TARTALOM. Aranyesõ (Lackfi János fordítása)

LIX. évfolyam, 4. szám

2014. április

TARTALOM PáL FeRenc A brazil elbeszélés fél évszázada ........................................................................ 374 JOãO SILvéRIO TRevISAn Két zuhanó test (Urbán Bálint fordítása) ........................................................ 380 FeRnAndO BOnASSI Brazíliák: felfedezés 15 színben (Pál Zsombor Szabolcs fordítása) ...................................................................... 382 MyRIAM cAMPeLLO Szem (nagy viktória fordítása) .......................................................................... 387 áLvARO ALveS de FARIA visszaszámlálás; Halál (Lackfi János fordításai) ............................................392 RUBeM FOnSecA esti kiruccanások (Pál Ferenc fordítása) ........................................................ 395 MARInA cOLASAnTI Jeffrey curtam író új dimenzióba lép (Pilhál Zsófia fordítása) ........................................................................................ 400 SéRgIO SAnT'AnnA Idegenek (Urbán Bálint fordítása) .................................................................... 403 ceSAR LeAL Riói körkép (Lackfi János fordítása) .................................................................. 411 IgnácIO de LOyOLA BRAndãO Trágárságok egy családanyának (gergely veronika fordítása) .............................................................................. 413 MáRcIO BARBOSA Újra élni (Borbáth Péter fordítása) .................................................................... 419 MARIAnA IAneLLI Aranyesõ (Lackfi János fordítása) ...................................................................... 423

AnTônIO TORReS Babültetés (Pilhál Zsófia fordítása) .................................................................. 424 cLARIce LISPecTOR Titkos boldogság (Lukács Laura fordítása) .................................................... 426 FeRnAndO BOnASSI Kóbor szívek (nagy viktória fordítása) .......................................................... 429 MARcOS SIScAR ellenfény; Sosem oly nehéz, mint a versed (Lackfi János fordításai) ........................................................................................ 431 JOãO UBALdO RIBeIRO dzsingl belsz, dzsingl belsz (Borbáth Péter fordítása) ................................432 AUTRAn dOURAdO Farigcsálók (Pál Ferenc fordítása) .................................................................... 439 RAdUAn nASSAR délután három tájban (Lukács Laura fordítása) .......................................... 446 MOAcyR ScLIAR Ballada a hamis Messiásról (gergely veronika fordítása) .............................................................................. 447 MARcO LUccHeSI égbõl égbe (Pál Ferenc fordítása) ...................................................................... 451 vInIcIUS de MORAeS vad ballada; gyöngédség (Jánosházy györgy fordításai) ............................................................................ 453 MáRcIA denSeR A casabranca fasor vámpírja (Pál Ferenc fordítása) .................................... 455 eRIc nePOMUcenO La Suzanita (Kovács Lenke fordítása) .............................................................. 463 RUBeM FOnSecA Boldog új évet (Pál Ferenc fordítása) .............................................................. 466 cecíLIA MeIReLeS nem szabad semmirõl megfeledkezni; A boldogság mûvészete (Jánosházy györgy fordításai) ............................................................................ 472 dIMAS cARvALHO MUnIZ A kézirat (Pál Zsombor Szabolcs fordítása) .................................................... 474 cARLOS SUSSeKInd Az 1951-es év ellenkarácsonya (Urbán Bálint fordítása) ........................................................................................ 476 ROnALdO cORReIA de BRITO eufrásia Meneses (nagy viktória fordítása) .................................................... 479 KüLFöLdI SZeRZõInK ............................................................................................ 482

Látogasson el a honlapunkra: www.nagyvilag-folyoirat.hu

e számunk megjelenését a

támogatta.

