TARTALOM GERICS JÓZSEF–LADÁNYI ERZSÉBET: Királyeszmény — Szent István — Európa (Szent István királlyá avatási szertartásának honi jelentősége és európai háttere) .............................................................................................................. BÁNKINÉ MOLNÁR ERZSÉBET: A Jászkun Kerület jogszolgáltatása ...................... GLÜCK JENŐ: A gyulafehérvári izraelita hitközség története ............................... PAKSY ZOLTÁN: Egy zalai képviselőválasztás tanulságai. Alsólendvai választókerület, 1932 ................................................................................................ LEVÉLTÁRTÖRTÉNET LAKATOS ANDOR: A katolikus levéltárak. Múlt és jelen ...................................... CSALA RITA: A Gyulafehérvári Érseki és Főkáptalani Levéltár története és mai állapota ..............................................................................................................
3 15 34 45
51 60
MÉRLEG Baranya emlékszám az 1848–49-es forradalom és szabadságharc tiszteletére. Szerk.: LENGVÁRI ISTVÁN–ÓDOR IMRE. (Ism.: MAJDÁN JÁNOS) ..................... SIMONFFY EMIL: A polgári földtulajdon kialakulása és a birtokmegoszlás Délnyugat-Dunántúlon. (Ism.: HORVÁTH ZITA) .................................................. BALOGH ISTVÁN: II. Rákóczi Ferenc Szabolcs és Szatmár vármegyékben (1703. július–október) (Ism.: ZSOLDOS ILDIKÓ) ........................................................
81
HÍREK A X. Szabolcs-Szatmár-Bereg Megyei Levéltári Napok (VÉKONYNÉ KOVÁCS GABRIELLA) .................................................................................................. A Magyar Levéltárosok Egyesülete szakmai napja (HALÁSZ CSILLA) .................. Beszámoló az 1809. évi pozsonyi iratanyag feltárásáról (KRISCH ANDRÁS) .........
84 87 91
67 75
MELLÉKLET Jelentés a levéltárakról, 2003
1
E SZÁMUNK MUNKATÁRSAI BÁNKINÉ MOLNÁR ERZSÉBET, igazgató, Kiskun Múzeum, Kiskunfélegyháza CSALA RITA, levéltáros, Gyulafehérvári Érseki és Főkáptalani Levéltár, Gyulafehérvár GERICS JÓZSEF, egyetemi tanár, Eötvös Loránd Tudományegyetem Bölcsészettudományi Kar, Bp. GLÜCK JENŐ, történész, Arad HALÁSZ CSILLA, levéltáros, Pest Megyei Levéltár, Bp. HORVÁTH ZITA, egyetemi adjunktus, Miskolci Egyetem Bölcsészettudományi Kar, Miskolc KRISCH ANDRÁS, levéltáros, Győr-Moson-Sopron Megye Soproni Levéltára, Sopron LADÁNYI ERZSÉBET, egyetemi docens, Eötvös Loránd Tudományegyetem Bölcsészettudományi Kar, Bp. LAKATOS ANDOR, igazgató, Kalocsai Érseki Levéltár, Kalocsa MAJDÁN JÁNOS, egyetemi docens, Pécsi Egyetem Bölcsészettudományi Kar, Pécs PAKSY ZOLTÁN, levéltáros, Zala Megyei Levéltár, Zalaegerszeg VÉKONYNÉ KOVÁCS GABRIELLA, könyvtáros, Hajdú-Bihar Megyei Levéltár, Debrecen ZSOLDOS ILDIKÓ, egyetemi hallgató, Miskolci Egyetem Bölcsészettudományi Kar, Miskolc
2
GERICS JÓZSEF–LADÁNYI ERZSÉBET
KIRÁLYESZMÉNY — SZENT ISTVÁN — EURÓPA (SZENT ISTVÁN KIRÁLLYÁ AVATÁSI SZERTARTÁSÁNAK HONI JELENTŐSÉGE ÉS EURÓPAI HÁTTERE) A királyi hatalom Szent Istvánra ruházásának szertartása sarkalatos eleme a 11. század honi eszmetörténetének. A koronázási ordók ugyanis nemcsak azokat az alapvető jelvényeket, insignia-t írják le, amelyeket a királyavató szertartáson a királyi méltóság átadásának látható jeleiként alkalmaznak, hanem e méltóság mélyebb, teológiai szempontú megalapozását is magukban foglalják. Ezért tartjuk elengedhetetlenül fontosnak a királlyá avatások rövid áttekintését, majd az ennek teológiai magyarázataira való részletes kitérést, és az Istentől származtatott királyi hatalom forrásokból kielemezhető intézkedéseinek és szervező tevékenységének bemutatását. Hazai tekintetben is ez adhat magyarázatot arra, miért kapcsolódik szorosan István koronázási szertartása a korai keresztény magyar királyság gondolat- és eszmevilágához, megalapozza azt, és hogyan válik mércévé a 11. századi királyutódok megítélésében is. Felfogásunk szerint István királlyá avató szertartásának a sisakkoronán kívül a lándzsa is egyik alapvető eszköze volt. A lándzsa István sógorának, Henriknek a német királlyá avatásánál 1002-ben szintén központi szerephez jutott. Ez évben ugyanis Thangmarnak, a hildesheimi püspök életrajzírójának feljegyzése szerint a mainzi érsek és a hildesheimi püspök „Henrik urat […] Mainzba vezették és […] a kormányzást és a királyi hatalmat átadták neki az Úr lándzsájával (regimen et regiam potestatem cum dominica hasta illi tradiderunt) és azután pedig a rendnek megfelelően elvégezvén mindent, felkenték (unxerunt).”1 A német királyi hatalomnak a szent lándzsával a mainzi érsek által Henrikre való kifejezett átruházása feltétlenül fejtörést okoz a középkori királyavató szövegek ismerőinek. A 10–11. századi ordókban tudniillik a leggyakrabban és általánosságban a kard jutott a hatalom-átruházás kiváltságos szerepéhez. Ezt a körülményt az ún. korai német szertartásrend és az ún. mainzi ordo mindkét (római és német) változata meg is mondja ezekkel a szavakkal: az avatáson a király „kapja meg a kardot a püspököktől, hogy tudja: a karddal átadták neki […] az egész királyságot, hogy hűségesen kormányozza. (Potestea ab episcopis ensem accipiat, ut cum ense totum regnum sibi fideliter ad regendum […] sciat esse commendatum)”. Widukind szerint Nagy Ottónak ugyanezt a 936. évi koronázásakor a mainzi érsek így hozta a tudomására: „Vedd ezt a kardot […] isteni felhatalmazás alapján átadatván neked a frankok egész birodalmának teljes hatalma. (Accipe […] hunc gladium […] auctoritate divina tibi tradita omni potestate totius imperii Francorum.)”2 1
THANGMAR: Vita Bernwardi. MG Ss IV. 775. A bemutatott szövegeket idézi: GERICS JÓZSEF: A magyarországi királykoronázás szertartásáról az 1050-es években. GERICS JÓZSEF: Egyház, állam és gondolkodás Magyarországon a középkorban. Bp., 1995. (METEM könyvek, 9.) 126. (Első megjelenés: Eszmetörténeti tanulmányok a magyar középkorról. Memoria saeculorum Hungariae. Bp., 1984. IV. köt. 243–254.)
2
3
Henriket 1002-ben vitathatatlanul egyházi szertartás során ruházták fel a kard helyett a szent lándzsa útján a királyi hatalommal. Ám olyan szertartásrendet nem ismerünk, amely közvetlenül és kifejezetten lándzsával adja át a királyi hatalmat. A kevés számú olyan liturgikus szöveg közül, amely világosan és határozottan nem a karddal adja át a királyi hatalmat, a Schramm által 880 és 960 közé keltezett és Erdmann-ordo-nak nevezett szöveget említjük először. Ennek a jogart (sceptrum) átadó kísérő intelme így hangzik: „Vedd a sceptrumot, a királyi méltóság jelvényét, tudniillik a királyság egyenes vesszőjét (virgam), a hatalom pálcáját (virgam), hogy vele magadat helyesen irányítsad, az anyaszentegyházat, tudniillik az Istentől rád bízott keresztény népet királyi erőddel védelmezd a gonoszoktól, a bűnösöket javítsad meg, az igazakat pedig segítségeddel vezesd, hogy megtarthassák a helyes utat.” Ugyanez a szertartásrend egészen pontosan fejezi ki a bakulusnak (botnak) a pásztorbottal való szoros kapcsolatát, a király lelkipásztori mivoltát is említve: „Vedd át a bakulust, a szent uralom jelvényét (sacri regiminis signum), hogy a gyengéket erősítsed, az ingadozókat szilárdítsad, a rosszakat javítsad, az igazakat vezéreld az örök üdvösség útjára (rectos dirigas in viam salutis aeternae)”.3 Az Erdmann-ordo szövegének súlyos a mondanivalója. Nemcsak azért, mert a sceptrum a királyságot átruházó jelvény. Aki ezt a szöveget szerkesztette, annak biztos ismerete volt arról, hogy a „sceptrum” méltán helyettesíthető a „virga”-val. A szövegben a királyi méltóság felöleli mind az uralkodói hatalmat, mind az anyaszentegyház védelmét. A király lelkipásztor-voltát a bakulus átadása fejezi ki egyértelműen, és itt egyszersmind a bakulusnak a püspöki pásztorbottal való szoros kapcsolatát is. Ugyanez az ordo ismeri a kardot is, de csak mint a fenyítő hatalom eszközét: általános értelemben, úgy, amint ez Péter apostol levelében (1 Pt 2, 14.) előttünk áll. Az ordo körültekintően fogalmazza meg a királyi hatalom gyakorlására nézve Isten akaratát. A király az Istentől rábízott keresztény nép védelmezője, a neki átadott bakulus a „szent uralom” jelvénye. A királyi méltóság tekintetében a sceptrum (virga) és a bakulus (sacri regiminis signum) azonos értékű. Ezen nem változtat az sem, milyen sorrendben tartalmazza a vonatkozó szövegeket az ordo: hiszen az egyháznak, vagyis Isten reá bízott népének a védelme és a király lelkipásztor volta azonos módon része a királyi méltóságnak. Ezt a gondolatmenetünket az alábbiak erősítik meg. Az Erdmann-ordo keletkezésének helye a Sens-i egyházmegye, és ugyanitt szerkesztették — alighanem Festkrönung céljára — az ún. Sens-i formulákat. Ezeket Schramm 10. századinak valószínűsítette. Bennük a királyi bakulus átnyújtásakor mondandó ima ezt hirdeti: „Ez alatt a bakulus alatt bízzuk rád a frankok királyságának kormányzását (gubernaculum regni Francorum) az Atya, a Fiú és a Szentlélek nevében, hogy az Úr népét igazságosan kormányozd és a szentek egyházait jól igazgasd (ut populum Domini iuste regas et ecclesias Sanctorum bene disponas).”4 3
A sceptrum átadásakor mondott imát közli SCHRAMM, P. E.: Die Krönung bei den Westfranken und Angelsachsen von 878 bis um 1000. Zeitschrift der Savigny- Stiftung für Rechtsgeschichte. Kan. Abt. 1934. 205. A bakulus átadásakor mondott ima ugyanott. 4 SCHRAMM, P. E.: Die Krönung, i. m. 208.; A Sens-i formulák rendeltetéséről l.: SCHRAMM, P. E. megjegyzéseit: Archiv für Urkundenforschung. Bd. 16. 1939. 181.
4
A hazai történetkutatásban Tóth Zoltán idestova hét évtizede igyekezett a szakemberek figyelmét a szigeti eredetű ún. Egbert-ordo-ra irányítani, mint Szent István koronázási szertartásrendjére.5 Ez az ordo három jelvényt említ a királyavatásnál: a sisakot (galea), a sceptrum-ot és a bakulust.6 Ez az Egbert-szertartásban említett sisak a középkorból ismert sisakkoronának (Helmkrone), más néven pántos koronának (Bügelkrone) az előzménye. Az utóbbinál Schramm megállapítása szerint „technikailag olyan pántos sisaknak a vázáról van szó, amelynél lemondtak a boltozatos közbülső felületek tetőrészeinek beillesztéséről”. Ennek lényege tehát: „a fejhez két simán alkalmazott pánt derékszögben fedi egymást”. Schramm állásfoglalása előtt két évtizeddel már Alföldi András hasonló megállapításra jutott. Feltűnik a keresztpántos korona (Bügelkrone) III. Ottó egyik királykori pénzén, ormán olyan módon dőlt kereszttel, mint megállapításunk szerint a honi corona latinan. A kereszt nélküli Bügelkrone-t viseli a német birodalmi koronán ábrázolva Dávid és Salamon, s ismert II. Henriknek szakramentárium-beli két képén és II. Konrád pecsétnyomójáról is.7 Maga a birodalmi korona a keresztpántos korona különleges esete, ti. keresztpánt helyett csak egy pánt ível át felette, hogy helyet adjon az alatta viselendő királyi mitrának. Igen ritka volt az egypántos korona ábrázolása: a Karoling-korban Lothar császárt ábrázolja így 849 és 851 közt készült evangeliáriuma, és Kopasz Károlyt a 870ben készült Codex Aureus. A Bécsben őrzötthöz hasonló egypántos birodalmi koronával mutatja II. Henriket Münchenben őrzött szakramentáriuma.8 Mindezek a pántos (= sisak) korona ábrázolások jó okkal kaphatják az Egbert-ordo galea-ként jelölt jelvényének nevét is, akár a magyar szent korona „latin koronája” is. A III. Ottó királykori pénzén látható (Schrammtól doppelte Bügelkrone-nak nevezett) dőlt keresztes korona és a 997. évi császári pecsét ormán enyhén dőlt kereszttel ábrázolt korona korszerűnek igazolja az István H2 dénárjainak legjobb példányain térben ábrázolt, zárt korona enyhén dőlt keresztjét is.9 Ugyanezt, vagyis a III. Ottó korának való megfelelést kell megállapítanunk teljes hangsúllyal a szent korona felső részének, a latin koronának tetején lévő, enyhén dőlt keresztről is. István (vélt vagy valódi) koronájának formáját nem lehet III. Ottó idejével ellentétbe állítani. Megfelel ez a körülmény Thietmar merseburgi püspök (†1018) kortársi tudósításának, hogy István III. Ottó „kegyéből és késztettetésére (gratia et hortatu) 5
TÓTH ZOLTÁN: A Hartvik-legenda kritikájához. Bp., 1942. SCHRAMM, P. E.: Die Krönung, i. m. 215.; 217. 7 SCHRAMM, P. E.: Herrschaftszeichen und Staatssymbolik. Bd. II. Schriften der MGH 13/II. Stuttgart, 1955. 396–397.; ALFÖLDI, ANDRÁS: Eine spätrömische Helmform und ihre Schicksale im germanisch–romanischen Mittelalter. Acta Archeologica, V. Kjöbenhavn, 1934. 99–144.; A Bügelkrone-ról: SCHRAMM, P. E.: Die deutschen Kaiser und Könige in Bildern ihrer Zeit 751–1190. Neuauflage. Hrgg. von MÜTHERICH, FLORENTINE. München, 1983. 351. 8. sz. (Dbg. 936). „Doppelte Bügelkrone von vorn” — írja erről a képről a 201. oldalon. Mindezekre vonatkozóan vö.: GERICS JÓZSEF–LADÁNYI ERZSÉBET: A Szent István lándzsájára és koronájára vonatkozó források értelmezése. Levéltári Szemle, 40. (1990) 2. sz. 3–12. 8 SCHRAMM, P. E.–MÜTHERICH, F.: i. m. 291. Abbildung 21. és 312. Abbildung 40. II. Henrik az egy pántos koronával: i. m. 376. Abbildung 124. 9 SCHRAMM, P. E.–MÜTHERICH, F.: i. m. 348. Abbildung 99. Korhoz kötése: 199.; István említett dénárjának elő- és hátlapján a korona és lándzsa ábrázolását l. GERICS J.–LADÁNYI E.: A Szent István lándzsájára, i. m. 4. 1. ábra 6
5
nyert koronát és királyként való megáldást.”10 Az említett dénáron látható királyi lándzsát (lancea regis) vízszintesen kinyújtott ujjaival egy kéz hüvelykujjával megtámasztva nyújtja át. Lényeges annak kiemelése, hogy ez a kéz a lándzsát nem markolja meg, nem tartja ujjai közt, hanem átadó mozdulatot tesz, vagyis Isten átadó kezét akarja ábrázolni, és nem földi király átvevő jobbját. Hogy a kéz István dénárján nem felhők közül, hanem ruhaujjból nyúlik ki, az nem akadálya annak, hogy az ábrázolt kézben a manus Dei-t lássuk. A manus Dei-t pl. II. Henrik 1002 és 1014 közt készült szakramentáriuma a magasban ruhaujjból kinyúlva ábrázolja a német király felett.11 A dénáron a „király lándzsáját” átnyújtó kéz Istennek a király mennyei invesztitúráját végző jobbja. Megítélésünk szerint itt a dénár az Egbert-ordo imádságának (Post communionem) képszerű ábrázolását adja: „Adj (variáns: Add) Uram a Te szolgáidnak, a mi fejedelmeinknek égi fegyvert (variáns: az igazságosság égi fegyverét)”. Amint több mint egy évtizede megállapítottuk, annak a határozott bemutatása is, hogy a lándzsa birtokosa senki másnak nincs alávetve, csak az égi Hatalomnak.12 A dénáron látható királyi jelvények, tudniillik a zárt korona és az Isten nyújtotta botnyelű lándzsa ismeretében kellően igazoltnak tartjuk Istvánnak az Egbert-ordo alapján való királlyá avatását, azonosítva a szertartásrendben említett sisakot a dénáron ábrázolt, zárt koronával, az Egbert-ordo jogarát és botját (bakulus) a dénár Isten átnyújtotta lancea regis-ével. A szent lándzsának a király bakulusával való helyettesítését II. Henrik kora az ábrázolásban kétségtelenül megtette. Henrik többször említett szakramentáriumának képén az angyal durván legallyazott, fanyelű lándzsát tesz Henrik király kezébe, a felirat szerint „az angyal lándzsát (hastam) ad neki.”13 István dénára tárgyi szempontból: a dőlt keresztes, zárt koronának és az Isten kezéből átnyújtott lándzsának a bemutatásával igazolja az Egbert-szertartásrendnek a magyarországi királyavatások során való alkalmazását. Ugyanígy alátámasztja a dénár Ademarus Cabannensis kortárs krónikás († 1035 körül) adatát (e mű egyébként az első magyar király lándzsájának egyetlen írásos forrása): eszerint III. Ottó a magyarok urának „megengedte, hogy teljes szabadsággal királysága legyen (vagy: megengedte nagylelkűen, hogy királysága legyen), engedelmet adva neki arra, hogy mindenhol szent lándzsát hordoztasson, amint az magának a császárnak szokása, és az Úr szegeiből és Szent Móric lándzsájából saját lándzsáján való ereklyéket engedett át neki.”14 10
Thietmari Merseburgensis Episcopi Chronicon… Recognovit: KURZE, FRIDERICUS. Hannoverae, 1889. 97. A forráshelynek és a dénárleletnek új szempontok érvényesítésével való tárgyalásáról l.: GERICS JÓZSEF–LADÁNYI ERZSÉBET.: Források Szent István királlyá avatásának történetéhez. Magyar Könyvszemle, 118. (2002) 3. sz. 213–223. 11 SCHRAMM, P. E.–MÜTHERICH, F.: i. m. 377. 12 GERICS J.–LADÁNYI E.: A Szent István lándzsájára, i. m. 11.; Az ordo imaszövege: SCHRAMM, P. E.: Die Krönung, i. m. 220. 13 SCHRAMM, P. E.–MÜTHERICH, F.: i. m. 376. Abbildung 124. 14 „… regnum ei liberrime habere permisit, dans ei licentiam ferre lanceam sacram ubique, sicut ipsi imperatori mos est, et reliquias ex clavis Domini et lancea sancti Mauricii ei concessit in propria lancea.” Ademari Cabannensis Chronicon. Cura et studio: BOURGAIN, P. Turnhout, 1999. III. 31.; 153.; Az elbeszélés kortársi eredetéről l.: GERICS J.–LADÁNYI E.: A Szent István lándzsájára, i. m.;: GERICS JÓZSEF–LADÁNYI ERZSÉBET: A birodalmi szent lándzsa és Szent István lándzsája. Unger Mátyás Emlékkönyv. Bp., 1991. 7–14. A III. Ottó lándzsaadományáról szóló Ademarus-helyre vonatkozó álláspontunkat helyesli a krónika idézett kiadása a Notes Critiques-ben, 283. (III. 31. 57.)
6
A krónika előadásában kifogástalan bizonyítékát olvashatjuk az Egbert-ordo Salamon koronázásán való alkalmazásának. Nemcsak arra hivatkozhatunk, hogy a gyermekkirály koronázásán énekelték az Egbert-ordo-ban ismételt „Légy ura atyádfiainak (Esto dominus fratrum tuorum)” bibliai eredetű imarészletet, hanem arra is, hogy ez a szertartás az egyetlen olyan ordo, amely nem tartalmazza a hatalmat átruházó és ezért a királynak átadandó jelvények közt a kardot. A kard a krónika előadása szerint a nevezetes várkonyi jelenetben a hercegi méltóság legfontosabb jelvényeként szerepel, és Béla a kard választásával fejezi ki András előtt, hogy ő a királyság helyett a hercegi hatalomra tart igényt. Andrásról bihari püspökének híradásából tudjuk, hogy az általa megbuktatott Péter ellenében a maga uralmát úgy akarta törvényesíteni, hogy István (vélt vagy valódi) „ékességeit, királyi jelvényeit kerestette (anteccessoris inquireret ornamentum, supperlectilem regiam)”.15 Andrásnak ez az aktusa azon a frank és német felfogáson és eljáráson alapult (vagy annak felelt meg), hogy az utód uralmának törvényességéhez alapvető kellék volt az előd királyi jelvényeinek birtoklása. Ezeknek a birtoklása logikailag kívánta meg, hogy az utódot az előd trónfoglalása esetén is alkalmazott szertartás keretében ruházzák fel insignia-jával. Ezt a következtetést András esetében külön is nyomatékosítja Salamonnak az Egbert-szertartás szerinti királlyá tétele, hiszen őt apja Bélának tett trónöröklési ígérete ellenére koronázták meg. Emiatt Andrásnak arra különösen ügyelnie kellett, hogy régebben már alkalmazott, hagyományos szertartás szerint történjék Salamon koronázása. Azt tudniillik Andrásnak mindenképpen meg kellett akadályoznia, hogy újonnan bevezetett szertartásra mint súlyos alaki, liturgikus hibára támaszkodva Béla és hívei megtámadhassák vagy kétségbe vonhassák Salamon koronázásának jogszerűségét vagy érvényét. Az Egbert-szertartás részleteinek mint István koronázásán nagy valószínűséggel elhangzott szövegeknek jog- és eszmetörténeti szempontból különös jelentőséget tulajdoníthatunk. A jogar (sceptrum) átadásánál ugyanis a király felett a következő áldást mondják: „Áldjad meg urunk ezt a főpap–fejedelmet (presulem principem), Te aki a minden király királyságát öröktől fogva kormányzod.”16 Az imarészlet lényeges mozzanatait terjedelmes magyarázatok közé foglalta és vizsgálta 1100 körül az ún. Normann (más néven York-i) Anonymus. Ez a vizsgálat széles keretek közt történt mind teológiai (szentháromságtan, krisztológia, szentségtan) szempontból, mind a korszakokat tekintve: a bibliai előzmények és előképek gazdag példatárával igazolja a szerző a kifejtett álláspont és az ősi, isteni elhatározás mindenben érvényesülő voltát. Elmélkedésének forrásai között ezért Szent Ágoston, Gelasius pápa, I. (Nagy Szent) Gergely, az Ó- és Újszövetség számos erre vonatkozó helye megtalálható, csakúgy, mint a nyugati gót zsinatok határozatai a Pseudo-Isidorusból. Gondolatmenetében fontos mozzanat Isten és az Úr Felkentjének egymáshoz viszonyított értelmezése. Ezért tartjuk lényegesnek az alábbi részletek bemutatását.17 15
Salamon koronázásán az Egbert-ordo alkalmazásáról l. GERICS J.: i. m. 112. SCHRAMM, P. E.: Die Krönung, i. m. 215. Az imát más szertartásszövegek is tartalmazzák pl. az ún. Edgarordo, amely szerint 973-ban Edgart angol királlyá kenték. 17 Az Edgar-ordo szövegét l.: SCHRAMM, P. E.: Die Krönung, i. m. 222–230.; A Normann (York-i) Anonymus előadása során ennek a szertartásrendnek a részleteit tartotta szem előtt (SCHRAMM, P. E.: Geschichte des 16
7
A Normann Anonymus szerint „az anyaszentegyház annak a Krisztusnak jegyese, aki igazi király és pap (verus rex et sacerdos), ám nem azért mondják [az egyházat] az ő jegyesének, mert pap, hanem mert király. Azért is mondják tudniillik királynőnek, mert írva vagyon: ’Jobbod felől állt a királynő (regina) aranyozott ruhában’ […] (Ps. 44, 10) — Szent Ágoston is […] világosan királynőnek (reginam) nevezi beszédében” […] „A királyokat Isten egyházában isteni felhatalmazással és szent atyák intézkedésével szentelik fel […] s a szent kenettel és áldással szentelik meg, hogy legyen hatalmuk a keresztény nép kormányzására […] amely Istennek a szent egyháza (ut habeant potestatem regendi populum christianum […] qui est ecclesia sancta Dei).” „A püspöki rend is arra létesül és nyer szent felkenést és megáldást, hogy szintén kormányozza az anyaszentegyházat az Istentől neki átadott tanítás szerint. […] [Gelasius pápa] a világot (mundus) szent egyháznak nevezi, amely ebben a világban vándorol. Ebben a világban uralkodói hatalma (principatum) van a szent kormányzás papi tekintélyének és a királyi hatalomnak (sacerdotalis auctoritas et regalis potestas). Ezt az uralkodói hatalmat egyesek azt állítva osztják meg, hogy a papé a lelkek kormányzásának hatalma, a királyé pedig a test kormányzásáé, mintha a lelkeket kormányozni lehetne a test nélkül, s a testet lélek nélkül. Ez azonban semmiképpen sem lehetséges.” […] „Ez a két személy, tudniillik a pap és a király, úgy látjuk, Krisztus szerepét tölti be, és képét viseli (vices Christi tenere videtur et imaginem). Szent Ágoston szerint […] Jézus Krisztus az egyetlen igazi király és az egyetlen igazi pap: az egyik avégett, hogy kormányozzon minket, a másik avégett, hogy irántunk Istent kiengesztelje. […]”18 „Az Ószövetségben a felkenésre és isteni áldásra (a főpapra és a királyra) leszállt a Szentlélek és istenné tevő ereje (virtus deificans), hogy ez által Krisztus előképe és ábrázolása legyenek, (Christi figura […] et imago), s ez [az erő] más emberré változtassa őket […] Személyében például ez Áron volt, az pedig Saul, de lélekben és erejében semmiképpen sem, hanem az Úr felkentje (christus Domini). Ezért felismerhető, hogy mindegyikben mintegy két személy volt, az egyik a természet szerint (ex natura), a másik a kegyelem által (ex gratia). […] Az egyikben természet szerint oszthatatlan ember (naturaliter individuus homo), a másik a kegyelem által Krisztus, azaz Isten– ember (id est Deus–homo). […]” Az Úr felkentje „birtokolja magában az Isten lelkét és erejét”. […] „Az Úr felkente Sault és felkente Dávidot, de Sámuel által, aki hű próféta volt az Úr házában […] Mindkettőt (Sault és Dávidot) joggal nevezték ezért az Úr felkentjének és birtokolta magában az Úr lelkét, s íme, mivel összekapcsolódtak az Úrral, egy lélek voltak vele. (1 Cor 6, 17). Ezért a törvényben isteneknek is mondják őket (in lege etiam dii vocati sunt. Ex 22, 28) [..] S más helyen: ’Én mondtam: istenek vagytok (dii estis’. Ps 81, 5)” […]
englischen Königtums im Lichte der Krönung. Weimar, 1937. 35.); A praesul princeps előfordulása az Edgarordo-ban: SCHRAMM, P. E.: Die Krönung, i. m. 228. (Az ima szövege azonos az Egbert-szertartásban olvashatóval!) Az Egbert-ordo-val végzett koronázás a királynak a szertartással adta meg mint „főpap–fejedelemnek” azokat, az egyházra vonatkozó jogokat, amelyeket a Hartvik-legendának a Pseudo-Isidorus és az ún. ravennai hamisítványok felhasználásával szerkesztett előadása szerint István számára „mindkét jogon” (utroque iure) II. Szilveszter (?) állítólagos pápai kiváltsága biztosított volna. 18 Die Texte des Normannischen Anonymus. Herausgegében von PELLENS, KARL. Wiesbaden, 1966. 196–199.
8
„A király és a pap (az Isten-nevet és mivoltot) valóban birtokolja és annak részese, de nem a természet által, hanem a kegyelem által (non per naturam, sed per gratiam)”. […] „Az a király pedig (Saul, illetve Dávid) és az a pap (Áron), aki ennek a Krisztusnak, azaz Istennek és embernek a hasonmása és képe volt, mivel mindkettő egészen ember volt, a felkenés kegyelme és megáldás szentelése által teljesen megistenült és megszentelődött (totus deificatus erat et sanctificatus).” […] „Ha […] a görög nyelvi etimológiát alkalmazod, akkor a megszentelés, vagyis apotheosis, előtted istenné tételnek fog hangzani (consecratio id est apotheosis sonabit tibi deificatio). Ha tehát mindkettő: a király és a pap a kegyelem által isten és felkentje az Úrnak, bármit tesz és művel e kegyelem szerint, azt már nem ember teszi meg és műveli, hanem isten és felkentje az Úrnak (iam non homo agit et operatur, sed deus et christus Domini). S bármi történik reá nézve, az már nem emberrel, hanem az Istennel és az Úr Felkentjével történik.” […]19 „A pap a Krisztusban lévő egyik természetet, tudniillik az emberét jelenítette meg előképszerűen, a király a másikat, tudniillik az Istenét. […] Igazságos volt tehát, hogy [Dávid] királynak a papok felett hatalma is és uralkodói felsősége is (et potestatem et imperium) volt.” […]20 „A papoknak velük (a királyokkal) egyfajta közösségük van a kormányzásban (regiminis communionem) és ennek a kormányzásnak bizonyos közös jelvényei, amilyen a pásztor vesszője (pálcája, virga pastoralis) és a király vesszője (pálcája, virga regia). Mindkettő egyazon misztériumé, egyazon erőé, és közös a szentség, amellyel rendelkeznek (unius misterii, unius virtutis et commune optinent sacramentum).” […]21 „A következő két dolog közül mondjuk ki az egyiket: vagy a pap király is, vagy a király pap is ebben a tekintetben. De ezeknek (a tételeknek) bármelyike igaz, vagy akár mind a kettő, azt nem tagadhatjuk, hogy ebből a szempontból mindkettőnek egyazon a hatalma, és az egész misztériumban és erejében egy a királyi és a püspöki vessző.” […] „Helyettesítését és királyságát az igazi Krisztus [a királyra] méltóztatik bízni. Ezért azután az is, aki a király megbízásából jön be (az egyházba) […] a juhok pásztora.” […] „Ha nem így volna, akkor szent Gergely pápa nem volna szent pápa, […] mivel a császár parancsolta meg (iussit), hogy pápa legyen [590-ben], és rábízta ennek a méltóságnak a szolgálatát, amint maga [Gergely] tanúsítja a császár nővéréhez […] írt levelében.” […]22 „Ha tehát a császár bízta rá, aki pápa volt, ennek a méltóságnak a szolgálatát, azaz a püspökséget, […] s ez nem ellenkezett az igazság szabályával, akkor hasonlóan kell
19
PELLENS, K.: i. m. 129–131. PELLENS, K.: i. m. 132–133. 21 PELLENS, K.: i. m. 150. 22 PELLENS, K.: i. m. 151. A normann névtelen szó szerint idézi I. Gergely levélrészletét. A levelet egészében közli MIGNE, J-P.: Patrologia Latina. 77. köt. 450 hasáb. (Itt olvasható a terjedelmes szövegből az Anonymusnál hozott részlet). Gergely szóhasználatához hasonlóan a jubere igét használja a Liber pontificalis az 526. évre nézve. Eszerint akkor IV. Félix pápát „felszentelték Theoderik (gót) király parancsára (ex iusso)”. Libri Pontificalis pars prior. Vol. I. Ed.: MOMMSEN, TH.. Berlin, 1898. 138. (MG Gesta Pontificum Rom.) 20
9
megítélni a pápánál alacsonyabb rangú püspököket, akikkel hasonlóan történik a dolog.” […] „Egyébként mekkora is a császárok vagy királyok hatalma zsinatok összehívására és azok vezetésére, azt szent atyák és papok példája tanúsítja, amely a négy szent fő zsinatra […] vonatkozik:23 a nicaeai […] (Nagy) Konstantin császár alatt [325], a második a konstantinápolyi az idősebb Theodosius alatt [381] […] a harmadik az ephesusi az ifjabb Theodosius alatt [431] […] a negyedik a khalkedoni […] Marcianus alatt [451].” […] „Arról van szó, hogy […] ezeket a zsinatokat az említett császárok vezették, hatalmukkal hívták össze, s azokon jelen voltak, amint olvasható a szóban forgó zsinatok (határozatainak) bevezetésében.” […] 24 „S ilyen a rendje ennek a bevezető szövegnek. Ebből megláthatjátok, mennyire a főpapok élére állította a császárt az Isten gondviselése és emelte őt az égig, hogy zsinatra hívja össze a világ püspökeit. […] „Nincs az Istenhez közelebbi hatalom, amely felségesebb, mint a császáré, hanem az övénél alacsonyabb minden más. Mivel a legfőbb a mennyei császárnak, és a másodiknak, a földinek egy és ugyanaz a hatalma, ám első renden van a mennyeié, és másodsorban a földié.” […] „Ha pedig valaki fel akarja lapozni a Toledoban tartott gót zsinatokat, meg fogja találni, hogy Rekkared […] és [más] dicsőséges királyok az isteni gondviseléstől és rendelkezéséből a püspökök felett uralmat, kormányzást és uralkodói hatalmat (regimen, et potestatem et dominationem) birtokoltak, határozataikkal őket zsinatra hívták össze, ezeken a zsinatokon jelen voltak és vezették azokat, a katolikus hit szentségeiről szónoklatokat tartottak, a mennyei dolgokról meg az egyházkormányzatokról kegyesen és hittel tárgyaltak, Isten nevében ugyanezt parancsolták a főpapoknak és hatalmat adtak nekik, hogy cselekedjenek, közösítsék ki az eretnekeket, azokat pedig, akik a szent atyák döntései ellen bátorkodtak tenni, a maguk királyi, sőt Istentől sugalmazott ítéletével büntették.” […]25 „Ebből nyilvánvaló, hogy a királyoknak szent és sérthetetlen egyházkormányzati hatalmuk (sacrosanctam potestatem ecclesiastici regiminis) van Isten püspökei felett is és úgyszintén imperiumuk, hogy ők is kötelességtudóan és híven kormányozzák az anyaszentegyházat. […]26 A királyt „minden dolgának megtételére felszentelik és megistenül (consecratur et deificatur). De mindez azt bizonyítja, hogy az Istentől neki adományozott kegyelem által az emberek szívét és testét igazzá teheti és üdvözítheti, s ez által az emberek igazzá tevője és üdvözítője lesz (iustificator et salvator hominum).” […]
23
Ti. a Gergely koráig (590–604) tartott egyetemes zsinatok. PELLENS, K.: i. m. 152. A zsinatokról: HINSCHIUS, P.: Decretales Pseudo-Isidorianae et capitula Angilramni. Lipsiae, 1863. Praefatio C. XI. 20. 25 PELLENS, K.: i. m. 156. Rekkared király 589-ben térítette át a nyugati gótokat az arianizmusról a katolicizmusra. A 7. századi katolikus toledói zsinatok anyagát és a bragai zsinatokat l.: HINSCHIUS, P.: i. m. 354–420.; 420. és. köv. o. 26 PELLENS, K.: i. m. 156.
24
10
„Ezzel a kenettel kente fel őt Krisztus a királyságra: ebből kente fel a papokat, királyokat, prófétákat és a vértanúkat, akik a hittel diadalmaskodtak a királyi hatalmakon, cselekedtek igazságosságot és nyerték el az ígéreteket.” […] „Ez az Isten által való legmegszenteltebb felkenés, amelynél semmiféle megszenteltebb nincsen.”27 […] „Az Ő [Krisztus] példájára kenetett fel és istenült meg (a király), s ezért követheti Őt mindenben. Ezért engedheti el a bűnöket is és ajánlhat fel áldozatul kenyeret és bort, amit minden esetre megtesz azon a napon, amelyen koronázzák, tudniillik különösképpen az ünnepségén. […]” „[A király] felszentelésekor a püspök azt mondja neki: áldjad meg, Urunk, ezt a presul princeps-et. […] Ha tehát főpap–fejedelem és legfőbb püspök (presul princeps et summus presul), ezért amikor a többi főpapnak a vesszőt és a gyűrűt adományozza (tudniillik a szent kormányzat jelvényeit), ami a király méltósága, sőt kötelessége, akkor ezt nem világi ember keze adja, hanem főpap megszentelt keze (manus sanctificata presulis). […]” „[A felkenő főpap] szavai Krisztus méltóságát (honor Christi) adják neki, hogy a népek szolgálják, hogy imádásban részesítsék (adoretur), hogy ura legyen atyafiainak, tudniillik az Isten fiainak (ut sit dominus fratrum suorum, filiorum videlicet Dei) s hajoljanak meg előtte anyjának, tudniillik az anyaszentegyháznak a fiai. […]28 „Jog szerint tehát senki sem állítható föléje annak, akit ilyen és ekkora nagy áldások áldanak meg, ilyen és ekkora szentségek szentelnek fel, és részesítenek istenülésben, mivel senkit nem áld meg több vagy jobb áldás, senkit több és nagyobb szentség nem szentel fel és nem istenít meg, sőt ennyi sem és egyenlő sem, s ezáltal még csak nem is hasonlítható hozzá senki. […] Amiért is nem nevezhető világinak, mert felkentje az Úrnak, mert a kegyelem által isten, mivel az anyaszentegyház legfőbb kormányzója, legfőbb pásztora, mestere, védője és tanítója (quia per gratiam deus est, quia sumus rector est, quia pastor et magister et defensor et instructor sancte ecclesie sumus est), minthogy testvéreinek ura, mindenkinek imádnia kell őt (adorandus), mert a legfőbb és fejedelem–püspök. Amiatt sem mondható [a király] rangban kisebbnek a püspöknél, mert püspök szenteli fel, mivel többnyire úgy történik, hogy a kisebb rangúak szentelik fel a nagyobb rangút, az alsóbbak a fentebb valót, miként a bíborosok a pápát, az érseket meg egyháztartományának püspökei. Ez pedig azért történik, mert a felszentelésnek nem ők [a főpapok] az alapítói (auctores consecrationis), hanem kiszolgáltatói (ministri). A szentség Isten műve (Deus operatur sacramentum), ők [a főpapok] csak szolgálatot teljesítenek. Akinek tehát Isten akarja, nagyobb szentséget (maiora sacramenta) adományoz, s akinek akarja, kisebbet (minora). […]. „A pápa úrnak se legyen sérelmére abban semmi, amit a királyról mondtunk, mert annyira ő is legfőbb püspök, mint a király az.” […]29 „A király feladata: áldozni, és áldozatot bemutatni lélekben (sacrificare et immolare in spiritu)”, „a pap feladata áldozatot bemutatni a szentség látható szertartása szerint (offerre iuxta ritum visibile sacramenti).”30 27 28 29
PELLENS, K.: i. m. 158. PELLENS, K.: i. m. 159–160. Az Egbert-szövegében is feltalálható kifejezések! PELLENS, K.: i. m. 161.
11
A Normann (York-i) Anonymus 1100 körüli traktátusaival a magyarországi megismerkedés, illetve foglalkozás magyarázatát az ún. Egbert-szertartásrend adhatja. Ezt Szent István királlyá avatásán nagy valószínűséggel, Salamon koronázásán kétségtelenül alkalmazták. Az említett ordo szigeti eredete bizonyos, kapcsolatai az ottani királyavató szertartásokkal nem vitathatók. Tanulmányunk az ordo jellegzetes kifejezésének, az avatandó királyt jelölő „főpap– fejedelem (praesul princeps)”-nek a szigeti szertartásokban való előfordulásait és szinonimáit törekedett legalább vázlatosan ismertetni. Ezeknek a szertartási szövegeknek és a hátterükül szolgáló fejtegetéseknek a bemutatásával az akkori teológiai gondolkodásnak azokat a mozzanatait igyekeztünk az olvasó közelébe hozni, amelyek a királyavatás és püspökszentelés szoros rokon vonatkozásainak számítottak. Ezenkívül fontos alapozásul is szolgáltak az egyébként szigorú reformer Petrus Damiani († 1072) régies hangzású álláspontjához: „A királyokat és főpapokat isteneknek és felkenteknek nevezve találhatjuk az elnyert szolgálat szentsége következtében. (Reges et sacerdotes dii et christi dici repperiuntur propter accepti ministerii sacramentum.)”.31 (Ebből a fogalmazásból kitűnik, hogy a korszak teológiája a szentség és szentelmény későbbi megkülönböztetését nem ismerte. A tanfejlődés szempontjából ez lényeges körülmény!) A vizsgált szövegek ószövetségi és újszövetségi példákon mutatják be, hogy természete szerint a király és a (fő)pap is ember, ám felkenése által, az isteni kegyelem által Isten felkentjévé és istenné válik maga is. Előképei voltak ők az Ószövetségben Krisztusnak, aki maga Isten és ember, király és főpap egy személyben. A királyi és főpapi mivolt érvényes a felkent királyra és főpapra egyszerre, de nem abban az értelemben, hogy a pap az emberi lelket, a király pedig a testet kormányozná. A test és lélek ugyanis egymás nélkül nem lehet meg. A pap és a király Krisztus szerepét tölti be és képét viseli. Ő az egyetlen igazi király és az egyetlen igazi pap: az egyik azért, hogy minket kormányozzon, a másik azért, hogy Istent irántunk kiengesztelje. A névtelen szerző legfontosabb teológiai mondanivalóját Krisztusról így adja elő: „Krisztus ugyanis Isten és ember, az igazi és legfőbb király és pap. Király, de az istenség örökkévalóságától. Nem teremtetett és nem alkottatott, az Atyánál nem alacsonyabb rendű vagy különböző, hanem egyenlő és egy az Atyával. Pap pedig az emberi mivolt felvételéből, Melkizedek rendje szerint; alkottatott és teremtetett, s ezért kisebb az Atyánál. Ő aszerint, hogy király, teremtett mindent, igazgat mindent, s egyszerre kormányozza az embereket, és az angyalokat üdvözíti; aszerint pedig, hogy pap, pusztán megváltotta az embereket, hogy magának uralkodótársaivá tegye. Ez ugyanis a teljes szándék, amiért pap lett. S magát ajánlotta fel áldozatul, hogy az embereket királyságának és királyi hatalmának részeseivé tegye. Mert az Írások mindenhol a mennyek országát (= királyságát) emlegetik, papságát pedig sehol. Ebből tehát világos, hogy Krisztusban nagyobb a királyi hatalom, mint a papi, és előbbre való annyival tudniillik, amennyivel istensége nagyobb ember-voltánál, és előbbre való.”32 A szigeti koronázási szertartások és szövegeik, amelyek fontos elemét alkotják a Normann (York-i) Anonymus mondókájának, jelen voltak az Egbert-ordo által képvi30 31 32
PELLENS, K.: i. m. 132. Liber gratissimus c. 10. MIGNE, J-P.: Patrologia Latina. 145. köt., 103. hasáb. PELLENS, K.: i. m. 134.
