Jo s é
Saramago Vakság
Ha nézhetsz, láss is. Ha láthatsz, figyelj oda. [TANÁCSOK KÖNYVE]
A SÁRGA KORONG fénnyel telt meg. Két elöl haladó autó gyorsított, még mielőtt a lámpa pirosra váltott volna. A gyalogátkelőnél előtűnt a zöld emberalak. A várakozó emberek megindultak, átvágtak az úttesten, végigtapostak a fekete aszfaltburkolatra festett fehér csíkokon; nincs, ami ennél kevésbé hasonlítana egy zebrára, mégis így hívják. Az autóvezetők türelmetlenül nyomogatták lábukkal a tengelykapcsoló pedálját, kocsijukkal ugrásra készen álltak, előrelendültek, majd hátra, mint az ideges lovak, amelyek már ott érzik a levegőben süvítő ostort. A gyalogosok átkeltek, de az autóknak szóló szabad jelzés még néhány másodpercet várat magára, van, aki azt állítja, hogy ez a látszólag jelentéktelen késlekedés a városban található ezernyi közlekedési lámpával és mindegyikük egymásra következő hármas színváltásával megszorozva, az egyik legfőbb oka az autóközlekedés gyakori elakadásának, vagy ha a közkeletű kifejezéssel élünk, a dugóknak. A lámpa végre zöldet mutatott, és az autók hirtelen nekilódultak, de rögtön látni lehetett, hogy nem mindegyik lódult meg azonnal. A középső sorban az első kocsi egy helyben áll, valami elromolhatott benne, nem működik a gázpedál, beakadt a sebességváltó karja vagy 5
meghibásodott a hidraulikus rendszer, leblokkolt a fék, rövidzárlat történt, hacsak nem az üzemanyag fogyott el hirtelen, amire már nemegyszer volt példa. A gyalogosok újabb csoportja, amely lassan egybegyűlt a járdán, látja, amint a mozgásképtelen autó vezetője a karjával hadonászik a szélvédő mögött, miközben a mögötte álló autók bőszen dudálnak. Néhány gépkocsivezető már kipattant a kocsijából, készen arra, hogy félretolja az útból az elakadt autót valahová, ahol nem zavarja a forgalmat, és dühödten csapkodja a zárt ablakokat, a bent ülő ember feléjük fordítja a fejét, hol erre, hol arra fordul, látni, hogy valamit kiabál, a szájmozgásából kivenni, hogy egyetlen szót ismételget, nem, nem egyet, hanem kettőt, igen, így van, ahogy mindjárt meg is bizonyosodik róla mindenki, amikor valakinek végre sikerül kinyitni az egyik ajtót, Vak vagyok. Senki nem mondaná róla. A férfi szeme, ahogy első ránézésre, egy villanásnyi idő alatt megállapítható, egészségesnek látszik, az írisz tisztán és fényesen csillog, az ínhártya pedig fehér és tömör, mint a porcelán. Szemhéja mögül előguvadó szeme, görcsösen meg-megránduló arcbőre, hevesen fölvont szemöldöke, mindez együtt mégis arra utalt, bárki láthatta, hogy kétségbeesésében elveszítette a fejét. Egy hirtelen mozdulat nyomán, ami az előbb még látható volt, eltűnt a férfi ökölbe szorított keze mögött, mintha még szerette volna visszatartani az agyában az utoljára látott képet, egy jelzőlámpa kerek, vörös fényét. Vak vagyok, vak vagyok, ismételgette kétségbeesetten, miközben segítettek neki kikászálódni a kocsiból, és előtörő könnyeitől még fénye-
sebb lett a szeme, amelyről azt állította, hogy halott. Elmúlik, meglátja, elmúlik, néha idegi alapon van, mondta egy asszony. A jelzőlámpa másik színre váltott, néhány kíváncsi járókelő közelebb lépett a csoporthoz, és a hátrább lévő autóvezetők, akik nem tudták, mi történik, már berzenkedtek, mert azt gondolták, egyszerű közlekedési baleset az egész, eltört fényszóró, behorpadt sárhányó, semmi olyan, ami okot adna ekkora felfordulásra, Hívjanak rendőrt, kiabálták, vigyék el onnan azt a roncsot. A vak férfi könyörgött, Kérem szépen, vigyen valaki haza. Az asszony, aki az idegi okot említette, úgy gondolta, hogy mentőt kell hívni, kórházba kell vinni szegényt, de a vak férfi azt mondta, hogy