.PÁL FERENC.
.A nevek kérdése. Saramago regényeiben
A
is, hogy az író mélyebb értelmet is tulajdonít a neveknek, a nevek és az emberi sorsok összekapcsolódásának. Ennélfogva a nevek kérdése, a nevekr√l való elmélkedés jelen van Saramago minden regényében (még egy-két odavetett megjegyzés erejéig eddig utolsó regényében A barlang-ban is, amellyel részletesebben nem foglalkozunk, mert a Nobel-díj átadása után világot járó író siet√sen odavetett m∫vének tartjuk), mert „a neveknek ezt a kérdését nem szabad jelentéktelennek ítélnünk”, jelenti ki az író a Lisszabon ostromának históriája cím∫ regényében.1 Hogy a nevek, a névadás, illetve a nevek hiánya ennyire hangsúlyosan jelentkezik Saramago-nál, abban nemcsak a például szolgáló irodalmi el√zményeknek, hanem föltehet√en egy megtörtént, valóságos esetnek is szerepe van. Az életrajzok és írói nyilatkozatok következtében ma már jól ismert az a történet, hogy az újszülött kisfiút édesapja családneve után nem Sousa-nak, hanem apja falubeli csúfnevén Saramago-nak, azaz magyarul „vadreteknek” jegyezte be a jegyz√ az anyakönyvbe. Hogy bosszúból-e vagy tréfából, azt utóbb nem lehetett kideríteni, de amikor az iskolába készül√ kisfiú szülei ezzel a ténnyel szembesültek, már nem lehetett megváltoztatni a kis Saramago vezetéknevét. Ez a gyermekkori névcsere inkább csak anekdotikus elem egy olyan írónál, mint Saramago, akinek a m∫veiben az életrajzi elemek csak nagyon áttételesen jelennek meg az irodalmi, m∫vészeti és egyéb kulturális hatásokat tükröz√ motívumok mellett. Ilyenképpen a nevekkel kapcsolatos kérdések fölvetését is helyesebb irodalmi „utánérzésnek” tekinteni, ahol a személyes „érintettség” csak a nevek kér-
z 1998-ban Nobel-díjjal kitüntetett portugál José Saramago-t el√ször mint a portugál történelmi tudat, majd pedig az 1990-es évek második felében megjelentetett regénytrilógiája (Vakság, Minden egyes név, A barlang) óta mint az emberiség egyetemes kérdéseivel foglalkozó írót tartja számon a kritika és az olvasók. A történelmi és egyetemes tudati, erkölcsi kérdések fölvetése mellett azonban számos olyan kérdésfelvetéssel is találkozhat az olvasó a portugál író regényeiben, amelyek hangsúlyosan vissza-visszatérnek, s√t mondhatni valamifajta rögeszmeként jelentkeznek a saramago-i életm∫ben. Így újra meg újra találkozunk az élete delén túljutott, általában ötvenéves férfi meghasonlásával és lázadó, szemléletváltoztató útkeresésével, az elbeszélés technikai kérdéseinek – metatextuális – fölvetésével, a n√knek a férfi életében elfoglalt sajátos helyzetének hangsúlyozásával, és nem utolsósorban a nevek kérdésével. A nevek kérdésével kapcsolatban nemcsak arra gondolunk, hogy a portugál történelmi tematikát feldolgozó regényekben (Fölemelkedve a földr√l, A kolostor regénye, Ricardo Reis halálának éve, K√tutaj, Lisszabon ostromának históriája) az író különös fontosságot tulajdonít a nevek használatának, nemegyszer a történelmi hitelesség er√teljes hangsúlyozása érdekében – amint például ezt a Jézus Krisztus evangéliumá-ban láthatjuk egy kés√bb idézend√ szövegrészletben –, és hogy az utánuk következ√ két regényében (a Vakság-ban és a Minden egyes névben) – amelyek valamifajta egyetemesség irányába történ√ elmozdulásról tanúskodnak – elt∫nnek a nevek, és helyettük csak metonimikus körülírásokat találunk (mint például „a fekete szemüveges lány” vagy az „a fekete kötést visel√ öregember”), hanem arra
35
Pál Ferenc
és nagyon sokszor az el√tte álló bet∫ hangértékét módosítja. Ugyanakkor hiányzik bel√le a név meghatározó, korlátozó sajátossága, ennélfogva magában hordozza a változás, a kiteljesedés lehet√ségét. A Festészeti és szépírási kézikönyv egy divatos, ámde közepes arcképfest√ válságáról szól, aki rájön arra, hogy egész addigi munkássága hazug és hiábavaló volt, s a kifejezés új és igazabb útjait keresi az írásban. A fest√ különböz√ irodalmi és nem irodalmi szövegeket másolva és utánozva készül√dik az írásra, így a regény egyfajta metaszövegnek vagy metaregénynek is felfogható, de a nevek kérdésének szempontjából fontosabb, hogy egyfajta Bildungsroman-nal állunk szemben, mert a f√h√s az írásgyakorlás közben tudatilag és erkölcsileg is fejl√dik. Ez a fejl√désre való képesség lehet egy másik magyarázata névtelenségének. A korlátozást, a lehet√ségek lezárását jelent√ teljes név hiánya személyének fontosságára, a változás lehet√ségére utal: „mert nevet adni neki azt jelentené, hogy leláncoljuk útjának egy állomásán, mozdulatlanná tesszük √t”.8 A f√szerepl√ névtelensége a nevet visel√ mellékszerepl√kkel szembeállítva kap különös jelent√séget: „A többi szerepl√nek van neve: mert nem fontosak. Adelina-nak például megmondom a nevét, mert vele csak lefekszem, de nem ismerem, és nem is kívánom (megismerni) √t. Ám a nevét√l ugyanúgy megfoszthatom, ahogyan leveszem róla a ruháját, vagy megkérem, hogy √ maga vesse le, s azon a napon, amikor ez a név egy kémcs√ben vagy egy lombikban lév√ tinta színére változik, A-nak nevezem majd.” 9 H. tehát, akárcsak a regény végén megismert asszony, akinek az igaz szerelem megismerésével együtt „eszmei tudatosulását” is köszönheti a fest√ (a regény a Salazar-Caetano nevével fémjelzett történelmi korszak utolsó hónapjaiban-heteiben, az 1974-es áprilisi forradalom el√estéjén játszódik), s akit Saramago M.