12
selten István királyavatásán. Ez a szertartásrend világosan főpap–fejedelemnek nevezte a királyt. Ez a főpap–fejedelmi jogállás nyilvánult meg Istvánnak a merseburgi krónikás püspök által is megörökített hazai püspökségalapításaiban, egyszersmind a nagyobb legendájában feljegyzett olyan tevékenységében, amelyet történetíróink — Tóth Zoltán nyomatékos érvelése ellenére — nem méltatnak figyelemre. A nagyobb legenda ti. megkoronázásának és törvényhozásának előadása után megírja Istvánról: „Annak bizonyítására pedig, hogy ő annak a békességnek a fia, amellyel Krisztus egyesítette a világot, kézjelével ellátott és időtálló kötelezésként hagyta utódaira: ellenségként senki ne törjön másra, ellenfelét senki bírósági eljárás nélkül ne bántsa, senki özvegyeket és árvákat ne sanyargasson.”33 Ez az István kézjegyével ellátott elkötelezés nézetünk szerint nem azonos a Legenda maior-ban szintén említett törvényeivel. Sokkal inkább a királynak koronázása után írásba foglalt, ahhoz hasonló hármas „parancsára (praeceptum)” gondolhatunk az idézett adat alapján, mint amilyent a koronázási szertartás záró szövegeként az Egbert- és több más szigeti ordo is tartalmaz. Ez utóbbi a következőket írja le: „Itt láthatod a király első parancsát (mandatum) a néphez. Helyes dolog, ha az újonnan avatott és trónra emelt király a neki alárendelt keresztény népnek meghagyja ezt a három parancsolatot (haec tria precepta precipere): Először, hogy Isten egyháza és az egész keresztény nép minden időben őrizze meg az igazi békét. Feleljék: Amen. A második, hogy a ragadozásokat (rapacitates) és minden bűncselekményt (iniquitates) minden rendnek és rangnak (omnibus gradibus) tiltsa meg. Feleljék: Amen. A harmadik, hogy minden ítélkezésnél parancsolja meg a méltányosságot és könyörületességet (aequitatem et misericordiam), hogy ez által érvényesítse velünk szemben könyörületességét az irgalmas és könyörületes Isten. Feleljék: Amen.”34 Istvánnak ez a nagyobb legendájában rögzített, hármas kötelezése érdekes érv az Egbert-ordo-nak a koronázási szertartáson túl is érvényesülő befolyására első királyunk államkormányzási alapvetésében. Istenhez könyörögve, az ordo egyik imája beépítette a keresztény királlyal szemben támasztott alapkövetelményt: „Add meg szolgádnak, hogy az ország kormányzásában maradjon mindig alkalmas (in regni regimine maneat semper idoneus), s kegyelmedből az ő idejében érvényesüljön az egyház biztonsága és békességben megmaradjon a keresztény buzgóság, hogy kitartván a jócselekedetekben, vezetésed alatt eljuthasson az Örök Királyságba.”35 Ezek a gondolatok alapul és egyszersmind a megszerkesztés indító okául szolgálnak István fiához szóló Intelmei-nek lényeges mondanivalóinál. Aggódva figyelmezteti fiát: „Ha semmibe veszed, amit édesapai jóindulattal hagyok meg neked (mentsen ettől az Isten), észre veheted majd, hogy sem Istennek, sem embernek többé barátja nem leszel”. Tanácsai elvetésének esetére az ószövetségiek történetével inti őt: „Isten választott és számára kedves régi népe” szintén pusztulás áldozata lett a törvényszegések 33
SZENTPÉTERY, EMERICUS.: Scriptores rerum Hungaricum. II. köt. Bp., 1938–37. 384.; TÓTH ZOLTÁN: i. m. 79–83. 34 SCHRAMM, P. E.: Die Krönung, i. m. 220. 35 SCHRAMM, P. E.: Die Krönung, i. m. 213.
13
miatt.36 Az Atanáz fogalmazta hitvallásban mutatja be Imrének a hit alapvető tételeit, és tettekkel való követésükre szólítja fel őt, amelyek nélkül a hit halott. E nélkül nemcsak földi királyságát, hanem személyes üdvösségét, az Örök Királyságot, azaz koronát (eterno regno vel corona) is elveszíti.37 Intelmeit István így fejezi be: „A virtusok nagysága tetőzi be a királyok koronáját és eme szabályok közt a tizedik. A Virtusok Ura ugyanis a Királyok Királya, s miként az ő mennyei seregének teljességét tíz kar teszi ki, így életed forgását is tíz törvény alkossa. A királynak kegyesnek, könyörületesnek és a többi erény részesének és általuk díszítettnek kell lennie. Az a király ugyanis, akit könyörtelenség és kegyetlenség mocskol be, hiábavalóan követeli a király elnevezést, mert bizony csak a tirannus illeti meg”.38 István olyan alapot rakott le, amely meghatározta számos utána következő király jövőjét, illetve megítélését. Az alkalmasság, az idoneitas léte és hiánya tehát mérce lett jó néhány 11. századi magyar király esetében. Ez az idoneitas független volt attól is, ki gondolta helyesnek az „alkalmasságot”. István halála után gyakran mérlegelik az idoneitas-t és a legitimitas-t. A kor történetírása tükrözi ezt a tényt, de Szent István alakjának fényét és épségét soha nem érinthette.
36 37 38
SZENTPÉTERY, E.: i. m. II. köt. 619–620. SZENTPÉTERY, E.: i. m. II. köt- 621. SZENTPÉTERY, E.: i. m. II. köt. 627. A „virtus” több jelentését alkalmazva, szövegezte mondanivalóját a szerző. A szó egyik jelentése „erény” mint „a megszentelő kegyelem velejárója” (ELŐD ISTVÁN: Katolikus dogmatika. Bp., 1978. 426.). Ezen kívül a Bibliában „mennyei seregek” értelemben (pl.: Ps 83,2,9 és 13, Ps 102, 21) is nem egyszer szerepel. Az Istenre vonatkoztatott Dominus virtutum jelentése: „Seregek Ura”. (pl.: Ps 83,2,9 és 13) Az angyalok egyik karának bibliai elnevezése szintén „virtutes”, azaz mennyei „erősségek”. Az Intelmek tárgyalt helyén tíz angyali karról van szó. „Az angyalvilág egyes karait a Biblia számos helyen, sokféle felsorolásban, váltakozó összeállításban és sorrendben említi. Kilenc angyali kart nyugaton Ambrosius […] keleten Cyrillus Hierosolymitanus […] nevez meg […] Pseudo-Dionüsziosz Areopagitész […] (élt 5. század vége, 6. század eleje) keresztény angelológia egyik legnevezetesebb alkotása, az angyalvilág kilenc karba, ezeknek pedig három rendbe sorolása mindenekelőtt az ő nevéhez fűződik […] Ez a 3x3-as felosztás nagy hatással volt a skolasztika angelológiájára. Ezt az elvet követi Petrus Lombardus […] és Aquinoi Szent Tamás. Mindazonáltal a Dionüsziosz-féle felosztás nem vált teljesen elfogadottá s főleg nem lett kötelező dogmatikus érvényűvé. Ismert nézet a patrisztikában, hogy lehetséges olyan további karok létezése is, amelyekről nem szól a kinyilatkoztatás […].” PSZEUDO-DIONÜSZIOSZ AREOPAGITA: A mennyei hierarchiáról. Ford.: ERDŐ PÉTER. Az isteni és emberi természetről II. Bp., 1994. 336. 37. lj.
14
BÁNKINÉ MOLNÁR ERZSÉBET
A JÁSZKUN KERÜLET JOGSZOLGÁLTATÁSA A Jászkun Kerület, mint törvényhatóság megszületése A kunok és jászok jogszolgáltatásának törvénybeni összekapcsolását az 1630. évi XLIII. tc. mondta ki, de a nádorok címébe csak I. Lipót uralkodásától foglalták be Comes et Judex Jazygum et Cumanorum megnevezéssel. A jász és kun székek területei ekkorra Kis- és Nagykunsággá formálódtak, majd a 17. század közepén felbukkant a districtus kifejezés, de még a széki tagoltság is funkcionált. A Kunság és a Jászság függetlenedése a vármegyéktől több szálon kezdődött, részben az időről-időre hangoztatott, megerősíttetett kiváltságaikkal, részben nádori főhatóságuk és kinevezett nádori főkapitányuk, illetve eltérő, és elkülönült adózásra törekvésük által. A folyamatban az 1682. év az a határkő, ami a vármegyéktől való elszakadásukat és a jászkun autonómia megújulását jelezte. Igaz ez az autonómia csak rövid ideig maradhat majd életben. 1682. július 5-én Pest vármegye törvényszékén felolvasták Esterházy Pál nádor leiratát, oltalomlevelét, amelyben a nádor kinyilvánítja, hogy a kunsági falvak lakosai a megyei hatóságok és védelem alól kivétetnek. Az oltalom alapul szolgált ahhoz, hogy a jászok és kunok Heves és Pest vármegyétől elszakadva önálló politikai hatósággá alakuljanak.1 Ugyanez év augusztus 29-én I. Lipót király a „Tatárszentmiklóshoz tartozó kiskun és jász és a kolbásszék nevezetű székhez tartozó összes nagykun híveink részére” az ő kapitányuk báró Esterházy Zsigmond nádor kérésére a kunok és filiszteusok2 ősi szabadságait, jogait és mentességeit megerősítette.”3 A dokumentum megerősítette: 1. 2.
3.
4.
II. Ferdinánd kiváltságlevelét arról, hogy a kiskunok, a nagykunok és a filiszteusok „mindig egy és ugyanazon kiváltságnak örvendtek”. János Zsigmond 1552-ben kiadott kiváltságlevelét, amelyből kitűnik, hogy I. Mátyás király „az akkor kinevezett kun kapitányokat Magyarország bármely, akár egyházi, akár világi jelenlegi és jövendőbeli bíráinak és igazságszolgáltatóinak bírósága és bármi hatalma alól örökre kivette.” János Zsigmond másik kiváltságlevelét a kapitányok és szabad kunok törvénykezési előjogairól, miszerint „ha valakinek valami ügye, vagy keresete van, vagy lenne ellenök, akkor őket csak az általuk választott és fölesketett ispánjuk pecsétjének hatályával és személye elé idézhetik…” Mátyás király és Ulászló király kiváltságaiból azt a személyes szabadságot, hogy bármely királyi kun bármely szálláson megtelepedhet, továbbá azt, hogy a közéjük
1 BÁNKINÉ MOLNÁR ERZSÉBET: A Bács-Kiskun Megyei Levéltár kiskun kerületi fondjai 1848–1876. Repertórium. Kecskemét, 1996. 15. 2 A jász népcsoport korabeli elnevezése. 3 PINTÉR JENŐ: Jászberény rendezett tanácsú város levéltárában lévő oklevelek gyűjteménye. Jászberény, é. n [1910], 62–65.
15
költözötteket befogadhatják, és a befogadottak a továbbiakban a kunokkal együtt viselik a terheket, a vármegyékhez nem adóznak. Ulászlóhoz hasonlóan I. Lipót is megerősítette azt az alapvető önkormányzati jogot, amit még Mátyás király adott a kunoknak, nevezetesen, hogy „minden következendő örök időkig tisztjeiket és más bíráikat maguk választhassák és nevezhessék ki maguk közül, akiket akarnak […] akiket azon kunjai közönsége közösen választott a maguk sorából, minden dolgaik elintézésére tisztjeiül és bíróiul az általuk megszabott időre…”
5.
I. Lipót király tehát II. Ferdinánd 1631. szeptember 20-i okleveléről változatlanul átíratta és megerősítette, és a kunoknak és a jászoknak örök emlékezetül kiadta a Mátyás királytól és az őt követő többi magyar királytól elnyert kiváltságaikat. Miután a kunok autonómiája megerősítést nyert és kimondatott, hogy a jászokkal együtt az összes kun azonos kiváltsággal élhet, csupán egyetlen lépés hiányzott önálló törvényhatósággá alakulásukhoz. Ezt a sorsdöntő lépést 1696-ban a pozsonyi nádori tanácskozáson tették meg, ahol elrendelték az adózó porták új összeírását. Az összeírásban a jászok és kunok területeit elkülönítve vették számba. Az összeírás eredményeként a Jászkun Kerületre 61,7 portaszám jutott. A vármegyéktől való függetlenedés és az önálló adózó kerület kialakulása a 18. század elejére lezárult. A kezdettől létezett autonóm igazgatási és bírósági gyakorlat és az önálló, a vármegyéktől elkülönült adózás jelentették azokat a közjogi feltételeket, amelyek a Jászkun Kerület mint politikai egység, önálló törvényhatóság létrejöttéhez szükségesek voltak.
Az eladottság kora A Jászkun Kerület eladását az 1699-ben elrendelt kamarai összeírás készítette elő. Az összeíráskor a három kerületben (Jász, Kiskun, Nagykun Kerület) csupán két mezővárost és 17 falut találtak lakottan, 56 település elpusztult a török uralom ideje alatt. A jelentős népességfogyatkozás kerületenként eltérő mértékű volt. A legnéptelenebbé a tiszántúli kunok területei váltak, ahol csupán 78 családfőt írtak össze. A Duna–Tiszaközi kunsági területeken 279 családfő volt. A Jászság volt a legnépesebb, ahol 1155 családfőt találtak.4 Számos kun pusztát Szeged, Kecskemét, Debrecen, Vásárhely bérelt, lakóik nem szerepeltek a Jászkun Kerület összeírásában. Az összeírásban feltüntették a származási helyet, amiből statisztikailag pontosítható az egykori lakosság kicserélődése. A Kiskun Kerületben 36,2%, a Jász Kerületben 45%, a Nagykun Kerületben 38% volt a törzsökös lakosok aránya.5 A lakosságcsere főleg a Dunától északra és keletre eső területeket, illetve a Dunántúl baranyai részét érintette. A Kiskunságba költözöttek a Duna-menti településekről és más helységekből származtak. A Nagykunságban csak a karcagújszállásiakat írták 4 5
KISS JÓZSEF: A Jászkun kerület parasztsága a Német Lovagrend földesúri hatósága idején. Bp., 1979. Magyar Országos Levéltár (= MOL) Urbaria et Conscriptiones (U et C) 71:4. 336.
16
össze név szerint, itt a 78 családfőből 48 peregrinus6 volt. A Jászságban a népesség több mint fele, pl. Jászalsószentgyörgyön 80%-a vallotta magát bevándorlónak. A három kerületben összesen hetvenen igazolták nemességüket, közöttük 14 helybeli volt, de nemességükhöz a kerületekben nem tartozott nemesi birtok. A határ nagyobb részét legeltető állattartással hasznosították, kisebb részén ekés földművelést folytattak. Ki-ki annyi földet szántott fel, amennyinek megműveléséhez elegendő igaereje volt. A szabadfoglalásos földközösség fokozatosan alakult újraosztásos földközösséggé. Az eltelt évszázadok alatt önálló politikai egységgé és hatósággá formálódott koronabirtok 1702. március 22-én 500 000 rajnai forintért került a Német Lovagrend tulajdonába. Az eladatás a Jászkun Kerület alig néhány éve stabilizálódott törvényhatóságát megfosztotta politikai előjogaitól és hatalmas mértékben megnövelte lakosságának anyagi terheit. A jászkunsági nép annak ellenére, hogy jobbágysorsba taszították, megtartott, illetve kialakított bizonyos szervezeti függetlenséget a földesúrtól és adminisztrációjától. A Jászság és Kunság taksás jobbágyai az eladottság korában is őrizték a szabadság tudatát, amelynek gyökerei a középkori autonómiából táplálkoztak. Mindez jó alapnak bizonyult később az óhajtott jogok visszaszerzéséhez. A beiktatás után a Lovagrend kiépítette a maga adminisztrációját. A főkapitányi tisztet kinevezett adminisztrátor töltötte be. Az alkapitányt a Lovagrend hozzájárulásával határozatlan időre választották, hatalma névleges volt, de mint választott tisztségviselő élvezte a helységek bizalmát. A választott kapitányok közgyűléseket csak a kinevezett földesúri provisorok engedélyével és jelenlétében tarthattak. A helységek önkormányzati közigazgatása megmaradt, sőt egyre differenciáltabb lett. Az összeírások minden jászkun településen a környező mezővárosok igazgatásához hasonló közigazgatási szervezetről tanúskodnak. 1705-ben a jászok összeírása már minden község élén főbírót mutat, voltak jegyzők, hadnagyok, tizedesek, vagyis a politikai és a rendészeti igazgatás szervezetten működött.7 A tisztségek kapitány, hadnagy, tizedes megnevezése a középkori katonai szervezet emlékét őrizte, de a 17. század közepén működött parasztvármegye hasonló nevű, katonai jellegű tisztségeire is utalhatott. Az egyes helységek maguk választották tisztségviselőiket. Bár teljes autonómiáról szó sem lehetett, bírósági gyakorlatukban a választott tisztségviselőik számon tartották az egykori kiváltságokat. A községekben az 1720-as évektől már mindenütt jegyzőkönyveket vezettek a tanácsok üléseiről. A tilalom ellenére a községek vezetői titokban gyűléseket tartottak Jászberényben, és közös panasziratokat szerkesztettek a Lovagrendhez és Bécsbe, az Udvari Kamarához. Titkos közgyűléseik megbízásából 1711-től küldötteik voltak Pozsonyban, akik privilégiumaik alapján az eladatás megszüntetésén fáradoztak. Mivel a Lovagrend reményeit nem váltotta be a megvásárolt koronabirtok, 1731ben eladta.8 Az adásvételhez az uralkodó előzetesen hozzájárult. A törvénytelen9 eladás 6 7 8
Idegen betelepülő. MOL U et C 110:39. Conscriptio Jazigum, 1705. 1731. április 26-án III. Károly uralkodói felségjogon aláírta az adásvételi szerződést.
17
tehát megismétlődött, azzal a különbséggel, hogy a kerületek új tulajdonosa a Pesti Invalidus Ház lett. Az adminisztráció keretei alig változtak. A földesúri igazgatást kinevezett földesúri tisztek végezték: a hármaskerületi adminisztrátor (Podhradszky György), a három kerületi inspector, az adószedők és a földesúri ügyész. Az új földesúr feltételesen, azaz országgyűlési jóváhagyáshoz kötötten megkapta az úriszéki bíráskodás jogát, viszont 1741-ig az uralkodó nem hívott össze országgyűlést. A koronabirtok alsó- és középfokú közigazgatási és bírósági szervezete ezért független maradt a földesúrtól. A függetlenséget tükrözi az elnevezés: kerületi vagy kapitányi törvényszék (sedes districtualis seu capitaneae). A három kerületi kapitány, a kerületi esküdtek és az összkerületi alkapitány választással került tisztségébe. Ez utóbbi választásáról az Udvari Comissio10 jelentést kért, a többi tisztség választásába nem avatkozott bele. A kinevezett földesúri ügyész a kapitányi szék ülésein nem vett részt. Részt vett viszont a sedes dominalis11 az összkerületi törvényszék munkájában, továbbá a fellebbviteli ún. fiskális perekben, ahol a kiküldött koronaügyész is jelen volt. Viszonylagos önkormányzatuknak fontos jogforrásai voltak a maguk által alkotott és a kerületi közgyűléseiken elfogadott statútumaik.12 A caducitas, azaz a magvaszakadtak utáni örökösödés a kerületben nem a földesurat, hanem a helyhatóságot illette ugyanúgy, mint a szabad királyi városokban. A lakosság szabad költözési joga megmaradt, tiltakozásaiknál a helyi tanácsok gyakran fenyegetőztek, hogy a túlzott terhelés miatt kiköltöznek a kerületből. A kerületen belüli költözések példái a Kiskun Kerület desertumaira13 való kitelepedések, Üllés, Majsa, Félegyháza, vagy a nagykunsági Kunszentmárton benépesítése ezen az úton történt. Életben maradt régi jogforrásokban gyökerező vámmentességük. Amikor a pestisjárvány után a nagykunsági állatkereskedőktől vámot szedtek, a kerületek kérelmére Pálffy János nádor megújította országos vám- és harmincadmentességüket.14 Ez sok egyéb bizonyság mellett a nádorral tartott jogfolytonos kapcsolatról tanúskodik, annak ellenére, hogy a nádor a jászkunok legfőbb bírói tisztségét nem gyakorolhatta. Megállapítható, hogy a jászkun autonómiának azok a vonásai, amelyek településeik önkormányzatára vonatkoztak, az Invalidus Ház földesurasága idején is életben maradtak, sőt megerősödtek. A falvak és mezővárosok tanácsainak s egyben elsőfokú bíróságainak tagjait évente, Szent György napján a lakosság választotta. A választáson kötelező volt mindenkinek részt venni, aki nem jelent meg azt büntették.15 9 Az eladatáshoz, mivel koronabirtokról volt szó, országgyűlési jóváhagyás kellett volna. L.: KISS JÓZSEF: A JÁSZKUN KERÜLET PARASZTSÁGA, i. m.; KISS JÓZSEF.: A Pesti Invalidus Ház jászkunsági földesurasága 17311745. Bp., 1992. 10 A földesuri adminisztrációt, azaz a Pesti Invalidus Házat képviselő kiküldöttek. L.: KISS JÓZSEF: Helyhatósági bíráskodás a Jászkun Kerületben az 1730–40-es években. Cumania, 12. Szerk: BÁNSZKY PÁL–SZTRINKÓ ISTVÁN. Kecskemét, 1990. 255–293. 11 Ez a jogszolgáltatási fórum, amint a neve is mutatja az úriszékekhez hasonlatosan működött. 12 Pest Megyei Levéltár. Kiskunlacháza tanácsi iratai. Caps. A. F. 3. No 7/1737. 13 A kiskunsági desertumok a török uralom alatt elhagyott egykori lakott települések területei voltak, amelyeket mint kun pusztákat a 18. század első felében ismét betelepítettek. Az új népesség többsége a Jász Kerület helységeiből települt át a Kiskunságba. 14 KISS JÓZSEF: Helyhatósági bíráskodás a Jászkun kerületben, i. m. Kecskemét, 1990. 255-293. 15 1734-ban Jászberényben, ha a bíróválasztáson nem jelent meg a házas gazda két rajnai forint, a zsellér egy rajnai forint büntetést kapott. Jász-Nagykun-Szolnok Megyei Levéltár (= SZML) Jászberény levéltára (= Jászberény lt.). Prot. Pol. 1734. április 27.
18
A földesúri udvarházakat és allódiumokat sem a Német Lovagrendnek, sem a Pesti Invalidus Háznak nem sikerült létrehoznia, viszont mindhárom kerületben felépültek a lakosság költségén a kerületi székházak. 1734-ben Halas és Jászberény után Karcag is mezővárosi rangot kapott, immáron mindhárom kerület központja mezőváros volt. Az 1740-es évek elején az egyes települések gazdasági ereje pusztabérletekkel gyarapodott. A jászsági települések sorra vették bérbe a kiskunsági pusztákat. 1742–43-ban már csak Dósának és Mihályteleknek nem volt kiskunsági pusztája. A nagymérvű jász expanzió új kiskunsági falvak benépesítését eredményezte. Az 1736–1743-ig tartó időszakban jászsági falvakból és Kunszentmiklósról érkezett gazdákkal népesült be és vált önálló községgé a Dorozsma melletti Ülléspuszta.16 1742-ben 41 szabadon költözhető jobbágycsalád és jászságiak költöztek Majsára, ahol a korábbi üllési népességgel közösen 1743-ban új községet alakítottak. Kecskemét majsai pusztabérlete megszűnt, és lehetővé vált a 16 000 kh terület intenzívebb gazdasági hasznosítása. A szabadmenetelű gazdálkodás lehetősége távoli vidékekről is vonzotta az embereket. Majsával egy időben népesült be Félegyháza, ahová 58 helységből, többségében a Jászságból, összességében több mint tíz vármegyéből érkeztek telepesek.17 A gyarapodás mindhárom kerületben szembetűnő. A Jász Kerületben 1735–1745 között 679 új lakóházat építettek és 589 új gazdaság létesült. A Nagykun Kerületben 293 új ház épült és 288 új gazdaság létesült, a Kiskun Kerületben 763 volt az új házak száma és 1141 új gazdaságot hoztak létre.18 A tíz év alatt a külső pusztabérlők által árendált jászkun puszták fokozatosan ismét jászkunsági községek, mezővárosok bérletébe kerültek. A teljes benépesültség, a gazdasági megerősödés és a jól szervezett önkormányzatok egyaránt alátámasztották a redempció sürgetését. A megvalósuláshoz az 1740-ben kitört osztrák örökösödési háború, majd az 1744-ben megindult második sziléziai háború adott lendületet. A háborúhoz a királynőnek pénzre és katonára volt szüksége, és mindkettőben számíthatott a felszabadulni vágyó jászkunságiakra. A Jászkun Kerület ügyvivői 1744-ben felajánlották; ha a kerület felszabadulhat a földesúri alávetettségből és lakosai visszatérhetnek a nádor fennhatósága alá, hajlandók kifizetni az 500 000 Ftot és 1000 lovas katonát is kiállítanak. Kérték régi szabadságjogaik visszaadását, egyben vállalták, hogy a nádornak évi 3000 arany tiszteletdíjat fizetnek. Szerettek volna a hadiadó alól is mentesülni, de ettől az udvar elzárkózott. Hosszas tárgyalások és alkuk végeredményeként 1745. május 6-án a királynő aláírta a megváltást engedélyező diplomát. A kiváltságlevélben rögzített kötelezettségek és jogok egy része már az 1279. augusztus 10-i oklevélben benne foglaltatott, más része az alaptörvényt követő évszázadok küzdelmeiben kristályosodott ki. Alkotmányos életük új szabályozása azokon az alapokon épült fel, amelyekre a redempcióért folytatott törekvéseikben a jászkun ügyvivők folytonosan hivatkoztak. A privilégium bevezető szövegrészében megerősítést nyertek mindazon korábbi kiváltságaik, amelyek az ország törvényeivel nem ellenkeztek, és 16
KISS JÓZSEF: Szempontok a dél-kiskunsági községek 1745 előtti újratelepüléséhez. A Jászkunság kutatása, 1985. Szerk.: FAZEKAS ISTVÁN–SZABÓ LÁSZLÓ–SZTRINKÓ ISTVÁN. Kecskemét–Szolnok, 1987. 302–344. 17 BÁNKINÉ MOLNÁR ERZSÉBET: Kiskunfélegyháza újratelepítőinek 1744. évi lajstroma. Szolnok Megyei Múzeumi évkönyv, 1981. Szolnok, 1981. 123–128. 18 SZML JK B. Capsa I. Fasc. 3. No 1-3./1735. uo. No. 4. 1744–45.
19
amelyeknek „mostani állapotukban és életmódjukban hasznukat vehetik”. A jászkun autonómia második korszakának nyitánya és egyben alaptörvénye Mária Terézia királynő redempciót engedélyező oklevele lett. A Jászkun Kerület népe elnyerte személyes szabadságát, az egész kerület egyeteme pedig kollektív nemesi jogait. Jogszolgáltatási ügyeikben a nádori bíráskodás, közigazgatási, politikai vonatkozásban a helytartótanács főhatósága alá rendeltettek.19 A redempcióban elnyert igazgatási, gazdálkodási és jogszolgáltatási autonómia a megváltott jászkun földhöz kapcsoltan fejlődött. A jogok és a földváltság összekapcsolása nyomán kibontakozó autonóm korszakban átalakult a Jászkun Kerület organizált és organikus társadalma. Az átalakulás mind az igazgatásban, mind a gazdálkodásban, mind a jogszolgáltatásban nyomon követhető. Jelen tanulmányunkban a visszanyert autonómia összetevői közül a jogszolgáltatás területét, szervezeti működését mutatjuk be.
A kiváltságolt Jászkun Kerület jogszolgáltatása 1745−1848 A jogszolgáltatás és a közigazgatás szétválasztása korszakunkban még sem a Jászkun Kerületben, sem az ország más törvényhatóságaiban nem történt meg. A Jászkun Kerület jogszolgáltatását és igazgatását a redempciót engedélyező 1745. május 6-i privilégium, és a privilégium végrehajtásának módjáról 1751-ben az országgyűlésen jóváhagyott rendtartás szabályozta. A két alapdokumentumot 1799-ben a József nádor által kiadott jászkun statútum egészítette ki, ami a kerületek jogszokásait kodifikálta. Az 1745 után kialakult szervezeti és hatásköri felépítést mindössze három évre bontotta meg II. József rendelkezése. 1786 és 1790 márciusa között az igazságszolgáltatást és a közigazgatást elválasztották, a fellebbezési fórumok megváltoztak. Minthogy ez időszakban a kerületi közgyűlést és a nádori főkapitányi hivatal jászkunokra vonatkozó hatáskörét eltörölték, a kerületek Pest vármegyéhez kapcsolva élték napjaikat. A kerületek élére állított jászkunsági kapitány közvetítette Pest megye rendeleteit, de a kapitányi hivatal csak a közigazgatással foglalkozott. A bűnügyek Pest vármegye bíróságához tartoztak. A községek bírósági jogköre szintén megszűnt, és a polgári ügyeket a Jászberényben létrehozott polgári bíróság ítélte, ahonnan fellebbvitel az eperjesi kerületi táblához, onnan pedig a királyi táblához történhetett.20 Rövid idejű érvényességük miatt azonban a rendelkezések szinte semmilyen maradandó törést nem okoztak a jogszolgáltatási autonómiában.
Elsőfokú bíróságok
19
Mind a kiváltságlevél, mind a Rendtartás számos jászkun település protocollumában olvasható, mint egykorú másolat. 20 PALUGYAY IMRE: A Jász-kun kerület és Szolnok vármegye leírása. Pest, 1854.
20
A települések mindennapi életében a legközvetlenebb jogszolgáltatást a tanács mint bíróság, azaz a tanácstörvényszék végezte. Élén a főbíró állt, akit bíráskodási munkájában erre kijelölt szenátorok segítettek. A végrehajtást és a szervezeti felépítést szabályozó 1751. évi rendtartás értelmében a helységek tanácsai és bírái elsőfokú bírósági jogkört töltöttek be. A település főbírója és a mellérendelt tanácsnokok ítélhettek: • • • •
helység lakosai által elkövetett kisebb személyes vétkekben, a helység lakosai közötti adóssági ügyekben, az örökösödési és osztályos ügyekben, és mindazokban a perekben, amelyek a településen, annak határában lévő javakat érintettek.
A felsorolt ügyekben a bíráskodás második foka az adott kerület kapitányi törvényszéke lett. 1750-ig a törvénykezés szóbeli formáját gyakorolták. A felek megjelentek a bíróság előtt, ahol előadták a sérelmeiket és a főbíró azonnal meghozta az ítéletet.21 A szóbeliség csak a per lebonyolítására vonatkozott, a tényállást és a határozatot bejegyezték a tanács jegyzőkönyvébe. A kezdeti időszakban minden jelenlevő szenátor részt vett az ítélethozatalban, „az egész tanács előtt communis votu” hoztak ítéletet. 1750 után szorgalmazták a prókátorok közreműködését, de a tanácstörvényszékben még hosszú évtizedekig megmaradtak a közvetlen törvénykezési módnál. A prókátorok a fellebbezéseknél, illetve a különböző fokozatú kerületi bíróságokon kaptak közreműködési lehetőséget. A tanácstörvényszék hatásköre a helyi lakosság egymás közötti kisebb vétségeire, adóssági és osztályos ügyeire, a helység bel- és külterületein levő ingó és ingatlan tulajdont ért sérelmek orvosolására, a vétkesek megbüntetésére vonatkozott. Szabó László22 a jászsági tanácstörvényszékek előtt tárgyalt ügyek vizsgálatából kimutatta, mennyire kihatott a törvényszék működése a helyi közösség erkölcsi értékrendjének formálására. A tanácstörvényszék ítéletei a takarékos parasztpolgári szemlélet, a tékozlástól mentes életmód kialakítását támogatták. A jászkunságiak közül legtöbben a helyi statútumok és az erkölcsi rend ellen vétettek. Kiemelten büntették a bíró vagy a szenátorok megsértését. A vétkes személy 25 pálcát szenvedhetett tiszteletlen beszédéért. 1747-ben „Mint hogy Botra Ferenc Ficsór Pál uramat, mint helység fő Bíráját minden böcsület nélkül tisztelte te tuval illette és meg is hamisította”23 25 pálcára ítéltetett. Aki a rendészeti közegnek számító tizedest szidta, éppúgy 25 pálcát kaphatott, mint aki a főbírót.24A legnagyobb szigorral azokkal szemben ítélkeztek, akiknek az önkormányzati tisztségüknél fogva jó példával kellett volna szolgálniuk, mégis elkövettek valami kihágást. A káromkodás minden rendű, rangú lakos esetében büntetést, többnyire templom előtti pálcázást eredményezett, ha az 21
Bács-Kiskun Megyei Önkormányzat Levéltára (= BKMÖL) Kiskunfélegyháza levéltára (= Kf. lt.) Prot. 1. 37/1750. 22 SZABÓ LÁSZLÓ: A jász etnikai csoport II. A jász társadalom néprajza a XVIII–XIX. században. Szolnok, 1982. 23 BKMÖL Kf. lt. Prot. Pol. 1. 14/1747. 24 BKMÖL Kiskunhalas levéltára (= Kh. lt.) Fasc. I. Sub. A. No 34/1759.
21
elkövető történetesen egy szenátor volt, annak tisztségétől meg kellett válnia. Székely Ádám káromkodásban vétkes szenátorra a helyi törvényszék 1759-ben kimondta, hogy mivel „az közönség is neheztelné azt, hogy a Tanátsban olyatén ember légyen, aki nem hogy jó példájával másokat oktatna”, botránkozást okozott, „Tanácsbélinek ezután nem ismertetik.”25 A tanács törvényszéki működésének folytonosságát a tanúvallomási jegyzőkönyvek bizonyítják. A tanúvallomási jegyzőkönyveket a redempció előtt és azt követően folyamatosan vezették. A nagykunsági Túrkevén pl. az 1742-től 1783-ig tartó kötet maradt meg. A kötet elemzéséből megállapítható, hogy ugyanazok az ügycsoportok tartoztak a tanács bíráskodási jogkörébe a redempció előtt, mint után. A földtulajdonláshoz kapcsolódó panaszok viszont 1745-től jelentősen megszaporodtak.26 A tanács bíráskodási jogköre a nemesekre is kiterjedt, amíg azok a Jászkun Kerületben laktak. Az 1751-es királyi rendtartáshoz kapcsolódva 1753-ban27 a nádor 23 pontos utasítást adott ki. Utasította a tanácsokat, hogy követeljék meg a kerületbeli nemesektől a nemesség igazolását, de az igazolás nem jelenti azt, hogy ők külön törvénykezés alá tartozhatnak, „…semmi jurisdictiót magukra ne vehessenek, hanem a több lakosokkal egy sorsban álljanak, amíg a Districtusokban laknak”. A nemesek törvényszék előtti helyzetét a kerületek kiváltságolt volta éppúgy meghatározta, mint a tulajdonlásukat. A kerületen belül sem az egyéni nemesi birtok, sem a külön nemesi törvénykezés nem kapott helyet. 1790-ben Kunszentmiklóson a tanácstörvényszék egy nemesembert lopásért pálcázásra ítélt. Mivel az ítélkezés hétköznap történt, a végrehajtását vasárnapra halasztották, amikor a szokás szerint a mise után mindenki okulására a heti ítéleteket publikálták és végrehajtották. Az elítélt nemes a közbeeső néhány napot kihasználva a kerülethez protestált. A kerületi kapitány válasza nem volt egyértelmű. Megfeddte a bíróságot a pálcázás halogatásáért, de ha már így történt — írja —, ítéljék a nemest pénzbírságra vagy kevés áristomra.28 A nemesség jogi nivellálása a későbbiekben újabb és újabb helyi nemesi mozgalom kiváltója lett. 1803-ban a nádor többévtizedes állandó konfrontálódásnak vetett véget azzal, hogy a nemesek Jászkun Kerületben érvényesíthető szabadságjogait behatárolta.29 Büntethetőségükről ismételten megerősítette, hogy a nemesek polgári dolgaikban a többi polgártársaikkal egy törvény és bíróság alatt állnak. Ugyanekkor figyelmeztetett, büntető ügyekben nem vethetők börtönbe, amíg törvényesen be nem idéztetnek, és el nem marasztaltatnak. A nádori határozat nem részletezte, mit tekintsenek a helyi bíróságok büntetőügynek, ezért a helyi lakosok elsőfokú ítélete és ítélet-végrehajtása a tanácstörvényszék kezében maradt. A nemesek védelmére 1822-ben a generális congregatio ismételten 25
BKMÖL Kh. lt. Prot. Juridicum II. 179./1759. SZML Túrkeve levéltára (= Túrkeve lt.) Rsz. 207. 27 1753. április 15-i punctumok. Közli NAGY SZEDER ISTVÁN: Adatok Kiskunhalas város történetéhez. I–III. köt. Kiskunhalas. 1924–1926. 101–107. 28 SZML Jászkun Kerület közgyűlési jegyzőkönyvei (= JK kgy. jkv.) 1790. 2530. sz. 29 A nemesség követeléseire l.: BÁNKINÉ MOLNÁR ERZSÉBET: Nemesek a Jászkun kerületben. Levéltári Szemle, 42. (1982) 4. sz. 367–373.; BÁNKINÉ MOLNÁR ERZSÉBET: A Jászkun kerület társadalma és önkormányzati igazgatása 1745–1848. Kiskunfélegyháza és Kiskunhalas feudális kori levéltára. Gyula, 1991.; BÁNKINÉ MOLNÁR ERZSÉBET: A Jászkun kerület igazgatása 1745–1876. Szolnok, 1995. 26
22
kihirdette, hogy a kriminális vétket elkövető nemest a főbíró a kapitánynak jelentse, aki az esetet kivizsgálja, és az eredményéről tudósítja a kerületeket, ahol „ex publico fog ellenek criminalis actio rendeltetni.”30 1833-ban Békés megyét tájékoztatta a Jászkun Kerület, hogy a lakodalmi lövöldözések megfékezésére a Jászkunságban a törvénysértő nemtelent azonnal elfogják, a nemest viszont előbb felszólítják a lövöldözés abbahagyására. Amennyiben a felszólításnak a nemes nem tesz eleget, elfogják és a megyei — kerületi — fogházba küldik, majd büntetőperbe vonják.31 A helyi panaszokban a főbíró személyesen ítélkezett. Ezeket a rövid úton bevégzett bírói ítéleteket külön naplóban vezették. A tanúkihallgatást igénylő esetekben, a hat forintnál, 1776-tól tíz forintnál kisebb értékű lopások büntetését két szenátor és a nótárius jelenlétében mondhatta ki a főbíró.32 Testi fenyítést csak három bírósági tag közös ítéletével szabhattak ki. A büntetési tételek 1760-tól emelkedtek. 1761-ben a káromkodók 50 pálcát, a viszszaesők száz botütést kaphattak. Az Istennel, Máriával káromkodókat halálra ítélhették, a gyakorlatból azonban ez utóbbira nincs forrásunk. Azokat, akik hallották a káromkodást, de nem jelentették a vétket, három forintra büntethette a főbíró. A három forint büntetéspénzből egy forint a kapitányt, egy forint a település pénztárát, egy pedig azt a személyt illette, aki feljelentette a cinkost.33 1763-ban, aki a bírót megsértette, ötven pálcaütést kapott. Az ilyen ítéleteket azonnal végrehajtották, és apellátát csak az executio után engedtek. Bizonyára számtalan visszaélés előfordulhatott, mert 1777. márciusában a generális közgyűlés kimondta: „Ezentúl a Tanács Székén végzendő akármely féle processusokban az apellata Intra Dominium légyen, és a Tanács egy processusban se merjen executiot magától mind addig tenni, még a Kapitány Székitűl pro executione nem emittaltatik”.34 Ugyanebben az esztendőben állást foglalt a generális közgyűlés abban, hogy „lágy Bírák és engedelmesek ne tétessenek, hanem olyanok, akik elegendő fenyítékbe tudgyák magok népét tartani, a’ kik pedig hivataljokban el nem járnak, szabad lészen vasra veretni.”35A helyi bíróságok szigorúbb fellépését talán a növekvő társadalmi feszültség miatt sürgették, ami az 1770-es évektől gyakran éppen a hatalom helyi képviselőinek kritizálásában bukkant felszínre. Ha összehasonlítjuk a jászkunsági tanácstörvényszékek hatáskörét, pl. a hajdúvárosok hasonló fórumainak hatáskörével, ez utóbbit több vonatkozásban szűkebbnek látjuk. A hajdúk önkormányzatának jogi kereteit a Forgách Zsigmond által 1613-ban kiadott 12 pontos instrukció adta meg, bár a Hajdúkerület csak 1698-ban, a hajdúk főkapitányának megválasztásával jött létre. Addig a hajdúvárosok rendelkeztek pallosjoggal. 1699-ben I. Lipót király a városoktól megvonta a pallosjogot, és a Hajdúkerület közgyűlésére ruházta. A Jászkunságban 1745-től az egyes kerületek külön-külön és a Jászkun Kerület Fenyítő Törvényszéke is gyakorolhatta a pallosjogot. A hajdúvárosok tanácsai 12 pálcaütésnél, vagy 12 napi elzárásnál nagyobb büntetést nem szabhattak 30 31 32 33 34 35
BKMÖL Kh. lt. Prot. Curr. tom. XXVI. p. 307/1822. BKMÖL Kh. lt. Prot. Curr. tom. XXVII. p. 44/1833. BKMÖL Kh. lt. Prot. Curr. 6. 155/1776. BKMÖL Kf. lt. L. 27. cs. 3. sz.39. 1761. BKMÖL Kh. lt. Prot. Curr. 6. 2004/1777. BKMÖL Kh. lt. Prot. Curr. 6. 2003/1777.