nem, nem akar ennyi gondot okozni, csak azt kéri, hogy vezessék el annak a háznak a kapujáig, ahol lakik. Itt van, egészen közel, nagy szívességet tennének vele nekem. És a kocsi, kérdezte egy hang. Egy másik hang válaszolt: a slusszkulcs a helyén van, fölállunk vele a járdára. Nem szükséges, szólt közbe egy harmadik hang, majd én elrendezem a kocsit, és hazaviszem ezt az urat. Helyeslő mormogás hallatszott. A vak férfi érezte, hogy megfogják a karját, Jöjjön, jöjjön csak velem, mondta neki ugyanaz a hang. Beültették a vezető melletti ülésre, bekapcsolták a biztonsági övet, Nem látok, nem látok, mormolta sírósan, Mondja meg, hol lakik, kérte a másik. A kocsi ablakain át mohó, az újságra éhes arcok bámultak befelé. A vak férfi szeme elé tette a kezét, ide-oda mozgatta, Semmi, olyan, mintha sűrű ködben lennék, mintha egy tejtengerbe estem volna, De a vakság nem ilyen, mondta a másik, úgy mondják, hogy a vakság
6
7
fekete, Pedig én csak fehérséget látok, Talán annak az asszonykának igaza volt, valami idegi eredetű dolog lehet, az idegek nagyon meg tudják tréfálni az embert, Én jól tudom mi ez, kész szerencsétlenség, igen, kész szerencsétlenség, Mondja meg, hol lakik, legyen szíves, és már hallatszott is, hogy beindul a motor. A vak férfi motyogva, mintha az, hogy nem lát, meggyöngítette volna az emlékezőtehetségét is, megadott egy címet, azután így szólt, Nem tudom, hogy köszönjem meg magának, a másik pedig így felelt, Szóra sem érdemes, ma magának, holnap nekem, nem tudjuk, mit tartogat számunkra az élet, Igaza van, amikor ma reggel elindultam otthonról, ki hitte volna, hogy ilyen végzetes dolog történik velem. Furcsállta, hogy még mindig állnak, Miért nem megyünk már, kérdezte, Pirosat mutat a lámpa, felelte a másik, Hát igen, szólt a vak férfi, és megint eleredtek a könnyei. Mostantól fogva nem tudom többé, mikor piros a lámpa. Úgy volt, ahogy a vak férfi mondta, ott lakott a közelben. De valamennyi járdát elfoglalták az autók, nem tudtak sehova sem beállni a kocsival, ezért az egyik mellékutcában kellett helyet keresniük. Ott, mivel olyan szűk volt a járda, hogy a vezető melletti ülés ajtaja alig több mint egy arasznyira volt a faltól, a vak férfi, aki nem akarta kitenni magát annak a megpróbáltatásnak, hogy átvonszolja magát az egyik ülésről a másikra, belegabalyodva a sebességváltóba és a kormánykerékbe, kénytelen volt elsőnek kiszállni. Védtelenül állt az utca közepén, úgy érezte, hogy a talaj kiszalad a lába alól, és megpróbálta visszatartani a torkán fölfelé kúszó két-
ségbeesést. Idegesen hadonászott karjával az arca előtt, mintha úszna abban a valamiben, amit tejtengernek nevezett, és a szája már-már segélykiáltásra nyílott, a másik az utolsó pillanatban érintette meg, kezével finoman megszorította a karját, Nyugodjon meg, hazaviszem. Végtelenül lassan mentek, a vak férfi attól tartott, hogy elesik, húzta a lábát, így viszont belebotlott a járda minden egyenetlenségébe, Nyugalom, mindjárt ott leszünk, mormolta a másik, és egy kicsivel odább megkérdezte, Van valaki otthon, aki el tudja látni, a vak férfi így válaszolt, Nem tudom, a feleségem még biztosan nem érkezett haza a munkából, azt hittem, hogy ma én végzek előbb, és lám, mi történt velem, Meglátja, nem lesz semmi baj, soha nem hallottam még arról, hogy valaki így, egyik pillanatról a másikra megvakuljon, Én meg még dicsekedtem is azzal, hogy nincs szükségem szemüvegre, soha nem is volt, Na látja. Megérkeztek az épület kapujához, a szomszédságból két asszony figyelte érdeklődve a jelenetet, ott vezetik karon fogva a szomszédot, de egyiküknek sem jutott eszébe, hogy megkérdezze, Belement valami a szemébe, nem is gondoltak rá, és a férfi sem válaszolhatta volna nekik, Igen, egy tejtenger ment bele. A vak férfi, már az épület belsejében, így szólt, Nagyon köszönöm, bocsásson meg a kellemetlenségért, amit magának okoztam, innen már magam is eltalálok, Még ilyet, fölmegyek magával, nem lennék nyugodt, ha itt hagynám. Nehezen furakodtak be a szűk liftbe, Hányadik emeleten lakik, A harmadikon, el sem tudja képzelni, hogy mennyire hálás vagyok magának. Ne hálálkodjon, ma magának, Igen, igaza van,