-nek nevez (talán az asszonyt jelent√ portugál „mulher” szóra, de az is lehet, hogy a portugálban olyan gyakori Mária névre utalva – err√l a kés√bbiekben még szó lesz), a kiválasztottak közé tartozik. Az 1977-ben kiadott Festészeti és szépírási kézikönyv H.-ja és M.-je a jelenben él: H. maga Saramago, aki a fest√ útkeresésében és az átvett szövegeket vendégszövegekként felhasználó írásgyakorlatában mint az adekvát kifejezési módra való rátalálásban magának az írónak a kibontakozását modellezi, mint még annyiszor és annyi formában a kés√bbi regények során. M. nyitottsága viszont az 1974-es portugál forradalommal szabad utat kapó ideológiai alapállás további fejl√désének kifejezése; az események
désének ennyire hangsúlyos, szinte már rögeszmés taglalásában érhet√ tetten. A nevek kérdésében a huszadik századi regény két korszakos alakjának, Proustnak és Joyce-nak a hatásával mindenképpen számolnunk kell. Tudjuk, hogy Proustnál milyen fontos szerepet játszanak a személynevek, Joyce-nál a pedig f√h√snek nyolc-tíz neve van, amelyek eleve megkérd√jelezik identitását, individuális létezését. Nem feledkezhetünk el a fiktív személyiségeket felvonultató és névalkotó Pessoáról sem, akinek konkrét hatása nem egy Saramago regényben tetten érhet√. Egy különös egybeesésr√l azonban érdemes külön is szólni. A Prousttól és Joyce-tól sokat tanuló Szentkuthy Miklós is igen nagy jelent√séget tulajdonított a neveknek. A Szent Orpheus Breviáriumá-ban így ír: „Maga Casanova is tudta, hogy a név nem »sokat jelent«, hanem egyszer∫en mindent”,2 és a neveket elválasztva attól az embert√l, aki viseli √ket, „örök melódiáknak”, „zenei szuggesztiónak” nevezi. Saramago a maga részér√l els√ regényében, a Festészeti és szépírási kézikönyv-ben a neveket a színekhez hasonlítja („…úgy használni fel a színeket, ahogy kijönnek a nevüket visel√ tubusokból, látszólag változtathatatlanul, de amint festeni kezd az ember, a palettán a legkisebb átfedés is módosítja √ket…”),3 de nem marad meg a nevek érzéki-érzelmi megközelítésénél, hanem regényr√l regényre felépíti a nevekkel kapcsolatos gondolati rendszerét. Saramago els√ „igazi regényében” a regényírói pálya kés√i újrakezdését4 jelent√ Festészeti és szépírási kézikönyv-ben fontos szerepet kap a nevek kérdése. Az író szembesül a nevek különleges sajátosságaival, puszta jelöl√ funkciójukkal. A neveket alkotó hangokat ízlelgetve rádöbben a nevek mögött megbúvó ürességre, és kimondja, hogy „egy név semmi sem”,5 hogy azután hét évvel kés√bb, a Ricardo Reis halálának évé-ben ezt a gondolatot tovább folytatva kijelentse: a „nevek különös szavak, az összes közül a legüresebbek, ha nem helyezzük bele √ket egy emberi lénybe”,6 mert „a k√ megmarad, hanem a név, ha nap mint nap nem olvassák, kihuny, feledésbe merül, volt, nincs”.7 Ebben a regénykísérletben (ahogy az els√ kiadás alcímében olvasható) – amelyet értelmezhetünk a kés√bbi regényekre való elméleti felkészülésként is – a f√szerepl√nek nincsen neve, pontosabban az író egy „H.” bet∫vel jelöli √t. Ez a H. éppúgy utalhat az általános értelm∫ portugál „homem” (’ember’) szóra, mint a f√h√s létezésének hiányára, „nem-létezésére”, kisegít√ szerepére, mivel a h bet∫nek a portugálban nincs önálló hangértéke,
36
A nevek kérdése Saramago regényeiben
után három évvel Saramago ilyen módon tesz hitet a baloldali eszmeiség mellett. Saramago-nak ez a regénye – a mai portugál olvasó számára – egyértelm∫ utalásai, valamint az id√beli közelség folytán a szöveg szintjén kiléphetett a történelmi meghatározottságból és lezártságból, és egyfajta egyetemes jelleget kapott. Ebben persze szerepet játszott az események meghatározott történelmi pillanaton túllép√ elvontsága (mivel minden megfáradt társadalmi rendszerben szükségképpen el√jön a változás akarása, majd pedig a forradalmi változás), valamint az is, hogy a tényleges események ügyes írói megoldással egy m∫vész válságának és kiútkeresésének a hátterében jelenjenek meg. A következ√ id√szak regényeiben, amelyekben az író történelmi témákat dolgoz fel, Saramago nem élhet a Festészeti és szépírási kézikönyv névadási gyakorlatával, mivel elmúlt korok meghatározott id√ben és helyen élt, történelmi létezésük és cselekedeteik által determinált alakjairól van szó, akiknek, valamint az általuk megélt eseményeknek a hitelességét a nevük biztosítja: „Abjátár, Dotáin és Zakiás volt ez a három ember, a nevüket azért írjuk itt le, hogy a történelemhamisítás bármiféle gyanúját eloszlassuk, amely talán meggyökerezhet mindazoknak a lelkében, akik ezekr√l a tényekr√l és különböz√ változataikról más forrásokból szereztek tudomást. […] Azzal, hogy bejelentettük a neveket, bizonyítottuk azoknak a személyeknek a tényleges létezését, akik használták √ket”.10 Saramago történelmi regényeiben a neveknek az is különleges jelent√séget ad, hogy az író sajátos történelemszemléletének