23
ki.36 A jászkun tanácstörvényszék, amint láttuk, jóval súlyosabb testi fenyítésre ítélhetett. Az 1770-es évektől a helyi bíróságok egyre több vagyonjogi üggyel foglalkoztak. Az örökösödési és osztályos ügyek kivétel nélkül a tanácstörvényszék előtt kezdődtek. A tanácstörvényszéknek kellett ítélkeznie az elővételi jogot sértő esetekben is. Az ítéletek mindkét ügycsoportban befolyásolhatták a redemptus rétegbe jutást vagy éppen az onnan való lecsúszást. Tudunk olyan tanácstörvényszéki ítéletről, ami pl. öt félegyházit „rossz magaviseletük miatt” árendás földjüktől megfosztott.37 Az esetek nagy százalékában a fellebbezések miatt az ügyek a kerületi törvényszék elé kerültek, olykor a Hétszemélyes Tábla hozta meg a végső döntést. A vagyonjogi perek évekig eltarthattak. A tanácstörvényszék hatalmát az 1830-as évektől kezdte a kerület visszaszorítani. Egyre többször írják a fellebbezési fórumok kapitányai, hogy „Az instans kérését a Bíróság jó móddal elintézni igyekezzen”. 1835-ben a botbüntetés mennyiségét csökkentették, ettől fogva a tanácstörvényszék 25 pálcánál többre senkit nem ítélhetett. A települési önkormányzat közigazgatási és jogszolgáltatási feladatait segítette a rendészeti igazgatás. A kül- és a belterületi rendészet munkáját kinevezett, választott és szegődményes tisztségviselők végezték. Az ágazat működését az igazgatás monografikus feldolgozásával együtt ismertettem.38 Itt csupán annyit kell kiemelni, hogy a rendészeti igazgatás egyaránt kihatott a közigazgatásra és a jogszolgáltatásra. A rendészeti közreműködést a helyi önkormányzat egyik ága sem nélkülözhette.
Kapitányi törvényszékek Az egyes kerületek kapitányi törvényszéke bűnügyekben első folyamodású, polgári ügyekben második folyamodású bíróság volt. A kerületi kapitányi bíróság elsőfokú bíróságként ítélkezett: • • •
ha az érintett örökösödési vagy osztályos javak különböző jászkun helységben feküdtek, a több települést sújtó 3000 forint alatti adóssági perekben, a bűnügyekben, ha azok több kerületbeli település lakosaira vonatkoztak.
Azokban a perekben, amelyekben jászkun föld iránti követelés kerületeken kívüli országlakók részéről merült fel, a perbeli képviselet joga annak a kerületnek a kapitányát illette, amelyikben a perelt föld feküdt. A kapitányt a királyi kúria elé idézték, ahol magát a pert a királyi fiskális folytatta mint a koronajavak védelmezője. A kapitányi törvényszéktől a Jászkun Kerület törvényszékéhez fellebbezhettek. Mind a polgári, mind a bűnügyekben nyílt egy utolsó fellebbezési lehetőség a nádorhoz. Igen fontosnak tartjuk, hogy már 1764-ben elfogadta a generális congregatio, hogy a 36 NAGY SÁNDOR: A Hajdúkerületi büntető törvényszék, mint másodfokú bíróság. A Hajdú-Bihar Megyei Levéltár Évkönyve, XXII. Szerk: RADICS KÁLMÁN. Debrecen, 1995. 5–30. 37 BKMÖL Kf. lt. Prot. 8. 652-653/1795. 38 BÁNKINÉ MOLNÁR E.: A Jászkun kerület igazgatása, i. m.
24
Districtusokban a processusok magyar nyelven folytattassanak, és a prókátorok magyar nyelven apelláljanak.39 A törvényszékben a kapitányon kívül helyet kaptak a kerületi táblabírák (sedrialis assessorok) és az érintett települések főbíráinak is jelen kellett lenni. Üléseiket negyedévente tartották. A bíróságnak ugyanúgy nem volt állandó helye, mint a generális congregatiónak. Az ítélőszéket is hol az egyik, hol a másik kerületbeli helységben tartották. A bevégzett pereket a jászberényi kerületi levéltárban helyezték el.40 A peres ügyekről és az ítéletekről a kriminális sedriákon jegyzőkönyvet vezettek.41 1811-ben rendezték, mikor kell a kapitányi törvényszék ítéletét azonnal végrehajtani, illetve mikor lehet ellene fellebbezni. Ekkor erősítették meg, hogy a kapitányi sedrián legalább három bírósági tagnak jelen kell lenni. Az 1811-es rendelkezés azonnali executiot engedett: • • • • • • • •
bebizonyított zálogos ügyekben 1200 forint tőkéig, a dehonestatio (becstelenítés, rágalmazás) esetében különbségtétel nélkül, kártételi perekben, atyafiak közötti örökségi és osztályos ügyekben, árvák gyámjai elleni perekben, az osztálytalan atyafiak eladott jószágaira nézve, a depositivumokra (letétekre) nézve, és a jegypénzre és a lakodalmi ajándékra vonatkozó perekben.
Minden kerületnek külön börtöne volt, districtualis tömlöc megnevezéssel. A kerületi tömlöcben a rabok saját ruhájukat viselték, élelmezésük költségét, ha volt valamilyen vagyonuk, abból bírói executio segítségével behajtották. 1834-ben az országgyűlésen, a X. tc. tárgyalásakor elfogadták, hogy amint más törvényhatóságokban, úgy a kerületekben is legyen meg a polgári perek háromfokozatú bírói ítélőszéke. Elsőfokon megmaradt a tanácstörvényszék, másodfokon az egyes kapitányi törvényszékek helyébe a főkapitányi szék lépett, harmadfokon a nádori főtörvényszék ítélhetett. Az új szabályozás mellett ismét napirendre került a nemesek feletti bíráskodás joga. A nemesek azt szerették volna elérni, hogy ne a kerületi bíróságok joghatósága alá, hanem közvetlenül a Kúria alá tartozzanak. A törekvést a nádor segítségével sikerült visszaszorítani.42
A Jászkun Kerület Fenyítő Törvényszéke A törvényszék elnöke a főkapitány volt, de személyes elnökségét rendszerint átruházta az alkapitányra vagy a bíróság valamelyik tagjára. Az átruházást mindenkor jegyző39
BKMÖL Kf. lt. Prot. Curr. Fasc. 2. No. 3. p. 48/1764. BKMÖL Kh. lt. K. 78 No. 11/1796. SZML JK Fasc. 1. No. 793/1800. 42 BAGI GÁBOR:A Jászkun Kerület és a reformországgyűlések. Szolnok, 1991. 102–103.; BKMÖL. Kf. lt. Lad. 64. cs.15. h.111. 40
41
25
könyvben rögzítették. A Fenyítő Törvényszéknek tagja volt mindhárom kapitány, közülük az, aki elsőfokon ítélkezett, a per fellebviteli tárgyalásán nem lehetett jelen. A Fenyítő Törvényszékre a tiszti ügyész és a kijelölt táblabírák mellé az érintett helységek tanácsai két-két szenátort küldtek. Nekik mindvégig jelen kellett lenni, hogy szükség esetén felvilágosítással szolgáljanak.43 A jászkun Fenyítő Törvényszék hatásköre minden bűnügyre kiterjedt. A főkapitány elnökletével a Jászkun Kerület törvényszéke elé tartoztak: • • • •
azok a perek, amelyekben a vitás javak több kerületben helyezkedtek el, azok a jobbágy-visszakérési perek, amelyekben az alperes a befogadó jászkun település tanácsa volt, a jászkun települések közötti határperek, itt hozták meg a végső döntést a halálos ítéletekben, a törvényszéki ülést azonban abban a kerületben tartották meg, amelyikben a főbenjáró bűnügyet elkövették.
A főkapitány más külső törvényszékeken mint felperes képviselte azoknak a jászkunoknak a pereit, akik mivel személyes nemességük nem volt, nem voltak perképesek. A bűnügyek visszaszorítása mellett a Fenyítő Törvényszéknek jelentős feladata volt a társadalmi konfliktusok kivizsgáltatása és a „néplázítók” elítélése. Itt hoztak ítéletet a felségsértési ügyekben. Példaként említjük Adács István bűnügyét, amit a fülöpszállási tagosítás váltott ki. 1842-ben Fülöpszálláson a birtokosok sehogyan sem tudtak megegyezni a tagosításban és az új tanyás földosztályban. A 81 lázongó birtokosnak Bankós János szenátor dühében azt mondta, hogy „azért nem érünk célt […] mivel […] soha sem volt a magyar egy akaraton”. Amire a lázongók vezetője, Adács István azzal vágott vissza: „Igaz az! Azért ül most is a Német a nyakunkon”. Adácsot, aki ráadásul községi hadnagy volt, felségsértésért perbe vonták. Az ítélet ugyan enyhe lett és a büntetése az ítélethozatalig leült két hónappal és a költségek megtérítésével letelt, de a nép szószólóját elhallgattatta a Fenyítő Törvényszék.44 1834 után a Jászkun Kerület Fenyítő Törvényszéke ítélkezett a nemesek olyan apróbb vétkeiben, amelyeket korábban a főbíró vagy a tanács ítélt. Példaként az 1841-ben Félegyházán elkövetett hatalmaskodást említjük. A vétkes Rádi Pál redemptus– nemesnek45 a baromjárás mellett volt a tanyája és a birkái a járásban legeltek. A kerülő hadnagy észrevette a határsértést és zálogot követelt. Rádi megtagadta az engedelmességet, mert ő nemes ember, akinek nem parancsolnak, másrészt redemptus és jussa van a pusztához. A nemes embert azonban a jászkun jogszolgáltatásban nem tartották kivételezettnek, ezért a hadnagy az engedetlen Rádit bekísérte, annak ellenére, hogy fiai kaszákkal felfegyverkezve siettek az apjuk segítségére. Igaz, a fiúk az apa intésére a tanyaföld mezsgyéjétől visszafordultak. A Fenyítő Törvényszék Rádit hatalmaskodásért egy hónapra ítélte. A két fiú negyedévi rabságot kapott.46 43
BKMÖL. Kh. lt. Prot. Curr. 29. p. 484/1836. SZML JK FT 32. füz. 6. köt. 60. sz./1842. A sajátos társadalmi besorolás csak a Jászkun Kerület redempció utáni társadalmában ismert. Azokat a nemeseket nevezték így, akik a redempcióban földet váltottak. A Jászkun Kerületben nemesi birtok nem lehetett, csupán megváltott, azaz redimált föld. 46 SZML JK FT 32. füz. 2. köt. 41. sz./1841. 44
45
26
Rádi esete a redemptus–nemes helyi joghatóságokhoz való viszonyát példázza. Nemes Harmos Gábor fényszarui lakos viszont zsellérsorsban élt 1797-ben, amikor lehuncutolta a tanácsot. A tanácstörvényszék 1790-ben Kunszentmiklóson hasonló esetben egy másik nemest pálcázásra ítélt. 1797-ben viszont, amikor a kerületekben dúlt a nemesek harca a közteherviselés ellen, ezt nem lehetett megtenni. Harmos Gábort tehát közvetlenül a Jászkun Kerület Fenyítő Törvényszéke elé idézték, de ő nem jelent meg. A második idézésre megjelent, ám mentségül nem adott elő semmit, a harmadik idézés időpontjára meghalt. Az ügy ezzel lezárult, figyelemre méltóvá a hozzá fűzött megjegyzések teszik. Az ügy eredője, hogy nemes Harmos Gábor Fényszaruban a pusztabírókat és a tanácsot lehuncutolta, mondván, neki nem parancsol sem a bíró sem a magisztrátus, csak a király. A lakosokat azonban nem sikerült maga mellé állítani. Alig tudunk olyan esetről, amikor a hatalmi visszaélés ellen fellépő hangadók ne találtak volna társakra. Harmos armális nemes volt, a kerületben mint földnélkülit a zsellérek közé számították, és zsellér a redemptus öntudatú népességben nem találhatott követőre. Sőt mint idegent kicsapással is megfenyegették.47 A Fenyítő Törvényszék ítélkezett a csoportosan elkövetett rablások, gyújtogatások ügyében. 1790-ben három karcagi vakter48 rendszeresen lopta a búzát a város magtárából, amit éppen nekik kellett volna őrizni. A perben az ügyész akasztást kért a vádlottakra, de a bíróság kegyelmes ítéletet hozott. Az irányító orgazda két év tömlöccel, közmunkával és félévenként elszenvedendő ötven pálcaütéssel megúszta, a bűntársak ehhez viszonyított rövidebb idejű tömlöccel és kártérítéssel büntetődtek.49 A visszaeső bűnösök szintén a Fenyítő Törvényszék elé kerültek. Ilyen volt a szabadszállási Páli József, aki azért lett visszaeső bűnös, mert előző bebörtönöztetésének költségeit nem engedte behajtani. Páli a választás idején börtönben volt, és az executio ellen kijelentette, hogy „én nem ismerem az urat Bírámnak minthogy nem én választottam”. A redemptus öntudat e megnyilvánulásáért egy hónap börtönbüntetést kapott vasban, közmunkában, amit még heti két böjti nappal — kenyéren és vízen — súlyosbított a Fenyítő Törvényszék.50 A Fenyítő Törvényszék ítélkezett valamennyi ügyben, amit néplázításnak tekintettek. Ilyen pedig bőven volt a rendszeresen petíciózó és a földosztályokba szinte soha bele nem nyugvó lakosság körében. Az a feloldhatatlan ellentmondás, hogy földtulajdonosnak tudták magukat, de a tulajdon használatában különböző korlátozásoknak voltak alávetve, minden településen kiváltott valamilyen összeütközést. Hasonló konfliktusforrás volt a redemptusok és a tanács hatalom-kisajátítási törekvése. A társadalmi igazságosság helyreállítását a konfliktus kirobbanásának kezdetén mindig közigazgatási úton kísérelték meg. A végső lezárást azonban többnyire a Fenyítő Törvényszék ítélete jelentette, az sem mindig. Néplázításnak minősített büntetőügy volt az évtizedekig tartó szabadszállási tagosítás ügye,51 a majsai tagosítás és pusztaszerzés pere,52 ide sorolták a 47
SZML JK FT 10. füz. 5. köt.. 24. sz./1797. A vakter a Jászkun Kerületben az éjszaki csendre és rendre vigyázó felügyelők megnevezése. 49 SZML JK FT 7. füz. 5. köt. 46. sz./1790. 50 SZML JK FT 32. füz. 2. köt. 34. sz./1841. 51 SZML .JK FT füz. 25. köt. 3. szám 25/1830. és füz. 31. köt. 5. sz. 48/1839-40. L.: NOVÁK LÁSZLÓ: Szabadszállás településnéprajzi viszonyai a XVIII–XIX. században. Debrecen, 1991.43–52. 52 SZML JK FT füz. 27. köt. 6. sz. 28/1834. és 33. füz. 1. köt. 13. sz./1842. 48
27
református többségű kunsági településeken a beköltöztetett katolikusok és a református őslakosok közötti vallási konfliktusokat. Fenyítő Törvényszék elé került az egész Jászkun Kerületet behálózó 1843–44-es igazgatási reformot követelő megmozdulás is.53
A bírósági ítéletek jogforrásai Elsődleges jogforrásnak a kiváltságlevelet tekintették. Ősi kiváltságokat magába olvasztó tartalma a Jászkun Kerület megszűnéséig a helyi alkotmányos élet alapja volt. Megszabta belső életük rendjét, tulajdonviszonyaik alakulását, kötelezettségeiket és jogaikat. Az alkotmányos élet szervezéséhez az 1751-ben kiadott rendtartás adott jogi szabályozást. A bírói hatáskörök szétválasztásáról az autonómia jogi alapjainak tárgyalásánál szóltunk. A jászkun autonómia alapjogai azonban — mai kifejezéssel élve — kerettörvények, amelyeknek paragrafusai nem térnek ki a mindennapi élet jogi szabályozására, a büntetési tételekre, a jogsértések fajtáira. A szabályozást az autonómia nyújtotta lehetőséget kihasználva a jászkun önkormányzat testületi szervei végezték el. A generális közgyűlés, a particuláris gyűlések és a helységek tanácsai, nagyobb gyűlései voltak azok az önkormányzati fórumok, amelyek statútumokat alkottak és megalkották a jászkun népesség mindennapi életének szabályait. Alig múlott el önkormányzati testületi ülés anélkül, hogy azon valamilyen szabályozást, helyi erejű rendeletet ne fogadtak volna el. Helyi statútumok szóltak az idegenek befogadásáról, az adóösszeírások végrehajtásáról, a birtokszerzés módjairól, a közmunkák elosztásáról, az építkezésekről, a lakhatás feltételeiről. A szabályozás a közösségi és a magánéletre egyaránt kiterjedt. Megszabták a különböző társadalmi rétegbe tartozók viseletét, a pipázás helyszínét, a társas szórakozás időbeli korlátjait. Helyi szabályok tartották megkívánt mederben a lakodalmakat, a temetéseket és gondoskodtak a megélhetéshez szükséges munkavégzés rendjének megtartásáról. A helyi bíróság komplex hatásköre, amint már említettük, kiterjedt a tékozlástól mentes egyéni életvitel megtartatására. Ennek szellemében tilalmazták a dorbézolásba hajló juhtorok tartását, szabályozták a kocsmai nyitva tartást, az esti harangszó utáni kimaradást. A határközösségben folytatott földművelés és állattartás nagyon pontos és részletes koordinációt kívánt. Ezért szigorú büntetést kapott, aki nem tartotta be a megszabott rendet. A Jászkun Kerület „falutörvényeit” senki nem gyűjtötte össze, amint a székelyek vonatkozásában Imreh István tette.54 A jászkun települések nem vezettek helyi statútumaikról jegyzéket, nem tartottak külön „törvénykönyvet”, a hozott statútum-erejű határozatokat a testületi jegyzőkönyvek bejegyzései őrzik. A bíráskodási gyakorlatban statútumaikra támaszkodtak a vétek megállapításakor és a büntetés kiszabásában. 53
L.: BÁNKINÉ MOLNÁR ERZSÉBET: A „rendszeres bizottsági munkálatok” szerepe a Jászkun Kerület közigazgatásának megreformálásában (1791–1843–44.). Zounuk, 1. Szolnok, 1986. 69–103.; BÁNKINÉ MOLNÁR ERZSÉBET: A jászkunságiak törekvései a Jászkun Kerület igazgatásának demokratizálására 1843–44-ben. Rendi társadalom — Polgári társadalom, 3. Salgótarján, 1991. Szerk.: 169–176. 54 IMREH ISTVÁN: A rendtartó székely falu. Bukarest, 1973.
28
A számtalan büntetőjogi következményt kilátásba helyező szabályozásból példaként emelünk ide néhányat. 1752-ben Félegyházán statútumot fogadtak el a falu életének szabályozására. Megszabták, hogy ha ezentúl valaki házat épít hír nélkül, büntetése hat forint legyen, földnélküli házat egyáltalán nem építhet, de ha mégis épít, az a hat forint büntetésen túl lerontasson. A rendszabás a zsellérnek megtiltotta az istálló építését és kimondta; aki más ember lakosát és zsellérit bíró híre nélkül befogadja, három forint büntetést fizessen.55A tanács határozta meg, hogy aki a sáskairtásra megszabott közmunkára — a sáskatojások összeszedésére — nem jelenik meg, 12 forintra vagy 24 pálcára büntetendő.56 A tilos helyen pipázás büntetése egy forint volt.57 1771-ban már sokadszor hirdették ki, hogy aki a vermét — gabonás verem — nyitva hagyja, büntetése egy forint legyen.58 A generális congregatio szintén számtalan szabályt alkotott. 1782-ben a ruhavarrást szabályozta: „posztóból, flanelbol, szőrből, selyemből is szoknyát és laiblit varrni nem szabad asszonyoknak és kontároknak mások számára, ellenben minden fejér gyolts vagy vászonybúl mind Laiblit mind szoknyát meg engedtetik akarkinek is hogy varrhasson és készíthessen másnak a részire.”59 1800-ban 24 óra áristom büntetést helyeztek kilátásba „Mindennémű Dobzódások, rendetlen vendégeskedések Halotti Torok és Juh Lagzi vagy tor tartások” esetére.60 Ha valaki szomszédjának barázdáját elszántaná, „s a’ szerint a maga birtokát szaporítaná”, annak „első esetben 12 forint, többszöri gyakorlásban pedig mindég kétszeres büntetés rendeltetik a’ költségeknek meg térítése mellett; mely büntetések testi büntetéssé is fognak a környül állásokra nézve változtatni”61 — hirdették Jászberényben a vasárnapi publikáción 1800 decemberében. Ugyanez a publikációs lajstrom őrizte meg a tűzvédelmet szolgáló disznóvágási szabályozást: „Sertéssét senki a városban, avagy Kertek között perkelni ne bátorkodjon, külömben cselekedvén, minden személy válogatás nélkül sertése confiscaltatni fog”.62 Nagy jelentősége volt a családi vagyon megóvásában a tékozlókra elrendelt bírói zárnak. Ha a tanácstörvényszék megállapította, hogy jogos a gyermekek vagy a rokonság panasza, kihirdette, hogy büntetés terhe alatt senki semmit nem vásárolhat a vagyont vesztegetőtől, kölcsönt sem adhat számára. Félegyházán 1770-től egyedül a fejős juhokat lehetett Kisasszony-naptól (szeptember 8.) a tanyák között tartani. De ha más kertföldjébe, istállójába kárt tett az állat, a figyelmetlen pásztor 30 pálca botütésre számíthatott és a megállapított kárt is meg kellett térítenie.63 A kölcsönös vagyonvédelem érdekében a tarlón őrizetlenül legeltetett állatokra jószágonként egy forint büntetést vetettek ki.64 Vége-hossza nem volt a pásztorokra vonatkozó reguláknak, a tiltások ismétlésének. 55 56 57 58 59 60 61 62 63 64
BKMÖL Kf. lt. Prot. 1. 49/1752. BKMÖL Kf. lt. Lad. 27. cs. 12. sz. 13/é. n. BKMÖL Kf. lt. No. 8. Caps. 2. Fasc. 4. No 4/1793–94. BKMÖL Kf. lt. Prot. Pol. 4. p. 396. SZML JK Fasc. 1. No. 1984./1795. évi jegyzőkönyvben megismétlik a rendelkezést. SZML Jászberény lt. Publikációk 1797–1816. Uo. Uo. 1804. december 26. BKMÖL Kf. lt. Prot. 3. 58/1770. július 14. SZML Kisújszállás levéltára.. Instantiák 1810–49.
29
A munkavállalás szabályait megszegők közül, amelyik béres szolga január elsején elszegődött, de később más gazdához állt, azaz „bért próbálgat”-ott, 50 pálcára számíthatott. A gazda pedig, ha kiderült, hogy tudott a korábbi szegődésről, de mégis magához csábította a bérest, hat forint büntetést fizetett.65 Akik a megszabott időn belül nem álltak szolgálatba, bár arra alkalmasak voltak, először áristomot, később 24 pálcát és áristomot kaphattak.66 A helyi és a kerületi statútumokat a szokásjog alapján fogadták el, 1799 után pedig elsősorban a „honi törvények”-hez igazodtak. Honi törvényeknek a kerületi szóhasználat a Jászkun Statútumokat nevezte, amelynek 13 paragrafusa a jászkun törvénykezés meghatározó jogszabálya lett. Egyes paragrafusainak hatálya túlélte a Jászkun Kerület megszüntetését is. A statútum a birtokperek, a földtulajdonlás és öröklési rend, az elővételi jogok vitathatatlan jogforrása volt. A nádori törvénycikkeknek is nevezett jogszabályok értelmezéséről szinte minden, a kerületekkel foglalkozó jogtörténeti munkában olvashatunk. Werbőczi Tripartitiumán kívül ez a „Kunsági Különös Törvény Könyvetske” volt az a jogszabálygyűjtemény, ami minden jászkun település levéltárában helyet kapott. Illyés Bálint a jászkun bíráskodás bibliájának nevezte.67 A fellebbviteli törvényszékeken a települési statútumok kisebb súllyal befolyásolták a büntetéskiszabást. A nádori statútum azonban minden fórumon elfogadott jogforrás volt. A Jászkun Statútumban nem szabályozott jogesetekre az országos törvényeket alkalmazták, esetenként megnevezve a hivatkozott jogszabályt. A helyhatósági statútumokon túl az országos törvényalkotásba 1745-től 1790-ig a Jászkun Kerületnek nem volt beleszólása. Az 1790–91. évi XXIX. tc-ben nyerték el az országgyűlési képviselet jogát. Ettől kezdve két követet küldhettek az alsótáblára, ahol a napóleoni háborúkig a meg nem jelent főnemeseket helyettesítő követek között kaptak helyet, a háborúk után az ülésrendben a vármegyék közé kerültek. A jászkun követek állásfoglalásait, kerületi utasításait Bagi Gábor elemezte.68 A követek csupán felszólalásaikkal, más követek meggyőzésével befolyásolhatták a törvényhozást, hiszen szavazati joguk nem volt, a jászkun követek szavazatát nem számították be az ügyek eldöntésénél. Ezen a szabad királyi városok jogállásának rendezésével együtt 1843-ban a koordináció kapcsán szerettek volna változtatni, de a kérdés 1844-ben lekerült az országgyűlés napirendjéről, és valóságos szavazati jogot csak az 1848. évi áprilisi törvényekben kaptak. A kerületeket érintő jogszolgáltatáshoz két alkalommal sikerült a törvényalkotást kedvezően befolyásolniuk. Az egyik alkalom 1835-ben a városi törvényszékek ügyének tárgyalása volt. Ekkor a nádor segítségével elérték, hogy a Jászkun Kerületben élő nemesek a kerületi törvényszékek bírói hatósága alatt maradjanak. A másik a tagosítási törvény, az 1840. évi XXX. tc., amelynek szövegezésébe teljes mértékig bekerült a kerületi közgyűlésen megfogalmazott és követutasításba adott kívánalom. Jelentőségét kiemelve idézzük a generális közgyűlésen megfogalmazott utasítást: 65
BKMÖL Kf. lt. Prot. Pol.1. 132/1758. BKMÖL Kf. lt. Prot. Pol.8. 379/1794. ILLYÉS BÁLINT: „Kedves kis hazánk”. Kunszentmiklós a redempciótól századunkig. Kunszentmiklós, 1975. 83. 68 BAGI G.: i. m. 67.
66 67
30
• •
• •
„1-ör a birtok öszvesítése a mennyire lehet egy tagban történnyen. 2-ör arra alapúl ne a személlyek száma, hanem a birtok mennyisége szolgáljon, s ha a tagosítandó határ fele mennyiségét bár melly csekélységgel haladja is, a tagosítást kívánó birtokosok száma, a tagosítás késést ne szenvedjen, egyedül a kivitele módja iránti kérdések döntessenek el folyamodás útján, ha azomban a kívánó birtokosok birtokja mennyisége a határnál tsak 1/5-öd részét tenné, akkor ezek kérésöket perrel eszközöljék, s abban minden kérdések, követelések itélet által határoztassanak meg. Melly esetben azok folyamodván a Kerületekhez, az onnan be rendelendő Küldöttség először béke bíró formán munkálkodjon, s ha siker nélkül, a Kerületeket tudósítva, midőn a folyamodók pörre utasítandók, a Per 1-ő bírája lészen a kapitányi szék, onnan a fellyebb vitel a Kerületek Törvényszékére, innet a N. M. Nádori Fő Törvényszékre mindenkor birtokból fog történni, s a per soron kívül Itélet alá vétettni. 3-or a tagosítás kultsául szolgáljon kinek-kinek mostani birtokja váltságának mennyisége. 4-er az öszvesítés végrehajtására szükséges mérnöki osztályozású egyes birtokok kimérési költségeket minden lakosok tulajdon birtokaik arányában viselni tartozzanak.”69
A törvény a Jászkun Kerület legtöbb vitát kiváltott és számos társadalmi konfliktust indukáló jogforrása volt. Alkalmazása az átalakuló birtokszerkezetre a 19. század végéig kihatott. A tagosítási törvény alapján 1894-ben végrehajtott utolsó jászkun pusztafelosztással szűnt meg a redempcióból fakadó földtulajdoni követelések jogi lehetősége. A tagosítási törvény alkalmazása és a jászkun bíróságok határozott fellépése nagymértékben hozzájárult a földtulajdonlás polgári átalakításához.
Jogszolgáltatás 1848−1876 között Az 1848–49. évi forradalom és szabadságharc leverését követően 1849. november 10-én Haynau kiáltványban tudatta a császári elhatározást Magyarország igazságügyének átszervezéséről. A Jászkun Kerület jogszolgáltatási autonómiája megszűnt, főtörvényszéke a Pesti Cs. Kir. Kerületi Főtörvényszék lett, Jászberényben megyei törvényszék működhetett, kinevezett elnöke 1850 januárjától a megyefőnöki tisztet is betöltő Kenéz Mihály volt. Az olmützi alkotmány értelmében a közigazgatási és a bírósági funkciókat elválasztották és létrehozták a tisztán törvényszéki feladatokat ellátó járásbíróságokat. A járásbíróságok (Bezirksgericht) II. osztályú járásbíróságként működtek. I. osztályú, vagyis társasbíróság (Bezirks-Collegial-Gericht), Jászberényben jött létre mint első folyamodású bíróság, hatásköre az egész Jászkun Kerületre kiterjedt. Az új bíróságok 1851. május 69
SZML JK kgy. jkv. 1839. szeptember 23. 1921. sz. Közli: BAGI G.: i. m. 135.
31
1-én kezdték meg működésüket. A községi tanácsok addig ideiglenesen meghagyott bírói joghatósága 1851. április 22-én megszűnt.70 A cs. kir. járásbíróság hatásköre polgári és kisebb jelentőségű bűnvádi ügyekre terjedt. Polgári ügyekben 500 pengőforintig ítélhetett, büntető ügyekben 25 pengőforint kárig. Súlyosabb esetekben a megye, azaz a Jászkun Kerület törvényszéke, vagy a jászberényi társasbíróság ítélt. A II. osztályú járásbíróság maximum háromhavi, a megyei törvényszék három évi fogságot szabhatott ki.71 A járásbíróságok 1854 áprilisáig működtek. Jogutódaik a közigazgatási és jogszolgáltatási feladatot is ellátó szolgabíróságok lettek. A kettős funkciójú szolgabíróságokat vegyes szolgabíróságoknak (Gemisches Stuhlrichteramt) nevezték. A Jászkun Kerületben e szolgabíróságok megtarthatták hagyományos elnevezéseiket, ezért Járási Kapitányság, illetve Járási Kapitányság mint Bíróság nevet viselhettek. A megkülönböztetés csak a név használatra vonatkozott, a hatáskörökre nem. A kapitányságok mint bíróságok, elsőfokú bíróságként működtek büntető és polgári perekben egyaránt. Közreműködtek és segédkeztek zárlatok, becslések, tanúkihallgatások, nyomozások árverések lebonyolításában. Innen a jászberényi cs. kir. megyei törvényszékhez, majd tovább a cs. kir. kerületi főtörvényszékhez lehetett fellebbezni. A háromfokozatú eljárás lehetősége tehát megmaradt. Az októberi diploma (1860. október 20.) kiadása után Magyarország és benne a Jászkun Kerület jogszolgáltatásában jelentős változások történtek. Az osztrák rendszerű bírósági szervezet helyébe „alkotmányos” bíróságok léptek. Az elv az 1848 előtti állapot visszaállítása volt, de már nem mindenben lehetett megvalósítani. Új szabályozásra volt szükség. E feladatra hívták össze 1861. január 23-ra, gróf Apponyi György országbíró elnökletével az Országbírói Értekezletet. Az Országbírói Értekezlet által megalkotott Ideiglenes Törvénykezési Szabályzat (ITSZ) lett a bírói gyakorlat elvi útmutatója.72 Az ITSZ a Jászkun Kerületben is visszaállította az 1848 előtti bíróságokat.73 Legfőbb bírói fórumuk ismét a Hétszemélyes Tábla lett, ahol a jászkunok kérelmére ügyeiket egy jászkun jogban jártas személy képviselte. A kerületi jogszolgáltatás átalakításában a következő jelentős lépés az 1868. évi LIV. tc. volt, amely kimondta az állampolgárok törvény előtti egyenlőségét és a nemesi előjogok eltörlését. Elvetette az ITSZ-t, megszüntette az 1848 előttinek megfelelő törvénykezési helyzetet.74 A törvény megszüntette a Jászkun Kerület kapitányi törvényszékeit. A kerületi polgári törvényszék másodfokú hatáskörét 1869. június 1-től a Királyi Ítélőtábla vette át. A Jászkun Kerületben ezentúl csak elsőfokú bíróságok működtek a törvényben engedélyezett ügyekben. Elsőfolyamodású bíróság lett: •
70
a városi bíró vagy helyettese, aki sommás ügyekben ítélhetett,
BKML. Kf. lt. Fházi Kap. Beadv. Jkv. 1851. 457.sz. BÁNKINÉ MOLNÁR E.: A Bács-Kiskun megyei Levéltár, i. m. 18–19. 72 Az ITSZ-t a képviselőház és a főrendi ház is elfogadta, az uralkodó is jóváhagyta, de sohasem emelkedett törvényerőre. 73 Részletezését l.: BÁNKINÉ MOLNÁR E.: A Bács-Kiskun megyei Levéltár, i. m. 68–69. 74 BÁNKINÉ MOLNÁR E.: A Bács-Kiskun megyei Levéltár, i. m.
71
32
• •
a városi törvényszék, amely a főbíró, vagy a legidősebb tanácsnok elnökletével legalább három jogtudó tanácsnok jelenlétében ítélkezhetett, telekkönyvi és polgári ügyekben. Itt tárgyalták a csődbírósági ügyeket is, a Jászkun Kerület Törvényszéke a válóperek és a fenyítőperek elsőfokú bírósága lett.
Másodfokon mindhárom bíróságtól a Királyi Ítélőtáblához, harmadfokon a Hétszemélyes Táblához fellebbezhettek. A következő lépést a polgári átalakulásban az 1869. évi IV. tc. jelentette, amely elválasztotta az igazságszolgáltatást a közigazgatástól. A törvény megszüntette a bírák önkormányzati választását, ami komoly ellenszenvet váltott ki a kerületben, ahol önkormányzati jogaik csorbítását látták az intézkedésben. Az autonómia újabb csorbítása feletti keserűség elfedte a bírói függetlenség megteremtésének jelentőségét. Hamarosan felbomlott a Jászkun Kerület jogszolgáltatási egysége is. Az 1871. évi XXXI. tc. és az 1871. évi XXXII. tc. az első folyamodású törvényszékekről és elsőbíróságokról, a királyi törvényszékek és járásbíróságok létesítéséről rendelkezett. Megkezdődött a községek versengése a bíróságok megszerzéséért. A királyi törvényszékek, mint társasbíróságok a korábbi törvényhatósági társasbíróságok helyébe léptek. A kerületben átvették mindazokat az ügyeket, amelyek korábban a Jászkun Kerület törvényszéke elé tartoztak. Ezek a törvényszékek kapták meg a telekkönyvi hatóság jogkörét, de a feladatot a törvényszék mellett létesített telekhivatal végezte. A jászkun földtulajdon polgárosítása és a tagosítások hatalmas tömegű birtokváltozást okoztak, ezért különösen fontos volt, hogy a kerületen belül legyenek olyan bíróságok, amelyek a telekkönyvi hatósági feladatokat ellátják. 1872-ben igazságügy-miniszteri rendelettel országosan 31 bíróság kapott telekkönyvi hatósági jogot. Az igazságügy-miniszter külön engedélyezte a félegyházi kir. járásbíróságnak, a kunszentmiklósi kir. járásbíróságnak és a kisújszállási kir. járásbíróságnak, hogy saját járásában a telekkönyvi hatóságot gyakorolja. Az új bíróságok 1872. január 1-én kezdték meg működésüket, ugyanekkor megszűnt a Jászkun Kerület törvényszéke. A legfőbb bírói jogkört a Magyar Királyi Kúria gyakorolta. A Jászkun Kerület 1745-ben elnyert jogszolgáltatási autonómiája 1872-ben végleg megszűnt. Jogszolgáltatása beolvadt az egységes magyar jogszolgáltatási rendbe. Egyes külön jogai azonban túlélték a szervezeti beolvasztást. Az 1799-ben kiadott nádori statútumok özvegyi jogról és az öröklésről szóló paragrafusai 1946-ig hatályban maradtak.
33
2004. április 22–25-én látogatást tett a Magyar Országos Levéltárban SZ. I. GYEGTYEV, az Orosz Állami Gazdasági Levéltár igazgatóhelyettese, aki megbeszéléseket folytatott GECSÉNYI LAJOS főigazgatóval, BARÁTH MAGDOLNA osztályvezetővel (Állambiztonsági Szolgálatok Történeti Levéltára), FÖLDES GYÖRGGYEL, a Politikatörténeti Intézet főigazgatójával, VIDA ISTVÁN egyetemi tanárral, VARGA ZSUZSANNA egyetemi docenssel és SERES ATTILA tudományos munkatárssal a magyar–orosz levéltári vegyes bizottság programjában szereplő Orosz–magyar gazdasági kapcsolatok 1948-1974 tematikájú dokumentumkötet előkészítéséről.
34
GLÜCK JENŐ
A GYULAFEHÉRVÁRI IZRAELITA HITKÖZSÉG TÖRTÉNETE Gyulafehérváron található a történelmi Erdély legrégibb, máig folyamatosan működő izraelita hitközsége. A középkorban időnként felbukkanó zsidó kereskedők nyomán a 16. század végén tartósabb céllal érkeztek családok a fejedelemség fővárosába. Jelenlétükre egy 1591-re utaló lengyelországi ítélet utal, amely felülbírálta a gyulafehérvári izraelita vallási törvényszék (bet-din) határozatát. Igaz, egyesek kétségbe vonják ennek az adatnak a hitelességét, viszont egy 1595. évi forrás már bizonyítja jelenlétüket. Ekkor ugyanis a Spanyolországból kiűzött, török alattvalóvá vált és Erdélybe került szefárd zsidókat a Portával szembeforduló Báthory Zsigmond fejedelem pogrommal sújtotta. Tartós megtelepedésük Bethlen Gábor fejedelem (1613–1629) engedélyéhez kapcsolódik, aki a fővárosban biztosította lakhatásukat a kereskedelmi forgalom élénkítése céljából. A szervezetüket képező „compania” az 1848–49. évi forradalomig élt, és jogilag magába foglalta a fejedelemségben fokozatosan terebélyesedő zsidó lakosságot. Soraikat nem csak további szefárdok megtelepedése növelte, hanem 1700 után nyugatról askenáz zsidók érkeztek, elsősorban Cseh- és Morvaországból, majd elkezdődött a galíciaiak bevándorlása is. Így a gyulafehérvári zsidóság kétnyelvűvé vált a szefárdok a ladinót, az askenázok pedig a jiddist beszélték. A hitközségi szervezet kiépülését tükrözi temetőjük létrehozása (1637), a zsinagóga működéséről pedig 1656-ban értesülünk. A 17. század folyamán fejedelmi alárendeltségben élő „compania” a törökök Magyarországról történő kiűzése után (1688) hányatott éveket élt meg. Végül 1720 után az egykori fejedelmi palotával és uradalommal együtt a gyulafehérvári Zsidó utca lakói is az újjáalakult római katolikus püspökség joghatósága alá kerültek, valamiféle hűbéri viszony keretében. Évenkénti pénzbeli kötelezettséggel tartoztak a püspöknek, ami gazdasági helyzetük és létszámuk növekedésével együtt emelkedett. A 18. század folyamán növekedett a gyulafehérvári magisztrátus vezette városrészbe települő zsidók száma is. Az erdélyi zsidóság egészének jogállását fokozatosan rendezték, és ennek keretében került sor 1754-ben az országos főrabbi állás megszervezésére, amelynek joghatósága vallási téren az egész erdélyi fejedelemségre kiterjedt. Működése ténylegesen 1868-ig tartott, amikor a magyarországi országos izraelita kongresszus új alapokra helyezte a hitközségek tevékenységét. A főrabbi hatáskörébe tartozott a hitközségek ellenőrzése, a személyzet kinevezése, valamint a vallási és iskolai szolgálat irányítása. Megválasztását esetenként a Gubernium által megállapított feltételek mellett a helyi hitközségi tagok vagy az egész Erdélyből érkező megbízottak határozták el. Az 1848. évi forradalom győzelme után összeülő kolozsvári országgyűlés által elfogadott intézkedések nyomán megszűnt a hűbéri jogviszony a püspökség és a hitközség között. Az újonnan megválasztott magyar országgyűlés intézkedést fogadott el a püspök joghatóságának megszűnéséről a főrabbinátussal szemben. Habár ez a határozat a szabadságharc megindulása miatt nem kapott királyi szentesítést, a püspök a továbbiakban
35
már nem élt korábbi jogaival. Igaz, 1858–1860-ban iskola-felügyelői jogokat gyakorolt az erdélyi zsidó iskolák felett, ez azonban állami megbízás keretében történt. Az 1848. évi forradalomban a hivatalban lévő főrabbi tevékenységét nagymértékben korlátozta a várat uraló császári katonai parancsnokság, majd a nehézségeket fokozták a forradalmi hadsereg által körülzárt város ellátási gondjai. A forradalom és szabadságharc után a gyulafehérvári hitközség helyzetét az abszolutista rendszer intézkedései határozták meg. A korabeli akták hiánya miatt más forrásokból értesülhetünk arról, milyen fájdalmasan érintette a hitközséget Friedmann Ábrahám főrabbi sikertelensége, hogy helyet kapjon az országgyűlésben, amely végül figyelmen kívül hagyta a zsidó emancipációt. Ugyancsak más forrás tudósít arról, hogy örömmel fogadták a magyar országgyűlés határozatát a zsidóság egyenjogúsításáról (1867). A következő évben sorra kerülő országos kongresszus többsége által elfogadott modernebb irányzatú alapszabályokat elutasító hitközségek között találjuk a gyulafehérvárit is. Végül az ortodox irányzatú hitközségek országos szervezetéhez csatlakoztak, amely 1870-ben alakult. A közgyűlés 1886-ban úgy rendelkezett, hogy kilépnek az ortodox hitközségi szervezetből és független tevékenységet folytatnak saját alapszabályuk rendelkezése szerint. Az úgynevezett „status quo” irányzata nem jelentett vallási téren bármilyen eltávolodást a feltétlen hagyományhű vonaltól. Végül 1923-ban került sor újabb változásokra, amikor csatlakoztak az újonnan alapított erdélyi ortodox hitközségi szervezethez. A bukaresti székhelyű federációba 1948-ban kényszerítették be a gyulafehérvári hitközséget. Ortodox vallású vonalvezetés uralta az egyes egyesületek tevékenységét is, amit a századfordulón megújított magyar nyelvű új alapszabályaik is kifejeztek. A gyulafehérvári hitközség közel négy évszázados tevékenységének felderítése jelenleg is folyik. Sajnos, az iratanyag nagyobb része megsemmisült vagy szétszóródott magyarországi, romániai és izraeli levéltárakban. A legösszefüggőbb anyag a gyulafehérvári római katolikus érsekség birtokában van (1720–1848, 1858–1860). A gyulafehérvári városi tanács iratai a helybeli állami levéltárban találhatók, ezek főképp bírósági vonatkozásúak. A hitközség birtokában csupán a 19. század első feléből maradt fenn kisszámú dokumentum. Rendszeres anyaggal az 1860-as évektől számolhatunk, körülbelül 1950-ig. Tekintettel a helybeli hitközségi vezetők által mutatott érdektelenségre, az állag megvédése érdekében a múlt század ’90-es éveinek elején az iratokat több részletben Bukarestbe szállították, és a Zsidó Történeti Intézet Levéltárában helyezték el.1 Az anyag rendezése folyamán a szétszórt dokumentumokat dossziékba csoportosították, beleértve a vallásos egyesületek iratainak maradványait is. Az egykori izraelita elemi iskola anyagát (1858–1948) az államosítás után egy másik hasonló intézménybe szállították, míg végül egy jelentéktelen töredék a helyi Nemzeti Levéltárba jutott. Ugyanott találhatók az 1950-ben beszolgáltatott születési, házassági és halálozási anyakönyvek (1895-ig), a továbbiak sorsa ismeretlen. A rendelkezésre álló anyag 1867 előtti része német, illetve jiddis nyelvű, ezután fokozatosan átálltak a magyar nyelvre, ami 1895-től kezdve lényegében kizárólagossá 1
Zsidó Történeti Intézet Levéltára, Bukarest. A jelzetek megadják az ügycsomó- és a lapszámot.