8
9
holnap meg magának. A lift megállt, kiléptek a lépcsőfordulóra, Segítsek kinyitni az ajtót, Köszönöm, azt hiszem, ezzel elboldogulok. Kivett a zsebéből egy kis kulcscsomót, egyenként végigtapogatta valamennyinek a fogazatát, és így szólt, Ez az, azután a bal keze ujjainak hegyével kitapogatta a zárat, megpróbálta kinyitni, Nem ez az, Adja ide, majd segítek. Az ajtó a harmadik próbálkozásra nyílt ki. A vak férfi beszólt, Itthon vagy. Senki nem válaszolt, mire, Megmondtam, még nem érkezett haza. A kezét maga előtt tartva, tapogatózva végigment a folyosón, azután óvatosan megfordult, arcát arrafelé fordította, ahol a másikat sejtette, Hogyan köszönhetném meg magának, mondta, Csak azt tettem, ami a kötelességem volt, hárította el a derék szamaritánus, ne köszönjön nekem semmit, Ha akarja, segítek elhelyezkedni, magával maradok, amíg a felesége megjön. Ez a buzgóság hirtelen gyanús lett a vaknak, csak nem hagyja, hogy bejöjjön a lakásába egy idegen, aki lehet, hogy éppen abban a pillanatban már azt tervezi, hogyan üti le, kötözi meg és tömi be a száját egy szerencsétlen, kiszolgáltatott vaknak, hogy azután minden értékes holmival kereket oldjon. Nem szükséges, ne csináljon belőle gondot magának, mondta, jól vagyok így, és miközben lassan becsukta az ajtót, megismételte, Nem szükséges, nem szükséges. Megkönnyebbülten föllélegzett, amikor hallotta, hogy a lift megindul lefelé. Önkéntelen mozdulattal, elfeledkezve arról, milyen állapotba került, félretolta az ajtón lévő kémlelőnyílás fedelét, és kinézett. Mintha egy fehér fal lett volna túlfelől. Érezte a fémkarika érin-
tését a szemöldökívén, szempilláival súrolta az aprócska lencsét, de látni nem látott semmit, az áthatolhatatlan fehérség mindent beborított. Tudta, hogy a saját lakásában van, ismerős volt a szaga, a levegője, a csöndje, tapintással felismerte a bútorokat és a tárgyakat, elég volt az ujjaival könnyedén végigsimítani rajtuk, ugyanakkor pedig, mintha mindez már feloldódott volna valamiféle különös dimenzióban, ahol nincsenek sem irányok, sem tájékozódási pontok, sem észak, sem dél, sem fönt, sem lent. Ahogy valószínűleg mindenki, ő is nemegyszer eljátszotta magában azt a játékot, Mi lenne, ha vak volnék, és miután öt percig csukva tartotta a szemét, arra a következtetésre jutott, hogy a vakság, ami kétségtelenül szörnyű nagy szerencsétlenség, valamennyire mégis elviselhető, ha a boldogtalan áldozatnak elegendő emléke marad nemcsak a színekről, hanem a formákról, a síkokról, a felületekről és a körvonalakról is, föltételezve természetesen, hogy nem veleszületett vakságról van szó. Sőt odáig jutott a gondolataiban, hogy az a sötétség, amelyben a vakok élnek, végeredményben csupán a fény hiánya, és az a valami, amit vakságnak nevezünk, mindössze a lények felszínét fedi el, és őket magukat érintetlenül hagyja fekete fátyla mögött. Most viszont, éppen ellenkezőleg, egy olyan fényességes, olyan túláradó fehérségbe veszett bele minden, amely sokkal inkább elemésztette, mint elnyelte nemcsak a színeket, de még magukat a tárgyakat és az élőlényeket is, s ilyenképpen kétszeresen láthatatlanná tette őket.