megfelel√en – amelynek kialakulására hatott a francia új történészi iskola felfogása – nem a kiemelked√ történelmi személyiségek, hanem a történelem névtelen szerepl√inek sorsa köré fonja a regényeit, azokat az embereket szerepelteti, akiknek „nem tudjuk a nevét, de ismerjük az életét”,11 ezért az író minden alkalmat felhasznál arra, hogy nevet adjon a szerepl√inek („hagyjuk is, hadd távozzék, neve mindenesetre már van),12 és minden alkalommal hosszan felsorolja az egy-egy epizódban felt∫n√ figurák nevét, hiperbolikusan felnagyítva a nevek megidézésének, a névadásnak fontosságát: „…velük együtt megy Diogo, Gonçalo, Fernão, Martinho, Mendo, Garcia, Lourenço, Pêro, Sancho, Álvaro, Moço, Godinho, Fuas, Arnaldo, Soeiro, meg akik még hiányoznak a listáról. […] Egy név az még semmi, a bizonyítékot Allahban találhatjuk meg, mert neki kilencvenkilenc is van, mégse tudott több lenni, mint Isten.” 13
A történelem névtelen szerepl√it bemutató regények sora az 1980-ban megszületett Fölemelkedve a földr√l cím∫ regénnyel kezd√dik. Ebben a m∫vében Saramago a Portugália déli részén elterül√ Alentejo tartomány parasztjainak évszázadok óta változatlan, mondhatni „ahistorikus” életét mutatja meg egy parasztcsalád három nemzedékének sorsán keresztül a XX. század elejét√l az 1974-es forradalomig terjed√ id√szakban, ezért ebben a regényben a nevek is bizonyos mértékig ennek a megdermedt, vagy az évszakok változásával ciklikusan visszatér√ id√nek az érzékeltetését szolgálják. A hatalom birtokosainak, a latifundiumok urainak a neve a középkori német lovag-√st√l kezdve ugyanazon szót√b√l kisarjadó névváltozatok hosszú sora: „Lamberto-tól született Dagoberto, Dagoberto-tól született Alberto, Alberto-tól született Floriberto, és azután jött Norberto, Berto és Sigisberto, és Adalberto és Angilberto, Gilberto, Ansberto, Contraberto, milyen különös, hogy ennyire hasonló a nevük, ugyanaz, mintha azt mondanánk, a latifundium és a gazdája, másféle névadásnak nincs igazán jelent√sége.” 14 A hatalom fenntartása érdekében munkálkodó helyi plébánosok pedig, soványak vagy kövérek, öregek vagy fiatalok, mindig ugyanarra a névre – Agamedes atya – hallgatnak az egész regényben. A névadásnak ebben a formájában természetesen az író iróniája is megnyilatkozik. A hatalommal szemben állókat viszont a legkülönböz√bb nevekkel látja el, amelyek között nagyon sok beszél√ nevet is találunk, amint erre példa a regényben elmesélt események központjában álló Mau-Tempo család neve. Már maga a ‘rossz id√t’ jelent√ Mau-Tempo név is (amely áttételesen idézi a Saramago-ra regényírói formálódása idején ható mágikus realizmus egyik alapvet√ m∫vének, García Márquez Száz év magány-ának Buendia, azaz ‘jó nap’ nevet visel√ családját) azt sugallja, „mintha [a családot] kiválasztotta volna sorsa a sötétebbnél sötétebb eseményekre”.15 A Mau-Tempo család a regény egy elemz√je szerint16 metonimikusan éli meg az alentejo-i parasztság sorsát: „aki MauTempo-t mond, akármely más nevet is mond”.17 Ezzel a metonimikus szerepével a Mau-Tempo név a kés√bbiekben szinte katalizátorrá válik, mert az író sorrendben harmadik regényében, az 1982-ben megjelent A kolostor regénye cím∫ m∫vében XX. századi Mau-Tempo család egyik XVIII. században élt szépapja vezeti be a történelem névtelen szerepl√inek emblematikus érték∫ felsorolását. A kolostor regénye egy félkarú katona, Baltasar és az emberek belsejét kifürkészni képes, b∫bájos
37
Pál Ferenc
tások, reflexek ébrednek benne, egyel√re azonban minden név még feldolgozandó információt jelent”.22 Ugyanakkor mint elbeszél√t foglalkoztatja az is, hogy „milyen titok f∫zi a személyt az általa birtokolt névhez, még akkor is, amikor a személy a névnél sokkal jelentéktelenebbnek látszik”.23 Bár a saramago-i regény a maga mindenható/mindentudó elbeszél√jével és az olvasó állandó elidegenítésére irányuló törekvéseivel elvileg nem teszi lehet√vé a szerepl√k „öntörvény∫ viselkedését”, az író egyes figuráinak mégis megadja a fejl√dés lehet√ségét, ahogy ezt a Festészeti és szépírási kézikönyv H.-ja és M.-je esetében láthattuk. Ez a névtelenség természetesen csak írói turpisság, az elbeszél√ által jó el√re biztosított „eleve elrendeltség”, mert a név és a sors közötti titkos kapcsolat csak olyan esetekben volna ténylegesen bizonyítható, amikor egy névvel jelölt fiktív személyiség, mint Pessoa némely teremtett alakjával történt, beteljesíti vagy sem a rá rótt feladatot. Emlékezzünk csak arra a Vicente Guedesre, aki majd egy évtizeden át A kétségek könyve szerz√jeként létezett, de ez alatt az id√ alatt egy sor sem született meg t√le, mert valami módon alkalmatlan volt arra a munkára, amit viszont az utána megjelen√ Bernardo Soares sikerrel bevégzett. Saramago már a Fölemelkedve a földr√l cím∫ regényében elhagyja a Festészeti és szépírási kézikönyv túlzottan elméleti jellegét, kimódoltságát, így a nyitott, fejl√désre képes regényalakok nevének kérdését is új módon oldja meg, nem a tényleges név hiányával vagy jelzésszer∫ségével, amely kirívó volna a valóságosan létez√ nevek áradó sokaságában. Három ilyen, neve