36
vált. Hasonló folyamat jellemezte az egyesületek ügyvitelét is. Valójában a dokumentumok tükrözik Alsó-Fehér megye zsidóságának magyarosodását. Az 1881. évi népszámlálás szerint a vármegye izraelitái közül 53,1% jelentett magyar anyanyelvet, míg 1911-ben 89% tett hasonló nyilatkozatot. A gyulafehérvári hitközség tagsága a vizsgált időszakban lényegileg a városra korlátozódott. Az 1877. január 1-jén készített felmérés szerint 1115 hívő volt, közöttük 156 hitközségi adófizető. Az 1910. évi adatok szerint a hívek száma elérte az 1586 főt. A hitközség vezetőségét választás útján jelölték ki, időszakonként változó 3-5 éves időtartalomra. A napi munkát több fizetett személy végezte, az elnök, illetve a vezető bizottság intézkedései alapján. A főrabbi és a kántor választása élethossziglan tartott. Adataink szerint 1754-et követően hat főrabbi működött, közöttük a jelentősebbek Levi Margoliott (1778–1817) és Ezekiel Paneth (1823–1845) volt. Friedmann Ábrahám működését (1846–1877) beárnyékolta az ortodoxok és reformerek küzdelme. Tevékenysége — eredeti címének fenntartásával — 1868 után nyugdíjazásáig (1877) a helyi hitközségre korlátozódott. Átmeneti megoldások után Fischer Sándort választották főrabbinak (1892–1932), helyi hatáskörrel, anyakönyvezési megbízatása azonban az egész megyére kiterjedt. Működésének alapelve a Sulchan-Aruchban lefektetett vallási szabályok töretlen megtartása, a szertartási előírások biztosítása és az egyre terjedő magyar nyelvű prédikációk színvonalának emelése. Különös gonddal őrködött a felekezeti iskolából kiszorult fiatalság nevelése felett. Krausz Mór főrabbi (1932–1947) szintén elődje vonalán haladt, sőt 1934-ben arra igyekezett rávenni a kereskedőket, hogy szombaton munkaszünetet tartsanak. Gondolatvilága azonban már ekkor összekapcsolódott a cionizmussal is, ami arra késztette, hogy végül családjával Izraelben találjon otthonra. Utánpótlás hiányában a mindinkább összezsugorodott szefárd csoport azonosságának jobb megőrzése érdekében, 1900 körül mozgalmat indított külön imaegylet létesítésért, amit az askenáz többség elutasított. Az eredetileg 43 hitközségi tag által kezdeményezett megoldást támogatta a megye vezetése, ami végül elősegítette a kormányszintű jóváhagyást is. Rabbit választottak a ladinó nyelvet ismerő Paneth Sámuel személyében, aki az egykori híres, hasonló nevű főrabbi leszármazottja volt (1908–1946). Magyar nyelvű új alapszabályukat 1911-ben 165 hívő tette magáévá. Vallási tevékenységük számára a régi zsinagógában biztosítottak megfelelő helyiséget. A vallási élet és bizonyos szociális feladatok biztosítása súlyos terhet jelentett a hitközségnek és az imaegyesületnek egyaránt. Az iskola fenntartása csupán a hitközségi hozzájárulásra támaszkodhatott. Valójában 1870 után mind szembetűnőbbé vált Gyulafehárvár fejlődésének lassulása és elmaradása a felfutó Kolozsvárhoz és Marosvásárhelyhez viszonyítva. Ilyen körülmények között növekedett az ellentmondás az igények és hívek fizetőképessége között. Így pl. 1910-ben a hitközség költségvetési hiánya közel 1000 koronát tett ki. E helyzet következtében mindent elkövettek az anyagi források biztosítása érdekében. Így erélyesen tiltakoztak 1908-ban a kóser hús forgalmazása ügyében kibocsátott, szerintük sérelmes miniszteri rendelet ellen. A pászkasütés törvényes monopóliumának birtokában a hitközség erélyes hatósági beavatkozást igényelt
37
1912-ben az egyes magánszemélyek által alacsony áron forgalmazott termék árusítása ellen. A továbbfejlődés előmozdítása érdekében a hitközség élére általában társadalmi, sőt politikai súllyal rendelkező személyiséget választottak, akinek működését elősegítette az 1867-ben törvénybe iktatott emancipáció. Elsőként az új korszakban Mandl Mózes, majd Jónás Adolf állt a hitközség élén, mindketten a városi tanács aktív tagjai voltak. Az első világháborút megelőző években az elnöki tisztet dr. Mayer Ödön ügyvéd töltötte be, akit 1910-ben kormánypárti programmal országgyűlési képviselővé választottak. Az imaegyesület élén 1911-ben első alkalommal Salamon Náthánt választották kurátorrá. A hitközség és imaegyesület viszonya a jogi keretek tisztázódása után sem volt felhőtlen. Az imaegyesület a maga részéről igyekezett autonómiáját szélesíteni, főleg önálló költségvetése megfelelő biztosítása érdekében a vallási kötelezettségek és adományok megfelelőbb megosztásával. A fenti anyagi korlátok közepette a jótékonyság gyakorlása elsősorban a ChevraKadosára hárult, amely 1727 óta megszakítás nélkül működött. Mivel iratainak nagyobb része elveszett, tevékenységének teljes körű felderítése ma megoldhatatlannak látszik. Így csupán 1913-ban találunk adatokat taglétszámáról, amikor 148 tagot számlált, lényegileg valamennyien hitközségi adófizetők voltak. Anyagi forrásai általában a hitközségi bevételek felét jelentő szinten mozogtak. Az 1910-es évben 11 093 koronával rendelkezett, míg a hitközség 21 864-el. Jelentős szerepet játszott az idők folyamán a múlt század elejéig 101-re felszaporodott alapítványok kisebb–nagyobb kamata. Az egyesület alapfeladatai közé tartozott az elhunytak temetése, a vallási szabályok előírásai szerint (1910-ben 39 temetés). A 19. század elejétől fenntartottak egy kisebb kórházat és biztosították a szegények orvosi és gyógyszerellátását. Adataink szerint 1873-tól évente segélyeket osztottak. Az 1911. évi kimutatás szerint 47 rászoruló tűzifát és ruhát kapott, 29-en pedig pénzbeli segélyben részesültek. Bizonyos adataink vannak a Malbim-Arumin egyesület működéséről is, amelynek központi feladata a szegény iskolás gyermekek évenkénti felruházása volt. Így pl. 1899ben 14, 1902-ben 34 és 1905-ben 23 tanulót segítettek. Az egyesület nem csak a felekezeti iskola tanulóit segítette, hanem valamennyi helybeli iskola izraelita növendékeit, főképpen a vidékről bejárókat. A Maskil-Dal (segítő egyesület) 1862 és 1909 között működött, és a szegények istápolója volt időnkénti segélyosztás révén. Megszűnése után vagyonát és alapítványait a Chevra-Kadosa vette át. A hitközség és az egyesületek összefogásából további jótékonysági kezdeményezések születtek. Ilyen kezdeményezések biztosították a gyulafehérvári helyőrség katonáinak ünnepi megvendégelését. Nem feledkeztek meg a szamosújvári fegyház izraelita foglyairól sem. Számukra a nagy ünnepek alkalmával gyűjtést rendeztek és kóser ételekkel látták el őket. Erőfeszítéseket tettek az első világháború (1914–1918) idején az izraelita katonák rituális étkezési gondjainak megoldása érdekében. A gyulafehérvári hitközség csatlakozott a központi izraelita szervezetek széleskörű akcióihoz is, beleértve a hadikórházakat. Az első világháború idején időlegesen igénybevett helybeli Chevra-Kadosa kórház teljes ellátását is biztosították.
38
Világszerte felháborodást váltott ki Kisinyovben (ma Chişinău, Moldávia) 1903ban kirobbant pogrom, amelynek többszáz zsidó esett halálos áldozatul. Az Oroszország demokratizálását követelő erők ellen a cári titkosrendőrség — az Ohrana — felbujtotta a helyi nem zsidó lakosságot. Ugyanakkor mintegy 4000 otthont is kiraboltak A világszerte folyó gyűjtésbe Fischer főrabbi felhívására a gyulafehérváriak is bekapcsolódtak. A zsidó öntudat megnyilvánulása volt csatlakozásuk az Aliance Israelite Universelle tevékenységéhez. E szervezet felvállalta a világ zsidósága társadalmi és kulturális érdekeinek védelmét és az antiszemitizmussal való szembenállást. Adataink szerint a gyulafehérvári hitközség 1877 és 1895 között folyósította tagdíját a bécsi központon keresztül. A hitközség 1901-ben úgy döntött, hogy megmarad az korábbi években a palesztinai szegény zsidók számára folyósított adományok szintjén, amelyet kisebb-nagyobb megszakításokkal a 19. század eleje óta biztosított. Hasonló feladattal bízták meg 1910ben Fischer főrabbit, aki Jeruzsálemben felkereste a 19. század második felében alakult erdélyi „kollelt”, amelyet Erdélyből elszármazott vallásos izraeliták alapítottak. A középkor szomorú örökségeként a vérvád a 19. század végén Garamkisszőllősön bukkant fel. Az ottani izraeliták egy csoportját azzal gyanúsították, hogy meggyilkoltak egy személyt, vérének rituális célra való felhasználása érdekében. Az antiszemitizmus e primitív megnyilvánulása nyomán sorra kerülő törvényszéki eljárás keretében Guth Soma ügyvéd sikeresen védte meg az ártatlan vádlottakat. A gyulafehérvári hitközség üdvözlő levélben méltatta az ügyvéd munkáját. Gyulafehérváron 1897 után éreztette hatását az Erdélyben jelentkező cionista mozgalom, amelynek élén a balázsfalvi Rónai János állt, aki részt vett az első cionista kongresszuson is (1897). Nézeteit a magyarországi cionisták nagy többségéhez hasonlóan összeegyeztette a magyar hazafisággal és a palesztinai kivándorlást elsősorban az emancipációt nélkülöző oroszországi és romániai hitsorsosainak szánta. Ugyanakkor a gyulafehérvári hitközség többsége a jelek szerint elhatárolta magát a cionizmustól, amit bizonyít az a tény is, hogy 1910-ben nem szavaztak meg segélyt a palesztinai kivándorlást támogató cionista Nemzeti Alapra. Ez az alapállás azonban nem akadályozta meg, hogy 1915-ben a Chevra-Kadosa adományokat gyűjtsön a hatalomra jutott „ifjútörökök” nacionalista kormányzata által nyomorba taszított palesztinai izraeliták számára. Újabb kétségbeesett felhívás késztette adakozásra Bécsen keresztül a hitközséget a Safetben élő évezredes hitközség mintegy 500 éhezője megmentésére. A levéltárban nem maradtak fenn pontos kimutatások az első világháború keretében kifejtett erőfeszítésekre. Csupán egy 1918 februárjából származó szűkszavú jelentés jelzi, hogy az adófizető tagság több mint egyharmada a harctéren teljesített szolgálatot. A felekezeti iskola épületét 1915–1916-ban időlegesen a hadikórház rendelkezésére bocsátották, amelyben Nathan Ábrahám hitközségi orvos is tevékenykedett. Az ágyak száma 13 volt, ez később valószínűleg növekedett. 1916-ban a román hadüzenet után az erdélyi szélekről Gyulafehévár vidékére érkező menekültek segélyezéséről is gondoskodtak. Pozitív választ adtak 1918-ban a csíkszeredai hitközség kérésére, amely segítséget kért a háborúban megrongálódott intézményeinek újjáépítésére.
39
Az iskoláról — irattára pusztulása miatt — pontosabb adatokról csupán a hitközség határozataiból értesülünk. Az első jelentős esemény a Friedmann főrabbi kezdeményezése nyomán 1874-ben felépített, akkor modernnek számító iskolaépület volt, amely tornateremmel is rendelkezett. A tanmenet 1868 után igazodott a magyar állami iskolákéhoz, beleértve a számtant, fizikát és kémiát. Oktatták a magyar, a német és a héber nyelvet. Ez utóbbi összefonódott a hitoktatók működésével. Az iskola általában négy osztállyal működött, a hitközség költségvetése azonban csupán két tanító javadalmazását tudta biztosítani. Szigorúan megkívánták a tanítók törvényes képesítését. Az iskola mintegy száz tanulót oktatott, és 1895-től alapvetően magyar tannyelvű volt. Segédnyelvként az 1903–1904. évi tanévig a német is szerepelt. Az iskola figyelemreméltóan járult hozzá a magyar nyelv terjesztéséhez, így pl. az 1903–1904. évi tanévben tíz német és 13 román anyanyelvű tanuló sajátította el a magyar nyelvet. Felekezeti leányiskola hiányában az izraelita családok a római katolikus Notre Dame nővérek magyar tannyelvű iskoláját vették igénybe. Valamennyi forrás hangsúlyozza a nővérek ökumenikus hozzáállását a más vallású növendékek esetében. A hitoktatást, illetve a héber nyelv tanítását a rabbinátus biztosította. A századforduló után több izraelita diák az állami iskolákat látogatta. Az 1918. december 1-jén Gyulafehérváron tartott román nemzetgyűlés, majd az 1920-ban aláírt trianoni békeszerződés nyomán bevezetett román közigazgatás új helyzet elé állította a hitközséget. Ezekben az években egymást érték a felhívások az új helyzetbe történő beilleszkedés végett a Román Nemzeti Tanács, a Szebeni Erdélyi Kormányzótanács és nem utolsósorban a Zsidó Nemzeti Szövetség részéről. Ez utóbbi cionista hangvétellel, önálló kisebbségi politikával működött, majd végül a később megalakuló Zsidó Párthoz csatlakozott. Egyelőre helyzetük bizonytalanságát igyekeztek feloldani. Nem felejthetjük el, hogy a múltban „status quo” irányzatuk következtében csupán saját erejükre támaszkodhattak annál is inkább, mivel az utolsó kísérletek ezen irányzatú hitközségek tömörítésére 1917-ben kudarcba fulladtak. Végül 1923-ban rászánták magukat, hogy csatlakozzanak a Désen 1920-ban, illetve 1921-ben megalakult erdélyi ortodox hitközségi szervezethez. Igaz, helyzetük bizonytalanságát jellemzi, hogy a kormányzat csupán 1932-ben részesítette szervezetüket állami elismerésben. Megjegyzendő, a dési határozat az ortodox zsidóságot nemzeti kisebbségnek nyilvánította és ezen az alapon igényelte jogainak biztosítását Románia keretében. Alapvető változás következett a szefárd imaegyesület és a hitközség kapcsolatában. Az 1908-ban alakult imaegyesület 1921-ben külön hitközséggé alakult és befolyásos bukaresti szefárd tényezők közbenjárására állami elismerést kapott. Az új jogviszonyok közepette sem sikerült azonban közöttük zavartalan kapcsolatot létesíteni. A közös anyakönyvezés, az imahelyek megosztása, de főképp a részesedés tisztázása a jövedelmekből, megterhelte a légkört. Az ortodox hitközségek szervezetének közbelépésére 1931-ben megállapodás született, amely azonban csupán 1938-ig működött. Ekkor újabb tárgyalások hoztak időleges megegyezést. Forrásaink tükrözik az első világháború után végbement demográfiai változásokat a hívek körében. A szebeni kormányzótanács által 1920-ban végrehajtott népszámlálás a zsidókat hivatalból nemzetiségnek nyilvánította. Gyulafehérváron szám szerint 1770 főt
40
jegyeztek fel. Pontosabbnak tekinthetjük az 1930. évi népszámlálást, amikor tágabb teret engedtek az állampolgári nyilatkozatnak. Ez alkalommal 1558 izraelita vallásút jegyeztek fel, közülük 1480 nyilatkozott mint zsidó nemzetiségű. Az 1942. évi zsidó népszámlálás rasszista alapon határozta meg az egyének hovatartozását, ekkor 1654 személyt jegyeztek fel. A gyulafehérvári hitközség az új helyzet közepette is megtartotta magyar ügykezelési nyelvét. Természetesen 1920 után az állami hatóságok fokozatosan megkívánták a román nyelvű beadványokat. Az 1932-ben jóváhagyott alapszabály kikötötte a román ügykezelési nyelvet, a tanácskozási nyelv azonban továbbra is túlnyomórészt magyar maradt, csakúgy, mint a prédikáció nyelve a zsinagógákban, illetve a temetéseknél. A román nyelvtudás hiánya miatt a fogalmazványok nem egyszer magyarul készültek, majd románra fordították. Az egyesületi iratok, elsősorban a Chevra-Kadosa iratai, megtartották a magyar nyelvet. Az 1929–33. évi világgazdasági válság szele elérte a gyulafehérvári hitközséget is. Megrázkódtatást jelentett, hogy 1932-ben csökkenteni kellett az alkalmazottak fizetését. Halovány segítséget jelentett az 1921. évi földreform rendelkezése, amely földhöz juttatta a plébániákat. Hosszú huzavona után a gyulafehérvári hitközség hét hold szántóföldet kapott, ennek jövedelme azonban csupán 1933-tól kezdve folyt be. A hitközség továbbra is elsődleges feladatának tekintette intézményei fenntartását és lehetőség szerinti fejlesztését. Így pl. az askenáz zsinagógában cserépkályhákat állítottak fel, majd bevezették a villanyvilágítást. Igyekeztek fenntartani a rituális étkezés lehetőségét. Biztosították a kóserhús állandó szállítását, az ünnepi pászkát és a megfelelő borokat. Az ajánlatok meghirdetésével sikerült a korábbinál alacsonyabb árszintet elérni. 1938-ban pedig biztosították a rituális fürdő felújítását. A hitközség élén a két világháború között lelkes csoport állt, amelynek oszlopai Fuchs Ferdinánd, Glück Fülöp és Schäter Mór elnökök voltak. Mint már jeleztük a szorosan vett vallási tevékenység élén Fischer Sándor főrabbi állt, akit 1932-ben bekövetkezett halála után Krausz Mór főrabbi követett, mindketten a város egész lakosságának részéről köztiszteletnek örvendtek. A nehéz gazdasági viszonyok és a már a ’20-as években megerősödő antiszemita légkör okozta hátrányok megkövetelték a jótékonykodás további kiépítését. A hagyományos iskolai ruhaosztás és a szegények tűzifa-ellátása kiterjesztésén túlmenően, égető problémává vált a Chevra-Kadosa által fenntartott kórház felújítása, pontosabban az ingyenes ágyak számának növelése, ami 1921 után fokozatosan történt meg. A növekvő munkanélküliség nyomán szaporodott a városba érkező vagy átutazó munkakeresők száma. Támogatásukra 1934-ben alapot létesítettek, amely felett a főrabbi rendelkezett. A hitleri üldözések elől menekülő német zsidók számára is segélyt biztosítottak 1933 után, majd az osztrák zsidók hulláma következett 1938-ban. A hitközség adományait a kolozsvári segélyközponton keresztül juttatták el a reászorulóknak. Rendkívüli esetekben közvetlen támogatást is juttattak. Így pl. 1940-ben gyors gyűjtés révén 33 000 lejt juttattak a szulinai kikötőben rekedt 2800 menekülő részére, akik képtelenek voltak kifizetni a Palesztinába induló hajók megemelt szállítási díjait. Szükségessé vált a hívek jogvédelmének megszervezése is. Így 1939 elején két ügyvéd önkéntes részvételével
41
jogvédő irodát szerveztek a szegény tagok segítségére. Elsődleges feladatuk volt a Goga-kormány (1937–1938) által indított állampolgársági felülvizsgálati ügyek felügyelete, illetve az érintett személyek védelme. A két világháború között legsúlyosabb antiszemita kilengés 1938-ban következett be. A ’20-as évektől megerősödött szélsőjobboldali szervezetek közül előtérbe került a Cuza-féle irányzat, majd a hitleri mintát követő Vasgárda súlya növekedett meg. Ilyen körülmények között 1938. október 20-án egy ismeretlen merénylő — vélhetően vasgárdista — házi készítésű bombát hajított be az askenáz zsinagógába ahol 18 hívő végezte reggeli imáját. Szerencsére csupán tetemes anyagi kár keletkezett. A rendőrségi vizsgálat nem állapította meg a vétkesek kilétét, így sohasem fogták el őket. Igaz, hírek terjedtek el letartóztatásokról, de végül kiderült, hogy azok csupán a közvélemény félrevezetését célozták. A zsinagóga újjáépítése a hitközséget terhelte, mivel az állami hatóságokhoz benyújtott segélykérést néhány szavas leiratban elutasították. Végül, gyűjtés nyomán 1939-ben foghattak hozzá a munkálatokhoz, de ekkor is csak a legszükségesebbekre szorítkozhattak. A gyulafehérvári askenáz hitközség 1918 után is fenntartotta négyosztályos, két tanerős iskoláját. Az általános ismereteket egyelőre magyarul tanították, de 1920-ban bevezették a román nyelvet mint tantárgyat. Negatív fordulatot jelentett az Anghelescu közoktatási miniszter kezdeményezte iskolatörvény, amely az erdélyi izraelita felekezeti iskolákat választás elé állította a román, illetve héber tanítási nyelv között. Mivel az utóbbi megoldás kivihetetlen volt, az 1923–1924. évi tanévtől a fő tanítási nyelv a román lett, hébert a hitoktatás keretében tanítottak. A bukaresti kormány e változás nyomán az iskola számára államsegélyt helyezett kilátásba, de azt valójában nem folyósították. A ’30-as évek kisebbségellenes intézkedései között szerepelt számos felekezeti iskola nyilvánossági jogának elvonása. A gyulafehérvári izraelita iskolától 1936-ban vonták meg a nyilvánossági jogot. Ezután kötelezték a tanulókat, hogy vizsgadíj fizetése mellett állami iskolában tanúsítsák előmenetelüket. A ’20-as évek elején a kormányzat kizárta az izraelita növendékeket a keresztény felekezeti iskolákból, ami elsősorban a Notre Dame zárda leánynövendékeit érintette. Tekintettel az állami iskolába járó izraelita növendékek nagy számára, a főrabbik különös hangsúlyt fektettek a hitoktatás színvonalára. A gyulafehérvári hitközség szerepvállalása a cionista mozgalomban a ’30-as években erősödött fel. Az 1935. évi közgyűlésen a többség hangsúlyozottan a cionista életvitel mellett foglalt állást, és kifejezetten támogatásukról biztosították a kolozsvári székhelyű Zsidó Nemzeti Szövetséget. A következő évben a hitközség képviseltette magát a nem sokkal korábban alakult Zsidó Párt Temesváron tartott kongresszusán. Elküldték megbízottaikat a párt bukaresti tanácskozásaira is. A hitközség fokozott mértékben támogatta a palesztinai kivándorlást. Legjelentősebb hozzájárulásuk a Zsidó Nemzeti Alapnak szólt, és ezen belül a földvásárlásokhoz, illetve az ottani kibucok gazdasági és társadalmi helyzetének megerősítéséhez járultak hozzá. E küldemények érdekében pótdíjat számítottak fel a hitközségi szolgáltatásokra, ami elsősorban a pászkaeladás alkalmával biztosított jelentősebb bevételt.
42
Az első világháborút követő évtizedek bel- és külpolitikájának csődje nyomán 1940 nyarától kezdve jobboldali fordulat következett Románia életében. A gyulafehérvári hitközség helyzetét meghatározta az a tény, hogy a bécsi döntés nyomán (1940. augusztus 30.) Dél-Erdély Románia része maradt, ugyanakkor az ország kormányzása Ion Antonescu tábornok irányítása alá került, aki Hitler-barát diktatúrát vezetett be (1940. szeptember 6.), és 1941 januárjáig együttműködött a Vasgárdával. Az első rasszista törvény — még II. Károly király aláírásával — 1940. augusztus 9én látott napvilágot. A gyulafehérváriakat súlyosan érintette, hogy a törvény csoportokra osztotta a zsidóságot, amelynek keretében az erdélyiek a legkedvezőtlenebben besorolást kapták. A gyulafehérvári hitközséget súlyos feladatok elé állította 1941-ben Antonescu rendelete, amelynek eredményeképpen Fehér megye székhelyén összpontosították a területen élő zsidóságot, amely 2451 főt tett ki. Így mintegy 800 fő elhelyezéséről, élelmezéséről és megélhetésének biztosításáról kellett gondoskodni. Időleges könynyítést jelentett, hogy 1942-ben hazabocsátottak 360 nagyenyedit, majd a marosújváriakat, igaz 1943-ban újra az összpontosítás került napirendre. Végig Gyulafehérváron laktak Tövis, Erzsébetváros, Balázsfalva, Marosludas, Szászsebes és Dicsőszentmárton zsidó lakosai. A hitközség számukra 1914–42-ben szükségkonyhát működtetett és különböző juttatásokat biztosított saját forrásaiból, valamint néhány jelentősebb hitközség (pl. Temesvár) adományaiból. A teljes megoldást azonban a hívek nagy többségének áldozatkészsége biztosította, jóllehet, több tehetős személy nehezen volt rábírható az áldozatvállalásra. A zsidók kizárása 1940-ben a hadseregből együtt járt a kötelező munkaszolgálat bevezetésével. A szolgálatra kötelezettek katonai irányítás alatt álltak és különböző nagy beruházások alkalmával foglalkoztatták őket. Végül legnagyobb részüket 1944ben egy dél-moldvai erődvonal építéséhez vezényelték ki. A hadsereg azonban semmiféle egyéni felszerelést, sőt ruházatot sem bocsátott a munkaszolgálatosok rendelkezésére, amit saját forrásból nagyon sokan nem tudtak előteremteni. Az élelmezés is hiányos volt, sőt olyan megdöbbentő események is napvilágra kerültek, mint a dévai helyzet 1944 elején, ahol éhhalál veszélye fenyegetett. A gyulafehérvári hitközség az országos zsidó szervezet erőfeszítésein túlmenően számos alkalommal külön segítséget küldött munkaszolgálatos tagjainak. Így pl. 1942–43-ban havonta támogatta Szebenbe kirendelt tagjait. Nem feledkeztek meg a Transnistriába deportáltakról sem. Az Antonescu-kormány borzalmas körülmények között a román közigazgatás alá helyezett Dnyeszter és Bug közötti területre deportálta a besszarábiai, a bukovinai és a moldvai dorohoi megye zsidóit. Kisebb csoportokat — beleértve gyulafehérváriakat is — szintén ugyanoda deportáltak. Részükre pénz és ruhaneműek gyűjtése folyt. Említésre méltó a hitközség 1943. november 25-én kelt határozata, amelyben vállalták 25 anyátlan–apátlan árva befogadását a trasnistriai táborokból. Mindezen nehézségeken túlmenően a hitközség és tagjai állandó zsarolásnak voltak kitéve. Törvényrendelet kötelezte a rasszista törvények hatálya alatt álló személyeket, hogy súlyos börtönbüntetés terhe alatt ruhabeadást teljesítsenek a hatóságok számára. A gyulafehérvári hitközségnek 140 olyan tagja volt, akiket a közadakozás mentett meg.
43
1942-ben a tagok 30-as csoportokban voltak berendelve a hitközségbe, hogy állami megbízott előtt nyilatkozzanak az államkölcsön aláírása ügyében. Befizetéseket kényszerítettek ki a háborús rokkantak elhelyezésére szolgáló „palota” számára, amit Antonescu személyesen kezdeményezett (1942). Egy összesítő jelentés szerint 1941–43 között a hitközség, illetve tagjai hasonló célokra mintegy 10 millió lejt fizettek be. Nem hiányoztak a megalázó intézkedések sem. Így pl. 1943 áprilisában Paneth Sámuel szefárd rabbit lakásából utcára tették, mivel az épületet mondvacsinált okok alapján lefoglalták. Betiltották a kóserhús forgalmát is. A gyulafehérvári zsidóság felett ott lebegett a teljes kitelepítés veszélye. Antonescu a transnistriai deportálások végeztével 1942-ben a dél-erdélyi zsidóság deportálását tűzte napirendre. Végrehajtásra azonban nem került sor, egyrészt a belső ellenállás — amelyben Elena anyakirálynő jelentős szerepet játszott —, másrészt a külföldi tiltakozás, főképpen a pápai nuncius és a svájci követ fellépése nyomán. Érdekes, hogy a hitközség irataiban e súlyos kérdés nem szerepel, mivel a készülő végrehajtás előkészítését állami vonalon végezték. A hadi helyzet kedvezőtlen alakulása miatt a kérdést levették a napirendről, sőt engedélyeztek bizonyos kivándorlást is. A gyulafehérvári hitközség a fenti nehézségek ellenére gondját viselte hagyományos tevékenységének is. A hívők létszámának növekedése szükségessé tette segédrabbi alkalmazását Ernester Géza személyében. Hasonlóképp biztosították az immár kétszáz fős tanulólétszám iskolázását, mivel az állami iskolából kizárták az izraelitákat. A tanmenetet a kötelező hétosztályosra egészítették ki. Nagy nehézségek árán biztosították a tanítást; a tanítók között ideiglenesen keresztények is voltak. Az iskola iratait állami kezelésbe vették, magát az épületet 1940-ben a vasgárdisták vették birtokukba, aminek következtében a tanítás felváltva irodahelyiségekben történt. Igaz, 1943-ban részben visszaadták az iskolát. Problémák merültek fel askenáz–szefárd viszonylatban is, amelyet végül egy 1944. április 10-én kötött megegyezéssel rendeztek. A Románia háborúból való kiválása előtti hónapokban menekültek érkeztek Gyulafehérvárra Észak-Erdélyből, akik a haláltáborokba történő deportálás elől kerestek menedéket. Az 1944. augusztus 23-i fordulat nyomán a hitközség újabb feladatokkal találta magát szemben. Igaz, visszanyerte ingatlanjait, de számos kérdés nyitva maradt, mint pl. az elkobzott vagyontárgyak ügye és a kártérítési igények. Továbbra is megoldatlan kérdés maradt, hogy a városba kényszerített hívek nagy része Gyulafehérváron maradt. Intézkedéseket követelt a feloszlott vidéki hitközségek vagyonáról történő gondoskodás, főképpen Nagyenyeden, Szászsebesen és Tövisen. Segélyezést igényelt egy, a magyar honvédséghez beosztott 33 fős munkaszolgálatos csoport, akik 1944 őszén román hadifogságba estek. A gyulafehérvári hitközség segítette az Észak-Erdélybe, Lengyelországba és Szlovákiába tartó volt deportáltakat, akiknek átmenetileg segélyt biztosítottak. A rákospalotai rabbi felhívására 1945 tavaszán élelmiszert gyűjtöttek az egykori budapesti gettó reászorulóinak, sőt az év folyamán egy ottani gyermekcsoportot láttak vendégül.
44
A hitközség 1944 őszétől folytatta teljes körű hagyományos tevékenységét is. Így pl. biztosították az Antonescu-rendszer által betiltott kóserhús forgalmazását. Az újjászervezést azonban akadályozta a növekvő pénzromlás, de főképpen a meginduló kivándorlás, amely nagyrészt Palesztinába irányult. Eltávozott többek között Krausz Mór főrabbi és Paneth Sámuel rabbi is, helyüket pedig nem tudták betölteni. Komoly segítséget jelentett viszont az amerikai Joint által folyósított források felhasználása. Így, működtetni tudták az öregek otthonát és egy gyermekmenhelyet. Az iskolaépület teljes visszaszerzése és az irattár visszavétele nyomán, 1944 őszén újraindult az iskola hétosztályos keretben. A nyilvánossági jogot azonban csupán 1946ban nyerte vissza. Az államsegélyt elvben folyósították, kifizetése rendszertelen maradt. A tanítást keresztény tanítókkal biztosították. A hitoktatás a főrabbi felelőssége volt, távozása után a kántor vette át munkáját. Az iskolát 1948 nyarán államosították. A tandíjak elvesztése nyomán hitoktató alkalmazására nem volt fedezet. A tanulókkal közölték, hogy a hitközség székhelyén a megfelelő személy díjazása nyomán vehetnek részt hitoktatáson. A hitközség 1944–1947 között alapszabályszerűen folytatta tevékenységét, az elnök meghatározása szerint alapjában véve cionista vonalvezetéssel. Ebben az időben jelentek meg a Román Kommunista Párt irányítása alatt létesített kisebbségi szervezetek. Ezek egyike a Zsidó Demokrata Bizottság volt, amely kezdetben a meglévő szervezetekben igyekezett befolyását érvényesíteni. Gyulafehérváron 1947 második felétől vált szembetűnővé a Zsidó Demokrata Bizottság befolyása. A november 2-i gyűlésen Löwe Ernő elnök bejelentette, hogy szükségessé váltak az e szervezettel történő egyeztetések. November 29-én az elnök már beszámolt részvételéről a Zsidó Demokrata Bizottság bukaresti ülésén. Újabb lépést jelentett a Zsidó Demokrata Bizottság megbízottjának bejelentése 1948. május 30-án, amely szerint e szervezet mintegy vezérkara a zsidókra vonatkozó ügyeknek, és ugyanakkor javaslatot fogalmaztak meg a hitközség vezetőségének átszervezésére. A vezetőségben történt változás nyomán augusztus 22-én a Zsidó Demokrata Bizottság titkára tudtul adta, hogy ezentúl a felszólalások nyelve csupán román vagy jiddis lehet. A hitközség kulturális tevékenységét átruházták a jiddis nyelvű szervezetre, amely megalakította gyulafehérvári szervezetét. A továbbiakban újabb átszervezésre került sor, amelynek eredményeképpen a hitközség vezető testületét „egészséges”, többnyire munkás származású elemekre bízták. A hitközség egyre zsugorodó tevékenységét az 1950. február 4-én érvénybe léptetett alapszabály határozta meg, amely lényegében megszüntette a hitközség autonómiáját. Ez az intézkedés egyet jelentett a gyulafehérvári hitközség besorolásával a Bukarestben székelő federáció egységei közé, amely általános működési szabályokat állapított meg, ellenőrizte a pénzkezelést, és biztosította bizalmi embereinek jelenlétét. Itt jegyezzük meg, hogy a Zsidó Demokrata Bizottság feloszlatása után (1953) ennek vezetőit általában a hitközségekhez helyezték át.
45
2004. május 27-én alapításának 30 éves évfordulóját ünnepelte a Nógrád Megyei Levéltár balassagyarmati részlege. Az emlékülésen VASS LAJOS, a Nemzeti Kulturális Örökség Minisztériuma politikai államtitkára köszöntötte a levéltár munkatársait és az évfordulós ünnepségen megjelent levéltárosokat, kollégákat. Köszöntötte a vendégeket TYEKVICSKA ÁRPÁD, a Nógrád Megyei levéltár igazgatója és HAUSEL SÁNDOR, a balassagyarmati részleg vezetője is. A köszöntőket követően Á. VARGA LÁSZLÓ, Budapest Főváros Levéltára főigazgatója — korábban Nógrád megyei igazgató — a magyarországi fióklevéltári hálózat kialakulásáról és helyzetéről tartott előadást, míg PETRIKNÉ VÁMOS IDA, az Állambiztonsági Szolgálatok Történeti Levéltára főosztályvezetője a balassagyarmati részleg alapítására és működésének első esztendeire emlékezett.
46
PAKSY ZOLTÁN
EGY ZALAI KÉPVISELŐVÁLASZTÁS TANULSÁGAI. ALSÓLENDVAI VÁLASZTÓKERÜLET, 1932 1932 tavaszán váratlanul elhunyt Lenti egyéni választókerületének kormánypárti képviselője, Csák Károly,1 aki már a második ciklusban látta el a kerület képviseletét. A választójogi törvény értelmében ezért az említett kerületben időközi választást kellett tartani. A gazdasági világválság miatt kialakult feszült helyzetben a politikai eseményeknek az átlagosnál is nagyobb súlyuk volt. A nem egészen egy éve regnáló Károlyi Gyula és kormánya mindent megtett a helyzet konszolidálása érdekében, főként azért, hogy az ellenzéki pártok a válságot ne tudják helyzetük megerősítésére felhasználni. Esetünkben ilyen pártként csupán az 1930-ben újjáalakult Kisgazdapárt jöhetett szóba, ugyanis a választókerület jellegzetesen paraszti kerület volt, 43 faluból állt, beleértve a 2213 lakosú2 Lentit is mint központi települést, amit a járás székhelyének jelöltek ki. Ez az eldugott terület Zala megye aprófalvas településszerkezetében is a végletet jelentette, a sok kis falu átlagos népességszáma 570, Lentit nem számolva 520 fő3 körül mozgott. A választókerületben 1930ban 24 644 lakos élt, ebből 7878 főnek volt választójoga.4 A választókerületet három járás falvai alkották, az alsólendvai, a letenyei és a novai járás területéből.5 Népessége gyakorlatilag kizárólag földművesekből állt, azon belül legnagyobb arányban törpebirtokos parasztokból. Egyetlen —több tagból álló — nagybirtoka az Esterházyhitbizomány része volt, ez azonban cselédséget nem (illetve csekély számban) alkalmazott, mert területének nagyobb részén erdőség terült el. A foglalkozási arányokhoz hasonló egyöntetűség jellemezte az etnikai és vallási viszonyokat is, a területet színmagyar és katolikus vallású népesség lakta.6 A kerületben a legutóbbi két választáson Csák személyében kormánypárti képviselőt választottak meg, ezúttal azonban új helyzet állt elő, ugyanis a válságnak a mindennapokban érezhető hatásai miatt a lakosság körében erőteljesen ellenzéki hangulat vált uralkodóvá. Ez a helyzet abból adódott, hogy a helybeliek számára szinte kizárólagos pénzbevételt jelentő bor- és szarvasmarha-eladások gyakorlatilag leálltak. Az évente megjelenő olasz kereskedők — akik a marhákat felvásárolták — nem jelentkeztek. A túlkínálat és a szállítási nehézségek miatt (vasút hiányában), pedig a bor vált eladhatatlanná. Mindezek következtében a már korábban is a megélhetés határán tengődő törpebirtokos parasztok a nyomor szélére kerültek. Az egyetlen pénzkereseti lehetőség — ami eddig is létezett — az Esterházy-birtokokon lévő napszámmunka maradt. Mivel 1 Csák Károly dr. 1911 és 1926 között Zala vármegye tiszti főügyészi posztját töltötte be. Nyugdíjba vonulása után indult az országgyűlési választásokon a kormánypárt színeiben. 2 Az 1930. évi népszámlálás adatai. Magyar Statisztikai Közlemények, 83. köt. 1. rész (= MSK.) 132. 3 Uo. 4 Zala Megyei Levéltár (= ZML), Zala Vármegye Központi Választmányának iratai, 1932. Alsólendvai választókerület. Választási jegyzőkönyv. 5 Ez az egyik oka annak, hogy a választásról részletes információkkal rendelkezünk, ugyanis a járási főszolgabírók párhuzamosan jelentettek a főispánnak. 6 A római katolikusok aránya 98,5%, a magyar anyanyelvűeké 99% volt 1930-ban. MSK. 132–141.
47
azonban a válság a nagybirtokot ugyanúgy érintette, az alkalmilag foglalkoztatottak száma nem nőtt, inkább csökkent. A színen három induló jelent meg. A Kisgazdapárt jelöltjeként Némethy Vilmos, aki már egy évvel korábban is fellépett Csák Károllyal szemben a megelőző választáson. Akkor szoros küzdelemben, 2918:2564 arányban alulmaradt.7 Vele szemben ezúttal Kresz Károly pártonkívüli jelölt és keresztény ellenzéki pozícióból Neugebauer Béla indult. Némethy Vilmost a helybeliek jól ismerték, Lentiben dolgozott ügyvédként, ahová Alsólendváról költözött át a trianoni határváltozások miatt. Politikai nézeteit tekintve a Kisgazdapárt jobboldalához tartozott, az 1920-as évek konzervatív társadalmi rendjével szemben határozott ellenzéki állásfoglalást hirdetve. Ellenfelei ezzel szemben Budapestről érkeztek. Kresz Károly bankár volt, a Magyar Bankszövetség elnöke, hivatalosan pártonkívüliként indult, de a kormánypárt őt támogatta. Azért indult mégis függetlenként, mert a közigazgatási hatóságok felmérték a kerületben uralkodó hangulatot és semmiképpen nem akarták megkockáztatni a kormánypárt esetleges lejáratódását vagy vereségét. Taktikai lépésként két lehetőség fogalmazódott meg. „Szerény nézetem szerint, talán most számolva a demagógiával, az itt elhintett úrgyűlölettel és az ellenzéki hangulattal, talán sok méregfogat ki lehetne húzni azáltal, ha Némethy munkájában nem akadályoztatnék és esetleg győzne.” — javasolta az alsólendvai szolgabíró.8 Vagyis az elkeseredett és lázadó hangulatú kerületben úgy lehetne legegyszerűbben kihúzni a „méregfogat”, ha az ellenzéki képviselő megválasztását nem akadályoznák meg. A másik elképzelés szerint — amely végül győzedelmeskedett — az ellenzékkel szemben egy „homo novust” támogatnak, aki „kellően elszánt és sok pénzzel rendelkezik, és egy kis pénzt hagy itt a kerületben, amivel felvillanyozná a választókat”.9 Ezért vetették el azt a nézetet is, hogy egy jól ismert politikust indítsanak — egy minisztert vagy államtitkárt —, „mert kísérletezni ilyen magas állású urakkal már csak azért sem lehet, mert egy esetleges bukásnak, vagy csak nehezen kierőszakolt győzelemnek lennének kitéve, és nagyon sok pénzáldozatot követelne.”10 Ennek megfelelően a kormánypárti jelölt kampányának legfőbb eszköze a pénz lett, mert ellenzéki hangulat ide vagy oda, a szolgabíró szerint „a mai nehéz gazdasági viszonyok és pénztelenség mellett nem a kortesbeszédek, ígéretek és szép szavak, hanem csakis a pénz fogja eldönteni a kerület sorsát.” Előirányzatként a szolgabíró rosszabb esetben 40-45 000 pengő költséggel számolt, jobb esetben, „ha az ellenfél már jó eleve kimerül és elvérzik”, elég lesz 25-30 000 pengő is.11 (Az összeg vélhetőleg kormányzati és a Bankszövetség által juttatott pénzből tevődött össze.) Kresz ellenfele azonban még erre is rálicitált, ugyanis Neugebauer Béla szerint „nála a pénz nem számít, mert mindig kettőezer pengővel többje lesz, mint az ellenpárt7
Hatósági beavatkozásra és törvénytelenségekre hivatkozva Némethy a bíróságon támadta meg a választás eredményét. A Közigazgatási Bíróság az eljárást megindította, a képviselő halála miatt azonban nem született ítélet. RUSZOLY JÓZSEF: Zalai választások a Közigazgatási Bíróság előtt (1926/27–1930/40.). Degré Alajos emlékkönyv. Szerk. MÁTHÉ GÁBOR–ZLINSZKY JÁNOS. 1995. 281–282. 8 ZML Zala vármegye főispánjának bizalmas iratai (= Főisp. biz.) 38/1932. 9 Uo. 10 ZML Főisp. biz. 47/1932. 11 Uo.
