Ta r t a l o m
Tartalom
Centrum – Gömöri György Gömöri György: Rövid életrajz, versekkel.................................................................. 5 András Sándor: Emlékezzünk régiekről (esszé)....................................................... 14 Márton László: Pillanatképek Gömöri Györggyel (esszé)....................................... 17 Láng Gusztáv: Erdélyi kaland (esszé)...................................................................... 20 Clive Wilmer: Közös munkáink George-dzsal (esszé; Gömöri György fordítása)..... 22 Jerzy Snopek: Gömöri, Lengyelországból nézve (esszé, Szathmáry-Kellermann Viktória fordítása).......................................................... 25 P. Vásárhelyi Judit: Néhány gondolat Gömöri György filológiai munkásságáról (tanulmány)....................................................................................................... 29 Boldog Zoltán: A kétarcúvá váló szabadság (tanulmány)....................................... 32 Sumonyi Zoltán: Példabeszéd a magukat megalázókról.......................................... 37
Redivivus – Szervác József Nagy László: Új hang – Szervác József versei elé, Élet és Irodalom, 1973............... 41 Ágh István: Előszó Szervác Józsefhez (esszé)........................................................... 42 Szervác József: Kigombolt; Korainál korábbi versek: Város; Mondóka; Tavaszi szonett; Perc........................................................................................... 44 „Fennkölt, akár egy lomtalanítás” – Kritikák Szervác József munkásságáról (Szöllősi Mátyás összeállítása)........................................................................... 48 Pier Paolo Pasolini: A keresztrefeszítés (Szervác József fordítása).......................... 53 Tóth Erzsébet: Aki megszökött az árulás elől (esszé).............................................. 54 Onagy Zoltán: Hajnali szövegromok a melegfrontból (naplójegyzetek).................... 56 Lezsák Sándor: Üdvözlet........................................................................................ 61 Agócs Sándor: Szervác József 60 éves (esszé).......................................................... 62 Lányi Gusztáv: Lélekrajz/elemzés (esszé)................................................................. 64 Payer Imre: Két emlék............................................................................................. 71 Tamási Orosz János: Hagyj még kicsit.................................................................... 72 Soltész Márton: „Én anya voltam és fiú és magzat egy halott anyában” – Szervác József lírai önfelszámolása (tanulmány)................................................. 75 Csajka Gábor Cyprian: Második üzenet................................................................... 82
Átjárás – Knut Ødegård Szappanos Gábor: A leköpdösött szív esete (műhelytanulmány)............................... 84 Knut Ødegård: A lelkész; Ünnep; A teológushallgató; November, vihar; Február; Utódlás; Jelek (Szappanos Gábor fordításai)........................................ 87
1
Ta r t a l o m
* G. István László: Harmincnyolcadik védőbeszéd; Harminckilencedik védőbeszéd......................................................................................................... 95 Imre Flóra: Pillanatfelvétel; Ékszerek..................................................................... 97 Király Levente: Énekek éneke.............................................................................. 100 Pál Sándor Attila: Nyárutó................................................................................. 101 Lackfi János: Vissza............................................................................................... 102 Szauer Ágoston: Egy pont; Vonzalom................................................................... 103 Jenei Gyula: Születésnapok................................................................................... 104 Csobánka Zsuzsa: Eredet; Jelenlét......................................................................... 106 Krausz Tivadar: A fogyasztás átka – tanvers boldogságot tanulóknak; A Parnasszoszról szertetekintve.......................................................................... 108 Méhes Károly: Csodálatos ország; Nyáreste van................................................... 110 Birtalan Ferenc: szerettem tornázni ezért nem felejtettem el................................ 112 Sütő Csaba András: sehol világ............................................................................. 114 Szalai Zsolt: Azok a kék boglárkalepkék; csípődre tekert..................................... 116 Izsó Zita: A boldogság következményei; Eredendő bűn......................................... 118 Kürti László: Véletlen hiba; csendre csend........................................................... 120 Oláh András: hiba volt; elbukni újra..................................................................... 121 Miklya Zsolt: Sorok közül; Különféle fákról.......................................................... 123 Lázár Balázs: Osztályrész(M); Búcsú Fonyódtól; Kék hold.................................... 125 Rónai-Balázs Zoltán: „igen”-anzix; Neoszenz anzix, Esti anzix........................... 127 Sós Dóra: Vonatállomás; Test és testek.................................................................. 129 Gáti István: Köztemető; Sokadik........................................................................... 131 Kelemen Lajos: Egy eperföldön átballagni............................................................ 133 Vasadi Péter: Varangy-ének.................................................................................. 134
Borító: Vass Tibor: Mennyi semenni-variációk
KövetkezÕ számunkból: – A Centrumban Szkárosi Endre – Balaskó Jenõ–redivivus
2
Fotó: Kovalovszky Dániel
Centrum – Gömöri György
Gömöri György
4
Gömöri György
(1934, Budapest – )
1956-ban az ELTE negyedéves magyar-lengyel szakos hallgatója, a forradalomban játszott szerepe miatt emigrál 1956 november végétől Angliában él, az oxfordi egyetemen folytat posztgraduális tanulmányokat 1962-ben B.Litt. fokozatot kap disszertációjáért. 1963-64 Berkeleyben tanít 1964-65 a Harvard egyetemen kutat, majd visszatér Angliába 1965-1969 a birminghami egyetem orosz és keleteurópai kutatóintézetében dolgozik 1969-2001 Cambridgebe kerül, az itteni egyetemen tanít nyugalomba vonulásáig 2005 óta Londonban él, de gyakran tölt időt Magyarországon. Ötvennél több könyve jelent meg három nyelven (magyarul, angolul és lengyelül).Első házasságából van két lánya, a másodikból három fia Fontosabb művei: Polish and Hungarian Poetry 1945 to 1956 (Oxford,1966) Átváltozások (versek és műfordítások, London, 1969) Új égtájak (szerk., versantológia, Washington, 1969) Cyprian Norwid (angolnyelvű monográfia, New York, 1974) László Nagy: Love of the Scorching Wind. Selected Poems (szerk. Kodolányi Gyulával, ford. Tony Connorral, OUP, 1974) Miklós Radnóti:Forced March.Selected poems (ford. Clive Wilmerrel,Manchester, 1979) Nyugtalan koranyár (versek, Washington, 1984) Búcsú a romantikától (versek, Budapest, 1990) Nyugatról nézve (tanulmányok, Budapest, 1990) The Colonnade of Teeth. Modern Hungarian Poetry (szerk. George Szirtessel, Newcastle, 1996) Őszi magánbeszéd (versek 1954-1996, Budapest-Chicago, 1997) A bujdosó Balassitól a meggyászolt Zrínyi Miklósig (tanulmányok, Budapest, 1999) György Petri: Eternal Monday. New and Selected Poems (ford. Clive Wilmerrel,Newcastle, 1999) Magnetic Poles (tanulmányok, London 2000) Miklós Radnóti: Forced March. Selected
Poems (bővített kiadás, ford. Clive Wilmerrel, London 2003) Dylemat królika doświadczalnego. Wybór wierszy (versek lengyelül, ford, Feliks Netz, Katowice 2003) Versek Marinak/ Poems for Mari (kétnyelvű versválogatás, ford. Clive Wilmer, Budapest 2006) Az én forradalmam (írások, tanulmányok 56-ról, Budapest 2006) Ez, és nem más (Zalán Tibor versválogatása, Budapest, 2007) Polishing October (angol versválogatás, ford. Clive Wilmerrel és másokkal, Nottingham 2008) A száműzetés kertje. Ujabb versek (Kolozsvár, 2009) Kultúránk követei a régi Európában (Piliscsaba, 2009) I lived on this Earth… Hungarian Poets on the Holocaust (szerk. with Mari Gömöri,London 2012) Díjai: Jurzykowski-díj (1972), Salvatore Quasimodo-díj (1993), Ada Negri-díj (1995), Pro Cultura Hungarica (1999), Alföld-díj (2009). A Magyar Köztársaság Tisztikeresztjének és Középkeresztjének tulajdonosa, tagja a krakkói lengyel Tudományos és Művészeti Akadémiának.Művei
Rövid önéletrajz, versekkel
Gömöri György
Gömöri György
1. Kilenc éves lehettem, amikor rájöttem, hogy a versírásnak haszna van. Nagynénéméknél nyaraltunk falun és ebédre sárgarépa főzelék volt, amit nem szerettem és nem voltam hajlandó megenni. Emiatt elküldtek az asztaltól, s bánatomban írtam egy rövid, de velős „protest-song”-ot, a sárgarépáról. Amikor néném megtalálta a verset, kaptam süteményt és nem kellett megennem a főzeléket sem. Más szóval természetben díjazta első költői teljesítményemet. Első nyomtatásban megjelent versem viszont életem egyik meghatározó élményét próbálta rögzíteni: az 1945-ös „felszabadulást”. Idézőjelbe teszem a szót, mivel jobban illik rá az elmúlt években népszerűvé vált „megszabadulás”, hiszen bár a németektől ugyan valóban megszabdultunk, helyettük nem csak bejöttek, de utána jó pár évtizedre itt is maradtak az oroszok. De meg kell mondanom, hogy nekem és nekünk, hamis papírokkal bujkáló, zsidó származású szüleimnek és a háború végjátékát katonaszökevényként túlélő Medveczky Jenő festőművésznek, későbbi nevelőapámnak valóban felszabadulás volt az a januári nap, amiről ebben az említett (a „Felszabadulás” c. antológiában 1955-ben megjelent) szonettemben beszámoltam. Maga a vers színhely-leírás, s mint ilyen eléggé tárgyilagos, mondhatni szenvtelen, az utolsó két sor kivételével, ami így hangzott: „éhező, fázó kisfiúki mégis boldog, mert szabad” Erről a versről azért érdemes elmondani, hogy különös bírálatot kapott, szóban és írásban. Birálóm, Nagy Péter, ismert kritikus és későbbi akadémikus, személyes ismerősöm volt az Írószövetségből, ahová 1952 óta bejártam. Azt hiszem, egyik pártfeladata éppen a hozzám hasonló fiatal író- és költőzsengék ápolása volt. Nagy Péter négyszemközt közölte velem, bár a vers nem rossz egy húszéves fiatalembertől, ő nem hisz a befejező sorok őszinteségében. Hogyan lehet ennyire tudatos egy tízéves gyerek? Ez csak szerepjátszás lehet. (Nem volt az). Az antológiáról folyóiratba írt kritikájában pedig egyetlen jelző maradt meg a fejemben: Nagy Péter úgy vélte, ez egy parnasszista szonett. Ami egy idősebb kritikus szótárában jelenthetett ugyan némi esztétikai elismerést, de megjelenése idején negatív megjegyzés volt, hiszen a parnasszista szenvtelenség eleve kizárja a szocialista realizmus megkívánt pártosságát, elkötelezettségét. Kétségtelen, az utolsó verssorok nem következtek logikusan a vers egészének hangvételéből. Pedig hát fentebb említett családi körülményeim és 1944-es bujkálásom miatt igazat mondtam: az a nap, amikor a belvárosi ház óvóhelyén töltött három hét után végre kimehettem az utcára, örömmel töltött el és igenis, azzal az érzéssel: „végre szabad vagyok”. Amit az oroszoknak köszönhetek, akik legyőzték a gyűlölt németeket és nyilas szövetségeseiket. Ezen nem változtat az, ami utána történt – egyes szovjet katonák rablásai, erőszakoskodásai és gyilkosságai – én mégis a fővárosi lakosságnak ahhoz
5
Gömöri György
a részéhez tartoztam, amelyik megkönnyebbüléssel fogadta ezt a megszabadulást, ami mintegy előre vetítette a már évek óta tartó, egyre véresebb és szörnyűbb háború végét, a Harmadik Birodalom teljes összeomlását. Mivel azonban én sem voltam teljesen elégedett ezzel az „ostrom utáni” versemmel, évtizedekkel később ujra megírtam és azt Ungváry Krisztiánnak, a „Budapest ostroma” c. nagysikerű mű szerzőjének ajánlottam. Az első vers egyes képei ismétlődnek a későbbi versben és bár a befejezés kevésbé csattanós, azt hiszem, megfogalmaz egy olyan „közösségi” érzést, amit sokan érezhetettek 1945 januárjában, amikor a szovjet csapatok elérték a Dunát: „most kezdődik a felvilági élet”. Bár ezt lehet a hádeszi alvilág ellentéteként is értelmezni, az én fejemben alighanem Déry Tibor „Alvilági játékok” c. elbeszélése járt, amikor ezzel a sorral fejeztem be ezt a rövid, de elég pontos verset, ami A száműzetés kertje c. kötetemben is olvasható:
Szabadulás
Ungváry Krisztiánnak
Mikor kiléptem, kopaszra nyírt fiú, a pincéből, ahol megtetvesedtem, s hunyorogtam a januári csendben a fénytől, amit visszavert a hó, s láttam a teret, ahol lódögök hevertek, s néhol egy-egy friss tetem, kifacsart pózban, szinte melegen, s egy gépágyú-roncs csökött fák között – akkor valóban úgy éreztem: szabad vagyok, most már a félelem se kerget, nincs, aki megtilthatná, hogy éljek, az ostrom gúzsa végre felszakadt, a napfény új emberré teremtett – most kezdődik a felvilági élet.
6
2. Szüleim a második világháború után elváltak, Medveczky Jenő lett anyám második férje. Az ostrom után első rövidített tanévet elvesztettem, részben azért mert nem tanulhattam tovább Budapesten – először hetekig egy Szőreg melletti tanyára voltam „kicsapva” fizikai kondicióm feljavítása végett, aztán meg nyáron anyámékkal Pécsett laktam. Igy csak 1945 őszén irattak be a Lónyay utcai Református Gimnáziumba, ahol internátusba is kerültem egy évre. Sem ezt, sem a következő két évet nem töltöttem ideális körülmények között: először apám józsefvárosi lakásából jártam be a Lónyayba, aztán meg anyámnak sikerült helyet szereznie számomra Sárospatakon az 1947-48-as tanévre. A pataki angoltanítás akkor a legjobb volt az országban – nem kis feltűnést keltett, amikor a végzős diákok Shakespearet játszottak angolul a Madách szinházban. Mivel még egyetlen élő nyelvet sem tanultam, anyámnak igaza volt abban, hogy még idejében beszerzett Patakra (ahol pár évvel később beszüntették az angolt, amit csak nagy üggyel-bajjal tudtak visszállítani 1956 után).
Gömöri György
De mivel a két pataki bentlakásos kollégiumban már minden hely megtelt, egy fiatalabb pesti barátommal ketten kosztos diákok lettünk egy helyi családnál, onnan jártunk be az iskolába. Szeptembertől decemberig intenzíven tanultuk az angolt egy idősebb diáktól, le is tettük mind a ketten a különbözetit és a tanév végére már a legjobb jegyet kaptam angolból. Sőt, amikor Pestre visszatértem, régi gimnáziumom alsó tagozatában a legjobbak közt tudtam angolul (legalábbis erre mutat, hogy tanulmányi versenyt nyertem a tárgyból). Nyelvi felkészültségemet először 1949-ben a budapesti Világifjúsági Találkozón hasznosítottam, ahol egyebek között a brit delegáció tagjai megtanítottak a hokey-cokey nevű táncra és egy motherwelli sportolótól kaptam emlékbe egy szép skót nyakkendőt. 1948 őszén még mindig bizonytalan volt, hogy hol fogok lakni, a Józsefvárosban, egyedül élő apámnál, vagy a Belvárosban, a Medveczky műteremhez hozzácsapott, mosókonyhából átalakított kis lakásban, anyámékkal. Medveczky eleinte ellenezte anyám óhaját, hogy velük éljek. Csak akkor engedett, amikor 1948 decemberében váratlanul szívizomgyulladást kaptam, azonnal kórházba kellett hogy vigyenek. Gegesi Kiss Pál főorvos, szívspecialista, Medveczky jó ismerőse, többhetes fekvést rendelt el számomra, először bent az Üllői-úton, a gyerekklinikán, majd utána otthon, a Deák-téren. Igy kerültem vissza abba a házba, ahol korábban túléltem Budapest ostromát, a Deák tér 3-ba. (Gegesinek Medveczky képpel fizetett a gyors és hatékony kezelésért). Néhány szót Medveczkyről, akivel több versem foglalkozik. Az egyikben így jellemzem: „akit kezdetben gyűlöltem / aztán szinte apámként szerettem”. Ez nem csak azzal függ össze, hogy „elvette tőlem” az anyámat, hanem azzal is, hogyan kezelte Jenő bácsi a kisgyereket. Kicsit úgy, mint egy állatkát: ha jó volt, megsímogatta, ha valamit nem úgy csinált, ahogy elképzelte, ráordított és rendre utasította. És volt még egy probléma közöttünk: Medveczky első házasságából volt egy nyomorék fia, aki egyik lábában operálhatatlan vérröggel született. Egészséges gyerekként én őt első házassága kudarcára emlékeztettem, de amikor súlyosan megbetegedtem, megijedt: ha meghalok, anyám őt fogja vádolni, hogy nem vigyáztak rám eléggé. Így aztán betegségem miatt befogadott és hivatalosan bejelentett lakója lettem a Deák-téri műterem-lakásnak. Betegségem alatt rengeteget olvastam és úgy 16 éves koromban Medveczky felfedezte, hogy verseket írogatok és lehet velem irodalomról és általában művészetről beszélgetni. Igaz ugyan, hogy az első könyv, amit a kezembe adott (Walter Pater angol művészettörténész tanulmányai) nem érdekelt különösebben, annál inkább olvastam Shakespearet, meg egy idő után az általa ajánlott Vasarit. Eleinte még politikai vitáink is voltak, mert Jenő szenvedélyesen gyűlölte a kommunista rezsimet – a fordulat éve táján írt egy levelet Révai Józsefnek, amit nem tudom, elküldött-e, de jól emlékszem egy mondatára: „amíg Önök jelenlegi politikájukat folytatják, a magyar értelmiség nem fog bízni Önökben”. Korábban anyámmal együtt belépett a szociáldemokrata pártba, majd a „pártszűrés” idején levélben értesítette az V. kerületi alapszervezetet, hogy sajnos „tömegfóbiája” miatt nem tud részt venni az MDP munkájában. Miután azt gondolták, alighanem meghibbant, gyorsan kizárták az új pártból – viszont munkát, megbízást sem kapott, évekig selyemkendőket kellett festenie, ami nem tett túl jót önérzetének. Voltak évek, amikor lényegében anyám újságírói fizetéséből éltünk. Ő az ötvenes évek elején lett a Magyar Nemzet, a „pártonkívüliek lapjának” munkatársa. Az 1953-as változások után aztán Medveczky is kezdett munkát kapni: emlékszem, a Műcsarnok felállványozott homlokzatán restaurálta a Lotz-freskókat. Ez óriási munka volt, ami nagyon igénybe vette nevelőapám amúgy sem erős szervezetét. A vers, ami itt következik, számos évvel azután íródott, hogy magam mögött hagytam a Deák-teret. Benne elég szkeptikusan írok a mindenkori hazai politikusokról és ígérgetéseikről, s egy percre felvillantom azt az epizódot, amit „a szovjet csapatok má-
7
Gömöri György
sodik bejövetele” néven lehetne számon tartani. Ötvenhatról van szó, arról a fegyveres beavatkozásról, ami aztán végképp kioltotta bennem a hálaérzetet negyvenötös megszabadulásomért. Nem véletlen, hogy tevékenyen részt vettem a forradalmat kirobbantó diákfelvonulás előkészítésében, hogy magaménak éreztem és érzem ma is 56-ot, amit (egyes véres epizódjai kivételével) teljesen vállalni tudok.
PihenÕ a Deák-téren Ha átmegyek a Miatyánk-közön, ezen a korábban nevesincs-utcácskán, elhaladva két nemzetközileg jegyzett luxushotel mellett, néha felködlik előttem a régi rendőrség rideg épülete, meg a még annál is régebbi Deák-tér amelynek fáit már az első metró miatt kivágták, meg a régi ház, amelynek első emeletéről néztem anno a tankok hajnali vonulását, meg az azt kisérő füttyszót-ökölrázást; igen, sok minden jut eszembe ezen a viszonylag békés századelején, a teleszemetelt fővárosban, ahol már (még?) nem robbantgatnak, de most is kisért a múlt, amely eddig mindig felfalta az eszmeileg garantált jövőt – hát leülök egy padra itt a téren, lám, nem csak a könyveknek, a házaknak is megvan a maguk sorsa. Az enyém itt formálódott ötven éve.
8
3. Nem tagadom, az én életemben is fontos szerepe volt Nagy Imre 1953-as hatalomra jutásának, az ún. „kormányprogramnak”, bár eleinte nem ismertem föl jelentőségét és lehetőségeit. Olyan volt ez, mint amikor egy túlfűtött és rossz szagú szobában hirtelen kinyitnak egy ablakot – beárad a friss levegő és ezután már nem lehet hermetikusan örökre bezárni ezt az ablakot. 1953 júniusában mi – az akkori húszévesek – levegőhöz jutottunk, oxigénszükségletünk gyorsan megnőtt és nem nyugodtunk bele abba, amikor valaki később újra be akart bennünket zárni egy ablaktalan térbe . Kicsit leegyszerűsítve a dolgokat, állíthatom, hogy nemzedékem légszomja készítette elő az ötvenhatos forradalmat. Az én esetemben ehhez két ösvény vezetett: lengyel-orientációm és íróságom. Lengyelek iránti szimpátiám alighanem gyerekkoromban kezdődött, amikor Jókai buzgó olvasása mellett kezembe került és meghatott Marie Curie-Sklodowska életrajza. Tizenhét évesen aztán találkoztam Balatonföldváron varsói építészek egy ott nyaraló csoportjával, akikkel együtt röplabdáztam, és megismerkedtem egy lengyel nővel – lényegében miatta kezdtem el tanulni lengyelül. Pár évvel később megpályáztam és meg is kaptam a Magyar Írószövetség három hónapos lengyelországi ösztöndíját, amit (miután az ELTE bölcsészkara felvett, de egy szemeszterre menetesített az előadások látogatásától) 1953 szeptembere és decembere között töltöttem Lengyelországban. Ekkor már másfél éve tanultam a nyelvet, tehát nem voltam teljesen elveszve, amikor repülőgépem landolt Varsóban.
Gömöri György
Három hónapon át jó körülmények között (luxusszállóban laktam, az Írószövetség kantinjában étkezhettem) ismerkedhettem a lengyel élettel, barátkozhattam lengyel írókkal, költőkkel, utazgathattam Lengyelországban. Azóta se töltöttem egyhuzamban annyi időt Chopin és Norwid földjén, s visszatekintve azt kell mondanom, ez az ösztöndíj olyan ugródeszka lett, ahonnan később elég messzire el tudtam rugaszkodni. Egészen Angliáig. Közben a hazai változások is beleszóltak életembe. Az egyetemen az 1953-ban kezdő évfolyam kivételesen jó minőségű volt, sok „egyebet” (értsd: nem munkás-paraszt származásút) fölvettek. Nagy Imre reformjai sokaknak hoztak könnyítést, de másfél év után Rákosi Mátyás és hívei lemondatták a miniszterelnököt, akit ezután a pártból is kizártak. A reformprogramhoz csatlakozott írók és újságírók ezt nem hagyhatták annyiban – aki átnézi az 1955-56-os Irodalmi ujságot, láthatja, hogy nem eredménytelenül. Mivel az Írószövetségbe bejártam és a Lengyel Kulturális Intézetben olvastam a lengyel újságokat, tudtam, hogy ott is erőteljesen megindult az olvadás, vagyis az antisztalinista reformfolyamat. 1954 őszén magam is szót kértem egy írószövetségi vitán, amit a fiatal írók DISZ-szervezete rendezett – itt Csoóri Sándor barátom volt a vezérszónok, aki akkor azt fejtegette, lehet olyan helyzet, amikor a költő, vagy az író előrelátóbbnak bizonyul a kormányzatnál, vagyis az írónak a párttal szemben is lehet igaza! Az ELTE bölcsészkarának hetilapjában, az Egyetemi ifjúságban pedig megjelentek verseim, amiket a hivatalos kritika olyan hangnemben támadott, ami felért egy feljelentéssel. Egy Sík Csaba nevű velem egyidős kritikus például ezt írta az egyikről: „jó lenne tudni, Gömöri György a barrikád melyik oldalán áll?”. Számomra nyilvánvaló volt, hogy Nagy Imre és barátai, a reformerek oldalán állok, ott köteleztem el magamat. 1955 elején Lakatos István költő ismerősöm elhívott az akkor alakuló Petőfi-kör gyűlésére a Kossuth Klubba. Beléptem a körbe, de még nem sejtettem, milyen következményei lesznek. Egy évre rá már tudtam: a reformmozgalom faltörő kosa. Ott voltam a feledhetetlen sajtóvitán, ahol ezrek követelték Nagy Imre visszatérését a pártba (és ezzel együtt persze a kormányba). Már túl voltunk a szovjet párt XX. kongresszusán és Hruscsov titkos beszédén, de a vérbe fojtott poznani munkásfelkelés miatt úgy látszott, mindenütt felülkerekedhetnek a sztalinisták. Mégsem ez történt: Rákosit menesztették szovjet gazdái. De már korábban sem kellett különösebb bátorság, csak egy kis optimizmus ahhoz, hogy valaki bízzon a hazai rendszer „demokratizálódásában” és ezt ki is nyilvánítsa, illetve hogy eszébe jusson, miért is állomásoznak még szovjet csapatok a semleges Ausztria szomszédságában? Azt hittük, (és ebben Nagy Imre is osztozott velünk) Magyarország visszanyerhet valamit – ha másképp nem, jugoszláv mintára – korábban elvesztett önállóságából. Így lettem végül (ahogy ezt megírtam Az én forradalmam c. könyvemben) október 22-én a lengyelek melletti másnapi szimpátia-tüntetés egyik fő szervezője a bölcsészkaron. Mint rendezőgárdista, én adtam meg a jelet a Piarista-ház mellett felvonuló diákok tömegének az indulásra 23-án délután három órakor. Az ezt követő napokban az Egyetemi ifjúság c. lapot szerkesztettem a Forradalmi Diákbizottság megbízásából. Mivel a forradalmi napok végén már névvel szignáltuk cikkeinket, ha otthon maradok, könnyen rámsózhattak volna 6-8 év börtönt. Nem főképp ez elől, hanem a november negyedike után ujjáalakult Diákbizottság kérésére (pontos megbizatással) hagytam el az országot, majd Bécsből rekordidő alatt, András Sándor barátommal együtt átkerültem Angliába, ahol (miután néhány hónap alatt Kádárék minden korábbi igéretüket megszegték) abban a kellemes helyzetben találtam magamat, hogy a sokáig remélt hazatérés helyett ösztöndíjjal tanulhatok tovább Oxfordban. De maga a forradalom olyan élményem maradt, hogy többször meg kellett írnom. Ezek közül egy verset, ami 1990 után több hazai tankönyvbe bekerült, és számos nyelvre fordították, most ideírok:
9
Gömöri György
10
Október fényesítése Mint sokáig elzárva tartott ezüsttálat, amelynek fényét foltok homályosítják, úgy tisztogatlak téged, forradalom. Már nem is a tényeket mondom el rólad: lyukas zászlók lobogását az októberi szélben, a szabadon röpködő szavak vad mámorát, a rémülten szaladgáló s ágyúzó tankokat, s a köztereken ásott kamasz-sírokat – nem, csak annyit mondok, amit bárki megért, az is, aki nem látta, vagy később született: soha még úgy nem mondhattam ki korábban azt a szót „magyar” (mert másképp sporteseményeken), emelt fővel és biztosan, teljes emberségem tudatában, soha még előtte nem volt jogom, hogy erre büszke lehessek. És tudom, ha majd az utókor ítélőszéke előtt számba veszik minden nemzet fényes és szánalmas tetteit, csak annyit kell mondanom: „ötvenhat” meg „magyar” – és sok bűnünkre ettől lesz bocsánat, és ez lesz, ami rólunk mindvégig fennmarad. 4. Emigránsnak lenni nem magyar hagyomány. Igaz, a magyar történelem olyan nagy alakjai, mint II. Rákóczi Ferenc és Kossuth Lajos emigrációban haltak meg, de ez az átlagos műveltségű magyarok fejében „száműzetésnek” számít, nem úgy, mint a lengyeleknél, ahol a tizenkilencedik század félig üres a Nagy Emigráció nélkül. Négy meghatározó lengyel emigráns írója-költője volt ennek az évszázadnak, s hatásuk továbbgyűrűzött egészen a második világháborúig. De a magyaroknak az emigráns puszta létével tagadja a „Szózat” parancsát: „itt élned, halnod kell!” Aláhúztam az igét, amivel mélyen nem értek egyet. Attól, hogy fontos alkotói politikai emigrációba kényszerülnek, a nemzet még nem vész el. Az én ötvenhatos nemzedékem a lábával szavazott, majd fél évszázadon át kulturális és tudományos teljesítményével szerzett becsületet magának és közvetve a „magyar” névnek. Nem véletlen, hogy az emigráns Márai Sándor műveiből lett szerző halála után világsiker és hogy az irodalmi Nobel-díjat a magyarok közül éppen a „belső emigráns” Kertész Imre kapta. Ugyanakkor az emigráció kétségtelenül kényszerállapot. Az utazás igénye minden fiatalban megvan, de huzamosabb ideig távol élni a családtól, barátoktól? A kérdés az, mit kezdjünk a kényszerállapottal. Én 12 évig nem is látogathattam vissza Magyarországra, utána még két alkalommal utasították el vízumkérelmemet, mert az emigráns sajtóban „rossz hírét költöttem Magyarországnak”. Bocsánat: Kádár János Magyarországának. Ezalatt sokat utaztam, két évet töltöttem az Egyesült Államokban, egyet Indonéziában és ötvennél többet Angliában. Nagyon szerencsés embernek tartom magamat, hiszen Oxfordban tanulhattam és több, mint harminc évig a cambridgei egyetemen taníthattam olyan tárgyakat, amiket szeretek: lengyel és magyar irodalmat. Ez a két egyetem ma is előkelő helyen áll nemcsak az angliai egyetemek, de a világ akadémiái között is. Igaz, a szerencséhez kell némi tehetség is, meg a családommal szembeni önzés, hogy szabadidőmet kutatásra fordíthassam. Így lett belőlem olyan, a sokévi tanítás mellett több nyelven publikáló irodalomtörténész. Néha az jut eszembe, a sors nekem juttatta mindazt, amit a ragyogó tehetségű, fiatalon meghalt Békássy Ferenctől elvett. Békássy angolul és magyarul is írt verset, a cambridgei
Gömöri György
Kings College tagja volt, ott szerzett diplomát, majd 23 éves huszárönkéntesként elesett Bukovinában, az orosz fronton. A napjainkban fel-feltámadó Békássy-kultuszhoz én is hozzájárultam néhány esszével, amelyek közül az egyiknek már a címe is étvágygerjesztő: „Wittgenstein és Békássy”. Mert ismerték egymást, jóllehet barátok nem voltak. Rupert Brookenak, az első világháború legismertebb angol költőjének meg éppenséggel riválisa volt Békássy – mindketten szerelmesek voltak egy lányba, aki aztán egy harmadik felesége lett. De Anglia nekem valóban sokat adott: egyetemi karrieren kívül emigráns öntudatot, a dolgok tárgyilagos szemlélését és a korábbinál sokkal több türelmet. Ifjúkoromban romantikus módon vetettem magam bele a világba, nem egyszer fejjel rohantam a falnak, meggondolatlanul, másokkal szemben igazságtalanul vélekedtem és cselekedtem. Időbe telt, amíg megszoktam az angol klímát, ami kissé lehűtötte a forrófejűségemet – lehet persze, hogy a hatvanas években Amerikában töltött két év vezetett rá, hogy igazán megbecsüljem a Szigetországot. Ami nem a „korlátlan lehetőségek hazája” (már az USA sem az!), de szerencsés esetben ideális hely az alkalmazkodni képes, de beolvadni nem kivánó emigránsnak. Akinek ugyan nagyon régen van brit állampolgársága, de verset csak magyarul tud írni, akinek első felesége osztrák lány volt a Mura melletti Bruckból. Második feleségem – 1981 óta vagyunk házasok – Budapesten született, onnan jött ki családjával kislánykorában Angliába. Ő jobban beszél angolul, mint az alulírott és több nagyra nőtt, tehetséges fiúgyermek anyja. És bár első feleségem is megtanult annyira-amennyire magyarul, Mari az, akinek a legtöbbet köszönhetem. Úgy is, mint szigorú „első olvasómnak”, úgy is, mint Cambridgeben és most már évek óta Londonban otthont-teremtő embernek. Ezért is szerepel az itt következő, Angliához írott költeményben, amit kétnyelvű, Versek Marinak – Poems for Mari, (Pont kiadó, 2006) c. kötetemből emeltem ki:
ÓdaszerÛség Angliához Hol oly sok éven át hörpöltem drapp teát – te régi, hű barát, sziget s vár: Anglia. Fényeid, színeid oly ismerősek; itt majdnem itthon vagyok: vendéged, Anglia. Oxford befogadott, Cambridge pályát adott, s Londonból lett Mari – köszönöm, Anglia. Rétjeid színe zöld, s csodálj virág-özönt át minden évszakon! Kertország-Anglia. Tornyos kastélyaid bejártam, s partjaid
11
Gömöri György
hol sziklán ül sirály – kalandom, Anglia. S bár idegen vagyok, s létem más-állapot, eltűrik angolok – mert bölcs vagy, Anglia. Hogy még hány éven át iszom tejes teát – w h o k n o w s ? – de ez az óda hálám csekély adója. 5. Ebben a kis irodalmi önéletrajzban nem maradt helyem arra, hogy különféle tevékenységeimről beszámoljak, de Clive Wilmer azt igérte, ír valamit közös, magyarról angolra fordításaink történetéről és Jerzy Snopek pedig méltatja a lengyel irodalommal kapcsolatos ügyeimet. Munkáimnak ez a két iránya összefügg azzal, hogy emigráns vagyok, Angliában élek, bár már jóval hetvenen felül, mégis figyelemmel kisérem azt, ami szülőföldemen, illetve „harmadik hazámban”, Lengyelországban történik. Vagyis ha valaki majd hosszabban foglalkozna sorsommal, nem hagyhatja figyelmen kívül azt a többszörös identitást, amit az emigráns lét jelent, illetve jelenthet (mert vannak gyors beolvadók, illetve dacos, álkuruc ellenállók is, ez előbbiek identitást cserélnek, az utóbbiak beleragadnak a saját provinciális ostobaságukba). Ez a mondatom, most, hogy leírtam, egyszersmind politikai hitvallás is: nem hiszem, hogy a 21. században igaza lenne a költő százötven éve leírt sorának, amely szerint „szivet cseréljen az, ki hazát cserél”, ahol a „haza” egy földrajzilag meghatározott kis darabja ennek az időközben egyszerre kitágult és összezsugorodott Európának. De mint ahogy a „haza” fogalma, úgy a „száműzetés” fogalma is változik. Ezért fejezném be ezt az írást azzal a versemmel, ami címadója volt utolsó, 2009-ben megjelent kötetemnek is, A száműzetés kertjé-nek. Mivel gyakran fogalmazok irónikusan verseimben, ebben a – sokak számára talán nem elég modernnek tűnő – versben is van irónia és önirónia, hogy azután a teremtés-mítosz egyik legrégibb fordulatával (két fa, amiről gyümölcsöt szakíthat az ember) zárjam a verset. A szülőhazáján kívül élő művész akarva-akaratlanul Janus-arcú: egyszerre tekint vissza a múltba és előre a jővőbe, amikor az e pillanatban leírt szavai nyomtatásban megjelennek és olvasóra találnak.
A számÛzetés kertje Ez nem olyan kert, mint a többi: angol, vagy ápolt francia, kecsesen japán, nyitott, vagy zárt, virággal-dús, vagy pázsitosez olyan kert, ahová a szám űzött, a szájam, amit egyszer jól kinyitottam és kimondtam valamit. Korántsem olyan elszomorító ez a kert, mint sokan képzelik, de nem is olyan szines, illatos-buja, ahogy az egy sivár bérházból tűnik.