A nagyvilág támogatója

nemzeti Kulturális Alap

373

PÁL FERENC

A beszélyektõl a redukált elbeszélésekig – A brazil elbeszélés fél évszázada – A kétezres évek elején több összefoglaló, nagyigényû elbeszélésgyûjtemény (Italo Morriconi 2001-es, nelson de Oliveira 2001-es és 2003-as, Luis Ruffato 2004-es és 2005-ös antológiája) is megjelent Brazíliában részben azzal a szándékkal, hogy megismerhetõ legyen a máig népszerû mûfaj fejlõdése, részben pedig az ezredforduló éveire kialakult, és a brazil irodalom általános tendenciáit is tükrözõ rövidpróza bemutatásának igényével. A történeti bemutatás és az elbeszélések csoportosítása mind ezekben a válogatásokban, mind az irodalomtörténeti visszatekintésekben elég mechanikusan valósul meg, hiszen a XX. század elsõ felén túljutva – amikorra megtörténik a mai brazil irodalom alapvetéseinek, lényegi hangjának, tematikájának a kimunkálása – az irodalom látszólag tíz évenként szabályosan egymásra következõ generációk során jut el a XXI. század elsõ évtizedében alkotó írók „00 nemzedékéhez”. Az 1950-es évek kulcsszerephez jutottak a jelenkori brazil irodalom alakulásában. eddigre konszolidálódtak ugyanis mindazok a törekvések és eredmények, amelyeket az 1920-as évek elején a futurizmuson gyorsan túllépõ, és a nemzeti jelleget minden téren hangsúlyozó ún. „modernista mozgalom” bevitt a brazil mûvészeti és irodalmi köztudatba, ezzel együtt azonban – Heloisa Buarque de Holanda irodalomtörténészkritikusnak a kilencvenes évek közepén tett megállapítását idézve – véget is ért a brazil irodalom „nemzeti ciklusa”, mivel az érdeklõdés lassan egy globalizált perspektívából ábrázolt városi valóság felé fordult. Ilyenképpen a harmincas években megszületett brazil „északkeleti regény” késõi és áttételes folytatójának tekinthetõ guimarães Rosa – akinek Grande Sertão: Veredas (nagy bozótos pusztaság: ösvények) címû regénye a modernista mozgalom nyelvteremtõ szándékaihoz visszakanyarodva egy az író által teremtett, sehol nem létezõ nyelvezeten szólal meg –, vagy a modernista mozgalom nemzeti mítosz- és nyelvteremtésére reakcióként megjelenõ, a szereplõk belsõ világában elmélyedõ, egyetemes igényû lélektani irodalmat mûvelõ írók – mint Lúcio cardoso vagy clarice Lispector – mellett határozottan jelentkeztek olyan prózaírók is, akiknek a mûveiben visszatükrözõdnek a megelõzõ idõszak olyan változásai, amelyeknek eredményeképpen Brazília ötven év alatt egy vidéki országból városi ország lett, ahol a lakosság 80 százaléka a nagyvárosokban tömörül, ahogyan ezt Ignácio de Loyola Brandão Não verás país nenhum (nem látsz itt már semmiféle országot) címû, 1981-ben megjelent regényének apokaliptikus vízióiban megmutatja. Az íróknak ebben a helyzetben szükségszerûen hátra kellett hagyniuk a nemzeti meghatározottság, a város és a vidék szembenállásának kérdését. A húszas évek elején a modernisták a futurista ábrázolásra ingerlõ nagyvárosból még kivonultak a brazil vidékre, az eldugott településekre, sõt az õserdõbe is, hogy azután a természeti katasztrófáktól, szárazságtól sújtott vidékrõl, ahol az életet az önkényeskedõ kiskirályok 374