48
nak.”12 A budapesti bőrgyári vezérigazgató politikai támogatói a keresztény ellenzék azon részéből kerültek ki, akik a parlamentben pártonkívüliként képviselték a legitimizmust. A Keresztény Gazdasági és Szociális Párt az 1920-as években az Egységes Párt koalíciós partnereként tevékenykedett, a legitimista tábornak azonban volt egy része, amely határozottabb ellenzéki politizálást sürgetett a kormánnyal szemben. Vezetőik közé — választásunk idején — gróf Sigray Antal és gróf Hunyady Ferenc tartozott. Neugebauer egyébként — annak ellenére, hogy a kerületben ismeretlenként, esélytelenül indult — mindent megtett győzelme érdekében. Saját elmondása szerint végigjárta a megfelelő szintű fórumokat, tehát először a fővárosban, a miniszterelnöki hivatalban tett látogatást, személyesen beszélt Gömbös Gyulával. Azzal érvelt, hogy a kisgazda jelöltet mindenképpen meg kell buktatni, és erre a célra ő a megfelelő személy. Kérte a kormánypártot, hogy ne indítson ellenjelöltet. Végső lehetőségként még azt is felajánlotta, hogy „keresztény ellenzéki programmal lépne fel, és titokban a kormányt támogatná.”13 A kerületbe érkezve a főispán14 támogatását próbálta megszerezni, majd audiencián fogadta őt a „Herceg Úr”,azaz a kerület legnagyobb földbirtokosa herceg Esterházy Pál; pontosabban Neugebauer dicsekedve ezt említette, de ismerve a kor szokásrendjét, valószínűleg csak a jószágigazgatóval vagy a titkárral találkozott. Ezután a helyi papság következett, ahol nem volt nehéz dolga, ugyanis Lenti plébánosa a sógora volt. (Ennyi kötődése volt a kerülethez, bár érdekes módon a szolgabíró Neugebauerről a főispánnak küldött előzetes jelentésében ezt a hátrányokhoz sorolta.15) Végezetül találkozott a helyi elit tagjaival, a gyér számú üzem- és gyártulajdonossal és a földbirtokosokkal. A kampányban azonban kiderült, hogy erősen túlértékelte saját pénzügyi lehetőségeit, mert nem bírta a versenyt a kormánypárti jelölttel. Mivel idegen hangzású nevét az egyszerű parasztok sem megjegyezni, sem kiejteni nem tudták, elnevezték Negubának, tréfásan utalva egyúttal az általa folyósított pénzeszközök elégtelen voltára. E két jelölt kampánystratégiájának középpontjában a pénz állt. Milyen eszközöket vetett be velük szemben az ellenzéki kisgazda jelölt, akinek nem voltak ilyen lehetőségei? Némethy Vilmos és segítői szintén kemény fegyverhez nyúltak. A szolgabírók jelentéseikben egész egyszerűen csak „féktelen izgatásnak és terrornak” nevezték tevékenységüket. Ezek a szavak valóban nem túlzóak. A kisgazdapárt aktivistái röplapokkal árasztották el a kerületet, gyűléseket szerveztek és végigjárták a településeket, agitálva Némethy mellett, aki személyesen is kivette részét a kampányból. Nem tudható pontosan, hogy a jelentések mennyiben tükrözik a valóságot, mindenesetre állításaik szerint Némethy kortesei csoportokba szerveződtek és veréssel, házfelgyújtással, éretlen vetésük lekaszálásával stb. fenyegették az ellenjelöltekre szavazókat. Két másik kisgazda országgyűlési képviselő, Ulain Ferenc és Dinich Ödön személyesen támogatta munkáját. A kampányban azokat a témákat lovagolták meg, amelyek a sorsukkal elégedetlen embereket leginkább izgatták. Így került beszédeik kereszttüzébe a kormány, amely semmit sem tesz sorsuk jobbításáért, a katolikus egyház, amely a nehéz gazdasági hely-
12 13 14 15
Uo. ZML Főisp. biz. 38/1932. Gyömörey György 1926 és 1935 között töltötte be a főispáni tisztet. ZML Főisp. biz. 38/1932.
49
zetben is kényelmesen él hatalmas birtokaiból, valamint Kresz Károly személyén keresztül a bank- és hitelrendszer. A beszédek egyfelől valóban lázító hangvételűek voltak, másfelől szinte népmesei retorikát mutattak:16 Így pl. a jezsuiták régen egy királyunktól 300 négyszögöl káposztás kertet kértek, majd addig ügyeskedtek, amíg abból 300 000 hold lett. Most az urak az egész országot káposztás kertnek nézik. Példának állították előtérbe Nagyatádi Szabó Istvánt, aki előtt grófok hajtottak fejet, pedig ő is csak egy egyszerű paraszt volt. Ezért ne féljenek a választók a csendőröktől, mert a verés nyomai elmúlnak, de a jogtalanság nem. A jegyzőt is le lehet csukatni. A mostani rendszer fölött gyűlnek a felhők, eljön majd a leszámolás ideje. Ökölbe szorul a kisgazda képviselők keze, ha látják, hogy a paraszttal mi történik stb. Népmesére emlékeztetett a Nagyatádiról szóló leírás is, aki éppen úgy vágta a fát az erdőn, mint az itteni paraszt, aztán minden rangú főúr meghajtotta a fejét a „csokonai paraszt” (ti. Nagyatádi — P. Z.) előtt. Eljön az idő, amikor a magyar paraszt vissza tudja fizetni azt a sok keserűséget, amit neki okoztak stb. A kisgazdák gyűlésein olyan hangulat uralkodott, hogy a jelenlévő főszolgabíró, — az addigi zalai választásokon példátlan módon — a felforgató beszédek ellenére feloszlatni, de még figyelmeztetni sem merte a szónokot. (A gyűlés feloszlatása a karhatalom bevetését jelentette volna, amit a főszolgabíró jóhiszeműen el akart kerülni, viszont utólag erőteljes magyarázkodásra kényszerült.) A kisgazdák eszköztárának másik fontos eleme a röplap volt. Ezzel ellenfeleik legfontosabb fegyverét, a megvesztegetést vették célba. „ÁRULÓK, akiknek kedves a Júdáspénz csengése! […] ÁRULÓK azok, akik a saját zsebetekből kivett bankpénzzel akarják megvenni a legszentebb jogotokat, és be akarják szennyezni a ti érdeketekben, az ötmillió földet túró magyar érdekében kibontott Független Kisgazda-, Földmunkásés Polgári Agrárpárti lobogót! […] Legyen átkozott, aki adja, legyen átkozott, aki kapja!”17 — harsogták a plakátok, amelyekkel beborították a választókerület településeinek egy részét. Az ügyben a csendőrség nyomozást kezdett és megállapította, hogy azokat egy motorkerékpáros egyén éjszaka hordta szét a falvakba. A nyomozás fényt derített rá, hogy a merész motoros nem volt más, mint Dinich Ödön kisgazda országgyűlési képviselő, aki nemcsak szállította, de személyesen szét is szórta a röpcédulákat. Ő azonban mentelmi joggal bírt, így kihallgatása elmaradt. Kresz Károly ezzel szemben józan hangot ütött meg és konzervatív reformprogramot vázolt fel választóinak. Független jelöltként való indulását azzal indokolta, hogy így nem kell pártprogramoknak alávetnie magát, valamint ezzel akarta kifejezni, hogy nem ért egyet a Bethlen-kormány korábbi években elkövetett pénzügyi pazarlásaival. Mint bankár, jól látta, hogy ezeket a költségvetési összegeket a gazdasági fejlődés előremozdítására kellett volna költeni. Programjának középpontjában kizárólag gazdasági kérdések álltak, figyelemre méltó közgazdasági elemzést vázolt fel hallgatóinak.18 A kormány — amikor az 1920-as évek közepén, többek között a külföldi kölcsönök hatására, az államháztartási egyensúly helyreállt — ahelyett, hogy a rendelkezésre álló tőkét a gazdaságba fektette volna be, párhuzamosan egy jelentős adócsökkentéssel, a kiadá16 17 18
A főszolgabírók nem szó szerinti beszámolói alapján. Főisp. biz. 38. és 47/1932. ZML Főisp. biz. 59/1932. ZML Főisp. biz. 38/1932.
50
sokat növelte meg, ráadásul az improduktív, tehát nem a termelő szférába helyezte ki ezeket az összegeket.19 „Így történt azután, hogy alig 8 esztendővel azután, hogy rendbehoztuk az ország pénzügyeit, itt állunk olyan kiadásokkal, amelyek nemhogy egy megcsonkított, legyőzött államnak, hanem a régi Nagymagyarországnak is túl magasak lennének, és itt állunk az elviselhetetlenül magas adókkal, amiket behajtani sem lehet.” Kresz legfontosabbnak az értékesítési válság megoldását tartotta (állat, bor, mivel a helybelieket leginkább ez érintette). Ezt — nézete szerint — elsősorban jó külgazdasági politikával lehetne megoldani. Szűkíteni akarta az agrárolló árrését, valamint pénzügyi szakemberként síkra szállt a mezőgazdasági hitelezés megkönnyítéséért, valamint a kamatok csökkentéséért. Ez utóbbi magas voltát azzal magyarázta, hogy a külföldi országok is magas kamatra hiteleznek Magyarországnak, ezért a magyar bankok már csak e kamatok felett tudnak továbbhitelezni. Hivatkozott arra, hogy a Magyar Bankszövetség, amelynek ő az elnöke, évente 250 ezer pengőt költ jótékony célokra, élelmezésre, gyermekek ruháztatására, nyaraltatásra. (Összehasonlításnak l. a kampányra szánt összegeket!) Kresz programja valóban tartalmasnak és előremutatónak látszott, a gond azzal volt, hogy az emberek már sok ilyet hallottak, de változni soha nem változott semmi. A döntő szót kortesei szerint is a pénznek kellett kimondani: „Kresz ismeretlen, az ő biztos győzelme, vagy bukása azon fog múlni, hogy idejében eljut majd a pénz, vagy ahogyan itt mondják a „guba”, „koksz” a szavazók kezeibe. […] Több család, ahol apa, anya és a család néhány tagja szavazó, úgy számít, hogy per koponya mondjuk 5, vagy 10 pengőjével kerül egy kis ruha, rékli, nadrág a famíliának télre.”20 A dolog úgy tűnt működik, sőt egyes községek összefogtak, mint pl. Kerkaszentkirály, ahol a közbirtokosság a szavazataiért 1200 pengőt és egy bikát kért. A szolgabíró szerint „valószínű meg is kap, mert megéri.”21 Kresz elindulásával Neugebauer esélyei jelentősen csökkentek, úgy látszott, hogy a választás a kormánypárti és a kisgazda jelölt között fog eldőlni. Az ajánlásokat azonban ennek ellenére mindhárom jelöltnek sikerült összegyűjtenie; ezzel jogot szereztek az induláshoz. Ezt a tényt Kresz tábora örömmel nyugtázta, úgy értékelték, hogy ez a malmukra hajtja a vizet, mert így az ellenzéki szavazatok megoszlanak, és ha nem is az első körben, de a pótválasztáson mindenképpen megszerzik a mandátumot. A választás napja június 24-ére esett. Az előzményekből okulva a választási bizottság a karhatalom megerősítését kérte a főispántól, „mert a nép hangulata fel van izgatva, s így rendzavarástól alaposan tartani lehet.”22 A választási elnök a rendelkezési állományon felül további 19 járőr (azaz 38 csendőr) kivezénylését látta szükségesnek a kerületbe. A választás napján végül az események meglepően alakultak. A voksolás az első pillanattól kezdve lefutottnak látszott, a választók ugyanis tömegesen szavaztak — Némethy Vilmosra. „Én, látva a katasztrofális helyzetet, 11 óra előtt kiadtam a jelszót, 19
1924 és 1931 között Magyarország 1,3 milliárd pengő hosszú lejáratú kölcsönt vett fel, kedvezőtlen feltételekkel, magas kamatra. Ennek az összegnek csupán 20%-át fordították termelő beruházásra, a többi az improduktív szférába áramlott, így a kamatterheket valóban egyre nehezebben lehetett kitermelni. BEREND T. IVÁN–SZUHAY MIKLÓS: A tőkés gazdaság története Magyarországon 1848–1944. Bp., 1973. 218–221. 20 ZML Főisp. biz. 47/1932. 21 Uo. 22 ZML Dőisp. biz. 38/1932.
51
hogy dr. Kresz Károly visszalép, és a harcot a közrend fenntartása érdekében fel nem veszi, mert mint becsületes és tisztességes, hazafias gondolkodású ember nem akarja az élet és vagyonbiztonságát szavazó híveinek kockáztatni.” — írta Kresz „kampányfőnöke”, Ocskay Rudolf.23 Magyarán szólva: a teljes vereség elől a tisztes visszavonulást választva a kormánypárt támogatottja visszalépett. A végeredmény ezek után a következőképpen alakult: Kresz 1919, Némethy 4318, Neugebauer 450 szavazatot kapott.24 Utóbbi gyászosan szerepelt, Kresz ügyén pedig a jelek szerint a pénz sem segített. Pótválasztásra tehát nem is lett szükség, Némethy Vilmos szerezte meg a mandátumot. A végeredmény kialakulásában több tényező játszott szerepet. Egyrészt a választókerületben uralkodó ellenzéki hangulat, amelynek oka az egyébként is szegény és elmaradott régió továbbnyomorodása volt a gazdasági válság következtében. A rongyos ruhájú, nincstelen parasztok előtt képviselőjelöltként fellépni egy ismeretlen budapesti bankárnak és egy „kimondhatatlan nevű” vezérigazgatónak, nemcsak politikai cinizmusnak tekinthető, hanem óriási melléfogásnak is, ugyanis a helyzet teljes félreértéséről tanúskodik. A jelöltek úgy gondolták, hogy az iskolázatlan választók számára a szokásos „úri modor” a megfelelő anyagi háttérrel — a dualizmus korának mintájára — biztosítja a sikert. Elképzelhető, hogy Kresz Károly egyszerűen a kormányzat csapdájába esett, amikor (vélhetőleg biztatásra) elindult. A hatóság jól érzékelte a kerületben uralkodó elkeseredett hangulatot és kormányzati exponenst nem tett ki a küzdelemnek. Előtérbe toltak tehát egy olyan személyt, akinek voltak ambíciói, de főként elegendő pénze egy kalandor akcióra. Támogatták, ahogy lehetett, veresége és a kidobott pénz azonban valószínűleg Kresz számláját terhelte. Neugebauer pedig egyszerűen csak önjelölt „balek” volt. Jól jártak a lefizetett választók is, szépen kerestek az egész „ügyön”, hiszen a jelöltek bizonyára szép „pénzt hagytak a kerületben, ami felvillanyozta” őket — ráadásul a saját jelöltjüket választották meg. A kormányzat a kisebbik rossz választásával sem került ki vesztesként a szituációból. A képviselőválasztási harccal ugyan nem kormánypárti képviselő nyert mandátumot, viszont az ellenzéki győzelem lecsendesítette a felhevült szavazókat. Ahogy a szolgabíró a választás előtt fogalmazott, a „méregfogat”, vagyis az elégedetlenséget le lehetett szerelni az ellenzéki képviselő megválasztásával, ráadásul közben az emberek anyagilag sem jártak rosszul. Bár a hivatalos kampánystratégia nem ez lett, de végül mégis bevált, ugyanis más tényezők mellett ez is közrejátszott abban, hogy a következő parlamenti választáson, 1935-ben már választási harcra sem volt szükség, a kormány-
23
Uo. ZML Zala Vármegye Központi Választmányának iratai, 1932. Alsólendvai választókerület. Választási jegyzőkönyv.
24
52
párt jelöltje (Bíró György) ellenfél híján egyhangú választással lett képviselő ugyanebben a kerületben.25
Azonban Némethy Vilmos sem maradt mandátum nélkül, ő ugyanis a szomszédos zalabaksai választókerületben indult, ahonnan egy nyilas jelöltet legyőzve jutott be a parlamentbe.
25
53
LEVÉLTÁRTÖRTÉNET LAKATOS ANDOR
A KATOLIKUS LEVÉLTÁRAK MAGYARORSZÁGON. MÚLT ÉS JELEN A millenniumi megemlékezések alkalmával, az elmúlt években sokat hallhattunk a magyar állam és a keresztény egyházszervezet kiépítésének összefüggéseiről, és a két történelmi feladat termékeny találkozásáról első királyunk, Szent István személyében. Az egyházszervezet működése írásos tevékenységet feltételezett, terjedése az írásbeliség kultúrájának fejlődését, terjedését is magával hozta, és ez az írásbeliség az állam működése során is egyre fontosabbá vált. Mindez egy többévszázados együttműködés, összefonódás kezdetét jelentette az egyház és az őt körülvevő társadalom számára, amelynek eredményeként ma már megállapítható, hogy az egyházi levéltárak végigkísérték Magyarországot ezeréves útján, és a bennük fennmaradt iratok történetírásunk nélkülözhetetlen forrásai. A kezdetek említése után talán nem meglepő, hogy a katolikus egyházi levéltárai középkori anyagát vizsgálva számos „leg-leg-leg” jellegű adatra bukkanhatunk. Az első eredetiben ránk maradt királyi oklevelet (I. András birtokadománya a tihanyi bencés monostornak, 1055), a legrégibb épségben megmaradt magyarországi viaszpecsétet (Szent László király függőpecsétje 1090 körül) és az első eredetiben fennmaradt magyarországi pápai oklevelet (II. Paschalis pápa oklevele 1102-ből) pl. egyaránt a Bencés Főapátság Levéltára őrzi Pannonhalmán. Az első ismert, eredetiben fennmaradt magánoklevél a Veszprémi Főkáptalani Levéltárban található (Guden a veszprémi káptalannak adományozza birtokait, 1079), az egyetlen magyarországi ólompecsétes királyi oklevél (II. Géza király 1156-ban az esztergomi egyháznak sót adományoz) pedig az Esztergomi Főkáptalani Levéltár anyagában maradt ránk. Hasonló példákat még tovább is sorolhatnánk. Az esztergomi, pannonhalmi és veszprémi levéltárak egyébként igen jelentős középkori gyűjteményekkel rendelkeznek, összesen több mint tízezer Mohács előtti oklevelet őriznek. Az egyházi levéltárak sorsa természetesen összefüggött az egyházszervezet változásaival. A Szent István által alapított egyházmegyék élén álló püspökök munkájának segítésére, tanácsadó testületként hamarosan megszervezték az első székeskáptalanokat is. Ezzel tulajdonképpen kialakult (és máig sem változott) az egyházmegyékhez köthető katolikus levéltárak két fő típusa: a püspöki és káptalani levéltárak. (Az érseki tartományokat vezető főegyházmegyékben érseki és főkáptalani levéltárakat találunk.) Az egyházszervezet kiépülésével párhuzamosan jöttek létre Magyarországon is a szerzetesrendek. Ennek a fejlődésnek köszönhető, hogy a 12. század végétől megjelentek a káptalanok. Bizonyos szerzetes konventek új funkciója volt a hiteleshelyi tevékenység, amelynek során közhitelű (bírósági eljárásoknál is bizonyító erejű) írásokat állítottak ki és őrizték azok másolatait. A hiteleshelyek — egyébként Európában kivételes, sajátosan magyar módon — közjegyzői feladatokat láttak el (vagyis pótolták a Magyarországon hiányzó közjegyzőket, birtokba iktattak, örökösödést, birtokviszonyokat rögzítettek,
55
adásvételi szerződéseket jegyeztek be), és az így keletkezett iratokat gondosan elkülönítve, külön nyilvántartással tárolták. A 13. század közepén a hiteleshelyek működése általánossá vált, saját pecséteket kezdtek használni, oklevélkiadásuk egyrészt magánfelek kérésére történt, másrészt a királyi udvarból érkező parancsokra is állítottak ki hiteles másolatokat. Az egyre gyakoribbá váló oklevélkiadáshoz megszülettek a latin nyelv megfelelő alkalmazását segítő első formuláskönyvek, az iratok kezeléséhez pedig az első nyilvántartások, jegyzőkönyvek is. 1240-ben pl. másolati könyv (chartularium) készült a pannonhalmi Szent Márton monostor legfontosabb jogbiztosító okleveleiről. A színéről Liber rubernek (vagyis vörös könyvnek) nevezett kötet ma is megtalálható a Bencés Főapátság Levéltárában, számos oklevél szövege csak ebben a formában maradt ránk. A 14. század elején formulagyűjteményt állítottak össze a székesfehérvári ferences kolostorban. A 126 formula a ferences rendben leggyakrabban előforduló hivatalos ügyek gyors intézéséhez adott segítséget. Ekkoriban már a királyi tanács határozott a hiteleshelyi oklevelek kiállításának díjáról. Az uralkodók a későbbiekben is rendszeresen szabályozták a hiteleshelyek körét, pecséthasználatát, díjszabását és szigorúan büntették az oklevelek hamisítását is. Ezek a szempontok azután beépültek az egyházi szabályzatokba, pl. a káptalanok működését szabályozó statútumokba is. A jogbiztosító iratok fontossága miatt tehát külső és belső szabályzatok sora írta elő az oklevelek kiadásának, tárolásának, nyilvántartásának rendjét. Sajnos az iratok fontossága, megkülönböztetett kezelése sem nyújtott védelmet az elemi károk, pl. villámcsapásból származó tűzesetek vagy éppen a tatár pusztítása ellen. Ezenkívül a levéltárak szándékos rongálása is előfordult egy-egy hatalmaskodás esetében, amikor egyesek az új — gyakran önkényesen kialakított — birtokviszonyokat a régi jogbiztosító iratok elpusztításával próbálták meg „legitimálni”. Már 1276-ban feljegyezték, hogy Csák Péter rablótámadása következtében nagy kárt szenvedett a veszprémi püspökség levéltára. Hasonló károkról beszámoló jelentések a 14. század első feléből is ismertek. Ezek az események természetesen aggasztották az uralkodót is: 1322-ben pl. Károly Róbert jelentést kért a nyitrai káptalantól arról a tűzről, amely a levéltárban pusztított és amelyben több oklevél elégett. A hiteleshelyi levéltárak és más egyházi iratok (amelyeket gyakran a magánlevéltár kifejezéssel különböztettek meg) jellemző tárolási helye egyébként a középkorban (és még jónéhány évszázadon keresztül) a templomok sekrestyéje, tornya volt. 1526 után a törökök által tartósan uralt területeken megszűnt a hagyományos egyházszervezet, a régi iratok általában elvesztek. A megmaradó iratok számára ugyanakkor „vándorévek” következtek, megkezdődött ui. a levéltári anyagok török veszély előli menekítése. A következő évszázadokban szinte valamennyi levéltár többször is „útra kelt”, sajnos számos el is pusztult közülük útközben. A háborús események sohasem kedveztek a levéltári anyagnak, ezenkívül a költözések következménye kézenfekvő módon iratvesztés, keveredés lett. Időnként ui. gazdátlanná, elhagyatottá válhattak levéltárak, vagy éppen több levéltár egy helyen őrzött anyaga keveredhetett (vármegyei, családi és egyházi anyagok közös tárolására, keveredésére is gyakran volt példa). A törökök kiűzése után a levéltárak visszaköltözése sem ment egy csapásra, hanem esetenként még hosszú évtizedeket vett igénybe. Annak ellenére tehát, hogy módszeres és szándékos iratpusztításról a törökök részéről nem beszélhetünk, ez az időszak mégis
56
jelentős károkat (nagymértékű iratvesztést, keveredést) okozott a levéltárakban, amelynek következményei a másfél évszázados megszálláson jóval túlmutatnak. A 18. század a katolikus egyházszervezet újjáépítésének kora volt. Végre „hazaköltözhettek” a püspökségek és káptalanok régi székhelyeikre, folytatódhatott a megszakadt hiteleshelyi tevékenység, a katolikus egyház újra jelentős birtokokhoz jutott a töröktől visszafoglalt területeken. A legtöbb levéltár iratsorozatai ettől az időtől fogva már folyamatosak, a plébániák levéltárai is gyarapodásnak indultak, bővült az írásbeliség. Ezt a folyamatot természetesen nem nézte tétlenül az állam sem, sőt a Habsburguralkodók tevékeny, meghatározó szervezői lettek a katolikus egyház újjáépítésének. Mária Terézia uralkodói főkegyúri jogát tágan értelmezve, néhány óriási méretű egyházmegyét felszabdalva új egyházmegyéket is alapított (az új alapítások a területükre vonatkozó régi iratokat általában megkapták „anyaegyházmegyéiktől”). A püspöki, kanonoki kinevezések jogának következetes, egyre szélesebb körű alkalmazása révén a királyok számára megnőtt a beavatkozás lehetősége. Miközben szigorúan szabályozták az egyházi birtokok gazdálkodását, a felvilágosult uralkodók céljai (mint pl. az ország erőforrásainak, lélekszámának felmérése, vagy éppen hasznos gyakorlati ismeretek terjesztése, népszerűsítése) gyakran az egyházi szervezet közreműködésével valósulhattak meg. Közben 1723-ban törvény született az ország levéltárának létrehozásáról. Az Archivum Regni anyagának gyűjtése során a hiteleshelyek levéltárait is felszólították, hogy jelentsék, illetve adják át országos vonatkozású irataikat. 1755 júliusában a pozsonyi káptalan levéltárából 11 országos érdekű iratot válogattak ki, amiről a nádort is értesítették. Más hiteleshelyek válaszaiból azonban az derült ki, hogy az elmúlt századok eseményei sok helyen teljes pusztulást okoztak, ezért alig tudtak országos érdekű iratokat felajánlani. A felvilágosultság jegyében fogant uralkodói célok a szerzetesrendek életében gyakran nagy nehézségeket okoztak: 1773-ban a Magyar Kamara levéltárába szállították a feloszlatott jezsuita rend iratait, 1782-ben pedig a II. József által „haszontalannak” tartott, így feloszlatott szerzetesrendek levéltárai kerültek ugyancsak a Kamarához. 1789 márciusában II. József azt is elrendelte, hogy valamennyi káptalani és hiteleshelyi levéltárat szállítsák Budára. Ez a rendelete azonban sohasem valósult meg, egy év múltán vissza is vonta. Időközben a középkori várakat felváltva megépültek a kor divatjának megfelelő barokk püspöki (főúri) paloták; általában ezekben az épületekben kaptak helyet a püspöki levéltárak is. A felgyülemlett iratanyaggal kapcsolatban a 18. század közepétől a rendezés igénye is felmerült, az iratokat általában betűkkel jelölt tárgyi csoportokba rendezték, és azon belül időrendben aktánkénti számsorrendet alakítottak ki, párhuzamosan elkészítve az iratok lajstromát, latinosan: elenchusát. A rendezési munkák motivációjának időnként személyi összefüggései is lehettek, valószínűleg nem véletlen ugyanis, hogy Esterházy Károly (aki váci püspökként 1761-ben rendeztette levéltárát) egri püspökségének idején, 1779-től az egri levéltár rendezésébe fogott. Hasonlóképpen Batthyány József érsek az 1760-as évek elején Kalocsán, majd áthelyezése után, 1779–1786 között Esztergomban is rendeztette levéltárát. A 19. században folytatódtak a rendezési munkák. Továbbra is jellemző volt az iratok tárgyi alapon történő csoportosítása, elhelyezése. Ez a megoldás néhány kivétellel a különféle iktatási rendszerek bevezetése után is tovább élt. Az 1870-es évektől megje-
57
lentek az első adatok a katolikus egyházi levéltárak tudományos kutatás céljából történő használatával kapcsolatban. A növekvő kutatói érdeklődést jelzi, hogy a Magyar Történelmi Társulat is módszeres levéltár-látogatásokba és felmérésekbe kezdett az egyházi levéltárakban (munkatársaik általában kedvező tapasztalatokról számoltak be a Társulat rendezvényein). Megjelentek az első levéltár-ismertető publikációk, leírások is; elsőként a gyulafehérvári káptalan (1880, 1898) és a pannonhalmi főapátsági levéltár (1896) esetében), továbbá forráskiadványok formájában kezdték el közölni a levéltárak legfontosabb anyagait (elsősorban a középkori okleveleket). Az 1874. évi XXXV. tc. bevezette a közjegyzői intézményt, ami véget vetett a hiteleshelyek tevékenységének (az iskolázottság növekedésével, az írásbeliség terjedésével a század folyamán ez a tevékenység már egyébként is jelentősen visszaesett). Új „országos” iratokat ezután már nem adtak ki a káptalanok, a régieket viszont továbbra is elkülönítve (országos levéltárnak nevezve) tárolták, kezelésüket a későbbiekben is állami törvények szabályozták. A káptalani magán- és hiteleshelyi levéltárak őrzőhelye továbbra is a templomok épülete maradt, innen általában csak a 20. század második felében költöztették ki őket. Az első világháború utáni területi változások természetesen az egyházszervezetet is nagymértékben érintették. Igen jelentős mennyiségű egyházi levéltári anyag került külföldre, a politikai határok által szétvágott egyházmegyék esetében az utódállamok között általában nem (vagy csak igen kis mennyiségben) történt iratcsere. A két világháború között az egyházi levéltárak számára már az iratbőség okozott gondot. Elhamarkodott selejtezések is előfordultak, elsősorban a gazdasági levéltárak esetében, amelyeket általában külön épületekben, a jószágkormányzóságokon őriztek. 1925-ben a veszprémi püspöki jószágigazgatóságon selejtezték ki a régi, értéktelennek vélt gazdasági iratokat, amelyek egy része később a veszprémi múzeumba és a Magyar Nemzeti Múzeumba került. (Ugyanezen idő alatt egyébként a veszprémi megyeházán is selejtezés történt, amelynek régi közgyűlési iratok, törökkori oklevelek és adóösszeírások estek áldozatul.) 1932-ben a Magyar Minerva évkönyve adott elsőként átfogó képet Magyarország jelenlegi határai között a katolikus egyházi levéltárakról (számos egyéb gyűjtemény mellett), intézményenként ismertetve azokat. Püspöki (érseki) és káptalani (főkáptalani) levéltárak ekkor a következő városokban voltak: Eger, Esztergom, Győr, Kalocsa, Pécs, Székesfehérvár, Szombathely, Vác, Veszprém. Egyetlen társaskáptalani levéltár működött; Sopronban. Igen magas volt a szerzetesi levéltárak száma: a ferencesek 21, a piaristák hét, a kapucinusok és bencések négy-négy, a domonkosok három, a premontreiek, minoriták, karmeliták, irgalmasok, ciszterciek két-két, a szerviták egy intézményt tartottak fenn. Az adatokat áttekintve és a mai helyzettel összehasonlítva — a püspöki-, káptalani levéltárak iratanyaga megmaradt, sőt gyarapodott is, míg a szerzetesi levéltárak száma ötvenről hatra (!) csökkent — különösen a szerzetesi levéltárak elvesztését sajnálhatjuk. Ez az összehasonlítás tulajdonképpen már átvezet bennünket a második világháború után történtekhez. 1945 tavaszán háborús károk érték a dunántúli levéltárak zömét; Sopronban, Szombathelyen, Esztergomban, Pécsett és Veszprémben. Az első két esetben káptalani levéltárakat, míg a többinél a jószágkormányzóságok gazdasági iratait érte bombatalálat. A következő jelentős esemény a levéltárak életében az 1947-ben elfogadott, levéltárakról szóló XXI. tc., amelynek értelmében a katolikus egyházi levél-
58
tárak közérdekű magánlevéltáraknak minősültek. A törvény először írta elő a szakfelügyeletet az egyházi levéltárak területén, végrehajtására azonban a politikai változások miatt nem került sor. Az 1950. évi XXIX. tvr. megszüntette a káptalanok és konventek hiteleshelyi levéltárait és elrendelte, hogy anyagukat a kerületi állami levéltárak vegyék át. (A hiteleshelyi levéltárak átvétele azonban a gyakorlatban általában késett, csak az 1960-as, 1970-es években valósult meg.) Az egyházi levéltárakat nemzeti érdekű magánlevéltáraknak nyilvánították. A szerzetesrendek feloszlatása után — néhány kivétellel — a szerzetesi levéltárak is megszűntek, anyaguk zöme az államosításokkal kapcsolatos zűrzavarban elkallódott, kisebb részüket sikerült a szerzeteseknek, esetleg a területileg illetékes állami levéltáraknak begyűjteniük. 1951 tavaszán a Levéltárak Országos Központja utasította a területi levéltárak vezetőit, hogy az illetékességi területükre eső egyházi levéltárakat látogassák meg és tapasztalataikról tegyenek jelentést. 1951 őszétől azután a katolikus levéltárakat állományvédelmi szempontokra hivatkozva közös kezelésbe vették, ezért a továbbiakban két kulcs kellett kinyitásukhoz, az állam és az egyház képviselői csak együttesen juthattak be a raktárakba. Ez az állapot 1957-ig tartott. Kedvező fejlemény volt mindemellett, hogy a levéltári anyagról szinte valamennyi levéltárban egységes leíró szempontok szerint alapleltárt készítettek (amelyben a levéltári anyagot általában tárgysorozatonként ismertették), megkezdték a kiemelkedő forrásértékű anyagok mikrofilmezését, és az 1950-es évek végén a Levéltári leltárak c. sorozat részeként a székesfehérvári püspöki, az egri érseki, később pedig az esztergomi Prímási Levéltár ismertetői is megjelentek. Az 1969. évi XXVII. tvr. szaklevéltárrá nyilvánított 23 katolikus egyházi levéltárat (húsz püspöki és káptalani, három szerzetesrendi levéltárat). Ez év tavaszától a püspöki kar létrehozta az Országos Katolikus Központot, amelynek feladata többek között a katolikus egyházi levéltárak tevékenységének koordinálása lett, és a levéltári intézmények, valamint az illetékes minisztériumi szervek között közvetített. 1971 tavaszán az egyházi szaklevéltárakban is érvényessé vált a Levéltárak Ügyviteli Szabályzata, amely részletesen és egységesen szabályozta a magyar levéltárak tevékenységét. Élénkült az egyházi levéltárak kutatóforgalma. Az 1950-es, ’60-as és ’70-es években általában egyegy levéltári szolgálattal megbízott papi személy töltötte be a levéltárosi tisztet, a ’80-as évektől azután megjelentek az első civil munkatársak. Az Új Magyar Központi Levéltár Módszertani Osztályán 1983–89 között négy alkalommal szerveztek továbbképzést az egyházi levéltárosok számára. 1981 áprilisában a Magyar Könyvtárosok Egyesületén belül létrejött a Levéltári Szekció, majd 1986 decemberében ennek utódjaként az önálló Magyar Levéltárosok Egyesülete. Az egyesület kezdettől fogva foglalkozott az egyházi levéltárak kérdéseivel, problémáival, tagságában egyházi levéltárosok is helyet kaptak. 1993 júniusában Debrecenben alakult meg az Egyházi Levéltárosok Nemzetközi Szövetsége Magyarországi Tagozata, majd ennek jogutódjaként 1995-ben a Magyarországi Egyházi Levéltárosok Egyesülete. Az egyesületek az egyházi levéltárosok szakmai kapcsolattartásának fórumai. Az 1990 után újrainduló szerzetesrendek közül csak kevesen éltek a levéltáralapítás jogával, mindössze három új szerzetesi levéltár született. A rendi levéltárak esetében általában nem megvalósítható, így nem is cél egykori levéltári anyaguk teljes körű begyűjtése (a legnagyobb mennyiségű iratbegyűjtés a Magyar Ferences Levéltár-
59
ban történt), a tulajdonos rendek pedig gyakran letéti szerződést kötöttek a régi levéltári iratanyaguk maradványait őrző közlevéltárakkal, megyei önkormányzati levéltári intézményekkel. 1993 májusában II. János Pál pápa rendeletére új egyház-igazgatási beosztás lépett érvénybe Magyarországon. A területi változás valamennyi egyházmegyét érintette, új egyházmegyék is születtek. 1995-ben az LXVI. tv. (az új levéltári törvény) szerint a korábban szaklevéltárként működő egyházi levéltárak nyilvános megánlevéltárak lettek.
Mit találhatunk a katolikus levéltárakban? Eltekintve az intézményes keretektől, a katolikus levéltárak között kutatói szemmel négy nagy csoportot, azaz „levéltártípust” különböztetünk meg. 1.
2.
60
Az érseki, püspöki levéltárak legfontosabb iratképzői az egyház-igazgatási teendőket a mindennapokban ellátó püspöki hivatalok, az egyházmegyék bírói fórumát jelentő szentszéki bíróságok, illetve az egyházi iskolák felügyeletét, központi igazgatását végző tanfelügyelőségek. Szintén a püspöki levéltárakhoz tartoznak ugyan, de nagyobb különálló egységet képeznek a gazdasági levéltárak, amelyek az 1945 előtti egyházi uradalmak, ill. azok kezelését végző jószágkormányzók irataiból keletkeztek, és gyakran máig is külön épületben találhatók. Külön kezelésük eredményeként a védettebb, püspökségeken tárolt anyagokhoz képest a gazdasági iratok gyakran hiányosabbak, sérültebbek. Az eddig felsoroltakon kívül szinte valamennyi püspöki levéltárban előfordulnak „egyéb szervek” iratai is, pl. vallásos egyesületek, társulatok, szemináriumok, megszűnt szerzetesi intézmények stb. iratai tartoznak ide. A püspöki levéltárak részét képezik a főpapi és papi személyek hagyatékai is. A főkáptalani, káptalani levéltárak rendjét általában a káptalani jegyzők (a káptalan által fizetett ügyvédek) alakították ki. Két fő részük van: magánlevéltár és hiteleshelyi levéltár. A magánlevéltár a testület belső ügyeinek, tanácskozásainak iratain kívül általában jelentős iratanyagot tartalmaz a székesegyházakról, mint a káptalanok liturgikus szolgálatának helyszínéről. Külön iratkezelése volt a különféle (egyházi, tanügyi és jótékonysági célokat szolgáló) „kegyes alapítványok” tőkéjét kezelő alapítványi hivataloknak. Mivel a káptalanok általában a püspöki uradalmaktól függetlenül, külön birtokon, önállóan gazdálkodtak, hasonlóképpen vannak gazdasági–uradalmi irataik is. A hiteleshelyi (vagy más néven országos) levéltárakban a bevezetőben többször is említett hiteleshelyi tevékenység során jöttek létre a birtokba iktatások, királyi parancsra végzett megkeresések, vizsgálatok, a káptalanok előtt tett vallomások, végrendeletek stb. iratsorozatai. Általában ennek az anyagrésznek, illetve tágabb értelemben a káptalani levéltáraknak köszönhetően
3.
4.
van jelentősebb mennyiségű középkori iratanyaga a katolikus levéltári intézményeknek. A plébániák levéltárai tulajdonképpen „tükörképei” a püspöki levéltárakban található, plébániákra vonatkozó iratanyagnak, hiszen az iratok zömét a püspökséggel folytatott levelezés teszi ki, ami itt eredeti, annak a másik helyen fogalmazványként meg kell lennie és viszont. A helyzet azonban — pl. a mindkét helyen jelentkező, de eltérő módon, mértékben megvalósuló iratvesztés miatt — ennél jóval bonyolultabb. A plébániákon őrzött anyagot a hivatali levelezésen kívül értékes helyi összeírások, a plébánia történetéről vezetett „historia domusok”, iskolaszéki iratok egészíthetik ki, időnként céhek, később egyesületek anyagai is bekerülhettek, ezenkívül itt találhatók az espereskerületi iratok is. Az esperesi megbízatás ui. nem helyhez, hanem személyhez kötődött, ennek megfelelően több plébánia levéltárában is előfordulhatnak egy-egy kerület iratai. A szerzetesrendek levéltáraiban a központi kormányzati iratokon kívül az egyes rendházak, apátságok és az intézmények (iskolák, főiskolák) iratai általában külön találhatók. A szerzetesek gazdálkodásáról fennmaradtak gazdasági iratok is. Jelentős a letétek száma, szívesen helyeztek el ui. egy-egy nagy múltú szerzetesi intézményben megőrzésre pl. családi levéltárakat. A szerzetesek szellemi, tudományos tevékenységének köszönhetően általában gazdagabb hagyatéki és kézirattári anyag jellemző ezekre a levéltárakra.
Talán az eddigi felsorolás is megfelelően érzékeltette, hogy a katolikus levéltárakban nemcsak az egyháztörténet kutatói találnak számukra érdekes anyagot. A helytörténetírók számára nélkülözhetetlenek a plébániák és püspökségek helységekre vonatkozó iratai, az oktatás történetével foglalkozók nem kerülhetik el a tanfelügyelőségek (s benne a népiskolák, középiskolák) anyagának, az iskolaszékek, a tanító szerzetesrendek iratainak vizsgálatát, a gazdaságtörténészek remek forrásokat találnak az egyházi birtokok iratai között, egy-egy néprajzi kutató számára kincset érhetnek az úriszéki vagy szentszéki perek vallomásai, az életmód kutatói számára a hagyatéki leltárak részletei, a családfakutatók számára az anyakönyvek információi, a művészettörténészeknek régi épületek tervrajzai és leírásai, a tájkutatónak egy-egy határjárás vagy éppen egy szépen megfestett régi térkép részletei, a demográfusnak a népesség-összeírások és anyakönyvek adatai…. Hosszasan sorolhatnánk tovább, de talán az eddigiekből is látható, hogy ha a forrásanyag változatlan is marad, a kérdéseknek, a kutatói kereső-szempontoknak úgy tűnik, nincs határa.