12
Gömöri György
Két gyümölcsfa dísziti ezt a kertet: a szabadság fája, meg az emlékezeté. Mindkettőről egyformán kell enned, és sohasem lehet elfeledned, hogy bár a kertet magadnak teremted, az a két fa azért az Istené. London, 2012. május 14-én
13
András Sándor
14
András Sándor
Emlékezzünk régiekrõl A régiek ebben a különleges esetben mi ketten vagyunk, Gömöri Gyurka meg az, aki ezt írja most megkísértem eléggé hitvány memóriámat és azokat a régi éveket, amelyekben a számomra régiek olvasták egykor Mikszáth és Ady éppen új könyveit az 1900as évek legelején. Ezt a kellő megborzadás hatására, és egyúttal jelzésére említem fel. Hiszen 1953-ban, vagyis Sztalin (nem Sztálin) halála és Nagy Imre miniszterelnöksége idején, ötven éve volt, hogy megjelent a Mégegyszer, Ady második és még nem adys kötetete, 1956-ban pedig éppen ötven évvel korábban lett méltán híres a „Léda asszony dalainak” szánt és deklarált Új versek. Most pedig, 2012-ben, éppen ötvenhat éve lesz, hogy ’56 októberében, ama 23-a utáni napok egyikében Gömöri Gyurkával vittük az általa fő- és általam is al-szerkesztett Egyetemi Ifjúság első számát a Szikra nyomdába, ahol addig a Szabad Népet (és a nem szabad népet) nyomták, és vártuk az éjszakában, én íróasztalon aludtam, hogy megkapjuk a frissen szabad és cenzurázatlan újságot. Mindez, a kétféle ötven év, eléggé hihetetlen. Az emlékek egészen közelről érkeznek és érintenek, csak tudom, hogy távoliak, mert azt is tudom, mennyire hiányosak. Nem emlékszem például, hogy melyik évben ismertem meg Gyurkát Fiatal Írók Munkaközösségében, a FIM-ben, amelyik az Írószövetség Bajza utcai épületében ült össze felolvasásra, vitatkozásra és beszélgetésre, eléggé rendszeresen. Arra sem emlékszem, hogyan és mikor kerültem oda, és biztos nem mind azokra, akik körülültük a hosszúkás asztalt. Vezérlő helyén mindig ült valaki; egyszer, és minden bizonnyal (?) már 1953 júniusa után, Szabó Lőrinc magyarázta, milyen modern átkötésekkel (enjambement-okkal) írt a kései Shakespeare, egy másik alkalommal Illyés tárta elénk, mi a baj, amikor a faluban azt mondják: „író úr jöjjön, beteg a tehenem”. Jó társaság volt. Abody, Szécsi Margit, Csoóri Sanyi, Vizinczey, Németh Feri, Takács Imre, Eörsi Pista, Ancsel Éva, Márton Laci jut most eszembe, és persze Gömöri Gyurka, meg az, aki most itt rosszul-hiányosan emlékezik. Egyetlen biztos fogódzóm van az időt illetően: 1952 őszén mentünk Németh Ferivel Szegedre, az egyetemre; én elsőéves voltam, ő fölöttem járt, és vissza akart menni Pestről. Gyurka ugyan egyidős volt velem, de alattam járt egy évvel, ezért sem tudom – és nem telefonáltam most Londonba, hogy megtudjam –, gimnazistaként került-e a FIM-be, mint én, vagy később, amikor fel-feljártam Szegedről, esetleg amikor másodévesen, 1953 őszén, Nagy Imre miniszterelnöksége idején, engedélyt kaptam, hogy átmehessek a pesti bölcsészkarra, ahova egy évvel korábban még nem vettek fel. Pesten végül csak arra az egy, 1954 tavaszi szemeszterre maradtam; rájöttem, mennyire megszerettem Szegedet és mennyire hiányoznak Feri mellett ottani új barátaim. Lehet, hogy csak ekkor, ’54 tavaszán ismerkedtünk meg Gyurkával. Bárhogyan volt is, és legyen is, az ismerkedésből alakuló barátság tehette, hogy miután október 24-én reggel begyalogoltam Budáról az Írószövetségbe, ahol alig volt ember, Erdei Sándorra emlékszem és arra, hogy Fábián Zoli már nem volt ott, a hosszú éjszaka után hazament, ahogyan azt a másik fáradt Zoli, Molnár, aki kitartott, mondta, elgyalogoltam a pesti bölcsészkarra is. Gyurkához, bár az is lehet, hogy csak úgy általában mentem: megtudni, mi a helyzet. (Előző nap a Parlament elől végül, valamikor a Nagy Imre beszéd után, hazamentem az Attila utcába, és hajnalban a Krisztina körúton dübörgő tankokra ébredtem fel.) Már nem voltam egyetemista, júniusban államvizs-
András Sándor
gáztam, de odavonzott valami az egyetemre. Nem emlékszem, volt-e valami konkrét dolog, vagy csak az előző nap. De most meggondolva, az az utam az egyetemre meghatározta későbbi utamat, mindenképpen az elejét. Gyurka révén nemcsak az Egyetemi Újsághoz kerültem, (írtam is a legelső számba), hanem egyúttal az Egyetemi Forradalmi Diákbbizottság központjába, majd abba a négytagú küldöttségbe, amelyik a Bizottság megbízásából, és egy általa szervezett teherautón, ment november 17-én a határig, és onnan Bécsbe: Gyurka angolul tudott, én németül valamennyit. További életemet tulajdonképpen ez a küldetés határozta meg. Most csak erről írok, nem az előző három hétről, ezért az Egyetemi Ifjúság utolsó számáról sem, amit szintén együtt vittünk egy már másik nyomdába, ha nem tévedek, november 9-én, és amit a nyomdászok már suttyomban nyomtattak ki. Barátságunk Gyurkával az ismeretségből a forradalom sodrában és a rákövetkező kalandos küldetésben, majd sors-közösségben alakult, erősödött. Az ő angol tudása révén kerültem Angliába, Oxfordba. A hírek szerint az oxfordi egyetemisták nagyon lelkesedtek a forradalomért, ezért úgy gondoltuk, ők segíteni fognak abban, hogy a ránk bízott feladatnak eleget tegyünk. Segítettek is, gyűjtöttek pénzt, így jutottunk el – már csak mi ketten, két másik társunk még Bécsből visszafordult, az egyikük a menyasszonyáért – Leidenbe, ahol a COSEC, a nemzeti diákszövetségek Koordináló Bizottsága székelt. Ott tudtuk meg az egy szál titkárnővel felszerelt fiatalembertől, hogy nem tudják megvalósítani küldetésünk célját, egy nemzetközi diák-konferencia összehívását, hogy az elítélje az oroszok november 4-i bevonulását. Kiderült, nemcsak az osztrák diákszövetség nem politizált, és nemcsak Ausztria semlegessége volt az ok. A „nemzetközi diákszövetség”, vettük tudomásul egyaránt meghökkenve, nem is létezett, csak otthon hittük, hogy lennie kell egy nyugatinak is, ha van egy keleti. A COSEC azonban tényleg csak koordinált, se nem vezetett, se nem diktált. Mire visszatértünk Angliába, a hírek szerint otthon letartóztatták a Forradalmi Diákbizottság vezetőit, anyámat riasztották, hogy tűnjek el budai otthonunkból, ha jól emlékszem, Gyurka anyja is üzent, hogy maradjon kint. Ez is történt. Képviseltük a Forradalmi Bizottságot, és végül egyetemisták lettünk Oxfordban. A bécsi eseményekből csak egyet említek, ide illik. Valami történt az ingemmel: piszkos lett, elszakadt? Nem emlékszem. És Gyurka azt mondta, „Megszavazunk neked egy inget”, (abból a pénzből, amit Bécsbe érve kaptunk; nem volt sok). Ez a baráti gesztus meglepett és felejthetetlen maradt. Oxfordban Gyurkával együtt egy quaker-család otthonába kerültünk, Roundtreeékhez, ha jól emlékszem; egyik szobájukban laktunk egészen nyárig; ami engem illet, a kezdőket okító angol nyelvtanfolyam befejeztéig. Gyurka a haladókhoz járt, és végül a Saint Antony’s Collegebe került, én a Brasenose-ba. Addigra már nem laktunk együtt, a Saint Antony’s közelében béreltem szobát, a Woodstock Road-on, a barátság persze maradt. Részt vettünk a különféle tiltakozásokban, illetve megszervezésükben – a londoniak (Szabó Zoltán, Cs. Szabó László, Révai András) gyakran kérték „az oxfordiakat” –, együtt a többiekkel: Krassó Miklóssal, Zádor Pistával, Péter Lacival, akik mind másmás kollégiumba kerültek és az ottani hírességeket kérhették meg az aláírásos csatlakozásra. Az akkor híres Salvador de Madariágához viszont Gyurkával ketten mentünk, emlékszem az öregúrra — ez a szó ugrott most be, az akkori szó, (70 éves volt, mi most mindketten 78 évesek, és egyikünk se tartja magát öregúrnak) —, a szobájára és nem sokkal fiatalabbnak tűnő (magyar?) titkárnőjére. Az Egyetemi Forradalmi Diákbizottságot is együtt képviseltük Strasbourgban, tavaszra viszont beláttuk, nincs már mit képviselnünk, és felhagytunk vele. Előkerült lassan, „a fegyverek elhallgatása” után, ami eredetileg kötött össze bennünket, a költészet. Gyurka írta és kezdte egybegyűjteni első kötete, a Virág-bizonyság
15
András Sándor
16
verseit, ami meg is jelent 1958-ban. Ezért maradt ő ki a Kilenc költő c. antológiából (1959), amit Szabó Zoltán szerkesztett és adott ki, hogy minket, kötet-nélkülieket könyvhöz segítsen. (Nekem a Magvetőnél jelent volna meg kötetem, Tóbiás Áron volt a szerkesztője, de hát közbeléptek a közel sem mennyei hatalmak.) Első kötetének a címe alig sejteti, milyen aktív és elkötelezett volt ő politikailag. (Lengyel szakos volt, és nemcsak lelkesedett a lengyelekért, részt vett az október 23-ára tervezett lengyelek melletti tüntetésnek bölcsészkari szervezésében, és az Egyetemi Ifjúság akkor sokak szerint, az Igazság mellett, a legmegbízhatóbb volt és legegyértelműbben állt ki a forradalom mellett.) Voltak persze már első kötetében is ma politikainak mondott versek, ahogyan máig is ír virágokról (jó példa az „Egy szál mályva búcsúztatása” a 2003-as A tél illata c. kötetből). De az idők során megváltoztak az arányok, akkoriban a virágból volt több, később egyre inkább a közéletből-köznyomorúságból; másrészt az első kötet verseit szelíd vagy friss lelkesedés, vagy felháborodás futtatta, később és egyre inkább csak a remény reménye, a – gyakran iróniában pácolt – méltatlankodás és keserűség, gyakran az elfogadás nélküli tudomásulvétel. Ez, tudom, leegyszerűsítés, hiszen sokféle verset írt, de hozzátartozik ahhoz, amit még mondani akarok. Ugyanis, amióta csak ismerem Gyurka verseit, mindig felfigyeltem azok számomra jellegzetes szélsőségeire: érzelem és indulat; a virág-bizonyság dícsérete, szeretete, és az emberi gyarlóságok és gyalázatok bizonysága és megbélyegzése; pátosz és lefokozott beszéd; líraiság és dekorálatlan „no nonsense” szóba hozása annak, ami számára érzehetően és érthetően nonszenz. Áprilyről, mint „Örökzöld költő”-ről, írta egyik méltatásában, hogy: „A gazdagság Áprily esetében nem jelent sokféleséget. Zenei hasonlattal élve: hangszerén kevés húr feszül. Hanem ő ezen a néhány húron is szépen, árnyaltan, bensőségesen tud játszani.” Gyurka verseiben viszont, számomra, és az előbb mondottakat összefoglalva, a bensőségesség és a kívülre célzó és ütő indulat, illetve ostorzás disszonanciája érdekes. Úgy érzem, ha őt magára hagynák, csupa bensőség lenne és áhitat, de nem hagyják magára. Ez pedig nem megzavarja, vagy egy még bensőbb benső felé fordítja, hanem visszavágásra készteti. Nem magát nem hagyja, hanem az embereket. Kétféle hangnem és, mondjuk, két külön témakör – mondhatnám a privát és a publikus, de mondanom kell azt is, hogy a jó és az ártalmas természet – disszonanciája ez. Együttesük talán furcsának hat, költészetének jellegét azonban ez határozza meg, és amennyire barátként ismerem őt, őt magát ez jellemzi. Egy verset lehet szeretni, költőtől azonban sohasem jó csak egy, illetve csak egy fajta verset olvasni. Én Gyurka bármelyik versét az említett disszonanciának a feszültségre hangolódva, abban az erőtérben, olvasom, érzem és értem. A szó nem naiv értelmében őszinte ő verseiben, akkor is, amikor szerepben érzi magát: használja szerepeit: tudja, hogy szerepek, de azt is, hogy elkerülhetetlenek, egy kicsit ahogyan Kosztolányinál a „festett vérzés”. És számomra verseihez tartoznak fordításai is, a magyarra fordított lengyel és angolnyelvű versek, hiszen ezek olykor saját versek helyett készülnek: nem, vagy nemcsak más-nyelvűek tolmácsolásáért, megismertetéséért. Különösen Nyugaton, ahol íróköltő legfeljebb elismerést kapott műveiért, pénzt nem, fordításra vagy lelkesedés késztet, vagy rokon érzés. Angolra fordításait, számosak és kitűnőek (különösen a Clive Wilmerrel együtt készítettek), de ezeket máshogyan értékelem-helyezem: szolgálatot tesznek, nagyon jó szolgálatot. Azokat fordítja magyarból, akiket szeret, de ezektől is csak olyan verseket, amelyeket lehet. Ezt tudni és érezni kell, ritka tehetség. Ebben nagyon tisztelem, annál is inkább, mert én alig fordítottam angolra verseket, nem bíztam magamban, és kerestem, ezért nem is találhattam, Clive Wilmerhez hasonló munkatársat.
Pillanatképek Gömöri Györggyel Önéletrajzot pedig nem írok. Több okom van rá, az első, hogy nem olyan könnyű hosszan és mélyen a szemébe nézni annak, aki ötven-hatvan éve voltam. A második, hogy az igazán fontosat mások már megírták. Így például Gömöri Gyuri ötvenhatról. A bölcsészkarról, az Egyetemi Ifjúság szerkesztéséről. Naplót sohasem vezettem, jegyzeteket, kéziratokat sohasem halmoztam fel. Az emlékezet támpontjai megbízhatatlanok, az elfojtás a legőszintébb akarat ellenére is működik, folyamatosság helyett legfeljebb emlékfoszlányokra támaszkodhatunk. Íme, ami maradt. 1953 tavasza talán. Az Írószövetség nevelési osztálya, a Fiatal Írók Munkaközössége. Az írónak nem legjelentősebb Reményi Béla és Erdős László „neveltek”, felettük a már akkor tekintélyes irodalomtörténész, Nagy Péter biztosított védettséget a neveletlen írópalántáknak. A velünk majdnem egykorú Abody Béla gondoskodott arról, hogy egyetlen pletykáról se maradjunk le. Ott láttam először Gömöri Györgyöt, verseket írt és lengyelből műfordított. Az ELTE bölcsészkarán találkoztunk újra. 1953 nyara rövid ideig a lázadóknak kedvezett, azoknak is, akik nem tudták egész pontosan, mi ellen lázadnak. (Amikor negyven évvel később Vitányi Iván rákérdezett, azt feleltem: a hülyeség ellen. Sommás válasz volt, de vállalható). Mindnyájunknak, az akkori „fiatal íróknak” lehetett és volt is személyes okunk, hogy a rendszer ellen szegüljünk, de a legelviselhetetlenebbnek azt éreztük, ami a legközelebbről érintett: a hülyék uralmát az egyetemen, a sajtóban, szinte mindenütt, ahol megfordultunk. És ami ennél is lázítóbb: az okos, tanult emberek, akikre éppen fel is nézhettünk volna, ha nem kényszerültek volna önfeladóan hülyét játszani. Ami ’53-ban még normaszegésnek számított, másfél-két évvel később úgyszólván normává vált. Aki valamirevaló írónak számított, lázadt, aki írószerepre készült, követte őket. Gömöri Gyurival közös óráink nem voltak, de hamarosan megtaláltuk a Bölcsészkaron a jobb helyeket, ahol a hivatalos tananyagnak nem számító, indexbe nem kerülő előadásokon találkozhattunk: Füst Milán és Benedek Marcell szemináriumai. Én Lukács György óráira is eljártam, ez azonban Gyurinak – úgy vélem – túl marxista és túl németes volt. 1956 tavaszára nagyobbra nyílt a szemünk – és a szánk. Addigra megértettük, milyen voltaképpen a rendszer, amely a szocialista realizmus kánonait erőltette ránk, az ostobák és középszerűek uralmát és amelyről ekkor már tudtuk, főleg ártatlanokat gyilkol. A bölcsészek, elsősorban az újságíró szakosok rendszeres kapcsolatban álltak az Írószövetséggel és a sajtóval, eljártak a Petőfi Körbe. Megtervezett, egyeztetett lépésekről – a Kádárék által tálalt összeesküvésről – szó sem volt, de ugyanazon irányban haladtak. A tanév végén bajba jutottam. Sárkány László, az újságíró tanszék megbízott vezetője megpróbált eltávolítani a tanszékről: a harmadéves szakmai gyakorlatot Zalaegerszegen kellett volna töltenem… minél messzebb a fővárostól. Gömöri György édesanyja,
Márton László
Márton László
17
Márton László
18
aki a Magyar Nemzet szerkesztőségében dolgozott bemutatott a börtönből szabadult Losonczy Gézának. Losonczy azonnal védőszárnya alá vett, megállapodtunk, hogy ősztől a Magyar Nemzetnél, vagy a Hétfői Hírlapnál kezdem a szakmai gyakorlatot. Kevesen tudják, mert Gömöri nem dicsekszik vele, hogy az október 23-i tüntetés első változata az ő fejéből pattant ki. Az előző héten úgyszólván éjjel-nappal a varsói rádiót hallgatta, pontosabb képe volt a lengyel eseményekről, mint amit a magyar sajtó, vagy rádió híreiből összeállhatott. Forrongtak az egyetemek Szegedtől Miskolcig, de a lengyelek melletti rokonszenvtüntetés ötletét először tőle hallottam. Úgy emlékszem Vekerdy Tamás, Vekerdy akkori felesége, Vásárhelyi Vera és jómagam hoztuk-vittük a rokonszenvtüntetés koncepcióját, amely már huszadika körül túlburjánzott az eredeti elképzelésen. Ami 23-án és a következő két hétben történt sokan megírták, Gömöri mellett az Egyetemi Forradalmi Diákbizottság elnöke, Pozsár István, az 56-os Intézet történészei, több kötetben. Személyes emlékeim zavarosak, töredezettek, hiszen alig ettem, 23-tól legalább négy napig nem aludtam, Zuglóból gyalog jártam be. Legnagyobb, közös teljesítményünk a hetilapból napilappá váló Egyetemi Ifjúság volt. A korábbi, hivatalosan kinevezett főszerkesztő Endrődi mellett Gömörivel szerkesztettük és éjszaka tördeltük a lapot. Teljesítménynek azért tartom, mert a körülményekhez képest kerültük a „forradalmi romantikát”, igyekeztünk a külvilágot olyannak láttatni, amilyen, ha nem is mértük fel pontosan az erőviszonyokat. November végén Bécsben találkoztunk. „Új Bach korszak közelít” írta nemzedéktársunk Eörsi Pista. Tudtuk mire számíthatunk, ha maradunk. Néhány nap alatt összeverődött a csapat, akiket később „oxfordiak”-ként emlegettek. Lépéselőnyben voltam, beszéltem németül és jól ismertem a várost, ahol 1948-ban majd’ fél évet töltöttem. Csoportunk előnyére szolgált, hogy Gömöri Gyuri viszont tisztességesen beszélt angolul. Az oxfordi egyetem húsz egynéhány ösztöndíjat ajánlott fel menekült magyar diákoknak. Közvetítésemmel és Gömöri tolmácsolásával az ösztöndíjasok közé került András Sándor a Bölcsészkar német szakán végzett költő, Ormay Tomi, aki miután filozófiát tanult pszichoanalitikussá vált, a Zádor testvérpár; a politikatudomány művelőjeként induló, korán eltávozott István és a matematikus Pál, később csatlakozott hozzánk Péter László történész. Nem egészen két hónap alatt lázongó budapesti diákokból tógát és négyszögletes kalapot viselő oxfordi egyetemisták lettünk. Megismerkedtünk az angolok egyszerű, de kemény feltételeivel. Kilenc hónapot kaptunk arra, hogy hiányos, vagy éppenséggel nullával egyenlő angoltudásunkat az egyetemi követelmények szintjére emeljük. Ha megy, 1957 szeptemberétől egyetemi polgárok leszünk, ha nem, le is út, fel is út. Mindjárt el is osztottak a kollégiumok között, mindegyikbe egy magyart. Én kerültem – a véletlen és nem érdemeim folytán – a legelőkelőbbe, arisztokraták és iparmágnások gyerekei közé. Gömöri Gyuri a leghasznosabb, a külügyminisztérium pártfogása alatt álló Saint Anthony’s-ba. Angolul nem csak beszélni, de fogalmazni is mindnyájan megtanultunk. A kulturális sokkot, a szabadság, a valóban korlátlan lehetőségek és a felelősség határait, az illemet, a türelmet hosszabb ideig emésztettük meg, mint az egyébként tömény és súlyos tananyagot. Követelmény volt – például –, idegen nyelv elsajátítása. Márpedig Angliában az angol nem idegen nyelv. Gömöri lengyel „alapnyelve” mellett az oroszba is beleásta magát, úri passzióból még indonézül is megtanult, András Sándor a német mellett franciául, én, miután németből vizsgáztam, két sémi nyelvet is felvettem. Ha általában igaz, hogy az ember tíz éves kora után nem változik (Móricz Zsigmond), mi, oxfordiak kétszer értük meg tízedik életévünket. Amire a hatvanas évek elején, az egyetemi évek végén szétszóródtunk, alaposan megváltoztunk. A hazai talaj ugyan kicsúszott alólunk, de a nyelv soha! Gömöri Györgyből kétnyelvű költő, három-
Medveczky Jenő képe a húszéves Gömöri Györgyről
Márton László
nyelvű irodalomtörténész és négynyelvű műfordító lett, cambridge-i egyetemi tanár és lengyel akadémikus. Abbahagyom, mielőtt patetikába fordulna. Ez kérem nem A farkasok dala. Szabadok voltunk, oldalunk se lett átlőve, részünk minden nyomorban igencsak szerény volt. Értelmesen éltünk.
19
Láng Gusztáv
20
Láng Gusztáv
Erdélyi kaland Legalább ötvenöt éve, hogy Kolozsváron találkoztuk Gömöri Györggyel. Fiatal volt, vidám, és mint később kiderült számomra, kalandvágyó. Mert Erdélybe utazni az ötvenes években kaland volt; számítani lehetett bürokratikus akadályokra, külföldiekre leskelődő besúgókra, hatóságoktól félő, bizalmatlan „bennszülöttekre”, és persze mindezt ellensúlyozandó, szívélyes vendéglátókra, irodalmi barátságokra is. A kalandvágyban mindig benne rejlik a „tiltott gyümölcs” reménye is, és Dsida Jenő költészete ekkoriban, a XX. század ötvenes éveiben ilyen tiltott gyümölcs volt mind az olvasók, mind az irodalomtörténészek számára, márpedig Gömöri Györgyöt első erdélyi útjára az vezette, hogy a Szatmárnémetiben született, Kolozsváron elhunyt erdélyi lírikusról írta szakdolgozatát. Illetve írta volna, ha közbe nem jön ’56 és azt követő kényszerű (és kalandvágyó?) emigrációja. Jóval később ugyan, de még jó néhányszor megfordult Erdélyben, akárcsak Lengyelországban, ezeknek az utazásoknak az eredményei bőségesen meglátszanak az erdélyi fejedelemség és a Báthory- és Bethlen-kori Erdély irodalmi és művelődési kapcsolatait taglaló tanulmányaiban. De van ezeknek az utazásoknak egy másik, érdekes hozadéka a költő Gömöri György számára. Hiszen utazgatott ő bőségesen, nem is csak országok, hanem kontinensek között is, mégis legtöbb „idegen tájról” ihletett költeménye erdélyi vonatkozású. Mégpedig – és ezt tartom különösnek, érdekesnek és erdélyi szemmel-szívvel vonzónak – ezek nem „útirajz-versek”, mint egyéb utazásaihoz kapcsolódó verseinek (talán) többsége. Ilyen is van persze, mint a korai A csendes Gyilkoson, mely a Dsidakorabeli erdélyi líra legsajátabb verstípusához, a táj látványát jelképbe átjátszó természet-szimbolikához áll közel, mintegy stiláris tisztelgésként a vendéglátó régió és annak költészete előtt. Legtöbb erdélyi vonatkozású verse azonban nem tájhoz kapcsolódik, hanem személyekhez Erdély történelmi múltjából; néha glosszaként, egy-egy életsors mához szóló értelmezéseként, mint például a Glossza Szamosközyhöz. Báthory Zsigmond fejedelem országrontó vétkeit számlálja elő ez a „glossza”, hogy kimondhassa: „és bár oppelnből van még visszatérés / ami elpocsékolt vissza nem kapható / s martalékul marad az ország”. Van a versben egy kis stiláris szerepjáték is: a fejedelem „hírhedett” és „talján zenészekkel” húzatja, Erdélyt nem elhagyta, hanem „odahagyta”, s magtalanságát így írja körül: „vetetlen marad a nászágy”. Ezek az enyhe archaizmusok lebegőben tartják a kérdést, hogy a glosszaíró vajon Szamosközy kortársa-e, vagy kései, utókorbeli olvasója. Ha azonban egybevetjük a költő egyik „útirajz-versével”, a Kolozsvári jegyzet, 1977 cíművel, melyben kortársak „glosszáit” sorakoztatja az eltékozolt, tönkretett országról, megsejthetjük, hogy a régiességek álarcát viselő versalany nemcsak Zsigmond fejedelem vétkeiről szól, hanem a diktatúra országrontásáról is. Hozzáolvashatjuk a részletet Erdélyi író naplójából (1835): „Ó, hazám, mikor lesz vége / a kínos aggódásnak miattad? /…/ minduntalan / a zsarnokság újonnan kigondolt fortélya / riaszt föl álmainkból…” A jelen idejű vallomás, a két korszak között lebegtetett többidejűség és a félreérthetetlen szerepjáték együtt és egymás mellett ugyanazt az aggodalmat fejezi ki három változatban. És ez át is vezet bennünket Gömöri György e témakörének legjellemzőbb verstípusához, melyet akár történelmi helyzetdalnak is nevezhetünk. E műforma egyszerre
Láng Gusztáv
régies és modern: művelte már Kölcsey és Vörösmarty, játszott vele Arany a Zách Klárában, s modern formáját Endrődi, majd Ady költészetében nyerte el. Ennek lényege, hogy a tárgyiasságokkal szigorúan múlthoz köthető érzések és a lírikus jelenbeli élményei egymásra vetülnek, s ezzel mindkettő új dimenziókat nyer. A múltról kiderül, hogy nem zárult le, hanem máig folytatódik; a jelen léthelyzeteiről pedig, hogy folytatások; nem „helyzetek”, hanem történelmi értelemben sorsélmények. Ez a historizációnak nevezhető eljárás különösen jellemző az erdélyi lírára és történelmi drámára, célja pedig az volt, hogy egy közösség történelmi identitásának megidézésével, a sorsvállalás múltbeli példáinak felmutatásával méltóságot adjon annak jelenbeli feladataihoz. Tótfalusi Kis Miklós levele Erdélybe pedig enyhe iróniával éppen a „külországban” élő és tevékeny magyar írástudó feladatáról számol be a levél rejtélyes címzettjének (de hát a fiktív címzett is erdélyi találmány, a Gömöri verseiben ugyancsak megidézett Mikes Kelemené): „kérem az eklézsiát nézze el / hogy minden erőmmel igyekszem nemzetem / hasznára lenni s szépen rendesen / kiadni végre ezt a Bibliát /…/ hogy emiatt ne kelljen szégyenkeznünk a belgák / angolok és más kiművelt nemzetségek előtt.” Egyik esszéjében Gömöri György megírta, hogy az emigráns író egy „virtuális olvasónak” címezi műveit, hiszen ott, ahol él, valóságos közönsége nincs és nem is lehet. Ez a „virtuális olvasó” bizonyos mértékig ideálkép, hiszen a szerző feltételezi róla, hogy szövegéhez a teljes megértés és a teljes odaadás lelkületével közeledik. Mindig kérdés marad azonban, hogy létezik-e ez az eszményi olvasó, s ha igen, eljut-e hozzá – messze idegenből – a neki szánt szöveg. Gömöri György erdélyi szerepverseit az e kérdésekre adható válaszok bizonytalansága színezi ironikussá. Ami az idézett költeményből is kiérzik: Kis Miklósnak „elnézést kell kérnie” az eklézsiától, mármint a (magyar) közösség hivatalos képviseletétől, hogy „minden erejével” nemzetét akarja szolgálni. És itt talán rátapinthatunk Gömöri György „erdélyiségének” egyik lelki rugójára. Ennek szemléltetésére olyan versét idézem, amelynek (látszólag) semmi köze az általam kiemelt témakörhöz. „Naponta nyelvet – álarcot cserélek. / Néha úgy érzem: arcom már ez álarc, / néha meg: hiába vergődik a lélek, / megváltásra csak önnyelvén találhat.” Ha a vers folytatásában szereplő „angolul” szót felcseréljük valamelyik olyan ország nyelvére, amelyben magyar kisebbségek is élnek, akár ottani magyar kisebbségi költő vallomásaként is olvashatjuk. Gömöri Györgyöt saját élethelyzete, az emigráció tette fogékonnyá a magyar kisebbségek – s általuk az összmagyarság – gondjaira; az ő „virtuális olvasója” egyszerre a többségi és a kisebbségi magyar, mely utóbbival „bujdosóként” (ahogyan Mikes az emigránst találó szóval elnevezte) tökéletesen azonosulni tud. Még akkor is, ha ez a „bujdosás” ma már nem kényszer, és nem száműzetés.
21
Clive Wilmer
Clive Wilmer
Közös munkáink George-dzsal Seamus Heaneynek az ír Nobel-díjas költőnek van egy gyakran dicsért esszéje, „A fordítás hatása”. Ez a hatvanas évek végén és a hetvenes években történt angol műfordítás-hullámra utal és annak az angolnyelvű világ költészetére gyakorolt hatását tárgyalja. Korábban az angolok főleg klasszikus nyelvekből fordítottak, valamint az ismert nyugat-európai nyelvekből. Voltak ugyan kivételek – nevezetesen Arthur Waley és Ezra Pound fordítássai kínaiból – de még azok is régi versek voltak, nem modernek. A nagy változás a kortárs költők verseinek a fordítása volt azokból a nyelvekből, amelyeket akkoriban kelet-európainak hívtunk. Ez az Ostpolitik egy fajtája volt: Nagy-Britannia nyitása a kommunista tábor felé, bár az érdeklődés nem volt kizárólag politikai. Ha jól emlékszem, ez Jevtusenko és Voznyeszenszkij verseinek fordításával kezdődött és egy emlékezetes Voznyeszenszkij-kötet is született, amit többen fordítottak, köztük W. H. Auden, aki nem tudott ugyan oroszul, de együtt tudott dolgozni oroszul beszélő fordítókkal. Ezután – és ez sokkal fontosabbnak bizonyult – jött Zbigniew Herbert, akit Czeslaw Milosz és egy kanadai költő, Peter Dale Scott fordítottak lengyelből.1 Mint Voznyeszenszkij esetében, itt is döntő fontosságú volt az együttműködés: egy lengyellel, aki egy angolul beszélővel dolgozott, aki ugyan maga nem beszélt lengyelül, de mindketten költők voltak. Így az „akadémikus fordítás” unalmát2 el lehetett kerülni – mindkettejüket érdekelte az eredeti szöveg költői és a fordítás angol versminősége. Herbert kötete egy új papírfedelű sorozatban jelent meg, aminek a Penguin Modern European Poets (A Penguin modern európai költői) nevet adták. Ebben a bámulatos szériában nem sokra rá egy Weöres-Juhász kötet is megjelent: ez nem volt egy kézenfekvő párosítás, de abban az időben3 ők ketten voltak az egyetlen élő magyar költők, akikről Nagy-Britanniában egyáltalán lehetett hallani. Gömöri Györggyel 1970-ben találkoztam. Kutatódiák voltam a Cambridgeben, a King’s Collegeban, 25 éves, és akkortájt kezdtek a verseim is megjelenni. Bírálatokat is kezdtem írni modern verseskötetekről. Gömöri, vagyis nekem „George”, tizenegy évvel idősebb nálam és 1956 óta élt nyugati emigrációban. Nem sokkal korábban nevezték ki a cambridgei egyetem lengyel tanárává és olvasott egy cikket, amit én írtam egy diáklapnak a kelet-európai Penguin-sorozatról. Felhívott, hogy fordítanék-e én is, s én megragadtam az alkalmat. Nem sokra rá már dolgoztam is Kosztolányi Dezső „Marcus Aurelius” c. versén. Korábban írtam ugyanis egy verset Marcus Aureliusról, amit meg-
1 Herbertet Angliában az Observer kritikusa, Al Alvarez népszerűsítette, de a keleteurópai költők fordítását hathatósan elősegítette Alvarez, Under Pressure c. (Penguin, 1965) keleteurópai interjúkötetének lelkes fogadtatása. 2 Az Oxford Book of Poetry of French, (illetve más nyelvek) címen megjelenő forditáskötetek rendszerint eredeti nyelven közölték a verset, alatta prózafordítással.
22
3 A Weöres-Juhász kötet 1970-ben jelent meg, Weörest Edwin Morgan, Juhászt pedig David Wevill fordította.
4
Clive Wilmer
mutattam George-nak, aki úgy látta, hogy ezen keresztül felkeltheti érdeklődésemet. Mindketten rokonszenveztünk bizonyos fokig Kosztolányi politikai nézeteivel. Azt hiszem, Georgenak eléggé tetszett Kosztolányi-fordításom. Ez kicsit túl formális volt, de koherens és irodalmilag művelt, ezért döntött úgy, gondolom, hogy kicsit keményebben megszorongasson. Azt javasolta, próbáljak pár verset fordítani Radnóti Miklóstól, helyesen gondolva, hogy rokonszenveznék Radnóti alkatával, vérmérsékletével. Továbbá nagyon szerette volna kijavítani azt a benyomást, amit egy akkoriban megjelent amerikai Radnóti-fordítás, a Clouded Sky című Steve Polgar, Stephen Marks és S. J. Marks hármas által készített kötet keltett. Ezek a fordítások nagyon prózai szabadverset és túl demotikus nyelvi fordulatokat használtak, a fordítók teljesen képtelenek voltak felismerni Radnóti klasszicizmusának és technikai formalitásának a jelentőségét. Engem nagyon érdekelt, hogy el tudok-e érni valamit, ami megfelel Radnóti formaművészetének és klasszicizáló stílusának és kezdettől fogva meglehetősen csodáltam olyan verseit, mint az eklogák. Mindketten keményen dolgoztunk a fordításokon és első válogatásunk a Carcanet Pressnél 1979-ben jelent meg, egy javított és bővített kiadás pedig 2003-ban az Enitharmon Pressnél.4 Mindketten nagyra becsültük Radnóti Miklós költészetét és a versein való munkánk egyfajta köteléket hozott létre kettőnk között. Nagyon sokat dolgoztunk együtt azóta is – azt hiszem, több mint húsz (magyar) költőt fordítottunk angolra. Ezek között akadt olyan, akitól csak egy vagy két verset ültettünk át, de egyes esetekben teljes kötetet fordítottunk. Eddig George saját verseinek négy kötetét adtuk ki,5 amelyek közül a legnagyobb és legreprezentatívabb a Polishing October (Október fényesítése) volt, valamint két kötetet Petri Györgytől – ezek közül az újabb és bővített kiadás az Eternal Monday (Örökhétfő, Bloodaxe, 1999). Tavaly pedig Passio címen egy kis versfüzetet publikáltunk Pilinszky János verseiből, amit a Worple Press adott ki. Az évek során kialakult közöttünk az együttműködés efficiens formája. George először is elkészít egy többé-kevésbé szószerinti fordítást, soronként, de nem versformában. Általában jegyzetekkel látja el a szöveget, amelyek jelzik a metrumot, a rímképletet, néha az akusztikus, illetve retorikai hatást,(pl. az alliterációkat, a szóhasználat szintjét), a többértelműséget, a nyelvi és kultúrális utalásokat. Elovassuk együtt a szöveget, kérdéseket teszek föl és jegyzetek készítek. Amíg mindketten Cambridgeben laktunk, gyakran felolvasta nekem az eredeti verset. Mostanában más-más városban lakunk, ezért többnyire e-mailen dolgozunk. Élőbeszédre most már nincs nagyon szükségünk, mert már tudom, hogyan kell kiejteni a magyar betűket és ő amúgy is elküldi nekem az eredeti egy példányát. Furcsamód – és ezt sohasem tudtam megmagyarázni – a versről többet tudok meg, ha leírva látom, mint ha George-tól azt élőszóban hallanám. Bár nem tanultam meg magyarul, több alkalommal jártam Magyaroszágon és egy kicsi magyar tudást azért fölszedtem a fordítások közben. Tehát pár szót ismerek, kicsit ismerem a nyelv szerkezetét és azt, hogyan működik, a vers zengését és ritmusát is hallom. Az egész ügy kicsit rejtélyes. Nem tudom megmondani, miért vonzanak olyan versek, amiket nem olvashatok eredetiben. És az még rejtélyesebb, hogyan vagyok képes intuitív módon rájönni valami lényegesre egy verset illetően, amit csak egy lapon leírva látok. Mindezzel az információval birtokomban elkészítek egy fordításverziót. George ezután elmondja nekem, mit javíthatok a szövegen, rámutat félreértéseimre, vagy hibáimra. Az évek során egyre jobban tudunk együtt dolgozni, tehát mostanában versfordításaimon már csak nagyon keveset kell javítani. Varga Imre gyönyörű szobrának fotójával a könyv szines borítóján.
5
Pontosabban a My Manifold City két kiadásban jelent meg (1996, 1998), ezt követte a kétnyelvű Poems for Mari (Pont kiadó, 2006) és az említett Polishing October (2008).
23
Clive Wilmer
Nagyon hálás vagyok Georgenak, aki számos csodálatos verssel ismertetett meg, amelyekről különben sohasem tudtam volna. Azért is hálás vagyok, hogy 2001-ben megszervezte verseim magyar nyelvű kiadását, amit részben ő, részben Szabó T. Anna fordított – utóbbinak saját verseit igen nagyra becsülöm. Ezt a kis kötetet a JATE adta ki Szegeden, a címe Végtelen változatok. Válogatott versek.6 Úgy hiszem, ez jelzi, mi a közös bennünk. Nem úgy dolgozunk együtt, mint nyelvészek vagy akadémikus kutatók, hanem mint művészek, akik fontosnak tartják, hogy szavakkal alkossanak valamit. Az is segít benne, hogy George maga is kitűnő költő, de az egész nem csak a saját költészetünkön, illetve személyes ambiciónkon múlik. Mindkettőnk számára a versek, amiket írunk, valami nagyobbnak a részei: a magyar, az angol, az európai költészethez, vagy – egyszerűen csak a költészethez tartoznak. Gömöri György fordítása Jegyzet: Clive Wilmer (1945-) jelenleg angol irodalmat tanít Cambridgeben, a Sidney Sussex kollégium szénior tagja (Fellowja). Első verseskötete 1977-ben jelent meg a manchesteri Carcanet kiadónál és ugyanez a kiadó jegyzi összegyűjtött verseit (Collected and New Poems, 2012), amelyben harminchat magyarból fordított vers is található Dsida Jenőtől Szabó T. Annáig. Wilmer a magyaron kívül még hét nyelvből fordított verset, a magyaron kivül a klasszikus olasz költészet áll hozzá legközelebb.
Fotó: Kaiser Ottó
24
6
Néhány éve Clive Wilmert műfordítói munkásságáért a Pro Cultura Hungarica díjjal tüntették ki.
Gömöri, Lengyelországból nézve Kétség sem férhet hozzá, hogy Gömöri Györgyöt sokra értékelik Lengyelországban, az irodalmi közéletben éppúgy, mint a tudományos körökben. Helyt kapott azon külföldiek panteonjában, akik a lengyel kultúrának, de kiváltképp az irodalomnak, különösen nagy szolgálatot tettek. De kultúránk legkiválóbb külföldi barátainak nagy polonistairodalmárokat és a lengyel irodalom kitűnő műfordítóit magába foglaló szűk körében is egészen kivételes helyet foglal el. Még akkor is, ha mindezideig nem kellőképpen kiemeltet. Gömöri érdemei, hogy úgy mondjam, nem tudatosodtak teljes mértékben az országunkban. Mondhatnánk azt is, hogy meg is dolgozott ezért, hiszen a munkássága rendkívül változatos és gazdag. Előfordul – és, mint azt magam is megtapasztalhattam, meglehetősen gyakran –, hogy a művelt lengyel humanisták, a régi korok irodalmának kutatói úgy ismerik Gömörit, mint kiváló angliai kollégájukat, a nemzetközi konferenciák és szimpóziumok törzsvendégét, számos, az európai kultúra reneszánsz és a barokk korszakából származó, különféle jelenségének szentelt forrásmunka szerzőjét. Bár ezen művek közül egyelőre csak néhány hozzáférhető lengyel nyelven, közülük jó pár megjelent angolul, ami tulajdonképpen elegendőnek bizonyult ahhoz, hogy Gömöri a kevés külföldiek egyikeként felvételt nyerjen a krakkói Lengyel Tudományos Akadémia tiszteletreméltó tagjainak körébe. De hiszen a régi irodalomról szóló művek (tegyük még hozzájuk a Norwidról szóló könyvét) csupán apró részét képezik Gömöri tekintélyt parancsoló munkásságának. Merthogy – a mi szemszögünkből (de természetesen nem kizárólag onnan nézve) – éppolyan mértékben kultúránk egyenesen rendkívüli követe a mai világban (hogy egy könyve címét parafrazeáljam). Érdemeinek rendkívülisége – először is – rendkívül magas színvonalon folytatott munkássága széles spektrumát érinti. Egészen fiatal korától kezdve egyszerre lépett fel a kritikus, a propagátor és a műfordító szerepében. És ha mindez nem volna elég, jó néhány évtizeden keresztül adott elő lengyel irodalmat (itt meg sem kell jegyeznem, hogy magyart szintúgy) a legnevesebb nyugati oktatási intézményekben, elsősorban Cambridge-ben, de Berkeleyben, a Kaliforniai Egyetemen is (Czesław Miłosz felkentjeként, akit két szemeszteren át helyettesített). Gömöri lengyel kultúráért tett szolgálatainak rendkívüliségét – másodszor – tevékenységének hatósugarában látom. Neki köszönhetően nem csupán a magyarországi magyar olvasóhoz jutott el a kultúránk, de az emigrációban élőhöz is; egyébiránt nem csak a magyarhoz, hiszen több karcolatát, recenzióját, esszéjét, de még szépirodalmi fordítását is angol nyelven jelentette meg Gömöri, könyvekben éppúgy, mint jó nevű, „nagyvilági” folyóiratok hasábjain. Végül harmadszor: csalhatatlan irodalmi ízlésének köszönhetően olyan kritikus, aki régóta népszerűsíti a legkiemelkedőbb jelenségeket, és aki a lengyel irodalom sok kiváló alkotójának követi a pályáját, nem egyszer egészen alkotóútjuk kezdetétől. Megismétlem hát: a roppant renomé ellenére, melynek honfitársaim körében örvend, még mindig nem ismerik eléggé. Így hát a jövő még előtte áll! Amennyire lehetőségeim megengedik, magam is hozzá kívánok járulni ahhoz, hogy fényes legyen. A szolgálataihoz méltó.
