt mondanák, hogy a személyiségéből adódó feltételes reflex

diktálta, mit tegyen. Az emberi természetet kétkedve szemlélők, akik sokan vannak és rendíthetetlenek, azt állítják, még ha bizonyos is, hogy az alkalom nem minden esetben szül tolvajt, az is bizonyos, hogy sokban segít neki. Ami minket illet, hajlamosak vagyunk arra gondolni, hogy ha a vak férfi elfogadta volna a végül is hamisnak bizonyult szamaritánus második felajánlkozását abban az utolsó pillanatban, amelyben a jóra való hajlandóság még felülkerekedhetett volna, arra az ajánlatra gondolunk, hogy ott marad vele, amíg a felesége meg nem érkezik, akkor ki tudja, hogy az ilyen módon belé vetett bizalomból kisarjadó erkölcsi felelősség érzése nem nyomta volna-e el a bűnös kísértést, és nem hozta volna-e felszínre mindazokat a sugárzó s nemes érzelmeket, amelyeket még a legelveszettebb lelkekben is mindig meg lehet találni. Amúgy népiesen summázva a dolgot, amiképpen a régi mondás az eszünkbe idézi, a vaknak is betört az orra, pedig azt hitte, hogy a keresztet hányja. A morális lelkiismeret, amelyet annyi esztelen ember megsértett és még több megtagadott, létezik és mindig is létezett, nem pedig a negyedkori filozófusok gondolták ki azokban az időkben, amikor a lélek még alig volt több zavaros elgondolásnál. Az idő múlásával, valamint az együttéléssel és a genetikai változásokkal ezt a lelkiismeretet

végül is beépítettük a vér színébe és a könnyek sójába, és mintha mindez még kevés lett volna, a szemből egyfajta befelé fordított tükröt csináltunk, aminek az lett az eredménye, hogy nemegyszer tapintatlanul megmutatta azt, amit a szájunkkal megpróbáltunk eltagadni. Ehhez általában még hozzájárul az a különleges körülmény is, hogy az egyszerű lelkekben a gyarló cselekedetek által okozott lelkifurdalás gyakorta összekapcsolódik különféle ősi félelmekkel, aminek következtében a vétkes büntetése, bár senki nem akarta megkövezni, a kétszerese lesz annak, amit megérdemel. Ilyenképpen nem lehetséges fényt deríteni arra, hogy milyen arányban kezdték el kínozni a tolvajt a különböző félelmek és a gyötrődő lelkiismeret abban a pillanatban, amikor odábbállt a kocsival. Az kétségkívül soha nem megnyugtató dolog, ha olyasvalakinek a helyén ülünk, aki ugyanezt a kormánykereket fogta a két kezével abban a pillanatban, amikor megvakult, aki ezen a szélvédőn bámult kifelé, és váratlanul nem látott semmit, nem kell túlságosan élénk képzelőerő ahhoz, hogy az ilyesfajta gondolatok fölébresszék a félelem rusnya, csúszó-mászó fenevadát, amely lám, már emelgeti is a fejét. De a lelkifurdalás, a lelkiismeretnek ez a kínzó megnyilatkozása, ahogyan korábban már említettük, vagy ha hatásosabb

fordulattal akarunk élni, a bensőjét mardosó lelkiismeret is szeme elé idézte az ajtót éppen bezáró gyámoltalan vak ember képét, Nem szükséges, nem szükséges, motyogta a szerencsétlen, aki mostantól fogva soha egyetlen lépést sem tud tenni segítség nélkül. A tolvaj minden idegszálával a forgalomra figyelt, szerette volna megakadályozni, hogy ezek az ijesztő gondolatok teljesen betöltsék a lelkét, jól tudta, hogy a legcsekélyebb tévedést, a legcsekélyebb figyelmetlenséget sem engedheti meg magának. Még csak az kellene, hogy megállítsák a rendőrök, Kérem a jogosítványt és a forgalmi engedélyt, azután megint a börtön, az élet árnyékos oldala. Gondosan ügyelt a jelzőlámpákra, egyszer sem ment át a piroson, tiszteletben tartotta a sárgát, türelmesen várta, hogy zöldre váltson a lámpa. Egy idő után észrevette, hogy már-már gyötrő kényszerességgel figyeli a közlekedési lámpákat. Akkor úgy szabályozta a kocsi sebességét, hogy mindig zöldnél érjen a lámpához, még ha ehhez gyorsítania is kelleti, vagy éppen ellenkezőleg, annyira lassítania, hogy ezzel felbosszantotta a mögötte haladó autók vezetőit. Végül teljesen megzavarodva, pattanásig feszült idegekkel bekanyarodott a kocsival egy jelentéktelen mellékutcába, ahol tudta, hogy nincsenek közlekedési lámpák, és szinte körül sem nézve leállt vele, mert vezetni jól tudott. Úgy

érezte, az idegbaj határán áll, pontosan ezek a szavak jártak a fejében, Mindjárt rám jön az idegbaj. Fulladozott az autó belsejében. Mind a két oldalon leengedte az ablakot, de a kinti szellő, ha mozdult is, nem frissítette föl a bent megrekedt levegőt. Mitévő legyek, kérdezte. A fészer, ahová a kocsit vinnie kellene, messze van, egy városon kívüli településen, ebben a lelkiállapotban, amelyben most van, soha nem jut el oda. Elkap egy rendőr, vagy balesetet okozok, vagy még valami rosszabb történik, mormolta. Akkor arra gondolt, jobb volna egy kis időre kiszállni az autóból, hogy kiszellőztesse az agyát, Talán kiverem a fejemből ezt a badarságot, attól, hogy az a pasas megvakult, nem kell hogy velem is ugyanaz történjen, ez nem influenza, nem fertőz, elmegyek a sarokig és vissza, és már el is múlt. Kiszállt, nem is gondolt arra, hogy becsukja a kocsit, úgyis mindjárt visszajön, és elindult. Még harminc lépést sem tett, amikor megvakult. A rendelőben a jóindulatú öregember volt az utolsó sorára váró beteg, ő szólt olyan rokonszenvvel arról a szegény ördögről, aki egyik pillanatról a másikra megvakult. Csak azért volt ott, hogy megbeszélje az időpontot, amikor megoperálják azt a szürke hályogot, amely a még meglévő fél szemén nőtt, a fekete kötés egy üreget takart el, semmi köze nem volt a mostani esethez, Ezek a bajok a korral

jönnek, mondta neki régebben az orvos, amikor megérik, leszedjük, és utána rá sem ismer majd a világra, amelyben élt. Amikor a fekete kötést viselő öregember kiment, és az asszisztensnő azt mondta, hogy nincs több beteg a várószobában, az orvos kézbe vette a vak férfi kórlapját, végigolvasta egyszer, kétszer, gondolkodott néhány percig, végül felhívta egyik kollégáját, akivel a következő beszélgetést folytatta, Tudod, volt ma egy nagyon különös esetem, egy férfi, aki egyik pillanatról a másikra teljesen elveszítette a látását, a vizsgálat nem mutatott ki semmiféle látható sérülést, sem veleszületett torzulást, azt mondja, hogy csak fehérséget lát, valamiféle tejszerű, sűrű fehérséget, amely rátapad a szemére, megpróbálom a lehető legjobban visszaadni azt a leírást, amit adott, igen, világos, hogy szubjektív, nem, fiatal, harmincnyolc éves, tudsz-e hasonló esetről, esetleg olvastál, hallottál-e, jól gondoltam, ebben a pillanatban nem látok semmilyen megoldást, elküldtem néhány vizsgálatra, hogy időt nyerjek, igen, megnézhetjük őt együtt valamelyik nap, vacsora után átfutok néhány könyvet, megnézem a szakirodalmat, talán találok valami kiindulópontot, igen, jól tudom, agnózia, pszichés vakság, elképzelhető, de akkor ő volna az első eset, amelyik ilyen jellegzetességeket mutat, mert a férfi tényleg vak, és az

agnózia, jól tudjuk, a látott dolgok felismerésének a képtelensége, nos, én is gondoltam rá, hogy talán amaurosisról van szó, de emlékezz csak arra, amivel kezdtem, ez a vakság fehér, éppen ellenkezőleg, mint az amaurosis, amely teljes sötétséggel jár, hacsak nem létezik fehér amaurosis, hogy úgy mondjam, fehér sötétség, igen, már tudom, ilyen eset még nem volt, rendben van, holnap telefonálok neki, megmondom, hogy együtt akarjuk megvizsgálni. Az orvos, miután befejezte a beszélgetést, hátradőlt a székében, így maradt néhány percig, azután fölállt, fáradt, lassú mozdulatokkal levetette a köpenyét. Kiment a fürdőszobába, hogy megmossa a kezét, de most nem kérdezte meg, amúgy metafizikusán, a tükörtől, Mi lehet ez, újra feltámadt benne a tudományos szemléletmód, az a tény, hogy az agnózia és az amaurosis pontosan azonosítható és körülírható a gyakorlatban és a könyvekben, nem jelenti azt, hogy ne jelenhessenek meg változatok, módosulások, ha ez a szó megfelelő rá, és úgy látszik, most ez bekövetkezett. Ezer és egy oka lehet annak, hogy az agy bezáródik, ennyi és nem több az egész, elkésett látogató, aki előtt a saját ajtaja bezárul. A szemorvos szerette az irodalmat, és mindenre tudott valami idézetet. Este, vacsora után, azt mondta a feleségének, Volt ma a rendelőben egy különös eset, lehetséges, hogy a pszichés

vakságnak vagy az amaurosisnak egy különleges fajtájáról van szó, de nincs tudomásom róla, hogy az irodalom valaha is följegyzett volna ilyen esetet, Milyen betegség ez az amaurosis meg az a másik, kérdezte a felesége. Az orvos átlagos értelmi képességekkel felfogható magyarázatot adott, amely kielégítette az asszony kíváncsiságát, azután a polcon megkereste a megfelelő szakkönyveket, néhány régi, egyetemi tankönyvét, néhány újabbat és néhány nemrégiben kiadott könyvet, amelyet még nem volt ideje tanulmányozni. Végignézte a tartalomjegyzékeket, azután nekiállt, hogy módszeresen elolvasson mindent, amit csak talált az agnóziáról és az amaurosisról, miközben az a kényelmetlen érzés járta át, hogy betolakodóként mozog egy olyan területen, az idegsebészet titokzatos birodalmában, amely idegen tőle, s amelyről csak halvány fogalmai vannak. Késő éjszaka félretolta a könyveket, amelyeket áttanulmányozott, megdörzsölte fáradt szemét, és hátradőlt a székében. Ebben a pillanatban a két lehetőség egészen világosan jelent meg előtte. Ha agnóziáról volna szó, a beteg most is látná, amit mindig is látott, azaz a látás élességében semmiféle csökkenés nem történt volna, csupán az agy vált volna képtelenné arra, hogy fölismerjen egy széket ott, ahol egy szék van, más szóval, továbbra is megfelelően reagálna a látóideg által továbbított fényhatásokra, de köznapi

szavakkal, a kevésbé művelt emberek számára is érthetően elmondva, elvesztette volna azt a képességét, hogy tudja, amit tudott, sőt, hogy meg is tudja mondani, mi az. Az amaurosissal kapcsolatban egy csöpp kétsége sem volt. Ahhoz, hogy valóban ilyen esetről legyen szó, a betegnek mindent feketének kellene látnia, most tekintsünk el attól, hogy köztudomásúlag a látni igét használjuk akkor is, amikor teljes sötétségről van szó. A vak határozottan állította, hogy lát, most is tekintsünk el az igétől, valamiféle egységes, sűrű fehér színt, mintha nyitott szemmel merült volna le egy tejtengerbe. Fehér amaurosis, azonkívül, hogy etimológiailag is ellentmond önmagának, neurológiailag is lehetetlen, mivel az agy, amely ebben az esetben nem képes érzékelni a valóság képeit, formáit és színeit, ugyanúgy nem volna képes, hogy úgy mondjuk, fehérrel, folytonos fehérséggel beborítani, mint egy árnyalatokat nélkülöző festmény, azokat a színeket, formákat és képeket, amelyeket ugyanaz a valóság felkínál egy normális látásnak, ha mégoly kérdéses is, hogy minden esetben beszélhetünk-e a szó szoros értelmében vett normális látásról. Az orvos, aki immár tökéletesen tisztában volt azzal, hogy zsákutcába jutott, ahonnan látszólag nincs kiút, csüggedten ingatta a fejét és körbepillantott. A felesége már elment aludni,

homályosan emlékezett rá, hogy valamikor odalépett hozzá, s csókot lehelt a hajára, valószínűleg mondta is, Lefekszem aludni, a lakásban csönd volt, az asztalon a sok szerteszórt könyv, Mi lehet ez, gondolta, és hirtelen félelem áradt szét benne, mintha ő maga is megvakulna a következő pillanatban, és ezt már előre tudná. Visszatartotta a lélegzetét, várt. Semmi nem történt. Egy perccel később történt meg, amikor összeszedte a könyveket, hogy föltegye őket a polcra. Először azt érzékelte, hogy nem látja a kezét, azután tudta, hogy megvakult. A sötét szemüveges lánynak nem volt súlyos baja, csak egy egészen egyszerű kötőhártya-gyulladástól szenvedett, amelyet az orvos által sebtében felírt gyógyszer néhány nap alatt elmulaszt majd, És addig csak az alváshoz vegye le a szemüvegét, mondta neki az orvos. Ez a szellemesség elég szakállas volt, föltételezhetően a szemorvosok egyik nemzedékéről a másikra szállt, de mindig elérte a kívánt hatást, az orvos mosolygott, miközben mondta, a beteg mosolygott, miközben hallotta, s ebben az esetben ez igen jól mutatott, mert a lánynak szép foga volt, tudta, hogyan villantsa ki. Természetes embergyűlölete vagy az életben elszenvedett nagyszámú csalódása folytán egy hétköznapi kétkedő szellem, aki közelről ismeri ennek a nőnek az életét, azt sugalmazná, hogy ez a bájos mosolygás nem

több, mint holmi szakmai fogás, ami eléggé rosszindulatú és alaptalan állítás, mivel ez a mosoly ugyanígy jelent meg az arcán azokban a nem túlságosan távoli időkben is, amikor a fiatal lány még leányka volt, ezt a szót ugyan már nemigen használják, amikor a jövő még lezárt levél volt számára, s még nem sarjadt ki belőle a kíváncsiság, hogy fölnyissa. Egyszerűbben szólva, ezt a nőt a luxus prostituáltak közé lehetne sorolni, de az itt leírt korszak mind nappali, mind éjszakai, mind függőleges, mind vízszintes társadalmi viszonyainak bonyolult szövedéke arra int, hogy mérsékeljük szigorú és végérvényes ítéletekre törekvő hajlandóságunkat, noha túlságos elbizakodottságunk következtében ettől a rossz szokásunktól talán soha nem szabadulhatunk meg. Még ha nyilvánvaló is, hogy Junónak milyen sok köze van a felhőkhöz, semmiképpen sem szabad megátalkodottan azt állítani, hogy az antik istennő mindössze a levegőben szállongó vízcseppekből összeálló merő páratömeg. Ahhoz nem fér kétség, hogy ez a nő pénzért megy az ágyba, ami alkalmasint lehetővé teszi, hogy minden további nélkül valóban a prostituáltak közé sorolják őt, de mert kétségtelen, hogy csak akkor megy, amikor a kedve tartja, és csak azzal, akivel a kedve tartja, nem szabad eltekinteni attól a lehetőségtől sem, hogy a fentebb említett előjogai folytán, körültekintő módon kizárattassék ebből az

egységesnek tartott céhből. Van munkája, mint a köznapi embereknek, és ahogy a köznapi emberek, ő is arra fordítja szabad óráit, hogy némi örömet juttasson a testnek, és elégséges kielégülést szerezzen az egyéni és általános szükségleteknek. Ha nem akarjuk az elemi meghatározás szintjére egyszerűsíteni őt, akkor mindent tekintetbe véve elmondhatjuk róla, hogy úgy él, ahogyan a kedve tartja, és ráadásul minden lehetséges élvezetet is megszerez magának. Már leszállt az este, amikor kilépett a rendelőből. Szemüvegét nem vette le, zavarta az utcai lámpák, különösen pedig a hirdetések fénye. Bement egy gyógyszertárba, hogy megvegye a gyógyszert, amelyet az orvos fölírt, eltökélte, hogy ügyet sem vet az eladóra, aki, míg kiszolgálta őt, arról beszélt, mennyire igazságtalan, hogy bizonyos szemeket sötét üveg takar el, ez a megjegyzés nemcsak tolakodó volt, vegyük figyelembe, hogy egy patikussegéd szájából hangzott el, hanem ellentétben állt azzal a meggyőződésével is, miszerint a sötét szemüveg olyan mámorító titokzatossággal ruházza fel, amelytől föltámad a mellette elhaladó férfiak érdeklődése, amit alkalmanként viszonzott is, ha éppen másképp nem alakultak a körülmények, mint ma is, amikor vár rá valaki, egy légyott, amelytől joggal remélte, hogy kellemes lesz,

tökéletesen kielégíti őt anyagilag és talán más értelemben is. A férfi, akivel találkozik, régi ismerőse volt, és nem zavarta különösebben, hogy a lány bejelentette, nem veheti le a szemüvegét, bár az orvos akkor még nem rendelkezett így, sőt éppen ellenkezőleg, tetszett neki, újdonságot sejtetett. A gyógyszertárból kilépve a lány leállított egy taxit, megadta egy szálloda nevét. Az ülésen hátradőlve már előre átadta magát, ha jó rá ez a kifejezés, az érzéki gyönyörűség megannyi változatos benyomásának, az ajkak első és szakértő érintésétől, az első bizalmas cirógatástól kezdve az orgazmus robbanássorozatáig, amelytől halálosan fáradt és boldog lesz, mintha, ments isten, egy szemkápráztató és szélsebes vásári rakétára volna fölfeszítve. Ennélfogva okunk lehet föltételezni, hogy a sötét szemüveges lány, ha a társa képes az időt és a technikát tekintve a legtöbbet adni magából, mindig előre és a kétszeresét adja annak, amit utána megkap. Miközben elmerengett, megkérdezte magában, föltehetően azért, mert éppen most fizetett egy orvosi vizsgálatért, hogy nem volna-e éppen ideje, mondjuk, mától fogva, feljebb srófolni azt, amit vidor eufemizmussal általában a maga megfelelő szintű ellentételezésének nevezett. Egy sarokkal előbb megállította a taxit, elvegyült a vele egy irányba haladó emberek tömegében, arctalanul és

látható bűntudat nélkül sodródott velük. Fesztelenül lépett be a szállodába, s az előcsarnokon át a bárba ment. Néhány perccel korábban érkezett, ezért várnia kellett, a légyottot pontos időre beszélték meg. Kért egy üdítőt, lassan kortyolgatta, nem nézett senkire, nem akarta, hogy közönséges valakinek higgyék, aki férfiakra vadászik. Valamivel később, mint egy turista, aki a szobájába igyekszik, hogy megpihenjen a múzeumokban töltött délután végén, a lifthez ment. Az erény, lehet, hogy ezt valaki még nem tudja, mindig nehézségekkel találkozik a tökéletesség felé vezető rögös úton, a bűnt s a vétket viszont mindig kegyeibe fogadja a szerencse, ezért amikor a lány odaért, már nyílt is a lift ajtaja. Két vendég lépett ki rajta, egy idős házaspár, a lány pedig bement, megnyomta a harmadik emeleti gombot, a háromszáztizenkettes szobában vártak rá, amint odaért, csöndesen kopogott az ajtón, tíz perc múlva meztelen volt, a tizenötödik percben pihegett, a tizennyolcadikban szerelmes szavakat suttogott, és már semmit sem kellett színlelnie, a huszadikban kezdte elveszíteni a fejét, a huszonegyedikben érezte, hogy testét szerteszaggatja a kéj, a huszonkettedikben kiabált, Most, most, s mikor magához tért, holtfáradtan és boldogan azt mondta, Még mindig fehérnek látok mindent.

AZ AUTÓTOLVAJT egy rendőr vezette haza. A hatalom körültekintő és szánakozó képviselője el nem képzelte volna, hogy egy megrögzött bűnözőt vezet a karjánál fogva, ahogyan arra sem gondolt, hogy megakadályozza a szökésben, amint ezt máskor megtette volna, csak arra ügyelt, hogy a szerencsétlen ember nehogy megbotoljon és elessen. Mi viszont könnyen elképzelhetjük, mennyire megrémült a tolvaj felesége, amikor kinyitotta az ajtót, és szembetalálta magát egy egyenruhás rendőrrel, aki bilincsbe verve hozott, ő legalábbis így látta, egy megtört rabot, akivel gyászos képe láttán ítélve valami sokkal rosszabb történhetett, mint hogy letartóztatták. Az asszony az első pillanatban arra gondolt, hogy a férjét rajtakapták valahol, s a rendőr azért jött, hogy házkutatást tartson, ez a gondolat azonban, bármennyire meglepőnek is látszik, kellőképpen megnyugtató volt, mivel a férje csak autót lopott, amit már a méretei folytán sem lehetett az ágy alá bedugni. Bizonytalansága nem tartott soká, mert a rendőr megszólalt, Ez az úr vak, vegye gondjaiba, az asszony pedig, aki megkönnyebbülhetett volna, mivel a rendőr végül is csak kíséretként jött, abban a pillanatban, amikor könnyeit hullató férje a vállára borult, s elmondta, amit már tudunk, rádöbbent, hogy a végzet milyen roppant erővel tört

be a házba. A sötét szemüveges lányt ugyancsak egy rendőr vitte el a szülei lakásába, de azokat a pikáns körülményeket, amelyek között őt is elérte a vakság, egy szállodában meztelenül kiáltozó nő, aki föllármázza a többi vendéget, miközben a vele lévő férfi megpróbál fölszívódni, sietősen magára ráncigálva a nadrágját, bizonyos mértékig enyhítette a helyzet nyilvánvaló drámaisága. A vak lány, aki nem tudta, hová legyen szégyenében, amely, bármennyit is összesutyorogjanak a szemforgató farizeusok és a hamis erkölcscsőszök, az általa űzött, megvásárolható szerelmi gyakorlatokkal is tökéletesen összeegyeztethető érzés, miután fölfogta, hogy a látás elvesztése nem a kéj valamiféle új, eddig soha nem tapasztalt változata, és kétségbeesett kiabálásba kezdett, alig mert sírni és jajgatni, amikor gorombán, úgy-ahogy rányalábolva a ruháit, szinte kipenderítették a szállodából. A rendőr, olyan hangon, amely még maliciózus is lehetett volna, ha nem lett volna egyszerűen durva, miután megkérdezte tőle, hol lakik, tudni akarta, hogy van-e pénze a taxira, Ilyen esetekben az állam nem fizet, közölte, ami, mellékesen szólva, valamennyire még logikusnak is tekinthető, mivel az ilyen személyek azok közé tartoznak, akik nem fizetnek adót erkölcstelen bevételeik után. A lány bólintott, de mivel vak volt,

gondoljuk csak el, azt hitte, hogy a rendőr talán nem is lattá meg a fejmozdulatát, ezért azt mormolta, Igen, van, és még hozzátette, csak úgy magában, Bárcsak ne volna, ezeket a szavakat értelmetlennek tarthatjuk, de ha belegondolunk abba, mennyire szövevényes az emberi lélek, amelyben semerre nem nyílik rövid és egyenes út, akkor tökéletesen megvilágosodik az értelmük, a lány csak azt akarta velük mondani, hogy bűnös viselkedése, erkölcstelensége miatt érte el a büntetés, ennyi az egész. Anyjának azt mondta, hogy nem vacsorázik otthon, és végül igencsak idejekorán, még az apja előtt megérkezett. Minden másként történt a szemorvossal, nemcsak azért, mert otthon volt, amikor elérte a vakság, hanem mert orvos volt, aki nem adja át magát ölbe tett kézzel a kétségbeesésnek, mint azok teszik, akik csak akkor vesznek tudomást a testükről, amikor valamijük fáj. Még egy ilyen gyötrelmes helyzetben is, mint a mostani, amikor egy kétségbeesett éjszaka vár rá, képes volt fölidézni magában azt, amit Homérosz írt az Iliász-ban, amely bármely más költői alkotásnál inkább szól a halálról és a szenvedésről, Egy orvos, egymagában több emberrel fölér, ezeket a szavakat nem annyira mennyiségi, hanem inkább minőségi meghatározásként kell értelmeznünk, ahogy erről

hamarosan bizonyságot szerzünk. Volt benne annyi tartás, hogy amikor lefeküdt, nem ébresztette föl a feleségét, még akkor sem, amikor az asszony álomittasan suttogva megmozdult az ágyon, hogy közelebb húzódjon hozzá. Órákon át nem jött a szemére álom, csak végső kimerültségében aludt egy keveset. Azt szerette volna, ha az éjszaka soha nem ér véget, hogy ne kelljen bejelentenie, éppen neki, akinek az volt a dolga, hogy mások szemének a bajait meggyógyítsa, Vak vagyok, de ugyanakkor arra is vágyott, hogy minél hamarabb felvirradjon a nappal fénye, pontosan ezekkel a szavakkal gondolta el, A nappal fénye, pedig tudta, hogy nem fogja meglátni. Az igazat szólva, egy vak szemorvos nem sokat ér, de az ő feladata tájékoztatni az egészségügyi szerveket, felhívni a figyelmüket arra, hogy nemzeti katasztrófa származhat ebből, ami nem több és nem kevesebb, mint egy eddig ismeretlen vakság egy fajtája, minden jel szerint erősen fertőző, és láthatólag korai, gyulladásos, fertőzéses vagy torzulásos jellegű patologikus előzmények nélkül jelentkezik, ahogyan annak a vak férfinak az esetében is történt, aki felkereste őt a rendelőjében, vagy ahogyan a saját maga esetében is megbizonyosodhatott erről, mert csak olyan kismértékű rövidlátása, olyan kismértékű asztigmatizmusa volt, hogy úgy döntött, egyelőre nem használ semmiféle lencsét. Szemek, amelyek nem

látnak többé, amelyek teljesen vaknak bizonyulnak, mindazonáltal tökéletes állapotban vannak, bármiféle friss vagy régi, szerzett vagy veleszületett sérülés nélkül. Visszagondolt a vak férfin elvégzett aprólékos vizsgálatra, arra, hogy szemének az oftalmoszkóp által elérhető különböző részei egészségesnek látszottak, semmiféle kóros elváltozás nem volt rajtuk, ami nagyon ritka dolog harmincnyolc éves korban, amennyinek a férfi mondta magát, de még fiatalabb életkorban is. Az a férfi nem lehetett volna vak, gondolta, átmenetileg megfeledkezve arról, hogy ő maga is vak, annyira vak, amennyire csak eljuthat valaki az önmegtagadásban, ez nem mai jelenség, emlékezzünk csak arra, mint mondott Homérosz, még ha látszólag más szavakkal fejezte is ki magát. Úgy tett, mintha aludna, amikor a felesége fölkelt. Erezte, hogy megcsókolja a homlokát, olyan lágyan, mintha nem akarná fölébreszteni mélynek hitt álmából, talán megfordult a fejében, Szegénykém, későn feküdt le, tanulmányozta a vak ember különleges esetét. Amikor magára maradt, az orvos, mintha lassan fojtogatná valami sűrű felhő, amely a mellére telepedve és az orrlikain át befelé szivárogva belülről vakítja meg, kurtán felnyögött, és hagyta, hogy két könnycsepp, Biztos fehérek, gondolta, kicsorduljon a szeméből és végigfolyjon a halántékán, az arca egyik és másik oldalán,

most értette meg betegei rettenetét, amikor azt mondták neki, Doktor úr, azt hiszem, kezdem elveszíteni a látásomat. A szobába beszűrődtek a háztartás apró neszei, a felesége nemsokára bejön majd, hogy megnézze, alszik-e még, ilyen tájban kellett a kórházba indulnia. Elővigyázatosan fölkelt, ide-oda tapogatózva megkereste és fölvette a köpenyét, bement a fürdőszobába, vizelt. Azután arrafelé fordult, ahol a tükröt tudta, ez alkalommal nem kérdezte meg, Mi lehet ez, nem mondta, Ezer és egy oka van annak, hogy az emberi agy bezáródjon, csak kinyújtotta a kezét, amíg megérinthette az üveglapot, tudta, hogy ott a képmása, és nézi őt, a képmása látta őt, de ő nem látta a képmását. Hallotta, hogy a felesége belép a szobába, Már fölkeltél, mondta az asszony, és a férfi válaszolt, Föl. Azután érezte, hogy odalép mellé, Jó napot, szerelmem, annyi év házasság után még mindig ilyen kedveskedő szavakkal üdvözölték egymást, és akkor a férfi azt mondta, mintha egy színjátékot adnának elő, és megkapta volna a végszót, Azt hiszem, nem lesz valami jó napunk, valami történt a szememmel. Az asszony csak a mondat végére figyelt fel, Hadd nézzem, kérte, figyelmesen megvizsgálta a szemét, Nem látok semmit, a mondat nyilvánvalóan rossz helyen hangzott el, nem az asszony szerepéhez tartozott, a férfinak kellett volna

mondania, de egyszerűen csak így mondta, Nem látok, és hozzátette, Azt hiszem, megfertőzött az a tegnapi beteg. Idővel, a bizalmas együttlét során az orvosfeleségek is elkezdenek konyítani valamit az orvostudományhoz, ez az asszony pedig, aki mindenben olyan közel állt a férjéhez, elég sokat megtanult ahhoz, hogy tudja, a vakság nem terjed fertőzés útján, mint valami járvány, a vakságot nem kaphatja el egy vaktól valaki, aki csak megnézi, a vakság egy embernek és vele született két szemének a magánügye. Mindenesetre egy orvosnak tisztában kell lennie azzal, amit mond, erre való az egyetem, és ha ez az orvos nemcsak kijelenti, hogy megvakult, hanem nyíltan el is ismeri, hogy fertőzés útján történt, akkor hogy jön egy feleség ahhoz, hogy kételkedjen, még ha egy orvos felesége is. Következésképpen érthető, hogy a szegény asszony a kétségbevonhatatlan bizonyossággal szembesülve ugyanazt tette, amit bármely átlagos feleség, kettőt már megismertünk, kétségbeesésének természetes kifejezéseként átölelte a férjét, És most mi lesz, kérdezte könnyek között, A legfontosabb azonnal értesíteni az egészségügyi hatóságokat, a minisztériumot, ha tényleg járványról van szó, intézkedéseket kell hozni, De olyan járványt, amelyben megvakultak volna az emberek, még senki sem látott, érvelt az asszony, aki szeretett volna ebbe

az utolsó reménységbe belekapaszkodni, De olyan vakot sem látott még senki, aki minden látható ok nélkül vakult meg, és ebben a pillanatban már legalább két ilyen van. Alig mondta ki az utolsó szót, az arca elváltozott. Szinte erővel lökte el magától a feleségét, és ő is hátralépett, Menj el innen, ne gyere közelebb, megfertőzhetlek, és nyomban elkezdte öklével verni a fejét, Ostoba, ostoba, hülye orvos, hogy nem jutott az eszembe, egész éjszaka együtt voltunk, a dolgozószobámban kellett volna maradnom, bezárt ajtók mögött, és még így is, Kérlek, ne beszélj így, legyen meg, aminek meg kell lennie, gyere, elkészítem neked a reggelit, Hagyj békén, hagyj békén, Nem hagylak, kiáltotta az asszony, mit akarsz csinálni, minden lépésnél fölbukfenceznél, nekimennél a bútoroknak, miközben keresed a telefont, nem látnád meg a telefonkönyvben azt a számot, amit keresel, miközben én nyugodtan nézem az egészet egy fertőzésbiztos üvegburába zárva. Határozottan megragadta a karját, és így szólt, Gyerünk, kedvesem. Még korán volt, amikor az orvos elfogyasztotta, képzeljük el, milyen étvággyal, a csésze kávét és a vajas pirítóst, amit a felesége mégis elkészített neki, túlságosan korán volt még ahhoz, hogy megtalálja helyükön azokat az embereket, akiket tájékoztatnia kellett. A logika és a hatékonyság azt kívánta, hogy mindarról, ami történt,

közvetlenül és minél hamarabb az Egészségügyi Minisztérium egy magas rangú tisztviselőjének számoljon be, de nyomban megváltozott a véleménye, amikor megértette, hogy ha csak úgy bejelentkezik, mint egy orvos, aki fontos és sürgős információt szeretne közölni, az igen kevés ahhoz, hogy meggyőzzön egy középszintű hivatalnokot, akihez a telefonkezelő végül, hosszas kérlelés után jóindulatúan bekapcsolta. Az illető tudni szerette volna, hogy miről van szó, mielőtt bekapcsolja őt közvetlen feljebbvalójához, pedig magától értetődött, hogy egyetlen felelősséget érző orvos sem közölné az első útjába kerülő beosztottal, hogy vaksággal járó járvány tört ki, mert azon nyomban elharapózna a pánik. A hivatalnok így válaszolt, Az úr bejelenti nekem, hogy orvos, és ha azt akarja, hogy megmondjam, elhiszem-e, hát elhiszem, de engem is kötnek az utasítások, és vagy megmondja, hogy miről van szó, vagy nem továbbítom az ügyet, Bizalmas jellegű ügyről van szó, Bizalmas ügyeket nem intéznek telefonon, a legjobb, ha személyesen idejön, Nem mehetek el itthonról, Azt akarja mondani, hogy beteg, Igen, beteg vagyok, mondta a vak rövid tétovázás után, Ebben az esetben orvost kellene hívnia, egy igazi orvost, válaszolta a hivatalnok, és a szellemességével elégedetten letette a kagylót.

Az arcátlanság úgy érte az orvost, mint egy pofon. Csak néhány perc múlva nyugodott meg annyira, hogy el tudja mondani a feleségének, milyen gorombán bántak vele. Azután, mintha éppen akkor jött volna rá valamire, amit már jó ideje tudnia kellett volna, szomorúan mormolta, Ilyen anyagból, félig érdektelenségből, félig gonoszságból vagyunk összegyúrva. Már-már feltette a kérdést, Mi legyen, amikor rájött, hogy csak az időt vesztegette, és az egyetlen módja annak, hogy biztosan eljuttassa a tájékoztatást oda, ahová el kell juttatnia, az, ha a saját kórházának orvos-igazgatójával beszél, mint orvos az orvossal, kihagyva a bürokratákat, hogy azután az igazgató vállalja magára annak az átkozott hivatalos gépezetnek a beindítását. A felesége tárcsázott, kívülről tudta a kórház telefonszámát. Az orvos bemutatkozott, amikor felvették a kagylót, azután gyorsan azt mondta, Jól, nagyon köszönöm, a telefonkezelő bizonyosan megkérdezte tőle, Hogy van, doktor úr, ezt szoktuk mondani, amikor nem akarjuk a gyengeségünket bevallani, azt mondjuk, Jól, és közben haldoklunk, erre mondja a köznép, hogy a szükségből erényt csinálunk, ez is csak az emberi fajnál fordul elő. Amikor az igazgató odajött a telefonhoz, No, mi újság, az orvos megkérdezte, hogy egyedül van-e, nincs-e senki a közelében, aki meghallhatná, a telefonkezelő miatt nem

kellett aggódnia, kisebb dolga is nagyobb annál, hogy a szemgyógyászatról szóló beszélgetéseket hallgassa, csak a nőgyógyászat érdekelte. Az orvos beszámolója rövid, de teljes volt, kitérők, felesleges szavak, szócséplés nélkül, olyan orvosi ridegséggel, hogy a helyzetet figyelembe véve, meglepte az igazgatót, Tényleg vak, kérdezte, Teljesen vak vagyok, Mindenesetre elképzelhető, hogy véletlen egybeesésről van szó, lehet, hogy nem történt, a szó szoros értelmében véve, fertőzés, Rendben, a fertőzés nincs bizonyítva, de nem arról van szó, hogy megvakult és én is megvakultam, mindegyikünk a maga lakásában, és nem is láttuk egymást, a férfi vak volt, amikor eljött a rendelésemre, és én is megvakultam néhány órával később, Hogyan találhatnánk meg ezt az embert, A neve és a címe a rendelőmben van, Mindjárt elküldök oda valakit, Egy orvost, Igen, természetesen egy kollégát, Nem gondolja, hogy közölnünk kellene a minisztériummal, hogy mi történik, Egyelőre korainak találom, gondoljon arra, milyen általános riadalmat okozna egy ilyesfajta hír, az ördögbe is, a vakságot nem lehet elkapni, A halált sem lehet elkapni, mégis mindannyian meghalunk, Jól van, maradjon otthon, amíg intézkedem az ügyben, azután elküldök magáért, szeretném megvizsgálni, Jusson eszébe, hogy azért vagyok vak, mert megvizsgáltam egy vak embert, Az nem biztos,

Ok-okozati összefüggést viszont igencsak feltételezhetünk, Kétségkívül, mindazonáltal még túl korai volna következtetéseket levonni, két elszigetelt esetnek nincsen statisztikai jelentősége, Hacsak már nem vagyunk kettőnél többen, Megértem a lelkiállapotát, de védekeznünk kell a pesszimizmus ellen, ami lehet, hogy később alaptalannak bizonyul, Köszönöm, Erre még visszatérünk, Viszonthallásra. Fél órával később az orvos nehézkesen, a felesége segítségével éppen befejezte a borotválkozást, csöngött a telefon. Megint a kórházigazgató volt, de a hangja most egészen másként csengett. Bejött egy fiú, aki szintén egyik pillanatról a másikra vakult meg, mindent fehérnek lát, az édesanyja azt mondja, hogy a fiúval tegnap az ön rendelőjében volt, Föltételezem, hogy a gyerek kancsal a bal szemére, így van, Igen, ő az, Kezdek aggódni, a helyzet tényleg komoly, A minisztérium, Igen, természetesen, máris beszélek a kórház igazgatóságával. Három óra múlva, amikor az orvos és a felesége éppen csöndben ebédelt, s a férfi a villájával kaparászott a húsdarabok után, amiket az asszony fölvágott neki, a telefon megint megszólalt. Az asszony vette fel, rögtön vissza is jött, Téged keresnek, a minisztériumból. Segített neki fölállni,

bevezette a dolgozószobába, kezébe adta a telefont. A beszélgetés rövid volt. A minisztériumot azoknak a betegeknek a személye érdekelte, akik az előző este a rendelőjében jártak, az orvos azt válaszolta, hogy a megfelelő kórlapokon szerepel az azonosításhoz szükséges valamennyi adat, név, életkor, családi állapot, foglalkozás, lakhely, és a végén még hozzátette, hogy kész elkísérni azt a személyt vagy személyeket, akik elmennek a lapokért. A vonal túlsó felén a hang közbevágott, Nem szükséges. A telefon átkerült egy másik kézbe, másféle hang szólalt meg belőle, Jó napot kívánok, a miniszter beszél, szeretnék a kormány nevében köszönetet mondani körültekintő viselkedéséért, biztos vagyok benne, hogy gyors cselekvésének köszönhetően lokalizálhatjuk és ellenőrzésünk alá vonhatjuk a helyzetet, addig is arra kérjük önt, hogy szíveskedjen otthon tartózkodni. Az utolsó szavak látszólag udvariasan hangzottak, ámde semmi kétséget nem hagytak afelől, hogy parancsnak szánták őket. Az orvos így válaszolt, Igen, miniszter úr, de a vonal addigra már megszakadt. Néhány perc múlva megint csörgött a telefon. A kórházigazgató telefonált, idegesen, kapkodva beszélt, Most tudtam meg, hogy a rendőrség két olyan esetről tud, amikor váratlanul megvakult valaki, Rendőrök, Nem, egy férfi meg

egy nő, a férfira egy utcán találtak rá, azt kiabálta, hogy vak, a nő egy szállodában volt, amikor megvakult, valami szerelmes együttlét után, úgy hiszem, Meg kell tudni, hogy az én betegeimről van-e szó, tudja, hogy hívják őket, Nem mondták, A minisztériumból már beszéltek velem, elmennek a rendelőmbe a kórlapokért, Micsoda bonyolult helyzet, Nekem mondja. Az orvos letette a telefont, kezét a szeméhez emelte, s ott is hagyta, mintha még valami rosszabbtól is meg akarná védeni, végül fojtottan felkiáltott, Mennyire fáradt vagyok, Aludj egy kicsit, odavezetlek az ágyhoz, mondta a felesége, Nem érdemes, képtelen volnék elaludni, különben is, a napnak még nincs vége, valami még biztos történni fog. Csaknem hat óra volt, amikor a telefon utoljára csörgött. Az orvos ott ült mellette, fölemelte a kagylót, Igen, én vagyok, mondta, figyelmesen hallgatta, amit mondtak neki, és csak a fejével bólintott alig láthatóan, mielőtt befejezte a beszélgetést. Ki volt az, kérdezte a felesége, A minisztérium, fél órán belül egy mentőkocsi jön értem, Erre vártál, amikor azt mondtad, hogy valami még történni fog, Igen, többékevésbé, Hová visznek, Nem tudom, talán egy kórházba, Becsomagolok neked, összekészítem a ruhádat meg a többi szokásos dolgot, Nem utazom sehová, Nem tudhatjuk, hová kerülsz, elővigyázatosan bevezette a hálószobába,

leültette az ágyra, Ülj itt nyugodtan, én mindent elintézek. Hallotta, ahogy a felesége ide-oda járkál, fiókokat és szekrényeket nyit ki és zár vissza, ruhákat vesz elő, és utána berakja őket a padlóra fektetett bőröndbe, de azt nem láthatta, hogy az ő ruháján kívül belekerült a bőröndbe néhány szoknya és blúz, egy nadrág, egy ruha és néhány cipő is, amelyek csak egy nő ruhatárába tartozhattak. Tétován arra gondolt, hogy nem lesz szüksége ennyi holmira, de hallgatott, mert a pillanat nem volt alkalmas arra, hogy jelentéktelen dolgokról beszéljenek. Hallotta, hogy esetten a zár, azután megszólalt a felesége, Kész, már jöhet a mentőautó. Odavitte a bőröndöt a bejárati ajtóhoz, elutasította a férje segítségét, aki azt mondta, Hadd segítsek neked, ezt meg tudom csinálni, annyira nem vagyok nyomorék. Azután leültek a fogadószobában az egyik díványra, és vártak. Fogták egymás kezét, s a férfi azt mondta, Nem tudom, mennyi ideig leszünk elválasztva egymástól, Ne foglalkozz ezzel. Csaknem egy órát vártak. Amikor megszólalt a bejárati csengő, az asszony fölállt és kinyitotta az ajtót, de a lépcsőfordulóban nem volt senki. Fölvette a kaputelefont, Rendben van, máris lemegy, felelte. Odafordult a férjéhez, és azt mondta, Lent várnak, szigorú utasítást kaptak, hogy

ne jöjjenek föl, Úgy látszik, a minisztérium is megijedt, Gyerünk. Lifttel mentek le, az asszony segített a férjének leereszkedni az utolsó lépcsőfokokon, azután fölkapaszkodni a mentőautóba, visszament a lépcsőházba a bőröndért, egyedül emelte föl, és betaszigálta a kocsiba, Végül föllépett, és leült a férje mellé. A mentőautó vezetője az első ülésről tiltakozott, Csak a férjét vihetem el, ezt az utasítást kaptam, maga szálljon ki. Az asszony nyugodtan így válaszolt, Engem is el kell vinnie, éppen most vakultam meg. Az ÖTLET magának a miniszternek a fejéből pattant ki. Bármelyik oldalról is vizsgálta, szerencsés, ha ugyan nem tökéletes elgondolás volt, mind az eset pusztán egészségügyi szempontjait, s mind pedig társadalmi hatásait és politikai következményeit tekintve. Mindaddig, amíg fény nem derül az okokra, vagy, a megfelelő nyelvezetet használva, a fehérkór etiológiájára, ahogyan egy leleményes tanácsadó sugalmazását követve elnevezték a rosszul hangzó vakságot, amíg meg nem találják a kezelés és a gyógyítás módját, s talán azt a védőoltást, amely megelőzi a jövőbeli esetek megjelenését, azokat a személyeket, akik megvakultak, és azokat is, akik fizikai kapcsolatba kerültek velük vagy a közvetlen közelükben megfordultak, összegyűjtik és elszigetelik, azért, hogy elkerüljék a jövőbeli fertőzéseket,

amelyek, ahogyan megállapítást nyert, többé-kevésbé abban a mértékben sokasodnak, amelyet a matematikában a hányados szerinti haladványnak szokás nevezni. Quod erat demonstrandum, zárta le a miniszter. Mindenki által érthető szavakkal elmondva tehát arról volt szó, hogy vesztegzár alá kell vonni mindezeket a személyeket, a kolera és a sárgaláz idejéből örökölt régi gyakorlat szerint, amikor a fertőzött vagy csak fertőzésgyanús hajók nem köthettek ki negyven napig, aztán majd meglátjuk. Ezeket a szavakat, Aztán majd meglátjuk, amelyeket megfontolttá tett a hangsúly és rejtelmessé a befejezetlenségük, a miniszter mondta ki, aki később pontosabban megfogalmazta az elgondolását, Azt szerettem volna mondani, hogy ugyanúgy lehet negyven nap, mint negyven hét, vagy negyven hónap, vagy negyven év, csak ki ne jöjjenek onnan. Miniszter úr, már csak azt kell eldöntenünk, hol helyezzük el őket, mondta az ellátási és biztonsági bizottság elnöke, akit hamarjában jelöltek ki erre a posztra, s az volt a feladata, hogy a betegek szállításáról, elkülönítéséről és ellátásáról gondoskodjon, Milyen lehetőségekkel számolhatunk ebben a pillanatban, tudakozódott a miniszter, Rendelkezésünkre áll egy üres, elhagyatott elmegyógyintézet, amely arra vár, hogy valaki használatba vegye, néhány katonai intézmény, amelyeket a hadsereg legutóbbi átszervezése során ürítettek ki, egy

befejezés előtt álló ipari vásárterület, valamint, de hogy miért, arra nem tudtak magyarázatot adni, egy csődeljárás alatt álló bevásárlóközpont, Véleménye szerint melyik felelne meg legjobban a céljainknak, A laktanya felel meg leginkább a biztonsági követelményeknek, Természetesen, Van azonban egy hátránya, túlságosan nagy, ez megnehezíti és költségessé teszi az ott őrzöttek felügyeletét, Világos, A bevásárlóközponttal kapcsolatban valószínűleg számolnunk kellene a különböző jogi akadályokkal, a számításba veendő törvényességi problémákkal, És a vásárterület, Miniszter úr, jobb ha arra nem is gondolunk, Miért, Az ipar bizonyosan nem venné szívesen, már több milliót fektettek bele, Ebben az esetben marad az elmegyógyintézet, Igen, miniszter úr, az elmegyógyintézet, Hát akkor legyen az elmegyógyintézet, Egyébként, mindent tekintetbe véve, itt a legjobbak a feltételek, mert azonkívül, hogy minden oldalról fal veszi körül, megvan az az előnye is, hogy van két szárnya, az egyikben elhelyezhetnénk a tényleges vakokat, a másikban a lehetséges fertőzötteket, meg egy központi része, amely jó volna arra, hogy, úgymond, valamiféle senki földje legyen, amelyen keresztül azok, akik megvakulnak, átmennek azokhoz, akik már korábban is vakok voltak, Lesz itt egy kis probléma, Mi lesz az, miniszter úr,

Küldenünk kell oda valakit, aki felügyeli az átcsoportosítást, s nem valószínű, hogy találnánk erre a célra önkénteseket, Nem hiszem, hogy erre szükség volna, miniszter úr, Magyarázza meg, Abban az esetben, ha a lehetséges fertőzöttek közül valaki megvakul, és egészen természetes, hogy ez előbb vagy utóbb megtörténik, a miniszter úr egészen biztos lehet abban, hogy a többiek, akik még látnak, egy szempillantás alatt eltávolítják onnan, Igaza van, Éppen úgy, ahogyan azt sem engednék meg, hogy egy vak, akinek kedve támadna máshová költözni, bemenjen közéjük. Jó elgondolás, Köszönöm, miniszter úr, akkor mehetünk tovább, Igen, szabad kezet kap. A bizottság gyorsan és hatékonyan dolgozott. Még mielőtt beesteledett volna, összegyűjtötték az összes vakot, akiről tudomást szereztek, és egy bizonyos számú lehetséges fertőzöttet is, legalábbis azokat, akiket azonosítani és lokalizálni tudtak annak a gyors földerítő hadműveletnek a során, amelyet elsősorban a látásukat elvesztők családi és szakmai környezetében hajtottak végre. Elsőként az orvost és feleségét szállították el az üresen álló elmegyógyintézetbe. A kerítéskaput csak annyi időre nyitották ki, amíg áthaladtak rajta, s nyomban utána be is csukták. Vastag kötél vezetett, mint valamiféle karfa, a kerítéskaputól az épület főbejáratáig, menjenek egy kicsit jobb kéz felé, ott

egy kötelet találnak, tegyék rá a kezüket, és haladjanak előre, egyenesen előre, egészen a lépcsőig, és hat lépcsőfokon kell felmenniük, közölte egy őrmester. Bent a kötél kettévált, az egyik ága balra, a másik jobbra vezetett, az őrmester utánuk kiabált, Figyelem, a jobb oldali a maguké. Az asszony, miközben a bőröndöt vonszolta, a férjét a bejárathoz legközelebb nyíló kórterem felé vezette. Hosszú volt, mint a régi betegszobák, benne két sorban szürkére festett ágyak, amelyekről már régen elkezdett pattogzani a festék. Az ágyhuzatok, a lepedők és a takarók is ugyanolyan színűek voltak. Az asszony a kórterem végébe vitte a férjét, leültette az egyik ágyra, és azt mondta neki, El ne mozdulj innen, megnézem, hogy néz ki ez az egész. Voltak más kórtermek is, hosszú és szűk folyosók, szobák, amelyekben valószínűleg az orvosok dolgoztak, mocskos mellékhelyiségek, egy konyha, amelyből még nem szellőzött ki a hitvány étel bűze, egy hatalmas ebédlő, benne horganylemezzel borított lapú asztalok, három cella, amelyeknek a fala kétméteres magasságig ki volt párnázva, afölött parafa borította. Az épület mögött sivár udvar terült el, gondozatlan fákkal, amelyeknek úgy nézett ki a törzse, mintha lenyúzták volna. Mindenfelé szemét hevert. Az orvos felesége visszament az épületbe. Az egyik szekrényben, amelyik félig nyitva volt, kényszerzubbonyokat talált.

Amikor visszament a férjéhez, megkérdezte tőle, El tudod képzelni, hová hoztak bennünket, Nem, az asszony már mondta volna, hogy egy elmegyógyintézetbe, de a férfi a szavába vágott, Te nem vagy vak, nem engedhetem, hogy itt maradj, Igen, igazad van, nem vagyok vak, Megkérem őket, hogy vigyenek haza, megmondom nekik, hogy becsaptad őket, mert velem akartál maradni, Nem érdemes, onnan meg sem hallanak, és még ha meg is hallanának, nem törődnének veled, De te látsz, Egyelőre, az a legvalószínűbb, hogy én is megvakulok valamelyik nap, vagy akár egy perc múlva, Menj el, légy szíves, Ne makacskodj, különben is, biztosra veszem, hogy a katonák azt sem hagynák, hogy a lépcsőre tegyem a lábam, Nem kényszeríthetlek, így van, szerelmem, itt maradok, hogy segítsek neked és a többieknek, akik majd jönnek, de ne mondd meg nekik, hogy látok, Mások, kik, Nehogy azt gondold, hogy csak mi leszünk itt, Ez kész őrület, Az bizony meglehet, mert egy elmegyógyintézetben vagyunk. A többi vak egyszerre érkezett. Értük mentek a lakásukra, egyikért a másik után, legelőször az autós férfihoz, a tolvajhoz, aki ellopta az autót, a sötét szemüveges lányhoz, a kancsal kisfiúhoz, nem, érte a kórházba mentek, ahová az édesanyja elvitte. Az édesanyja nem jött vele, nem

volt olyan találékony, mint az orvos felesége, aki vaknak mondta magát, pedig nem vakult meg, egyszerű teremtés volt, aki nem tudott hazudni, még a saját érdekében sem. Bukdácsolva botorkáltak be a kórterembe, kezükkel a levegőt markolászták, itt már nem volt kötél, ami vezette volna őket, saját szenvedéseik árán kellett tanulniuk, a kisfiú sírdogált, az édesanyját hívta, a sötét szemüveges lány csitítgatta, Majd jön, majd jön, mondta neki, és mivel rajta volt a szemüveg, lehetett vak is meg nem is, a többiek errearra forgatták a szemüket, de semmit sem láttak, míg a lány abban a szemüvegben, mivel egyre csak azt mondogatta, Majd jön, majd jön, olyan benyomást keltett, mintha tényleg látná a kétségbeesett anyát belépni az ajtón. Az orvos felesége, száját a férje füléhez közelítve suttogott, Négyen jöttek, egy nő, két férfi és egy kisfiú. A férfiak hogy néznek ki, kérdezte halkan az orvos. A felesége elmondta, milyenek, Ezt nem ismerem, a másik, a leírás alapján, egészen olyan, mintha az a vak volna, aki eljött a rendelőbe, A kicsi kancsal és a nő sötét szemüveget visel, csinosnak látszik, Mind a ketten ott voltak nálam. A vakok, akik zajt csaptak, miközben valami helyet kerestek, ahol biztonságban érezhetik magukat, nem hallották ezt a beszélgetést, gondolhatták azt is, hogy rajtuk kívül senki sincs ott, és még nem veszítették el annyi ideje a látásukat,

hogy hallásuk élesebb legyen a megszokottnál. Végül, mintha arra a következtetésre jutottak volna, hogy nem érdemes a biztosat a bizonytalanra cserélni, mindegyikük leült arra az ágyra, amelyikbe, hogy úgy mondjuk, belebotlott, a két férfi egymáshoz egészen közel, de erről egyikük sem tudott. A lány halkan vigasztalgatta a kisfiút. Ne sírj, majd meglátod, hogy az édesanyád nemsokára itt lesz. Csönd támadt, és akkor az orvos felesége megszólalt, hogy a kórterem végében is, ahol az ajtó volt, hallani lehessen, Itt már ketten vagyunk, maguk hányan vannak. A frissen érkezettek összerezzentek a váratlan hangtól, de a két férfi továbbra is hallgatott, a lány válaszolt, Azt hiszem, négyen vagyunk, itt van ez a gyerek meg én, Ki van még, miért nem szólalnak meg a többiek, kérdezte az orvos felesége, Én vagyok, mormolta egy férfihang, mintha nehezére esne kimondani a szavakat, Ez meg én, morogta bosszúsan egy másik férfihang. Az orvos felesége megjegyezte magában, Úgy viselkednek, mintha félnének attól, hogy megismerjék egymást. Látta, ahogy görcsösen, mereven megnyújtják a nyakukat, mintha szaglásznának valami után, de különös módon, mindkettőjüknek hasonló volt az arckifejezése, a fenyegetés és a félelem keveredett rajta, de az egyik félelme nem olyan volt, mint a másik félelme, ahogyan a fenyegetés is különbözött. Vajon mi

történhetett közöttük, futott át a fején. Ebben a pillanatban harsány, érdes hang hallatszott, olyan valakinek a hangja, aki hozzászokott a parancsoláshoz. Egy hangszóróból jött, amit odaerősítettek az ajtó fölé, amelyen át bejöttek. A Figyelem szót a hang háromszor megismételte, utána belekezdett, A kormány sajnálja, hogy kénytelen volt határozottan végrehajtani azt, ami joga és kötelessége, nevezetesen, hogy minden eszközzel oltalmazza a lakosságot a jelenlegi válságos helyzetben, amikor föltehetőleg számolni kell egy olyan vakságot okozó járvány felbukkanásának lehetőségével, amely átmenetileg a fehérkór megnevezést kapta, és számítani kíván az állampolgárok hazafias érzületére és együttműködésére annak érdekében, hogy megakadályozhassa a fertőzés terjedését, abból a feltételezésből kiindulva, hogy fertőzésről van szó, és nem csupán egyelőre még megmagyarázhatatlan egybeesések sorozatával kénytelen szembenézni. Komoly mérlegelés után született meg az a döntés, amely szerint egy helyre gyűjtjük össze az érintett személyeket, és egy ehhez közeli, de ettől elválasztott helyre azokat, akik valamiféle kapcsolatba kerültek velük. A kormány tökéletesen tudatában van felelősségének, de azt is elvárja, hogy azok, akikhez ezt az

üzenetet intézi, kötelességeiket ismerő állampolgárként, felelősségtől áthatva viselkedjenek, és legyenek tudatában annak, hogy ez az elkülönítés, amelynek alanyai, mindenféle személyes meggondoláson túlmutatva, kifejezi a nemzet közösségének többi tagja felé irányuló szolidaritásukat. Ezek után mindannyiuk figyelmét felhívjuk a továbbiakban elhangzó utasításokra, először, a fények állandóan égni fognak, hiábavaló a kapcsolókkal történő bármiféle próbálkozás, nem működnek, másodszor, azokra, akik az épületet előzetes engedély nélkül elhagyják, azonnali halál vár, harmadszor, minden kórteremben van egy telefon, amely csak arra használható, hogy kívülről egészségügyi és tisztálkodási szereket igényeljenek, negyedszer, az elkülönítettek kézzel mossák a ruháikat, ötödször, javasoljuk teremfelelős választását, ez csak javaslat, nem parancs, az elkülönítettek, amennyiben betartják az előbbi és a továbbiakban következő utasításokat, olyan szervezeti formát alakítanak ki, amelyet a legjobbnak gondolnak, hatodszor, naponta háromszor élelmiszeres dobozok kerülnek elhelyezésre a bejárati ajtótól jobbra és balra, a betegek, illetve a feltételezett fertőzöttek számára, hetedszer, minden maradékot el kell égetni, ebben a tekintetben maradéknak számít bármiféle megmaradt étel, valamint a dobozok, a tányérok és evőeszközök, amelyek

éghető anyagból készültek, nyolcadszor, az égetést az épület belső udvaraiban vagy hátsó udvarán kell elvégezni, kilencedszer, az elkülönítettek viselik ezeknek az égetéseknek valamennyi negatív következményét, tizedszer, tűzvész esetén, akár véletlenül, akár szándékosan idézik elő, a tűzoltók nem lépnek közbe, tizenegyedszer, az elkülönítettek nem számíthatnak semmiféle külső segítségre, még abban az esetben sem, ha betegség üti fel a fejét közöttük, ha rendbontásra vagy erőszakos eseményre kerül sor, tizenkettedszer, amennyiben haláleset történik, bármilyen okból következzen is be, az elkülönítettek a holttestet külsőségek nélkül temetik el az épület mögött lévő hátsó udvaron, tizenharmadszor, a betegek és a feltételezett fertőzöttek szárnya közötti átjárás az épület középső részén át történik, ugyanott, ahol az épületbe beléptek, tizennegyedszer, a föltételezett fertőzöttek megvakulásuk esetén haladéktalanul átköltöznek a vakok épületszárnyába, tizenötödször, ez a közlemény mindennap, ugyanebben az órában megismétlésre kerül, hogy az újonnan elkülönítésre kerülők is tudomást szerezzenek róla. A kormány és a nemzet elvárja, hogy mindenki teljesítse a kötelességét. Jó éjszakát kívánunk. A hirtelen beálló csöndben a kisfiú tisztán csengő hangja hallatszott, Hol van a mama, de a szavak kifejezéstelenül

buktak ki belőle, mint egy automatikus ismétlő szerkezetből, amely korábban félbehagyott egy mondatot, és csak most fejezi be, amikor már lejárt az ideje. Az orvos megszólalt, Azok a parancsok, amelyeket az imént hallottunk, nem hagynak kétséget afelől, hogy el vagyunk különítve, sokkal jobban el vagyunk különítve, mint eddig bárki, és semmi reményünk nincs arra, hogy kijuthassunk innen mindaddig, amíg meg nem találják ennek a betegségnek az ellenszerét, Ismerős a hangja, mondta a sötét szemüveges lány, Orvos vagyok, szemészorvos, Az az orvos, akinek a rendelőjében tegnap jártam, ez az ő hangja, Igen, és maga kicsoda, Kötőhártya-gyulladásom volt, föltételezem, hogy még most is van, de mivel már vak vagyok, nincs semmi jelentősége, És ez a kisfiú, aki magával van, Nem az enyém, nekem nincs gyerekem, Megvizsgáltam tegnap egy kancsal kisfiút, te vagy az, kérdezte az orvos, Igen, én, uram, a kisfiú sértődött hangon válaszolt, mint aki egyáltalán nem örül annak, hogy testi hibáját emlegetik, és igaza is volt, mivel az ilyen hibák, akár ez, akár a többi, ha beszélnek róluk, nyomban szembetűnnek, még ha amúgy észrevehetetlenek is. Van még valaki, akit ismerhetek, tett föl egy újabb kérdést az orvos, talán itt van az a férfi is, aki tegnap a felesége kíséretében eljött a rendelésemre, az a férfi, aki autóvezetés

közben hirtelen megvakult, Én vagyok, válaszolta az első vak, Van még valaki más is, mondja meg, legyen szíves, kicsoda, arra kényszerítenek bennünket, hogy együtt éljünk, ki tudja, mennyi ideig, ezért fontos, hogy ismerjük egymást. A z autótolvaj a foga között morgott, Igen, igen, azt gondolta, ez elég lesz ahhoz, hogy a jelenlétét megerősítse, de az orvos nem elégedett meg ennyivel, A hang egy viszonylag fiatal emberé, maga nem az az öreg beteg, akinek szürke hályogja van. Nem, doktor úr, nem az vagyok, Hogy vakult meg, Mentem az utcán, És még, Semmi több, mentem az utcán és megvakultam. Az orvos kinyitotta a száját, hogy megkérdezze, ő is fehér vakságban szenved-e, de aztán nem szólt, minek, bármit is válaszol, nem számít semmit, akár fehér, akár fekete vakságban szenvednek, innen már nem mennek ki. Kezét tétován a felesége felé nyújtotta, és a keze félúton összetalálkozott az övével. Az asszony megcsókolta az arcát, rajta kívül más nem láthatta ezt a megaszalódott homlokot, a lefittyedő szájat, az élettelen, üveges szemet, amely ijesztő volt, mert olybá tetszett, mintha látna, pedig nem látott, Rám is sor kerül, gondolta, és mikor, talán éppen ebben a másodpercben, és időm sem marad arra, hogy befejezzem, amit mondani kezdtem, bármelyik pillanatban megtörténhet, ahogy velük is megtörtént, meglehet, hogy vakon ébredek, vagy akkor

vakulok meg, amikor becsukom a szemem, hogy elaludjak, és azt hiszem, hogy csak elszunnyadtam. Végignézett a négy vak emberen, egy-egy ágyon ültek, a lábuknál az a kevés csomag, amit magukkal hozhattak, a kisfiúnál az iskolatáskája volt, a többieknél kis utazótáska, mintha csak hétvégére készültek volna. A sötét szemüveges lány halkan beszélgetett a fiúcskával a túlsó sorban, közel voltak egymáshoz, csak egy üres ágy választotta el őket, az első vak és az autótolvaj öntudatlanul is egymással szemben lévő ágyat foglaltak el. Az orvos így szólt, Mindannyian hallottuk a rendelkezéseket, és bármi történik is, egyet tudunk, senki nem fog rajtunk segíteni, ezért célszerű volna, ha máris elkezdenénk megszervezni az életünket, mert ez a kórterem hamarosan tele lesz emberekkel, és azután a többi is, Honnan tudja, hogy vannak még kórtermek, kérdezte a lány, Körbejártunk egy kicsit, mielőtt ide bejöttünk volna, ez volt a legközelebb a bejárathoz, magyarázta az orvos felesége, és közben megszorította a férje karját, hogy óvatosságra intse. A lány így szólt, Az lenne a legjobb, ha a doktor úr lenne a felelős, mert mégiscsak orvos, Mire jó egy orvos, ha se szeme, se gyógyszere nincsen, De van tekintélye. Az orvos felesége mosolygott, Azt hiszem, el kell vállalnod, természetesen csak akkor, ha a többiek is egyetértenek, Nem hiszem, hogy jó ötlet volna, Miért, Mert

most csak mi hatan vagyunk itt, de holnapra már biztosan többen leszünk, mindennap újabb emberek jönnek, és hiábavaló volna arra számítani, hogy hajlandóak elfogadni egy olyan tekintélyt, akit nem maguk választottak, és aki ráadásul semmit sem tud adni nekik a bizalmukért cserébe, és ebben az esetben még feltételeztük, hogy valami tekintélyt és szabályt legalább tiszteletben tartanak, Akkor elég nehéz lesz itt élni, Nagyon szerencsések leszünk, ha csak nehéz lesz. A sötét szemüveges lány megszólalt, Én jót akartam, de a doktor úrnak tényleg igaza van, mindenki csak a maga érdekét fogja nézni. Ezeknek a szavaknak a hatására, vagy mert már nem bírta féken tartani a dühét, az egyik férfi hirtelen fölpattant, Ez az ürge felelős a szerencsétlenségünkért, ha látnék a szememmel, most rögtön agyoncsapnám, rikoltozta, miközben arrafelé mutogatott, amerre a másikat sejtette. Nem sokat tévedett, de a drámai mozdulat nevetségessé vált, mert a vádlón kinyújtott ujj egy ártatlan éjjeliszekrény irányába böködött. Nyugodjon meg, mondta az orvos, egy járványban nincsenek bűnösök, mindenki áldozat, Ha nem lettem volna olyan jó bolond, és nem segítettem volna ennek, hogy hazajusson, még mindig megvolna a szemem világa, Ki maga, kérdezte az orvos, de a vádaskodó férfi

nem válaszolt, úgy látszik, megbánta már, hogy beszélt. Akkor a másik férfi hangját lehetett hallani, Hazavitt, az igaz, de utána visszaélt az állapotommal, és ellopta a kocsimat, Nem igaz, nem loptam el semmit, Ellopta, bizony ellopta, Lehet, hogy valaki meglépett a kocsijával, de nem én voltam, jótettemért az lett a fizetség, hogy megvakultam, és különben is, hol vannak a tanúk, hadd lássam őket, Ez a vita nem vezet sehová, mondta az orvos felesége, a kocsi odakint van valahol, maguk pedig itt bent, jobb, ha megbékélnek, jusson az eszükbe, hogy itt egy fedél alatt fogunk élni, Az biztos, hogy én nem élek egy fedél alatt ezzel, mondta az első vak, maguk azt csinálnak, amit akarnak, de én átmegyek egy másik terembe, nem szívok egy levegőt egy olyan csirkefogóval, mint ez, aki képes volt arra, hogy meglopjon egy vakot, és még panaszkodik amiatt, hogy miattam vakult meg, hát csak vakuljon is meg, legalább van igazság ezen a földön. Megfogta a táskáját, és csoszogva, hogy meg ne botoljon, szabad kezével tapogatózva, kibotorkált az ágyak között húzódó folyosóra, Merre van a többi kórterem, kérdezte, de ha jött is válasz valakitől, nem hallotta meg, mert hirtelen összevissza hadonászó karok és lábak zuhogtak rá, az autótolvaj váltotta be, úgy, ahogy tudta, a fenyegetést, hogy elégtételt vesz bajának okozóján. Egyik fönt, a másik lent, erre-arra

hengeredtek a keskeny padlósávon, neki-nekicsapódva az ágyak lábának, miközben a kancsal kisfiún megint úrrá lett a rémület, sírva fakadt, és az édesanyját hívta. Az orvos felesége karon fogta a férjét, mert tudta, hogy egyedül nem tud véget vetni a dulakodásnak, és az ágyak közötti folyosón odavezette, ahol fújtatva birkózott egymással a két feldühödött férfi. Az asszony, miközben a férje kezét is irányította, megragadta a vak férfit, akihez jobban odafért, és együttes erővel nagy nehezen szétválasztották a verekedőket. Ostobán viselkednek, kiabált rájuk az orvos, ha az a céljuk, hogy pokollá tegyék itt az életet, csak rajta, jó úton haladnak, de jusson eszükbe, hogy egyedül magunkra számíthatunk, kívülről semmi segítséget nem kapunk, hallhatták, mit mondtak, Ellopta a kocsimat, siránkozott az első vak, aki jobban megszenvedte a verekedést, Hagyja abba, most már teljesen mindegy magának, mondta az orvos felesége, már akkor sem tudta használni, amikor ellopták, Igen, de az enyém volt, és ez a tolvaj elvitte magával, nem tudom, hová, Az a legvalószínűbb, mondta az orvos, hogy azon a helyen van a kocsija, ahol ez az ember megvakult, A doktor úrnak aztán van gógyi a fejében, az biztos, mondta a tolvaj. Az első vak izgett-mozgott, mintha ki akarna szabadulni a rá kulcsolódó kezekből, de erőtlenül, mintha megértette volna, hogy a

felháborodása, még ha jogos is, nem adja vissza neki az autóját, és az autója sem adja vissza a szeme világát. De a tolvaj megfenyegette, Ha azt hiszed, hogy nem lesz semmi bajod, nagyon tévedsz, én elloptam a kocsidat, te meg elloptad a látásomat, na most ki a nagyobb tolvaj kettőnk közül, Fejezzék már be, háborgott az orvos, itt mi mindannyian vakok vagyunk, nem panaszkodunk és nem vádolunk senkit. Mások baja nekem nem fáj, mondta megvetően a tolvaj, Ha át akar menni egy másik kórterembe, mondta az orvos az első vaknak, a feleségem majd elkíséri, jobban tájékozódik, mint én, Megváltoztattam az elhatározásomat, inkább itt maradok. A tolvaj kigúnyolta, A kisfiú fél egyedül maradni, nehogy megjelenjen neki a mumus, tudom én azt jól, Elég volt, kiáltott rá türelmetlenül az orvos, Dokikám, morgott a tolvaj, nézze csak, mi itt mindannyian egyenlők vagyunk, úgyhogy nekem ne parancsolgasson. Nem parancsolgatok magának, csak azt mondtam, hogy hagyja békén ezt az embert, Jól van, jól van, de jobb, ha nem kezdenek ki velem, mert hamar felkapom a vizet, nincsen nálam jobb barát, de rosszabb ellenség sem. A tolvaj erőszakosan átgázolt mindenen, miközben azt az ágyat kereste, amelyikre leült, belökte alá a táskáját, azután bejelentette, Lefekszem, de olyan hangon,

mintha azt közölné, hogy forduljanak el, mert levetkőzöm. A sötét szemüveges lány azt mondta a kancsal kisfiúnak, Te is bebújsz az ágyba, itt fekszel majd, ezen az oldalon, ha valamire szükséged lesz éjszaka, csak szólj nekem, pisilni szeretnék, mondta a kisfiú. Amikor meghallották, mindannyiukban föltámadt a váratlan és sürgető vizelési inger, akár ezekkel, akár más szavakkal gondoltak rá, És most mi lesz, az első vak bekotorászott az ágy alá, hátha van ott egy bili, de ugyanakkor azt szerette volna, hogy ne legyen, mert szégyellt volna a többiek jelenlétében pisilni, nem láthatták volna, az biztos, de a vizelet csobogása tapintatlan, eltitkolhatatlan, a férfiak még csak élhetnek valami cselfogással, de a nőknek erre nincsen módjuk, a férfiak ennyiben szerencsésebbek. A tolvaj leült az ágyra, és azt mondta, Hol a francban lehet ebben a házban brunyálni, Ügyeljen a nyelvére, van egy gyerek is közöttünk, háborgott a sötét szemüveges lány, Kész örömmel, picinyem, de vagy találsz itt egy félreeső helyet, vagy a kis pártfogoltad mindjárt végigpisálja a lábát. Megszólalt az orvos felesége, Talán odatalálok a mellékhelyiséghez, rémlik, mintha valahol éreztem volna a szagát, Magával megyek, mondta a sötét szemüveges lány, és megfogta a kisfiú kezét, Azt hiszem, jobb, ha mind elmegyünk, jegyezte meg az orvos, így legalább tudjuk az utat, ha szükségünk lesz rá, Értelek én

téged, gondolta az autótolvaj, de nem merte hangosan mondani, nem akarod, hogy a feleségednek el kelljen engem kísérnie, valahányszor rám jön a pisálhatnék. Az ebben a gondolatban rejlő mögöttes értelemtől futó merevedése támadt, ami igencsak meglepte, mintha attól, hogy megvakult, meg kellett volna szűnniük vagy mérséklődniük kellett volna a szexuális vágyainak, Jól van, gondolta, végül is nincs veszve semmi, csak jut nekem is valaki, és ábrándozni kezdett, ügyet sem vetve a beszélgetésre. Nem nagyon merülhetett bele, mert az orvos már mondta is, Álljunk sorba, a feleségem megy elöl, és mindenki ráteszi a kezét az előtte álló vállára, így nem fenyeget senkit az a veszély, hogy eltéved. Az első vak így szólt, Én ezzel nem megyek, nyilvánvalóan arra gondolt, aki meglopta. Keresték is, kerülgették is egymást, így alig tudtak sorba rendeződni az ágyak között húzódó szűk folyosón, annál is inkább, mert az orvos feleségének is úgy kellett tennie, mintha vak volna. Végre összeállt a sor, az orvos felesége mögött ment a sötét szemüveges lány, aki fogta a kancsal kisfiú kezét, utána a tolvaj, alsónadrágban és trikóban, nyomában az orvos, és végül az első vak, akit egyelőre nem fenyegetett semmiféle támadás. Nagyon-nagyon lassan haladtak előre, mintha nem bíznának abban, aki vezeti őket, szabad kezükkel a levegőben tapogattak, szerettek volna

menet közben valami szilárd támaszra lelni, egy falra, egy ajtófélfára. A sötét szemüveges lány mögött haladó tolvaj, akit izgalomba hozott a lányból áradó illat meg az iménti merevedés feltoluló emléke, elhatározta, hogy szabadjára engedi a kezét, és az egyikkel a lány tarkóját cirógatta a haja alatt, a másikkal pedig határozottan és minden teketória nélkül megmarkolta a mellét. A lány izgett-mozgott, hogy megszabaduljon az erőszakoskodástól, de a férfi még jobban markolta. Erre a lány az egyik lábát meglendítette hátrafelé, és rúgott egyet. A cipő sarka, amely hegyes volt, mint egy párbajtőr, beleszaladt a tolvaj meztelen combjának kellős közepébe, a férfi a meglepetéstől és a fájdalomtól felüvöltött. Mi történt, kérdezte az orvos felesége, és hátranézett, Megbotlottam, válaszolta a sötét szemüveges lány, azt hiszem, megsebeztem azt a valakit, aki mögöttem jön. A vér már kibuggyant a tolvaj ujjai között, aki nyöszörögve és átkozódva próbálta meg elleplezni erőszakoskodásának következményét, Megsebesültem, ez a liba nem látja, hova rakja a lábát, Maga pedig nem látja, hova teszi a kezét, válaszolta nyersen a lány. Az orvos felesége megértette, mi történt, először mosolygott, de nyomban látta, hogy a seb nagyon csúnya, a vér végigfolyt a szegény ördög lábán, s nem volt sem hiperoxidjuk, sem

higanykromátjuk, sem tapaszuk, sem gézük, sem fertőtlenítőszerük, egyáltalán semmijük. A sor felbomlott, az orvos megkérdezte, Hol sebesült meg, Itt, Hol az az itt, A lábamon, nem látja, az a liba belém nyomta a cipője sarkát, Megbotlottam, nem vagyok hibás, ismételte a lány, de nyomban utána kétségbeesetten kitört, Ez a csirkefogó nekiállt markolászni, mit képzel rólam, ki vagyok. Az orvos felesége közbeszólt, Minél hamarabb ki kell mosni és be kell kötözni a sebet, Hol van itt víz, kérdezte a tolvaj, A konyhában, a konyhában van víz, de nem kell mindannyiunknak odamenni, a férjem meg én elvisszük oda ezt az embert, a többiek várjanak itt, nem maradunk el soká, Pisilni szeretnék, mondta a kisfiú, Tartsd vissza egy kicsit, mindjárt visszajövünk. Az orvos felesége tudta, hogy egyszer jobbra, majd balra kell fordulnia, azután egyenesen végig kell mennie egy hosszú folyosón, amelyik derékszögben elkanyarodik, és a végén ott a konyha. Néhány perc múlva, mintha eltévedt volna, megállt, visszafordult, azután felkiáltott, Ja, már emlékszem, és azután már egyenesen a konyhába mentek, nem volt több veszteni való idő, a seb erősen vérzett. Először koszos víz folyt, várni kellett, amíg kitisztul. Langyos volt és poshadt, mintha bomlásnak indult volna a csövekben, de a sebesült megkönnyebbülten sóhajtott, amint megérezte a lábán. A

seb nagyon csúnya volt. És most mivel kötjük be a lábát, kérdezte az orvos felesége. Az egyik asztal alatt hevert néhány mocskos rongy, amit valószínűleg a felmosásnál használtak, óriási meggondolatlanság lett volna sebkötözésre felhasználni őket. Itt, úgy látom, nincs semmi, mondta, miközben úgy tett, mintha erre-arra keresgélne, De nem maradhatok így, doktor úr, a vérzés nem áll el, kérem, segítsen, és bocsásson meg azért, hogy az előbb tiszteletlenül viselkedtem magával, jajveszékelt a tolvaj, Persze hogy segítünk, éppen azt csináljuk, mondta az orvos, azután pedig, Vegye le a trikóját, nincs más megoldás. A sebesült morgott, hogy szüksége volna rá, de levetette. Az orvos felesége gyorsan hengerré csavarta a trikót, körbetekerte vele a férfi combját, erőteljesen meghúzta, és a nadrágtartó meg az ing csücskéből formált hurok segítségével durva bogot kötött rá. Ezeket a mozdulatokat egy vak nem egykönnyen tudta volna elvégezni, de az asszony nem akart több időt vesztegetni a színleléssel, már elég volt az is, hogy úgy tett, mintha eltévedt volna. A tolvaj furcsállta a dolgot, mert logikusan az orvosnak kellett volna bekötöznie a lábát, még akkor is, ha csak szemorvos, de az a tudat, hogy ellátták, megvigasztalta, és elfeledtette vele a kétségeit, amelyek, ha homályosan is, de egy pillanatra átfutottak a fején. Sántikált, miközben visszatértek oda, ahol

a többiek voltak, és az orvos felesége azon nyomban észrevette, hogy a kancsal kisfiú nem bírta tovább, és bepisilt a nadrágjába. Sem az első vak, sem a sötét szemüveges lány nem vette észre, mi történt. A fiúcska lábánál tócsában állt a vizelet, a nadrágja még csöpögött. De mintha mi sem történt volna, az orvos felesége így szólt, Gyerünk, keressük meg a mellékhelyiséget. A vakok az arcuk magasságába emelték a kezüket, keresték egymást, kivéve a sötét szemüveges lányt, aki azonnal kijelentette, hogy nem akar az előtt az arcátlan fráter előtt menni, aki megmarkolászta, végül aztán újra összeállt a sor, a tolvaj és az első vak helyet cserélt, az orvos közöttük ment. A tolvaj egyre jobban sántított, húzta a lábát. A szorítókötés zavarta, és a seb olyan erővel lüktetett, mintha a szíve helyet változtatott volna, és most a seb mélyén dobogna. A sötét szemüveges lány megint megfogta a kisfiú kezét, aki annyira elhúzódott, amennyire csak tudott, attól tartva, hogy valaki észreveszi a megesett csúfságot, mert az orvos már beleszimatolt a levegőbe, Itt vizeletszag van, és a felesége is úgy érezte, meg kell erősítenie, Igen, érzek valamit, nem mondhatta, hogy a mellékhelyiségből jön, mert még messze voltak tőle, és mivel úgy kellett viselkednie, mintha vak volna, azt sem árulhatta el, hogy a szag a kisfiú nedves

nadrágjából jön. Amikor a mellékhelyiséghez értek, mindannyian, a férfiak és a nők is egyetértettek abban, hogy a kisfiúnak kell először elvégeznie a dolgát, de a férfiak végül mind együtt mentek be, nem tettek különbséget sürgető érzés és életkor szerint, a vizelde közös volt, ahogy egy ilyen helyen szokásos, és a vécé úgyszintén. A nők megálltak az ajtó előtt, úgy mondják, a nők tovább kibírják, de mindennek van határa, néhány perc múlva az orvos felesége fölvetette, Talán van más illemhely is, de a sötét szemüveges lány azt mondta, Nekem ráér, Nekem is, mondta a másik nő, azután rövid csönd következett, és utána beszélgetni kezdtek, Hogy vakult meg, Ahogyan a többiek, hirtelen nem láttam semmit, Otthon volt, Nem, Akkor történt, amikor eljött a férjem rendelőjéből, Majdnem, Mit jelent az, hogy majdnem, Hogy nem pontosan akkor történt, Érzett valami fájdalmat, Fájdalmat nem éreztem, amikor kinyitottam a szemem, vak voltam, Én nem, Mi nem, Nem volt csukva a szemem, abban a pillanatban vakultam meg, amikor a férjem beszállt a mentőautóba, Szerencséje volt, Kinek, A férjének, mert így együtt lehetnek, Akkor nekem is szerencsém volt, Hát igen, Maga férjnél van, Nem, nem vagyok, és azt hiszem, hogy mostantól fogva nem is fognak az emberek megházasodni, De ez a vakság annyira

rendellenes, annyira más, mint amit a tudomány ismer, hogy nem tarthat örökké, És ha így maradunk életünk végéig, Mi, Mindenki, Szörnyű volna egy csak vakokból álló világ, Nem is akarok gondolni rá. A kancsal kisfiú jött ki először az illemhelyről, nem is kellett bemennie. A nadrágját térdig feltekerte, levette a zokniját. Azt mondta, már itt is vagyok, a sötét szemüveges lány azonnal kinyújtotta a kezét a hang irányába, sem az első, sem a második próbálkozása nem járt sikerrel, csak harmadszorra találta meg a fiú tétova kezét. Rövid idő múlva megjelent az orvos, és csaknem a nyomában az első vak, egyikük megkérdezte, Hol vannak, az orvos felesége már megfogta a férje egyik karját, a másik karját megérintette, majd megmarkolta a sötét szemüveges lány. Az első vak néhány másodpercig senkibe sem kapaszkodhatott bele, azután valaki rátette a vállára a kezét. Mind megvagyunk, kérdezte az orvos felesége, Az, akinek baj van a lábával, bent van, mert más szükségét is elvégzi, mondta a férje. Akkor a sötét szemüveges lány megszólalt, Talán akad más illemhely is, lassan nem bírom tovább, bocsássanak meg, Keressünk egyet, mondta az orvos felesége, és egymás kezét fogva elindultak. Mintegy tíz perc múlva tértek vissza, találtak egy vizsgálót, amelyhez tartozott egy mellékhelyiség is. A tolvaj már kijött az illemhelyről, arra panaszkodott,

hogy fázik, és hogy fáj a lába. Ugyanúgy sorakoztak föl egymás után, ahogy jöttek, azután kevesebb üggyel-bajjal, és főleg baleset nélkül visszajutottak a kórterembe. Az orvos felesége feltűnés nélkül addig ügyeskedett, amíg mindenki rátalált arra az ágyra, amelyet elfoglalt. Mielőtt beléptek volna a kórterembe, megemlítette, mintha valami egészen természetes dologról volna szó, hogy mindenki úgy találhatja meg legkönnyebben a helyét, ha az ajtótól kiindulva számolja az ágyakat, A miénk a jobb oldalon a két utolsó, a tizenkilences és a húszas. A tolvaj ment először végig az ágyak között húzódó folyosón. Csaknem teljesen meztelen volt, rázta a hideg, pihentetni akarta fájós lábát, ez elegendő ok volt arra, hogy ő menjen be elsőként. Agytól ágyig araszolt, végigtapogatta a padlót a táskája után, és amikor megtalálta, hangosan mondta, Itt van, azután hozzátette, Tizennégyes, Melyik oldal, kérdezte az orvos felesége, Bal, felelte, megint valami tétova csodálkozással, mintha az asszonynak ezt kérdezés nélkül is tudnia kellene. Az első vak volt a következő. Tudta, hogy az ő ágya a tolvaj ágyától számolva a második, ugyanazon az oldalon. Már nem félt attól, hogy ott aludjon a közelében, amióta olyan nyomorúságos állapotban volt a lába, a jajgatásából és sóhajtozásából ítélve mozdulni is alig tudott. Amikor

megérkezett, azt mondta, Tizenhat, bal oldal, és ruhástul lefeküdt. Akkor a sötét szemüveges lány halkan azt kérte, Segítsenek, hogy ott lehessünk a maguk közelében, szemben, a másik oldalon, ott jó helyünk lesz. Négyen együtt mentek, és gyorsan elrendeztek mindent. Néhány perc múlva a kancsal kisfiú megszólalt, Éhes vagyok, a sötét szemüveges lány odasúgta neki, Holnap, majd holnap eszünk, most aludj. Azután kinyitotta a kézitáskáját, megkereste a kis üveget, amelyet a gyógyszertárban vásárolt. Levette a szemüvegét, hátrahajtotta a fejét, és a szemét tágra nyitva, egyik kezével irányítva a másikat belecsepegtette a szemcseppeket. No nem mindegyik csepp hullott a szemébe, de a kötőhártya-gyulladása, ha ilyen jól kezeli, hamarosan meg fog gyógyulni.