A katolikus levéltárak közelmúltja és jelene Az 1995. évi levéltári törvénynek megfelelően jelenleg 18 bejegyzett katolikus nyilvános magánlevéltár (ebből 12 egyházmegyés, hat szerzetesi intézmény) működik Magyarországon. A szám első látásra kevésnek tűnhet, azonban az ellátó személyzet szempontjából közösen kezelt püspöki és káptalani levéltárakat ma már általában egy intéz-
61
ményként szerepeltetik (korábban a püspöki és káptalani levéltárak külön szaklevéltárakként voltak bejegyezve). A 18 intézmény 2000-ben összesen 7630 ifm terjedelmű anyagot őrzött, ebből 620 ifm volt a szerzetesi iratanyag. Nem jelennek meg a nyilvántartásban az egyes plébániákon őrzött iratok, régebbi felmérések adatai szerint az itt tárolt történeti iratanyag mennyisége mintegy 3500 imf. A katolikus levéltári anyag teljes terjedelme eszerint meghaladja a 11 000 ifm-t. A levéltári intézményekben őrzött anyagot a 2000. évi adatok szerint 34 személy gondozta. Közülük 16 főállású, ez a teljes létszám kevesebb mint felét teszi ki, és azt jelenti, hogy az összesen 18 intézménybe átlagosan nem jut egy-egy főállású munkatárs. A teljes létszámból mindössze hat fő volt, aki 1990 előtt állt munkába, 28 személy 1990 után került erre a területre. A rendszerváltás után tehát igen jelentősnek mondható a munkaerő cserélődése a katolikus egyházi levéltárakban. Tovább vizsgálva az 1990 után munkába állók táborát elmondható, hogy az 1990 után végzett, „fiatal diplomások” száma 16. Ez megközelítőleg az összes munkatárs felét, az 1990 után munkába állók 60%-át jelenti. A cserélődésen túl tehát a nemzedékváltás, a fiatalodás is erőteljes ezekben az intézményekben. Az átlagosan „másfél személyes” levéltárakra nagy terhet ró a kutatóforgalom (a növekvő érdeklődésnek köszönhetően a kutatói jelenlét ma már ezekben az intézményekben is folyamatosnak mondható), az ügyfélszolgálat és a szaporodó adminisztratív teendők. Ezek mellett sajnos kevés energia jut iratrendezésre, segédletkészítésre, pedig nagy szükség van erre a munkára: középszintű (vagyis iratsorozatok, raktári egységek szintjén tájékoztató) kiadott segédlete 2300 ifm iratnak van, ami a teljes katolikus anyag kb. 20%-a. A katolikus egyházi levéltárakkal kapcsolatos kiadványok száma összesen ötven. Ennek kétharmada önálló kiadvány (könyv, füzet), egyharmada tanulmány jellegű publikáció. Ha kiadási idő szerint tagoljuk őket, akkor láthatjuk, hogy az 1950 előtti (11) és az 1950–1990 közötti (13) kiadványok számának összegét meghaladták az 1990 utáni kiadványok (24:26). A rendszerváltás után tehát felgyorsult a kiadványmunka, a kiadványok megjelenése. Átalakult viszont témájuk, struktúrájuk: legnagyobb mértékben az ún. „hasznos kiadványok”, a levéltárak szempontjából is hasznosítható adattárak, levéltár-történeti, archontológiai stb. munkák, ill. a forráskiadványok száma szaporodott az utóbbi évtizedben. A levéltári anyagot ismertető segédletek terén, különösen a középszintű segédleteket tekintve, nem történt lényeges előrelépés, sőt az elérhető kiadványok zöme ezen a téren továbbra is régi, általában 1950–1980 közötti. A segédletek között pozitív kivételt jelentenek az alapszintű, néhány oldal terjedelmű levéltár-ismertetők és a darabszintű (egyes iratok szintjén ismertető) segédletek (ilyenek készültek pl. a levéltárak térképállományáról és a helytörténetírás szempontjából nélkülözhetetlen egyházlátogatási jegyzőkönyvekről), de ezek jórészt központi, valamennyi levéltárat bemutató kezdeményezéseknek köszönhetőek, általában egy-egy sorozat részeként jelentek meg. A forráskiadványok elsősorban középkori okleveleket, egyházlátogatási jegyzőkönyveket (ún. kánoni vizitációkat) érintettek, valamint a levéltárak egy-egy frekventáltabb részét, pl. címeres iratokat, régi pecsétek anyagát mutatták be. A jövőben a további forrásközlések (esetleg több levéltár együttesen készített, tematikus forráskiadványai) mellett, a közép- és darabszintű segédletek levéltárankénti kiadása jelenthetne mind a kutatók, mind pedig a levéltárak számára előrelépést.
62
Az elmúlt években a katolikus levéltárak működésében (is) egyre fontosabb szerepe lett a pályázati lehetőségeknek. Az 1996 óta rendelkezésre álló nyilvános magánlevéltári támogatásból elsősorban beruházási jellegű kiadások, a levéltári munkához szükséges modern eszközök beszerzése történt meg, a veszélyeztetett levéltári anyag megmentését szolgáló, 1998 óta létező támogatás pedig mára az állományvédelmi feladatok, restaurálás, polcrendszerek, dobozok, tárolóeszközök beszerzésének legfontosabb forrásává vált. A Nemzeti Kulturális Alapprogram pályázati kiírásai elsősorban a segédletek készítését, a kiadványmunkát támogatták. A személyi állomány túlterheltsége ellenére megkezdődött a levéltárak régi, 1950. évi állapotát tükröző fondjegyzékek (a levéltárak nagyobb iratcsoportjairól tájékoztató, alapvető segédletek) felülvizsgálata, továbbfejlesztése. A jövő fontos feladata lesz a plébániákon lévő iratok rendezése, szükség esetén beszállítása, amely egyébként raktározási problémákat is felvethet, mivel a legtöbb levéltár nem rendelkezik jelentősebb szabad raktári kapacitással. A levéltárosok között élénkültek a szakmai kapcsolatok, a találkozásokra évente többször is alkalmat adnak a levéltáros egyesületek és az Országos Katolikus Gyűjteményi Központ rendezvényei. Az elmúlt évtizedben tehát igen nagy változások történtek mind a személyi, mind pedig a működési feltételekben. Minden nehézség ellenére — tudva azt, hogy még óriási munka, rengeteg feladat áll előttünk — megállapítható, hogy a katolikus levéltárakban a kor színvonalán álló, kiváló szakmai teljesítmények születtek/születnek. Ennek eredményeképp a szakmai konferenciák folyosói beszélgetéseiben, de időnként az előadói pódiumról is egyre többet lehet hallani azt a kijelentést, hogy az egyházi levéltárak (köztük a katolikus levéltárak) a közelmúltban kiléptek a „hátrányos helyzetű rokon” szerepéből és újra elfoglalták helyüket a magyar levéltárügy, a levéltáros szakma szervezetében.
63
A Levéltárért-díj ajánlása A Magyar Levéltárosok Egyesülete választmánya ezúton is felhívja valamennyi tag, kolléga, intézményvezető figyelmét, hogy ebben az esztendőben is sor kerül az MLE által alapított Levéltárért-díj átadására. A díjak átadására 2004. október 26-án, az MLE piliscsabai vándorgyűlésén kerül sor. Ezért kérünk mindenkit, hogy ajánlását az MLE titkárságára, vagy közvetlenül Böőr Lászlóhoz (2751 Pf. 52., illetve (53) 353–011 fax) szíveskedjen eljuttatni legkésőbb 2004. szeptember 15-ig. Tájékoztatásul felhívjuk a figyelmet arra, hogy az alapító szándéka szerit e díj elsősorban a levéltárban hosszabb ideje szolgálatot teljesítő, kiemelkedő szakmai munkát végző, példamutató személyiségű, általában nem tudományos besorolású kollégáink munkájának elismerésére szolgál.
64
CSALA RITA
A GYULAFEHÉRVÁRI ÉRSEKI ÉS FŐKÁPTALANI LEVÉLTÁR TÖRTÉNETE ÉS MAI ÁLLAPOTA A káptalani levéltár teljes állományát először Beke Antal kanonok (1838–1913) írta le, aki levéltárőri funkciót töltött be Gyulafehérváron.1 Levéltár-történeti adatokat találunk még a Beke Antal és Boros József (1883–1972) által készített káptalani levéltári indexek bevezetőiben is. A legrészletesebb ilyen jellegű leírás a Boros József által az 1940es években összeállított levéltár-segédletben olvasható — 16 oldalon, alfejezeti beosztásokkal.2 Az erdélyi/gyulafehérvári egyházmegye történetét bemutató tanulmányok egyike sem tárgyalja külön a különböző korok levéltár-helyzetét. Ezekből a munkákból csupán annyit tudunk meg, hogy a káptalani hiteleshelyi levéltár okirattermelése nagy volt, de a legkorábbi időkből származó anyaga a tatárpusztítások és a különböző harcok idején szétszóródott. A főegyházmegye levéltárának két nagy egysége volt/van: az egyik az érseki/püspöki, a másik a káptalani levéltár.
A gyulafehérvári püspöki/érseki levéltár A Szent István által alapított erdélyi püspökség 1930-ig a kalocsai érsekség alá volt rendelve, 1930–1991 között pedig a bukaresti római katolikus érsekséghez tartozott. 1932. március 22-én „erdélyi”-ről „gyulafehérvári”-ra változtatták a nevét.3 1991. augusztus 5-től nyerte el önállóságát, amikor II. János Pál pápa érseki rangra emelte.4 1009–1601 között 46 gyulafehérvári püspökről tud a történetírás. A fejedelemség idejében „választott” püspökök voltak, akiket a magyar király nevezett ki, de a pápa nem erősített meg. Ez a korszak Illyés András püspöki kinevezéséig és kinevezésének pápai elismeréséig, 1696–1697-ig tartott. A katolikus restauráció itt 1713-tól, Mártonfi György püspöktől számítódik. A püspöki hivatal iratanyaga 1715-től folyamatosan, 1729-től szinte hiánytalanul megmaradt. Ez a püspökség fennhatósága alá tartozó plébániákkal, az egyenrangú, illetve a fölérendelt intézményekkel való levelezést (a felsorolásnak megfelelően: leiratok, átiratok, illetve felterjesztések) tartalmazza, 1224–1997 közötti időhatárokkal. 1715-ig az iratok nagyobb része 18. századi másolatban maradt fenn. A kancelláriai iratkezelésből tudjuk, hogy 1848-ig a folyószámos iktatást alkalmazták (fons/fasciculus/numerus), míg 1848. január 1-jétől kezdve az iktatás ügycsoportok, ügyosztályok szerint történt. Ez a mai gyakorlat is. Ennek alapja, hogy minden tárgy1 2 3
4
BEKE ANTAL: Az erdélyi káptalan levéltára Gyulafehérvárt. I–III. köt. Bp., 1890–1896. 1–308. Gyulafehérvári Érseki és Főkáptalani Levéltár. Káptalani iratok. Segédletek. JAKUBINYI GYÖRGY: Romániai katolikus, erdélyi protestáns és izraelita vallási archontológia. Gyulafehérvár, 1998. 9. Gyulafehérvári Érseki és Főkáptalani Levéltár (= GyÉFKL). Püspöki Hivatal Iratai. 1899–1991.
65
körnek külön csoportszám felel meg, és a folyószámon kívül az adott ügy csoportszámát is feltüntetik az iraton. A jelenleg is használt 39 ügycsoportba a következők sorolandók: a Szentszékkel (1. csoport), az állami szervekkel (35. csoport) folytatott levélváltások, a papok jogállásával (7–15. csoport) és az egyes egyházközségekkel kapcsolatos iratok (32–33. csoport), a hittudományi főiskolára (6. csoport), a katolikus iskolákra (17–19., illetve 21. csoport), az egyházi épületekre (30. csoport), a különböző ájtatosságokra (23. csoport) stb. vonatkozó iratok. A hivatalos irattermelés irattárba, majd levéltárba kerülésével ez az iratsorozat folyamatosan bővül.
A gyulafehérvári káptalani (hiteleshelyi) levéltár A Szent Mihályról nevezett gyulafehérvári székeskáptalan alapítását és szervezését Szent Lászlónak tulajdonítja a történetírás. A Marostól délre eső területek hivatali ügyeinek intézésével és közjegyzői teendőinek elvégzésével a gyulafehérvári káptalant bízta meg László király, és ez évszázadokon keresztül hiteleshelyként működött. Közhitelű okleveleket készítettek, adtak ki itt és fogadtak el megőrzésre. Sajnos a káptalani levéltár legrégebbi okmányainak nagyobb része elpusztult a történelem folyamán.5 1241-ben, a tatárjáráskor felégették,6 1277-ben a szászok támadásai, a 16. századtól pedig a fejedelmi belharcok miatt semmisült meg sok irat. 1600–1601-ben Mihály vajda ostroma,7 1603-ban Székely Mózes és Bethlen Gábor ütközete, 1658-ban és 1661-ben8 a tatár– mongol betörés, 1758-ban a székesegyház tetőzetének és tornyának véletlenszerű kigyulladása, 1848/–849-ben a magyar szabadságharc, majd a 20. században a világháborúk során tűnt el sok okmány.9 Magyarországon a római katolikus káptalanok és konventek voltak a hiteleshelyek (loca credibilia vagy loca authentica), ezek közhitelű pecséttel (sigillum authenticum) és országos levéltárral rendelkeztek. A hiteleshelyeknek a törvénykezési eljárásokban is nagy jelentőségük volt. Bizonyos jogcselekmények csakis a hiteleshely közbenjárásával történhettek, így a birtokba iktatás (statutio) is. Törvénykezési hivatásuk idővel megszűnt,10 de országos levéltáraikkal nagy érdemeket szereztek. A Magyar Országos Levéltár (Diplomatarium: DL) elsősorban a hiteleshelyek oklevélanyagának köszönheti európai hírét. 5
6 7
8 9
10
A káptalan első, fennmaradt regisztrumtöredékéhez l.: GYÖRFFY GYÖRGY: Gyulafehérvár kezdetei, neve és káptalanjának registruma. Századok. 117. (1983.) 5. sz., 1116–1134.; MARTON JÓZSEF: Az erdélyi (gyulafehérvári) egyházmegye története. Gyulafehérvár, 1993. 21. GyÉFKL Canonica Visitationes. A gyulafehérvári székesegyház és káptalan vizitációja, 1821. A magyar levéltártörténet kronológiája 1000–2000. Szerk: DÓKA KLÁRA–MÜLLER VERONIKA–RÉFI OSZKÓ MAGDOLNA. Bp., 2000. 69.; Giorgio Basta császári hadvezér és Vitéz Mihály katonái nagy pusztítást vittek véghez Nagyenyeden és Gyulafehérvárott, feltörték a fejedelmi levéltárat, karddal összevagdalták az iratokat, egy részét pedig magukkal hurcolták. Uo. 76. Schematismus Venerabilis Cleri Dioecesis Transsylvaniensis. Gyulafehérvár, 1882. 12.; LÉSTYÁN FERENC: A gyulafehérvári római katolikus megyéspüspökség. Erdélyi egyházaink évszázadai. Bukarest, 1992. 11–12. A Pallas Nagy Lexikona. I. köt., Bp., 1895. 248.; BÓNIS GYÖRGY: A közhitelesség szervei Magyarországon és a magyar hiteleshelyi levéltárak. Levéltári Szemle, 16. (1966.) 2. sz. 125–126.
66
A történelmi Erdély területén két hiteleshely létezett: a gyulafehérvári székeskáptalan és a kolozsmonostori konvent. Az 1556. évi szekularizáció során megszüntették a hiteles pecsétek és levéltárak egyházi kezelését. A Kolozsváron tartott erdélyi országgyűlés a fejedelmi kincstár javára szekularizálta az erdélyi püspökség és a káptalan javait és birtokait. A tordai országgyűlés 1557-ben elrendelte, hogy a levéltár őrzésére, az oklevelek kikeresésére és hiteles másolatok kiadására négy nemest (requisitort) nevezzen ki a fejedelem. A requisitorok kijelölése nem egységes gyakorlat szerint történt: hol a fejedelem, hol a rendek jelölték ki őket.11 A fejedelmi korszak levéltárosai közül említést érdemel Szamosközy István (1593), Bojthi Veres Gáspár (1623) és Szalárdi János (1634). A káptalani levéltár a szekularizáció következtében országos jellegű (fejedelmi) levéltár szintjére emelkedett. A káptalani protokollumok mellett ide helyezték el az erdélyi országgyűlések jegyzőkönyveit, a fejedelmi kancellárián készült királyi könyveket, az adó- és a dézsmaszedők számadásait is.12 A levéltár gyarapodásához hozzájárult továbbá a magánszemélyek és a családi archívumok letétbe helyezése. A káptalant VI. Károly császár állította vissza 1729-ben. Az 1743–1744. évi országgyűlés eltörölte a katolikusok számára sérelmes törvényeket, visszaadta a gyulafehérvári káptalani és a kolozsmonostori konventi levéltárakat, és velük együtt visszaálltak a hiteleshelyi teendők is.13 Ekkortól Gyulafehérvár vette át az egykori kolozsmonostori konvent hiteleshelyi feladatait.14 Működésüket több állami törvény is szabályozta.15 Jelentős káptalani anyag jutott azonban magángyűjtők kezére, így pl. Kemény Józsefhez is, akit Beke Antal a káptalani levéltár indexbevezetőjében jelentős mennyiségű irat eltulajdonításával vádol. A hiteleshelyek tevékenysége 1874-ben szűnt meg, amikor a közjegyzői törvény (1874. évi XXXV. tc. 214. §) elrendelte, hogy a hiteleshelyek a gondozásukban lévő okiratokról a jövőben is adhatnak ki hiteles kiadmányt, de újabb hiteles okiratok kiállítására és őrzésére nincs joguk.16 Az 1882. június 15-én megjelent XXIII. törvénycikk kimondta a gyulafehérvári káptalani, a kolozsmonostori konventi, valamint az erdélyi országos levéltár Magyar Országos Levéltárral való egyesítését.17 A törvény csak az országos vonatkozású iratok Budapestre szállítását írta elő, az egyházmegyével kapcsolatos iratanyagot Gyulafehérváron hagyták. Az országos és az egyházi vonatkozású iratok szétválogatását és jegyzékelését a gyulafehérvári káptalan esetében Beke Antal őrkanonokra, a kolozsmonostori konvent levéltára esetében pedig Éltes Károly kolozsvári plébánosra,
11 12 13
14 15 16 17
A magyar levéltártörténet kronológiája, i. m. 63. Uo. 63.; BÓNIS GY.: i. m. 134–135. KARÁCSONYI JÁNOS: Magyarország egyháztörténete főbb vonásaiban 970-től 1900-ig. Nagyvárad, 1915. 262.; BOROS JÓZSEF: Az erdélyi egyházmegyére vonatkozó történeti adatok. Kézirat. [Gyulafehérvár, 1964] 22. GyÉFKL Kéziratok. Uo. 356. Magyar törvénytár. 1765. évi XI., 1807. évi XIV., 1868. évi LIV. tc. 557–558. Magyar törvénytár. 1872–1874. évi törvényczikkek. Bp., 1896. 384. Magyar törvénytár. 1882–1883. évi törvényczikkek. Bp., 1896. 93. Noha már a Magyar Országos Levéltár megalakulásakor, majd 1753–1754-ben és 1848-ban is történt kísérlet az erdélyi hiteleshelyi (gyulafehérvári káptalani és kolozsmonostori konventi) anyag országos levéltárba való vitelére, ez csak 1882-ben valósult meg. A magyar levéltártörténet kronológiája, i. m. 99., 159.
67
kolozsmonostori levéltárőrre bízták.18 A felszállított 29 ládányi levéltári anyag 1759 kilogrammot nyomott.19 A következő év elején Beke Antal a kolozsmonostori levéltár káptalanival való egyesítését javasolta. Erre azonban csak 1937-ben került sor. (A kolozsmonostori konvent levéltárát Beke Antal ismertette.)20 1906-ra Beke Antal elkészítette a káptalani levéltár ládák szerinti, időrendi és betűrendes mutatóit.21 Ezek a mai napig jól használható segédletek az érsekségen őrzött iratanyag és a Batthyaneumban maradt káptalani levéltári anyag esetében is. 1912-ben biztonságosabb megőrzés végett a káptalani levéltár körülbelül 60 ládányi, legrégibb, legértékesebb részét a gyulafehérvári Batthyaneumba vitték. Ezek ma is a könyvtár páncélszobájának vasszekrényeiben találhatók, időrendben dobozolva. Az átszállított iratanyag időhatára 1246-tól 1912-ig terjed.22 A Batthyaneum államosítása során ezek az iratok is a román állam tulajdonába kerültek. Ez a rendkívül értékes anyag magyar királyi és pápai okleveleket, portai követjelentéseket, erdélyi fejedelmi levelezéseket, püspöki és kanonoki hagyatékokat foglal magába. Mennyisége körülbelül 12 ifm. Az anyag legkorábbi részéhez segédletként jól használható a Beke Antal által három füzetben közzétett regeszta-jegyzék.23 Az ottmaradt káptalani iratanyag vegyes iratokból (1580–1940), az alvinci uradalom irataiból (1622–1975), vezérokmányokból (1684–1940), alapítványi iratokból (1712–1947), jövedelem-összeírásokból (1722–1886), peres iratokból (1753–1950), káptalani iktatott iratokból (1800–1958), valamint értékes káptalani jegyzőkönyvekből (1759–1900) áll.
A levéltár elhelyezése A káptalani levéltár évszázadokon keresztül a székesegyház déli tornyának földszinti helyiségében volt. A sekrestye fölötti emeleti helyiséget conservatoriumnak hívták, ott őrizték a káptalani könyvtárat is, amelyet Mártonffy József püspök 1801. június 1-jén egyesített a teológiai szeminárium könyvtárával.24 1924-ben a püspöki levéltár régi (1700–1800 közötti) anyagát a torony alatti káptalani levéltár üres szekrényeibe tették át.25 Az 1940. évi állapotok miatt a káptalani levéltár három helyen volt elhelyezve: a Batthyaneumban, a káptalani tanácsteremben és a déli torony alatt. 1937-ben a kolozsmonostori konvent levéltáranyagával jelentősen bővült a gyulafehérvári levéltár. Ekkor nevezték ki káptalani levéltárőrré Boros József kanonokot. A Beke Antal által a század elején elkészített indexek ezt az anyagot is tartalmazzák. A Beke-féle levéltári ládácskák (ladulák) szerinti rendezés a déli torony alatt helyet ha18 19 20 21 22 23 24 25
GyÉFKL Káptalani Levéltár. 111., 122., 123/1882. GyÉFKL Káptalani Levéltár. 39/1884. BEKE ANTAL: A kolosmonostori konvent levéltára. Bp., 1897. 1–167. GyÉFKL Káptalani Iktatott Iratok. 88/1906. GyÉFKL Káptalani iratok segédlete. [BOROS JÓZSEF]: Káptalani Levéltár. H. n., é. n. [1940] 123–125. BEKE ANTAL: Az erdélyi káptalan levéltára, i. m. 1–308. GyÉFKL Canonica Visitationes. A gyulafehérvári székesegyház és káptalan vizitációja, 1821. GyÉFKL Püspöki Hivatal Iratai. 612/1924.
68
gyott a kolozsmonostori hiteleshelyi anyagnak is. A Batthyaneum állami kézbe kerülésekor ez az anyag is — a káptalanihoz hasonlóan — a könyvtárban rekedt. Ez az állapot 1998–1999-ig állt fenn, amikor budapesti levéltáros–történész szakemberek javaslatára és az érsekség gondos hozzájárulásával modern körülményeket biztosítottak az iratanyagnak. A korszerűsített raktárhelyiségek egy részében korábban is a jelenlegi levéltári anyagot őrizték. Az iratkötegek faszekrényekben és azok tetején álltak, konzerválási állapotuk megfelelő volt. A déli torony alatti helyiségben őrzött anyag mintegy 70 ifm-re terjedő része viszont (a hegyaljai főesperesség és a gyulafehérvári plébánia levéltára, de főként püspöki uradalmi és szentszéki iratanyag) a beázás és a mikroklimatikus viszonyok miatt jelentősen károsult. A szükséges fertőtlenítés és portalanítás után az iratok rendezve és dobozolva a mai felújított raktárakba kerültek. A Gyulafehérvári Érseki és Főkáptalani Levéltár (GyÉFKL) jelenleg a püspöki palota nyugati szárnyának földszinti részében, öt nagy és két kisebb raktárteremben található. Tudományos feltárása előzetes kutatási engedéllyel és a kutatási szabályzat előírásainak betartásával történik.
A levéltár mai állapota, felépítése A korszerűsítés (levéltári raktárak felszerelése, iratrendezés) tulajdonképpen 1997-ben kezdődött, amikor Szögi László egyetemi docens, az Eötvös Lóránd Tudományegyetem könyvtárának és levéltárának főigazgatója a levéltár szakmai felmérésének szándékával kereste meg az érsekséget. 1998 szeptemberében Szögi László, Érszegi Géza és Borsodi Csaba felmérték a levéltár állapotát és októberben megküldték szakvéleményüket a levéltár helyzetére és rendezésére vonatkozólag. Az érseki palota nyugati szárnyának földszinti részében lévő helyiségek felújítását még abban az évben befejezték. A helyiségeket füstérzékelő berendezéssel, Magyarországon vásárolt levéltári fémállványokkal szerelték fel és külön irodát rendeztek be a levéltáros, valamint a kutatók részére. Az iratrendezési munka 1999 tavaszán kezdődött el levéltár szakos egyetemi hallgatók bevonásával és az akkori levéltárvezető, Küsmődi Attila, konzultálásával. A székesegyház torony alatti levéltárának anyagát átszállították a felújított raktártermekbe. A gombakárosult, fertőzött iratanyag egy külön raktárba került. Ezt 2000 decembere és 2001 áprilisa között portalanították és fertőtlenítették a gyulafehérvári múzeum papírrestaurátori laboratóriumában. A levéltári anyag rendezése és semleges kémhatású levéltári szabványdobozokba helyezése hamarosan befejeződik. Az iratanyag fond- és állagszerkezete nagyon jól körvonalazódott. A fondok és állagok kialakításához a kalocsai érseki levéltár szerkezete szolgált alapul. A közel 720 ifm mennyiségű GyÉFKL ma a következőképpen épül fel. Nyolc kisebb levéltár-részlege (irategyüttese) van: püspöki, káptalani, gazdasági, főesperességi (hegyaljai kerület), plébániai és egyéb szervezeti, valamint személyi hagyatékok és gyűjtemények levéltára (fénykép-, térkép- és tervtár). A legtöbb irat latin, magyar és német nyelvű, valamint román és olasz, de a gyűjteményekben találunk örmény és héber nyelvű levelezést is. A leggyakrabban kutatott püspöki hivatal iratanyagának iktatói
69
és mutatói 1917-ig latin, 1918-tól napjainkig magyar nyelvűek. A teljes levéltári iratanyag 1224 és 1997 között keletkezett. Az egyházmegye történetére vonatkozó leggazdagabb és legterjedelmesebb iratanyag a püspöki levéltárban található. A kiterjedt püspöki levelezésen kívül figyelemre méltók a kánoni vizitációk, ezek 1711-től hiteles képet nyújtanak az egyházközségekről, fontos forrást jelentve a helytörténet-kutatóknak is. Társadalomtörténeti szempontból a szentszéki iratok (az 1739 és 1951 közötti időből) említhetők meg: ezek egyházfegyelmi ügyek és házassági perek iratcsomóit tartalmazzák, a személyes adatvédelem miatt azonban egy részük kutatási korlátozás alá esik. Az iskolatörténettel foglalkozó kutatók számára a tanügyi iratok (1773–1950) fondja szolgál alapvető kútfőként. A gazdasági levéltár szerves részét a püspökség uradalmi iratai képezik, 1614-től kezdődő időhatárral. A levéltár másik részlegét a hegyaljai/gyulafehérvári főesperesség iratai és a plébániai levéltárak alkotják. A plébániai iratanyaggal kapcsolatosan megemlítjük, hogy folyamatban van a környező szórványplébániák irategyütteseinek begyűjtése és rendezése, az írott múlt pusztulástól való megmentése és kutathatóvá tétele. A gyulafehérvári plébánia iratsorozatán (1717–1973) kívül a 2002. év folyamán az abrudbányai, magyarigeni, aranyosbányai, verespataki és zalatnai plébániai anyagok is letétbe kerültek. A személyi hagyatékokban több püspök, kanonok vagy egyházi tevékenységet folytató személy magánlevelezését és személyes iratanyagát találjuk. A tervtár, fényképtár és térképtár sajátos alaki jellegét tekintve külön gyűjteményként alakult ki.
Tervek–feladatok: gyűjtőlevéltárak kialakítása főegyházmegye-szerte A Gyulafehérvári Főegyházmegye területén „iratmentő” gyűjtőlevéltárak kialakítását indítványoztuk a Magyar Egyházi Levéltárosok Egyesülete szorgalmazására és a Nemzeti Kulturális Örökség Minisztériumának támogatásával. A gyűjtést főesperesi kerületi szinten végezzük. A GyÉFKL-be a hunyadi és a gyulafehérvári főesperesi kerületek szórványplébániáinak pusztulással veszélyeztetett iratanyagát gyűjtöttük be a 2003. év végére. A korábban említett abrudbányai, aranyosbányai, magyarigeni, topánfalvi, tövisi, verespataki és zalatnai plébániai levéltárak begyűjtése is ennek a munkának a részét képezi. Ezekről a helyekről az elmúlt évben, különböző szakaszokban szállítottuk Gyulafehérvárra az iratokat, a fertőzötteket a gyulafehérvári múzeum papírrestaurátori műhelyében fertőtlenítettük, majd rendeztük. A begyűjtési munkálatok során a következő szórványplébániák levéltárai kerültek Gyulafehérvárra: Borbánd, Brád (Boica, Kristyor–Gurabárza), Csernakeresztúr, Csertés–Hondol, Hátszeg, Kőrösbánya, Kudzsir, Lupény, Lónyaitelep, Nagyág, Petrilla, Petrozsény, Piskitelep, Pusztakalán, Szászsebes, Szászváros, Tür (Balázsfalva), Vajdahunyad és Vulkán. Ezek — terjedelmüket tekintve — megközelítőleg 100 ifm-t tesznek ki. A beszállított iratanyagokat 2004. tavaszától rendezzük, és biztonságos megőrzést nyújtva — a megfelelő levéltári segédlet elkészítésével — a kutatóknak hozzáférhetővé tesszük.
70
Terveink szerint a diaszpóra-plébániákon lévő irategyüttesek az alább kijelölt központokba kerülnek: 1. Besztercei Főesperesi Hivatal (a belső-szolnoki főesperesi kerület központi hivatalához közelebb eső területéről); 2. GyÉFKL (gyulafehérvári- és hunyadi főesperesi kerület); 3. Kolozs–Dobokai Főesperesi Hivatal (kolozs–dobokai főesperesi kerület); 4. Marosvásárhelyi Főesperesi Hivatal (marosi-, aranyos–tordai és küküllői főesperesi kerület); 5. Nagyszebeni Főesperesi Hivatal (szeben–fogarasi és erzsébetvárosi főesperesi kerület); 6. Sepsiszentgyörgyi Főesperesi Hivatal (sepsi– barcasági és kézdi–orbai főesperesi kerület); 7. Szamosújvári Plébánia (a belsőszolnoki főesperesi kerület egy részéből); 8. Székelyudvarhelyi 1. számú Plébánia (székelyudvarhelyi főesperesi kerület). A székelyföldi római katolikus plébániák és a többségében magyarok által lakott vidékek egyházközségi iratanyagáról az elkövetkező években fogunk gondoskodni. Az adott helyzetben elsődlegességet élveznek az elnéptelenedő, helyben lakó lelkész nélkül maradt plébániák irategyüttesei.
71
CD–ROM bemutatóra került sor a Magyar Országos Levéltárban 2004. május 18-án. A MOL és az Arcanum Adatbázis Kft. gondozásában megjelent Urbáriumok és összeírások a Magyar Országos Levéltárban (Urbaria et conscriptiones) c. munkát Dr. NÉMETH ISTVÁN levéltáros (MOL) mutatta be az érdeklődőknek.
72
MÉRLEG BARANYA EMLÉKSZÁM AZ 1848–1849-ES FORRADALOM ÉS SZABADSÁGHARC TISZTELETÉRE. Szerk.: LENGVÁRI ISTVÁN–ÓDOR IMRE. Pécs, 1999. (Baranya, 11–12.) 308 p. A polgári forradalom és a szabadságharc 150. évfordulójára határokon belül és túl nagyszámú és különféle műfajú könyv látott napvilágot. Ezek között sok helytörténeti feldolgozás jelent meg, amelyek segítségével folytatódott az események részletes, pontos feltárása. Ilyen tanulmánykötetet jelentetett meg — és mutatott be ünnepi körülmények között — a Baranya megyei Levéltár. A tucatnyi cikket író szakember között négyen az intézmény dolgozói, további két szerző baranyai, míg hárman Budapesten alkotnak. Nagy erénye a kötetnek, hogy két Tolna megyében dolgozó levéltáros a szomszédos kapcsolatokat, egy veszprémi kolléga pedig a dunántúli mozgalmakat mutatta be cikkében. Ezzel a sokszínű szerzői gárdával sikerült a szerkesztőknek elkerülni azt a gyakran előforduló hibát, hogy saját vármegyéje határain túl nem látó — és emiatt időnként óhatatlanul elfogult — kutatók teszik közzé eredményeiket. A kötet elolvasása után bárki meggyőződhet arról, hogy a szerzők a megye és a régió eseményeit kiválóan helyezték el az országos események sodrában. Jogosan állapította meg Ódor Imre a Baranya Megyei Levéltár igazgatója bevezetőjében, hogy a százötven évvel ezelőtti eseménysorozat „a magyarság utolsó nagy győztes élményeként rögződött a köztudatban.” Ennek a győztes folyamatnak első helyi lépéseiről számolt be Nagy Imre Gábor a Pécs szabad királyi város 1848 tavaszán címmel közreadott tanulmányában. A város és a megye rövid bemutatása után a már ismert tavaszi pécsi események mellett a szerző részletesen ír az alapvetően konzervatív helyi tanács kissé propagandisztikus ízű díszpolgári határozatairól. A március 19-én megválasztott 18 országosan ismert személy mellett 9 helyi nemest, egy Pécsett lakó nyugalmazott őrnagyot, majd néhány nappal később a líceum kanonok igazgatóját és annak jogtanárát tisztelték meg a díszpolgári címmel. A kései olvasónak úgy tűnik, hogy ezzel a szép, de gyakorlatilag semmitmondó gesztussal a pécsi tanácsbéli urak a maguk számára letudták a forradalmi átalakulást, ugyanis a város a tavaszi nagy felbuzdulás hatására sem volt hajlandó komolyan növelni a polgárjoggal rendelkező tagjainak számát. (Mindössze 682 főnek volt teljes joga a 15 300 főből!) Az országosan jelentkező pénzhiány Baranyában is hasonló gondokhoz vezetett, amelyhez párosult egy drágulási hullám, ami különösen a marhahús árát növelte. Ehhez a feszültséghez járult hozzá a zsidóság elleni országos fellépés, amely a 250-300 pécsi izraelitát is érintette. A 40 család március végén rövid időre elhagyta a várost, de néhány nap múlva bántatlanul visszatértek és folytatták tevékenységüket. A szerző részletesen bemutatja az 1848. május 25-én lezajlott városi tanácsi tisztújítást, ahol az új törvény szerint szavazati joggal bírók száma 413 polgárral nőtt. A nagyon magas részvétel (91,5%) mellett megtartott szavazáson új tisztikart választottak Aidinger Pál polgármester vezetésével. Az óvás miatt kétfordulóssá sikeredett képviselői választás bemutatása után jogosan állapítja meg a szerző: „Helyi szinten valójában nem tellett két vezetőgarnitúrára. Így fordul-
73
hatott elő pl., hogy a pécsi liberális tábor csak egyetlen esélyes politikus (Aidinger Pál) tudott polgármesternek és országgyűlési képviselőnek indítani.” A tavaszi pécsi események részletes bemutatása után Pálmány Béla Az első népképviseleti országgyűlési választások Magyarországon címmel írt tanulmányában az adott témáról rövidített formában mindent lényeges adatot megtudhat az olvasó. Kiváló példa Az 1848. július 5-én összeült Nemzeti Gyűlés Felsőházába meghívott magyar és erdélyi tagok száma alatt közreadott részletes elemzés, amelyet a korszak két nagy fontosságú országgyűlésével — az 1825–27. és az 1832–36. évivel — vetett össze a szerző. A királyi meghívólevéllel rendelkező 792 főpap és mágnás közül 267 személy vett részt a törvényhozás munkájában. Egyet kell érteni Pálmány Béla megállapításával, miszerint a főrendek magas részvételi aránya eleve kérdésessé teszi a korábbi időszakban „hazaárulónak” és „ellenforradalminak” minősített mágnásokra akasztott jelzőket, a gyakorlati tevékenységükkel pedig igazolták a polgári elképzelések térhódítását soraikban. Hasonlóan jól használható a 450 kerületi mandátumot elnyert népképviselő társadalmi állását és anyanyelvét bemutató összegzés. Különösen az oktatásban hiányzott eddig egy ilyen jól kezelhető összefoglalás, melynek elolvasása és értékelése egy középiskolás számára is megoldható feladat, de a főiskolai és egyetemi hallgatók szigorlati felkészüléséhez is jó áttekintést ad. A Pestre útnak indult politikusok életrajzát írta meg Ódor Imre Az első népképviseleti országgyűlés baranyai követei címmel. A hét követről kisebb-nagyobb írások korábban már jelentek meg, de a kötetben közreadott hosszú elemzések a korabeli Közlöny — Hivatalos Lap és más feldolgozások mellett eredeti forrásokra alapozva is készültek. Ezekből különösen a Drzavni Arhiv Hrvatske Viroviticka Zupanije Urbarialia átvett használatát tartom okos ötletnek, amelyben a szerző kiválóan kihasználta a szomszédságból adódó előnyöket és jelezte: a horvátországi uradalmak forrásai között sok, magyar történeti szempontból feltáratlan és kiaknázatlan iratanyag áll a kutatók rendelkezésére. A hét képviselőből a már Nagy Imre Gábor tanulmányában említett Aidinger Pál mellett az országosan ismert Táncsics Mihály, a kiterjedt családi rokonsággal bíró bonyhádi Perczel család egy kevéssé feltűnő, csendes alakja, Vince volt a három politikai körökben közismert személy. A mohácsi kerületből a helyben élő Bencze Ignác ügyvéd kapott mandátumot, akit halálig titkosrendőri megfigyelés alatt tartottak, mivel még Szegeden is aktív tagja volt az országgyűlésnek. Hegedűs Imre pécsváradi ügyvéd szintén az utolsó percig aktív képviselő volt, aki a felelőségre vonás után megélte a politikai viszonyok rendeződését, a kiegyezést is. A bükkösdi körzetből mandátumot kapott Angyal Pál a nemzetiségi ügyeket tárgyaló szegedi ülésen is hozzászólt a témához, és vele esett meg a baranyai követek közül, hogy beválasztották a kiegyezési tárgyalásokat folytató, majd lezáró parlamentbe. A pesti országgyűlésbe küldött követek közül a baranyavári járásból delegált Barthos Ede változtatott legjobban politikai álláspontján, és bár még Kossuth Pénzügyminisztériumában is dolgozott, a szabadságharc után adóhivatali állást vállalt, és emiatt a kortársak megvetették. A személyek részletes pályafutásának bemutatása egyúttal lehetőség arra, hogy a forradalom résztvevőit a szerző emberközelből ismertethesse meg. A tanulmányok logikai sorrendjébe látszólag nem illő dolgozatot közöl Hudi József: Dunántúli parasztmozgalmak 1848 tavaszán és nyarán címmel. A dolgozat érde-
74
me, hogy a más szerzők által közreadott jobbágyfelszabadítási adatokat — a 620 000 telkes jobbágy és a 920 000 zsellércsalád — és a paraszti mozgalmak típusait tömören összefoglalja. Ezek után megállapítja, hogy a „hagyományosan konzervatív felfogású parasztság a Dunántúlon 1848-ban nem egy határozott ideológia jegyében, hanem helyzetének javítása érdekében; nem egymással szövetséget keresve, hanem elszigetelten lépett küzdőtérre. Először elégedetlenségének hangot adva, aztán közigazgatási panasz formájában, majd erőszakos eszközökhöz nyúlva keresett megoldást bajaira.” E fontos megállapítások mellett a szerző leszögezi, hogy a forradalom alatt nem parasztmozgalmakról beszélhetünk, hanem „a társadalmi modellváltás során keletkezett konfliktusok és azok kezelési módjairól szól a történet.” A fenti logikát folytatva nagyon helyesen állapítja meg a tanulmány írója, hogy parasztmegmozdulások 1849-ben is voltak — függetlenül a korábbi történészi elhallgatásoktól. A parasztságon belüli tagozódáshoz kapcsolódó követelések rövid említésekor a recenzens hiányolja a remanenciális földek említését, amelyek részletezése talán közelebb visz Hudi — már idézett — helyes megállapításához a konzervatív hozzáállásról. Közismert, hogy a polgári átalakulás előtt a zsellérség körében bizonyos tájakon nagyon sok család használt maradványföldeket, és ugyanezen gazdaságok sikeresen kapcsolódtak be a napóleoni háborúk időszakától az egyre bővülő piaci lehetőségek kihasználásába. Véleményem szerint elsősorban ezzel indokolható a cikkíró által megállapított paraszti konzervativizmus. A tanulmány érdekessége, hogy a szerző függeléket csatolt a dolgozat végére, amelyben négy eredeti forrást közöl a témakörből. A Veszprém megyei feljegyzések, jegyzőkönyvek egyértelműen jelzik a változások nagy társadalmi átrétegződést kiváltó hatásait. Baranya földrajzi elhelyezkedéséből adódóan már 1848 nyarán átvonuló és ide érkező hadakat látott el. Erről a katonai mozgásról írt Hermann Róbert Adatok a drávai védvonal történetéhez 1848 június–szeptember címmel elemzést. Ennek a tanulmánynak is nagy érdeme, hogy a horvátországi előzményekről, illetve a magyar kormány és a bán kapcsolatáról kiválóan használható rövid összegzést ad Az előzmények alcím alatt. A Dráva mentén kialakított védvonal ügyeit bemutatva kiderül, hogy a Csányi László kormánybiztos kezei alá rendelt Zala, Somogy, Baranya és Tolna megyék, valamint Pécs szabad királyi város nemzetőrei és a térségbe vezényelt sorkatonaság legnagyobb létszáma meghaladta a 35 000 főt, de a csapatok ekkora jelenléte július végén csak néhány hétre korlátozódott. Ekkor egyrészt két sorzászlóaljat és több ezer nemzetőrt vezényeltek a bácskai hadszíntérre, másrészt egyre nehezebben ment az önkéntes nemzetőrök megyénkénti kiállítása, a kéthetenkénti váltásuk. Pedig az érintett önkormányzatokon túl Vas és Veszprém is kiállította 3000, illetve 4000 főnyi önkéntesét. A részletek pontos ismeretében a szerző joggal állapítja meg: „A legnagyobb problémát azonban a fegyverhiány okozta.” Idézi Csány július 5-én a miniszterelnöknek írt levelét: „… ha birtokomban lévő 2040 puska és 25 ezer tagbul álló őrsereg közt párvonalt húzok, nem tudom, sírjak-e? vagy nevessek?” A katonák is hasonlóan láttak a gondokat, mivel Ottinger augusztus elsején jelentette a budai főhadparancsnoknak: „… az egész állandó nemeztőrség, amelyből jelenleg 28 000 ember a Dráva-szegtől a Muráig táborozik, 1000 kovás szuronyos puskával, 1500 gyutacsos szuronyos fegyverrel, 400 régimódi dragonyos karabéllyal van felfegyverezve, a többi, mint már jelentettem, dárdákkal és kaszákkal van felszerelve.” Mindebből levont következtetésként állapítja meg a szerző:
75
„250-290 kilométer hosszú szakaszon ez az erő csak határőrizeti feladatokat láthatott le, s semmi esetre sem volt alkalmas még helyi támadó akciókra sem.” Igazat kell adni neki: „A védvonal mindaddig alkalmas volt feladatának ellátására, amíg Jellacic nem határozta el magát komoly támadásra.” A Dráva-vonal nehéz helyzetéről születtek ugyan írások korábban is, de a tanulmányban a — megyék mozgósításainak részletezése mellett — két teljesen új szempontot vetett fel a szerző. Az egyik a horvát oldalon keletkezett jelentések, beszámolók feltárása, amelyeket eddig a korszak kutatói nem igen vizsgáltak. Hosszasan idéz a cikk a Belováron állomásozó határőr gyalogezred parancsnokának, Reiche alezredesnek beosztottjaitól bekért és Zágrábba továbbított felderítési összegzéseiből. Ugyancsak megismerheti az olvasó Neustadter ezredes — a bródi határőrezred parancsnokának — véleményét a Dráván túli állapotokról. Mind a két főtiszt július elején küldte heteken keresztül a felderítők által beszerzett adatokat Zágrábba, és ezek a hírek is közrejátszhattak Jellacic támadási stratégiájának meghatározásában. A tanulmány másik új eredménye a függelékben közreadott hosszú, de nagyon fontos táblázatok, amelyekből az érdeklődő pontosan behatárolhatja „A Drávavonalon kiállított nemzetőrseregnek elhelyezése és száma 1848 esztendőben”, a nemzetőrök létszámát, a sorkatonaság elhelyezését. Külön felhívnám a figyelmet a Bertalan Vince tábori biztos által jegyzett („Kelt Nagykanizsán, szeptember 6-dikán 1848.”) számításokra, amelyben megközelítő költségvetést ad arra a hónapra. A védvonalra nemzetőrt adó megyék adatai mellett közli a fehérvári és bánáti önkéntesek, a térségben állomásozó Sándor és Miklós huszárezred, valamint az 1. honvédzászlóalj létszámát, minden esetben a szükséges kenyér árat, az egyéb kiadásokra elégséges ezüstpénzt. A biztos külön feljegyezte, hogy a hontalan horvátok számára 700 forintot folyósított. Ezen források közlése nagyban segíti a katonaság napi működéséről eddig vallott elképzeléseket. A tőle megszokott pontossággal és alapossággal adja közre Bona Gábor Az 1848-as honvédsereg Baranya megyei származású tisztjei címmel írását. Először a honvédsereg Baranyába — és a környező megyékben — szervezett 8. honvédzászlóaljának másfél évi tevékenységéről szóló összefoglaló mutatja be, hogy a több csatában sikeresen helytállt alakulat az orosz hadsereg előtti augusztus 22-i fegyverletételig aktívan működött. A tanulmányban szó esik a tisztán baranyai lakosokból álló 36. és 51. honvédzászlóaljakról, melyek az eszéki vár 1849. február 14.-i feladásáig gyakran együttműködtek. A tisztek életútjának személyenkénti bemutatása előtt a szerzőtől megtudjuk, hogy a honvédség 12 000 fős tiszti rendfokozattal rendelkezők állományából 106 született Baranyában. A részletes bemutatások olvasása után egyet kell érteni a szerzővel, aki megállapítja, hogy a baranyaiak „többnyire jól megállták helyüket a szabadságharcban." A száz fölötti megyebéli között az átlaghoz képest kevesebb volt a nemesi származású, de ez a helyi „törzsökös nemesi famíliák” kis számából következett. Mind a szabadságharc utáni időszakban, mind a kiegyezést követő években a sorsuk nem tért el az ország más tájain élők helyzetétől. Az általános megállapítások után katonai rendfokozat szerint kerül sor a baranyai származású tisztek bemutatására, akik között a hivatásos katonáktól kezdve a jogászokon, tiszttartókon gyógyszerészeken, írnokokon át a diákokig, a különféle mesterségek űzőjéig minden társadalmi csoport képviseltette magát.