tették még nehezebbé, a hõseik elvágyjanak a városba, amely a biztonságot, a kiszámíthatóságot, egy emberibb élet lehetõségét sugallta. Az 1960-as évek elejére azonban a nagyvárost, a vidékrõl nagy tömegben beáramló embertömeg következtében olyan mértékben megosztották a hirtelen túlnépesedéssel és a nyomában járó elképzelhetetlen nyomorral együtt járó társadalmi gondok, hogy az irodalomnak szükségképpen reagálnia kellett. Az ötvenes évek modernista utórezgéseiben felnövekedett írók, akár a guimarães Rosa nyomába szegõdõ regionalista táj-írók, akár a racionális újításokkal élõ konkretista mozgalom tagjai, megpróbálták a latin-amerikai spanyol nyelvû irodalom mágikus realista vagy allegorizáló útját járni, de megfelelõ hagyományok hiányában (hiszen a brazil prózairodalom mindig sokkal realistább indíttatású volt, mint a többi latin-amerikai ország irodalma) legtöbben feladták ezeket a törekvéseiket, és visszatértek a társadalmi kérdéseket ábrázoló regények realizmusához, és a harmincas évek neorealista regényeinek elnagyolt stilisztikai problémáinak megoldásához. Az új nemzedék új vagy megújuló írói nem foglalkoztak sem nagy és egyetemes kérdésekkel, sem a klasszikus nemzeti témákkal, és hiányzott belõlük a modernista mozgalom futurista optimizmusa is. A hosszú idõre meghatározó új hangot Rubem Fonseca 1963-ban megjelent Os prisioneiros (A foglyok) címû elbeszéléskötete adja meg, amely – ahogy Alfredo Bosi irodalomtörténész írta 1975-ben – az ún. „brutalizmus” nyitánya volt. A São Pauló-i író azon az úton indult el, amelyet az ötvenes évek végén nyitott meg elbeszéléseivel a curitiba-i dalton Trevisan. de míg Trevisan a családon belüli konfliktusokról, erõszakról és ellentétekrõl ír, kegyetlen pontossággal, igen erõs erotikus töltéssel és a ponyvaregények stílusában, Rubem Fonseca dashiel Hammett bûnügyi regényeinek eszköztárát felhasználva Truman capote eszköztelen neorealizmusát követi. A brutalizmus irodalmi közege a Rio de Janeiro külsõ kerületeiben élõ marginalizált elemek világa; hõsei vagy még inkább ellenhõsei prostituáltak, levitézlett bokszolók, a társadalom perifériájára kiszorult figurák, bûnözõk, korrupt rendõrök és nemegyszer a legfelsõbb rétegek egy-egy perverz, romlott, meghasonlott figurája. ez a nagyvárosi világ, ahol Trevisan és Fonseca elbeszélései játszódnak már nem az a biztonságot sugárzó vidék, amely korábban, még a harmincas évek regényirodalmában is megjelent, nem a racionalitás terrénuma, hanem egy megosztott valóság terepe, ahol az a választóvonal, amely korábban a vidék és a város között húzódott, most a hivatalos és a marginalizált város közé kerül. A brutalizmus írói és a kíméletlen városi élet olykor apokaliptikus világának ábrázolói, mint Ignácio de Loyola Brandão, és egyik-másik pszichologizáló elbeszélésével clarice Lispector, teremtik meg pontos, célratörõ kifejezésmódjukkal, felpörgetett elbeszélésmódjukkal azt az új elbeszélõi mintát, amelyet az utánuk következõ nemzedékek tagjai, Sérgio Sant’Anna, Roberto drummond és a többiek követnek, és létrehozzák az elbeszélés Brazíliában máig érvényes formáját, amely – eltérõen a XIX. századtól örökölt, lassan kibontakozó, kisregény hosszúságúra nyújtott beszélyektõl, amelyekben kényelmesen el lehet mélyedni – szinte knockoutolja az olvasót koncentrált drámaiságával, ahogy az argentin cortázar mondta, aki szerint a regény pontozással, a jó elbeszélés pedig kiütéssel gyõz. 375