KI KELL NYITNOM a szemem, gondolta az orvos felesége. Mikor éjszaka néhányszor felébredt, csukott szemhéján keresztül érzékelte a kórtermet megvilágító lámpák sápatag fényét, most azonban az volt a benyomása, hogy valami megváltozott, másféle világosság áradt szét, ez lehetett a kora hajnali derengés, és lehetett a szemét elárasztó tejtenger is. Azt mondta magában, hogy elszámol tízig, és amint végzett, kinyitja a szemét, kétszer mondta, kétszer elszámolt, kétszer nem nyitotta ki. Hallotta, hogy a férje mélyen szuszog a szomszéd ágyon, hogy valaki horkol, vajon mi lehet annak az illetőnek a lábával, kérdezte magában, de tudta, hogy most nem valóságos szánalom támadt föl benne, csak úgy akart tenni, mintha más miatt aggódna, mert nem akarta kinyitni a szemét. De a szeme egy pillanattal később magától kinyílt, az elhatározásától függetlenedve. Az ablakokon át, amelyek a fal közepe táján kezdődtek és a mennyezettől egy tenyérnyire végződtek, a virradat tompa, kékes fénye áradt befelé. Nem vagyok vak, mormolta, és nyomban ijedten felült az ágyon, meghallhatta a sötét szemüveges lány, aki a vele szemben levő vaságyat foglalta el. Aludt. A mellette levő, falhoz tolt ágyon ott aludt a kisfiú, Úgy tett, ahogy én, gondolta az orvos felesége, átengedte neki a védettebb helyet, nagyon gyönge fal lenne

belőlünk, csak egy kő az út közepén, amelyen csak remélhetjük, hogy megbotlik az ellenség, ellenség, miféle ellenség, itt senki nem fog megtámadni bennünket, rabolhattunk, gyilkolhattunk volna odakint, és senki sem jönne el ide, hogy letartóztasson, az, aki ellopta a kocsit, még soha nem lehetett ennyire biztos a szabadságában, olyan messzire kerültünk a világtól, hogy nemsokára talán azt sem fogjuk tudni, kik vagyunk, sőt még a nevünk sem jut az eszünkbe, ha meg kell mondanunk, és minek is, minek is kellenének nekünk a nevek, egy kutya sem arról a névről ismeri fel a másik kutyát, vagy azzal a névvel ismerteti meg magát vele, amelyet ráragasztottak, a szagáról azonosítja őt és a szagával azonosítja magát, mi itt olyanok vagyunk, mint egy másféle kutyafaj, az ugatásunkról, a beszédünkről ismerjük fel egymást, a többi, az arcvonások, a szem, a bőr, a haj színe nem számít, olyan, mintha nem is létezne, én ugyan látok, de vajon meddig. A fény egy kicsit megváltozott, az éjszaka nem jöhetett vissza, biztosan felhők borították be az eget, késik a reggel. A tolvaj ágya felől nyögés hallatszott, lehet, hogy a seb elfertőződött, gondolta az orvos felesége, de nincs semmink, amivel kezelhetnénk, semmiféle ellenszerünk, ilyen körülmények között a legkisebb baleset tragédiához vezethet, valószínűleg éppen arra várnak, hogy egymás után elpusztuljunk, ha elhull a

jószág, vége a dögvésznek. Az orvos felesége fölkelt az ágyból, a férje fölé hajolt, föl akarta kelteni, de nem volt szíve kiragadni az álomból és ráébreszteni, hogy még mindig vak. Mezítláb, lábujjhegyen járva odament a tolvaj ágyához. A férfi szeme nyitva volt, egy pontra meredt. Hogy érzi magát, suttogta az orvos felesége. A tolvaj a hang irányába fordította a fejét, azt mondta, Rosszul, a lábam nagyon fáj, az asszony már-már így szólt, Hadd nézzem, de még időben elhallgatott, micsoda meggondolatlanság, a férfi nem tudatosította magában, hogy ott csak vakok vannak, és gondolkodás nélkül cselekedett, ahogy néhány órával korábban tette volna, ha egy orvos azt mondja, Mutassa csak, fölemelte a takarót. Ha valaki számíthatott a szemére, még abban a félhomályban is láthatta a véráztatta matracot, a feketén tátongó sebet, amelynek megduzzadtak a szélei. A kötés kibomlott. Az orvos felesége gondosan visszasimította a takarót, azután könnyed, gyors mozdulattal végighúzta kezét a férfi homlokán. A bőr száraz és forró volt. A fény megint megváltozott, a felhők tovaszálltak. Az orvos felesége visszament az ágyához, de már nem feküdt le. Nézte a férjét, aki álmában suttogott, a többiek szürke takaró alatt kirajzolódó körvonalait, a mocskos falakat, az üres ágyakat, és derűs nyugalommal azt kívánta, hogy vak

legyen ő is, átlépjen a dolgok látható külső felületén, behatoljon a mélyükbe, fénylő és megváltoztathatatlan vakságukba. A kórterembe, valószínűleg az épület két homlokzati szárnyát elválasztó előcsarnokból, hirtelen durva hangok áradata tört be, Kifelé, kifelé, Gyerünk, Tűnjetek el, Itt nem maradhattok, Engedelmeskedjetek a parancsnak. A hangzavar erősödött, csökkent, egy ajtó hangos dörrenéssel becsapódott, azután csak keservesen elcsukló sírást lehetett hallani, botladozó lábak összetéveszthetetlen zörejét. A kórteremben mindenki ébren volt. Fejüket a bejárat felé fordították, nem kellett látniuk ahhoz, hogy tudják, akik mindjárt belépnek, vakok. Az orvos felesége fölállt, elképzelte, hogy segít a frissen érkezetteknek, mond nekik egy jó szót, odavezeti a vaságyakhoz, irányítgatja őket, Jegyezze meg, ez balról a hetedik, ez jobbról a negyedik, nehogy eltévedjen, igen, hatan vagyunk itt, tegnap jöttünk, mi voltunk az elsők, a nevek, mit számítanak a nevek, van itt valaki, aki, azt hiszem, lopott, egy másik, akit megloptak, van egy titokzatos, sötét szemüveges lány, aki szemcseppeket csöpögtet a szemébe, hogy kezelje a kötőhártya-gyulladását, tudomásom szerint, pedig vak, és sötét szemüveget visel, meg a férjem, aki szemorvos, és a lány ott volt a rendelőjében, igen, a férjem is itt van,

mindenkit elért a baj, igaz is, itt van még a kancsal kisfiú. De meg sem mozdult, csak annyit mondott a férjének, Jönnek. Az orvos fölkelt az ágyból, a felesége segített neki a nadrágját fölvenni, semmi jelentősége nem volt, nem látta senki, ebben a pillanatban léptek be a vakok, öten voltak, három férfi és két nő. Az orvos fennhangon így szólt, Nyugalom, nem kell sietni, mi hatan vagyunk, maguk hányan vannak, jut hely mindenkinek. Nem tudták, hányan vannak, az biztos, hogy egymáshoz értek, talán neki is mentek egymásnak, amikor átlökdöstek őket az épület bal szárnyából ebbe, de nem tudták, hányan jöttek. Nem volt náluk csomag. Amikor az odaát lévő kórteremben vakon ébredtek fel, és elkezdtek emiatt panaszkodni, a többiek nyomban, tétovázás nélkül kiűzték őket, még arra sem hagytak időt, hogy legalább a velük lévő családtagjuktól vagy barátjuktól elbúcsúzzanak. Az orvos felesége azt mondta, A legjobb volna, ha sorszám szerint mindenki elmondaná, kicsoda. A vakok tétován álltak egy helyben, valakinek el kellett kezdenie, két férfi egyszerre szólalt meg, s ahogy mindig megtörténik, mind a ketten elhallgattak, a harmadik kezdett bele, Egy, szünetet tartott, mintha a nevét akarná mondani, de azután így folytatta, Rendőr vagyok, és az orvos feleségének átfutott a fején, Nem mondta meg, hogy hívják, ő is tudja, hogy ennek itt nincs jelentősége.

Már egy másik valakin volt a sor, Kettő, és követte az előző példáját, Taxisofőr vagyok. A harmadik férfi azt mondta, Három, patikussegéd vagyok. Azután egy nő jött, Négy, szállodai szobalány vagyok, és az utolsó, Öt, hivatalnok vagyok. A feleségem, a feleségem az, kiáltott az első vak, merre vagy, mondd meg, merre vagy, Itt vagyok, itt, mondta sírva az asszony, imbolyogva, tágra nyílt szemmel ment az ágyak között húzódó folyosón, két keze viaskodott a tejfehér tengerrel, amely betöltötte a szemét. A férfi biztosabb léptekkel haladt felé, Hol vagy, hol vagy, mormolta, mintha imádkozna. Az egyik kéz rátalált a másikra, a következő pillanatban összeölelkeztek, egy testté forrtak össze, egyik csók kereste a másikat, néha elveszett a levegőben, mert nem talált rá a másik arcára, szemére, szájára. Az orvos felesége szorosan átölelte a férjét, zokogott, mintha ő is most talált volna rá, de azt mondta, Milyen szerencsétlenek vagyunk, milyen végzetesen szerencsétlenek. Akkor felhangzott a kancsal kisfiú hangja, aki azt kérdezte, Itt van az én anyukám is. A sötét szemüveges lány az ágyán ülve mormolta, Itt lesz, ne aggódj, ő is itt lesz. Itt mindenkinek az a hely az igazi otthona, ahol alszik, ezért nem lehet csodálkozni azon, hogy a frissen érkezettek

első gondja az volt, hogy ágyat válasszanak maguknak, ahogyan a másik kórteremben is tették, amikor még láttak a szemükkel. Az első vak feleségénél nem volt kétséges, magától értetődően és természetesen a férje mellett volt a helye, a tizenhetes ágyon, üresen hagyva, mint valami senki földjét, a tizennyolcas ágyat, amely elválasztotta őket a sötét szemüveges lánytól. Az sem meglepő, hogy mindannyian keresték, hogyan lehetnének a lehető legközelebb egymáshoz, sok összefüggés is megmutatkozik, van, amiről már tudunk, van, amire éppen most derül fény, például a patikussegéd adta el a szemcseppeket a sötét szemüveges lánynak, a taxisofőr kocsiján ment az első vak az orvoshoz, az a férfi, aki azt mondta, rendőr, talált rá a vak tolvajra, amikor az úgy sírt, mint egy elveszett gyermek, és ami a szállodai szobalányt illeti, ő ment be először abba a szobába, ahol a sötét szemüveges lány kiáltozni kezdett. Mindazonáltal biztos, hogy ezek közül az összefüggések közül nem mindegyik lesz nyilvánvaló és közismert, vagy az alkalom hiánya miatt, vagy mert egyszerűen senki nem gondol a lehetőségére, vagy egyszerűen az érzékenység és a tapintat okán. A szállodai szobalány valószínűleg nem is gondol arra, hogy itt van az a nő, akit meztelenül látott, a patikussegédről tudni való, hogy más olyan vevőt is kiszolgált, aki sötét szemüveget viselt és szemcseppet

vásárolt, a rendőrnek senki nem fogja meggondolatlanul bejelenteni, hogy van itt egy illető, aki ellopott egy autót, a sofőr megesküdne rá, hogy az utóbbi napokban egyetlenegy vakot sem szállított a taxiján. Természetesen az első vak már suttogva elmesélte a feleségének, hogy az elkülönítettek között van az a gazember is, aki elvitte a kocsijukat, Képzeld, micsoda véletlen egybeesés, de mivel közben megtudta, hogy a szegény ördög combján lévő seb állapota rosszabbodott, volt benne annyi nagylelkűség, hogy hozzátette, Elég büntetés az neki. Az asszony pedig, nagy bánatában, hogy megvakult, és nagy örömében, hogy megint a férje mellett lehet, mert az öröm és a bánat jól megfér egymás mellett, nem úgy, mint a víz és az olaj, már nem is emlékezett arra, amit két nappal korábban mondott, nevezetesen, hogy egy évet adna az életéből, ha ez a gazfickó is, ezt a szót használta, megvakulna. És ha a felháborodás halvány árnyéka még rá is vetült a lelkére, bizonyosan szertefoszlott, amikor a sebesült szívszaggatóan feljajdult. Doktor úr, doktor úr, az egekre kérem, segítsen. Az orvos a felesége segítségével finoman megtapintotta a sebszéleket, semmi mást nem tehetett, még megmosni sem volt érdemes, a fertőzést ugyanúgy okozhatta a mélyen behatoló cipősarok, amely közvetlenül érintkezett az utca és az itteni, benti padlózat porával, mint abban a poshadt,

áporodott vízben lévő kórokozók, amely az elöregedett és rossz állapotban lévő csőrendszerből folyt. A sötét szemüveges lány, aki a jajgatást hallva fölállt, az ágyakat számolva lassan közeledett. Előrehajolt, kinyújtotta a kezét, amellyel súrolta az orvos feleségének arcát, azután nem tudni, hogyan, elérte a sebesült tűzforró kezét, és bűnbánóan azt mondta, Bocsásson meg nekem, hibás vagyok, mert nem kellett volna azt tennem, amit tettem, Hagyja, felelte a férfi, ez az élethez tartozik, én is olyat tettem, amit nem kellett volna. Az utolsó szavakat szinte elnyomta a hangszóró durva hangja, Figyelem, figyelem, közöljük, hogy a bejáratnál elhelyeztük az élelmet, valamint a tisztálkodási és takarítószereket, először a vakok mennek értük, a fertőzöttek szárnyát tájékoztatni fogjuk arról, mikor kerül rájuk a sor, figyelem, figyelem, az élelmet elhelyeztük a bejáratnál, először a vakok mennek érte, a vakok mennek először. A láztól zavartan, a sebesült nem fogta föl valamennyi szó értelmét, úgy gondolta, hogy azt parancsolták, menjenek ki, véget ért az elzárás, és megmozdult, hogy felkeljen, de az orvos felesége visszafogta, Hová igyekszik, Nem hallotta, kérdezte a férfi, azt mondták, hogy a vakok menjenek ki, Igen, de az

ennivalóért kell kimenni. A sebesült csüggedten csak annyit mondott, Ja, és megint érezte, hogy a fájdalom belemar a húsába. Az orvos így szólt, Maradjanak itt, kimegyek, Veled megyek, mondta a felesége. Amikor már kifelé mentek a kórteremből, az egyik, azok közül, akik a másik szárnyból jöttek át, megkérdezte, Ez kicsoda, az első vak válaszolt, Orvos, szemorvos, Ennél jobbat én még az életben nem hallottam, mondta a sofőr, jól kikaptuk magunknak az egyetlen olyan orvost, akinek semmi hasznát nem vehetjük, Jól kikaptunk magunknak egy olyan sofőrt is, aki sehová nem visz el bennünket, vágott vissza gúnyosan a sötét szemüveges lány. Az ennivalóval megrakott láda az előcsarnokban volt. Az orvos megkérte a feleségét, Vezess oda a bejárati ajtóhoz, Miért, Megmondom nekik, hogy az egyikünknek súlyos fertőzése van, és nincs semmi gyógyszerünk, Emlékezz a figyelmeztetésre, Igen, de talán egy konkrét esetben, Nem hiszem, Én sem, de kötelességünk megpróbálni. Kint, a lépcsőfeljáró tetején a nappali fény szinte mellbe vágta az asszonyt, pedig nem is volt túlságosan erős, az égen sötét felhők kergették egymást, esőre állt, Milyen rövid idő alatt elszoktam a világosságtól, gondolta. Egy katona máris odakiáltott nekik a kaputól, Megállni, azonnal menjenek vissza, parancsot kaptam arra, hogy lőjek, és ugyanazon a

hangon, miközben rájuk fogta a fegyverét, őrmester úr, ezek az illetők ki akarnak jönni, Nem akarunk kimenni, tiltakozott az orvos, Azt tanácsolom, hogy ne is akarjanak, mondta az őrmester, miközben közelebb ment, és a kapu rácsai mögött föltűnve megkérdezte, Mi van, Egyikünk megsebezte a lábát, és a seb elfertőződött, haladéktalanul szükségünk van antibiotikumra és más gyógyszerekre, Igen egyértelmű parancsot kaptam, ki nem jöhet senki, és befelé csak ennivaló mehet, Ha a fertőzés súlyosbodik, ami egészen bizonyos, az eset rövid időn belül végzetessé válhat, Ez nem tartozik rám, Akkor közölje a feletteseivel, Figyeljen ide, vaksikám, mindjárt én közlök magával valamit, vagy maga meg ez a nő most azonnal visszamennek oda, ahonnan jöttek, vagy belelövetek magukba, Gyerünk, mondta az asszony, itt nincs mit csinálni, ők nem hibásak, rettenetesen félnek, és engedelmeskednek a parancsnak. Nem tudom elhinni, hogy mindez megtörténhet, ellentétes az emberiesség összes szabályával, Jobb, ha elhiszed, mert még soha nem kerültél szembe ennél nyilvánvalóbb igazsággal, Még mindig ott vannak, üvöltötte az őrmester, háromig számolok, és ha háromra nem tűnnek el a szemem elől, az biztos, hogy többé nem mennek be, eeegy, kettőőő, hááárom, na, így kell ezekkel beszélni, és a katonákhoz fordulva, Még ha a testvéremről lenne is szó, de nem fejtette ki, kire gondolt,

arra az emberre-e, aki a gyógyszert kérte, vagy pedig arra, akinek elfertőződött a lába. Odabent a sebesült megkérdezte, hogy küldenek-e be orvosságot, Honnan tudja, hogy orvosságot kértem, kérdezte az orvos, Sejtettem, mivelhogy orvos, Nagyon sajnálom, Ez azt jelenti, hogy nem jön gyógyszer, Azt, Hát igen. Az ennivalót pontosan öt személyre porciózták ki. Üveges tejet adtak és kétszersültet, de aki kiporciózta az adagokat, elfeledkezett a pohárról, tányér és evőeszköz sem volt, talán majd az ebédre érkező ennivalóval együtt kapnak. Az orvos felesége inni adott a sebesültnek, de az kihányta. A sofőr háborgott, hogy nem szereti a tejet, tudni szerette volna, nincs-e kávé. Miután ettek, volt, aki visszafeküdt, az első vak elvitte a feleségét, hogy megismerje a körülményeket, egyedül ők mentek ki a kórteremből. A patikussegéd engedélyt kért a doktor úrtól, hogy beszélhessen vele, szerette volna, ha a doktor úr megmondja neki, van-e valami határozott elképzelése a betegségről, Nem hiszem, hogy a szó szoros értelmében betegségnek lehetne nevezni, kezdte a magyarázatot az orvos, és utána nagyon leegyszerűsítve összefoglalta mindazt, amit a könyvekben talált, mielőtt megvakult. Néhány ággyal odébb a sofőr figyelmesen fülelt, és amikor

az orvos befejezte a beszámolóját, átszólt, Lefogadom, hogy eldugultak a csövek, amik a szemtől az agyvelőig vezetnek, Vadbarom, morogta felháborodottan a patikussegéd, Ki tudja, az orvos akaratlanul is elmosolyodott, valójában a szem nem más, mint egy lencse, egyfajta objektív, és igazából az agy lát, úgy, ahogyan a filmen megjelenik a kép, és ha a csövek eldugultak, ahogy az úr mondta, Akárcsak egy porlasztóban, ha a benzin nem megy át rajta, a motor nem működik, az autó nem indul el, Látja, milyen egyszerű, mondta az orvos a patikussegédnek. És mit gondol a doktor úr, mennyi ideig leszünk még itt, kérdezte a szállodai szobalány, Addig mindenképpen, amíg nem látunk, És ez mennyi ideig fog tartani, Őszintén szólva, nem hiszem, hogy ezt valaki tudná, El fog múlni, vagy örökre így marad, Bárcsak tudnám. A szobalány felsóhajtott, és rövid idő múlva megszólalt, Jó lenne tudni, mi történt azzal a lánnyal, Milyen lánnyal, kérdezte a patikussegéd, Azzal a lánnyal a szállodában, teljesen elképedtem, amikor megláttam a szoba közepén, olyan meztelenül, ahogy a világra jött, csak egy sötét szemüveg volt rajta, és azt kiabálta, hogy megvakult, egész biztosan ő ragasztotta rám a vakságot. Az orvos felesége odapillantott, látta, hogy a lány lassan, óvatos mozdulatokkal leveszi a szemüvegét, és becsúsztatja a párnája alá, miközben megkérdezi a kancsal

kisfiútól, Kérsz még egy kétszersültet. Amióta ide behozták, az orvos felesége először érezte úgy, mintha egy mikroszkóp mögött ülve figyelné olyan lények viselkedését, amelyek még csak nem is sejthetik a jelenlétét, és ezt különösen méltatlannak és illetlennek érezte. Nincs jogom ahhoz, hogy lássam őket, ha ők nem láthatnak engem, gondolta. A lány reszkető kézzel cseppentett magának a szemcseppekből. Így legalább mondhatja azt, hogy nem a könny csorog a szeméből. Amikor néhány órával később a hangosanbeszélő bejelentette, hogy mehetnek az ebédre hozott ennivalóért, az első vak és a sofőr önként jelentkezett erre a feladatra, amelyhez igazából nem volt szükség a látásra, elegendő volt a tapintás is. A dobozok messze voltak az előcsarnokot a folyosóval összekötő ajtótól, s ahhoz, hogy megtalálják őket, négykézláb kellett menniük, egyik karjukkal maguk előtt kaszáltak a földön, miközben a másik karjuk harmadik lábként szolgált, és csak azért nem jelentett számukra nehézséget a kórterembe való visszatérés, mert az orvos feleségének az az ötlete támadt, amelyet azután, előhozakodva a saját tapasztalataival, körültekintően megindokolt, hogy egy ágytakarót hasogassanak szét, és készítsenek belőle valami kötélfélét, amelynek egyik végét egyszer s mindenkorra erősítsék a kórterem ajtógombjához,

a másik végét pedig mindig annak a bokájához kössék, aki kimegy az ennivalóért. A két férfi kiment, volt tányér és evőeszköz, de az ennivaló továbbra is csak öt embernek jött, a legvalószínűbb az volt, hogy az őrmester, aki az őrszolgálatot vezette, nem tudta, hogy újabb hat vak került át hozzájuk, mivel a kapun kívülről, még ha figyelemmel kísérik is, hogy mi történik a főkapun belül, az előcsarnok félhomályában csak véletlenül vehetik észre az egyik szárnyból a másikba átmenő embereket. A sofőr vállalkozott arra, hogy elmegy, és szól a hiányzó ennivaló miatt, egyedül ment, nem akarta, hogy bárki is elkísérje, Nem öten vagyunk, hanem tizenegyen, kiáltotta oda a katonáknak, és átellenből maga az őrmester válaszolt, Ne aggódjanak, lesznek még sokkal többen is, olyan hangsúllyal mondta, hogy a sofőr azt is hihette, valami alpári szellemeskedést hall, azt is hitte, ha meggondoljuk, hogy mit mondott a kórterembe visszatérve: Olyan volt, mintha szórakozna velem. Szétosztották az ennivalót, öt adagot osztottak el tíz felé, mert a sebesült továbbra sem akart enni, csak vizet kért, nedvesítsék meg vele a száját, legyenek olyan jók. A bőre izzott. Mivel nem bírta hosszabb ideig elviselni a sebet súroló és ránehezedő takarót, olykorolykor felhajtotta a lábáról, de a kórterem hideg levegője

miatt kénytelen volt újra betakarózni, ezzel töltötte minden idejét. Szabályos időközönként valamiféle elfúló nekirugaszkodással felnyögött, mintha az állandósult, kínzó fájdalom hirtelen fölerősödött volna, mielőtt még megzabolázhatta és visszaszoríthatta volna az elviselhetőség határai közé. A délután közepe táján még három olyan vak jött, akiket kiűztek a másik szárnyból. Egyikük az asszisztensnő volt a rendelőből, akit az orvos felesége rögtön felismert, a másik kettő, a sors rendelése folytán, az a férfi, aki a sötét szemüveges lánnyal együtt volt a szállodában meg az a durva rendőr, aki hazavitte. Csak annyi idejük volt, hogy odamenjenek az ágyakhoz, és találomra mindegyikük leüljön egyre, az asszisztensnő kétségbeesetten zokogott, a két férfi hallgatott, mintha még most sem tudnák felfogni, ami velük történt. Kintről máris fejvesztett kiáltozás, üvöltő parancsszavak, éktelen lárma hallatszott. A kórteremben lévő vakok valamennyien az ajtó felé fordították az arcukat, vártak. Nem láttak semmit, de tudták, hogy mi fog történni a következő percekben. Az orvos felesége, aki a férje mellett ült az ágyon, halkan így szólt, Várható volt, elkezdődik a pokol, amit ígértek. A férfi megszorította a kezét, és odasúgta, Ne menj el innen, mostantól fogva semmit sem tehetsz. A kiabálás elcsitult, bizonytalan zajok hallatszottak

az előcsarnokból, a csapatostul érkező vakok lökdösődtek, benyomakodtak az ajtónyílásokba, volt, aki megzavarodott, és valamelyik másik kórteremben kötött ki, de a legtöbben botladozva, egymásba csimpaszkodva vagy magányosan nekilódulva, fuldoklók módjára, a kezükkel kétségbeesetten kalimpálva berobbantak az örvénylő kórterembe, mintha kívülről egy úthenger lökte volna befelé őket. Néhányan elestek, ezeken keresztültapostak. A vakok összepréselődtek az ágyak közötti szűk folyosón, majd lassanként kiáradtak az ágyakat elválasztó közökbe, ahol, mint viharban a kikötőt végre elérő hajók, birtokba vették saját, külön kikötőhelyüket, az ágyat, és ágáltak, hogy többen már nem férnek el, a később érkezők keressenek másutt helyet maguknak. A terem végéből az orvos azt kiabálta, hogy van több kórterem is, de az a néhány ember, akinek nem jutott ágy, félt attól, hogy eltéved a termek, a folyosók, bezárt ajtók és az utolsó pillanatban megnyíló lépcsőtorkolatok feltételezett útvesztőjében. Végül megértették, hogy nem maradhatnak ott, és üggyel-bajjal megindulva az ajtó felé, amelyen át bejöttek, nekivágtak az ismeretlennek. A második, az ötös csoportban érkező vakok, utolsó és még biztos menedéket keresve maguknak, elfoglalták azokat a vaságyakat, amelyek közöttük és az első csoport tagjai között üresen álltak. Csak a sebesült

maradt elszigetelve, védtelenül a bal oldali tizennégyes ágyon. Negyed óra múlva, egy-egy feltörő zokogást, panaszszót, a rendezkedés visszafogott neszezését leszámítva, ha a békesség nem is, de legalább a nyugalom visszatért a kórterembe. Már minden vaságynak akadt gazdája. A délután a végéhez közeledett, a pislákoló lámpák fénye mintha fölerősödött volna. Egyszer csak megszólalt a hangosanbeszélő rideg hangja. Ahogyan az első nap bejelentették, megismételték a kórtermek működésével kapcsolatos utasításokat és azokat a szabályokat, amelyeket az elkülönítetteknek be kell tartaniuk, A kormány sajnálja, hogy kénytelen volt határozottan végrehajtani azt, amit jogának és kötelességének tart, minden eszközzel megvédeni a lakosságot ebben a jelenlegi válságos helyzetben, és így tovább, és így tovább. Amikor a hang elhallgatott, kórusban hangzott fel a felháborodott tiltakozás, Be vagyunk zárva, Itt fogunk meghalni valamennyien, Nincs igazság, Hol vannak az orvosok, akiket ígértek, ez újdonság volt, a hatóságok orvosokat, ápolást, talán teljes gyógyulást is ígértek. Az orvos nem mondta, hogy ha orvosra van szükségük, akkor forduljanak hozzá. Nem is fogja többé mondani. Egy orvosnak nem elég, ha keze van, egy orvos

gyógyhatású anyagokkal, főzetekkel, gyógyszerkészítményekkel, különböző anyagok vegyületeivel gyógyít, és itt ennek nyoma sincsen, sőt remény sincs arra, hogy meg lehessen szerezni őket. Ráadásul nem is látott, hogy legalább észrevehessen egy sápadt arcot, s megfigyelhessen egy, a periferikus keringési rendszer által kiváltott bőrpírt, nemegyszer nincs is szükség behatóbb vizsgálatra, mert ezek a külső jelek fölérnek egy teljes kórtörténettel, vagy a nyálkahártyák és a pigmentek elszíneződését, amely nagy valószínűséggel segít a baj meghatározásában, Ez akár halálos is lehet. Mivel a szomszédos ágyakat mind elfoglalták, a felesége már nem tudta elmondani neki, hogy mi történt, de érzékelte a súlyos, feszült légkört, egy kíméletlen nézeteltérés közelségét, amely az utolsó vakok megérkezésével bármikor kirobbanhat. Úgy érezte, hogy még a kórterem levegője is megsűrűsödött, súlyos és lassú szagok keveredtek váratlan émelyítő légáramlatokkal, Mi lesz itt egy hét múlva, kérdezte magában, és félt elképzelni, hogy egy hét múlva még mindig be lesznek ide zárva, Tételezzük föl, hogy nem lesz fennakadás az élelemellátásban, de egyáltalán nem biztos, hogy nem lesz, mert kételkedem abban, hogy a kint lévő emberek minden pillanatban tudják, hogy hányan vagyunk itt, az a kérdés, hogy miképpen oldódnak meg a higiénés

problémák, nemcsak arról van szó, hogyan fogunk mosakodni, néhány napos vakokként, segítség nélkül, hogy a zuhanyok működnek-e majd és mennyi ideig, hanem minden egyébről is, arról, amit kiválasztunk magunkból, csak duguljon el egy, egyetlenegy vécé, és ebből az egészből egy nagy ürítőgödör lesz. Kezével megdörzsölte az arcát, érezte a háromnapos durva szakállat. Jobb így, remélem, nem jut eszükbe az a szerencsétlen ötlet, hogy zsilettpengét vagy ollót küldjenek nekünk. A táskájában volt minden, ami a borotválkozáshoz kellett, de tudta, hogy helytelen volna megborotválkoznia, És hol, hol, itt, a kórteremben, mindenki között nem, a feleségem valószínűleg meg tudna borotválni, de a többiek hamarosan észrevennék és különösnek tartanák, hogy valaki képes ezt megcsinálni, és ott bent, a zuhanyozóban meg az a kavarodás, Istenem, milyen nagy szükség is van a szemünkre, hogy lássunk, lássunk, ha többet nem is, csak néhány homályos árnyékot, a tükör elé állva egy elmosódó sötét foltot, és elmondhassuk, Ez itt az én arcom, a fényes tükörképhez semmi közöm nincsen. A tiltakozás lassanként elült, és megjelent valaki az egyik szomszédos kórteremből, hogy megkérdezze, maradt-e valami ennivaló, a taxisofőr azt válaszolta neki, Egy morzsa sem, és a patikussegéd, hogy egy kis jóindulatot mutasson,

enyhítette valamicskét a teljes tagadást, Lehet, hogy még jön. Nem jött. Leszállt az éjszaka. Kívülről sem ennivaló, sem beszéd. A szomszédos kórteremből kiabálás hallatszott, azután csönd lett, ha valaki sírt is, halkan sírhatott, a hangja nem szűrődött át a falakon. Az orvos felesége elment megnézni a sebesültet, Én vagyok, mondta neki, és óvatosan fölemelte a takarót. A lába ijesztően nézett ki, combtól lefelé egyformára dagadt fel, a seb pedig, egy fekete kör, amelyet lila, véres foltok tarkítottak, jócskán kiterjedt, mintha a húst befelé cibálták volna. Egyszerre bűzös és édeskés szag áradt belőle. Hogy érzi magát, kérdezte tőle az orvos felesége. Köszönöm, hogy idejött, Mondja meg, hogy érzi magát, Rosszul, Vannak fájdalmai, Igen is meg nem is, Mondja el részletesebben, Fáj, és mégis olyan, mintha a lábam nem volna az enyém, mintha el volna választva a testemtől, nem tudom elmagyarázni magának, igen különös érzés, mintha itt feküdnék, és látnám, hogy fáj a lábam, Ez a láz miatt van, Lehet, Most próbáljon meg aludni. Az orvos felesége rátette kezét a férfi homlokára, azután ment volna vissza a helyére, de még arra sem volt ideje, hogy jó estét kívánjon, mert a beteg a karjánál fogva megragadta, odahúzta magához, kényszerítette, hogy egészen közel vigye hozzá az arcát, Én tudom, hogy maga

lát, mondta egészen halkan. Az orvos felesége összerezzent a meglepetéstől, és azt suttogta, Téved, honnan vette ezt, éppen annyit látok, mint bárki más azok közül, akik itt vannak, Engem nem téveszt meg, én nagyon jól tudom, hogy lát, de ne aggódjon, nem mondom meg senkinek, Aludjon, aludjon, Nem bízik meg bennem, De megbízom, Nem hisz egy csirkefogó szavának, Már mondtam, hogy megbízom magában, Akkor miért nem mondja meg az igazat, Holnap majd beszélünk, most aludjon, Jó, majd holnap, ha megérjük, Nem szabad a legrosszabbra gondolnunk, Én arra gondolok, de az is lehet, hogy a láz gondolkodik helyettem. Az orvos felesége visszament a férje mellé, és a fülébe suttogta, A seb borzasztóan néz ki, elüszkösödött, Ilyen rövid idő alatt nem nagyon valószínű, Mindenesetre nagyon rosszul van, Nem elég, hogy vakok vagyunk, mondta az orvos szándékosan jól hallható hangon, de ez az egész itt olyan, mintha megkötözték volna a kezünket és a lábunkat. A bal oldali tizennégyes ágyról a beteg így válaszolt, Engem senki nem kötözhet meg, doktor úr. Múltak az órák, és a vakok egymás után elaludtak. Néhányan betakarták a fejüket a takaróval, mintha azt szerették volna, hogy a sötétség, valami igazi, valami fekete sötétség véglegesen kioltsa azt a két derengő napot, amellyé a szemük átalakult. A magas mennyezetről elérhetetlen

magasságban lógó három lámpa árnyéktalan, mocskos, sárga fényt hintett a vaságyakra. Negyven ember aludt vagy próbált kétségbeesetten álomba merülni, néhányan sóhajtoztak és motyogtak álmukban, talán álmot is láttak alvás közben, talán azt mondták, Ha ez álom, nem akarok felébredni belőle. Mindegyikük órája megállt, vagy elfelejtették felhúzni, vagy úgy gondolták, hogy már nem is érdemes, csak az orvos feleségének az órája járt továbbra is. Hajnali három múlt. Akkor az autótolvaj egészen lassan, a könyökén megtámaszkodva, fölemelte a törzsét. Nem érezte a lábát, csak a benne lüktető fájdalmat, más nem is volt már az övé belőle. A térdízülete mereven mozdult. Testével átfordult az egészséges lába felé, amelyet lelógatott az ágyról, azután két kezét a combja alatt összefogva, sebesült lábát is megmozdította ugyanarra. Mint váratlanul fölvert farkascsorda, a fájdalom szertefutott minden irányba, majd nyomban utána megint összecsomósodott abban a végzetes kráterban, amelyből kisugárzott. A kezére támaszkodva, apránként vonszolta a testét az ágyak közötti folyosó felé. Amikor elérte az ágy lábánál lévő támlát, meg kellett pihennie. Nehezen vette a levegőt, mintha asztma kínozná, a feje erre-arra billegett a vállai fölött, alig tudta megtartani. Néhány perc múlva valamennyire lecsillapodott a zihálása, és egészséges lábára nehezedve, elkezdett lassan

fölállni. Tudta, hogy a másik lábát semmire nem használhatja, maga után kell majd húznia, akármerre megy. Megszédült, csillapíthatatlan reszketés járta át a testét, a hidegleléstől és a láztól vacogott a foga. Az ágyak vasvázában megkapaszkodva, az egyiktől a másikhoz kapva húzta-vonta magát előrefele az alvók között. Sebesült lábát úgy vonszolta maga után, mint egy zsákot. Senki nem vette észre, senki nem kérdezte meg tőle, Hová igyekszik ilyenkor, ha valaki megkérdezte volna, tudta, hogyan válaszoljon, Vizelni megyek, mondta volna, csak azt nem akarta, hogy az orvos felesége szólítsa meg, őt nem vezethetné félre, neki nem tudna hazudni, meg kellene mondania neki, mit forgat a fejében, Nem rohadhatok itt el, elismerem, hogy a férje megtett mindent, ami a módjában állt, de amikor el kellett lopnom egy autót, nem kérhettem meg senkit, hogy lopja el helyettem, most is ugyanez a helyzet, nekem kell odamennem, és amikor meglátják, hogy nézek ki, rögtön rájönnek, hogy rosszul vagyok, beraknak egy mentőkocsiba, és elvisznek a kórházba, biztosan van valami kórház kizárólag a vakoknak, eggyel több nem számít nekik, ott azután ellátják a lábamat, meggyógyítanak, hallottam, hogy mit csinálnak a halálraítéltekkel is, ha vakbélgyulladásuk van, megoperálják, és csak azután végzik

ki őket, hogy egészségesen haljanak meg, ami engem illet, ha akarják, utána megint visszahozhatnak ide, nem érdekel. Tovább haladt, összeszorította a fogát, hogy ne nyögjön fel, csak akkor nem tudott visszafojtani egy kétségbeesett jajdulást, amikor a sor végéhez érve elvesztette az egyensúlyát, Eltévesztette az ágyak számát, azt hitte, lesz még egy, de már csak az üresség következett. A földre zuhant, de addig meg sem moccant, amíg meg nem bizonyosodott arról, hogy az esés zaja nem ébresztett föl senkit. Azután úgy találta, hogy ez a helyzet tökéletesen megfelel egy vaknak, és ha négykézláb haladna előre, könnyebben megtalálná az utat. Így vonszolta magát egészen az előcsarnokig, ott megállt, hogy végiggondolja, mit kellene csinálnia, az volna-e jobb, ha a kerítéskapuból szólna oda, vagy elmenjen egészen a kerítésig a kötél segítségével, amelyet korlátnak használtak, és bizonyára ott van még. Tudta jól, hogyha onnan kérne segítséget, azonnal visszaküldenek, de az a kilátás, hogy csak egy laza, ingatag kötélre számíthat, amikor az ágyak biztos támasztéka ellenére is annyit szenvedett, kétségekkel töltötte el. Néhány perc múlva úgy érezte, hogy megtalálta a megoldást, Négykézláb megyek, gondolta, beállok a kötél alá, néha fölemelem a kezem, hogy lássam, jó irányba haladok-e, ez is olyan, mint ellopni egy kocsit, az ember mindig megtalálja

a módját. Váratlanul, most, amikor nem is számított rá, föltámadt a lelkiismerete, és szigorúan megrótta azért, mert képes volt egy szegény vak autóját ellopni, Nem azért kerültem ebbe a helyzetbe, érvelt, mert elloptam az autóját, hanem mert elmentem vele hazáig, ezt igen rosszul tettem. A lelkiismerete nem volt hajlandó kazuisztikus vitákat folytatni, egyszerűen és világosan érvelt, Egy vak szent és sérthetetlen, egy vaktól nem szabad lopni, Tulajdonképpen nem is loptam meg, nem a zsebében tartotta az autót, én pedig nem tartottam pisztolyt az orra alá, védekezett a vádlott, Hagyd az álokoskodásokat, morgott a lelkiismerete, és menj, ahová indultál. A hajnali hideg levegő fölfrissítette az arcát. Milyen szabadon is lehet itt kint lélegezni, gondolta. Úgy érezte, mintha a lába sokkal kevésbé fájna, de nem csodálkozott rajta, mert ez néhányszor már előbb is megtörtént. A bejárat előtti térségen állt, mindjárt odaér a lépcsőhöz, Eléggé bonyolult lesz, gondolta, fejjel előre leereszkedni. Fölemelte az egyik karját, hogy meggyőződjön arról, ott a kötél, és megindult. Ahogy előre látta, nem volt könnyű az egyik lépcsőfokról a másikra eljutni, főleg a lába miatt, amelynek semmi hasznát nem vette, erről hamarosan meg is bizonyosodott, amikor a lépcső közepe táján az egyik keze lecsúszott egy lépcsőfokról, és a teste féloldalra dőlt, mert

magával rántotta annak az átkozott lábnak a halott súlya. A fájdalom azon nyomban beléhasított fűrészfogaival, fúróhegyével, kalapácsütéseivel, nem is tudta, hogyan állta meg, hogy fel ne kiáltson. Hosszú percekig feküdt elnyúlva, hason, arca a földhöz simult. A kósza, élénk széltől vacogni kezdett. Csak ing és alsónadrág volt rajta. A seb teljesen hozzányomódott a földhöz, arra gondolt, Elfertőződhet, ostoba gondolat volt, eszébe sem jutott, hogy a kórteremtől idáig a földön húzta a lábát, Nem érdekes, úgyis kezelni fogják, még mielőtt elfertőződne, gondolta aztán, hogy megnyugtassa magát, és oldalra fordult, hogy jobban elérje a kötelet. Nem egyhamar talált rá. Elfelejtette, hogy keresztbe fordult, amikor legurult a lépcsőn, de ösztönösen ott maradt, ahová leesett. Azután a józan ész irányította úgy, hogy felüljön, és lassan addig csússzon, amíg a dereka hozzá nem ér az első lépcsőfokhoz, ezután a győzelem ujjongó érzésével tapintotta ki fölemelt kezével a kötél durva fonatát. Valószínűleg ez az érzés segítette abban is, hogy valamivel később rájöjjön, miképpen haladhat úgy, hogy a seb ne súrolja a földet, háttal fordult a kerítéskapunak, a két karját mankónak használta, ahogyan valamikor a láb nélküli emberek tették, és így vitte apránként előre ültében a testét. Természetesen hátrafelé, mert ebben az esetben is, mint

mindig, húzni sokkal könnyebb volt, mint tolni. Így a lába sem szenvedett annyit, és a lankás talaj, amely szelíden ereszkedett a kijárat felé, a segítségére volt. Az a veszély sem fenyegette, hogy elveszíti a kötelet, mert csaknem érintette a fejével. Megkérdezte magában, vajon sok hiányzik-e még ahhoz, hogy odaérjen a kapuhoz, nem ugyanaz, ha az ember a saját lábán megy, vagy még inkább a saját két lábán, és ha hátrafelé araszol, egyszerre fél arasznyit vagy még annyit sem haladva. Egy pillanatig elfeledkezett arról, hogy vak, és visszafordította a fejét, hogy bizonyságot szerezzen arról, mennyit kell még mennie, de ugyanazt a végtelen fehérséget látta maga előtt. Éjszaka lehet-e vagy nappal, kérdezte magában, nappal már megláttak volna, különben is csak reggelit kaptak, annak is sok-sok órája már. Meglepte őt az a logikus észjárás, amelyet váratlanul fölfedezett magában, egészen másnak, más embernek látta magát, és ha nincs ez a baj a lábával, kész lett volna megesküdni arra, hogy az életben ilyen jól még nem érezte magát. A háta beleütközött a kapu lemezzel borított alsó felébe. Megérkezett. Az őrt álló katonának, aki a hideg elől behúzódott az őrbódéba, úgy rémlett, mintha halk neszezést hallott volna, amit nem tudott azonosítani, arra semmiképpen nem gondolt, hogy belülről jöhet, biztosan a fák ágainak susogása volt, vagy egy szélfútta ág

könnyedén súrolta a kerítést. Hirtelen újabb zaj ütötte meg a fülét, de ez már más volt, valami nekiütődött vagy még inkább nekicsapódott valaminek, és nem lehetett a szél műve. A katona idegesen kilépett az őrbódéból, kibiztosította automata karabélyát, és a kapu felé nézett. Nem látott semmit. A zaj azonban újra felhangzott, erősebben, olyan volt, mintha valaki a körmével egy egyenetlen felületet kaparászna. A kerítéskapu fémlemeze, gondolta. Egy lépést tett a sátor felé, ahol az őrmester aludt, de visszatartotta a gondolat, hogy ha vaklármát csap, akkor megkapja a magáét, az őrmesterek nem szeretik, ha felébresztik őket, még ha okkal történik is. Megint a kerítéskapu felé nézett, és nyugtalanul várt. Két függőleges vasrúd között, egészen lassan, mint valami szellem, előbukkant egy fehér arc. Egy vak arca. Az ijedségtől a katona ereiben megfagyott a vér, ijedtében felemelte a fegyverét, és kilőtt közvetlen közelről egy sorozatot. A szaggatottan kerepelő robbanássorozatra a sátrakból szinte azonnal előugrottak a félig felöltözött katonák, akik az elmegyógyintézet és a benne lévők őrzésével megbízott osztagot alkották. Az őrmester máris átvette az irányítást, Mi a fene volt ez, Egy vak, egy vak, dadogta a katona, Hol, Ott, és a fegyver csövével a kapu felé bökött, Nem látok ott semmit, Ott volt, láttam. A katonák már magukra vették a

felszerelést, és fegyverrel a kézben felsorakoztak. Gyújtsák meg a fényszórót, adta ki a parancsot az őrmester. Az egyik katona fölkapaszkodott a jármű platójára. Néhány másodperccel később a lámpa éles fénnyel árasztotta el a kerítéskaput és az épület homlokzatát. Nincs itt senki, barom, Mondta az őrmester, és már arra készült, hogy még néhány hasonló stílusú katonai kedveskedéssel éljen, amikor meglátta, hogy a kapu alatt fekete tócsa terjed szét az erős fényben. Ezt kinyírtad, mondta. Utána eszébe jutottak a szigorú parancsok, amiket kapott, és elkiáltotta magát, Húzódjanak hátrább, mert fertőz. A katonák ijedten hátrább léptek, de a szemüket le nem vették a vértócsáról, amely lassan kitöltötte a járda apró kövei közötti réseket. Szerinted a pasas halott, kérdezte az őrmester, Csak az lehet, a képébe kapta az egész sorozatot, válaszolt a katona elégedetten, lám, tökéletes bizonyságát adta annak, milyen jól céloz. Ebben a pillanatban egy másik katona kiáltott fel idegesen, Őrmester úr, őrmester úr, nézzen oda. A bejárati kapu előtti térségen, a lépcsősor tetején néhány vak állt a fényszóró fehér fényében, mintegy tucatnyian voltak, Maradjanak a helyükön, üvöltötte az őrmester, ha csak egy lépést is tesznek, végzek mindannyiukkal. A szemközti lakóépület ablakaiban a lövések zajától felébredt emberek

ijedten figyeltek az ablaküvegek mögül. Ezután az őrmester azt kiabálta, Négy ember jöjjön ide a holttestért. Mivel nem látták és nem számolhatták meg egymást, hat vak lépett elő. Négyet mondtam, üvöltötte hisztérikusan az őrmester. A vakok kinyújtották a kezüket, és megérintették egymást egyszer, kétszer, ketten kiváltak közülük. A többiek megindultak a kötél mentén.

KÖRÜL KELL NÉZNÜNK, van-e itt valami lapát vagy valami kapa, vagy bármi más, amivel ásni lehet, mondta az orvos. Reggel volt, a holttestet roppant erőfeszítések árán átcipelték a hátsó udvarra, és ott letették a földre, a szemét és a lehullott falevelek közé. Most el kellett temetniük. Csak az orvos felesége tudta, hogy milyen állapotban van a halott, az arcát és a koponyáját szétroncsolta a lövés, a nyakán és a szegycsont tájékán három golyó ütötte lyuk látszott. Azt is tudta, hogy az épületben semmi nincs, amivel gödröt lehetne ásni. Végigjárta az egész rendelkezésükre álló részt, de csak egy vasrudat talált. Hasznukra lehetett, de ez nem volt elég. A fertőzésgyanúsaknak fenntartott épületszárnyon végighúzódó folyosón, a bezárt ablakok mögött, amelyek a hátsó udvar felől alacsonyabban voltak, látta azoknak az embereknek a rettegő arcát, akik arra vártak, hogy elkövetkezzen az ő idejük is, az az elkerülhetetlen pillanat, amelyben azt kell majd mondaniuk a többieknek, Megvakultam, vagy amikor, miután megpróbálták elrejteni előlük azt, ami történt, elárulja őket egy elhibázott mozdulat, egy árnyék után kutató fej fordulása, egy véletlen összeütközés valaki olyannal, aki lát a szemével. Mindezt az orvos is tudta, az a mondat, amely elhagyta a száját, része volt kettejük külön színjátékának, a felesége így már

mondhatta, És ha megkérnénk a katonákat, hogy hajítsanak be ide egy lapátot, Jó ötlet, próbáljuk ki, mindenki egyetértett, csak a sötét szemüveges lány nem szólt egy szót sem a kapa vagy lapát kérdésében, egyelőre nem csinált semmi mást, csak sírt és kesergett, Én vagyok a hibás, zokogta, és így is volt, ezt nem lehetett tagadni, de az is biztos, és talán ez a vigasztalására szolgál, hogy ha minden cselekedetünknek valamennyi következményét előre láthatnánk, s komolyan elgondolkozhatnánk először a közvetlen, majd a valószínű, majd a lehetséges, majd az elképzelhető következményeken, soha többé el nem mozdulnánk onnan, ahová az első gondolat odaszegezett. Bár föltételezhetjük, hogy szavaink és tetteink jó és rossz következményei eléggé egyformán és kiegyensúlyozottan oszlanak meg a jövőben elkövetkező napok között, beleértve azokat a végtelen napokat is, amelyeken már nem leszünk itt, hogy bizonyságot kapjunk minderről, hogy gratuláljunk magunknak, vagy hogy bocsánatért esedezzünk, különben is, ez már némelyek szerint a halhatatlanság, amelyről annyit beszélnek, Meglehet, de ez az ember halott, s el kell temetni. Ennélfogva az orvos és a felesége elment tárgyalni, a vigasztalhatatlan sötét szemüveges lány pedig azt mondta, hogy velük tart. Gyötörte a lelkiismeret-furdalás. Alighogy feltűntek a kapumélyedésben, egy katona rájuk

kiáltott, Megállj, és mintha attól félne, hogy az igencsak határozott szóbeli felszólítás nem éri el a célját, a levegőbe lőtt. Ijedten visszahúzódtak az előcsarnok biztonságos félhomályába, a nyitott kapu vastag deszkái mögé. Azután az orvos felesége egymaga lépett elő, onnan, ahol megállt, láthatta a katona mozgását, és időben fedezékbe is húzódhatott, ha úgy alakulna, Nincs mivel eltemetnünk a halottat, mondta, szükségünk van egy lapátra. A kerítéskapunál, de nem azon az oldalon, ahol a vak a földre zuhant, megjelent egy másik katona. Őrmester volt, ezúttal egy másik, Mit akarnak, kiabálta, Szükségünk volna egy lapátra vagy egy kapára, Itt semmi ilyen nincsen, indulás vissza, El kell temetnünk a holttestet, Ne temessék el, hagyják, hadd rohadjon el ott, ahol van, Ha ott hagyjuk, megfertőzi a levegőt, Hát csak fertőzze meg, váljon egészségükre, A levegő nem marad meg egy helyben, innen oda is elmegy. Az érvelés helyessége elgondolkoztatta a katonát. Az előző őrmestert váltotta föl, aki megvakult, és azon nyomban elszállították arra a helyre, ahol a szárazföldi haderők betegeit gyűjtötték össze. Talán szükségtelen mondani, de a légierő is és a haditengerészet is rendelkezett hasonló intézménnyel, természetesen szerényebb méretűek és fontosságúak voltak, mivel ezeknek a haderőnemeknek a

tényleges állománya is kisebb volt. A nőnek igaza van, vette fontolóra az őrmester, nem kétséges, hogy ilyen esetben az ember soha nem lehet elég óvatos. Elővigyázatosságból két gázálarcba bújtatott katona a vért már megöntözte két teljes üveg szalmiákszesszel, aminek elszálló gőze még most is megkönnyeztette az embereket, csípte a torkuk és az orruk nyálkahártyáját. Az őrmester végül kijelentette, Megnézem, mit lehet szerezni, És az ennivaló, az orvos felesége kihasználta az alkalmat, hogy erre is emlékeztesse, Az ennivaló még nem jött meg, Csakhogy a mi oldalunkon már több mint ötvenen vannak, éhesek vagyunk, és az, amit küldenek, a fél fogunkra sem elég, Az élelmezés nem a hadseregre tartozik, Valakinek meg kell oldania a helyzetet, a kormány ígéretet tett arra, hogy gondoskodik az élelmezésünkről, Menjenek vissza az épületbe, senkit nem akarok látni a bejáratnál. A kapa, kiáltotta még az orvos felesége, de az őrmester már elment. A délelőtt kellős közepén megszólalt a kórteremben a hangszóró, Figyelem, figyelem, az elkülönítettek megörültek, azt gondolták, az ennivalót jelentik be, de nem, a kapáról volt szó, Valaki jöjjön érte, de semmi csoportosulás, csak egy ember jöjjön ki, Majd én kimegyek, mert én beszéltem velük az előbb is, mondta az orvos felesége. Amint kilépett a bejárat előtti térségre, meglátta a kapát. Ahogyan és ahol feküdt,

közelebb a kerítéskapuhoz, mint a lépcsőhöz, valószínűleg csak behajították kívülről, Nem szabad elfelejtenem, hogy vak vagyok, gondolta az orvos felesége, Hol van, kérdezte, Gyere le a lépcsőn, majd irányítalak, felelt az őrmester, nagyon jó, most menj tovább abba az irányba, amelyikbe elindultál, úgy, úgy, megállj, fordulj egy kicsit balra, nem, ne ennyit, most menj előre, ha nem térsz el, egyenesen belebotlasz, meleg, hideg, a fenébe, azt mondtam, hogy ne térj el, hideg, hideg, megint melegszik, meleg, egyre melegebb, megvan, most hátra arc, megint irányítalak, nem szeretném, ha úgy járnál itt körbe-körbe, mint egy nyomtató ló, és a kerítéskapunál kötnél ki, Ne ijedezz annyira, mondta magában az asszony, innen nyílegyenesen megyek a bejáratig, végül is mit számít, még ha gyanút fogsz is, hogy nem vagyok vak, nem különösebben érdekel, úgysem jössz ide be értem. A kapát a vállára vette, mint egy kubikos, és megindult egyenesen a bejárat felé, nem tért el semerre sem, Őrmester úr, látott már ilyet, kiáltott fel az egyik katona, azt hinné az ember, hogy lát a szemével, A vakok nagyon gyorsan megtanulnak tájékozódni, magyarázta meggyőződéssel az őrmester. Fáradságos munkával ásták meg a sírt. A föld kemény és köves volt, a felszín alatt egy arasznyira gyökerek húzódtak. A sofőr, a két rendőr és az első vak felváltva dolgozott.

Amikor az emberi természet szembesül a halállal, elvárható tőle, hogy elapadjon a gyűlölet ereje és mérge, bár a mondás úgy tartja, hogy régi gyűlölségnek se vége, se hossza, s erre az irodalom meg az élet is szolgálhat bizonyítékokkal, ez itt, az igazat megvallva, lényegében nem volt gyűlölség, régi pedig még annyira sem, mert mit számít egy autólopás annak a halálával összehasonlítva, aki el akarta lopni, és ráadásul milyen nyomorultul néz ki, nem kell ahhoz látni, hogy tudja valaki, ezen az arcon nincs se orr, se száj. Három arasznál mélyebbre nem tudtak ásni. Ha kövér lett volna a halott, kívül maradt volna a pocakja, de a tolvaj sovány volt, vékonypénzű figura, aki még vékonyabb lett az utóbbi napok böjtölése után, kettő is belefért volna belőle a sírgödörbe. Senki nem imádkozott. Tűzhetnénk rá egy keresztet, javasolta a sötét szemüveges lány, a lelkiismeretfurdalás diktálta ezeket a szavakat, de a jelenlevők közül senkinek nem volt tudomása arról, hogy az elhunytat foglalkoztatta-e életében Isten és a vallás, az volt a legtöbb, amit tehettek, hogy hallgattak egy sort, más cselekedet talán nem is igazolható, ha szembesülünk a halállal, másfelől azt sem árt tekintetbe venni, hogy egy keresztet nem is olyan egyszerű elkészíteni, nem is beszélve arról, hogy mennyi ideig maradna meg, hiszen ezek a vakok azt sem látják,

hova lépnek. Visszamentek a kórterembe. Az emberek azokon a helyeken, ahol leggyakrabban megfordulnak, és amelyek nem olyan kopárak, mint a hátsó udvar, már nem tévednek el, előrenyújtott karral, az ujjaikat, mint csápjaikat a rovarok, erre-arra mozgatva mindenhova eljutnak, még az is valószínű, hogy a tehetségesebb vakoknál rövidesen kialakul az, amit homloki látásnak nevezünk. Egészen hihetetlen például, ahogy az orvos felesége képes mozogni és tájékozódni a termeknek, zugoknak és folyosóknak ebben a valóságos útvesztőjében, képes pontosan ott bekanyarodni egy sarkon, ahol kell, képes megállni egy ajtó előtt, és biztos kézzel kinyitni, képes arra, hogy számolás nélkül jusson el a saját ágyáig. Most a férje ágyán ül, vele beszélget, szokása szerint egészen halkan, látni, hogy művelt emberek, és mindig van valami mondandójuk egymásnak, nem olyanok, mint a másik házaspár, az első vak és a felesége, akik a viszontlátás megindító érzelemkitörései óta szinte nem is beszélnek egymással, az ő esetükben valószínűleg erősebb a mostani szomorúság, mint a valamikori szerelem, idővel majd hozzászoknak ehhez is. A kancsal kisfiú fáradhatatlanul ismételgeti, hogy éhes, pedig a sötét szemüveges lány gyakorlatilag a szájától vonja meg a falatot, hogy neki adja. A kis legény már jó ideje nem kérdezgeti, merre van az édesanyja, de biztosan megint

hiányozni fog neki, ha túl lesz az evésen, és a teste megszabadul attól az önző kíméletlenségtől, amelyet a létfenntartás egyszerű, de annál parancsolóbb szükségszerűsége diktál. Lehet, hogy a hajnali események miatt, lehet, hogy mindannyiuktól független okok miatt történt, de az az igazság, hogy egészen mostanáig nem hozták a reggelire szánt ennivalós dobozokat. Már közeledik az ebédidő, csaknem egy órát mutat az óra, amelyet az orvos felesége lopva éppen most nézett meg, nem kell tehát csodálkozni azon, hogy a gyomornedvek türelmetlensége arra késztetett néhány vakot ebből az épületszárnyból, meg a másikból is, hogy kimenjenek az előcsarnokba, és ott várják be az ennivaló érkezését, amire két kiváló magyarázat is kínálkozott, a nyilvános, mert így időt nyerhetünk, mondták egyesek, a titkolt, mert tudvalevő, hogy több jut annak, aki előbb érkezik, gondolták mások. Összesen tucatnyian sincsenek azok a vakok, akik fülüket hegyezve figyelnek arra a zajra, amelyet megnyitáskor a külső kapu csap, azoknak a katonáknak a lépéseire, akik az áhított dobozokat hozzák. Tartva a hirtelen bekövetkező vakságtól, amelyet az előcsarnokban várakozó vakok közvetlen közelsége válthat ki, a bal oldali szárny fertőzöttjei, a maguk részéről, nem mertek kimenni, de néhányan közülük az ajtó résein át kukucskálva mohón

várták, hogy rájuk kerüljön a sor. Telt-múlt az idő. A várakozásba belefáradva néhány vak leült a földre, később ketten-hárman visszamentek a kórtermekbe. Valamivel később felhangzott a kertkapu összetéveszthetetlen csikorgása. A vakok izgatottan, egymást taposva megindultak arrafelé, ahol a külső hangok alapján az ajtót sejtették, de hirtelen valamiféle bizonytalan nyugtalanság szállta meg őket, amelynek meghatározására és magyarázatára nemigen lesz idejük, s azon nyomban fejvesztetten visszahúzódtak, miközben már kivették az ennivalót hozó katonák és az őket kísérő fegyveres osztag lépteinek hangját. A dobozokat cipelő katonák, akik még mindig az éjszaka történt tragikus esemény hatása alatt álltak, megegyeztek abban, hogy a ládákat nem viszik el egészen a két épületszárnyba nyíló ajtókig, ahogy korábban úgy-ahogy megtették, hanem leteszik az előcsarnokban, és azután viszlát, minden jót, Azok ott bent egyezzenek meg, ahogy akarnak, mondták. Elvakította őket a kinti erős fény, ezért és az előcsarnok félhomályába átmenet nélkül belépve nem látták meg azonnal a vakok csoportját. Csak kicsivel később vették észre őket. Ijedt üvöltésben törtek ki, a dobozokat ledobálták a földre, és mint az őrültek rohantak

kifelé a bejáraton. A két kísérő katona, aki a bejárat előtti térségen várakozott, a veszélyt érzékelve példásan viselkedett. Isten tudja, hogyan és miért, de legyőzték jogos félelmüket, előrenyomultak egészen az ajtóig, és kilőtték az egész tárat. A vakok egymásra zuhantak, még esés közben is újabb golyók fúródtak a testükbe, ami már merő lőszerpazarlás volt, hihetetlenül lassan játszódott le az egész, egy test, egy másik, úgy látszott, mintha véget nem érően zuhannának lefelé, ahogyan néha a filmeken és a televízióban látni. Ha még olyan idők járnának, amikor egy katonának számot kell adnia a felhasznált lőszerről, akkor ezek ketten megesküdnének a zászló előtt, hogy amit tettek, azt jogos önvédelemből és fegyvertelen társaik védelmében tették, akik emberbaráti küldetést teljesítettek, amikor váratlanul fenyegetően lépett fel velük szemben a vakok számbeli túlerőben lévő csapata. Eszeveszett futással vonultak vissza a kertkapuig a karabélyok fedezetében, amelyekkel az osztag többi katonája reszketve célzott a vasrudak között, mintha az életben maradt vakok máris valamiféle bosszúálló kirohanásra készülnének. Az egyik azok közül, akik lőttek, a rémülettől falfehéren mondta, Én még egyszer nem megyek be oda, ha megölnek, akkor se, és tényleg nem is ment be többet. Még aznap, estefelé, amikor leváltották az őrségből, egyik pillanatról a másikra ő is ugyanolyan vak

lett, mint a többi, csak az volt a szerencséje, hogy a hadsereg kötelékébe tartozott, mert ha nem, nyomban ott hagyták volna, a civil vakok társaságában, akiknek a társait halomra lőtte, és Isten tudja, hogy mit tettek volna vele. Az őrmester még annyit mondott, Az lenne a legjobb, ha hagynánk őket éhen veszni, ha meghal a jószág, vége a bajnak. Ahogy már tudjuk, másutt sem hiányoztak olyanok, akik ugyanezt mondták és gondolták, szerencsére azonban az emberiesség érzésének egy nemes felszikrázásával ez az ember azt mondta, Mostantól fogva a dobozokat ott hagyjuk félúton, jöjjenek csak értük ők, figyeljük, mit csinálnak, és a legkisebb gyanús mozdulatra lövünk. A parancsnoki állásba ment, bekapcsolta a mikrofont, és felidézve magában mindazt, amit többé-kevésbé hasonló helyzetekben hallott, a szavakat képességei szerint a legjobban összerakva, a következőket mondta, A hadsereg sajnálatosnak tartja, hogy fegyverrel volt kénytelen felszámolni azt a lázadó megmozdulást, amelyet felelősség terhel egy olyan, azonnali robbanással fenyegető helyzet kialakulásáért, amelyben sem közvetlen, sem közvetett felelősség nem terheli, és tudatja, hogy mától fogva az elkülönítettek az épületen kívül juthatnak hozzá az ennivalóhoz, miáltal már most felhívjuk a figyelmüket arra, hogy számolniuk kell a következményekkel, amennyiben

bármiféle kísérletet tesznek a rend megbontására, amint ez az imént és az elmúlt éjszaka történt. Szünetet tartott, nem igazán tudta, hogyan kellene befejezni, nem jutottak eszébe az ideülő szavak, pedig biztos voltak ilyenek, csak azt ismételgette, Nem terheli felelősség, nem terheli felelősség. A lövések zaja, amely fülsiketítőén visszhangzott a zárt előcsarnokban, mindenkit rettenettel töltött el az épületben. Az első pillanatban csak arra gondoltak, hogy a katonák berontanak a kórtermekbe, és gépfegyverrel lekaszabolják, akit csak látnak maguk előtt, a kormány megváltoztatta az elgondolását, és a tömeges fizikai megsemmisítés mellett döntött, volt, aki az ágy alá bújt, néhányan annyira megijedtek, hogy mozdulni sem tudtak, egyesek talán úgy gondolták, hogy jobb is így, ha oda az egészség, úgysincs semmi mentség, ha úgyis meg kell halni, akkor legyen meg minél előbb. Először a fertőzöttek tértek magukhoz. Elmenekültek, amint elkezdődött a lövöldözés, de azután a csöndtől fölbátorodva visszaszállingóztak, és odamentek az előcsarnokba nyíló ajtóhoz. Látták a halomban heverő testeket, a kiömlő vért, amely úgy tekergőzött erre-arra a kőlapokkal kirakott padozaton, mintha élne, meg az élelmiszeres dobozokat. Az éhség kihajtotta őket, ott volt az áhított ennivaló, az igaz, hogy ezt a vakoknak hozták, az

övék később érkezik, a szabályzatnak megfelelően, de a fenébe a szabályzattal, senki nem lát bennünket, amit ma megtehetsz, ne halaszd holnapra, ezt már a régiek is így tartották, akármikor és akárhol is éltek, és a régiek aztán értettek ezekhez a dolgokhoz. Ámde az éhség kényszerítő erejéből csak annyira futotta, hogy három lépést tegyenek, és az értelem közbeszólt, figyelmeztette őket, hogy a meggondolatlanokra ott leselkedik a veszély azokban az élettelen testekben, leginkább pedig abban a vérben, ki tudja, milyen gőzök, milyen kisugárzások, milyen mérgező kipárolgások állnak készen arra, hogy kiszabaduljanak a vakok golyó szaggatta testéből. Halottak, nem tehetnek már semmit, mondta valaki, azzal a szándékkal, hogy megnyugtassa magát és a többieket, de csak ártott azzal, hogy ezt kimondta, az igaz, hogy a vakok halottak voltak, hogy nem mozogtak, nézzétek csak, meg se moccannak, nem is lélegeznek, de ki mondja meg nekünk, hogy ez a fehér vakság éppenséggel nem a lélek betegsége-e, és ha az, gondoljuk csak el, hogy azoknak a vakoknak a lelke soha még ilyen szabadon nem röpdösött, mint most, amikor kiszabadult a testükből, így pedig azt tehet, amit akar, leginkább csak rosszat, mert azt a világon mindenki tudja, hogy rosszat tenni mindig a legkönnyebb. De a földre hajigált ennivalós dobozok ellenállhatatlanul vonzották a

tekinteteket, a gyomor érvei ekkora súllyal esnek latba, és ilyenkor, amikor a saját érdekét nézi, semmi másra nincs tekintettel. Az egyik dobozból fehér folyadék csordogált, és lassan-lassan elérte a szétterülő vért, minden jel szerint tej volt, ezt a színt nem lehet mással összetéveszteni. A fertőzöttek közül ketten, bátrabbak voltak-e vagy fatalistábbak, ezt nem mindig könnyű eldönteni, előremerészkedtek, és sóvár kezükkel már majdnem megérintették az első dobozt, amikor a másik szárnyba nyíló ajtóban megjelent néhány vak. A képzelet nagy úr, és egy ilyen bizarr helyzetben, úgy látszik, mindenre képes, mert annak a két embernek, aki nem egyenes úton járt, olybá tűnt fel, mintha a halottak váratlanul fölkeltek volna a földről, ahhoz nem fért kétség, hogy ugyanolyan vakok voltak, mint azelőtt, de sokkal ártalmasabbak, mert bizonyosan hajtotta őket a bosszú szelleme. Óvatosan, zajtalanul visszaosontak a saját épületszárnyuk bejáratához, lehet, hogy a vakoknak először a halottakra lesz gondja, mert így kívánja a kegyelet és a megbecsülés, vagy ha mégsem, hát hagyjanak ott, mert nem veszik észre, egy dobozt, bármilyen kicsit is, igazából nem volt ott olyan sok fertőzött, talán az lenne a legjobb megoldás, ha megkérnék őket, Kérem, szánjanak meg bennünket, hagyjanak itt nekünk legalább egy kis dobozt, meglehet, hogy azután, ami történt, ma már nem hoznak

több ennivalót. A vakok, mert azok voltak, vak módjára mozogtak, tapogatózva, meg-megbotolva, csoszogva, mégis, mintha csak megszervezték volna, mit csinálnak, hatékonyan elosztották a feladatokat, néhányan közülük, a ragacsos vérben és a tejben csúszkálva, odébb húzkodták és kicipelték a halottakat a hátsó udvarra, a többiek gondjaikba vették a dobozokat, egyenként mind a nyolcat, amit a katonák odahajítottak. A vakok között volt egy asszony, aki mintha egyszerre lett volna mindenütt, segített cipekedni, ide-oda irányította az embereket, amire egy vak nyilvánvalóan nem képes, és véletlenül vagy szándékosan, de többször is a fertőzöttek szárnya felé fordította az arcát, mintha látná őket vagy érzékelné a jelenlétüket. Az előcsarnok hamarosan kiürült, semmi más nem maradt benne, csak a kiterjedt vérfolt és ott, ahol kiömlött a tej, egy másik, kisebb, fehér folt, amely egy helyen összekeveredett a vérfolttal, ezenkívül csak egymást keresztező, vöröslő vagy csak nedves lábnyomok. A fertőzöttek lemondóan becsukták az ajtót, és elmentek, hátha találnak valahol néhány morzsát, annyira úrrá lett rajtuk a csüggedés, hogy egyikük már azt mondta, és ez jól mutatja, mennyire kétségbeesettek voltak, Ha már úgyis meg kell vakulnunk, mert ez a sors vár ránk, akkor jobb volna máris átmenni

oda, mert akkor legalább volna mit ennünk, Talán a katonák még elhozzák a mi adagjainkat is, mondta valaki, Maga volt katona, kérdezte egy másik, Nem, Szeretném, ha igaza volna. Mivel mindkét kórteremből voltak halottak, az első és a másik termet elfoglaló emberek összegyűltek, hogy eldöntsék, előbb esznek és csak utána temetik el a halottakat, vagy fordítva. Senkit nem érdekelt, hogy ki halt meg. Öten a második kórteremből voltak, és senki nem tudta, hogy ismerték-e már egymást azelőtt is, vagy ha nem, volt-e idejük és alkalmuk arra, hogy megismerkedjenek és kiöntsék a szívüket egymásnak. Az orvos felesége nem emlékezett arra, hogy látta volna őket, amikor megérkeztek. A másik négyre igen, ezeket ismerte, együtt, vagy másképpen mondva, egyazon fedél alatt aludtak vele, jóllehet az egyikről közülük ennél többet nem is tudott, és hogyan is tudhatott volna, aki ad magára, nem kezd el az első útjába akadó embernek az intim ügyeiről beszélni, arról, hogy egy szállodai szobában szerelmeskedett egy sötét szemüveges lánnyal, és ennek a lánynak, ha ugyan róla van szó, meg sem fordult a fejében, hogy ilyen közel van ahhoz a valakihez, aki miatta látott mindent fehérben. Rajta kívül a taxisofőr és a két rendőr halt meg, három erőteljes férfi, akik képesek voltak arra, hogy gondoskodjanak magukról,

akiknek a munkája abban állt, bár más-másképpen, hogy mások gondját viseljék, és most itt vannak, életük teljében elpusztulva, és arra várnak, hogy a sorsukról döntsenek. Várniuk kell, hogy azok, kik megmaradtak, végezzenek az evéssel, nem az élők megszokott önzése miatt, hanem mert valaki bölcsen megjegyezte, hogy kilenc testet eltemetni abba a kemény földbe, egyetlen kapával olyan munka, amely legalább vacsoraidőig eltart. És mivel nem lenne elfogadható, hogy a jóérzésű önkéntesek dolgozzanak, miközben a többiek a hasukat tömik, úgy döntöttek, hogy a halottakat későbbre hagyják. Az ennivaló adagokra osztva érkezett, ennélfogva könnyű volt szétosztani, fogd, fogd, amíg el nem fogy. De néhány kevésbé belátó vak mohósága megnehezítette azt, ami normális körülmények között kényelmesen végbemehetett volna, jóllehet a nyugodt és tárgyilagos meggondolás annak a belátására int bennünket, hogy az előforduló túlkapásoknak volt valamiféle létjogosultsága, elég csak arra gondolni, például, hogy az elején nem lehetett tudni, jut-e mindenkinek ennivaló. Igazából bárki megértheti, hogy nem könnyű vakokat úgy összeszámolni és élelemadagokat kiosztani közöttük, ha az ember nem látja őket. Tetejébe, a második kórterem néhány lakója, igencsak kifogásolható hitványsággal azt a látszatot akarta kelteni, hogy többen vannak, mint ahányan

ténylegesen voltak. Mint mindig, most is az orvos felesége segített, mert ez volt a dolga. Néhány időben mondott szó mindig megoldhat olyan nehézségeket, amelyeket egy bőbeszédű szónoklat csak súlyosbítana. Rosszindulatú és jellemtelen emberek voltak azok is, akik nemcsak megpróbálták, hanem el is érték, hogy kétszer kapjanak az ennivalóból. Az orvos felesége észrevette az elítélendő tettet, de bölcsebbnek tartotta, ha nem szól a visszaélésről. Gondolni sem akart arra, milyen következményekkel járna, ha felfedeznék, hogy nem vak, a legjobb esetben az történne, hogy mindenki szolgálója lenne belőle, a legrosszabb esetben pedig, meglehet, hogy egynéhány ember rabszolgájává tennék. Az az ötlet, amelyről eleinte szó volt, nevezetesen, hogy válasszanak egy felelőst minden kórteremben, talán segíthetne az ilyen, és a még ennél is rosszabb helyzetek megoldásában, azzal a feltétellel, hogy ennek a felelősnek föltehetően törékeny, föltehetően bizonytalan, föltehetően minden pillanatban megkérdőjelezett tekintélye félreérthetetlenül mindenkinek a javát szolgálja, és ezt a többség is elismerje. Ha ezt nem tudjuk megvalósítani, gondolta, itt fogjuk halomra gyilkolni egymást. Megígérte magának, hogy beszélni fog a férjével ezekről a kényes kérdésekről, s folytatta az ételadagok

szétosztását. Volt, akin erőt vett a lustaság, mások a gyomrukra vigyáztak, úgyhogy evés után senkinek nem fűlt a foga ahhoz, hogy a sírásó mesterségét gyakorolja. Amikor az orvos, akiben szakmája folytán a többieknél erősebben nyilatkozott meg a kötelességérzet, kevés meggyőződéssel azt mondta, Menjünk és temessük el őket, egyetlen önkéntes sem jelentkezett. A vakok, az ágyukon végignyúlva, nem akartak mást, csak hogy hagyják békén őket, és ne zavarja meg semmi a rövidke emésztés boldogságát, néhányan nyomban elszenderedtek, és nem lehetett csodálkozni azon, hogy az átélt riadalmak és izgalmak után, a mégoly szűkösen táplált testen úrrá lett az emésztés vegyi folyamataival járó ernyedtség. Később, már estefelé, amikor úgy látszott, mintha a pislákoló lámpák a fokozatosan gyengülő természetes fényben erőre kaptak volna, bár ezzel egy időben bizonyságát adták annak is, hogy milyen keveset ér gyér világuk, az orvos a felesége közreműködésével rávett a kórtermükben lévő férfiak közül kettőt, hogy kimenjenek vele a hátsó udvarra, hogy legalább, mondta nekik, felmérjék az elvégzendő munkát, és különválogassák a merev testeket, ha már úgy döntöttek, hogy mindegyik kórterem a saját halottait temeti el. Szerencséjük volt ezeknek a vakoknak, hogy megkapták a

fény illúzióját. Igazából teljesen mindegy volt nekik, hogy nappal van-e vagy éjszaka, reggeli szürkület vagy esti szürkület, csöndes hajnal vagy zajos déli óra, a vakokat mindig valami olyan ragyogó fehérség vette körül, mint amikor a nap áttűz a ködön. Számukra a vakság nem egy sötétségbe merülő közönséges élet volt, hanem megmártózás a tündökletes dicsfényben. Amikor az orvos elkövette azt a baklövést, hogy úgy fejezte ki magát, különválogatjuk a halottakat, az első vak, az egyik azok közül, akik vállalkoztak rá, hogy segítenek neki, szerette volna, ha elmagyarázzák, hogyan ismerik majd fel őket, ettől a vakok számára természetes kérdéstől az orvos zavarba jött. A felesége most az egyszer arra gondolt, hogy jobb, ha nem siet a segítségére, mert azzal elárulná magát. Az orvos az előremenekülés hatásos módszerével vágta ki magát a nehéz helyzetből, azaz elismerte a tévedését, Az ember, mondta olyan hangsúllyal, mintha mosolyogna saját magán, annyira hozzászokik ahhoz, hogy van szeme, hogy még akkor is használná, amikor már nem jó semmire, valójában csak annyit tudunk, hogy a mieink közül négyen vannak itt, a taxisofőr, a két rendőr, és még valaki, aki ugyancsak hozzánk tartozott, ennélfogva az a megoldás, hogy találomra kiválasztunk négyet ezek közül a testek közül, illendően eltemetjük őket, és így eleget teszünk a kötelességünknek.

Az első vak egyetértett, a társa úgyszintén, és azután nekiálltak, hogy egymást váltva kiássák a sírgödröket. A két segítőtárs, merthogy vakok voltak, nem tudta meg, hogy kivétel nélkül azokat a holttesteket temették el, amelyeket amúgy is el kellett volna temetniük, és talán azt sem szükséges elmondani, hogy miképpen dolgozott a véletlen, az orvos megragadott a kezével, amelyet a felesége keze irányított, egy lábat vagy egy kart, és csak annyit mondott, Ezt. Amikor már két holttestet elföldeltek, végre megjelent még három férfi, akik az ő kórtermükből jöttek segíteni, de valószínűleg nem jöttek volna ki, ha valaki közli velük, hogy sötét éjszaka van. Lélektanilag, még ha vak is valaki, óriási különbség van aközött, ha nappal ássa a sírt, vagy ha napszállta után teszi ugyanazt. Abban a pillanatban, amikor izzadtan, a földtől koszosan, az orrukban még ott érezve a rothadás kezdődő, édeskés bűzét, beléptek a kórterembe, a hangszóróból jövő hang megint csak ismételte a már ismert utasításokat. Semmi utalás nem volt arra, ami történt, nem esett szó sem a lövöldözésről, sem a közvetlen közelből megölt emberekről. Az olyasféle közlemények, mint Azokra, akik az épületet előzetes engedély nélkül elhagyják, azonnali halál vár, vagy Az elkülönítettek a holttestet külsőségek nélkül temetik el az épület mögötti hátsó

udvaron, a keserves élettapasztalatnak köszönhetően, amely minden fegyelem legfőbb mestere, immár tökéletes értelmet nyertek, míg az, amelyik naponta háromszor élelmiszeres dobozok elhelyezését ígérte, rosszmájú gúnyolódássá, vagy amit még nehezebb volt elviselni, iróniává alakult át. Amikor a hang elhallgatott, az orvos, egymagában, mert már kezdte megismerni a ház négy sarkát, elment a másik kórterem ajtajáig, hogy közölje, A mieinket már eltemettük, Ha ezeket eltemették, eltemethették volna a többit is, válaszolt belülről egy férfihang, Abban egyeztünk meg, hogy minden kórterem eltemeti a maga halottait, négyet kiszámoltunk, s eltemettük őket, Rendben van, holnap majd gondoskodunk a hozzánk tartozókról, mondta egy másik férfihang, azután egészen más hangsúllyal, Nem jött több ennivaló, kérdezte, Nem, felelte az orvos, De a hangszóró azt mondja, hogy naponta háromszor, Kételkedem abban, hogy mindig betartják, amit ígérnek, Akkor be kell osztani azt az ételt, ami érkezik, mondta egy női hang, Jó ötletnek látszik, ha akarják, holnap megbeszéljük, Rendben van, mondta a nő. Az orvos már elindult visszafelé, amikor meghallotta annak a férfinak a hangját, aki először beszélt, Jó lenne tudni, hogy ki parancsol itt. Megállt, arra várva, hogy ki válaszol, ugyanaz a női hang volt, Ha nem szervezzük meg rendesen az életünket, az éhség és a félelem fog parancsolni, már az is

szégyen, hogy nem mentünk el velük együtt eltemetni a halottakat, Miért nem megy el maga eltemetni őket, ha olyan okos és olyan jól tud mindent, Egyedül nem tudom megcsinálni, de kész vagyok segíteni, Nem érdemes erről vitatkozni, szólt közbe a másik férfihang, majd holnap reggel elrendezzük. Az orvos felsóhajtott, nehéz lesz az együttélés. Megindult a kórterem felé, amikor heves székelhetnéke támadt. Nem volt biztos benne, hogy arról a helyről, ahol áll, képes lesz odatalálni a mellékhelyiséghez, de elhatározta, hogy megpróbálja. Remélte, hogy valakinek legalább eszébe jutott odavinni a vécépapírt, ami az élelmiszeres dobozokkal együtt érkezett. Kétszer eltévedt, és a kínok kínját élte át, mert a szükség egyre jobban szorította, és amikor már úgy érezte, hogy nem bírja tovább, végre leengedhette a nadrágját, és odakuporodhatott a latrinalyuk fölé. A bűz fojtogatta. Az volt az érzése, hogy beletaposott valami puha masszába, valakinek az ürülékébe, aki nem tudta, merre van a vécélyuk, vagy úgy döntött, hogy a mások iránti belátást végleg felrúgva könnyít magán. Megpróbálta elképzelni, milyen lehet az a hely, ahol van, számára minden fehér, fényes és sugárzó volt, ilyen volt minden fal és a padlózat, amit nem látott, és képtelen módon arra a következtetésre jutott, hogy ott bűzös a fény és a fehérség. Bele fogunk őrülni az undorodásba, gondolta. Azután szerette volna

megtisztogatni magát, de nem volt papír. Megtapogatta maga mögött a falat, ahol a vécépapírtartóknak kellett volna lenniük, vagy néhány szögnek, amelyre jobb híján fölszúrtak egy maroknyi akármilyen papírt. Semmi. Boldogtalannak érezte magát, végtelenül szerencsétlennek, ahogy ott állt, behajlított lábbal, megmarkolva a nadrágját, amely a mocskos földet söpörte, vakon, vakon, vakon, már nem tudott uralkodni magán, és halkan sírva fakadt. Tapogatózva tett néhány lépést, és nekiment a szemközti falnak. Kinyújtotta az egyik kezét, azután a másikat, végül rátalált egy ajtóra. Hallotta, hogy valaki csoszogva lép, biztosan a mellékhelyiséget kereste, megbotlott, Hol lehet ez a szar, mormolta egy semleges hang, mintha alapjában véve nem érdekelné őt, hogy megtudja. Kétarasznyira ment el tőle, észre sem vette a jelenlétét, de nem volt érdekes, ebben a helyzetben végül is semmi szeméremsértő nem volt, pedig valójában az lehetett volna, egy ember ilyen testhelyzetben, öltözetlenül, ám az utolsó pillanatban, meglepő szeméremérzettől hajtva, az orvos fölrántotta a nadrágját. Azután, amikor úgy gondolta, hogy egyedül van, újra leengedte, de már elkésett, tudta, hogy összemocskolta magát, olyan mocskos volt, amilyen mocskos még az életében soha. Sokféleképpen válhatunk állattá, gondolta, ez

csak az első módja. Mindazonáltal nem volt igazán oka a panaszra, még akadt, aki segítőkészen megtisztogatta. A vakok vaságyaikon fekve várták, hogy az álom megkönyörüljön a boldogtalanságukon. Az orvos felesége titokban, mintha az a veszély fenyegetné, hogy a többiek megláthatják a szánalmas jelenetet, segített a férjének a lehető legjobban rendbe tenni magát. Fájdalmas csend telepedett mindenre, mint egy kórházban, amikor a betegek alszanak, és alvás közben szenvednek. Az orvos felesége álmatlanul üldögélt, és nézte az ágyakat, a testek homályos körvonalait, egy arc mozdulatlan fehérségét, egy álomban megmozduló kart. Megkérdezte magában, vajon ő is meg fog-e vakulni, mint ők, s vajon miféle megmagyarázhatatlan okok óvták meg eddig. Fáradt mozdulattal az arcához emelte a kezét, hogy a haját félresimítsa, és arra gondolt, mindannyian bűzleni fogunk. Ebben a pillanatban sóhajtozás hallatszott, nyögdelés, aprócska, eleinte elfojtott kiáltások, hangok, amelyek szavakhoz hasonlítottak, és bizonyosan szavak is voltak, de a jelentésük elveszett, ahogy fokozatosan erősödve átalakultak kiáltozássá, hörgéssé, vonyítássá. A terem mélyén valaki megjegyezte, Disznók, olyanok, mint a disznók. Nem disznók voltak, csak egy vak férfi és egy vak nő, akik valószínűleg soha nem tudnak meg mást egymásról, csak ezt.