76
Az évek óta kitartóan a családot kutató szekszárdi levéltár-igazgató, Dobos Gyula írásának címe: A Perczelek az 1848–1849-es forradalomban és szabadságharcban. A kissé ágas-bogas családfa megértéséhez — nagyon helyesen — a tanulmányban szereplőket feltüntető táblázat került a cikkbe. A bonyhádi ágban Perczel Sándor családjában felnevelkedett 16 gyerekből Miklósnak, Mórnak és Sándornak volt nevelője Vörösmarty Mihály, aki nagy hatást gyakorolt tanítványaira. Valószínű e nevelésnek is köszönhető, hogy az első népképviseleti országgyűlésen Sándor és Mór mellett Vince is tagként volt jelen, Miklós pedig a tolnai nemzetőrök soraiban harcolt. Bár az ókéri futásukat igen szégyellték a megyében, de a Miklós vezette 1200 tolnai nemzetőr a pákozdi ütközetben kiemelkedő szerepet játszott a győzelemben, s kiküszöbölték a szenttamási sáncoknál esett csorbát. Mór ozorai vállalkozásában is közrejátszott a szerbek előli megfutamodásuk elfelejtetése, és ettől a győzelemtől kezdve többé nem gúnyolták a Perczelek által is vezetett tolnaiakat. A család többi tagja közül harcoltak a magyar oldalon, de tevékenykedtek a császári táborban, közigazgatásban is. Teljesen egyet kell érteni összegző megállapításával: „A Perczel családban a magyar forradalom és szabadságharc történéseihez viszonyulás minden színárnyalata fellelhető. E család története kicsiben nemzetünk története.” A tanulmány végén részletes lista található a „lobbanékony” Mór 24 csatájáról, melyből 19 összecsapást vezetésével megnyertek. Remélhetőleg az alapos összegzés egy készülő monográfia adattára, melynek megírásával adós a szakma, s melyre leginkább Dobos Gyula volna hivatott. A szomszéd vármegye ügyei napvilágra kerülnek Cserna Anna tanulmányában is, aki Batthyány Kázmér baranyai és Sztankovánszky Imre tolnai főispán– kormánybiztosok levelezése címen adta közre dolgozatát. A személyek rövid pályafutásának ismertetése után az 1848. szeptember 25-e és 1849. február 3-a közötti levélváltásból kiderül a veszélyhelyzetben lévő főispánok viselkedési formájának két lehetséges típusa. Batthyány Kázmér személyesen állt a baranyai hadműveletek élére és megyéje vezetését — törvényes felhatalmazás alapján — a katonai ügyekre is kiterjesztette. Sztankovánszky Imre továbbra is elsősorban a közigazgatás vezetőjének tartotta magát, és a katonaság kiállítása, felszerelése számára hivatali feladat volt, közvetlenül nem avatkozott be semmiféle hadműveletbe. E két kiváló főispán — az eltérő módszere ellenére — természetesen a forradalmat szolgálta és mindent megtettek a vezetésük alatt álló megye ügyeinek gyors, hatékony rendezésére. A mellékelt források olvasása után teljesen jogosan állapította meg a szerző e két főispánról: „Egymás hivatali erényeinek elismerésén túl a szimpátia is összekötötte őket. Nagyra becsülték az olyan emberi értékeket, mint a kötelességtudást, a lelkiismeretességet, a következetességet, amelyek mindkettőjüket jellemzett.” Cserna Anna új forrásokat mutatott be e levelekkel, amelyek ismerete „bővíti a hivatalos jelentések, beszámolók, a felsőbb hatóságokkal való érintkezésben keletkezett dokumentumok körét, elősegítve az 1848/49-es történések árnyaltabb feltárását.” Füzes Miklós mint levéltáros–történész, nagyon sokat tett Batthyány Kázmér életének és tevékenységének feldolgozásáért. A jelen kötetben közreadott írása további fontos, eddig hozzá nem férhető forrásokat ad köze Batthyány Kázmér gróf dilemmája (A magyar külpolitika alternatívái 1849 április–júliusában) címmel. A debreceni trónfosztás után külügyminiszternek felkért Batthyány az országgyűlés egyik legnagyobb tekin-
77
télynek örvendő tagjától, Palóczy László borsodi képviselőtől és korelnöktől kért külpolitikai összegzést döntése előtt. Ezt a négyoldalas elemzést találta meg a szerző Bécsben Alexander Bach belügyminiszter iratai között. A mai olvasót is megdöbbenti az az éleslátás, logikus okfejtés, amelyben Palóczy a bécsi kongresszus döntéseiből kiindulva, a Szent Szövetség működésén át eljut a korabeli szabadságmozgalmak elemzéséig. Tíz lépésben részletezte a magyar külpolitikai helyzetet is alapvetően befolyásoló európai eseményeket, amelynek sorrendje, logikája egy mai tudományos feldolgozásra emlékezteti az olvasót. Végezetül nagyon reális következtetést vont le Batthyány számára: „Ahogy semmi más idvet várni nem lehet — hanem reánk magyarokra nézve is unica salus (egyedül üdvözítő)! Anglia!” A kontinensen a mérleg nyelvének szerepét játszó Anglia fontosságát ilyen határozottan kevesen ismerték fel a magyar politikusok közül. A fellelt elemzés bizonyára hozzájárult Batthyány minisztériumi felkérésre megfogalmazott igenlő válaszában. A szerző e levéllel együtt további 24 dokumentumot is megtalált Bécsben, amelyek a korabeli osztrák értékelés szerint „A felkelő kormány külpolitikájának néhány érdekességét sorolták be, reményeiket Angliával, törekvéseiket a török zsarnok hatalmának növelésére, kapcsolataikat a lengyel propagandával, és néhány a forradalomban különleges szerepet betöltő egyén működéséről.” Így kerültek elő Teleki Lászlótól származó táviratok, levelek, Andrássy Gyula jelentései, Bangya őrnagy lembergi összegzése. Ez utóbbi a dolgozat függelékében olvasható, s megdöbbentő az a pontos felsorolás, amelyben közli az „1849 májusára érvényes” orosz betöréseket. „A magyarok ne azt kérdezzék, hány orosz jön, hanem azt, hol vannak az oroszok.” — írja a május 14-én a németül írt levél küldője. Ezek után fő csapásonkénti bontásban közölte a külügyminiszterrel a várható orosz betörés létszámait. A többi dokumentum magyar nyelvű közreadása is nagyon megkönnyíti a korszak további részletes feldolgozását. Akkor már kimutatható a magyar külpolitika máig ható egyik alapkérdése: lehet-e önálló állam Magyarország a szláv népek tengerében? Kell-e valamilyen nagyobb katonai szövetséghez tartoznia az országnak függetlensége megóvása érdekében? Mindezen kérdésekre segítenek reális korabeli (és napjainkban is használható) választ adni a szerző által közreadott források. Eddigi kutatói tevékenysége során Márfi Attila nagyon sok cikket, könyvet publikált a pécsi színjátszásról. E feltáró és feldolgozó munka keretében részletesen megismerte az 1848–1849. évi időszak színházi életét, és ennek eredményeit tette közzé tanulmányában. Az előzmények rövid összefoglalásából kiderül, hogy a korábbi — gyakran fizikai erőszakot sem nélkülöző — összecsapások eredményeként egyik évadot a magyarul, másik szezont a németül játszó truppok tölthették el Pécsett. A tanulmányból kiválóan kiderül, hogy az 1848. évi évadban előbb német, majd márciustól a Chiabay Pál vezette magyar társulat szórakoztatta a város közönségét. Az egy hónapig játszó társulat hét előadásáról maradt fenn pontos adat. Eszerint Szigligeti Ede két darabját, Dumas és Hugo műveit biztos nézték a pécsiek. Külön érdekessége a tanulmánynak, hogy A legenda és ami mögötte lehet alfejezet címen egy pécsi színészről esik részletesebben szó. A komáromi kapituláció után menlevelet kapott fiatal hadnagy, bizonyos Nyári Lajos, akiről a személyes motozás alatt derült ki, hogy nő és Szommer Mária néven született Pécsett. Férfiruhában szolgálta végig a szabadságharcot, s az ügy tisztázása érdekében többfordulós levélváltásra került sor a hatóságok és Pécs főkapitánya
78
között, amelyet a tanulmányban Márfi közread. Az eset országos ismertségre a Mária főhadnagy c. operett sikerei révén vált, amelynek alaptörténete valószínűleg Szommer Mária esetéből íródott. A tanulmány szerzőjének minden eddigi nyomozása ez ügyben hiábavaló volt, és a rejtélyt egyelőre nem tudta megoldani, de ez a tény bizonyára további kutatásra serkenti. Az új polgári állam egyik nagy — még külföldön is — tekintélyt kiváltó rendelkezéssorozata a pénzügyi helyzet rendbetétele volt. Rayman János ennek helyi problémáiról írt a kötetben A Kossuth bankók Baranyában címen. Az országos események rövid összefoglalásából világosan kiderülnek az 1848-ban forgalomban lévő bankjegyek címletei, a magyar felirattal ellátott és a Bécsben nyomtatott papírpénzek típusai. A tanulmányból jól nyomon követhető a zilált magyar pénzügyi állapotok helyrehozatalát szolgáló kamatos kincstári utalványok kiadása, az 5%-os kincstárjegy felhasználása. A pénzügyi alap megteremtését szolgálták a természetbeli támogatások elárverezései, a krajcáronként begyűjtött adományok, melyekből Pécsett 5681, 41 forint került befizetésre. A szakirodalom alapján készített összesítésből pontosan elkülönül a Kereskedelmi Bank által kibocsátott bankjegyek, államjegyek és kincstári utalványok közötti különbségek. Pécsett sem a Bécsben kiadott új egy- és kétguldenesek, sem a Kossuth aláírásával megjelent egy- és kétforintosok nem játszottak fontos szerepet. A császári katonaság februári városba történt bevonulása után elrendelt közpénztári átvizsgálások után mindössze húsz darab százforintos magyar bankók erőszakkal váltattak vissza a megyével. Történt mindez akkor, amikor az osztrák katonákat — elegendő pénz híján — Baranyában is még egy és kétforintos Kossuth bankókkal fizették! A hónap végén vált egyértelművé, hogy a magyar bankjegyeket ki kell vonni a város pénztárából, és ezt — valamint a korábban Eszékre kölcsönadott Kossuth bankókat — hosszadalmas, de ügyes megoldásokkal gyakorlatilag átváltották osztrák pénzekre. A rövid magyar viszszatérés ellenére sem növekedett a városban és a megyében a Kossuth bankók száma, és az 1849. július 14-től elrendelt ismételt ellenőrzések alkalmával sem érte komoly veszteség a polgárokat. A megye területéről október hetedikéig összesen 850 forint címletű magyar bankjegy került elégetésre. Ezek között volt a Szentlőrincről egyedül bejelentett ötforintos, amelyet egy helyi cigányasszony szolgáltatott be! A cikk adatai alapján egyértelműen kijelenthető, hogy az országban nagy veszteségeket okozó pénzváltás Baranyában és Pécsett a másfél év alatt egy esetben sem okozott nagyobb veszteségeket. A szabadságharc leverése utáni időszakról írt Pordán Ildikó két feljegyzés alapján. A törökországi emigráció és „hétköznapjai” László károly és Perczel Miklós naplóiban címmel közreadott tanulmányában. A konkrét írások elemzése előtt az emigránssors lélektani hátteréről szól a szerző. Az összegzésben jól alátámasztva mutatja be a hazájától messze távolban élő személyek túlzott érzékenységét, az egyéni életút és a történelmi sorsfordítók szoros kapcsolódását. Egy másik alfejezetben szó esik az emlékezés műfajairól, amelyben határozottan elkülöníti a naplót a vele rokonságban álló krónikától, emlékirattól és önéletrajztól. Úgy foglal állást, „hogy míg a krónika a történetíráshoz tartozik, a memoárnál, önéletírásnál, naplónál viszont az adott műtől függ a meghatározás.” A naplók a pillanatnyi benyomásokat rögzítve, időnként a hátteret nem ismerve készült feljegyzések, amelyekben a korhűség és a pontosság a forrásértékű. Ilyen írásai vannak László Károlynak és Perczel Miklósnak, akik követték Kossuthot a török emig-
79
rációba. A két személy közül Perczel az ismertebb és a kötetben több alkalommal is említésre került. László Károly 1848-tól 1870-ig vezette naplóját, amelyet az tesz igazán érdekessé, hogy a Kormányzóelnök biztonságára vigyázók egyikeként, majd személyi titkáraként gyakorlatilag mindent látott és hallott Kossuth környezetében. Mindketten hazatértek és a kiegyezés utáni állam keretei között éltek még évtizedekig. Írásaikból töredékek, szerkesztett változatok láttak napvilágot, de a teljes elemzést a szerző vállalta magára. Az emigráció első — és általában a legnehezebb — időszakáról írt feljegyzéseket elemzi a cikk. Ebből egyértelműen kiderül, hogy egyfelől Kossuth mindent elkövetett saját vezető szerepének ismételt és korlátlan elismertetésére — még a sorstársak között is! Másfelől érződik a vitákból a feszültség, amely időnként párbajokhoz is vezetett. A naplók elemzése az emigráció időrendi eseményeit követi. Vidin és Sumla után a hatvan főre apadt magyar csoport Kütahia lakásaiba költözik. Kossuth sem a mohamedán hitre történő átállást, sem a hazatérést, vagy szökést nem akadályozta, nem ellenezte. Aki viszont maradt, annak — a napló szerint is — egyértelműen el kellett fogadnia döntéseit és vezető szerepét. Nagyon érdekesek a mindennapi életről szóló feljegyzések. Bár a török kultúra, az ottani szokások igen eltértek a magyarok által ismertektől, de a bemutatott feljegyzések alapján mind László, mind Perczel egybehangzóan írta: „Mennyivel szerencsésebbek azok, kiket jó sorsuk a ’pogány’ török karjaiba vezetett!” A tanulmányban idézett töredékek alapján joggal érezték az érintettek, de az írásokat feldolgozó szerző is, hogy a török „úgy bánt velünk, amint a civilizált Európa egy népe sem bánt, nem is fog soha menekvőkkel.” A 308 oldalas tanulmánykötet nemcsak az ünnepi megemlékezések sorába tartozó, szakemberek által forgatott kiadvány. Kiválóan használható az oktatás különböző szintjein, mivel a jól megírt országos összegzések tömören vázolják az előzményeket, eseményeket. A számos függelék, a mellékletek és táblázatok sora eredeti, de nehezen hozzáférhető dokumentumokat, forrásokat tesz elérhetővé. A tanulmányok célkitűzését minden írás teljesítette: közelebb kerültek az 1848–1849. évi és az azokat követő események az olvasókhoz. Bár a tanulmányok közül néhányban elég sok szövegközi hiba található, de ezeket a feldolgozáskor talán nem veszik mintául. A kötet hasznosságát növeli, hogy egy tanulmányt kivéve mindegyik után részletes, vagy teljes bibliográfiai adatsor található, amely az érdeklődők számára további kutatás kiindulópontja lehet. A rövid angol nyelvű rezümék esetleg a magyarul nem beszélők számára is hozzáférhetővé teszik a téma megismerését. Különösen hasznosnak és dicséretesnek tartom az utolsó oldalakon közreadott Baranya megye történeti kronológiája 1848–1849 fejezetcímmel ellátott összegzést, amelyet a diákságon túl az ünnepeket, évfordulókat ünneplő közösségeknek, önkormányzatoknak is jó útmutató. A közölt mellékletek segítik egy-egy témakör jobb megismerését. A Baranya Megyei Levéltárban dolgozó szakembereknek, a megye és a város történészeinek, tanárainak és kutatóinak gyakran legyen ereje, témája és pénze ilyen sokszínű kötet kiadásához. Majdán János
80
SIMONFFY EMIL A POLGÁRI FÖLDTULAJDON KIALAKULÁSA ÉS A BIRTOKMEGOSZLÁS DÉLNYUGAT-DUNÁNTÚLON Zalaegerszeg, 2002 (Zalai Gyűjtemény, 55.) 222 p. A Zala Megyei Levéltár hosszú évek óta színvonalas kiadványokkal lép az olvasóközönség elé. Jelen kiadvány megjelenése több szempontból örömteli, elsősorban a témája miatt, másodsorban azért, mert e mű a megíráshoz képest ugyan több mint húsz év csúszással, de megjelent. Simonffy Emil — a Zala Megyei Levéltár korábbi igazgatója — több évtizedes agrártörténeti kutatásainak eredményét tarthatja kezében az olvasó, amiért a szerző 1981ben elnyerte a kandidátusi fokozatot. A 2002-ben megjelent kiadvány az 1981-ben elkészült disszertáció tartalmilag változatlan kiadása, ezért a szakirodalmi hivatkozások és a levéltári forrásokra történő utalások is az akkori elérhetőséget tükrözik. A bibliográfia és a levéltári utalások pontosítása, illetve a jelen kori elvárásokhoz igazítása a szerkesztő, Foki Ibolya munkáját dicséri. Az agrártörténet és a paraszti társadalomtörténet kutatásának nagy hagyományai vannak Magyarországon. A 18. századi előzmények — Bél Mátyás, Tessedik Sámuel, Berzeviczy Gergely — után már a 19. században megjelent a magyar történetírásban az a nézet, hogy a történettudománynak be kell vonnia érdeklődési körébe a néppel való foglalkozást, a politikatörténet mellett a gazdaságtörténeti kutatások folytatása is elengedhetetlen. Ezen kutatásoknak kívánt publicitást biztosítani az alig több mint egy évtizedet megért Magyar Gazdaságtörténelmi Szemle a 19. század végén. Képviselőik: Acsády Ignác, Tagányi Károly, hogy csak néhányukat említsem. Ennek ellenére a történetírás súlypontja inkább a politikatörténetre helyeződött, mintegy Werbőczy István szemléletét tükrözve, és nem mutatott túl nagy érdeklődést az álláspontjuk szerint nem a nemzet részét képező parasztság iránt. A két világháború közötti történetírásban a Domanovszky Sándor nevéhez köthető és általa elindított uradalomtörténeti kutatások jelentették szinte az egyedüli törekvést a jobbágyi társadalom kutatására. Ekkor kezdte történetírói pályáját Szabó István, aki a második világháborút követően a Debreceni Egyetemen tanított, tanítványokat gyűjtött maga köré, akik továbbvitték mesterük munkásságát. Simonffy Emil is közéjük tartozott. Cikkein, tanulmányain és a jelen munkán is érződik Szabó István hatása. Simonffy Emil rendkívüli szorgalommal, munkabírással gyűjtötte a forrásokat és kellő kritikával kezelte azokat, a forrásokból nyert adatokat összevetette a szakirodalommal, illetve finomította, pontosította a szakirodalom, különösen a nagy összefoglalók általánosításra hajlamos értékítéleteit. Ezen műve ékes bizonyítéka annak, hogy mennyire fontosak a kisebb területre, régióra, megyére stb. vonatkozó kutatások, és hogy ezek nélkül ismereteink egy adott korszakról, témáról sokszor a közhelyek, az általánosítások, és az egyszer leírt, aztán toposszá váló tételeken nyugodnak. Különösen igaz ez a parasztságra, a parasztság történetének kutatására. Még ma, 2003-ban is „hiányszakmának” tűnik a paraszti társadalom kutatása, a forráspublikációktól kezdve a monográfiákig. Az 1945 utáni történetírás kedvelt témája volt a „népnyúzó földesurak által sanyargatott, elnyomott jobbágyi társadalom” történetének kutatása. Kezdetben — főként az
81
1950-es években — ideológiai alapon, de legalább kutatták. Az 1960-as, ’70-es évektől kezdve számtalan forráspublikáció, tanulmány, monográfia látott napvilágot, és ekkor születtek azok az igényes munkák Szabó István, Wellmann Imre, Varga János, Vörös Károly, Orosz István, Simonffy Emil — hogy csak néhányukat említsem — tollából, amelyek a mai napig meghatározóak. Ezen munkák ellenére számtalan területe van a témának, amely a mai napig kutatásra, illetve kutatókra vár, pl. a 18–19. századi paraszti társadalom történetének országos képe kirajzolódik már előttünk, de alapkutatások hiányában regionális szinten még mindig keveset tudunk minderről. Ez igaz mind az úrbérrendezés, mind a jobbágyfelszabadítás kérdésében is. Így Simonffy műve, noha több mint húsz éve született meg, mégis hiánypótló alkotás. A mezőgazdaság 19. századi tőkés átalakításának, a polgári földtulajdon létrejöttének előfeltétele a feudális maradványok felszámolása, a jobbágyfelszabadítás volt. Simonffy Emil az országos elemzések figyelembevételével e kérdés regionális vizsgálatát végezte el, a Dél-nyugat-Dunántúl két megyéjére, Zalára és Somogyra terjesztve ki kutatásait. A munka a megíráskor elérhető szakirodalom kritikus értékelésén és teljes körű forrásfeltáráson alapszik. Mind a két vármegye esetében sikerült feldolgoznia a témához kapcsolódó, meglehetősen hiányos és szétszórt forrásanyagot. Elsődleges forrásul a jobbágyfelszabadítás végrehajtását jelentő birtokrendezési perek iratanyagai és az eljárás során keletkezett birtokkönyvek szolgáltak. Emellett a jobbágyfelszabadítás utáni parasztmozgalmak forrásait, a földesurak iratait, illetve mintaszerű komparatív vizsgálat céljából az 1935. évi földbirtok-statisztika anyagát is fölhasználta. Mivel a jobbágyfölszabadításkor az válhatott polgári értelemben földjének tulajdonosává, akit a Mária Terézia-féle úrbérrendezés úrbéres jobbágynak írt össze, ezért az úrbérrendezés irataival való szükségszerű összevetést sem hanyagolta el. Mindezek következtében a parasztság sorsa a Dél-nyugat-Dunántúlon a 18. század közepétől a 20. század közepéig követhető. Ez azért is fontos, mert a helytörténeti kutatások többnyire — amint azt a szerző is megállapítja — megelégednek az országos történetből levonható következtetések ismétlésével, és nem kísérlik meg a helyi viszonyok forrásfeltáráson alapuló elemzését. A kötet kilenc fejezetre oszlik, amihez több, mintaszerűen összeállított táblázat, helynévmutató tartozik, valamint térképek egészítik ki. A szerző az első fejezetben felvázolja azokat a kérdéseket, amelyekkel foglalkozni kíván: a jobbágyfelszabadítás végrehajtásának, a földesurak és a jobbágyok–zsellérek közötti kapcsolatok megszüntetésének problematikáit tárgyalja, leírja a jobbágy-felszabadító törvények Zala megyei kihirdetésének eseményeit, a zalai parasztok küzdelmét a törvények továbbfejlesztéséért és a Horthy korszak birtokrendezési eljárását a függő kérdések megoldására. Részletesen foglalkozik a tájegység három legnagyobb mezővárosának az úrbéri kötöttségekből és közösségekből való kibontakozásával. Vizsgálja a földbirtokmegoszlás néhány kérdését, részben reprezentatív kutatások alapján. A további nyolc fejezetben ezen témakörök részletes kifejtésére kerül sor. Tanulmányának szinte minden sora részletes bemutatást igényelne, amit egy recenzió keretében nem vállalhatok fel, csupán néhány, általam fontosnak és érdekesnek tartott problémát kívánok felvázolni. Zala és Somogy megye helyét néhány mutató — népsűrűség, lakosságszám, településszerkezet stb. — alapján határozza meg a Dunántúlon belül. Mind a két megyére
82
jellemzőként megállapítja, hogy a lakosság jelentős hányada kis településeken élt, Zala vármegye az ország egyik jellegzetes aprófalvas vidéke volt, és ma is az. A lakosság kb. 1/5-e mezővárosokban lakott, és mivel sem Zalában, sem Somogyban nem található szabad királyi város, néhány mezőváros emelkedett ki, közülük is Nagykanizsa fejlődött legintenzívebben, mindkét megye kereskedelmi központjává vált. Ezek a tények éppen úgy hatottak az úrbériség kérdésére, mint az, hogy pl. Zala megyében jelentős szerepet játszott a kisnemesség, arányuk a megye hat járásában a 10%-ot is meghaladta, 2/3-uk olyan helységben lakott, ahol arányuk több mint 20% volt. A szerző megállapítása szerint Zalában a nem úrbéres helységek túlnyomó többsége ilyen kisnemesi falu volt. Az is fontos a parasztság gazdálkodása szempontjából, hogy a Dunántúlon a polgári korszakban Zala megyében a legalacsonyabb a szántóföld aránya, Somogy megyében valamivel nagyobb. A gazdálkodás minőségét mutatja, hogy Zalában még az 1828. évi adatok szerint is a kétnyomásos gazdálkodás volt az általános, a megye délnyugati részén, főként a Muraközben és a Muravidéken az ugarolás nélküli gazdálkodás. Ezzel szemben Somogy megyében már elterjedt volt a háromnyomásos földművelés. Nagykanizsán, ahol az ipar és a kereskedelem is jelentősebb volt, a két megye kézművesei és kereskedői csak az év egy bizonyos részében folytattak mezőgazdasági tevékenységet. A majorsági gazdálkodás és a tőkés bérleti rendszer a somogyi nagybirtokosok körében elterjedtebb volt mint Zalában. Somogy megye tipikus nagybirtokos megye volt, jelentős birtokos parasztsággal, ezek súlya Zalában kisebb, viszont a törpebirtokosok száma viszonylag magas. Simonffy ezzel összefüggésben megállapítja, hogy Zala megyében a középnemesség a jobbágyfelszabadítás idején kevésbé volt érdekelt a feudális járadék elvesztésében, jövedelmének jelentős része származott az alacsony szintű hagyományos gazdálkodásból. Somogyban a paraszti gazdálkodás színvonala is meghaladta a zalait. A két megye sok tekintetben eltérő jellege ellenére a szerző megállapítja, hogy a kapitalizmus egyenlőtlen területi fejlődése következtében Zala és Somogy is az ország perifériájára szorult, a polgári korban mind a kettőnek megmaradt agrárjellege. A továbbiakban részletesen megvizsgálja a jobbágyfelszabadítás zalai kihirdetését, és összefoglalja hatását a zalai parasztságra. Mivel úgy gondolom, hogy ezen megállapításai rendkívül lényegesek, ezért engedtessék meg, hogy ezeket szó szerint idézzem a szerzőtől: „A nagy paraszti sorsforduló a parasztság különböző jogállású rétegeit másként érintette. Az úrbéresek — telkesek és zsellérek — megszabadultak úrbéri terheiktől, úrbéres földjeik szabad tulajdonosai lettek, ez az egyiknek többet, a másiknak kevesebbet jelentett. De szinte valamennyiüknek volt nem úrbéres jogállású földje is, ezután viszont tovább kellett teljesíteniük a szolgáltatásokat. A majorsági zsellérek helyzete — erre rövidesen kínosan döbbentek rá — változatlan maradt, rájuk a jobbágyfelszabadítás nem vonatkozott. A megye lakosságának egy népes csoportját illetően viszont a jobbágy–felszabadítás süllyedést jelentett: a paraszti sorban élő kisnemesek, a nemesi földön gazdálkodó agilisek elvesztették korábbi kiváltságos helyzetüket. Míg úrbéres társaik megszabadultak a földesúri terhektől, a kisnemesek előtt megjelent a rém, amelyre már az előző években — évtizedekben is félelemmel tekintettek: a közteherviselés, az adófizetés és közmunka kötelezettsége. amint látni fogjuk, a telkes jobbágyok átlagos vagyoni szintje, de még sok esetben az úrbéres zsellér családoké is felülmúlta a kisnemesekét. A zalai kisnemesség a reformkorban a reakció mozgósítható tömegét jelentet-
83
te, nem véletlen tehát, hogy a kisnemesi falvakban nem az öröm kísérte a jobbágyfelszabadító törvények kihirdetését, hanem többen közülük kitűntek „zabolátlan kitöréseikkel, illetlen magok viseletével”, amint ezt pl. Petrikeresztúrról jelentették. Az áprilisi törvények alkotói már Pozsonyban tudták, hogy jelentős paraszti rétegek maradtak ki a jobbágyfelszabadításból, a paraszti kézen fekvő föld egy részére nem vonatkozott a törvény. A liberálisok szemlélete szerint nem lehetett a tulajdon szentségének sérelme nélkül hozzányúlni azokhoz a viszonyokhoz, amelyek tisztán magánjogi jellegűek voltak. De melyik földdarabot bírta a paraszt tisztán a magánjog érvénye alá tartozó bérleti viszony alapján? Ezt még a földesurak sem tudták sokszor eldönteni, nemhogy a paraszt ismerte volna ezt a különbséget, amikor esetleg azért a földért is ugyanazokat a szolgáltatásokat teljesítette. A jobbágyfelszabadítás felújította a parasztság régi sérelmeit, de új problémákat is felvetett, amelyeket részben még nem is sejtettek Pozsonyban.” (16.) 1848 tavaszán a Dunántúlon a Vas és Zala megyei parasztok forrongtak leginkább — hasonlóan a Mária Terézia-féle úrbérrendezés idejéhez — a jobbágyfelszabadítás továbbfejlesztése érdekében. Simonffy a megmozdulások különböző szintjeit tárgyalva megállapítja, hogy fegyveres felkelésre sehol sem került sor. A forrongások okaként két fő szempontot említ: 1) a régi sérelmek orvoslása; 2) a szabad paraszti földtulajdon kiterjesztése, a feudális maradványok felszámolása. Bár a törvény kimondta, hogy az úrbéres földek válnak paraszti tulajdonná, de egyáltalán nem volt egyértelmű, hogy hol húzódik az úrbéres föld határa. Simonffy példaként említi, hogy a földesúr sokszor majorsági földjének egy részét cenzus fejében kiadta a jobbágyoknak, de előfordult, hogy nemcsak pénzt, hanem termény és/vagy munkajáradékot kért érte, tehát jellege nem tért el az úrbéres földtől. A jobbágy pedig az általa használt föld tulajdonlását követelte. A következőkben részletesen tárgyalja a jobbágyfelszabadítás rendezését, amelynek kapcsán a szerző megállapítja, hogy a feudalizmus hosszú évszázadai során összekuszálódott földesúr–jobbágy viszonyt nem lehetett néhány soros törvénnyel szétválasztani. A végrehajtás részletes szabályozása a forradalom és szabadságharc utáni időre esett, az 1853. március 2-i úrbéri nyílt parancs rendelkezései alapján meginduló birtokrendezési perek során. („A birtokrendezés fogalma a földbirtokviszonyoknak a kapitalista termelés követelményeihez igazodó átalakítását és az ezzel kapcsolatos eljárást jelenti.” 25.) A szerző öt csoportra osztva foglalja össze azokat a feladatokat, amelyeket a birtokrendezési eljárás során el kellett végezni. • Az úrbérrendezés (regulatio, restificatio) során az úrbéri birtokállomány terjedelmét és helyét állapították meg. • Az elkülönítés (segregatio) a földesúr és az úrbéresek által közösen használt terület pl.: erdő szétválasztását jelentette. • A tagosítás (tagosztály, összesítés, commarsatio) az egy tulajdonos szétszórtan, több tagban fekvő földjeinek egy vagy kevesebb tagba való összevonása. • Az arányosítás, a közös földterületek — főként nemesi közbirtokosságok — részesedési arányait állapította meg.
84
•
A felosztás a közös földterületek résztulajdonosok közötti felosztását jelentette. A fenti rendezési feladatokat kimerítően tárgyalja, kitér azokra a problémákra, amelyek a végrehajtás során felmerültek, pl. a hosszan elhúzódó perekre, vagy éppen az irtás- és maradványföldek kérdésére. A kiegyezés után az 1871. évi LIII. törvénycikk rendezte ismét az 1853. évi császári nyílt parancs rendelkezéseit. Zalában és Somogyban az 1870-es évek elejére a rendezések túlnyomó részben befejeződtek. A szerző részletesen szól az úrbéri perek menetéről a zalai gyakorlat alapján. Az V. fejezet a felszabadult úrbéres föld területi eloszlásáról szól Zalában és Somogyban. Nagyon érdekes Simonffy azon megállapítása, hogy a felszabadult jobbágytelkek és zsellérhelyek száma nagy mértékben eltért a Mária Terézia korabelitől, holott az 1767. évi úrbérrendezés során felvett adatok képezték a jobbágyfelszabadítás alapját. A rendezési perek során meg kellett állapítani a jobbágytelkek és zsellérhelyek számát: ennek során kimutatták, hogy hány jobbágytelek és zsellérhely szerepelt a Mária Terézia-féle úrbéri tabellában, és ténylegesen mennyi után teljesítették a földesúri és állami szolgáltatásokat. Zalából és Somogyból konkrét adatokat hoz arra, hogy néhány helységben 1767-ben még összeírtak úrbériséget, amelyek a jobbágyfelszabadítás idejére eltűntek, legnagyobb mértékben Zalában a tapolcai és sümegi járásban, ahol 44 jobbágytelek és 289 zsellérhely „tűnt el”. Ennek egyik okát abban látja, hogy sok esetben már a Mária Terézia-féle úrbérrendezés során is helytelenül úrbéresnek írtak össze valójában úrbéresnek nem tekinthető jobbágyokat és zselléreket. A fentiekre vonatkozó összehasonlítást (1767. évi összeírás és a jobbágyfelszabadításkor keletkezett iratok) 258 somogyi és 266 zalai helységben végezte el, a többi helységben nem álltak rendelkezésre olyan adatok, amelyek lehetővé tették volna az összevetést. Az összehasonlítás eredményeként megállapítja, hogy mind a két vármegyében kimutatható a jobbágytelkek és zsellérhelyek számának gyarapodása, Somogyban nagyobb mértékben. Zalában általában gyarapodást figyelhetünk meg, néhány esetben stagnálást vagy csökkenést. Simonffy külön fejezetben vizsgálja a jobbágyfelszabadítás mezővárosokra gyakorolt hatását, három mezővárost rendkívül részletesen mutat be. Ezen kérdés külön tárgyalását az is indokolja, hogy bár a mezővárosok különleges helyet foglaltak el a feudális Magyarországon, létükről az 1767. évi úrbérrendezés nem vett tudomást. A mezővárosi parasztokat egy szinten kezelte a falvak jobbágyi társadalmával. Ez azoknál a városoknál indokolt is volt, ahol jobbágytelkeket alakítottak ki (pl. Zalalövő), de a legjelentősebb mezővárosokban (Zalaegerszeg, Nagykanizsa, Kaposvár) nem volt jellemző. Ezek a városok meg tudták őrizni kiváltságaikat a feudalizmus idején. A szerző részletesen tárgyalja a fentiekből következő problémákat, az elhúzódó pereket földesúr és mezőváros között. Ezen városokban a mezőgazdaság csak kiegészítő szerepet játszott, a lakosság fő megélhetési forrását a kézműipar és a kereskedelem adta. A szerző a perbeli viták egyik fő okára nagykanizsai példát hoz, amit érdekessége miatt érdemes szó szerint idézni: „A perbeli vita fő érdekessége — és ez azonosan hangzott el a különböző fórumok előtt —, hogy mindkét fél a másik oldal forradalom előtti érveit használta fel álláspontja igazolására. A kanizsaiak 1848 előtt több mint másfél évszázadon keresztül küzdöttek azért, hogy őket ne tekintsék úrbériség alatt állóknak, és azt próbálták bizonyítani,
85
hogy a városban úrbériség nem létezik. Most viszont ők állították és bizonyították, hogy úrbéresek voltak. A Batthyányak egy évszázadon keresztül — de már elődeik is — azt bizonygatták, hogy kanizsai alattvalóik úrbéres jobbágyok, most viszont — 1848 után — az ellenkezője, vagyis amellett érveltek, hogy Kanizsán sohasem létezett úrbériség. A vitában felhozott érvek arra mutatnak rá, hogy mennyire nem fedték a valóságot az úrbéri jog fogalmai, az úrbérrendezés merev kategóriái mennyire nem illettek az élet tényeihez.” (62.) A tagosítás kapcsán Simonffy Emil megállapítja, hogy Zala megyében alig történt meg, ha egyáltalán megtörtént, akkor az ún. „dűlős” tagosításra került sor, ami azt jelentette, hogy egy-egy dűlőn belül vonták össze egy-egy birtokosnak abban a dűlőben, több parcellában fekvő földjét. Emellett előfordult még az ún. „fordulós” tagosítás, ami azt jelentette, hogy a birtokos a szántóföldjét annyi tagban kapta, ahány nyomásra oszlott a faluhatár. Az „egytagos” tagosításra ezen a tájon szinte sehol sem került sor, ennek során a szántóföldek egy tagban kerültek összevonásra. A VIII. fejezet a földbirtokmegoszlás kérdését tárgyalja a polgári kor kezdetén, a IX. és egyben utolsó fejezet a polgári kor végén. A kérdés részletes bemutatására ehelyütt nincs módom, egy fontos megállapítást kívánok kiemelni, Simonffy azon megállapítását, hogy a zalai kisnemesek abszolút mértékben is és viszonylagosan is kevesebb földet bírtak, mint a volt úrbéresek. Adatai világosan mutatják, hogy a kisnemesek rosszabb anyagi körülmények között lépték át a polgári kor küszöbét, mint a feudális kötöttségek alól felszabaduló jobbágyok. Példaként említi, hogy 1859-ben egy-egy nagykutasi (Zala megye) kisnemesi gazdaság átlagos földbirtoka kb. öt kataszteri hold volt, míg ugyanekkor egy nagykutasi telkes jobbágy átlagban majdnem négyszer annyi földdel — 19 kataszteri hold — rendelkezett. Ellenben Somogyban a szerző által vizsgált helységekben a kisnemesség azonos vagyoni szinten állott a jobbágysággal, tehát nem volt szegényebb, mint Zalában. A földbirtokmegoszlás vizsgálatára a polgári kor végén az 1935-ben készült földbirtok–statisztikai adatfelvétel kínál lehetőséget, a forrás hiányai és gyengéi ellenére egyedüliként ad betekintést a kérdés vizsgálatára. Végezetül Simonffy öt pontban összefoglalja azokat a következtetéseket, amelyeket vizsgálódásaiból levont. Ezek közül csak néhányat említek. A jobbágyfelszabadítást követően néhány szőlővidéktől eltekintve Zala megyében csak kevés helyen teremtődtek meg az intenzív kertészeti gazdálkodás feltételei. Főként a kedvezőtlen infrastruktúra miatt Zala megyében nem alakultak ki olyan speciális árutermelő körzetek mint Somogyban, speciális termelési ág hiányában kevés zalai parasztgazda rendelkezett annyi földterülettel, hogy ún. „életképes gazdaságot” alakíthasson ki. A jobbágyfelszabadítást követő elkülönítések miatt a kisbirtokos réteg nagyobb része kiszorult a legelőkről és erdőkből, így bár állattartási lehetősége korlátozódott, de föld hiányában ezután is az állat volt az egyetlen piacképes terméke. Az említett rossz infrastruktúra és talajviszonyok miatt a tőkés bérleti rendszer Zalában nem bontakozott ki, az 1935. évi adatok szerint az ország földterületének 17, Somogy megye területének 16%-a volt bérbe adva, ez Zala megye területének csak 6%-át érintette. Ráadásul Zalában a tőkés mezőgazdaság nem kapcsolódott össze jelentősebb mezőgazdasági iparral sem. Mindezekből következően a zalai törpebirtokosok és részben a kisbirtokosok alkották a régióban a ván-
86
dormunkások jelentős számát, ugyanis munkaerő feleslegüket helyben nem tudták hasznosítani. A könyv bemutatása során számos részletre nem tudtam kitérni, de a fentiek azt hiszem kellőképpen bizonyítják a munka jelentőségét, aktualitását, valamint azt, hogy a parasztság történetének kutatása akármelyik korszakról is legyen szó, koránt sincs kimerítve. Horváth Zita
87
BALOGH ISTVÁN: II. RÁKÓCZI FERENC SZABOLCS ÉS SZATMÁR VÁRMEGYÉKBEN (1703. JÚLIUS–OKTÓBER) Nyíregyháza, 2003. (Szabolcs-Szatmár-Bereg Megyei Levéltár Kiadványai II. Közlemények, 30.) 84 p. Az évfordulók mindig alkalmasak arra, hogy a meglévő eredményeket szintézisbe rendezzék. A Rákóczi-szabadságharc nemzeti tudatunk szerves része, de értékelése 300 év alatt többször is változott, nagyrészt a hatalmon lévő társadalmi osztályok és a politikai elit érdekeinek hatására. A II. Rákóczi Ferencről alkotott kép is többször és jelentősen módosult. A fejedelem alakja és az általa vezetett függetlenségi harc története a szatmári békét követően mintegy nyolc évtizeden keresztül a kollektív feledés homályába merült. A 18. század magyar köztudata mintha elfelejtette, vagy éppen lázadóként bélyegezte volna meg a fejedelmet. A Rákóczi–kultusz kialakulásának kezdete a 18. század utolsó éveire, a nemzeti érzés ébredésének korára tehető, 1848-ban pedig a fejedelem emléke és példája a nemzeti újjászületés és a függetlenségi eszme erőforrása lett. A kultusz ettől kezdve folyamatosan élt tovább a 19. század második felében. A kiegyezés után Thaly Kálmán alkotta meg a hibátlan, önzetlen és hősi fejedelem képét. Nagy fordulatot hozott Szekfű Gyula 1913-ban megjelent, szenvedélyes vitát kavart munkája, A száműzött Rákóczi, amelyben a szerző a fejedelem alakjának hiteles ábrázolására törekedett. Ezt követően a reális kép megrajzolására, amely a források módszeres és objektív feltárásán és kritikai alkalmazásán alapult, Markó Árpád tett sikeres kísérletet 1929-től. Az általa lerakott alapok kiindulópontul szolgáltak a későbbi tudományos kutatásokhoz. Balogh Istvánnak a Rákóczi-szabadságharc tricentenáriumának kezdő évében megjelent műve az utóbbi évtizedekben reneszánszát élő helytörténetírás egyik kiváló darabja. E kötet — amely a szerző 1976-ban kiadott munkájának bővített kiadása — a Szabolcs-Szatmár-Bereg Megyei Önkormányzat Levéltára kiadványaként jelent meg. A történelmi Szabolcs, Szatmár és Bereg vármegyék a szabadságharc megindulásának és kibontakozásának kulcsfontosságú helyszínei voltak, így az e vidékeken történtek sorsdöntően befolyásolták az események további alakulását. II. Rákóczi Ferenc itt eltöltött három hónapja alatt szervezett a lelkes felkelőkből hadviselésre alkalmas hadsereget, megteremtette a hadellátás rendszerét és megalapozta az 1704. év év hadi sikereit. Tokaj elfoglalása után a fejedelem a mellette lévő hadakkal Miskolc környékére húzódott téli szállására, onnan tartotta szemmel a Felvidéken levő császári csapatok mozgását. Ezt követően azonban a szabadságharc évei alatt többé nem tartózkodott a Tiszántúlon. Szabolcs és Szatmár megyék a többi tiszaháti megyével együtt a kuruc hadsereg ellátó területének számítottak, a szatmári várat ostromzár alatt tartó kuruc sereget kivéve, nagyobb hadmozdulat már nem volt ezen a tájon. A két megye már csupán a szabadságharc utolsó felvonásában kapott szerepet. Balogh István Henzsel Ágota szerkesztésében megjelent kötetének borítóját Veszprémi Endre: II. Rákóczi Ferenc és Esze Tamás találkozása c. festménye díszíti. Az
88
Előszót a sorozatszerkesztő, a Szabolcs-Szatmár-Bereg Megyei Önkormányzat Levéltára igazgatója, Nagy Ferenc írta meg. A szerző hét kisebb részre tagolt munkájában elemzi a Rákóczi–szabadságharc 1703 májusa és októbere között Szabolcs és Szatmár vármegyékben történt sorsdöntő, országos jelentőséggel bíró eseményeit. Az első részben az előzményeket szedi csokorba. A török iga alóli felszabadulás árát: a Habsburg–megszállást, a porciót, a forspontot, a súlyos pénzadókat, a végvári katonákkal szemben tanúsított osztrák magatartást és mindezek következményeit. Szól arról is, hogy a spanyol örökösödési háború milyen plusz terheket rótt Szabolcs megyére. A második részben a szerző elsősorban vármegyei jegyzőkönyvi bejegyzések felhasználásával tárja elénk a megindulóban lévő mozgalomra vonatkozóan Szatmár vármegye téves helyzetértékelését, a felkelés kibontakozásának gyorsaságát, a megfékezésére tett kísérleteket, a június 7-ei dolhai eseményeket, majd Rákóczi azon próbálkozását, amely a paraszti lelkesedés ébren tartására, valamint a vele rokonszenvező nemesekkel történő kapcsolatfelvételre irányult. A harmadik egységben a szerző bemutatja a felkelés kezdeti gyors sikerének okait, valamint a Szabolcs megyei nemesség magatartását. A következő rész középpontjában az 1703. július 24-én kiadott gyulaji pátens, a felkelés harmadik kiáltványa és hatásának vizsgálata áll. Az ötödik egység tájékoztatást nyújt Rákóczinak a hajdúvárosokkal folytatott tárgyalásairól, ezek eredményeiről, valamint Kálló várának ostromáról és bevételéről. A következő rész 1703 augusztusának és szeptemberének eseményeit tárgyalva mutatja be a fejedelem hűségére áttért megyék katonai igazgatás alá kerülését. A záró részben a tokaji vár ostromának megszervezéséről és annak bevételéről olvashatunk. Ezt követően a Szabolcs és Szatmár vármegyékben történt események már nem voltak országos jelentőségűek, a függetlenségi háború színtere az ország középső és nyugati felére tevődött át. Az olvasmányos stílusban megírt munkát, amely a laikus olvasó számára is érthető és élvezetes, színes és fekete–fehér illusztrációk teszik még szemléletesebbé és érdekesebbé, segítséget nyújtva a kibontakozó szabadságharc eseményeiben való eligazodáshoz. A kötet tartalmaz egy időrendi áttekintést is a felkelés 1703. évi történéseiről. Egy jól szerkesztett, világos jelmagyarázattal ellátott térkép teszi még használhatóbbá a kötetet. E térképen II. Rákóczi Ferenc Szabolcs és Szatmár megyében 1703. július 19. és október 15. között megtett útvonalát kísérhetjük figyelemmel. A szerző iratközlése pontos, jegyzetei gondosan szerkesztettek, hivatkozásai szakszerűek. A kötet rendkívül értékes, szemléletes és terjedelmes részét képezi a Függelék, amely kronológiai sorrendben tesz közzé 15, a függetlenségi háború kezdeti stádiumából származó iratot, valamint a latin nyelvűek esetében a magyar fordításukat. Ezen iratok egyetlen kivétellel a Szabolcs-Szatmár-Bereg Megyei Önkormányzat Levéltárában találhatóak (a kivétel a naményi pátens, amelyet a Magyar Országos Levéltár őriz); valamennyi pótolhatatlan forrás az események objektív feltárásához. Túlnyomó többségüket a levéltár már 1976-ban közzétette, II. Rákóczi Ferenc születésének 300. évfordulója alkalmából a szerző — ismertetésünk elején már említett — kötetének részeként.