10
11
Miközben a nappali felé igyekezett, bár óvatos lassúsággal haladt, tétova kezét a falon siklatva, levert egy virágvázát, amelyre nem számított. Elfeledkezett róla, vagy a felesége hagyta ott, amikor elment dolgozni, arra gondolva, hogy később majd helyre teszi. Lehajolt, hogy a kár nagyságát megvizsgálja. A víz szétfutott a beeresztett padlón. Össze akarta szedni a virágokat, de nem gondolt az üvegcserepekre, és egy hosszú, vékony szilánk belefúródott az egyik ujjába, erre megint folyni kezdtek a könnyei, a fájdalomtól, az elhagyatottságtól, mint egy gyermeknek, fehér vakságba zártan, egy lakás közepén, amely lassan sötétbe borult, mert közeledett az este. A virágokat kezében tartva, miközben érezte, hogy kicsordul a vére, jobbra-balra tekergőzött, míg a zsebkendőjét előráncigálta a zsebéből, és úgy-ahogy bekötözte az ujját. Azután tapogatózva, botladozva, a bútorokat kerülgetve, óvatos lépésekkel, nehogy a lába beleakadjon a szőnyegekbe, eljutott a díványig, ahonnan a feleségével együtt szokták nézni a tévét. Leült, letette a virágokat a lábára, és roppant elővigyázatosan letekerte a zsebkendőt. A ragacsos tapintású vértől zavarba jött, arra gondolt, valószínűleg azért ilyen, mert nem látja, a vére valamiféle színtelen, nyúlós anyaggá változott, amely valamiképpen idegen tőle, de mégis hozzá tartozik, mint egy önmagától önmaga ellen irányuló fenyegetés. Lassan, ép kezével óvatosan kitapogatva, megkereste a vékonyka üvegtüskét, amely éles volt, mint egy apró kard, azután a hüvelyk- és mutatóujja körmével megcsippentette, és sikerült egészben kihúznia. Sebesült ujját megint betekerte a zsebkendőbe, jó szorosan, hogy
elállítsa a vérzést, azután elcsigázva, erőtlenül végigdőlt a díványon. Egy perccel később, a test egyik ilyen gyakori elernyedése következtében, amikor a gyötrelem vagy kétségbeesés bizonyos pillanataiban megadja magát, pedig ha kizárólag a logika vezérelné, minden idegszálával éberen és feszülten figyelnie kellene, valamiféle bágyadtság hatalmasodott el rajta, amely inkább szendergés volt, mint igazi alvás, de éppen olyan ólomsúllyal zuhant rá. Rögtön álmot látott, amelyben azt a játékot játszotta, Mi lenne, ha vak volnék, álmában többször egymás után becsukta és kinyitotta a szemét, és minden egyes alkalommal, mintha egy utazásról tért volna vis�sza, ott várta őt határozottan és változatlanul az összes forma és szín, a világ, amilyennek megismerte. E mögött a megnyugtató bizonyosság mögött azonban fölsejlett valamiféle kétség kínzó gyötrelme, talán csak csalóka álom az egész, egy olyan álom, amelyből előbb vagy utóbb föl kell ébrednie, és ebben a pillanatban még nem tudja, miféle valóság vár rá. Azután, ha ugyan ennek a szónak van valami értelme egy ilyen röpke szendergés esetében, amely nem tart tovább néhány pillanatnál, már abban a félig éber állapotban, amely megelőzi az ébredést, komolyan fontolóra vette, hogy nem jó ilyen bizonytalanságban maradni, felébredek, nem ébredek fel, felébredek, nem ébredek fel, mindig elkövetkezik egy olyan pillanat, amikor nincs más megoldás, mint belevágni, Mit csinálok itt ezekkel a virágokkal a lábamon, becsukott szemmel, amelyet mintha félnék kinyitni, Mit csinálsz ott, mintha aludnál, ezekkel a virágokkal lábadon, kérdezte a felesége.