ÉHES GYOMORNAK korán verik az ébresztőt. A vakok közül néhányan már akkor kinyitották a szemüket, amikor még messze járt a reggel, és ebben esetükben nem annyira az éhség volt a ludas, hanem az, hogy a biológiai órájuk, ahogyan mondani szokás, elkezdett szeszélyeskedni, s azt hitték, hogy már fényes nappal van, s arra gondoltak, Elaludtam, de rögtön rájöttek, hogy mégsem, mert társaik hortyogása eloszlatott minden kétséget. Nos hát, a könyvekből, de még inkább a mindennapi tapasztalatból tudjuk, hogy aki jókedvében kel föl kora hajnalban, vagy akinek szükségből kell fölkelnie hajnalok hajnalán, az nehezen viseli el, hogy a jelenlétében mások édesdeden aludjanak tovább, s még inkább így van ez abban az esetben, amelyről most szó esik, mert nagy különbség van egy olyan vak között, aki alszik, és egy olyan vak között, akinek semmi haszna nincsen abból, hogy nyitva a szeme. Ezek a lélektan körébe tartozó megfigyelések aprólékosságuk folytán látszólag nincsenek összhangban azzal a roppant méreteket öltő katasztrófával, amelynek megjelenítésével ez az elbeszélés fáradozik, csupán arra szolgálnak, hogy megvilágítsák, miért volt már ébren olyan korán valamennyi vak, néhányukat, ahogy az elején már elhangzott, belülről lármázta föl követelődző gyomruk, a

többieket viszont a korán kelők ideges türelmetlensége ragadta ki álmukból, akik nem röstellték, hogy nagyobb zajjal vannak, mint ami elkerülhetetlen és elviselhető a laktanyai és kórtermi együttélés során. Itt nem csak tapintatos és jól nevelt emberek gyűltek össze, akad olyan faragatlan népség is, amelyik reggelenként, tekintet nélkül másokra, nagyokat köpve és szellentve könnyít magán, bár az is igaz, hogy a nap többi részében már nem jellemző rájuk ez a kirívó viselkedés, ezért aztán egyre jobban elnehezedett a levegő, ami ellen semmit sem lehetett tenni, mert az egyetlen nyílás az ajtó volt, az ablakokhoz pedig senki sem tudott hozzáférni, olyan magasan voltak. Az orvos felesége, aki a férje mellett feküdt, annyira szorosan, amennyire csak össze tudtak bújni, mert szűk volt az ágy, de mert gyönyörűségük is telt benne, milyen nehezen tudnak akár az éjszaka kellős közepén is eleget tenni az illendőségnek, hogy ne úgy viselkedjenek, mint azok, akiket valaki disznónak nevezett, megnézte az óráját. Két óra huszonhárom percet mutatott. Ahogy jobban szemügyre vette, látta, hogy a másodpercmutató nem mozog. Elfelejtette felhúzni azt az átkozott órát, inkább ő az átkozott, átkozott legyek, hogy még ezt az egyszerű kötelességet sem tudom ellátni alig három nap bezártság

után. Nem tudott uralkodni magán, görcsös zokogásban tört ki, mintha valami nagyon nagy szerencsétlenség érte volna. Az orvos arra gondolt, hogy az asszony megvakult, hogy megtörtént az, amitől annyira félt, kétségbeesésében már éppen megkérdezte, Megvakultál, de az utolsó pillanatban meghallotta a másik suttogását, Nem erről van szó, nem, azután lassan, alig hallhatóan mormolta a fejükre húzott takaró alatt, Milyen ostoba vagyok, nem húztam föl az órát, és azután vigasztalanul zokogott tovább. Az ágyak között húzódó folyosó túloldalán a sötét szemüveges lány fölkelt az ágyból, és a zokogás hangjait követve, kinyújtott karral megindult arrafelé, Valami baj van, segíthetek valamit, kérdezgette miközben közeledett, és két kezével megérintette a fekvő testeket. A tapintat arra figyelmeztette, hogy azonnal húzódjon vissza, az agya is bizonnyal ezt a parancsot adta neki, de a keze nem engedelmeskedett, éppen csak rebbenőbb lett tőle az érintése, miközben a bőre könnyedén végigsiklott a durva és langyos takarón. Segíthetek valamit, kérdezte megint a lány, a keze most már visszahúzódott, magasba emelkedett és elveszett a steril fehérségben, az elhagyatottságban. Az orvos felesége fölkelt az ágyból, és még mindig zokogva átölelte a lányt, Semmi különös, csak hirtelen nagyon elkeseredtem, mondta, Ha

már maga is kétségbeesik, pedig olyan erős, akkor tényleg nincs számunkra megváltás, mondta panaszosan a lány. Az orvos felesége, már valamivel nyugodtabban, arra gondolt, miközben szemből nézte a lányt, Már szinte semmi nyoma nincsen a kötőhártyagyulladásnak, milyen kár, hogy nem mondhatom meg, pedig örülne neki. Valószínűleg örülne neki, bár az öröm elég különös volna ebben az esetben, nem annyira azért, mert a lány vak, hanem mert mindenki más is az, mi haszna van az ilyen tiszta és szép szempárnak, mint ez, ha senki nem láthatja. Az orvos felesége azt mondta, Mindannyiunknak vannak gyönge pillanatai, még az a szerencse, hogy képesek vagyunk sírni, a sírás sokszor megváltásként hat ránk, van, amikor belehalnánk, ha nem sírhatnánk. Nincs megváltás számunkra, ismételte a sötét szemüveges lány, Ki tudja, ez a vakság nem olyan, mint a többi, ahogy jött, úgy el is múlhat, De késő lesz azoknak, akik meghaltak, Mindannyiunknak meg kell halnunk, De nem kellene másokat is megölnünk, és én megöltem egy embert, Ne vádolja magát, a körülmények hozták így, itt mindannyian bűnösök és ártatlanok vagyunk, sokkal több rosszat tettek a katonák, akik őriznek bennünket, és még ők is mindenre mentséget találhatnának abban, hogy féltek, Mi bajom származott volna abból, hogy az a szerencsétlen megfogdos, még most is élne, a testem pedig nem nyert és

nem is vesztett volna rajta semmit, Ne gondoljon erre többet, pihenjen, próbáljon aludni. Az ágyáig kísérte, Gyerünk, feküdjön le, Maga nagyon jó, mondta a lány, azután a hangját lehalkítva, Nem tudom, mit csináljak, nemsokára megjön, és nem hoztam magammal betétet, Ne aggódjon, nekem van. A sötét szemüveges lány az asszony keze után kapott, de az orvos felesége lágyan a két kezébe fogta a lány kezét, Pihenjen, pihenjen. A lány becsukta a szemét, egy percig így feküdt, talán el is szundított volna, ha hirtelen nem támad veszekedés, valaki elment a mellékhelyiségbe, és mire visszaért, az ágyát elfoglalták, nem szándékosan történt, a másik is ugyanazzal a céllal kelt fel, útközben keresztezték egymást, és természetesen egyiküknek sem jutott eszébe, hogy azt mondja, Vigyázzon, nehogy eltévessze az ágyát, ha visszamegy. Az orvos felesége állva nézte, hogy vitatkozik a két vak, felfigyelt rá, hogy nem gesztikulálnak, és a testük is alig mozog, hamar megtanulták, hogy csak a hangjuknak és a hallásuknak veszik hasznát, természetesen használhatták volna a karjukat, verekedhettek, birokra kelhettek, ökölre mehettek volna, ahogy mondani szokás, de egy elcserélt ágy miatt nem volt érdemes, bárcsak ennyi volna, s nem több, minden félreértés a világon, csak meg kellett egyezniük, A kettes az enyém, a hármas a magáé, jegyezze meg egyszer és

mindenkorra, Ha nem volnánk vakok, ez a félreértés nem történt volna meg, Igaza van, az a baj, hogy vakok vagyunk. Az orvos felesége azt mondta a férjének, Az egész világ itt bent van. Az egész mégsem. Az ennivaló, például, odakint volt, és késett. Az egyik és a másik kórteremből is kiállt néhány ember az előcsarnokba, arra várva, hogy a parancs felhangozzon a hangszóróban. Idegesen, türelmetlenül álltak egyik lábukról a másikra. Tudták, hogy ki kell menniük az épület előtti kertbe, hogy behozzák a dobozokat, amelyeket a katonák, ígéretükhöz híven a kertkapu és a lépcső közötti területen hagynak, és tartottak attól, hogy valami kelepce vagy csapda vár ott rájuk, Ki áll jót azért, hogy nem fognak lőni ránk, Azután, amit csináltak, képesek rá, Nem bízhatunk bennük, Én nem megyek ki, Én sem, Ha enni akarunk, valakinek ki kell mennie, Nem tudom, nem jobb-e egy lövéstől meghalni, mint lassacskán éhen halni, Én megyek, En is, Nem kell, hogy mindannyian kimenjünk, lehet, hogy a katonák nem örülnének neki, Vagy megijednének, mert azt hinnék, hogy meg akarunk szökni, meglehet, ezért ölték meg azt is, akinek baj volt a lábával, Döntenünk kell, Nem lehetünk elég óvatosak, Emlékezzenek csak rá, mi történt tegnap, kilenc halott, sem

több, sem kevesebb, A katonák megijedtek tőlünk, Én pedig tőlük félek, Csak azt szeretném tudni, hogy ők is megvakulnak-e, Ők, kik, A katonák, Szerintem az volna a legjobb, ha elsőnek ők vakulnának meg. Ebben mindannyian egyetértettek, de azt egyikük sem kérdezte meg, hogy miért, így nem mondhatta ki senki a legfőbb érvet, Azért, mert akkor nem tudnának lőni. Az idő teltmúlt, és a hangszóró hallgatott. Maguk már nekiálltak, hogy eltemessék a halottaikat, kérdezte egy vak az első kórteremből, csak hogy mondjon valamit, Még nem, Már oszlásnak indultak, csak úgy árad belőlük a bűz, Tőlem aztán áradhat a bűz, és oszlásnak is indulhatnak, addig egy szalmaszálat sem teszek keresztbe, amíg nem ettem, már az egyszeri ember is azt mondta, hogy először eszünk, és aztán mossuk ki a lábast, Nem ez a szokás járja, hibás az a mondás, amivel élsz, általában a temetés után jön az eszemiszom, Hát nálam ez éppen fordítva működik. Néhány perc múlva ezek közül a vakok közül megszólalt az egyik, Töröm a fejem valamin, Min, Hogyan osztjuk el majd az ennivalót, Ahogy korábban is, tudjuk, hányan vagyunk, megszámoljuk az adagokat, és mindenki megkapja a maga részét, ez a legegyszerűbb és legigazságosabb módszer, Nem járt eredménnyel, mert volt, aki éhen maradt, És olyan is volt, aki kétszer evett, Az elosztás rosszul működött, Mindig

rosszul fog működni, ha nem érvényesül a kölcsönös tisztelet és a fegyelem, Ha volna itt valaki, aki legalább valamennyire lát, Nahát, az rögtön kiagyalna valami turpisságot, hogy a legnagyobb darab neki jusson, Már az egyszeri ember is azt mondta, hogy vakok közt egyszemű a király, Hagyd el az egyszeri embert, Ez nem ugyanaz, Itt még a félszeműeknek sincsen menekvés, Nekem az a véleményem, hogy az lenne a legjobb megoldás, ha egyenlően elosztanánk az ennivalót a kórtermek között, azután mindenki gazdálkodik azzal, amit kapott, Ki mondta ezt, Én, Én, de ki, Én, Melyik kórteremből van, A másodikból, Rögtön sejtettem, micsoda ravaszság, ott kevesebben vannak, ez jól jönne maguknak, több ennivaló jutna egy embernek, mint nálunk, ahol tele van a kórterem, Csak azért mondtam, mert így egyszerűbb volna, Az egyszeri ember azt is mondta, hogy aki kezében tartja a kanalat, és nem övé a legjobb falat, az ostoba, és hoppon marad, A mindenségit, hagyja már abba, hogy miket mondott az egyszeri ember, ideges leszek a közmondásaitól, Azt kellene csinálnunk, hogy az egész ennivalót elvisszük az ebédlőbe, aztán minden kórterem kiválasztana három embert, akik részt vennének az elosztásban, ha hatan együtt számolnak, akkor nem volna sem csalás, sem svihákság, És honnan tudjuk azt, hogy igazat beszélnek, amikor valaki azt mondja, hogy a mi

kórtermünkben ennyien és ennyien vagyunk, Tisztességes emberekkel állunk szemben, Ezt is az egyszeri ember mondta, Nem, ezt én mondom, Drága uram, igazából mi itt mind rettenetesen éhesek vagyunk. Mintha egészen eddig csak erre a jelszóra, végszóra, „Szezám, tárulj”-ra várt volna, végre megszólalt a hangszóró, Figyelem, figyelem, az elkülönítettek engedélyt kapnak arra, hogy kijöjjenek az ennivalóért, de vigyázat, ha valaki túlságosan közel kerül a kertkapuhoz, először szóbeli figyelmeztetést kap, és abban az esetben, ha ezután nem indul meg azonnal visszafelé, a második figyelmeztetésre golyót eresztünk bele. A vakok lassan megindultak, néhányan közülük, a magabiztosabbak, egyenesen arra, amerre az ajtót sejtették, a többiek, akik kevésbé bíztak kialakulatlan tájékozódó képességükben, inkább a fal mentén óvakodtak előre, mert így elkerülhették a tévedés lehetőségét, amikor odaérnek egy sarokhoz, csak tovább kell haladniuk a derékszögben megtörő fal mentén, és rátalálhatnak az ajtóra. A hangszóró parancsoló, igen türelmetlen hangon megismételte a felhívást. A hangszín megváltozása, amire még azok is felfigyeltek, akiknek nem igazán volt bizalmatlanságra okuk, megijesztette a vakokat. Egyikük kijelentette, Én nem megyek ki innen, az a céljuk,

hogy odakint lecsapjanak ránk, és megöljenek mindannyiunkat, Én sem megyek ki, mondta egy másik, Én sem, tette hozzá egy harmadik. Határozatlanul álldigáltak, néhányan kimentek volna, de a félelem mindegyikükre átragadt. A hang újra megszólalt, Ha három percen belül senki nem jön ki, hogy elvigye az élelmiszeres dobozokat, akkor visszahozzuk őket. A fenyegetés nem győzte le a rettegést, csak visszaszorította az agy hátsó zugaiba, mint valami űzött állatot, amelyik csak arra az alkalomra vár, amikor támadhat. A vakok félősen, egymás háta mögött megbújva oldalogtak ki a lépcső fölötti térségre. Nem láthatták, hogy a dobozok nem a korlát mellett voltak, ahogy várták, nem tudhatták, hogy a katonák, a fertőzéstől félve, még azt is megtagadták, hogy közelébe menjenek annak a kötélnek, amelyet minden vak, aki csak bejött oda, végigfogdosott. Az élelmiszeres dobozokat egy halomba rakták össze, körülbelül azon a helyen, ahol az orvos felesége megtalálta a kapát. Gyerünk, gyerünk, parancsolta az őrmester. A vakok egymásba gabalyodtak, megpróbáltak sorba állni, hogy rendezetten haladhassanak, de az őrmester odakiabált nekik, A dobozok nem arra vannak, engedjék el a kötelet, engedjék csak el, kanyarodjanak el jobb felé, jobbra, jobbra, hülyék, ahhoz nem kell szem, hogy valaki tudja, merre van a jobb keze. A

figyelmeztetés időben érkezett, némelyik merev gondolkodású vak szó szerint értelmezte a parancsot, ha a jobb oldalról volt szó, annak logikusan a beszélő jobb oldalára kellett vonatkoznia, ezért aztán megpróbáltak átbújni a kötél alatt, hogy Isten tudja, merre keressék a dobozokat. Más körülmények között a groteszk látvány még a legkomolyabb szemlélőkből is harsány nevetést csalt volna elő, roppant mulatságos volt, ahogy néhány vak négykézláb mászik, arcával szinte a földet súrolva, mint a disznók, fél kezével a levegőben kaszál maga előtt, miközben a többiek, talán attól való féltükben, hogy a tető oltalmából kilépve elnyeli őket a fehér tér, kétségbeesetten markolták a kötelet, s a fülüket hegyezték, hogy meghallják az első kiáltást, amely hírül adja a ládák megtalálását. A katonák legszívesebben célba vették és megfontoltan, hidegvérrel lelődözték volna azokat az agyalágyultakat, akik úgy bóklásztak erre-arra az orruk előtt, mint sánta rákok, és lomha ollójukkal hadonászva keresték hiányzó lábukat. Tudták, mit mondott aznap reggel az ezredparancsnok a laktanyában, hogy azt a problémát, amit a vakok jelentenek, csak úgy lehet megoldani, ha fizikailag megsemmisítik valamennyiüket, most is és a jövőben is, nem törődve a hamis emberiességi meggondolásokkal, ahogy kifejezte magát, ugyanúgy, ahogy levágják az elüszkösödött testrészt,

hogy a test életben maradjon, A döglött kutya veszettségét is meggyógyította a természet, mondta érzékletesen. Néhány katona, aki kevésbé volt érzékeny a képes beszéd szépségeire, nemigen értette, mi köze lehet a kutya veszettségének a vakokhoz, de egy ezredparancsnok szava, ugyancsak képes kifejezéssel élve, annyit ér, amennyit nyom a latban, senki nem jut fel ilyen magasra a katonai ranglétrán, ha nincs igaza mindabban, amit gondol, mond és tesz. Egy vak végül belebotlott a dobozokba, átölelte őket, és így kiabált, Itt vannak, itt vannak, az bizonyos, hogy ez az ember azt a csodálatos jó hírt sem jelenti be nagyobb örömmel, ha egy nap majd visszanyeri a látását. Néhány pillanat múlva a többi vak is rávetette magát a dobozokra, a karok és lábak nagy kavargásában mindegyikük maga felé ráncigált valamit, az elsőbbségért küzdve, én viszem, majd én viszem. Azok, akik csak fogták a kötelet, idegesek lettek, most már attól féltek, hogy lustaságuk vagy gyávaságuk büntetéseként kihagyják őket az ennivaló elosztásából, Hát igen, nem akartatok égnek meredő üleppel csúszni-mászni a földön, kitéve magatokat annak a veszélynek, hogy belétek lőnek, akkor most ne is egyetek, emlékezzetek csak arra, mit mondtak a régiek, aki mer, az nyer. Ettől a meggyőző gondolattól hajtva, egyikük

elengedte a kötelet, és karját az égnek emelve megindult a csődület felé, Engem ki ne hagyjatok, de a hangzavar hirtelen elcsendesedett, csak a cipekedés neszeit, elfojtott szitkokat, hangok szertefoszló és zavaros egyvelegét lehetett hallani, amelyek mindenhonnan jöttek és sehonnan sem. Határozatlanul megállt, vissza szeretett volna jutni a biztonságot jelentő kötélhez, de tájékozódási képessége cserbenhagyta, a fehér égen nincsenek csillagok, meghallotta az őrmester hangját, aki a ládákat cipelő embereknek adott utasításokat, hogy visszajuthassanak a lépcsősorhoz, de annak, amit mondott, csak ezek látták hasznát, hogy megérkezhessenek oda, ahová akarnak, mert minden attól függ, hogy hol van az ember. A kötélnél már egy vak sem volt, nekik csak a visszafelé vezető utat kellett megtenniük, és most a lépcsősor tetején húzódó térségen várták a többiek megérkezését. Az elveszett vak el sem mert mozdulni onnan, ahol állt. Félelmében felüvöltött, Segítsenek, kérem, nem tudta, hogy a katonák célba vették a fegyverükkel, és csak arra vártak, hogy átlépje azt a láthatatlan vonalat, amely az életet a haláltól elválasztja. Ugye ott maradsz, vaksikám, mondta az őrmester, de a hangjában idegesség bujkált, az az igazság, hogy nem osztotta a felettese nézeteit, Ki mondja meg nekem, hogy holnap nem én állok-e itt így a kapuban, a katonákról tudni

való, hogy parancsot kapnak, és ölnek, másik parancsot kapnak, és meghalnak, Csak akkor lőjenek, ha mondom, kiáltott az őrmester. Ezektől a szavaktól a vak rádöbbent, hogy milyen nagy veszélyben van. Térdre esett, és így könyörgött, Kérem szépen, segítsenek nekem, mondják meg, merre kell mennem, Talpalj csak errefelé, vaksikám, talpalj csak, mondta az egyik katona álnokul barátságos hangon, a vak fölállt, tett három lépést, de megtorpant megint, gyanúsan hangzottak ezek a szavak, a talpalj errefelé az egészen más, mint a menj arrafelé, a talpalj errefelé azt jelenti, hogy erre, éppen erre, épp ebben az irányban haladva jutsz el oda, ahonnan hívogatnak, ahol az a golyó vár, amelyik az egyik vakságból egy másikba átsegít. Egy alantas jellemű katona, hogy úgy mondjuk, bűnös kezdeményezése volt ez, aminek az őrmester két kiáltással azonnal véget vetett, Megállj, Hátra arc, és utána szigorúan rendreutasította az engedetlen katonát, aki láthatólag az emberek azon fajtájához tartozott, akiknek nem szabad puskát adni a kezébe. Az őrmester jóindulatú közbelépésétől felbátorodva a vakok, akik közben elérték a lépcső fölötti térséget, harsány kiáltozásba kezdtek, és ez mágneses sarokként szolgált a tévelygő világtalannak. Biztos léptekkel, egyenes vonalban haladt, Folytassátok, folytassátok, hajtogatta, miközben a vakok egyfolytában

tapsoltak, mintha egy hosszú, lélegzetelállító és lendületes vágta szurkolói volnának. Ölelő karok fogadták, nagy dolog volt ez, akár az átélt, akár az eljövendő szükségben ismerni meg az igaz barátot. Nem tartott sokáig a nagy barátság. A zűrzavart kihasználva néhány vak elillant egypár ládával, amit el tudtak magukkal cipelni, ez elég becstelen módja volt annak, hogy megelőzzék az elosztás feltételezett igazságtalanságait. A jobb érzésűek, akik szép számmal akadnak, bárki bármit is állítson, felháborodottan tiltakoztak, hogy így nem lehet élni, Hová jutunk, ha nem bízhatunk meg egymásban, kérdezték egyesek szónokias fordulattal, de teljes joggal, Ezek a csirkefogók egy jó verést szeretnének kapni, fenyegetőztek mások, nem igaz, hogy szerették volna, de mindannyian értették, hogy mit akarnak jelenteni ezek a szavak, szépítve fogalmaztak meg olyan durvaságot, amelyre csupán az szolgált volna mentségül, hogy valakik igencsak kiérdemelték. Az előcsarnokba visszahúzódva, a vakok megegyeztek abban, mivel ez látszott a kialakult kényes helyzet kezdeti megoldására a leghelyénvalóbb módszernek, hogy egyenlően osztják el a két kórterem között a megmaradt dobozokat, amelyekből szerencsére páros számú volt, és egy nyomozást végző bizottságot hoznak

létre, ugyancsak mindkét részről egyenlő számú taggal, abból a célból, hogy visszaszerezze az elveszett, más szóval, ellopott ládákat. Egy ideig, ahogy ez már szokás volt, vitatkoztak azon, hogy előbb-e vagy utóbb, azazhogy előbb egyenek-e és utána nyomozzanak, vagy fordítva, és az a vélemény kerekedett felül, hogy célszerűbb volna, mivel hosszú ideje kényszerű böjtre voltak szorítva, előbb lecsendesíteni gyomrukat, és azután nekikezdeni a vizsgálatnak, Arról se feledkezzetek meg, hogy el kell temetnetek a halottaitokat, mondta valaki az első kórteremből, Még meg sem öltük, máris azt akarod, hogy temessük el őket, felelte egy tréfamester a második kórteremből, kedélyesen eljátszva a szavakkal. Mindannyian elnevették magukat. Hamarosan megtudták azonban, hogy a gazemberek nincsenek bent a kórteremben. Az egyik és a másik betegszoba ajtajában mindig álltak betegek, akik az ennivaló érkezésére vártak, és ezek mondták, hogy hallották, amint valakik nagy sietve mennek a folyosón, de a kórtermekbe senki nem ment be, és ennivalós dobozokkal még kevésbé, erre megesküdtek. Valakinek eszébe jutott, hogy úgy lehet a legbiztosabban azonosítani ezeket, ha minden jelenlévő odamenne az ágyához, és akkor nyilvánvalóvá válna, hogy amelyik üresen maradt, az a tolvajoké, így csak meg kellene várni, hogy

visszajöjjenek onnan, ahová a szájuk szélét nyalva elrejtőztek, és rájuk vessék magukat, hogy megtanulják tisztelni a közösségi tulajdon szentségének az elvét. Ha az egyébként megfelelő és mélységes igazságérzetről tanúskodó javaslat szerint cselekszenek, akkor ez azzal a súlyos következménnyel járt volna, hogy el kell halasztani, és ki tudja, meddig, a már nagyon várt reggelit, amely mostanra elhűlt, Együnk előbb, mondta az egyik vak, és a többségnek az volt a véleménye, hogy igen, jobb, ha előbb esznek. Sajnálatos módon csak azt a keveset, ami az alávaló lopás után megmaradt. Ezzel egy időben, az öreg és romos épület valamelyik eldugott zugában azok a gazemberek két pofára falják a kétszeres vagy háromszoros adagokat abból az élelemből, amely váratlanul egészen jónak bizonyult, tejeskávé volt, ami valóban elhűlt, kétszersült meg margarinos kenyér, miközben a tisztességes embereknek az ennivaló maradékával, felével vagy harmadával kellett megelégedniük. Kint hallani lehetett, és az első szárnyból is hallották néhányan, akik mélabúsan ropogtatták a kétszersültjüket, hogy a hangszóró a fertőzötteket hívja, jöjjenek az ennivalójukért. Az egyik vak, akire valószínűleg hatott az elkövetett bűntett nyomán kialakult egészségtelen légkör, a következő ötlettel állt elő, Ha kiállnánk az előcsarnokba, alaposan megijednének,

amikor meglátnak minket, s lehet, hogy leejtenének egy-két dobozt, de az orvos azt mondta, ez szerinte nem helyes, igazságtalanság volna azt büntetni, aki nem hibás. Amikor mindannyian befejezték az étkezést, az orvos felesége és a sötét szemüveges lány kivitte a kertbe a kartondobozokat, az üres tejes- és kávésedényeket, a papírpoharakat, lényegében mindent, ami nem volt ennivaló, El kell égetnünk a szemetet, mondta azután az orvos felesége, hogy véget vessünk ennek a borzalmas légyinváziónak. Mindegyik vak a saját ágyán ült, és várta, hogy visszatérjenek a nyájhoz az eltévedt bárányok, Állatok ezek, jegyezte meg egy öblös hang, s fogalma sem volt arról, hogy megjegyzésével, szavaival a semmibe tűnt bukolikus világot csúfolta meg, bár nem volt hibás abban, hogy nem tudta másképpen kifejezni magát. De a jómadarak nem jöttek elő, meglehet, gyanút fogtak, bizonnyal közöttük is akadt egy afféle éles eszű fickó, mint az, aki az itteniek közül a verést kigondolta. Múltak a percek, egyik-másik vak lefeküdt, néhányan már álomba is szenderedtek. Mert itt, uraim, csak enni és aludni lehet. Jobban megnézve a dolgokat, nem is olyan rossz ez az élet. Ha az ennivaló nem fog hiányozni, mert anélkül nem élhet az ember, olyan, mintha szállodában volnánk. Ezzel szemben micsoda kínszenvedés volna egy

vak élete kint a városban, igen, kész kínszenvedés. Ott bukdácsolna az utcán, mindenki menekülne előle, a családja rettegésben élne, mindenki félne attól, hogy közeledjen hozzá, az anyai szeretet, a gyermeki szeretet, csak mese az egész, meglehet, ugyanazt csinálnák velem, amit itt is csinálnak, bezárnának egy szobába, és kegyelemből odatennék az ajtóm elé a levesestányért. Józanul szemlélve a helyzetet, elfogultságtól és nehezteléstől mentesen, mert ez mindig megzavarja az érvelést, el kell ismerni, hogy a hatóságok helyesen tették, amikor úgy döntöttek, hogy a leprásokhoz hasonlóan a vakokat is vakokkal zárják össze, hasonló a hasonlóval hamar összebarátkozik, és ebből csak jó szomszédság származik, ehhez semmi kétség nem fér, annak az orvosnak, ott hátul, igaza van, amikor azt mondja, hogy szervezzünk meg mindent, tényleg szervezettség kérdése az egész, először az ennivaló, utána a szervezettség, mind a kettő feltétlenül szükséges az élethez, ki kell választani néhány fegyelmezett és fegyelmezni tudó embert arra, hogy ezt az egészet irányítsa, közös megegyezéssel ki kell alakítani az együttélés szabályait olyan egyszerű dolgokkal kapcsolatban, mint a söprés, a rendrakás és a mosás, erre nem panaszkodhatunk, még szappant és mosószert is küldtek nekünk, az ágyak rendben tartása, alapvető dolog, hogy megadjuk a tiszteletet saját

magunknak, elkerüljük az összetűzést a katonákkal, akik a kötelességüket teljesítik, amikor felügyelnek ránk, már elegen meghaltak közülünk, kérdezzük meg, ki ismer olyan történeteket, amelyeket esténként elmesélne, lehet történet, mese, anekdota, egyre megy, gondolják csak el, milyen szerencse volna, ha valaki betéve tudná a Bibliát, elismételnénk mindent a világ kezdetétől fogva, az a fontos, hogy halljuk egymást, kár, hogy nincs itt egy rádió, a zene mindig elszórakoztatja az embert, és hallgathatnánk a híradásokat is, és ha például megtalálnák a gyógyszert a bajunkra, micsoda öröm volna itt bent. Akkor megtörtént, aminek egyszer meg kellett történnie. Kintről lövések hallatszottak. Megölnek bennünket, kiabált valaki, Nyugalom, mondta az orvos, gondolkodjunk logikusan, ha meg akarnának ölni, itt bent lőnének, nem odakint. Igaza volt az orvosnak, az őrmester adott parancsot, hogy lőjenek a levegőbe, és nem egy katona vakult meg hirtelen, miközben az ujja ráfonódott a ravaszra, érthető, hiszen másképpen nem lehetett volna irányítani és engedelmességre kényszeríteni azokat a vakokat, akik kifelé bukdácsoltak az autóbuszokból, az egészségügyi minisztérium értesítette a hadügyminisztériumot, Négy autóbuszra valót küldünk belőlük, Az mennyi, Mintegy kétszáz ember, Hol fogunk elhelyezni ennyit belőlük, a

vakok számára, a kapott tájékoztatás szerint, a jobb oldali szárny három kórterme van fenntartva, ide legfeljebb százhúsz ember fér be, és már hatvanan vagy hetvenen vannak, leszámítva azt a tucatnyit, akit meg kellett ölnünk. Van megoldás, foglalják el az összes kórtermet, így a fertőzöttek közvetlen kapcsolatba kerülnek a vakokkal, Az a legvalószínűbb, hogy előbb vagy utóbb ezek is megvakulnak, különben is, a helyzetet elnézve föltételezem, hogy már mindannyian megfertőződtünk, biztos, hogy nincs már egyetlenegy olyan ember sem, akire ne nézett volna rá egy vak, Ha egy vak nem lát, kérdezem én, hogyan tudja a látásával továbbadni a bajt. Tábornok úr, valószínűleg ez a világon a leglogikusabb betegség, a vak szem átadja a betegséget a látó szemnek, látott már ennél egyszerűbb dolgot, Van itt egy ezredes, aki szerint az jelentené a megoldást, ha megölnénk mindenkit, amint megvakul, Nem nagyon változtatna a dolgon, ha vakok helyett halottak volnának, Ha valaki vak, az nem halott, így van, de ha valaki halott, az vak, Nos jó, akkor mintegy kétszázan lesznek, Igen, És mi legyen a buszvezetőkkel, Vigyék be őket is. Aznap, estefelé a hadügyminiszter felhívta az egészségügyi minisztert, Tudja, mi történt, az az ezredes, akiről beszéltem, megvakult, Vajon most hogyan vélekedik arról az ötletről,

amivel előállt, Már vélekedett, főbe lőtte magát, Következetes viselkedés, nagyon helyes, A hadsereg mindig készen áll arra, hogy példát mutasson. A kertkapu mindkét szárnyát kitárták. Az őrmester, a laktanyai szokásoknak megfelelően, kiadta a parancsot, hogy rendeződjenek ötös oszlopokba, a vakok azonban sehogyan sem találták el a pontos számot, egyszer többen voltak, egyszer kevesebben, végül mindannyian bezúdultak a bejáraton, amúgy civil módra, fölrúgva minden rendet, még az sem jutott az eszükbe, hogy előreengedjék a nőket és a gyermekeket, amint ez másféle hajótöréseknél szokásban van. El kell mondanunk, még mielőtt elfelejtenénk, hogy nem minden lövés irányult a levegőbe, az egyik autóbusz-vezető nem akart bemenni a vakokkal, tiltakozott, hogy tökéletesen lát, három másodperc múlva az eredmény tökéletesen igazolta az egészségügyi minisztert, aki azt mondta, hogy aki halott, az vak. Az őrmester kiadta a már ismert parancsokat, Menjenek egyenesen, fönt találnak egy lépcsőt, aminek hat foka van, hat, amikor odaérnek, lassan menjenek föl rajta, ha ott valaki elbotlik, gondolni sem szeretnék arra, mi történik vele, csak arra nem hívta fel a figyelmet, hogy a kötél mentén haladjanak, de ez tökéletesen érthető, mert ha használnák a kötelet, sohasem érnének be, Figyelem, tanácsolta az őrmester,

megnyugodva, mert már mindenki belül volt a kertkapun, három kórterem van jobbra s három balra, mindegyik kórteremben negyven ágy található, a családok ne váljanak szét, ne tapossák le egymást, számolják meg a termekbe belépőket, kérjék meg azokat, akik már ott vannak, hogy segítsenek maguknak, minden rendben lesz, rendezkedjenek be, nyugalom, nyugalom, az ennivaló később érkezik. Azt azért nem szabadna gondolnunk, hogy ezek a vakok, ilyen nagy számban, úgy vonulnak befelé, ahogy a birkák a vágóhídra, bégetve, mint rendesen, egy kissé összepréselődve, az biztos, de hát mindig ilyenformán éltek, szőr a szőrhöz, lélegzet a lélegzethez, bűz a bűzhöz. Itt viszont egyesek sírnak, mások félelmükben vagy dühükben üvöltenek, megint mások átkozódnak, és egyvalaki borzalmas és értelmetlen fenyegetést kiabált, Ha egy nap elkaplak benneteket, föltételezhetően a katonákra gondolt, kitépem a szemeteket. Elkerülhetetlen volt, hogy azok, akik elsőként értek oda a lépcsőhöz, meg ne álljanak, a lábukkal ki kellett tapogatniuk a lépcsőfokok magasságát és mélységét, a mögöttük jövők nyomása következtében az élen levők közül ketten-hárman elestek, szerencsére ennél több nem is történt, csak néhány sípcsont horzsolódott föl, az őrmester tanácsa aranyat ért. Egy részük már bent járt az előcsarnokban, de kétszáz ember nem egykönnyen találja

meg a helyét, ráadásul vakok, és nincs, aki irányítsa őket, hozzátehetjük még azt a tényt ehhez az önmagában is eléggé elkeserítő körülményhez, hogy minderre egy régi épületben került sor, amelynek kevéssé célszerű a beosztása, és nem elég, ha egy őrmester, aki csak a maga dolgához ért, kijelenti, Mindegyik oldalon három kórterem van, látni is kell azt, hogy néz ez ki belülről, az ajtónyílások olyan szűkek, hogy üvegnyakra emlékeztetnek, a folyosók éppen olyan bolondok, mint az épület valamikori lakói, nem tudni, hol kezdődnek, nem tudni, hol végződnek, és azt sem tudni, hogy mi célt szolgálnak. A vakok előcsapata ösztönösen két oszlopra vált szét, amelyek a falak mentén haladtak az egyik és a másik oldalon, valami ajtót kerestek, amelyen bemehetnének, ez kétségtelenül biztos módszer, föltéve, hogy nincsenek útközben keresztbe fektetett bútorok. Előbb vagy utóbb, leleményességgel és türelemmel az új vendégek is megtalálják a helyüket, de előbb még meg kell vívni azt a csatát, amely a bal oldali oszlop első sorai és az ezen az oldalon élő fertőzöttek között kibontakozott. Amint ez előre látható volt. A rendelkezés úgy szólt, amint az egészségügyi minisztérium is kidolgozott erre vonatkozóan egy szabályzatot, hogy ez a szárny a fertőzötteknek van fenntartva, és ha igaz is volt, amint azt nagyon nagy

valószínűséggel előre meg lehetett jósolni, hogy végül is mindannyian megvakulnak, az is igaz volt, pusztán logikailag, hogy amíg meg nem vakultak, addig nem lehetett azt állítani, hogy valóban az lesz a sorsuk, hogy megvakulnak. Valaki nyugodtan üldögél a lakásában, bízva abban, hogy az ellenkező példák dacára legalább az ő esetében minden jóra fordul, és hirtelen látja, hogy egy üvöltő tömeg közeledik felé, amely pont olyanokból áll, akiktől a leginkább tart. A fertőzöttek az első pillanatban azt gondolták, hogy egy hozzájuk hasonló, csupán valamivel számosabb csoportról van szó, de hamar rádöbbentek a tévedésükre, mert azok az emberek valójában vakok voltak, Ide nem jöhetnek, ez a mi szárnyunk, nem a vakoké, maguknak a másik oldalon a helyük, kiabálták azok, akik az ajtónál őrködtek. Néhány vak megpróbált visszafordulni, hogy egy másik bejáratot keressen, olyan mindegy volt nekik, hogy a bal vagy a jobb oldalon vannak-e, de a kívülről beáramló tömeg kérlelhetetlenül sodorta őket tovább. A fertőzöttek ökölcsapásokkal és rúgásokkal védték az ajtót, a vakok úgy viszonozták, ahogy tudták, nem látták az ellenfeleiket, de tudták, merről érkeznek az ütések. Az előcsarnokban nem fért el kétszáz ember, még ennél kevesebb sem, ezért nem telt bele sok idő, és az előkertbe nyíló kapu, bár eléggé széles volt, eltömődött, mintha dugó zárná el, se előre, se

hátra nem lehetett mozdulni, akik belül voltak, összepréselve, laposra nyomva megpróbáltak védekezni, rugdosódtak, könyöküket belenyomták a mellettük levők oldalába, akiktől majdnem megfulladtak, kiáltozás hallatszott, vak gyerekek sírtak, vak nők ájultak el, miközben azok, akik még szép számmal kívül rekedtek, egyre erőteljesebben nyomakodtak befelé, rémülten a katonák ordítozásától, akik nem értették, hogy azok az idióták miért vannak még mindig ott. Szörnyű pillanat volt, amikor hirtelen elkezdtek visszafelé áramlani az emberek, akik kézzel-lábbal küzdöttek azért, hogy kiszabaduljanak a zűrzavarból, abból a veszélyből, hogy bármelyik pillanatban agyonnyomhatják őket, képzeljük magunkat a katonák helyébe, akik hirtelen meglátnak egy csomó olyan embert kifelé sodródni, akik egyszer már bementek, természetesen rögtön a legrosszabbra gondoltak, hogy a vakok visszafordultak, emlékezzünk csak vissza az előzményekre, könnyen tömegmészárlás lehetett volna a dologból. Szerencsére az őrmester megint úrrá lett a válságos helyzeten, ő maga lőtt egyet a levegőbe a pisztolyából, csak azért, hogy fölhívja a figyelmet, és a hangosanbeszélőn át a következőt kiabálta, Nyugalom, húzódjanak vissza egy kicsit, mert már kint vannak a lépcsőn, csillapodjanak le, ne tülekedjenek, segítsenek egymásnak. Túl sokat kért, bent

még mindig folyt a küzdelem, de az előcsarnok lassan-lassan elkezdett kiürülni, mivel jó néhány vak átjutott a jobb oldali ajtón, ahol vakok fogadták, és segítőkészen elvezették őket a harmadik kórterembe és a második kórterem üres ágyaihoz. Egy pillanatig úgy látszott, hogy a küzdelem a fertőzöttek javára dől el, nem azért, mintha ők lettek volna az erősebbek, és jobban láttak, hanem mert a vakok érzékelték, hogy a másik oldalra vezető bejárat felszabadult, rugalmasan elszakadtak, ahogyan az őrmester mondta volna az elemi stratégiáról és taktikáról szóló laktanyai előadásain. De nem tartott sokáig a védők boldogsága. A jobb szárny ajtaja felől hangokat lehetett hallani, amelyek azt közölték, hogy ott már nincs több hely, minden kórterem megtelt, sőt voltak olyan vakok, akik megint berobbantak az előcsarnokba, éppen abban a pillanatban, amikor a főbejáratot egészen addig eltorlaszoló emberi dugó szétmorzsolódott, és azok a vakok, akik még szép számmal kívül voltak, végre megvidulhattak, és behúzódhattak a tető alá, ahol a katonák fenyegetéseitől szabadon élhetnek majd. Ennek a két, szinte egy időben történő tömeges helyváltoztatásnak az lett az eredménye, hogy az épület bal szárnyának bejáratánál kiújult a küzdelem, megint ütöttékverték egymást, megint jajveszékeltek, és mintha ez még

kevés volna, néhány mellékúton járó vak, akik megtalálták és erővel fölnyitották az előcsarnokból közvetlenül a hátsó udvarra vezető ajtót, kiabálásban tört ki, hogy ott halottak vannak. Képzeljük csak el, mennyire megrémültek. Rohantak vissza, ahogy tudtak, Ott halottak fekszenek, ott halottak fekszenek, ismételgették, mintha mindjárt nekik kellene meghalniuk, az előcsarnokon egy másodperc alatt megint úrrá lett a legrosszabb pillanatok dühödt kavarodása, azután az embertömeg váratlan, kétségbeesett lendülettel megindult a bal oldali épületszárny felé, mindent elsöpörve maga előtt legyűrte a fertőzöttek ellenállását, akik közül sokan már megvakultak, miközben mások, őrült futásnak eredve, még megpróbáltak elmenekülni a rájuk váró sötét végzet elől. De hiába futottak. Sorban mind megvakultak, szemük hirtelen belemerült az undorító fehér áradatba, amely ellepte a folyosókat, a kórtermeket, az egész mindenséget. Kívül, az előcsarnokban, az udvaron vakok tántorogtak elveszetten, egyesek a kapott sebektől kínlódva, mások megtiporva, leginkább, mint mindig, az öregemberek, az asszonyok és a gyermekek, ezek a még vagy már eléggé védtelen lények, és csak a csodával határos, hogy nem lett még nagyobb az eltemetetlen halottak száma. A földön szanaszét néhány cipő, amelyek elvesztették a hozzájuk tartozó lábat, azután táskák,

bőröndök, kosarak, mindenkinek az utolsó vagyonkája, amelyet már mindörökre elveszített, aki elmegy a talált tárgyak osztályára, azt mondja majd, hogy ami ott van, az mind az övé. Egy öregember jött be az udvarról, fél szemén fekete kötés. Vagy az elején elvesztette a csomagját, vagy nem is hozott magával. Ő bukkant rá elsőként a halottakra, de nem kiabált. Ott maradt velük, mellettük várakozott, hogy visszatérjen a békesség és a csönd. Egy teljes órát várt. Most rajta volt a sor, hogy menedéket találjon magának. Lassan, kinyújtott karral kereste az utat. Rátalált a jobb szárny első kórtermének az ajtajára, hallotta a belülről kiszűrődő zajokat, és megkérdezte, Jut itt egy ágy nekem.

ENNYI VAK ÉRKEZÉSE láthatólag legalább egy előnnyel járt. Jobban meggondolva, kettővel, amelyek közül az első, hogy úgy mondjuk, lélektani volt, igazából egészen más minden pillanatban arra várni, hogy új lakók jelennek meg, mint tudni azt, hogy az épület végre tele van, és mostantól fogva lehetséges a lakótársakkal kiegyensúlyozott, hosszan tartó és zavartalan kapcsolatot kialakítani és fenntartani, nem úgy, mint eddig, amikor az újonnan érkezettek ezt minduntalan megszakították és megzavarták, és arra kényszerítettek, hogy folytonosan újjáépítsük kommunikációs csatornáinkat. A második, gyakorlati, közvetlen és lényegi előny az volt, hogy a kinti, katonai és civil hatóságoknak meg kellett érteniük, hogy más dolog táplálékkal ellátniuk két vagy három tucat embert, akik kis számuk következtében többé-kevésbé türelmesek, többé-kevésbé hajlamosak arra, hogy beletörődjenek abba, ha alkalmanként hiányzik vagy késik az ennivaló, és egészen más ez a hirtelen jött és összetett felelősség, amikor kétszáznegyven, kedélyállapotát és vérmérsékletét tekintve a legkülönbözőbb alkatú, származású és viselkedésű emberi lényt kell ellátniuk. Kétszáznegyven, jegyezzük meg, hogy ezt csak úgy mondjuk, mert legalább húsz olyan vak akad, aki nem talált magának vaságyat, és a földön alszik.

Mindenesetre ismerjük el, hogy nem ugyanaz, ha harminc embernek kell ennie abból, ami tíz embernek elegendő, mintha kétszázhatvan részre kell elosztani azt az ennivalót, amit kétszáznegyvennek szántak. A különbséget szinte észre sem lehet venni. Nos, ennek a megnövekedett felelősségnek a tudatos felismerése és talán, ami egyáltalán nem lebecsülendő föltételezés, az újabb zavargások kirobbanásától való félelem szerepet játszott a hatóságok viselkedésének a megváltozásában, az ennivalót ugyanis időben, pontosan és a szükséges mennyiségben küldték. Nyilvánvaló dolog, hogy az után a minden szempontból sajnálatos küzdelem után, amelynek tanúi voltunk, nem lehetett könnyű és helyi összeütközésektől mentes annyi vak elhelyezkedése, gondoljunk csak azokra a boldogtalan fertőzöttekre, akik korábban láttak és most nem látnak, az egymástól elszakadt házastársakra és az elveszett gyermekekre, az olykor kétszer vagy háromszor is megtaposott és legázolt emberek jajgatására, meg azokra, akik mindenfelé keresik és sehol nem találják kedves holmijaikat, kőnél érzéketlenebbnek kellene lennünk ahhoz, hogy elfeledkezzünk ezeknek a szerencsétlen embereknek a bánatáról, mintha mi sem történt volna velük. Mindazonáltal kétségtelen, hogy az ebéd érkezéséről szóló bejelentés jótékony gyógyírként hatott mindenkire. És ha tagadhatatlan

is, hogy ilyen nagy mennyiségű élelem átvétele és szétosztása annyi száj között a célnak megfelelő szervezettség és a szükséges fegyelmet biztosító tekintély hiánya következtében újabb súrlódásokat szült, el kell ismernünk, hogy a légkör igencsak megváltozott, sokkal jobb lett, amikor az egész valamikori elmegyógyintézetet betöltötte a kétszázhatvan száj rágásának a hangja. Az a kérdés, hogy azután ki fog mindent eltakarítani, egyelőre megválaszolatlan, csak estefelé hangzanak fel újra a hangszóróból a jó magaviselet szabályai, amelyeket mindenki javára be kell tartani, és akkor látjuk meg, hogy mennyire tartják őket tiszteletben azok, akik frissen érkeztek. Már az is nagy dolog, hogy a jobb oldali szárnyon lévő második kórterem lakói végre elhatározták, hogy eltemetik a halottaikat, legalább ettől a bűztől megszabadulunk, az élők nem kevésbé orrfacsaró szagához mégiscsak könnyebb hozzászokni. Az első kórteremben, talán mert itt voltak a legrégebben, és ennélfogva hosszabb idő óta tartott a vakság állapotához való alkalmazkodás kialakulása és folyamata, negyed órával azután, hogy lakói befejezték az evést, egyetlen földön heverő koszos papírt, egyetlen ottfelejtett tányért, egyetlen csöpögő edényt sem lehetett találni. Mindent

összegyűjtöttek, a kisebb tárgyakat belecsúsztatták a nagyobbakba, a koszosabbakat a kevésbé koszosakba, ahogyan ezt egy olyan ésszerű egészségügyi szabályozás megköveteli, amely éppannyira ügyel a maradék és a hulladék összegyűjtésének lehető legnagyobb hatékonyságára, mint az elvégzendő munkához szükséges erőfeszítés gazdaságosságára. Az a gondolkodásmód, amely az ilyesfajta társadalmi viselkedésformákat szükségképpen kialakítja, nem rögtönözhető, és nem is születik meg spontán módon. A vizsgált esetben úgy látszik, hogy a kórterem végében lévő vak asszony pedagógiai tevékenysége döntő hatással volt, mert ez az asszony, a szemorvos felesége, fáradhatatlanul újra meg újra elmondta nekünk, Ha arra nem is vagyunk képesek, hogy teljességgel ember módjára éljünk, legalább tegyünk meg mindent, hogy ne éljünk teljességgel állatok módjára, annyiszor elismételte, hogy a kórterem többi lakója végül jelmondattá, bölcsességgé, lételvvé, életszabállyá alakította át azokat a lényegében egyszerű és elemi szavakat. Valószínűleg egy ilyesféle, a szükségletek és a helyzetek megértésére fogékony lelkiállapot játszott közre, még ha csak mellékesen is, abban a jóindulatú fogadtatásban, amelyben a fekete kötést viselő öregembert részesítették, amikor megjelent az ajtóban, és megkérdezte, Jut itt egy ágy nekem. Szerencsés

véletlen folytán, amely nyilvánvalóan ígéretes következményekkel jár majd a jövőben, volt egy ágy, az egyetlen ágy, amely valamiképpen túlélte, hogy úgy mondjuk, a tömegek beözönlését, azon az ágyon élt át elmondhatatlan fájdalmakat az autótolvaj, talán ezért is övezte a szenvedés valamiféle fénykoszorúja, ami elijesztette onnan az embereket. Ezek a sors rendelkezései, a rejtelmes titkok, a megbúvó lényeg, és nem ez volt az első véletlen, távolról sem, gondoljunk csak arra, hogy ebbe a kórterembe került az összes beteg, aki ott volt a szemorvosi rendelőben, amikor az első vak megjelent, akkor még azt lehetett gondolni, hogy ez az egész onnan nem terjed tovább. Az orvos felesége, szokása szerint egész halkan, hogy ne fedje fel ottlétének titkát, azt susogta a férje fülébe, Talán ő is a te beteged volt, idősebb ember, kopasz, ősz hajú, és fekete kötést visel a fél szemén, emlékszem, beszéltél róla, Melyik szemén, A balon, Ő lehet az. Az orvos kilépett az ágyak között húzódó folyosóra, és a szokásosnál egy kicsit hangosabban mondta, Szeretném megérinteni azt az illetőt, aki most csatlakozott hozzánk, kérem, hogy jöjjön errefelé, és elébe megyek. Félúton találkoztak, az ujjak az ujjakkal, mint két hangya, amelyek tapogatóikat mozgatva ismerhetik fel egymást, és ebben az esetben is valami hasonló történik, az orvos elnézést kért,

kezével megtapogatta az öregember arcát, rögtön kitapintotta a kötést, Nem kétséges, ő az utolsó, aki még hiányzott közülünk, a fekete kötést viselő beteg, kiáltott fel, Mit akar ezzel mondani, ki maga, kérdezte az öregember, Én vagyok, voltam a szemorvosa, emlékszik, megbeszéltük, hogy mikor operáljuk meg a szürke hályogot a szemén, Hogy ismert fel, Elsősorban a hangja alapján, aki nem lát, annak a hang a szeme, Igen, a hang, én is megismerem az önét, ki gondolta volna, doktor úr, már nem lesz szükség arra, hogy megoperáljon, Ha van valami gyógyszer erre, mind a kettőnknek szüksége lesz rá, Emlékszem, a doktor úr azt mondta nekem, hogy a műtét után meg sem fogom ismerni azt a világot, amelyben élek, most már tudjuk, mennyire igaza volt, Mikor vakult meg, Tegnap éjszaka, És már behozták, Odakint annyira félnek, hogy maholnap halomra gyilkolják az embereket, ha észreveszik, hogy megvakultak. Itt már tízzel végeztek, mondta egy férfihang, Találkoztam velük, mondta a fekete kötést viselő öregember egyszerűen, A másik kórteremből voltak, a mieinket rögtön eltemettük, tette hozzá ugyanaz a hang, mintha egy beszámolót fejezne be. A sötét szemüveges lány közelebb lépett, Emlékszik rám, fekete szemüveget viseltem, Jól emlékszem, a szürke hályogom ellenére emlékszem arra,

hogy nagyon csinos volt, a lány mosolygott, Köszönöm, mondta, és visszatért a helyére. Onnan mondta, Itt van az a fiúcska is, Hol van a mamám, mondta a fiúcska olyan hangon, amely már mintha belefáradt volna a régóta tartó és eredménytelen sírásba. Én vakultam meg elsőnek, mondta az első vak, a feleségemmel vagyok itt, Én vagyok az asszisztensnő az orvosi rendelőből, mondta az orvosi rendelő asszisztensnője. Az orvos felesége azt mondta, Már csak nekem kell bemutatkoznom, és megmondta, kicsoda. Akkor az öregember, mintha viszonozni akarná a fogadtatást, bejelentette, Van egy rádióm, Egy rádió, kiáltott fel a sötét szemüveges lány, és tapsolni kezdett, Igen, de egy aprócska rádió, elemes, és az elemek nem tartanak örökké, figyelmeztette az öregember, Nehogy azt mondja már, hogy örökre itt maradunk, mondta az első vak, Örökre, nem, mert az örökkévalóság mindig nagyon sok idő, Legalább meghallgathatjuk a híradásokat, jegyezte meg az orvos, És egy kis zenét, makacskodott a sötét szemüveges lány, Nem mindenki szereti ugyanazt a zenét, de biztosan mindannyiunkat érdekel, hogy állnak odakint a dolgok, jobb, ha vigyázunk a rádióra, Én is úgy gondolom, mondta a fekete kötést viselő öregember. Zakója külső zsebéből kivette az aprócska készüléket, és bekapcsolta. Megpróbált valami adót fogni, de a keze még bizonytalan volt, ezért a

hullámhossz hangolása el-elcsúszott, és először nem lehetett mást hallani, csak szaggatott zajokat, zene- és beszédfoszlányokat, végül biztosabban mozdult a keze, felismerhetővé vált a zene, Csak egy kicsit hagyja itt, kérlelte a sötét szemüveges lány, a szavak tisztán csengtek, Nem híradás, mondta az orvos felesége, azután pedig, mintha valami hirtelen az eszébe jutott volna, Vajon hány óra lehet, kérdezte, de máris tudta, hogy senki nem válaszolhat neki. A keresőgomb továbbra is csak zörejeket csalt elő a kis dobozból, azután megállapodott, egy dal hallatszott, egy jelentéktelen dalocska, de a vakok lassan közelebb léptek, nem ütköztek egymásnak, azonnal megálltak, amint úgy érzékelték, hogy valaki előttük van, és ott álltak egy helyben, hallgatták, tágra nyílt szemmel figyelve az éneklő hangot, volt, aki sírt, úgy, ahogy valószínűleg csak a vakok tudnak sírni, a könnyeik egyszerűen csorogtak lefelé, mint egy forrás vize. A dal véget ért, megszólalt a bemondó, Figyelem, a harmadik sípszó négy órát jelez. Az egyik vak asszony nevetve megkérdezte, Délután vagy hajnali négyet, de mintha fájt volna neki ez a nevetés. Az orvos felesége titokban beállította és felhúzta az óráját, délután négy óra volt, még ha igazából egy órának teljesen mindegy is, csak megy egytől tizenkettőig, a többit már az emberek teszik hozzá. Mi ez a kis zaj, kérdezte a sötét szemüveges lány,

mintha, Én voltam, hallottam, hogy a rádióban azt mondták, négy óra van, és fölhúztam az órámat, teljesen ösztönösen csináltam, mint máskor is mindig, mondta sietősen az orvos felesége. Azután arra gondolt, hogy nem lett volna szabad ennyit kockáztatni, elég lett volna, ha megnézi azoknak a vakoknak a csuklóját, akik ma jöttek be, valamelyiküknek biztosan volt jól járó órája. Ahogy ebben a pillanatban észrevette, a fekete kötést viselő öregembernek is volt órája, és pontosan járt. Akkor az orvos megkérte, Beszéljen nekünk arról, milyen kint a helyzet. A fekete kötést viselő öregember azt mondta, Rendben van, de az a legjobb, ha leülök, nem tudok sokáig állni. Ez alkalommal a vakok egybegyűlve, hármasával-négyesével letelepedtek egy-egy ágyra, elhelyezkedtek, ahogy tudtak, elhallgattak, és a fekete kötést viselő öregember elmondta, amit tudott, amit a saját szemével látott, amíg láthatott, és amit hallott az alatt a néhány nap alatt, amely a járvány kezdetétől eltelt addig, amíg megvakult. Már az első huszonnégy órában, mondta, ha valóságos volt az a hír, ami tovaterjedt, száz és száz megbetegedés történt, és mindegyik esetben ugyanúgy ment végbe, nagyon gyorsan kialakult, meglepő módon semmiféle elváltozás nem jelentkezett, a látóteret ragyogó fehérség töltötte be, és

semmiféle fájdalommal nem járt, se előtte, se utána. A második napon az új megbetegedések bizonyos mértékű csökkenéséről beszéltek, százak helyett csak tucatnyian betegedtek meg, és ennek a hatására a kormány azonnal kijelentette, hogy a leginkább mértéktartó kilátások szerint is hamarosan kontroll alatt tartják a helyzetet. Ettől a ponttól kezdve, néhány elkerülhetetlenül odavetett megjegyzéstől eltekintve, a fekete kötést viselő öregember elbeszélését nem követjük szó szerint, hanem a szóbeli előadás egy olyan szerkesztett változatával helyettesítjük, amely a hibátlan és helyénvaló szóhasználattal történő elbeszélést részesíti előnyben. Ennek az előre nem látható átalakításnak az oka az a kontroll alatt tartják kifejezés, amelyet az elbeszélő használt, ez a nyelvhelyességet súlyosan sértő fordulat csaknem alkalmatlanná teszi őt arra, hogy az elbeszélésben fontos kiegészítő szerepet kapjon, pedig erre nagy szükség van, mert nem találnánk meg a módját annak, hogy megtudjuk, mi történt a kinti világban, ha az ő elbeszélése nem egészítené ki ezeknek a különleges eseményeknek a történetét, ámde azt is jól tudjuk, hogy bármiféle tény leírásának csak a javára szolgál, ha pontos és szabatos kifejezéseket használunk. Eredeti témánkhoz visszatérve, a kormány ennélfogva kizárta azt a korábban kiszivárogtatott föltételezést, hogy az országot egy olyan korábban

ismeretlen járvány kerítette hatalmába, amelyet egy eddig még nem azonosított, gyorsan kifejlődő kórokozó terjeszt, anélkül hogy a lappangási időszak vagy a betegség kialakulása bármiféle előzetes tünettel járna. A legújabb tudományos vélemények és az azokhoz kapcsolódó és módosított adminisztratív értelmezés szerint egyelőre még hasonlóképpen föl nem derített körülmények véletlen és szerencsétlen időbeli egybeeséséről lehet szó, amelynek kórfejlődésében, ahogyan azt a kormány által kiadott közlemény hangsúlyozta, a rendelkezésre álló adatok elemzése alapján, amelyek világosan mutatják a végkifejletre utaló felívelő görbe közelségét, már meg lehet figyelni a kifáradásra utaló jeleket. Egy tévékommentátor talált rá, megvilágosodott pillanatában, a pontos szóképre, amikor a járványt, vagy akármi is ez, egy magasba kilőtt nyílvesszőhöz hasonlította, amely a röppálya tetőpontjára jutva villanásnyi időre megáll, mintha fölfüggesztették volna, azután a kötelező íves útvonal mentén megindul lefelé, ha Isten is úgy akarja, és ezzel az invokációval a kommentátor visszatért a hasonlítgatásokban kifejezésre jutó emberi közhelyességhez és a szóban forgó járványhoz, s közben a nehézkedési erő hatására egyre jobban fölgyorsul, majd teljesen eltűnik ez a bennünket sújtó szörnyű lidércnyomás, ez a fél tucat szó újra meg újra megjelent a különböző

tömegtájékoztatási eszközökben, amelyek végezetül mindig megfogalmazták azt a jámbor óhajukat, hogy a szerencsétlen vakok mihamarabb visszanyerjék elvesztett látásukat, és ezzel egy időben biztosították őket az összes szervezett, hivatalos s magánjellegű társadalmi testület szolidaritásáról. A távoli múltban a hasonló igazságokat és metaforákat az átlagemberek törhetetlen optimizmusa olyasféle mondásokba sűrítette, mint Semmi sem tart örökké, vagy az irodalmiaskodóbb formát öltő, Minden rossznak vége szakad egyszer, ezek olyan felülmúlhatatlan életbölcsességek, amelyeket az élet és a sors árnyoldalait bőséggel megtapasztaló emberek fogalmazhattak meg, és ha ezek eljutnak a vakok földjére, akkor olyanformán kell olvasni őket, Tegnap láttunk, ma nem látunk, holnap meglátjuk, és a mondat utolsó harmadát finoman kérdő hangsúllyal ejtjük ki, mintha az óvatosság az utolsó pillanatban úgy döntött volna, hogy a reményteljes lezáráshoz mindenesetre hozzáteszi a kétség elbizonytalanító megbicsaklását. Sajnálatos módon nemsokára bebizonyosodott ezeknek a vélekedéseknek a hiábavalósága, a kormány reményei s a tudományos körök előrejelzései egyszerűen füstbe mentek. A vakság egyre terjedt, nem úgy, mint valamiféle áradat,

amely mindent elönt és magával sodor, hanem mint ezer és egy alattomosan feltörő eleven vízér, amelyek miután lassanlassan átitatták a talajt, váratlanul teljesen elborítják. A mármár robbanni készülő társadalmi nyugtalanság láttán a hatóságok sietve különböző orvosi találkozókat hívtak egybe, elsősorban szemészek és ideggyógyászok részvételével. Mivel elkerülhetetlenül időbe telt volna annak a kongresszusnak a megszervezése, amelyet néhányan már előre bejelentettek, erre mégsem került sor, viszont számtalan eszmecserét, szemináriumot, kerekasztalbeszélgetést rendeztek, volt közöttük nyilvános, és olyan is, amelyet zárt ajtók mögött tartottak. A viták nyilvánvaló haszontalanságának egyöntetű élménye és az ülések során néhány, egyik pillanatról a másikra megvakult szónok, aki azt kiabálta, Vak vagyok, vak vagyok, arra ösztönözte az újságokat, a rádiót és a televíziót, hogy, kevés kivétellel, ne foglalkozzanak ezekkel a kezdeményezésekkel, nem számítva bizonyos hírközlő eszközök tapintatos és minden szempontból dicséretes tevékenységét, amelyek a különféle szenzációkból, mások szerencséjéből és szerencsétlenségéből éltek, és eszük ágában sem volt, hogy egyetlen olyan alkalmat is elszalasszanak, amikor élőben, a helyzetből fakadó drámaisággal lehetett megjeleníteni, mondjuk, egy szemgyógyász professzor váratlan

megvakulását. Az általános lelkiállapot fokozatos romlásának bizonyítékát maga a kormány szolgáltatta azzal, hogy alig egy hét alatt kétszer is megváltoztatta a stratégiáját. Először úgy gondolta, megakadályozhatja a baj továbbterjedését azzal, hogy a vakokat és a fertőzötteket elkülöníti néhány olyan kijelölt helyen, mint ez az elmegyógyintézet is, ahová kerültünk. A vakok számának megállíthatatlan növekedése a kormány néhány befolyásos tagját, akik attól féltek, hogy a hivatalos kezdeményezés nem hozza meg a kívánt eredményt, s ez súlyos politikai problémákhoz vezethet, hamarosan arra ösztönözte, hogy föllépjen annak a gondolatnak a védelmében, miszerint minden családnak magának és otthon kellene vigyáznia a saját vakjaira, nem engedve ki őket az utcára, nehogy még inkább megzavarják a már amúgy is akadozó közlekedést, s meg ne sértsék azoknak az embereknek az érzékenységét, akik még láttak a két szemükkel, és nem törődve a többé-kevésbé megnyugtató véleményekkel, úgy gondolták, hogy a fehér kór pillantás útján terjed szemtől szemig, mint a szemmel verés. Igazából nem is lehetett más reakciót várni egy olyan embertől, aki szomorú, közömbös vagy vidám gondolataiba mélyedve, ha ugyan voltak még valakinek vidám gondolatai, egyszer csak meglátta, hogy egy feléje tartó embernek

elváltoznak az arcvonásai, az arcára kiül a legteljesebb rémület valamennyi megnyilatkozása, és azon nyomban elkerülhetetlenül felkiált, Vak vagyok, vak vagyok. Ezt nem lehetett idegekkel bírni. A legrosszabb az volt, hogy családok, leginkább a kisebb létszámúak igen rövid idő alatt maradéktalanul vakokból álló családokká alakultak át, és nem akadt, aki vezesse őket és vigyázzon rájuk, megóvja tőlük az ép látású szomszédságot, és világossá vált, hogy ezek a vakok, bármennyire is apa-anya-gyermeki kapcsolat áll fenn közöttük, nem tudnak gondoskodni egymásról, vagy pedig ugyanaz történik velük, mint azon a bizonyos festményen látható vakokkal, akik együtt mentek, együtt hullottak a mélybe, és együtt haltak meg. Ebben a helyzetben a kormány nem tehetett mást, mint hirtelen visszakozót fújt, enyhített azokon a feltételeken, amelyeket a lefoglalandó helyekkel és területekkel kapcsolatban felállított, aminek eredményeképpen haladéktalanul és sietősen elhagyatott gyárakat, puszta templomokat, üresen álló sportcsarnokokat és áruházakat vettek használatba, Két napja pedig arról beszélnek, hogy sátortáborokat állítanak fel, tette hozzá a fekete kötést viselő öregember. Az elején, igencsak az elején néhány jótékonysági szervezet még fölajánlott önkénteseket, akik

vállalták a vakok gondozását, megágyaztak nekik, kitisztították az illemhelyeket, kimosták a ruháikat, elkészítették az ételüket, elvégezték mindazokat az apró tennivalókat, amelyek híján az élet igen gyorsan elviselhetetlenné válik, még azok számára is, kik látnak. Ezek a jólelkű szerencsétlenek azonnal megvakultak, de legalább nemes kezdeményezésük fennmaradt a történelem lapjain. Jött ide is valaki közülük, kérdezte a fekete kötést viselő öregember, Nem, válaszolta az orvos felesége, nem jött senki, Lehet, hogy csak híresztelés volt az egész, És a város, a közlekedés, kérdezte az első vak, akinek eszébe jutott a saját kocsija, meg azé a taxisofőré, aki elvitte őt az orvosi rendelőbe, és akinek a temetésénél segédkezett, A közlekedés teljesen kaotikussá vált, felelte a fekete kötést viselő öregember, és belekezdett a részletekbe, a különböző esetek és balesetek felsorolásába. Amikor első alkalommal vakult meg egy autóbusz-vezető menet közben, az út kellős közepén, az emberek, bár halottjai és sebesültjei is voltak a balesetnek, nemigen törődtek az egésszel, amit ugyanúgy a megszokás hatalmával lehet magyarázni, mint a közlekedési vállalat közönségszolgálati igazgatójának a kijelentését, aki mindössze annyit mondott, hogy a szerencsétlenséget emberi hiba okozta, ami sajnálatos ugyan, de jobban végiggondolva éppen annyira nem volt előre látható, mint az, hogy valaki,

akinek soha nem volt baj a szívével, szívinfarktusban meghal. Az alkalmazottainkat, magyarázta az igazgató, éppen úgy, mint autóbuszaink berendezéseit és elektromos rendszerét, meghatározott időközönként szigorú vizsgálatnak vetjük alá, aminek eredménye a közvetlen és világos ok-okozati összefüggés révén a vállalat járműveivel a mai napig történt balesetek összességében véve elenyésző számában mutatkozik meg. A kimerítő magyarázat megjelent a napilapokban, de az embereknek más gondjuk is volt, minthogy egy egyszerű autóbusszerencsétlenséggel törődjenek, végül is akkor se lett volna nagyobb baj, ha a fékrendszere mondta volna fel a szolgálatot. Másfelől, két nappal később ez volt a valódi oka egy másik balesetnek, de mert a világ már csak olyan, hogy az igazságot sokszor hazugság mögé rejti, és így ér célhoz, az a hír terjedt el, hogy megvakult a gépkocsivezető. Sehogy sem lehetett meggyőzni az utazóközönséget arról, hogy mi is történt valójában, és ennek a következményei sem sokat várattak magukra, az emberek egyik pillanatról a másikra nem szálltak többé autóbuszra, s azt mondták, hogy inkább vakuljanak meg, mint hogy meghaljanak azért, mert mások megvakulnak. Egy harmadik baleset, amely hasonló okból, közvetlenül ezután történt egy utasokat nem szállító autóbusszal, ilyenfajta népiesen bölcselkedő

megjegyzésekre adott alkalmat, Mi lett volna, ha én ülök benne. Akik így beszéltek, nem is tudták, mennyire igazuk volt. Két pilóta egyszerre bekövetkező vaksága miatt nemsokára egy utasszállító repülőgép is darabokra hullott és kigyulladt a földet érés pillanatában, az utasok és a személyzet valamennyi tagja meghalt, noha ebben az esetben mind a berendezések, mind az elektronika tökéletesen rendben volt, ahogy az egyetlen túlélő, a fekete doboz vizsgálata megmutatta. Egy ilyen méretű tragédia nem ugyanaz, mint egy közönséges autóbusz-baleset, s az lett a következménye, hogy még aki remélt, az is elveszítette minden reménységét, és attól fogva egyetlen motor hangját sem lehetett hallani, egyetlen nagy vagy kicsi, gyors vagy lassú kerék sem lendült mozgásba. Azok az emberek, akiknek azelőtt az volt a szokása, hogy az egyre lehetetlenebb közlekedésre panaszkodtak, azok a gyalogosok, akik az első pillanatban látszólag nem haladtak meghatározott irányban, mert az álló vagy tovahaladó autók állandóan keresztezték az útjukat, azok a vezetők, akik ezer és egy kört leírtak, amíg találtak egy helyet, ahol végre letehették a kocsijukat, most átvedlettek gyalogossá, és elkezdtek tiltakozni a gyalogosok jogainak érdekében ugyanúgy, ahogyan korábban a maguk jogait próbálták meg

érvényesíteni, most mindannyian elégedettek lehettek volna, kivéve azt az egy nyilvánvaló körülményt, hogy mivel senki nem mert már járművet vezetni, még a legrövidebb távolságon sem, a személyautók, a teherautók, a motorkerékpárok, sőt még az annyira tapintatos kerékpárok is zűrzavaros összevisszaságban vesztegeltek városszerte, mindegyiket ott hagyták, ahol a félelem éppen legyűrte a tulajdonosi tudatot, s ennek a groteszk helyzetnek a jelképe volt az a darus kocsi, amelyik félig a magasba emelt egy személyautót, az első tengelyénél fogva, valószínűleg a darus kocsi vezetője vakult meg előbb. A helyzet, amelytől mindenki szenvedett, a vakok számára végzetesnek bizonyult, mivel az éppen divatos kifejezés szerint nem láthatták, hogy merre mennek, sem azt, hogy hová rakják a lábukat. Elfacsarodott az ember szíve, amikor látta, ahogy neki-nekimennek az elhagyott autóknak, összeverik a sípcsontjukat, volt, aki elesett és így siránkozott, Van itt valaki, aki segítene, hogy fölálljak, de olyanok is voltak, akik kétségbeesésükben vagy a természetük folytán durván káromkodtak és ellökték a jóindulatú kezeket, amelyek a segítségükre siettek, Hagyjon már, nemsokára magára is sor kerül, és ilyenkor az együtt érző ember megijedt, elmenekült, elveszett a sűrű fehér ködben, váratlanul tudatára ébredve annak a veszélynek,

amelybe a jósága sodorta, ki tudja, hogy néhány méterrel odább nem vakul-e meg. Így állnak odakint a dolgok, fejezte be a fekete kötést viselő öregember, és én még nem tudok mindenről, csak arról beszéltem, amit a saját két szememmel láttam, itt megállt, rövid szünetet tartott, és kijavította magát, Nem a két szememmel, mert csak egy volt, és most már ez sincs, azaz van egy, de semmire sem jó. Soha nem kérdeztem meg, miért nem hordott üvegszemet a helyett az ellenző helyett, amit viselt, És az mire lett volna jó, legyen szíves, és mondja meg nekem, kérdezte a fekete kötést viselő öregember, Mert ez a szokás, esztétikai meggondolásból, azonkívül pedig sokkal higiénikusabb, az ember kiveszi, megmossa, visszateszi, mint a műfogsort, Rendben van, akkor mondja meg nekem, hogy mi lenne most, ha mindenki, aki eddig megvakult, elveszítette volna, úgy értem, ténylegesen elvesztette volna mind a két szemét, mennyivel volna jobb, ha volna két üvegszemük, Valóban, semmire nem volna jó, Ha végül mindannyian vakok leszünk, ahogy föltételezésem szerint történni fog, mit törődünk az esztétikával, ami pedig a higiéniát illeti, mondja meg nekem, doktor úr, miféle higiénia lehetséges itt, Valószínűleg csak a vakok világában lesznek valóban olyanok a dolgok, amilyenek, mondta az orvos, És az emberek, kérdezte a

sötét szemüveges lány, Az emberek úgyszintén, senki nem lesz majd, aki lássa őket, Van egy ötletem, szólt a fekete kötést viselő öregember, játsszunk valamit, hogy gyorsabban teljen az idő, Hogyan lehet úgy játszani, hogy nem látjuk, mit játszunk, kérdezte az első vak felesége, Nem lesz igazi játék, csak annyi, hogy mindegyikünk elmondja, pontosan mit látott abban a pillanatban, amikor megvakult, Kínos is lehet, jutott valakinek az eszébe, Aki nem akar részt venni a játékban, nem vesz részt, de kiagyalni nem szabad semmit, Szolgáljon valami példával, mondta az orvos, Jó, rendben van, mondta a fekete kötést viselő öregember, akkor vakultam meg, amikor megnéztem a világtalan szemem, Hogy érti ezt, Nagyon egyszerű, úgy éreztem, mintha az üres szemgödröm mélye begyulladt volna, levettem a kötést, hogy megnézzem, és ebben a pillanatban megvakultam, Mint valami parabola, mondta egy ismeretlen hang, a szem nem veszi tudomásul a saját hiányát, Én, mondta az orvos, éppen néhány szemészeti munkát tanulmányoztam otthon azzal kapcsolatban, ami most történik, és az utolsó dolog, amit láttam, a két kezem volt egy könyvön, Az az utolsó kép, amit én láttam, más volt, mondta az orvos felesége, egy mentőautó belseje, miközben segítettem a férjemnek beszállni, Én már elmondtam az

esetemet a doktor úrnak, mondta az első vak, megálltam egy jelzőlámpánál, amelyik pirosat mutatott, az emberek mentek az egyik oldalról a másikra, ekkor vakultam meg, azután az az illető, aki a napokban meghalt, hazavitt, az arcát természetesen nem láttam, Ami engem illet, mondta az első vak felesége, úgy emlékszem, hogy a zsebkendőmet láttam utoljára, otthon voltam, sírtam, a zsebkendőt a szememhez emeltem, és ebben a pillanatban megvakultam, Én, mondta a rendelő asszisztensnője, beléptem a liftbe, kinyújtottam a kezem, hogy megnyomjam a gombot, és hirtelen semmit sem láttam, képzeljék el, hogy kétségbeestem, bezárva, egyedül, nem tudtam, hogy fölfelé vagy lefelé menjek-e, nem találtam a gombot, amelyik az ajtót nyitja, Az én esetem, mondta a patikussegéd, egyszerűbb volt, hallottam, hogy sorra vakulnak meg az emberek, és arra gondoltam, milyen lenne, ha én is megvakulnék, becsuktam a szemem, hogy kipróbáljam, és amikor kinyitottam, vak voltam, Olyan, mint valami parabola, jegyezte meg az ismeretlen hang, ha vak akarsz lenni, vak leszel. Elhallgattak. A többi vak visszament az ágyához, ami nem volt jelentéktelen feladat, mert ha tudták is a számukat, igazából valamelyik végponttól kellett kezdeniük a számolást, egytől fölfelé, vagy húsztól lefelé, ahhoz, hogy biztosan oda jussanak, ahová akarnak. Amikor

véget ért a monoton litániára emlékeztető mormogó számolás, a sötét szemüveges lány elmesélte, mi történt vele, Egy szállodaszobában voltam, rajtam egy férfi, és máris elhallgatott, szégyellte volna kimondani, mit csinált ott, hogy mindent fehérnek látott, de a fekete kötést viselő öregember megkérdezte, És mindent fehérnek látott, Igen, felelt a lány, Talán a maga vaksága más, mint a miénk, mondta a fekete kötést viselő öregember. Már csak a szálloda szobalánya hiányzott, Éppen egy ágyat vetettem meg, ahol valaki megvakult, felemeltem és szétterítettem magam előtt a fehér lepedőt, kétoldalt beszorítottam, ahogy kell, és amikor a két kezemmel kisimítottam, akkor már el is tűnt előlem, emlékszem, hogyan simítottam végig lassan a lepedőt, azt, amelyik alulra került, mondta még, mintha ennek különleges jelentősége volna. Már mindannyian elmondták az utolsó történetüket abból az időből, amikor még láttak, kérdezte a fekete kötést viselő öregember, Elmondom én is a magamét, ha már nincs senki, mondta az ismeretlen hang, Ha van még valaki, majd elmondja maga után, mondja csak, Utoljára egy képet láttam, Egy képet, ismételte a fekete kötést viselő öregember, és hol látta, Múzeumba mentem, egy búzaföldet ábrázolt, varjakkal és ciprusfákkal meg egy nappal, amelyik úgy nézett ki, mintha más napok darabjaiból rakták volna össze, Ez úgy néz ki, mintha egy holland festette volna, Azt

hiszem, igen, de volt ott egy mélybe merülő kutya is, a szerencsétlen már félig belesüppedt a földbe, Ez csak egy spanyol műve lehet, előtte senki sem festett meg így egy kutyát, utána pedig már senki sem mert, Valószínűleg, volt egy szénával megrakott lovas kocsi is, amelyik éppen átkelt egy patakon, Látszott-e egy ház jobb felől, Igen, Akkor egy angol festette, Lehet, de nem hiszem, mert volt rajta egy asszony is, ölében egy csecsemővel, Csecsemőt ölben tartó asszony majdnem minden képen látható, Valóban, már én is megfigyeltem, Én azt nem értem, miképpen jelenhettek meg egyetlen képen olyan különböző festők annyira különböző festményei, És volt ott néhány falatozó ember, Annyi ebédet, uzsonnát és vacsorát tart számon a művészet története, hogy ebből az egy jelzésből nem tudni, ki evett, Tizenhármán voltak, Hát igen, akkor könnyű a dolog, folytassa, Volt ott egy meztelen, szőke hajú nő is, egy tenger színén lebegő kagylón, körülötte temérdek virág, Olasz, ez természetes, És egy csata, Ezzel ugyanaz a helyzet, mint az evéssel és a gyermeküket ölben tartó asszonyokkal, nem segít abban, hogy tudjuk, ki festette, Halottak és sebesültek, Természetes, előbb vagy utóbb minden gyermek meghal és a katonák is, És egy ijedt ló, Kidülledő szemmel, Pontosan úgy, A lovak már ilyenek, és még milyen képek voltak

ebben a képben, Többet nem tudok, éppen akkor vakultam meg, amikor a lovat néztem. A félelem megvakít, mondta a sötét szemüveges lány, Igaz szavak, már akkor vakok voltunk, amikor megvakultunk, a félelem tett vakká bennünket, és a félelemtől maradunk továbbra is vakok, Ki beszél így, kérdezte az orvos, Egy vak, felelt a hang, csak egy vak, csak egyetlenegy vak van itt. Hát akkor, kérdezte a fekete kötést viselő öregember, hány vak kell ahhoz, hogy vakságról lehessen beszélni. Senki sem tudott válaszolni neki. A sötét szemüveges lány megkérte, hogy kapcsolják be a rádiót, talán mondanak híreket. Híradás később volt, addig egy kis zenét hallgattak. Egyszer csak megjelent az ajtóban néhány vak, egyikük így szólt, Milyen kár, hogy nem hoztunk gitárt. A híradás nem hozott vigasztalást, az a szóbeszéd járta, hogy nemsokára megalakítják a nemzeti egység és megmentés kormányát.