Jerzy Snopek
Jerzy Snopek
25
Jerzy Snopek
26
Eme szolgálatok sokoldalú bemutatása annyiban hálás feladat, minthogy a hősük személyisége is rendkívül sokszínű, és az életútja – szimbolikus jelentésektől sem mentes, teli fordulatokkal, eseményekkel, utazásokkal, találkozásokkal, barátságokkal, kezdeményezésekkel, munkákkal és sikerekkel. Gömöri Györgyről elmondható, hogy az ’56-os nemzedéket képviseli, azoknak az embereknek – szűkebb értelemben: értelmiségieknek és művészeknek – a nemzedékét, akik számára a magyar Október fiatalságuk traumatikus élménye volt, mely döntő hatással lett későbbi életükre. Egyébiránt ez az élmény nem csupán a magyaroknak volt sajátja. Hasonló módon érintette a keleti blokk többi országának fiatal értelmiségét (ezt a véleményt hallottam egyszer a kiváló emigrációs litván költő Tomas Venclovától), de elfújta a baloldali utópiák fiatal híveinek lelkesedését Nyugaton is. Azon emlékezetes év októberében Gömöri huszonkét éves volt, és három éve az ELTE lengyel és magyar szakos hallgatója. Tagja volt az egyetemi diákság október 23-i tüntetését szervező csoportnak, ahol minden elkezdődött. Feltételezhetjük, hogy elsősorban az ő hatására hagyatkoztak a magyar forradalom kezdeményezői egyenesen a „lengyel példára”, a lázadásra, mely Poznańban tört ki 1956 júniusának utolsó napjaiban. Akkora már sikerült ellátogatnia Lengyelországba. 1953 őszén érkezett az országunkba a Magyar Írószövetség három hónapos ösztöndíjával. Magukkal ragadták az akkori kiváló költők, Broniewski, Tuwim, Gałczyński, de találkozott Miłosz munkásságával is, mellyel később évtizedeken át tartó, közeli kapcsolatba került – ahogyan magával Miłosszal is. De ez később történt, azután, hogy Magyarországról kivándorolt, melyre már 1956 novemberében sor került. A forradalom résztvevőjeként és az Egyetemi ifjúság szerkesztőjeként de facto emigrációra kényszerítették. Csodálatra méltó, ahogyan ez a fiatal bevándorló az „idegen terepen” boldogult. Nagy-Britanniába került, és ott folytatta – Oxfordban – a tanulmányait. Villámgyorsan épített ki különféle kapcsolatokat. Új ismerősei között természetesen lengyelek is voltak. Emigránsok éppúgy, ahogy Lengyelországból érkezettek. Döbbenetes ez a rendkívüli érdeklődés a világ dolgai és az emberek iránt a fiatal Gömöriben, a hallatlan nyitottsága, az intelligenciája, a bravúros döntésekre és választásokra való hajlandósága, a komplexusok hiánya, a nem pusztán szellemi, hanem emellett egész egyszerűen testi élénksége. Jellemző, hogy az első oxfordi zsebpénzét – mint azt évekkel később maga ismerte be – egy párizsi útra költötte. Franciaországban találkozott a háború utáni lengyel költészet két kiváló (és egyesek számára – a két legkiválóbb) képviselőjével: Herberttel és Miłoszsal. Álljunk meg egy pillanatra ezeknél a kapcsolatoknál, hogy a példájukon keresztül – kényszerűségből a pars pro toto elvét alkalmazva – bemutassuk Gömöri tevékenységének jellegét és hatósugarát a kortárs lengyel irodalom népszerűsítésének terén. A nála tíz évvel idősebb Zbigniew Herberttel a korábban megismert kiváló drámaíró és angol nyelvi műfordító, Jerzy Stanisław Sito közvetítésével ismerkedett meg személyesen, egyik párizsi tartózkodása során. Ez a találkozás jelentette barátságuk kezdetét, mely egészen Herbert haláláig tartott. Maga Gömöri nagy svádával írta meg barátságuk történetét, és a bizonyítékát – Herbert hat neki írott levelét – néhány évvel ezelőtt a varsói Nemzeti Könyvtárnak adományozta. Mire személyesen megismerte Herbertet, már ismerte költőként. Felfigyelt a verseire, melyek 1955-ben jelentek meg a krakkói Zeszyty Literackie hetilap hasábjain. Szerzőjükben tévedhetetlenül felismerte a nagy költő ígéretét. Amikor az Oxford Opinion számára ír a lengyel költészet új irányairól, éppen Herbert munkássága volt az, amit kiemel. Herbert pedig ekkor adja neki Hermész, a kutya és a csillag című verseskötetét, benne a magyar Októbernek szentelt híres költeményével (saját kezűleg írva oda a címét – A magyarokhoz –, melyet a cenzúra levetetett). Gömöri azonnal lefordította, és ezzel kezdetét vette Herbert
1
Lásd a Tiszatáj 2012. áprilisi számát.
2
Megjelent 1976-ban az ujvidéki Uj Symposion c. folyóiratban
Jerzy Snopek
magyar recepciója. Ennek a recepciónak az első szakasza, mely többé-kevésbé 1964ig tartott, politikai szükségszerűségből Magyarország határain kívül ment végbe, és kizárólag Gömöri érdeme volt. Így hát ezen a területen úttörő munkát végzett. Olyan emigrációs lapokban jelentette meg saját fordításában a lengyel költő műveit, mint az Irodalmi Újság (1959) és az Új Látóhatár (1960). De ezen túl az angol nyelvű olvasóközönség körében is népszerűsítette Herbert költészetét. Lefordította például (Clive Wilmerrel közösen), és többször is megjelentette a hozzá sok tekintetben különösen közel álló A magyarokhoz című verset. Tegyük itt hozzá mellékesen, hogy évekkel később szerzői antológiát állított össze (saját fordításában, tanulmánnyal és bevezetővel) Poeci polscy o węgierskim Październiku címmel (Lengyel költők a magyar Októberről), London, 1986, 1996). Herbert recepciója ezen első korszakának végén Gömöri közelebb juttatta hatókörét országa határaihoz, fordításait az akkori Jugoszláviában kiadott Híd című magyar folyóirat hasábjain jelentetve meg. Arra számított, hogy átjutnak majd Magyarországra, és minden bizonnyal így is történt. Nemsokára beköszöntött ott a „kis enyhülés”, és új szakasz kezdődött Herbert munkásságának magyar recepciójában is; újabb kritikusok és műfordítók csatlakoztak Gömörihez. Ő maga is nagyon sokoldalúan írta be magát Herbert fogadtatásának történetébe: nem csupán műfordítóként, hanem kritikusként és recenzensként is. Meglehetősen részletesen ismertette a Herbert verseiből magyar fordításban kiadott első válogatást (1979), de éppígy az utolsót is, mely 2009-ben jelent meg Fortinbras gyászéneke címmel (az utószót írta és a versek zömét fordította Körner Gábor). Herbert költészetét saját válogatásában 1998-ban adta ki Gömöri, Az ízlés hatalma címmel. Végül ennek hatására írta Kányádi Sándor a Pan Cogitohoz címzett Eretnek táviratokat, melyet épp Gömörinek ajánlott. Hasonló szolgálatokat tett Czesław Miłosz műveinek népszerűsítésében is. Munkásságával, mint már említettem, 1953-ban találkozott. Személyesen négy évvel később ismerte meg Strasbourgban, a Szabad Európa Bizottság nyári egyetemén. A legendás „varsói futár”, Jan Nowak Jeziorański meghívására került oda, aki évekig a Szabad Európa Rádió lengyel adásának igazgatója volt. A Miłoszsal való ismeretség következményei messze hatóak és nagy jelentőségűek voltak. Gömöri remekül megírta mindezt maga is, így a magyar olvasók első kézből ismerik az ügyet1 (Gömöri Találkozások és levelezésem Miłoszsal című esszéje rövidesen lengyelül is megjelenik), ezért hát csak néhány megjegyzésre szorítkozok. Nos hát, Gömöri egyrészt – Miłosz közbenjárásának köszönhetően – a Berkeleyben, a kalifornai egyetemen dolgozhatott, később pedig a Harvardon vezethette kutatásait; a lengyel költő hatására közelebbről is megismerte némely írók (például Witkacy) munkásságát, kiadott egy könyvet Norwidról, és szisztematikusan tanulmányozni kezdte a lengyel-magyar kulturális kapcsolatokat. Másrészt azonban Gömöri is fordította és népszerűsítette Miłosz műveit, időnként pedig, bár tudtán kívül, talán még a születésükhöz is hozzájárult, mint egy fontos verse, a Hűséges anyanyelvem (Moja wierna mowo) esetében (a mű keletkezéstörténete nem volt ismert Miłosz lengyel monográfiáinak szerzői és kutatói számára). Természetesen Gömöri közeli és alkotó kapcsolata a lengyel kortárs irodalommal nem korlátozódott eme két nagy képviselőjének munkásságára. Sokaknak szentelt érdekes írásokat, többek közöt Witold Gombrowicznak, akinek „Esküvő” című drámáját még le is fordította.2 Ezeket a szövegeket nem csupán magyar nyelven jelentette meg, hanem angolul is, például a zseniális Magnetic Poles címet viselő könyvben (London, 2000). A hetvenes évek végén kiváló – szerzői – antológiát adott ki a kortárs lengyel
27
Jerzy Snopek
irodalomról Az ismeretlen fa címmel, amiről annak idején hosszabban írtam az akkortájt legnevesebb lengyel irodalmi havilap, a Twórczość számára. Térjünk vissza még egy pillanatra a „másik Gömörihez”: a gondos filológushoz, a kutatóhoz, aki régi kéziratokhoz és nyomtatványokhoz nyúl, hogy felszínre juttassa belőlük – nem egyszer első ízben – a régi kultúrák történetének tanúságait, egyszer már ismert jelenségekre vetve új fényt, más esetekben új irányokat és eltérő értelmezési lehetőségeket mutatva a kutatásban. Gömöri György ezen a területen is kitűnik hallatlan kutatási kedvével, detektíveket meghazudtoló nyomozói képességeivel a tudományos bizonyítékok utáni hajszában és a bonyolult kérdésekre adható válaszok keresésében. Fiatalos lelkesedéssel minduntalan tervez, keres, vitatkozik, alkot, felfedez. Úgy gondolom, őt magát még nem fedezték fel teljesen. Ha más nem, költőként, immár tíznél több verseskötet szerzőjeként. Költészeti alkotásainak válogatása megjelent már angol nyelven (két kiadásban) és lengyelül, azonban – nekem úgy tűnik – a költő Gömöri valódi felfedezése még előttünk áll. De ezt mindenek előtt a honfitársai képesek véghez vinni. Fordította Szathmáry-Kellermann Viktória
28
Fotó: Kálmán Béla,1977
Néhány gondolat Gömöri György filológiai munkásságáról
P. V á s á r h e l y i J u d i t
P. Vásárhelyi Judit
Először a 1976-ban találkoztam Gömöri Györggyel Egerben a Balassi Bálint konferencián, amelyet a Magyar Tudományos Akadémia Irodalomtudományi Intézetének Reneszánsz és Barokk Kutatócsoportja rendezett Klaniczay Tibor szervezésében. Adalékok Balassi utolsó lengyel útjához és kapcsolataihoz címmel tartott ott előadást.1 Attól fogva megszokott résztvevője lett a régi magyar irodalmi rendezvényeknek. Előadása már akkor különösen érdekes volt, mivel a régi, XVI.-XVIII. századi magyar és lengyel kapcsolatok alakulása, a Balassival egy időben alkotó lengyel költők munkássága elég ismeretlen volt akkoriban a magyar kutatók számára. Saját bevallása szerint e konferencia után kezdett el igazán hungarika-kutatással foglalkozni. Erről a következőképpen emlékezett vissza a Korunknak 2006-ban adott interjújában: „…egy egri Balassi-konferencián (amire a jó emlékezetű Klaniczay Tibor hívott meg) Tóth István, nálam jóval idősebb irodalomkutató – nem az erdélyi Tóth volt! – félrevont, és a lelkemre kötötte, hogy foglalkoznom kellene angliai hungarikumkutatással. Akkortájt bukkant fel a cambridge-i egyetemi könyvtárban Apáczai harderwijki disszertációjának egyetlen, addig lappangó példánya, ami óriási izgalmat keltett filoszkörökben. És erről én csak Egerben szereztem tudomást! Hallgattam Pista bácsira, és belepiszkáltam az oxfordi egyetemi könyvtár meg néhány ottani kollégium archívumába – és elkezdett dőlni az anyag. Amiben a magyarországiak mellett (itt a 16–18. századról beszélek) rengeteg erdélyi magyar neve is előjött. Az én helyzetem azért volt előnyös, mert szinte minden angol és skót könyvtárban kutathattam – igaz, hogy ezt megtettem másutt, Brémában és Krakkóban, Bécsben és Párizsban is.”2 Nagyon hálásak lehetünk neki, mivel sok olyan európai és amerikai könyvtárba jutott el, ahová, különösen a rendszerváltozás előtt, magyarországi és erdélyi kutatónak nem volt lehetősége kiutazni. Ő maga felfedezéseit „szerencseleletek”-nek nevezi az angol „Serendipity” szó leleményes fordításaként.3 S valóban szerencsés kezű filológusként ahol csak megfordul, mindenütt valami eddig ismeretlen leletre bukkan. Vegyük
Irodalomtörténeti Közlemények, 1976/5-6, 684-694. Egy 1956-os erdélyi utazás folytatása. Gömöri Györggyel beszélget Cseke Péter. Korunk, 2006, november. http://epa.oszk.hu/00400/00458/00119/2136.html 3 Gömöri György: Serendipity, magyarul szerencselelet. = Uő: Lapszéli jegyzetek Londonból. Tárcák, esszék. Arad, Concord Media Jelen, 2010, 94. 1 2
29
P. V á s á r h e l y i J u d i t
30
csak pl. Károlyi Gáspár bibliafordításának a második kiadását, a Hanaui Bibliát!4 New Havenben, a Yale Egyetem Beinecke Könyvtárában talált rá arra a példányára, amelybe a kiadás sajtó alá rendezője, Szenci Molnár Albert a munkáját támogató Móric, hesseni fejedelemnek címezve nem csak kézírásos dedikációt írt be, hanem latin nyelvű verset is a herceg leányának születése alkalmából. A Hanaui Biblia Zürichben őrzött példányát is Gömöri ismertette. Ezt Szenci Molnár Albert Johann Rudolf Lavaternek, hanaui szállásadójának dedikálta. Felhívta a figyelmet továbbá a londoni British Libraryban található példányra is, amelyet másik jótevőjének, Hermann Wolfnak ajánlott Molnár. Vele kapcsolatosan további remek találatai vannak. A brémai Egyetemi Könyvtárban bukkant rá Molnár Albert Dies irae, dies illa kezdetű himnuszfordításának eddig ismeretlen, kétnyelvű kiadására is, egy egyleveles nyomtatványra.5 Több, eddig ismeretlen latin alkalmi versét és egész sor albumbejegyzését fedezte fel különböző gyűjteményekben.6 Ezek a sokszor csak pár szavas idézetek, jókívánságok nem csupán önmagukban értékesek, hanem azért is, mivel a bejegyző és a tulajdonos életrajzát, személyét, kapcsolatrendszerét új, érdekes megvilágításba helyezik. Amiképpen Gömörit Balassi-kutatásra lengyel szakos volta predesztinálja, a több mint harminc esztendőn keresztül Németországban peregrináló bibliakiadó, zsoltárfordító és nyelvtudós Szenci Molnár Albert személyisége és munkássága valószínűleg azért áll közel hozzá, mivel – amiképpen őmaga nyilatkozta a korábban idézett interjúban: „Egy kicsit a régi peregrinusok utódjának tekintettem magamat, azzal a különbséggel, hogy az én peregrinációm eléggé hosszúra nyúlt (nyúlik), és sokkal kellemesebb volt, mint más régi magyaroké, még a főrangúakat is beleértve.” Minthogy évtizedek óta Angliában él, magától értődik, hogy filológusként az angolmagyar kapcsolatok története számít egyik fő kutatási területének. Olyan tanulmányok és könyvek jelzik ezt, mint pl. Az angolok magyarságképe a XVII. század első felében,7 vagy az Irodalomtörténeti Füzetek sorozatban megjelent Angol – magyar kapcsolatok a XVI-XVII. században,8 vagy Erdélyiek és angolok, művelődés- és kapcsolattörténeti tanulmányok.9 Kötetnyi válogatást adott ki Angol és skót utazók a régi Magyarországon, 1542-1737 címmel.10 A magyar történelem angliai megítélését vizsgálva több olyan, a hazai kutatás számára eddig ismeretlen munkára is felhívta a figyelmet, amelyek Bethlen Gábor fejedelem személyiségének és politikájának ismert és elismert voltát bizonyítják a szigetországban. Zrínyi Miklós angliai népszerűségét ugyancsak ő tárta fel, sőt a British Library Sloane gyűjteményében ismeretlen gyászverset is talált Zrínyi Miklós halálára.11 A nagy egyéniségek mellett figyelme kiterjedt a hosszabb-rövidebb ideig Angliában tanuló egyetemistákra is. Ő állította össze Szögi László nagy sikerű, sokat forgatott so4 Szent Biblia, az az Istennec Ó es Uy Testamentomanac prophetac es apastaloc által megiratott szent könyvei. Magyar nyelvre forditatott egészszen, az Istennec Magyarorszagban valo anya szent egyházánac epülésére, Caroli Caspar elöljarobeszédével. Ez masodic kinyomtatast igazgatta, néhol megis jobbitotta Szenci Molnar Albert. Hanau, 1608.– Hasonmás formában megjelent Ötvös László gondozásában. Debrecen, 1998. 5 Gömöri György: Ismeretlen Szenci Molnár-nyomtatvány 1617-ből („Az utolsó ítéletről”). Magyar Könyvszemle, 1987, 119-122. 6 Gömöri György: Szenci Molnár Albert album- és könyvbejegyzései külföldi gyűjteményekben. Magyar Könyvszemle, 1979/ 4, 372-378. 7 Filológiai Közlöny, 1980/3, 355-364. 8 Akadémiai Kiadó, Bp., 1989 (Irodalomtörténeti füzetek 118.). 9 Héttorony, [Bp., 1991]. 10 Argumentum, Bp., 1994. 11 Gömöri György: Ismeretlen gyászvers Zrínyiről a British Libraryben. Magyar Könyvszemle, 1992/2, 167-169.
12 Gömöri György: Magyarországi diákok angol és skót egyetemeken 1526-1789. Hungarian Students in England and Scotland 1526-1789. ELTE Levéltár, Bp., 2005 (Magyarországi diákok egyetemjárása az újkorban 14). 13 Gömöri György: Magyarok a régi Oxfordban a kollégiumi számadáskönyvek és könyvtári vendégkönyvek alapján. = Irodalomtörténeti Közlemények 1995/2, 190-198. és Uő: A londoni francia protestáns egyház magyar segélyezettjei. Magyar Könyvszemle, 2005/ 3, 325-328. 14 Argumentum, [Bp.], 1999. 15 Komp-Press, Kolozsvár, 2004. 16 Editio Princeps, Bp., 2009. 17 Marcus Tullius Cicero: Rhetoricorum ad Herennium liber quartus, caput 43. 18 GÖMÖRI György: Balassi Bálint bejegyzése Stephan Haymb emlékkönyvébe. Magyar Könyvszemle, 1984/1-2, 105-108. és Uő: Balassi-címer és bejegyzés egy boroszlói emlékkönyvben. Magyar Könyvszemle, 1988/2-3, 196-198 19 Gömöri György: Lengyelországi napló 1993. március 27.–március 30. = Uő: Egy szigetlakó feljegyzéseiből. Esszék. Cserépfalvi, Bp., 1996, 82.
P. V á s á r h e l y i J u d i t
rozata, a Magyarországi diákok egyetemjárása az újkorban számára az angol és skót egyetemekre 1526 és 1789 között beiratkozott, illetve megfordult magyarországi hallgatók listáját.12 Tanulmányainak van egy olyan köre is, amelyekben azt a kérdést feszegeti, hogy miképpen illeszkedtek be a magyarországi bujdosó peregrinusok az idegen ország kultúrájába. Példamutató, hogy e témát kutatva olyan forráscsoportokat is figyelembe vett, amelyeket eddig nem igen méltatott figyelemre a kutatás. Ilyenek pl. az oxfordi kollégiumi számadáskönyvek és könyvtári vendégkönyvek, vagy a londoni francia egyház számadáskönyvei. Ez utóbbiba ugyanis a segélyezettek és a segélyért folyamodók nevét – közöttük több hungarusét – is bejegyezték.13 Gömöri György felfedezéseit a magyarországi és erdélyi szaklapok és kiadók nagy örömmel és rögtön közlik, s azokat időről időre tematikus tanulmánykötetekbe szerkeszti szerzőjük. Így jelent meg például 1999-ben Budapesten a A bujdosó Balassitól a meggyászolt Zrínyi Miklósig című,14 2004-ben Kolozsvárott az Erdélyi merítések az Ariadné könyvek sorozatban.15 S legújabban, 2009-ben a Kultúránk követei a régi Európában újra Budapesten.16 Úgy gondoljuk, hogy Gömöri György a magyarországi és erdélyi művelődés külföldi követe a mai Európában, hiszen amerre jár-kel, kutat, előadásokat tart, mint költő felolvasóestek főszereplője, mindenhol hazájának a képviselője. Bár én magam a régi századok könyv- és művelődéstörténetének a kutatója vagyok, és elsősorban ilyen minőségemben értékelem nagyra és várom újabb és újabb felfedezéseit, de nem állhatom meg, hogy ne utaljak ebben az írásban is arra, hogy milyen nagy szolgálatot tesz a magyar kultúrának azzal, hogy angol nyelvű műfordításaival, költői antológiák szerkesztésével stb. a magyarul nem tudók számára is hozzáférhetővé teszi klasszikus és kortárs íróink – költőink alkotásait. Így teljesíti be, mint magyar világpolgár, filológus és költő a XX. és XXI. század fordulóján kedvenc költőjének, Balassi Bálintnak Cicerotól származó jelmondatát: Életünket, amellyel a sorsnak tartozunk, fordítsuk a haza üdvére! (Vita, quae fato debetur patriae saluti solvatur!)17 E jeligét Balassi Bálint saját kezével is beírta két olyan albumba, amelyeket ugyancsak Gömöri György fedezett fel a ’80-as években.18 Azóta is, és reméljük, hogy még sokáig kutat tovább a világ könyvtáraiban töretlen erővel és kíváncsisággal, nem adva fel a reményt, hogy „ talál valami újat,” mondván, hogy „az ember azért filológus, hogy megőrizze optimizmusát…”19
31
Boldog Zoltán
Boldog Zoltán
A kétarcúvá váló szabadság Érdekes sors az 1956-ban nyugati emigrációba kényszerült magyar költőké, hiszen 2012-ből egy fiatal, a Kádár-rendszerre nosztalgiával tekintő olvasónak számos érthetetlen mozzanat merülhet fel a jelenleg is Nyugat-Európában élő alkotókkal és 1989 utáni műveikkel kapcsolatban. Az első ilyen kérdésük az lehet, miért maradnak az egykor száműzetésben élő magyar írók még mindig külföldön, ha egyszer oly sokat verseltek arról: a szabadság beköszöntével majd visszatérnek hazájukba. Ennek kapcsán pedig jogos lehet az érdeklődésük: egy ötvenhatos költő verseiben hogyan viszonyult egykor hazájához, és miként viszonyul most. Ennek továbbgondolásaként pedig az a felvetés is jogosnak tűnik: miként éli meg a 21. században az egykor Nyugatra emigrált költő a száműzetést? Hogyan alakult át a kényszerű külföldön tartózkodás állapota az évtizedek alatt a lírában is érzékelhető módon? Gömöri György költészete alkalmasnak tűnik egy ilyen pillanatfelvétel elkészítésére, hiszen többen hangsúlyozzák már pályája elején, hogy „világnézeti”, „politikus” költő. Az 1969-es Új Égtájak – 1956 óta idegenben élő költők antológiája (Washington, Occidental Press) című kötetben Határ Győző sem pejoratívan használja az előbb idézett kifejezéseket, hanem egyszerűen arra utal: Gömöri György erőteljesen összekapcsolja az alanyiságot a közéleti kérdésekkel. Így az „ötvenhatos”-ként megnevezett, nyugati emigrációba kényszerült alkotók között is különleges helyet foglal el, hiszen gyakran elemzett témája a száműzetés állapota. Emellett az Átváltozások (London, Szepsi Csombor Kör) című, szintén 1969-ben kiadott kötet is számos verset tartalmaz, amely a szabadsághoz és a hazához fűződő viszonyt mutatja be. Az ötven évvel később, azaz 2009-ben publikált A száműzetés kertje (Kolozsvár, Komp-Presss, Korunk) lehetővé teszi, hogy megvizsgáljuk Gömöri György líráját a fent említett kérdések mentén – 50 év elteltével. Gömöri György költészetének „világnézeti” jellege megmutatkozik már az Új Égtájak című antológia egyes darabjaiban is. Ilyennek tekinthető az Újmódi nomádok című vers, amely a nyugati emigrációban élők nevében, egyfajta képviseleti költészetként teszi fel a kérdést: „Vajon s mikor lészen valahol is lakásunk?” A zárlat egyúttal megidézi Bornemisza Péter Siralmas énnénköm… versének refrénjét is: „Vajjon s mikor leszön jó Budában lakásom”. Ezzel pedig kapcsolódik egy, a hazától való száműzöttséget megidéző hagyományhoz. Az idegen hazában történő beilleszkedés lehetetlensége más versekben összekapcsolódik a szülőföld, szülőváros iránti keserédes nosztalgiával: „akkor hirtelen mind belémnyilaltak ébren-ért pesti hajnalaim, érő-korom nyers, kábult-didergős hajnalaim és szinte újra kihalt utcákat róttam kopogva, lépteim egy-egy szárazon sercegő seprűvel feleseltek,
32
(Hajnali úton)
Majd az emlékidézés után a következő határozott célkitűzéssel zárul a vers:
Boldog Zoltán
az első villamos sikoltva fordult be a kanyarban, s a Duna felől vad sósízű-vérízű szél fújt…”
„Halványodik az emlék, mint a gázlámpák hajnalanta, de hűtlenséges hűségem tart, amíg csak élek – megyek a dumfriesi úton, pesti hajnalok álmát álmodom, és tudom: az út végén hazaérek.” Ezért is tekint a Márciusi nyugtalanság című versében reménykedve a „holdkéntteljesedő idő”-re, a változásra, amely megteremtheti a hazatérés lehetőségét. Az Átváltozásokban is megtalálhatók a fent említett versek, miközben az Újmódi nomádok ciklussá bővül. A Gömöri-líra szabadságfogalmához azonban az egyik legfontosabb támpontot az Ódivatú óda jelentheti, amely az kötetbeli versek hangnemétől kissé eltávolodva szabadkozik is ódivatúsága miatt. A patetikus tónus már a felütésben egyértelművé teszi, hogy a szabadság ebben az időben még egyarcú, egyértelműen és kizárólag pozitív értelemben használatos: „Milyen nehéz is téged utolérni, szabadság! szavakba foglalni szilajságod, meghatározni szelídséged – csak dicsérni lehet téged, képekkel körülírni, vagy elhallgatni, beszórni frázisok hamujával.” Látható, hogy ez az egyetlen megközelítés és beszédmód („csak dicsérni lehet téged”), a szkepszis egyáltalán nem működtethető a szabadsággal kapcsolatban. Ez az egyarcúság, a szabadságba vetett feltétel nélküli hit az, ami miatt elviselhető az Újmódi nomádokban is megjelenő otthontalanság. Az Ódivatú óda zárlata pedig a következőképpen vall erről: „s csak benned bízva tűrjük emberül / embertelen magányunk”. Az ötven évvel későbbi, A száműzetés kertje kötet azonban már címével is egy ellentmondást sejtet. Hogyan teremthet kertet maga körül egy száműzött? Hogyan írható körül az az állapot a kert toposzával, amely kényszerből keletkezett? Leginkább a címadó vers magyarázza meg ezt a látszólagos ellentmondást: „Korántsem olyan elszomorító ez a kert, mint sokan képzelik, de nem is olyan színes, illatos-buja, ahogy egy sivár bérházból tűnik. Két gyümölcsfa díszíti ezt a kertet: a szabadság fája, meg az emlékezeté. mindkettőről egyformán kell enned, és sohasem lehet elfeledned, hogy bár a kertet magadnak teremted, az a két fa azért az Istené.”
(A száműzetés kertje)
33
Boldog Zoltán
34
Azzal, hogy a száműzetés egy új teremtéssel és egy újraírt paradicsomi állapot kezdetével válik azonosíthatóvá, a lírai én az idill és a nyugalom életérzését kapcsolja az adott helyzethez. A két fa Ádám és Éva történetének azt az édeni pillanatát jeleníti meg, amikor a két fa gyümölcse között lehetőségük volt dönteni. A versben megjelenő lírai én azonban kötelességének érzi az emlékezés fájáról is szakítani. Az emlékezés azonban a múlt átértékelésével is jár, amely visszaigazolja az 1969-es Képek a múltból című vers félelmeit is: „huszonkét éve vége a háborúnak / de mint lázas virágok palába szénbe / ezek a képek minden időkre / belémnyomódtak”. Lássuk először az emlékezés fájának gyümölcseit! A háború utáni emlékképek köszönnek vissza ötven év után Gömöri számos versében. Például az Egy búcsúlevél folytatásában, amely gróf Teleki Pál 1941-es búcsúlevelét egészíti ki, megragadva ezzel a háborúba lépés első momentumát. A Német nyelvlecke, 1945 január, majd a Kunmadaras, 1946 című versek is azt bizonyítják, hogy a versbeszélő még több mint ötven évvel az események után is képes ezeket a palába, szénbe égetett emlékeket felszínre hozni, és lírai memoárrá változtatni. A Kunmadaras, 1946 ráadásul egy olyan pillanatot jelenít meg a magyar történelemből, amikor lehetőség adódott a szabadság megteremtésére, az ország újjáépítésére, de a tömeg a vidéki városban egy pletyka miatt agyonver két idegen embert. De ugyanígy terhessé teszi az emlékezést a Nagy Imre utolsó szavait verssé formáló Az utolsó szó jogán, 1958-ban, valamint a feltehetően Budapest ostromára utaló Szabadulás című vers. Ez a néhány példa is érzékelteti, hogy Gömöri lírájában mindenképpen kötelességének érzi 50 év távlatából is folyamatosan szakítani az emlékezet fájáról. Az apró események mellett két nagy katalógus segít az emlékek és a múlt értékeinek számbavételénél A száműzetés kertjében. A Mi használható a múltból? szintén azzal a magabiztossággal ítél meg történelmi eseményeket, amellyel az Ódivatú óda korábban a szabadságot. Így kerül a legtöbb megidézett történelmi esemény, eszmerendszer mögé egy határozott igen vagy egy nem: „A nagyapa diplomája igen / A »szegedi gondolat« nem / A bethleni józanság igen / A zöldgyepűs nagyhaza nem”. Ugyanez a minősítés jellemzi az Országértékelő sorait is, amely a legváltozatosabb jelzőkkel alkot ítéletet a jelen Magyarországáról: „nagyzási mániában / szenvedő kis ország / kurta ország / béna ország”. A hazával szembeni szkepszis tehát fokozatosan erősödik a kötetben. Például az Egy politikai divatra fricskája is ezt a hazával szembeni kritikus attitűdöt mutatja fel: „Az országnak – kultúrára – nincs egy árva vasa. / A jobboldal még szegényebb: csak a Wasst olvassa.” Majd az 1956-os forradalom ötvenedik évfordulójára írt versben egyértelművé válik a jelen szabadsága fölött mondott ítélet: „Hát nem erre készültünk ötven éve” (Kerek évforduló). Az utóbbi mondat egyértelmű vallomásossága azért elengedhetetlenül fontos egy „ötvenhatos” költő esetében, mert magyarázatot szolgáltat a száműzetés kitolódására. Nevezetesen arra, hogy a szabadság feltételeinek magyarországi megteremtése után az egykori emigránsok miért maradhatnak mégis a száműzetés kertjében. Valószínűleg azért, mert másként terem „a szabadság fája”. Ennek egyik oka lehet, hogy a Magyarországon megvalósuló szabadság nem egyezik meg az ötven évvel ezelőtt tervezettel, és alapvetően ez befolyásolja a hazához fűződő viszony megváltozását. Elég csak összeolvasnunk a korábban idézett 1969-es Hajnali úton és a 2009-es Szemetes Pest sorait. Utóbbiban a következőket találjuk: „…a pesti utca tele van szeméttel, csikkek pihennek rajta, mint a hernyók, s töményen, vagy elkenve, kutyaszar. No és a házak? Hull a vakolatjuk. (Érvényes axióma: csak az állandó, ami mállandó.)
Az elhanyagolt, Szemetes Pestet és ezzel Magyarország élhetetlenségét bemutató vers mellett a kötetben éppen a Kenwood Park szerepel, amely magyarázatot adhat arra is, miként terem máshol a szabadság fája: „míg a nap hevét az éjjel eltakarta, / mind jóllakott zenével, aki eljött a parkba”. A szembesítésből tehát London kerül ki győztesen, amely magyarázatot szolgáltat az 1969-ben gyakran említett és vágyott hazatérés elmaradására. Ha tovább mélyítjük a 21. századi Magyarország állapotát bemutató képeket, arra figyelhetünk fel, hogy éppen külföldön töltött egyetemi évekre vetül az a nosztalgia, amely korábban a magyarországi, 1956 előtti időszakra:
Boldog Zoltán
Szülővárosom, sose voltál tiszta, de manapság már elsüllyedsz a koszban, s ez furcsa mód emlékeztet arra, Ahogy fiaid és lányaid beszélnek.”
„Ujabban gyakran visszatérnek azok az oxfordi évek, amikor mint a régi huszárnak, »nem volt semmire gondom«… […] Ki emlékszik még arra a korra, Amikor életünknek a Magyar Október adott értelmet, S vetett is előre messzesugárzó, erős fényt?”
(Azok az oxfordi évek…)
Az emlékeket tehát a 2009-es magyarországi helyzet megtapasztalása írja felül, olyannyira, hogy minden más helyszín és időszak pozitív fényben tűnik fel az 1941 és 1956 közötti, valamint a 21. századi eseményekkel szemben. Ilyen például a Párizs, enyhe november, a Krakkó, az év végén, a Budapest, 1896, a Toszkán hegyek között, vagy a Reggel Uppsalában. A száműzetés tere tehát szinte európai körúttá bővül, amely a kerthez hasonlóan a megnyugvás állapotát hozza el, miközben egyszerre lesz terhes a Magyarországon tartózkodás és a hazára való emlékezés is. A hazához fűződő viszony megváltozása Gömöri György 21. századi lírájában együtt jár a szabadságfogalom átértékelésével is: „Mint antik domborműveken: Janus-arcú ma a szabadság. Egyik fejével elképzelt aranykorba néz, Míg a másikkal mereven előre tekint. Valószínűleg el kell árulnia a múltat, És úgy kell tennie, mintha a jövő Beteljesítené még-rejtett vágyait. Már rég nem angyal ő, bár így hívják sokan, S nem is jó démon. Emlék csupán.”
(Kétarcú szabadság)
Az 1969-ben az Ódivatú ódában még egyjelentésű, egyarcú szabadságfogalom Janus-arcúvá válik, ez pedig szükségszerűvé teszi a múlt átértékelését is. Ez az átgondolás
35
Boldog Zoltán
36
azonban felveti a múlt elárulásával járó bűntudat lehetőségét is, de a lírai én ezt nem saját magára vonatkoztatva fejti ki, hanem a nézőpont átalakulásához kapcsolódó természetes problémaként. Gömöri György 2009-es kötete tehát azért fontos esemény, mert magyarázatul szolgál arra, miért tolódik ki az „ötvenhatos” száműzetés. A korábbi kötetek hiteles olvasásához mindenképpen szükség van erre az állásfoglalásra, hiszen az olvasó képet alkothat arról, hogy a korábbi, pátosszal körbefont szabadságfogalom és a vágyott hazatérés érzése miként relativizálódik. Ez pedig biztosíthatja azokat az alapokat a jelen fiatal olvasóinak, amely mentén megérthetik: a szabadság fájának gyümölcse nem kizárólag irigylésre méltó adomány az egykori, jelenleg külföldön élő egykori emigránsoknak, hanem kétségekkel terhelt, ambivalens helyzet. Ennek fő oka, hogy a száműzetés maguk teremtette idilli kertjéből keserűséggel tekinthetnek Magyarországra. Időnként azzal az ostorozó keserűséggel, amellyel Ady Endre is tette, most pedig Gömöri György is teszi a 21. század első évtizedeiben.
Példabeszéd a magukat megalázókról
Sumonyi Zoltán
Sumonyi Zoltán
(Lukács, 14, 7-14)
Gömöriéknek: Marinak és Gyurinak, baráti szeretettel.
Lakodalmi asztal Étellel, itallal Megrakodva roskadozik, – Vendéget marasztal. Kell is a sok étel, Nagy asztal, sok székkel; Hivatalos a rokonság, Abban nincs kivétel. Hanem ahogy sorra Érkeznek a torra, Mintha mind a főhelyekre Hivatalos volna. Leülnek előre, Meg az asztalfőre; Hosszú útról érkezők csak Állnak, hátradőlve. Körülnéz a gazda (A vőlegény apja), „Hol van az én ipam-uram?” – Szeme azt kutatja. Meglátja a falnál, Elhúzódva ott áll, Se asztala, se egy széke. Kezében a nagy tál. Felhorgad a gazda: „Huss, apraja-nagyja! Menjetek csak gyorsan hátrább, Ott a lóca, padka! Nászuram meg szépen Mellettem a széken!
37
Sumonyi Zoltán
38
Aki magát megalázza, Az az én vendégem! S aki magát tolja Mind magasabb polcra, Viselje, ha megalázzák, Ha koppan az orra!”
Varga Imre 2007-ben készített szobra
Redivivus – Szervác József
Szer vác József
Szervác József (1952-2001)
Szervác (eredetileg Horváth) József 1952 május 13-án született Csepelen. A csepeli Jedlik Ányos Gimnáziumban érettségizett, 1970-ben. Képességeit, tehetségét elismerve tanárai az ELTE különböző szakaira, valamint a Színművészeti Főiskolára javasolták. Ezek felvételi vizsgáján ugyan megjelent, de valójában nem akart tovább tanulni, már akkor erős kötődése volt a munkás sorshoz, munkás élethez. Nyomdaipari tanuló lett a Kossuth Nyomdában, szakmunkás oklevelet 1972-ben szerzett. Ezután 5-6 éven át cinkográfus-maratóként, később gépmesterként dolgozott előbb a Kossuth Nyomdában, majd a Csepel Művek illetve a Könyvtárellátó házi nyomdájában. Szintén 1972-ben megházasodott, később két gyermek (Attila és Kati) édesapja lett. A 70-es évek elejétől rendszeresen publikált, ’73-ban az Élet és Irodalomban Nagy László mutatta be a szélesebb olvasóközönségnek, és Ő adta neki a Szervác nevet, a költő születésnapjának alapján, ami éppen Szervác fagyosszent napjára esik. 1978-tól szabadúszó korrektor, egyebek mellett éveken át dolgozott a Móra Ferenc Könyvkiadónak, de alapvetően írásai – a versek mellett számos prózai írás: tárcák, glosszák, karcolatok, interjúk – megjelentetéséből próbált megélni. Pályafutása alatt 30-40 lapban és folyóiratban publikált, sokukban évekig, rendszeresen. Ennek ellenére 1981-től néhány évig egy barátja mellett csőszerelő segédmunkásként szerzett fizetéssel is pótolta csekély költői-írói tiszteletdíját, élete utolsó 8-10 évében az Irodalmi Alap támogatásai jelentettek megélhetéséhez segítséget. Kötetei: Szavak hazáig, 1980, Magvető (versek) Mi fájna?, 1987, Magvető (versek) Előszó, 1993, Antológia Kiadó (versek) Aszály előtt, 1999, Hungarovox Kiadó (versek) Átdogozás, 1999, Hungarovox Kiadó (versek) Végnapjaim története, 2002, Hungarovox kiadó (novellák) Díjai: József Attila-díj, 1988, Cleveland József Attila-díj, 1996, Magyar Köztársaság Kölcsey-díj, 2001, Lakitelek Alapítványi
40
Portré, 1980.
Új hang Szervác József versei elé
Nagy László
Nagy László
Élet és Irodalom, 1973. április 21.