12
13
Választ nem várt. Látványosan nekiállt összeszedni a váza darabjait és feltörölni a padlót, miközben egyfolytában zsémbelt, nem is próbálva leplezni ingerültségét, Te is megcsinálhattad volna, ahelyett hogy lefekszel oda aludni, mintha mi sem történt volna. A férfi nem szólt, a szemhéját összeszorítva óvta a szemét, váratlanul izgalom kerítette hatalmába egy gondolattól, Mi van, ha kinyitom a szemem és látok, kérdezte magában sóvárgó reménykedéssel. Az asszony közelebb ment, észrevette a véres zsebkendőt, bosszúsága egy pillanat alatt elpárolgott, Szegénykém, hogy történt ez veled, kérdezte együttérzéssel, miközben kibontotta a rögtönzött kötést. Ekkor a férfi, minden erejét összeszedve, látni szerette volna a lábánál térdelő asszonyt, mert tudta, hogy ott van, és azután, immár azzal a bizonyossággal, hogy nem láthatja meg őt, kinyitotta a szemét, Végre fölébredtél, te álomszuszék, mondta mosolyogva az asszony. Csönd támadt, és a férfi így szólt, Vak vagyok, nem látlak. Az asszony felcsattant, Hagyd az ostoba vicceidet, vannak dolgok, amivel nem szabad viccelni, Bárcsak vicc volna, de az az igazság, hogy tényleg vak vagyok, nem látok semmit, Légy szíves, ne ijesztgess, nézz rám, ide, itt vagyok, ég a lámpa, Tudom, hogy ott vagy, hallak, érintelek, feltételezem, hogy lámpát gyújtottál, mégis vak vagyok. Az asszony sírva fakadt, belecsimpaszkodott a férfiba, Nem igaz, mondd, hogy nem igaz. A virágok leszánkáztak a földre, az összevérzett zsebkendőre, a vér megint kicsordult a megsebzett ujjból, és a férfi, mintha egészen más szavakkal szerette volna mondani, Lehetne rosszabb is, mormolta, Minden fehér előttem,
és szomorúan elmosolyodott. Az asszony leült mellé, szorosan átölelte, óvatosan megcsókolta a homlokát, az arcát, puha csókkal illette a két szemét, Meglátod, elmúlik, semmi bajod nem volt, senki nem vakul meg csak úgy, egyik pillanatról a másikra, Talán, Mondd el, hogy történt, mit éreztél, mikor, hol, ne, még ne, várj, először beszélnünk kell egy szemorvossal, ismersz valakit, Nem ismerek, egyikünk sem visel szemüveget, És ha elvinnélek a kórházba, Az olyan szemre, amelyik nem lát, nem vonatkozik a sürgősségi ügyelet, Igazad van, az a legjobb, ha rögtön elmegyünk egy orvoshoz, keresek valakit a telefonkönyvben, akinek a közelben van a rendelője. Felállt, de még megkérdezte, Érzel valami változást, Nem, felelte a férfi, Figyelj, eloltom a lámpát, és majd akkor mondd, na most, Semmi, Hogyhogy semmi, Semmi, mindig ugyanazt a fehérséget látom, olyan, mintha elvették volna tőlem az éjszakát. Hallotta, ahogy a felesége sebesen lapoz a telefonkönyvben, szipogott, hogy visszanyelje a könnyeit, végre felsóhajtott és megszólalt, Ez jó lesz, bárcsak tudna fogadni minket. Felhívott egy számot, megkérdezte, hogy az orvosi rendelő-e, hogy a doktor úr ott van-e, hogy beszélhetne-e vele, nem, nem, a doktor úr nem ismer, sürgős esetről volna szó, igen, legyen szíves, értem, akkor elmondom magának, kérem, adja át a doktor úrnak, arról van szó, hogy a férjem hirtelen megvakult, igen, igen, így, ahogyan mondom, hirtelen, nem, nem a doktor úr betege, a férjem nem visel szemüveget, soha nem is viselt, igen, kiválóan látott, akárcsak én, én is jól látok, ó, nagyon köszönöm, várok, várok, igen, doktor
14
15