és a sora között titkos kapcsolatot hordozó regényalak jelenik meg Saramago nyolcvanas években írt regényeiben: Blimunda, A kolostor regényé-nek léleklátó asszonya, Marcenda, a Ricardo Reis halálának éve cím∫ regényben felt∫n√ béna karú leány, és Benvindo Raimundo Silva a Lisszabon ostromának históriájá-ban szerepl√ kiadói korrektor. Mindhármukban közös vonás, hogy képesek túllépni a megszokásokon, a társadalmi beidegz√déseken, s képesek önmagukat is megváltoztatni, akár ösztönösen, akár tudatosan cselekszenek. Blimunda alakjában Saramago egész írói pályájának legmegkapóbb n√alakját rajzolta meg. Ez a zöld szem∫, mágikus adottságokkal bíró leány, majd asszony az örök, a férfiakat megváltó és felemel√ szerelmi érzés és asszonyi odaadás hordozója, aki a földi élet határain is túllépve képes kitartani a szeretett férfi mellett. Marcenda hasonlóképpen idealizált n√alak, aki a társadalmi konvenciókon lép át, amikor kez-
adottságokkal rendelkez√ kedvese, Blimunda perspektívájából láttatja a regény magvát alkotó mafrai kolostorépítést. Az író azonban nem a kolostor építésének, hanem az építkezésben részt vev√ névtelen tömegeknek akar emléket állítani. Ezeknek a feledésbe vesz√ emberi életeknek a megmutatását a kolostor építésében részt vev√ Julião Mau-Tempo és társai életének elbeszélésével kezdi, miközben keresi ezekhez az életekhez a neveket, mert arra mindig várni kell, „hogy megjelenjenek a nevek, mert a nevek gyakran elmaradnak útközben, kés√bb érkeznek csak meg”,18 de az elbeszél√ egy id√ után ráébred, hogy annyi sok életet lehetetlen elbeszélni: „Mennek más Josék, Francisco-k és Manuelek, a Baltasarok már alighanem kevesebben vannak, és lesznek João-k, Álvaro-k, António-k és Joaquimok, talán Bartolomeuk, de egyik sem az a bizonyos, és Pedro-k és Vicente-k és Bento-k, Bernardo-k és Caetano-k, ami csak van férfinév, mind itt megy, ami csak élet, az is, kivált, ha gyötrelmes, leginkább, ha nyomorúságos, ha már nem beszélünk az életekr√l, lévén annyi sok, legalább a neveket írjuk ide, ez a mi kötelességünk, csak azért írunk, hogy √ket halhatatlanná tegyük, tessék, rajtunk hát ne múljék, Alcino, Brás, Cristóvão, Daniel, Egas, Firmino, Geraldo, Horácio, Isidro, Juvino, Marcolino, Nicanor, Onofre, Paulo, Quitério, Rufino, Sebastião, Tadeu, Ubaldo, Valério, Xavier, Zacarias, egy minden bet∫b√l, hogy mindegyik képviseltessék, ezek a nevek talán nem mind illenek a korhoz és a helyhez.” 19 Az életek történetét helyettesít√ nevek tömeges megidézésével egy id√ben Saramago-ban tovább munkálnak a kérdések a nevekkel kapcsolatban, s úgy gondolja: „igaz ugyan, hogy a nevek fontosak, de csak miután megismertük √ket, el√tte az ember csak egy ember, és kész, és ha végül megtudjuk, hogy hívják, a névegyüttesb√l csupán lényének egy részét választjuk ki vagy kapjuk meg, mint pontosabb azonosítási kulcsot, ez pedig azt bizonyítja, hogy bár a név fontos, nem egyformán fontos a név egésze.” 20 Ennek az eszmefuttatásnak a mélyén ott rejt√znek Saramago kétségei azzal kapcsolatban, hogy a nevek kifejezhetnek-e valamit az emberi életekb√l, annak ellenére, hogy történelmi regényeiben áradó b√séggel sorolja, mint korábbi idézeteinkb√l is érzékelhet√ volt, a személyneveket, amelyeket továbbra is „üres szavaknak”, „semminek”, „álomnak” tart,21 s fölveti annak a lehet√ségét, hogy egy id√ múlva „nem is fogják érdekelni a nevek, nem lesznek többek puszta írásjelnél, amelyr√l ötletek, képzettársí-
38
A nevek kérdése Saramago regényeiben
Saramago függetlenedik a regényeiben megjelen√ elbeszél√t√l, akit Paul Ricœur nyomán „szöveg által implikált szerz√nek”26 nevezhetnénk, a saját alakját mindig belecsempészi a m∫veibe. Gondoljunk a Lisszabon ostromának históriájá-ban vagy a Minden egyes név-ben szerepl√ ötvenéves, életének fordulópontjához érkez√ férfira, vagy a K√tutaj-ban, majd a Vakság-ban megjelen√ öregemberre, aki nyomorúságosan, korlátok közé szorítva él, a kifejezés gondjaival küszködik, új lehet√ségeket keres az életben, és mindig talál egy vagy több olyan odaadó, fiatal n√t, aki megajándékozza alkalmi vagy végleges szerelmével. Ahogy az el√bbiekben láthattuk, a portugál múlt kérdéseivel foglalkozó regényekben Saramago a névtelen tömegek jelenléte érdekében nemegyszer áradó b√séggel idézi meg a legkülönfélébb neveket, de a tényleges nevek iránti érdekl√dés elvesztésének, fontosságuk megkérd√jelezésének a lehet√sége (ami nem azonos a nevek kérdésének fontosságával!) állandóan ott kísért az író megjegyzéseiben. A történelmi tematikát egyetemesebb szintre emel√, s ezzel egy id√ben le is záró 1991-es Jézus Krisztus evangéliumá-ban az író a történelmi hitelesség érdekében bizonyos neveket még igen hangsúlyosan szerepeltet (talán Lisszabon ostromának históriájá-ban megrendített történelmi hitelesség szubjektív visszahatásaként), ugyanakkor viszont új perspektívából tekint a nevekre, mintegy fölkészítve olvasóját egy mindinkább globalizálódó, az egyediséget megsokszorozva megszüntet√ világra. A név, amely csak töredékesen tükrözi a személyiséget, többé már nem jelent teljes egyediséget, hiszen „nem egyformán fontos a név egésze”, ezért joggal gondolkodik el az elbeszél√, Magdalai Mária szájába adva a szót, hogy nehéz lehet „Istennek lenni, mert senki más nem viseli ezt a nevet”.27 És még nehezebb lehet ez, folytathatjuk ezt a gondolatmenetet, a Betlehem felé tartó Józsefet és Máriát bemutató elbeszél√ szavait idézve, „egy olyan földön, ahol ekkora b√ségben fordulnak el√ ezek az eleve elrendeltséget sugalló nevek, hogy könny∫szerrel találni a legkülönböz√bb korú és állapotú Józsefeket és Máriákat, hogy úgy mondjuk, minden utcasarokra jut bel√lük”.28 József, illetve portugál megfelel√je, a „José”, olyan gyakori és közkedvelt név a portugál nyelvterületen – ahogy erre utal is a brazil költ√nek, Carlos Drummond de Andrade-nak a névtelen kisembert megszólító José cím∫ verse, amelynek els√ sora „E agora, José?” leginkább így fordítható magyarra: „Na mi van, öreg?”, vagy Dalton Trevisan nem egy elbeszélése,
deményez√ szerepet vállalva megvallja Ricardo Reis iránti szerelmét. A Blimunda és a Marcenda is fiktív név, s a bennük lév√ „nda” hangcsoport, amelyr√l a portugál olvasó egyértelm∫en a cselekvés folyamatosságára utaló gerundium „-ndo” képz√jére asszociál, sugallja személyiségük nyitottságát. Ugyanez történik meg Benvindo Raimundo Silva esetében, akinek a teljes nevében megjelen√ két gerundium különlegesen kiválasztott helyet biztosít a saramago-i regényalakok sorában. Ez a szürke kiadói korrektor váratlan és megmagyarázhatatlan ösztönzést√l hajtva beír egy „nem” szócskát a gondjaira bízott történeti munka kéziratába, amivel tagadja azt a szentesített tényt, hogy a keresztes hadak segítettek a portugáloknak ki∫zni a mórokat a lisszaboni várból. Ett√l a pillanattól fogva egész élete gyökeresen megváltozik, felhagy addigi agglegényi életével, levetkezi régi szokásait, újraírja Lisszabon ostromának történetét, és új életet kezd a szeretett asszony oldalán. Ezek a különösen hangzó nevek többszörös reflexiókra késztetik a regényírót, illetve alakjait. Ricardo Reis Marcenda nevét különösnek és nyugtalanítónak érzi: „Milyen különös, sosem hallott név ez, mint egy halk mormolás, egy visszhang, gordonka búgása, les sanglots longs de l’automne, alabástromok, baluszterek, ez a beteges alkonyi költészet mindig bosszantotta.” 24 Benvindo Raimundo Silva nevével kapcsolatban az elbeszél√ eltöpreng azon, hogy ez a keresztnév és vezetéknév hozzátehet-e valami lényegeset a „szokásos ismertet√jegyekhez és jellemz√khöz”, hozzáf∫zve, hogy visel√je a Benvindo nevet – amely „Isten hozott”-at jelent – ki nem állhatja, leginkább azért, mert pusztán esztétikai szempontból tekintve „nem cseng szépen a két gerundium egymás mellett”, másfel√l pedig erkölcsi és ontológiai megfontolásból sem, mert „csak nagyon sötét iróniával akarhatná az ember elhitetni, hogy valakit tényleg szívesen látnak ezen a világon”, bár azt elismeri, hogy „nagyon is kedvére való Raimundo-nak lenni, mert ebben a szóban viszont van valami √si és ünnepélyes”.25 Ha az el√z√ekben fölvetettük az elbeszél√t√l ered√ eleve elrendeltség gondolatát, most mindenképpen helyet kell adnunk a kiadói korrektor nevében megjelen√ kett√s gerundiummal kapcsolatban az írói „részrehajlás” kérdésének. Benvindo Raimundo Silva, akárcsak a Festészeti és szépírási kézikönyv fest√je, s ahogy majd látni fogjuk a Minden egyes név kishivatalnoka, José úr, önéletrajzi ihletés∫ figura, akinek válságában, majd íróvá válásának folyamatában Saramago a saját íróvá válásának a történetét meséli el. Bár (vagy talán éppen ezért) a könyvet jegyz√
39
Pál Ferenc
nekik. A nevek elmaradása er√síti ezeknek a regényeknek általánosító, példázatszer∫ jellegét. A magát gyakorta esszéírónak min√sít√ Saramago, ahogy saját maga is elmondta egy vele folytatott beszélgetésben, csak azért ír regényeket, „mert esszét írni nem tud”.34 Ezeket a regényeit „el√ször a XVIII. század modorában írt filozófiai regénynek” 35 min√sítette, azáltal hogy meggyengítette egyéniesít√ fikciós sajátosságaikat. A Vakság-ban a nevek és a szabadosságba átforduló szabadság között szoros kapcsolat van. A képzeletbeli városban mindenkit elér√ vakság, amelyet a tömegkommunikáció eufemisztikusan fehér kórnak keresztel el, olyan messzire sodorja a bajtól sújtott embereket a valós világtól, hogy „nemsokára talán azt sem fogjuk tudni, kik vagyunk, s√t még a nevünk sem jut az eszünkbe”,36 ennélfogva mindenki, akárcsak a regényben els√ként megvakuló férfi kocsiját ellopó autótolvaj, „soha nem lehetett ennyire biztos a szabadságában”.37 Ebben a kijelentésben már az író mélységes reményvesztettsége kap hangot, akárcsak abban a jelenetben, amikor a vakok karanténból kiszabadult kis csoportja a városban bolyongva egy elhagyott lakásban találkozik egy íróval, aki a szem kontrollja nélkül, csak a kezével tapogatva rója az egyik sort a másik alá, a vakságban eltöltött napok krónikáját készítve, s mikor a nevét kérdezik, csak annyit mond, hogy a vakoknak nincsen szükségük névre. Az orvos feleségének ellenvetésére pedig, miszerint az általa írt könyveken ott a neve, így felel: „Már senki nem olvashatja el √ket, ennélfogva olyan, mintha nem is léteznének.” 