ELEINTE, AMIKOR az itteni vakokat még fél kézen meg lehetett számolni, amikor még elég volt ahhoz kéthárom egymással váltott szó, hogy az ismeretlenek egymás társai legyenek a szerencsétlenségben, és további háromnégy szóval kölcsönösen megbocsátottak egymásnak minden vétkükért, még a súlyosabbakért is, és ha a megbocsátás nem is lehetett teljes, elég volt türelemmel várni néhány napot, és nagyon jól látszott, mennyi nevetséges kellemetlenséget kell elszenvedniük ezeknek a boldogtalanoknak mindannyiszor, amikor a testük követelni kezdi valamelyik olyan sürgető ürítést, amelyet a szükség elvégzésének szoktunk nevezni. Ennek ellenére, noha tudjuk, hogy ritka a tökéletes nevelés és még a legtapintatosabb magatartásnak is megvan a maga gyönge pontja, el kell ismernünk, hogy az első vakok, akiket ide hoztak vesztegzár alá, képesek voltak többé-kevésbé tudatosan, méltósággal viselni az emberi lény halandó természetének ezt a keresztjét. De most, amikor már mind a kétszáznegyven vaságynak van gazdája, nem számítva azokat a vakokat, akik a földön alszanak, nincs mégoly burjánzó, hasonlatokat, képeket és metaforákat bőven termő képzelet, amely kielégítően, minden apró részletében le tudná írni azt a mocskot, ami itt összegyűlt. Nemcsak a

vécékben, ezekben a bűzös odúkban, amilyenek csak az elkárhozott lelkek emésztőgödrei lehetnek a pokolban, igen hamar kialakult helyzet, hanem az egyesekből hiányzó tisztességérzet vagy a másokra hirtelen rátörő szükség is a folyosókat és a többi átjárásra szolgáló helyiséget rövid idő alatt klozettá változtatta, eleinte csak alkalmilag, később pedig rendszeresen. A felelőtlenek, vagy akiket sürgetett a szükség, így gondolkodtak, Nem érdekes, úgysem lát senki, és azontúl nem törődtek semmivel. Amikor minden szempontból lehetetlenné vált eljutni oda, ahol az illemhelyek voltak, a vakok a hátsó udvart kezdték mindenfajta testi megkönnyebbülés és ürítés céljára szolgáló helyként használni. Azok, akik természetüknél vagy neveltetésüknél fogva tartózkodóak voltak, egész áldott nap visszafogták, türtőztették magukat, amennyire csak bírták, és várták az éjszakát, föltételezték, hogy akkor van éjszaka, amikor a kórtermekben a legtöbb ember alszik, és ilyenkor indultak neki, kezüket a hasukra nyomva vagy a két lábukat összeszorítva, hogy találjanak háromarasznyi tiszta területet, ha ez egyáltalán lehetséges volt az ezerszer megtaposott ürülék egybefüggő szőnyegén, és ráadásul az a veszély is fenyegette őket, hogy elvesznek a hátsó udvar végtelenbe nyúló térségén, ahol nem volt más tájékozódási pont, mint az a néhány fa, amelyeknek a törzse túlélte a hajdani őrültek

megismerő szenvedélyét, és azok a csaknem teljesen lapos halmok, amelyek alig-alig takarták el a halottakat. Naponta egyszer, mindig estefelé, mint egy ugyanarra az időre beállított ébresztőóra, a hangosanbeszélőből jövő hang megismételte a már ismert utasításokat és tiltásokat, hangsúlyozta a tisztálkodószerek rendszeres használatából származó előnyöket, emlékeztetett arra, hogy minden kórteremben van egy telefon, amelyen kérni lehet a hiányzó eszközök pótlását, pedig ott igazából egy erős vízsugárra lett volna szükség, amelyik eltakarítja az összes ürüléket, meg egy vízvezeték-szerelő brigádra, amelyik megjavítja a vízöblítéses vécéket, azután vízre, sok-sok vízre, ami magával sodorja a szennyvízcsatornákba azt, ami odavaló, utána pedig, könyörgünk, szemekre, csak néhány szemre, egy kézre, amely képes vezetni és irányítani bennünket, egy hangra, amely azt mondja, Erre. Ezek a vakok, ha nem sietünk a segítségükre, hamarosan állattá válnak, és ami még rosszabb, vak állattá. Nem megmondta-e az ismeretlen hang, az, amelyik a festményekről és a világ képeiről beszélt, mondja, más szavakkal, késő éjszaka az orvos felesége, aki a férje mellett fekszik, miközben fejüket beborítja a közös takaró, Valami megoldást kell találni erre a borzalomra, nem bírom tovább, nem tudom tovább

színlelni azt, hogy nem látok, Gondolj a következményekre, a legvalószínűbb az, hogy hamarosan a rabszolgájuk leszel, e gy tedd-ide-tedd-oda, akinek mindenkire és mindenre gondot kell viselnie, megkövetelik majd tőled, hogy etesd, hogy mosdasd, hogy lefektesd, hogy felkeltsd, hogy ide-oda vezetgesd őket, hogy kifújd az orrukat és letöröld a könnyeiket, kiabálnak utánad, amikor alszol, és sértegetnek, ha késel, És te, te hogy akarhatod, hogy továbbra is elnézzem ezt a töménytelen nyomorúságot, amely állandóan itt van a szemem előtt, és egy ujjamat se mozdítsam annak érdekében, hogy segítsek, Már az is sok, amit teszel, Mit teszek én, miközben az a legfőbb igyekezetem, hogy valaki észre ne vegye, hogy látok, Lesznek majd olyanok, akik gyűlölnek azért, mert látsz, ne hidd, hogy a vakságtól jobbak lettünk, De rosszabbak sem, Majd meglátod, figyeld csak meg, mi történik, amikor eljön az ennivaló szétosztásának ideje, Éppen erről van szó, valaki, aki lát, vállalhatná az ennivaló szétosztását mindazok között, akik itt vannak, egyenlően, belátóan tehetné meg, nem lenne több tiltakozás, véget érnének ezek a viták, amelyek az őrület határára sodornak, nem tudod, milyen azt látni, amikor két vak harcol egymással, A harc többé-kevésbé mindig a vakság egy formája volt, Ez más, Azt teszed, amit a legjobbnak látsz, de ne feledd el, hogy mi itt vakok,

egyszerűen csak vakok vagyunk, vakok, szép szavak és szánalom nélkül, a világtalanok könyörületes és festői világának befellegzett, ez a vakok kemény, kegyetlen és könyörtelen világa, Ha látnád azt, amit énnekem látnom kell, akkor inkább vak szeretnél lenni, Elhiszem, de erre nincs szükség, mert már vak vagyok, Bocsáss meg, kedvesem, ha tudnád, Tudom, tudom, egész életemet azzal töltöttem, hogy az emberek szemének mélyét fürkésztem, ez a test egyetlen olyan pontja, ahol talán még létezik valamiféle lélek, és lehet, hogy már ezt is elvesztették, Holnap megmondom nekik, hogy látok, Bárcsak ne bánnád meg, Holnap megmondom nekik, kis szünetet tartott, és hozzátette, hacsak én is végérvényesen át nem lépek ebbe a világba. Még nem jött el az ideje. Amikor reggel felébredt, hajnalok hajnalán, ahogy a szokása volt, éppolyan jól látott a szemével, mint korábban. A kórteremben minden vak aludt. Azon gondolkodott, hogyan jelentse be nekik, összehívjon-e mindenkit, és így jelentse be az újságot, vagy talán jobb volna tapintatosan, feltűnés nélkül csinálni, úgy megmondani, például, mintha nem akarna túlságosan nagy fontosságot tulajdonítani az ügynek, Képzeljék csak el, ki gondolta volna, hogy megőrzöm a látásom ennyi vakságban szenvedő ember között, vagy talán célszerűbb volna úgy tenni, mintha valóban vak lettem volna, és váratlanul

visszanyertem volna a látásomat, ilyen módon még valami reményt is ébreszthetnék bennük. Ha ez a nő látni kezdett, mondanák egymásnak, ez talán velünk is megeshet, de ugyanígy megtörténhet, hogy azt mondják neki, Ha így van, akkor menjen el, menjen ki innen, ebben az esetben azt válaszolná, hogy nem mehet el innen a férje nélkül, és mivel a hadsereg nem enged ki egyetlen vakot sem a vesztegzárból, nincs más megoldás, mint hogy beleegyeznek abba, hogy itt marad. Néhány vak mozgolódni kezdett a vaságyán, mint minden reggel, kiengedték magukból a gázokat, de a levegő ettől nem lett émelyítőbb, valószínűleg már elérte teljes telítettségét. A latrinák felől újabb és újabb hullámokban érkező dögletes bűzhöz és a hányingert keltő kipárolgásokhoz hozzáadódott a kétszázötven ember nehéz szaga, akik saját izzadságukban pácolódott testüket nem moshatták és nem is tudták volna megmosni, akik napról napra mocskosabb ruhát viseltek, akik olyan ágyban aludtak, amelyet nemritkán beszennyezett az ürülék. Mire is használhatták volna az ottfeledett szappanokat, lúgokat, mosóporokat, ha nem egy zuhany eldugult, vagy nem volt bekötve a csatornába, ha a lefolyókból visszabugyogott a koszos víz, azután szertefolyt a fürdőszobákból, átitatta a folyosók padlózatának deszkáit, beszivárgott a kőlapok

réseibe. Micsoda eszement dologra akarok vállalkozni, támadt fel ekkor a kétség az orvos feleségében, még ha nem is követelnék meg tőlem, hogy kiszolgáljam őket, és ez egyáltalán nem biztos, én magam nem bírnám ki, hogy ne álljak oda mosni, takarítani, és mennyi ideig tartana az erőm, ez nem egyetlen embernek való munka. Az elszántsága, amely nem sokkal korábban olyan határozottnak mutatkozott, most, amikor elérkezett az a pillanat, hogy a szavaktól eljusson a tettekhez, lassan szertefoszlott és apránként darabjaira hullott az orrát betöltő és a szemét sértő förtelmes valósággal szembesülve. Gyáva vagyok, mormolta kétségbeesetten, jobb lenne, ha vak volnék, akkor nem támadt volna fel bennem ez a hittérítői küldetéstudat. Három vak fölkelt, egyikük a patikussegéd volt, és elfoglalták helyüket az előcsarnokban, hogy az ennivalóból elhozzák az első kórtermet megillető részt. Azt nem lehetett állítani, mivel éppen a szem hiányzott hozzá, hogy az elosztás amúgy szemmérték alapján történt volna, s egy csomaggal több vagy kevesebb jut valakinek, éppen ellenkezőleg, sajnálatra méltó volt azt látni, hogyan tévedtek a számolásnál, és kezdtek mindent elölről, egyvalaki, akinek bizalmatlanabb természete volt, mindig szerette volna pontosan tudni, mit visznek magukkal a többiek, végül mindig veszekedésbe, lökdösődésbe torkollott az egész,

elcsattant néhány vaktában adott pofon, ahogy ez már történni szokott. A kórteremben már mindenki ébren volt, készen állt arra, hogy megkapja az adagját, a gyakorlat révén kialakították az elosztás egy viszonylag kényelmes módját, az összes ennivalót elvitték a kórterem végébe, ahol az orvos, a felesége, a sötét szemüveges lány és az édesanyját hívó kisfiú vaságya állt, és oda mentek érte, mindig ketten, a bejárathoz legközelebb álló ágyaktól kezdve, a jobb egyes és a bal egyes, a jobb kettes és a bal kettes, és így tovább, perlekedés és lökdösődés nélkül, az biztos, hogy így tovább tartott, de a nyugalom kárpótolt a várakozásért. Az elsők, azaz azok, akiktől alig karnyújtásnyira volt az ennivaló, utolsónak szolgálták ki magukat, kivéve a kancsal kisfiút, mert ő természetesen mindig előbb befejezte az evést, mint hogy a sötét szemüveges lány megkapta volna a maga adagját, aminek az lett a következménye, hogy a lány adagjának egy része is a kisfiú gyomrában kötött ki. A vakok mind az ajtó felé fordított fejjel ültek, és arra vártak, hogy meghallják a társaik lépéseit, a terhet cipelők bizonytalan, mással össze nem téveszthető zaját, de az a hang, amit váratlanul meghallottak, nem ilyen volt, sokkal inkább ahhoz hasonlított, mintha sebesen futnának, ha ugyan lehetséges volt ennyire hősi cselekedet olyanoktól, akik nem látták,

hová teszik a lábukat. És mégis, nem lehetett mást mondani, amikor lihegve megjelentek az ajtóban, Mi történhetett ott kint, hogy így kellett jönniük, futva, és mind a hárman egyszerre akartak belépni, hogy elmondják a váratlan hírt, Nem hagyták, hogy elhozzuk az ennivalót, mondta egyikük, és a másik kettő megismételte, Nem hagyták, Kik, a katonák, kérdezte egy hang, Nem, a vakok, Milyen vakok, itt mindannyian vakok vagyunk, Nem tudjuk, hogy kicsodák, mondta a patikussegéd, de azt hiszem, azok közül lehetnek, akik mind együtt jöttek, és utoljára érkeztek, És hogyhogy nem hagyták elhozni az ennivalót, mostanáig nem volt semmi probléma, Azt mondják, hogy ennek vége, mától fogva aki enni akar, annak fizetnie kell. A kórterem minden szegletéből föltört a tiltakozás, Nem lehet, Elveszik az ennivalónkat, Csirkefogó banda, Micsoda szégyen, vakok vakok ellen, soha nem hittem volna, hogy ilyesmit kell megélnem, Tegyünk panaszt az őrmesternél. Valaki, aki elszántabb volt, azt javasolta, hogy menjenek és együttes erővel követeljék ki azt, ami nekik jár. Nem lesz könnyű, vélekedett a patikussegéd, mert sokan vannak, az volt a benyomásom, hogy egy nagyobb csoportról van szó, és ami a legrosszabb, fel vannak fegyverkezve, Hogyhogy felfegyverkezve, Furkósbotjuk bizonyosan van, még mindig

fáj a karom attól az ütéstől, amit kaptam, mondta az egyik, Próbáljuk meg szépszerével elrendezni a dolgokat, mondta az orvos, elmegyek magukkal, hogy beszéljek ezekkel az emberekkel, valami félreértés lehet a dologban, Meglehet, doktor úr, én magával tartok, mondta a patikussegéd, de ahogy a viselkedésükből láttam, nagyon kétséges, hogy sikerül-e meggyőznie őket, Mindenképpen oda kell mennünk, nem hagyhatjuk ennyiben a dolgokat, Veled megyek, mondta az orvos felesége. Nekiindult a kis csoport a kórteremből, kivéve azt, aki a karját fájlalta, mert ő már úgy gondolta, hogy teljesítette a kötelességét, és visszamaradt, hogy elmesélje a többieknek a veszedelmes kalandot, az ennivaló ott volt kétlépésnyire, és egy testekből összeálló fal védelmezte, Furkósbotokkal, ismételgette. Egymáshoz préselődve, mint a heringek, haladtak előre, utat törve maguknak a kórtermekből kitóduló vakok között. Amikor eljutottak az előcsarnokhoz, az orvos felesége rögtön megértette, hogy semmiféle diplomáciai tárgyalás nem lehetséges, és valószínűleg nem is lesz lehetséges soha. Az előcsarnok közepén, az élelmiszeres ládák körül vakok sorfala állt, botokkal és ágyvasakkal fegyverkeztek fel, s ezeket úgy tartották maguk előtt, mint szuronyokat vagy lándzsákat, szembeszállva az őket ostromló vakok elszántságával, akik kétségbeesett igyekezettel próbáltak

meg áthatolni a védelmi vonalon, némelyek abban a reményben, hogy találnak egy rést, egy gondatlanságból rosszul becsukott kiskaput, felemelt kezükkel védekeztek az ütések ellen, mások négykézláb csúsztak-másztak, egészen addig, amíg neki nem mentek ellenségeik lábának, akik a hátukra mért ütésekkel és rúgásokkal fogadták őket. Vak embernek nincs törvénye, mondják erre. Nem hiányzott a képből a felháborodott tiltakozás és a dühödt kiáltozás sem, Követeljük az ennivalónkat, Adják meg a kenyérhez való jogunkat, Csibészek, Micsoda disznóság, amit itt művelnek, Képtelenségnek tetszett, de egy jámbor vagy szórakozott lélek így kiabált, Hívjanak rendőrt, talán volt is ott rendőr, a vakság, mint tudjuk, nincs tekintettel a különböző mesterségekre és hivatásokra, de egy vak rendőr nem ugyanaz, mint egy elvakult rendőr, és ami azt a két rendőrt illeti, akiket ismerünk, ezek halottak, és nagy nehézségek árán el is temették őket. Egy vak asszony, akit az a képtelen remény ösztönzött, hogy valamiféle hatalom helyreállítja majd az elveszett békességet, megszilárdítja az igazságosságot, és visszahozza a nyugalmat az elmegyógyintézetbe, valahogy odavergődött a bejárati ajtóhoz, és kikiabálta a levegőbe, Segítsenek, mert ezek el akarják rabolni az ennivalónkat. A katonák úgy tettek, mintha nem hallották volna, az őrmester szigorú és

egyértelmű parancsokat kapott az ellenőrző körúton arra járó századostól, Ha egymást gyilkolják, annál jobb, kevesebben maradnak. A vak asszony rekedtre ordította magát, ahogy a valamikori őrültek, ő is csaknem megtébolyodott már, de puszta kétségbeesésében. Végül rájött arra, hogy hasztalanul kiabál segítségért, zokogva visszafordult, s oda sem figyelve arra, hogy merre jár, hatalmas ütést kapott a fejére, amitől összerogyott. Az orvos felesége oda akart futni, hogy föltámogassa, de olyan nagy volt a zűrzavar, hogy lépni sem tudott. Az ennivalót követelő vakok rendezetlenül visszafelé igyekeztek, tájékozódó képességüket elveszítve egymásnak ütköztek, elestek, feltápászkodtak, megint elestek, néhányan nem is próbálkoztak, megadták magukat, ott maradtak elterülve a földön, kimerülten, nyomorultan, a fájdalomtól megmegrándulva, arccal a kőlapokra borulva. Ebben a pillanatban az orvos felesége megrettenve látta, hogy az egyik vak rabló előhúz a zsebéből egy pisztolyt, és hirtelen mozdulattal a levegőbe emeli. A lövéstől egy hatalmas stukkódarab vált le a mennyezetről, ráesett a mit sem sejtő emberek fejére, ami csak fokozta a riadalmat. A vak így kiáltott, Nyugalom, és pofa be, ha valaki megmukkan, azon nyomban lövök, és nem érdekel, hogy kire, mert

magatoknak kerestétek a bajt. A vakok meg sem moccantak. A pisztolyos vak folytatta, Megmondtuk és kész, mától fogva mi rendelkezünk az ennivaló felett, vésse az eszébe mindenki, és hogy senkinek eszébe ne jusson kimenni érte, őröket állítunk a bejárathoz, és aki megpróbál a parancs ellenére cselekedni, az számoljon a következményekkel, az ennivalót árusítani fogjuk, és aki enni akar, fizet érte, Hogy fizetünk, kérdezte az orvos felesége, Azt mondtam, nem akarom senkinek a hangját hallani, üvöltötte a pisztolyos vak, fegyverével maga előtt hadonászva, Valakinek beszélnie kell, tudnunk kell, mit tegyünk, hová menjünk az ennivalóért, hogy mind együtt menjünk, vagy egyenként, Mit okoskodik ez itt nekünk, mondta a banda egyik tagja, lőj oda neki, és eggyel kevesebb éhes száj lesz. Látnám csak, már golyó lenne a hasában. Azután a szavait mindenkihez intézve, Menjetek vissza azonnal a kórtermekbe, gyerünk, gyerünk, amikor bevisszük az ennivalót, megmondjuk, mit kell tennetek, És a fizetés, tudakolta az orvos felesége, mennyibe fog kerülni egy tejeskávé meg egy kétszersült, A spinkó szeretne egyet a pofájára, mondta ugyanaz a hang, Bízd ide, mondta a másik, és más hangon, Minden kórterem kinevez két felelőst, ezeknek az lesz a dolga, hogy összeszedjék az értékeket, minden értéket, akármi is legyen, pénz, ékszer,

gyűrű, karkötő, fülbevaló, óra, ami csak van, és elhoznak mindent a bal oldali első kórterembe, hozzánk, és ha akartok egy jó tanácsot, eszetekbe ne jusson átverni bennünket, tudjuk jól, hogy néhányan közületek elrejtik majd egy részét az értékeiknek, de megmondom, hogy ez a legrosszabb ötlet, ha nem találjuk elegendőnek, amit ideadtok, akkor egyszerűen nem esztek, majd rágjátok a bankjegyeket és ropogtatjátok a gyémántokat. Az egyik vak a jobb oldali második kórteremből megkérdezte, És hogy csináljuk, mindent egyszerre odaadunk, vagy annak mértékében fizetünk, amit megettünk, Látom, nem voltam eléggé világos, mondta röhögve a pisztolyos vak, először fizettek, azután esztek, ami pedig azt illeti, hogy annak mértékében fizessetek, amit megettetek, ez eléggé bonyolult könyvelést igényelne, úgyhogy, jobb ha mindent egyszerre elhoztok, és majd meglátjuk, mennyi ennivalót érdemeltek, de még egyszer figyelmeztetlek benneteket, eszetekbe ne jusson valamit is elrejteni, mert az nagyon sokba fog nektek kerülni, és hogy ne mondhassátok, hogy nem viselkedünk kötelességtudóan, jegyezzétek meg, hogy miután átadtátok mindeneteket, ellenőrzést tartunk, és jaj nektek, ha csak egy pénzdarabot is találunk, és most mindenki tűnjön innen, de gyorsan. Felemelte a karját, és újra lőtt. Még egy kevés stukkó lehullott. A te hangodat pedig, mondta a pisztolyos

vak, nem felejtem el, Én sem az arcodat, felelte az orvos felesége. Látszólag senki sem figyelt fel arra a képtelenségre, hogy egy vak asszony olyasmit mond, nem felejti el azt az arcot, amit nem is látott. A vakok már megindultak visszafelé, olyan gyorsan, amilyen gyorsan csak tudtak, keresték az ajtókat, és az első kórterem képviselői hamarosan beszámoltak társaiknak a történtekről. Annak alapján, amit hallottunk, nem hiszem, hogy egyelőre mást is tehetnénk, mint hogy engedelmeskedünk, mondta az orvos, föltehetőleg sokan vannak, és ami a legrosszabb, van fegyverük. Nekünk is lehet, mondta a patikussegéd, Igen, néhány fáról letört husáng, ha van még karral elérhető magasságban faág, néhány ágyvas, amelyet felemelni is alig tudnánk, nekik pedig legalább egy lőfegyverük biztosan van. Én oda nem adom ezeknek, ami az enyém, a vak kurva anyjukat, mondta valaki, Én sem, tette hozzá egy másik, Nos, vagy mind odaadjuk, vagy senki sem, mondta az orvos, Nincs más választásunk, mondta a felesége, azonkívül a szabály itt bent az lesz, amit kint ránk kényszerítettek, aki nem akar fizetni, az ne fizessen, ez a jogában áll, de ebben az esetben nem is eszik, az nem lehet, hogy valaki a mások költségén táplálkozzon, Mindannyian adunk, és mindent odaadunk,

mondta az orvos, És aki nem tud semmit sem adni, kérdezte a patikussegéd, Az majd azt eszi, amit a többiek adnak neki, érvénybe lép, amit valaki arról mondott, hogy mindenki a képességei szerint, és mindenkinek a szükségletei szerint. Kis csönd állt be, és a fekete kötést viselő öregember megkérdezte, Kit jelölünk ki felelősnek, Én a doktor urat választom, mondta a sötét szemüveges lány. Nem volt szükség szavazásra, az egész kórterem egyetértett. Két ember kell, emlékeztetett az orvos, van, aki elvállalja, kérdezte, Én, ha senki más nem jelentkezik, mondta az első vak, Nagyon jó, kezdjük el a gyűjtést, szükségünk van egy zacskóra, egy retikülre, egy kis kézitáskára, bármi jó ezek közül, Ezt kiüríthetem, mondta az orvos felesége, és nyomban elkezdett mindent kiszedni egy retikülből, amelybe néhány szépségápoló cikket és más apróságokat rakott, amikor még fogalma sem volt arról, hogy milyen körülmények között kell élnie. A másik világból érkező üvegcsék, dobozkák és tubusok között volt egy hosszú, hegyes végű olló. Nem emlékezett rá, hogy berakta volna, de ott volt. Az orvos felesége felemelte a fejét. A vakok vártak, a férje elment az első vak ágyáig, tárgyalt vele, a sötét szemüveges lány azt mondta a kancsal kisfiúnak, hogy az ennivalóra már nem kell soká várni, a földön, az éjjeliszekrény mögé bedugva, mintha a sötét

szemüveges lány valamiféle gyermeteg és szükségtelen szemérmességgel szerette volna elrejteni azok elől a tekintetek elől, amelyek nem láttak, ott hevert egy véres tisztasági betét. Az orvos felesége nézte az ollót, megpróbált arra gondolni, hogy vajon miért nézi így, így, hogy, hát így, de nem talált rá semmiféle magyarázatot, igazából miféle magyarázatra szolgálna rá egy egyszerű, hosszú olló, amely két nikkelezett pengéjével, hegyes és csillogó csúcsával belesimul nyitott tenyerébe, Megvagy, kérdezte a férje, Megvagyok, felelte, és kinyújtotta felé a karját, amelyben az üres retikül volt, miközben a másik kezét a háta mögé dugta, hogy elrejtse az ollót, Mi van, kérdezte az orvos, Semmi, válaszolta a felesége, ugyanúgy, ahogy azt is válaszolhatta volna, hogy semmi olyan, amit láthatnál, csak a hangom csengett különösen, csak ez történt, semmi más. Az orvos az első vak kíséretében megindult ezen az oldalon, remegő kezével tartotta a retikült, és azt mondta, Készítsék elő, amijük van, elkezdjük összegyűjteni. A felesége lecsatolta az óráját, ugyanezt tette a férje órájával is, levette a fülbevalóját, egy kis rubinokkal díszített gyűrűt, az aranyláncot, amelyet a nyakában viselt, a jegygyűrűjét, a férjéét, nem volt nehéz lehúznia, Megvékonyodtak az ujjaink, futott át a fején, mindent belerakott a retikülbe, azután azt a pénzt is, amit otthonról hoztak, néhány

különböző értékű bankjegyet, egypár fémpénzt, Ez minden, mondta, Biztos vagy benne, kérdezte az orvos, nézd meg jól, Értéktárgyunk csak ennyi volt. A sötét szemüveges lány már összekészítette a javait, csaknem ugyanannyi volt nála is, csupán a két karkötő jelentett többletet, viszont nem volt jegygyűrűje. Az orvos felesége megvárta, hogy a férje és az első vak hátat fordítson, hogy a sötét szemüveges lány odahajoljon a kancsal kisfiúhoz, Vedd úgy, hogy én vagyok a te anyukád, mondta, érted is és magamért is fizetek, és akkor visszahúzódott a hátsó falig. Ott, ahogy a többi falon is, végig nagy, falba vert szögek meredeztek, amelyek arra szolgálhattak, hogy ki tudja, milyen ollókat és apróságokat akasszanak fel rá a bolondok. Kiválasztotta a legmagasabban lévőt, amelyet még elért, és ráakasztotta az ollót. Azután leült az ágyra. A férje és az első vak lassan haladt az ajtó felé, meg-megálltak az egyik meg a másik oldalon, hogy összegyűjtsék azt, amit ki-ki átadhatott nekik, egyesek tiltakoztak, hogy szemérmetlenül kirabolják őket, ami teljesen igaz volt, mások egyfajta belenyugvással szabadultak meg attól, amijük volt, mintha arra gondolnának, hogy jószerével semmi sincsen a világon, ami abszolút értelemben a miénk volna, ami éppolyan kristálytiszta igazság volt. Amikor odaértek a kórterem

ajtajához, és befejezték a gyűjtést, az orvos megkérdezte, Mindent odaadtunk, és néhány beletörődő hang igennel válaszolt neki, volt, aki hallgatott, a maga idejében megtudjuk, azért történt-e, hogy ne kelljen hazudnia. Az orvos felesége fölemelte a tekintetét oda, ahol az olló volt. Különösnek tetszett, hogy olyan magasan függ az egyik kerek fogantyújánál fogva fölakasztva, mintha nem is ő maga tette volna oda, azután magában arra gondolt, hogy kiváló ötlet volt magával hozni, most már megstuccolhatja az ura szakállát, valamivel elfogadhatóbbá téve a külsejét, ha már, ahogy köztudott, ilyen körülmények között, amelyek között élünk, lehetetlen rendesen megborotválkozni. Amikor újra az ajtó felé tekintett, a két férfi már eltűnt a folyosó félhomályában, úton a bal oldali harmadik kórterem felé, ahová a parancs szerint el kellett menniük, hogy fizessenek az ennivalóért. A maiért, és a holnapiért is, talán az egész hetiért, És azután, a kérdésre nem volt válasz, minden, amink van, oda került. A szokástól eltérően a folyosók néptelenek voltak, általában nem így volt, amikor az ember kiment a kórtermekből, nem csinált mást, mint botladozott, nekiütközött másoknak és elesett, akiknek nekimentek, azok szitkozódtak, durván átkozódtak, akik pedig nekik mentek, azok ugyanabban a stílusban válaszoltak, de ennek

senki nem tulajdonított jelentőséget, az embernek valahogyan ki kell adnia a mérgét, és ha vak, akkor még inkább. Előttük léptek neszei és hangok hallatszottak, valószínűleg egy másik kórterem küldöttei lehettek, akik ugyanannak a kötelességüknek tettek eleget. Micsoda helyzet ez, doktor úr, mondta az első vak, nem elég, hogy vakok lettünk, most még néhány vak gazember karmai közé is kerültünk, úgy látszik, ez a sorsom, először az az autótolvaj, most ezek, akik ellopják az ennivalót, és ráadásul pisztollyal, Ez a különbség, a fegyver, De a töltények nem tartanak örökké, Semmi sem tart örökké, bár ebben az esetben talán azt kívánnám, hogy így legyen, Miért, Ha a töltények elfogynak, az azt jelenti, hogy valaki kilőtte őket, és már így is több halottunk van a kelleténél, Lehetetlen helyzetben vagyunk, Azóta lehetetlen, hogy ide bekerültünk, és mégis elviseljük, A doktor úr optimista, Optimista nem vagyok, de nem tudok annál rosszabbat elképzelni, mint ahogy most élünk, Hát én meg nem hiszek abban, hogy volna határa a rossznak és a gonoszságnak, Talán igaza van, mondta az orvos, és azután, mintha magához beszélne, Itt valaminek történnie kell, ebben a következtetésben van bizonyos ellentmondás, vagy végül lesz valami, ami még ennél is rosszabb, vagy mostantól fogva minden csak jobb lesz, még ha a látszat nem is ezt

mutatja. A megtett út, a maguk mögött hagyott sarkok alapján már közeledtek a harmadik kórteremhez. Sem az orvos, sem az első vak nem járt itt soha, de a két épületszárny felépítése logikus, szigorú szimmetriának volt alárendelve, és aki jól ismerte a jobb oldali szárnyat, könnyen eligazodott a bal oldali szárnyban, és viszont, elegendő volt balra fordulni az egyik szárnyban, amikor a másikban jobbra kellett fordulni. Hangokat hallottak, azok lehettek, akik előttük jártak, Várnunk kell, mondta halkan az orvos, Miért, Azok, akik bent vannak, pontosan tudni akarják, hogy ezek mit hoztak, és nekik már édes mindegy, ettek, nem sürgeti őket semmi, Nem sok hiányozhat ebédidőig, Ezeknek már mit sem számít, hogy tudják-e vagy sem, mert ha látnának is, órájuk már nincs. Negyed óra múlva, valamivel előbb vagy később, befejeződött a csere. A két férfi elhaladt az orvos és az első vak előtt, és a párbeszédükből kiviláglott, hogy ennivalót visznek magukkal, Vigyázz, nehogy leessen, mondta az egyik, és a másik azt dünnyögte, Nem tudom, hogy elegendő lesz-e mindenkinek, Összébb húzzuk a nadrágszíjat. Kezét a falon csúsztatva, az első vakkal a sarkában, az orvos ment előre, amíg az ujjai meg nem érintették az ajtókeretet. A jobb oldali első kórteremből vagyunk, szólt be. Megpróbált egyet

lépni, de a lába valami akadályba ütközött. Rájött, hogy egy keresztbe fordított ágy volt az, amely tárgyalóhelyül szolgált. Megszerveztek mindent, gondolta, semmit nem bíznak a véletlenre. Hangokat, lépteket hallott, Hányan lehetnek, a felesége mintegy tíz emberről beszélt neki, de azt sem lehetett kizárni, hogy jóval többen vannak, valószínűleg nem mentek ki mind az előcsarnokba, amikor az ennivalóra rátették a kezüket. A pisztolyos vak volt a főnök, ő mondta csúfondáros hangján, No, lássuk milyen kincseket hoz nekünk a jobb oldali első kórterem, és utána halkabban, valaki olyanhoz intézve a szavait, aki valószínűleg egészen közel volt hozzá, Jegyezd fel. Az orvos elképedt, mit jelent ez, azt mondta, Jegyezd fel, következésképpen van itt valaki, aki írni képes, következésképpen van itt valaki, aki nem vak, és akkor már ketten vannak, Nagyon kell ügyelnünk, gondolta, holnap ez a pasas meglephet bennünket úgy, hogy észre sem vesszük, az orvosnak ezek a gondolatai nem nagyon tértek el attól, amit az első vak gondolt, Ha van egy pisztolyuk meg egy kémük, akkor végünk, soha többé nem élhetünk normálisan. Az odabent lévő vak, a rablók vezére már kinyitotta a retikült, fürge kézzel szedte ki, tapogatta végig és azonosította a tárgyakat meg a pénzt, nem volt kétséges, kitapintotta, hogy mi van aranyból és mi nem, kitapintotta a bankjegyek és a

pénzérmék értékét, könnyű, amikor valakinek tapasztalata van, az orvos szétszórt hallása csak néhány másodperc múlva kezdte kivenni a papírlyukasztás mással össze nem téveszthető hangját, és azonnal rájött, hogy ott mellettük valaki Braille-írással ír, amit anagliptográfiának is neveznek, hallani lehetett, ahogy a lyukasztó tompa és mégis egyértelmű neszezéssel kilyukasztja a vastag papírt, és nekicsapódik az alsó tábla fémlapjának. Volt tehát egy igazi vak a vak bűnözők között, egy éppolyan vak, mint azok, akiket azelőtt vaknak neveztek, nyilvánvalóan ő is fennakadt a hálóban, mint a többiek, ezek az idők nem alkalmasak arra, hogy a vadász kiderítse, Maga az új vagy a régi vakok közül való, mondja el nekünk, hogyan nem lát. Micsoda szerencséjük volt ezeknek, nemcsak íródeákra tettek szert benne, hanem használhatják mint vezetőt, egy olyan vak, akinek gyakorlata van, egészen más vak, aranyba kell foglalni. A számbavétel folytatódott, a pisztolyos vak olykor-olykor a könyvelőhöz fordult, Mit tartasz erről, az ilyenkor abbahagyta a lajstrom készítését, hogy véleményt mondjon, Értéktelen vacak, mondta, amire a pisztolyos vak megjegyezte, Még sok ilyen, és nem esztek, vagy Jó, és akkor a megjegyzés így hangzott, Nincs jobb a tisztességes emberekkel kötött üzletnél. Végül három doboz került fel az ágyra, Vigyék, mondta a pisztolyos vak. Az orvos

megszámolta, Három nem elég, mondta, Négyet kaptunk, amikor az ennivalót mi magunk osztottuk el, és abban a pillanatban ott érezte a nyakán a pisztoly csövének hidegét, ahhoz képest, hogy vak, jól céloz, Egy ládát mindig visszaveszek, valahányszor tiltakozol, most indulás, vidd ezeket, és adj hálát Istennek, hogy még ehetsz. Rendben van, mormolta az orvos, megfogott két ládát, az első vak gondjaiba vette a harmadikat, és lassabban lépdelve, mert csomagot cipeltek, megindultak visszafelé a kórterembe vezető úton. Amikor az előcsarnokba értek, ahol föltehetőleg nem volt senki, az orvos így szólt, Nem lesz még egy ilyen alkalom, Mire érti, kérdezte az első vak, A nyakamhoz nyomta a pisztolyt, kitéphettem volna a kezéből, Veszélyes lett volna, Nem annyira, amennyire annak látszik, én tudtam, hol van a pisztoly, ő nem tudhatta hol van a kezem, Még így is, Biztos vagyok benne, abban a pillanatban kettőnk közül ő volt inkább vak, kár, hogy nem gondoltam erre, vagy ha gondoltam is, nem volt bátorságom hozzá, És aztán, kérdezte az első vak, Aztán mi, Tegyük föl, hogy tényleg sikerül elvenni tőle a fegyvert, azt nem hiszem, hogy használni is tudja, Ha biztos vagyok abban, hogy megoldom vele a helyzetet, használom, De nem biztos benne, Nem, valóban nem vagyok biztos benne, Akkor

jobb, ha a fegyverek náluk vannak, legalábbis addig, amíg ránk nem támadnak velük, A fegyverrel való fenyegetés már támadást jelent, Ha elvette volna tőle a pisztolyt, már elkezdődött volna az igazi háború, és az a legvalószínűbb, hogy el sem jövünk onnan, Igaza van, mondta az orvos, úgy veszem, mintha végiggondoltam volna mindezt, A doktor úr gondoljon arra, amit az előbb mondott nekem, Mit mondtam, Hogy valaminek történnie kell, Megtörtént, de én nem éltem vele, Másvalami lesz, nem ez. Amikor beléptek a kórterembe, és beszámoltak arról, hogy milyen keveset hoztak az asztalra, volt, aki őket hibáztatta, amiért nem tiltakoztak és nem követeltek többet, hiszen ezért nevezték ki őket a közösség képviselőivé. Akkor az orvos elmondta, hogy mi történt, beszélt a vak írnokról, s a pisztolyos vak arcátlan megnyilatkozásairól, és a pisztolyról is. Az elégedetlenkedők visszafogták magukat, végső soron egyetértettek abban, hogy a kórterem érdekeinek védelme jó kezekben van. Azután elosztották az ennivalót, és volt, aki emlékeztette a türelmetlenkedőket, hogy a kevés is jobb a semminél, és különben is lassan már közeledik a délidő, és hamarosan itt az ebéd, A legrosszabb az, hogy úgy járunk majd, mint az egyszeri ló, beledöglött, mire megszokta volna az éhezést, mondta valaki. A többiek erőtlenül mosolyogtak, és valaki megjegyezte, Nem is lenne

rossz, ha biztos volna, hogy a ló, amikor megdöglik, nem tudja, hogy meg fog dögleni.

A FEKETE KÖTÉST VISELŐ öregember úgy gondolta, hogy a tranzisztoros rádió mind törékenysége, mind a még épkézláb életük idején érvényes ismeretek következtében nem szerepel azoknak az értékeknek a sorában, amelyeket az ételért fizetségképpen át kell adniuk, figyelembe véve azt is, hogy a készülék működése elsősorban attól függött, hogy van-e benne elem, másodsorban pedig, hogy ezek mennyi ideig tartanak ki. Azokból a torz hangokból ítélve, amelyek még kiszűrődtek az apró dobozkából, nyilvánvaló volt, hogy már nem lehet sokat várni tőle. Ezért a fekete kötést viselő öregember elhatározta, hogy nem rendez többé nyilvános rádióhallgatást, már csak azért sem, mert a bal oldali hármas kórterem vakjai arra tévedve más véleményüknek adhatnak kifejezést, nem mintha a készüléknek valóságos értéke volna, mert ez rövid távon gyakorlatilag a nullával volt egyenlő, amint ez utóbb teljesen bizonyossá is vált, hanem rögtön érvényesíthető használati értéke folytán, amely minden kétséget kizáróan igen magas volt, nem beszélve arról a nyilvánvaló feltételezésről, hogy elemek is lehetnek ott, ahol legalább egy pisztoly van. Azt mondta hát a fekete kötést viselő öregember, hogy ezentúl az ágytakaró alatt hallgatja a híreket, a feje búbjáig betakarózva, és ha valami

érdekes újdonságot hall, azonnal továbbadja. A sötét szemüveges lány még megkérte, hadd hallgasson néha-néha egy kis zenét, Csak hogy egészen el ne felejtse, magyarázkodott, de az öregember hajthatatlan volt, azt mondta, tudniuk kell, mi történik odakint, aki zenét szeretne hallgatni, az hallgassa bent a saját fejében, valamire csak használhatjuk az emlékezőtehetségünket. A fekete kötést viselő öregembernek igaza volt, a rádióból felhangzó zene már úgy vernyogott, ahogyan csak a megbomlott emlékezet vernyoghat, ezért a lehető legkisebb hangerőre állította be, s így várta a híreket. Akkor egy kicsit felerősítette a hangot, és a fülét hegyezte, hogy egyetlen hangot se veszítsen el. Azután a saját szavaival összefoglalta a hallottakat, és továbbadta a legközelebbi szomszédainak. Így jártak körbe a hírek lassan, ágytól ágyig haladva a kórteremben, és mindig módosultak egy keveset, miközben az egyik hallgatótól a másik hallgatóig értek, ilyenformán gyengült vagy felerősödött az értesülések fontossága attól függően, hogy egy-egy közvetítő milyen mértékben hajlott az optimizmusra vagy a pesszimizmusra. Egészen addig, amíg el nem hallgatott a hang, s a fekete kötést viselő öregembernek már nem volt többé mit mondania. Nem azért, mintha a rádió elromlott vagy az elemek kimerültek volna, az élettel és a különböző életekkel kapcsolatos tapasztalatok

példásan bebizonyították, hogy nincs, aki befolyásolhatná az időt, látszott, hogy ez a kis szerkezet már nem sokáig bírja, és végül is úgy hozta a sors, hogy másvalaki előbb elhallgatott, mint ő. Az elvetemült vakok önkényének kiszolgáltatva eltöltött első napon a fekete kötést viselő öregember reggeltől estig hallgatta és továbbította a híreket, a saját szakállára megcáfolva a hivatalos előrejelzések nyilvánvalóan hamis optimizmusát, és késő éjszaka, amikor fejét végre a takaró alól előhúzva fülelt arra a szortyogásra, amellyé a rádió gyöngülő elektromos energiája alakította a bemondó hangját, egyszer csak kiáltást hallott, Vak vagyok, azután valami nagy zajjal nekicsapódott a mikrofonnak, sietősen egymásba mosódó hangok sora, kiabálás hatolt a fülébe, s hirtelen néma csönd lett. Az egyetlen rádióállomás, amelyet a készülék ott bent fogni tudott, elhallgatott. A fekete kötést viselő öregember még hosszú ideig odaszorította a fülét az immár hasznavehetetlen dobozkához, mintha arra várna, hogy visszatér a hang, és folytatódik a híradás. De megérezte, tudta, hogy nem hangzik föl többé. A fehér kór nemcsak a bemondó szeme világát vette el. Mint a futótűz, gyorsan és sorban elért mindenkit, aki a rádióállomáson tartózkodott. A fekete kötést viselő öregember a földre ejtette kezéből a rádiót. Az elvetemült

vakok, ha elrejtett értéktárgyak után szimatolva megjelennek, igazolva látják majd, ha ugyan gondolnak erre, hogy miért is nem számították az értéktárgyak közé a tranzisztoros rádiókat. A fekete kötést viselő öregember a fejére húzta a takaróját, hogy nyugodtan sírhasson. A gyenge lámpák piszkossárga fényében a kórterem lassanként mély álomba merült, a testek elernyedtek az aznapi három étkezéstől, ami korábban ritkán esett meg. Ha így haladnak tovább a dolgok, megint csak arra a következtetésre kell majd jutnunk, hogy még a legrosszabb nyomorúságban is megtalálható a jóból annyi, amennyi elégséges ahhoz, hogy az említett nyomorúságot türelemmel viseljük, ami a jelen helyzetbe átültetve azt jelenti, hogy az első és nyugtalanító sejtésekkel ellentétben az élelem egyetlen kiporciózó és elosztó egységbe történő összpontosításának megvoltak a maga pozitív oldalai, bármennyire is panaszkodott emiatt néhány idealista, akik szívesebben harcoltak volna továbbra is a saját eszközeikkel az életért, még ha ebbéli makacsságuk miatt olykor éhezniük kell is. A vakok nagyobb része mit sem törődve a másnappal, elfeledkezve arról, hogy aki a pénzt előre adja, az a végén mindig bánja, az összes kórteremben mély álomba merült. A többiek, akik belefáradtak abba, hogy valamiféle tisztes kiutat találjanak az elszenvedett

megaláztatásokból, lassanként ugyancsak elbóbiskoltak, és reménykedve álmodtak a mostaniaknál jobb, szabadabb, ha ugyan nem bőségesebb napokról. A jobb oldali első kórteremben csak az orvos felesége nem aludt. Az ágyán fekve azon gondolkodott, amit a férje mesélt, hogy volt egy olyan pillanat, amikor föltételezte, akad a vak banditák között valaki, aki lát, valaki, akit fölhasználhatnak arra, hogy kémkedjen. Különös, hogy erre később nem tértek vissza, mintha az orvos elfeledkezett volna róla, lám mit tesz a megszokás, eszébe sem jutott, hogy a felesége továbbra is lát. Az asszony viszont gondolt rá, de hallgatott, nem akarta kimondani a magától értetődő szavakat, Amit végül is ő nem tehet meg, megtehetem én, Mit, kérdezte volna meg erre az orvos, tettetve, hogy nem érti. Most, szemét a falra akasztott ollóra függesztve, az orvos felesége föltette magának a kérdést, Mire jó az, hogy látok. Arra volt jó, hogy megismerje azokat a borzalmakat, amelyeket soha addig elképzelni sem tudott, arra volt jó, hogy meg akarjon vakulni, inkább a semmi, mint ez. Elővigyázatos mozdulatokkal felült az ágyán. Szemben vele aludt a sötét szemüveges lány és a kancsal kisfiú. Észrevette, hogy a két ágy nagyon közel került egymáshoz, a lány odább tolta a magáét, valószínűleg azért, hogy közelebb legyen a kisfiúhoz, ha szüksége van a vigasztalásra, ha fel kell itatni a

könnyeit elvesztett édesanyja helyett. Hogy is nem jutott ez az eszembe, gondolta az asszony, összetolhattam volna már a mi ágyunkat is, aludhatnánk együtt, nem kellene állandóan amiatt aggódnom, hogy leesik az ágyról. Elnézte a férjét, aki mélyen aludt, kimerült álomba zuhanva. Még nem mondta meg neki, hogy elhozta az ollót, és valamelyik nap majd megstuccolja a szakállát, ezt még egy vak is meg tudja csinálni, ha nem viszi közel túlságosan az olló élét a bőréhez. Magában jól meg is magyarázta, miért nem szólt neki az ollóról, Hozzám jönne azután az összes férfi, és mást sem tennék, csak szakállat vágnék. Kifelé fordult, lábát lerakta a földre, a cipőjét kereste. Mielőtt belebújt volna, visszatorpant, mereven nézte egy darabig, azután a fejét ingatva, nesztelenül visszarakta a helyére. Kilépett az ágyak között húzódó szűk folyosóra, és lassan megindult a kórterem ajtaja felé. Meztelen lábával érezte a padozat ragacsos mocskát, de tudta, hogy ott kint, a folyosókon sokkal rosszabb lesz. Jobbra-balra nézett, hátha valamelyik vak nem alszik, bár ha egyikük-másikuk, vagy akár az egész kórterem is ébren lett volna, annak sem lett volna jelentősége, ha semmi zajt sem csap, és még ha zajt is csapott volna, tudjuk, hogy milyen kényszerítő ereje van a testi szükségleteknek, amelyek nincsenek tekintettel arra,

hány óra van, az asszony végtére is csak azt nem akarta, hogy a férje felébredjen, és észrevéve, hogy nincsen ott, még megkérdezze tőle, Hová mégy, valószínűleg ez az a kérdés, amelyet a férjek a leggyakrabban föltesznek a feleségüknek, a másik pedig, Hol voltál. Az egyik vak asszony ült az ágyán, hátát nekivetette az alacsony fejtámlának, és üres pillantásával a szemközti falat pásztázta, de mindhiába. Az orvos felesége egy pillanatra megtorpant, mintha félne megérinteni azt a levegőben húzódó láthatatlan pókfonalat, amely talán ettől a puszta érintéstől jóvátehetetlenül szerteszakadna. A vak asszony fölemelte az egyik kezét, valami levegőben szertehullámzó finom rezgést érezhetett, de azután egykedvűen vissza is ejtette, elég volt, hogy nem tud aludni szomszédainak a hortyogása miatt. Az orvos felesége ment tovább, egyre gyorsabban, ahogy közeledett az ajtóhoz. Mielőtt megindult volna az előcsarnok irányába, végigpillantott a folyosón, amely az ezen az oldalon sorakozó többi kórteremhez, majd a távolabb nyíló toalettekhez és végül a konyhához és az étkezőhöz vezetett. Voltak vakok, akik a fal mentén aludtak, azok, akik az érkezéskor nem tudtak maguknak ágyat szerezni, vagy mert a rohamban hátramaradtak, vagy mert nem voltak elég erősek ahhoz, hogy harcba szálljanak egy fekvőhelyért és

győzzenek. Tízméternyire egy vak férfi feküdt egy vak nőn, a két lába közé nyomakodva, olyan tapintatosan csinálták, ahogyan csak tudták, két tapintatos ember a teljes nyilvánosság előtt, de nem kellett nagyon fülelni ahhoz, hogy tudni lehessen, mivel foglalkoznak, különösen, amikor már sem az egyik, sem a másik nem tudta visszafojtani a sóhajtásokat és a nyögéseket, a tagolatlanul feltörő szavakat, ami már azt jelezte, hogy az együttlét lassan a végéhez közeledik. Az orvos felesége megállt, és nézte őket, nem volt benne irigység, hisz ott volt a férje, és tőle megkapta a kielégülést, sokkal inkább valami másfajta érzelem támadt fel benne, amelyet nem tudott volna megnevezni, talán valamiféle rokonszenv lehetett, mintha gondolatban arra készülne, hogy odaszól nekik, Ne is törődjetek azzal, hogy itt vagyok, én is tudom, hogy mit jelent ez, folytassátok csak, lehet, hogy valamiféle részvét volt, Még ha a legnagyobb gyönyörűségnek ez a pillanata egy egész életen át tart is, soha nem válhattok teljesen eggyé ti ketten. A vak fiú és a vak lány megpihent, szétváltak, egyik a másik mellett, de fogták egymás kezét, olyan fiatalok voltak még, talán együtt jártak, moziba mentek, és ott vakultak meg, vagy valami csodálatos véletlen folytán itt megtalálták egymást, s ha így történt, hogy ismertek rá egymásra, a hangjuk alapján, az világos, nem történhetett,

csak a vér szava működik szem nélkül, de a szerelemnek, amelyről azt mondják, hogy vak, ugyancsak lehet valami szerepe ebben. De az volt a leginkább valószínű, hogy egyszerre hozták be őket, és ebben az esetben a két kéz nem most fonódott egybe, hanem már az első pillanattól fogva. Az orvos felesége sóhajtott, a szeméhez emelte a kezét, oda kellett emelnie, mert alig látott, de nem ijedt meg, tudta, hogy csak a könnyek miatt van így. Azután ment tovább. Amikor az előcsarnokba ért, odalépett az ajtóhoz, amelyik a külső udvarba nyílott. Kinézett. A kapun túl halvány fény világolt, előtte egy katona fekete árnyéka. Az utca másik oldalán minden épület sötétbe burkolózott. Kilépett a bejárati ajtó előtti térségre. Semmi veszély nem fenyegette. Még ha a katona fel is fedezné a sötétbe burkolózó alakot, csak akkor lőne, ha lemenne a lépcsőn, és a figyelmeztetés ellenére is közeledne ahhoz a másik, láthatatlan vonalhoz, amely számára a biztonság határát jelenti. Az orvos felesége, aki hozzászokott a kórterem folyamatos neszezéséhez, különösnek találta ezt a csöndet, olyasféle csönd volt, mintha valami hiánynak a helyét foglalta volna el, akárha az emberiség mind egy szálig eltűnt volna, csak egy pislákoló fényt és egy őrködő katonát hagyott volna maga után, aki

őrá és néhány olyan férfira meg nőre vigyáz, akik nem láthatják. Leült a földre, hátát nekivetette az ajtófélfának, éppen úgy ült, ahogyan a kórteremben látott vak asszony, és nézett maga elé, akárcsak az a nő. Hideg volt az éjszaka, a szél az épület homlokzata mentén fújt tova, képtelenségnek tetszett, hogy van még szél a világon, hogy fekete az éjszaka, nem neki magának tetszett így, hanem a vakokra gondolt, akiknek a nappal örökké tart. A fényben feltűnt egy másik árnyék, biztos a váltás érkezett meg, Semmi különös nem történt, mondja most a katona, aki elvonul a sátorba, hogy az éjszaka hátralévő részét átaludja, annak a kettőnek fogalma sem volt arról, hogy mi történt a mögött a bejárati ajtó mögött, valószínűleg a lövések zaja sem jutott el hozzájuk, egy átlagos pisztoly nem csap nagy zajt. Egy olló még kevesebbet, gondolta az orvos felesége. Nem kérdezte meg magától, haszontalan is lett volna, hogy honnan jött elő ez a gondolat, csak a lassúságán lepődött meg, azon, hogy olyan sokáig tartott, amíg az első szó megjelent, s a többiek még lassabban követték, és azután tudta meg, hogy a gondolat már korábban is létezett, nem tudni, hol, csak a szavak hiányoztak hozzá, akárcsak egy test, amely keresi az ágyban azt a bemélyedést, amely őt várja attól fogva, hogy a lefekvés gondolata megfogalmazódott benne. A katona odalépett a kapuhoz, az

ellenfényben is látni lehetett, hogy errefelé néz, felfigyelhetett a mozdulatlan tömegre, de a fény nem elég ahhoz, hogy lássa, csak egy földön ülő nő az, aki két karjával átfogja a lábát, és az állát a térdére támasztja, és akkor a katona egy zseblámpa fénykévéjét errefelé irányítja, már nem fér kétség hozzá, egy nő az, aki éppolyan lassú mozdulatokkal tápászkodik föl, amilyen lassú volt az előbbi gondolat, de ezt a katona nem tudhatja, csak annyit tud, hogy fél attól az alaktól, aki mintha soha nem akarna felállni, egy pillanatig az motoszkál a fejében, riadót kell-e vernie, a következő pillanatban úgy dönt, hogy nem, végül is csak egy nő, és messze is van, mindenesetre, a biztonság kedvéért, elővigyázatosságból célba vette a fegyverével, ehhez azonban el kellett engednie a zseblámpát, eközben a fénykéve egyenesen a szemébe tűzött, és mint valami hirtelen égésnyom, teljesen elvakította a recehártyáját. Amikor újra látott, a nő már eltűnt, ez a katona már nem mondhatja annak, aki majd eljön fölváltani őt, hogy Semmi különös nem történt. Az orvos felesége már a bal oldali szárnyban jár, a harmadik kórteremhez vezető folyosón. Itt is alszanak vakok a falak mentén, többen, mint a jobb oldali szárnyban. Zajtalanul halad, lassan, érzi, ahogy a lába az iszamós padlóhoz ragad. Benéz az első két kórterembe, és azt látja,

amit várt, a takarók alatt elnyúló testeket, egy vakot, aki nem tud elaludni, és ezt hajtogatja kétségbeesetten, hallja a többség egyenetlen lélegzését. A mindent belengő szag nem lepi meg, nincs másként az egész épületben, ez a szag árad a saját testéből, a rajta levő ruhákból is. Amikor befordul a folyosón, hogy eljusson a harmadik kórteremhez, megtorpan. Egy ember áll az ajtajában, egy másik őrszem. A kezében bot, lassan mozgatja erre-arra, mintha meg akarná akadályozni, hogy egy arra járó elhaladhasson előtte. Itt nincsenek a földön alvó vakok, a folyosót megtisztították tőlük. Az ajtóban álló vak folytatja a monoton ingamozgást, úgy látszik, mintha soha nem fáradna bele, de még sincs így, néhány perc múlva átveszi a botot a másik kezébe, és így folytatja. Az orvos felesége a szemközti fal mentén halad előre, vigyázva, hogy hozzá ne érjen. A bot által leírt körív a széles folyosó közepéig sem ér el, mondhatnánk, hogy ez az őrszem töltetlen fegyverrel őrködik. Az orvos felesége most pontosan a vakkal szemben áll, látja mögötte a kórtermet. Nincs minden ágy elfoglalva. Hányan lehetnek, fut át a fején. Még egy kicsit előrébb ment, csaknem addig, ameddig elért a bot, és ott megállt, a vak arrafelé fordította a fejét, ahol az asszony állt, mintha valami rendellenes dolgot észlelt volna, lélegzetvételt, megrezzenő levegőt. Magas, nagy kezű férfi

volt. Először kinyújtotta előre a kezét, amelyikben a botot tartotta, sebes mozdulatokkal kurkászott az előtte húzódó ürességben, azután tett egy rövidke lépést, az orvos felesége egy pillanatig attól félt, hogy meglátta őt, és csak azt a helyet keresi, ahonnan jobban rátámadhatna, Ezek a szemek nem vakok, gondolta megrettenve. Pedig vakok voltak, éppen annyira vakok, mint mindazoké, akik ez alatt a tető alatt, ezek között a falak között éltek, mind, mind, őt kivéve. A férfi halkan, csaknem suttogva megkérdezte, Ki van itt, nem kiabált, mint az igazi őrszemek, Ki jár itt, amelyre a megfelelő válasz az volna, Jó barát, amire megjönne a Menjen tovább felelet, de nem így történt, csak a fejét ingatta, mintha saját magának válaszolna, Micsoda bolondság, nincs itt senki, ilyenkor mindenki alszik. Szabad kezével tapogatva visszament az ajtó mellé, és saját szavaitól megnyugodva, leengedte a karját. Almos volt, jó ideje várt már arra, hogy valamelyik társa felváltsa, de ehhez az kellett volna, hogy a másik, a kötelesség belső hangjára saját magától felébredjen, mert nem volt ébresztőóra, és nem is vehették volna hasznát semmiképpen. Az orvos felesége elővigyázatosan odaóvakodott a másik ajtófélfához, és belesett. A kórterem nem volt tele. Gyorsan számba vette a bent lévőket, mintegy tizenkilenc-húszan lehettek. Hátul jó néhány halomra rakott élelmiszeres ládát látott, de voltak

ládák az üres ágyakon is, Várható volt, hogy nem osztják szét az összes ennivalót, ami a kezükbe került, gondolta. A vakon láthatólag megint erőt vett a nyugtalanság, de nem mozdult, hogy bármit is földerítsen. Múltak a percek. Bentről dohányos ember heves köhögése hangzott. A vak vágyakozva fordította arrafelé a fejét, végre elmehet aludni. A fekvők közül senki sem kelt fel. Akkor a vak, lassan, mintha attól tartana, hogy meglepik, amint éppen elhagyja az őrhelyét, vagy egyszerre megszegi az őrszemek viselkedését meghatározó valamennyi szabályt, leült a bejáratot eltorlaszoló ágy szélére. Még néhány percig bólogatott, de azután hagyta, hogy az álom folyója magával sodorja, valószínűleg arra gondolt, miközben elmerült benne, Nem lényeges, úgysem lát senki. Az orvos felesége újra megszámolta, hányan alszanak bent, Ezzel együtt húszan vannak, legalább valami pontos információt visz magával, nem volt hiábavaló ez az éjszakai séta. Csak ezért jöttem volna ide, kérdezte magától, de nem próbált valamiféle választ találni. A vak fejét az ajtófélfának támasztva aludt, botja zajtalanul tovagurult a földön, egy fegyvertelen, teljesen kiszolgáltatott vak volt ott előtte. Az orvos felesége eltökélte magában, hogy arra gondol, ez az ember egy bandita, aki elrabolta azt az ennivalót, ami jog szerint járt a többieknek, gyerekek szájától vette el a falatot, de hiába

gondolta végig, nem érzett megvetést, még csak múló ingerültséget sem, csak valami különös szánalmat, ahogy elnézte ezt a félredőlt testet, a hátrabillenő fejet, a vastag erekkel átszőtt, elnyúló nyakat. Mióta kijött a kórteremből, most először borzongatta meg a hideg, úgy érezte, mintha a padló kőlapjai égető forrósággal jéggé fagyasztanák a lábát, Remélem nem vagyok lázas, gondolta. Nem volt az, csak valami végtelen fáradtság volt benne, vágy, hogy kicsire összehúzza magát, a szeme, igen, különösen a szeme befelé forduljon, még, még jobban, amíg a saját agyának a mélyébe nem tekinthet, oda, ahol a látás és a nem látás közötti különbség láthatatlan az egyszerű szemlélőnek. Lassan, még annál is lassabban, vánszorogva ment visszafelé, oda, ahova tartozott, elhaladt a vakok mellett, akik olyanok voltak, mint az alvajárók, de nekik ő is alvajáró volt, nem is kellett úgy tennie, mintha vak volna. A két szerelmes vak már nem fogta egymás kezét, oldalukra fordulva aludtak, egymáshoz simulva, hogy megőrizzék a meleget, a lány a fiú testének karéjában, végül is azonban, ha jobban szemügyre vette valaki őket, mégis fogták egymás kezét, a fiú keze átnyúlt a lány teste felett, az ujjaik egymásba fonódtak. Bent, a kórteremben a vak asszony, aki nem tudott elaludni, még mindig ott ült az ágyon, és arra

várt, hogy testének kimerültsége úrrá legyen agyának rögeszmés ellenállásán. A többiek láthatólag aludtak, néhányan a fejükre húzták a takarót, mintha még mindig az elérhetetlen sötétséget keresnék. A sötét szemüveges lány éjjeliszekrényén ott látta a szemcsöppes üvegcsét. Pedig a szeme már meggyógyult, de ezt a lány nem tudta.

AZ A VAK, akit azzal bíztak meg, hogy feljegyezze a banditák kórtermének törvénytelen nyereségét, s kétes szellemének valamiféle megvilágosító sugallatára úgy határozott volna, hogy írótábláival, vastag papírjaival és lyukasztógépével átjön erre az oldalra, most bizonyosan azzal foglalatoskodna, hogy megírja ezen új és kifosztott társai hiányos ellátásának és számos egyéb szenvedésének tanulságos és sajnálatos krónikáját. Azzal kezdené, hogy ott, ahonnan jött, a gonosztevők nemcsak kiűzték a kórteremből a jobb érzésű vakokat, hogy ők legyenek az urai és a birtokosai az egész helyiségnek, hanem ráadásul még azt is megtiltották a bal szárny másik két kórtermében lakóknak, hogy látogassák és használják az oda tartozó egészségügyi helyiségeket, amelyeket ezúttal illessünk ezzel a névvel. Megjegyezné, hogy a gyalázatos hatalmaskodás közvetlen eredményeképpen ezek az elkeseredett emberek mind elözönlötték az innenső oldalon található toaletteket, amelynek a következményeit nehézség nélkül elképzelhetik azok, akik nem felejtették el, milyen állapotok uralkodtak már itt korábban is. Hozzátenné még, hogy egy lépést sem lehet úgy tenni a hátsó udvaron, hogy az ember bele ne botoljon egy-egy hasmenéssel küszködő vakba, vagy olyanokba, akik gyötrő székelési ingerükkel viaskodnak,

eleinte nagy reményekkel, de végül is hiábavalóan, és megfigyelésre hajlamos szellemként nem mulasztaná el lejegyezni ezzel kapcsolatban azt a nyilvánvaló ellentmondást, amely a kevés elfogyasztott és a nagy mennyiségű kiválasztott anyag között mutatkozik, s ekképpen talán bizonyításra kerülne az is, hogy az ok és okozat híres és annyiszor idézett viszonya nem mindig megbízható, legalábbis bizonyos mennyiségi szempontokból kiindulva. Azt is elmondaná, hogy miközben a banditák kórterme már valószínűleg dugig tele van élelmiszeres ládákkal, itt a nyomorultak hamarosan kénytelenek lesznek a mocskos padlóról összegyűjteni a morzsákat. A vak könyvelő arról sem feledkezik majd el, ebben a kettős szerepében, amelyben az események részese és krónikása is egyben, hogy elítélje a vak élősködők bűnös eljárását, akik inkább hagyják megromlani az ételt, mint hogy odaadják a szükséget szenvedőknek, mert ha azok között az élelmiszerek között vannak olyanok, amelyek hetekig is eltarthatok anélkül, hogy megromlanának, mások, különösen a főtt ételek, ha nem kerülnek rögtön elfogyasztásra, hamarosan megsavanyodnak, esetleg megpenészednek, és ennélfogva alkalmatlanná válnak az emberi fogyasztásra, ha ugyan még embernek számítanak ezek a lények. Más tárgyra áttérve, de a témánál maradva a

krónikás megírná, itt nemcsak emésztőszervi megbetegedések fordulnak elő, amelyeket a megfelelő táplálék hiánya vagy az elfogyasztott táplálék visszafordíthatatlan bomlása okozott, ide nemcsak egészséges, bár vak emberek érkeztek, sőt közöttük néhányan olyanok is, akik láthatólag makkegészségesen jöttek, és most éppen úgy, mint a többiek, föl sem tudnak kelni nyomorúságos vaságyukról, mert ledöntötte őket a lábukról az erős influenza, amely nem tudni, hogyan került be ide. És az öt kórteremben sehol sincs egy aszpirin, amellyel le ehetne nyomni a lázat vagy csökkenteni lehetne a fejfájást, igen hamar elfogyott, ami előkerült, amikor az asszonyok kézitáskájának még a bélését is kiforgatták. A krónikás megfontoltan eltekintene attól, hogy részletekbe menően beszámoljon azokról a bajokról, amelyek nagyon sokakat gyötörnek abból a csaknem háromszáz emberből, akiket ebbe az embertelen vesztegzárba kényszerítettek, de mindenképpen meg kell említenie két eléggé előrehaladott állapotban lévő rákos esetet, mert a hatóságok nem voltak tekintettel az emberiességi meggondolásokra, amikor összeszedték és ide szállították a vakokat, sőt azt is kijelentették, hogy a törvény, amikor meghozzák, egyformán érvényes mindenkire, és a kedvezés bármely formája

összeegyeztethetetlen a demokráciával. A balszerencse úgy hozta, hogy ennyi ember közé csak egy orvos jutott, és az is szemorvos, amire a legkevesebb szükség van. Amikor ehhez a ponthoz ér, a vak könyvelő belefáradva ennyi nyomorúság és fájdalom leírásába, az asztalra ejti a fém lyukasztógépet, és tétova kezével azt a darabka száraz kenyeret keresi, amelyet félretett, miközben az utolsó idők krónikásának kötelességét teljesítette, de nem találja, mert egy másik vak, aki ebben a szükségben jó hasznát vette szaglásának, ellopta tőle. Ekkor a vak könyvelő megtagadva azt a testvéri gesztust, azt az áldozatkész ösztönzést, amely idevezette őt erre az oldalra, úgy döntött, hogy ha még megfelelő rá az idő, jobb visszatérnie a bal oldali harmadik kórterembe, mert ott, bármennyire is háborog a lelke a banditák igazságtalanságai miatt érzett nemes felháborodásában, legalább nem éhezik. Mert erről van szó. Valahányszor az élelemért küldött megbízottak visszatértek azzal a kevéskével, amit adtak nekik, dühödt tiltakozás támadt. Mindig akadt olyan, aki szervezett közös fellépésre buzdított, heves tiltakozásra, amelyben hatásos érvként lehetne használni az annyiszor beigazolódott számbeli fölényt, és ez megerősítést nyerne abban a dialektikus állításban is, miszerint az akaratok, amelyek általában csak összeadódnak, bizonyos

körülmények között igenis képesek arra, hogy egymás által megsokszorozódjanak egészen a végtelenig. Ámde a harci kedv rövid időn belül lelohadt, elegendő volt, hogy egy óvatosabb lélek, a javasolt cselekvés előnyeinek és kockázatainak egyszerű és tárgyilagos mérlegelésével próbálkozva, emlékeztesse a lelkesedőket arra, hogy általában véve milyen végzetes hatása lehet a pisztolyoknak, Azok, akik elöl mentek volna, azt mondták, tudják, mi vár ott rájuk, ami pedig a hátul haladókat illeti, jobb nem is gondolni arra, hogy mi történik abban a nagyon is valószínű esetben, ha megijedünk az első lövéstől, többen meghalnak attól, hogy agyontapossák őket, mint a lövésektől. Közbülső megoldásként az egyik kórteremben úgy döntöttek, és erről tudósították a többieket is, hogy a már csúffá tett megszokott küldöttek helyett egy nagyobb csoportot küldenek élelemért, bár ez nyilvánvalóan nem célravezető megoldás, tíz-tizenkét embert, akik együttesen fejezik ki valamennyiük elégedetlenségét. Önkéntesek jelentkezését kérték, de talán az óvatosak már ismert figyelmeztetéseinek a hatására, egyetlen kórteremben sem volt elegendő számú jelentkező erre a vállalkozásra. Hála istennek a morális esendőségnek ez a nyilvánvaló megnyilatkozása minden jelentőségét elvesztette, sőt még szégyenkezésre sem adott okot, amikor ismertté vált az

ötlettel előálló kórterem által szervezett expedíció végeredménye, amely tökéletesen igazolta az óvatos előrelátást. Azt a nyolc bátor embert, akik odamerészkedtek, kíméletlenül megfutamították a furkósbotokkal, és bár csak egy lövés dördült el, mégsem hagyható figyelmen kívül, hogy nem céloztak olyan magasra, mint korábban, amit az is bizonyít, hogy a tiltakozók utóbb megesküdtek rá, hogy hallották, ahogy a fülük mellett süvít el a golyó. Hogy megjelent-e már itt a gyilkos szándék, idővel talán majd megtudjuk, egyelőre tételezzünk föl a pisztolyt elsütőről valamiféle jóindulatú bizonytalanságot, vagyis, hogy az a lövés igazából csak figyelmeztetésül szolgált, bár már komolyabb figyelmeztetésül, és vagy a banditák vezetője tévedett a tüntetők magasságát illetően, és alacsonyabbnak képzelte őket, vagy, és ez nyugtalanítóbb feltételezés, abban állt a tévedése, hogy magasabbnak képzelte őket, mint amilyenek valójában voltak, és ebben az esetben elkerülhetetlenül számolnunk kell a gyilkos szándékkal. Tegyük most félre ezeket a jelentéktelen kérdéseket az igazán fontos egyetemes érdekekre figyelve, valóságos sorsszerűségnek nevezhetjük, még akkor is, ha csupán a véletlen műve volt, hogy a tiltakozók bejelentették, az ilyen és ilyen számú kórterem képviseletében jöttek.

Ilyenképpen csak ennek a teremnek kellett három napig az éhkoppot nyelnie, és még így is szerencsésnek mondhatják magukat, mert örökre is megvonhatták volna tőlük a táplálékot, ahogy jogosan megtehetik azzal, aki belemar a neki ennivalót juttató kézbe. A lázadó kórterem lakói ezek után nem tehettek mást, mint hogy ez alatt a három nap alatt ajtóról ajtóra jártak és alamizsnáért könyörögtek, egy darabka kenyérhéjért, és az isten szerelmére, ha még valami más is kerülne mellé, éhen nem haltak, az bizonyos, de sok intő jó tanácsot hallottak, Ilyen gondolatokkal felkopik az állatok, Ha belemegyünk abba, amit mondtatok, hová jutottunk volna, de az volt a legrosszabb, amikor azt mondták nekik, Legyetek türelemmel, legyetek türelemmel, ennél kegyetlenebbül hangzó szavak nincsenek, még a sértegetés is jobb. És amikor lejárt a büntetés három napja, és mindenki azt gondolta, új nap virrad fel, látni kellett, hogy annak a boldogtalan kórteremnek vezeklése, amelyben az a negyven lázadó vak meghúzta magát, még nem ért véget, mert az ennivaló, amely eladdig húsz embernek is alig volt elegendő, olyan kevésre csökkent, hogy még tízen sem tudták elverni vele az éhüket. El lehet hát képzelni a felháborodást, a méltatlankodást, meg a többi kórterem félelmét, mert számolni kell minden eshetőséggel, bár akinek nem inge, nem veszi magára, amelyek már előre látni vélték,

hogyan rontanak rájuk a szükséget szenvedők, és egy időben kezdett munkálkodni bennük az emberi együttérzés klasszikus kötelessége, valamint annak a régi és nem kevésbé klasszikus szabálynak az érvényesítése, hogy ideje elkezdeni az általunk helyesnek tartott könyörületességet. Ez volt a helyzet, amikor utasítás érkezett a banditáktól, hogy újabb pénzösszegeket és értéktárgyakat adjanak át nekik, mivelhogy megítélésük szerint az átadott ennivaló meghaladta már az első fizetség mértékét, amelyről egyébiránt azt állították, hogy nagylelkűségükben többre értékelték. A kórtermek elkeseredetten úgy válaszoltak, hogy egy fitying sem maradt már a zsebükben, az összegyűjtött javakat hiánytalanul átadták, és hogy, bár ez ebben az esetben szégyenletes érvelés, nem volna igazán pártatlan bármiféle olyan döntés, amely tudatosan figyelmen kívül hagyná, hogy a különböző átadott értékek között különbség van, azaz, egyszerűbben szólva, nem volna helyes, ha az igaz ember fizetne a bűnös helyett, és ennélfogva nem lenne szabad attól megvonniuk az ételt, aki elsőre többet adott. Nyilvánvalóan egyik kórterem sem tudta, hogy a többiek milyen értékeket adtak át, de mindegyik úgy vélte, hogy még joga van arra, hogy továbbra is egyen, amikor a többieknek már nincsen joga a hitelre. Szerencsére a banditák ellentmondást nem tűrően

rendelkeztek, ennek következtében a kitörni készülő konfliktusok a hamvukba holtak, az utasítást mindenkinek teljesítenie kellett, és ha volt is különbség a becslésben, ez a vak jegyző könyvelésének a titka maradt. A kórtermekben heves, durva, sokszor erőszakosságig fajuló viták folytak. Voltak olyanok, akik feltételezték, hogy néhány önző és rosszindulatú ember a gyűjtéskor elrejtette értékeinek egy részét, és ennélfogva annak a számlájára ettek, aki a közösség javára tisztességesen lemondott mindenéről. Mások azzal érveltek, egyéni céljaikra használva fel az eladdig közösségi érvelést, hogy abból, amit a maguk részéről átadtak, még hosszú ideig ehetnének, ha nem kellene élősködőket eltartaniuk. A banditáknak azt a kezdeti fenyegetését, hogy végigjárják a kórtermeket és megbüntetik a parancsot megszegőket, végül mindegyik kórteremben érvényesítették a jó vakok a rossz vakokkal szemben, akik maguk is banditává váltak. Nem találtak hatalmas kincseket, de még fölfedeztek néhány órát és gyűrűt, inkább a férfiaknál, mint a nőknél. Ami a belső igazságszolgáltatást illeti, ez nem lépett túl néhány véletlen pofonon, néhány rosszul irányzott gyönge ökölcsapáson, inkább sértő szavak hangzottak el, egy-egy olyan mondat, amely a régi szónokias vádak körébe tartozott, mint például,

Még a saját anyád szemét is kilopnád, gondoljuk csak el, mintha egy ilyen gyalázatos vagy még ennél is gyalázatosabb cselekedetet csak akkor követnének el, ha eljön az a nap, amikor mindenki megvakul, és a szeme világát elveszítve, kialszik benne a tisztesség lángja is. A vak banditák a fizetséget kegyetlen megtorlással fenyegetőzve vették át, amelyet utóbb szerencsére nem váltottak be, egyes feltételezések szerint elfeledkeztek róla, pedig az volt az igazság, hogy akkor már mást forgattak a fejükben, ahogyan ezt hamarosan megtudjuk. Ha beváltották volna a fenyegetéseket, az igazságtalan tettek csak súlyosbították volna a helyzetet, s talán közvetlen drámai következményekkel jártak volna, minthogy két kórterem, hogy eltussolja a rejtegetés bűnét, amelyet elkövetett, mások nevében jelentkezett, és az ártatlan kórtermeket olyan bűnökkel terhelte meg, amelyekhez semmi közük nem volt, sőt az egyik odáig ment tisztességében, hogy az első nap mindent átadott. A vak könyvelő szerencsére, mivel más dolga nem akadt, úgy döntött, hogy máshová, egyetlen új papírlapra jegyzi fel a különböző friss adományokat, és ez mindenkinek a javára szolgált, mind az ártatlanoknak, mind a bűnösöknek, mert a számszaki egyenetlenség bizonyosan föltűnt volna neki, ha végignézi a megfelelő számlákat. Egy hét múlva a vak banditák üzenetet küldtek, hogy

nőre van szükségük. Csak így, egyszerűen, Küldjenek nekünk nőket. Ez a váratlan, bár nem teljesen elképzelhetetlen követelés olyan felháborodást váltott ki, amelyet könnyen elképzelhetünk, a zavart küldöttek, akik a Parancsot hozták, nyomban vissza is tértek, hogy közöljék, a jobb oldali három és a bal oldali két kórterem, kivéve a földön alvó vak férfiakat és nőket, egyhangúan úgy döntött, hogy nem enged ennek az aljas követelésnek, azzal érvelve, hogy nem lehet ennyire megalázni az emberi, ebben az esetben a női méltóságot, és ha a bal oldali harmadik kórteremben nincs egyetlen nő sem, arról nem ők tehetnek. A válasz kurtán és keményen csattant, Ha nem küldenek nekünk nőt, akkor nem esznek. A megalázott küldöttek visszatértek a paranccsal a kórtermekbe. Vagy odamennek, vagy nem adnak enni nekünk. Az egyedülálló nők, akiknek nem volt állandó vagy alkalmi párjuk, rögtön tiltakoztak, eszük ágában sincs a többiekhez tartozó férfiak élelméért azzal fizetni, ami a lábuk között van, egyikük még arra is ragadtatta magát, elfeledkezve a saját neme iránti tiszteletről, hogy kimondja, Én kész vagyok rá, hogy elmenjek oda, de amit keresek, az az enyém marad, és ha a kedvem úgy hozza, ott maradok, és velük élek, lesz ágyam és terített asztalom. Egyértelmű volt, amit mondott, de nem lépett a cselekvés útjára, még időben eszébe jutott, hogy mi lenne,

ha egyedül kellene kiszolgálnia húsz felhevült hím szerelmi indulatát, akiket láthatólag teljesen elvakított az üzekedhetnék sürgető vágya. Ámde ez a jobb oldali második kórteremben elhangzott eléggé könnyelmű kijelentés nem szállt el csak úgy a levegőbe, az egyik küldönc, szemfülesen fölismerve az alkalmat, azon nyomban lecsapott a lehetőségre, és azt javasolta, hogy önkéntes jelentkezők vállalkozzanak erre a szolgálatra, figyelembe véve, hogy amit valaki saját elhatározásából tesz meg, azt sokkal könnyebben megteszi, mintha kényszerítenek rá. Csak némi megmaradt tapintat, némi óvatosság tartotta vissza attól, hogy a felhívást ne egy jól ismert közmondással fejezze be, Kinek mi kedvére, nincsen az terhére. De még így is kirobbant a tiltakozás, amint ezt elmondta, minden oldalról dühödten kifakadtak, kíméletlenül ostorozták a férfiakat, akiket erkölcsi nullának, stricinek, kerítőnek, élősködőnek, vérszívónak, kizsákmányolónak, strigónak neveztek a jogosan felháborodott asszonyok, ki-ki műveltségének, társadalmi helyzetének és egyéni stílusának megfelelően. Néhányan kijelentették, hogy azt is megbánták, hogy puszta nagylelkűségből és együttérzésből engedtek hozzájuk hasonlóan szerencsétlen társaik szexuális igényének, akik ezért most ilyen hálátlansággal fizetnek, és a

legnyomorultabb sorba akarják taszítani őket. A férfiak magyarázkodni próbáltak, hogy nem is úgy gondolták, hogy ne dramatizálják a helyzetet, az ördögbe is, szóból ért az ember, mindez csak azért történt, mert a szokás úgy diktálja, hogy nehéz és veszélyes helyzetekben önként jelentkezőket kérjenek, és ez kétségkívül ilyen helyzet, Mindannyian az éhhalál küszöbén állunk, ti is és mi is. Néhány asszony, akire mindez kijózanítólag hatott, lecsillapodott, de a többiek közül az egyik, hirtelen ötlettől indíttatva, újra felpiszkálta a tüzet azzal, hogy gúnyosan megkérdezte, És ti mit csinálnátok, ha nem nőket, hanem férfiakat kérnének maguknak, na, mit csinálnátok, hadd halljuk. Az asszonyok felujjongtak, Mondjátok csak, mondjátok, kiabálták kórusban, föllelkesülve attól, hogy falhoz állították a férfiakat, saját logikai csapdájukba csalták őket, ahonnan nem menekülhettek, és most látni akarták, mire jutnak az annyira nagyra tartott férfiúi logikával, Itt nincsenek homoszexuálisok, tiltakozott erőtlenül az egyik férfi, Sem pedig prostituáltak, nyelvelt vissza az asszony, aki a kihívó kérdést feltette, és még ha volnának is, nem biztos, hogy értetek vállalnák ezt a szerepet. A férfiak feszengve meghúzták magukat, tudták jól, hogy csak egy lehetséges válasz létezik a bosszúálló nők megengesztelésére, Ha férfira volna szükségük, elmennénk, de egyiküknek sem volt

bátorsága ahhoz, hogy kiejtse a száján ezeket a rövid, egyértelmű, felszabadító szavakat, és annyira megzavarodtak, hogy az eszükbe sem jutott, hogy a kimondásuk semmi veszéllyel nem járna, mivel azok a csirkefogók nem férfiakkal akarják tölteni a kedvüket, hanem nőkkel. Azt viszont, amire egyetlenegy férfi sem gondolt, a nők, úgy látszik, mégiscsak végiggondolták, nem lehetett mással magyarázni, hogy lassan-lassan csönd ülte meg azt a kórtermet, ahol ez a vita kirobbant, mintha megértették volna, hogy számukra a szócsatában megszerzett diadal nem változtatja meg azt a vereséget, amely elkerülhetetlenül vár rájuk, talán a többi kórteremben sem volt más vége a vitának, mert köztudott, hogy az emberi józanság nemegyszer ismétlődik, és az oktalanság nemkülönben. Itt a végső szót egy, már az ötvenes éveiben járó asszony mondta ki, aki öreg édesanyjával együtt került ide, és másképpen nem tudott volna enni adni neki, Én megyek, mondta, és nem tudta, hogy ezekkel a szavaival visszhangozta azokat, amelyek a jobb oldali első kórteremben az orvos feleségének a szájából hangzottak el, Én megyek, ebben a kórteremben kevés az asszony, talán ezért is nem volt annyi és olyan szenvedélyes a tiltakozás, itt volt a sötét szemüveges lány, az első vak felesége, az

asszisztensnő az orvosi rendelőből, a szállodai szobalány, egy nő, akiről nem tudjuk, hogy kicsoda, az a nő, aki nem tudott aludni, de ez olyan boldogtalan és olyan szerencsétlen teremtés volt, hogy jobb lenne békén hagyni őt, nem csak a férfiakra kell hogy kiterjedjen az asszonyi szolidaritás. Az első vak kijelentette, hogy az ő felesége nem vállalkozna arra a szégyenre, hogy idegeneknek odaadja magát, akármit is adjanak érte cserébe, nem tenné meg soha, és ő sem engedné meg neki, mert a méltóságnak nincsen ára, és ha valaki kicsiny dolgokban engedni kezd, végül elveszíti az élete értelmét. Az orvos erre megkérdezte tőle, hogy szerinte mi az életük értelme ebben a helyzetben, amelybe mindannyian kerültek, éheznek, tetőtől talpig mocskosak, tetvek élősködnek rajtuk, poloskák szívják a vérüket, bolhák csípik őket, Én sem szeretném, ha odamenne a feleségem, de nem számít semmit, hogy mit szeretnék, azt mondta, hogy kész elmenni, ő döntött így, tudom, hogy a férfiúi büszkeségem, az, amit férfiúi büszkeségnek nevezünk, ha ugyan ennyi megaláztatás után még megőriztünk valamit abból, ami rászolgálhat erre a névre, az tudom, hogy megszenvedi, már most is szenved emiatt, ez elkerülhetetlen, de valószínűleg ez az utolsó lehetőség, ha életben akarunk maradni, Mindenki a maga erkölcse szerint cselekszik, én

így gondolom, és nincs is szándékomban megváltoztatni az elveimet, felelte támadóan az első vak. Ekkor megszólalt a sötét szemüveges lány, A többiek nem tudják, hány nő van itt, megtarthatja hát a magáét a saját kizárólagos használatára, mi majd tápláljuk magát és a feleségét, de azért azt szeretném látni, hogy mi lesz majd azután a méltóságával, és hogy fog ízleni az a kenyér, amit mi hoztunk, Nem erről van itt szó, kezdett bele az első vak, hanem, de nem tudta, hogyan fejezze be a válaszát, igazából fogalma sem volt róla, miről van szó, mindaz, amit az előbb elmondott, nem volt több néhány összegereblyézett véleménynél, olyan véleményeknél, amelyek egy másik világhoz tartoztak, nem pedig ehhez, igazából az égnek kellett volna emelnie a kezét, hálát adva a sorsnak azért, hogy, úgymond, családban marad a szégyen, és nem kell elviselnie azt a megaláztatást, hogy mások asszonyainak kitartott jaként él. Az orvos feleségének a kitartottjaként, hogy pontosak és szabatosak legyünk, mert ami á többi asszonyt illeti, kivéve a még hajadon és el nem kötelezett sötét szemüveges lányt, akinek szabados életéről már a kelleténél is több tudomással bírunk, ha volt is férjük, nem volt ott. A félbemaradt mondatot követő csöndesség mintha arra várt volna, hogy valaki végérvényesen tisztázza a helyzetet, ezért rövid idő múlva megszólalt az, akinek meg

kellett szólalnia, az első vak felesége, és nem remegett meg a hangja, amikor azt mondta, Éppolyan vagyok, mint a többiek, azt teszem, amit ők tesznek, Csak azt teszed, amit én mondok neked, szakította félbe a férje, Ne parancsolgass itt nekem, itt semmit nem érsz el vele, te is éppen úgy vak vagy, akárcsak én, Szégyentelen, Rajtad áll, hogy ne legyek szégyentelen, mostantól fogva ne egyél, hangzott a kíméletlen válasz, amelyet senki sem várt volna egy olyan valakitől, aki eddig engedelmesen és tisztelettel viselkedett a férjével szemben. Valaki nyersen felnevetett, a szállodai szobalány volt az, Egyen csak, egyen, mi mást is tehetne, szegényke, azután a nevetés hirtelen sírásba csapott át, a szavak megváltoztak, Mit tehetünk, mondta, vagy inkább kérdezte, hamis beletörődés bujkált a kérdésében, amelyre nem volt válasz, mint amikor valaki csüggedten ingatja a fejét, az asszisztensnő a rendelőből nem is tehetett mást, mint hogy megismételte, Mit tehetünk. Az orvos felesége fölpillantott a falon függő ollóra, a szemével mintha ugyanarra a kérdésre kereste volna a választ, hacsak nem arra a válaszra várt, amelyet kérdés formájában kapott vissza tőle, Mit akarsz tenni velem. Ámde minden dolognak eljön a maga ideje, nem kell ahhoz hajnalok hajnalán fölkelni, hogy valakiért korábban eljöjjön a halál. A bal oldali harmadik kórterem vakjai

szervezetten dolgoztak, úgy döntöttek, hogy azzal kezdik, ami a legközelebb esik hozzájuk, a saját épületszárnyukban lévő kórtermek asszonyaival. A forgó rendszer alkalmazása, amely igencsak ideülő kifejezés, semmi hátránnyal nem jár, csak előnyökkel, először is, mert lehetővé teszi, hogy minden pillanatban tudja az ember, hogy mit végzett eddig, és mit kell még elvégeznie, olyan, mintha valaki rápillant az órájára, és azt mondja, Ma ettől eddig éltem, ennyi meg ennyi, vagy csupáncsak ennyi még hiányzik, másodszor pedig, mert amikor az összes kórtermen túljutottak, a kiindulóponthoz való visszatérés az újdonság vitathatatlan varázsával érinti meg őket, különösen azokat, akiknek rövidebb távú az érzéki emlékezete. Örülnek hát a jobb oldali épületszárny kórtermeinek asszonyai, a szomszédasszony baja az én hasznom, ezeket a szavakat ugyan ki nem mondta egyikük sem, de mindannyiuknak ott jártak a fejében, igazából még megszületésre vár az az emberi lény, akiről hiányzik az a második bőrréteg, amelyet önzésnek hívunk, és jóval ellenállóbb, mint a másik, amelyet bármi fölsérthet. Azt is el kell még mondani, hogy ezek az asszonyok kétszeresen is örülnek, és ez már az emberi lélek titkainak a körébe tartozik, mert annak a megaláztatásnak, amelynek ki lesznek téve, mindenképpen közeli fenyegetése

minden kórteremben fölébresztette és felfokozta az érzéki vágyakat, amelyek a folyamatos együttlét következtében kihunyóban voltak, mintha csak a férfiak kétségbeesetten szerették volna a nőket saját bélyegükkel megjelölni, mielőtt elragadják őket tőlük, mintha csak a nők szerették volna emlékezetüket telezsúfolni a saját akaratukból megtapasztalt érzésekkel, hogy jobban védekezhessenek azok ellen, amelyeket elutasítanának, ha megtehetnék. Elkerülhetetlen megkérdezni, a jobb oldali első kórtermet például véve, hogy miképpen oldották meg a férfiak és nők eltérő számából eredő különbség kérdését, még ha leszámítjuk is az egyesülésre képtelen hímnemű lényeket, mert vannak ilyenek, mint a fekete kötést viselő öregember és a többi ismeretlen öreg vagy fiatal ember, akik ilyen vagy olyan okból nem mondtak és nem is tettek semmi olyat, ami érdekes volna az elbeszélés szempontjából. Már mondtuk, hogy ebben a kórteremben hét asszony van, beleszámítva az álmatlansággal küszködő asszonyt, és azt, akiről nem tudjuk, kicsoda, és hogy csak két szabályszerű házaspár van, aminek a következtében, ha a kancsal kisfiút még nem is számítjuk, aránytalanul nagy számú férfi marad kívül a körön. Meglehet, hogy más kórtermekben több a nő, mint a férfi, de a szokásokból kisarjadó, és azután törvénnyé váló íratlan szabály szerint minden kérdést abban a kórteremben

kell megoldani, amelyben kipattant, a régiek tanításának mintájára, akiknek a bölcsességét soha nem dicsérhetjük eléggé, A szomszédban járva, igen elbúsultam, hazatérve onnan, megint dalra kaptam. A jobb oldali első kórterem asszonyai kielégítik azoknak a férfiaknak az igényeit, akik velük egy fedél alatt élnek, az orvos feleségét kivéve, akit, ki tudja miért, senki nem mert erre kérni, sem szavakkal, sem kinyújtott kezével. Már az első vak felesége is, azután az előrelépés után, amelyet a férjének adott barátságtalan válasz jelentett, tapintatosan ugyan, de ugyanazt tette, mint a többi asszony, ahogy ezt be is jelentette. Vannak azonban olyan ellenérzések, amelyekkel szemben erőtlen az értelem és az érzelem, mint a sötét szemüveges lány esete, akivel a patikussegéd, bármennyire is igyekezett meggyőzni őt, bármennyit is könyörgött neki, nem lehetett együtt, így fizetett azért a tiszteletlen viselkedéséért, amelyet kezdetben tanúsított. De ugyanez a lány, és aki ért a nőkhöz, az megmondhatja, hogy a legszebb mindazok közül, akik itt vannak, a legtökéletesebb és a legvonzóbb testű, akit mindenki megkívánt, amikor elterjedt a híre annak, hogy milyen értékeket rejt magában, végül az egyik ilyen éjszakán önszántából bebújt a fekete kötést viselő öregember ágyába, aki úgy fogadta őt, mint a nyári esőt, és megtett mindent, amire csak képes volt, a korához képest igencsak

jól, ilyenképpen újra bebizonyosodott, hogy a látszat csal, és nem az arc vonásaiból és a test fürgeségéből ismerszik meg a szív ereje. A kórteremben mindenki számára világos volt, hogy a sötét szemüveges lány merő felebaráti szeretetből ajánlkozott fel a fekete kötést viselő öregembernek, de voltak ott olyan, az érzékenyek és álmodozók fajtájába tartozó emberek, akik korábban már együtt voltak a lánnyal, és elkezdtek ábrándozni meg arról meditálni, hogy nincs annál nagyobb ajándék az életben, mint amikor egy férfi magában fekszik az ágyán, mindenféléről képzelődik, és egyszer csak érzi, hogy egy nő nagyon lassan megemeli a takarót, bebújik alá, elnyúló teste finoman hozzásimul a testéhez, azután elernyed, csöndesen vár, amíg a felhevült vértől megnyugszik az izgatott bőr hirtelen remegése. És az egész csak azért történt, mert a lány akarta. Ilyen szerencse nem akárkinek jut osztályrészéül, néha az kell hozzá, hogy valaki öreg legyen, és fekete kötést viseljen végérvényesen vak szemén. Az is lehet, hogy bizonyos dolgokat jobb is, ha magyarázat nélkül hagyunk, annyit mondunk csak róluk, hogy megtörténtek, nem fogjuk vallatóra azt, ami az emberek legmélyén van, mint akkor történt, amikor az orvos felesége kikelt az ágyából, hogy betakargassa a kancsal kisfiút, aki lerúgta

magáról a takarót. Nem feküdt vissza azonnal. A vaságyak páros sora között húzódó keskeny folyosó végén a hátsó falhoz támaszkodva kétségbeesetten nézte a szemközt lévő ajtót, amelyen át egy már a múltba vesző napon beléptek, és amely már sehová sem vezetett. Így állt ott, amikor látta, hogy a férje felkel, és előreszegezett tekintettel, mint egy holdkóros megindul a sötét szemüveges lány ágya felé. Nem tett semmit, hogy visszatartsa őt. Mozdulatlanul állt, látta, ahogy a férje fölemeli a takarót, és befekszik mellé, ahogy a lány felébredt, és tiltakozás nélkül odaengedte magához, ahogy a két száj kutatott és egymásra talált, és azután megtörtént, aminek meg kellett történnie, az egyik is átélte a gyönyört, a másik is átélte a gyönyört, mindketten átélték, susogtak egymáshoz, a lány azt mondta, Doktor úr, és ezek a szavak akár nevetségesen is hangozhattak volna, Bocsásson meg, nem tudom, mi történt velem, valóban, igazunk volt, hogyan tudhatnánk mi, akik csak látunk, azt, amit még ő sem tud. Miközben ott feküdtek a szűk vaságyon, eszükbe sem jutott, hogy valaki figyelheti őket, az orvos mégis érezhetett valamit, mert váratlanul nyugtalan lett, vajon alszik-e a feleségem, kérdezte magában, lehet, hogy ott jár a folyosókon, ahogy minden éjszaka, megmozdult, hogy visszamenjen az ágyába, de egy hang azt mondta, Ne kelj fel, és egy kéz rebbent a mellére, könnyedén, mint egy

madár, szólni készült, talán, hogy megismételje, nem tudja, mi történt vele, de a hang azt mondta, Ha nem mondasz semmit, jobban értem. A sötét szemüveges lány sírva fakadt, Milyen szerencsétlenek vagyunk, susogta, és azután, én is akartam, én is akartam, a doktor úr nem hibás, Hallgass, mondta lágyan az orvos felesége, hallgassunk el mind, vannak pillanatok, amikor a szavak nem jók semmire, milyen jó volna, ha én sírni tudnék, elmondhatnék mindent a könnyeimmel, és nem kellene beszélnem ahhoz, hogy értsenek. Leült az ágy szélére, karját átfektette a két testen, mintha egyazon ölelésbe akarná fogni őket, és egészen a sötét szemüveges lány fölé hajolva halkan a fülébe súgta, Látok. A lány nem mozdult, nyugodtan feküdt, csak egy kis zavart érzett amiatt, hogy meg sem lepődött, mintha mindezt az első naptól fogva tudta volna, csak nem akarta hangosan kimondani, mert nem az ő titka volt. Alig érzékelhetően odafordította a fejét, és ő is suttogva mondta az orvos feleségének fülébe, Tudtam, nem tudom, hogy biztosan így van-e, de azt hiszem, tudtam, Titok, nem szabad megmondanod senkinek, Legyen nyugodt, Megbízom benned, Megbízhat, inkább meghalok, mint hogy eláruljam, Tegezz nyugodtan, Nem, nem tudnám. Suttogtak egymás fülébe, egyszer az egyik, egyszer a másik, ajkukkal érintve a másik haját, és fülcimpáját, jelentéktelen beszélgetés volt, s

ugyanakkor mély értelmű is, ha ezek az ellentétek összeegyeztethetők, cinkos kis beszélgetés, amely láthatólag tudomást sem vett a két nő között fekvő férfiról, de átfonta a köznapi eszmék és valóság világán túli logikával. Azután az orvos felesége azt mondta a férjének, Maradj még egy keveset, ha akarsz, Nem, visszamegyek az ágyunkba, Segítek neked. Fölkelt, hogy a másik szabadon mozoghasson, egy pillanatig elnézte a két vak fejét, amely egymás mellett pihent a szennyes párnán, koszos volt az arcuk, csimbókos a hajuk, csak a szemük csillogott hiábavalóan. A férfi lassan fölkelt, támaszt keresett, azután megállt az ágy mellett, határozatlanul, mintha hirtelen elfelejtette volna, hogy hol van, akkor a felesége, mint mindig, megfogta az egyik karját, de ez a mozdulat most új értelmet kapott, a férfi még soha ennyire nem érezte a szükségét annak, hogy vezessék, mint ebben a pillanatban, csak azt nem tudta, meddig, ezt igazából csak a két nő tudta, amikor az orvos felesége a másik kezével megérintette a lány arcát, aki szenvedélyesen megragadta és a szájához húzta a kezét. Az orvos mintha sírást hallott volna, alig kivehető hangokat, ahogy néhány könnycsepp gördül le lassan a száj sarkáig, és ott összegyűlik, hogy újra fölolvadjon a megmagyarázhatatlan emberi fájdalmak s