89
Az azóta folytatott kutatások eredményeként néhány újabb irattal bővült a paletta, a második, bővített kiadás már ezeket is magában foglalja. A kötetet angol és német nyelvű rezümék zárják. Összegzésképpen elmondható, hogy Balogh István egy rendkívül szemléletes, külsejében is elegáns, olvasmányos, közérthető stílusú, ugyanakkor tudományos igényű kiadvánnyal gyarapította a Rákóczi–szabadságharc tricentenáriumához kapcsolódó munkák folyamatosan gazdagodó gyűjteményét. A kötet a kutatókon kívül a történelemtanárok figyelmére is joggal tarthat számot, hiszen a szemléletes illusztrációk és a Függelék iratai miatt nagy haszonnal forgatható e munka helytörténeti órákon és a függetlenségi háború történetének tanítása során is. Zsoldos Ildikó
90
2004 március–május folyamán Dublinban, az Európai Unió soros elnökségének megfelelően került sor a DLM-Fórum (elektronikus iratok feldolgozása) végrehajtó bizottsága ülésére, amelyen SZŐKE ZOLTÁN levéltáros és SZATUCSEK ZOLTÁN főosztályvezetőhelyettes (Magyar Országos Levéltár); valamint az EU nemzeti levéltárai főigazgatónak féléves tanácskozására, amelyen GECSÉNYI LAJOS főigazgató (MOL) és KÜNSTLER FERENC vezető főtanácsos (NKÖM); továbbá a külügyi levéltárak képviselőinek féléves értekezletére, amelyen GARADNAI ZOLTÁN főosztályvezető (MOL) vettek részt.
91
HÍREK A X. SZABOLCS-SZATMÁR-BEREG MEGYEI NEMZETKÖZI LEVÉLTÁRI NAPOK 2003. szeptember 25–26-án, immár 10. alkalommal rendezték meg a SzabolcsSzatmár-Bereg Megyei Nemzetközi Levéltári Napokat. A rendezvény előadásai két témát öleltek fel: Rákóczi és kora a források tükrében, valamint a 250 éve újjáépült Nyíregyháza múltja. Az ünnepélyes megnyitón köszöntőt mondott Kiss Gábor, a Szabolcs-SzatmárBereg Megyei Közgyűlés alelnöke, aki kiemelte, hogy a hagyományok felelevenítése, a térség fejlődését mozdítja elő, Rákóczi Ferenc példaképül szolgálhat a mai közszereplés résztvevőinek. Visszatérő esemény a levéltári napok keretében, a honismereti pályázat eredményhirdetése. A pályázatot a Jósa András Múzeum, a Móricz Zsigmond Megyei és Városi Könyvtár, a Nyíregyházi Főiskola Történettudományi Tanszéke és a Szabolcs-SzatmárBereg Megyei Levéltár közösen hirdette meg. A pályázat témája a megye múltjával — település- és művelődéstörténetével — állt kapcsolatban, valamint a két nagy évfordulóhoz kapcsolódott. Az idei évet rendkívüli érdeklődés jellemezte, ezt bizonyítja az is, hogy 27 pályamunka érkezett be, általános iskolásoktól a nyugdíjasokig nyújtottak be pályázatokat. Ezután következett a Pro Archivo-emléklapok átadása, amelyet a levéltár munkájának támogatásáért ítéltek oda. Az érdeklődők először Czövek István Rákóczi és Európa c. előadását hallgathatták meg. Az előadó rámutatott arra, hogy a Rákóczi-szabadságharc összekapcsolódott az észak-európai háborús konfliktussal. Rákóczi házassága révén kialakult kapcsolataival igyekezett erősíteni pozícióját Európában; német fejedelmi családokkal, sőt, a francia királyi család egyik hölgytagjával is rokonságba került. Amikor I. Péter orosz cár szövetséget kötött Rákóczival, Magyarország számára ez az egyezmény kétségtelenül a nemzetközi elszigeteltségből való kilépést jelentette. Kovács Ágnes előadásában Rákóczi Ferenc és Károlyi Sándor kapcsolatát mutatta be. A Rákóczi-szabadságharc esetében a hős–antihős ellenpárt Rákóczi és Károlyi testesítette meg. Ez az ellentét a szatmári béke, illetve az odáig vezető tárgyalások megítélésében csúcsosodott ki. Rákóczi és Károlyi másképp ítélte meg a külső segítség esélyeit. XIV. Lajos támogatta a felkelést és elismerte Rákóczi fejedelemségét, de célja csak a Habsburg-hatalom megrendítése volt. Rákóczi a francia politikában csalódva elfogadta I. Péter cár együttműködését. Károlyi azonban 1710–1711-ben már csak a Béccsel kötendő kompromisszumban reménykedett, 1711 januárjában az uralkodóházzal történő megegyezést tartotta a legkedvezőbb megoldásnak a szabadságharc lezárására. A nézetkülönbség oka emellett a két politikus személyiségében keresendő, a Rákóczi és Károlyi származása, politikai helyzete, műveltsége és társadalmi környezete közötti különbségben.
92
A délelőtti előadássorozatot Csatáry György előadása zárta, amely A Rákócziszabadságharc Bereg megyei forrásait mutatta be. Az iratanyag, amely Beregszászon található, a következő részekből áll: • Ugocsa megye Rákóczi-kori iratanyaga, amely több mint 450 Rákóczi korabeli iratot tartalmaz. • Ung megye Rákóczi-kori iratanyaga, kb. 300 dokumentum. Ung megye volt Bercsényi Miklós szűkebb pátriája, az ő főispánságának idejéről is találhatunk itt iratokat. • A Bereg megyei iratanyag nagyon szórványos. Alig tíz irat található ebből az időszakból, ezek is „csak” Beregszásszal kapcsolatosak. • Máramaros megye iratanyaga, amely pl. a sóbányákkal, sóforgalommal foglalkozik. • A munkácsi görög katolikus püspökség iratanyaga (50-60 irat). A délelőtti előadásokat két, a Rákóczi–szabadságharc 300. évfordulója alkalmából megjelentett levéltári kötet bemutatása zárta. Az egyik egy forrás-, a másik pedigegy tanulmánykötet volt. A előbbi szerzője Balogh István nyugalmazott levéltár-igazgató, címe: II. Rákóczi Ferenc Szabolcs és Szatmár vármegyékben (1703. június–október). A Takács Péter „…kedves hazám boldogulása munkáját kezébe adom…” Történészek a szatmári békéről című tanulmánykötet a Szatmárnémetiben 2001. április 27-én Élő Rákóczi címmel rendezett konferencia előadásainak szerkesztett változatát tartalmazza, melyet Gottfried Barna, a Szabolcs-Szatmár-Bereg Megyei Önkormányzat Levéltára igazgatóhelyettese mutatott be. A délutáni előadássorozat a várostörténet jegyében zajlott, és a 250 éve újratelepült Nyíregyháza múltjával foglalkozott. Köszöntőt mondott Csabai Lászlóné, Nyíregyháza Megyei Jogú Város polgármestere, aki hangsúlyozta: fontosnak tartja, hogy a város ismerje meg a múltját, a történelmét, ápolja az értékeit, hagyományait. Németh Péter Nyíregyháza a középkorban címmel tartotta meg előadást, amely elsősorban földrajzi szempontból világította meg a mai városterület múltját. A tatárjáráskor elpusztult település, a 13. század végére ismét lakottá vált, mégpedig Nyíregyháza néven települt újjá. Erdész Ádám előadása A Békés megyei szlovákok Nyíregyházára települését kísérte nyomon. Az újratelepítést Károlyi Ferenc gróf pátense hirdette ki, 1753. május 23-án. Az idetelepülőknek a vármegyei és a földesúri terhek alól háromévi adómentességet ígértek. Az idetelepülők templomot építhettek, papot tarthattak. Jelentős tényező volt, hogy a szlovák telepesek lelkészekkel, tanítókkal érkeztek, templomot építettek. Az ezt követő időszakot Takács Péter vázolta fel, előadásának címe: A nyíregyháziak életmódja és gazdálkodása a beköltözés után. Az első telepítési hullámmal 140 család érkezett meg és telepedett le, akik nem szegényen jöttek. Domináns volt az állattenyésztés, főleg a szarvasmarha és a lóállomány jelentősége volt nagy. Az újratelepült Nyíregyháza kapcsolatrendszerét Kujbusné Mecsei Éva mutatta be. Az első időszakban a betelepülők előző otthonával, a Békés megyével fennálló kapcsolat volt a domináns, amely főleg a házasságok terén jelent meg. Majd a nyíregyháziak a környékbeli földesurakkal léptek kapcsolatba, először a földbérlet, később más pénzügyi
93
vonatkozások miatt. Nyíregyházán kevés kézműves telepedett le, így ösztönözték pl. felvidéki kézművesek letelepedését. A kereskedelem és a gazdaság terén a szűkebb régió és Nyíregyháza között az országos vásártartás jelentett fontos kapcsolatot. Kulturális kapcsolatokat a környékbeli iskolavárosokkal alakított ki Nyíregyháza, míg hivatalos kapcsolatot a vármegyével, a katonasággal, és más elöljáróságokkal tartott. Bodnár Zsuzsanna A parasztság népi építkezését és lakáskultúráját foglalta össze előadásában. A parasztság számára a ház sokkal többet jelentett, mint lakóépületet és gazdasági épületet. Az állattartás, a feldolgozás, a tárolás helyszíne volt, de ide kapcsolódott a házasság, a születés és a halálozás is. Az első lakóházak földházak voltak, szegényes berendezéssel, csak a legegyszerűbb bútordarabok voltak benne, pl. kemence, ágy, karoslóca. A következő periódust a földből kiálló falú, zsindelyes fedelű ház jelentette, amelyeknél már megtalálható a szoba, a pitvar és a kamra is. Ezt követték a vert falú házak, itt már nádat, vagy rozsszalmát használtak tetőfedésre. A tirpákság építkezésére jellemző volt, hogy a lakóház és a gazdasági épület egy fedél alá épült. Tóth Sándor előadása Nyíregyháza 19. századi művelődéstörténetéről szólt. A 19. század első felében idelátogató vándorszínházat szívesen látogatták a nyíregyháziak. Az 1830-as évek elején nyíregyházi fiatalok műkedvelő társulatot alakítottak, majd az 1860-as évektől törekedtek egy állandó színház létesítésére. 1875-ben egy 500 fő befogadására alkalmas színkört építettek fából, a kőszínházat 1897-ben építették fel. Az utolsó előadást Pethő István tartotta meg, aki Nyíregyháza és Krúdy kapcsolatát vázolta fel. Az író családja a Felvidékről származott. Krúdy Gyula — ügyvéd apa és cseléd anya szerelemgyereke — gimnáziumi tanulmányait Szatmáron kezdte. Nyolcadikos korában már novellái jelentek meg, később a Debreceni Ellenőrnél kapott riporteri állást. 1896-ban már Budapesten élt, de a Nyíregyházához, Szabolcshoz fűződő kapcsolatát mindig elevenen ápolta. A 10. Levéltári Napok rendezvénysorozat első napját egy könyvbemutató zárta. Henzsel Ágota mutatta be a Szabolcs-Szatmár-Beregi Levéltári Évkönyv XVI. Kötetét, amely a 2001. évi Levéltári Napok előadásaira épült és három témát ölel fel: a középkorkutatást, a megye és Nyíregyháza múltját, valamint a konkrét levéltári munkák és a levéltárügy általánosabb kérdéseit vizsgáló tanulmányokat. Nagy Ferenc, a tanácskozás elnöke, a Szabolcs-Szatmár-Bereg Megyei Önkormányzat Levéltára igazgatója zárszavában megköszönte a magas színvonalú előadásokat. Értékelésében kiemelte, hogy az elhangzottak méltónak bizonyultak azokhoz az eseményekhez, amelyekre emlékeztünk. A rendezvény a másnapi szakmai kirándulással ért véget, amelynek során a résztvevők Kárpátaljára; Ungvárra és Munkácsra látogattak el. Vékonyné Kovács Gabriella
94
A MAGYAR LEVÉLTÁROSOK EGYESÜLETE SZAKMAI NAPJA 2004. május 5-én került megrendezésre a Magyar Levéltárosok Egyesülete hagyományos szakmai napja a Magyar Országos Levéltár Hess András téri épületében. A szakmai nap témája A jövő levéltárai, levéltárak jövője — a szakmai követelményrendszer tapasztalatai volt. A megjelölt téma iránti fokozott érdeklődést mutatta, hogy szép számmal jelentek meg a szakma dolgozói. Gecsényi Lajos, a Magyar Országos Levéltár főigazgatója köszöntötte a szakmai nap résztvevőit. A szakmai nap nyitó előadását Koncz Erika, a Nemzeti Kulturális Örökség Minisztériumának helyettes államtitkára tartotta. Beszédét a minisztériumban végbement — a levéltáros szakmát közvetlenül érintő — változás megemlítésével kezdte. Eszerint a Közgyűjteményi Főosztályt megszüntették, és helyébe létrehozták a Múzeumi Főosztályt, a Könyvtári Főosztályt és a Levéltári Osztályt. A helyettes államtitkár asszony ezen rövid hír közlése után a levéltárak legfontosabb feladatainak ecsetelésével és az ország kulturális életében betöltött nélkülözhetetlen szerepének hangsúlyozásával folytatta. Ez utóbbi tényt alátámasztva kiemelte, hogy a levéltáros szakma a nemzeti identitás megőrzésének, az örökségvédelemnek, a kultúraközvetítésnek egyik alappillére. Ezek után rövid áttekintést kaphattak a jelenlévők a levéltárügy helyzetéről. 1990 előtt szűkre szabott anyagi alapok mellett működtek a levéltárak; így pl. ötven évig nem volt semmiféle építkezés e területen, ezért a raktárkapacitások egyre szűkösebbnek bizonyultak. További problémát jelentett, hogy a rendszerváltozás után megszűnt szervek maradandó értékű anyagait a levéltárak őrizetére bízták; immár elodázhatatlan feladattá vált az iratmegőrző helyiségek számának növelése. Így az elmúlt tíz évben tíz megyében történtek jelentős beruházások a levéltárak raktárkapacitásának bővítése érdekében. A helyettes államtitkár asszony elmondta, hogy a Nemzeti Kulturális Örökség Minisztériumában a preventív intézkedésekkel történő állományvédelemre is nagy hangsúlyt fektetnek (évente 130-150 millió forintot biztosítanak erre a célra). 1995 után a levéltárak kutató- és ügyfélszolgálatainak feladatai (családfakutatások, helytörténeti munkák, kárpótlási ügyek stb.) fokozatosan növekedtek, egyre többen keresték fel a levéltárakat, egyre több anyagot kértek a kutatók és az ügyfelek. Emiatt az állományvédelem fontossága is mindinkább előtérbe került; így a mikrofilmek készítése, a digitalizálás egyre fontosabb szerepet játszik abban, hogy a levéltári anyagokat minél jobban megóvjuk. A raktárkapacitások növelése és az állományvédelem mellett fontos kérdés a levéltárak informatikai helyzetének megfelelő színvonalra emelése. Erre a célra 1998-ban a NKÖM-ben kidolgoztak egy programot, amely a közművelődési szféra informatikai fejlesztésére, főként a számítógépes park növelésére, és az Internet szélesebb körű felhasználására helyezte a hangsúlyt. A helyettes államtitkár asszony a levéltárügy feladatai között a legfontosabbként a közigazgatási szervek egységes iratkezelésének kialakítását jelölte meg. Végül az uniós csatlakozás után négy nappal nem feledkezhettünk meg a magyarországi levéltárak uniós fejlődési irányának megemlítéséről sem. Véleménye szerint egy stratégiai terv kidolgozása szükséges, amelynek követésével a magyar levéltárak az Európai Unióban is megfelelő szakmai színvonalon tudnak majd működni. A stratégiai tervnek a levéltárosok egyetemi képzésének megújítását, az in-
95
formatika levéltári körben történő fejlesztését, a decentralizált irányítás kidolgozásának kérdéseit kell magában foglalnia. Koncz Erika előadása után Lakos János vezető szakfelügyelő vitaindító előadása következett. Beszédének első részében az 1995. évi LXVI. levéltári törvény és a 10/2002. sz. NKÖM-rendelet hibáira hívta fel a hallgatóság figyelmét. Elsősorban az illetékességi hatáskörök tisztázatlanságára és az újonnan alakuló levéltárak (főként egyetemi levéltárak) alapítási feltételeinek hiányosságaira helyezte a fő hangsúlyt. A levéltári törvényt illető kritikai megjegyzések után a vezető szakfelügyelő a szakmai követelmények végrehajtásának felméréséről tájékoztatta a jelenlévőket. Értékelése szerint a szakmai munkában kifejezetten javulás érzékelhető; viszont e konferencia inkább a problémák felvázolására, illetve orvoslására szerveződött meg, ezért a levéltárügy jelenlegi negatívumainak az elemzésével folytatta előadását — mintegy válaszolva a helyettes államtitkár asszony beszédére. Igaz, hogy a raktárkapacitások országos szinten növekedtek a rendszerváltozás után, de vannak olyan levéltárak, amelyeknek helyzete semmit sem javult: kevés a hely a levéltári anyagoknak és a meglévő raktárakat is lehetne korszerűsíteni. A levéltárak informatikai fejlődésében nagy ugrás következett be 1998-ban, de azóta ezek a rendszerek elavultak; nincs elegendő pénz a működtetésre, a modernizálásra és a professzionális számítógépes ismeretekkel rendelkező szakembergárda fenntartására. A modernizációs törekvésekhez kapcsolódik a megfelelő állományvédelmi műhelyek kialakítása is; ez néhány helyen elindult, de ez korántsem nevezhető országos méretű növekedésnek. Nem működhetnek a levéltárak megfelelő képzettségű és számú levéltári szakember nélkül, ám sajnos az utóbbi évtizedben a legtöbb levéltárnál stagnál a létszám. A létszámhiány főként a gyűjtőterületek ellenőrzésének törvény szerinti betartásában okoz nehézséget. Ezt követően Lakos János a levéltári nyilvántartások egységes kidolgozásának problémáját vetette fel. Nem készült el időben a program (ugyanígy nem készült el határidőre az állományvédelmi ajánlás sem), továbbá felvetődik két kérdés is ezzel kapcsolatban; tényleg egységes programra van-e szüksége a levéltáraknak, illetve nem lenne-e szerencsésebb, ha fokozatosan vezetnék be az új rendszert? Zárógondolatként arra hívta fel a figyelmet az előadó, hogy a levéltárak közötti különbségek miatt (állami, önkormányzati, magánlevéltárak) a törvényhozásban és a rendeletalkotásban is differenciáltabb szabályozást kellene megvalósítani. A következő napirendi pont az egyes levéltártípusok helyzetének bemutatása és az ebből levonható tapasztalatoknak ismertetése volt. Gecsényi Lajos, a Magyar Országos Levéltár főigazgatója Lakos Jánosnak válaszolva elmondta, hogy a levéltárak állományvédelmére már kidolgozták az ajánlást, amely alapvető iránymutatást fog adni a levéltáraknak, viszont a pontos részleteket illetően nem pótolja a helyi szabályozást. Ugyanígy az önkormányzati levéltárak igényei alapján kidolgozták az 1950 és 1990 közötti tanácsi anyagok selejtezésére vonatkozó ajánlást. Az egységes elektronikus nyilvántartás kidolgozását anyagi és megismerési háttér akadályozza. A 10/2002. sz. NKÖM-rendelet pontos betartására és a gyűjtőterületi munka zavartalanabb működésére hozták létre a Magyar Országos Levéltárban 2004. januárjában a Kormányzati Gyűjtőterületi Osztályt. Az előadó egyetértett Lakos Jánossal abban is, hogy a levéltárakban folyó kutatás maga után vonja az állományvédelem megoldandó kérdését is. E területen is számos
96
megoldatlan probléma sorakozik, így pl. a kutatók saját digitális fényképezőgépei használatának kérdése, vagy a fénymásolatok tömeges készítése az „álkutatók” részére. A levéltáros képzéssel kapcsolatban Gecsényi Lajos egy Levéltári Módszertani Intézet majdani létrehozását javasolta. A következő előadó, Á. Varga László, Budapest Főváros Levéltára főigazgatója volt; aki az önkormányzati levéltárak helyzetéről adott tájékoztatást. Elmondta, hogy a magyar levéltárügy irányítása „három lábon áll”: ezek a minisztérium, a szakfelügyeleti rendszer és a Levéltári Kollégium. A minisztérium részéről sérelmezte azt az intézkedést, hogy a Közgyűjteményi Főosztályból kialakított három osztály közül csak a Levéltári Osztály kapott osztályi besorolást, míg a másik kettő főosztály lett. A szakfelügyeleti rendszer működéséről elismerően nyilatkozott, míg a Levéltári Kollégiumban szakbizottságok működését javasolta. Az előadó szerint sem megoldott a levéltárakban a létszám kérdése, mivel a munkák pillanatnyi súlyozásával és a munkaerő átcsoportosításával tudják csak az egyes kiemelt feladatokat megoldani. Pozitívumként megemlítette, hogy a BFL-ben kidolgozták azt a programot, amely az ország öt pontján, 30 órás tanfolyamok keretében tudná biztosítani a dolgozók szakmai továbbképzését. Az állami szaklevéltárakról Cseh Gergő Bendegúz, az Állambiztonsági Szolgálatok Történeti Levéltára főlevéltárosa tartott — négy problémakört vázolva fel — előadást. Az első az iratanyag elhelyezés, tárolása. A Hadtörténeti Levéltárban és az ÁBTL-ben nincs már hely az iratoknak. Az előbb említett levéltár esetében oly nagy a helyhiány, hogy hét éve már nem is tudnak iratot beszállítani. Az iratkezelés levéltári ellenőrzése nem érinti őket, mivel e két levéltárnak ilyen jellegű feladata nincs. A kutatószolgálat megfelelő, illetve gyors ellátását leginkább a létszámhiány akadályozza. A negyedik problémakört az informatika szaklevéltárakban történő alkalmazásának témája alkotta. Az előadó elmondása szerint meglehetősen elavult a géppark mind a négy szaklevéltárban. Az adatbázis kiépítése és az iratanyag digitalizálása folyamatosan történik, pl. az ÁBTL-nek már 250 000 oldalnyi eredeti iratot sikerült digitalizálnia. Az informatika területén a leginkább elmaradott rész a szaklevéltárakban az Internet, négy intézmény közül csak egynek van önálló honlapja. Horváth Erzsébet, a MELTE elnöke az egyházi levéltárak jelenlegi helyzetét vázolta fel a hallgatóságnak. Körülbelül ötven egyházi levéltár működik Magyarországon, kevés emberrel dolgoznak, legtöbbször egy embernek kell minden levéltári feladatot ellátnia az adott intézményben. A rendszerváltozás után gyarapodott a magyarországi egyházközösségek száma, ez azt jelenti, hogy 5-10 év múlva az egyházi levéltáraknak nagymennyiségű irat átvételére kell felkészülnie; ehhez pedig természetesen nagy raktárkapacitásra lenne szükség. További problémát jelent, hogy legtöbbször teljesen rendezetlen anyag kerül az egyházi levéltárak őrizetébe, amelyek feldolgozását nem csak a létszámhiány, hanem az elavult technika (van ahol írógépet használnak) is hátráltatja. A pályázati lehetőségek adnak, illetve adhatnak segítséget az egyházi levéltárak infrastruktúrájának fejlesztésére. Az elnök asszony külön köszönetet mondott a levéltáros kollégáknak, akiktől rengeteg segítséget kaptak és kapnak az egyházi levéltárak dolgozói. Az előadó egy pozitívum kiemelésével fejezte be beszédét: egyre több helyen készültek el, továbbá máshol folyamatosan készülnek az egyházi levéltárakban a fondjegyzékek.
97
A levéltártípusok helyzetével kapcsolatos előadások utolsó hozzászólója Zsidi Vilmos, a Magyar Felsőoktatási Levéltárak Szövetségének elnöke volt. Beszédében három problémát nevezett meg, amellyel a felsőoktatási levéltáraknak szembe kell nézniük: szervezeti, anyagi és személyi probléma. A szervezeti probléma azt jelenti, hogy a felsőoktatási levéltárak általában az egyetemek, gyakran az egyetemi könyvtárak keretein belül működnek — bár ez nem feltétlenül jelent negatívumot. Ezzel összefüggésben nem rendelkeznek külön költségvetéssel, sokszor nem is tudják, hogy mennyi pénzt szántak magára a levéltár működésére. Személyi feltételeknél a létszámhiány jelent problémát, nincs elég szakmai képzettséggel rendelkező levéltári dolgozó, ezért nehezen tudják ellátni a feladatukat. Az egyetemi keret a tekintetben jelent pozitívumot a felsőoktatási levéltáraknak, hogy adott a háttér a megfelelő informatikai rendszer kiépítésére. A szakmai nap összefoglalóját és záróbeszédét Szögi László, a Magyar Levéltárosok Egyesülete elnöke tartotta. Az elnök elsőként a levéltári szervezet átalakításának általános tervét vázolta fel nagy vonalakban. Véleménye szerint Magyarországon is — az európai példákat követve — sokszínűbbé kellene tenni a levéltári intézményhálózatot, többféle típusú levéltárat lehetne kialakítani, illetve számukat is lehetne növelni. Az informatika egyre fontosabb szerepet játszik a kulturális szféra minden szegmensében, így a levéltárak életében is. Véleménye szerint az elektronikus iratok archiválása, az elektronikus nyilvántartás rendszere, az adatbázisok kiépítése és a digitalizálás mind olyan részei a levéltári informatikának, amelyeknek mind nagyobb figyelmet kell szentelni és amelyeket a szakma keretein belül kell tartani, azaz a levéltáros szakma ez irányú fejlesztésére kell a súlypontot helyezni. A jövőben tehát olyan szakemberekre van szükség a levéltárakban, akik szakmai és informatikai ismeretekkel egyaránt rendelkeznek. Fontos feladatként jelölte meg a magyar történelmi forrásanyagok feltérképezését a határon túli levéltárakban, ehhez természetesen megfelelő együttműködési feltételeket kell kialakítani, s a munka egy részét a határ menti levéltáraknak kell felvállalniuk. A rendezvényt — a szünetben biztosított büfé költségeinek átvállalásával — az EMBA Hungária cég támogatta, amely egyúttal magas színvonalú bemutató tartott az érdeklődőknek termékcsoportjairól. Halász Csilla
98
Az Eötvös Loránd Tudományegyetem rektora az egyetemi tanács döntése alapján címzetes egyetemi tanári címet adományozott Dr. habil. ÉRSZEGI GÉZÁNAK, a történelemtudomány doktorának, főlevéltáros–főtanácsosnak és Dr. habil. GECSÉNYI LAJOSNAK, a történelemtudomány kandidátusának, főigazgatónak.
99
BESZÁMOLÓ AZ 1809. ÉVI POZSONYI IRATANYAG FELTÁRÁSÁRÓL Az 1809-ben kitört francia–osztrák háború közel hat hónapig Magyarország területét is érintette. A francia csapatok május végén lépték át az akkori osztrák–magyar határt. Ezekben a napokban a kor legmodernebb tömeghadserege kezdte meg hadműveleteit Magyarország nyugati területein. A június 14-i győri csata története közismert, de Pozsony térségében, az ún. pozsonyi hídfőben ennél időben jobban elhúzódó harcok folytak. A fegyverropogás június 1-jén kezdődött, majd a hídfő tartása a wagrami csatavesztés után értelmetlenné vált. A védősereg elvonult, a franciák pedig július 13-án bevonultak Pozsonyba, ami egyben azt is jelentette, hogy a koronázó város megszállása más nyugat-magyarországi szabad királyi városokhoz (Sopron, Ruszt, Kismarton, Kőszeg, Győr) képest több mint egy hónappal rövidebb ideig tartott. Pozsony megszállásában a franciák mellett jelentős részt vállaltak a szász és olasz nemzetiségű (itáliai) katonák is. Az Nemzeti Kulturális Alapprogram Levéltári Szakkollégiumához 2003 során Hungarica-kutatásra benyújtott pályázatom célja az volt, hogy a mai Szlovákia fővárosának, Pozsonynak az 1809. évi iratanyagait feltárjam. Kutatásom eredménye a város 1809. évi jegyzőkönyvének, továbbá a megszálláshoz kapcsolódó iratanyagnak a feltárása, másolása és jegyzékelése lett. Pozsony Város Levéltárában (Archív Hlavného Mesta Slovenskej Republiky) található a város 1809. évi jegyzőkönyve (Protocollum Magistratuale de Anno 1809 — jelzete: 2. a. 75), amely a tárgyévből egy kötetet tesz ki. Ebből kb. 450 oldal a megszállás időszakával és magával az okkupálással foglalkozik. Az általam vizsgált protokollumhoz kapcsolódó iratanyag a levéltár munkatársai szerint nem maradt fenn. A megszálláshoz kapcsolódó külön gyűjtött iratanyag az 1955. évi fondjegyzék alapján hasonlóképpen a városi levéltárban található, de ez a későbbiekben átkerült a Szlovák Nemzeti Levéltárba (Slovensky Narodny Archív, Drotárska cesta 42.). A négy doboz terjedelmű iratanyagban a francia megszállással foglalkozó, szinte teljesen német nyelvű iratokat (Magistrat Mesta Bratislava, voj 1809. 1406–1409. d.), továbbá részben az év eleji dunai árvízzel kapcsolatos beadványokat találtam. Ez utóbbiak is közvetve kapcsolódnak a megszálláshoz, mivel a lakosság az őket ért károkat, a városhoz, illetve az uralkodóhoz kárpótlásért benyújtott beadványokban majd minden esetben összekötötte a franciák által okozottakkal. Itt elsősorban a város ágyúzása következtében bekövetkezett tűzesetekre kell gondolnunk, amelyek azért okoztak nagy károkat, mert a franciák a bombázás során a már égő házakat is tűz alatt tartották, gátolva az oltási munkálatokat. Ezekben a dobozokban különféle francia katonai iratokat találhatunk, elszállásolási jegyzékeket, rekvirálásokkal kapcsolatos iratokat, utasításokat, számlákat, katonai raktárak kimutatásait, a kivetett hadiadóval kapcsolatos jegyzékeket. Ugyancsak ide sorolták be a más törvényhatóságok által Pozsonynak nyújtott gyors segélyek iratait. Az iratanyagból megismerhetjük a felállított katonai egészségügyi létesítményeket. Külön kimutatások foglalkoznak a molnárok számára beszállított gabonával és azzal, hogy ebből mennyi liszt készült. E forrásokból feltárható az ország más városaihoz hasonlóan itt is megalakult polgárőrség szerepe a Pozsony körüli harcokban és a megszállás alatt.
100
Néhány bejegyzés a külső tanács jegyzőkönyvében is (Protocoll des äußeren Stadtraths oder der bürgerl: Genannschaft in Preßburg, welches laut Instruction von seiner Hochgräflichen Gnaden Herrn Herrn Grafen Joseph Eszterházy von Galantha als delegirten königl: Comissair errichtet worden 1798 — jelzete: 2. b. 3. a.) a megszállással foglalkozik (a lakosság nehézkes élelmiszer ellátása, franciák által kivetett hadiadó stb.). A Polgármesteri Jegyzőkönyv (Protocolum Consulai — jelzete: 1216/18.) csupán egyetlen bejegyzése említi a francia megszállást. Ekkor — Joseph von Schmidt polgármestersége alatt — az olvasható, hogy a francia invázió miatt a megszállással ebben az évben ehelyütt nem foglalkoznak. A Regestrum Protocolli Centrumviratus ab Anno 1798 usq. ind. 11. April 1815 (jelzete: 2. b PK 1.) mutatója szerint több olyan bejegyzést is tartalmaz, amely a vizsgált időszakkal van összefüggésben. Ugyancsak meg kell említeni a városi kamarai számadáskönyvek adott köteteit (Preßburger Stadt Kammerer Amts Rechnung Anni 1808/9 und 1809/10 — jelzete: K 435.), amelyekben a megszállás anyagi kiadásairól, bevételeiről keletkezett összesítések találhatók. Ezek az információk elsősorban a rekvirálások és más kiadások felmérésénél lehetnek fontosak. A vizsgált időszak pozsonyi történéseiről már a 19. században, illetve a 20. század elején is született néhány visszaemlékezés, nagyobb feldolgozás.1 Említést kell tenni a Pressburger Zeitung idevágó számairól is, amelyek sok esetben Emil Portisch kötetének a megszállást tárgyaló fejezetéhez is forrásul szolgáltak. Úgy gondolom, hogy a Pozsony francia megszállásával foglalkozó iratanyag a korabeli sajtónak, a már létező szakirodalomnak és a levéltári forrásoknak köszönhetően az egyik leggazdagabbnak tekinthető, a város körül és a városért folyó harcok miatt pedig, a mai Magyarországon maradt települések közül csak Győrhöz hasonlítható. Krisch András
1
Ezek közül a következőket említem meg: PORTISCH, EMIL: Geschichte der Stadt Bratislava-Pressburg. II. köt. Commissionsverlag: STEINER, S. Venturgasse. Pressburg–Bratislava, 1933.; Vertheidigung des Brückenkopfes vor Preßburg, im Jahre 1809. Herausgegeben von einem k. k. österreichischen Offizier. Preßburg, 1811. Gyakorlatilag ennek a kötetnek egy másik kiadása, csupán a bevezető különbözik: Die Belagerung von Preßburg im Jahre 1809. Den Memorien eines k. k. österreichischen Offiziers nacherzählt. Preβburg, 1839.; Érdekes adalékokkal szolgál a következő kötet is, amely egy kortárs visszaemlékezése: Chr. Oeser’s–Tobias Gottfried Schröer’s Lebenserinnerungen, Stuttgart, 1933. Herausgegeben von seinen Enkeln: SCHRÖER, ARNOLD und RUFOLD und ZILCHERT, ROBERT A címben említett két személy gyakorlatilag ugyanaz, mivel Tobias Gottfried Schröer (1791–1850), irodalmi álneve volt a Chr. Oeser. Az idevágó további szakirodalmat l.: KOSÁRY DOMOKOS: Bevezetés a magyar történelem forrásaiba és irodalmába. Bp., 1954. 542–551.
101
INHALT JÓZSEF GECSÉNYI–ERZSÉBET LADÁNYI: Königideal — Heiliger Stefan — Europa. Die heimeische Bedeutung und der europäische Hintergrund der Einweihungzeremonie zum König von Heiligen Stefan ................................ 3 ERZSÉBET, BÁNKINÉ MOLNÁR: Die Rechtspflege des jazygisch-kumanischen Bezirkes Zeit ................................................................................................ 15 JENŐ GLÜCK: Die Geschichte der izraelitischen Gemeinde in Gyulafehérvárt ..... 34 ZOLTÁN PAKSY: Die Lehren einer Abgeordnetenwahl in Komitat Zala. Wahlbezirk von Nieder-Lendava, 1932 ....................................................................................... 45
ARCHIVGESCHICHTE ANDOR LAKATOS: Die katholiscen Archive. Vergangenheit und Gegenwart ........ RITA CSALA: Die Geschichte und die heutige Lage des Erzbischof- und Domkapitelarchivs in Gyulafehérvár .............................................................
60
BÜCHER .........................................................................................................
67
NACHRICHTEN .............................................................................................
84
102
51
INHALT GERICS JÓZSEF–LADÁNYI ERZSÉBET: Kings’ Ideal — St. Steven — Europe (The domestic significance and European background of the crowning of King St. Steven) ......................................................................................................... BÁNKINÉ MOLNÁR ERZSÉBET: The Jurisdiction of Jászkun District ..................... GLÜCK JENŐ: The History of the Israelite Community of Gyulafehérvár ............. PAKSY ZOLTÁN: The Lessons of a Zala County Election. Alsólendva Electoral District, 1932 ...............................................................................................
3 15 34 45
ARCHIVES HISTORY LAKATOS ANDOR: Catholic Church Archives. Past and Present .......................... CSALA RITA: The History and Present State of the Archiepiscopal and Head Capitular Archives of Gyulafehérvár ..................................................................
60
BOOKS ............................................................................................................
67
NEWS ...............................................................................................................
84
51
103