Bizalmam jeléül írom ezt a bevezetőt. Nem szeretném, ha cégérnek néznék. Cégérezni valaki költészetét olyan fura üzletelés, amely a költő vérére megy, különösen, ha az fiatal. Van erre példa elég a közelmúltból is. A hírverésről eleve lemondunk. Figyelmeztetni a fiatalt mindenféle veszélyre, ez ma is időszerű. De melyiket hívja ki, melyiket kerülje meg, én jelöljem-e meg? A legjobb hamuba sült pogácsa: a bizalom. Éreztem, nem a fecsegők, a hízelgők közül való, mikor megkeresett verseivel, a múlt év tavaszán, húszévesen. Szikársága, korai komolysága volt beszédes, nem a szája. Ilyenkor merényletnek érzem a faggatást. Elég volt megtudnom, hogy Csepelen nevelkedett, ott végezte a középiskolát is. Foglalkozása nyomdász. Gépmesterként dolgozik ma is. Közben megházasodott. Az ifjúság galambházára gondol az ember, sokemeletes tégla- és betonépületre. Nekik valóságos tyúkház jutott. Égő szemével csak azért nem gyújtotta föl, mert kellett a födél. De a versek háttere nem az ilyen kénytelenség. A panasz helyett gondja van, nemcsak nemzedéki, nemcsak a munkás-sorssal kapcsolatos. Sokrétű költészetet ígér, lehetőségei veszélyesen szépek. Töményen, fegyelmezetten ír, törekszik a pontosságra. Mert a költészet vállalás, hiszem, a gáncsokat is úgy veszi majd, mint a versírás velejáróit. Költészetünk esélye a megmaradásra a bátor vers, költészetünk becsülete is ez, etikai és művészeti vonatkozásban. Ilyen kérdésről nem beszéltünk. De a tavalyi versek, az ideiek még inkább hordozzák a méltó gondot. Ajánlom a fiatal költőt, nem kölyköt, hanem férfit az olvasók bizalmába.
41
Ágh István
Ágh István
Elõszó Szervác Józsefhez 1973 tavaszán, miután Nagy László bemutatta az Élet és Irodalomban Szervác József verseit, a költőt személyesen is megismerhettem. A nyurga, csöndes, bizalmas tekintető fiú, most úgy tűnik, mintha mindig oldalt vagy hátul állt volna, de sosem engedte a társaságot megfeledkezni jelenlétéről, talán csak egy-egy elnevetett szóval, mosollyal adta tudtunkra részvételét. Szűkszavúságába nem fért bele a panaszkodás sem, és éppen a bemutatásból kellett megtudnom: „Közben megházasodott… Nekik valóságos tyúkház jutott. Égő szemével csak azért nem gyújtotta föl, mert kellett a födél.” Nem sikerült rájuk hagyni a máriaremetei albérleti házacskát, mikor megkaptuk új lakásunkat. De egy vers motívumai őrzik azt a érzést, melynek Üzenet a barátságról a címe. Fölidézésével költője későbbi önirónikus, nyers, groteszk, szarkasztikus vonásaitól jól esik visszatérni a tiszta, zavartalan érzések poétájához. Gyere barátom elmegyünk most a te házadba borunkat visszük magunkat csordapohárral emberségig leisszuk ágálunk szerelemért majd poharaink szétrebbennek a cimborátlan éjben ---Gyere barátom elmegyünk most a te szívedbe magunkat visszük fújhat a szél mi megállunk el nem feledjük ami még lehet itt ne ágaskodhass Ágazol elkussol tőlünk a halál
42
Nagy László irodalomtörténeti érvénnyel írt ajánlást Marsall László alig tűrt verseinek kiadása ügyében, s a Kilencek Elérhetetlen föld című antológiáját is tekintélyével sikerült engedélyeztetni. Kiss Annát, Döbrentei Kornélt, Szervác Józsefet pedig útra bocsátotta a bizalom hamuba sült pogácsájával. A húsz éves Horváth Józsefnek írói nevet ajánlott, gondolva az egyik fagyos szent, Szervác napján való születésére. „Éreztem, nem a fecsegők, a hízelgők közül való, mikor megkeresett verseivel, a múlt év tavaszán, húsz évesen. Szikársága, korai komolysága volt beszédes, nem a szája [….] A panasz helyett gondja van, nemcsak nemzedéki, nemcsak a munkás-sorssal kapcsolatos. Sokrétű költészetet ígér, lehetőségei veszélyesen szépek. Töményen, fegyelmezetten ír, törekszik a pontosságra. Mert a költészet vállalás, hiszem, a gáncsokat is úgy veszi majd, mint a versírás velejáróit. Költészetünk esélye a megmaradásra a bátor vers, költészetünk becsülete is ez etikai és művészi vonatkozásban.” Nem tudom, írói nevében többre gondolt-e, mint születésnapi egybeesést, én a fagyosszentekben magvaszakadt gyümölcsöst, a remény gyilkosságát érzem, s a fiatal költő az élet veszendőségét mutatja föl magában. A pálya első évtizedére öngyilkos árnyak vetültek József Attila, Sarkadi Imre, Soós Imre halála felől. Megint a vonat, az alkohol, az immunitás elerőtlenedése szedte áldozatait éppen Szervác indulásakor. Kamondi László, Kondor Béla, Szabó István, B. Nagy László, Gerelyes Endre, Latinovits Zoltán lett a kilátástalanság kortünetének áldozata. Hajnóczy Péter és Huszárik Zoltán nyitotta a nyolcvanas éveket, mikor a Szavak hazáig című, első kötet megjelent.
Ágh István
„Mibennünk maradandót romlás művelni nem fog”– mondja Szervác a pohár fölött. Ahogy a fizikai munkás kezében átalakul az anyag, mikor például ő a szedőgépen dolgozik, a költői nyelv éppoly alkotásként jelenik meg: „szerszámmagam veszek / szóvésőt kőragot / kőbenszavakért induló / kezeim mindentudó / szerszámaim ragozom / idővé szívemet magam.” Ezt az azonosságot saját törvényévé fogalmazza: „Szabadságom szabálya, / hogy önmagam kötözzem. / Előbb a gépek aztán / sorsok szavak szegődtek hozzám.” Kötődését nem is oly régen örömmel fogadták volna, mint egy igazi, méghozzá csepeli munkásköltőét, a munkás népiség folytatóját, aki mint József Attila, rokonsága révén még a munkás-paraszt szövetséget is kifejezi. De a rendszer ideológiája akkorra más irányt vett, lemondott az irodalom pártosságáról, megszűntek osztálytudatos elvárásai, csak az ellenzékét figyelte, megtűrte vagy üldözte egyre sikertelenebbül. Az a nyelvi avantgárd, mely az előbb idézett versben feltűnik, már nem okozott gondot. A nyolcvanas évek végének irodalmi közege azonban, úgy válaszolt Szervác költészetére, mintha modern próbálkozásai ellenére elavult lenne az örök emberi értéken nyugvó hagyományosságával, természetiségével. A kordivat elfordult tőle és a hasonló poeticától. S a nemzedék, melynek legjobbjait a József Attila kör élén láttuk, fölbomlott. Világossá válik előttünk, ami történt, ha végignézzük Banos János, Csajka Gábor Cyprian, Csengey Dénes, Elek István, Csordás Gábor, Kulcsár Szabó Ernő, Lezsák Sándor, Parti Nagy Lajos, Szikszai Károly, Szilágyi Ákos, Tamás Gáspár Miklós, Temesi Ferenc, Tóth Erzsébet, Szilágyi Ákos, Zalán Tibor útját. Tóth Erzsébet már 1991-ben azt írja: „Múltak az évek, és abból a tizenöt-húsz íróból [a nemzedék legjobbjaiból, legismertebbjeiből] végül is ketten-hárman maradtunk meg, akivel az ember barátságot, szellemi rokonságot vállalt… Számomra az is furcsa, hogy [nemzedékem] színe-javát szinte naponta látom a tévében, olvasom az újságban, és egyszerűen nem hasonlítanak magukra… Nem ismerek a gesztusaikra.” Hét évvel bemutatkozása után jelenik meg Szervác első kötete, a Szavak hazáig (1980), majd a Mi fájna? (1987), Előszó (1993), s utolsónak Az aszály előtt / Átdolgozás című kettős könyve (1999). Előbb még természetesen ritkán szólaló költőnek vélhető. de már az Előszó megjelenése után elgondolkodhattam, Banos Jánosnak és Tóth Erzsébetnek a lakiteleki Antológia kiadónál megjelent kötetével együtt hármuk helyzetén és okán. Azon, hogy nem álltak át más, lassan megengedett, sőt uralmi, kanonizált és kanonizáló szerepbe került irányzathoz, mely a Nyugat eszményeit folytatta az Újhold követőjeként, hogy onnan próbálja megteremteni a magyar posztmodern irodalmat. Ők ott maradtak, ahonnan magukat folytathatták, kiteljesíthették volna. A kritika cserbenhagyta őket, s mint egy sokat késő vonat utasai, menetrendből kiesve vesztegeltek a pályán. S most, húsz év után, nemcsak azt kell tudomásul vennünk, kinek milyen volt az útja, hanem azt is, hogy ki mibe halt bele. Szervác a Mi fájna? kötetre nívódíjat kapott a Magvető Kiadónál, de a következővel már házalnia kellett, s hiába sietett Lakitelek a segítségére, félreállított emberként tengődött, mialatt maga is félrevonult. „Vert sereg maradéka / bennünk a férfikor” – állapítja meg keserűen, de már közönyös reménytelenséggel, „történelem, hogy büdös itt a költő”: „Ígéreteket kaptam, támogatást sehonnan. Meg kell vallanom: ezzel foglalkoztam a legkevésbé. Egy régebbi érában jó költőként és „rosszcsont”-ként könyveltek el különb-különféle kartotékokon – teszek rá.” Kétségbeesése már az elnémulást sejttette, életmódja a korai elmúlásra figyelmeztetett: „azt hitted költő vagy egy / aládúcolt Árkádiában, / aztán meg se lincseltek / aztán most harmincöt éves vagy - add föl … / Hagyd abba ezt a verset.” Majd az életet is: „Minden jövőnek végleg háttal.” „ Halj meg, hogy egyedül maradhass.” Utolsó két könyvét már nem dedikálta a „Hercegnek, Cárevics”. Borozókba és átmeneti szállásokra bujdosott. Abból az időből valók az évekre nyúlt végnapok máig mellőzött versei és prózai remekei. Nem voltam soha törzshelyén a Kálmán utcai borozóban, bár Tóth Erzsivel ott is kerestük, mikor már senkitől sem hallottunk róla. Üzenetünkre valami idegen ágyból telefonált nekem dél tájban, én meg mint az egyik lehetséges sorstól féltem tőle.
43
Szer vác József
Szervác József
Kigombolt Lehettem volna jó. Nem ámítanám magam: szerettek mind az asszonynépek; több: lehettem volna én, aki szeret; lehettem volna jobb: gyűlölködni tanultam volna időben, félnem ha már sohasem sikerült, lehettem volna jobb: talán csak szeretetből nem bántani a mind-enyémeket, nem simogatni haraguvásból – ÜLJETEK MIND ÖLEMBE NE FÁZZAK SZERETEK ÁM AZ MIND MERŐ ÖNÉRDEK HORDJÁTOK KI RÁTOK TESTÁLT MAGÁNYOM Lehettem volna jó, bár tudnám, mi is az, lehettem volna minden szétfelé gurult fillérekért aranyt osztó vigasz – hát nem. Én, jónak? Ahhoz túl jó vagyok. Rajtam nem fognak gagyi haragok. MARADTAM MINT AKI MÉG LEHETNE JÓ ÉN MIND MARADTAM CSAK ELSZÁLLT A HAJÓ ÉS ESTE MELLÉDFEKSZEM DE JÓ DE JÓ DE JÓ Lehettem volna jó. Akár még most lehetnék, de nem, de nem, de nem, mert jónak lenni nem jó, rosszaskodni, azt! csak bántásod ne essék, titokban lenni rajtad egy második keresztség – LEHETTEM VOLNA JÓ CSAK MINDÉTIG VITÉZÜL ÁLLNI HA VELEM VOLNÁL MÍG A FÖLD BELEKÉKÜL BELEZÖLDÜL AZ ÉG S A TEREMTÉS ELÉVÜL LEHETTEM VOLNA JOBB S MARADT A PŐRE VÉGÜL – Lehettem volna jobb – mindenkitől, aki csak viseli magát, de nem, mert jónak lenni olcsó mutatvány, pikken csúszó pagát – maradtam mint egy lakatlan koporsó, galambok, varjak, tél, ez mind marad, s még rajtuk én: egy kigombolt kabát.
44
(a kövek)
Szer vác József
Város A város elkezdődik a köveknél És a köveknél vannak a külvárosok A Duna köveket áztat és a városig viszi a vizbefúltak tetemét A Duna beleiben télvégi csend szivárog És március huszadikai csend a fákon
(a temetõk) Nézem a várost Nézem a temetőket MERT TEMETŐK IS KELLENEK HOGY A VÁROSNAK TÖRTÉNELEM-ARCA LEGYEN A városnak kő-arca van a kövek arcnélküliek Az embereknek kő-arcuk van a sötétben A sötétnek meg város-arca van
(a szavak) Szemem nyitott kő A kövek zárt szemek A szemek kimondott szavak A szavak kimondott kövek S MINT ALSÓGATYÁT KÉTNAPONKÉNT CSERÉLIK JELENTÉSÜKET
(a színek) Színem: halálszín kőszín víz színe A kő színe: halál A szín kövei: halszag A halak némák mint a fák
45
Szer vác József
Néma vagyok A kő a víz a fák: csak látomás A kő hajában víz-halál forog A fák hajában kőszín víz sziszeg TUDOM HOGY SEMMI SEM IGAZ ÉS MÉGIS MINDENT ELHISZEK 1970. március 23.
Mondóka hovamész hovamész lány micsinálsz-testű fűz mire vársz mire vársz srác hovamész-öklű csont fiúk ha összevesztünk várjatok lányok bordáitokba zárjatok ne akarj ne akarj húst megölöd-kezű szem tapogass tapogass fát nemakarsz-szemű kéz fiúk ha összevesztünk várjatok lányok bordáitokba zárjatok hovamész hovamész csend mitakarsz mitakarsz kéz megürül megürül szív beszakad beszakad szád 1970. március 19.
46
Én nem akarom a szerelmet örök ágyasul fölfogadni. Nem kell, hogy testével óvjon bebugyoláljon a tél.
Szer vác József
Tavaszi szonett
visszaszökni. Jó nekem így. Meztelenül, mint tavaszi mezők és mint a világ, egyedül. Jó nekem így. Nem félek magamtól, se mástól, se élettől, se elmúlástól. Meztelen kiülök a kertbe, jókedvvel telipofozom, zöldebbre üvöltöm a májust. 1970. május 29.
Perc (1.) Testemben fehér foltok jelzik a kitalált időt. Ásítva állok fényből kovácsolt terveim előtt. És hallgatok. Az álmok egyenként, sorra kidőlnek. Menekülök. Beállok magam fölé tetőnek. 1970. június 28.
47
Szer vác József
„Fennkölt, akár egy lomtalanítás” – Kritikák Szervác József munkásságáról –
SZAVAK HAZÁIG (1980) „Azt hiszem, egy induló költő haza-keresése – akár dühödten, elkeseredetten is – szükségszerű, elkerülhetetlen. A hazakeresés hely-keresés, munka-, feladat-keresés is egyben. Magas, bár evidens igény ez; nem elfogadni emésztetlenül, kételyek nélkül a készen kapottat. Minden nemzedék (évjárat) újrafogalmazni, újragondolni indul a művészetben (is) mindazt, amit az előtte járók (nemcsak, sőt nem is elsősorban a művészetben) megteremtettek, fölmutattak. (…) Nehéz hát a Szavak útja hazáig, főképp nehéz, ha egy induló költő, nem élve a kínálkozó áttételekkel, behelyettesítésekkel magát a szót is vállalja, együtt azzal a végtelen számú asszociációval, értelmezéssel, ami e szót évszázadok hozadékaként körbeveszi. (…) A haza központi fogalma Szervác József költészetének, nem a szó honismereti, vagy történeti-egzakt értelmében, hanem költőileg, metaforikusan: a fogalom tágabb általánosabb jelentéskör szinonimájaként szervezi maga köré a kötet verseit. „Volt merszem számra venni / hazát halált hatalmat” – írja egy helyütt, s hogy e mersz nem egy divat, egy romlékony újromantika hozadéka, nem halhatatlanok levetett kabátja, arról meggyőz a vállalás hosszú távon kiteljesedni látszó, hitelt már érdemlő s főképp ígérő minősége. Feszes, sötétre, tragikusra hangolt verseit elemi indulat fűti, a belőlük kirajzolódó emberi, művészi alkat a nehéz, helyüket-hazájukat nehezen találó embereké. (…) Szervác József hisz a a költészet küldetés-voltában, hiszi, „hogy a vers ma is lehet több, mint egy szűk körű értelmiségi kaszt társasjátékának eszköze”, hatni, használni akar a szó közvetlen értelmében is. (…) Szavak hazáig című elgondolkodtató, leverő „látlelete” koráról, önmagáról, nemzedékéről, minden szubjektivitása ellenére is konkrét, valóságos.” Parti Nagy Lajos – Jelenkor, 1980. 11.
48
„Szervác József maga is azoknak az életét éli, „kiket a történelem elpazarol”. A Szavak hazáig kötet első ciklusa jelzi, hogy pontosságra törekszik a szerző: két általánosabb érvényű vers után (Megérkezés, Siratóének) – az első kötetek szokásos gyakorlata alapján – a személyiség adott, konkrét gyökereit járja végig: az ősöket, a „megutált kölyökkor” tájait, a felnőtté válást, asszonyt, szerelmet, munkát. A második ciklus az egyedüllétnek, a bezáródásnak szentelt, alapmotívuma a magány. (…) Gazdag életanyag az övé, nemcsak egy kötethez elegendő. (...) Figyelemre méltó Szervác József vonzódása a heterometrikus versekhez: a formaváltások itt rákényszerítik őt az igényesebb kompozíciók kimunkálására (Levél a szülőföldre, Közzé legyen). E verseken kívül a legnagyobb
Szigeti Csaba – Palócföld, 1980. 6. szám „(...) Emberileg-szociológiailag-történelmileg jól bemérhető ez a tér: a hetvenes évek munkáséletének rekvizitumai (műhely, kocsma, albérlet, lakótelep) határolják, „az igazán csak átmeneti otthontalanság” díszletei, s körül van kerítve az „átrétegződés” kudarcaival, gyökértelenségével, s mindazzal a kallódással, ami ma (is) osztályrészül jut a munkássorból kiemelkedni vágyó (…) fiatalnak. (…) Szervác József Azért és Könyékig, vállig, örökre című verseiben (főleg utóbbiban művészileg talán legérvényesebben) arról győz meg, hogy egynek tartja magát a sok közül, közösséget vállal a társakkal: az átváltozás (a jólét várába falazódás) kínját, gyötrelmét hitelesen állítja elénk, nagy felidéző erővel újítja meg a Kőmíves Kelemenné-motívumot, anélkül, hogy a balladai nevet egyszer is leírná. (…) Szervác „végső” elszámolást készít szülőföldélményével, a „megutált kölyökkorral”, a szürkeséggel és a közönségességgel, az útra tántorodás esetlegességével (Levél a szülőföldre). Némileg Utassy reminiszcencia munkál itt (Én utálom gyerekkorom!), de Szervác új motívumokkal gazdagította ezt a gyökereit kereső idegenséget és nosztalgiát (…).
Szer vác József
ígéretet a kötetzáró Már szinte múlt időben című poéma jelenti: látszólag stilizálatlan, s a kötet első verseihez képest „nyers” vallomás, emlékezés, kimondás (...)”
Péntek Imre – Életünk, 1980. 9. szám.
Mi FÁJNA? (1987) „(…) Szervác József második kötetének magával ragadó nyelvi-gondolati sodrása, érzelmi fedezete a jelentős művészi minőség öntörvényűségével torpantja meg a korszerűbb hangzatokat számonkérő kritikusi bírálat nekilendülését; az átélhető fájdalmak katartikus verspillanataival tudja feledtetni, hogy az itt képviselt költészeti modell felett – úgy tűnik – eljárt az idő. A Szervác-líra így önértékén túl épp az elmúlt történet periódus érezhető árnyékeltolódásának következtében, a Nagy László-örökség egyik utolsó – ma már a nemzedékében is csaknem társtalan – színvonalas vállalásaként kap különös nyomatékot. (…) A Mi fájna? versei által hozott jelentős továbblépés, esztétikai gazdagodás (…) a költői eszközkészlet letisztulásában szembetűnő – anélkül, hogy lényeges tematikai tágulásról, vagy az alkotásmód megújulásáról beszélhetnénk. (…) Szervác József világképét és ars poeticáját a társadalmi hierarchia alján rekedtekkel vállalt sorsközösség határozza meg. Fájdalmai az önnön életük alakításából kiszorított, a gyárak és a kocsmák színtereinek rokkantó, önpusztító mindennapjait élő emberek átérzett és megtapasztalt nyomorúságában fogannak. (…) A pusztulás, a halál, a temetés állandó versszervező képzete a megvetettség, a széthullás, az erkölcsi züllés létközegét nemzeti sorslátomássá fokozva az eltékozolt életerők, megbicsaklott hitek, elveszett remények országaként láttatja. Mindennek hátterében pedig hangsúlyos szálként húzódik meg a személyes kapcsolatvesztés gyötrő kiszolgáltatottsága, a költői én reménytelen leszámolása az oltalmazó szerelem esélyével. A kötet szerkezete szorosan a gondolatkörök zárt tematikai rendjéhez igazodik. Az élre helyezett címadó mű Európáról Magyarországra „e laktató vadon”-ra szűkülő perspektívája kivételes atmoszférikus erővel sűríti magába az életérzés félelemből, fájdalomból felépülő tartalmait – olyan esztétikai magaslatú indítást intonálva, amit nem képes a versanyag egésze ezen a szinten megőrizni. (…) A Mi fájna? verseinek intenzív összha-
49
Szer vác József
tása mégis feledtetni tudja az ihletműködés kihagyásait, s kiérlelt, jelentős költemények sorával igazolja Szervác költészetének életképességét.” Keresztury Tibor – Jelenkor, 1987. 3. szám
ELÕSZÓ (1993) „A bemutatkozó kötet, a Szavak hazáig (1980) a margináliákról hozott hiteles látlelet. A nyers élettényeknek adott hangot. Szervác olyan hévvel beszélt a világról s annak a számára érzelmileg fontos elemeiről, a hazáról és a szerelemről, hogy az a gyöngébb megoldások ellenére is sokat ígért. A vallomásos beszédmód s a konkrét megnevezés rendíthetetlen igénye dominált legjobb költeményeiben. (…) A hét esztendővel későbbi Mi fájna? (1987) című gyűjtemény az előzőnél tömörebben, határozottabb tudatossággal képviselte a választott normát. „Jogom a szó, hát nem adom alább” – hirdette. (…) A harmadik kötet öt esztendőt váratott magára, jóllehet anyaga már 1988-ban készen volt. A Mi fájna? világához képest az Előszó végletesebb, megszenvedettebb és szomorúbb. A költő továbbra sem kételkedik a művészi szó erejében (…) Az Előszó művészvilágkép-teremtő sajátossága a költőt makacsul kiválasztottként aposztrofáló líraszemléleti beállítódás. Szervác gondolkodásában a költő par excellence boldogtalan lény, aki tudja, hogy az írni infinitívuszára a legkatartikusabb rím az INRI, mert ebben az összecsengésben a fölsejlő bibliai allúzió a jézusi áldozat sugárzásával vonja be a teremtő szenzibilitást (A kesztyűt). Szervác beszédformái közt a monológ (Emlékirat; Néhai P. S. magyar hadifogoly hagyatékából; Oroszország, 1880 körül; Szabadságharcos hadifogoly gondolatban őreivel beszélget; Strófák Ady Endrének) mellett domináns az egyes szám első személyűség, amely vagy a kedveshez fordulás, vagy az önmegszólítás grammatikai eszköze (Augusztus, 1985; Köldökzsinórkötésben (…) megoldásai között számos József Attila-, Nagy László- és Ratkó-reminiszcencia, lírai magatartásban pedig valami villoni törvényenkívüliség kísért. (…) Szervác József harmincöt költeménye 1988-ban súlyosabb kötet lehetett volna, mint manapság, amikor a sorok mögött feszülő életanyag drámaisága, a lírai sorsanalízis válik élményszerűvé. A gyűjtemény a Nagy László utáni küldetéses költészet egyik utolsó képviselőjének kíméletlen önfelmutatása, amelyben a szerző életének s a vázolt költői magatartásnak együttes válsága fejeződik ki. Szervác a „szuterén távlatig / tart a belátható, fejünk fölül / babérág, glória örökre elnapolva” (Ne félj) személyes léttapasztalatából sarjaszt költészetet: hétköznapi történelmet ír (Előszó). (…) A kérdés ezek után az, hogy mihez szolgál prológusként az Előszó, amikor a Szózat című, kötetzáró műben keretként tér vissza az alábbi gondolat: „Csendet – / nem szólok nincs mit mondanom”.’’ Karádi Zsolt – Kortárs, 1994. 6. szám
ASZÁLY ELÕTT – Átdolgozás (1999)
50
„Szervác világról alkotott erkölcsi-etikai ítélete a kezdetektől kivételes határozottsággal működött. Egy korábbi politikai statútum bizánci bonyolultságú útvesztői közt a maga remélt tempójában haladni kívánó fiatal irodalmárt könnyen elsodort a rózsaszínű érvényesülés irányító jelszavakkal jól felszerszámolt menetirányítása. Csakhogy Szervác
Szer vác József
esetében már a kezdetekben felmérhető, nem igényel ideológiai tanácsadást, külön (és különös) heraldikai rendet működtet – a Szavak hazáig – már ezen alapállás tökéletes bizonyítéka. A következő kötetek folytatják az első, emelt hangon deklarált „barbárságot”, kívülállást. Szervácból a határozott tervek ellenére sem faragott a megfontolt irodalompolitika fényes, a munkásosztály hatalmát hirdető proletárköltőt. (…) Az olvasó mindent letakarít az asztalról, egymás mellé fekteti az elmúlt húsz év karcsú Szerváctermését, végignézi a költő arcait, összeadja és kivonja a négy kötet megjelenési időpontját. A költő gondosan betartja a hétéves periodicitást. Szekértők szerint hét év alatt kicserélődik a teljes sejtkészletünk, és átformálódik szókészletünk magja. (…) Az olvasó meghökkenve nézi e mostani címlapfotót, rajta a költőt. „Akadnak költők (kevesen), akik saját arcukra írják a verset. Ráncaikba, prófétás szakállukba, lakatlan szemükbe” – írja Tódor János januári recenziójában. (…) Az olvasó belevész a három kötet ismerős ízeibe és illataiba, e múltidéző lakomába, a nyolcvanas évek ismerősen savanyú közérzetébe. (…) Az ember, aki megélte, nemigen tudta, miképpen szabaduljon, s ha szabadul, hová jut. De Szervácnál nincsen tetten érhető szabadulásvágy. A közvetlen átmenet az előző kötet (Előszó) záróverse, a csendet és elmélyülést követelő Szózat minden zökkenése nélkül folytatódik az Aszály előtt első, tehát a hangsúlyt eredendően meghatározó nyitóversében. „Csendet - nem szólok nincs mit mondanom csendet - elhullanak a herélt harangok csendet - magam a mennybe szállok csendet - -’’ – írja a Szózat végén, és így folytatja az Aszály előttben: „Fennkölt, akár egy lomtalanítás (hozzácsaphatjuk életünket) fennkölt e nekivetkező tavasz elévül benne minden bűntett” A szórend, a hangszín nem változik, a pokoli kintlét, a felsőbbségesen ostorozó váteszi harag, a súlypontozó helymeghatározás, a ti és az én, a szétválasztás, a megkülönböztetés konfrontatív dühe és energiája nem változik. (…) Az Aszály előtt páratlanul, a túlzásokig keserű hangütése mégis váratlanul éri az olvasót (engem). (…) Miért, honnan ez az elképesztő bú és bánat, világméretű nihil? Ez még a kilátástalan kommunizmus építése, netán már a kétségbeejtő kapitalizmusé? Elő- és felkészít talán? Tudatosan vezet az Átdolgozás változó világszemléletébe? A „két” kötet tulajdonképpen „egy” építmény, mint ahogyan maga a négy kötet is egy építmény? A korábbi zaklatott versek is azért íródtak, hogy az Átdolgozások hangütését, különös otthonosságát azonnal felfedezze az olvasó, és másképpen érezze magát, mint egy speciális rezervátumban? Szervác szintetizál, fogódzókat helyez el a szövegben, jelzi, eddig minden azért történt, hogy ma egy más minőség történhessék. Tizenöt év azért döngetett el úgy, hogy a tizenhatodik ilyen lehessen. (…) Bárhonnan közelítsünk azonban, kiderül, Madách Tragédiája óta (Adyt is beleértve) nem jelent meg hasonlóan reménytelen, az összes tragikus középkori fragmentumot felvonultató kórkép. (…) De az olvasó nem vulgarizáló kultúrtörténeti kritériumok meghatározása miatt olvas Szervácot. Szervácot azért
51
Szer vác József
olvas, mert Szervácnál pontosabban senki meg nem fogalmazta a rendszerváltás előtti utolsó-utáni első pillanatait, első hónapjait, első éveit, és az összegzést: aszály előtt. (…) Valami meghatározhatatlan érzésből születve az Aszály zárszövegéig az olvasónak az a furcsa, pontosan alig értelmezhető benyomása támad, hogy Szervác fiatal költő maradt. Ingerült, magányos, otthontalan. (…) Szervác még mindig, közeledve az ötvenhez, várakozik. Vár valamire. Kitapintható, hogy egyre szenvedélyesebben várja azt a pontosan alig körülrajzolható valamit, ami talán működő hitekből, alkalmazható külső és belső rendszerek összhangjából táplálkozik, amely első negyven évéből kimaradt (…). Az Átdolgozás költője új költő. Egy új költő. A költőben rejtőző másik. A megváltozhatatlant tudomásul vevő vagabund: „Szó nincs száműzetésről – csak mert nem illettem a képbe. / Tízmillióan nem illünk a képbe – papolhatnak a retusőrök”, adja meg az új hangot egy oktávval (nem feljebb, nem lejjebb) „odébb” (…) A fanyar villoni felcsattanások, József Attila kirekesztettségtudatának belenyugvó térnyerése, Nagy László tiszta hangja (dallamai nélkül), mind beépült, átalakult. Szerváccá lett. (…) már soha nem válhat irodalmi szalonok ünnepelt szómágusává, könnyed csevegőjévé, akitől a nőnemű versbarátok borzongva (és komolyan) megkérdik, az ihlet valóban emlékeztet-e az orgazmusra. (…) Szervác soha sehol nem fennkölt. (…) Szervác renitens, visszamenőleg is érvényes kísérlete – lezárni, átértékelni mindazt, ami mögöttünk maradt – ennek interpretációs kínjai, mely helyből számvetésre kényszeríti számvetésre ritkán alkalmas korosztályos olvasóját, az elmúlt tíz év egyik legjelentősebb, legegységesebb próféciájává emeli e kései dupla kötetet. Nem találunk benne vonzó dallamocskákat, helyeske, odabújó citerafutamokat, alkuszövegeket, madrigáltempójú öntetszelgést, kérést, hajlongást. Szigorú, kemény, férfilíra.” Onagy Zoltán – Hitel, 2000. 4. szám Szöllősi Mátyás összeállítása
52
Paján Viktorral Török László kiállításmegnyitóján, Fiatal Művészek Klubja, 1978.
A keresztrefeszítés „Mi pedig Krisztust prédikáljuk, a megfeszítettet, a zsidóknak ugyan botránkozást, a görögöknek pedig bolondságot.” (Pál I. Kor 1:23)
Pier Paolo Pasolini
Pier Paolo Pasolini
Minden sebekre szórja sugarait a nap és Ő most minden szemeknek kitéve hal meg: íme még anyja is, amint nézi mellkasa, ágyéka, térde alól az Ő testének kínjait. Hajnal és naplemente fénye világítja meg széttárt karjait, Április lágyítja Föltárulkozását, a kínhalált, szemek dühödt tüzében. Mért ÁLLÍTOTTÁK KI Krisztust a Kereszten? Ó a szív fájdalomverése az ifjú testében... kegyetlen gyalázkodás ez nyers szemérme ellen... Nap és ádáz szemek! A csendben veszteglő égbolton a szégyen pírjától fuldokló végső szava az Istentől kért bűnbocsánatot, s az Úr hűvös és szenvtelen szemében halál, nemiség, szégyenkaloda. Föltárulkozni! (ezt tanítaná a szegény Krisztus, a megkövezett?), a szív világossága érdemes talán viselni minden gúnyt, minden veszett bűnt, minden mezítelen szenvedélyt... (a Megfeszített ezt akarta szólni? feláldozni minden nap adományát, feladni minden nap feloldozását, a szakadék fölé ártatlanul hajolni?) Majd bennünket kínálnak a kereszten kipellengérezésre, a féktelen öröm csillogó szemeiben nevetség tárgyául téve fel minden vércseppet, mellkastól térdekig, misztikusan, röhejesen, az észtől remegve és a megbotránkozás tanúságtételének parázs tüzén fölizzó játékszenvedélytől.
Szervác József fordítása
53
Tót h E r z s é b et
54
Tóth Erzsébet
Aki megszökött az árulás elõl Szervác József olyan ember és költő volt, akit nem lehet, és nem szabad elfelejteni. Nálam legtöbbször hiány formájában fordul elő: Mit szólna Józsi ehhez vagy ahhoz? Persze, nem szólna semmit, röhögne. És lerészegedne. Van az emberi létezésnek egy olyan mélyrétege, ami néha felvillantja: „Nincsen remény. Nincsen remény”. Ő ezt érezhette meg akkor, amikor nem akart menekülni az alkoholizmusából. Azután meg már késő volt, amikor már esetleg akart volna. Lenézett minket, Zalánt, Cypriánt, engem, akik valahogy kikászálódtunk az alkohol fogságából. Legalábbis igyekeztünk. Legélőbb képem róla az, amikor a nyugdíját intézte, és véletlenül találkoztunk. Pár szót beszéltünk, és én mentem tovább. Ez volt utolsó találkozásunk. Onagy Zoltán szerint Szervác a Kádár-kor hősi halottja. Én inkább József Attilát idézném: „Éltem, s ebbe más is belehalt már.” Vagy pedig minden ember hős, aki naponta ütközteti magában az igazságot a hazugsággal. A hidegháború jobban gyilkolta sorainkat, mint az igazi háborúk. Hiszen nézzük meg nemzedékünket. Élünk még ugyan, de már régóta haldoklunk. Viszont néha azt érzem, mintha szándékosan nem akart volna kiemelkedni a legnyomorultabbak, a legszegényebbek közül. Árulásnak érezte volna. Holott nagyon is tudta értékeit, ahogy mi is erősítettük benne, hogy szükség van rá mint barátra, mint költőre. Bár ő barátnak nem volt jó, milyen barát egy alkoholista? Részeg vagy másnapos. Ezt még egy szerelmes sem bírja, nemhogy egy barát. Mindig be kellett rúgni vele, vagy otthagyni. Nem volt meg benne a képesség: civilként létezni. Olyan mértékű zsigeri elutasítás volt benne a civil élet kellékei, alkalmazkodás, megalkuvás iránt, hogy kár is lett volna erőltetni. És persze iszonyú gőg: én vagyok a költő. Ahogy az is volt. Miközben, talán furcsa ezt így leírni már: jó ember volt. Ebben biztos vagyok. Egyszer, pár hónapig nem ivott, amikor a Mi fájna című közös estünket készítettük elő Csajka Gábor Cypriánnal hármasban. Akkor olyan volt, mint egy profi. Volt miért fegyelmezettnek lenni, és ő ezt természetesnek tartotta. Tehát ha munkát, feladatot talált, akkor ő alárendelte magát. Az a baj, hogy nem sok ilyen feladat volt akkor, de amikor megkértem, írjon előszót az önálló estemhez, gondolkodás nélkül vállalta. Ez az írás most került elő huszonhét év után. Sírva olvastam. Józsi megélhette még azt is, hogy a költészetét egyszerűen lesöpörték az új kritikusok. Nem hiszem, hogy egyszer is leírták volna a nevét. Pécsi Györgyi a Nagyításban legutóbb írt róla, és máskor is, de egy kezemen meg tudom számolni, hányan tartják számon. Pedig ott kellene lennie a Márai program könyvei között a verseinek és a prózáinak, amelyeket én Tar Sándor és Hajnóczy mellé tartozónak gondolok. Erőteljesen más volt, mint körülötte mindenki, kemény és pontos. Nem ismertem nála fegyelmezettebb költőt. Megadatott neki a szegénység, a munkássorból származás, és egy olyan területre merészkedett, ahol többnyire bölcsészek nyüzsögnek, értelmiségi ősökkel. Az az élet és életpélda, amit ő kapott, plusz a valóság irgalmatlan ellentéte a szólamokkal – munkás-paraszt kormány! – éppen elég költői robbanótöltetet adott
Családjával a Bajcsy-Zsilinszky úti lakásban, 1981. Fotó: Török László
Tót h E r z s é b et
neki. Annyiban hasonlít József Attilára, hogy személyes létezése leképezte a kor legégetőbb visszásságait. Sajnos, az eltelt tíz-húsz év azt bizonyítja, hogy most már az ebből a körből kikerülő ifjaknak még annyi esélye sincs, mint Szervácnak volt. Ő még utoljára kiáltott egyet: Én Szervác József itt vagyok! Hogy ma elfogadná-e a szakma, az a szakmát minősíti. Szerintem észre sem venné. Puha, párducléptekkel közlekedő írókat udvarolnak körül, ő meg egy bölény volt. A selyembivaly Hajnóczy mellett. Azt mondanák rá, elavult az a költői szerepfelfogás, amivel ő rendelkezett, sötétség uralkodik nála, és hagyja csak a társadalmat saját mocsarában fuldokolni. Óvakodjék. Ez nem a költő dolga. Mindazonáltal mostanában újra engedélyt adtak az ifjaknak „közéleti verseket” írni. Meg is lehet nézni őket. Érdekes, nem vették észre Szervác Józsefet? Vagy a költő közéleti szerepe attól függően engedélyezett – sőt: kívánatos – ki van hatalmon éppen? Ettől én hányingert kapok. Eltekintve a kordivatoktól, volna miről írnia Szervácnak ma is. Igazi költőnek mindig van. És belehalna másodszor is, sokadszor is.
55
Onagy Zoltán
Onagy Zoltán
Hajnali szövegromok a melegfrontból Egy meteopata feljegyzései Szervácot elÕszedve
2012-05-10-csütörtök-04-12. – Szervácot olvas az olvasó. Az olvasó amúgy is szarul van, de a kánikula, a véglegesen elveszettnek tűnő tavasz hiánya rátesz erre. Valamikor várták egymást a tavasszal, a tavasz is várta, a tavasz rándulásai, illata. Most semmi. Fagyoskodik a füst miatt nyitott ablakban a gép előtt, aztán fuldoklik a melegben. Nem érti. Nem érti, hogyan tűnt el az életből egy évszak. És ha eltűnt, az anyagmegmaradás elve szerint, hol van, hová lett? És, hogy Szervác Jóska? Ő, azt hiszem, jól van. Miért is ne volna jól várakozva? 2012-05-10-csüt.-04-59. – Húszvalahány éve a Bajcsy-Zsilinszky úti antikváriumban összeakadok Raffay államtitkár úrral. Kánikula is, Budapest is, a kettő együtt csak kényszerhelyzetben működött. Nyilván Zsámbokból hazaúton. Helyből beteg vagyok a politikusoktól (talán az egyetlen Csapody Miklóst kivéve). Balassi Bálint és kora, évek óta és még éveken át gyűjtök mindent, ami Balassi. A terv 3 x 33 rövid történet, szemből-hátból-lentről-föntről, Balassi három fele, az istenes, a szerelmes törzsi vadász (aki a farka révén óhajt nagyúrrá válni, ha nem megy másként), és a törvényszegő vagabund. Előbb tanács, az antikvárus jobban tudja, merre induljak. Csendes, hűvös hely, mielőtt elszánom magam Szerváchoz, aki az út másik felén szemben lakik az antikváriummal, mindig bejövök ide, amikor Szervác, hogy legalább annyi haszon maradjon, mert Szerváctól többnyire egy fillér nélkül jutok haza. Szóval: Raffay is az antikváriumban kotorász, hallja, mit kérdezek, utánam lép. Nem tudom pontosan, mit keresek, de a három vezérmotívumot igen. Azt mondja: „Ha az istenes Balassit keresi, akkor Szerb Antalnál nézzen utána, ha a népfiset, akkor Toldy Ferencnél, ha a materialista értelmezéshez keres alapanyagot, akkor nem kerülheti meg Eckhardt Sándort.” Én tudom, ki ő, a parlamenti élő közvetítés napi program, nem értem pontosan, mit akar, mint mindig ilyen esetben. Lényegesen visszafogottabb vagyok a normálisnál, amikor Balassi-értővel akadok össze, nem gyakori eset. Vagy tíz-húsz perc halk beszélgetés a három részre tépett országról, a török kor harmadik harmadáról, az irodalomról, a kiszolgáltatott kisemberről. Szóba kerül Esztergom, a vár, a halál. A márianosztrai keréklazítást nem kérdem, pedig érdekelne. A háromszor harminchárom kisanyag soha nem készül el, viszont felmászok a melegben a harmadikra a zsákmánnyal. Nagy lakás a Bajcsyn, ahol Szervác él. Előbb az asszonnyal, aztán mindenféle népekkel, de végül többnyire egyedül.