örömök örök körforgásában. A sötét szemüveges lány egyedül marad, ő szorul vigasztalásra, az orvos felesége ezért még hosszú ideig nem húzza el a kezét. Másnap, miközben ették a vacsorát, ha néhány hitvány, száraz kenyérdarabkát és penészes húscafatot vacsorának lehet nevezni, megjelent három vak a kórterem ajtajában, akik a másik oldalról jöttek át, Hány nő van itt maguknál, kérdezte az egyik, Hat, felelt az orvos felesége, jószándéktól vezettetve ki akarta hagyni az álmatlanságban szenvedő nőt, de az elhaló hangon kijavította, Heten vagyunk. A vakok röhögtek, Az ördögbe is, mondta az egyik, akkor ti igencsak sokat fogtok dolgozni ma este, a másik azt javasolta, Talán jobb volna átmenni erősítésért a szomszéd kórterembe, Nem érdemes, mondta a harmadik vak, aki értett a számoláshoz, gyakorlatilag három férfi jut mindegyik nőre, ennyit kibírnak. Megint röhögtek, és az, aki megkérdezte, hány nő van, kiadta a parancsot, Amikor végeznek a vacsorával, velünk jönnek, és hozzátette, Persze csak akkor, ha holnap enni akarnak és meg akarják papiztatni a hapsijaikat is. Minden kórteremben ugyanezeket a szavakat ismételték, de most is ugyanolyan jól szórakoztak a saját szellemességükön, mint az első nap, amikor kitalálták. Dülöngéltek a röhögéstől, a földet kaparták a lábukkal, vastag husángjaikkal a padlót

csapkodták, az egyikük hirtelen megszólalt, Ha valamelyiküknek vérzése van, az ne jöjjön, majd a következő alkalommal kerítünk rá sort, Senkinek nincs havi vérzése, mondta nyugodtan az orvos felesége, Akkor kapják össze magukat, ne húzzák az időt, már elepedünk maguk után. Hátat fordítottak és eltűntek. A kórteremre csend borult. Egy perccel később az első vak felesége azt mondta, Nem tudok többet enni, alig valami volt a kezében, és még azt sem bírta megenni, Én sem, mondta az álmatlanságban szenvedő vak nő, én sem, mondta az a nő, akiről nem tudjuk, kicsoda, Én már befejeztem, mondta a szállodai szobalány, Én is, mondta az asszisztensnő a rendelőből, Én belehányok a képébe annak, aki először hozzám ér, mondta a sötét szemüveges lány. Mindannyian álltak, reszketve, de elszántan. Akkor az orvos felesége így szólt, Én megyek elöl. Az első vak a fejére húzta a takarót, mintha az valamire is jó lett volna, amikor amúgy is vak volt, az orvos odahúzta magához a feleségét, és egy szót sem szólva gyors csókot nyomott a homlokára, mi mást is tehetett volna, a többi férfinak is ezt kellett volna tennie, de sem férji jogaik, sem férji kötelességeik nem voltak egyik ottani asszonnyal szemben sem, ezért aztán senki nem vághatja majd a szemükbe, Két szarva van annak, aki hagyja, hogy rárakják. A sötét szemüveges lány beállt az

orvos felesége mögé, azután sorban, a szállodai szobalány, az asszisztensnő az orvosi rendelőből, az első vak felesége, az, akiről nem tudjuk, kicsoda és utolsónak az álmatlanságban szenvedő vak asszony, bűzlő nőstények groteszk sora, koszos és foszladozó ruhában, elképzelhetetlennek tetszik, hogy a nemi vágy állati ereje olyan erősen működjön, hogy még a szaglást is eltompítsa, amely pedig a legkényesebb minden érzékünk közül, vannak olyan teológusok, akik azt állítják, bár nem pontosan ezekkel a szavakkal, hogy a pokolban uralkodó bűz a legnagyobb akadálya annak, hogy valaki úgy-ahogy elélhessen ott. Az asszonyok, az orvos feleségének vezetésével, lassú léptekkel megindultak, mindegyikük az előtte haladó vállára tette a kezét. Mindannyian mezítláb voltak, mert nem akarták, hogy a rájuk váró megaláztatások és megpróbáltatások során elvesszen a cipőjük. Amikor kijutottak az előcsarnokba, az orvos felesége megindult a bejárati ajtó felé, szerette volna tudni, hogy a világ megvan-e még. Amikor a friss légáramlatot megérezte, a szállodai szobalány ijedten felkiáltott, Nem mehetünk ki, odakint vannak a katonák, és az álmatlanságban szenvedő vak asszony azt mondta, Jobb is volna úgy, egy perc múlva halottak volnánk, mert halottnak kellene lennünk, mind

halottnak. Nekünk, kérdezte az asszisztensnő a rendelőből, Nem, mindannyiunknak, minden nőnek, aki ezen a helyen van, legalább megvolna a legjobb indokunk arra, hogy vakok vagyunk. Még soha nem beszélt ennyit egyvégtében azóta, hogy behozták. Az orvos felesége így szólt, Gyerünk, csak az hal meg, akinek meg kell halnia, a halál figyelmeztetés nélkül sújt le. Áthaladtak a bal oldali épületszárnyba vezető ajtón, megindultak a hosszú folyosókon, a két első kórterem asszonyai elmondhatták volna nekik, ha akarják, hogy mi vár rájuk, de úgy kushadtak az ágyukon, mint a megvert állatok, a férfiak hozzájuk sem mertek érni, még közeledni sem próbáltak feléjük, mert azonnal fölszakadt belőlük az ordítás. Az utolsó folyosó mélyén az orvos felesége meglátott egy vakot, aki szokás szerint őrségben állt. Meghallhatta a vánszorgó lépteket, mert felkiáltott, Már jönnek, már jönnek. Bentről kiabálás, vonyítás, röhögés hallatszott. Négy vak gyorsan odébb tolta az ágyat, amellyel eltorlaszolták a bejáratot, Gyorsan, lányok, gyertek, gyertek befelé, már tisztára kanosak vagyunk, úgy megtömünk benneteket, hogy az csak na, mondta az egyik. A vak férfiak körbevették, meg-megmarkolászták őket, de azonnal vissza is húzódtak, egymásba gabalyodva, amikor a bandafőnök, akinél a pisztoly volt, így kiáltott, Én választok

először, világos. A férfiak sóvárogva keresték a szemükkel az asszonyokat, volt, aki mohón kinyújtotta a kezét, és ha futólag megérintették egyik vagy másik nőt, már tudták, merre mit találnak. A vaságyak között húzódó szűk folyosó közepén úgy álltak a nők, mint a díszelgő katonák, akik a szemlére várnak. A vakok bandafőnöke, pisztolyát a kezében tartva, olyan ügyesen és könnyedén közeledett, mintha látna a szemével. Szabad kezével megfogta az elöl álló álmatlanságban szenvedő vak asszonyt, végigtapogatta elölről és hátulról, a fenekét, a melleit, a lába közét. A vak asszony kiabálni kezdett, a férfi ellökte őt, nem érsz semmit, te kurva. Továbblépett a következőhöz, akiről nem tudjuk, hogy ki volt, őt már két kézzel tapogatta végig, a pisztolyt a nadrágja zsebébe csúsztatta, Nézzétek, ez egészen jó nő, azután az első vak feleségéhez lépett, majd az asszisztensnőhöz az orvosi rendelőből, azután a szállodai szobalányhoz, és felkiáltott, Fiúk, ezek a csajok kimondottan jók. A vakok nyerítettek, a földet rugdosták. Álljunk már neki, mert későre jár, ordibáltak néhányan. Nyugalom, mondta a pisztolyos vak, hadd nézzem meg, milyenek a többiek. Végigtapogatta a sötét szemüveges lányt, és füttyentett, Megütöttük a főnyereményt, ilyen jó dög még nem járt itt. Felizgulva, miközben tovább fogdosta a lányt, odalépett az orvos feleségéhez, és megint füttyentett,

Ez már érett asszony, de micsoda jó nőstény ez is. Magához rántotta a két nőt, csorgott a nyála, úgy mondta, Ez a kettő az enyém, ha kiélveztem őket, nektek adom. Magával ráncigálta őket a kórterem végébe, ahol halomban álltak az élelmiszeres ládák, a csomagok, a konzervek, egy egész hadsereget élelmezni lehetett volna abból, amit ott fölhalmoztak. Az asszonyok már mind visítottak, ütések, pofonok, parancsszavak hallatszottak, Pofa be, kurvák, ezek a csajok mind egyformák, mindig rájuk jön a visongathatnék, Adj neki, majd kussolni fog, Majd én kezelésbe veszem őket, és meglátjátok, hogy még kérnek, Fejezd már be, majd szétdurranok. Az álmatlanságban szenvedő vak asszony kétségbeesetten visongott egy kövér vak alatt, a másik négyet körbevették a férfiak, a nadrágjukat letolták és úgy dulakodtak egymással, mint a döghúsra összegyűlő hiénák. Az orvos felesége ott állt a vaságy mellett, ahová odarángatták, kezével görcsösen markolta az ágy vasrúdjait, és látta, ahogy a pisztolyos vak letépi és összeszaggatja a sötét szemüveges lány szoknyáját, leráncigálja a bugyiját és az ujjával tapogatva odailleszti nemi szervét a lány nemi szervéhez, látta, ahogy benyomakodik és erőlködik, hallotta a horkantásait, a trágárságokat, a sötét szemüveges lány nem mondott

semmit, csak kinyitotta a száját, hogy föltörhessen belőle a hányás, a fejét oldalra fordította, szeme a másik asszony irányába tekintett, a férfi észre sem vette mi történt, a hányás bűzét csak akkor érezni, ha a levegő és az egész környezet nem bűzlik ugyanúgy, végre a férfi remegni kezdett, háromszor hevesen megrándult, mintha három éket döftek volna bele, hörgött, mint egy döglődő sertés, végzett. A sötét szemüveges lány csöndesen sírdogált. A pisztolyos vak kihúzta a hímtagját, amely még csepegett, és fakó hangon így szólt, miközben karjával az orvos felesége után nyúlt, Ne izgulj, mindjárt sort kerítek rád is, azután a hangját fölemelve, Fiúk, jöhettek ezért is, de kesztyűs kézzel bánjatok vele, mert még szükségem lesz rá. Fél tucat vak törtetett arrafelé a szűk folyosón, megragadták a sötét szemüveges lányt, szinte vonszolták maguk után, Én vagyok az első, én vagyok az első, mondta mindegyikük. A pisztolyos vak leült az ágyra, és puha hímtagja lefittyent a matrac szélén, nadrágja rátekeredett a lábára. Térdelj ide, a két lábam közé, mondta. Az orvos felesége térdre ereszkedett. Szopjad, mondta a férfi. Nem, mondta a nő, Vagy szopod, vagy megverlek, és nem kapsz ennivalót, mondta a férfi, Nem félsz attól, hogy leharapom, kérdezte a nő, Megpróbálhatod, a kezem ott lesz a nyakadon, megfojtalak, mielőtt belém mélyesztenéd a fogad, felelte a

férfi. Azután így szólt, Megismerlek a hangodról, Én meg az arcodról, Vak vagy, nem láthatsz, Nem, nem látlak, Akkor miért mondod azt, hogy felismered az arcomat, Mert ehhez a hanghoz csak egy arc tartozhat, Szopjad, és ne beszélj itt félre nekem, Nem, Vagy szopsz, vagy abba a kórterembe, ahol vagy, többé egy morzsa kenyér sem kerül, és megmondhatod nekik, hogy azért nem esznek, mert nem voltál hajlandó leszopni engem, és azután majd elmesélheted nekem, hogy mi történt. Az orvos felesége előrehajolt, jobb kezének két ujjhegyével megfogta és fölemelte a férfi ragacsos hímtagját, bal kezével megtámaszkodott a padlón, megérintette, végigtapogatta a nadrágot, érezte a pisztoly fémes hidegségét, Megölhetem, gondolta. Nem ölhette volna meg. Így, ahogyan a nadrág rátekeredett a két lábára, lehetetlen volt eljutni a zsebig, ahol a pisztolyt tartotta. Most nem tudom őt megölni, gondolta. Előrebillentette a fejét, kinyitotta a száját, behunyta a szemét, hogy semmit se lásson, és szopni kezdett. Hajnalodott, amikor a vak banditák elengedték az asszonyokat. Az álmatlanságban szenvedő vak asszonyt a karjukban kellett hogy elvigyék a társnői, akik maguk is alig bírtak járni. Órákon keresztül egyik férfitól a másikig, egyik megaláztatástól a másikig, egyik gyötrelemtől a másikig, keresztülmentek mindenen, amin csak egy nő

keresztülmehet, és még nem hal bele. Tudjátok ugye, ennivalóval fizetünk, megmondhatjátok a hapsijaitoknak, akik ott várnak rátok, hogy jöhetnek a papikáért, szellemeskedett búcsúzásképpen a pisztolyos vak. És csúfondárosan még hozzátette, Viszlát, kislányok, készüljetek a következő bulira. A többi vak is majdnem kórusban mondta, Viszlát, volt aki csajokat, volt aki kurvákat mondott, de elbizonytalanodó hangjukból érezni lehetett, hogy belefáradtak a gyönyörbe. Süketen, vakon, némán, botladozva, csak arra képesen, hogy el ne eresszék a kezét annak, aki előttük megy, kéz a kézben, és nem a másik vállán nyugtatva, mint amikor jöttek, bizonyosan egyik asszony sem tudott volna válaszolni arra, ha megkérdezik, miért mentek kézenfogva, így mentek, vannak olyan mozdulatok, amelyekre soha nem könnyű magyarázatot találni, sokszor még nehezen sem. Amikor átmentek az előcsarnokon, az orvos felesége kinézett, ott voltak a katonák, ott volt egy teherautó, amely valószínűleg az ennivalót hozta a vesztegzárban élőknek. Ebben a pillanatban az álmatlanságban szenvedő vak asszony összeesett, a szó szoros értelmében, mintha egy csapással kirántották volna alóla a lábát, a szíve is megállt, félbemaradt a dobbanás, végre megtudtuk, miért nem tudott

ez a vak asszony aludni, most majd alszik, ne ébresszük föl. Meghalt, mondta az orvos felesége, a hangja teljesen kifejezéstelen volt, ha ugyan lehetséges az, hogy ilyen hang, amely halott, akárcsak az a szó, amelyet kimondott, kijöhessen egy élő ember száján. Karjaiba vette a váratlanul összecsuklott testet, a lába vérzett, a hasán véraláfutások, szegény melle csupaszon lógott, a zabolátlan kéj nyomait viselve, a vállán egy harapás. Ez az én testem képmása is, mindannyiunké, akik most itt vagyunk, ezek között a brutális nyomok és a mi fájdalmaink között csak annyi a különbség, hogy mi egyelőre még életben vagyunk. Hová visszük őt, kérdezte a sötét szemüveges lány, Most a kórterembe, később majd eltemetjük, mondta az orvos felesége. A férfiak az ajtóban várakoztak, csak az első vak hiányzott, aki újra a takaró alá dugta a fejét, amikor meghallotta, hogy közelednek a nők, meg a kancsal fiúcska, aki aludt. Az orvos felesége nem bizonytalankodott és nem számolta végig az ágyakat, lefektette az álmatlanságban szenvedő vak asszonyt a vaságyára. Nem törődött azzal, hogy a többiek esetleg csodálkoznak, végül is mindenki tudta róla, hogy a vakok közül ő tud a legjobban eligazodni az épületben. Meghalt, ismételte, Hogy történt, kérdezte az orvos, de az asszony nem válaszolt, a férje kérdése vonatkozhatott arra is, amit látszólag kérdezett, Hogyan halt

meg, de jelenthette azt is, Mit csináltak ott veletek, sem az egyikre, sem a másikra nem lehetett válaszolni, meghalt, csak így egyszerűen, nem érdekes, hogy mitől, ostoba dolog megkérdezni azt, hogy mitől halt meg valaki, idővel az okot mindenki elfelejti, csak a szó marad meg, Meghalt, és mi többé már nem vagyunk azok az asszonyok, akik innen elmentünk, azokat a szavakat, amelyeket azok mondhattak, mi már nem mondhatjuk, és a többi szó a megnevezhetetlen körébe tartozik, ez a nevük, és semmi más. Menjetek el az ennivalóért, mondta az orvos felesége. A véletlen, a sors, a végzet, az eleve elrendelés, vagy pontosan minek is nevezzük azt, aminek annyi neve van, nem más, mint egy gúnyos fintor, mert máskülönben hogyan volna megmagyarázható, hogy éppen azok a férfiak, akiknek a felesége ott volt ezek között a nők között, képviselték a kórtermet és ők mentek az ennivalóért, és senkinek eszébe nem jutott, hogy talán éppen ennek fizették meg most az árát. Lehettek volna más, nőtlen, szabad férfiak, akiknek nem kellett volna kiállniuk a házastársi méltóság védelmében, de mégis nekik kettőjüknek kellett lenniük, akik bizonyosan nem akarnák most alamizsnáért nyújtani a kezüket, megalázkodva azok előtt a vademberek és banditák előtt, akik megerőszakolták az asszonyukat. Az első vak, megmásíthatatlan határozottsággal kijelentette,

Menjen, aki akar, én nem megyek, Én elmegyek, mondta az orvos, Én elmegyek magával, mondta a fekete kötést viselő öregember, Az ennivaló nem lesz sok, de elég súlyos, Ahhoz, hogy elhozzam azt a kenyeret, amit megeszek, még van elég erőm, A többiek kenyere mindig súlyosabb, Nincsen jogom arra, hogy panaszkodjak, a többiek részének súlya a fizetség az én táplálékomért. Képzeljük el, de ne a párbeszédet, mert ez már tovatűnt, hanem azt a két embert, akik között végbement, ott állnak egymással szemben, mintha látnának, ami ebben az esetben talán nem is lehetetlen, elégséges, ha mindegyikük emlékezete kiemeli a világ kápráztató fehérségéből azt a szájat, amely a szavakat formálja, és azután, ebből, mint középpontból kiindulva, valami lassan terjedő kisugárzás révén megjelenik az arc többi része, egy öreg ember és egy még nem annyira öreg ember arca, és aki még ennyire képes látni, arra nem mondhatjuk, hogy vak. Amikor elindultak, hogy megkapják a megaláztatás bérét, ahogyan az első vak tiltakozott szónokias felháborodásában, az orvos felesége azt mondta a többi nőnek, Maradjatok itt, mindjárt visszajövök. Tudta, mit akar, de nem tudta, hogy megtalálja-e. Egy vödör kellett volna neki, vagy valami hasonló, meg akarta tölteni vízzel, még ha bűzös is, még ha romlott is az a víz, le akarta mosni

az álmatlanságban szenvedő vak asszonyt, meg akarta tisztítani a saját vérétől és a mások mocskától, tisztán akarta átadni őt a földnek, ha ugyan van még értelme a testi tisztaságról beszélni ebben a bolondokházában, amelyben élünk, mert a lélek megtisztulásához, amint tudjuk, már senki nem juthat el. Az ebédlő hosszú asztalain vakok feküdtek. Egy mosogató rosszul elzárt csapjából vékony vízsugár csorgott. Az orvos felesége körbepillantott, egy vödröt, valami edényt keresett, de nem látott semmit, aminek hasznát vehette volna. Az egyik vak felfigyelt arra, hogy ott van valaki, megkérdezte, Ki jár itt. Az asszony nem válaszolt, tudta, hogy nem fogadnák jó szívvel, senki nem mondaná neki, Vízre van szükséged, hát vigyél, és ha egy halottat akarsz vele megmosdatni, vigyél annyit, amennyi csak kell. A földön szétszórva műanyag zsákok hevertek, az ennivalót hozták bennük, néhány nagyobb is volt. Arra gondolt, hogy biztosan szét vannak szaggatva, azután eszébe jutott, hogy ha kettőt-hármat egymásba tenne, kevés víz veszne el. Gyorsan cselekedett, a vakok már lemásztak az asztalokról, Ki jár ott, kérdezgették egyre nyugtalanabbul, amikor meghallották, a csorgó víz hangját, megindultak arrafelé, az orvos felesége maga elé húzott és felfordított egy asztalt, hogy ne férhessenek hozzá, azután visszafordult a zsákhoz, a

víz lassan csordogált, kétségbeesetten tekergette a csapot, és egyszerre csak, mintha valaki kiszabadította volna börtönéből, a víz erőteljes sugárban tört elő, hevesen szertespriccelt és tetőtől talpig eláztatta az asszonyt. A vakok megrettentek, visszahőköltek, azt hitték, hogy eltört egy cső, és még inkább erre gondoltak, amikor a kiömlő víz már a lábukat mosta, nem tudhatták, hogy a betolakodó idegen loccsantotta ki, az asszony ugyanis rájött, hogy nem bír el akkora terhet. Megtekerte a zsák száját és csavarintott egyet rajta, majd a vállára vetette, és ahogy csak a lába bírta, elfutott onnan. Amikor az orvos és a fekete kötést viselő öregember belépett a kórterembe az ennivalóval, nem látták, nem láthatták a hét meztelen nőt és az ágyon kiterített álmatlanságban szenvedő vak asszonyt, aki olyan tiszta volt, mint életében soha, eközben pedig egy másik asszony egyenként lemosta a társnőit és utána saját magát.

NEGYEDNAPRA A BANDITÁK újra megjelentek. Azért jöttek, hogy a második kórterem asszonyait fölszólítsák adójuk természetbeni kiegyenlítésére, de egy percre megálltak még az első kórterem ajtajánál, hogy megtudakolják, fölépültek-e már az itteni asszonyok a néhány nappal korábbi éjszaka szexuális kicsapongásai után, Micsoda nagyszerű éjszaka volt, úgy bizony, kiáltott fel egyikük az ajkát nyalva, a másik pedig megerősítette, Ez a hét nő tizennéggyel felért, az egyik ugyan elég gyengén szerepelt, de abban a nagy zűrzavarban szinte észre sem lehetett venni, szerencséjük van ezeknek a pasiknak, ha képesek arra, hogy kitegyenek magukért, Jobb, ha nemigen teljesítenek, mert akkor nagyobb kedvvel jönnek hozzánk a lányok. Az orvos felesége odaszólt a terem végéből, Már nem vagyunk heten, Megszökött az egyik, kérdezte röhögve a csoport egyik tagja, Nem szökött meg, meghalt, Az ördögbe is, akkor a következő alkalommal jobban meg kell dolgoznotok, Nem vesztettünk vele sokat, nem volt valami nagy szám, mondta az orvos felesége. Az üzenethozók zavarba jöttek, nem tudták, mit válaszoljanak, úgy érezték, valami szégyenletes dolgot hallottak, egyiküknek még az is átfutott az agyán, hogy a nők mind nagy francok, milyen közönséges dolog így beszélni egy spinéről, még ha nem is

ott volt melle, ahol lennie kellett volna, és lottyadt volt a feneke. Az orvos felesége elnézte őket, ahogy tétován ott álltak az ajtónyílásban, és úgy mozogtak, mintha dróton rángatták volna a tagjaikat. Felismerte őket, mind a hárman végigmentek rajta. Végre egyikük a földhöz verte a botját, Gyerünk, mondta. A botütések és a figyelmeztető kiáltások, Félre, félre, mi vagyunk, egyre halkabban hallatszottak a folyosóról, aztán csend, zavaros hangok, a második kórterem asszonyai megkapták a parancsot, hogy vacsora után jelentkezzenek. Újra felhangzott a padlóhoz verődő botok csattogása, Félre, félre, a három vak árnya elhaladt az ajtónyílás előtt, és elenyészett. Az orvos felesége, aki éppen mesét mondott a kancsal kisfiúnak, felemelte a karját, és zaj nélkül leakasztotta a szögről az ollót. A fiúcskának azt mondta, Majd később elmondom a történet végét. A kórteremben senki sem kérdezte meg tőle, miért beszélt olyan megvetően az álmatlanságban szenvedő asszonyról. Egy kis idő múlva levette a lábáról a cipőt, és azt mondta a férjének, Nem maradok el sokáig, mindjárt visszajövök. Megindult az ajtó felé, ott megállt, várakozott. Tíz perc múlva megjelentek a folyosón a második kórterem asszonyai. Tizenöten voltak. Egyikük-másikuk sírt. Nem sorban jöttek, hanem csoportokban, szövetcsíkokkal kötözték magukat

egymáshoz, amiket láthatólag a takarókból hasogattak. Amikor tovahaladtak, az orvos felesége a nyomukba eredt. Egyikük sem vette észre, hogy valaki kíséri őket. Tudták, mi vár rájuk, a megaláztatásokról szóló hírek senki előtt nem maradtak titokban, és nem is jelentettek különösebb újdonságot, az a legvalószínűbb, hogy a világ kezdetétől fogva mindig így volt. Nem annyira az erőszaktétel borzasztotta el őket, hanem az orgia, a szemérmetlenség tobzódása, a szörnyű éjszaka előérzete, amikor a tizenöt nőt az ágyakra és a földre kényszerítik, és a férfiak az egyiktől a másikig mennek, fújtatva, mint a disznók, Az lenne a legborzasztóbb, ha véletlenül eljutnék a beteljesülésig, futott át az egyik asszony fején. Amikor bekanyarodtak arra a folyosóra, ahol a banditák kórterme volt, az őrt álló vak bekiabált, Hallom őket, már jönnek; a sorompóként szolgáló ágyat gyorsan félretolták, és az asszonyok egyenként beléptek, Hű és mennyien vannak, kiáltott fel a könyvelést végző vak, és lelkesen számolt, Tizenegy, tizenkettő, tizenhárom, tizennégy, tizenöt, tizenöt, tizenöten vannak. Az utolsó nő nyomába szegődött, mohó kezével benyúlt a szoknyája alá, Ez már csácsog, ez lesz az enyém, mondta. Már nem nézték végig előre, nem mérték fel, milyen fizikai adottságokkal rendelkeznek a nőstények. Ha

amúgy is mindegyiküknek ugyanaz lesz a sorsa, semmi értelme nem volt annak, hogy hiábavalóságokra pazarolják az időt, a magasság szerinti válogatással, a mellek és a csípők méretének hasonlítgatásával lankasszák üzekedő kedvüket. Máris odaráncigálták őket az ágyakhoz, leszaggatták róluk a ruhát, és nemsokára felhangzott a szokásos sírás, könyörgés, rimánkodás, de a válasz, ha ugyan volt válasz, minderre csak annyi volt, Ha enni akarsz, nyisd szét a lábad. És a nők széttárták a lábukat, volt akinek azt parancsolták, hogy a száját használja, mint annak is, aki ott guggolt a banditák főnökének a két térde között, ez a nő hallgatott. Az orvos felesége belépett a kórterembe, lassan tovasiklott az ágyak között, de nem volt szüksége erre az elővigyázatosságra, még akkor sem hallotta volna meg őt senki, ha fatalpú cipőben jött volna, és ha a nagy kavarodás közben valamelyik vak hozzáért volna, és érezte volna, hogy egy nőt fogott, a legrosszabb esetben is csak annyi történik, hogy csatlakozik a többiekhez, senki észre sem vette volna, mert ilyen esetekben nem könnyű észrevenni, hogy a nők tizenöten vagy tizenhatan vannak-e. A banditák főnöke még mindig a kórterem végében levő ágyat használta, ahol halomban álltak az élelmiszeres dobozok. Vaságya mellől elhúzták az ágyakat, látszott, hogy szereti, ha szabadon mozoghat, és nem ütközik bele lépten-

nyomon a szomszédaiba. Nem lesz nehéz megölni. Az orvos felesége, miközben lassan haladt előre a keskeny folyosón, megfigyelte annak az embernek a mozdulatait, akit nemsokára meg fog ölni, a kéjtől hátrahajtotta a fejét, mintha máris felkínálná neki a nyakát. Az orvos felesége lassan közeledett, megkerülte az ágyat, és megállt a férfi mögött. A vak asszony csinálta, amit kellett. A nő lassan felemelte kezével az ollót, két pengéje egy kicsit elvált egymástól, hogy úgy hatoljanak majd be, mint két tőr. Ebben a, számára utolsó pillanatban a vak férfi mintha megérezte volna a jelenlétét, de az orgazmus kiragadta a megszokott érzékelés világából, megfosztotta attól, hogy bármire reagáljon, Nem fogsz eljutni a gyönyörhöz, gondolta az orvos felesége, és a karja hirtelen lecsapott. Az olló teljes erővel belefúródott a férfi torkába, megcsavarodott a tengelye körül, átverekedte magát a porcogókon és a hártyás szöveteken, azután dühödten továbbnyomakodva megakadt a nyaki csigolyákban. Alig lehetett hallani a feltörő kiáltást, olyan volt, mint a kéj pillanatában felszakadó állati hördülés, amelyhez lassan már a többiek is eljutottak, és talán tényleg így is történt, mert a vak asszony az arcába csapódó vérsugárral egy időben érezte a szájába hullámokban lövellő ondót. A vakok a nő kiáltozására figyeltek fel, már hozzászoktak a kiáltozás minden

fajtájához, de ez most más volt, mint a többi kiáltozás. A vak asszony kiáltozott, nem értette, mi történt, de kiabált, honnan jön ez a vér, valószínűleg, maga sem tudta, hogyan, az történt, amire gondolt, leharapta a vak férfi hímtagját. A vakok otthagyták a nőket, tapogatózva közeledtek. Mi történik itt, mit kajabálsz így, kérdezték, de a vak asszonynak most egy kéz befogta a száját, és valaki azt suttogta a fülébe, Hallgass, azután érezte, ahogy az a valaki finoman elhúzza onnan, Ne szólj egy szót sem, egy nő beszélt hozzá, és ettől megnyugodott, ha ugyan ez ilyen állapotban valamennyire is lehetséges. A könyveléssel megbízott vak jött az élen, ő érintette meg először a testet, amely keresztben feküdt az ágyon, végighúzta rajta a kezét, Meghalt, kiáltott fel egy perc múlva. Az ágy másik oldaláról lógott a feje lefelé, a vér még mindig buzgott belőle. Megölték, mondta. A vakok bénultan álltak, nem hitték el, amit hallottak, Megölték, hogyan, ki ölte meg, Fölhasították a torkát, az a kurva lehetett, aki együtt volt vele, el kell kapnunk. A vakok megint megindultak, de már lassabban, mintha félnének attól, hogy beleszaladnak abba a késpengébe, amelyik megölte a főnöküket. Nem láthatták, hogy a könyveléssel megbízott vak gyorsan belefúrja a kezét a halott zsebébe, kiveszi a pisztolyt meg egy kis műanyag

zacskót, tucatnyi tölténnyel. Mindenki a kétségbeesetten kiabáló nőkre figyelt, akik föltápászkodtak és fejvesztetten kifelé igyekeztek, de néhányan eltévesztették az irányt, és nem a kórterem ajtaja felé, hanem az ellenkező irányba indultak, magukkal sodorták a vakokat, akik azt hitték, hogy megtámadták őket, és az egymásba gabalyodó testekből őrült kavarodás támadt. Az orvos felesége nyugodtan várta a terem végében, hogy mikor nyílik alkalma a menekülésre. Erősen fogta a vak asszonyt, másik kezével pedig az ollót markolta, hogy elsőként ő szúrjon, ha egy férfi nekitámad. A körülötte nyíló szabad tér egyelőre neki kedvezett, de tudta, hogy nem maradhat ott sokáig. Néhány asszony végre megtalálta az ajtót, a többiek harcoltak, hogy megszabaduljanak az őket béklyózó kezektől, egyvalaki meg is akarta fojtani az ellenfelét, hogy még eggyel növelje a halottak számát. A könyvelést végző vak parancsoló hangon kiáltott oda az övéinek, Nyugalom, nyugodjatok meg, mindjárt megoldjuk a dolgokat, és hogy parancsszavának nagyobb nyomatékot adjon, a levegőbe lőtt. Épp az ellenkező hatást érte el, mint amire számított. A vakok meglepődtek, hogy a pisztoly más kezekbe került, és ennélfogva új vezérük lesz, és nem dulakodtak tovább a vak asszonyokkal, nem törődtek azzal, hogy visszatartsák őket, egyikük pedig láthatólag már semmivel sem törődött, mert

megfojtották. Az orvos felesége ebben a pillanatban határozta el, hogy nekiindul. Jobbra-balra csapásokat osztogatva nyitott utat magának. Most a vak férfiak kiabáltak, botladoztak összevissza, mentek neki egymásnak, akinek volt szeme hozzá, az láthatta, hogy ezzel összehasonlítva az első kavarodás ehhez képest békés játszadozás volt. Az orvos felesége nem akart többet megölni közülük, csak minél hamarabb szeretett volna kijutni onnan, úgy, hogy egyetlen vak asszonyt sem hagy hátra. Ez biztosan nem éli túl, gondolta, amikor az ollót beledöfte valakinek a mellébe. Újabb lövés hallatszott, Gyerünk, gyerünk, mondta az orvos felesége és maga előtt tolta az útjába akadó vak asszonyokat. Segített nekik föltápászkodni, és egyre csak azt ismételgette, Gyorsan, gyorsan, már a könyveléssel megbízott vak kiabált a terem végéből, Kapjátok el őket, ne hagyjátok, hogy elszökjenek, de már jócskán elkésett vele, minden nő kint volt a folyosón, botladozva menekültek, félig meztelenül, jólrosszul összefogva magukon a rongyaikat. Az orvos felesége megállt a kórterem ajtajában és dühödten visszakiáltott, Emlékezzetek vissza arra, amit valamelyik nap mondtam egyikőtöknek, hogy nem felejtem el az arcát, és mostantól fogva tartsátok eszetekben, amit most mondok, hogy a ti arcotokat sem felejtem el, Ezért még megfizetsz,

fenyegetőzött a könyveléssel megbízott vak, te is, meg a barátnőid is, és az a sok jómadár, akikkel együtt éltek, Nem tudod, ki vagyok, és azt sem, honnan jöttem, A másik oldalon lévő első kórteremből vagy, mondta az egyik azok közül, akiket a nőkért küldtek, és a könyveléssel megbízott vak hozzátette, A hangod nem tévesztem el, hacsak egy szót is kiejtesz a közelemben, meghalsz, A másik is azt mondta, és látod, ott fekszik, De én nem olyan vak vagyok, mint ő, mint ti, amikor ti megvakultatok, én már az egész világot ismertem, Az én vakságomról nem tudsz semmit, Te nem vagy vak, engem nem csapsz be, Mindannyiunk közül talán én vagyok leginkább vak, már öltem, és ölni is fogok, ha szükség lesz rá, Előbb meghalsz éhen, mától fogva nincs több ennivaló, még ha tálcán kínálja is fel minden nő azt a három lyukat, amivel született, Mindennap, amikor a ti bűnötökből nem eszünk, egyvalaki meghal közületek, amint kiteszi a lábát ezen az ajtón, Nem tudod megtenni, De igen, és mától fogva mi vesszük át az ennivalót, és ti azt eszitek, ami itt van, A kurva anyádat, Akinek kurva volt az anyja, az se nem férfi, se nem nő, hanem kurafi, most már tudod, mire képes, ha valakinek kurva az anyja. A könyveléssel megbízott vak dühében az ajtó felé lőtt. A lövedék a vakok feje mellett süvített el, de nem talált el senkit sem,

belefúródott a folyosó falába. Nem találtál el, mondta az orvos felesége, és vigyázz, mert amint elfogy a lőszered, mások is pályáznak majd a vezérségre. Elindult, tett még néhány határozott lépést, azután a folyosó falának támaszkodva vánszorgott tovább, az ájulás határára jutott, váratlanul megcsuklott a térde és összeesett. A szeme elhomályosodott, Meg fogok vakulni, gondolta, de nyomban rájött, hogy most még nem jött el az ideje, csak a könnyek homályosították el a látását, olyan könnyek, amelyek soha életében nem folytak a szeméből. Öltem, mondta halkan, ölni akartam, és öltem. A kórterem ajtaja felé fordította a fejét, ha a vakok most jönnének, nem tudna védekezni. A folyosó néptelen volt. Az asszonyok eltűntek, a vakok pedig, ijedten a lövésektől, de még inkább két társuk holttestétől, nem mertek kijönni. Fokozatosan visszanyerte az erejét. A könnyei még folytak, de lassan, csöndesen, mint amikor valami jóvátehetetlen történik. Alig tudott föltápászkodni. Véres volt a keze és a ruhája, elgyöngült teste váratlanul ráébresztette arra, hogy megöregedett, Öreg vagyok, gyilkos vagyok, gondolta, de tudta, hogy ha szükséges volna, újra ölne, És mikor szükséges, hogy öljön valaki, kérdezte magától, miközben az előcsarnok felé lépkedett, és válaszolt is magának, Amikor már meghalt az, ami még él. A fejét ingatta,

gondolkodott, És ez vajon mit jelent, szavak, csak szavak, semmi más. Még mindig egyedül volt. Odalépett az ajtóhoz, amelyik az előkertbe nyílott. A kapu rácsai mögött nagy nehezen kivette az őrt álló katona alakját, Még vannak kint emberek, emberek, akik látnak. A háta mögött felhangzó léptek zajára összerezzent, Ők azok, gondolta, és sebesen megfordult, maga elé tartva az ollót. A férje volt. A második kórterem asszonyai útközben hangos szóval elmondták, mi történt a másik oldalon, hogy egy asszony késszúrással megölte a banditák vezérét, hogy lövöldözés volt, az orvos nem kérdezte meg, ki volt az az asszony, csak a saját asszonya lehetett, aki azt mondta a kancsal kisfiúnak, hogy majd később elmondja neki a mese befejezését, és most vajon mi lehet vele, bizonyosan meghalt ő is, Itt vagyok, mondta az asszony, odament a férjéhez, megölelte, észre sem vette, hogy őt is összekeni vérrel, vagy ha észre is vette, nem törődött vele, egészen eddig mindenben osztoztak. Mi történt, kérdezte az orvos, azt mondták, hogy meghalt egy ember, Igen, én öltem meg, Miért, Valakinek meg kellett tennie, és senki más nem lehetett, És most, Most szabadok vagyunk, tudják már, hogy mi vár rájuk, ha újra ki akarnak használni bennünket, Ebből harc lesz, háború, A vakok mindig harcban állnak, mindig is harcban álltak, Újra ölni fogsz, Ha ölnöm kell, ettől a vakságtól többé már meg nem

szabadulok, És az ennivaló, Mi jövünk érte, kétlem, hogy ide merjenek jönni, legalábbis a következő néhány napban tartanak majd attól, hogy velük is ugyanaz történik, egy olló átfúrja a torkukat, Nem álltunk ellen, amikor először előálltak a követeléseikkel, Nem bizony, féltünk, és a félelem nem mindig jó tanácsadó, és most menjünk, célszerű volna a nagyobb biztonság kedvéért elbarikádozni a kórtermek ajtaját néhány egymásra rakott ággyal, ahogy ők is teszik, és ha emiatt néhányan a földön fognak aludni, bele kell törődniük, inkább ez, mint hogy éhen haljunk. A következő napokban azt kérdezgették maguktól, hogy nem ez lesz-e mégis a sorsuk. Kezdetben nem csodálkoztak, az első pillanattól fogva hozzászoktak ahhoz, hogy mindig akadozik az ennivaló szállítása, a vak banditáknak igazuk volt, amikor arról beszéltek, hogy a katonák olykor késnek, de ezt az érvet rögtön a visszájára fordították, amikor szellemeskedve azt bizonygatták, hogy ezért aztán nincs más megoldás, mint hogy korlátozzák a fogyasztást, mert ez a hatalmon lévők fájdalmas kötelessége. Harmadnap, amikor a kórtermekben már egy kenyérhéj, egy morzsa sem volt, az orvos felesége néhány társával együtt kiment az előkertbe, és megkérdezte, Jó napot, mi ez a késlekedés, mi van az ennivalóval, már két

napja nem eszünk. Az őrmester, ez már egy másik volt, nem a korábbi, odalépett a rácskerítéshez, és kijelentette, hogy nem a hadsereget terheli a felelősség, senkitől egy falat kenyeret el nem vesznek, ezt a katonai tisztesség soha nem is engedné meg, ha nincs ennivaló, akkor azért nincs, mert nincs, és többet egy lépést se előre, mert aki megmozdul, az tudja, hogy mi vár rá, a parancs nem változott. A fenyegetés hatására visszamentek az épületbe, és megbeszélték a dolgokat. Most mit csinálunk, ha nem hoznak nekünk enni, Lehet, hogy holnap hoznak, Vagy holnapután, Vagy amikor már mozdulni sem tudunk, Ki kellene törnünk, A kapuig sem jutnánk el, Ha látnánk, Ha látnánk, akkor nem hoztak volna minket ide, ebbe a pokolba, Milyen lehet odakint az élet, Talán azok, odaát adnak nekünk enni, ha kérünk tőlük, végül is, ha nekünk nincs, akkor nekik sem lesz, Éppen azért nem adnának abból, amijük van, És ha éhen halunk, mielőtt elfogy az ennivalójuk, Mit tehetünk. A földön ültek, az előcsarnok egyetlen lámpájának sárgás fénykörében, szinte kört alkotva maguk is, az orvos, az orvos felesége, a fekete kötést viselő öregember, más férfiak és nők társaságában, ketten-hárman voltak mindegyik kórteremből, a bal oldalon lévőkből és a jobb oldalon lévőkből is, és mivel ez a világ a vakok világa, megtörtént, ami mindig is megtörténik, s az egyik férfi megjegyezte, Csak azt tudom,

hogy most nem lennénk ebben a helyzetben, ha nem ölik meg a vezérüket, mi kár származna abból, ha a nők havonta kétszer elmennének hozzájuk, és tennék velük azt, amit a természet szerint meg kell tenniük, kérdem én. Volt, aki mulatott ezen a visszarévedésen, volt, aki magába nyelte nevetését, az egyik tiltakozó hangot elnémította a saját gyomra, az ember pedig mondta tovább a magáét, Szeretném tudni, ki volt az, aki ezt a hőstettet véghezvitte, A jelen lévő asszonyok állítják, hogy egyikük sem, Igazából nekünk magunknak kellene igazságot tennünk, oda kellene vinnünk, hogy elnyerje a büntetését, Ha tudnánk, hogy ki tette, Megmondanánk nekik, itt van, akit kerestek, most pedig adjatok ennivalót nekünk. Ha tudnánk, hogy ki tette. Az orvos felesége lehajtotta a fejét, gondolkozott, Igazuk van, ha valaki itt éhen hal, az az én bűnöm lesz, de azután hangot adott a bensőjéből feltörő dühnek, amely ellentmondott annak, hogy megvallja a felelősségét, De inkább haljanak meg, mint hogy az én bűnömmel fizessenek a saját bűneikért. Azután gondolkodott, és fölpillantott, És ha most megmondanám nekik, hogy én gyilkoltam, átadnának-e annak a tudatában, hogy a biztos halálnak adnak át. Lehet, hogy az éhség hatására történt, vagy mert a gondolat váratlanul úgy húzta lefelé, mint a mélység, a fejében valamiféle kábult zavar lett úrrá, a teste megmozdult

előrefelé, a szája szóra nyílt, de ebben a pillanatban valaki megragadta és megszorította a karját, odanézett, a fekete kötést viselő öregember volt, aki azt mondta, Ezzel a két kezemmel ölöm meg, ha saját magát följelenti, Miért, kérdezték a körben ülők, Mert hogy a tisztesség még jelent valamit ebben a pokolban, amelyben élnünk kell, és amelyet mi magunk a poklok poklává változtattunk, azt ennek az illetőnek köszönhetjük, akinek volt bátorsága ahhoz, hogy elmenjen, és a saját hiénabarlangjában ölje meg azt a hiénát, No igen, de a tisztességtől még nem lesz tele a tányérunk, Bárki is vagy, jól mondod, mert mindig akad, aki elfeledkezik a tisztességről, hogy telirakhassa a gyomrát, de mi, ha már semmink nincs is ezen az utolsó és meg nem érdemelt méltóságon kívül, legalább legyünk képesek harcolni azért, ami megillet bennünket, Mit akarsz ezzel mondani, Azt, hogy ha először el is küldtük az asszonyokat, és megettük, amit szereztek, mint holmi külvárosi stricik, most a férfiakat kell elküldenünk, ha még van itt férfi, Fejtsd ki részletesebben, de előbb mondd meg, honnan vagy, A jobb oldali első kórteremből, Beszélj, Nagyon egyszerű, a kezünkkel szerezzük meg magunknak az ennivalót, Fegyvereik vannak, Ha jól tudom, van egy pisztolyuk, és a töltények csak elfogynak egyszer, De ameddig tart belőlük,

jó néhányan meghalnak közülünk, Mások már kevesebbért is meghaltak, Nem vagyok hajlandó feláldozni az életem azért, hogy másoknak jó legyen, Hajlandó leszel arra is, hogy ne egyél, ha valaki elveszti az életét azért, hogy te egyél, kérdezte epés gúnnyal a fekete kötést viselő öregember, de a másik nem válaszolt. A jobb oldali szárny kórtermeihez vezető ajtóban megjelent egy asszony, aki eddig elbújva hallgatózott. Az az asszony volt, akinek az arcába fröccsent a vérsugár, akinek a szájába lövellte magját a halott férfi, az, akinek akkor a fülébe súgta az orvos felesége, Hallgass, és most arra gondol, Innen, ahol vagyok, ezek között az emberek között ülve, nem mondhatom azt neked, Hallgass, ne árulj el, de bizonyosan fölismered a hangom, lehetetlen, hogy elfelejtsd, a kezem a szádra tapadt, a tested érintette az enyémet, és azt mondtam neked, hallgass, most eljött a pillanat, hogy megtudjam, kit is mentettem meg igazából, hogy megtudjam, ki vagy, és ezért beszélni fogok, hangosan és világosan mondom majd, hogy megvádolhass, ha ez a te végzeted és az én végzetem is, és már mondom is, Nemcsak a férfiak mennek, hanem a nők is, visszatérünk oda, ahol megaláztak bennünket, azért, hogy a megaláztatásból ne maradjon meg semmi, hogy megszabadulhassunk tőle ugyanúgy, ahogy kiköptük, amit a szánkba lövelltek, így beszélt, és várt, amíg

az az asszony megszólalt, Ahová te mégy, oda megyek én is, ennyit mondott. A fekete kötést viselő öregember mosolygott, úgy látszott, mintha boldogan mosolyogna, s talán valóban így is volt, nincs most módunk rá, hogy megkérdezzük tőle, sokkal érdekesebb most megfigyelni a többi vak csodálkozó arckifejezését, mintha valami elrepült volna a fejük felett, egy madár, egy felhő, egy tétova, bátortalan fénysugár. Az orvos megfogta a felesége kezét, azután megkérdezte, Van még itt olyan, akinek az jár az eszében, hogy megtalálja annak az embernek a gyilkosát, vagy megegyezhetünk abban, hogy az a kéz, amelyik fölhasította a torkát, mindannyiunk keze volt, pontosabban, mindegyikünk keze. Senki nem válaszolt. Az orvos felesége így szólt, kapjanak még egy kis időt, várjunk holnapig, és ha a katonák nem hozzák az ennivalót, akkor nekiindulunk. Felálltak, szétoszlottak, ki jobbra, ki balra, elővigyázatlanul nem gondoltak arra, hogy a vak banditák kórterméből valaki hallgatózhat, de szerencsére most meghúzták magukat, mint az ördög az odúban, no lám, milyen jól ideülik ez a közmondás. De egyáltalán nem illett oda az, hogy megszólalt a hangosanbeszélő, az utóbbi időben volt nap, amikor beszélt, és volt, amikor nem, de ígéretéhez híven mindig ugyanabban az időben, a közvetítőrendszer bizonyosan valami óraszerkezet segítségével működött,

amely a megfelelő pillanatban elindította a hangszalagot, és azt soha nem fogjuk megtudni, hogy egyszeregyszer miért nem működött, ezek a kinti világhoz tartozó, de mindenképpen eléggé komoly dolgok, mert ennek eredményeképpen felborult a naptár rendje, vagy másképpen, a napokról készített számadás, amelyet néhány vak, aki a természeténél fogva hóbortosabb volt, vagy éppen csak szerette a rendet, ami a hóbortosság egy visszafogottabb formája, megpróbált aggályosan vezetni, csomókat bogozva egy zsinegre, azok csinálták ezt, akik nem bíztak az emlékezőtehetségükben, s olyanformán, mintha naplót írnának. Ez a mostani óra a legképtelenebb időpont volt, biztosan elromlott a szerkezet, meggörbült egy relé, elvált egy forrasztás, reméljük, hogy nem kezdődik majd örökösen újra az elejétől az a fölvett szöveg a vakokról, a bolondokról, még csak az kellene. A folyosókon, a kórtermekben, mint utolsó, hiábavaló közlemény, végigzengett a hivatalos hang, A kormány sajnálja, hogy kénytelen volt határozottan végrehajtani azt, ami joga és kötelessége, nevezetesen, hogy minden eszközzel oltalmazza a lakosságot a jelenlegi válságos helyzetben, amikor föltehetőleg számolni kell egy olyan vakságot okozó járvány felbukkanásának lehetőségével,

amely átmenetileg a fehérkór megnevezést kapta, és számítani kíván az állampolgárok hazafias érzületére és együttműködésére annak érdekében, hogy megakadályozhassa a fertőzés terjedését, abból a feltételezésből kiindulva, hogy fertőzésről van szó, és nem csupán egyelőre még megmagyarázhatatlan egybeesések sorozatával kénytelen szembenézni. Komoly mérlegelés után született meg az a döntés, amely szerint egy helyre gyűjtjük össze az érintett személyeket, és egy ehhez közeli, de ettől elválasztott helyre azokat, akik valamiféle kapcsolatba kerültek velük. A kormány tökéletesen tudatában van felelősségének, de azt is elvárja, hogy azok, akikhez ezt az üzenetet intézi, kötelességeiket ismerő állampolgárként, felelősségtől áthatva viselkedjenek, és legyenek tudatában annak, hogy ez az elkülönítés, amelynek alanyai, mindenféle személyes meggondoláson túlmutatva, kifejezi a nemzet közösségének többi tagja felé irányuló szolidaritásukat. Ezek után mindannyiuk figyelmét felhívjuk a továbbiakban elhangzó utasításokra, először, a fények állandóan égni fognak, hiábavaló a kapcsolókkal történő bármiféle próbálkozás, nem működnek, másodszor, azokra, akik az épületet előzetes engedély nélkül elhagyják, azonnali halál vár, harmadszor, minden kórteremben van egy telefon, amely csak arra használható, hogy kívülről egészségügyi és

tisztálkodási szereket igényeljenek, negyedszer, az elkülönítettek kézzel mossák a ruháikat, ötödször, javasoljuk teremfelelős választását, ez csak javaslat, nem parancs, az elkülönítettek, amennyiben betartják az előbbi és a továbbiakban következő utasításokat, olyan szervezeti formát alakítanak ki, amelyet a legjobbnak gondolnak, hatodszor, naponta háromszor élelmiszeres dobozok kerülnek elhelyezésre a bejárati ajtótól jobbra és balra, a betegek, illetve a feltételezett fertőzöttek számára, hetedszer, minden maradékot el kell égetni, ebben a tekintetben maradéknak számít bármiféle megmaradt étel, valamint a dobozok, a tányérok és evőeszközök, amelyek éghető anyagból készültek, nyolcadszor, az égetést az épület belső udvaraiban vagy hátsó udvarán kell elvégezni, kilencedszer, az elkülönítettek viselik ezeknek az égetéseknek valamennyi negatív következményét, tizedszer, tűzvész esetén, akár véletlenül, akár szándékosan idézik elő, a tűzoltók nem lépnek közbe, tizenegyedszer, az elkülönítettek nem számíthatnak semmiféle külső segítségre, még abban az esetben sem, ha betegség üti fel a fejét közöttük, ha rendbontásra vagy erőszakos eseményre kerül sor, tizenkettedszer, amennyiben haláleset történik, bármilyen okból következzen is be, az elkülönítettek a holttestet külsőségek nélkül temetik el az épület mögött lévő

hátsó udvaron, tizenharmadszor, a betegek és a feltételezett fertőzöttek szárnya közötti átjárás az épület középső részén át történik, ugyanott, ahol az épületbe beléptek, tizennegyedszer, a föltételezett fertőzöttek megvakulásuk esetén haladéktalanul átköltöznek a vakok épületszárnyába, tizenötödször, ez a közlemény mindennap, ugyanebben az órában megismétlésre kerül, hogy az újonnan elkülönítésre kerülők is tudomást szerezzenek róla. A kormány, ebben a pillanatban a fények kialudtak, és a hangosanbeszélő elhallgatott. Egy vak egykedvűen csomót bogozott a kezében tartott zsinegre, azután megpróbálta számba venni a csomókat, a napokat, de felhagyott vele, mert a csomók egymásba torlódtak, és, úgymond, vakvágányra jutott a számolással. Az orvos felesége azt mondta a férjének, Kialudt a fény, Lehet, hogy kiégett valamelyik körte, nem is csoda, hiszen annyi ideje világítottak már, Mindenütt kialudtak a fények, kint lehet valami baj, Megvakultál te is, Megvárom a napfelkeltét. Kiment a kórteremből, átment az előcsarnokon, kilesett. A városnak ebben a részében sötétség honolt, a hadsereg fényszórója nem világított, biztosan a hálózatra volt rákapcsolva, és most, úgy látszik, elfogyott az energia. Másnap, egyesek korábban, mások később, mert a nap

nem ugyanakkor kel fel minden vaknak, és sokszor attól függ, hogy kinek mennyire finom a hallása, az épület külső lépcsőin elkezdtek gyülekezni a különböző kórtermekből érkező férfiak és nők, kivéve, ahogy azt már tudjuk, a banditák kórtermének lakóit, akik most valószínűleg éppen reggeliztek. Várták, hogy zörögve kinyíljon a nagykapu, élesen megcsikorduljanak a kenetlen sarokvasak, felhangozzanak az élelem érkezését jelző zajok, és utána az őrmester ordítása, Maradjanak a helyükön, senki se közelítsen, várták a katonák csoszogó lépteit, a földre dobott ládák tompa puffanását, a sietős visszavonulást, aztán megint a nagykapu csikorgását, s végül az engedélyt, Már jöhetnek. Addig vártak, amíg a délelőttből délidő lett és a délidőből délután. Senki, még az orvos felesége sem akart érdeklődni az ennivaló felől. Amíg a kérdést nem teszik fel, addig nem is hallják meg a nemet, amitől annyira féltek, és amíg ez el nem hangzik, tovább reménykedhetnek abban, hogy ilyen szavakat hallanak majd, mint, Már jön, már jön, legyenek türelemmel, viseljék el még egy kicsit az éhséget. Néhányan, bármennyire is szerették volna, nem bírták tovább, és mintha váratlanul elnyomta volna őket az álom, ott helyben elájultak, az orvos felesége segített rajtuk, hihetetlennek tetszett, hogy képes ez az asszony mindarra, amit tesz, valami hatodik érzékkel lehet megáldva, valami

szemtől független látóképességgel, ennek köszönhetően nem aszalódtak azok a szerencsétlenek ott a napon, becipelték őket az épületbe, és egy idő múlva a víz és a szelíd pofozgatás hatására mind magukhoz tértek az ájulásból. Am rájuk hiábavaló dolog lett volna számítani a harcban, egy nőstény macskát sem bírtak volna el a farkánál fogva, ahogy egy réges-régi mondás tartja, de arról már nem szól a fáma, hogy miért könnyebb a farkánál fogva megragadni egy nőstény macskát, mint egy kandúrt. Végre a fekete kötést viselő öregember azt mondta, Az ennivaló nem jött meg, az ennivaló nem is jön már meg, menjünk az ennivalóért. Föltápászkodtak, de azt csak Isten tudja, hogyan, és elvonultak a banditák erődjétől legtávolabb eső kórterembe, már éppen elég vigyázatlanok voltak előző nap. Onnan küldtek felderítőket a másik szárnyba, természetesen olyan vakokat, akik ott éltek, és jobban ismerték a terepet. Velük ment az orvos felesége is, és nem túlságosan biztató hírekkel tért vissza, Négy egymásra rakott ággyal torlaszolták el a bejáratot, Honnan tudod, hogy néggyel, kérdezte valaki, Nem volt nehéz, végigtapogattam, Nem vettek észre, Nem hiszem, Mit tegyünk, Menjünk oda, felelte a fekete kötést viselő öregember, tegyük meg azt, amit elhatároztunk, vagy különben lassú halálra ítéljük magunkat, Néhányan egész gyorsan meghalnak, ha odamegyünk, mondta az első vak,

Aki meghal, az már halott lesz, és nem tud róla, Azt, hogy meg kell halnunk, azóta tudjuk, hogy megszülettünk, Ezért, bizonyos szempontból, olyan, mintha már halottan születtünk volna, Fejezzétek már be ezt a szócséplést, mondta a fekete szemüveges lány, én egymagam nem mehetek el oda, de ha most megint elkezdünk arról beszélgetni, amit egyszer már megbeszéltünk, akkor lefekszem az ágyra, és szép lassan átszenderedek a másvilágra, Csak az hal meg, akinek beteljesedett a sorsa, senki más, mondta az orvos, és fennhangon így szólt, Aki elhatározta, hogy jön, emelje föl a kezét, ez történik azzal, aki nem gondolja meg kétszer, mit mond, mielőtt a száját kinyitná, mire jó az, ha valaki azt kéri, hogy a többiek emeljék föl a kezüket, ha nincsen senki, aki megszámolhatná, ezt gondolta mindenki, és ráadásul még hozzátehetné, Tizenhármán vagyunk, emiatt azután minden bizonnyal újabb szócsatákra kerül majd sor, hogy eldöntsék, mi volna helyesebb, azt kérni-e, hogy jelentkezzen egy újabb önkéntes, aki csatlakozik hozzájuk, és kimenti őket ebből a kutyaszorítóból, vagy úgy jutni ki belőle, hogy csökkentik a létszámukat, kisorsolnak valakit, aki kimarad. Néhányan kelletlenül magasba emelték a karjukat, olyan mozdulattal, amelyben tétovázás és kétség tükröződött, vagy azért, mert tudták, milyen veszélyeknek

teszik ki magukat, vagy azért, mert képtelennek tartották a parancsot. Az orvos felnevetett, micsoda ostobaság azt kérni, hogy emeljék föl a kezüket, csináljuk másképpen, menjenek el azok, akik nem tudnak vagy nem akarnak jönni, a többiek pedig itt maradnak, hogy megbeszéljük a támadást. Mozgolódás hallatszott, léptek, mormogás, sóhajtozás, egymás után kisurrantak a gyöngék és a bizonytalanok, az orvos elgondolása legalább annyira nagyszerű, mint amennyire nagylelkű volt, így nem lehet majd olyan könnyen megtudni, hogy ki volt itt velük, és ki hagyta itt őket. Az orvos felesége megszámolta azokat, akik maradtak, tizenheten voltak, magát és a férjét is hozzájuk számítva. A jobb oldali első kórteremből ott volt a fekete kötést viselő öregember, a patikussegéd, a sötét szemüveges lány, a többi kórteremből jött önkéntesek mind férfiak voltak, annak az asszonynak a kivételével, aki azt mondta, Ahová te mégy, oda megyek én is, mert ő is itt volt. Egysoros vonalba álltak az ágyak közötti szűk folyosóban, és az orvos megszámolta őket, Tizenhét, tizenheten vagyunk, Kevesen vagyunk, mondta a patikussegéd, így nem megyünk semmire, A támadás arcvonalának, ha használhatom ezt az inkább katonainak tetsző kifejezést, keskenynek kell lennie, mondta a fekete kötést viselő öregember, egy ajtókereten át kell behatolnunk, és azt

hiszem, hogy csak bonyolítaná a dolgokat, ha többen volnánk, Halomra lőnének, jelentette ki valaki, és mindannyian elégedettnek látszottak, hogy végül is kevesen vannak. A fegyverzetet, ahogy már tudjuk, az ágyakból kiszerelt vasrudak alkotják, amelyek éppúgy jók emelőrúdnak, mint lándzsának, attól függően, hogy az utászok vagy a támadó csapatok indulnak harcba. A fekete kötést viselő öregember, aki ifjú korában feltehetőleg vett néhány leckét a taktika tudományából, azt javasolta, hogy a legcélszerűbb, ha mindig együtt maradnak, és ugyanabba az irányba fordulnak, mert ez az egyetlen módja annak, hogy ne egymást üssék-verjék, valamint, hogy a legteljesebb csöndben kell menniük, hogy a támadás a meglepetés erejével hasson, Vegyük le a cipőt a lábunkról, mondta, Nehezen találja meg utána ki-ki a saját cipőjét, mondta valaki, és egy másik ráfelelt, A gazdátlan cipők lesznek az igazi halott cipői, azzal a különbséggel, hogy ebben az esetben legalább akad majd mindig valaki, aki a hasznukat veszi, Mi ez a história a halott cipőjével, Van egy ilyen mondás, a halott cipőjére várni annyit tesz, hogy valaki semmire sem vár, Miért, Mert azt a cipőt, amiben a halottat eltemetik, kartonból készítették, és az biztos, hogy ez elég is, a lelkeknek nincs lábuk, amint ez köztudott, Még valami,

szakította félbe a fekete kötést viselő öregember, Hatan közülünk, az a hat ember, aki a legbátrabbnak érzi magát, amikor odaérünk, teljes erővel befelé löki az ágyakat, hogy mindannyian benyomulhassunk, Ha így csináljuk, el kell dobnunk a vasrudakat, Azt hiszem, nem kell, sőt még a segítségünkre is lehetnek, ha függőlegesen használjuk őket, Kis szünetet tartott, aztán gondterhelt hangon így szólt, Az a legfontosabb, hogy el ne szakadjunk egymástól, mert ha elszakadunk, halottak vagyunk, És a nők, mondta a sötét szemüveges lány, ne feledkezz el a nőkről, Te is jössz, kérdezte a fekete kötést viselő öregember, jobban örülnék, ha nem jönnél, És miért, megtudhatom, Nagyon fiatal vagy, Itt bent az életkor nem számít, és a nem sem, ennélfogva ne feledkezz meg a nőkről, Nem, nem feledkezem meg róluk, az a hang, amellyel a fekete kötést viselő öregember ezeket a szavakat mondta, mintha más párbeszédhez tartozott volna, az utána következők viszont már a helyükön voltak, Éppen ellenkezőleg, mit nem adnék, ha valaki az asszonyok közül láthatná, amit mi nem látunk, a helyes úton vezetne bennünket, pontosan a banditák torkának irányítaná vasrúdjaink hegyét, éppen olyan biztonsággal, ahogy az a minapi asszony tette, Ne kívánjunk túl sokat, egy fecske nem csinál nyarat, különben is, ki tudja, hogy nem halt-e

meg ott, hiszen azóta sem jött hír felőle, mondta az orvos felesége, Az egyik asszony újjászületik a másikban, a tisztességesek újjászületnek a prostituáltakban és a prostituáltak újjászületnek a tisztességes asszonyokban, mondta a sötét szemüveget viselő lány. Hosszú csend következett ezután, az asszonyoknak nem kellett többet mondani, a férfiak meg keresgélték a szavakat, de már előre tudták, hogy hiába keresik, úgysem találják. Libasorban haladtak, az élen a hat legerősebb férfi, ahogy megbeszélték, közöttük volt az orvos és a patikussegéd, azután jöttek a többiek, mindegyikük felfegyverkezve az ágyából kiszerelt vasrúddal, csontsovány és toprongyos lándzsások csapata, amikor az előcsarnokon áthaladtak, egyikük kiejtette a kezéből a vasrudat, amely úgy verődött a kőlapokhoz, mint egy elnyúló géppuskasorozat, ha a banditák meghallották a zajt és megsejtették, hová igyekszünk, akkor elvesztünk. Az orvos felesége nem szólt senkinek, még a férjének sem, előrefutott, végigpillantott a folyosón, azután lassan, a fal mellett haladva elment a kórterem bejáratáig, és hallgatózott, a benti hangokon nem érződött nyugtalanság. Gyorsan megvitte a hírt, és az előrenyomulás folytatódott. Bár a csapat lassan és csöndesen mozgott, a banditák erődítményét megelőző két kórteremben lakók, akik tudták,

hogy mi fog történni, odacsődültek az ajtóhoz, hogy jobban hallhassák a nemsokára felcsapó csatazajt, és néhányan közülük, akiket feltüzelt a még meggyújtásra váró puskapor szaga, az utolsó pillanatban úgy döntöttek, hogy elkísérik a csoportot, néhányan visszamentek, hogy felfegyverkezzenek, már nem tizenheten voltak, hanem legalább kétszer annyian, az erősítésnek bizonnyal nem örülne a fekete kötést viselő öregember, de nem tudta meg, hogy két sereget vezet egy helyett. A hátsó udvarra nyíló néhány ablakon át szűrődött be csupán némi szürke, halódó fény, amely egyik pillanatról a másikra gyöngült, hogy azután belevesszen az elkövetkező éjszaka fekete és mély kútjába. A vakok, nem számítva azt az orvosolhatatlan szomorúságot, amely a megmagyarázhatatlanul rájuk tört vakságból fakadt, legalább az ezekből és az ezekhez hasonló, lehangoló légköri változásokból következő nyomasztó hangulatoktól nem szenvedtek, amelyek bizonyítottan felelősek voltak a megszámlálhatatlan kétségbeesett tettért azokban a réges-régi időkben, amikor az emberek még láttak a szemükkel. Amikor elérték annak az átkozott kórteremnek az ajtaját, már annyira megsűrűsödött a sötétség, hogy az orvos felesége nem láthatta, hogy négy helyett nyolc ágy alkotja a torlaszt, amely így éppúgy a duplájára nőtt, mint a támadók száma, és így

az első pillanattól fogva rosszabb esélyekkel kellett számolniuk, ahogy erről mindjárt megbizonyosodhatunk. Felharsant a fekete kötést viselő öregember kiáltása, Most, így hangzott a parancs, nem jutott eszébe a klasszikus Támadás, vagy ha eszébe is jutott, nevetségesnek találta volna, hogy ilyen túlzott katonai jelleget tulajdonítson néhány mocskos, bolhával és tetűvel teli vaságynak, amelynek verejtéktől és vizelettől rothad a matraca, a takarók felmosórongyra emlékeztetnek, szürke színüket elvesztették és visszataszító árnyalatokban tarkállnak, mindezt korábbról tudta az orvos felesége, mert most nem láthatta, hiszen még azt sem vette észre, hogy a torlaszt megerősítették. A vakok úgy közeledtek, mint ragyogó fénybe öltözött arkangyalok, az utasításnak megfelelően magasra emelt vasrudakkal rohantak neki az akadálynak, de az ágyak meg sem mozdultak, az biztos, hogy ezeknek az erős embereknek az ereje csak kevéssel múlta fölül a gyöngékét, akik utánuk jöttek, és már a lándzsáikat is alig bírták tartani, hasonlatosan ahhoz, aki a hátán hordozza a keresztet, és most arra vár, hogy felszögezzék rá. Megtört a csend, a kívül levők kiabáltak, a bent lévők is elkezdtek kiabálni, valószínűleg még senki sem figyelt fel mindmáig arra, milyen szörnyű a vakok kiabálása, mintha maguk sem tudnák, miért

kiabálnak, legszívesebben azt mondanánk nekik, hogy hallgassanak el, de azon nyomban mi is kiáltozásban törünk ki, mintha vakok volnánk, no de ennek is eljön majd a napja. Egyesek azért kiabáltak, mert támadtak, mások azért kiabáltak, mert védekeztek, és ekkor a kívül lévők, amiatt érzett kétségbeesésükben, hogy nem tudták odább taszítani az ágyakat, egymás után földre hajigálták a vasrudakat, és egy emberként, legalábbis azok, akik benyomakodhattak az ajtónyílásba, azok pedig, akik nem fértek be, az előttük lévők hátát nyomták, nekiálltak és tolták, tolták, már-már úgy látszott, győzelmet aratnak, mert az ágyak egy kicsit odább mozdultak, de hirtelen, minden előzetes figyelmeztetés vagy fenyegetés nélkül három lövés hallatszott, a könyvelést végző vak lőtt, a lábakat véve célba. Két támadó megsebesült és összeesett, a többiek egymásba gabalyodva sebesen hátrébb húzódtak, belebotlottak a vasrudakba és felbukfenceztek, a folyosó falai őrülten megsokszorozták a kiabálást, és az összes kórteremben elkezdtek kiabálni. Csaknem teljes sötétség uralkodott, nem lehetett tudni, kit találtak el a lövedékek, világos, hogy meg lehetett volna kérdezni onnan messziről, Hát ti meg kik vagytok, de nem tetszett illendőnek, a sebesülteket tisztelettel és megbecsüléssel kell övezni, kedvesen kell közeledni hozzájuk, a homlokukra kell tenni a

kezünket, hacsak nem itt érte őket a lövedék, valamely szerencsétlen véletlen folytán, azután halkan meg kell tőlük kérdezni, hogy érzik magukat, azt kell nekik mondani, hogy nem lesz semmi baj, már jönnek is a sebesültszállítók, és végül vizet kell nekik adni, hacsak nem haslövést kaptak, ahogyan az elsősegélynyújtó kézikönyvek határozottan a tudtunkra adják. Most mit csináljunk, kérdezte az orvos felesége, ketten ott fekszenek a földön. Senki nem kérdezte meg tőle, honnan tudja, hogy ketten vannak, hiszen három lövés hallatszott, nem is beszélve a visszapattanó golyókról, ha ugyan visszapattant valamelyik. El kell mennünk értük, mondta az orvos, Nagyon veszélyes, jegyezte meg magába roskadva a fekete kötést viselő öregember, aki éppen most látta, hogy omlik össze támadó taktikája, ha észreveszik, hogy emberek járnak ott, megint lőni fognak, szünetet tartott, azután sóhajtva hozzátette, De oda kell mennünk, én a magam részéről készen állok, Én is megyek, mondta az orvos felesége, kisebb veszélynek tesszük ki magunkat, ha kúszva megyünk közelebb, de minél hamarabb rájuk kell találnunk, még azelőtt, hogy a bentieknek idejük legyen valamit tenni, Én is megyek, mondta az az asszony, aki az előző nap kijelentette, Ahová te mégy, én is veled megyek, annyi ember közül, aki ott volt, senkinek sem jutott eszébe, hogy milyen könnyű lett volna kideríteni, kik sebesültek

meg, figyelem, sebesültek vagy halottak, egyelőre nem tudni, pedig elég lett volna, hogy mindenki azt mondja, Én megyek, Én nem megyek, és csak azok ketten nem szóltak volna egy szót sem. Elkezdett kúszni a négy önkéntes, a két nő középen és kétoldalt egy-egy férfi, véletlenül történt, nem férfias előzékenységből vagy a hölgyeket óvó lovagi ösztönből tettek így, igazából minden a lövés szögétől függ majd, ha a könyveléssel megbízott vak újra tüzel. Végül is meglehet, hogy nem történik semmi, ámde mielőtt nekiindultak volna, a fekete kötést viselő öregembernek támadt egy ötlete, amely talán szerencsésebb volt, mint a korábbiak, nevezetesen, hogy akik visszamaradnak, kezdjenek el fennhangon beszélni, sőt kiabálni, az okokat nem is nagyon kell keresni, így elnyomhatják az odamenetel és a visszajövetel, meg a kettő között történő, isten tudja, miféle események elkerülhetetlen zajait. A mentőcsapat tagjai néhány perc múlva már a céljuknál voltak, már tudták, pedig még nem is érintették meg a testeket, a vér, amelyen keresztülvonszolták magukat, mint egy hírnök, jó előre tudomásukra hozta, Én voltam az élet, mögöttem már semmi nincsen, Istenem, gondolta az orvos felesége, mennyi vér, és valóban, tocsogott tőle minden, a keze és a ruhája

odatapadt a földhöz, mintha a kőlapokat és a csempéket csiriz borította volna. Az orvos felesége fölemelkedett, és a könyökére támaszkodva haladt tovább, a többiek is ugyanúgy tettek. Végül kinyújtott kezükkel elérték a testeket. A társaik a háttérben olyan nagy zajt csaptak, amilyet csak tudtak, mintha önkívületben jajongó siratóasszonyok volnának. Az orvos feleségének és a fekete kötést viselő öregembernek a keze rákulcsolódott az egyik áldozatnak a bokájára, miközben az orvos és a másik asszony a második áldozat kezét és a lábát fogta meg, már csak húzni kellett őket, hogy mennél hamarabb kikerüljenek a tűzvonalból. Nem volt könnyű dolguk, valamennyire föl kellett emelkedniük, négykézlábra álltak, ez volt az egyetlen módja annak, hogy jobban kihasználhassák még megmaradt kevés erejüket. Egy golyó elindult útjára, de ez alkalommal senkit nem talált el. A heves félelem nem futamította meg őket, éppen ellenkezőleg, megadta nekik a még hiányzó energiát. Egy pillanattal később már biztonságban voltak, amennyire csak lehetett, odahúzódtak ahhoz a falhoz, amelyen a kórterem ajtaja nyílt, csak egy igencsak oldalirányban kilőtt golyó érhette volna el őket, de elképzelhetetlen volt, hogy a könyvelést végző vak értsen a ballisztikához, még ha ilyen alacsony szinten is. Megpróbálták fölemelni a testeket, de aztán lemondtak róla.