úr, igen, hirtelen, azt mondja, hogy minden fehér előtte, nem tudom, hogy történt, még időm sem volt rá, hogy megkérdezzem, az imént jöttem haza, és ebben az állapotban találtam rá, akarja, hogy megkérdezzem, ó, nagyon köszönöm önnek, doktor úr, máris, máris indulunk. A vak férfi felállt, Várj, mondta a felesége, hadd kössem be előbb az ujjad, eltűnt néhány pillanatra, és egy üvegcse hiperoxiddal, egy üvegcse higany-kromáttal, vattával és egy dobozka gyorstapasszal tért vissza. Miközben elkészítette a kötést, megkérdezte, Hol hagytad a kocsit, és hirtelen, De ebben az állapotban nem vezethettél, vagy már itthon voltál, amikor, Nem, az utcán történt, amikor egy piros lámpánál megálltam, valaki szívességből hazahozott, a szomszéd utcában állt meg a kocsival, Jó, akkor lemegyünk, és megvársz a kapuban, amíg megkeresem, hova tetted a slusszkulcsot, Nem tudom, az az illető nem adta vissza, Az az illető, Az az ember, aki hazahozott, egy férfi, Lehet, hogy letette valahová, megnézem, Nem érdemes keresned, nem jött be, De a kulcsnak itt kell lennie valahol, A legvalószínűbb, hogy elfeledkezett róla, észre sem vette, és elvitte magával, Már csak ez hiányzott, Vedd elő a tiédet, azután majd meglátjuk, Jó, gyerünk, add a kezed. A vak férfi megszólalt, Ha ez így marad, megölöm magam, Légy szíves, ne beszélj badarságokat, elég nagy baj már az is, ami történt, Én vagyok vak, nem te, nem tudhatod, hogy mit jelent ez nekem, Az orvos majd meggyógyít, meglátod, Meglátom. Elindultak. Lent, a lépcsőfeljárónál az asszony meggyújtotta a világítást, és a férfi fülébe súgta, Várj meg itt, ha valamelyik szomszéd jönne, beszélj vele termé-
szetesen, mondd, hogy engem vársz, ha valaki rád néz, nem gondolná, hogy nem látsz, semmi szükség arra, hogy mindenki rólunk beszéljen, Igen, de siess. Az asszony futva ment ki a kapun. Nem jött arra egy szomszéd sem, se be, se ki. A vak férfi tapasztalatból tudta, hogy a lépcsőház világítása csak addig működik, amíg hallja az automata kapcsoló duruzsolását, ezért valahányszor csönd támadt, megérintette a nyomógombot. A fény, ez a fény zajjá alakult át számára. Nem értette, miért marad el annyi ideig a felesége, az utca ott volt a közelben, nyolcvan, száz méterre, Ha sokat késünk, az orvos elmegy, gondolta. Nem tudott visszafogni egy önkéntelen mozdulatot, fölemelte a bal karját, és odapillantott, hogy megnézze, mennyi az idő. Összeszorította az ajkát, mintha hirtelen fájdalom járta volna át, és megköszönte a sorsnak, hogy nem bukkant fel abban a pillanatban egyetlen szomszéd sem, mert ha csak egy szót is szól valaki hozzá, sírva fakad. Egy kocsi állt meg az utcán, Végre-valahára, gondolta, de nyomban furcsállta is a motor hangját, Ez dízel, egy taxi, és megint megnyomta a világításkapcsolót. A felesége idegesen, indulatosan jött befelé, A te kis őrangyalod, az a drága lélek elvitte a kocsinkat, Az nem lehet, biztos nem jól láttad, Nagyon is jól láttam, én jól látok, az utolsó szavak akaratlanul buktak ki a száján, Azt mondtad, hogy a kocsi a szomszéd utcában van, tette hozzá, és nincs ott, vagy pedig valamelyik másik utcában hagytátok, Nem, nem, ebben hagytuk, biztos vagyok benne, Akkor nyoma veszett, A kulcs pedig, Kihasználta, hogy elveszítetted a fejed abban a kétségbeesett állapotban,
16
17
amibe kerültél, és ellopta, Én be sem akartam engedni a lakásba, mert tartottam tőle, pedig ha velem maradt volna, amíg megérkezel, nem lophatta volna el a kocsit, Gyerünk, vár a taxi, esküszöm, odaadnék egy évet az életemből, ha az a gazfickó is megvakulna, Ne beszélj olyan hangosan, És ellopnák mindenét, Lehet, hogy még előkerül, Persze, holnap bekopogtat az ajtónkon és azt mondja, véletlen volt, bocsánatot kér, és megkérdezi, jobban vagy-e már. Hallgattak, amíg az orvos rendelőjéhez nem értek. Az asszony megpróbált nem gondolni arra, hogy ellopták a kocsijukat, gyöngéden két kezébe fogta a férje kezét, miközben a férfi leszegett fejjel, hogy a sofőr a vis�szapillantó tükörben ne láthassa a szemét, egyre csak azt kérdezte magában, hogy lehet, hogy ilyen nagy szerencsétlenség éppen vele történik meg, Miért éppen velem. A fülében ott hallotta a forgalom zajait, egy-egy harsányabb hangot, valahányszor a taxi megállt, olykor megtörténik, hogy még alszunk, és a külvilág hangjai áthatolnak az öntudatlanság fátyolszövetén, amely még körbefog bennünket, mint egy fehér lepedő. Mint egy fehér lepedő. Sóhajtva ingatta a fejét, a felesége kön�nyedén végigsimított az arcán, mintha azt mondaná, Nyugodj meg, itt vagyok, a férfi pedig a vállára hajtotta a fejét, nem törődve azzal, hogy mit mond a sofőr. Ha te volnál a helyemben, nem vezethetnél engem, jutott az eszébe, mint valami gyermeteg mondóka, és föl sem figyelve a megállapítás képtelenségére, gratulált magának ahhoz, hogy ebben a reménytelen helyzetben még képes logikus következtetésekre. Amikor kiszáll-