56
2012-05-10-csüt.-07-02. – Ha Pestre utazom, mindig hétfőn (maximum kedden), mindig kora délelőtt érkezem. Zsámbokban felszállok a hat óra tizes pesti buszra
Onagy Zoltán
kocsma és a vegyesbolt előtt, ha lehet, a félhatosra az öregasszonyok és (ha tavasz) a paprikás- (ha ősz), a hagymászsákok közé. Kilenc körül Bp., Népstadion, MÁVAUT pályaudvar. Ha éjszaka korrigált, netán züllött, megtalálom. Ha nem, tartozom az ördögnek a metrójegyekkel (ekkor még nem 400 Ft/db, de drága, a dolgok viszonylagosak), a gyaloglással az Arany János utcai metrótól a Bajcsyig és vissza, és tartozom három emelet megmászásával. Az évek során negatívba fordul a megtalálom, nem találom arány, ritkítom az emeletmászást. 1980-ban kezdődik minden. Nincs mobil, vezetékes telefon is csak a jobbaknak, nehogy a sötétben bujkáló ellenforradalmárok tömegeket vezessenek félre, bolondítsanak meg a mentalitásukra jellemző egetverő marhasággal, mely szerint a szabadság maga az égből hulló manna, ehető hagymával, tojással, kenyérrel, kaviárral, rántott harcsaszelettel. A szabadság maga a mennyország. Csak később jövök rá, Szervác, minden trenddel szemben, éppen ezt a végtelen, egymásba csavarodó mondatot írja verseiben. „Mi fájna itt, e fűtött februárban? / Ez már talán az igazi aranykor.” Azután: „Tartozol nekem, Magyarország / szemeimért valami horizonttal.” 2012-05-10-csüt.-08-22. – „A hangütés, a dühös, goromba felcsattanások a szerváci karakter szerves része. A feltétlen nem. Az azonnali, feltétel nélküli nem. A függetlenség, a bizalmatlanság és a távolságtartás keserű biztonsága.” – találom egy régi saját A bőség zavara-leadben. Így történt? A mindenféle hatalommal szembeni azonnali nem? Ez a valóság? Még nincs kilenc óra, már huszonnyolc fullasztó fok. Ebben a melegben nem dőlhet el a valóság. Belocsolom az erkélyt, felakasztom a lepedőt a szárítómadzagra, mert a tapasztalat azt mutatja, a nagyszobából kúszik át a dolgozóba ez az elviselhetetlen hőség. Kilencre vége a szöszölésnek a billentyűzet fölött, pedig eszembe jutott, hol és mikor találkozunk először, azt reméltem, lenyomom az esetet. Sem a nagy találkozást, sem az előzményeket nem írtam meg soha. De majd holnap, talán holnap is fontosnak látszik. Nem akarom elhinni. Május tizedike, és már most meg lehet dögleni a melegtől. 2012-05-11-péntek-04-18. – 1979 esőverte decemberében, a világvégi Romhány nevű, kályha- és csempegyáráról híres település faluvégi kisházában ülök. A Lókos patak túlpartjáról füttyög a postás, hogy csomagom van, menjek érte, mert ő ezen a sáron át nem jön a biciklijével, az hétszentség. Gumicsizmát húzok, át a Lókos romhídján, a féllábszárig érő, megkerülhetetlen, csizmalehúzó iszapon. Megjelenik az első kötet, az első regény, az Út Eridanusba a Magvetőnél, az Új termés sorozatban. Három év vajúdás után. Őt cipelte a postás. Ugyanekkor, ugyanebben a sorozatban és kiadónál Szerváctól a Szavak Hazáig. Szervácot még nem ismerem, csak a nevét. Folyóiratokból. Nagy László ezzel a Szervác nevű sráccal kezdi néhány évvel korábban az Új termés című verssorozatát. Irigyeltem nagyon. Kel a nap, világosodik. Egyetlen harmatcsepp sincs a juharfán. Kihajolok, megtapintom, amikor elhúzom a függönyt, nyitom az ablakot. Sok jóra ma se számíthatok. 2012-05-11-péntek-04-51. – Az Eridanus csodákat tesz. Romhányba csalja a nőket. Nem értem ekkor a nők bátorságát. Azóta se. Pislogok, csodálkozom, hagyom magam, minden második hétvégen rohanok haza a gyerekekhez. Közben folyamatosan imádkozom, hogy a Nógrádi népújság ne feledkezzen meg rólam, közölje és fizesse ki kisriportjaimat, tárcáimat. A helyzet ebben a tekintetben nem változik 2012-ig. Ha lehet, romlott. Ma már íróember alvás közben is imádkozik, hogy a pénzéhez jusson. De nem jut.
57
Onagy Zoltán
2012-05-11-péntek-05-42. – Esik akkor is, Romhányban minden emlékezetes pillanat járulékos tartozéka az eső, amikor beállít egy szőke nő. Miképpen talál oda, fogalmam nincs. Nekem elmagyarázzák, lerajzolják, a rajzon a Rákóczi-fa is szerepel, első ott jártamkor mégis délig járok körbe-körbe reggeltől. Ilyen a nő. Mindent megtalál, amit akar. Nem tudok sokat a FIJAKról, a Csütörtök Esti Társaságról, szinte semmit az alternatív irodalom budapesti helyzetéről, Tóth Dezső államtitkár elvtársról, a Szentendrei FIJAK-tanácskozásról nulla információ. Honnan tudnék, ha nem írja meg a Népszabadság, a Nógrádi népújság pláne nem. A helyzet, innen nézve hihetetlenül bonyolult. A szőke nő nem ismer senkit és semmit, amit én, én nem ismerek senkit és semmit, amit a szőke nő, ráadásul a karcsú ágyat a teremtő kizárólag alvásra szerkesztette, semmi huncutkodás, semmi kétszemélyes flikk-flakk. Fogalmam nincs, mi történt valójában, és ami történt, milyen minőségben. Az emlékezet törli a nem kifejezettem jó, nem kifejezetten rossz eseményeket a memóriakártyáról, kár volna fejet törni most ezen. Viszont néhány nap után ő visz fel egy kalandokkal színezett út során a Csütörtök estire. Nyúzottak lehetünk és romosak, mert amikor késve belépünk a Bajza utcai Deák vendéglő óriásajtaján, a Társaság, ami Csütörtök Estinek nevezi magát, úgy néz az ajtó felé, mintha jelenést látna. Nabasszus, gondolom, jól nézek ki. Úgy reméltem, leülök valamelyik sarokba, hallgatok, nézelődöm, figyelek. Sose szerettem, ha engem néznek. 2012-05-11-péntek-07-03. – Nem ismerek senkit, később azonosítom az arcokat. Szervác, Zalán, Tóth Erzsi, ekkor látom először és utoljára élőben Hervay Gizellát, sugárzik róla a boldogtalanság, Szilágyi Ákos, Géczi Jancsi, talán Csajka Gábor is, és sokan mások. Nem nagyon emlékszem a hosszú nap után. Későn érkezünk, de nyilván nem ennek köszönhető, hogy Szervác viszi a prímet, ő a leghangosabb. Ülünk az estében. Sörök, azt hiszem. 1980-ban az ember kétszer meggondolja (kétszer gondolja meg!), ha bort inna. Tombol a szalmából és műtrágyából készített borok divatja. Szervác laza, jókedvű. A szőke nő elsodródik mellőlem, Szervác beül a helyére, honnan jövünk ennyire szakadtan. Azután, hogy snóblizzunk. Snóblival akkoriban nemigen lehet kiutálni engem egy teremből. Nem bírja a vereséget, fogadna rá, hogy irodalmi berkekben nálánál senki jobban nem snóblizik. De igen. Zsák pénzt nyerek tőle. Első és utolsó eset, hogy a snóbli részszereplő, amikor találkozunk.
58
2012-05-11-péntek-08-22. – „Előbb az asszonnyal, aztán mindenféle népekkel, de többnyire egyedül.” – írtam föntebb. 1980 Könyvhetére megjelenik az Isten tenyerén ülünk című Magvető antológia Esterházyval, Nádassal, Kornissal. Az irodalompolitika nyit. Kornis első nyilvános publikációja az ellenzéki Közös Napló óta (vagy mi is a neve). Nem tudom, hogyan kerülök az antológiába, de benne vagyok (Berkes Erzsébet aztán szó szerint letépi a fejem a regényrészlet miatt az ÉS-ben közölt kritikájával). A szerkesztők (vagy az ügyintézők) berendelnek a honoráriumért, a tiszteletpéldányokért. Az akkori viszonyok közt iszonyat pénzt kapok, három-négyhavi fizetés(em)nek megfelelő összeget. Felloholok örömömben a Bajcsyba, hogy ünnepeljük meg. Szervác hívja az asszonyt, Júliát is. Csantavéri Júliát. Kocsmajellegű, füstös vendéglőt találunk az Árpád híd felé menetben, hogy közelebb legyek a buszhoz. Karcsú, mosolygós, szikrázóan szép fiatalasszony. Szervác is karcsú, mosolygós, és szikrázóan tehetséges. Szívja a Munkást vadul. Jó látni őket a vastag faasztal túlsó felén. Ránk sötétedik. Nem gondolok semmi távolabbi lehetőségre. Huszonhét vagyok. Öröm az élet. Ők is valahogy így. Mindhárman huszonhét vagyunk. Ki hinné huszonhét évesen, hogy az irodalomban lenni megalkuvás, kompromisszumkészség, jó alkupozíciók kiharcolásának sorozata? Az élet szép, és semmi több.
2012-05-12-szombat-04-05. – Naplóbejegyzés ’97 novemberéből: „Egy Karafiáth Orsolya nevű diáklány a novemberi Mozgóban, 76. oldal. Ballada az alkoholos ifjúról. Micsoda énekhang, táncos lábak! Szervác is a MV-ban dörmög, hogy a vers nem kurva, a költő ne szolgáljon a verssel. Lehet, igaza van. Ő már nemigen változik.” A cím nem szerepel a bejegyzésben, nem találom a Szervác-kötetekben, rábukkanok viszont egyre, Kocsisor a címe: „én, kurva költő ezennel / visszavonulok, megírom / ezt az egyáltalán nem kurvákról / szóló költeményt, valamikori / szüzességükre gondolok, / az első megbaszás alighanem / fájt, nagy szemétség”. Első szemre: durva. Nem költői széplélek tavaszi rügyfakadáskor, aki az élet megújulását ünnepli veretes jambusokban 1998-ban, annyi szent.
Onagy Zoltán
2012-05-11-péntek-08-44 – Kilencre labor, aztán gyógyszertár. Kérhettem volna nyolcas időpontot, de bankjárat (ki kell vennem az utolsó tartalékot), pedig újra harminc fölött a meleg. Tegnap hideghullámot ígért a meteorológia, de erről szó nincs. Tűz a nap, nincs árnyék. Hullámokban száll a vattacukor a nyárfákról, mintha havazna. Leülök a fiamnál két órára, ennyi idő a laboreredmény.
2012-05-12-szombat-05-15. – A nap nem kel, ha igen, a felhők mögött lapít, zuhan a hőmérséklet, vérnyomásom padlón, cukrom a kávé után azonnal eléri a kilencet. Tegnap harminchárom, ma tizenhárom fok. A meteopata kivégzése a húsz fok zuhanás. A gyógyszer is letaglóz. Nyitom, csukom, csukom, nyitom az ablakot, hogy legalább a falak által benyelt meleget sugározza a szobába, ha kérhetem. Pislogok bele a Szervác-prózába, ennyi erő maradt, a gyógyszer is letaglóz. Elképesztő próza. Pontos, mély, tizenkét rétegű, Csalog Zsolt írt hasonlót. Egy-egy oldalt többször el kell olvasni szerkezeti virtuozitása miatt, hogy az ember felfedezze benne az aranyteléreket, a strukturális megoldásokat, hogyan illeszti egymáshoz a lényegest a lényegtelennel, hogyan teszi mégis lényegessé az apró, lényegtelen kisinformációt. Miért nem írt prózát a kezdetektől ez a bolond ember? Az epika rendszert követel. A környezet rendbetételét. Néha ugyan kihajolhat, eldőlhet, néhány napra otthagyhatja az epika követelményrendszerét, de pontosan ismeri a teret, ahová visszaérkezik, amikor visszatér, tudja, a szék milyen szögben viszonyul az asztal síkjához. 2012-05-12-szombat-06-21. – A kilencvenes évek zűrzavarában egyre ritkábban látom. Ő is megtesz mindent, hogy ne. Körötte is zűrzavar, káosz, pénztelenség. Egyedül él. Nő körülötte a szörnyülködés, a legenda. Gondolom, gyűlnek a sárga csekkek, szaporodik az elmaradás, érkeznek a villanylekapcsoló, víz-, és gázkikötő szakemberek. És egyre nehézkesebb előteremteni a forintot a kannás borra. Ez van. A lakás, akár egy hajléktalané. Érthetetlen. Egyszer (talán kétszer) látom felvirágozni a Bajcsy-Zsilinszky utcai nagy lakást. Színésznő érkezik, házias, derűs. Végigszántja a többéves retket, megpucolja az ablakokat, kimossa a függönyt. A látogató, aki láthatta előtte, közben, és most is, képes megállapítani, nő nélkül nem megy. Ha menne, se megy. Lehet akkora költő, mint az elefántbika, nő nélkül nem megy. Később a Csengődiben is összejön valakivel, de ezt már nem látom. Csak azt, amit soha, sehol, ez már a kilencvenes évek második fele, hogy a fürdőszobában, dührohamában valaki összetörte a vécécsészét. Lerúgta a felét, és úgy maradt. Nem is tudom, talán évekig. 2012-05-12-szombat-07-30. – Az utolsó fázisban csak akkor találkozunk, ha elkapom a Csengődi borozóban. De az messze van. Előbb fel a harmadikra, lehet, csak kettő, de én háromra emlékszem. Emeletből, pesti bérházban, a három a nagyon sok lépcső. Hónapokig betörve a bejárati ajtó ablaka. Télire papundeklivel beüvegezte. És
59
Onagy Zoltán
úgy maradt. A kartonon hivatalos üzenetek, és mindenféle jó hír, ki kereste, mikor. Ha megtalálom, leülünk. Bort iszik, és utál mindenkit. Mindenkire jut rossz szava, minden közös ismerősre. Télen is, nyáron is. Ülünk a füstben a klozet ajtaja előtti kanyarban. Itt olvasom az első Börtönújság-prózáit. Tőle kapom az első szemüvegemet, mert a fényviszonyok alkalmatlanok a Börtönújság olvasására, és mert a szem nem a régi. 2012-05-13-vasárnap-03-50. – Hajnali vihar. Goromba, féktelen, fadöntő, tetőtépő vihar. Dörög, villámlik, tépi a juhart. Kihúzok mindent. Nem bírnám, ha Mars beköszönne a gépembe villám formájában. Éppen rosszul jönne. Mint a paraszt, akitől ellopják a kapáját, de kapa nélkül képtelen megkeresni egy új kapa árát. Ki van ez találva. Be a paplan alá, visszaalszom. Mit tehetnék négy óra előtt gép nélkül? 2012-05-13-vasárnap-04-12. – Ma volna hatvan éves Szervác Jóska. Mit szólna, ahhoz, amit lát, amit fehéren-feketén megjósolt, ha élne? Mi már nem mondunk semmit. Annyira értelmetlen és érdektelen ez az egész. Irodalom? Költészet? Ugyan.
60
Portré, 1974.
Üdvözlet
Lezsák Sándor
Lezsák Sándor
A fű lehagy, igen, a fű lehagy bennünket, zendültünk hát levegőből le a földre, madárútról kiskocsmába, és ott készült új antológ a szembeszélnek. A társaságnak úri tagjai szekérre ültek, és azon menének, ott, ahol Csordás a Gábor és Parti a Nagy, ahol Szervác gorombult, rombolt, hogy úgy ne maradj, mert a fű lehagy, igen, a fű lehagy. Bűvölt bennünket Cyprian, billegtünk a sormintán, s valék szomszédja éppen Erzsikének, ének, ének, mezei Tóth Erzsikének, és vettünk a füvektől édes illatot, ezért Adyt akartuk tőnek, sorvezetőnek, az Ady-összest, mert Mi voltunk a földnek bolondja, Elhasznált, szegény magyarok. És most jöjjetek, győztesek: üdvözlet a győzőnek, de helyettük Cenzor üzenete jő. Ez soha nem vet, csak arat, mondta Erzsi. Nem Adyt tanít, hanem Adytlanít, mondta Szervác, és a bevezető elmaradt, a címéből is csak a fele maradt. Címszakadás, mondta Gábor. Címszakadék, mondta Parti Nagy. Alámegyünk a cím alá, mondta Cyprián, és lesz belőlem Cymrián. A sorok között hó fed mindent, mondta négyszer Szervác Jóska, s negyedszerre a pohárba harapott. Kinek? Adjak? Egy? Falatot? NebomoljmárJóska! Ezek látnak, mindent látnak, bemérik a szempillánkat, mondta Erzsi, és ekkor csönd lett, mindenki hallgatott. Én arra gondoltam, hogy megint lekéstem az esti vonatot, és azon az éjjel választottunk magunknak csillagot. Az országúton végig a szekérrel, a négy ökör lassacskán ballagott. El. Lakitelek, 2005. november 20.
Bella Istvánnal, 1981.
61
Agócs Sándor
Agócs Sándor
Szervác József 60 éves Fájdalmasan korán meghalt. Tehetetlenül álltunk a sír mellett, eltemettük, de számomra ma is él. Mintha csak hosszú ideje nem beszéltünk volna, miközben tesszük a dolgunkat amúgy is, és jó időben egyszer majd összefutunk. Mint régen. Kalapos fényképe az ELŐSZÓ óta ott van a szerkesztői szobám falán. Talán holnap hív, talán holnapután… Kezdetben voltak a hetvenes évek. A vége felé hallottam róla először. Már akkor összekötött bennünket Jánoshalma, amikor személyesen még nem is találkoztunk. Halottam róla, tudtam, hogy verseket ír és tudtam, hogy az ország legjobb korrektora! Ez kissé fejbevágott, ezek szerint nagyon tud valamit, amit senki más! Ha már ő a legjobb! Igen, ezt csak így lehet, vagy sehogy. Felnéztem rá, pedig alig van öt év közöttünk. Ilyenkor mindig leintett és elviccelte… Kicsit tartottam is tőle, pontosabban: kezdtem tisztelni, majd félteni, hiszen ha valakitől ennyire fél a hatalom, akkor az nagyon tud valamit, amit szerintük nem kellene tudnia… Ugyanezt éreztem, amikor a verseit olvastam. Hatalmas tehetségével soha nem kérkedett, elviselte, amit rámértek az istenek vagy a rendszer kiszolgálói, ugyanakkor – teljes joggal – mélyen lenézte a kontárokat. Önmagához nagyon szigorú volt, másokhoz még inkább. Szervác – ahogyan ő írta Nagy Lászlóról –, a „botját se emelné / csak az érdemesekre”!... Sajnos, nem lehettünk közeli barátok, hiszen alig találkoztunk néhányszor, de – furcsa módon – ő mindig többet tudott rólam, mint én róla! Soha nem érzékeltem, hogy figyelne rám, pedig nagyon is figyelt engem! Szégyenkeztem is emiatt rendesen. Megtisztelő, hogy legalább a kortársa lehettem… Később voltak a nyolcvanas évek. „Mindenét rászórta Csávoly és Jánoshalma” (Történelem c. vers), de neki ez nem volt elég, mégis ebből építkezett haláláig! A jó FelsőBácska-i föld szagát nagyon is ismerte, már gyerekkorában a testébe-lelkébe ivódott a nagyszülőknél töltött nyaralások alkalmával. Alig említik ezt az őt érteni vélők, pedig ebből nőtt magasra költészete is! Ha nincs az a föld: nincs Csepel, ha nincs Csepel: nincs semmi!... Ennyire egyszerű. Jöttek aztán a kilencvenes évek. Pontosan húsz évvel ezelőtt, amikor az Antológia Kiadóhoz kerültem, írtunk néhány levelet a fiatal költőkhöz, akikről tudtuk, hogy nem jutnak publikálási lehetőséghez. Így jelent meg az Antológia Kiadónál Tóth Erzsébet, Szervác József, Banos János, Nagy Gáspár, később Szikra János és Léka Géza verseskötete… Szervác ELŐSZÓ című könyve ekkor már hosszú ideje parkolópályán volt… Akkoriban többször is jártunk nála „száműzetésének” színhelyén, a Börtönújság szerkesztőségében…
62
Legutolsó találkozásunk a Kölcsey-díj átadásának napján volt, 2001 áprilisában. Nagy Gáspárral együtt én vittem le autóval Lakitelekre az ünnepségre, ekkor már nagyon beteg volt, de láttam rajta, őszintén örült a díjnak! Meglepett, hogy végigbeszélte az utat, mintha idő előtt végrendelkezett volna… Lezsák Sándor honlapján talán még megtalálható az a fénykép, ami a díjátadó után készült, és mindannyian rajta vagyunk. A legfontosabb és legfájdalmasabb írást Pécsi Györgyi készítette róla két évvel ezelőtt. (Nagyítás, 2010. április 14. 8. old.) Akkor ezt Györgyinek külön is megköszöntem.
Agócs Sándor
Nagy Gáspár, Banos János, Csajka Gábor Cyprian, Szervác József… Hiányukat nem pótolja semmi!...
„Jogunk van szólni róla!” – írta nemrég Tóth Erzsébet. Jogunk volna hallgatni is, teszem hozzá, üvöltözzön csak a kánonba szorultak kórusa! Ha tetszik nekik, ha nem: Szervác József itt van közöttünk, bennünk, velünk, és itt lesz mindörökké. Kecskemét, 2012. május 14.
Portré, 1999, készítette Török László.
63
Lányi Gusztáv
Lányi Gusztáv
LÉLEKRAJZ/ELEMZÉS Szervác József 60 éves (lenne)
ELÕSZÓ: Bemutat(koz)ás és a helyzet meghatározása Szervác József – nekem eredendően: Horváth Józsi – egészen kisgyerekkori ismerősöm, általános iskolai, majd gimnáziumi osztálytársam, s ami a lényeg: szoros barátom is volt. Kapcsolatunk végig, az ő haláláig megmaradt. Az alább következő írásom azonban nem pusztán ezen a baráti alapon készült. Magam, pszichológus lévén, Józsit már egyetemista koromtól fogva „elemeztem” – igyekeztem személyisége rejtélyeit megfejteni. Most is erre a (reménytelen, de talán mégsem tanulság nélküli) feladatra vállalkozom.1 Ám ez az elemzés nem valamiféle „esetelemzés” lesz. Sokkal inkább arról van szó, hogy a 2012. május 14-i, hétfő esti megemlékező műsor rám tett hatását írom le és elemzem – a magam módján: pszichológiai reflexiókat is kerekítve ebből a hatásból. Különösen a filmbetétek által felidézett múlt(unk) és a hétfő este jelene (a megszólaltatott versek, a visszaemlékező költőtársak, irodalomkritikusok) egymásra vetítése szolgálja az elemzés dramaturgiáját. (Az élmény intenzitása) Mindenekelőtt röviden beszámolok a Szervác-estről. „Röviden” – írom önkéntelenül is. Ez bizony az e-mailes levelezés sajátos stílus-diktátuma – még akkor is, amikor az ember nem e-mailt villámpostáz, mint én most –, mert inkább írnék hosszan, noha nem terjengősen. A hatás ugyanis olyan intenzív volt, az emlékek oly felkavaróak, hogy ezeket mind sorra véve, nem biztos, hogy „röviden” lehet ezt elintézni. Mégis megpróbálom, ha nem is röviden, de tömören – nem fecsegve. Szikáran – ami talán még Józsi vers-író stílusához is hű lehet. Először tehát a Szervác-estről írok, félig-meddig napló-szerűen: ez lesz a lélekrajz. Ezután, némileg más absztrakciós szinten, Szervác/Horváth József személyiségének (általam vélt legjellegzetesebb) pszichológiai vonásait fogom bemutatni: ez lesz a lélekelemző rész. A két rész – együtt – alkot talán olyan „egészet”, ami sejtetni lesz képes egy élet és mű(ve) csillámló feszültségeit.
64
1 Egy ilyen nyilvános elemzésre vállalkoztam 2001. december 8-án, Szervác József tiszteletére rendezett emlékesten is. – Ekkor nyílt meg Szervác József életét, pályáját dokumentáló kiállítás. Előadók voltak még: Ágh István Kossuth-díjas költő, Bella István Kossuth-díjas költő, Dinnyés József dalszerző, előadóművész, Kaiser László szerkesztő, könyvkiadó, Lezsák Sándor költő, Pálfy Margit színművész, Tótfalusi Istvánné tanár (kedvenc és szeretett angol tanárnőnk volt ő a csepeli Jedlik Ányos Gimnáziumban), Tóth Erzsébet József Attila-díjas költő és Csajka Gábor Cyprian Radnóti-díjas költő, a rendezvény szervezője. A család nevében Horváth Zoltán, a rendezvény házigazdájaként Tar Mihály szólt. – A rendezvény színhelye volt: Csepel Rákóczi Kert, 1212 Budapest, Rákóczi tér. – Elemzésem tanulmányformára írva „Egy szabad szegénylegény” címmel jelent meg, Dunatükör, 2003. február.
LÉLEKRAJZ Este hat órától a Petõfi Irodalmi Múzeum Dísztermében Szervác József 60. születésnapját köszöntõ összejövetel.
Lányi Gusztáv
I.
Vasárnap volt ugyan Szervác-nap: Józsi születés- (és egyben sajátos, Nagy Lászlótól adományozott név-) napja – ezt meg is verselte, József Attilásan. Ez a hétfői nap volt azonban igazából most afféle „szervácos”, időjárás szerint is: fagyosszentek, hideg, esős nap. Délután ötkor, amikor elindultam otthonról, sötét, borongós, hideg idő volt, az eső is elég rendesen szemerkélt. Úgy tűnik: sajátos rendező a Sors, mert mintha éppen most, az Úr 2012dik esztendeje május havának 14dik napján írta volna Józsi: Engem a fagyosszentek hoztak nem gólyanéni Születtem jégverésben Fölnőttem fagyban élni2 Nyilvánvaló persze, hogy nem meteorológiai jelentésről van itt szó – az én beszámolóm sem a légköri jelenségek puszta rögzítését célozza. Kor- és kórhangulat-jelzések ezek, a „múltból” a mi mostani jelenünkig ívelő erővel. (A szimbolikus jelentéstágításon túl természetesen ezen a napon valóban nagyon hűvös és esős volt az időjárás is!) A Díszterem megtelt a tisztelőkkel, barátokkal, ismerősökkel, a gimnáziumi osztálytársak közül is ott voltunk néhányan. Józsit költőtársak és irodalomkritikusok igyekeztek felidézni: visszaemlékeztek, bölcsen elmélkedtek, fontos és okos megállapításokat hallhattunk. Tóth Erzsébet empátiás érzékenységével tűnt ki. – Ágh István még most is szinte atyai törődéssel és szeretetével szólt a (hozzá képest mindig és most már örökké) fiatal és sok-sok aggodalomra okot adó, de zseniális költőtársáról.3 – Agócs Sándor megrendülten, szavakat keresve (noha előre megírt versét olvasva fel) méltatta pályatársát, de éppen így volt természetes és hiteles. – Mányoki Endre viszont szinte egy nagy ívű tanulmány tervét kanyarította elénk mintegy szabadon szárnyalva. – Turczi István pedig, mint a Parnasszus főszerkesztője, bejelentette: Szervác-számot készítenek elő (bennem ekkor támadt a gondolat: magam is írnék ide).
Mindez tanulságos volt, de szuggesztív erõvel mégis a versekbõl szólt hozzánk Józsi. Mindenekelőtt hadd jelezzem: számomra reveláló hatású volt a Vörösmarty Gimnázium drámatagozatú fiataljainak, Pap Gábor tanítványainak zenei és vers-szavaló teljesítménye. A megzenésített Szervác-versek előadásukban, nem tudok mást mondani, zsoltárok módjára zengtek. Az interaktív szavalat-előadásuk pedig bennem azt a hatást keltette, mintha az egész Díszterem a lüktető intenzitású Szervác-versek hullámaiba merítkezett volna meg. A felnőtt és profi előadóművészek, ki-ki a maga egyéniségén és hangján, de a Szervác-versek univerzumából nagyon is jellemző részleteket kiemelve, jobbára a keményen lázadó, ugyanakkor a nagyon is mély, személyes és társadalmi diagnózisokat megfogalmazó költőt idézték elénk. 2 3
Sz. J. In: Szavak hazáig, Magvető Könyvkiadó, Bp. 1980: 10. old. Nagy László öccseként talán külön felelősséget is érzett az ő Szervácukért.
65
Lányi Gusztáv
Ezt a mentalitást talán Kálid Artúr jelenítette meg legizzóbban sodró erejű szavalatával (Fenyegető , Alkalmi vers , Szanaszét). – Pálfy Margit a maga női finomhangoltságával persze más tónusban, de szintén a Szervác-i költői világ forrongó érzelmi viharzását idézte (Jogom a szó , Csak engedelmet , Azért...). – Galkó Balázs viszont ezen túl még a virtuóz formaművészt, s nem mellesleg a kissé (nagyon) fekete humorú Szervác Józsefet is közénk varázsolta (Vers a 313 711 475 gy. sz. Romayor-313-as ofszetrendszerű sokszorosítógépről, Szép József balvégzete, ez a fekete humorú írás próza). – És természetesen Hoppál Mihály is, az általa megzenésített Szervác-verssel (a Nagy László temetésére írt Február 6., 1978. című verssel), kiváló és érzékeny módon volt képes felidézni hálás hallgatóságának a költő világát. (Józsival történt személyes találkozásainak anekdotái is fontosak voltak: Józsit, a megnyerő és szellemes társasági embert idézte.) (Vers-tolmácsolások) Az előadóművészek is igazán értő szavalatokban tolmácsolták Szervác József versekbe sűrített világát és életét – de csak „tolmácsolták”: közvetítették. Nem is tehettek mást. Nem is tud mást tenni az utókor.
Nekem (és feltehetõen a jelenlévõ többieknek is) ezért volt igazán megrendítõ az „eredeti” megszólalás: az a hangfelvétel, ahol maga Józsi mondja el egyik – megítélésem szerint – legjelentősebb, maradandó értékű, Történelem című versét. (Kiváló szavaló is volt!)
Az est fontos dramaturgiai csomópontja:
66
a filmrészletek, a videofelvételek – Szervác Józsefet testi valóságában felidéző pillanatok. Mintha egy-egy időkockát – vagy inkább -szilánkot? – kimerevítettek volna az est rendezői az IDŐ ÚRÁNAK szent vagy ördögi parancsára? Jobbára a fiatalembert, a lázadót, a vagabundot, a hevesen vitatkozót idézték ezek a filmrészletek. Időutazás: vissza a már-már régmúlt Kádár-korszakba; és vissza a még nem is oly régi közelmúlt, az 1990-es évek elejének világába. (Társas- és korszak-lélektani stigmatizáltság) A Kádár-korszakba visszarepítő filmrészletben fiatalemberek – köztük Józsi is – hevesen vitatkoznak. Egy ifjú hölgy is van közöttük, aki azonban nem heveskedik, sőt: csillapítani igyekszik az indulatoskodó fiatalembereket. A jelenet társaslélektani és korszak-lélektani stigmatizáltságú – a mi mostani jelenünkből visszatekintve. A filmrészlet szereplői láthatóan nem a kamerának játszanak: az életük, értelmiségi életük egy epizódját élik/élték ott és akkor. A munkásság, a munkásosztály, a fizikai munka és az értelmiségi létezés elméleti kérdéseit feszegetik, fogalmi cizellálásával próbálkoznak. Meghökkenve hallgatom és nézem őket – most. Mintha egy őskori régészeti leletet néznék egy hideg és unalmas múzeumban. (Viselkedés-lélektani leírás) De nem is az én mostani reakcióm az érdekes, hanem a szereplők viselkedése. Ezt próbálom leírni – afféle szenvtelen viselkedés-lélektanászként. Az említett kis csoport fiatalember-tagjai, mint egy élénk egyetemi szemináriumi társaság, akik, mondjuk, éppen filozófiai vagy szociológiai (netán tudszocos – fordítom: tudományos szocializmus) kurzusuk szakirodalmait értelmezik. Láthatóan nem pusztán iskolás fogalmi kérdésen vívódnak, hanem személyes életük feladványának is tekintik a téma kibontása körül bemutatható skolasztikus mutatványokat. Van, aki tudóskodik, tehát látható, azaz hallható módon szakirodalmi tájékozottsága kiváló, jobbára higgadtan próbál érvelni a fel-felcsapó hangzavarban is. Van, aki tudálékoskodik, tehát lendületesen és gördülékenyen fogalmazva bombasztikus közhelyeket szajkóz, a kor (egyébként már akkor is csak felszínes) ideologikus sablonjait puffogtatja, széles karmozdulatokkal
Lányi Gusztáv
gesztikulál, szenvedélyesen ágál (vélt) igaza mellett. És most jön a filmrészlet dramaturgiai csúcspontja: Józsi is jelen van ebben a „szemináriumi vitacsoport-helyzetben”, de ő egy darabig csak hallgat – aztán kitör: robban! „Tegye föl a kezét, aki már hosszabb ideig végzett kenyérkereső fizikai munkát!” – üvölti. Nem folytatom a jelenet leírását. Ez volt ugyanis az az időszilánk, ami az 1980-as évek elejéről a mi mostani jelenünkbe is belehasít(hat)ott. Természetesen nem a kijelentés – pontosabban: a felszólító módban előadott üvöltő parancs – igazságtartalmára, hanem az egész személyiség magatartására: a gesztusra utalok. (Az elemzésére még később visszatérek – lásd a Lélekelemzés című alfejezetet.)
A másik filmrészlet: az 1990-es évek elején, Csepelen vagyunk, a szülői házban, a ház egyik szobájában. Otthonosan ül egy fotelban. Látszik rajta – de mondja is –, hogy itt otthon van. Ez az érzés azonban inkább Horváth Józsefé volt. Szervác József viszont ezt is érezte, ezt is tudta: Kezdetben volt valami jó. / Nálunk csak gyárak voltak, / kémények, mindenféle ház, / kis boltok, s földig meghajoltak / a füstnek, a szagnak / a fák is, a délceg dió, / a szívós szilva, cserfes / cseresznye s a kóbor akác / letörpültek a verebekhez.4 – Köldökzsinorként nem köt / de röptet egyre följebb / Csepelsziget csepelfüst / csepelszag csepelélet.5 Csepel tehát Szervácnak valóban az otthona volt, lélekemelő és -röptető alapzat, de nem valami szentimentális és érzelgős olvatagsággal. Kemény, érdes szeretet volt ez inkább:„lucsok-glóriás, árva, feketén fekete hóval havazott” Sziget.6 A gyár: A dög. A drága. / Vas, szén, víz, gőz, olaj és villany- / áram. Harmincezer magányra / szabott életfogytiglan. / Kommunizmus és nyugdíj nemsokára.7 A vörös csepeles hatalmi szlogen által kifejezett látszatvilág Szervácnak természetesen nem volt otthona, ennek rózsaszínűre átpingált változata sem nyerte el tetszését. Hová lett / Szigetemből falum? / Lakótelep most meg szeméttelep… – verselte meg szikár tömörséggel a prózai valóságot Szervác József.8
Idõben: Idõ elõtt? Idõ után? A filmrészletek, videó-felvételek többsége a fiatalembert idézték, a hetykén lázadót – miközben mi, akik most itt vagyunk (2012. május 14-én, a Petőfi Irodalmi Múzeum [vagyis a volt Károlyi-palota] méltóságteljes Dísztermében), tudjuk: Szervác/Horváth József gyorsan, nagyon gyorsan, idő előtt öregedett meg. Idő előtt – írom. De mi van/volt az idő előtt: időtlenül? Nem! Talán már akkor is öregen? Bölcsen? Örök ifjan? Mi, akik emlékezni jöttünk össze ezen a napon, ebbe az arisztokratikus díszterembe – túlélők vagyunk: nem idő-előttiek, hanem idő-utániak?
A hely/ek szelleme Az arisztokratikus díszteremben végig a Bérkocsis utcai üzletlakás nyomorúságos környezete, Józsi utolsó lakóhelye (odúja) lebegett a szemem előtt. Az a hely, ahol 1999 Történelem. In: Előszó, Antológia Kiadó, Lakitelek, 56. old. Sz. J. In: Szavak hazáig, 10. old. 6 Levél a szülőföldre. In: Szavak hazáig, 26. old. 7 Hazám. In: Mi fájna? Magvető Kiadó, Bp. 1987: 88. old. 8 Delirium, haza. In: Aszály előtt. Átdolgozás, Hungarovox Kiadó, Bp. 1999: 141. old. 4 5
67
Lányi Gusztáv
októberében Kasza Bélával9 együtt látogattuk meg. Józsi már nagy beteg volt, de azért rendületlenül itta kedvenc vörösborát – és mindennek ellenére sziporkázóan csevegett. Aztán persze hatott az alkohol, az akkori élettársa is hazajött, Józsi valami miatt meglehetősen indulatosan szólt hozzá… (a csevegés megszakadt, mi is elmentünk). * A műsor után még volt egy kis fogadás-féleség is, azaz inkább alkalom arra, hogy még beszélgessünk is, mielőtt vissza-zsilipeljük magunkat a kinti fagyosszentes pesti estébe. Mi osztálytársak is Józsi személyét emlegettük, a műsor hatása alatt voltunk, beszélgettünk Júliával, Józsi feleségével (és gyermekei édesanyjával), Zoltánnal, Józsi öccsével, én külön még Józsi édesanyjával is. Társasági esemény. Időnként feszengtem ettől – mit szólna ehhez Józsi? De azzal nyugtattam magam, hogy azon bizonyos Bérkocsis utcai látogatásunk után voltam az Aszály előtt. Átdolgozás című kötetének bemutatóján (elhívott rá), a Semmelweis utcai Magyarok Világszövetsége székházában, ott is díszteremben volt – az ő jelenlétében – a műsor, azaz felolvastak a verseiből, aztán dedikált. Láthatóan élvezte azt a cirkuszt, azaz a cirkuszos forgatagban is jelenlévő irányába sugárzó tiszteletet és szeretetet. Valójában, azt hiszem, most is így tenne. És minden bizonnyal ő is megköszönte volna ezt az egész estét a gyerekeinek: Katának és Attilának – akik mindezt megszervezték.
II. LÉLEKELEMZÉS Ki volt ez az ember: Horváth/Szervác József? (Egy anekdotikus élettörténeti epizód) Pszichológia szakos egyetemi hallgató vagyok, az 1970-es évek közepe. Józsin (is) tanulom – az ő baráti beleegyezésével – a különböző pszichológiai teszteket. Van bizony, amikor hosszú órákon keresztül gyötröm. Így tanulom az egyik legbonyolultabb, úgynevezett projektív tesztet: a Rorschachot is. A Bajcsy-Zsilinszky utcai lakásban vagyunk, ahol bizony nem ideális, hanem – mondjuk így, eufemisztikusan – kaotikusan alkotói rendetlenség vesz körül bennünket. Mutatom a táblákat: ömlenek belőle, végtelen áradással, az asszociációk. A SZABADasszociációk. (Kreatív elme és kreatív személyiség) Az asszociációk burjánzása a test és a lélek belső izzását jelzik, olyan ambivalenciákat és polarizációkat, amelyek fölötti kontroll táplálhatja a kreatív szublimációkat és elaborációkat – de bizony a kontroll lazulása ön-destruktív irányba is fordíthatja ezt a belső izzást. Kreatív elme és kreatív személyiség volt Józsi. Nem véletlenül írom így: elme és személyiség. Elme: organikusan, az idegrendszere, az egész szervezete (a „szomatikus lélek”) magas aktivációs szinten működött. Emlékszem, Józsi már kisiskolásként is állandóan „rossz gyerek” volt – de mivel sugárzóan okos is volt, tanáraink jobbára elnézték neki a sokszor valóban meghökkentő csínytevéseit, középiskolás korunkban tanárbosszantó ötleteit, időnként bizony provokatív normaszegéseit. A fiatal felnőttkori heves, szinte robbanó indulatú vitázót pedig még film is őrzi, mi is láthattuk most, 2012. május 14-én is.