Nem voltak többre képesek, mint hogy húzzák őket maguk után, és a nyomukban, mintha simítófával kenték volna szét, ott húzódott a kiömlött, már félig-meddig megalvadt vér, meg az a friss vér is, amely még fölbuzgott a sebekből. Kik azok, kérdezték, akik vártak rájuk, Honnan tudhatnánk, ha nem látunk, mondta a fekete kötést viselő öregember, Nem maradhatunk itt, mondta valaki, ha elszánják magukat, és kitörnek, több sebesültünk lesz, mint ez a kettő, mondta valaki, vagy halottunk, mondta az orvos, mert már nem érzem a pulzusukat. Végigvonszolták a testeket a folyosón, mint valami visszavonulóban lévő hadsereg, és az előcsarnokba érve megálltak, mintha úgy döntöttek volna, hogy letáboroznak, de más volt az igazság, elfogyott minden erejük, itt megállok, mert nem bírom tovább. Itt kell elmondanunk, mennyire különösnek látszik az, hogy az elvetemült vakok, akik előzőleg annyira önkényeskedőén és kíméletlenül viselkedtek, olyan könnyedén és élvezettel erőszakoskodtak, most csak védekeznek, torlaszokat emelnek, és bentről, biztonságos menedékükből lődöznek kifelé, mintha félnének attól, hogy szabad téren, szemtől szemben bátran kiállva menjenek a harcba. Mint az életben mindennek, ennek is megvan a magyarázata, nevezetesen az, hogy az első vezér tragikus halála után a kórteremben meggyöngült a fegyelem és az engedelmesség szelleme, a

könyvelést végző vak abban tévedett leginkább, hogy azt gondolta, elegendő megkaparintani a pisztolyt, és vele együtt a hatalmat is a kezébe kapja, pedig éppen az ellenkező hatást érte el, valahányszor lőni próbált, mindig hátrafelé sült el a dolog, más szavakkal, minden kilőtt golyóval csökkent a hatalma, s most már csak arra vagyunk kíváncsiak, mi lesz, ha majd az összes tölténye elfogy. Ahogy nem a ruha teszi az embert, ugyanúgy a jogartól sem lesz király valaki, s ezt az alapigazságot jobb, ha nem felejtjük el. Ha a királyi jogar most a könyvelést végző vak kezében is van, meg kell mondanunk, hogy a király még ha halott is, még ha el is temették saját kórtermükben, alig háromarasznyi föld alá, társai tudatában még mindig jelen van, és kitartó jelenlétéről az orrfacsaró bűz árulkodik. Közben fölkelt a hold. Az előcsarnoknak a külső kertre nyíló ablakán át bizonytalan fény árad be, amely fokozatosan fölerősödik, a földön fekvő testek, amelyek közül kettő halott, de a többiek még élnek, lassan alakot öltenek, kirajzolódnak a körvonalaik, a formájuk, az arcvonásaik, az egész névtelen borzalom, és ebben a pillanatban az orvos felesége megértette, többé semmi értelme nincs annak, ha ugyan volt értelme egyáltalán, hogy továbbra is vaknak tettesse magát, immár világos, hogy senki nem menekülhet meg közülük, a vakság is éppen

azt jelenti, hogy egy olyan világban élnek, ahol nincs semmi remény. Megmondhatta hát, kik voltak a halottak, ez a patikussegéd, ez pedig az, aki azt mondta, hogy a vakok halomra lövik őket, bizonyos formában mindkettőjüknek igaza volt, és most ne kérdezzétek meg, hogy honnan tudom, kik ők, a válasz egyszerű, Látok. A jelen lévők közül néhányan már tudták, és hallgattak róla, mások egy ideje már sejtették, és most igazolva látták a sejtéseiket, váratlan volt a többiek hallgatása, bár, jobban meggondolva, talán nem kell rajta csodálkozni, más alkalommal a bejelentés hatalmas üdvrivalgást, féktelen ujjongást váltott volna ki, milyen szerencsés vagy, hogy menekültél meg ettől a mindenkit sújtó szerencsétlenségtől, milyen cseppet csöpögtetsz a szemedbe, add meg az orvosod címét, segíts nekem, hogy kijuthassak ebből a börtönből, de most már mindenkinek mindegy volt, a halálban mindenki ugyanúgy megvakul. Csak azt nem tehették, hogy ott maradnak, védekezésre képtelenül, mert még az ágyvasakat is ott hagyták, ököllel pedig semmire nem mennek. Az orvos feleségének vezetésével kivonszolták a holttesteket a külső lépcső tetejére, és otthagyták őket a holdfényben, az égitestről lehulló tejszínű ragyogás fehér fénybe vonta őket kívülről, de belül végül is feketék voltak. Menjünk vissza a kórtermekbe, mondta a fekete kötést viselő öregember,

később majd meglátjuk, hogy rendezzük el a dolgokat. Ezt mondta, de szélbe kiáltotta a szavait, mert senki sem figyelt rájuk. Nem oszlottak szét csoportokra aszerint, hogy honnan jöttek, útközben találkoztak össze és ismerkedtek meg egymással, egyesek a bal szárny, mások a jobb szárny felé haladva, az orvos felesége és az a nő, aki azt mondta, Ahová te mégy, oda megyek én is, bár most nem ez a gondolat járt a fejében, hanem épp az ellenkezője, de nem akarta kimondani, az esküjüket nem mindig teljesítik az emberek, egyszer gyöngeségből, másszor valami magasabb erő hatására, amellyel nem számoltak. Elmúlt egy óra, a hold fölkelt, az éhség és a félelem elűzi az álmot, a kórtermekben senki nem alszik. De nem csak emiatt. Vagy az imént lezajlott csata izgalmai miatt, még ha olyan csúfos vereséget is szenvedtek benne, vagy inkább a miatt a meghatározhatatlan érzés miatt, amely betölti a levegőt, a vakok nyugtalanok. Senki nem mer kimenni a folyosókra, de belül minden kórterem olyan, mint egy méhkas, amelyben csak herék élnek, ezek a döngicsélő rovarok, amelyekből hiányzik a rend és a szervezettség, nem tudni arról, hogy valaha is tettek volna valamit az életért, vagy a legkevésbé is aggódtak volna a jövő miatt, még ha a vakokat, ezeket a szerencsétlen embereket igazságtalanság volna is megvádolni azzal, hogy élősködők

vagy ingyenélők volnának, ki tudja, milyen kenyérmorzsán élősködők, és ki tudja, milyen italon ingyenélők, vigyázni kell a hasonlatokkal, nehogy komolytalanokká váljanak. Ámde nincsen olyan szabály, amely alól kivétel ne volna, és ez most nem hiányzott egy asszony személyében, aki alighogy belépett a jobb oldali második kórterembe, kotorászni kezdett rongyai között, mígnem rátalált egy apró tárgyra, amelyet szorosan a markába zárt, mintha el akarná rejteni a többiek szeme elől, az ember nehezen hagyja el régi szokásait, még akkor is, amikor úgy gondolnánk, hogy már réges-rég elhagytuk őket. Itt, ahol egynek mindenkiért és mindenkinek egyért kellett volna cselekednie, láthattuk, milyen kíméletlenül elragadták az erősebbek a gyöngébbek szája elől a falatot, most pedig ez az asszony, akinek eszébe jutott, hogy magával hozott egy öngyújtót a kézitáskájában, ha ugyan el nem vesztette ebben a nagy zűrzavarban, sietősen a keresésére indult, és most elővigyázatosan elrejti, mintha ettől függne az élete, s nem gondol arra, hogy valamelyik sorsüldözött társának talán van még egy utolsó cigarettája, amelyre nem tud rágyújtani, mert hiányzik az ehhez szükséges kicsinyke láng. De már ideje sem lenne arra, hogy tüzet kérjen. Az asszony egy szó nélkül kiment, el sem köszönt, végigment a néptelen folyosón, elhaladt az első

kórterem ajtaja előtt, szinte súrolta, de bent senki nem vette észre, hogy arra járt, átment az előcsarnokon, a lenyugvó hold egy tejesdézsát rajzolt és festett a padlózat kőlapjaira, az asszony már a másik szárnyban jár, egy másik folyosón, a végcélja ott van hátul, egyenesen előtte, el sem tévesztheti. Különben is, hívogató hangokat hall, bár ezt csak képletesen mondjuk, fülével kiveszi az utolsó kórterem gazembereinek ricsajozását, ünneplik a csatában kivívott győzelmüket, esznek-isznak, amit csak szemük-szájuk kíván, feledkezzünk el most a szándékos túlzásról, ne felejtsük el, hogy az életben minden viszonylagos, egyszerűen csak azt eszik és isszák, ami van, és sej-haj sose halunk meg, szeretnének mások is részesülni belőle, de közöttük és a terített asztal között ott a nyolc ágyból emelt torlasz és egy töltött pisztoly. Az asszony térdre ereszkedik a kórterem ajtajában, közvetlenül az ágyaknál, lassan kifelé húzza a takarókat, azután föláll, a fölső ágynál ugyanígy tesz, majd a harmadiknál is, a negyediket nem éri el a karjával, de nem érdekes, a gyújtózsinór már elkészült, már csak meg kell gyújtani. Arra még emlékszik, hogyan kell beállítani az öngyújtót ahhoz, hogy hosszú legyen a lángja, és már ég is, olyan, mint egy kis fénytőr, amely úgy rezeg, mint egy olló hegye. A felső ágynál kezdi, a lángnyelv körülményesen nyaldossa a mocskos szövetet, végre belekap, aztán a

középső ágy következik, aztán az alsó, az asszony érzi saját megpörkölődött hajának bűzét, ügyelnie kell, ő az, aki meggyújtja a máglyát, nem halhat meg rajta, hallja odabentről a gazemberek kiáltozását, és ebben a pillanatban arra gondol, És ha van vizük, ha el tudják oltani, kétségbeesetten bebújik az első ágy alá, az öngyújtót a matrac hosszában mozgatja, erre, arra, és akkor váratlanul itt is, ott is újabb lángnyelvek csapnak fel, egyetlen lángfüggönnyé változnak, egy vízsugár még keresztülhatolt rajtuk, végigloccsant az asszony testén, de már hiába, mert az ő teste is a tüzet táplálta. Vajon mi történik odabent, senki nem kockáztatná meg, hogy bemenjen, de valamire csak jó a képzelet, a tűz gyorsan átterjed az egyik ágyról a másikra, egyszerre szeretne elterpeszkedni valamennyin, s el is terpeszkedik, a gazemberek értelmetlenül és haszontalanul elfecsérelték azt a kevés vizet, amijük volt, és most szeretnék elérni az ablakokat, bizonytalanul imbolyogva fölkapaszkodnak az ágyfejekre, ahová a tűz még nem ért el, de egy pillanat múlva már oda is felcsaptak a lángok, megbillennek, leesnek, és a lángok elérik őket, a perzselő melegtől egymás után pattannak el, hasadoznak szét az ablaküvegek, a friss levegő süvítve betódul, felszítja a tüzet, és igen, erről sem feledkezhetünk meg, a düh és a félelem kiáltásairól, a fájdalom és a haláltusa vonyításairól, nos igen,

megemlékeztünk erről is, mindenesetre meg kell jegyezni, hogy egyre kevesebbet hallani belőlük, az öngyújtós asszony például már jó ideje hallgat. Ezzel egy időben a többi vak már ijedten menekül kifelé a folyosókra, ahol gomolyog a füst. Tűz van, tűz van, kiáltozzák, és most itt, helyben szemügyre lehet venni, milyen rosszul gondolták el és szervezték meg az ilyenféle emberi menedékeket, mint a menhely, a kórház és az elmegyógyintézet, érdemes megfigyelni, hogy minden egyes kórházi ágy a maga hegyes vasakból összerakott keretével halálos csapdává válhat, látni lehet annak a szörnyű következményeit, hogy csak egy ajtaja van minden kórteremnek, amelyben negyvenen zsúfolódnak, nem számítva azokat, akik a földön alszanak, ha a tűz előbb ér oda és elzárja a kijáratot, senki nem menekül meg. Szerencsére, ahogy az emberiség történelme is megmutatta, gyakorta minden rosszban van valami jó is, de a jó dolgokat kísérő rossz dolgokról kevesebb szó esik, így működnek világunk ellentmondásai, bizonyos dolgokat nagyobb megbecsülés övez, mint másokat, ebben az esetben éppen az volt a jó, hogy a kórtermekből csak egy ajtó nyílt, mert ennek köszönhetően lassan terjedt tovább a tűz, amelyben ott égtek a gonosztevők, és ha nem támad nagyobb

zűrzavar, talán nem kell újabb életek elvesztése felett sajnálkoznunk. Világos, hogy ezek közül a vakok közül nem egyet eltaposnak, fellöknek, helybenhagynak, s ez a vakrémület következménye, mondhatnánk, természetes következménye, az állati természet már ilyen, de a növényi is ugyanígy viselkedne, ha a gyökerek nem kötnék a földhöz, milyen szép is volna látni, ahogy egy erdő fái elfutnak a tűzvész elől. A hátsó udvar jó menedéket nyújtott azoknak a vakoknak, kiknek eszébe jutott, hogy kinyissák a folyosók ablakait, amelyek oda nyíltak. Kiugráltak, botladoztak, felbukfenceztek, sírnak és kiáltoznak, de egyelőre biztonságban vannak, reménykedjünk abban, hogy a tűznek, amikor majd elhamvasztja a tetőt és kitörve szerteszórja a levegőben lángcsóváinak és parazsainak izzó láváját, nem jut eszébe, hogy átterjedjen a fák koronáira. A másik szárnyban ugyanúgy szétárad a félelem, elég egy vaknak megérezni a füstöt, és azon nyomban elképzeli, hogy a láng ott lobog éppen mellette, és amikor kiderül, hogy ez nem igaz, a folyosó pillanatok alatt tele lesz emberekkel, s ha senki nem teremt rendet közöttük, tragédia lesz a vége. Egyszerre csak valakinek az eszébe jut, hogy az orvos felesége még lát a két szemével, merre van, kérdezi mindenki, itt vagyok, csak most tudtam kijönni a kórteremből, a kancsal kisfiú miatt történt, mert senki nem

tudta, hová tűnt, már itt van, erősen megmarkolom a kezét, a karomat kellene kitépni ahhoz, hogy elengedjem, a másik kezemmel a férjem kezét fogom, azután jön a sötét szemüveges lány, azután a fekete kötést viselő öregember, ahol az egyik, ott a másik, azután az első vak, azután a felesége, mind együtt, egymáshoz simulva, mint egy fenyőtoboz pikkelyei, amelyek remélhetőleg ebben a hőségben sem nyílnak szét. Közben az itteni vakok közül néhányan követték a másik szárnyon lakók példáját, kiugrottak a hátsó udvarra, nem láthatják, hogy az épület másik oldalának nagyobb része már lángokban áll, de az arcukon és a kezükön érzik a forróságot, amelyik onnan árad, a tető egyelőre még bírja, de a fák levelei lassan összepöndörödnek. Akkor valaki felkiáltott, Mit csinálunk itt bent, miért nem megyünk ki, a fejek tengeréből érkező válasz csak négy szó volt, Ott vannak a katonák, de a fekete kötést viselő öregember azt mondta, Jobb egy golyótól meghalni, mint összeégni, mintha a tapasztalat szólt volna belőle, ezért talán nem is ő beszélt, talán az ön-gyújtós asszony szólt a szájával, akinek nem volt annyi szerencséje, hogy a könyvelést végző vak utoljára kilőtt golyója eltalálja. Ekkor megszólalt az orvos felesége, Hadd menjek ki, beszélni fogok a katonákkal, nem hagyhatják, hogy így haljunk meg, a katonáknak is vannak érzéseik. Annak a

reményében, hogy a katonáknak csakugyan vannak érzéseik, a csődület közepette megnyílt egy vékony csatorna, amelyen az orvos felesége nagy nehezen végigevickélhetett, maga után húzva az övéit. A füst ellepte a szemét, nemsokára ő is éppúgy vak lesz, mint a többiek. Az előcsarnokon alig lehetett áttörni. Az udvarra nyíló ajtókat kifordították a sarkukból, az ott menedéket kereső vakok hamarosan rájöttek, hogy nincsenek biztonságban, ki akartak jutni onnan, törekedtek kifelé, de az előttük levők ellenálltak, megvetették a lábukat, amennyire tudták, attól még jobban tartottak, hogy a katonák látóterébe kerüljenek, de amikor majd elfogy az erejük, amikor majd eléri őket a tűz, akkor igaza lesz a fekete kötést viselő öregembernek, jobb egy golyótól meghalni. Nem kellett annyit várni, az orvos feleségének végre sikerült kijutnia a lépcsőfeljáróra, de gyakorlatilag félig meztelen volt, s mivel mindkét kezét másra használta, nem tudott védekezni azok ellen, akik csatlakozni akartak az elhaladó kis csoporthoz, föl akartak ugrani, hogy úgy mondjuk, a mozgó vonatra, hogy el fog kerekedni a katonák szeme, ha megjelenik előttük félig fedetlen mellekkel. Már nem a holdfény világította be a kapuig húzódó tágas és üres térséget, hanem a tűzvész szilaj fényessége. Az orvos felesége kiabált, Az ég szerelmére,

kérem, engedjék, hogy kijöjjünk, ne lőjenek. Túlfelől senki nem válaszolt. A fényszóró nem égett, egy árnyék sem mozdult. Az orvos felesége, tele rettegéssel, két lépcsőfokkal lejjebb lépett, Mi van, kérdezte a férje, de az asszony nem válaszolt, nem hitte el. Lement a lépcsősor végéig, megindult a kapu felé, és húzta maga után a kancsal kisfiút, a férjét és a többieket, már nem volt kétséges, a katonák elmentek, vagy elvitték őket, mert ők is megvakultak, végül mindenki megvakult. Azután, hogy leegyszerűsítsük a dolgokat, minden egy időben történt, az orvos felesége fennhangon szertekiabálta, hogy mostantól fogva szabadok, a bal szárny teteje minden irányba lángokat szórva, szörnyű reccsenéssel leomlott, a vakok ordítozva özönlöttek kifelé az udvarba, néhányuknak nem sikerült, benn maradtak, nekipréselték őket a falaknak, másokat letapostak, alaktalan és véres massza lett belőlük, a hirtelen mindent elborító tűz pedig hamuvá éget majd mindent. A kertkapu tárva-nyitva, a bolondok kimennek.

AZT MONDJÁK EGY VAKNAK, Szabad vagy, kinyitják előtte az ajtót, amely elzárta a világtól, Menj, szabad vagy, mondjuk neki még egyszer, és nem mozdul, ott áll továbbra is az utca közepén, ő is, meg a többiek is ijedten állnak, nem tudják, hová menjenek, mert egy olyan ésszerű labirintusban élni, mint amilyen, mondjuk, egy elmegyógyintézet, egészen más, mint segítő kéz vagy kutyapóráz nélkül találomra nekivágni a város eszeveszett labirintusának, ahol az emlékezet semmire sem jó, mert csak a különböző helyek képét villantja föl, az odáig vezető utakat viszont nem. Az egyik végétől a másikig lángokban álló épület előtt tétovázó vakok érzik arcukon a tűzvész forróságának áradó hullámait, valamiféle menedéknek érzik ezt is, akárcsak korábban azokat a falakat, amelyek egy időben a börtönt és a biztonságot jelentették számukra. Egy csoportban állnak, egymáshoz préselődve, mint egy nyáj, egyikük sem szeretne eltévelyedett bárány lenni, mert már előre tudják, hogy nincs pásztor, aki keresésükre indulna. A tűz lassan kihamvad, újra a holdfény világít meg mindent, a vakokba lassan nyugtalanság költözik, nem maradhatnak ott, Mindörökre, ahogy egyikük mondta. Valaki megkérdezte, hogy éjszaka van-e vagy nappal, a különös kíváncsiság okára rögtön fény derül, Ki tudja, nem hozzák-e

az ennivalót, lehet, hogy valami fennakadás történt, késnek, máskor is megtörtént, De a katonák nincsenek itt, Ez nem jelent semmit, lehet, hogy elmentek, mert többé nincs rájuk szükség, Nem értem, Például, mert megszűnt a fertőzés, Vagy mert fölfedezték a betegségünk gyógyszerét, Jó is volna, jó bizony, Mit tegyünk, Én itt maradok, amíg megvirrad, És honnan tudod majd, hogy megvirradt, A napról, a nap melegéről, Ha ugyan nem lesz felhős az ég, Csak múlnak majd az órák, és megvirrad egyszer. Sok vak kimerülten leült a földre, mások, akik még jobban elgyengültek, lerogytak, néhányan elájultak, az éjszaka hidegétől föltehetően magukhoz térnek majd, de biztosak lehetünk abban, hogy amikor majd fölkerekedik a tábor, néhányan ezek közül a nyomorultak közül nem kelnek fel, eddig bírták, mint az a maratoni futó, aki három méterrel a cél előtt esett össze, végül is világos, hogy minden élet idő előtt ér véget. Azok a vakok is leültek vagy lefeküdtek, akik még arra vártak, hogy a katonák vagy helyettük valaki más, a Vöröskereszt például egy ilyen lehetőség, odahozza nekik az ennivalót és az élethez szükséges más javakat, ők egy kicsit később fognak csalódni, ez az egyetlen különbség. És ha valaki elhitte azt, hogy fölfedezték a vakságunk gyógyszerét, ettől sem lett sokkal boldogabb. Az orvos felesége más okok miatt gondolta, és meg is

mondta az övéinek, hogy jobb lenne megvárni az éjszaka végét, Most az a legfontosabb, hogy ennivalót találjunk, és ez sötétben elég nehéz volna, Van valami elképzelésed arról, hol vagyunk, kérdezte a férje, Többé-kevésbé, Messze a lakásunktól, Eléggé. A többiek is szerették volna tudni, milyen messze van a lakásuk, mondták a címüket, és az orvos felesége úgy-ahogy elmagyarázta, a kancsal kisfiú nem emlékezett semmire, amin nem is lehet csodálkozni, már jó ideje az édesanyját sem hívta. Ha házról házra járnának, a legközelebbitől a legtávolabbiig, először a sötét szemüveges lány lakása kerülne sorra, másodikként a fekete kötést viselő öregemberé, utána az orvos feleségéé és végül az első vaké. Bizonyosan végigjárják ezt az utat, mert a sötét szemüveges lány már kérte, hogy amikor lehet, vigyék őt haza, Nem tudom, hogy vannak a szüleim, mondta, és ez az őszinte aggodalom mutatja, hogy végül is mennyire alaptalanok azok az előítéletek, amelyek kétségbe vonják az erős érzelmek létezését, beleértve a gyermeki szeretetet is, azokban a sajnálatosan gyakori esetekben, amikor valaki rendhagyó módon viselkedik, jelesül a közerkölcs területén. Az éjszaka meghűvösödött, a tűzvész már nemigen tudott miből táplálkozni, az a meleg, amely a parázshalomból még sugárzott, kevés volt ahhoz, hogy átmelegítse a bejárattól

távolabb lévő, elgémberedett vakokat, így az orvos feleségét és csapatát. Egymáshoz simulva ülnek, a három asszony és a kisfiú középen, a három férfi karéjába zárva, aki látja őket, azt mondhatná, hogy így születtek, valósággal egy testnek látszanak, egy lélegzetnek, egy éhségnek. Egymás után elszenderedtek, könnyű álomba hullva, amelyből néhányszor fel kellett serkenniük, mert volt néhány olyan vak, aki kábulatából felriadva fölkelt és alvajáróként keresztülbotorkált ezeken az emberi buckákon, egyikük ott is maradt, éppúgy aludhatott ott is, mint bárhol másutt. Amikor felkelt a nap, csak néhány áttetsző füstcsík szállt fölfelé a romhalmazból, de ezek is hamarosan eloszlottak, mert nemsokára megeredt az eső, apró cseppekben szemerkélt, szinte csak szitált, de mégis kitartóan hullott, először le sem ért az izzó földre, máris gőzzé változott, de azután, ahogy köztudott, addig csepeg a víz az izzó parázsra, míg az egészet el nem mossa, ez ugyan nem rímel, de annyi baj legyen. A vakok közül néhánynak nemcsak a szeme vak, hanem az értelme is világtalan, mert másképpen nem lehetne megmagyarázni azt a nyakatekert okoskodást, aminek a révén arra a következtetésre jutottak, hogy azért nem jött a hőn áhított étel, mert esik az eső. Semmiképpen nem lehetett őket meggyőzni arról, hogy hamis a kiindulópontjuk, és ennélfogva bizonyosan hamis a

következtetés is, az sem ért semmit, hogy közölték velük, még nincs itt a reggeli ideje, kétségbeesetten a földre rogytak és sírdogáltak, Nem jön, esik az eső, nem jön, ismételgették, és ha az a szánalomra méltó romhalmaz valamennyire is lakható lett volna, továbbra is megmaradt volna a korábbi bolondokházának. Az a vak, aki éjszaka nem mozdult többet, miután felbukfencezett, nem állt lábra. Összekucorodva, mintha szeretné megőrizni azt a kevéske meleget, ami még a hasában volt, meg sem mozdult, pedig az eső egyre nagyobb cseppekben hullott. Meghalt, mondta az orvos felesége, mi meg jobb, ha elmegyünk innen, amíg még van hozzá erőnk. Nagy nehezen föltápászkodtak, imbolyogva, szédülve belekapaszkodtak egymásba, aztán sorba álltak, elöl ment az asszony, aki látott a szemével, a nyomában azok, akiknek volt szeme, de nem láttak, a sötét szemüveges lány, a fekete kötést viselő öregember, a kancsal kisfiú, az első vak felesége, a férje, s az orvos zárta le a sort. Megindultak a város közepe felé vezető úton, de az orvos felesége mást forgatott a fejében, minél hamarabb szeretett volna egy olyan helyet találni, ahol biztonságban tudhatja azokat, akik a nyomában járnak, és azután egymagában elindulni ennivaló után. Az utcák még néptelenek, mert korai az idő, vagy az eső miatt, ami egyre

sűrűbben esik. Mindenfelé szemét hever, néhány boltnak nyitva az ajtaja, de nagyobb részük zárva van, és belül sem ember, sem fény nem látszik. Az orvos felesége arra gondolt, hogy jó volna a társait az egyik ilyen boltban hagyni, miután jól eszébe véste az utca nevét és a házszámot, hogy visszataláljon. Megállt, azt mondta a sötét szemüveges lánynak, Várjatok meg, el ne mozduljatok innen, odament és benézett egy gyógyszertár üvegezett ajtaján, mintha néhány fekvő alakot látott volna bent, kopogott az üvegen, az egyik árny megmozdult, megint kopogott, lassan a többi alak is megmozdult, egyikük fölemelkedett és az arcát arrafelé fordította, ahonnan a zaj jött, Mindannyian vakok, futott át az orvos feleségének agyán, csak azt nem értette, miért vannak éppen itt, talán a gyógyszerész családtagjai, de ha így volna, miért nincsenek a saját lakásukban, kényelmesebben, mint itt a kemény padlón, hacsak nem az üzletet őrzik, de kitől, esetleg azért, mert ezek az árucikkek olyanok, hogy éppen úgy megmenthetnek, mint megölhetnek valakit. Odább lépett, valamivel távolabb benézett egy másik boltba, itt is fekvő embereket látott, asszonyokat, férfiakat, gyerekeket, látszott, hogy némelyikük arra készül, hogy útnak induljon, egyikük az ajtóhoz lépett, kinyújtotta a karját, és azt

mondta, Esik, Nagyon, jött belülről a kérdés, Igen, várnunk kell, talán lecsendesedik, a férfi, férfi volt, kétlépésnyire állt az orvos feleségétől, nem érzékelte, hogy ott van, ezért összerezzent, amikor meghallotta a szavait: Jó napot, nem volt már szokásban, hogy jó napot kívánjanak, nemcsak azért, mert a vakok napjai, az igazat szólva, soha nem lehetnek jók, de azért sem, mert senki sem lehetett teljesen biztos abban, hogy nem reggel vagy éjszaka van-e, és ha most, látszólag ellentmondva az előbbi magyarázatnak, ezek az emberek többé-kevésbé abban az időben ébredeznek, amely egybeesik a reggellel, az azért van, mert néhányan csak egy-két napja vakultak meg, és még nem veszítették el teljesen a napok és éjszakák, az álom és ébrenlét egymásra következésének az érzékelését. A férfi azt mondta, Esik, azután pedig, Ki maga, Nem innen vagyok, Ennivalót keres, Igen, négy napja nem eszünk, Honnan tudja, hogy négy napja, Kiszámoltam, Egyedül van, A férjemmel és néhány társammal vagyok, Hányan vannak, Összesen heten, Ha arra gondolnak, hogy itt maradnak velünk, verjék ki a fejükből, már így is sokan vagyunk, Nemsokára megyünk tovább, Honnan jönnek, Elkülönítettek bennünket, amikor a vakság elkezdődött, Hát igen, a vesztegzár nem volt jó semmire, Miért mondja ezt, Kiengedték magukat, Tűz tört ki, és akkor észrevettük, hogy eltűntek a katonák, akik

őriztek bennünket, És kijöttek, Igen, Valószínűleg a maguk katonái vakultak meg utoljára, mindenki vak, Mindenki, az egész város, az ország, Ha valaki lát még, nem mondja meg, hallgat, Miért nem lakik otthon, Mert nem tudom, hol van, Nem tudja, És maga tudja, hogy merre van a magáé, Én, az orvos felesége már éppen azt mondta, hogy éppen oda igyekszik a férjével és a társaival, csak eljött az ideje, hogy egyenek valamit és erőre kapjanak, de ebben a pillanatban egészen világosan kirajzolódott előtte az egész helyzet, most, ha egy vak elmegy otthonról, csak a csodával határos módon talál vissza oda, nem úgy van, mint azelőtt, amikor a vakok mindig számíthattak egy járókelő segítségére, akár abban, hogy átmenjenek az úttesten, akár abban, hogy megtalálják a helyes utat, ha véletlenül letértek a megszokott útvonalról, Csak azt tudom, hogy messze van innen, mondta, De nem képes visszamenni oda, Nem, Nos látja, ez történt velem is, mindenkivel ez történik, maguknak, akik vesztegzárban voltak, sokat kell tanulniuk, nem tudják, milyen könnyű otthon nélkül maradnia az embernek, Nem értem, Azoknak, akik csoportosan járnak, mint mi, mint csaknem mindenki, amikor ennivalóért indulunk, együtt kell menniük, ez az egyetlen módja annak, hogy el ne veszítsük egymást, és mivel mind megyünk, mivel senki nem marad hátra őrizni a házat, majdnem teljesen biztos, hogy még ha

vissza is találunk hozzá, már elfoglalta egy másik csoport, amelyik ugyancsak nem talált vissza a saját házába, olyan ez, mint egy mókuskerék, eleinte voltak csetepaték, de hamarosan rájöttünk, hogy nekünk, vakoknak, hogy úgy mondjuk, gyakorlatilag semmi tulajdonunk nincsen azon kívül, amit magunkon viselünk, A megoldás az volna, ha valaki egy élelmiszerüzletben élne, nem kellene sehová sem mennie, legalábbis amíg tart az ennivalóból, A legkevesebb, ami egy ilyen emberrel történhet, az, hogy többé egy pillanat nyugalma sincs, azért mondom, hogy a legkevesebb, mert hallottam egy olyan esetről, amikor néhányan megpróbálkoztak ezzel, bezárkóztak, eltorlaszolták az ajtókat, de az ennivaló szagát nem tudták eltüntetni, odakint összegyűltek azok, akik enni akartak, és mivel a bent lévők nem nyitottak ajtót, felgyújtották az üzletet, hatékony megoldás volt, én nem láttam, csak mesélték nekem, de mindenképpen hatékony megoldás volt, mert tudomásom szerint soha többé senki nem próbálkozott ezzel, És az épületek felső emeletein senki nem lakik, De laknak, csakhogy ez sem számít, az én lakásomban már biztosan tömérdek ember megfordult, nem tudom, hogy valaha visszatalálok-e oda, másfelől, ebben a helyzetben sokkal célszerűbb a földszinti üzlethelyiségekben vagy raktárakban

aludni, nincs szükség arra, hogy föl-le járjuk a lépcsőket, Már nem esik, mondta az orvos felesége, Már nem esik, ismételte meg a férfi a bentieknek. Ezeket a szavakat hallva azok is fölkeltek, akik még feküdtek, összeszedték a holmijukat, hátizsákokat, apró csomagokat, vászon- és műanyag zacskókat, mintha valamiféle expedícióra készülődnének, és így is volt, elindultak, hogy ennivalóra vadásszanak, egyenként kijöttek az üzlethelyiségből, az orvos felesége láthatta, hogy milyen alaposan bebugyolálták magukat, igazából a ruhadarabok színe nem illett össze, a nadrágok szára vagy olyan rövid volt, hogy a lábszáruk is kilátszott, vagy olyan hosszú, hogy alul föl kellett hajtani, de a hideg nem hatolt át rajtuk, néhány férfi esőköpenyt vagy felöltőt viselt, két asszonyon hosszú bunda volt, csak esernyőt nem látott senkinél sem, valószínűleg kényelmetlen volt a használatuk, a bordák vége mindig veszélyt jelentett a szemekre. A csoport, amely mintegy tizenöt emberből állt, elvonult. Az utcán újabb csoportok tűntek föl, de voltak magányos emberek is, a férfiak a falnak támaszkodva könnyítettek hólyagjuk sürgető reggeli feszülésén, az asszonyok inkább az elhagyott autók oltalmába húzódtak. Az ürülék, az esőtől megpuhulva, itt is, ott is szétterült a járdákon. Az orvos felesége visszatért az övéihez, akik ösztönösen

behúzódtak egy cukrászda védőponyvája alá, ahol megrekedt a savanyú tejszín és más romlott dolgok bűze, Gyerünk, mondta, találtam egy helyet, ahol meghúzódhatunk, és odavezette őket ahhoz az üzlethez, ahonnan az előző csoport elment. Az üzlethelyiség berendezése érintetlen volt, az itteni árukat nem lehetett megenni vagy fölvenni, hűtőszekrények, mosó- és mosogatógépek, hagyományos és mikrohullámú tűzhelyek, turmixgépek, lecsavarok, porszívók, kézi mixerek és még sok ezer olyan elektromos háztartási készülék sorakozott egymás mellett, amelyeket arra találtak ki, hogy könnyebbé tegyék az életet. A levegőt rossz szagok járták át, ami különös ellentétben állt a tárgyak érintetlen fehérségével. Pihenjetek le, mondta az orvos felesége, elmegyek valami ennivalóért, nem tudom, hol találok, a közelben-e vagy távolabb, várjatok türelemmel, kint különböző csoportok járkálnak, ha valaki be akarna jönni, mondjátok, hogy a hely foglalt, ennyi elég ahhoz, hogy elmenjenek, ez most a szokás, Veled megyek, mondta a férje, Nem, jobb, ha egyedül megyek, tudnunk kell, hogy miképpen lehet mostanában élni, ahogy hallottam, föltehetően mindenki megvakult, Akkor, mondta a fekete kötést viselő öregember, olyan, mintha még mindig az elmegyógyintézetben élnénk, Össze sem lehet vele

hasonlítani, kedvünkre mozoghatunk, és ennivalóra is szert teszünk, nem fogunk éhen halni, valami ruhát is szereznem kell, mert már rongyokban járunk, de leginkább neki lett volna szüksége valamire, mert deréktól fölfelé csaknem meztelen volt. Megcsókolta a férjét, ebben a pillanatban fájdalom sajdult a szívébe, Kérlek titeket, történjen bármi is, még ha valaki be is akarna jönni, ne menjetek el erről a helyről, és ha kitesznek benneteket, bár nem hiszem, hogy ez megtörténne, csak azért, hogy az összes lehetőséget számba vegyük, maradjatok az ajtó közelében, együtt, amíg vissza nem jövök. Könnyekkel a szemében nézte őket, ahogy ott álltak, tőle függtek, mint ahogyan a kisgyerekek függnek az édesanyjuktól, Ha én nem leszek velük, gondolta, nem jutott az eszébe, hogy odakint mindenki vak, és mégis él, neki magának is meg kellett volna vakulnia ahhoz, hogy megértse, az ember mindenhez hozzászokik, különösen akkor, ha már nem ember, és ha még nem jutott el addig, hogy az legyen, ott van például ez a kancsal kisfiú, már nem hívja az édesanyját. Kiment az utcára, megnézte és az emlékezetébe véste a házszámot, az üzlet nevét, most meg kell néznie, ott, azon a sarkon, az utca nevét, nem tudta, meddig és merre kell mennie az ennivaló után, és milyen ennivaló után, lehet, hogy három ajtó lesz előtte vagy

háromszáz, nem tévedhet el, nem lesz senki, akitől megkérdezhetné, merre kell mennie, azok, akik korábban láttak, vakok, ő pedig, aki lát, nem tudja, merre jár. Előbukkant a nap, megcsillant a szemét között meghúzódó tócsákon, jól látszott a járda kövei között sarjadó fű. Sok ember járt az utcán. Vajon hogy tájékozódnak, kérdezte magában az orvos felesége. Nem tájékozódtak, az épületekhez simulva mentek, maguk előtt kinyújtott kézzel, folytonosan összeütköztek egymással, mint a terhet hordozó hangyák, de ha ez megtörtént, nem hallatszott tiltakozás, arra sem volt szükség, hogy mondjanak valamit, az egyik család elvált a faltól, elhaladt a másik mellett, amelyik az ellenkező irányba haladt, így mentek, és folytatták az útjukat egészen a következő találkozásig. Olykor megálltak, szimatoltak egy-egy üzlet bejáratánál, hogy nem érezni-e valami étel szagát, bármiféle ételét, azután mentek tovább, befordultak egy sarkon, és eltűntek a szeme elől, hamarosan másik csoport tűnt föl, nem úgy néztek ki, mintha rátaláltak volna arra, amit kerestek. Az orvos felesége gyorsabban haladhatott, nem vesztett időt azzal, hogy bement minden boltba megtudni, hogy élelmiszerbolt-e vagy sem, de hamarosan világossá vált előtte, hogy nem lesz könnyű elegendő mennyiségű ennivalóra szert tenni, mert az a néhány fűszerüzlet, amit talált, egészen olyan volt, mintha

fölfalták volna a belsejét, kivájt gyümölcshéjra hasonlított. Már jócskán eltávolodott onnan, ahol a férjét és a társait hagyta, át- meg átvágott több utcán, széles úton és téren, amikor egy élelmiszer-áruházhoz ért. Belül a már megszokott kép fogadta, üres polcok, felborogatott állványok, közöttük vakok támolyogtak, nagyobb részük négykézláb, kezével végig-végigseperve a mocskos padlózaton, remélve, hogy talál még valamit, amit használhatna, egy konzervdobozt, amely ellenállt az ütéseknek, amikor ki akarták nyitni, valami dobozt, bármi is van benne, egy krumplit, még ha meg is taposták, egy darabka kenyeret, még ha kőkemény is. Az orvos felesége arra gondolt, Valaminek mégis kell lennie, mert óriási ez az egész. Az egyik vak jajgatva kelt föl a földről, egy üvegszilánk belefúródott a térdébe, a vér már a lábszárán csorgott lefelé. A csoportjába tartozó vakok körbevették, Mi történt, mi történt, ő meg mondta, Egy üvegdarab ment a térdembe, Melyikbe, A balba, az egyik vak asszony lehajolt, Óvatosan, lehet, hogy még van errefelé több üvegcserép is, tapogatott, kutatott a kezével, hogy megkülönböztethesse az egyik lábat a másiktól, Itt van, mondta, még benned van, az egyik vak fölnevetett, Ha benne van, akkor csak használja ki az alkalmat, a többiek is nevettek, férfiak és nők egyaránt. A vak asszony a

hüvelykujjából és a mutatóujjából csipeszt görbített, olyan természetes mozdulattal, amelyhez nem kell tanulás, és kihúzta az üvegdarabot, azután bekötötte a férfi térdét egy ronggyal, amelyet a vállán átvetett zsákból húzott elő, végül maga is hozzájárult egy szellemességgel az általános jókedvhez. Nincs mit tenni, hamar kijött, mindannyian nevettek, és a sebesült hozzátette, Ha szükségét érzed, hogy benned is legyen valami, megpróbálhatjuk, kinek lesz bent hosszabb ideig, ebben a csoportban biztosan nincsenek házastársak, mivel láthatólag senki nem háborodott fel, föltehetőleg mindannyian nyitottan gondolkodó és szabad kapcsolatokban élő emberek lehettek, ha ugyan ez a két ember nem volt férj és feleség, s nem innen származott a bizalmas hang, de igazából nem látszottak annak, mert nyilvánosan nem beszéltek volna ilyen dolgokról. Az orvos felesége körülnézett, aminek még valami hasznát lehetett venni, azon összemarakodtak, pofonokat osztogattak, amelyek mindig elvesztek a levegőben, és egymást lökdöstek, nem figyelve arra, hogy barátot vagy ellenséget érnek-e, s eközben megtörtént, hogy a vita tárgya kiesett a kezükből, és ott hevert a földön, arra várva, hogy valaki belébotoljon, Erre ráfázom, gondolta, olyan szót használva, amely rendesen nem tartozott a szókincséhez, megint csak

azt bizonyítva ezzel, hogy a körülmények ereje és természete nagy hatással van az emberek szóhasználatára, eleven példája ennek az a katona, aki azt mondta, egy szart, amikor felszólították arra, hogy adja meg magát, és ezzel polgárjogot adott a hasonló megnyilatkozásoknak, még ha kevésbé veszélyes körülmények között hangzottak is el. Erre ráfázom, gondolta újra, és már menni készült, amikor mintegy a gondviselés sugallatára újabb gondolata támadt, Egy ilyen helyen raktárnak is kell lennie, nem valami nagy raktárra gondolok, amely máshol lehet, valószínűleg messze innen, hanem valamiféle tartalékra a leginkább keresett cikkekből. Az ötlettől föllelkesülve keresni kezdett egy bezárt ajtót, amely elvezeti őt a kincsesbarlangba, de valamennyi ajtó nyitva volt, és bent ugyanaz a pusztulás látszott, ugyanolyan vakok turkáltak ugyanúgy a szemét között. Végre egy sötét folyosón, ahová alig hatolt be a kinti fény, látott valamit, ami egy teherfelvonóra emlékeztette. A fém ajtószárnyak zárva voltak, és mellettük egy másik ajtó látszott, olyan sima volt, mint azok, amelyek a csatornába vezetnek, A pince, gondolta, a vakok, akik eljutottak idáig, szembetalálták magukat az elzárt úttal, arra biztosan rájöttek, hogy ez egy felvonó, de egyiküknek sem jutott az eszébe, hogy rendszerint van mellette egy lépcső is, arra az esetre, ha kihagy az elektromos energia, mint például most

is. Meglökte a tolóajtót, és csaknem egy időben két hatalmas letaglózó benyomás érte, az első az a mélységes feketeség volt, amelybe alá kellett merülnie ahhoz, hogy leereszkedhessen a pincébe, és azon nyomban az ennivaló mással össze nem téveszthető illata, mert ha olyan edényekben voltak is, amelyeket légmentesen záródóknak nevezünk, az éhség mindig végtelenül finom szaglással rendelkezik, olyannal, amely áthatol minden akadályon, mint a kutyáké. Gyorsan visszament, hogy összeszedje a szemétből a műanyag zacskókat, amelyekre az ennivaló elszállításához lesz szüksége, és közben azt kérdezgette magában, fény nélkül honnan fogom tudni, mit vigyek el, megvonta a vállát, ostobaság emiatt aggodalmaskodnia, inkább az kétséges, hogy ennyire legyengült állapotban lesze elég ereje ahhoz, hogy a teli zacskókat cipelje, és visszafelé újra megtegye azt az utat, amelyen idejött, ebben a pillanatban szörnyű félelem töltötte be a lelkét, hogy nem tud visszamenni oda, ahol a férje vár rá, az utca nevét tudta, nem felejtette el, de túlságosan sokat járt körbe-körbe, a kétségbeesés megbénította, és azután lassan, mintha az agya felserkent volna a mozdulatlanságból, látta magát, ahogy a város térképe fölé hajol, s ujjával keresi a legrövidebb utat, mintha csak megkettőződött volna a szeme, és egyszerre látta magát, ahogy a térképet nézi, s látja a térképet meg az

utat. A folyosó továbbra is kihalt volt, szerencsére, mert a felfedezés izgalmában elfelejtette bezárni az ajtót. Gondosan bezárta maga mögött, belemerült a teljes sötétségbe, éppolyan vakon, mint amilyenek a kinti vakok voltak, csak a színben volt különbség, ha a fehér és a fekete igazából színnek számít. A falat súrolva megindult lefelé a lépcsőn, ha ez a hely nem lenne ennyire eldugott, és valaki jönne lentről felfelé, azt tennék, amit az utcán látott, egyiküknek el kellene távolodnia a támaszt adó fal biztonságától, és a másik bizonytalan falat súrolva kellene továbbhaladnia, egy pillanatra talán képtelen módon attól kellene tartania, hogy nincs is fal azon az oldalon, Kezdem elveszteni a józan eszem, gondolta, és megvolt minden oka rá, ahogy ment lefelé ebbe a félelmetes lyukba, ahol nem volt semmi fény, de remény sem, hogy valahol is legyen, ezek a föld alatti raktárak általában nem mélyek, első lépcsőforduló, Már tudom, hogy mit jelent vaknak lenni, második lépcsőforduló, Kiabálni fogok, kiabálni, harmadik lépcsőforduló, a sötétség olyan volt, mint egy sűrű massza, amely az arcára tapadt, a szeme kátránygolyóvá változott, Mi lehet előttem, és máris egy újabb, még ijesztőbb gondolat, És hogy találom meg azután a lépcsőt, váratlanul megtántorodott, s le kellett ülnie, hogy vaktában el ne zuhanjon, csaknem az öntudatlanság

határán motyogta, Tiszta, a padlóról beszélt, és csodálatos valaminek tetszett ez a tiszta padló. Lassan-lassan magához tért, tompa fájdalmat érzett a gyomrában, ez nem jelentett újdonságot számára, de ebben a pillanatban olyan volt, mintha nem létezne egyetlen más élő szerv sem a testében, bizonyosan ott voltak, de nem akartak életjelt adni magukról, a szíve, igen a szíve úgy dübögött, mint egy roppant nagy dob, mindig vakon dolgozott a sötétben, a legelső vakságtól fogva, ott, abban a hasban, ahol alakot nyert, a legutolsóig, eddig, ahol véget ér az útja. A műanyag zacskók még a kezében voltak, nem hajította el őket, most csak meg kell töltenie mindet, nyugodtan, egy raktár nem a szellemek és a sárkányok lakóhelye, nincs más benne, csak sötétség, és a sötétség nem harap és nem bánt senkit, a lépcsőt pedig meg fogom találni, még ha egészen körbe is kell járnom ezt a lyukat. Elszánta magát, fel akart állni, de eszébe jutott, hogy most éppolyan vak, mint a többiek, jobb volna, ha úgy csinálná, mint ők, négykézláb menne, amíg bele nem ütközik valamibe, ennivalótól roskadozó polcokba, találjon akármit is, csak meg lehessen enni abban az állapotában, amiben van, főzés és konyhai előkészítés nélkül, mert az idő most nem alkalmas arra, hogy az ember főzőcskézzen. A félelem alattomosan visszatért, alig tett előre néhány

lépést, talán hamis illúziókban ringatja magát, talán ott, előtte egy láthatatlan sárkány vár, kitátott szájjal. Vagy egy kinyújtott kezű szellem, hogy elragadja a halottak borzalmas birodalmába, akik soha nem halnak meg végérvényesen, mert mindig feltámasztja őket valaki. Azután prózaian, végtelen, beletörődő szomorúsággal arra gondolt, hogy ez a hely nem is élelmiszerraktár, hanem garázs, és még a benzin szagát is érezni vélte, ennyire meg lehet téveszteni a lelket, amikor megadja magát azoknak a szörnyeknek, amelyeket ő maga teremtett. Akkor a keze hozzáért valamihez, nem a rémalak ragacsos ujjait, nem a sárkány forró nyelvét és torkát érezte, hanem hideg fémet, függőleges és sima felületet, rájött, pedig nem tudta a nevét, hogy egy polcrendszer tartórúdját tapintotta ki. Föltételezte, hogy több ugyanilyen állványnak kell még lennie, szokás szerint egymással párhuzamosan, most csak azt kell megtudnia, merre vannak az élelmiszerek, itt nem, mert ez a szag nem tévesztette meg, mosószerek szaga volt. Nem gondolt már arra, milyen nehézségek árán találja meg majd a lépcsőt, elindult, hogy végigjárja a polcokat, tapogatózva, ide-oda szimatolva, mindent a kezébe fogva. Talált kartondobozokat, üveg- és műanyag palackokat, apróbb, közepes és nagyobb üvegcséket, konzervdobozokat, különféle edénykéket, tubusokat, zacskókat, tégelyeket.

Találomra megtöltött néhány műanyag zacskót, Vajon mind ennivaló-e, kérdezte magában nyugtalanul. Ment tovább a többi polchoz, és a másodiknál váratlan dolog történt, vakon mozduló keze, amellyel nem látta, hová nyúl, nekiverődött néhány apró doboznak, amelyek lehullottak a földre. Földet érve olyan hangot adtak, amelytől csaknem megállt az orvos feleségének szívverése, Gyufa, futott át az agyán. Az izgalomtól reszketve guggolt le, erre-arra matatott kezével a földön, megtalálta, amit keresett, ezt a szagot nem lehet mással összetéveszteni, ahogy a fapálcikák hangját sem, ha a dobozt megrázzuk, sem a kitolható kis fiókot, a kívül húzódó érdes, foszfortartalmú csíkot, sem a fapálcika fejének surrogó hangját, s a nyomában fellobbanó kis lángot, körülötte a fénykört, ezt az elmosódó sugárkoronát, amely olyan, mint a ködön áthatoló nap világa, Istenem, a fény létezik, és látom a két szememmel, áldott legyen a fény. Mostantól fogva könnyebb lesz a gyűjtögetés. A gyufásdobozokkal kezdte, csaknem egy egész műanyag zacskót megtöltött velük, Nem kell mindegyiket elhozni, súgta a józan ész, de az asszony nem hallgatott a józan eszére, azután a gyufák imbolygó fényében körös-körül feltűntek a polcok, a műanyag zacskók nemsokára megteltek, az elsőt kiürítette, mert semmi használható dolog

nem volt benne, a többiben pedig már elegendő gazdagság lapult ahhoz, hogy a várost megvehesse belőle, nem csodálkozhatunk ezen a fölértékelődésen, gondoljunk csak arra, hogy volt egyszer egy király, aki az országát egy lóra akarta cserélni, s vajon mit meg nem adna, ha az éhhalál küszöbén megmutatnák neki ezeket a műanyag zacskókat. A lépcső arrafelé van, egyenes út vezet hozzá. Előbb azonban az orvos felesége letelepszik a földre, kinyit egy csomagolt kolbászt, egy csomag szeletelt fekete kenyeret, egy üveg vizet, és lelkifurdalás nélkül falatozik. Ha most nem enne, nem volna ereje ahhoz, hogy elvigye oda a csomagot, ahol szükség van rá, neki kell gondoskodnia a többiekről. Amikor végzett, karjára fűzte a műanyag zacskókat, innen is onnan is hármat, és maga előtt tartva a kezét, egymás után gyújtotta meg a gyufaszálakat, amíg el nem érte a lépcsőt, gyötrelmes volt az útja fölfelé, mert az ételt még nem dolgozta föl a gyomra, időre van szüksége, amíg eljut az izmokhoz és az idegekhez, eddig a feje bírta még a legjobban. A tolóajtó zaj nélkül nyílt ki, És ha valaki van a folyosón, futott át az orvos feleségének agyán, mit teszek. Nem volt ott senki, de újra megkérdezte magában, Mit teszek. Megtehetné, hogy ha odaér a kijárathoz, visszafordul és bekiabálja, A folyosó végén van ennivaló, egy lépcső vezet lefelé a pincében lévő raktárba, ott a

lehetőség, nyitva hagytam az ajtót. Megtehetné, de nem tette meg. A vállával becsukta az ajtót, és azt mondta magában, jobb, ha hallgat, gondoljuk csak el, mi történne, a vakok úgy rohannának oda, akár az őrültek, ugyanaz menne végbe, mint a bolondokházában, amikor meghallották, hogy tűzvész van, legurulnának a lépcsőkön, letaposnák és összenyomnák őket a később jövők, akik rájuk esnének, nem ugyanaz egy szilárd lépcsőfokra lépni, mint egy ingatag testre. És amikor majd elfogy az ennivaló, visszajöhetek még, gondolta. A kezébe fogta a műanyag zacskókat, mélyet lélegzett, és megindult a folyosón. Meg nem látják, de annak az ennivalónak a szaga, amit megevett, A kolbász, milyen ostoba is voltam, az ennivaló nyomára vezetheti őket. Összeszorította a fogát, teljes erejével megmarkolta a zacskók fülét, Futnom kell, mondta. Eszébe jutott az a vak, akinek a térdét fölsebezte egy üvegszilánk, Ha velem is ugyanaz történik, mert nem figyelek, és belelépek egy üvegdarabba, talán nem felejtettük még el, hogy ez a nő nem visel cipőt, nem volt ideje végigjárni a cipőboltokat, mint a városbéli vakoknak, akik, szegények, nem látnak ugyan, de tapintással választhatnak cipőt maguknak. Futnia kellett és futott. Először megpróbált átsurranni a vakok csoportjai között, úgy, hogy nem is érinti őket, de emiatt lassan haladhatott, meg-meg kellett állnia, hogy lássa, merre mehet,

és ez elég volt ahhoz, hogy szagfuvallatot bocsásson ki magából, mert nemcsak az illatos és éteri fuvallatok tartoznak a fuvallatok közé, mígnem egy vak váratlanul felkiáltott, Ki eszik itt kolbászt, még ki se mondta ezeket a szavakat, az orvos felesége máris felhagyott minden aggályoskodással, és rohant, ahogy csak bírta a lába, elsodorva, félrelökdösve, feltaszítva mindenkit, fusson, ki merre lát, ami eléggé bírálható eljárás, mert nem illendő így bánni a vakokkal, szegényeknek amúgy is elég bajuk van. Zuhogott az eső, amikor kiért az utcára, Jobb is így, gondolta, zihálva, reszkető lábbal, kevésbé fogják érezni a szagokat. Valakinek a kezében maradt a ruhafoszlány, amely még úgy-ahogy beborította a felsőtestét, és most csupasz két mellel ment, az égből hulló cseppek gyöngyként peregtek le rajtuk, milyen szép kifejezés, de nem a szabadság nőalakja volt, aki a nép élére állt, a műanyag zacskók, amelyek szerencsére tele voltak, nagyon nehezek ahhoz, hogy zászlóként a magasba tartva hordozzák őket. Ennek is megvan a maga árnyoldala, mivel az izgató illatok a kutyák orrának magasában terjedeznek, hogyan is hiányozhattak volna, amikor nincsen gazdájuk, hogy gondozza és etesse őket, csaknem egy egész kutyafalka követi az orvos feleségét, bárcsak egyiküknek se jutna

eszébe, hogy a fogaival kipróbálja, mennyire tartós a műanyag. Ilyen esőben, amelyet alig valami választott el az égszakadástól, várható lett volna, hogy az emberek behúzódnak valahová, arra várva, hogy az idő megjavuljon. De nem így történt, mindenfelé vakok állnak, nyitott szájukat fölfelé tartva, hogy csillapítsák a szomjukat, és testük minden darabkájában elraktározzák a vizet, más vakok pedig, akik előrelátóbbak voltak, sőt józanul gondolkodtak, dézsákat, lábasokat és fazekakat tartanak a kezükben, fölemelve a nagylelkű ég felé, Isten föltehetőleg szomjúságuk mértékében nyitja meg az ég csatornáit. Az orvos feleségének eszébe sem jutott, hogy a lakások csapjaiból alighanem egy csepp sem csordul az értékes folyadékból, íme a civilizáció ártalma, hozzászoktunk ahhoz a kényelemhez, amit a lakásokba bevezetett vezetékes víz jelent, és elfelejtettük, hogy ehhez emberek is kellenek, akik megnyitják és elzárják az elosztócsapokat, meg átemelő állomások, amelyeknek elektromos energiára van szükségük, meg számítógépek, amelyek szabályozzák a fogyasztást és beosztják a tartalékokat, és mindehhez hiányoznak a látó szemek. Ahhoz is hiányoznak, hogy lássák ezt a képet, a műanyag zacskókat cipelő asszonyt, aki egy vízmosta utcán talpal rothadó szemét, emberi és állati ürülék között, kerülgetve a gazdátlanul maradt, az utat eltorlaszoló

személy- és teherautókat, amelyek közül nem egynek a kerekét már benőtte a fű, meg a vakokat, a vakokat, akik tátott szájjal és még a szemüket is kimeresztve bámulnak fel a fehér égre, képtelenségnek tetszik, hogy eshet eső egy ilyen égből. Az orvos felesége olvassa az utcatáblákat, van, amelyikre emlékszik, másokra nem, aztán eljön az a pillanat, amikor rádöbben, hogy nem tudja, merre jár, eltévedt. Eltévedt, ez már biztos. Tett egy kört, aztán még egyet, már nem tűntek föl ismerősnek sem az utcák, sem a nevük, és akkor kétségbeesésében lerogyott a mocskos földre, amelyet fekete sár borított, és elgyengülve, teljesen elgyengülve sírva fakadt. A kutyák körbevették, a műanyag zacskókat szaglászták, de meggyőződés nélkül, mintha már elmúlt volna a táplálkozás ideje, egyikük az arcát nyalogatta, talán kölyökkorától fogva megszokta, hogy felszárítsa mások könnyeit. Az asszony megérinti a fejét, karjával átöleli csuromvizes hátát, és maradék könnyeit az oldalához simulva sírja el. Amikor végül fölvetette a szemét, ezerszer áldott legyen a keresztutak istene, egy hatalmas térképet pillantott meg maga előtt, olyan térképet, amelyet a városi tanácsok idegenforgalmi osztályai helyeznek el szerte a városok központjában, elsősorban a turisták használatára s megnyugtatására, akik legalább annyira szeretik elmondani, merre jártak, mint amennyire szükségük van arra, hogy

tudják, hol vannak éppen. Most, amikor mindenki vak, nagyon könnyű azt mondani, hogy hiába költötték el azt a sok pénzt, de legyünk türelemmel, várjuk ki, mit hoz az idő, azt már megtanulhattuk, egyszer és mindenkorra, hogy a sors tekervényes utakat jár be addig, amíg valahová elérkezik, csak ő tudhatja, hogy nem azért került-e ide annyi áldozat árán ez a térkép, hogy az asszony megtudja, merre jár. Nem volt olyan messze, mint hitte, csupán más irányba fordult el, el kell menned ezen az úton egy térig, ott elhaladsz két balról betorkolló utca mellett, és a következő sarkon jobbra fordulsz, ez az az utca, ahová igyekszel, a házszámot nem felejtetted el. A kutyák hátramaradtak, valami más kötötte le a figyelmüket útközben, vagy nagyon megszokták a környéket, és nem akarták otthagyni, csak az a kutya, amelyik fölszárogatta a könnyeit, kísérte el ezt a lényt, aki ezeket a könnyeket kisírta magából, valószínűleg az asszonynak és a térképnek ez a találkozása, amelyet a sors olyan jól előkészített, egy kutyát is magában foglalt. Az bizonyos, hogy együtt léptek be az üzlethelyiségbe, a hulló könnyek kutyája nem csodálkozott azon, hogy földön fekvő embereket lát, akik olyan mozdulatlanok, mintha halottak volnának, hozzászokott már, néha megengedték neki, hogy ott aludjon közöttük, és amikor eljött az ébredés órája,

csaknem mindig életre keltek. Ébredjetek, ha alusztok, ennivalót hoztam, mondta az orvos felesége, de előbb bezárta az ajtót, nehogy meghallja valaki, aki az utcán jár. A kancsal kisfiú emelte fel elsőnek a fejét, ennél többet nem is tudott tenni, annyira erőtlen volt, a többiek egy kicsit később mozdultak meg, azt álmodták, hogy kövek, és azt mindenki tudja, hogy a kövek milyen mélyen alszanak, egy mezőn tett rövid séta is bizonysága lehet ennek, ott alszanak, félig eltemetve, ki tudja milyen ébresztésre várva. Az ennivaló szónak azonban varázsereje van, leginkább akkor, amikor valakit gyötör az éhség, még a hulló könnyek kutyája is, aki nem ért semmilyen nyelven, elkezdte csóválni a farkát, ez az ösztönös mozdulat eszébe juttatta, hogy még nem végezte el az átázott kutyák kötelező feladatát, hevesen megrázta magát, összevizezve mindent maga körül, könnyű nekik, úgy viselik az irhájukat, mint valami kabátot. A leghatásosabb szentelt víz csöppjei, amelyek közvetlenül az égből hullottak alá, segítettek abban, hogy a kövekből emberek legyenek, az orvos felesége pedig úgy vett részt ebben az átváltozásban, hogy egymás után kinyitotta a műanyag zacskókat. Nem minden szag egyezett a tartalommal, de egy darabka száraz kenyér illata már, emelkedett kifejezéssel élve, maga az élet lényege volt. Végre mindenki felébredt, reszket a kezük, arcukon

sóvárgó kifejezés, és akkor az orvosnak, ahogy előbb a hulló könnyek kutyájával történt, eszébe jut, mi is ő valójában, Vigyázat, nem szabad sokat enni, megárthat, Az éhség árt meg, mondta az első vak, Figyelj arra, amit a doktor úr mond, figyelmeztette a felesége, a férfi elhallgatott, és elmosódó dühvel gondolta, Ez az ember még a szemekhez sem ért, ezek eléggé igazságtalan szavak, ha figyelembe vesszük, hogy az orvos sem kevésbé vak, mint a többiek, amire az is bizonyíték, hogy észre sem vette, a felesége deréktól fölfelé meztelen, az asszony elkérte a zakóját, hogy betakarhassa magát, a többi vak odanézett, de már túl későn, előbb kellett volna odapillantaniuk. Miközben ettek, az asszony elbeszélte a kalandjait, mindent, ami csak megtörtént vele és amit csinált, csak azt nem mondta el, hogy a raktár ajtaját zárva hagyta, nem volt túlságosan biztos azokban a humanitárius érvekben, amelyekkel magát nyugtatgatta, kárpótlásul azonban elmesélte annak a vaknak a történetét, akinek üvegszilánk állt bele a térdébe, mindannyian jóízűen nevettek, de mégsem, mert a fekete kötést viselő öregember mindössze fáradtan elmosolyodott, a kancsal kisfiú pedig csak azokra a zajokra figyelt, amelyeket rágás közben keltett. A hulló könnyek kutyája megkapta a maga részét, amelyet rögtön meg is szolgált azzal, hogy dühödt ugatásba kezdett,

akárhányszor valaki kívülről erőszakosan rángatni kezdte az ajtót. Bárki is volt, nem próbálkozott tovább, mert az a hír járta, hogy veszett kutyák járnak arrafelé, és már eléggé veszett dolog az is, hogy nem látom, hová rakom a lábamat. A nyugalom visszatért, és amikor már mindenki lecsillapította első éhségét, az orvos felesége elmondta, miről beszélgetett azzal az emberrel, aki ebből a bolthelyiségből lépett ki, hogy megnézze, esik-e az eső. Azután hozzátette, Ha igaz az, amit elmesélt nekem, nem lehetünk biztosak abban, hogy úgy találjuk a lakásunkat, ahogyan hagytuk, sőt még azt sem tudjuk, hogy egyáltalán bejuthatunk-e, azokról beszélek, akik elfelejtették magukkal vinni a kulcsokat, amikor elmentek, vagy elvesztették, nekünk például nincsenek meg a kulcsaink, ott maradtak a tűzvészben, és most már képtelenség volna megtalálni őket abban a romhalmazban, mondta, és mintha látta volna az ollót körülnyaldosó lángnyelveket, amelyek először a még rajta maradt száraz vért égetik el, azután belekapnak az élébe, hegyes csúcsába, kikezdik és szép lassan eltompítják, megpuhítják, megrogyasztják, alaktalanná változtatják, és amikor a tűz befejezi munkáját, képtelenségnek tetszik, hogy ez átfúrta valakinek a torkát, lehetetlenné válik az összeolvadt fémdarabban meglátni, hol az olló és hol vannak

a kulcsok, A kulcsok, mondta az orvos, nálam vannak, és három ujját nehezen belenyomorgatva abba a kis zsebbe, amely rongyos nadrágjának övrésze alatt bújt meg, kihúzott onnan három, apró kulcskarikára fölfűzött kulcsot, Hogy kerül ez hozzád, amikor én a kézitáskámba tettem, ami ott maradt, Kivettem, attól tartottam, hogy elveszhetnek, gondoltam, hogy biztosabb, ha mindig nálam vannak, ez is egy módja volt annak, hogy elhiggyem, valamikor még hazatérünk, Jó, hogy itt vannak a kulcsok, de lehet, hogy az ajtót feltörve találjuk, Az is lehet, hogy egy ujjal sem nyúltak hozzá. Néhány pillanatra elfeledkeztek a többiekről, de most meg kellett tudni mindannyiuktól, hogy mi történt a kulcsaikkal, először a sötét szemüveges lány szólalt meg, A szüleim otthon voltak, mikor a mentőautó eljött értem, nem tudom, mi történt később, utána a fekete kötést viselő öregember szólalt meg, Otthon voltam, amikor megvakultam, bezörgettek az ajtón, a háziasszony azt mondta, hogy néhány betegápoló jött értem, gondolni sem lehetett a kulcsokra, már csak az első vak felesége hiányzott, aki így szólt, Nem tudom, nem emlékszem rá, tudta, emlékezett rá, de nem akarta bevallani, hogy amikor váratlanul látta, hogy megvakult, ezt az elég képtelenül hangzó, de meggyökeresedett fordulatot nem tudtuk kikerülni, kiabálva rohant ki a házból, a

szomszédasszonyokat hívta, de azok, akik még az épületben voltak, óvakodtak attól, hogy előjöjjenek, és ez az asszony, aki annyira erősnek és határozottnak mutatkozott, amikor a férjével megtörtént a baj, teljesen badarul viselkedett, sarkig tárt ajtóval hagyta ott a lakásukat, még az sem jutott az eszébe, hogy engedélyt kérjen és visszamenjen, csak egy pillanatra, amíg becsukom az ajtót, azután már jövök is vissza. A kancsal kisfiút senki nem kérdezte a lakáskulcsa felől, hiszen a szegény kisfiú még arra sem emlékezett, hogy hol lakik. Akkor az orvos felesége könnyedén megérintette a sötét szemüveges lány kezét, Először a te lakásodba megyünk, mert az van a legközelebb, de előbb még szükségünk van ruhára és cipőre, nem járhatunk ilyen koszosan és rongyosan az utcán. Megmozdult, hogy fölkeljen, de észrevette, hogy a kancsal kisfiú megvigasztalódva, teli gyomorral megint elszenderedett. Azt mondta, pihenjünk, aludjunk egy keveset, és később majd meglátjuk, mi vár ránk. Levetette a nedves szoknyát, azután, hogy megmelegedjen, odabújt a férjéhez, az első vak meg a felesége ugyanezt tette, Te vagy az, kérdezte a férfi, az asszony a lakásukra gondolt, és gyötrődött, nem mondta, hogy Vigasztalj meg, de mintha azt gondolta volna, csak azt nem tudni, milyen érzelem vitte rá a sötét szemüveges lányt arra, hogy egyik karját a fekete kötést viselő öregember

vállára tegye, de az biztos, hogy így cselekedett, így is maradtak, a lány elaludt, de az öregember nem. A kutya az ajtóhoz feküdt, elzárta az utat, barátságtalan és nehezen kezelhető állat, amikor nem könnyeket kell felszárítania.

ELLÁTTÁK MAGUKAT ruhával és cipővel, azt még nem tudták, hogy miképpen mosakodnak meg, de már igencsak különböztek a többi vaktól, ruhadarabjaik színe, bár viszonylag szűk volt a választék, mert ahogyan mondani szokás, alaposan megszedték már a fát, jól összeülik, ez az előnye annak, hogy van velünk valaki, aki tanácsot ad, Ezt vedd inkább magadra, jobban megy ehhez a nadrághoz, a csíkos nem mutat jól a pöttyössel, az ilyen apróságok a férfiembernek valószínűleg annyit számítanak, hogy akár eb, akár kutya, egy az, de mind a sötét szemüveges lányt, mind az első vak feleségét nagyon is érdekelte, milyen színű és milyen szabású ruhadarabokat viselnek, mert ilyenformán, a képzeletük segítségével láthatják magukat. Ami a cipőt illeti, mindannyian egyetértettek abban, hogy a kényelem előbbre való a szépségnél, ezért félre a szalagokkal és a magas sarkokkal, félre a hasított bőrrel és a lakkcipőkkel, az utcák állapotát figyelembe véve, ostobaság volna ilyet hordani, a legjobb egy pár gumicsizma, ami egyáltalán nem ázik át, a lábszár feléig ér a szára, könnyű fölvenni és levenni, nincs ennél jobb ahhoz, hogy a sarat tapossák. Sajnos nem találtak ilyesféle csizmát mindegyiküknek, a kancsal kisfiúnak például egyik méret sem volt jó, csónakázott mindegyikben, ezért meg kellett elégednie egy edzőcipővel,

amelyről nem lehetett pontosan tudni, hogy mire szolgál, Micsoda véletlen egybeesés, mondaná az édesanyja, ha valaki elmesélné neki ezt az esetet, a fiam pontosan ezt választotta volna, ha látna. A fekete kötést viselő öregember, akinek inkább nagy volt a lába, mint kicsi, úgy oldotta meg a problémát, hogy egy olyan kosárlabdacipő mellett döntött, amelyet kimondottan kétméteres, és ennek megfelelő végtagokkal rendelkező játékosok számára készítettek. Az igaz, hogy most egy kicsit nevetséges, mert úgy néz ki, mintha fehér papucsot húzott volna, de a nevetség nem tart soká, még tíz perc sem telik bele, és a cipője már csupa kosz, olyan, mint minden ebben az életben, hagyni kell, hogy a dolgok menjenek a maguk útján, és az idő mindent megold. Elállt az eső, nincs több tátott szájú vak. Ténferegnek erre-arra, nem tudják, mit kezdjenek magukkal, csak ődöngenek az utcákon, de azt sem sokáig, és teljesen mindegy számukra, hogy mennek-e vagy egy helyben állnak, azonkívül, hogy ennivalót keressenek maguknak, nincsen más céljuk, a zenének vége szakadt, soha nem volt még ekkora csend a világon, a mozikba és a színházakba csak az megy be, akinek nincsen lakása, és már letett arról, hogy valahol találjon, néhány nagyobb előadótermet felhasználtak a vesztegzár céljaira, amikor a kormány, vagy ami az idő

múlásával megmaradt belőle, még abban a hiszemben élt, hogy a fehérkórt megfékezhetik olyan eszközökkel és fortélyokkal, amelyek éppen ilyen kevés eredménnyel jártak a múltban a sárgalázzal és más ragályos betegségekkel szemben, de ennek vége, itt még egy tűzvészre sem volt szükség. Ami a múzeumokat illeti, az embernek elbúsul a lelke, s tán a szíve is meghasad belé, hogy az a sok ember, akarom mondani az a sok festmény, az a sok szobor csak áll ott, és nem akad senki sem, aki rajtuk felejtené a tekintetét. Hogy miben reménykednek a város vakjai, nem tudni, reménykedhetnének a gyógyulásban, ha még hinnének benne, de ez a reményük szertefoszlott, amikor nyilvánosságra került, hogy a vakság nem kímélt meg senkit, nem maradt egyetlen ép szem sem, hogy beletekintsen egy mikroszkóp lencséjébe, elnéptelenedtek a laboratóriumok, ahol a baktériumoknak nem maradt más lehetősége a túlélésre, csak az, ha egymást felfalták. Eleinte sok vak, akiket még látó és családi érzéseket tápláló rokonaik kísértek, kórházról kórházra járt, de ott csak vak orvosokat találtak, akik ugyan nem látták a betegeket, de kitapintották a pulzusukat, meghallgatták őket hátulról és elölről, ennyit tehettek, mert ehhez még a fülük megvolt. Azután az éhségtől gyötört betegek, akik még lábra állhattak közülük,

elszökdöstek a kórházakból, kimentek meghalni az utcára, egymagukban, mert a családjuk, ha még meg is volt, ki tudja, merre járt, azután pedig ahhoz, hogy eltemessék őket, nem volt elég, hogy valaki véletlenül megbotoljon bennük, bűzleniük is kellett, de leginkább nyilvános helyen kellett meghalniuk. Nincs mit csodálkozni azon, hogy annyi a kutya, némelyikük már hiénára emlékeztet, a bundájukon kiütköznek a hullafoltok, és behúzott farokkal rohangásznak, mintha attól tartanának, hogy a halott és fölfalt emberek életre kelnek, és megfizetnek azért a gyalázatért, hogy belemartak abba, aki nem védekezhetett. Milyen a világ, kérdezte a fekete kötést viselő öregember, és az orvos felesége válaszolt, Nincs különbség a kint és a bent között, az itt és az ott között, a kevesek és a sokak között, aközött, ahogy élünk és ahogy élnünk kell, és az emberek hogy néznek ki, kérdezte a sötét szemüveges lány, Mint a kísértetek, ilyen lehet a kísértet-lét, benne van a bizonyosság, hogy az élet létezik, mert négy érzékével érzékeli, hogy van, de látni nem látja, Sok az autó, kérdezte az első vak, aki nem tudta elfelejteni, hogy az övét ellopták, Autótemető ez az egész. Az orvos és az első vak felesége nem kérdezett semmit, minek is, ha a válaszok ugyanúgy hangoznának, mint ezek. A kancsal kisfiú tökéletesen elégedett volt azzal, hogy olyan cipőt viselhet a lábán,

amilyenről mindig álmodott, és nem szomorítja el az sem, hogy nem láthatja a cipőjét. Valószínűleg emiatt nem olyan, mint egy kísértet. Es nem lehetne hiénának nevezni a hulló könnyek kutyáját, aki az orvos feleségének a nyomában jár, nem a halott hús szagára megy, hanem azt a szempárt követi, amelyről bizonyosan tudja, hogy él. A sötét szemüveges lány lakása nincsen messze, de ezekbe az egy hétig éhkoppot nyelő emberekbe csak most kezd visszatérni az erő, ezért gyalogolnak olyan lassan, annak, hogy megpihenhessenek, nincsen más módja, mint hogy leülnek a földre, nem volt érdemes olyan gondosan összeválogatni a színeket és a jó szabású ruhadarabokat, ha ilyen rövid idő alatt átjárja őket a mocsok. Az utca, ahol a sötét szemüveges lány lakik, nemcsak rövid, hanem keskeny is, ami magyarázat arra, miért nincsenek itt autók, menni még csak lehet rajta, az egyik irányban, de parkolásra már nem maradt hely, tilos is volt. Azon sem lehetett csodálkozni, hogy nem jártak arrafelé emberek, az ilyesfajta utcákon napközben sem ritka az olyan pillanat, amikor egy élő lelket sem látni. Melyik házban laksz, kérdezte az orvos felesége, A hetesben, a második emeleten. Az egyik ablak nyitva volt, máskor ez csaknem biztosan arra utalt, hogy van valaki otthon, most minden kétséges volt. Az orvos felesége azt mondta, Ne jöjjön mindenki, majd mi ketten

felmegyünk, ti várjatok idelent. Látható volt, hogy az utcai ajtót feltörték, jól ki lehetett venni, hogy a tolózár tokja elgörbült, az ajtószárnyról szinte teljesen levált egy hosszú faszilánk. Az orvos felesége egy szót sem szólt erről. Előreengedte a lányt, ő tudta, merre kell menni, a sötétbe borult lépcsőház nem jelentett számára gondot. A sietség izgalmában a sötét szemüveges lány kétszer is megbotlott, de úgy gondolta, jobb, ha nevet magán, Gondold el, ezen a lépcsőn azelőtt akár csukott szemmel is fölmentem vagy lejöttem, a készen kapott mondatok már csak ilyenek, nem érzékenyek az értelmezés ezernyi finom árnyalatára, ez a mondat például nem tesz különbséget aközött, hogy valaki becsukja a szemét, vagy hogy vak. A második emeleti lépcsőfordulóban zárva találták a keresett ajtót. A sötét szemüveges lány a kezét végigcsúsztatta az ajtófélfán, így rátalált a csengőgombra, Nincs villany, juttatta eszébe az orvos felesége, és ezt a két szót, amelyek csupán megismételték azt, amit minden ember tudott, úgy hallgatta a lány, mint egy baljós hír bevezető szavait. Bezörgetett az ajtón, egyszer, kétszer, háromszor, harmadszorra erőteljesen, az öklével verte, kiabált befelé, Anya, apa, senki nem jött, hogy kinyissa, a kedveskedő megszólítások nem hatották meg a valóságot, senki nem jött, hogy azt

mondja, Kedves lányom, végre megjöttél, már azt hittük, hogy soha többé nem látunk, gyere, gyere befelé, ez a hölgy a barátnőd, jöjjön be, jöjjön be maga is, a lakásban egy kis rendetlenség van, de ne törődjön vele, az ajtó még mindig zárva volt, Nincs itt senki, mondta a sötét szemüveges lány, és az ajtónak dőlve sírva fakadt, fejét összekulcsolt két karjára hajtotta, mintha egész testével valami reménytelen irgalomért esedezne, lehet, hogy nem tanultuk meg eléggé, mennyire bonyolult az emberi lélek, és most csodálkozunk, hogy egy ilyen szabados szokásoknak hódoló lány annyira szereti a szüleit, hogy ennyire nyíltan kifejezésre juttatja a fájdalmát, bár nem jár messze az igazságtól az, aki kijelenti, hogy nincs és soha nem is volt semmilyen ellentmondás a két dolog között. Az orvos felesége szerette volna megvigasztalni, de nem sokat mondhatott volna, mindenki tisztában volt azzal a ténnyel, miszerint gyakorlatilag lehetetlenné vált, hogy az emberek sok időt töltsenek a lakásaikban. Megkérdezhetjük a szomszédokat, javasolta, ha vannak egyáltalán, Igen, kérdezzük meg őket, mondta a sötét szemüveges lány, de egy csöpp reménység sem érződött a hangjában. Elkezdtek zörgetni a lépcsőforduló másik oldaláról nyíló lakás ajtaján, ahol megint csak senki nem válaszolt. A fölső emeleten mindkét ajtó tárva-nyitva. A lakásokat kirabolták, a ruhásszekrények üresen tátongtak,

ennivalónak nyoma sem volt azokon a helyeken, ahol lehetett volna. A jelek arra mutattak, hogy nem régen járhatott ott valaki, feltehetőleg egy olyan vándorló csoport, amelyek mostanában annyira elszaporodtak, és folytonosan mennek egyik lakásból a másikba, egyik ürességből a másikba. Lementek az első emeletre, az orvos felesége behajlított ujjaival kopogott a közelebb lévő ajtón, várakozó csend következett, majd egy rekedtes hang bizalmatlanul megkérdezte, Ki az, a sötét szemüveges lány közelebb húzódott, Én vagyok, a második emeleti szomszéd, a szüleimet keresem, tudja, hol vannak, mi történt velük, kérdezte. Csoszogó léptek hallatszottak, az ajtó kinyílt, és megjelent egy csont és bőr, összeszáradt, megtöppedt öregasszony, akinek loboncos fehér haja csapzottan meredezett mindenfelé. A penészbűz és valami meghatározhatatlan rothadó szag émelyítő keveréke visszatántorította a két asszonyt. Az öregasszony kimeresztette a szemét, amely csaknem fehér volt, Nem tudok semmit a szüléidről, egy nappal azután jöttek értük, hogy téged elvittek, akkor még láttam, Van még valaki az épületben, Néha hallom, hogy le és föl járnak a lépcsőn, de ezek idegen emberek, csak aludni jönnek ide, És a szüleim, Már mondtam, hogy nem tudok semmit róluk, És a férje, a

fia, a menye, Ókét is elvitték, És magát miért nem, Mert elrejtőztem, Hol, Képzeld, a te lakásodban, Hogy tudott bemenni, Hátulról, a tűzlépcsőn, betörtem egy üveget, és belülről kinyitottam az ajtót, a kulcs benne volt a zárban, És hogyan tudott attól fogva itt élni, egyedül ebben a lakásban, kérdezte az orvos felesége, Ki van itt még, rezzent össze az öregasszony, és a fejét forgatta, Egy barátnőm, velem egy csoportban jár, mondta a sötét szemüveges lány, Nemcsak arról van szó, hogy egyedül volt, hanem az ennivalóról is, hogyan tudott ennivalót szerezni magának ennyi időn keresztül, faggatta az orvos felesége, Úgy, hogy nem vagyok ostoba, megtaláltam a módját, Ha nem akarja, ne mondja meg, puszta kíváncsiságból kérdeztem, Elmondom, elmondom, először is végigjártam az épület valamennyi lakását, és összeszedtem minden ennivalót, ami csak volt, ami megromlott volna, azt rögtön megettem, a többit elraktam, Van még ebből az ennivalóból, kérdezte a sötét szemüveges lány, Nincs már, elfogyott, felelte az öregasszony, vak szemében váratlanul bizalmatlan kifejezés jelent meg, mindig ezt a fordulatot szokás használni az ilyen helyzetekben, de egyáltalán nem kötelező, mert a szemekben, a tulajdonképpeni szemekben semmiféle kifejezés nem ül, ha kitépik őket, csak olyanok, mint két

ottfelejtett üveggolyó, a szemhéj, a szempillák és a szemöldök hordozzák a vizuális ékesszólás és retorika különféle formáit, mégis a szem aratja le a pálmát, És most miből él, kérdezte az orvos felesége, A halál ott jár az utcákon, de a kiskertekben nem szűnt meg az élet, mondta titokzatosan az öregasszony, Mit akar ezzel mondani, A kiskertekben van kelkáposzta, van nyúl, van csirke, és vannak virágok is, bár a virágokat nem lehet megenni, És mihez kezd ezzel, Az attól függ, néha összeszedek néhány kelkáposztát, máskor megölök egy nyulat vagy egy csirkét. Nyersen, Eleinte tüzet gyújtottam, de azután hozzászoktam a nyers húshoz, és a kelkáposzta torzsája édes, nem kell aggódni, nem olyan fából faragtak, hogy éhen haljak. Kettőt lépett hátra, csaknem beleolvadt a lakásban uralkodó sötétségbe, csak két fehér szeme világított, és onnan mondta, Ha be akarsz menni a lakásodba, gyere be, beengedlek. A sötét szemüveges lány már-már azt mondta, nem, nagyon köszönöm, nem éri meg a fáradságot, minek, ha a szüleim nincsenek otthon, de hirtelen feltámadt benne a vágy, hogy lássa a szobáját, lássam a szobámat, milyen ostobaság, hiszen vak vagyok, legalább végighúzom a kezem a falakon, az ágytakarón, a párnán, ahol az én bolond fejem nyugodott, a bútorokon, talán a fiókos szekrényen még ott van az a váza a virágokkal, amelyekre

még mindig emlékezett, hacsak az öregasszony le nem hajította a földre dühében, mert nem ehető. Azt mondta, Ha megengedi, élek az ajánlattal, igazán nagyon kedves, Gyere csak, gyere, tudod, hogy nálam ennivalót nem találsz, ami van, az nekem is kevés, és különben sem élnél vele, biztos nem szereted a nyers húst, Ne aggódjon, van ennivalónk, Van ennivalójuk, ebben az esetben a szívességért cserébe, adjanak nekem valamennyit, Adunk, ne aggódjon, mondta az orvos felesége. Már a folyosón jártak, a bűz elviselhetetlenné vált. A konyhában, amelyet alig-alig világított meg a kívülről beszűrődő kevéske fény, nyulak bőrének darabkái, csirketoll és csontok hevertek a padlón, az asztalon, egy odaszáradt vértől mocskos tányérban felismerhetetlen húscafatok, mintha többször is megrágták volna őket, És a nyulak, a csirkék mit esznek, kérdezte az orvos felesége, Kelkáposztát, füvet, maradékokat, mondta az öregasszony, Miféle maradékokat, Mindenfélét, még húst is, Ne mondja, hogy a tyúkok és a nyulak húst esznek, A nyulak még nem, de a tyúkok odavannak a gyönyörűségtől, az állatok olyanok, mint az emberek, idővel mindenhez hozzászoknak. Az öregasszony biztonságosan mozgott, nem ment neki semminek, eltolt egy karosszéket az útból, mintha csak látná, azután a tűzlépcsőre nyíló ajtó felé bökött, Arra, csak óvatosan, hogy el ne csússzatok, a korlát nem nagyon

szilárd, És az ajtó, kérdezte a sötét szemüveges lány, Az ajtót csak be kell lökni, a kulcs itt van nálam, valahol arrafelé, Az én kulcsom, szaladt ki majdnem a lány száján, de abban a pillanatban arra gondolt, hogy ennek a kulcsnak semmi hasznát nem veszi, ha a szülei vagy valaki más elvitte az összes többi kulcsot, amelyik a bejárati ajtót nyitja, nem kérheti meg ezt az asszonyt, hogy valahányszor be akar menni vagy ki akar jönni, engedje át. Könnyű nyomást érzett a szívén, talán attól, hogy bemegy a lakásába, talán attól, hogy a szülei nincsenek ott, talán valami mástól. A konyhában rend volt és tisztaság, a bútorokat nem borította túl vastagon a por, ez is az esős idő javára írható, mint ahogy az is, hogy jobban nőtt a kelkáposzta és a fű, valóban, innen föntről az orvos felesége valóságos kis őserdőnek látta a kiskerteket, Vajon szabadon járnak-e a nyulak, kérdezte magában, biztosan nem, továbbra is a nyúlketrecben élnek, és várják a vak kezet, amely elhozza nekik a kelkáposztaleveleket, és azután a fülénél fogva megragadja egyik kapálódzó társukat, és kirántja onnan, miközben a másik kéz a vak csapásra készül, amelytől az agy tövében kimarjul a gerinc. A sötét szemüveges lányt az emlékezés végigvezette a lakáson, és akárcsak az alatta lévő emeleten lakó öregasszony, ő sem ment neki semminek és

nem bizonytalankodott sehol, a szülei ágya nem volt bevetve, bizonyosan hajnalban jöttek értük, sírva leült rá, az orvos felesége odaült mellé, azt mondta neki, Ne sírj, mi mást lehetne mondani, mi értelme van a könnyeknek, amikor a világ minden értelmét elvesztette. A lány szobájában, a fiókos szekrényen állt egy üvegváza, benne elszáradt virágok, a víz elpárolgott, arrafelé tapogattak a vak kezek, az ujjak megsimogatták a halott virágszirmokat, milyen törékeny is az élet, ha magára hagyják. Az orvos felesége kinyitotta az ablakot, kinézett az utcára, ott voltak mindnyájan, a földön ültek és türelmesen vártak, csak a hulló könnyek kutyája emelte föl a fejét, finom hallása jelzett valamit. Az ég, amelyet megint beborítottak a felhők, lassan elsötétedett, közeledett az éjszaka. Arra gondolt, hogy ma nem kell menedéket keresniük, ahol elalhatnak, itt maradnak, Az öregasszony nem fog örülni, ha mind átmegyünk a lakásán, mormolta. Ebben a pillanatban a sötét szemüveges lány megérintette a vállát, A kulcsok a zárban voltak, nem vitték el magukkal. A probléma, ha ugyan ez az volt, megoldódott, nem kellett elszenvedniük az első emeleti öregasszony zsémbelését, Lemegyek és felhozom őket, mindjárt leszáll az este, milyen jó, legalább ma egy lakásban aludhatunk, egy lakás falai között, mondta az orvos felesége, Ti a szüleim ágyát kapjátok meg, Majd később

foglalkozunk ezzel, Itt én parancsolok, mert én vagyok itthon, Igazad van, úgy lesz, ahogy akarod, az orvos felesége megölelte a lányt, azután lement a többiekért. Fölfelé kapaszkodva vidáman beszélgettek, miközben olykor-olykor megbotlottak a lépcsőfokokban, pedig a vezetőjük megmondta, Két forduló között tíz lépcsőfok van, úgy tetszett, mintha látogatóba mennének. A hulló könnyek kutyája nyugodtan ballagott a nyomukban, mintha mindig is hozzájuk tartozott volna. A lépcsőfordulóban a sötét szemüveges lány lefelé nézett, így szokás, amikor valaki fölfelé jön, hogy megtudjuk, ki az, ha nem ismerős jön, hogy barátságos szavakkal köszöntsük, ha barát, ebben az esetben nem is kellett szem ahhoz, hogy tudjuk, ki jön, Gyertek csak, gyertek be, helyezzétek magatokat kényelembe. Az első emeleti öregasszony kikukucskált az ajtón, azt hitte, hogy ezt a hangzavart az egyik olyan banda okozza, amelyik aludni jön, ebben nem is tévedett, megkérdezte, Ki jár itt, és a sötét szemüveges lány fölülről válaszolt, A csoportom, az öregasszony összezavarodott, hogy juthatott a lány ki a lépcsőfordulóra, de azon nyomban megértette, és mérges volt magára, mert nem jutott az eszébe, hogy megkeresse és magával vigye a bejárati ajtók kulcsait is, mintha elvesztette volna egy olyan lakás tulajdonjogát, amelyben hónapok óta ő volt az egyetlen

lakó. Nem talált jobb megoldást arra, hogy kárpótlást kapjon a váratlan kudarcért, mint hogy az ajtót kinyitva így szólt, Azt ugye tudjátok, hogy ennivalót kell adnotok, csak nehogy elfelejtkezzetek róla. És mivel sem az orvos felesége, sem a sötét szemüveges lány nem válaszolt neki, mert az egyik azzal volt elfoglalva, hogy vezesse a megérkezőket, a másik pedig, hogy fogadja őket, felfortyanva így kiabált, Hallottátok, amit nagyon rosszul tett, mert a hulló könnyek kutyája, amely éppen ebben a pillanatban ment el előtte, mérgesen megugatta, az egész lépcsőházat betöltötte a hangja, váratlan segítség volt, az öregasszony ijedten visított, bemenekült a lakásába, és magára csapta az ajtót, Ki ez a boszorkány, kérdezte a fekete kötést viselő öregember, ilyesmiket akkor szoktunk mondani, amikor magunkat nem látjuk, ha ő is úgy élne, ahogy ez az asszony élt, kíváncsiak lennénk, meddig maradna meg rajta a civilizáció máza. Csak az az ennivaló volt, amit a műanyag zacskókban hoztak, a vizet az utolsó cseppig be kellett osztaniuk, ami pedig a világítást illeti, nagy szerencséjükre találtak a konyhaszekrényben két gyertyát, amelyeket az esetleges áramkimaradás esetére őriztek, és ezeket az orvos felesége meggyújtotta magának, a többieknek nem volt szükségük

rá, az ő fejükben már ott világított a fény, olyan erősen, hogy megvakította őket. A csoport tagjainak csak ez a kevés jutott, semmi több, és mégis olyan ritka, családias hangulatú együttlét alakult ki, ahol éppannyi jut az egyiknek, mint a másiknak. Mielőtt asztalhoz ültek volna, a sötét szemüveges lány és az orvos felesége lement az alsó emeletre, teljesítették az ígéretüket, ha ugyan nem volna pontosabb azt mondani, hogy teljesítették azt a követelést, hogy ennivalóval fizessenek azért, hogy átmehettek azon a vámhivatalon. Az öregasszony sopánkodva, zsörtölődve fogadta őket, az az átkozott kutya kis híján felfalta őt, Sok ennivalójuk lehet, ha egy ilyen vadállatot is táplálni tudnak, jegyezte meg, mintha azt remélte volna, hogy ezzel a szemrehányó megjegyzéssel fölkeltheti a két küldöttben azt az érzést, amit lelkifurdalásnak nevezünk, nevezetesen, hogy nem volna humánus dolog hagyni, hogy éhen haljon egy szegény öregasszony, miközben egy ostoba állat teletömi a bendőjét. A két asszony nem ment vissza, hogy még valami ennivalót hozzon, már az is, amit magukkal vittek, igen nagylelkű adag volt, ha figyelembe vesszük a mostani nehéz életkörülményeket, ezt hirtelen megértette az alsó emeleten lakó öregasszony is, aki mégsem volt annyira gonosz, mint amilyennek látszott, mert elment a lakás hátsó bejáratának kulcsaiért, és azt mondta a sötét szemüveges lánynak, Fogd,

ez a te kulcsod, és mintha még ez sem lett volna elég, miközben bezárta az ajtót, azt mormolta, Nagyon köszönöm. A két asszony álmélkodva ment fölfelé, a boszorkánynak mégis vannak érzelmei, Nem rossz asszony, az egyedüllét miatt vesztette el a józan eszét, jegyezte meg a sötét szemüveges lány, aki láthatólag nem gondolta végig azt, amit mondott. Az orvos felesége nem válaszolt, úgy döntött, hogy későbbre halasztja a beszélgetést, és amikor a többiek lefeküdtek, és néhányan már el is aludtak, ők ketten pedig a konyhában ültek, mint anya és leánya, erőt gyűjtve a takarítás még hátralevő feladataihoz, az orvos felesége megkérdezte, És te, most mit fogsz csinálni, Semmit, itt maradok, várom, hogy a szüleim visszatérjenek, Egyedül, vakon, A vaksághoz már hozzászoktam, És a magányhoz, Hozzá kell szoknom, az alattunk lakó öregasszony is egyedül él. Olyan akarsz lenni, amilyen ő lett, kelkáposztán és nyers húson akarsz tengődni, mindaddig, amíg el nem fogy, ezekben a házakban, úgy látszik, senki más nem lakik, ketten lesztek csak, és gyűlölni fogjátok egymást, attól félve, hogy az ennivaló elfogy, minden fej káposztát, amit leszedtek, a másik szája elől raboljátok el, nem láttad ezt a szerencsétlen asszonyt, a lakásából csak a szag jutott el hozzád, én mondom neked, hogy még az a hely sem volt ennyire visszataszító, ahol éltünk, Előbb vagy utóbb

mindannyian olyanok leszünk, mint ő, azután pedig elpusztulunk, s megszűnik az élet, De egyelőre még élünk, Figyelj rám, te sokkal többet tudsz, mint én, veled összehasonlítva nem vagyok több egy buta libánál, de azt gondolom, hogy már halottak vagyunk, és azért vagyunk vakok, mert már halottak vagyunk, vagy, ha úgy jobban tetszik, másképpen mondom, halottak vagyunk, mert vakok vagyunk, egyre megy, Én még mindig látok, Ez a te szerencséd, a férjed szerencséje, az én szerencsém, és a többieké, de nem tudod, hogy mindig fogsz-e látni, ha megvakulsz, ugyanolyan leszel, mint mi, mindannyian oda jutunk, ahová az alattunk lévő öregasszony, Ma ma van, holnap holnap lesz, ma viselem a felelősséget, s nem holnap, ha netán vak leszek, Miféle felelősséget, Azt a felelősséget, hogy látok a szememmel, miközben a többiek nem, Nem vezetgetheted, nem etetheted a világ összes vak emberét, Meg kellene tennem, De nem teheted meg, Annak segítek, aki a közelemben van, Jól tudom, hogy így teszel, ha nem volnál, talán már nem lennék életben, Most nem akarom, hogy meghalj, Maradni akarok, ez a kötelességem, ez itt a lakásom, azt akarom, hogy a szüleim itt találjanak, ha visszajönnek, Ha visszajönnek, mondtad te magad, tudni kellene, hogy még mindig a szüleid lesznek-e, Nem értem,