tak a taxiból, a felesége tapintatosan segített neki, nyugodtnak látszott, de amint beléptek a rendelőbe, ahol megtudja a sorsát, reszketős mormolással megkérdezte tőle, Hogyan fogok kikerülni innen, és úgy ingatta a fejét, mint aki már semmit nem remél. Az asszony közölte az őket fogadó asszisztensnővel, hogy ő telefonált fél órája a férje ügyében, erre bevezették őket egy kis várószobába, ahol több beteg várakozott. Volt közöttük egy öregember, akinek az egyik szemét fekete kötés borította, egy kancsalnak látszó kisfiú egy asszony kíséretében, aki az édesanyja lehetett, egy sötét szemüveget viselő fiatal lány, két másik személy, akiknek semmilyen különös ismertetőjelük nem volt, de egyetlen vak sem, mert a vakok nem járnak szemorvoshoz. Az asszony odavezette a férjét egy szabad székhez, és mivel nem volt több üres hely, megállt mellette, Várnunk kell, súgta a fülébe. A férfi tudta, hogy miért, mert hallotta az ott lévők hangját, most másféle aggodalmak gyötörték, az járt az eszében, minél később vizsgálja meg őt az orvos, annál súlyosabbá, következésképpen visszafordíthatatlanná és gyógyíthatatlanná válik a vaksága. Nyugtalanul fészkelődött a széken, és már éppen meg akarta osztani feleségével a szorongásait, amikor hirtelen kinyílt az ajtó, és az asszisztensnő azt mondta, Legyenek szívesek, fáradjanak be, és a többi beteghez fordulva, A doktor úr rendelkezett így, ez az úr sürgős eset. A kancsal kisfiú édesanyja tiltakozott, hogy a jog az jog, ő volt az első, és már több mint egy órája vár. A többi beteg halkan a pártjára kelt, de egyikük, sőt még maga
18
19
az asszony sem érezte bölcs dolognak, hogy hosszasan tiltakozzon, nehogy az orvos rossz néven vegye tőle, és okvetetlenkedését azzal viszonozza, hogy még jobban megvárakoztatja, ahogy erre volt már példa. A bekötött szemű öregember nagylelkű volt, Hagyják, hadd menjen, szerencsétlen, sokkal rosszabb állapotban van, mint bármelyikünk. A vak férfi nem hallotta, már beléptek az orvos rendelőjébe, és az asszony azt mondta, Nagyon köszönjük a jóindulatát, doktor úr, a férjem, és amint ezt kimondta, elhallgatott, igazából fogalma sem volt arról, hogy valójában mi történt, csak annyit tudott, hogy a férje vak, és hogy ellopták a kocsijukat. Az orvos így szólt, Üljenek le, legyenek szívesek, ő maga segített a betegének elhelyezkedni, azután pedig a kezét megérintve, egyenesen hozzá intézte a szavait, Mesélje el nekem, mi történt magával. A vak férfi elmondta, hogy a kocsiban ülve arra várt éppen, hogy a piros lámpa váltson, amikor egyszer csak semmit sem látott, akkor néhány ember a segítségére sietett, és egy, legalábbis a hangja alapján, idősebb asszony azt mondta, hogy ez valószínűleg idegi alapon történt, azután egy férfi hazakísérte, mert egyedül tehetetlen volt, Minden fehér előttem, doktor úr. Egy szót sem szólt arról, hogy ellopták az autójukat. Az orvos megkérdezte, Eddig még soha nem fordult elő, hogy úgy mondjam, ilyen, mint ez a mostani eset, vagy valami hasonló, Még soha, doktor úr, még csak szemüveget sem hordok, És azt mondja, hogy hirtelen történt, Igen, doktor úr, Mint amikor kialszik a fény, Inkább, mint amikor felgyullad a fény, Az utóbbi