68
9 Közös osztálytársunk az általános és a középiskolában; olyan barát, aki – velem ellentétben – költőbarát is volt. Sőt, első verseskötetük is nagyjából egy időben jelent meg: Szervác József: Szavak hazáig (Magvető Könyvkiadó, Bp. 1980) és Kasza Béla: Új-Altamira pályaudvar (Magvető Könyvkiadó, Bp. 1982)
Lásd: Kinek volt fontos? – http://onagy.nolblog.hu/archives/2012/05/14/Kinek_volt_fontos_2/ Az én szívem. In: Aszály előtt…, 17. old. 12 Ennek a kor- és kórszakos, tehát rendszereken átívelő „magyar lelkiállapotra” jellemző mentálhigiénés problémának átfogó szaktudományos vizsgálatát leginkább Kopp Mária és munkatársai végezték el. Lásd például Kopp Mária, Skrabski Árpád, Lőke János és Szedmák Sándor: A magyar lelkiállapot az átalakuló magyar társadalomban. Századvég, 1996, 2: 87-102. – Kopp M., Skrabski, Á.: A magyar lelkiállapot és a társadalmi tőke szerepe a népegészségügyi mutatók alakulásában. In: Elekes, Zs., Spéder, Zs. (szerk.): Törések és kötések a magyar társadalomban. Századvég Kiadó, Budapest, 2000, 254–267. – Stb., stb.
Lányi Gusztáv
Személyisége ebből a túlfeszült organikus alapból nőtt ki – írásai pedig, mint szellemi objektivációk, egyfajta projekciós felületként mintegy leképezték élettörténete társas és szociális kontextusait is. Én tehát azokkal értek egyet, akik ugyan nem tartják a Kádár-kor hősi halottjának, de olyan költő volt, aki másként látta az életet, mint sokan mások – és ebbe belehalt önpusztító módon.10 Mindezeken túl számomra azonban Szervác József, a költő – és Horváth József, az ember – igazi rejtélyes személyiség! Nem rejtőzködő (s ezért „rejtélyes”), hanem szinte nagyon is az ellenkező véglet miatt: a már-már meztelenül kitárulkozó (noha mégsem szemérmetlen) nyitottsága (s ezzel sérülékenysége) hordoz talányos elemeket ez a személyiség. (Szociális identitása és kontextusai) A Szervác-i életmű tulajdonképpen egy heroikus identitás-kísérletként is interpretálható. Lesz-e, lehetett volna-e a rabszolga-munkásból autonóm plebejus/polgár? Az élet és a mű – az életmű – a megtört identitás örvénylésében formálódott és alakult. A kísérlet egzisztenciális kudarcba fulladt – költészetében mint szellemi birodalomban ezt az autonómiát mégis kiküzdötte és felépítette. Ennek a küzdelemnek egyéni pszichobiográfiai és élettörténeti, valamint kollektív-társadalmi rétegei és kontextusai vannak. Ezek közül most csak egyet emelek ki: a szabadságvágy és a szabadsághiány dinamikus feszültségeit. Az egyéni élettörténetben ez jobbára – és egyre reménytelenebbül – az ön-destruktív késztetésekkel való küzdelemben volt tetten érhető (alkoholizálás). A kollektív élményekből pedig mintegy fokozottan „átérezte” és így fejezte ki verseiben az ország(a) – a nép(e), a haza/hazája – mindenkori, aktuálisan legpusztítóbb veszélyeit, veszteségeit. A Kádár-rendszerben a kommunista hatalom diktatúráját, az országot nyomorító megszálló szovjet hatalmat és hazai kollaboránsait, az egész rendszer velejéig hazug voltát – de a rendszerváltás-traumákat is nagyon pontosan kifejezte: cserebere-vezérek, mimikri / gyalogoshad, / krupié-hókuszpókuszok közt / megannyi vesztes kushad – írta.11 Kifejezte, mert átélte kora mentálhigiénés diszfunkcióit is. És kifejezte, mert ezzel mintegy gyógyította is magát. Bármily meglepő: költészete szimbolikus univerzumában a „magyar lelkiállapot” szinte klinikai tüneteit is tetten érhetjük: a magyar társadalom szöveteit roncsoló erodálódást és bizalomhiányt, a biológiai és a lelki erő tartós (a Kádár-rendszerben kondicionálódott poszt-traumás) megroppanását, s nem mellesleg a rendszerváltás következményeképpen a „kushadó vesztesek” rendszerváltás-traumáit a poszt/kommunista penetráció alattomos nyomása alatt stb.12 Költészete ugyanakkor nem egyszerűen politikai és/vagy szociális problémákat és konfliktusokat „megéneklő” lírai mutatvány. Én olyan identitás-kísérletnek látom, amely mint szimbolikus univerzum magába sűrítette nemcsak esendő alkotója partikuláris élettörténetét (vágyait, érzéseit, csalódásait és örömeit stb.), hanem szűkebb és tágabb életvilága meghatározó kor- és kórélményeit is.
10 11
69
Lányi Gusztáv
Olyan tiszta költészetnek látom tehát, amely éppen a poláris végpontok feszültségeiben képes a lélek szomatikus és szakrális identitását egybekapcsolni – és így alkotni szintézist.13 Ezzel olyan költő-óriásaink között van, mint például Weöres Sándor: Itt minden örömbe bogárka vész, s a fájdalom mélye tiszta méz.14 Vagy Ady Endre: Mikor elhagytak, Mikor a lelkem roskadozva vittem, Csöndesen és váratlanul Átölelt az Isten.15 Szervác József pedig ezt írta: Meg nem csókoltalak. Meg nem simogattál. Szeressük hát szeretteinket, legyünk, mert lételünkkel szebb golyóbis a Föld. Ámen.16 Szervác József nekem ezért jelent nagyon sokat: ha rá gondolok, az esendő embert is látom ugyan magam előtt – a barátomat –, de még inkább látom benne és általa a SZELLEM SZABADSÁGÁT is megtestesülni. Ezt láttam hétfő este is.
70
13 Ennek pszichológiájához lásd Kulcsár Zsuzsanna: Trauma-feldolgozás és vallás. Trefort Kiadó, 2009. – Kulcsár Zsuzsanna ebben a művében, többek között, az organikus és biokémiai szintig „vezeti vissza” a negatív élmények, a stressz, a traumák és a pozitív érzelmi állapotok egymást átható folyamatait. Ennek során idézi, mások mellett, Weöres Sándor és Ady Endre verseit is (12-13. old.) – de nem puszta illusztrációképpen, hanem sokkal inkább az emberi természetbe, melyen, azaz evolúciósan és transzcendentálisan is beágyazott örök tudás (bölcs) megnyilvánulása és bizonyítéka fölmutatásaképpen. 14 Weöres Sándor: Harmadik szimfónia 15 Ady Endre: Az Úr érkezése 16 Karácsonyi képeslap. In: Aszály előtt…39. old.
Két emlék
Payer Imre
PAYER IMRE
Szervác Józsefnek odaátra
Mintha történelmi napfény ragyogott volna az úttesten – mentünk át a zebrán. Avanti popolo! betértünk egy pincekocsmába. Nyugdíjas melósok ültek az asztalnál. Fröccsöztek. Te rögtön szóba elegyedtél velük. Megkínáltak egy Sophianae-val. Köszönöm, én dohányzom – mondtad, és egyszerű, mégis elegáns zakódból kiemeltél egy füstszűrő nélkülit, Munkást. Aztán. Évekkel később. Már esteledett. Ugyanezen az úton másik pincében – robotoltam egy RT-ben. Te lejöttél. Én eléd siettem. A már megkopott zakód zsebébe nyúltál. Én a kezembe fogtam egy hamutartót. Amint felemeltem, darabokra tört. Sosem felejtem el a tágra tárt tekinteted a történelmien vibráló villanyvilágításban – mint, aki nem hiszi el, lehetséges, ez is – nézted a megszűnt egész aláhulló részeit.
71
Ta m á s i O r o s z J á n o s
72
Tamási Orosz János
Hagyj még kicsit hogyan lehetett volna azt másképpen hát – sehogy; el kellett indulni futni kellett kellett ha nem múltak tőlünk semmiképp már a gyűröttre vasalt pillanatok; nagy utak voltak könyörtelenül szépek fel sem fogtam csak ritmusát csak illatát s a zajokat ahogyan koccant a fog s a pohár halk apró kis kataton dallamfoszlány volt gregorián sikoly talán nem nem tudom akkor sem tudtam de szép volt szép istenem olyan szép azt a mámort én azóta sem hogy be tudtam rúgni most megvallom azt gyónom neked Jóska hogy beroskadt a vágtázó éjjeleken beroskadt! az országnyi kocsmafedél beroskadt rám s én mentem csak veled boldog-öntudatlan kis utcák zegzugán én ki akkor már négy éve nem voltam józan de részeg sem konzervált a gyász mit nem tudtam kiinni magamból addig és azóta sem bár távozott a pohár kezemből egy még későbbi ócska dél után és egy még későbbi még ócskább éjszakán s egy ki tudja már melyik halál tett végképp józan nagyon józan megfontolt halottá; de most a gyónást mondom neked Jóska hogy a mámorító vágtatás ott a sötét utcák krikszkraksz vonalán; itt átvágunk de siess mert a kutya, mondtad, bár az ölebként kúszott lépteid alá; és mentünk tovább ott ablak zörgett emitt csak halk köhintés volt a jel és érkezett az egydeci feles én azt sem tudtam melyik bolygón járunk ő ismerte mind a bögrecsárdákat hol megpihentünk két hivatalos kocsmaegység között hogy lehetett volna azt másképp is ülni bambafröccsök fölött órákig és faragni a versek ködcsodáit persze a vers a költészet a pálya az az az de megint azok a vasaltinges percek és utána a maradás szaga a gyűröttre
Ta m á s i O r o s z J á n o s
vasalt pillanatok kiöklendezhetetlen vasa; én akkor már négy éve nem és józan sem voltam annyi ideje de hát részeg sem nem engedett abba a ködbe egy kiihatatlan gyász űrüres pohara de ott akkor ahogy mentem veled ahogy megfontoltan száguldottunk át az egy majd még egy még egy még egy még egyetlen egy végső éjszakán; és ott és akkor mint nagy kalap borult rám az országnyi kocsmafedél! s én végre láttam romjai között az igazi égbolt minden névre váró tündöklő csillagát gyónom neked Szervác Jóska gyónom azért vagyok hálás – talán csak én – azért hogy rámhoztad mi téged megölt mi gyilkosod lett nekem szép szabadság hogyan lehetett volna ezt másképpen hát – sehogy; el kellett indulni ismét futni kellett ha gyűröttre vasalt vénség is vagyok el kellett indulni arra az útra ez éji órán történelem előtti voltom százévnyi százezerévnyi kölyökkorán át legalább a képzelet röpítsen vissza oda hol még valós a harc és vér a sarc és bér ha ér hát nem azért jár mert ölni küldöd el szavaidat vers eredj légy gyalázatos gyilkos ne szeretkezz csak baszd szét azt a kurvát jaj nem kellett volna ennyire durván jaj nem kellett volna de jelentem: ma is egész nap feketét nyomunk és berágódik életünk és futni kell és kell mert nem múlnak tőlünk semmiképp már a gyűröttre vasalt pillanatok; nagy utak voltak könyörtelenül szépek fel sem fogtam és azóta sem – fel nem foghatom; jaj; hogyan lehetett volna ezt másképpen hát – sehogy; maradni ott az asztal mögött kártyát keverni leosztani és röhögni röhögni röhögni piros oszt nem oszt mondani hogy csak addig ütjük csak addig a hajnalig mint aki túléli magát de hát a gyász az túlélhetetlen legfeljebb osztható teríthető betli s talon csupán a feltámadás ha felvesszük de ott is hagyhatjuk túl rossz a lapjárás és túl sok a megtapasztalás mi még ezt
73
Ta m á s i O r o s z J á n o s
74
egy terített betlit sem tudunk nyerni futás ilyenkor harapnak a reményhalak persze de sehol sehol egy reményhalász csak gyász szétteríthető elosztható szelíd gyász halottunk immár a négy évszak a négy őselem a tíz parancs és a juss a három igazság mindenki halott Jóska mindenki halott ott és itt kurvára már de neked takaród a vers lett bebugyolált vele Cyprián és nekem nekem takaróm az a mámorító boldog megfontolt futás el innen ide mert hová lehetne most ha eddig sem és akkor sem de ami volt s akkor fájt ugyanúgy fáj és így fáj igazán hogy nem adta kezembe a Szervácösszest díszkötésben a mai napig sem ezvagyaz a dísztársaság s hogy hol legyen szobrod nem az nyomasztja a népség csöndjéből kilábolt nép fiát s ez nem minden korántsem ez itt a mindenhiány hogyan lehetett volna azt másképpen hát – sehogy; el kellett indulni futni kellett kellett ha nem múltak tőlünk semmiképp már a gyűröttre vasalt pillanatok; nagy utak voltak könyörtelenül szépek fel sem fogtam csak ritmusát csak illatát s a zajokat ahogyan koccant a fog s a pohár halk apró kis kataton dallamfoszlány volt gregorián sikoly talán nem nem tudom akkor sem tudtam de szép volt szép istenem olyan szép azt a mámort én azóta sem hogy be tudtam rúgni most megvallom azt gyónom neked Jóska hogy beroskadt a vágtázó éjjeleken beroskadt! az országnyi kocsmafedél beroskadt rám s én megyek csak veled boldog-öntudatlan kis utcák zegzugán megyek méltóságos pusztulásomban megyek én túl közel sodródott hajó törött megyek délcegen utánad már csak megálltam kicsit hányni ne pörölj már megyek megyek mindjárt Szervác József-Attila-László-István ne röhögj tudom mennyire banális de tudom ezt még tovább is van figyu barátunk mesterünk versszokrátész ne siettess hagyj még kicsit okádni; megvár a pohár.
„Én anya voltam és fiú és magzat egy halott anyában”
Soltész Márton
Soltész Márton
Szervác József lírai önfelszámolása „Mi pedig hárman lemaradtunk az irodalmi siker gyorsvonatáról. […] Az elmebeteg bandaháborúból, amivé a magyar irodalom vált, nem kértünk. Cyprian és én tíz évig nem is írtunk, mi egymással napokig beszélgettünk nem írásunk okairól, Szervác pedig végleg az alkoholt választotta helyettünk is.” (Tóth Erzsébet: Láncok a csuklón)
Ontológiai alapállás, etikai attitűd kérdése, hogy az eszmélő ember hová helyezi saját magát a világban, kikkel vállal közösséget, rokonságot; harcban, bajban kit támogat, kinek a pártjára áll. Nos, azt a dacos, a Jöhet a tél ránk című versből ismerős „Maradj önmagad katonája!”-típusú megrögzött ellenzékiséget, fokozott, már-már hisztérikus igazságorientációt, amely Szervác József emberi-művészi identitását szervezi, jól ismerjük Csalog Zsolttól Csajka Gábor Cyprianon át Turcsány Péterig – s még sorolhatnám gyors egymásutánban újabb irodalmunk közel félszáz alkotóját. Ám a jelzett indíttatáshoz társuló szerep – amint arra költőnk első átfogó igényű értelmezője, Pécsi Györgyi rámutatott – „idővel mítosszá válhat, s fölébe kerülhet megalkotójának. Szervác József szerepe kezdetben imponálóan extravagáns volt, a szabadság utáni lázadásé, aztán […] lassacskán erőltetettnek, keresettnek tűnt, majd fokozatosan egyre elviselhetetlenebb lett. Egy idő után az alkohol romboló erejét, a deklasszálódást, a pária létbe csuklást nem lehetett megállítani […]. Az utolsó években kevesen maradtak mellette, körülötte; szerepe, mely Nessus-ingként nőtt rá, fölébe kerekedett; a normálisnak tekintet életből önmagát diszkvalifikálta szívós, elnyújtott öngyilkosságával, önpusztításával, társadalmi és biológiai lényének fölszámolásával.”1 E végkifejlet értelmezésekor a (ma már földogozott, persze nem különösebben széleskörű, s az idők folyamán egyre gyérülő) recepció fényében, az életmű-immanens szempontokon túllépve immár a kritika szerepe is fölvethető. Sőt úgy tűnik, ha bármit is kezdeni akarunk Szervác életművével, először is vallatóra kell fognunk fogadtatásának dokumentumait, melyek nagyjából két – jól elkülöníthető – csoportra oszthatók. Az egyik kör képviselői elsősorban költőnk poétikáját vizsgálták-bírálták, a másik kör méltatói – jobbára Szervác sors- és nemzedéktársai – magatartását laudálták. E szükségszerűen leegyszerűsítő és kirekesztő szélsőségek közepette az egészséges költői fejlődés lehetősége – mint adottság – legalábbis megkérdőjelezhető, s ily módon a szerváci szerep 1
Pécsi Györgyi, A „másik Magyarország” utolsó költője: Szervác József, Parnasszus, 2004, 1. sz., 81.
75
Soltész Márton
eredete és formálódása rögvest más megvilágításba kerül. Persze – vethetné ellenem valaki – éppen ez a szélsőségesség, a poétikának a szerep alá rendelése, a magatartás esztétizálása jellemzi leginkább költőnket, s (ha közvetetten is, de) ezt példázza Szervác szűk körű és meglehetősen egyoldalú lírakritikusi tevékenysége is.2 Az Aszály előtt – Átdolgozás című, utolsó kötet megjelenésekor írta a Hitelben (2000/4.) Onagy Zoltán, hogy Szervác „az első nagy opusz óta válogatott köteteket ad ki”. Sok szempontból összefügg e jelenséggel az a tény, hogy a Szavak hazáig szerzője többet publikált különféle gyűjteményekben, mint saját, önálló kötetben.3 2000-ben még nem föltétlenül látszott az oeuvre e két sajátosságának összefüggése; bő tíz évvel a pálya lezárulta után, s a recepció felől olvasva azonban e tények egyre határozottabban Szervác nemzedéki költő voltát húzzák alá. Az a (legfőképp verseinek ingerültségéből, túlírtságából és egyszólamúságából fakadó) hiányérzet, amelyhez az egyes kötetek lineáris olvasata vezet, az antológiákban megjelenő – sokszorosan rostált, nemzedéki kontextusba ágyazott – publikációkat még/már nem terheli. Mintha költőnk megkülönböztető sajátszerűségei – hirtelensége, kiáltó dacossága, rövid, tömör dikciójának igazmondása – igazán az antológia műfajában érvényesülnének. Mármost ezekből a – hármas-négyes kötelékben igen erős és életképes – versekből kötetet összeállítani módfelett bonyolult feladat, amely a verstermés különlegesen szigorú megrostálása mellett feszes ciklusrend és lehetőleg rövid ciklusok kialakítását követeli meg. Így nézve az életmű legnagyobb tragédiája éppen az, hogy a poétikai problémák sorába ütköző kötetszerkesztést különféle politikai (el)tiltások nehezítették. Azt hiszem, a kevés verssel, rövid ciklusokkal operáló Szervác-líra vesztét elsősorban az Aszály előtt – Átdolgozás esetében megfigyelhető (politikai eredetű) anyagtorlódások okozták. Igaz, ekkor már a költő szerkesztői fegyelmetürelme is fogytán volt, s talán azt is megérezte, hogy e monstrum utolsó könyve lesz. „hanyatthazámig így megyek” Bár a költőt 1973-ban maga Nagy László mutatta be az Élet és Irodalom hasábjain, sőt a Szervác nevet is ő javasolta neki (a személyigazolványában szereplő Horváth he-
76
2 Bella István Igék és igák (1977) c. kötetéről = Életünk, 1977, 25. sz., 11.; Ács Jenő Hajnali kaszák (1994) c. kötetéről = Hitel, 1995, 5. sz., 111–112.; Novák Béla Dénes Utolsó aperitif (1991) c. kötetéről = Hitel, 1992, 4. sz., 61–62.; Novák Béla Dénes Domesztikálás (1994) c. kötetéről = Hitel, 1994, 11. sz., 108–109. 3 Szervác József antológiaszereplései: Hétköznapok, szerk. Gerő János, Bp., Táncsics Kiadó, 1979.; Madárúton. 45 fiatal költő, szerk. Vasy Géza, Bp., Móra Kiadó, 1979.; Szép versek 1980, szerk. Bata Imre, Bp., Magvető Kiadó, 1981.; Szép versek 1981, szerk. Bata Imre, Bp., Magvető Kiadó, 1982.; Verspróba ’81: Fiatal somogyi alkotók antológiája, szerk. Fodor András, Lajta Kálmán, Szíjártó István, Kaposvár, KISZ Somogy Megyei Bizottsága, 1982.; Hétköznapok, szerk. Gerő János, Bp., Népszava Kiadó, 1983.; Versmondók könyve: válogatás a mai magyar költészetből: Hetvennégy költő, százhuszonkilenc vers, szerk. Dobozi Eszter, Bp., Népművelési Intézet, 1984.; Szép versek 1984, szerk. Bata Imre, Bp., Magvető Kiadó, 1985.; A folytatásért: Fiatal szovjet és magyar költők versei = V zascitu prodolzeniâ : Stihi molodyh sovetskih i vengerskih poetov, szerk. Georgij Zajcev, Rákos Katalin, Tandori Dezső, Bp., Moskva, Ifjúsági Lapkiadó, Molodaâ Gvardiâ, 1985.; Szép versek, 1985, Bp., Magvető Kiadó, 1986.; Üdvözlet, Bp., Magvető Kiadó, 1986 (JAK Füzetek).; Ünnepek és versek: Irodalmi összeállítás, szerk. Szilágyi János, Kaposvár, Somogy Megyei Művelődési Központ, 1987.; Költői jelenlét: Híradás az év lírájáról, szerk. Parancs János, Bp., Magvető Kiadó, 1987.; Szép versek 1986, szerk. Ilia Mihály, Bp., Magvető Kiadó, 1987.; Kibontott zászló: Az Olvasó Munkás Klub Kassák-emlékkönyve, szerk. Benke László, Bp., Népszava Kiadó, 1987.; Szép szerelmes szavak: Versválogatás 500 év magyar költészetéből, szerk. Banos János, Bp., Népszava Kiadó, 1988.; Én nem tudom miért: Válogatás az 1984 óta megjelent gyermekversekből: Módszertani kiadvány versmondóknak, verset tanítóknak, szerk. Baranyai Gizella, Gödöllő, Gödöllői Művelődési Központ, 1988.; Varázstrombita, szerk. Farkas László, Bp., Móra Kiadó, 1988.; Szép versek, 1988, szerk. Alföldy Jenő, Bp., Magvető Kiadó, 1989.; Szép versek, 1989, szerk. Alföldy Jenő, Bp., Magvető Kiadó, 1990.
4 A kötetről lásd: Bata Imre = Nszab, 1980. július 8., 7.; Nyilasy Balázs = Napj, 1980, 10. sz., 29.; Parti Nagy Lajos = Je, 1980, 11. sz., 1053–1055.; Péntek Imre = Életünk, 1980, 9. sz., 797–800.; Szigeti Csaba = Palócföld, 1980, 6. sz., 27–28.; Varjas Endre = ÚjT, 1980, 27. sz., 2.; Bezzeg János = Napló, 1981. január 24., 6.; Iszlai Zoltán = MH, 1981. február 1., 10. 5 Nagy László, Szervác József versei elé, ÉS, 1973, 16. sz., 15. Kötetben: N. L., Adok nektek aranyvesszőt: Válogatott prózai írások, szerk. Kiss Ferenc, Bp., Magvető Kiadó, 1979, 177. Kiemelések tőlem – S. M. 6 Kiemelés tőlem – S. M.
Soltész Márton
lyett), az első kötet, a Szavak hazáig4 csupán hosszú várakozás után, 1980-ban láthatott napvilágot a Magvető Új Termés sorozatában. Nagy László, az atyai jó barát mintha megérezte volna a költő mostoha sorsát, programatikus bevezetőjében így írt: Szervác „töményen, fegyelmezetten ír, törekszik a pontosságra. Mert a költészet vállalás, hiszem, a gáncsokat is úgy veszi majd, mint a versírás velejáróit. Költészetünk esélye a megmaradásra a bátor vers, költészetünk becsülete is ez etikai és művészi vonatkozásban.”5 A Nagy által megjelölt vezérszempontot, elvárást követve a Szavak hazáig kritikusainak többsége számot vet a bátorság kérdésével. A Népszabadság recenzense, Bata Imre a kötet „jelenségértékéről” beszél, majd hozzáteszi: „a világ és a fiatalság javára szól ezekben a versekben a poétikus erejű szó”. Nyilasy Balázs kissé ironikusan fogalmaz a Napjaink tizedik számában: „Szervác József lírája egyértelműen a Pass Lajosék-féle – manapság ugyancsak ritkulóban levő – osztályszempontú, a társadalmi jelenségeket bőven ábrázoló-megjelenítő költészetek harci tartaléka.”6 Péntek Imre pedig egyenesen úgy véli: „a közösségi tartalmak kibontásához hiányzik belőle a »kellő elvetemültség«, a tabukkal való szembeszállás igénye és szellemi bátorsága”. S a Péntek által festett kép a későbbiekben csak tovább komorodik, amikor a költőtárs „fejvesztett menedékkeresés”-ről, „a megszerzett öntudatról való könnyű lemondás”-ról, „a személyesség körüli gondok”-nak a „nagyobb összefüggésekből” történő kimetszéséről szól. Alapos méltatásában a „nehezek vagyunk” motívumának eredetét kutatva Péntek Benke Lászlót és Pátkai Tivadart említi; a gyűlölt gyermekkor toposza mögött Utassy-reminiszcenciát vél látni, Szervác „szép és eszméltető” sorai mögött Bella István hatását lokalizálja, majd – Nyilasyhoz hasonlóan – Pass Lajosra és József Attilára utal. Varjas Endre szerint Szervác „Weöres szómágiájával kísérletezik”, s „ott a legjobb, ahol kitörő szavait szigorú versformák jármába fogja”. Szigeti Csaba a Palócföld hasábjain közzétett hármas recenziójában Ady Magyar Pimodanját idézi, megelőlegezve ezzel a ’93-as Előszó kötet Strófák Ady Endrének című költeményét, melyben maga Szervác hasonlítja majd az épülő szocialista Magyarországot Pimodánhoz. Ha Szervác „adott műfajban ír” – véli Szigeti –, „eluralkodik költeményeiben a retorika”. A heterometrikus versekhez való vonzódást nem értékeli, csupán diagnosztizálja a kritikus, kárhoztatja ellenben – csakúgy, mint Nyilasy Balázs – a „mesterkélt alliterációmutatványokat”. Szigetihez hasonlóan Iszlai Zoltán is kiemeli az „árnyalatokra ügyelő retorikus tudás”-t, de tovább is megy, amikor „nyelvi [mű]gond”ról, „robbanásig visszafojtott belső feszültség”-ről értekezik. Noha Nyilasy is említi írásában a beatköltészetet, míg a Napjaink kritikusa úgy véli, a költő „kötet eleji verseiben sűrű, szociografikus-epikus életanyaga verssé szervezését általában nem tudja megoldani”, Bezzeg János állítja, hogy Szervác „el tud távolodni a vizuálisabb, tiszta lírától, felhasználva a ginsbergi leíró költészet nyersebb, a valóságot néven nevező eszközeit is […], s a két eltérő stílus elegyítésével és szembesítésével egy művön belül érzékien tudja kifejezni a szülőföldhöz fűződő ellentmondásos, mégis eltéphetetlen kapcsolatát.” S ha már haza és szülőföld a címadó versben exponált dichotómiájánál tartunk, a szintén a Madárúton generációjához, az „arctalan nemzedék”-hez (Zalán Tibor), a „történelmetlen hadsereg”-hez (Aczél Géza), a „soros érthetetlenek”-hez (Cselényi Béla) tartozó pályatárs, Parti Nagy Lajos a „»belső« haza
77
Soltész Márton
(mint elvárás) és a »külső« haza (mint lehetőség, valóság) egészen sohasem feloldható ellentétét” jelöli meg a versek indítékaként. Végül a kötetet záró hosszúvers, a Már szinte múlt időben kapcsán Csűrös Miklós fogalmaz meg lényegi bírálatot, rámutatva egy tágabb és általánosabb problémára, a költő öntörvényű nyelv- és műfajválasztásainak divergenciájára: „Szervác versében az önéletrajzi és szociografikus részek igazmondása nem kerül igazán szerves kapcsolatba a lírai feloldást megkísérlő fohásszal, s ez a formai koncepciót is eklektikussá teszi”.7 A magam részéről csupán két, az életmű szervességét, következetességét (s valamelyes statikusságát is) megvilágító gondolatkörre mutatnék rá, amelyek – úgy tűnik – elkerülték e jó nevű kritikusokból és művészekből álló fogadóbizottság figyelmét. Már a Szavak hazáig második versében, a Siratóénekben megjelenik a „természetes halállal élők” képe. Ez az élőhalott-képzet, melyet költőnk azok jelölésére vezet be, „kiket a történelem elpazarol”, lassanként toposszá érik. Szervác lírai énje – e „hű / alattvalója ostoba krómacél dögöknek” (Azért…) – itt és a későbbieken is úgy tekint magára s nemzedékére, mint „tetemre” (Jövőmagunk), „lélegző tetem”-re (Kórót, követ virágzik). A testi ittlét és a szellemi kívül-lét párhuzamos valóságainak láttató képei ezek. A másik visszatérő képzetkör a cédaságé, az elkurvulásé, amely lényegében az Egy hivatásos mondja című szövegben épül ki – „fogadják önt örökbe / combjaim mosatlan kozmoszai” –, majd később az Ágh Istvánnak ajánlott Üzenet a barátságról középső szakaszában teljesedik ki, árnyalódik tovább: „szajhává ágrólszakadunk majd kurvaságunk / kiutálkozik minden szerelemből”. Nem véletlen a nemzedéktárs megszólítása, ahogyan a többes szám használata sem, hiszen ez az „elkurvulás” egy nemzedéki tendenciát kíván érzékeltetni, s végül a szerváci én szerepszerű elfajzásának, önsorsrontó elidegenedésének, Pécsi Györgyi által diagnosztizált illegalitásba vonulásának – az életmű egészén végighullámzó – metaforája lesz. „Mi fájna itt, e fűtött februárban?” Az 1987-es Mi fájna?8 versei, melyek – Keresztury Tibor látleletében – az első kötet költeményeihez képest fokozott letisztultságról, fegyelmezettségről és egységességről tesznek tanúbizonyságot, Varjas szerint „nem atomizálhatók veszteség nélkül”. Egyetértésemet mi sem jelzi jobban, mint az a tény, hogy magam sem próbálom verstani, mikroszemantikai elemzésnek alávetni a kötet anyagát, inkább az imént jelzett két képzetkör megújítását-átörökítését követném nyomon. Mi, akik itt, „e laktató vadonban”, ahol „mindent ki lehet bírni”, s ahol ugyanakkor „nincs is mit kibírni” (November, 1977), a hetvenes–nyolcvanas évek jóléti diktatúrájában „élünk ítélet s amnesztia nélkül”, vajon a „Közös lányon, közös boron / kurvultunk így ketté talán?” – kérdi a költő (Hazám). Ekkor Szervác számára már kurva az élet (Történelmi tanulmány), kurva az égbolt (Vidd innen a szerelmet), melyről kihúnyt az Isten – „melyben sose hittem” (1985. július 8.). „Ha kurvultan beléd romoltam, / a testem volt, én ott se voltam” – jelzi jelenlét-hiányát a Szegény szeretkezéseink című versben. Végül – a „mindenféle tisztes asszonyokhoz” címzett július 23-i költemény kontrapunktjaként, minden további argumentáció zárójelbe tételével – a következő hajmeresztő kijelentést teszi: „Költőnek nem való, csupán / tisztes cemende, cafka satöbbi / fajta nemi háziállat”. (1985. július 11., a költő szózata a világ minden szajháihoz)
78
7 Csűrös Miklós, Színképelemzés: Pályakezdő költőkről = Cs. M., Színképelemzés, Bp., Szépirodalmi Kiadó, 1984, 274. 8 A kötetről lásd: Iszlai Zoltán = ÚjT, 1987, 37. sz., 2.; Keresztury Tibor = Je, 1988, 3. sz., 282–283.; Oláh Zoltán = Nszava, 1988. február 20., 10.; Varjas Endre = ÉS, 1988, 15. sz., 10.
Soltész Márton
Az élőhalott-metafora a Mi fájna? kötetben csupán jelzésszerűen jelenik meg: „Én, rég halott” – olvashatjuk a költő „végrendeletének” felütésében (1985. július 9., a költő végrendelkezik). E reményvesztett, elkomorult lírai univerzum mégis jobban ijeszti első kötetének (tán leglelkesebb, legpozitívabb hangú) kritikusát, Iszlai Zoltánt. „Lírikusunk – írja az Új Tükör recenzense – nem törekszik személyes élményeit sem tárgyiasítani, sem szárazon általánosítani. Bármennyire érvényesülnek ezen a téren is poétikai erényei – az egyenes beszédűség, a közvetlenség s a fegyelmezett rapszodikusság –, e művei valószínűen kevesebb rezonanciát keltenek, talán mert ő sem óhajtja, hogy a bennük kifejezett sűrű kétségbeesést bárki is egzisztenciálisan, mélyen átérezze az azonosulás szándékával.” „továbbszolgáló szajha automaták” Még a Mi fájna? kapcsán vetette papírra Oláh Zoltán, hogy a „mívesség” helyett sokszor a „türelmetlenség” uralja el Szervác költészetét. Kérdés: hol van az egyenes beszédűség, az igazmondás, a termékeny naturalizmus, illetve a fülsértő trágárság, a zavaró türelmetlenkedés, az idegeket borzoló, a lelkeket elsötétítő negativitás határa? Meddig legitim az ellenzékiség szerepe? Nehéz érdemben felelni e fölvetésekre – tán nem is lehet –, mégis érezzük a jelzett határokat. Emlékszünk, Pécsi Györgyi úgy fogalmazott: Szervác szerepe „egyre elviselhetetlenebb lett”. Az oeuvre két kiemelt gondolatkörével magam is ezt a negatív irányú változássort, ezt az átfordulást, elfajzást próbáltam érzékeltetni. Azt a mind mélyebb válságfolyamatot, amely Szervác József embert a halálba, Szervác József költőt pedig egy öngyötrő, lassanként vállalhatatlanná váló, minden univerzalitásigényét, létkulcs-szerepét feladó Én börtönébe sodorta. A vallomások egyre vadabbak, az intim viszonyok egyre indulatosabbak, mind jobban eluralkodnak Szervác nyelvében az állati vadságra utaló nyomok („a rentábilis punci” – Levél a szülőföldre; „Meg a pinátok” – 1985. július 11.; „babám dugjunk egy jót ma este” – Szózat; „Legyenk jövőnké dúsgazdag hugyunk” – Félek; „purgálom seggem likát” – Ajánlás; stb.). „Lehessen csak a költő az emberiség ürüléke” – írja költőnk az Előszó9 című kötet (1993) prózai zárszavában. Értem én, mit fejteget itt, és egyet is értek azzal, hogy belső, s nem külső időrend és aktualitás keresendő a költői életműben, hogy a művész megkísérti az életet – „már régen nem az életért magáért, csak a versért” –, s mégis egyre több kínos kérdés zavarja egyetértésemet. Bár az Előszó megkésett kötet, mégis szembesül immár a belé átmentett szerep időszerűtlenségével. Az Egy régi fényképére című versben olvasom a következőket: „midőn még rosszkedvem felhőtlen fénykorában / haknizni járt belém a hátulgombolós remény” – és arra gondolok: a rendszerváltozás (a rosszkedv felhőtlen fénykora) után a szerváci klasszikus ellenzékiség legitimitása (legalábbis az ellenbeszéd, az egzisztenciálontológiai igazságbeszéd értelmében) megkérdőjeleződött; s a „szétrúgott kedv”10 – mint szerep – fénykora után e költészet folytathatóságának már a reménye is elveszett. Bizonnyal nem véletlen, hogy A kesztyűt című versben – az „INRI”, illetve a „robban az ének” jelölősorok révén – Szervác annak az Utassynak az életművéhez kapcsolódik, akinek a szerepváltás, a szerepújraértés szintén nem sikerült, s akit hasonló kimerülés, (Melczer Tibor kifejezésével élve) „helyben járás” fenyegetett (és hallgattatott el). Ekkor már a szív, az élet motorja, a költészet életképességének metaforája lesz a szajha, a céda. „[C]emende szíved kalapál, / napi száz cigaretta fáj / benne” – írja 9 Tarján Tamás = Kvilág, 1993, 8. sz., 13.; Ágh István = Hitel, 1994, 3. sz., 103–106.; Karádi Zsolt = Kort, 1995, 6. sz., 109–112. 10 Vesd össze a Beatrice együttes – József Attila-i ihletésű – dalszövegével: „Kitántorgott Amerikába, / Betántorgott a kocsmába, / Meg is látta magát benne, / Szét is volt rúgva a kedve”! (Kitántorgott)
79
Soltész Márton
költőnk (Harmincöt), de a negyven cigarettától izgatott szívű Kosztolányinak a Hajnali részegségben tetten érhető szemantikai bravúrja neki nem sikerül; s a forma–tartalom egységét kereső hajdani létkimondás helyére lassanként a szépen mondás, majd az egyre szürkébb elmondás, a mind tárgyilagosabb életjelentés kerül. „Add föl!” – biztatja magát a költő, s végül (önmegszólító utolsó sorával) abba is hagyja a verset –, de csupán ezt az egy szöveget rekeszti be, szó sincs végső elhallgatásról. Sőt: még a Harmincöt második felében leíratik a kötet megjelenésének évében (1993) már réges-rég idejétmúlt, hisztérikus indok: „Ki meri mondani elégszer, / ha agyonkurvulsz is, hogy mégse!?” Csakhogy minek (és vajon honnan) jönne-jöhetne bármiféle szerep-, nézőpont- vagy hangváltás, amikor a költő immár egész világát (még megváltását is) e cemende-létben rendezte be; „kurvulj el velem” – hívja társát (Vacak); „majd feloldoz / e mocskos combú szajha kozmosz” (Ne félj). Sajátos ragozási paradigmája rajzolódik ki az Előszóban az élő-halott metaforának is. „[T]etemem vagy s én tetemed” – írja Szervác a Csontjaink nászában; majd a következő képe önmagáról: „kölcsön-testben diverzáns tetszhalott” (Kelj föl). Végül a Ne féljben már e tetem létét is tagadja: „Sehol vagy. Alibi nincs. / Se tetemed.” (Ne félj). S noha a Háttal keserű zárlatát („Minden jövőmnek végleg háttal”) Csoóri Sándor – két újabb versében – még megidézi („Háttal állok már minden ragyogásnak / […] / Legbelül csupa múlt vagyok”),11 az Előszó végére érve joggal tűnhet végképp kimerültnek, s így lezártnak a szerváci életmű. Pécsi Györgyi írja idézett tanulmánya végén az alábbiakat: „Szervác kései versei, emberi sikolyai annyira szemben állnak korunk uralkodó trendjeivel, annyira zárványszerűen idegenek a mai irodalom testében, hogy egyelőre arra sem vállalkoznék, hogy megítéljem értékét, időtállóságát. S hogy lesz-e bátorság olvasni, érteni Szervácot valaha is, azt sem tudom…”12 „A májusi esőből, köszöni, nem kér” Az Aszály előtt – Átdolgozás című kettős kötetről (1999) csupán egyetlen írás jelent meg – a már említett Onagy Zoltán tollából.13 Hogy miért? A magyarázat minden bizonnyal Szervác költői szerepének folyamatos torzulásában keresendő. Tóth Erzsébet vetette papírra e sokatmondó sort: „Emlékeim a fiatal Szervácról szólnak, nem akarok másra emlékezni.”14 S míg Tarján Tamás az Előszó megjelenésekor még azt írta: „esőbe cikkantott, porba suhintott, harangszóba kongatott, borba fojtott betűkkel, hangokkal valami olyasmi sejlik [itt], hogy ne add föl”, a pályatárs, az Üdvözlet társszerzője, a Csütörtök Esti Asztaltársaság másik alapító tagja a pályát lezáró-értékelő nekrológjában (már) épp ellenkezőleg summáz: „miről szólt az egész költészeted? Arról, hogy elég volt. Nem kérsz belőle többet.”15 Nos, az Aszály előtt – Átdolgozás című kötetnek az eddig nyomon követett két gondolatkör ihlette reflexiói egyértelműen Tóth Erzsébet olvasatát igazolják. A korábbi szövegekben megjelenő polemizáló-problematizáló, konstatáló-előrejelző gesztusokat végleg fölváltja az ingerült, ironikus, deheroizáló-depoetizáló hév, s ez a szélsőséges, a múlt, a halottak felé forduló életellenes, világelutasító attitűd bizony visszatetsző lehet a lelki-szellemi azonosulásra s az esztétikai-poétikai élményre beállított olvasók szemében Csoóri Sándor, Háttal állok = Harangok zúgnak bennem, Bp., Nap Kiadó, 2009, 33–34.; Ennek variációja: Háttal állok már = Uo., 35. 12 Pécsi, I. m., 91. 13 Onagy Zoltán = Hitel, 2000, 4. sz., 108–110. 14 Tóth Erzsébet, Láncok a csuklón, Bp., Kortárs Kiadó, 2006, 28. (A nekrológ 2001. június 22-én jelent meg az ÉS-ben.) Kiemelés tőlem – S. M. 15 Uo., 29. 11
80
Soltész Márton
egyaránt. Ráadásul a gondolati torzulással, a jövőkép elformátlanodásával párhuzamosan mind képlékenyebbé, kidolgozatlanabbá válik a forma is. Egyre gyakoribbak az Utassy-féle Hungária Kávéház-ciklust idéző nyegle szóviccek (Ajánlás), szükségtelen személyeskedések, kocsmai stílusú beszólások-kioktatások (Tetememre hívás), melyek könnyen azt a benyomás tehetik olvasójukra, hogy líraélmény helyett kellemetlen emberek társalgásának illetéktelen fültanúja lett. Közben két állandó motívumunk lényegét tekintve változatlan marad. A céda tavaszban a költő azt panaszolja, hogy már őt magát is szajhának nézi az ország: „Fennkölt – – / tranzit-tavasz, / szűzkurva évszak: cicijét / mutogatja” (Aszály előtt); majd néhány lappal odébb: „Szajhájának néz ez az ország” (Táblás ház). Az egyetlen említésre méltó esemény: hogy e kései kötetben váratlan közelségbe kerülnek az addig jobbára párhuzamosan és elszigetelten fejlődő cédaság/elkurvulás, illetve élő-halott/tetszhalott képzetkörök: a Nyisd ránk című költemény három sora végre tisztázza név és szerep, ringyóság és anyaság életműbéli viszonyait. „Az én nevem: halott” – vágja ki a szabad versformát megszakító független sorban a költő, majd követi kijelentését nemsokára a várva várt én- és szerepföltáró szintézissor is: „én anya voltam / és fiú és magzat egy halott anyában”. * Jóllehet, már Karádi Zsolt – az Előszóról írott – 1995-ös kritikája összefoglaló igén�nyel lépett fel, Szervác lírájának átfogó, poétikai szempontú értékelése mindmáig nem született meg. Persze jó kérdés, lehetséges-e, érdemes-e egyáltalán ilyesmire vállalkozni. Köteteinek megkésettsége, a fellépésekor vállalt művész szerep értékének inflációja, s e szerep elhagyása, eltorzulása mind hozzájárultak ahhoz, hogy életműve nem jutott el arról a szilárd pontról, ahonnan elindult valamiféle csúcspontig; hogy kibontakozás, megszilárdulás helyett Szervác poétikája lassanként a kisiklás, a fölbomlás sorsára jutott. Veress Miklós 1981-ben – „az első szó jogán” – egyetlen kérdést exponált a pályakezdő költőről szólva: „vállalja-e a költészetet, vagy csak a sorsot?”16 Nagyszerűen érzett rá a kritikus a poeta natus alapvető problémájára: a sors, az emberi magatartás végletes előtérbe állítására – amely azután éppen a legfőbb cél, a költészet kárára vált. Így nézve nem csoda, hogy Nagy Gáspár, Kaiser László, majd később Novák Béla Dénes és Lányi Gusztáv mind-mind politikai és pszichológiai, azaz kor- és kórtörténeti kérdésekről értekeztek-anekdotáztak Szervác ürügyén.17 Még Csajka Gábor Cyprian nyúlfarknyi verselemzése is inkább „»tartalmi«, vagy inkább szemléleti” újdonságokra igyekezett rámutatni.18 Úgy tűnik, költőnk sorsa, s e sors kifejeződése műveiben érdekesebb és dominánsabb, mint nyelvének művészisége. Ami biztos: lírája – akárcsak Béres Attiláé, Pass Lajosé, Szalai Csabáé, Cserháti Lászlóé, Fábri Péteré, Iluh Istváné vagy Turbók Attiláé – görbe tükre saját korának. A kérdés csak az, vajon elegendő lesz-e ez önmagában a halhatatlansághoz…
Veress Miklós, Az első szó jogán Szervác Józsefről, ÉS, 1981, 3. sz., 11. Nagy Gáspár, Egy győztes a vesztésre születettek közül, PoLíSz, 2001, 59. megjelenés (június–július), 79–80.; Kaiser László, Búcsúzom… (nekrológ), PoLíSz, 2001, 60. megjelenés (augusztus–szeptember), 61– 62.; Novák Béla Dénes, Megszólal a kés: Szervác József emlékezete, Hitel, 2002, 10. sz., 59–63.; Lányi Gusztáv, Egy szabad szegénylegény: Baráti visszaemlékezés és pszichológiai elemzés Horváth/Szervác Józsefről, Dunatükör, 2003, 1. sz. (2. megjelenés), 51–62.; Novák Béla Dénes, Mi fájna?, Hitel, 2006, 8. sz., 64. 18 Csajka Gábor Cyprian, Még tizenkét remekmű, 5.: Szervác József – József Attila!, Lyukasóra, 2001, 4. sz., 30. 16 17
81
Csajka Gábor Cyprian
Csajka Gábor Cyprian
Második üzenet
Szervác Józsefnek
Te már nem áltatod magad semmivel. „De én dalollak”, ameddig csak állok, a képzeletemben mindazt megcsinálod, amit muszájból, kedvből tenni kell. Mi már, Jóska, elleszünk ennyivel. Szívedben, szívemben alszunk, ébredünk; felettünk majd a szél vonója zöng zöld füvek húrján, szép csendesen. Tiéd az életem, az enyém halálod. Mi összehozzuk a két másvilágot, lehessen belőlük egyetlen ország: Kimondhatatlan Álmok Uniója; vétlen matériánkat „Isten ójja”, s ne engedje, hogy újra besorozzák.