Azt mondtad, hogy a lenti öregasszony áldott jó lélek volt, Szegény, Szegény szüleid, szegény te, ha találkoztok, vak szemmel és vak érzelmekkel, mert azok az érzelmek, amelyekkel éltünk, s amelyekkel úgy éltünk, amilyenek voltunk, azért voltak ilyenek, mert szemmel születtünk, szem nélkül az érzelmek másfélék lesznek, nem tudjuk, miképpen, nem tudjuk, milyenek, te azt mondod, hogy halottak vagyunk, mert vakok vagyunk, hát erről van szó, Szereted a férjed, Igen, mint magamat, de ha megvakulok, ha azután, hogy megvakultam, más leszek, mint aki eddig voltam, vajon ki leszek, hogy tovább szerethessem, és miféle szerelemmel, Azelőtt is, amikor még láttunk, voltak vakok, Viszonylag kevesen, a szokásos érzelmek a látók érzelmei voltak, ennélfogva a vakok idegen érzelemvilággal éreztek, nem mint vakok, pedig azok voltak, most vannak születőben a vakok igazi érzelmei, és még az elején tartunk, egyelőre a korábbi érzelmeink emlékeiből élünk, nem kell szem ahhoz, hogy lásd, milyen ma az élet, ha nekem azt mondta volna valaki, hogy egy nap gyilkolni fogok, sértésnek veszem, mégis gyilkoltam, Akkor, szerinted, mit csináljak, Gyere velem, gyere el a mi lakásunkba, És ők, Ami neked jár, az jár nekik is, de én téged mindenkinél előbbre valónak érezlek, Miért, Magam is megkérdezem, hogy miért, talán, mert olyan vagy, mintha a húgom lennél, talán, mert a férjem

lefeküdt veled, Bocsáss meg, Nem olyan bűn ez, amiért meg kellene bocsátani, Kiszívjuk a véredet, olyanok leszünk, mint az élősködők, Akkor is volt belőlük, amikor láttunk, ami pedig a vért illeti, kell hogy valami másra is jó legyen azonkívül, hogy fenntartja azt a testet, amelyben kering, most pedig menjünk aludni, mert holnap is nap lesz. Vagy lesz, vagy nem. A kancsal kisfiú, amint felébredt, ki akart menni a vécére, rájött a hasmenés, valami megártott neki, amilyen gyönge volt, de azonnal kiderült, hogy nincs, aki bemehessen oda, mivel az alsó emeleten lakó öregasszony az épület valamennyi vécéjét végigjárta, és csak valami különös véletlen folytán nem kellett előző nap, lefekvés előtt a hét ember közül egynek sem alhasi szükségleteit kielégíteni, mert akkor már ennyivel is többet tudtak volna. Most mindannyiukra rájött, leginkább pedig a szegény kisfiúra, aki már nem tudta tovább tartani, igazából, bármennyire nehezünkre esik is elismerni, az életnek erről a tisztátalan valóságáról is be kell számolnunk némelyik elbeszélésben, nyugalmas belekkel bárkinek vannak szép eszméi, és kész a vitára arról, hogy, például, létezik-e közvetlen kapcsolat a szem és az érzelmek között, vagy hogy a felelősségérzet természetes következménye-e a jó látásnak, de amikor az embert szorítja a szükség, amikor a testet fájdalom és gyötrelem keríti hatalmába, akkor

megmutatkozik, mennyire állati is a létezésünk. A kiskertbe, kiáltotta az orvos felesége, és igaza volt, ha nem volna olyan korán, már ott találnánk az alsó emeleten lakó szomszédasszonyt, éppen itt az ideje, hogy ne nevezzük többé öregasszonynak, ahogy eddig rosszallóan neveztük, ott találnánk, ahogy már elhangzott, meggörnyedve, a tyúkok karéjában, mert aki ezt megkérdőjelezi, az bizonyosan nem tudja, mi a tyúk. Hasára tapasztott kézzel, az orvos feleségéhez bújva, émelyegve ment lefelé a kancsal kisfiú, alig bírta ki idáig is, szegényke, ne kívánjunk tőle többet, az utolsó lépcsőfokokon a záróizma már nem tudott ellenállni a belső nyomásnak, elképzelhetik a következményeket. Eközben a másik öt ember a tűzlépcsőn, amely most tényleg a megmenekülésüket szolgálta, igyekezett lefelé, ahogy tudott, és ha valami szeméremérzet maradt még bennük a vesztegzárban eltöltött idő után, most azt is elvesztették. A kiskertben szétszóródva, nyögve az erőfeszítéstől, szenvedve a haszontalan szégyenérzet maradékától, elvégezték, amit el kellett végezniük, beleértve az orvos feleségét is, de ő sírva fakadt, amikor rájuk nézett, sírt mindegyikük miatt, mert ennyit ember már nem viselhetett el, látta, ahogy a férje, az első vak és a felesége, a sötét szemüveges lány, a fekete

kötést viselő öregember meg ez a kisfiú ott kuporog a fűben, a kelkáposzták csomós szárai között, miközben a tyúkok érdeklődve figyelik őket, a hulló könnyek kutyája is lement, ő is egy volt a többiek közül. Jól-rosszul, ahogy tudták, megtisztogatták magukat néhány fűcsomóval, néhány tégladarabbal, amit karnyújtásnyira találtak, néha rosszabb volt, mintha semmit sem tettek volna. Néma csöndben másztak visszafelé a tűzlépcsőn, az első emeleten lakó szomszédasszony nem jött ki megkérdezni, hogy kik ők, honnan jöttek, hová igyekeznek, biztos alszik még a jó vacsorával a gyomrában, és amikor beléptek a lakásba, először nem tudták, mit mondjanak, azután a sötét szemüveges lány megszólalt, nem maradhatnak ebben az állapotban, az igaz, hogy nincs víz, amivel megmosakodhatnának, kár, hogy nem esik az eső, mert ha úgy zuhogna, ahogy tegnap, kimehetnének megint a kiskertbe, ruhátlanul és félretéve a szégyenkezést, a fejükre és a vállukra hullana az égből nagylelkűen hulló víz, éreznék, ahogy végigfolyik a hátukon, a mellükön, a lábukon, felfoghatnák végre megtisztult kezükben, és ebből a csészéből felkínálhatnák egy szomjazónak, bárki legyen is, akinek az ajkai, mielőtt rátalálnának a vízre, előbb talán könnyedén megérintenék a kéz bőrét, roppant szomjúságukban mohón kiszürcsölnék az utolsó cseppet is

ebből a mélyedésből, s ezzel, ki tudja, talán egy újabb szárazság okozói lennének. Ahogy már máskor is megfigyelhettük, a sötét szemüveges lány vesztét a képzelőereje okozza, vajon mire gondolhatott egy ilyen tragikus, groteszk, kétségbeejtő helyzetben. Azonban nem hiányzik belőle bizonyos gyakorlati érzék, ezt az is bizonyítja, hogy odament a szobájában, azután a szülei szobájában álló szekrényhez, elővett onnan néhány lepedőt és törülközőt, Tisztogassuk meg magunkat ezekkel, mondta, a semminél jobb, és nem kétséges, hogy jó ötlet volt, mert amikor asztalhoz ültek, más embernek érezték magukat. Az asztalnál az orvos felesége megosztotta a többiekkel a gondolatait, Elérkezett az az idő, amikor döntenünk kell arról, hogy mit teszünk, meggyőződésem, hogy mindenki vak, legalábbis azok az emberek, akiket eddig láttam, úgy viselkedtek, nincs víz, nincs villanyáram, nincs semmiféle ellátás, és zűrzavaros állapotok uralkodnak mindenfelé, ez már a tökéletes zűrzavar állapota, Lennie kell egy kormánynak, mondta az első vak, Nem hiszem, de ha van is, a vakok kormánya, amelyik vakokat szeretne irányítani, azaz a semmi akarja megszervezni a semmit, Akkor nincs jövő, mondta a fekete kötést viselő öregember, Nem tudom, hogy van-e jövő, most viszont azt kell tudnunk, miképpen élhetünk ebben a jelenben, Jövő nélkül a jelen

nem ér semmit, olyan, mintha nem is létezne, Lehet, hogy az emberiség képes lesz arra, hogy szem nélkül éljen, de akkor már nem emberiség lesz, láthatjuk az eredményt, ugyan ki tarthatja magát ugyanolyan embernek, mint amilyen azelőtt volt, én, például, megöltem egy embert, Megöltél egy embert, riadt meg az első vak, Igen, azt, aki a másik oldalon átvette a parancsnokságot, egy ollót döftem a torkába, Azért ölted meg, hogy bosszút állj értünk, egy asszonynak kellett bosszút állnia az asszonyokért, mondta a sötét szemüveges lány, és a bosszú, ha igazságos, akkor emberi megnyilvánulás, ha az áldozatnak nincsen joga a hóhérával szemben, akkor nincs igazság, Emberiesség sem, tette hozzá az első vak felesége, Térjünk vissza a kérdéshez, mondta az orvos felesége, ha együtt maradunk, talán sikerül életben maradnunk, ha különválunk, fölfal és megsemmisít a tömeg, Azt mondtad, hogy vannak a vakok között szervezett csoportok, jegyezte meg az orvos, ez azt jelenti, hogy az életnek új formái jelentek meg, nem feltétlenül szükséges, hogy megsemmisüljünk, ahogy jósolod, Nem tudom, hogy igazából mennyire szervezettek, csak azt látom, hogy ennivalót keresnek, és valami helyet, ahol elalhatnak, ennyi az egész, Visszatértünk a primitív hordákhoz, mondta a fekete kötést viselő öregember, azzal a különbséggel, hogy

nem néhány ezer férfi és nő bolyong egy roppant, érintetlen természetben, hanem milliók és milliók egy lecsupaszított és halódó világban, Egy vak világban, tette hozzá az orvos felesége, ahogy egyre nehezebb lesz vizet és ennivalót találni, ezek a csoportok egész biztosan szétesnek, mindenkinek az jár majd az eszében, hogy egyedül biztosabban életben marad, nem kell osztoznia a többiekkel, amit megszerez, az övé és senki másé, Ezeknek a csoportoknak biztosan van vezetőjük, valaki, aki irányítja és megszervezi a dolgokat, jegyezte meg az első vak, Meglehet, de ebben az esetben azok, akik vezetnek, éppolyan vakok, mint azok, akiket vezetnek, Te nem vagy vak, mondta a sötét szemüveges lány, ezért neked kell irányítanod és szervezned, Nem irányítok, megszervezek, amit tudok, csak az a szem vagyok, amit elvesztettetek, Egyfajta természetes vezető, egy látó király a vakok földjén, mondta a fekete kötést viselő öregember, Ha így van, hadd vezessen benneteket a szemem, amíg még van, azért azt javaslom, hogy ne szóródjunk szét, a lány ebbe a lakásba, ti a tiétekbe, te a tiedbe, hanem éljünk továbbra is együtt, Maradhatunk itt, mondta a sötét szemüveges lány, A mi lakásunk nagyobb, Ha ugyan el nem foglalták, szólt közbe az első vak felesége, Amikor odaérünk, meglátjuk, és ha így van, visszajövök ide, vagy elmegyünk a tiétekbe, vagy a

tiedbe, tette hozzá, a fekete kötést viselő öregemberhez fordulva, aki így válaszolt, Nincsen lakásom, egyedül élek egy szobában, Nincs családod, kérdezte a sötét szemüveges lány, Nincs, Sem feleséged, sem fiaid, sem testvéreid, Senkim, Ha a szüleim nem kerülnek elő, ugyanolyan egyedül leszek, mint te, Én veled maradok, mondta a kancsal kisfiú, de nem tette hozzá, Ha az édesanyám nem kerül elő, nem szabta ezt a feltételt, különös magatartás, vagy nem is annyira különös, az ember fiatalon gyorsan alkalmazkodik, még előtte az élet. Döntsetek, szólt az orvos felesége, Veletek megyek, mondta a sötét szemüveges lány, csak arra kérlek, hogy hetente legalább egyszer gyere el velem ide, hátha visszatérnek a szüleim, Az alsó szomszédasszonynál hagyod a kulcsokat, Nincs más megoldás, mást már nem vihet el innen, mint amit elvitt, Tönkreteszi a lakást, Azután, hogy itt voltam, talán nem, Mi is veletek tartunk, csak azt szeretnénk, ha amilyen hamar lehetséges, megnéznénk a lakásunkat, hogy tudjuk, mi történt, Természetesen megnézzük, Az én lakásom nem éri meg a fáradságot, már mondtam, hol laktam, De velünk jössz, Igen, egy feltétellel, bár az első pillanatban felháborítónak tetszhet, hogy valaki feltételekkel fogadja el a szívességet, amit neki tesznek, de egyes öregek már ilyenek, büszkeségük a fogyó idő mértékében növekszik, Mi ez a feltétel, kérdezte az orvos,

Amikor már elviselhetetlen teherré válok, kérlek, mondjátok meg nekem, és ha a barátság vagy a könyörület arra indít benneteket, hogy hallgassatok, remélem, lesz még annyi bölcs belátás bennem, hogy megtegyem, amit kell, És mi lesz ez, megtudhatjuk, kérdezte a sötét szemüveges lány, Félrehúzódom, elmegyek, eltűnök, ahogy valamikor az elefántok tették, hallottam, hogy manapság már nincs így, mert egyikük sem éri meg az öregkort, Nem vagy éppenséggel elefánt, Éppenséggel ember sem vagyok, Különösen akkor nem, ha butaságokat beszélsz, feleselt vele a sötét szemüveges lány, és ennek a beszélgetésnek itt vége szakadt. A műanyag zacskók sokkal kevesebbet nyomnak, mint idefelé, amin nem is lehet csodálkozni, az első emeleten lakó szomszédasszony is evett belőlük, kétszer is evett, először tegnap este, és ma is hagytak neki valamennyi ennivalót, amikor megkérték, hogy vigyázzon a kulcsokra, őrizze meg őket addig, amíg megjelenik az igazi gazdájuk, meg kellett venni őt valamivel, mert a jelleméről már eleget tudunk, és azt még nem is említettük, hogy a hulló könnyek kutyája is evett, csak egy kőszív maradt volna érzéketlen ennyi könyörgő pillantás láttán, jut eszembe, hová tűnt a kutya, nincs a lakásban, a kapun nem ment ki, csak a kiskertben

lehet, az orvos felesége elment utána, és tényleg ott volt, a hulló könnyek kutyája egy tyúkot marcangolt, olyan gyorsan elkapta, hogy kodácsolni sem volt ideje, de ha az első emeleten lakó öregasszony látna és számon tartaná a tyúkjait, nem tudni, hogy haragjában mit tenne a kulcsokkal. A hulló könnyek kutyájában fölrémlett, hogy bűnt követett el, meg hogy az emberi lény, akit védett, indulni készül, egy pillanatnyi tétovázás után kaparni kezdett a puha talajban, és még mielőtt az első emeleten lakó öregasszony kilépett volna a tűzlépcső fordulójára, hogy kiderítse a lakásába behatoló zajok forrását, földbe temette a tyúk maradványait, eltüntette a bűntett nyomait, és a lelkifurdalást más alkalomra hagyta. A hulló könnyek kutyája fellopózott a lépcsőn, éppen csak megérintve, mint egy fuvallat, az öregasszony szoknyáját, aki észre sem vette, milyen veszélyben forgott egy pillanatra, aztán az orvos felesége mellett lecövekelve világgá kürtölte a véghezvitt hőstettet. Az első emeleten lakó öregasszony, hallva, hogy milyen vadul ugat, félteni kezdte, bár mi már tudjuk, hogy későn, éléskamrájának biztonságát, és nyakát fölfelé tekerve kiabálni kezdett, Ezt a kutyát meg kell kötni, nehogy megöljön nekem egy tyúkot, Legyen nyugodt, felelt az orvos felesége, a kutya nem éhes, már evett, és máris megyünk tovább. Máris, ismételte az öregasszony, és a hangja

megcsuklott, talán a keserűségtől, de másképpen is lehetett értelmezni, például, Itt hagynak engem egyedül, de egy szót sem szólt többet, csak azt a Marist, amelyre nem várt választ, a keményszívű emberek is megbántódnak olykor, ez történt ezzel az asszonnyal is, mégpedig annyira, hogy ki sem nyitotta az ajtót, hogy elbúcsúzzon ezektől a hálátlanoktól, akiket nagylelkűen átengedett a lakásán. Hallotta, ahogy mennek lefelé a lépcsőn, beszélgettek egymással, Vigyázz, el ne csússz, Tedd a kezed a vállamra, Fogd meg a korlátot, mondták, mindennapi szavak, de most még megszokottabbá váltak a vakok világában, csak azt furcsállotta, amit az egyik nő mondott, Olyan sötét van itt, hogy semmit sem látok, az, hogy ez az asszony nem a fehér vakságban szenved, már magában is meglepő, de hogy nem lát, mert sötét van, ez vajon mit jelenthet. Szerette volna végiggondolni, erőlködött, de a feje üres volt, nem jutott semmire, kevés idő múlva azt mondta magában, Rosszul hallottam, igen, rosszul. Az utcára érve az orvos feleségének eszébe jutott, mit mondott, jobban oda kellene figyelnie a szavaira, úgy kell mozognia, mint aki lát, de úgy kell beszélnie, mint aki vak. Amikor a járdán összegyűltek, két hármas csoportba rendezte a társait, az elsőbe a férjét és a sötét szemüveges lányt osztotta, közéjük pedig a kancsal kisfiút, a második

sorba pedig a fekete kötést viselő öregembert és az első vakot, olyanformán, hogy közrevették a másik asszonyt. Szerette volna, ha mind ott vannak a közelében, nem a szokásos törékeny libasorban, amely bármelyik pillanatban széteshetett, elég volna egy népesebb vagy erőszakosabb csoporttal találkozni, s máris úgy járnak, mint amikor törékeny bárka kerül a tengeren egy gőzhajó útjába, és az kettőbe hasítja, jól ismerjük az ilyesféle balesetek következményeit, hajótörés, roncsok, vízbe fúlt emberek, hasztalan segélykiáltások a végtelen vízen, a gőzhajó már messze jár, észre sem vette az ütközést, ez történne velük is, egy vak itt, a másik ott, elveszve a többi vak rendezetlen áramlásában, akik, mint a tenger hullámai, meg nem állnak, de nem tudják, hová igyekeznek, és az orvos felesége maga sem tudná, ki után kapjon először, a férje után nyújtsa-e ki a kezét, vagy talán a kancsal kisfiú után, s közben elveszítené a sötét szemüveges lányt, a másik kettőt, a fekete kötést viselő öregembert, aki valahol a távolban, az elefántok temetője felé igyekszik. Most mindenkit és saját magát is körbekeríti egy szövetcsíkokból font kötéllel, amit azalatt készített, míg a többiek aludtak, Ne húzassátok magatokat, mondta, kapaszkodjatok bele, amilyen erősen csak tudtok, és el ne engedjétek, bármi történjen is. Jó volna, ha nem

összebújva mennétek, hogy meg ne botoljatok egymásban, de azért érezzétek a mellettetek levő közelségét, érintsétek is meg egymást, ha lehetséges, csak egyvalakinek nem kellett odafigyelnie a továbbhaladásnak ezekre az új problémáira, a kancsal kisfiúnak, aki középen ment, minden oldalról körbevették. A mi vakjaink közül senki nem kérdezte meg, hogyan navigál a többi vak, ugyanígy egymáshoz vannak-e kötve, ezzel vagy valami más módszerrel, de a válasz könnyű lett volna, mindannak alapján, amit meg lehetett figyelni, a csoportoktól, azok kivételével, amelyekben valamely, számunkra nem ismert belső ok miatt, nagyobb az összetartó erő, általában le is morzsolódnak és oda is csapódnak hozzájuk emberek napközben, mindig akad olyan vak, aki elbóklászik és elvész, valaki mást pedig magával ragad a tömegvonzás ereje, és melléjük sodródik, lehet, hogy befogadják, lehet, hogy elűzik, attól függ, mit hoz magával. Az első emeleten lakó öregasszony lassan kinyitotta az ablakot, nem akarta, hogy bárki is tudomást szerezzen erről az érzelmi ellágyulásáról, de az utcáról semmiféle zaj nem szűrődik föl, már elmentek, itt hagyták ezt a környéket, amerre jóformán senki sem jár, az öregasszonynak elégedettnek kellene lennie, mert így nem kell másokkal megosztania a tyúkjait, a nyulait, elégedettnek kellene lennie, de nem az, vak

szeméből kigördül két könnycsepp, és először kérdezi meg magától, hogy van-e valami értelme annak, hogy tovább éljen. Nem tudott erre válaszolni, nem mindig arra kapunk választ, amire kellene, sőt sokszor az is megtörténik, hogy egyszerűen várni kell a válaszokra, és ez az egyetlen lehetséges válasz. Útjuk során egyszer kétsaroknyira voltak attól a lakástól, ahol a fekete kötést viselő öregember magányos embernek való szobája volt, de úgy döntöttek, hogy mennek tovább előre, nincs ott ennivaló, ruhára nincs szüksége, a könyveit nem tudja olvasni. Az utcák tele vannak vakokkal, akik ennivalót keresnek. Belépnek az üzlethelyiségekbe, majd kijönnek onnan, üres kézzel lépnek be és csaknem mindig üres kézzel jönnek ki, azután egymás között megvitatják, hogy maradjanak-e, vagy akkor járnak jobban, ha elhagyják ezt a környéket, és áttelepednek gyűjtögetni a város valamelyik más részébe, a legnagyobb gond az, hogy a jelenlegi állapotok között, amikor nincs folyóvíz, sem elektromos energia, a gázpalackok üresek, a házakban pedig veszélyes tüzet rakni, lehetetlen főzni, még akkor is, ha föltételezzük, hogy tudjuk, hová kell nyúlni a sóért, az olajért, a fűszerekért, pedig elgondoltuk, milyen jó lenne néhány olyan ételt készíteni, amely legalább halványan felidézi a régi ízeket, de ha találnánk is hozzá zöldséget, csak

főzéssel jutnánk kielégítő eredményhez, akárcsak a hús esetében, az örökös nyúlon és tyúkon kívül felhasználható volna a kutya és a macska is, ha hagynák megfogni magukat, de ahogy igazából a tapasztalat az élet tanítómestere, még ezek a korábban kezes állatok is megtanulták, hogy bizalmatlanul fogadják a simogatást, most csapatokba verődve vadásznak, és csapatokba verődve védekeznek a rájuk vadászok ellen, és mivel Isten jóvoltából továbbra is van szemük, jobban tudnak menekülni és támadni is, ha kell. Mindezen körülményekből és okokból az következett, hogy az emberek számára a konzervált élelem a legjobb, nemcsak azért, mert a legtöbb esetben már főtt és fogyasztásra kész állapotban van, hanem amiatt is, hogy könnyű a szállítása és kényelmes a használata. Az biztos, hogy minden konzervdobozon, üvegen és sokféle dobozon, amelyek ezt a fajta élelmiszert tartalmazzák, feltüntetik azt az időpontot, amely után a fogyasztásuk nem ajánlott, sőt bizonyos esetekben veszélyes is lehet, ám a népi bölcsesség eredményeképpen bekerült a köztudatba egy mindenképpen megcáfolhatatlan mondás, amely egybecsengett egy régen nem használt másikkal, ha a szem nem lát, nem érez a szív, mondták valamikor, most pedig, ha a szem nem lát, nincs baja a gyomornak, ezért

esznek meg manapság annyi szemetet. Csoportja élén az orvos felesége végiggondolja, mennyi ennivalójuk van még, ha minden jól megy, egy étkezésre elegendő, ha nem számítjuk a kutyát, de az csak éljen a maga lehetőségeivel, amelyeket olyan jól felhasznált, amikor a nyakánál fogva megragadta a tyúkot, megszakasztva ezzel a hangját és az életét. Ha emlékezete nem csal, és senki nem járt náluk, jócskán vannak otthon konzervei, amelyek elegendőek egy házaspár számára, de most hét embert kell etetni, a tartalékai nem sok időre elegendőek, még abban az esetben sem, ha szigorú beosztással élnek. A közeli napokban újra el kell mennie az élelmiszer-áruház föld alatti raktárába, és abban is döntenie kell, hogy egyedül megy-e vagy megkéri a férjét, hogy menjen vele, esetleg az első vakot, aki fiatalabb és ügyesebb, a választás tétje a nagyobb mennyiségű élelmiszer összegyűjtése vagy a lebonyolítás gyorsasága, beleértve, erről jó nem elfeledkezni, a visszavonulás feltételeit is. Az utcákon lévő szeméttől, amely mintha a kétszeresére nőtt volna tegnap óta, az emberi ürüléktől, amely napok óta félig-meddig folyóssá ázott a heves esőben, vagy ragacsos pép esetleg hasmenés formájában most kerül a földre ezekből az emberekből és asszonyokból, miközben elhaladunk mellettük, a levegőt betölti a bűz, mint valami sűrű köd, amelyben csak nagy

erőfeszítések árán lehet előrehaladni. Egy fákkal övezett téren, amelynek közepén szobor áll, kutyafalka marcangol egy embert. Nem régen halhatott meg, a tagjai még nem merevek, látni, amikor a kutyák ide-oda cibálják, hogy a csontokról leszaggathassák a fogaikkal megragadott húscafatokat. Egy holló szökdécsel, szabad helyet keresve, hogy ő is hozzáférhessen a lakomához. Az orvos felesége elfordította a tekintetét, de már túl késő volt, a hányás ellenállhatatlanul tört föl a belsejéből, kétszer, háromszor, mintha az ő még élő testét másféle kutyák, a teljes kétségbeesés kutyafalkái cibálnák, idáig jöhettem, itt meg akarok halni. A férje megkérdezte, Mi van veled, a többiek, akiket összefogott a kötél, hirtelen megrettenve, egészen közel jöttek hozzá, Mi történt, Megártott az ennivaló, Valami romlott lehetett, Én nem érzek semmit, Én sem. Jó nekik, csak az állatok marakodását hallották, és a varjú váratlan, riadt károgását, amikor a zűrzavarban az egyik kutya véletlenül, támadó szándék nélkül belekapott a szárnyába, az orvos felesége pedig azt mondta, Nem bírtam visszatartani, bocsássatok meg, a kutyák egy másik kutyát esznek, A mi kutyánkat eszik, kérdezte a kancsal kisfiú, Nem, a miénk, ahogy te mondtad, él, itt köröz körülöttük, de nem jön közelebb, Az után a tyúk után, amit megevett, valószínűleg nem nagyon lehet éhes, Jobban vagy, kérdezte

az orvos, Igen, menjünk, És a mi kutyánk, kérdezte meg újra a kancsal kisfiú, A kutya nem a miénk, valószínűleg itt marad ezekkel, korábban is velük járt, és most újra rátalált a barátaira, Kakilni akarok, Itt, Nagyon kell, fáj a hasam, nyafogott a kisfiú. Ott helyben, ahogy tudta, elintézte a dolgát, az orvos felesége újra hányt, de ennek más oka volt. Azután átmentek a tágas téren, és amikor a fák árnyékába értek, az orvos felesége hátrapillantott. Újabb kutyák tűntek fel, összemarakodtak a test maradékai fölött. A hulló könnyek kutyája feléjük bóklászott, az orrát a földhöz nyomta, mintha nyomot követne, a szokás hatalma volt, pedig most az egyszer, ha felpillantott volna, meglátja azt, akit keres. Folytatták az útjukat, maguk mögött hagyták a fekete kötést viselő öregember lakását, és most egy széles sugárúton haladnak, amelynek egyik és másik oldalán is magas és fényűző épületek emelkednek. Az autók errefelé értékesek, tágasak és kényelmesek, ezért látni bennük annyi alvó vakot, és egy hatalmas limuzint láthatólag még állandó lakóhellyé is átalakítottak, valószínűleg azért, mert könnyebb visszatérni egy autóba, mint egy lakásba, a lakói valószínűleg ugyanazt teszik, mint amit a vesztegzárban tettek, hogy megtalálják az ágyukat, a saroktól kezdve tapogatják és

számolják az autókat, huszonhét, jobb oldal, már itthon vagyok. Az az épület, amelynek a bejáratánál a limuzin áll, egy bank. Ez a kocsi hozta az igazgatótanács elnökét a heti plenáris ülésre, arra az első ülésre, amelyet a fehérkór járvány bejelentése óta tartottak, és azután már nem volt rá idő, hogy bevigyék a föld alatti garázsba, ahol bevárta volna az értekezlet végét. A sofőr akkor vakult meg, amikor az elnök éppen belépett az épületbe, szokása szerint a főkapun, még felkiáltott, a sofőrről van szó, de ezt, az elnökről van szó, már nem hallotta. Az ülés egyébként nem lett volna annyira plenáris, amennyire a neve sugallta, mert az utóbbi napokban az igazgatótanács néhány tagja megvakult. Az elnök nem tudta megnyitni az ülést, amelynek napirendje éppen az lett volna, hogy határozatokat vitassanak meg és fogadjanak el arra az esetre, ha az igazgatótanács minden tényleges és póttagja megvakul, de el sem jutott a tanácsteremig, mert miközben a lift fölfelé vitte őt a tizenötödik emeletre, egész pontosan a kilencedik és tizedik emelet között, egyszer és mindenkorra abbamaradt az áramszolgáltatás. És mivel a baj soha nem jár egyedül, ugyanabban a pillanatban vakultak meg a villanyszerelők, akik a belső áramszolgáltatás és a generátor karbantartását végezték, amelyik egy régi típusú berendezés volt, és nem működött automatikusan, már régen ki kellett volna cserélni,

mindennek az lett az eredménye, ahogy már mondtuk, hogy a lift megállt a kilencedik és a tizedik emelet között. Az elnök látta, hogy vakul meg a liftkezelő, aki kísérte, és egy óra múlva ő maga is elveszítette a látását, és mivel az energia nem jött vissza, és a bankban egyre többen vakultak meg azon a napon, nagyon valószínű, hogy az a két ember még mindig ott van, holtan, ha mondhatjuk így, egy acélkoporsóba zárva, és ennek következtében szerencsére biztonságban a mindent felfaló kutyáktól. Nem voltak tanúk, és ha voltak is, nem tudunk arról, hogy becitálták volna őket ezekhez a jegyzőkönyvekhez, hogy elmeséljék, mi történt, teljesen érthető hát, ha valaki megkérdezi, miképpen volt lehetséges megtudni, hogy ezek a dolgok így történtek és nem másképpen, a válasz az, hogy minden elbeszélés olyan, mint a világmindenség teremtése, senki sem volt ott, senki sem látta, de minden ember tudja, mi történt. Az orvos felesége megkérdezte, Vajon mi történt a bankokkal, nem mintha különösebben érdekelte volna, bár az egyikre rábízta megtakarított pénzét, egyszerű kíváncsiságból tette föl ezt a kérdést, csak azért, mert eszébe jutott, és kész, azt sem várta, hogy valaki válaszoljon neki, mondjuk ilyenformán, Kezdetben teremte Isten az eget és a földet. A föld pedig kietlen és puszta vala, és setétség vala a mélység színén, és az Isten Lelke lebeg vala a vizek

felett, ehelyett a fekete kötést viselő öregember azt mondta, miközben lefelé mentek a sugárúton, Amennyire megtudtam, amikor még volt egy szemem, amellyel láttam, először megbolondult a világ, az emberek, attól félve, hogy megvakulnak és támasz nélkül maradnak, rohantak a bankokba, hogy fölvegyék a pénzüket, azt hitték, így biztosíthatják a jövőjüket, ezt meg kell értenünk, mert ha valaki tisztában van azzal, hogy nem fog tudni többé dolgozni, az egyetlen megoldás az marad, hogy ameddig él, a bőség és a hosszú távú tervezés időszakában félretett pénzéhez fordul, föltételezve, hogy valóban megvolt benne a z az óvatosság, hogy apránként félrerakja azt, amit megtakarított, ennek a végzetes rohamnak az lett az eredménye, hogy huszonnégy óra alatt a legfontosabb bankok közül néhány tönkrement, a kormány közbelépett, arra kért mindenkit, hogy nyugodjon meg, és az emberek állampolgári öntudatára hivatkozott, a felhívást pedig azzal az ünnepélyes kijelentéssel fejezte be, hogy magára vállalja a mindenkit sújtó katasztrófahelyzetből következő összes felelősséget és kötelezettséget, de ezzel a gyógyírral nem sikerült könnyíteni a válságon, mert az emberek egyremásra vakultak meg, és azok, akik még éltek, csak arra gondoltak, hogy kimentsék a vagyonkájukat, és végül

elkerülhetetlenné vált, hogy a bankok, akár csődbe mentek, akár nem, becsukják a kapuikat, és rendőri védelmet kértek, amivel semmire sem mentek, a bankok előtt összegyűlt ordítozó tömegben voltak civil ruhát viselő rendőrök is, akik ugyanúgy követelték azt, amit olyan nehezen kerestek meg, néhányan, hogy szabadon tüntethessenek, beüzentek a parancsnokságra, hogy vakok, ennélfogva leszerelnek, a többiek pedig, akik még egyenruhában és aktív szolgálatban voltak, miközben fegyverüket az elégedetlenkedő tömegekre fogták, egyik pillanatról a másikra nem látták többé a célgömböt, ezek, ha volt pénzük a bankban, minden reményüket elvesztették, és ráadásul azzal is megvádolták őket, hogy lepaktáltak a fennálló hatalommal, de a legrosszabb még azután jött, amikor a bankokat megrohamozták a vakok és nem vakok egyaránt elkeseredett, dühödt hordái, itt már nem arról volt szó, hogy valaki békésen átadja az ablaknál látra szóló csekkjét, és azt mondja az alkalmazottnak, Fel akarom venni az egyenlegemet, hanem ráteszi a kezét mindenre, a napi forgalomra, ha benne maradt a fiókokban, valamelyik felelőtlenül nyitva hagyott páncélszekrényben, egy régi váltópénzeket tartalmazó zsákocskában, amelyet még a legöregebb nemzedék korában használtak a szépapáink, elképzelni nem lehet, mi folyt ott, a központi épületek nagy

és fényűző előcsarnokai és a kis kerületi fiókok igazán elborzasztó jelenetek tanúi voltak, és nem szabad elfeledkezni a bankautomatákról sem, amelyeket szétvertek és az utolsó bankjegyig kiraboltak, némelyik kijelzőn rejtélyes módon megjelent a felirat, miszerint, köszönjük, hogy a bankunkat választotta, a gépek tényleg ostoba jószágok, és talán pontosabb volna, ha azt mondanánk, hogy megcsalták saját uraikat, mert végül is az egész bankrendszer egy pillanat alatt összeomlott, mint egy kártyavár, de nem azért, mert a pénz birtoklása többé nem érték, hanem azért, mert akinek van pénze, nem akarja kiadni a kezéből, és azzal érvel, hogy nem lehet előre tudni, mi lesz másnap, valószínűleg ez motoszkált azoknak a vakoknak a fejébe, akik befészkelték magukat a bankok alagsoraiba, ahol a páncélszekrények vannak, és várnak a csodára, hogy szélesre tárja előttük a súlyos nikkelacél ajtókat, amelyek elválasztják őket a gazdagságtól, csak azért jönnek ki onnan, hogy ennivalót és vizet szerezzenek, vagy elvégezzék testi szükségleteiket, és máris mennek vissza az őrhelyükre, különböző jelszavakat és ujj-jeleket használnak, hogy egy idegen se férkőzhessen be a menedékükbe, természetesen a legteljesebb sötétségben élnek, de ez nem különösebben érdekes, mert ebben a vakságban minden fehér. A fekete kötést viselő öregember

aközben mesélte ezeket a szörnyűséges eseményeket, miközben lassan haladva átszelték a várost, és olykor megmegálltak, hogy a kancsal kisfiú csillapíthassa beleinek tűrhetetlen háborgását, és bár az a hangvétel, amellyel előadta, igencsak valóságossá tette ezt a megrázó leírást, okkal gyanakodhatunk arra, hogy vannak bizonyos túlzások az elbeszélésében, például a föld alatti helyiségekben élő vakok története, honnan is tudhatott róluk, ha nem ismeri a jelszót, sem pedig a hüvelykujjal adott jelet, mindenesetre jó ötletet adott nekünk. Estefelé járt már, amikor végre megérkeztek abba az utcába, ahol az orvos és a felesége lakott. Semmiben nem különbözik a többitől, mindent mocsok borít, vakok bandái bolyonganak céltalanul, és most először, csak a véletlenen múlt, hogy nem találkoztak velük korábban is, hatalmas patkányok tűnnek föl, és bár csak kettő van belőlük, az errefelé kóborló macskák nem mernek rájuk támadni, mert csaknem olyan nagyok, mint ők, és bizonyosan sokkal vadabbak. A hulló könnyek kutyája a macskákra és a patkányokra is közömbösen pillantott, mint aki az érzelmek és indulatok más szférájában él, ezt el is mondaná, ha nem maradt volna továbbra is ugyanaz a kutya, amelyik volt, hanem emberi állat lenne. Az ismert helyeket megpillantva az

orvos felesége nem kezdte el a szokásos mélabús elmélkedést, amely szavakba foglalva így hangzik, Mennyi idő elmúlt azóta, nem is olyan régen még boldogok voltunk itt, az asszonyt nagyon megviselte a csalódás, tudat alatt abban bízott, hogy az utcát, mert ő lakik itt, tisztán, felsöpörve, kicsinosítva találja, hogy a szomszédai vakok ugyan a szemükre, de nem az értelmükre, Milyen ostoba is vagyok, mondta hangosan, Miért, mi történt, kérdezte a férje, Semmi, képzelődtem, Mennyi idő elmúlt azóta, vajon mi lehet a lakásunkkal, mondta a férfi, Hamarosan megtudjuk. Az erejük fogytán volt, ezért végtelenül lassan kapaszkodtak fölfelé a lépcsőn, minden fordulóban megálltak, Az ötödikre megyünk, mondta az orvos felesége. Mentek, ahogy tudtak, mindegyikük magában, a hulló könnyek kutyája hol elöl, hol hátul, mintha nyájterelő kutyának született volna, amelyik azt a parancsot kapta, hogy egy bárány se vesszen el. Voltak nyitott ajtók, hangok szűrődtek ki bentről, a szokásos émelyítő bűz hullámokban áradt kifelé, kétszer is megjelent egy-egy vak az ajtóküszöbön, és üres tekintettel nézett, Ki jár ott, kérdezték, az orvos felesége az egyiket felismerte, a másik nem a házban lakók közül volt, Itt laktunk, mondta szűkszavúan. A szomszéd arcán is a felismerés kifejezése suhant át, de nem kérdezett semmit, A doktor úr felesége

az, ha bemegy, megmondhatja, Az ötödik emeleti lakók visszajöttek. Amikor túljutottak az utolsó lépcsősoron, az orvos felesége, még mielőtt rálépett volna a pihenőre, bejelentette, Zárva van. Látszott, hogy be akarták törni, de az ajtó ellenállt. Az orvos belecsúsztatta a kezét zakójának egyik belső zsebébe, és kihúzta a kulcsokat. Várakozóan felemelte őket a levegőbe, mire a felesége finoman a zár felé vezette a kezét.

LESZÁMÍTVA A HÁZI PORT, amely arra használja a család távollétét, hogy finom fátyolával belepje a bútorok felületét, csak mellékesen jegyeznénk meg, hogy ezek azok a kivételes alkalmak, amikor megpihenhet, mert nem zavarja föl sem a tollseprű, sem a porszívó, sem a gyerekek futkározása, akik légörvényeket kavarnak, amerre elhaladnak, a lakás tiszta volt, és csak annyi rendetlenségre kellett számítani, amennyi egy sietős távozás után maradhatott. Ugyanis, miközben aznap várták a minisztériumból és a kórházból érkező hívásokat, az orvos felesége előrelátó gondoskodással, amely az olyan emberek tulajdonsága, akik életükben elintézik minden ügyüket, nehogy a haláluk után előjöjjön az a bosszantó szükség, hogy gyors megoldásokhoz kell folyamodni, elmosta az edényt, bevetette az ágyat, rendbe rakta a fürdőszobát, nem volt minden a legtökéletesebb rendben, de kegyetlenség lett volna tőle többet követelni, mert remegett a keze és könnyben úszott a két szeme. Ennélfogva valamiféle paradicsomba érkezett a hét vándor, és olyan erős volt ez a benyomásuk, amelyet a kifejezés komolyságát túlságosan meg nem sértve, transzcendensnek is nevezhetnénk, hogy a bejáratnál megtorpantak, mintha megbénította volna őket a lakás váratlan illata, pedig csak egy bezárt lakás szaga volt,

máskor rögtön szaladtunk volna, hogy kinyissuk valamennyi ablakot, Hogy kiszellőztessünk, mondanánk, most viszont jó volna, ha körbetömíthetnénk őket, hogy a kinti rothadás bűze be ne szivároghasson. Az első vak felesége azt mondta, Mindent össze fogunk itt koszolni neked, és igaza volt, ha azokkal a latyakkal és ürülékkel borított cipőkkel bemennek, a paradicsom egy pillanat alatt pokollá változott volna, mert ez olyan hely, a szaktekintélyek állítása szerint, ahol a rothadó, orrfacsaró, émelyítő, dögletes bűzt nehezebb elviselni az elítélt lelkeknek, mint az izzó fogókat, a fortyogó szurokkal teli üstöket meg a többi kovács- és konyhapraktikákat. Időtlen idők óta a háziasszonyok ilyenkor azt szokták mondani, hogy Gyertek csak, gyertek be, még ilyet, ne is törődjetek vele, ha koszos lesz valami, ki lehet tisztítani, de ez az asszony éppen annyira tudja, mint a vendégei, hogy honnan jön, és tudja, hogy abban a világban, amelyben él, ami koszos, az még koszosabb lesz, ezért arra kéri őket, és hálásan meg is köszöni nekik, hogy vegyék le a cipőjüket a lépcsőpihenőn, az biztos, hogy a lábuk sem tiszta, de össze sem lehet hasonlítani a kettőt, a sötét szemüveges lány törülközői és lepedői jók voltak valamire, a nagyját leszedték. Mezítláb mentek be tehát, az orvos felesége keresett és talált is egy hatalmas műanyag zsákot, ahová belerakta az összes cipőt, azzal a céllal, hogy majd

lemossa őket, nem tudta, hogy mikor, és azt sem, hogyan, azután kivitte mindet az erkélyre, a kinti levegőn ez már nem ront semmit. Az ég lassan besötétedett, súlyos felhők borították, Bárcsak esne, gondolta. Azután világosan kirajzolódott előtte, hogy mit kell tennie, és visszatért a társaihoz. Csendesen álldogáltak a fogadószobában, nagyon fáradtak voltak, mégsem mertek valami ülőalkalmatosságot keresni, csak az orvos húzta végig tétován a kezét a bútorokon, és nyomot hagyott a felületükön, ezzel el is kezdte a takarítást, mert az ujjai egy kevés port letöröltek. Az orvos felesége azt mondta, Vetkőzzetek le mindannyian, nem maradhatunk így, ahogy vagyunk, hisz a ruhánk csaknem olyan mocskos, mint a cipőnk, Vetkőzzünk le, kérdezte az első vak, itt, mindenki előtt, ez szerintem nem helyénvaló, Ha akarjátok, mindegyikőtöket elvezethetem a ház valamelyik szegletébe, felelte ironikusan az orvos felesége, akkor nem lesz okotok a szégyenkezésre, Én itt helyben levetkőzöm, mondta az első vak felesége, csak te látsz, és még ha nem is így volna, nem felejtem el, hogy láttál rosszabb helyzetben is, mint meztelenül, a férjemnek rossz a memóriája, Nem tudom, mi szükség van arra, hogy olyan kellemetlen eseményekre emlékezzünk, amelyek már régen elmúltak, ha nő volnál, és ott lettél volna, ahol mi voltunk,

másképpen gondolkodnál, mondta a sötét szemüveges lány, s vetkőztetni kezdte a kancsal kisfiút. Az orvos és a kötést viselő öregember deréktól felfelé meztelenek voltak, és már a nadrágjukat gombolták ki, a fekete kötést viselő öregember odaszólt az orvosnak, aki mellette állt, Hadd kapaszkodjak beléd, amíg kihúzom a nadrágból a lábam. Szegények, olyan nevetségesek voltak, ahogy ott tipegtek, hogy az embernek sírni támadt kedve. Az orvos elvesztette az egyensúlyát, magával rántotta a fekete kötést viselő öregembert, szerencsére mind a ketten nevettek a dolgon, az ember elérzékenyült, amikor így látta őket, a testük olyan mocskos volt, amilyen csak lehetett, az ágyékukat mintha összevissza mázolták volna, fehér szőrök, fekete szőrök, ezzel minden tisztelet megszűnt az előrehaladott kor és a tiszteletre méltó foglalkozás iránt. Az orvos felesége segített nekik fölkelni, nemsokára teljesen besötétedik, senkinek nem lesz oka rá, hogy szégyenkezzen, Van-e itthon gyertya, kérdezte magában, és válaszként eszébe jutott, hogy őrzött a lakásban két tiszteletre méltó világítóeszközt, egy régesrégi, háromágú olajmécsest és egy öreg petróleumlámpát, amelynek üvegből volt a burája, ma még jó lesz a mécses, olajam van, kanócot csinálok valamiből, holnap szerzek petróleumot valamelyik háztartási boltban, sokkal könnyebb lesz, mint egy doboz konzervet találni, Főleg akkor, ha nem

a háztartási boltokban keresi a konzerveket, gondolta, és meglepődött, hogy ilyen helyzetben még képes kedélyeskedni. A sötét szemüveges lány lassan vetkőzött, olyanformán, hogy azt az érzetet keltette, bármennyire is lemezteleníti magát, mindig marad rajta még egy utolsó ruhadarab, ami valamennyire eltakarja, ki tudja, mi az oka most ennek a tartózkodásnak, ámde ha az orvos felesége közelebb volna hozzá, láthatná, hogy a lánynak pír önti el az arcát a mocsok alatt, ki érti a nőket, az egyik hirtelen szemérmes lesz, pedig korábban összefeküdt olyan emberekkel, akiket alig ismert, a másikról tudjuk, hogy képes lenne a legnagyobb nyugalommal a fülébe súgni, hogy Ne szégyenkezz, nem lát, a férjére gondol, természetesen, mert nem felejtettük el, hogy ez a szemérmetlen perszóna az ágyába csábította a férfit, lényegében ilyen minden nő, aki nem ismeri, vásárolja meg őket. Meglehet, mégis más az ok, van itt még két másik meztelen férfi is, és egyikük a saját ágyában fogadta a lányt. Az orvos felesége összeszedte a földre hullott ruhadarabokat, nadrágokat, ingeket, egy zakót, pulóvereket, dzsekiket, a mocsoktól ragacsos fehérneműt, ha egy hónapig mosnák, akkor sem lenne tiszta, ölre fogta valamennyit, Maradjatok itt, mindjárt jövök. Kivitte a ruhát az erkélyre, ahogy a cipőket is, és maga is levetkőzött,

miközben a súlyos ég alatt feketéllő várost nézte. Szemernyi világosság sem tűnt föl az ablakokban, sem egy elmosódó visszfény a házak homlokzatán, ez nem város volt már, hanem szétterülő kátránytömeg, amely, miközben lehűlt, épületek, tetők, kémények formáját fölvéve szilárdult meg, de minden halott és fénytelen volt. A hulló könnyek kutyája megjelent az erkélyen, nyugtalannak látszott, de most nem kellett sírást fölszárítania, a kétségbeesés nem tört föl, az asszony szeme száraz maradt. Az orvos felesége fázott, eszébe jutottak a többiek, akik a nappali közepén álltak meztelenül, és vártak, de nem tudták, mire. Bement. Jellegtelen körvonalakká váltak, bizonytalan foltokká, sötétbe vesző árnyakká, De nem a saját szemükben, gondolta, ők feloldódnak a fényben, amely körbefogja őket, ettől a fénytől nem láthatnak. Gyújtok valami világosságot, mondta, most éppen olyan vak vagyok, mint ti, Már van villany, kérdezte a kancsal kisfiú, Nem, egy olajmécsest gyújtok meg, Mi az a mécses, kérdezett újból a kisfiú, Később majd megmutatom neked. Az egyik műanyag zacskóból előhalászott egy doboz gyufát, kiment a konyhába, tudta, hol találja az olajat, nem volt sokra szüksége, az egyik konyharuhából leszakított egy csíkot, hogy kanócot sodorjon belőle, azután visszament abba a

terembe, ahol a mécses volt, most először veszi hasznát azóta, hogy elkészítették, eredetileg nem ez lett volna a rendeltetése, de közülünk senki sem tudhat mindent arról, hogy eredetileg miért jött világra, legyen mécses, kutya vagy emberi lény. A mécses ágai felett egymás után három apró, reszketeg fénylő mandula lobbant, olykor megnyúltak, s úgy látszott, hogy a láng felső része elvész a levegőben, azután pedig visszahúzódtak magukba, súlyosak és tömörek lettek, mint holmi fénykövek. Az orvos felesége azt mondta, Már látok, keresek nektek tiszta ruhát, De koszosak vagyunk, emlékeztette a sötét szemüveges lány. Ő is meg az első vak felesége is kezével eltakarta a mellét és az ágyékát, Nem miattam, gondolta az orvos felesége, amiatt, hogy a mécses fénye nézi őket. Azután így szólt, Jobb a tiszta ruha a koszos testen, mint koszos ruhát viselni a tiszta testen. Megfogta a mécsest, keresgélni kezdett a fiókos szekrények fiókjaiban, a ruhásszekrényekben, és néhány perc múlva visszatért, pizsamákat, köpenyeket, szoknyákat, blúzokat, ruhákat, nadrágokat, pulóvereket hozott magával, ami csak kellett ahhoz, hogy illendően felöltöztessen hét embert, az igaz, hogy nem voltak mind egyforma magasak, de soványságuk egymás ikertestvéreivé tette őket. Az orvos felesége segített nekik felöltözni, a kancsal kisfiúra ráadta az orvos egyik olyan nadrágját, amilyet a strandon és a szabadban

szoktunk viselni, és újra gyerekek leszünk bennük. Most már leülhetünk, sóhajtott fel az első vak felesége, vezess bennünket, kérlek, nem tudjuk, merre induljunk. A nappali éppen olyan, mint minden nappali, egy kis asztal áll a közepén, körülötte pamlagok, amelyeken mindenki elfér, erre itt az orvos és a felesége ül le, meg a fekete kötést viselő öregember, arra a sötét szemüveges lány és a kancsal fiú, a másikra az első vak felesége és az első vak. Kimerültek. A kisfiú azonnal elszunnyadt, fejét a sötét szemüveges lány ölébe hajtotta, nem jutott többé eszébe a mécses. Így telt el egy óra, ez szinte már maga volt a boldogság, a selymes fényben még a piszkos arcok is tisztának látszottak, akik nem aludtak, azoknak csillogott a szeme, az első vak megkereste a felesége kezét és megszorította, ebből a mozdulatból látszott, hogy a test nyugalma mennyire hozzájárulhat a lelkek harmóniájához. Akkor megszólalt az orvos felesége, Nemsokára eszünk valamit, de jó volna, ha előbb megegyeznénk abban, hogy fogunk itt élni, legyetek nyugodtak, nem szándékozom megismételni a hangosanbeszélő mondókáját, ahhoz, hogy aludjunk, elegendő hely áll a rendelkezésünkre, van két szobánk, amelyekben a házastársak kapnak helyet, itt, a nappaliban aludhatnak a többiek, mindenki a maga pamlagán, holnap el kell mennem ennivalóért, lassan elfogy,

amink van, jó volna, ha valamelyikőtök eljönne velem, hogy segítsen elhozni, de azért is, hogy lépésről lépésre megtanuljátok a lakáshoz vezető utat, felismerjétek a sarkokat, bármikor megbetegedhetek, vagy megvakulhatok, mindig azt várom, mikor történik meg, és akkor nekem kell tanulnom tőletek, más, a szükségetek elvégzésére lesz egy vödör az erkélyen, tudom, hogy nem kellemes kimenni, ebben az esőben és hidegben, de mindenesetre jobb lesz így, mintha az egész lakás bűzlene, ne felejtsük el, hogy éltünk, amikor elkülönítettek bennünket, mindannyian a megaláztatás egyre mélyebb fokára jutottunk, mígnem eljutottunk az elaljasuláshoz, ez más úton-módon, de itt is megtörténhet velünk, ott még mentségünkre szolgált, hogy ez az elaljasulás kívülről jött, de itt már nem, mindannyian egyenlőek vagyunk a jó és a rossz előtt, kérlek benneteket, ne kérdezzétek, mi a jó és mi a rossz, abban az időben, amikor a vakság még kivételes esetnek számított, mindig tudtuk, ha cselekednünk kellett, a helyes és a téves csupán különböző módon történő értelmezése annak a viszonynak, amely másokhoz, nem pedig önmagunkhoz fűz bennünket, mert ebben nem bízhatunk, bocsássatok meg nekem ezért az erkölcsi prédikációért, de nem tudjátok, nem tudhatjátok, mit jelent az, ha valaki lát a szemével a vakok

világában, nem vagyok királynő, nem, csak olyan valaki vagyok, aki arra született, hogy lássa a borzalmakat, ti csak érzitek, én érzem és látom is, és most vége az elmélkedésnek, gyerünk enni. Senki nem kérdezett semmit, az orvos csak annyit mondott, Ha újra látok a szememmel, igazán megnézem majd a többiek szemét, mintha a lelkükbe néznék, A lelkükbe, kérdezte a fekete kötést viselő öregember, Vagy a szellemükbe, nem annyira lényeges, minek nevezzük, és akkor a sötét szemüveges lány, váratlanul, ha azt tekintjük, hogy olyan valakiről van szó, aki nem folytatott magasabb szintű tanulmányokat, azt mondta, Van bennünk valami, aminek nincs neve, és mi ez a valami vagyunk. Az orvos felesége már kirakott valamennyit abból a kevés ennivalóból, ami még megmaradt nekik, azután segített abban, hogy le tudjanak ülni, és azt mondta, Rágjatok lassan, ez segít abban, hogy becsaphassátok a gyomrotokat. A hulló könnyek kutyája nem kuncsorgott ennivalóért, hozzászokott már ahhoz, hogy böjtöljön, azonkívül pedig arra gondolt, hogy nincs joga a reggeli lakoma után elvenni még azt a keveset is annak a nőnek a szájától, aki sírt, a többiekkel láthatólag nem nagyon törődött. Az asztal közepén a háromágú mécses arra várt, hogy az orvos felesége megmagyarázza azt, amit megígért,

ez az étkezés végeztével meg is történt, Nyújtsd ide a kezed, mondta a kancsal kisfiúnak, azután a kezét lassan vezetve mondta, Ez az alja, kerek, ahogy látod, ez pedig az oszlop, amely a felső részt tartja, ahol az olajtartály van, itt, vigyázz, meg ne égesd magad, vannak az ágai, egy, kettő, három, belőlük bújnak ki a kanócok, szövetfonatok, amelyek belülről fölszívják az olajat, egy gyufát kell odatartani hozzájuk, és akkor addig égnek, amíg az olaj el nem fogy, reszketeg a fényük, de azért látunk valamit, Én nem látok, Egy nap majd látni fogsz, és aznap megkapod tőlem ajándékba ezt a mécsest. Milyen színű, Láttál valaha sárgarézből készült tárgyakat, Nem tudom, nem emlékszem rá, milyen a sárgaréz, A sárgaréz sárga, Aha. A kancsal kisfiú egy kicsit gondolkodott, Most megkérdezi, hol az édesanyja, gondolta az orvos felesége, de tévedett, a kisfiú csak azt mondta, vizet kér, mert nagyon szomjas, Várnod kell holnapig, nincs víz itthon, de ebben a pillanatban eszébe jutott, hogy mégis van víz, öt liter vagy még több értékes víz, a vécé tartályának teljes tartalma, nem lehet rosszabb annál, amit a vesztegzár idején ittak. A sötétségtől vakon kiment a fürdőszobába, tapogatózva fölemelte a tartály fedelét, nem láthatta, tényleg van-e benne víz, volt benne, az ujjaival érezte, keresett egy poharat, belemerítette, végtelenül gondosan megtöltötte, a civilizáció visszatért a pocsolyákból

merítés kezdetleges szokásához. Mikor belépett a nappaliba, mindenki a helyén ült. A mécses megvilágította az arcokat, amelyek mind odafordultak felé, mintha csak azt mondta volna nekik, Itt vagyok, nézzétek, éljetek a lehetőséggel, mert ez a fény nem fog örökké tartani. Az orvos felesége odatartotta a kancsal kisfiú szájához a poharat, és azt mondta, Itt a víz, lassan idd, lassan ízlelgesd, egy pohár víz maga a csoda, nem hozzá beszélt, nem beszélt senkihez, csak azt közölte a világgal, milyen nagy csoda egy pohár víz. Hol találtad, esővíz, kérdezte a férje, Nem, a vécétartályból van, Nem volt még egy nagy ballon vizünk, amikor elmentünk innen, kérdezte újra a férfi, és a nő felkiáltott, Igen, hogy is nem jutott az eszembe, egy nagy ballon, amelyik félig volt, meg egy másik, amelyet meg sem kezdtünk, micsoda szerencse, ne igyál, ne igyál többet, ezt a kisfiúnak mondta, mindannyian tiszta vizet fogunk inni, a legjobb poharainkat teszem ki az asztalra, és tiszta vizet iszunk. Most megfogta a mécsest és kiment a konyhába, amikor visszatért, kezében ott volt a ballon, áthatolt rajta a fény, csak úgy csillogott a benne levő kincs. Letette az asztalra, elment a poharakért, a legjobb, legfinomabb kristálypoharaikat hozta, azután lassan, mintha valami szertartást végezne, teletöltötte valamennyit. Végül azt

mondta, Igyunk. A vak kezek nyúltak a poharakért, és amikor megtalálták, reszketősen emelték fel őket. Igyunk, ismételte az orvos felesége. Az asztal közepén álló mécses olyan volt, mint egy sziporkázó csillagokkal körülvett nap. Amikor a poharakat letették, a sötét szemüveges lány és a fekete kötést viselő öregember sírva fakadt. Nyugtalan éjszaka volt. Az álmok eleinte homályosan, bizonytalanul, egyik alvótól a másikig röppentek, itt is, ott is magukhoz vettek valamit, friss emlékeket, friss titkokat, friss vágyakat ragadtak magukkal, ezért sóhajtoztak, mormoltak magukban a szendergők, Ez nem az én álmom, mondták, de az álom így válaszolt, Még nem ismered az álmaidat, így tudta meg a sötét szemüveges lány, ki is a fekete kötést viselő öregember, aki ott aludt kétlépésnyire tőle, így hitte azt a férfi is, hogy tudja, ki az a lány, de csak azt hitte, mert nem kell az álmoknak kölcsönösnek lenniük ahhoz, hogy megegyezzenek. Hajnaltájban megeredt az eső. A szél az ablaknak verte az esőcseppeket, ez úgy hangzott, mintha ezer ostorral pattogtattak volna, Az orvos felesége felébredt, kinyitotta a szemét, és azt suttogta, Hogy esik, azután becsukta a szemét, a szobában még sötét éjszaka volt, aludhatott tovább. Egy perc sem telt el így, váratlanul fölébresztette őt egy gondolat, hogy valamit csinálnia kell, de még nem volt képes felidézni, hogy mit, az eső egyre csak

ismételgette, Kelj fel, mit akarhat az eső. Lassan, hogy a férjét föl ne ébressze, kiment a szobából, átment a nappalin, megállt egy másodpercre és odapillantott a pamlagokon alvókra, azután ment tovább a folyosón, egészen a konyháig, az épületnek ezen a felén az eső erősebben esett, mert a szél is odaverte. A rajta lévő köntös ujjával megtisztogatta az ajtó bepárásodott üvegét, és kinézett. Az egész eget felhő borította, az eső vadul zuhogott. Az erkély földjén egy halomba szórva ott volt a koszos ruha, amit levetettek, ott volt a műanyag zsák a cipőkkel, amiket le kellett mosni. Mosni. Az álom utolsó fátyla is lehullott, ezt kellett csinálnia. Kinyitotta az ajtót, lépett egyet, az eső tetőtől talpig eláztatta, mintha vízesés alá állt volna. Föl kell használnom ezt a vizet, gondolta. Visszalépett a konyhába, s minél kevesebb zajt csapva, elkezdte összeszedni a mosdótálakat, lábasokat, fazekakat és minden mást, amiben felfoghat valamennyit ebből az esőből, amely úgy hullott alá az égből, mint egybefüggő fonál, mint függöny, amelyet a szél meg-megtépázott, melyet a szél úgy lódított végig a város tetői fölött, mint egy hatalmas, zajos seprűt. Kivitte az edényeket, végigrakta az erkélyen, a rács mentén, lesz vize arra, hogy kimossa a szennyes ruhákat, az undorító cipőket, Csak el ne álljon, el ne álljon ez az eső, suttogta, miközben a konyhában kereste a szappant, a mosószert, a mosókefét

és minden mást, ami jó arra, hogy egy kicsit, legalább egy kicsit letisztíthassa vele ezt az elviselhetetlen mocskot a lélekről. A testről, mondta, mintegy azért, hogy helyreigazítsa a metafizikus gondolatot, de azután hozzátette, Egyre megy. És akkor, mintha csak ez lehetne a szükségszerű következtetés, a harmonikus megbékélés aközött, amit mondott és amit gondolt, lekapta magáról az átázott köntöst, és meztelenül, az eső simogatását és ostorcsapásait felváltva érezve testén, nekiállt mosni a ruhákat és ezzel egy időben saját magát is. A körülötte zuhogó víz zajától nem vette észre azonnal, hogy nincs egyedül. Az erkély ajtajában megjelent a sötét szemüveges lány és az első vak felesége, hogy miféle előérzetek, miféle megérzések, milyen belső hangok ébresztették föl őket, azt nem tudni, és azt sem tudni, hogyan sikerült megtalálniuk az ide vezető utat, nem érdemes most bármiféle magyarázatot keresni, szabad utat lehet engedni a találgatásoknak. Segítsetek nekem, mondta az orvos felesége, amikor meglátta őket, Hogyan, ha nem látunk, kérdezte az első vak felesége, Vegyétek le a ruhát, ami rajtatok van, minél kevesebbet kell később szárogatnunk, annál jobb, De nem látunk, ismételte az első vak felesége, Annyi baj legyen, mondta a sötét szemüveges lány, majd azt csináljuk, amit

tudunk, Én majd utána elrendezek mindent, mondta az orvos felesége, kimosom, ami még mocskos maradt, és most munkára, gyerünk, mi vagyunk az egyetlen nő a világon, akinek két szemünk és hat kezünk van. Talán a szemközti épületben, a csukott ablakok mögött néhány vak, férfiak és asszonyok, akiket felébresztett a zápor heves csapkodása, homlokukat a hideg ablaküvegre nyomva, lélegzetükkel beborítva az éjszaka páráját, emlékszik arra az időre, amikor így, ahogy most állnak, elnézték az égből hulló esőt. Elképzelni sem tudják, hogy odaát három meztelen nő van, olyan meztelen, ahogyan a világra jöttek, és teljesen bolondnak látszanak, valószínűleg bolondok is lehetnek, mert ép értelmű emberek nem mennek ki mosni egy olyan erkélyre, amelyet szemmel tarthat a szomszédság, még kevésbé olyanformán, hogy kötelezően vaknak kelljen mutatkoznunk, ilyesmit nem illendő csinálni, Istenem, hogyan ömlik rajtuk lefelé a víz, hogyan csorog alá a két mellük között, hogyan torpan meg és tűnik el a szemérmük sötétjében, hogy árasztja el és folyja körbe végül a combokat, talán igazságtalanul gondoltunk rosszat róluk, talán nem vagyunk méltók arra, hogy a város történetében az eddigi legszebb és legnagyszerűbb eseménynek legyünk tanúi, az erkélyről mélybe hullik egy habpamat, bárcsak vele tarthatnék, hullhatnék lefelé a végtelenben, tisztán,

makulátlanul, csupaszon. Csak Isten lát bennünket, mondta az első vak felesége, aki a kiábrándulások és kellemetlenségek ellenére erősen hisz abban, hogy Isten nem vak, amire az orvos felesége így válaszolt, Még ő sem, mert az eget felhők borítják, csak én láthatlak benneteket, Csúnya vagyok, kérdezte a sötét szemüveges lány, sovány vagy, csúnya soha nem leszel, És én, kérdezte az első vak felesége, Koszos és sovány vagy, mint a lány, és nem is vagy annyira szép, de szebb vagy, mint én, Te szép vagy, mondta a sötét szemüveges lány, Honnan tudod, ha soha nem láttál, Kétszer veled álmodtam, Mikor, Másodszor ma éjszaka, A házzal álmodtál, mert biztonságban és nyugalomban érezted magad, ez természetes, azok után, amin keresztülmentünk, az álmodban én voltam a ház, és mivel ahhoz, hogy láthass, egy arcot kellett hozzám illeszteni, kitaláltad, Én is szépnek látlak, pedig soha nem álmodtam veled, mondta az első vak felesége, Ez csak azt bizonyítja, hogy a vakság a csúnyák gondviselése, Te nem vagy csúnya, Nem, tényleg nem vagyok, csak a kor látszik rajtam, Hány éves vagy, kérdezte a sötét szemüveges lány, Lassan ötven leszek, Mint az édesanyám, És ő, Ő mi, Még mindig szép, Volt szebb is a mostaninál, Ez történik mindannyiunkkal, mindig voltunk valamilyenebbek a mostaninál, Te annyival soha nem lehettél, mondta az első

vak felesége. A szavak már csak ilyenek, sok mindent ellepleznek, egyik a másikhoz kapcsolódik, úgy látszik, mintha nem tudnák, hová igyekeznek, és váratlanul két vagy három, vagy négy, vagy öt magában véve egyszerű szó, amelyek váratlanul előjönnek, egy személyes és egy mutató névmás, egy határozószó, egy tagadószó, egy ige, és az elérzékenyülés máris feltartóztathatatlanul feltör és szétterül a bőrünk és a szemünk felszínén, fenekestül felforgatja az illedelmes érzelmeket, néha az idegek nem bírnak ki többet, sokat kibírtak, mindent kibírtak, olyanok voltak, mintha páncélt viselnének, azt mondják, Az orvos feleségének acélból vannak az idegei, és az orvos feleségének végül mégis potyogni kezdenek a könnyei egy személyes és egy mutató névmás, egy határozószó, egy tagadószó és egy ige miatt, amelyek puszta nyelvtani kategóriák, puszta megjelölések, mint ahogy ugyanaz a két másik nő is, a többiek, határozatlan névmások, ők is a könnyeikkel küszködnek, megölelik a teljes mondat asszonyát, három meztelen grácia a hulló esőben. Vannak pillanatok, amelyek nem tarthatnak örökké, a három asszony több mint egy órája itt van már, itt az ideje, hogy fázzanak, Fázom, mondta máris a sötét szemüveges lány. A ruhával már nem lehet mást tenni, a cipők nagyjából tiszták, eljött az idő, hogy

ezek az asszonyok is megmosakodjanak, beszappanozzák a hajukat és egymás hátát, és nevetnek, ahogy csak azok a kamasz lányok tudtak nevetni, akik szembekötősdit játszottak a kertben, amikor még nem voltak vakok. Teljesen megvirradt, az első napsugarak kikukkantottak a világ válla mögül, hogy azután megint elrejtőzzenek a felhők mögött. Az eső tovább esett, de alábbhagyott az ereje. A mosóasszonyok bementek a konyhába, megszárítkoztak és alaposan végigdörzsölték magukat azokkal a fürdőlepedőkkel, amelyeket az orvos felesége a fürdőszobaszekrényből vett elő, a bőrük átvette a mosópor erős szagát, de ilyen az élet, akinek nincs kutyája, macskával vadászik, a pipereszappan egy szempillantás alatt elfogyott, de még így is úgy látszik, hogy ebben a lakásban minden van, vagy jól fel tudják használni, amijük van, végül ruhát vettek magukra, a paradicsom odakint volt, az erkélyen, az orvos feleségének köntöse merő víz, de egy ág- és virágmintás ruhát vett magára, amelyet évekkel azelőtt már félretett, és ettől ő lett a legszebb a három nő között. Amikor beléptek a nappaliba, az orvos felesége látta, hogy a fekete kötést viselő öregember ül a pamlagon, amelyen aludt. Két kezébe fogta a fejét, az ujjai elvesztek fehér hajának sűrűjében, amely még a halántékát és a

tarkóját is benőtte, mozdulatlan volt, feszült, mintha a gondolatait szerette volna visszatartani, vagy éppen ellenkezőleg, szerette volna megakadályozni, hogy menjenek a maguk útján. Hallotta, hogy a nők belépnek, tudta, honnan jönnek, mit csináltak, hogy meztelenek voltak, de nem azért tudott ennyit, mert hirtelen visszatért a látása, és kióvakodott, mint azok a valamikori vénemberek, hogy ne csak egy, de három Zsuzsannát lásson, vak volt, vak is maradt, csak éppen kiment a konyha ajtajához, és onnan hallotta, miről beszéltek az asszonyok az erkélyen, hallotta a nevetésüket, az eső zaját, a víz csobbanását, beszívta a szappan illatát, azután visszaült a pamlagra, és azon gondolkodott, hogy még van élet a világon, és azt kérdezte magában, hogy jut-e még belőle valami neki is. Az orvos felesége azt mondta, A nők már megmosakodtak, most a férfiakon a sor, és a fekete kötést viselő öregember megkérdezte, Esik még, és van-e víz az erkélyen lévő mosdótálakban, Akkor szívesebben mosdanék a dézsában, úgy ejtette ki ezt a szót, mintha a születési bizonyítványát mutatná be, mintha azt magyarázná, abból az időből származom, amikor még nem fürdőkádat használtak, hanem dézsát, és hozzátette, Természetesen, csak ha nem jelent gondot, nem szeretném összekoszolni a lakásodat, ígérem, hogy nem fröcskölöm ki a vizet a földre, azaz, mindent

megteszek, hogy ki ne fröcsköljem, Akkor beviszem neked a mosdótálakat a fürdőszobába, Segítek neked, Magam is be tudom vinni, Valamit nekem is csinálnom kell, nem vagyok nyomorék, Akkor gyere. Az erkélyen az orvos felesége behúzott egy vízzel csaknem teli mosdótálat, Fogd itt meg, mondta a fekete kötést viselő öregembernek, miközben a kezét vezette, Most, felemelték a nehéz mosdótálat, Még jó, hogy segítesz, egyedül nem is bírtam volna el, Ismered a mondást, Melyik mondást, Az öreg munkájával sok a gond, de aki lebecsüli, bolond, Ez a mondás nem így hangzik, Tudom jól, ahol én öreget mondtam, gyermek van, ahol pedig lebecsüli, ott lekicsinyli, de a mondásoknak, ha meg akarják őrizni a jelentésüket, mert arra továbbra is szükség van, követniük kell az időt, Filozófus vagy, Micsoda ötlet, csak egy öregember vagyok. A mosdótál tartalmát beleöntötték a kádba, azután az orvos felesége kihúzott egy fiókot, eszébe jutott, hogy volt még egy használható szappana. Belecsúsztatta a fekete kötést viselő öregember kezébe, Jó szagú leszel, jobb, mint mi, használd csak nyugodtan, ne csinálj gondot belőle, lehet, hogy ennivaló nem lesz, de szappant mindig fogunk találni ezekben az élelmiszer-áruházakban, Köszönöm, Vigyázz, el ne csússz, ha akarod, hívom a férjemet, hogy segítsen,

Nem, szívesebben mosakszom egyedül, Ahogy akarod, van itt, figyelj, add a kezed, egy borotva, egy pamacs, ha le akarod borotválni a szakálladat, Köszönöm. Az orvos felesége kiment. A fekete kötést viselő öregember levetette a pizsamát, ami a ruhák elosztásánál neki jutott, azután igen óvatosan belépett a kádba. A víz hideg volt és kevés, alig egy arasz magasan állt, mennyire más az, ha valakire sugárban csorog az égből, és közben nevet, ahogy az a három asszony, mint ez a bánatos pancsolás. Letérdelt a kád aljára, mélyet lélegzett, kagylóformára görbített tenyerével a mellére csapta az első maréknyi vizet, amelytől csaknem elállt a lélegzete. Gyorsan benedvesítette az egész testét, hogy elejét vegye a borzongásnak, azután sorjában, módszeresen beszappanozta és erőteljesen végigdörzsölte a vállát, a karját, a mellét és a hasát, az ágyékát, a nemi szervét, a lába közötti részeket, Nyomorultabb vagyok, mint egy állat, gondolta, azután sovány combját és a lábát borító megkérgesedett mocskot. Magán hagyta a habot, hogy tisztító hatása tovább tartson, s azt mondta, Meg kell mosnom a fejem is, hátranyúlt a kezével, hogy kioldozza a kötést, Neked is szükséged volna egy fürdőre, levette, beleejtette a vízbe, most melegnek érezte a testét, megnedvezte és beszappanozta a haját, habember lett belőle, fehér a roppant fehér vakság közepette, ahol senki

nem találhatott rá, de ha ezt gondolta, tévedett, ebben a pillanatban érezte, hogy egy kéz megérinti a hátát, leszedi a habot a karjáról és a melléről, azután lassan szétteríti a hátán, mintha nem látná, amit csinál, ezért még inkább el kellene mélyülnie a dolgában. Meg akarta kérdezni, Ki vagy, de a nyelve megbénult, nem engedelmeskedett, a testét most borzongás járta át, de nem a hidegtől, a kéz simogatóan mosta őt tovább, az asszony nem mondta, Az orvos asszonya vagyok, az első vak asszonya vagyok, a sötét szemüveges lány vagyok, a kéz befejezte a munkáját, tovarebbent, a csöndben hallani lehetett a fürdőszoba becsukódó ajtajának halk kattanását, a fekete kötést viselő öregember egyedül volt, térden állt a kádban, mintha valamiféle irgalomért esedezett volna, reszketett, reszketett, Ki lehetett, kérdezte magától, az értelme azt súgta, hogy csak az orvos felesége lehetett, ő lát, ő védelmez, gondoz és táplál bennünket, ezért nem lett volna idegen tőle az ilyen tapintatos figyelmesség sem, ezt mondta az értelme, de nem hitt az értelmének. Még mindig remegett, nem tudta, hogy a megindultságtól-e vagy a hidegtől. Megkereste a kötést a fürdőkád alján, erőteljesen dörzsölte, kicsavarta, visszatette a fejére, ha rajta volt, kevésbé érezte meztelennek magát. Amikor belépett a nappaliba, szárazon, jó szagúan, az orvos felesége azt mondta, Már van egy tiszta és borotvált férfink,

azután, olyan hangsúllyal, mint akinek váratlanul eszébe jut valami, amit meg kellett volna csinálni, de mégsem történt meg, A hátad végül nem mosta meg senki, kár. A fekete kötést viselő öregember nem felelt, csak arra gondolt, hogy igaza volt, amikor nem hitt az értelmének. Azt a kevés ennivalót, ami még volt, a kancsal kisfiúnak adták, a többieknek várniuk kellett az újabb ellátmányra. Volt az éléskamrában néhány kompót, egy kevés szárított gyümölcs, cukor, maradék keksz, néhány összeszáradt kétszersült, de ehhez a tartalékhoz, és amit még hozzátesznek, csak a legvégső esetben fordulnának, mert a napi élelmet napról napra kell megszerezni, ha valami balszerencse folytán az expedíció üres kézzel térne haza, akkor igen, két keksz jutna mindenkinek, hozzá egy kiskanál kompót, Van eper és őszibarack, melyiket szeretitek, három fél dió, egy pohár víz, ennyi volna a fényűzés, ameddig tartana. Az első vak felesége azt mondta, hogy ő is szívesen elmenne ennivaló után, hárman sincsenek túl sokan, még ha ketten vakok is közülük, cipelni tudnak, ezenkívül, ha lehetséges, mivel nincsenek olyan messze, szeretne elmenni a lakásukba, hogy lássa, milyen, beköltözött-e valaki, ismerősök, akár a házból valaki, akinek megszaporodott a családja, mert néhány rokon

feljött vidékről, arra gondolva, hogy így megmenekülhet a fertőző vakságtól, ami megtámadta a faluját, tudni való, hogy a városban mindig mások a lehetőségek. Hármasban indultak hát el, magukra vették, ami felesleges ruha volt még a lakásban, mert a többi, amit kimostak, a jó időre várt. Az eget még mindig felhők borították, de nem állt esőre. A víz, különösen a lejtős utcákban, magával sodorta és kis kupacokba hordta össze a szemetet, és nagy darabokon megtisztította a járdát. Bárcsak esne még, a nap ebben a helyzetben a legrosszabb volna, ami történhetne velünk, mondta az orvos felesége, rothadásból és bűzből már túl sok van, Azért érezzük így, mert megmosakodtunk, mondta az első vak felesége, a férje egyetértett vele, bár gyanította, hogy megfázott a hideg vizes fürdőtől. Tömérdek vak járt az utcákon, kihasználták az esőben beállott szünetet, hogy élelem után induljanak, és eleget tegyenek a kiválasztási szükségleteiknek, amelyek a kevéske táplálék és innivaló ellenére még működtek. A kutyák mindenfelé szaglásztak, összetúrták a szemetet, az egyik egy vízbe fúlt patkányt vitt a szájában, ez igen ritka eset, amit csak az utóbbi időben hullott szokatlanul nagy mennyiségű esővel lehet magyarázni, rossz helyen érte utol az áradat, nem volt haszna abból, hogy olyan jó úszó. A hulló könnyek kutyája nem vegyült el korábbi falka- és vadásztársaival, más utat választott, de

nem az a fajta volt, amelyik elvárja, hogy táplálják, már rág is valamit, ezek a szemétkupacok elképzelhetetlen kincseket rejtenek magukban, keresni kell, aztán kurkászni és rátalálni valamire. Az emlékezetében kell kurkásznia és keresnie az első vaknak és feleségének, amikor majd eljön az ideje, most, amikor már megtanulták felismerni annak a háztömbnek a sarkait, ahol laknak, a lakásét még nem, mert ott több sarok is van, ez a négy sarok jelenti majd nekik a négy égtájat, a vakokat nem érdekli, merre van kelet vagy nyugat, észak vagy dél, őket csak az érdekli, hogy tapogatózó kezük megmondja, jó úton járnak-e, régen, amikor még kevesen voltak, fehér botot használtak, ennek folyamatos koccanásai a földön és a falakon valamiféle rejtjelekként működtek, amelyekkel azonosították s felismerték az útvonalat, de manapság, amikor mindenki vak, egy ilyen bot az általános kocogtatás közepette tökéletesen haszontalan holmi volna, arról már nem is beszélve, hogy a vak, saját fehérségében elmerülve, kételkedhetne abban, hogy visz-e egyáltalán valamit a kezében. A kutyák, amint ez köztudott, azonkívül, amit ösztönnek nevezünk, rendelkeznek a tájékozódás más eszközeivel is, az biztos, hogy mivel rövidlátók, nem nagyon bíznak meg a szemükben, de mert az orruk jóval a szemük előtt helyezkedik el, mindig eljutnak oda, ahova akarnak,

ebben az esetben is, biztos, ami biztos, a hulló könnyek kutyája megemelgette a lábát a négy égtáj felé, a szellő majd hazavezeti, ha egy nap eltéved. Miközben mentek, az orvos felesége végigpásztázta tekintetével az utcák egyik és másik oldalát, élelmiszer-kereskedések után kutatva, ahonnan újra feltölthetné a kiürült éléskamrát. Nem raboltak ki mindent teljesen, mert a régimódi fűszerüzletek raktárhelyiségeiben rá lehetett bukkanni egy kevés babra vagy csicseriborsóra, ezeket a hüvelyeseket hosszú ideig kell főzni, víz kell hozzá, tüzelőanyag, ezért olyan kevés az értékük manapság. Az orvos feleségének nem volt különösebben szokása, hogy a közmondások szerint éljen, ezekből a réges-régi tudományokból valami mégis megmaradhatott az emlékezetében, amit az bizonyított, hogy a náluk lévő két műanyag zacskót megtöltötték babbal és csicseriborsóval, Mit kidobnál, ne dobd el, s rátalálsz arra, mi kell, mondta neki valamelyik nagyanyja, végül is az a víz, amelybe beáztatja őket, arra is jó, hogy főzzön benne, és ami a főzés után lesz a vízből, az jó levesnek. Nemcsak a természetben történik meg, hogy néha nem vész el minden, és valaminek még hasznát lehet venni. Miért cipelték magukkal a babbal és borsóval teli zsákokat, és amit még összegyűjtenek, amikor még olyan

sokat kellett gyalogolniuk addig az utcáig, ahol az első vak és a felesége lakott, ez olyan kérdés, amely csak olyan valaki szájából hangozhatna el, aki életében soha nem tapasztalta meg, mi a nélkülözés. Hazavisszük, ha ólomból van is, mondta egykor az orvos feleségének ugyanaz a nagymamája, csak azt nem tette hozzá, Még ha a világot meg is kell kerülni, ezzel a hőstettel birkóztak most, a hosszabb úton mentek hazafelé. Hol vagyunk, kérdezte az első vak, az orvos felesége megmondta neki, ezért volt szeme, a férfi pedig, itt vakultam meg, a sarkon, ahol a jelzőlámpa van, Éppen ezen a sarkon állunk, Itt, Pontosan itt. Emlékezni sem akarok arra, mit éltem át, be voltam zárva a kocsiba, nem láttam, az emberek odakint ordítottak, én pedig kétségbeesetten kiabáltam, hogy vak vagyok, azután odajött az a valaki, aki hazavitt, Szegény pára, mondta az első vak felesége, soha többé nem lop kocsit, Olyan nehezen törődünk bele abba a gondolatba, hogy meg kell halnunk, mondta az orvos felesége, ezért mindig megpróbáljuk mentegetni a halottakat, s ez olyan, mintha már előre azt kérnénk, hogy bocsássanak meg nekünk, amikor majd ránk kerül a sor, Ez az egész még mindig olyan nekem, mint valami álom, mondta az első vak felesége, olyan, mintha azt álmodnám, hogy vak vagyok, Amikor otthon voltam, és vártalak, én is így hittem. Elhagyták a

teret, ahol az eset megtörtént, most szűk, zegzugos utcákon mentek fölfelé, az orvos felesége alig-alig ismeri ezt a környéket, de az első vak nem téved el, jól kiismeri magát, az asszony olvassa az utcaneveket, ő pedig mondja, Forduljunk balra, forduljunk jobbra, végül így szól, Ez a mi utcánk, az épület a bal oldalon van, körülbelül az utca közepén, Mi a házszám, kérdezte az orvos felesége, a férfi nem emlékezett rá, Még ilyet, nemcsak hogy nem jut az eszembe, de teljesen kirepült a fejemből, mondta, ez rossz előjel volt, ha már azt sem tudjuk, hogy hol lakunk, akkor az álom foglalta el az emlékek helyét, hová jutunk így. De ez egyszer nem olyan súlyos a helyzet, szerencsére az első vak feleségének eszébe jutott, hogy eljöjjön erre a kirándulásra, máris mondja az épület házszámát, nem szükséges ahhoz folyamodni, amivel az első vak dicsekedett, nevezetesen, hogy tapintás révén megtalálja, felismeri az ajtót, mintha egy vékonyka varázsvessző volna a kezében, egy koccantás, fém, másik koccantás, fa, aztán még három vagy négy, és kirajzolódik a teljes kép, nem kétséges, ez az. Beléptek. Elöl az orvos felesége, Hányadik emelet, kérdezte, Harmadik, válaszolta az első vak, nem romlott meg annyira az emlékezőtehetsége, mint hittük volna, bizonyos dolgokat elfelejtünk, ilyen az élet, más dolgokra emlékezünk, például felrémlik, hogy amikor már vakon belépett ezen az ajtón, a

férfi, aki akkor még nem lopta el az autóját, megkérdezte tőle, Melyik emeleten lakik, A harmadikon, felelte, annyi a különbség, hogy most nem lifttel mennek fel, végigtapodják egy olyan lépcsősor láthatatlan fokait, amely egy időben sötét és fénylő, a villany vagy a nap, vagy egy gyertyacsonk fénye hiányzik annak, aki nem vak, az orvos feleségének szeme ezalatt már hozzászokott a félhomályhoz, a fölfelé igyekvők félúton összeütköznek két asszonnyal, akik lefelé mennek, lehet, hogy a fölső, talán éppen a harmadik emeleten lakó vakok, senki nem kérdez semmit, minek is, a szomszédok már nem ugyanazok, akik azelőtt. Az ajtó zárva volt, Most mit csinálunk, kérdezte az orvos felesége, Majd én beszélek, mondta az első vak. Zörgettek egyszer, kétszer, háromszor, Nincs itt senki, mondta egyikük éppen abban a pillanatban, amikor az ajtó kinyílt, a késlekedésen nincs mit csodálkozni, egy vak, aki a lakás másik felében van, nem jöhet futva, hogy megnézze, ki kopogott, Ki az, óhajt valamit, kérdezte az ajtóban megjelenő férfi, komoly, művelt kinézetű ember volt, olyan ember, akivel valószínűleg szót lehet érteni. Az első vak azt mondta, Ebben a lakásban laktam, Ah, ez volt a másik válasza, utána megkérdezte, Van még valaki magával, A feleségem és egy barátnőnk, Honnan tudhatom, hogy ez a lakás a magáé volt, Könnyen,

mondta az első vak felesége, elmondom, hogy mi minden található benne. A másik néhány másodpercig hallgatott, azután azt mondta, Lépjenek be. Az orvos felesége hátramaradt, itt senkinek nem volt szüksége vezetőre. A vak azt mondta, Magam vagyok, az enyéim elmentek ennivalóért, valószínűleg úgy kellett volna mondanom, az asszonyok, de nem hiszem, hogy ez így helyes volna, szünetet tartott, majd hozzátette, Noha úgy gondolom, ezt tudnom kellene, Mit akar ezzel mondani, kérdezte az orvos felesége, Az asszonyok, akikről beszéltem, a feleségem és a két lányom, És miért kellene tudnia, hogy helyes-e, ha utal a nemükre, író vagyok, és föltételezik, hogy nekünk tudnunk kell ezeket a dolgokat. Az első vakot eltöltötte a büszkeség, képzeljétek, egy író költözött a lakásomba, és máris morfondírozni kezdett, vajon illendő volna-e megkérdezni a másiktól, hogy hívják, valószínűleg a nevét is ismeri, sőt az is meglehet, hogy olvasott tőle valamit, még ingadozott a kíváncsiság és a tapintat között, amikor a felesége rákérdezett, Hogy hívják, A vakoknak nincs szükség névre, ez a hang vagyok, a többi nem fontos, De írt könyveket, és ezeken a könyveken ott a neve, mondta az orvos felesége, Már senki nem olvashatja el őket, ennélfogva olyan, mintha nem is léteznének. Az első vak úgy vélte, hogy a beszélgetés iránya eltér attól a kérdéstől, ami a legjobban érdekelte, És

hogy került a lakásomba, kérdezte, Ahogy mindenki más, aki már nem ott lakik, ahol lakott, a lakásomba olyan emberek költöztek, akikkel nem lehetett szót érteni, mondhatnám úgy is, ledobtak a lépcsőn, Messze van innen a lakása, Nem, Próbálkozott később is azzal, hogy visszaszerezze, mostanában az emberek gyakran vándorolnak egyik lakásból a másikba, Még kétszer megpróbáltam, És még mindig ott voltak, Igen. És most, amikor már tudja, hogy ez a lakás a miénk, mit szándékozik tenni, kidob innen, ahogy azok kidobták magát, A koromnál és a testi erőmnél fogva sem vagyok alkalmas erre, és még ha alkalmas volnék is rá, akkor sem hiszem, hogy képes lennék ilyen erélyes eszközöket alkalmazni, egy író végül az életben is éppolyan türelmes lesz, mint amilyen türelem az íráshoz szükséges, Tehát elmegy a lakásunkból, Igen, ha nem találunk más megoldást, Nem hiszem, hogy találhatnánk más megoldást. Az orvos felesége már tudta, mi lesz az író válasza, Maga, a felesége meg a barátnőjük, akivel jöttek, föltételezésem szerint laknak valahol, Igen, éppen a barátnőnk házában, Messze van, Nem lehet azt mondani, hogy messze volna, Akkor, ha megengedik, volna egy javaslatom önöknek, Mondja, Maradjon minden úgy, ahogy most van, ebben a pillanatban mindkettőnknek van hol laknunk, én figyelemmel kísérem, hogy mi történik a

lakásommal, és ha egy nap üresen találom, azonnal odaköltözöm, és ön is ugyanezt teszi, időről időre eljön ide, és amikor üresen találja, visszaköltözik. Nem vagyok biztos benne, hogy tetszik ez az ötlet, Nem is reméltem, hogy tetszeni fog, de kétlem, hogy jobban tetszene az egyetlen lehetőség, ami még maradt, Mi ez, Költözzenek vissza most rögtön a saját lakásukba, De ebben az esetben, Pontosan, ebben az esetben mi meg odaköltözünk, Nem, erről szó sem lehet, szólt közbe az első vak felesége, hagyjuk úgy a dolgokat, ahogyan vannak, idővel meg majd meglátjuk, Eszembe jutott egy másik megoldás is, Micsoda, kérdezte az első vak, Itt élünk, mintha a vendégeik volnánk, a lakásban mind elférünk, Nem, mondta az első vak felesége, ezentúl is ott lakunk a barátnőnknél, kérdeznem sem kell, hogy beleegyezel-e, mondta az orvos feleségének, Nekem sem kell válaszolnom erre, Hálás vagyok mindannyiuknak, mondta az író, őszintén szólva mindig vártam, hogy jön valaki, és visszaköveteli tőlünk a lakást, Megelégedni azzal, amink van, ez a legtermészetesebb dolog egy vak számára, mondta az orvos felesége, Hogyan folyt az életük a járvány kitörése óta, Három napja jöttünk ki a vesztegzárból, Azok közül vannak, akiket vesztegzár alá helyeztek, Igen, Kemény dolog volt, Enyhén szólva, Szörnyű, Ön író, ezért

kötelessége, ahogy az előbb mondta, ismerni a szavakat, ennélfogva tudja, hogy a jelzőkkel nem tudunk mit kezdeni, ha például valaki megöl valakit, jobb volna így, egyszerűen kimondani, és bízni abban, hogy ez a szörnyűséges tett önmagában annyira felkavaró, hogy nem kell még azt is hozzátennünk, borzalmas volt, Azt akarja mondani, hogy több szavunk van, mint kellene, Azt akarom mondani, hogy kevesebb érzelmünk van, mint kellene, Vagy vannak érzelmeink, de nem használjuk azokat a szavakat, amelyek kifejezik őket, És ennélfogva elvesztettük őket, Szeretném, ha elmondanák, hogyan éltek a vesztegzárban, Miért, író vagyok, Ott kellett volna lennie, Egy író ugyanolyan ember, mint bárki más, nem tudhat mindent és nem élhet meg mindent, kérdeznie kell és el kell képzelnie, Egy nap talán elmondom, milyen volt ott, utána írhat belőle egy könyvet, Már írom, Hogyan, ha vak, A vakok is tudnak írni, Azt akarja mondani, hogy volt ideje megtanulni a Braille-írást, Nem ismerem a Braille-ábécét, Hogy tud akkor írni, kérdezte az első vak, Megmutatom, Felállt a székről, kiment, egy perc múlva visszatért, a kezében egy papírlapot és egy golyóstollat tartott, Ez az utolsó teljes oldal, amit leírtam, Nem látjuk, mondta az első vak felesége, Én sem, mondta az író, Akkor hogy tud írni, kérdezte az orvos felesége, rápillantva a lapra, amelyen a nappali gyér

fényében kivette a szorosan egymás alatt futó sorokat, amelyek helyenként átfedték egymást, A tapintás segítségével, felelte mosolyogva az író, nem nehéz, a papírlapot egy valamennyire puha felületre teszem, amilyen például néhány papírlap, azután már írhatok is, De nem lát, mondta az első vak, A golyóstoll jó munkaeszköz a vak íróknak, arra nem jó, hogy el is tudják olvasni, hogy mit írtak, de arra igen, hogy tudják, hol járnak az írással, elég, ha az ujjunkkal követjük az utolsó leírt sor barázdáit, és így haladunk a papír széléig, azután már könnyű kimérni, milyen távol legyen az új sor, és ott folytatni, Észrevettem, hogy a sorok néha átfedik egymást, mondta az orvos felesége, és óvatosan kivette a papírlapot a kezéből, Honnan tudja, Látok, Lát, visszanyerte a látását, hogyan, mikor, kérdezte idegesen az író, Föltételezem, hogy én vagyok az egyetlen, aki el sem vesztette, És miért, van rá valami magyarázat, Nincs rá semmi magyarázat, valószínűleg nem is lesz, Ez azt jelenti, hogy mindent látott, ami történt, Láttam, amit láttam, nem tehettem mást, Hányan voltak abban a vesztegzárban, Körülbelül háromszázan, Mióta, Attól fogva, hogy elkezdődött, csak három napja jöttünk ki, ahogy mondtam, Azt hiszem, én vakultam meg először, mondta az első vak, Borzalmas lehetett, Megint ez a szó, mondta az orvos felesége, Bocsásson meg, most egyszerre nevetségesnek

látszik mindaz, amit attól fogva írtam, hogy megvakultunk, a családom és én, Miről írt, Arról, hogy mennyit szenvedtünk, az életünkről, Mindenkinek arról kell beszélnie, amit tud, és amit nem tud, arról kérdeznie kell, Én magát kérdezem, Én pedig válaszolok magának, nem tudom mikor, majd egy nap. Az orvos felesége megérintette az író kezét a papírlappal, Megmutatná nekem, hol dolgozik, mit ír, Nagyon szívesen, jöjjön velem, Mi is mehetünk, kérdezte az első vak felesége, Önök itthon vannak, mondta az író, én csak átmeneti vendég vagyok. A hálószobában volt egy kis asztal, rajta egy lámpa, ami nem égett. Az ablakon beszűrődő tompa fényben bal kéz felől néhány üres papírlap látszott, jobb kéz felől teleírt lapok, középen pedig egy, amely félig volt. Két új golyóstoll feküdt a lámpa mellett. Itt van, mondta az író. Az orvos felesége megkérdezte, Lehet, és a választ meg sem várva, kézbe fogta a teleírt lapokat, mintegy húsz lehetett, szemével fürkészte az apró betűket, az emelkedő és ereszkedő sorokat, a papírlap fehérségére írt, vakon odavésett szavakat, Átutazóban vagyok, mondta az író, és ezek azok a jelek, amelyeket útközben hagytam. Az orvos felesége a vállára tette a kezét, a férfi pedig a kezével megkereste az asszonyét, és lassan az ajkához emelte, ne vesszen el, ne hagyja, hogy elvesszen, váratlan, rejtelmes

szavak voltak, és láthatólag nem szándékosan jöttek elő. Amikor hazatértek, három napra elegendő ennivalót cipelve, az orvos felesége az első vaknak és a feleségének izgatott közreműködésével elmondta, mi történt velük. És este, régi hagyománynak hódolva, felolvasott a többieknek jó néhány oldalt egy könyvből, amelyet a könyvtárukból keresett elő. A téma nem nagyon érdekelte a kancsal kisfiút, aki hamarosan álomba merült, feje a sötét szemüveges lány ölében nyugodott, a lába pedig a fekete kötést viselő öregember lábszárán.