napokban érzett valami változást a szemében, Nem, doktor úr, Van vagy volt vak a családjában, Azok között a rokonok között, akiket ismerek, vagy akikről hallottam, nem, Cukorbaja van, Nem, doktor úr, Szifilisze, Nem, doktor úr, Magas vérnyomása vagy koponyaűri nyomása, Koponyaűri nyomásról nem tudok, egyéb pedig nincs, mert a munkahelyemen ellenőriznek bennünket, Érte-e erős ütés a fejét ma vagy tegnap, Nem, doktor úr, Hány éves, Harmincnyolc, Jó, akkor nézzük meg közelebbről azt a szemet. A vak férfi jó nagyra nyitotta a szemét, hogy megkönnyítse a vizsgálatot, de az orvos karon fogta, és beültette egy szerkezet mögé, amelyet kis képzelőerővel akár egy olyan új gyóntatószéknek is gondolhatott valaki, amelyben a szem helyettesíti a szavakat, hogy a gyóntató közvetlenül a bűnös lelkébe tekinthessen, Támassza ide az állát, mondta, tartsa nyitva a szemét, ne mozogjon. Az asszony odalépett a férjéhez, vállára tette a kezét, és így szólt, Meglátod, minden rendbe jön. Az orvos a maga oldalán föl-le igazította a kétlencsés rendszert, végtelenül finoman mozgó csavarokat forgatott, és megkezdte a vizsgálatot. Nem talált semmit a szaruhártyán, sem az ínhártyán, sem a szivárványhártyán, sem a retinán, sem az üvegtesten, sem a sárgafolton, sem a szemidegen, sehol nem talált semmit. Felállt a szerkezet mellől, a szemét dörzsölte, azután újra kezdte az egész vizsgálatot, közben egy szót sem szólt, és amikor megint a végére ért, zavart kifejezés ült az arcán, Nem találok semmiféle sérülést, a szeme tökéletes. Az asszony örömteli mozdulattal összetette a két kezét, és felkiáltott, Én megmondtam
20
21
neked, én megmondtam neked, minden rendben lesz. A vak férfi ügyet sem vetve rá, megkérdezte, Már elvehetem az államat, doktor úr, Természetesen, bocsásson meg, Ha a szemem tökéletes, ahogy mondja, akkor miért vagyok vak, Ebben a pillanatban nem tudnám megmondani, aprólékosabb kivizsgálásra lesz szükségünk, laboratóriumi vizsgálatokra, echográfiára, encefalogramra, Gondolja, hogy az aggyal lehet összefüggésben, Lehetséges, de nem hiszem, A doktor úr mégis azt mondja, hogy semmi elváltozást nem lát a szememben, így van, Nem értem, Azt akarom mondani, hogy ha maga valóban vak, akkor ebben a pillanatban nincs magyarázat a vakságára, Kételkedik abban, hogy vak volnék, Hová gondol, a problémát az eset ritkasága jelenti, ami engem illet, egész orvosi pályafutásom alatt nem találkoztam hasonló esettel, sőt ki merem azt is jelenteni, hogy a szemgyógyászat egész történetében sem, Gondolja, hogy meggyógyulhatok, Elvileg, mert nem látok semmiféle sérülést, sem veleszületett torzulást, a válaszom igen kellene hogy legyen, De mégsem, Csupán óvatosságból nem, mert nem akarok olyan reményeket kelteni magában, melyek később alaptalannak bizonyulnak, Értem, Nos jó, Szükségem van-e valami kezelésre, kell-e valami gyógyszert szednem, Egyelőre nem írok fel semmit magának, mert csak vaktában tudnék valamit is felírni, Milyen ideülő kifejezés, jegyezte meg a vak férfi. Az orvos úgy tett, mintha nem hallotta volna, felkelt a forgószékről, amelyen a vizsgálat közben ült, és állva fölírta egy receptlapra azokat a kivizsgálásokat és laboratóriumi vizsgálatokat, amelye22
ket szükségesnek ítélt. A papírlapot odaadta a nőnek, Itt van, asszonyom, jöjjön vissza a férjével, amint készen vannak az eredmények, ha közben valami változás történik az állapotában, hívjon fel telefonon, A honorárium, doktor úr, Az asszisztensnőmnek fizet. Elkísérte őket az ajtóig, valami bátorításfélét mormogott, ilyesformán, Majd minden megoldódik, minden megoldódik, az a fő, hogy ne essenek kétségbe, és amikor megint egyedül maradt, belépett a rendelőhöz tartozó kis mosdóba, és egy hosszú percig szembenézett önmagával, Mi lehet ez, mormolta. Azután visszament a rendelőbe, hívta az asszisztensnőt, Küldje be a következőt. Aznap éjszaka a vak azt álmodta, hogy vak.