82
Velencében, 1980. Fotó: Török László
Átjárás – Knut Ødegård
Szappanos Gábor
84
SZAPPANOS GÁBOR
A leköpdösött szív esete Dilemmák Knut Ødegård fordítása kapcsán
Talán még a művelt olvasóközönséghez tartozók közül is kevesen tudják, hogy Norvégia kétnyelvű ország. Két teljesen egyenrangú beszélt és irodalmi nyelve van. Az egyik a „hivatalos”, „állami” nyelv, amelyet „könyvnyelvnek” is neveznek, és amely a sok évszázados dán uralom alatt jött létre, s ezért erős dán hatást mutat; a főváros, Oslo és a nagyobb, délkelet-norvégiai városok lakói használják ezt a norvégot; Henrik Ibsen drámái is ezen a nyelven születtek. A másik nyelv az úgynevezett „újnorvég”, amelyet a falvak és a Norvégiára oly jellemző tanyák, és általában a nyugati és északi partvidék, a fjordok lakói, a „parasztok” használnak; ezt a nyelvváltozatot egységesítette valamen�nyire és nevezte el újnorvégnak a XIX. század közepi népi mozgalom. Azóta „nőtte ki” magát lassan az állami norvég egyenrangú társává. A szókészlet, a kiejtés, a helyesírás, sőt még a nyelvtan is jelentősen eltér ugyan egymástól, de a két nyelv és azon belül a több kisebb nyelvjárás használói megértik egymást. Mindkét nyelvnek már évszázados irodalmi hagyományai vannak: a norvég „urbánusok” (értsd: „városlakók”) többnyire a „könyvnyelvet”, a „népiesek” pedig az újnorvégot használták-használják, ám akad számos ellenpélda is. És itt célszerű felhívnunk a figyelmet arra – az esetleges félreértések elkerülése végett –, hogy a nyelvi-kulturális helyzet a felszínes hasonlóságok ellenére gyökeresen eltér egymástól Norvégiában és Magyarországon. Norvégiában egyfelől nem létezik az a fajta (városi) gőg, ami nálunk, főleg Budapesten övezi a nyelvjárásokat. Nálunk – sokak fejében – a tájszólás használata egyelő az elmaradottsággal, a műveletlenséggel, mi több, a bárdolatlansággal. Másfelől a norvég „urbánusok” és „népiesek” között nem feszül semmiféle politikai vagy egyéb ellentét. Még esztétikai sem – és ez az egyik érdekessége a norvég irodalom jelen állapotának. Tudniillik, manapság a norvég „népiesek”, az újnorvégot használó szerzők tekintélyes része éppoly világpolgár, éppoly sok nyelven beszélő européer, mint „urbánus” társaik. Ha szerzőnket, az újnorvégul író Knut Ødegård-t nézzük, mindez még nyilvánvalóbbá válik. 1945-ben született Moldéban, a nyugati partvidék egyik kisvárosában. Teológiát és norvég irodalmat tanult, majd újságíróskodott és tanított, de dolgozott népművelőként is. 1962-től 2009-ig az Aftenposten című napilapnak, Norvégia vezető újságjának a irodalomkritikusa. Számos kulturaszervezői és -irányító posztot töltött be, az oslói Noregs Boklag kiadóvállalat vezérigazgatói tisztétől kezdve a Norvégiai Nemzetközi Irodalmi Fesztivál elnökségén át az izlandi Északi Kulturális Intézet vezetői posztjáig. Külszolgálatban is dolgozott: volt tiszteletbeli konzul a Szlovák Köztársaságban, 1997től pedig mind a mai napig a Makedón Köztársaságban. (Érdekességként említjük, hogy – számos szakmai elismerésén túl – Norvégia királya 1997-ben lovaggá ütötte, Izland elnöke pedig a legrangosabb izlandi kitüntetéssel jutalmazta: a Sólyom Rend főlovagjává „ütötte” irodalmi szolgálataiért). Összesen tizenhárom verseskötete látott
Személye és munkássága tehát ékes bizonyítéka, hogy abban a boldog északi országban a nemzeti és nemzetközi elkötelezettség és felelősség-vállalás, valamint a nemzeti hagyományok ápolása és folytatása és a bátor, korszerű művészi kísérletezés nem ellentétes egymással – egy kulturális majdnem-képzavarral élve mondhatnánk, hogy Ødegård tökéletesen megvalósítja a „bartóki szintézist”. Költészete is maga a szavakba öntött szintézis. Egyrészt nem ír külön tájleíró, szerelmi, vallásos („istenes”), „közéleti”, filozófiai lírát, hanem versei modern víziók, amelyekben a különféle észleletek, benyomások, gondolatok, tájélmények, „filozófiák”, a kollektív tudattalan és az ő nagyon is személyes tapasztalatai, az archaikus (óészaki, stb.) hangulatok és a modern életérzés egymásra rakódnak, vagy inkább szétválaszthatatlan, nagy kohéziójú egységet alkotnak. Széles fesztávolságú líra ez, pedig első olvasatra viszonylag egyszerűnek tetszik. Először is, minden verse szabadvers. (Egész Skandináviában az utolsó két emberöltő alatt alig maradt költő, aki ne szabadversben írt volna.) A látszólag tetszőleges helyeken megtört sorai látszólag tetszőleges és igen változó hosszúságúak; mindig pontos természeti képekkel vagy mindennapi – habár olykor szokatlan – ténymegállapításokkal, metaforákkal indít, aztán a verstéma kibontakozása során az egész költemény kezd egyre magasabbra szárnyalni, s érdekes módon sokszor nemcsak szellemi, művészi értelemben, hanem szó szerint is: számos költeménye ér véget égbe törő – többnyire valami álomszerű – szárnyalással (pl. Iszákosok és őrültek.) Klasszikus és keresztény európai művészetünk egyik hagyományát folytatja itt? Alant kezdeni és magasra törni? (Dante: Isteni Színjáték…) Vagy csak játékosan reflektál a hagyományra? Máskor viszont épp ellenkezőleg: semmi szárnyalás, hanem az emberi vizelet és excrementum a vers líraiságának és az esendő emberi állapot ábrázolásnak a metaforikus katalizátora (Utódlás). (De alighanem itt sem tér el az ősi európai és keresztény hagyománytól, amire a Szent Ágostonnak vagy Clairvaux-i Bernátnak tulajdonított mondás utal: Inter faeces et urinam nascimur, azaz „Ürülék és vizelet között születünk” : a modern líra és próza, így Ødegård kései költészete is, gyakran használja a végtermékeket a szánalmas lét és a kiszolgáltatottság metaforájaként – és ennyiben némiképp felül is írja a hagyományt, miszerint eleve bűnben és „szutyokban születtünk” volna) Különös élmény számomra e norvég mester fordítása, mert a munka során számos hasonlóságot fedeztem fel az ő versei és az én novelláim között. Ødegård egy költőbe oltott epikus, én pedig prózaíróba oltott lírikus vagyok, mindketten rengeteget időzünk a „vidéki” múltunkban, a gyerekkori emlékeinkben, boldogan és félig öntudatlanul lebegünk a hagyományban, mint valami biztonságot adó magzatvízben, de olykor megelégeljük e langymeleget, és kitörünk belőle… Fordítóként azonban alázattal kell viszonyulni a másik szövegéhez, s lehetőleg elhitetni az olvasóval, hogy én mint fordító nem is létezem, csak egy médium vagyok vagy valami láthatatlan transzformátor. Ámde a műszaki szerkezetekkel ellentétben, én nem dolgozom mechanikusan, ezért néha megakadok, mint például a már említett Iszákosok és őrültek című versben, ahol az egyik rész így hangzik: …Öreg Hansen, a bádogos – harminc éve elvált, szíve tele a saját gyermekei köpésével – komótosan, de követte csusszanó léptekkel, és gyűrött esküvői öltönyében, ami túl szűk volt neki, rezgett a hasa…
Szappanos Gábor
napvilágot, de írt regényeket és gyerekkönyveket is, színarabot, esszéket. Sokat fordít, legnagyobb előszeretettel izlandi költőket, de Illyés Gyula válogatott verseit is ő ültette át norvég nyelvre.
85
Szappanos Gábor
86
Hogyan lehet tele egy szív „köpésekkel” – tanakodtam magamban. Értettem én, hogy azt jelenti: a gyermekei megvetették (talán mert nem gondoskodott róluk), de magyarul olyan furán hangzik… Nem kellene inkább a köpést utálatra változtatni? De az korántsem olyan képszerű és mellbevágó, mint a leköpdösött szív. És nem költői. Maradt a köpés. Mi jogon cenzúrázom én az eredeti merész stílusát és a váratlan szóös�szetételeit?! Mégis, maradt bennem egy olyan gondolat, hogy más nyelvű fordító fenn sem akadt volna ezen, csak mi magyarok vagyunk ilyen óvatosan a képzavarokkal. Menekülünk tőlük, mint ördög a tömjénfüsttől. Túl képi a magyar nyelv, következésképp a gondolkodásunk is: ami csak tud, rögtön megképzik a fejünkben, és ezért volt furcsa először a leköpdösött szív… ami voltaképp nem is képzavar, hanem csak egy erőteljes kép. Magyarul talán még ütősebb, mint az eredeti nyelven.
Knut Ødegård portréját Milan Richter készítette
A lelkész
Knut Ødegård
Knut Ødegård
Knut bácsi lelkész volt. Gyakorlatias ember, de a latin olyan volt neki, mint a kínai. Már nyugdíjba ment, amikor meghalt, épp ásta az új ház alapját, mikor a szíve felmondta a szolgálatot. Inkább volt villanyszerelő, mint prédikátor, minden beszédét így kezdte: „Nem vagyok valami nagy beszélő”, és ebben igaza volt. Nem igazán tudott mit tanítani a híveknek, megvolt azoknak a maguk baja – születések, szerelmek, halál –, És nem volt szava ilyen dolgokra. De megtanulta, hogy kell javítani villanyvezetéket, házhoz ment, rövidzárlatot szüntetett meg, rossz biztosítószekrényt szerelt, becsavart lámpát és amerre csak járt, kigyúlt a fény.
Ünnep Anya azt mondta, mindenkit hívjak meg az osztályból, a dagit is, meg a szeplős fiút is, meg a büdös lábút is: mindenki hivatalos a szülinapi zsúrra. Anya pogácsája és csésze kakaója mindenkié. Még a cigányok is kaptak kávét, kenyeret, Amikor jöttek, ápolatlanul és barna fogakkal, hogy megélesítsék késeinket, és 50 öre ütötte a markukat.
87
Knut Ødegård
Gyertek be a melegbe, mondta, van itt hely mindenkinek, van elég ennis innivaló. Jertek mind, mondta Jézus is: Mindenki jöjjön az asztalomhoz. Nem azt mondta: Csak a katolikusok, vagy: Csak a lutheránusok. Anya sem mondta: Csak a legjobbakat az osztályból, vagy csak a jó családból származókat látjuk szívesen a szülinapi zsúromra, vagy: Zárjátok be az ajtóta koszos cigányok előtt! – Talán szükségük van ételre, italra, mondta.
A teológushallgató Teológushallgató koromban az a kérdés foglalkoztatott, hogy (helyesen, elég erősen) hiszek-e Istenben, attól féltem, elveszítem gyermeki hitemet. Összekulcsolt kézzel imádkoztam a paplan alatt a nyirkos diákgarzonomban Kampenben (és később Bærumban): „Fogd meg a kezem…” Most az ózonlyukas eget kérdezem, Isten hisz-e énbennem. Kétlem. Én viszont hiszek Őbenne. A seregek urában, a Hatalmasban: Eljő a Harag Napján, a kérdés az, hogy lesz-e ébren valaki az ivás és a tabletták után. És hogy van-e még nyelvünk,
88
amivel felelhetünk Istennek, az értékesítési kampányok után, s hogy van-e fülünk, hogy meghalljuk, amikor eljő a viharban, a szórakoztató műsor után. És szemünk, hogy lássuk, az éjjeli film után, mert Ő láthatatlan Isten – csak a kisgyermekek és a nagy bűnösök látják.
Teológushallgató koromban az egyetemen (Blindern) senki sem beszélt ózonlyukas égről, de a gyermek (én! a gyermekkorom) látott zötykölődni egy poros teherautót a kátyús kavicsúton az istálló felé, két vízhatlan ruhás ember kivágta a kocsi két ajtaját (mint fekete szárnyakat) a maga oldalán, a mozdulataik teljesen egyformák, aztán bementek az istálló barátságos sötétjébe. Kifelé két megkötözött borjúval jöttek, és feltették őket a tehareautóra. Aztán lassan elhajtanak, vigyáznak a kátyúkra, kék kipufogógáz száll a fehér gyermek orra felé.
Knut Ødegård
Mert csak ők látják nőni az éjszakát a Földön, ők fekszenek álomtalanul, és hallják, ahogy az éjszaka az összehúzódások viharában megszüli a Harag Napját.
Erre szükség van, mondták a gyermeknek, kell az ennivaló: húspástétom, borjúsült, kolbászhús, kolbászok a hűtőben, nyisd ki az ajtaját! A fények automatikusan kigyulladnak, az arc a hűtő nyílásában, a mélyhűtő fent búg. Most csukd be! Erre szükség van, mondják nekünk, és egyáltalán nem veszélyes az a néhány kis lyuk az égen: minden keréknek körbe kell fordulnia a földön, körbekarikába: Sprézd be a hónod alját, ember! Táncolj és igyál valamit, ember, egyáltalán nem veszélyes az ózonrétegnek az a kis vékonyodása az a kis adóelkerülés, az a kis flört, mert mindig van kiút, és ha a flört egy kicsit messzire megy, elég egy kis beavatkozás, mint amikor eltávolítunk egy szemölcsöt, ember (és asszony!). Aludj jól, a kerekek egyre csak forognak, és forog a föld a pályáján és önmaga körül, végy be egy tablettát, akkor elalszol: Itt biztonságos, mint ringó bölcsőben, aludj csak, aludj, ember. És ez mind igaz. Csak kisgyermekek és nagy bűnösök fekszenek ébren, látják nőni az éjszakát a Földön, és reszketnek az Úr előtt.
89
Knut Ødegård
November, vihar November. Vihar jött és lekapott egy tetőt, pörögve szállt az éjszakába, ferdén, és tizenöt tehén bőgött a hóban. Egy tyúkólat a égbe emelt, és kakofón kodácsolás zuhant ránk. A harangok dühödten kongtak: a harangozó rángatta a kötelet, a fjordból valaki megfújt egy komor ködkürtöt. A teheneket gyorsan levágták, a tyúkok fej nélkül ugráltak körbe: vér és jég, 1960. Tizenöt éves voltam, mikor e sötét diadal érzése elfogott: a vihar akár egy határtalan akarat az éjen át, rekedt üvöltések a tenger mélyéről és vijjogó szárnyak a levegőben. Én tizenöt éves voltam, mikor hirtelen összeomlott egy gyerekkor, elmerült az akaratot látva, a pusztulást, életet, halált. Elmerült ezekben a szemekben, drágám, amelyek néznek téged, amint az est közeledtekor leveszed a ruhád. Odakint szél támad, mint az akkori szél: az éj közeledtével erősödik, elkapja a házunkat. A bőröd felém ragyog. Drágám! Szeretkezésünk felidézi a gyerekkort, sőt, többet is: ragyogó testünkben a pusztításnak ugyanaz a vad diadala él, ugyanaz az élniakarás, változás, mint minden teremtésben, mint mikor hatalmas sötét viharok zúgnak az Univezumban, csillagok robbannak föl és új, fényes csillagok születnek! November. Drágám, szeretkezéseink a keskeny házakban, amikor az akaratnak ez a vihara tombol bennünk! Mi vagyunk a születés és halál sötét diadala. Mint simogatásainkban a vér és szél, amik a tengermélyre süllyedt városok nagy harangjait idézik… amik kiszabadítják a nap-ökröt az elfeledett sziklarajzokból és hagyják, hogy új világokba mennydörögjön… Tetők szállnak pörögve az éjszakába, sötét ködkürtök búgnak: Vihar közeleg!
90
Napjaink kevésbé eseménydúsak most, drága. Öregszünk, alig észrevehetően: összeaszok, csak egy koponya leszek a szürke, ráncos elefántbőr alatt a végtelen locspocsban, hullik a hajam és a fogam, és letargia váltja fel az édes bűnöket.
Knut Ødegård
Február
Most nem sok minden van, amiről beszélhetnék, és nem sok, amiről hallgathatnék, egyre kevesebb a kegyes hazugság, csak az eső ömlik szüntelen a lehangoló bokrokra és a szürke fákra a februári sötétben. Láttam egy pár hollót a nyárfánkon ma reggel, kékesfekete volt fénylő tolluk, hangjuk arra az egyetlen dologra emlékeztetett, amiről most nem beszélhetünk – hogy végül meghalunk, te is meg én is. A hangjuk is olyan csillogó fekete volt: sötét jelenés. De biztos mibennünk is maradt még valami a természetből, mint vén elefántok, úgy ülünk itt ebben a kis házban az Atlantióceán szélén, a tévében zöld-fehér tudósításokat látunk erről a tengerről, amely még most is tengerészeket szippant magába, ezekről a tragédiákról és reménytelen mentőakciókról a feneketlen óceánon. „Te vén himbilimbi”, mintha ma kora reggel ezt mondta volna gúnyolódva az egyik holló, kékesfeketén az esőáztatta nyárfán. Hát igen, most lóg és himbálózik legfőbb ékességem, de mi vonszoljuk ezt az elefánttestünket az Atlanti-óceán legszéle felé még mindig, a kezünkben műanyagszatyrok és bevásárlókosarak: vagdalthús, egy vekni és két sör. És azután? Át a sziklán, és oda le a mélybe? Nem, még nem. Mert van még bennünk egy kevéske természet: Benned, aki tündökletes akjaidat vérvörös varázscerkával bűvölöd el, és bennem, akinek a tincsei mint antennák meredeznek az égnek, még ha egyre kevesebb van belőlük is, és egyre szürkébbek az évek múltával. Ez az eső csak esik, szakad most, februárban: az ég is – akár egy ráncos elefántbőr, az észak-atlanti eső dobol a háztetőn, mintha dzsungeltánc dobjait hallanánk. Nekünk, vén elefántoknak – gondolom gyorsan tovább – tágas és hosszú az emlékezetünk. Most bőgünk, kedvesem,
91
Knut Ødegård
mint a dzsungelbéli elefántok, és eltáncoljuk az elefánttáncot a vérforraló néger dobok szavára. Igen, gyere csak ide, mert biztonságosan őrizlek tágas elefánt-emlékezetemben: ugyanaz vagy ott, mint amikor – tudod – elmentünk autókázni 1980-ban, júnusban, szentiván estéjén a vörös Volkswagenben, igen, esett akkor is, de megcsókoltam ezeket az ajkakat, és most emelem ormányom az őserdőnk ege felé: oooooooOOOOOOO
Utódlás A pisi különféle színei. A sötétsárga, ami olyan mézszagú, az otthoni őszre emlékeztet, Apára és a hangavirágméz kivonásának folyamatára, amikor a nap lassan lefelé araszol az őszi égről, izzón Apa hajlott háta mögött: a domb eltakarja a napot, és a méz szaga szétterjed Apa országában. A vízfehér pisi pár nap után a kórházban, mint a lefölözött tej, Anya istállója, ott akkor gőzölgő orrok és tőgyek voltak, frissen szűrt tejet ittam fa merőkanálból. Egy kék-fehér gyerek, sárga hajú. Egy sovány pap jön és felajánlja nekem a lelkigondozást ebben az ágyban, egy ilyen szobában, de én nem hiszek a korlátozott szentségekben, amiket kiszolgáltat, a méz és a frissen szűrt tej szaga miatt zavartan távozik. Apostoli utódlással nem dicsekedhet ez a vézna. És engem talán túlságosan is foglalkoztatnak Krisztus jelenlétének látható jelei: hiszek.
92
Nem tartozom azok közé, akik tagadják a wittenbergi körük téziseit, csak fekszem ezek közt a szagok közt, és hiszek. Nem tagadom a hét szentséget, nem tagadom meg anyámat és apámat. Hiszek az áldott tejben és mézben, és hogy végül hazajövök.
Knut Ødegård
II
Leülök a vécére pont az után, hogy idős anyám ült ott. A fekete ébenfa ülőkén langyosság az ő idős melegéből, egy kis vizeletspricc, sárga, mint az izzó nap, amely lassan átfúrta magát a otthoni fekete dombon. Hiszek. III Nem tagadok. Nézze csak, az édesanyja, mondom a (lutheránus) papnak: a madárasszony a kettes teremben, aki nem meri bezárni a budiajtót. Aki úgy ül a vécén, akár egy fonalgombolyag, amikor valaki váratlanul rányit. Minden megvetésünket a szárnyain viseli, tiszteletes úr. Nevetés. Maga a fia, részesítse fiúi lelkigondozásban, a szentségekben. Jöjj, édes éj, lelkész úr. Régi ürülék tapad a vécécsésze belső falára. Reggelente nem mossák le teljesen. Mindig marad valami, tiszteletes úr, a barnából a fehér porcelánon. Az idős madárasszony, aki a maga édesesanyja, kinyomott – egy éjszaka alatt, a be nem zárt ajtó mögött – egy szürke szart, az a férfi meg, akinek az epehólyag-műtétje volt, egy sötétbarnát, foltokkal. Jöjj, édes éj, lelkész úr, valamennyi mindig ott marad.
93
Knut Ødegård
Jelek A hold egy kerék Bagolyszemek kerekek a kerekeken belül Az égen és a földön átívelő szivárvány: a körkörös oltárkorlát, az egek hétrét hajló kerekek. Egy rugó felhúzva irdatlan óraműben: időgépek, pap megáldotta hajók át a világegyetemen, tűzszekerek Alszom szédítő ágyamban Moldéban, míg Tellus egyre csak fordul körbe. A hold gömbölyű, mint egy labda bagolyszemekben, bagolyszemek a vékony falat karcoló fában Valaki azt mondja: Isten! a földön, ahogy forog és kering. Odalent álmok szólnak kutyafogatokról, amelyek atlaszokon, térképeken és földgömbökön át nyargalnak hogy eljussanak az utolsó fehér terekre És vannak gyönge jelek végtelenül messziről, egészen a szíved mélyéről – szinte csak mint interferencia a finoman hangolt hallgatókészülékekben a megfigyelőállomásokon, amelyek kiterülnek mint a keréknyom a világegyetem felé, és azt mondják: Igen, gyermekem. Szappanos Gábor fordításai
94
Harmincnyolcadik védõbeszéd
G. István László
G. István László
Kandi kérődzött. Emésztetlen beszéd töltötte be a száját, mint a láva. Értetlenségét kegyelemnek hitte, azt hitte, ereklye lesz a szája. Már életében javában balzsamozta, két húsos ajak, közöttük nyálpötty, mögöttük nyelv, fogak, és ki tudja még mi. Elképzelni is horror, hogy mi lesz az ára. Elérzékenyült egy ilyen szájtól. Mennyien keresik fel a kicsit húgy és tömjénszagú cellában. Alkápolna lesz, a kő csúszik, körben térdeplők, s a fal mellett a száj, mondjuk egy kőtálban, tűzforró, észveszejtő. Ezért érdemes némának maradni egy életen át, vagy beszélni folyton – mikor mit szentesít a szokás. Kandi figyelte a száját a tükörben, mint a záróizmok, örökre visszatartották, megrekesztették benne a szellemet.
95
G. István László
96
Harminckilencedik védõbeszéd Kandi megfontolja, hogy eltünjön-e. Mintha lehetne fontolni bármit is. Még egy ázott cigarettát kibír a fél tüdeje. Van neki másik is, de minek róla beszélni. Lenyeli a füstöt, és akkor az nincs. No de kifújja, ez a bökkenő. Bodorodik a seszínű télben, jelenlétével informálja a teret. Kandi sosem volt, csak úgy teregetett, vagyis vagyogatott a térben. Most fontolja, hogy eltünjön-e. A füstnek sokkal könnyebb. Neki sosem sikerült olyan kizárólagosat nyújtózni, ahogy most a füstcsík a fák koronája fölött már-már a felhők széle. Meg a vállizülete is ropogott. Ha meg a felhőnek ropog a válla, akkor itt a háború.
Pillanatfelvétel
Imre Flóra
Imre Flóra
Barackot szedtünk. Mondanom se kell, hogy inkább csak te szedted. Én meg álltam a fa alatt, és bámultam a lábad, ahogyan ágról ágra léptél, aztán kitámasztottad olykor magadat; álmodozva, csaknem fél-öntudatlan néztem erős, barna lábszáradat, ahogy mozdult, ahogy feszült-lazult, mint valami különös és gyönyörű, érthetetlen természeti jelenség. – Mit segítsek? – kérdeztem. Mire te: – Semmit, csak beszélgess velem. És beszélgettünk. Nem tudom, miről. Kertészkedésről és irodalomról, politikáról, a barátainkról, mindenről és semmiről. Ezt szerettem mindig is a legjobban benned, ezt a könnyű és értelmes gondtalanságot, emberre, állatra világító, nyugalmas, racionális derűt. A barack szép érett volt, kicsikét ananászillatú. Pitét sütöttem. Miért mesélem el? Nem is tudom. Igazából szeretnék, mint a macska, most az öledben összegömbölyödni, félig se nyitott, zöld szememmel nézni eres, nyugodt, tiszta kezed.
97
Imre Flóra
Ékszerek 1. (Fehérezüst filigrántechnikával) sápadt jáde finom bőrödön áttűnő tisztasága ragyog arcodon és nyakad karcsú mégis erős és feszes izmain tompán fénylik ezüst hold a vizek felett párás simogató tengeri éjszaka forró nagy nap után még alig enyhülés lázas várakozás némi bizonytalan kis szél ujja tapint csönd azután a fény egyre élesedik benne fehérezüst filigrán vonalak tisztul a kép a test formák ébredező árnyai részletek csak kontúr a virág hajtja le így fejét
2. (Germán állatstílus, gránátberakással) A vér. Megalvadt s messzire spriccelő formája közti átmenet ez, vörös, nem mint az alkony, kékbe fordul – bíboron át feketébe alvad. De visszacsillan benne a láng örök fellobbanása, alvad is és folyik egyszerre, gránát, mozdulatlan s folytonosan lobogó. A tested aranyba öntött forma mögül ragyog, lángban virágzik, értelem és anyag, a mozdulatlan moccanása. Mint a vadállat, erős, arányos.
98
Imre Flóra
3. (Bizánci óezüst) Tenger és kék ég. Csupa egyszerűség. Minden átlátszó. Hihetetlen éles fények, árnyék nincs. Derű, gondtalanság. Mégis a formák: furcsa, egymásnak feszülő levélkék, sokfelé bomló idomok homálya, mint a pókháló finom aszimmetriája a térben – összetett mondat, bonyolult, kanyargós, és sokértelmű. Ahogyan világít barna arcodból szemed érthetetlen akvamarinja.
99
Király Levente
Király Levente
Énekek éneke (1) Lovunk felkaptat a meredélyen, sörénye szélben lobog, derekam átöleled, hűs erdő vár minket, felhők foszlánya előttünk, célunk már közel – a sziklán megvetjük lábunk, zúg a szél, a Nap parazsa izzik, kezünk búcsút int, sós illat mindenütt, egyszerre két tengert lát szemünk. (2) Vakítóan fehér házhoz érünk, a gazda s vizslája fogad minket, udvarán szelídgesztenyefa árnya, a mester büszkén mutatja portékáját, ezernyi gyűrűt, láncot, perecet s függőt; ragyog, csillog ujjadon, messzire fénylik, Hold a gyűrűd, benne a kövek: csillagok. (3) Ligetünkben ezerféle rózsa nyílik, részeg darazsak s méhek keringnek kábán, illatmámorban fürdik minden, a legszebb virágot hajadba tűzöm, de a legszebb virág te vagy; karomba kaplak, forgunk, aztán megállva látjuk, ahogy fáról fára két mókus kergetőzik, úgy kúsznak ágak közt s a levegőben, mintha szárnyuk lenne. (4) Feketehegyi szőlőben ólmos köd szitál, lobogó fáklyák fényénél mégis nagy mulatság készül, kezünkben gőzölgő kupa, dallal űzzük a telet, a birtok négy sarkát borral meglocsolják, négy égtáj felé szentelt vizet hintenek, a ködben el-eltűnik a sokaság, hozzám bújsz a hidegben, arcod rubinpiros, mint lángra gyújtó bor gyémántkehelyben. (5) Ismerted már e tornyot, csöndes varázsa lenyűgözött, mégis most láttad először igazán, kis dombon áll, alig venni észre nádtetős házak között, falépcső vezet föl hozzá; a szomszéd porta karnyújtásnyira, tövében tyúkok kapirgálnak, mégis meghitt csend körülötte; padlójára fekszünk, öledbe hajtom fejem – a kis harang körül kergetőzik, fütyül a szél. (6) Lovaink vágtatnak le, a völgybe, majd a hegyre újra fel, kiáltok: nézd a csodás felhőket!, ezer szín pompázik, hasuk alján nyugvó Nap vére; nevemet kiáltod, a tó felé mutatsz, egyszerre állunk meg, hosszú percekig nézzük a csodát: az égnek kupoláján két óriás szivárvány feszül. (7) Téli utunk szentélyhez vezet, a fák zúzmaraköpenyben, fénylő köd ömlik a magasból a földre, egyetlen helyen nyílt csak meg az ég, a nap izzítja a havat és jeget, imbolygó mécses a hullámok között: útjára engedtük apró csónakunk, ezüsthíd ragyog a folyón – most már tudjuk, ki lebeg a vizek felett.
100
Nyárutó Ötévesen egy nyárutón tüdőgyulladást kaptam. Elek doktor bácsi abba a kórházba küldött, ahol öcsém született. Ott kellett maradnom. Anya azt mondja, minden nap látogattak, de én úgy emlékszem, hét nap után találkoztunk újra, mikor hazamehettem. Virrasztottam minden éjszaka. Gonosz nagyobb fiúk voltak a szobatársaim, éjszaka minden más, kisebb gyerek füle mellett vizet öntögettek egyik műanyag kávéspohárból a másikba, hogy bepisiljünk. Minden reggel csicsogós bundáskenyér volt a kaja. A vaságy nagyon nyikorgott, vizitekkor nem tudtam, mi történik. Minden nap injekciót kaptam, a nővér és az orvos fogtak le. Mielőtt belémszúrta a tűt, az utolsó pillanatban mindig azt mondtam, hogy mondani akarok valamit, megállt, megkérdezte, hogy mit. Azt mondtam semmit, és éreztem a combomban a forró fájást. Aztán a nővér a karjaiban vitt be a szobába, de nem szeretett. Három vagy négy nap után, amikor a kövér hordó, aki mindig a tévé előtt ült megint elkapcsolta a Cartoon Networkről, amikor kimentem tévézni, szóval akkortájt fedeztem fel a mi kórtermünk melletti pici szobát. Minden piros volt odabent, műanyagszék, falvédő, terítő, fal. Egy lány lakott ott, Krisztinek hívták, megbeszéltük, hogy barátok leszünk. Mutatta, hogy ő miért van bent, beleesett egy kád forró vízbe. A combját mutatta, végig var volt már rajta, mint egy vörös árnyalatokban játszó mozaik. Voltak játékai is, kártyája, feketepétereztünk minden nap, bekopogtam hozzá, mondta, hogy szabad, az orvos és a nővér meg azt, hogy milyenaranyosak. Aztán az utolsó előtti napon a nővér megsétáltatott az udvaron. Kriszti nem jöhetett le, hiába kértem. Hideg volt, térdig gázoltunk a sárga levelekben a borókabokrok között. Az ágyamon csak magzatpózban lehetett feküdni.
Pál Sándor Attila
Pál Sándor Attila
101
Lackfi János
Lackfi János
Vissza
Molnár Beátának
Jó volna nem fölkelni reggel, Aludni délutánig, akkor Visszaköpdösnék az asztalra Tojást és felvágottat, vajat és retket, Nézném, amint kitölti dobozát a tej újra, Összeáll kenyér egésszé, sajt gurigává. Bedobálnék a hűtőbe mindent, Onnan meg egy szatyorba, és a boltban Elkérném érte a pénzt, amellyel Bekopogtatnék a munkahelyemre, Tegyék csak el a béremet, Ne tiltakozzon, főnök úr, Jól jöhet még a mai nehéz Gazdasági helyzetben. A tankönyveket és füzeteket Leadom az iskolában, Ott már várnak rám, gumikesztyűs Kézzel halászgatják ki agyam Akváriumából számokig, betűkig menően Az összes tudást, Kamcsatka fővárosát alig Tudják előkaparászni, nagyon beleragadt Valamelyik tekervénybe. Mire hazaérek, rönkökké tömbösödtek Újra a bútorok, vállamon cipelem Ki az erdőbe, földbe állítgatom, Eresszenek szépen gyökeret, Folyóparton szórom szét A malter homokját, Majd egyre nagyobbak lesznek rám A ruhák, amelyekbe eddig belenőttem, Kizsugorodom belőlük, összecsuklanak Üresen, én meg pörgök visszafelé, Míg véres embrió-lövedékként Be nem csapódom anyám hasába, Egy képzelt középpont köré Gömbölyödöm, nem mértani, Mert nincs már matematika, Aludni, aludni, nem kelni föl.
102
Egy pont Polgári ízlés, kopott kárpitok, a tükör mellett hervadt pávatoll, a csipkelyukak között sincs piszok, kilóg egy lakkcipő az ágy alól.
Szauer Ágoston
Szauer Ágoston
Amúgy másoknak háza, városa, az egyik falat fényképük fedi. De itt a varrósdoboz, kis csoda, az otthon jó szagával van teli.
Vonzalom Más fák és bútorok. Még a nyelv is más ott, és a sosem látott megannyi kis dolog, furcsa név és emlék szelíden átragyog. Sóváran csónakok. Örök idegenség.