38 Az anonimitásnak ez az állapota – ha az eddigiek alapján kíséreljük meg értelmezni Saramago-nak a nevekkel kapcsolatos elmélkedéseit – az egyéniség és minden emberi érték maradéktalan elvesztését jelenti ebben a falanszterszer∫ modern világban, ahol a tökéletes szervezettségre való törekvés szükségképpen z∫rzavarba és brutalitásba torkollik, és az embereket a körültekint√, mindenre kiterjed√ nyilvántartásnak kiszolgáltatott áldozatokká teszi. A Vakság-ban érezhetjük el√ször, hogy az író nem mindenható és mindentudó ura az általa teremtett regénybeli világnak. Az elt∫n√ nevek helyébe lép√ metonimikus jelleg∫ körülírásokon túllépve, már akkor el√revetül a következ√ regényben a város fölé emelked√ Központi Népesség-nyilvántartó Hivatal által rendszerbe foglalt világ víziója, amikor a karanténba szállított vakok kórtermi ágyuk sorszáma alapján találják meg helyüket a rendszerben. – „Jegyezze meg, ez balról a hetedik, ez jobbról a negyedik, ne-
ahol a férfi mindig a José (a n√ pedig mindig a Maria) nevet viseli –, hogy szinte már a férfi szinonimája, ahogyan a Maria a n√é. Ilyenképpen a Festészeti és szépírási kézikönyv M.-je akár Maria is lehetne, bizonyításul a Jézus Krisztus evangéliumá-nak elbeszél√jét idézve: „mögöttük mentek az asszonyok, nagyobb részüknek nem tudtuk meg a nevét, de az igazából nem is érdekes, mert csaknem mindegyikük Mária, és még azok is, akik nem Máriák, hallgatnak erre a névre, ha asszonyt mondunk, Máriát mondunk, felpillantanak, és a szolgálatunkra állnak.” 29 Ez a névközösségb√l fakadó testvéri érzés Józsefben is megvan: „amikor arra a másik Józsefre, az apjára emlékezik”,30 mintha a testvére volna. Ugyanez az immár a történelmi meghatározottságot elhagyó, az egyetemes kérdések fölvetésére készül√d√, a nevekben is megnyilatkozó alapállás villan fel meg a Jézust világra hozó Mária érvelésében, „akinek egyel√re még mindennél kevesebbet jelentett a név, akár egész életében gyermeknek is nevezhetné”,31 illetve a pásztor válaszában, amikor a hozzá szeg√d√ Jézus a neve fel√l kérdezi: „A juhaim számára nincsen nevem. […] Ha annyira fontos, hogy nevet adj nekem, hívj Pásztornak, ez elég ahhoz, hogy valamiképpen megszólíts.” 32 Ahogyan már a Festészeti és szépírási kézikönyv nevekkel kapcsolatos eszmefuttatásaiból megtudhattuk, a nevek kérdése, ha áttételesen is, de kapcsolatban állt a szabadsággal: „azzal, hogy nevet adunk neki, odakötjük √t sorsának egy pillanatához, megfosztjuk szabad mozgásától”,33 de amíg ott az egyéni szabadságra, a konvencióktól való megszabadulás képességére utalt a nevek hiánya, illetve jelzésszer∫ megjelenése, addig az író utolsó regényeiben, a Vakság-ban és a Minden egyes név-ben (bár a tervezett regénytrilógiához tartozik A barlang cím∫ regény is, de ebben a szerepl√k nevet viselnek, így megállapításaink erre a regényre nem, vagy csak közvetetten érvényesek) a nevek hiánya az egyetemesség irányába történ√ elmozdulást jelent, mind a kérdésfelvetések, mind pedig az ábrázolt közeg tekintetében. A Vakság és a Minden egyes név is egy azonosíthatatlan nagyvárosban játszódik (amely csak az érzékenyebb olvasókban idézi fel a K√tutaj kiürített portugál f√városának kiábrándító hangulatát), s ez lehet√vé teszi, hogy az író szabadabban kezelhesse az id√t és a teret, s mindig esetleges, véletlenszer∫, küls√ tulajdonságaik által azonosítható szerepl√it is megfossza történelmi, nemzeti stb. meghatározottságuktól, teljes cselekvési szabadságot biztosítva
40
A nevek kérdése Saramago regényeiben
hogy eltévedjen” 39 – érzésünk szerint az író itt már csak rögzít√je, és nem irányítója az eseményeknek. A Minden egyes név-ben az embereket ugyanígy számokká lefokozva tartja számon a Központi Temet√ nyilvántartó rendszere: „a szám alapján azonosíthatja [… ] a számok fontosabbak, a nevek nem férnének el a térképen, csak ha olyan nagy volna, mint maga a világ. Egy-az-egyhez méret∫. Igen, egy-az-egyhez méret∫, és még így sem férne ki teljesen mindegyik név.” 40 A nevek kérdésének lezárását Saramago a már címében is sokatmondó Minden egyes név cím∫ regényben adja meg. A regény címe A kolostor regényé-nek arra a mondatára utal vissza, amelyben az elbeszél√ fölveti minden egyes név felsorolását, ha már minden életet nem mondhat el41 – bár ez a felsorolás végül csak az ábécé minden egyes bet∫jét egy-egy névvel megidéz√ jelképes névlista lesz csak. A Minden egyes név-ben ellenkez√ irányú folyamatot figyelhetünk meg, ha összevetjük a korábbi regényekkel. Míg A kolostor regényé-ben például a számtalan sok elmesélhetetlen életet foglalták össze és jelképezték a nevek, addig a Minden egyes név f√szerepl√je, a Népesség-nyilvántartó Hivatal segédfogalmazója a nevekt√l halad az életek felé, és a nyilvántartó kartonokon pontosan és nevekkel aprólékosan dokumentált adatsor mögött elt∫n√ életeket keresi. A regény szerepl√i, a f√szerepl√ kivételével, itt sem kaptak nevet: az író hivatali beosztásuk vagy egy-egy jellemz√, küls√ vonásuk alapján azonosítja √ket. A f√szerepl√ névadása