KÉT NAPPAL KÉSŐBB az orvos azt mondta, szeretném tudni, mi történt a rendelővel, most nem vagyunk jók semmire, sem ő, sem én, de egy napon talán az emberek megint használják majd a szemüket, a műszerek biztosan ott várnak még. Menjünk, amikor akarod, mondta a felesége, akár most is, Ha már úgyis mentek, nem nézhetnénk-e el az én lakásomba is, ha ez nem jelent gondot, mondta a sötét szemüveges lány, nem mintha azt hinném, hogy a szüleim visszatértek, csak hogy könnyítsék a lelkiismeretemen. Elmegyünk hozzád is, mondta az orvos felesége. Senki más nem akart csatlakozni a lakásfelderítő expedícióhoz, az első vak és a felesége már tudta, hogy mire számíthat, a fekete kötést viselő öregember ugyancsak, bár más okok miatt, a kancsal kisfiú pedig azért nem, mert még mindig nem jutott eszébe annak az utcának a neve, ahol lakott. Az idő tiszta volt, úgy tetszett, véget ért az esőzés, a nap pedig, bár még csak halványan fénylett, már melegítette az emberek bőrét, Nem tudom, hogy fogjuk túlélni, ha melegebbre fordul az idő, mondta az orvos, elkezd bomlani ez a sok szemét, a halott állatok, talán még emberek is, biztos vannak halottak a lakásokban, az a baj, hogy nem szervezzük meg magunkat, kellene, hogy legyen valamiféle szerveződés minden épületben, minden utcában, minden

kerületben, Egy kormány, mondta a felesége, Valamiféle szervezet, a test is szervezett rendszer, addig él, amíg megvan a szervezettsége, a halál nem más, mint a szervezettség felbomlásának következménye, De hogyan tudja egy vakokból álló társadalom megszervezni magát, hogy életben maradjon, Ha megszervezi magát, a szervezettség már bizonyos fokig olyan, mintha valaki látni kezdene, Talán igazad van, de ez a vakság csak halált és nyomorúságot hozott nekünk, az én szemem, éppen úgy, mint a te rendelőd is, semmire sem volt jó, A te szemednek köszönhetjük, hogy életben vagyunk, mondta a sötét szemüveges lány, Élnénk akkor is, ha vak volnék, a világ tele van élő vakokkal, Azt hiszem, mindannyian elpusztulunk, csak idő kérdése, A halál mindig idő kérdése volt, mondta az orvos, De csak azért meghalni, mert valaki vak, valószínűleg nem a legrosszabb módja a halálnak, Meghalunk különböző betegségekben, balesetekben, véletlenek következtében, És most még azért is meghalunk, mert vakok vagyunk, akarom mondani, meghalunk a vakságtól és ráktól, a vakságtól és tüdőbajtól, a vakságtól és AIDS-től, a vakságtól és infarktustól, a betegségek emberenként változhatnak, de most igazából a vakság öl meg bennünket, Nem vagyunk halhatatlanok, nem kerülhetjük el a halált, de legalább vakok ne lennénk,

mondta az orvos felesége, Hogyan, ha ez a vakság kézzelfogható és valóságos, mondta az orvos, Nem vagyok olyan biztos benne, mondta a felesége, Én sem, mondta a sötét szemüveges lány. Nem kellett feltörniük az ajtót, egyszerűen kinyitották, a kulcs ott volt az orvos kulcstartójában, amit otthon hagytak, amikor vesztegzár alá helyezték őket. Itt van a várószoba, mondta az orvos felesége, A szoba, ahol voltam, mondta a sötét szemüveges lány, az álom folytatódik, de nem tudom, melyik álom ez, az az álombéli álom-e, amelyben aznap azt álmodtam, hogy itt vagyok vakon, vagy az az álom-e, amelyben mindig vak voltam, és álmomban eljöttem ide, a rendelőbe, hogy meggyógyítsák azt a kötőhártya-gyulladást, amely egyáltalán nem fenyegetett megvakulással, A vesztegzár nem volt álom, mondta az orvos felesége, Az valóban nem volt álom, mint ahogy az sem, hogy megerőszakoltak bennünket, És az sem, hogy ledöftem egy embert, Vezess be az dolgozószobámba, egyedül is betalálnék, de vezess be te, mondta az orvos. Az ajtó nyitva volt, Az orvos felesége azt mondta, Mindent fölforgattak, papírok a földön, a kartotékszekrény fiókjait elvitték, Biztosan a minisztérium emberei, hogy ne vesztegessenek időt a kereséssel, Valószínűleg, És a műszerek, Látszólag

rendben vannak, Hála az égnek, legalább ez megmaradt, mondta az orvos. Egyedül ment tovább, kinyújtott karjával megérintette a lencséket tartalmazó dobozt, az oftalmoszkópot, az íróasztalt, azután a sötét szemüveges lányhoz fordulva azt mondta, Értem, mit akarsz azzal mondani, amikor arról beszélsz, hogy egy álomban élsz. Leült az íróasztalhoz, kezét lerakta a porral borított üveglapra, azután szomorú, ironikus mosollyal azt mondta, mintha egy előtte álló valakihez intézné a szavait, Hát igen, doktor úr, nagyon sajnálom, de a maga bajára nincs orvosság, ha adhatok magának egy utolsó tanácsot, fogadja meg a régi mondást, igaza volt azoknak, akik azt mondták, hogy a türelem jót tesz a szemeknek, Ne gyötörj bennünket, Bocsáss meg nekem, és bocsáss meg nekem te is, azon a helyen vagyunk, ahol azelőtt csodák történtek, és most már csodatételeim bizonyítékai sincsenek meg, valamennyit elvitték, Az egyetlen csoda, amit tehetünk, az, hogy tovább élünk, mondta a felesége, nap nap után óvjuk ezt a törékeny életet, mintha ő volna a vak, és nem tudná, merre menjen, talán így is van, talán igazán nem tudja, a kezünkbe adta magát, miután értelmes lény lett belőlünk, és idáig juttattuk, Ügy beszélsz, mintha te is vak volnál, mondta a sötét szemüveges lány, így igaz, valamiféleképpen én is vak lettem a ti vakságotok által, talán jobban láthatnék, ha többen

látnánk, Attól félek, hogy olyan vagy, mint az a tanú, aki azt a bíróságot keresi, ahová nem tudni ki hívta, és ahol nem tudja, miről kell tanúvallomást tennie, mondta az orvos, Az idő lassan a végére jár, a rothadás szétterjed, a betegségek nyitott kapukat találnak, a víz elszennyeződött, az élelmiszer méreggé változott, ez volna az első dolog, amit tanúvallomásként elmondanék, mondta az orvos felesége, És a második, kérdezte a sötét szemüveges lány, Nyissuk ki a szemünket, Nem tehetjük, vakok vagyunk, mondta az orvos, Nagy igazság van abban a mondásban, hogy az volt a legrosszabb vak, aki látni nem akart, De én szeretnék látni, mondta a sötét szemüveges lány, Ettől még nem fogsz látni, csak annyit érsz el vele, hogy nem te leszel a legrosszabb vak, és most menjünk, itt már semmi dolgunk nincsen. Úton a sötét szemüveges lány lakása felé átmentek egy nagy téren, ahol vakok csoportjai hallgatták más vakok beszédét, első pillantásra sem ezek, sem azok nem látszottak vakoknak, akik beszéltek, lelkesült arcukat azok felé fordították, akik hallgatták őket, azok pedig, akik hallgattak, figyelmesen azok felé fordították az arcukat, akik beszéltek. Hirdették a világ végét, a bűnbocsánatot, a hetednapi látomást, az angyal eljövetelét, a kozmikus méretű összeütközést, a nap kihunyását, a törzsi szellemet, a

mandragóra főzetét, a tigriskenőcsöt, a csillagjegyek hatását, a szél erejét, a hold illatát, a tudatlanság visszatértét, az átok hatalmát, a sarok jegyét, a rózsa keresztre feszítését, a nyirok tisztaságát, a fekete macska vérét, az árnyék elnyugvását, az árapály megváltozását, az emberevés logikáját, a fájdalom nélküli kasztrálást, az isteni bőrrajzolatokat, az önkéntes vakságot, a domború, a homorú, a sík, a függőleges, a rézsútos, az összpontosított, a szétszórt, a tovafutó gondolatot, a hangszalagok eltávolítását, a szó halálát, Itt senki nem beszél a szervezettségről, mondta az orvos felesége a férjének, A szervezettségről talán egy másik téren esik szó, felelte a férfi. Mentek tovább. Egy kicsivel távolabb az orvos felesége azt mondta, A szokásosnál több halott van az utcákon, Az ellenálló képességünk a végéhez közeledik, az idő beteljesedik, a víz elszennyeződik, a betegségek elszaporodnak, az élelmiszer méreggé változik, ezt mondtad az előbb, emlékeztette az orvos, Ki tudja, nincsenek-e a szüleim is ezek között a halottak között, mondta a sötét szemüveges lány, én pedig elmegyek mellettük, és nem is veszem észre őket, Az emberiség régi szokása, hogy elmegy a halottak mellett, és nem veszi észre őket, mondta az orvos felesége.

Az utca, ahol a sötét szemüveges lány lakott, még elhagyottabbnak látszott. Az épület kapujában egy asszony teste feküdt. Halott volt, félig felfalták a kóbor állatok, szerencsére a hulló könnyek kutyája ma nem akart jönni, mert vissza kellene fogni, hogy bele ne mélyessze a fogait ebbe a tetembe. Az első emeleti szomszédasszony az, mondta az orvos felesége, Ki, hol, kérdezte a férje, Itt előttünk, az első emeleti szomszédasszony, érezni a bűzét, Szegény teremtés, mondta a sötét szemüveges lány, miért jött ki az utcára, amikor soha nem járt ki, Talán megérezte, hogy közeledik a halála, talán nem bírta elviselni azt a gondolatot, hogy ott fog egyedül elrohadni a lakásban, mondta az orvos, És most hogy fogunk tudni bemenni, nincs kulcsom, Lehet, hogy a szüleid visszajöttek, hogy otthon vannak, és várnak, mondta az orvos, Nem hiszem, Igazad van, ha nem hiszed, mondta az orvos felesége, a kulcsok itt vannak. A földre hullott, félig elnyílt halott kéz gödrében néhány fényes, csillogó kulcs látszott. Talán az ő kulcsai, mondta a sötét szemüveges lány, Nem hiszem, semmi oka nem volt arra, hogy a saját kulcsait elhozza oda, ahol halni készült, De én is vak vagyok, és nem láthattam volna meg a kulcsokat, még ha vissza is akarta volna adni őket, hogy bejuthassak a lakásomba, Nem tudhatjuk, mi járt a fejében, amikor úgy döntött, hogy elhozza magával a kulcsokat, talán

arra gondolt, hogy visszanyered a látásodat, talán felfigyelt arra, amikor itt jártunk, mennyire nem természetes, hogy ilyen könnyen mozgunk, talán meghallotta, amikor azt mondtam, hogy sötét a lépcsőház, alig lehet látni, vagy mindebből semmi nem igaz, valamiféle hagymázos állapot vett rajta erőt, őrület, megzavarodott az értelme, és elhatalmasodott benne az a rögeszme, hogy át kell adnia neked a kulcsokat, csak azt tudjuk, hogy megszakadt az élete, amint kilépett a kapun. Az orvos felesége felvette a kulcsokat, odaadta a sötét szemüveges lánynak, azután megkérdezte, És most mit csinálunk, itt hagyjuk, Nem temethetjük el az utcán, mondta az orvos, Ott a kiskert, Föl kell cipelni őt a második emeletre, azután leereszkedni vele a tűzoltólépcsőn, Ez az egyetlen megoldás, Van annyi erőnk, kérdezte a sötét szemüveges lány, A kérdés nem az, hogy van-e erőnk hozzá vagy sem, hanem, hogy vállaljuk-e azt, hogy itt hagyjuk ezt az asszonyt, Semmiképpen sem, mondta az orvos, Akkor kell hogy legyen hozzá erőnk. Összeszedték minden erejüket, de irtózatosan nehéz munka volt fölcipelni a lépcsőn a holttestet, nem a súlya miatt, mert már természettől fogva keveset nyomott, sőt még annál is kevesebbet, miután a macskák és a kutyák jóllaktak belőle, hanem azért, mert a test kifeszült, megmerevedett, nehéz volt megfordulni vele a szűk lépcsőház kanyaraiban,

négyszer is meg kellett pihenniük a fölfelé vezető rövidke úton. Sem a zaj, sem a hangok, sem a bomló test bűze nem csalt ki a lépcsőpihenőkre senkit az épület lakói közül, Ahogy gondoltam, a szüleim nincsenek itt, mondta a sötét szemüveges lány. Amikor végre odaértek az ajtóhoz, teljesen kimerültek, és még át kellett menniük a lakáson a másik oldalra, le kellett ereszkedni a tűzoltólépcsőn, de ott, a szentek közreműködésével, akik a lefelé menőknek mindig a segítségére sietnek, már könnyebben ment a cipekedés, a fordulók nem jelentettek annyi gondot, mert a lépcső a szabad levegőn volt, csak arra kellett ügyelniük, hogy a kezükből ki ne csússzon a szegény teremtés teste, mert ha lezuhan, elveszti emberi formáját, nem is beszélve a fájdalmakról, amelyek a halál után sokkal gyötrelmesebbek. A kiskert olyan volt, mint egy érintetlen vadon, az utolsó esőktől dúsan sarjadt a fű és a sok gyomnövény, amit erre sodort a szél, nem hiányzott a friss ennivaló a nyulaknak, amelyek ott ugrándoztak, a tyúkok megmaradtak a száraz élelemnél. Letelepedtek a földre, ziháltak, az erőfeszítéstől teljesen kimerültek, mellettük a holttest éppúgy megpihent, mint ők, az orvos felesége vigyázott rá, elhessegette a tyúkokat és a nyulakat, ez utóbbiak remegő orrukkal csak kíváncsiskodtak, de az előbbiek szuronyként előrenyújtott

csőrükkel, elszántan közeledtek. Az orvos felesége így szólt, Mielőtt kiment az utcára, gondja volt rá, hogy kinyissa a nyúlketrec ajtaját, nem akarta, hogy a nyulak éhen haljanak, Az biztos, hogy nem élni nehéz az emberekkel, hanem megérteni őket, mondta az orvos. A sötét szemüveges lány egy maroknyi letépett fűvel tisztogatta elpiszkolódott kezét, ügyetlen volt, ott fogta meg a holttestet, ahol nem kellett volna, ezzel jár, ha valakinek nincsen szeme. Az orvos így szólt, szükségünk volna egy kapára vagy ásólapátra, most megfigyelhetjük, hogy térnek vissza örökösen a szavak, mint most ezek is, amelyeket ugyanilyen okból már elmondtak, először az a férfi került sorra, aki ellopta az autót, most ezen az öregasszonyon a sor, aki visszaadta a kulcsokat, azután, hogy eltemették őket, már nem lehet különbséget tenni közöttük, hacsak az emlékezet valamilyen formában emléket nem állít nekik. Az orvos felesége felment a sötét szemüveges lány lakásába, hogy egy tiszta lepedőt keressen, azok közül kellett választania, amelyek kevésbé voltak mocskosak, amikor lejött, a tyúkok ünnepet ültek, a nyulak meg csak majszolták a friss füvet. Miután letakarták és bebugyolálták a holttestet, a feleség elment ásólapátot vagy kapát keresni. Egyiket is, másikat is talált egy szerszámoskamrában, ahol más szerszámok is voltak. Majd én elintézem, a föld nedves, könnyen lehet ásni, ti

pihenjetek. Kiválasztott egy helyet, ahol nem voltak gyökerek, amelyeket több kapavágással ugyan át lehetett volna vágni, de ez egyáltalán nem lett volna könnyű feladat, mert a gyökerek furfangosan kihasználják a föld puhaságát, elhajolnak a csapások elől, és csillapítják a guillotine halálos sujtását. Sem az orvos felesége, sem a férje, sem a sötét szemüveges lány, az első annyira belemerült a munkájába, a másik kettő pedig semmire nem használhatta a szemét, nem vette észre, hogy a környező erkélyeken megjelentek a vakok, nem sokan, és nem mindegyik erkélyen, valószínűleg a kapa hangja csalta őket elő, mert még ha puha is a föld, akad mindig egy apró, rejtőzködő kődarab, amin megzörren az odacsapódó vas. Férfiak és asszonyok, akik úgy imbolyogtak, mint a szellemek, akár kísértetek is lehettek volna, akik kíváncsiságból végignéznek egy temetést, csak azért, hogy felidézzék magukban, milyen lehetett, amikor rajtuk volt a sor. Az orvos felesége csak akkor vette észre őket, amikor végre elkészült a sírgödör, megtapogatta sajgó derekát és alsókarjával letörölte az izzadságot a homlokáról. Ebben a pillanatban ellenállhatatlan ösztönzést érzett, és meg sem gondolva, mit tesz, odakiáltotta azoknak a vakoknak és a világ minden vakjának, Feléled, figyeljük csak meg, nem azt mondta, Feltámad, annyira azért nem ragadtatta el magát, bár a portugál szótár azt állítja, ígéri vagy

sugalmazza, hogy tökéletes és pontos szinonimákról van szó. A vakok megriadtak és behúzódtak a házaikba, nem értették, miért hangzott el ez a szó, másfelől nem voltak felkészülve egy ilyesféle nyilatkozatra, látszott, hogy nem gyakran látogatták a mágikus kinyilatkoztatások terét, amellyel kapcsolatban, a teljesség érdekében, az ájtatos manó fejét és a skorpió öngyilkosságát kellett volna még megemlíteni. Az orvos megkérdezte, Miért mondtad azt, hogy feléled, kihez beszéltél, Azokhoz a vakokhoz, akik kijöttek az erkélyekre, megijedtem, és én is megijesztettem őket, És miért éppen ezt a szót mondtad, Nem tudom, előjött a fejemben, és kimondtam, Már csak az hiányzik, hogy kimenj szónokolni arra a térre, amelyen átjöttünk, Igen, egy prédikációt a nyúl fogáról és a tyúk csőréről, most gyere, és segíts nekem, itt, ez az, fogd meg a lábát, én erről az oldalról emelem, vigyázz, bele ne csússz nekem a sírgödörbe, így, engedd lassan lefelé, még, még, egy kicsit mélyebbre ástam a gödröt a tyúkok miatt, amikor nekiállnak kapirgálni, soha nem tudni, hogy hol hagyják abba, megvan. A lapáttal betemette a gödröt, jól letapodta a földet, elkészítette a sírdombot, mert mindig marad valamennyi abból a földből, amelyik visszakerült a földbe, mintha egész életében csak azt csinálta volna. Végül leszakított egy hajtást

arról a rózsabokorról, amelyik a kiskert egyik sarkában nőtt, és elültette a síremlék helyén, a fej magasságában. Feléled, kérdezte a sötét szemüveges lány, Ó nem, felelte az orvos felesége, sokkal nagyobb szükség volna arra, hogy azok éledjenek fel, akik élnek, de nem teszik meg, Már félig halottak vagyunk, mondta az orvos, Még félig élünk, válaszolt a felesége. Bevitte a szerszámoskamrába az ásólapátot és a kapát, végigpásztázta tekintetével a kiskertet, hogy megbizonyosodjon róla, minden rendben van-e. Milyen rendben, kérdezte meg saját magától, és meg is adta saját magának a választ, Abban a rendben, amelyik azt kívánja, hogy a halottak ott legyenek a halottak, és az élők ott legyenek az élők helyén, miközben a tyúkok és a nyulak táplálnak egyeseket, és táplálkoznak másokból, Szeretnék valami jelet hagyni a szüleimnek, mondta a sötét szemüveges lány, csak hogy tudják, életben vagyok, Nem akarlak megfosztani az illúzióidtól, de előbb meg kellene találniuk a lakásotokat, és ez kevéssé valószínű, gondold csak el, hogy soha nem jutottunk volna el ide, ha nem lett volna, aki idevezet, Igazad van, én azt sem tudom, hogy élnek-e még, de ha nem hagyok nekik valami jelet, bármit, akkor úgy érzem, mintha elhagytam volna őket, Mi lehetne az, kérdezte az orvos felesége, valami, amit tapintással is felismernek, mondta a sötét szemüveges lány, az á baj, hogy

már nem viselek semmit magamon abból, amit ezelőtt hordtam. Az orvos felesége rápillantott, ott ült a tűzlépcső legalsó fokán, keze a térdén pihent, szép arca bánatos volt, haja a vállára hullott, Már tudom, milyen jelet hagysz nekik, mondta. Gyorsan felment a lépcsőn, bement a házba, egy ollóval és egy kis darab spárgával jött vissza, Mi jutott az eszedbe, kérdezte nyugtalanul a sötét szemüveges lány, amikor meghallotta a haját vágó olló nyiszogását, Ha a szüleid visszatérnek, egy hajtincset találnak a kilincsgombra függesztve, ki másé lehet, mint a lányuké, kérdezte az orvos felesége, Mindjárt elsírom magam, mondta a sötét szemüveges lány, és ahogy kimondta, már sírt is, fejével ráborult a két térdén összefont karjára, és kiadta magából minden bánatát, vágyakozását és meghatottságát, amelyet az orvos feleségének ötlete ébresztett fel benne, azután észrevette, maga sem tudva, hogy az érzések milyen útjain jutott el oda, hogy az első emeleten lakó öregasszonyt is siratja, a nyers húst evő szörnyűséges boszorkányt, aki halott kezében visszaadta neki lakásának kulcsait. És akkor az orvos felesége azt mondta, Micsoda idők ezek, megfordult a dolgok rendje, a halál eddig csaknem kizárólagos jelképe az élet jelképévé válik, Van olyan kéz, amely képes erre, és még nagyobb csodákra is, mondta az orvos, A szükség törvényt bont, kedvesem, mondta a

feleség, és most elég volt a filozofálgatásból és a csodatételekből, fogjuk meg egymás kezét, és induljunk az élet dolgai után. A sötét szemüveges lány maga akasztotta fel a kilincsgombra a hajtincset, Gondolod, hogy a szüleim észreveszik, kérdezte, A kilincsgomb egy lakás kinyújtott keze, felelte az orvos felesége, és ezzel a bombasztikusnak is tartható mondattal ért véget a látogatás. Aznap este megint volt felolvasás, azt hallgatták, más mulatságot nem találtak maguknak, nagy kár, hogy az orvos nem volt, például, amatőr hegedűművész, milyen andalító szerenádokat lehetett volna hallani azon az ötödik emeleten, az irigykedő szomszédok pedig azt mondogatták volna, azoknak ott vagy nagyon jól megy a soruk, vagy olyan jámbor lelkek lehetnek, akik azt hiszik, hogy megszabadulnak a nyomorúságuktól, ha mások nyomorúságán nevetnek. Most nincsen más zene, csak a szavak zenéje, a szavak pedig, különösen azok, amelyek a könyvekben vannak, visszafogottak, még ha a kíváncsiság oda is vezetne az ajtajukhoz valakit az épületből, az nem hallana mást, csak magányos mormolást, azt a hosszúra nyúló hangfonalat, amely a végtelenbe fut, mert a világon lévő könyvek, ha egybe vesszük őket, éppen úgy végtelenek, mint, ahogy mondják, a világmindenség. Amikor

az éjszaka közepén véget ért a felolvasás, a fekete kötést viselő öregember azt mondta, csak arra vagyunk jók, hogy felolvasást hallgassunk, Én nem panaszkodom, maradhatna mindig így, mondta a sötét szemüveges lány, Én sem panaszkodom, csak azt mondom, mindössze ennyi a lehetőségünk, hogy egy olyan emberiség történetét hallgassuk, amely előttünk létezett, és ezt annak a véletlennek köszönhetjük, hogy van még itt egy látó szempár, az utolsó, amelyik még létezik, és ha egy nap ez is kialszik, amire gondolni sem akarok, akkor megszakad az a fonál, amely összeköt bennünket ezzel az emberiséggel, s mind távolabb és távolabb kerülünk egymástól, visszavonhatatlanul és egyként vakon, ők is, mi is, Amíg lehet, mondta a sötét szemüveges lány, őrzöm magamban a reményt”, a reményt, hogy megtalálom a szüleimet, a reményt, hogy előkerül ennek a kisfiúnak az édesanyja, Elfelejtetted megemlíteni azt, ami mindannyiunk reménysége, Mi az, Hogy visszanyerjük a látásunkat, Vannak olyan remények, amelyeket őrültség táplálni magunkban, Hát én azt mondom neked, ha ilyen reményekben nem ringatnám magam, már elbúcsúztam volna az élettől, Mondj egy példát, Hogy újra látok, Ezt már ismerjük, mondj egy másikat, Nem mondok, Miért, Mert nem érdekel, Honnan tudod, hogy nem érdekel, mit gondolsz, mit tudsz te rólam,

hogy a kedved szerint eldöntsd, mi érdekel engem és mi nem, Ne sértődj meg, nem akartalak megbántani, A férfiak mind egyformák, azt hiszik, hogy elegendő egy asszony hasából világra jönni ahhoz, hogy mindent tudjanak a nőkről, Én keveset tudok a nőkről, rólad pedig semmit, ami pedig a férfi voltomat illeti, az már régen volt, most öregember vagyok és félszemű, ráadásul vak is, Más rossz nincs, amit még elmondhatnál magadról, Van még számtalan, el sem tudod képzelni, hogy növekszik az évek múlásával arányosan az önvádak fekete listája, Én fiatal vagyok, de én sem panaszkodhatok, Még semmi igazán rosszat nem tettél, Honnan tudhatnád, ha soha nem éltél velem, így van, soha nem éltem veled, Miért ismételed meg ilyen hangsúllyal a szavaimat, Milyen hangsúllyal, Ezzel, Csak azt mondtam, hogy soha nem éltem veled, A hangsúly, a hangsúly, ne tegyél úgy, mintha nem értenéd, Ne erőszakoskodj, kérlek, De erőszakoskodom, tudnom kell, Térjünk vissza a reményhez, Hát térjünk, Az a másik példa a reményre, amit nem akartam megmondani, a következő, Melyik az a következő, Az utolsó önvád a listámon, Fejtsd ki bővebben, légy szíves, nem értek a rejtvényekhez, Az a szörnyeteg vágy, hogy ne kapjuk vissza a látásunkat, Miért, Hogy így éljünk továbbra is, Azt akarod mondani, hogy mindannyian együtt, vagy te velem, Ne kényszeríts arra,

hogy válaszoljak, Ha csak egyszerűen férfi volnál, elodázhatnád a választ, ahogy mindegyikőtök megteszi, de te magad mondtad, hogy öregember vagy, és egy öregembernek, ha van valami értelme, hogy annyit élt, nem lenne szabad elfordítania arcát az igazságtól, válaszolj, Én veled, És miért akarsz te velem élni, Azt várod, hogy mindenki előtt mondjam meg, A legmocskosabb, legcsúnyább, legvisszataszítóbb dolgokat is megcsináltuk egymás előtt, biztos nem rosszabb az sem, amit nekem kell mondanod, Legyen meg, ha úgy akarod, mert a még bennem lévő férfinak tetszik az a nő, aki te vagy, Ilyen nehéz volt megtenni ezt a szerelmi vallomást, Az én koromban az ember fél attól, hogy nevetséges lesz, Nem voltál nevetséges, Felejtsük el, kérlek, Nincs szándékomban elfelejteni, és azt sem engedem, hogy te elfelejtsd, Badarság, kényszerítettél arra, hogy beszéljek, és most, És most én következem, Ne mondj semmit, amit megbánhatnál, emlékezz a fekete listára, Ha ma őszinte lehetek, mit számít az, hogy holnap megbánom, Hallgass, Te velem akarsz élni, én pedig veled akarok élni, Megbolondultál, Együtt fogunk élni itt, mint egy házaspár, és együtt élünk majd akkor is, ha el kell válnunk a barátainktól, két vak mindig többet láthat, mint egy, Ostobaság, én nem tetszem neked, Mi az, hogy

tetszeni, nekem soha nem tetszett senki, csak lefeküdtem különböző férfiakkal, Igazat adsz nekem, Nem adok, Az őszinteségről beszéltél, válaszolj hát, valóban tetszem neked, Éppen eléggé tetszel, hogy veled akarjak lenni, ez az első alkalom, hogy ilyet mondok valakinek, Nem mondtad volna ezt, ha korábban találkozol velem, egy idősödő emberrel, aki félig kopasz már, fehér a haja, egyik szemén kötést visel, a másikon pedig ott a szürke hályog, Az a nő, aki akkor voltam, nem mondta volna, ezt elismerem, ezt az a nő mondta, aki ma vagyok, Meglátjuk, mit mond az a nő, aki holnap leszel, Próbára akarsz tenni, Micsoda gondolat, hogy jönnék ahhoz, hogy próbára tegyelek, ezekben a dolgokban az élet dönt, Egy dologban már döntött. Egymással szembefordulva folytatták ezt a beszélgetést, az egyik vak a másik vak szemébe fúrta a szemét, az arcuk tüzelt, és szenvedélyes kifejezés ült rajta, és amikor az egyikük kimondta és mind a ketten megegyeztek benne, hogy együtt fognak élni, a sötét szemüveges lány kinyújtotta a kezét, azért, hogy a másik kezébe csúsztassa, nem pedig azért, hogy tudja, merre jár, a keze hozzáért a fekete kötést viselő öregember kezéhez, aki puhán magához vonta, és így ültek ott ketten, egymáshoz simulva, ez nem az első alkalommal történt, tudjuk jól, de most elhangzottak az elfogadó szavak. A többiek közül senki nem mondott

semmit, senki nem gratulált, senki sem kívánt örök boldogságot, igazából ezek az idők nem kedveznek az ünneplésnek és az ábrándoknak, és amikor olyan komoly döntésekről van szó, mint amilyen ez is, nem volna meglepő, ha valaki arra gondolna, hogy vaknak kell lenni ahhoz, hogy valaki így viselkedjen, és még a csönd a legnagyobb elismerés. Az orvos felesége a folyosón végigfektetett néhány díványpárnát, és kényelmes ágyat alakított ki belőlük, azután odavitte a kancsal kisfiút, és azt mondta neki, Mától fogva itt alszol. A nappaliban történt események nyomán pedig minden jel arra mutat, hogy ezen az éjszakán végre kiderül az igazság arról a titokzatos kézről, amely megmosta a fekete kötést viselő öregember hátát aznap reggel, amikor annyi víz folyt, annyi tisztító erejű víz.

MÁSNAP, MÉG AZ ÁGYBAN FEKÜDTEK, amikor az orvos felesége azt mondta a férjének, Kevés ennivalónk van itthon, körül kell néznünk valami után, az jutott az eszembe, hogy ma elmehetnénk annak az élelmiszeráruháznak a föld alatti raktárába, ahol az első nap voltam, ha még nem fedezte fel senki, onnan egy-két hétre elláthatjuk magunkat, Elmegyek veled, és szólunk a többieknek is, hogy egy vagy kettő közülük is jöjjön el, Jobban örülnék, ha csak mi mennénk, könnyebb, és nem fenyeget az a veszély, hogy elveszítjük egymást, Meddig leszel képes magadra vállalni hat ember terhét, akik semmire sem jók, Vállalom, amíg tudom, de az az igazság, hogy már fogytán az erőm, néha azt veszem észre magamon, hogy szeretnék vak lenni, hogy ugyanolyan legyek, mint a többiek, hogy ne legyen más kötelességem, mint nekik, Hozzászoktunk, hogy tőled függünk, ha nélkülöznünk kellene téged, olyan volna, mintha másodszor is megvakulnánk, a te két látó szemednek köszönhetjük, hogy egy kicsit kevésbé vagyunk vakok, Megteszek mindent, amit tudok, nem ígérhetek többet, Egy nap, amikor majd rádöbbenünk, hogy semmi jót és hasznosat nem tudunk már tenni a világért, bátran vállalnunk kell, hogy egyszerűen kilépünk az életből, ahogy tegnap hallottuk, Kitől, Attól az

embertől, aki tegnap megtalálta a boldogságát, Biztos vagyok benne, hogy ma már nem mondaná ezt, semmi nem változtatja meg jobban az ember véleményét, mint a biztos reménység, Már megvan neki, bárcsak sokáig tartana, Van a hangodban valami enyhe bosszúság, Bosszúság, miért volna, Mintha elvettek volna tőled valamit, ami a tiéd, Arra gondolsz, ami köztem és a lány között történt azon a szörnyűséges helyen, Igen, Emlékezz csak vissza, ő jött oda hozzám, Cserbenhagyott az emlékezeted, te mentél oda hozzá, Biztos vagy benne, Nem voltam vak, Pedig én megesküdtem volna rá, hogy, Hamisan esküdtél volna, Különös, hogy az emlékezet így megcsalhat bennünket, Ebben az esetben könnyű rájönni, sokkal inkább a miénk az, aki felajánlotta magát nekünk, mint az, akit meg kellett hódítanunk, Azután ő sem keresett engem, és én sem kerestem őt, Ha akarjátok, találkozhattok az emlékeitekben, hiszen erre való az emlékezet, Féltékeny vagy, Nem, nem vagyok féltékeny, és akkor sem voltam, csak sajnáltalak benneteket, és magamat is, mert nem lehettem a segítségetekre, Mennyi vizünk van, Kevés. A szerénynek is alig nevezhető reggeli után, amelyet valamennyire fűszereztek az előző esti eseményekre történő tapintatos és vidor utalások, bár a kifejezéseket illendően kordában tartotta a kiskorú jelenlétével számoló

tartózkodás, ami ugyan eléggé értelmetlen körültekintés volt, ha visszagondolunk azokra a botrányos jelenetekre, amelyeknek tanúja volt a vesztegzárban, az orvos felesége és a férje elindultak a dolguk után, és ez alkalommal velük tartott a hulló könnyek kutyája is, aki nem akart otthon maradni. Az utcák kinézete óráról órára romlott. A szemét mintha a többszörösére duzzadt volna az éjszakai órák alatt, akárha valahonnan kívülről, egy ismeretlen országból, ahol még normális az élet, az éj leple alatt idehozták volna kiüríteni a szeméttartályokat, ha nem a vakok földjén lennénk, látnánk, hogy vonulnak ebben a fehér sötétségben a fantom társzekerek és teherautók, bomló szeméttel, maradékkal, törmelékkel, vegyi hulladékokkal, hamuval, fáradt olajjal, csontokkal, üvegekkel, állati belsőségekkel, használt elemekkel, műanyaggal, papírhegyekkel megrakottan, csak ételmaradékot nem hoznak, még egy kevés gyümölcshéjat sem, amivel elverhetnénk az éhségünket, amíg el nem jönnek azok a jobb napok, amelyekre mindig várunk. Kora reggel van, de már érezni a meleget. A bűz úgy száll fölfelé a hatalmas szeméthalomból, mint valami mérges gáz felhői, Nem kell sokáig várni arra, hogy járványok üssék fel a fejüket, kezdte megint az orvos, nem menekül meg senki,

teljesen védtelenek vagyunk, Majd esik, és fúj a szél, mondta a felesége, De most még ez sincs, pedig az eső legalább jó volna arra, hogy csillapítsuk a szomjunkat, a szél pedig valamennyire megszabadítana bennünket ettől a dögletes bűztől. A hulló könnyek kutyája nyugtalanul szaglászik, hosszan körbeszimatolt egy szeméthalmot, valószínűleg valami nagyszerű ínyencfalat rejtőzött alatta, amit most nem talál, ha egymagában volna, nem tágítana onnan, de az asszony, akinek a könnyei hullottak, már messze jár, és neki kötelessége követni őt, soha nem tudni, nem kell-e megint fölitatni a könnyeit. Nehezen haladnak. Némelyik utcában, különösen a meredek utcákban a lezúduló esővíz áradata autókat sodort egymásnak vagy az épületeknek, ajtókat szakított be, kirakatokat ürített ki, a földet mindenfelé durva üvegcserepek borították. Két autó közé beékelődve egy ember bomló holtteste. Az orvos felesége elfordítja a szemét. A hulló könnyek kutyája odaoldalog, de a haláltól visszaretten, még kettőt lép előre, de váratlanul fölborzolódik a szőre, szívszaggató vonyítás tör föl a torkából, ennek a kutyának az a baja, hogy túlságosan közel került az emberekhez, és a végén már ugyanúgy fog szenvedni, mint ők. Átmentek egy téren, ahol vakok csoportjai hallgatták más vakok beszédét, első pillantásra sem ezek, sem azok nem látszottak vakoknak,

akik beszéltek, lelkesült arcukat azok felé fordították, akik hallgatták őket, azok pedig, akik hallgattak, figyelmesen azok felé fordították az arcukat, akik beszéltek. Hirdették a nagy szervezett rendszerek alapelveit, a magántulajdont, a szabad pénzváltást, a piacgazdaságot, a tőzsdét, a kincstári adóztatást, a kamatot, a magánosítást, a kisajátítást, a termelést, az elosztást, a fogyasztást, az ellátást és a megszorításokat, a gazdagságot és a szegénységet, a kommunikációt, az elnyomást és a bűnözést, a sorsjátékokat, a fegyházakat, a büntető törvénykönyvet, a polgári törvénykönyvet, a közúti közlekedés szabályrendszerét, a szótárat, a telefonkönyvet, a prostitúció elterjedését, a hadianyaggyárakat, a haderőt, a temetőket, a rendőrséget, a csempészést, a kábítószereket, az engedélyezett tiltott kereskedelmet, a gyógyszerkutatást, a szerencsejátékot, az orvosi ellátás és a temetés árait, az igazságszolgáltatást, a bankkölcsönt, a politikai pártokat, a választásokat, a parlamenteket, a kormányokat, a domború, a homorú, a sík, a függőleges, a rézsútos, az összpontosított, a szétszórt, a tovafutó gondolatot, a hangszalagok eltávolítását, a szó halálát, Itt a szervezettségről beszélnek, mondta az orvos felesége a férjének, Észrevettem, mondta a férfi, és elhallgatott. Mentek tovább, az orvos felesége odament egy várostérképhez, amely úgy emelkedett egy

utcasarkon, mint egy régi kereszt az út mentén. Közel jártak már az élelmiszeráruházhoz, az asszony valahol errefelé rogyott a földre s sírta el magát, aznap, amikor eltévedt, groteszkül meggörnyedve a műanyag zacskók súlya alatt, mert szerencsére tele voltak, s egy kutya szolgált vigasztalással tanácstalanságában és bánatában, ez itt, aki morog minden kutyafalkára, amelyik túl közel merészkedik, mintha figyelmeztetné őket, Engem nem csaptok be, menjetek távolabb. Egy utca balra, azután egy másik jobbra, és föltűnik az élelmiszer-áruház bejárata. Csak a bejárat, azaz, ott a bejárat, ott az egész épület, csak bemenő és kijövő embereket nem látni, sehol nincs az a nyüzsgő sokaság, amelyik mindig megtölti ezeket a nagy embertömegek kiszolgálásából élő intézményeket. Az orvos felesége a legrosszabbtól tartott, és meg is mondta a férjének, Túl későn jöttünk, ott bent már biztos nincs egy árva kétszersült sem, Miért mondod ezt, Nem látom, hogy bárki is bemenne vagy kijönne, Lehet, hogy még nem fedezték fel a pincét, Ebben reménykedem. Az élelmiszeráruházzal szemben húzódó járdán álltak, miközben ezeket a szavakat váltották. Mellettük három vak toporgott, mintha csak arra várna, hogy zöldre váltson a lámpa fénye. Az orvos felesége nem figyelt fel arra, milyen kifejezés ült ki

hirtelen az arcukra, nyugtalan csodálkozás, valamiféle zavart ijedtség, nem látta, hogy egyikük kinyitotta a száját, hogy mondjon valamit, azután becsukta, nem vette észre a röpke vállrándítást sem. Hát te tudod, feltételezhetjük, hogy ezt gondolta a vak. Az orvos felesége és a férje már az utca közepén járt, ezért nem hallhatta a második vak megjegyzését, Miért mondta ez a nő, hogy nem látott, hogy nem lát senkit sem bemenni és kijönni, amire a harmadik vak így válaszolt, Ezt csak úgy mondja az ember, az előbb is, amikor megbotlottam, megkérdezted tőlem, hogy nem látom, hova rakom a lábam, ez is ugyanaz, még nem veszítettük el azt a megszokást, hogy látunk, Istenem, hányszor hallottam ezt már, kiáltott fel az első vak. A nappali fény teljes hosszában megvilágította az élelmiszer-áruház tágas belső terét. Csaknem az összes polcot felborították, nem volt más, csak szemét, üvegcserepek, üres csomagolóanyag. Különös, mondta az orvos felesége, még ha nincs is itt semmi ennivaló, nem értem, miért nem látni élő embert. Az orvos azt mondta, Valóban, nem természetes. A hulló könnyek kutyája halkan nyüszített. A szőre megint felborzolódott. Az orvos felesége azt mondta, Valami szagot érzek, Mindig érezni valami rossz szagot, Ez nem az, ez valami más szag, a bomló test bűze, Lehet, hogy van ott valami tetem, Nem látok egyet sem,

Akkor csak úgy érzed. A kutya megint nyüszített. Mi van a kutyával, kérdezte az orvos, Ideges, Mit csináljunk, Meglátjuk, ha egy holttest akad az utunkba, messziről elkerüljük, már nem félünk a halottaktól, Nekem könnyű, én nem látom őket. Átmentek az élelmiszer-áruházon, egészen addig az ajtóig, amelyik arra a folyosóra nyílt, ahonnan be lehetett jutni a pincében levő raktárba. A hulló könnyek kutyája ment utánuk, de időről időre megállt, nyüszítve hívta őket, azután kötelességszerűen ment tovább. Amikor az orvos felesége kinyitotta az ajtót, a bűz sokkal erősebb lett, Borzalmas bűz van, mondta a férfi, Maradj itt, mindjárt visszajövök. Ment az egyre sötétebb folyosón, a hulló könnyek kutyája úgy ment utána, mintha akarata ellenére vonszolnák. A bomlás dögletes bűzével átitatott levegő szinte már ragacsos volt. Félúton az orvos felesége elhányta magát, Mi történhetett itt, futott át az agyán két öklendezés között, azután újra meg újra elismételte ezeket a szavakat, miközben közeledett a pincébe nyíló vasajtóhoz. Az émelygéstől megzavarodva nem vette korábban észre, hogy a folyosó végén halvány, szétszórt fények látszanak. Már tudta, mit jelent ez. Aprócska lángok imbolyogtak a két ajtó, a lépcső és a teherlift ajtajának réseiben. Újabb hányás szorította össze a gyomrát, olyan erővel, hogy a földre zuhant. A hulló könnyek kutyája elnyújtva szűkölt, olyan

hosszan, mintha soha nem akarna a végére érni, panaszos vonyítása úgy zengett végig a folyosón, mint a pincében rekedt halottak végső üvöltése. Az orvos hallotta a hányást, az öklendezést, a köhögést, futott, ahogy bírt, megbotlott és elesett, felkelt és elesett, végre a karjába fogta a feleségét, Mi történt, kérdezte remegve, Vigyél el innen, vigyél el innen, légy szíves, most első alkalommal vezette ő a feleségét azóta, hogy rátört a vakság, maga sem tudta, hogy hová vezeti, valahová, amely messze van ezektől az ajtóktól, a lángocskáktól, amelyeket nem láthatott. Amikor kiértek a folyosóról, az asszony idegei váratlanul felmondták a szolgálatot, a sírás görcsös zokogássá változott, ezeket a könnyeket semmilyen módon nem lehet felszárítani, csak az idő és a kimerültség csillapíthatja őket, ezért a kutya nem is ment közelebb, csak egy kezet keresett, és azt nyalta. Mi történt, kérdezte újra az orvos, mit láttál, Halottak, bukott ki az asszonyból zokogás közben, Kik halottak, Ők, s nem tudta folytatni, Nyugodj meg, majd beszélsz, amikor tudsz. Néhány perc múlva az asszony azt mondta, Halottak, Láttál valamit, kinyitottad az ajtót, kérdezte a férje, Nem, csak a résekből előbúvó lidércfényt láttam, előbújtak a résekből és erre-arra hajladoztak, nem szakadtak el onnan. Foszforhidrogén, ami a bomlásból keletkezett, Azt hiszem,

igen, Mi történhetett, Valószínűleg fölfedezték a pincét, és ennivalót keresve megindultak lefelé a lépcsőn, emlékszem, könnyű volt megcsúszni és leesni azokon a lépcsőfokokon, és ha egy leesett, mindenki más is leesett, valószínűleg el sem jutottak oda, ahová akartak, vagy ha eljutottak is, az eltömődött lépcsőn nem tudtak visszajönni, De azt mondtad, hogy az ajtó be volt csukva, Biztosan más vakok csukták be, egyetlen hatalmas sírgödörré változtatva a pincét, az én hibám, hogy így történt, amikor futva kijöttem innen a műanyag zacskókkal, megsejtették, hogy ennivaló van benne, és a keresésére indultak, Bizonyos szempontból mindent, amit megeszünk, mások szájától veszünk el, és ha többet veszünk el tőlük, végeredményben a halálukat okozzuk, lényegében véve mindannyian többé-kevésbé gyilkosok vagyunk, Sovány vigasz, Csak azt nem szeretném, hogy elképzelt bűnök felelősségét is magadra vedd, amikor azt a felelősséget is alig tudod elviselni, hogy hat valóságos s haszontalan szájat táplálsz, A te haszontalan szád nélkül nem is tudnék élni, Élnél tovább, hogy ellásd a többi ötöt, amelyik rád vár, Csak az a kérdés, meddig. Már nem tart sokáig, amikor mindent felélünk, ki kell mennünk a földekre ennivaló után, leszaggatunk minden gyümölcsöt a fákról, megölünk minden állatot, amelyik a kezünk közé kerül, hacsak közben itt el nem kezdenek felfalni bennünket

a kutyák meg a macskák. A hulló könnyek kutyája nem nyilatkozott meg, ez a dolog rá nem vonatkozott, valamire csak jó volt, hogy az utóbbi időben átalakult a hulló könnyek kutyájává. Az orvos felesége lépni is alig bírt. Az előbbi megrázkódtatástól minden erő elszállt belőle. Ahogy kifelé botorkáltak az élelmiszer-áruházból, a rogyadozó asszony és vak férje, senki meg nem mondta volna, melyikük támogatja a másikat. Az asszony talán az éles fénytől szédült meg annyira, azt hitte, megvakult, de nem esett kétségbe, csak múló kábulat volt az egész. Nem rogyott össze, az eszméletét sem vesztette el. Szeretett volna lefeküdni, lehunyt szemmel, lassan lélegezni, ha néhány percre megpihenhetne, elereszthetné magát, biztos visszatérne az ereje, szüksége volt rá, mert a műanyag zacskókban még nem volt semmi. A járda mocskába nem akart belefeküdni, az élelmiszer-áruházba pedig semmi pénzért nem ment volna vissza. Körülnézett. Az utca másik oldalán, kicsit távolabb, megpillantott egy templomot. Biztos ott is vannak emberek, mint bárhol másutt, de egy templom alkalmas hely arra, hogy megpihenjen, legalábbis azelőtt így volt. Azt mondta a férjének, Össze kell szednem magam, vigyél be oda, Oda, hová, Ne haragudj, hadd támaszkodjak rád, majd odavezetlek, Mi ez, Egy templom, ha lefekhetnék egy kis

időre, újjászületnék. Gyerünk. Hat lépcsőfok vezetett föl a templomba, hat lépcsőfok, ne feledjük el, az orvos felesége alig bírt fölkapaszkodni rajtuk, annál is inkább, mert a férjét is vezetnie kellett. A kapuszárnyak tárva-nyitva voltak, ez volt a szerencséjük, mert most még egy árva szélfogó ajtó is legyőzhetetlen akadályként tornyosult volna elébük. A hulló könnyek kutyája tétován megállt a küszöbön. Noha a kutyák az utóbbi hónapokban szabadon mozoghattak mindenfelé, mindannyiukban tovább élt az a genetikusan tudatukba oltott tiltás, amellyel valamikor, nagyon régen sújtották a fajtájukat, megtiltván számukra a templomba való belépést, aminek a magyarázata az a másik genetikai kód lehetett, amely jelet hagyat velük mindenfelé, amerre csak megfordulnak. Nem számított semmit az a sok derék és hűséges tett, amelyet a könnyek kutyájának az ősei végbevittek, amikor a szentek visszataszító sebeit nyalogatták, még mielőtt szentnek nyilvánították és kiáltották volna ki őket, s ebbéli cselekedetükben a legönzetlenebb könyörületesség vezette őket, mert jól tudjuk, nem minden koldusból lesz szent, bármennyi sebet viseljen is a testén vagy a lelkében, ahová nem ér el a kutyák nyelve. Ez a kutya most bemerészkedett a megszentelt épületbe, mert a kapu nyitva volt, ajtónálló sehol, főképpen pedig azért, mert

a hulló könnyek asszonya már belépett, és nem lehetett tudni, képes lesz-e odabent a lábát emelni, csak egy szót mond elhalóan a férjének, Fogj erősen, a templom zsúfolásig tele van, tenyérnyi hely sincsen, ahová valaki a fejét lehajthatná, s a hulló könnyek kutyájának megint hasznát látták, két mordulás és két nekiveselkedés, amelyben haragnak nyoma sem volt, fölszabadított annyi tért, ahol az orvos felesége elnyúlhatott, elernyeszthette lankadt tagjait, és lehunyhatta végre a szemét. A férje kitapintotta a pulzusát, határozott volt és szabályos, bár kissé gyönge, utána megpróbálta fölemelni, nem jó ez a testhelyzet, a vérnek mihamarabb vissza kellene térnie az agyba, hogy alaposan átmossa a féltekéket, a legjobb volna felültetni őt, két térde közé szorítani a fejét, és akkor a természet és a nehézkedési erő megtenné a magáét. Néhány sikertelen kísérlet után végül sikerült felültetnie. Percek múlva az orvos felesége mélyet sóhajtott, alig láthatóan megmozdult, lassanként magához tért. Ne kelj még fel, mondta neki a férje, maradj így egy darabig, lehajtott fejjel, de az asszony már jól érezte magát, a szédülés teljesen elmúlt, a szeme kivette a padozat kőlapjait, amelyeket a hulló könnyek kutyája, három erőteljes kaparó lábmozdulattal, mert ő is le akart feküdni, úgy-ahogy megtisztogatott. Fölemelte fejét a karcsú oszlopok, a magas

boltívek felé, hogy megtapasztalja, biztos és kiegyensúlyozott-e a vérkeringése, azután így szólt, Már jól érzem magam, de abban a pillanatban azt hitte, hogy megbolondult vagy a szédülés nyomán kényszerképzetei támadtak, nem lehetett igaz, amit a szemével látott, hogy annak a keresztre szögezett férfinak fehér kendő fedte el a szemét, és mellette a hét karddal átjárt szívű asszonynak ugyancsak fehér kendő borította a szemét, és nemcsak ennek a férfinak és ennek az asszonynak, hanem a templom valamennyi képmásának el volt takarva a szeme, a szobrok feje köré fehér vászondarabot kötöttek, a festményekre vastag fehér festékcsíkot vontak, odább egy asszony látszott, aki a lányát olvasni tanította, és mindkettejüknek el volt takarva a szeme, meg egy férfi, nyitott könyvvel, amelyen egy kisgyermek ült, és mind a kettőjüknek el volt takarva a szeme, meg egy hosszú szakállú öregember, kezében három kulccsal, és a szeme el volt takarva, meg egy nyilaktól átjárt testű férfi, és a szeme el volt takarva, meg egy asszony, égő lámpással, és a szeme el volt takarva, meg egy férfi, akinek a kezén, a lábán és a mellkasán sebhelyek voltak, és a szeme el volt takarva, meg egy másik férfi, oroszlánnal, és mindkettőjüknek el volt takarva a szeme, s még egy férfi, báránynyal, és mind a kettőnek el volt takarva a szeme, s még egy férfi, sassal, és mind a

kettőnek el volt a szeme takarva, meg még egy férfi, aki lándzsájával egy földre zuhant, fején szarvakat hordozó, kecskelábú férfit fenyegetett, és mind a kettőjüknek el volt takarva a szeme, meg egy másik férfi, mérleggel, és neki is be volt kötve a szeme, meg egy tar fejű öregember, aki fehér liliomot fogott a kezében, és a szeme el volt takarva, meg egy asszony galambbal, és mind a kettőnek el volt takarva a szeme, meg egy újabb öregember, két varjúval, és mind a háromnak el volt a szeme takarva, csak egy asszonynak nem volt eltakarva a szeme, mert kitolták, és ezüsttálcán tartotta maga előtt. Az orvos felesége így szólt a férjéhez, Nem fogod elhinni, ha elmondom, mit látok magam körül, a templom minden képmásának be van kötve a szeme. Milyen különös, vajon miért, Honnan tudhatnám, meglehet, egy hitében csalódott ember tette, amikor rádöbbent, hogy rá is vakság vár, mint a többiekre, meglehet, hogy az itteni pap műve, aki talán helyesen úgy gondolkozott, hogy ha a vakok nem láthatják a képmásokat, a képmások se lássák többé a vakokat. A képmások nem látnak, Tévedsz, a képmások azokkal a szemekkel látnak, amelyek őket látják, csakhogy most általánossá lett a vakság, Te még mindig látsz, Napról napra kevesebbet fogok látni, még ha nem is veszítem el a

látásomat, minden nappal kevesebbet és kevesebbet látok majd, mert nem lesz, aki engem lásson. És ha a pap kötötte be a képmások szemét, Ez csak úgy az eszembe jutott, Ez az egyetlen feltételezés, amelynek tényleg értelme van, az egyetlen, amely némi vigasszal szolgálhat nyomorúságos állapotunkban, elképzelem ezt a férfit, ahogy a vakok világából belép ide, ahol rá is vakság vár a visszatérte után, elképzelem a csukott kapukat, a néptelen templomot, a csöndet, elképzelem a szobrokat, a festményeket, látom, ahogy az egyiktől a másikig megy, fölmászik az oltárra, és megköti a vászoncsíkokat, két csomóval, nehogy meglazuljanak és lehulljanak, kettős festékcsíkot von a festményekre, hogy még áthatolhatatlanabbá tegye azt a fehér éjszakát, amelybe belesüllyednek, ez a pap minden idők és minden vallás legnagyobb szentségtörője, a legigazabban és legradikálisabban emberi lény, aki azért jött ide, hogy végérvényesen kijelentse, Isten nem érdemli meg, hogy lásson. Az orvos felesége nem válaszolhatott, valaki mellettük előbb megszólalt, Mi ez a beszélgetés, kik vagytok, Éppolyan vakok, mint te, mondta az asszony, De azt hallottam, hogy látsz, Ezek csak olyan megszokott fordulatok, amelyek csak nem kopnak el, hányszor kell már elmondani, És az meg micsoda, hogy a képeknek el van takarva a szeme, Ez az igazság, És ezt te honnan tudod, ha

vak vagy, Te is fogod tudni, ha azt teszed, amit én is tettem, menj oda, és érintsd meg a szobrokat a kezeddel, a kéz a vak szeme, És miért csináltad ezt, Arra gondoltam, ahhoz, hogy ide jussunk, valaki másnak is vaknak kell lennie, És mi ez a história, hogy a templom papja takarta el a képmások szemét, nagyon jól ismertem őt, képtelen lett volna bármi ilyet megtenni, Előre soha nem lehet tudni, hogy mire képesek az emberek, Várni kell, kivárni az időt, az idő az úr, az idő az a kártyapartner, aki ott ül az asztalnál, szemben velünk, ott a kezében az összes kártya, és nekünk az életünket kell feltennünk egy-egy ütésre, Bűnös dolog játékról beszélni egy templomban, Állj fel, használd a kezed, ha kételkedsz abban, amit mondok, Megesküszöl nekem, hogy a képmásoknak el van takarva a szemük, Miféle eskünek van értéke előtted, Esküdj a szemedre, Kétszer esküszöm meg, egyszer az én szememre, másszor a tiédre, Igaz, Igaz. A párbeszédet hallották azok a vakok, akik közelebb voltak hozzájuk, talán felesleges is mondani, hogy nem kellett várni az eskü megerősítésére ahhoz, hogy a hír terjedni kezdjen, suttogva szájról szájra járjon, miközben lépésről lépésre változott a hangsúlya, először hitetlenkedő volt, majd nyugtalan, utóbb megint hitetlenkedő, a legrosszabb az volt, hogy akadt a gyülekezetben jó néhány babonás és élénk fantáziájú ember, és számukra váratlanul

elviselhetetlenné vált az a gondolat, hogy a szent képmások vakok, hogy kegyes vagy szenvedő pillantásaik nem látnak mást, mint a saját vakságukat, mintha csak azt mondták volna nekik, hogy élőhalottakkal vannak körülvéve, elég volt egy feltörő kiáltás, majd egy másik, a rettenet azonnal talpra állította az embereket, a vakrémület a kapu felé sodorta valamennyiüket, itt is megismétlődött az, amit már ismerünk, a vakrémület sokkal gyorsabb, mint a lábak, amelyek hordozzák, a menekülők lábai összekuszálódnak futás közben, és még inkább ez történik, ha vak valaki, mert máris a földre zuhan, a vakrémület azt súgja neki, Kelj föl, fuss, mert megölnek, fel is kelne, de már mások is futottak és a földre zuhantak, nagyon jámbor szív kell ahhoz, hogy valaki ne nevesse el magát, látva ezeket a komikusan egymásba gabalyodó testeket, amelyek nem találják a kezüket, hogy kiszabaduljanak, és a lábukat, hogy elmeneküljenek. Az a hat lépcsőfok odakint olyan lesz, mint egy szakadék, de végeredményben a zuhanás nem lesz annyira nagy, az ismétlődő esések megkeményítik a testet, földet érni már magában is megkönnyebbülés, Itt maradok, ez az ember első gondolata, és nemegyszer az utolsó is, végzetes esetekben. Az ugyancsak változatlanul megtörténik, hogy egyesek hasznot húznak mások bajából,

ahogy azt a világ kezdete óta nagyon jól tudják az örökösök örököseinek az örökösei. Ezek az emberek kétségbeesett menekülésük közben hátrahagyták a holmijukat, és amikor a szükség majd legyőzi a félelmet, és visszamerészkednek, azon a nehéz problémán kívül, amit annak a kiderítése jelent, hogy mi volt az enyém és mi a tiéd, látni fogjuk, hogy annak a kevés ennivalónknak, amink még volt, eltűnt egy része, meglehet ez az egész annak az asszonynak a ravasz cselvetése volt, aki azt mondta, hogy a képmásoknak eltakarták a szemét, némely ember gonoszsága határtalan, még ilyen hazugságokat is kitalálnak, hogy elrabolhassák a szegény emberektől a bizonytalan eredetű ennivalók maradékát. Nos, a hulló könnyek kutyája volt a bűnös, aki látva, hogy szabad a tér, erre-arra szaglászott, és elvette magának a fizetséget a munkájáért, ahogy az jogos és természetes volt, de egyúttal, hogy úgy mondjuk, a bánya bejáratát is megmutatta, aminek az lett az eredménye, hogy az orvos felesége és a férje a félig megtöltött műanyag zacskókkal lelkiismeret-furdalás nélkül távozott a templomból. Ha a felét fel tudják használni majd annak, amit összeszedtek, elégedettek lehetnek, a másik felét látva pedig kijelenthetik, Nem tudom, hogy tudják az emberek ezt megenni, még ha a nyomorúság mindenki számára egyforma is, mindig vannak, akik rosszabbul járnak, mint mások.

Ezen események mindegyikének a maga műfajában történő elbeszélése megdöbbenéssel és rémülettel töltötte el a társaikat, bár meg kell jegyeznünk, hogy az orvos felesége, talán azért, mert nem talált rá szavakat, nem tudta közvetíteni nekik annak a tökéletes borzalomnak az érzését, amelyet a föld alá vezető ajtó előtt érzett, a halvány és imbolygó fények négyszögével szemben, amely a másik világba vezető lépcsőre nyílt. Már a bekötött szemű szobrok is igen megrázó hatást tettek, bár más-más módon, mindannyiuk képzeletére, az első vakon és a feleségén látszott, hogy igen rosszul érintette őket, számukra ez megbocsáthatatlan tiszteletlenség volt. Az, hogy az emberek mind megvakultak, olyan végzetszerűség, amely nem az ő bűnük, olyan szerencsétlenség, amely elől senki nem menekülhet, de hogy emiatt valaki eltakarja a szent képmások szemét, az olyan merénylet, amelyet nem lehet megbocsátani, és ha a templom papja követte el, az még rosszabb. A fekete kötést viselő öregember véleménye egészen más volt, Átérzem, milyen megrázkódtatás lehetett, elképzelek egy olyan múzeumi kiállítótermet, ahol minden szobornak be van fedve a szeme, nem azért, mintha a szobrász nem akarta volna kifaragni a követ a szemekig, hanem mert eltakarták, úgy, ahogy elmondtad, ezekkel a rájuk kötözött kendőkkel, mintha a vakság magában nem

volna elég, különös, hogy egy olyan kötés, mint az enyém, nem ébreszti fel ugyanazt az érzést, néha még romantikus külsőt is kölcsönöz a viselőjének, nevetett azon, amit mondott és saját magán is. Ami a sötét szemüveges lányt illeti, csak annyit mondott, hogy reméli, nem jelenik meg álmában ez az átkozott galéria, már így is éppen elég lidércnyomásban van része. Ették azt a rosszat, amit találtak, még így is a legjobb volt, amit ehettek, az orvos felesége azt mondta, hogy egyre nehezebb ennivalót találni, talán jó lenne itt hagyni a várost és vidékre költözni, ott legalább egészségesebb ennivalóhoz juthatnának, és volnának elkóborolt kecskék meg tehenek, megfejhetnénk őket, lenne tejünk, és a kutakból vizet húzhatnánk, megfőzhetnénk, amit akarunk, csak egy jó helyet kellene találnunk, azután mindenki elmondta a véleményét, egyesek lelkesebben, mások kevésbé, de mindannyiuk számára világos volt, hogy az idő sürget, kényszeríti őket, csak a kancsal kisfiú mutatkozott tökéletesen elégedettnek, valószínűleg jó emlékeket őrizhetett a nyaralásairól. Miután ettek, lefeküdtek aludni, mindig így tettek, már a vesztegzár idején is, amikor a tapasztalat megtanította őket arra, hogy a fekvő test ténylegesen nagyon jól bírja az éhezést. Este nem ettek, csak a kancsal kisfiú kapott valamit, hogy

foglalkoztassa az állkapcsát, és csillapítsa az éhségét, a többiek leültek, hogy meghallgassák a felolvasást a könyvből, a lélek legalább nem képes tiltakozni a táplálék hiánya miatt, a baj az volt, hogy a test elesettsége néha másfelé terelte az elme figyelmét, ez nem az intellektuális figyelem hiánya miatt volt, nem, csupán az történt, hogy az agy félálomba süppedt, ahogy egy téli álomra készülő állatnál történik, ezért ezek a hallgatók nemritkán lassan lehunyták a szemüket, és azután lelki szemeikkel követték a cselekmény fordulatait, mindaddig, amíg egy határozott esemény ki nem ragadta őket ebből a kábulatból, vagy csak a kemény táblás könyv csukódott be hangos csattanással, az orvos felesége folyamodott ilyen tapintatos megoldásokhoz, nem akarta egyik elábrándozó társának sem értésére adni, tudja, hogy alszik. Látszólag ebbe a kellemes kábulatba hullott alá lassan az első vak, de mégsem így történt. Az igaz, hogy lehunyta a szemét, hogy csak úgy-ahogy figyelt oda a felolvasásra, de a z az ötlet, hogy mindannyian menjenek el vidékre, megakadályozta abban, hogy elszunnyadjon, súlyos hibának tartotta volna, ha ilyen messzire elmegy a lakásától, bármennyire rokonszenvesnek látszott is az az író, jobb felügyelni rá, és időről időre megjelenni nála. Igencsak ébren volt hát az első vak, és ha erre még más bizonyíték is kellett,

ott volt a szemében az a fakó fehérség, amely valószínűleg csak az álom hatására vált egyre sötétebbé, de ebben sem lehetett biztos, mert senki nem aludhat s lehet ébren egy időben. Amikor az első vak úgy gondolta, hogy végre megoldotta ezt a problémát, a szemhéja alatt minden elsötétült, Elaludtam, gondolta, de nem, nem aludt el, hallotta az orvos feleségének hangját, a kancsal kisfiú köhögött, és akkor roppant félelem szorította össze a lelkét, azt hitte, hogy az egyik vakságból átlépett a másikba, hogy a fényes vakságban élt eddig, és ettől fogva a sötét vakságban él majd tovább, a rettenettől nyöszörögni kezdett, Mi van veled, kérdezte a felesége, és ő ostobán, a szemét ki sem nyitva így válaszolt, Megvakultam, mintha ez volna az utolsó újdonság a világon, az asszony gyöngéden átölelte, Hagyd el, mindannyian vakok vagyunk, nincs mit tennünk ellene, Mindent sötéten láttam, azt hittem, elaludtam, de nem, ébren vagyok. Aludnod kellene, nem ilyeneken gondolkodni. A jó tanács felbosszantotta, itt van, tele félelemmel, és a felesége nem tud mást mondani neki, csak hogy aludjon. Az ingerült válasz már majdnem kibukott a száján, amikor mérgesen kinyitotta a szemét, és látott. Látott, és felkiáltott, Látok. Az első kiáltás még a hitetlenkedés hangján szólt, de a másodikkal, a harmadikkal és rá következőkkel már egyre nőtt a bizonyosság, Látok, látok, megölelte a feleségét, mint

egy bolond, azután odafutott az orvos feleségéhez, és őt is megölelte, első alkalommal látta, de tudta, hogy ő az, és az orvost, a sötét szemüveges lányt, a fekete kötést viselő öregembert, őt nem lehetett összetéveszteni, a kancsal kisfiút, a felesége a nyomában járt, nem akarta elengedni, a férfi pedig félbeszakította az ölelések sorát, és megölelte a feleségét, aztán az orvoshoz fordult, Látok, látok, doktor úr, nem tegezte őt, ahogy szinte már szabállyá vált ebben a kis közösségben, magyarázza meg, aki tudja, ennek a váratlan különbségtételnek az okát, és az orvos megkérdezte, Ugyanolyan jól lát, mint azelőtt, nem maradt semmi fehérség, Semmi, semmi, sőt mintha még jobban látnék, mint azelőtt, és ez nem kevés, soha nem viseltem szemüveget. Akkor az orvos kimondta, ami mindenkinek a fejében járt, de senki nem merte kimondani, Lehetséges, hogy ez a vakság a végéhez ért, lehetséges, hogy lassan mind visszanyerjük a látásunkat, ezeket a szavakat hallva az orvos felesége sírva fakadt, milyen különös reakciói is vannak az embereknek, világos, hogy elégedett volt, Istenem, pedig milyen könnyű megmagyarázni, azért sírt, mert egyik pillanatról a másikra elfogyott minden tudati ellenálló képessége, olyan volt, mint egy gyermek, aki éppen most született meg, és az a sírás volt első és még tudattalan

jajszava. A hulló könnyek kutyája odament hozzá, mindig tudta, mikor van rá szükség, az orvos felesége hozzásimult, nem mintha már nem szeretné a férjét, nem mintha ne kedvelné a többieket, akik ott voltak vele, de abban a pillanatban olyan erősen, olyan elviselhetetlenül hatalmába kerítette a magányosság érzése, hogy úgy tetszett neki, csak az a különös szomjúság csillapíthatja, amellyel a kutya a könnyeit itta. Az általános örömöt nyugtalanság váltotta fel, És most mihez kezdünk, kérdezte a sötét szemüveges lány, én nem tudok aludni ezek után, ami történt, Senki sem tud, azt hiszem, hogy itt kellene maradnunk, mondta a fekete kötést viselő öregember, elhallgatott, mintha még kétségei volnának, aztán befejezte, És várnunk kellene. Vártak. A mécses három lángja megvilágította az arcok karéját. Először még élénken beszélgettek, pontosan szerették volna tudni, hogy történt, hogy a változás csak a szemében játszódott le, vagy érzett valamit az agyában is, azután lassanként kihunytak a szavak, eljött az a pillanat is, amikor az első vak azt mondta a feleségének, hogy másnap hazamennek, De én még vak vagyok, felelte az asszony, Nem baj, én majd vezetlek, csak aki ott volt, és a saját fülével hallotta, az érzékelhette, hogy férnek bele ilyen egyszerű szavakba annyira különféle érzelmek, mint az

oltalmazás, a büszkeség és a tekintély érzése. Másodikként a sötét szemüveges lány nyerte vissza a látását, amikor már jócskán benne jártak az éjszakában, és a mécses alig pislákolt, mert már fogytán volt benne az olaj. Végig nyitva volt a szeme, mintha a látás azon át jött volna vissza, nem pedig belülről született volna újjá, Úgy rémlik, mintha látnék, jobb volt az óvatosság, nem minden eset egyforma, még azt is szokták mondani, hogy nem beszélhetünk vakságokról, csak vakokról, amikor pedig a különböző idők tapasztalása másról sem szól, mint hogy nincsenek vakok, csak vakságok. Itt már hárman látnak, még egy, és többségben lesznek, de még ha a többiek nem is részesülnek abban a boldogságban, hogy visszajön a látásuk, mégis sokkal könnyebb lesz az életük, nem folytatódik az az agónia, amelyben eddig része volt annak az asszonynak, nézzétek csak, mire jutott, olyan, mint egy kötél, amelyik elszakadt, mint egy rugó, amelyik nem bírta tovább azt az erőkifejtést, amelynek állandóan ki volt téve. Talán ezért is ölelte meg őt először a sötét szemüveges lány, a hulló könnyek kutyája nem tudta, hogy melyikükhöz kapjon, mert az egyik éppúgy sírt, mint a másik. A második ölelés a fekete kötést viselő öregembert illette, most megtudjuk, hogy mit érnek igazából a szavak, annyira meghatott bennünket az a minapi beszélgetés, amelynek az eredményeként megszületett az a

szép megállapodás, hogy ők ketten együtt fognak élni, de a helyzet megváltozott, a sötét szemüveges lány előtt egy öreg ember áll, akit már lát is, véget ért az érzelmi eszményítés, a lakatlan sziget hamis harmóniája, a ráncok azok ráncok, a kopaszság az kopaszság, nincs semmi különbség egy fekete kötés és egy vak szem között, ezt mondja a férfi is, csak más szavakkal, Nézz meg jól, én vagyok az az ember, akinek azt mondtad, hogy vele élsz majd, a lány pedig így válaszolt, Jól ismerlek, te vagy az az ember, akivel élek, végül is vannak olyan szavak, amelyek még többet érnek annál, amennyinek mutatkozni szeretnének, és az az ölelés annyit ér, amennyit a szavak. Harmadikként az orvos nyerte vissza a látását, amikor pirkadni kezdett, és már nem volt kétséges, hogy a többiek is visszanyerik, csak idő kérdése az egész. Miután véget értek a természetes és előre látható örömkitörések, amelyeket korábban már megfelelően lejegyeztünk, ezért most nem szükséges elismételni őket, még ha ennek az igaz történetnek a főszereplőiről van is szó, az orvos föltette azt a kérdést, amely egyre késett, Vajon mi történik odakint, a válasz abból az épületből érkezett, amelyben voltak, az alattuk lévő emeleten valaki kiment a lépcsőpihenőre, és így kiabált, Látok, látok, a maga útját járó nap egy ünneplő város fölött fog megszületni.

A reggeli lakoma ünnepi hangulatban folyt. Ami az asztalra került, nemcsak kevés volt, de undorral töltött volna el bármely normális étvágyat, az érzelmek ereje, ahogy a fellelkesült pillanatokban mindig megtörténik, elfoglalta az éhség helyét, és az öröm ínyencfalatként szolgált, senki sem sopánkodott, még azok is, akik egyelőre vakok voltak, úgy nevettek, mintha azok a látó szemek az övéik volnának. Amikor befejezték, a sötét szemüveges lánynak támadt egy ötlete, Mi lenne, ha kitennék a lakásunk ajtajára egy papírlapot azzal, hogy itt vagyok, ha a szüleim előkerülnek, eljöhetnének ide értem, Vigyél magaddal, szeretném tudni, mi történik ott kint, mondta a fekete kötést viselő öregember, Mi is elmegyünk, mondta az első vak felesége, lehet, hogy az író már lát, és arra készül, hogy visszamegy a saját lakásába, útközben megpróbálok szerezni valami ehető dolgot, Én is ugyanazt teszem, mondta a sötét szemüveges lány. Néhány perc múlva, amikor egyedül maradtak, az orvos leült a felesége mellé, a kancsal kisfiú a pamlag sarkában aludt, a hulló könnyek kutyája elnyúlt, orrát a mellső lábára támasztotta, időről időre kinyitotta és becsukta a szemét, hogy mutassa, vigyáz rájuk, a nyitott ablakon át, bár elég magasan laktak, behallatszottak a megváltozott hangok, az utcákat biztosan megtöltötték az emberek, a sokaság csak egyetlen szót kiáltott, Látok, ezt

kiabálták, akik már visszanyerték a látásukat, ezt kiabálták, akik éppen most kapták vissza, Látok, látok, igazából már mintha egy másik világban végbement történet lett volna az, amelyikben azt mondták, Vak vagyok. A kancsal kisfiú suttogott, valószínűleg álmot látott, talán az édesanyját látta, és tőle kérdezgette, Látsz, látsz már engem. Az orvos felesége megkérdezte, És ők, az orvos azt mondta, Ő valószínűleg meggyógyul, mikorra felébred, a többiekkel sem lesz másként, az a legvalószínűbb, hogy ezekben a pillanatokban kapják vissza a látásukat, csak a mi szegény fekete kötést viselő barátunk fog megijedni, szegény, Miért, A szürke hályog miatt, mióta megvizsgáltam annyi idő telt el, hogy már valószínűleg olyan, mint egy homályos felhő, Meg fog vakulni, Nem, amint az élet visszatér a rendes kerékvágásba, amikor minden újra működik majd, megoperálom, néhány hét kérdése csak, Miért vakultunk meg, Nem tudom, egy nap talán megtudjuk az okát, Elmondjam, mire gondolok, Mondd, Arra gondolok, hogy nem is vakultunk meg, hogy vakok vagyunk, Vakok, akik látnak, Vakok, akik látnak, és mégsem látnak. Az orvos felesége felkelt, és odament az ablakhoz. Lenézett a szeméttel borított utcára, a kiabáló és éneklő emberekre. Azután feltekintett az égre, és mindent fehérnek látott, Rajtam a sor, gondolta. A hirtelen rátörő félelemtől

lefelé fordította a tekintetét. A város még ott volt.