103
Jenei Gyula
104
Jenei Gyula
Születésnapok ha majd ötvenéves leszek, vagy előtte még kicsit, egy éjjel fölébredek és fekszem behunyt szemmel sokáig; erőltetve a visszaalvást, de kerül az álom. szemhéjam mögött képződik egy szakasz, eleje lesz és vége: végtelen egyenesből kimetszett darab. konkrétan: viszonylag egyenes, szabadkézzel rajzolt ceruzavonal egy lapon, aminek végeire nagyjából merőlegesen két kis vonást rajzol valaki. a kezdőés végpontot ismerni fogom tehát: a kezdő születésemet jelöli, s a másikról is tudom majd, hogy micsodát. de mert a két végpont években mérhető távolságát nem sejthetem, igazából mégsem lehet elhelyezni mostani magam a szakaszon. csak olyanokat tudhatok, hogy valahol az elején lesz egy pont, a nyolcadik születésnap, amikor kölyökkutya szagú kiskutyát kapok ajándékba apámtól. de nem fogok emlékezni, mondjuk, a hatodik vagy tizedik születésnapra. egyetlen gyertyával tűzdelt gyerekkori torta sem rémlik később, fénykép meg nem készül róla, már ha lesz egyáltalán torta is. nem tudok emlékképeket kötni a legtöbb születésnapomhoz. eltelik majd a tizennyolcadik és huszadik is valahogy. s valahogy azokon is begondolok az időbe: hogy volt és lesz: velem és nélkülem. más is belegondol a magáéba, de nem megy vele semmire. ahogyan én sem. közhelyek rémlenek: az idő folyó, és kétszer nem léphetsz ugyanabba. azután a huszonnegyediken egy lány meghív valamelyik cukrászdába pohár forró tejre, mert olyan ajándékot akar, amit más nem. (pohár forró tejet tényleg nem kapok később születésnapra.) a huszonötödiken még jobban belegondolok az időbe, s verset írok. rosszat. a harmincadikon barátaim futást szerveznek, s egyikük elnevezi emlékfutásnak. ettől megrettenek, mert mi lesz, gondolom majd a futás előtt még, ha beteljesíti magát a név, és tényleg emlékfutás lesz: emlékemre. akkor két barátom fut majd, én pedig a többiekkel a parton iszom a sört. aztán pár év múlva elhatározom, hogy húsz évvel később lefutom őket: a barátaimat. egyikük addig majd kissé elhízik, de a másik tartja még az iramot, s én reménykedem, miközben futunk, és a többiek söröznek, hátha
Jenei Gyula
adatik újabb húsz. a harmincötödiken például rádiózom. jegyzetet vár majd a szerkesztő, de épp nem lesz témám. csak születésnapom. s belegondolok, hogy a várható élettartamra tekintettel, ha nem jön közbe semmi rendkívüli, tulajdonképpen az emberélet útjának felén. s lehetne az a forduló az, mikor az életed új útra tér. előtte persze, a harminckettediken biztosan eszembe jut, hogy lettem én, de nem születik meglepetés. aztán később majd a szűk baráti környezet, mely néha körbevesz, úgy köszönti egyikünket, hogy nem is sejti az, mikor lakásuk egyik szobájába nyit: csomóan rejtőzünk ott, meg léggömbök és torta: s akkor divatba jönnek a meglepetés-bulik, s a születésnaposok úgy csinálnak illedelmesen, mintha tényleg meglepődnének. s a kerek évfordulókat már csak így! a meglepetés egy idő után persze kiszámítható várakozásba torkoll, s amit várunk, sosem az, ami végül lesz. de mindegy. úgysem vársz csodát: minden zajról tudod, mit jelent. különben az is lehet: hogy félegyenest veszünk, s a kezdőponttól tagolják azt, komótosan haladva, egyenlő távolságra rajzolt rovátkákkal a születésnapok. a kérdés csak az, hol jelöli be valaki a végpontot, szakaszt képezve a félegyenesből. ám ez egyelőre megválaszolhatatlan. s még bús se vagy emiatt. különben (mindegy, hogy nyitott szemekkel vagy csukottakkal), amíg folyik a folyó, mely magával ragad, nem fáj semmi más: csak a fájdalom. megérted – a fal felé fordulsz.
105
Csobánka Zsuzsa
Csobánka Zsuzsa
Eredet Nem kellett volna a mélyre mély. A liftben a rácsokat hiába feszítettem szét, egy bőrdarab mindig a kezemben maradt, mindig az övé, sajátot nem hámlaszt a nap. A hatsávos úton kezdtek el görögni, a Duna menti fasor persze büszkén állt. A test elillan, de hagyjuk a port is. Elmesélem neked a nyárfavattát. Szétszálazódik a lélek, ahogy a HÉV-re várok, láttam a folyót zajlani, ködben, gyakran hátrálni. Minden reggel kísértenek a tejízű álmok, összefagyva, mint a Szabadkikötő vadkacsái. De ma reggel abban a szélcsöndben, ahogy ólmos fájdalom tud csak, lépcsőkön szaladtak előttem, kettesével szedve a fokokat. Az egyik elemelkedett. Neki már jó, elengedhette a föld. A többi bolyhosan rettegett, ki tudja, a magánytól jobban vagy a légtől. De nem maradt egy sem szilárd. Ahogy közelebb hajoltam, átjárható lett a főút. Elindult a HÉV, olvadni kezdtek a vadkacsák, a nyárfavatta szárnya nagy szívekre hullt. Ha valaha elfelejt a szíved keringetni, mert annyi a dolog, s olyankor gyakran megáll, húrozd, simítsd, bogozd ki, feszítsd magad köré a nyárfavattát.
106
Micsoda öröm vagy. Micsoda simaság minden belőled induló séta. Elengedtem az utcaköveket, ne sértse fel semmi a talpad. Ha forró sivatagi homok éget, annyiszor kapdosok hiába utána.
Csobánka Zsuzsa
Jelenlét
Elengedtem a fákat is, tudd, tőlük meg a legnehezebben váltam. Mert felejthetetlen a szeles út, ahogy őket hallgatva jöttödre vártam. Elengedtem a vizet és a testet is. Száradjon ki az ölem és a szám. Nehéz hűségem csillapít, labirintus lettem, téged hallgatván. Én már úgy vagyok, csak elnézlek téged. Nem érinteni. Nem szólni. Nem bántani réved. Messzeséged így lesz közelséged. Legyek, mint a víz, ami itatóspapírra tévedt, legyek, mint a test, amivel felszórják az utcát, abban a régi kárpátaljai városban, ahogy a cipősarkakról olvad a hó, míg a só kiül rá, álló nap a havak évére várva. Legyek, mint a fák, egymáshoz hajolva. Érinthetetlen magányukban egymás fölé iszonyúan borulva, aztán lombzajban ringatva el szerelmet. Hogy ott a másik, de valahogy az isten túl közel teremtette. Túl szabad az a törzs, túl szabad a lombod, dúdolja a platán, mikor a platánra gondol. Lassan gyűrik fel a betont a gyökerek. Évszázadok alatt a szívem megrepedt, de mert láttalak, már nem félek. Nem kell várnom jöttöd, megtart puszta létezésed. Utcakő leszek, sima, törhetetlen. És ha majd Krakkóban kettőnkre léptem, belőled indul hosszú séta. Bebarangolt szíved szívemre mért ima.
107
Krausz Tivadar
Krausz Tivadar
A fogyasztás átka tanvers boldogságot tanulóknak Mohók, telhetetlenek és Túlkvalifikáltak vagyunk Az önfeledt, boldog fogyasztáshoz. Meg persze szegények. Csak az apróSágoknak örülünk. – Utolért a fogyasztás átka. Hogy te légy mások unalmára. Kevesled a boldogságot? Túl sok a faktora? S mind mások hatalmában? A parasztnak nincs hozzá Traktora, – Tanulságos a fogyasztás átka, Elvette a maradék eszedet! A cigánynak gógyiját. Mikor Minden másodperc számít! Legpraktikusabb a korai magömlés. Ez is a fogyasztás átka. Vagy inkább – Megáldott a fogyasztás átka, Mint pénzért vett mátka. A súlycsoport meghatározása? Olyan, mint mikor a szerelmes Quasimodo a harangkötélen hintázik. Jómagam még erősítek, Kiállhassak – A kihívó – a fogyasztás átka, Büntető megunhatatlanság.
108
Nehézsúlyban. Nagy verésből Jó tanulni. Mesterien megtanuljam A boldogságot, a boldogságot! S a tanulóknak kellő szigorral Megtanítsam is. – Megfogant a fogyasztás átka. Itt a boldogság meg az ellenmérge is.
Theszaloniki teljes utcahálózatával a fejemben. Álmomból való Tökéletes terepismerettel. A hegyre haladva, sarkamban partizánIndulókat énekelnek. Ide csak az jut föl, akinek a szíve tele van Verssel, másként egy szakadékban lesz prózai tápláléka a varjaknak.
Krausz Tivadar
A Parnasszoszról szertetekintve A hiperboreusok mögött, vagyis a borús északi hegyeken túl ősi vers. Részint Jamaica. Rum, marihuána, trópusi napfény. Gyakran Nem is hederítek rá, annyira evidens. Mégis mit akar tőlem? Másrészt meg Gulág. Álmomban ne jöjjön elő! Bár felkészültem Túlnani emlékezőképességgel, s rögvest ráébredek őrkutyaként, Ám nem találhatom a tollat, papírt, mert elkobozták. 12 óra robot után Képtelenség emlékeznem rá. Ez a versszaka fél év téli sötét. Párttagoknak is Büntető. Magam ott őslakos. Farkasokkal, medvékkel együtt csodálkoztam, Mit akarnak itt? Hát jó nekik uralkodni mindenütt, itt is, bármekkora áron. Néha – néha földereng tudatomban. Beszűrődő fény. Van, hogy hívom. Jön Ő. Azonban sötét esős éji órán, megfoghatatlanul kambodzsázik A nyakig érő csalánosban. Megkerülhetetlen, hogy leírjam: Nem de ja vu, mert nem valahol, hanem pontosan tudom hol láttam. Egy királydrámában szavalja a bolond. A király nem veszi komolyan. Ez lesz véres végzete. Végül kimennek a strandra, de nincs ott Csak a Nix, amiben áztathatják fáradt verslábaikat a tragikus hősök.
109
Méhes Károly
Méhes Károly
Csodálatos ország Jönnek hát a kabócák és a tücskök s a félig eresztett redőny mögül – mint aki gyón gátszakadásszerűen az éjszaka végtelen mélységű lelkéből hozva hírt mondják mondják vibrál már mindenem ahogy belém vegyülnek a szavak felmondják a lélek-kémiát – Akármilyen messze is de minden éjjel veled alszik el ágyatokban mindig ketten fekszetek le oda hozzásimul sose hűlő helyedhez úgy rendezi az óriási takarót hogy véletlenül se fázzál bordó hálóinge kissé felcsúszik forrósága útra kél s bárhol vagy utánad lebeg és megtalál és ugyanez a forróság elönt Így találkoztok és elegyedtek dolgozik veletek az éji kémia és nincs ebben egy csöppnyi tudomány se csupán a megálmodott valóság Átmossa testetek-lelketek a szerelem-vegyjelű anyag s benne örökre elmerültök ciripelik a bölcselkedő tücskök ó ez egy csodálatos ország zizegik az okoska kabócák
110
Nyakamra finom por szitál vagy csak messzi holdsugár –
Méhes Károly
Nyáreste van Nyáreste van zsongó még a hegyoldalba felkúszó vonatzörgés is nyári hang a pillantás is nyári a könnycsepp is az Ülünk és nézzük ahogy játsszák az életet az életért szépséges arcok kezek szavak elmúlik ez is nyári véget ér lám a csillagok megsokasodtanak a nyáreste a bőr alá csúszó meleg tenyér No menj aludd ki magad szemem hunyom s már látom is amint a nyakamra vékony sávban úgy hull az égi por mint a lassú guillotine
111
Birtalan Ferenc
Birtalan Ferenc
szerettem tornázni ezért nem felejtettem el a tanárokkal nem voltam jó viszonyban miért is kedveltek volna egy tenyérbe mászó képű rossz tanulót kretó szigorú nyegle volt ami kölyökként engem is jellemezhetett elfogadhatóbbá tette számomra nyegleségemet kretóval megváltozott a világ egészségtanból is négyest adott a kézenállásodért pupák a katonaságtól jött izmos alkat pattogó beszéd a tekintélyt kivívta nem elvárta de titok maradt miért került az iskolánkba szerették féltek tőle utálták én bekerültem a szerették közé kinek nem volt hajlandó lerontani a torna ötösét a többi jegy miatt hallottam váczi tanár úrtól ki bár egyetlen hangot nem tudtam kiénekelni talán a mutatottnál többet látva belém mindig megadta az énekhármast az első szekrényugrások után kretó csatlakozott az énektanárhoz nem törődve a tantestülettel gyakorlat-bemutatásokhoz engem szólított nem volt szebb mint a tigrisugrás toronymagas szekrények felett kretót nyíltsága miatt szerettem ő szimpátiáját a fejemre mért kokikkal mutatta ki mástól zokon vettem volna tőle úgy fogadtam mint simogatást
112
Birtalan Ferenc
van egy fényképem sziklák között bottal a kezemben fejemen sildes sapka az osztály megy fölfelé pilis holdvilág-árok siető patak hallom a köveken a loccsanásokat érzem hűvösét a futó víznek ragyogó nyár van az első igazi kirándulásomon amit kretónak köszönhetek de soha nem mutattam neki verseket
113
Sütõ Csaba András
SütÕ Csaba András
sehol világ itt van íme, derékig a férfikor nyarában. tűnődve nézi: elfogy a fény. nincs, hová siet. megérteni a júniust, hová siessen, nincs az a pénz. csak a nyárfák, a szuicidzöld pereg, súrlódik egyre. néha képzelhetni, nincs is ekkora zaj, ez a mindent lassan betöltő, fel-feltámadó, űrjéből és csendjéből levélcsobogást fakasztó szélezés. az egyik hő a másikba tapad, vetít a széltébe eresztett neon és az elegáns ruhák mellett fellobog a tacskók füle. szárad a kád öble, csepp maszatol a szélén, beszívta a textilt a víz. araszol, páráll a test, dezodorálja magát. most már jó. illatos. kullancs, mi évére bezabál, futkos színben, szagban, arctalan zenében visszaverődik, éktelen plafonról zuhog, és törik, nyelődik, ődöng a fény. markáns szél, szárnyba húz. a karton teteje: felhajol. a tó körül a náderdő. héjazza magát s fölötte zúg, zúdul, egytestében reccsen, sokasággá ropog, ami buzogányos fejét nyomta a föld felé. komótos óda-vissza, a ringás nyugvó pontjain: sosem. jóllehet nincs, alaktalan az éj, amit elképzel; rugózva a hosszanti nádszáron, érteni a hajló sötét jöttét, ahogy a maradék zsoltárol, míg meg nem: feketére ég. hűltében a kátrány konzervál, rabul ejt; mintákat, az egésztest tömegét. nyomat, amit felolvaszt az izzó gömb megint: rajzolat, nyomhagyás egész héten át. sehol egy árva, kurta csepp. ha esik, mosódik, tell’, túlcsordul a mélyedés. és hullámzó grafémát támaszt fel, borzolja, ha arra a szél.
114
vibráló szempár a széltépett hosszban. átlóra feszített keret. a négyzet is szögletes. ha olvad a kátrány, ha morf a bitumen. ha a báger aljáról feltépve a fabulon. ha meghajlik paták alatt a harmattól nehéz fű. hét hatalmas, tátongó tőgy alatt: a rét.
kihajt, behajt, s ha elvben ettől eltekint: a kanyar íve meghúzza a tekintetet, görbéje a horizontba ér. hajadonfőtt futkároznak az évek, a tengeri sárgája: örök. ahogy a telt kalász. a falon a fény, négy körül. négy sarok, örök. korrózió: örök. bomlás, örök, hajlás örök, hullám örök, korhadás, száradás, nedvek fás és lágy szárban, örök évek és elnövés: törzs.
Sütõ Csaba András
az utolsó, átkozott tehenek. fejük lóg, lábuk tapos. a pányvára vett szabadság, a napokkal mért prae.
törzs, törzs, törzs az ágak elé. évek és elnövés. törzsben, ágon és levélen. futószintézis, évente tavasz. csak az ég, a por, a felhő, a sár. csak az ég kékje motoz a szélzsák körül. csak a por monoton mondatai csak a felhő mintázza, amit szemünk látni vél csak a sárból támolyogna elő kisírt, fakó szemmel „az idő tájt a heves felhőszakadások a veteményekben, a gyümölcsösben sok kárt okoztak.” érezni minden vihar előszelét, a növekvő csendet a krém- és bézsszín verandán, a nagyszobában, a zongora előtt, a betontestű homokozóra vetődő hűs sötétbarnát, az esőt a széllel, az illatot, ami előz és megjön, mielőtt az ég szomját oltja a földnek, állat és ember átkozódik, vagy hálás szemmel másfele néz, fogja, tapasztgatja, amit talált, hiába szeletek, noha tudni jó, sehol világ, csak kívül, és odabenn akkora a káosz, hogy kint mintha végigcsattanna a rend, és akkor már alkonyat van és már nem is igen, nincs is igen.
115
Szalai Zsolt
Szalai Zsolt
Azok a kék boglárkalepkék Azok a kék boglárkalepkék csak barátin élnek, sehol máshol a hegyben, a gyurgyalag utca végén, a házak előtti pázsiton, pipacsok, szarkalábak, csalánok között, meredek löszfal tetején, derékig érő gazban. Bőrt kiütő érintések, felhólyagzó vágások a lábszáradon, nem szúnyogcsípések, hiába vájnál rá körmöddel keresztet, lassan lelohad, alábbhagy a viszketés, és látod, a virágzó lóherék körül dongók, szép kövérek. Gondosan teríted le a vasalótól átégett takarót, hamar ellepik a vöröshangyák, lerázni se lehet őket, rágóikkal kapaszkodnak, ízeikkel ragaszkodnak a dögök. A gyurgyalagokat nézed a zizegő villanyvezetékek körül néhány fecske is cikáz a kaszáló fölött seregélyek már nem jönnek errefelé lejjebb, meg a falu másik felén portyázzák a cseresznyét, meggyet a gyurgyalagok mégis azt ordítják így nem lehet költeni átlyuggatnák a löszfalat, mennének máshová. Az utcanév ugye majd marad, ha telkeket mérnek, építkeznek, egy kies, omló löszfal alatt? ha szemetet fúj az úszómedencébe a szél, ha akkor nem ér aszfaltot a terepjáró kereke, amikor félrehúzódik a szembejövő elől, amikor már nem látni az út közepén hazafelé tekerő öregasszonyokat, ha már nem visznek szatyorban meleg kenyeret haza;
116
akkor is tudod, nem haltak meg, sokáig élnek még, nem tudnak már lepattanni a mamutkergetőről, nehogy elcsapja őket valamelyik gyüttment, a kerékpárjukat inkább tolják, ha kimerészkednek egyáltalán, miután feltették a levest, a megkopasztott csirkéket múlt éjjel kivették a fagyasztóból, mire hazaérnek, felengednek, kirántják egy-kettő, a krumpli is hamar megfő közben.
Szalai Zsolt
A petrezselyemért kiszalajtják az öregeket hátra, a megmaradt kiskertbe, legyen friss, a fagyasztott elveszti ízét, zamatát, nem érezni bódító illatát, szára fásabb, rághatatlan, összemetélni is nehéz, meg hozhatnak be egy szép fej salátát, bár akkor szeretik igazán, ha egy napon át fonnyadt az ecetes lében, de jó az gázon, kis olajon dinsztelve is.
csípõdre tekert csípődre tekert kendődről bolyhozom időnk szálazom csomósult rojtjait sejtem tested vállam karom akar tenyerem paskol indulásra feszül vonlak – kérdőre – miért pont én kísérlek kerítjük egymást szerelmet költeni vissza bimbóba gyömöszölni virágzó rózsa szirmait tüskéit ujjbeggyel nyomom a tőbe szétnyíló húsba oltom értelmemet a kezdet élvezetét szenvedhetem újra más tapasztalatok a kiiktatandó közben szürke és világos napokra horkanás amit elfelejtettünk élni, nem is érdekes
117
Izsó Zita
Izsó Zita
A boldogság következményei A parton feküdt. A szörptől összeragadt a szája, mint a benyálazott boríték. A tóban betiltották az úszást és a horgászatot, csak néhány járőrcsónak érinthette a víz felszínét, mégis jó volt mellette időzni, belélegezni a kicsapódó párát, mint fertőző beteg izzadságszagát, akihez a szerettei már nem érhetnek hozzá, de még a ruhája alá is benyúlhatnak az idegen ápolók. Hazafelé menet a vidámpark előtt felgyorsította a lépteit, nem akarta látni az öröm következményeit, a fagylalttól maszatos gyerekarcokat, ünneplőruhákon a vasárnapi ebéd foltjait. Ha családok fényképezkedtek a kőelefántok előtt, direkt besétált a képbe a kamera elé. nem érdekelte, hogy senki sem emlékszik majd rá, és hogy azt a fotót úgysem hívatják majd elő. Amikor már elég messzire jutott ahhoz, hogy ne hallja a hullámvasúton ülők sikolyait négy férfi jött vele szembe üres zsákokkal, kifordult zsebekkel, lapos tárcákkal, kongó ételhordókkal, száraz kulacsokkal, tenyerüket feltörte az evező, ahogy próbáltak átkelni az érinthetetlen tavon, és most visszafordulva tétlen erejük útjába pont ő került, megértette, hogy nem hagyhatják elmenni érintetlenül, s míg egyre hatalmasabb léptekkel közeledtek felé, próbálta elképzelni, hogy táskájukból, zsebeikből vajon mi minden hiányozhat, és miféle ismeretlen állat szabadulhatott el arról a pórázról, amit a kezükben tartanak.
118
Izsó Zita
Eredendõ bûn Bőrönd nélkül érkeztek az új lakók. Újonnan vettek meg mindent, amire szükségük volt. Legelőször az lett gyanús, hogy babakocsiban tolták haza a boltból az élelmiszert és nők testnyílásaiban csempészték be az ékszereiket. Nem akartuk tudni, mit titkolnak. Félni kezdtünk, hogy napszemüvegük alól egyszer előtűnik egy sebhely, ingujjukból kilátszik egy szétlőtt ér, vagy börtöni tetoválás rajzolata, vagy egyszer a liftben nagy tömegben hozzájuk ütköződünk, és megérezzük ruhájuk alatt a fegyvert. Családunk a félelemtől nagyon fegyelmezett lett. Rettegtünk, állandó készenlétben álltunk, ki tudja, mióta, napjaink összeolvadtak, mint zsebeinkben az el nem fogyasztott cukor, lesben állva vártuk őket lakásuk kijárata előtt, kiégett elemlámpákkal, kiszáradt tollakkal, amikre sosem tettük vissza a kupakot, csábító italokkal, amikből kiment a szénsav, dallamokkal, amikhez már nem ismertük a szöveget egy idő után rájöttünk, talán már fel sem ismernénk őket, de a félelmünk akkor sem csökkent, már nem tudtuk, ki az, aki csak hallott róluk, és ki az, aki látta őket és hogy hol vannak most pánikba estünk, mert ha meghaltak, bármelyikünk megölhette őket, nem a sötét, valami más tett elhatárolhatatlanná minket, mint a leeső hó a házak tetejét, vagy nagyobb családok vacsoráin összetolt asztalokat a rájuk borított pecsétes terítő.
119
Kürti László
Kürti László
véletlen hiba nem akartam én szerelmeskedni, sem nyögdécselni idegen szavakkal. a dadogás színtiszta érzékiség a járatott nyelvek vezérelt mechanizmusa ellen. jól nevelt vagy, amit írok, félreolvasod, én izgatott, mert úgy hiszed, félreéltem valami fontos megélnivalót. kimentelek kényelmetlenségeidből: hallgatok. odavetett némasággal keresek véletlen hibákat, elszólásokat, járatlan gesztusokat a kamaszos zavarodra. ha elfogultságaimra hagyatkozom, folyton rád találok. ne kezdj vallomásokba, amit direkt mondanál, az átsüt istenfélelmen, bűnbánaton, önbelátáson. ne gyónj és gyorsan felejts! hízelgéssel bármikor próbálkozhatsz, könyörögni is mindig van kihez. unatkozz mértékkel, a telefont is – ne félj – most kikapcsolhatod.
csendre csend amit adtam, visszaélnéd. veszett kutya, ki bekattan. gondjaimat elcserélném, beléd-- ne bánd-- nem haraptam. alig érnél velem vissza, múlt sebeként mérgesedni. kínodat, lám, mind belaktam, készülődjünk, kárba menni.
120
hiba volt
Oláh András
Oláh András
hagytam hogy zsugori éjszakákra cseréljük elfecsérelt nappalainkat azt hittem a távollét hizlalja a vágyat s hogy csak rám vársz majd esténként megszelídítve de csapdát sejt a kutakodó tenyér s a cirógatni vágyó ujjbegyek alatt tested idegenül mozog hangodban tetten érhető a mesterkélt hevület s bennem gyökeret ver a kétség ha nem akarod hogy nyelvemmel izgassalak – mintha félnél hogy megérzem rajtad az idegen férfi illatát – megtorpan a szerzésre számító kapzsi mozdulat rákos sejtekként burjánzik a bosszúszomjas akarat színültig megtelünk félelemmel – azóta alig járok haza létünket kétfelé osztva élünk s csak hajnalban verem rád a részeg ablakot megalázkodva csúszok eléd hagyom hogy kigombolj hogy ágyadba vonszolj magatehetetlenül párnádat ölelve érzem felbátorodni a vágyat maradok a legigénytelenebb szerető s te tűröd hogy illegális bevándorlód legyek
121
Oláh András
122
elbukni újra a kerti asztal körül ülünk s valami különös szeánszra készülünk tétován ténferegnek a hiábavalóság körmondatai a gyógyuláshoz kevés a sebzéshez túl sok a szó és nincs már köztünk aki minden ütést öleléssé szelídít hiába feszegetjük hát az időt a többletsúlyt cipelő éveket bámuljuk a régi képeket a kihűlt tegnapok keresztmetszetét felparázslanak a gyapjas háztetők utolér a szőlőhegy mustszagú lehelete a húsz év előtti bográcsok zsírcsepp szigetei és határsértőként újra próbálkoznak a gyermekkori álmok dezertőrjei s örök évfolyamismétlőként futnak újabb köröket de porban füröszti arcát az est megcsúnyul minden s egyetlen jussunk a sírodon pislákoló mécses és a korrupt emlékezet
Sorok közül
Miklya Zsolt
Miklya Zsolt
Másfeles sortávot tart beérkezett üzeneted. Elfér a sorok közt néhány gondolat. Jön magától, összelopkodnom se kell nagyon. Ez a ’magától’ R. szerint maga a kegyelem, a ’csak úgy’, amit te titkosnak mondasz. Sorok közt lakik. Sorok közül lép ki olykor. Máskor csak les, bár tudom, fordítva van ez is. Én akarom meglesni, hová rejtőzött oly titkosan. Redőny rácsai közül lestem új házunk ablakából a piacteret ilyen esélytelenül mohó kívánással. Hol vannak a fiúk, a gesztenyefák, a gyep, hol lehet itt fejelni, vetődni a labda után. Körül a kockaházak nem adtak választ, lehúzott redőnnyel tartottak másfélház távot, gyere csak, fiú, olvass a sorok között. Redőny- és pillarácsok. Eltérő szocializációnk miatt küszködő anyag. Fel kéne vonni a redőnyöket, örökre, ahogy a vitorlát sohasem szabad. Hadd levegőztesse át meg át a szél ezt a szocreál konstruktivizmust, kockára tett életünket, a pedagóguskölcsön évtizedeit, malterba kevert vasárnapok mészlerakódásait. Át kéne levegőztetni redőnyök örökét. Csak lebontani tudom. Gézkönnyű függöny sem tudja bekötözni falba ütött tátongó ablaknyílásainkat, a sorok közül kinéző tekintet helyét. A fák alatt ma füvet nyírnak, avart söpörnek fémseprű soraival a fiúk.
123
Miklya Zsolt
Különféle fákról Gesztenyeszoros. Szúrós és rozsdás fények. Gyertyakilátó. A dió tágul, burkát levetve koppan a távol íze. Platánbőr. Púder. Áttetsző levélfátyol. Épp avarérett.
124
Osztályrész(M)
Hódolat Berzsenyinek
Lázár Balázs
Lázár Balázs
Mára már nincs más. Lepihen kezemből hígölű-álomba a borzas és ősz pemzli, rőt ecset, csiszolópapírt meg látni se vágyom. Telve bíborral teraszunk fehére, sisteregnek most ahogy összeérnek s párolog még szeszszagu gőze falnak és kereteknek. Fájnak az izmok megelégedetten, szép parasztház, többhavi munka benne, új tető és falcsere, meghaladta majdnem erőnket. Végülis kész lett, ami még hiányzott, s nő a fű hol eddig a sitt terült el és a szőlő is kigazolva végig, hosszan a telken. El se hiszem már, de valóban így van; rendezett kert, mértani naplemente, messze dombok zöldhasu teste ernyed tág szemeinkbe. Lenn a tó fél óra gyalog, nekünk nem gond, a parton villa se kéne tényleg, még ha pénzem lenne is annyi, jobb itt szép faluszélen. Nem zavar senkit, kiabálhat itt a két gyerek s futkoshat amíg erővel bírja és minket se feszélyez annyi sokszavu szomszéd. Kell e több, míg átölel íve szőke, dús szemöldöknek s veled élhetem ma este át hogy már füge érik éppen s barnul a nyárba? Csak te légy vélem, Mariann, te drága, és a kölcsön részleteit fizetni tudjam én húsz évig időben és ne jöjjön a dráma…
125
Lázár Balázs
Búcsú Fonyódtól Siklik gyorsan a jó Ikarusz két zöld piramis közt S tengeröbölnek tűnik a mély Balaton vize innen. Őrzi a titkát szemben a bölcs Badacsony hamucsendje, Régi bazaltkupolája behúzza tekinteteinket. Szép, gyönyörű táj, reszket a reggeli fény, puha hártya, S ég tetejéről kéken nyúlik a parti fövenyre. Itt töltöttünk öt hosszu nyarat és fiaim, én Sem, feleségem, nem vágytunk soha last minute útra, Távoli sósban úszni vagy elheverészni homokban. Nagyberek óvta az álmunk itt a fonyódi világban S nem szenvedtünk semmi hiányt soha, boldogan éltünk. Elköszönünk némán ezer emlék, karcol a csönd már, Vár benzingőzével a Város, meg kutyaszarral.
Kék hold
Deák Laci emlékének
Mondják, ilyenkor megbillen az idő s átjárhatóvá nyílik a tér, kiloptad hát magad közülünk mielőtt az óév váratlan véget ért. Reggel még akartalak hívni, de megelőzött a hír-sújtólég, beomlott bennem a pillanat s telihold-hegtől fénylett az ég. Vissza-visszatért azután egy kép mikor később a temetéseden, fent a fák fehér kezükkel összeértek s mi fekete lyukakként nyeltük el a fényt. Egyébként úgy lett, ahogy a 2010-es évre írtad: „ A köznapok csak köznapokat hoznak, kórót nyes a tavaszi szél…”
126
„igen”-anzix Ebben a versben hadurak járják a kán(on)kánt, éjjel két óra van, síkos, vazelin éjszaka, mindenki egymás nyakába borul ebben a versben.
Rónai-Balázs Zoltán
Rónai-Balázs Zoltán
És tompán ordítanak a falak, női seggekhez entellektüel kezeket vezetnek szép, okos műelméletek, vagyis ropják a hazugságok szárnycsattogásában a tisztelt törekvő jelenlevők. A totentanz ellentéte ez, az „igen”, kortárs tánc a javából. Igyatok, gyerekek, szabadrablás van a szabadcsapatoknak. Most, a mindennapi hetedik napon, a kánagy teremtésben megpihenhettek, Isten-reprók, aktívan és haszontalan, mint a visszamaradt plutónium. Jó tudni, hogy veszélyesek vagytok. Hogy talán mégsem igazak a hírek. Mert mondják, hogy nincs már jelentőségetek nektek, mint lüktető szavaitoknak. De tényleg, látszik, hogy nincs semmi baj, bár ebben a versben márvány van, emléktábla egy köztéri falon, szmogcsíkos, tudjátok, olvasatlan, csak három nap egy esztendő, de mindhárom végtelen, a dicsőség völgyében hőbörögtök ebben a versben.
127
Rónai-Balázs Zoltán
Neoszenz anzix Itt nem libbennek a függönyök, lógnak, vagy valahogy arrébbmozognak, szenvtelen, de ha lógnak, nem csüggedés, max unalom, a csók nem csattan, elő sem fordul, éteri szerelem van, de kávésbögrében, ágyneműben, BK V-utazásban, rántottszeletekben, egykori, ma már szartaposó cipőkben, más ilyen személyes kacatban, ami azért az, mert már nem az, de az volt, szarrá vált a rántottszelet is, pl. az, pedig hogy ette a gyorsbüfében, beleakadt a fogszabályzójába, a kedves, akkor még megvolt a piros szoknyája, nem ette le, tudott vigyázni, hogy ne idegesítsen, nem úgy, mint apa, aki elment a kockás nadrágjában, hogy aztán a Semmiben jöjjön vissza.
Esti anzix A kijelzőn vigyorgok, aztán elküldöm magam (hová is?) – klikk! Áll az este a szobában: langyos, hallgatag rakás csikk. Feküdni kéne, csak még megnézem, hogy áll a svájci frank. Hiteltető fölöttem, túl a messzi csillagok s én itt, a- lant.
128
Vonatállomás
Sós Dóra
Sós Dóra
Meg nem váltott jegyem van; akárhol ülhetek. Csőteste egyszerű, őrzi a dohány szagát. Kikaparom a szikrát, aztán eloltom. A dátum számonkérhető. A mező üres. Minden megkérdőjelezhető, és én mindent tagadok. Halott vagyok, és a bőröndön belül maradok. Hátulról görög előre, sűrű akár a daganat. Ha átnevez is, igaz marad, csak én hazudok. Rákként oldalaz, gilisztáival kanalaz, s tehetetlen, akár a dühös kalauz. Formára lapít és feketére szorít, buta hamuvá. És a hiány fáj, mint ez a rozsdás szarkofág, De ha indul, elfelejti a nevét az összes állomás.
129
Sós Dóra
Test és testek A korlátnak dől. Nő a nyomás. A kifújt levegő a beszívottra tapad. A füst a részletekbe szivárog – Megtelepszik, mulat, és hátrahagyva a szagát: Megváltoztat. Zajok töltik be a teret. Érintésre sima, torzul a durva lökésre. A test nem a te döntésed. Arca előre néz, semmi nem hátrál. Többé nincs függőleges, A megszokott behorpad, Emlékezik és sérül. A helyrehozhatatlan. Szirénára fűzik Az éjszakát, mellkasokra kúszik a libabőr, És tovább. Ruhátlan, élettelen: Egy rakás. Kileng a mentőautó, Szerves anyag, szervetlen az igazság. Nincs mivel felitatni a test olaját.
130
Köztemetõ
Gáti István
Gáti István
Tíz ablakon át vadul éget a nyár. Nem áll meg a busz, csak a főkapunál. Újságba tekerve halott a virág, Szárába a barna zsinór belevág. Friss műkoszorú van a tölgyfa alatt, Mögötte lakóit emészti a hant. Felhördül a kút, se nekidőlve a gaz. Rozsdás vizeket visz a pillepalack. Márvány a betű, ezer égbeli lap, S nem tudni, ki fekszik a tömbök alatt. Itt porlik a csont, s vele omlik a kő. Halált mutogat csak a köztemető. De rebben a szél, s beleszédül az ág. Pók jár a tuján. Feleselnek a fák. A víz dagadó fagyökérre folyik, S eltéved a medre a hangyabolyig. Még pislog a gyertya, mohás a kereszt. Egy muslica potroha rezgeni kezd. Komposzt kosarából a gyom kihajol. Az út peremére vonaglik a por. Muskátli sziromra szegélyt von a nap. Egy Dacia kombi a gyepre tolat. Hol lombos a kert fala, dália nő, Hogy lásd, csupa élet a köztemető.
131
Gáti István
132
Sokadik Írtam egy verset. Alig-alig emlékszem, Mert félreraktam egyből. Témája, címe kiment a fejemből. Vers volt, a kitörölt sokadik, Nem látom fakuló sorait, S nem tudom, miféle lehetett. Talán a megszokás vezetett, Az ihlet csalóka érzete? Született soronként, S életét nem élte le. Torz volt a kő, Vagy gyönge az akarat? Hit nélkül emeltem Vaskos falakat, S míg fogtam görcsösen szélüket, Ledőlt az épület. Panel vagy tégla. Por már. Hiába. Itt áll a versem végleges hiánya. Betűkből ház volt. Bordély vagy klastrom? Írtam egy verset. El kéne olvasnom.
Egy eperföldön átballagni
Kelemen Lajos
Kelemen Lajos
Vasadi Péternek
Sétálni bárhol más – átlósan egy eperföldön átballagni; fragaria megannyi izzó szív, titkai cakkos leveleknek: sor sorra – rájuk fókuszálnak, pislogva a lankáról, még a legelésző marhák is? – a béke órája itt ketyeg, nem a tolvajoké, s ő tudja, Isten, e vérszín mező mennyi munka; tűz helyett fűbe mártogatott kezünk mily makulátlan és sáros, noha tán neve sincs annak, ami cél – hanem e séta szemlézés, néha meghajolva mégis a termés vagy a teremtés miatt, izomfeszítő, drága mozdulat: nem volna rendjén ezt bonyolítani – ballagunk hát, mintha csak úgy beletocsognánk egy tóba, ami egyben biztos talaj, s a víztükör szerint a tófenék és az ég: ugyanegy.
133
Vasadi Péter
Vasadi Péter
Varangy-ének Itt ülsz az utamban lépésnyire, békakirály. Mintha pávaszemes palást volna rajtad a ragyás bőr. Lüktet a torkod méltósággal. Hozzád kuporodok. Nézzük egymást: szép lehetek, te is, én is. Lustán mozdul a szemhéjad, a szemed. Jó nekünk itt lenni, ugye. Maradunk... Tudod-e – meglepnek szavaim – tudod-e, hogy százötven sebet ütöttek rajta? Még a sarka, tompora, ajka is csupa vér volt. Tüskebozótot nyomtak durván a fejébe, nem koszorút. Nocsak, ez volna, ilyen egy ártatlan? Hadd ömöljön akkor a vére. Nyolc bőrszíj kígyózik egy korbácson. Hosszabb-rövidebb. Nyolc sebből tépje a húst a szíjak végére csomózott, kicsi ólomsúlyzó. Csupaizom, vaskos pribékek teljes erőből dolgoztak a rángó testen. Legalább öt. Mellvértben. Állukra futott, onnan csöpögött le az izzadtság. Alsókarral maszatolták szét a homlokukon...
134
Vasadi Péter
MIÉRT? Miért? miért... Nekem a dicsőség? Neked, Isten a korbács? Béka, te király vagy, értesz ebből valamit? Válaszul elugrasz hirtelenül. Talán mert kiabáltam.
135
2 0 1 2 n y á r _ X VIII . ÉVF O LY A M _ 2 . SZÁM
Költészeti folyóirat Első szám: 1995. október 10. Megjelenik negyedévente Alapító főszerkesztő: Turczi István Munkatársak: Kukorelly Endre Vass Tibor Szerkesztik: Bedecs László (tanulmány) Szöllősi Mátyás (olvasószerkesztő) Szerkesztőségi titkár: Pálos Anna Lapterv: Takács József Logó: Urbán Tibor Tördelés: Rencsényi Beatrice – indigoline Szerkesztőség: 1147 Budapest, Gyarmat u. 106. Tel./fax: 25-181-63 E-mail:
[email protected] Honlap: www.parnasszus.hu Kiadja a TIPP-Cult Kft. Felelős kiadó: Turczi István Alapító mecénás: Ispánki László ISSN 1219-3275 Lapunk megjelenését támogatta:
Budapest főváros XIV. kerület Zugló Önkormányzata Sokszorosítás: Pénzesék Kft.
136
Előfizethető a Kiadónál (1147 Budapest, Gyarmat u. 106.) Megvásárolható webshopunkban: www.parnasszus.hu