is ellentmondásos: José úrnak hívják, ez a név, amint erre korábban utaltunk, leginkább a név visel√jének jelentéktelenségét, a tömegbe való beleolvadását fejezi ki. José úr is „hiába mondja el mindig a teljes nevét, beszélget√partnerei csak az els√ szót jegyzik meg bel√le, José, amelyet azután kiegészítenek […] az udvarias vagy a családias megszólítás fordulataival”.42 José úr mint a Központi Népesség-nyilvántartó Hivatal kistisztvisel√je, egész nap kartotékokat tölt ki, és annyira a nevek hatása alá kerül, hogy a szabadidejében sem tesz mást, mint a hivatal irattárából kiemelt kartotékokról híres emberek adatait másolja át a maga külön kartotékrendszerébe: „remeg√ kézzel elkezdte az üres nyomtatványokra átmásolni a püspök azonosító adatait, a teljes nevét, ügyelve vezetéknevének minden apró részletére, a születési idejét és helyét, a szül√k nevét, a keresztszül√k nevét, a keresztelést végz√ plébános nevét, a Népesség-nyilvántartó Hivatal tisztvisel√jének nevét, aki jegyzékbe vette, minden nevet.” 43
A neveket másoló José úrban föltámad az érdekl√dés a nevek mögött rejt√z√ életek iránt, és elkezdi a saját kartotékrendszerében szerepl√ híres emberek életére vonatkozó adatokat, újságcikkekben, tudósításokban és egyéb híradásokban megjelen√ információkat gy∫jteni, de egy id√ után rájön, hogy ezek az adatok sem segítenek egy holt névfelsorolás mögött található élet megismeréséhez, mert a tömegkommunikáció által adott híradások közhelyesek, és éppen annyira lélektelenek, mint a hivatal kartotékjainak adatai. Ezért amikor véletlenül a kezébe kerül egy ismeretlen n√ kartotékja, valami furcsa szenvedélyt√l hajtva elkezd nyomozni ez után a n√ után, miközben fokozatosan ráébred arra, hogy mindaz a tudás, amelyet korábban a teljesség zálogának tartott, bármennyire pontos és szabatos is, használhatatlan, ha valaki ténylegesen meg akarja ismerni az embereket: „a f√nököm például, csakhogy valami fogalma legyen róla, betéve tud minden nevet, minden olyan kereszt- és vezetéknevet, amely létezik és valaha létezett. […] De √ nem tud a nevemnél többet rólam… [Maga viszont] itt van nálam, láthatja az arcomat, hallotta t√lem, hogy megcsaltam a férjemet, maga az egyetlen ember, akinek ezt valaha is elmondtam, mi kell még ahhoz, hogy meggy√z√djön arról, hogy maga mellett a f√nöke egy tudatlan alak.” 44 A nevek elterpeszked√ és tárgyilagos világában él√ José úr a tudás megszerzésének, a megismerésnek az útjait járja be, amikor az ismeretlen n√ után kutat, mert rádöbbent arra, hogy a „Népesség-nyilvántartó Hivatalban csak szavak voltak, a Népesség-nyilvántartó Hivatalban nem lehetett látni, hogyan változtak, és miképpen változtak meg az arcok, amikor pedig éppen ez volt a legfontosabb, az id√ okozta változások, és nem a név, amely soha nem változik.” 45 Talán ez az oka annak, hogy az ismeretlen n√ keresése közben ösztönösen elutasítja az információk megszerzésének a modern világban általános kanonizált formáit, mint például a telefonkönyvet, és homályos irodalmi élményeit a valóságba áttéve, személyesen járja végig a megismerés útjait. Eközben nemcsak az addig felderítetlen város különböz√ zugaiba jut el, hanem megjárja a Központi Népességnyilvántartó Hivatal legmélyebb bugyrait, a holtak adatait tartalmazó kartotéklapokat √rz√ labirintust, és útja végén eljut a holtak birodalmába, a Központi Temet√be, ahol az elporladó életek emlékét már a nevek sem √rzik, mert az él√k világának tükröz√déseként megjelen√ holtak világban összekevered-
41
Pál Ferenc
nek a halottak névtáblái, és a nevek helyett számok jelennek meg a temet√ „mapa mundi”-ján. A Minden egyes név, megidézve az antik mitológia életre és halálra vonatkozó toposzait, egy pillanatra felvillantotta egy átfogóbb gondolati megoldás lehet√ségét, a nevek kérdésének, a nevek és a valóságos életek egymáshoz való viszonyának filozófiai mélység∫ taglalását. Saramago azonban nem él ezzel a lehet√séggel, regényét a felvetett kérdések fontosságához mérve elnagyoltan zárja le azzal a megoldással, hogy a Népesség-nyilvántartó Hivatal vezet√jének utasítására az él√k és a halottak kartotékjait azontúl egyben √rzik, biztosítva ezzel mindenkinek a halhatatlanságot. A saramago-i életm∫ szempontjából logikusan következik ez a válasz, de ugyanakkor rávilágít az író
korlátaira is. Saramago, bár ezt kijelentéseiben sokszor megkérd√jelezi, alapvet√en gyakorló regényíró, aki minden témájához els√sorban a gyakorlat, mondjuk úgy, megírhatóság szempontjából közeledik. M∫veiben gyakorta fölvet elvont elméleti, filozófiai kérdéseket, de ezeket csak addig a szintig tudja kibontani, ameddig az írás útján történ√ gondolkodás képes eljutni. Ennélfogva a Minden egyes név nem lép túl a nevek kérdésével kapcsolatos korábbi megállapításokon: az író számára a név minden fontossága, és a visel√jének személyiségével való esetleges „titkos összefüggései” ellenére is csak „üres szó” marad, amely bármivel helyettesíthet√ vagy akár el is hagyható, mert igazából a mögötte lév√ emberi személyiség és élet a fontos – nem utolsósorban az irodalmi m∫ szempontjából.
Irodalom
Saramago m∫vei:
Saramago munkásságával foglalkozó könyvek, tanulmányok, recenziók és cikkek:
Obras de José Saramago I–III. Porto, Lello Irmão Editores, 1991. Manual de Pintura e Caligrafia (1977) Levantado do Chão (1980) Memorial do Convento (1982) O Ano da Morte de Ricardo Reis (1984) A Jangada de Pedra (1986) História do Cerco de Lisboa (1989) Levantado do Chão, Editorial Caminho. Lisboa, Editorial Caminho, 1981. O Evangelho segundo Jesus Cristo. Lisboa, Editorial Caminho, 1991. Ensaio sobre a Cegueira. Lisboa, Editorial Caminho, 1995 (2. kiadás). Todos os Nomes. Lisboa, Editorial Caminho, 1997. Cadernos de Lanzarote, Diário-V. Lisboa, Editorial Caminho, 1998. K√tutaj (fordította: Székely Ervin). Budapest, Magvet√ Könyvkiadó, 1989. A kolostor regénye (fordította: Lukács Laura). Budapest, Európa Könyvkiadó, 1992, 1999. Ricardo Reis halálának éve (fordította: Székely Ervin). Budapest, Cédrus Kiadó, 1993. Lisszabon ostromának históriája (fordította: Lukács Laura). Budapest, Íbisz Könyvkiadó, 1997. Vakság (fordította: Pál Ferenc). Budapest, Európa Könyvkiadó, 1998. Minden egyes név (fordította: Pál Ferenc). Budapest, Európa Könyvkiadó, 1999. Jézus Krisztus evangéliuma (fordította: Pál Ferenc). Budapest, Európa Könyvkiadó, 2000.
Baptista-Bastos: José Saramago: Aproximação a um Retrato. Col. A Obra e o Autor, Sociedade Portuguesa de Autores, Lisboa, Publicaç√es Dom Quixote, 1996. Berrini, Beatriz: Ler Saramago: O Romance. Lisboa, Editorial Caminho, 1998. Reis, Carlos: Diálogos com José Saramago, Lisboa, Editorial Caminho, 1998. Seixo, Maria Alzira: O Essencial sobre José Saramago. Lisboa, Imprensa Nacional-Casa da Moeda, 1987. Silva, Teresa Cerdeira da: José Saramago – Entre a História e a Ficção: Uma Saga de Portugueses. Lisboa, D. Quixote, 1989. Egyéb, közvetetten felhasznált irodalom: Barthes, Roland: From Work to Text. In Image, Music, Text, New York, Hill and Wang, 1977. Barthes, Roland: A szöveg öröme. Budapest, Osiris Kiadó, 1996. Bókay Antal: Irodalomtudomány a modern és a posztmodern korban. Budapest, Osiris Kiadó, 1997. Kibédi Varga Áron: Gondolatok a posztmodern kultúráról. In Szavak, világok, Pécs, jelenkor, 1998. Nagy Pál: A regényr√l. In Az elérhetetlen szöveg, Budapest, Anonymus, 1999. Ricoeur, Paul: Mi a szöveg?. In Válogatott irodalomelméleti tanulmányok, Budapest, Osiris Kiadó, 1999. Szentkuthy Miklós: Szent Oprheus Brevbiáriuma, I. Budapest, Magvet√ Könyvkiadó, 1973.
Jegyzetek
1. LOH (Lisszabon ostromának históriája), 136. o. 2. Szent Orpheus Breviáriuma, I. köt. II. rész, Fekete Reneszánsz, Magvet√, Budapest, 1973, 61–62. o. 3. MPC (Manual de Pintura e Caligrafia / Festészeti és szépírási kézikönyv), 654. o. 4. Saramago írói debütálása 1947-ben kezd√dött Terra do Pecado (‘A b∫n földje’) cím∫ regénnyel, amelyet után húsz évig semmit sem írt, s csak a hatvanas évek közepét√l fogva kezdett el rendszeresen publikálni. 5. MPC, 52. o. 6. RRHL (Ricardo Reis halálának éve), 377. o. 7. RRHL, 53. o. 8. MPC, 655. o.
9. MPC, 656. o. 10. JKE (Jézus Krisztus evangéliuma), 38. o. 11. LC (Levantado co Chão /Fölemelkedve a földr√l), 366. o. 12. RRHÉ, 41. o. 13. LOH, 211–212. o. 14. LC, 195–196. o. 15. LC, 64. o. 16. Teresa Cristina Cerdeira da Silva ír err√l José Saramago entre a história e a ficção: uma saga de portugueses cím∫ könyvében. 17. LC, 75. o. 18. JKE, 450 o.
42
A nevek kérdése Saramago regényeiben 19. KR (A kolostor regénye), 255–267. o. 20. LOH, 140. o. 21. K (K√tutaj), 299. o. 22. LOH, 123. o. 23. LOH, 213. o. 24. RRHÉ, 91. o. 25. A bekezdésben lév√ összes idézet a RRHÉ, 22–23. oldalán található. 26. Paul Ricœur: A szöveg és az olvasó világa. In Válogatott irodalomelméleti tanulmányok. 315. o. 27. JKE, 370. o. 28. JKE, 80. o. 29. JKE, 452. o. 30. JKE, 370. o. 31. JKE, 98–99. o. 32. JKE, 253. o.
33. MPC, 655. o. 34. Carlos Reis: Diálogos com José Saramago. Ed. Caminho, Lisboa, 1998. 46. o. 35. Baptista-Bastos: José Saramago: Aproximação a Um Retrato, 64. o. 36. V (Vakság), 74. o. 37. V, 74. o. 38. V. 342. o. 39. V, 75–76. o. 40. MEN (Minden egyes név), 235. o. 41. A magyar fordítás szükségképpen kissé módosította a szöveget, így a portugál „minden egyes […] név” a magyarban „hogy mindegyik képviseltessék”re változott. KR, 277. 42. MEN, 14. o. 43. MEN, 23. o. 44. MEN, 62–63. o. 45. MEN, 115. o.
Szabó Péter: Graffiti
43