A hatvanas évek irodalma visszatérés a realizmushoz, de nem a XIX. századi, utóbb sokszor lebecsült ún. „történelmi realizmushoz” – azaz brazil kontextusban naturalizmusnak nevezett irányzathoz – s ezzel együtt az elbeszélés kissé már régimódinak tetszõ valószerûségéhez és objektivitásához akarnak visszatérni az írók, hanem alkotásaikat ahhoz a társadalmi és kulturális valósághoz akarják igazítani, amelyben megfogantak, s a valóságot nem mimetikus módon akarják megmutatni, csupán egy, a valóságra utaló, referenciális diszkurzust próbálnak létrehozni. A realitással való kapcsolatot, a hetvenes években egyfelõl az emlékirat-irodalom jelentette, számos olyan mûvel, mint Antonio callado 1976-os Reflexos do baile (Benyomások a bálról), vagy Ivan Ângelo 1979-ben megjelent A casa de vidro (Az üvegház) címû mûve, amelyek a katonai diktatúra elnyomó hatalma ellen tiltakoztak, másfelõl viszont a realizmus jegyében megjelent olyan mûvekkel, amelyekben irodalmi és nem irodalmi formák keveredtek: riportregényekkel, esszéregényekkel, vagy az észak-amerikai new-journalismtól megihletett alkotásokkal, amelyeket Flora Süssekind irodalomtörténész egy helyütt az „igazság irodalmá”-nak (’literatura verdade’) nevezett. A következõ évtized – a katonai diktatúra fokozatos feloldódásával, majd felszámolásával párhuzamosan – szabadabb társadalmi körülményei között szükségszerûen megjelent a posztmodern irodalmi gyakorlata, ami együtt járt a nemzeti hagyományokhoz való idõleges visszatéréssel. Az irodalmi közéletben és az irodalom terjesztésében is bekövetkezõ változások, amelyek majd a kilencvenes években válnak relevánssá, némi játékosságot és egyre erõsödõ piaci szemléletet csempésztek az irodalomba, aminek eredményeképpen a régi elbeszélõi hagyományok átalakulnak, és az írók a kor szellemének megfelelõen kezdik megjeleníteni a régi nemzeti és nemzetalapítási mítoszokat, ahogy ezt Jorge Amado 1984-es Tocaia Grande és João Ubaldo Ribeiro ugyancsak ebben az évben megjelent Viva o povo brasileiro! (éljen a brazil nép!) címû regényében láthatni. de ezekben a regényekben nemcsak a nemzet megalapításának mítoszaihoz térnek vissza az írók, hanem a brazil történelem, a kulturális identitás, a nemzeti emlékezet kérdéseit posztmodern perspektívából, nemegyszer a metafikcionalitás eszközeit is alkalmazva újra is írják. így a korábban megszentelt mítoszok kezelésében többször is tetten érhetõ az a tiszteletlenség, ami Ana Miranda Boca do Inferno (A pokol kapuja) címû 1989-es regényét is jellemzi, ahol az írónõ a barokk költõ, gregório de Matos életének eseményeit egy bûnügyi regény szálaival összeszõve idézi fel a XvII. század második felének történelmi hangulatát és személyiségeit, bevallottan Umberto eco A rózsa neve címû regényének nyomán haladva. A regény – akárcsak az írónõ többi, a bûnügyi regények eszköztárával dolgozó és a jelenkori argó kifejezéseivel bõségesen megtûzdelt – mûve, a történelmi tartalom ilyenformán anakronisztikus kezelésével modern nemzeti valóság allegóriáját adja. Ahogy az elõbb már utaltunk rá, nagyjából ebben az idõszakban, a nyolcvanas évek végétõl az ezredfordulóig terjedõ idõszakban kezdõdik meg és teljesedik ki az irodalom demokratizálódásának, de mondhatnánk úgy is, végleges kommercializálódásának a folyamata. A nyolcvanas években fokozatosan fellazulnak az irodalom határai, és végbemegy a próza (és nem kis részben a vers), valamint az egyéb mûvészeti ágak, 376

illetve a média – fényképek, film, hirdetés, videó – közötti keveredés, ahogy Flora Süssekind írja 1986-ban Ficção 80, dobradiças e vitrines (80-as irodalom, zsanérok és kirakatok) címû munkájában: a nyolcvanas évek irodalma egyfajta multimédiába vagy lehetséges metamédiába alakul át, érzékeltetve ezzel is a brazil média fergeteges fejlõdését, és João gilberto noll O cego e a dançarina (A vak ember és a táncosnõ, 1980) címû kötetének egyik elbeszélését – Marilyn no inferno (Marilyn a pokolban) – elemezve kimutatja, hogy az olvasó az új korszak irodalmi alkotásaival olyan fikciós világba lép be, ahol már nem képes a fantázia és a valóság között különbséget tenni. ebben az idõszakban az újságok heti irodalmi mellékleteinek a helyébe lépnek az olyan kulturális folyóiratok, mint a Cult, a Trip, a Bravo, amelyek helyet biztosítanak az írók mûveinek, és ezzel egy idõben egyre olcsóbbá válik az irodalmi mûvek kiadása és terjesztése is, amit még inkább megkönnyít az internet terjedése és egyre korlátlanabb felhasználása. Az ország nagyobb városaiban sorra rendezik meg a könyvvásárokat, és megindul a „Könyv és olvasás nemzeti programja” (Plano nacional de Livro e Leitura), amelyben egyre nagyobb szerephez jutnak az irodalmi háttérinformációk, és ezáltal az író személye is egyre inkább a figyelem középpontjába kerül. Igény mutatkozik a fõállású író státusának megteremtésére, amelyre a nyolcvanas évek elején carlos drummond de Andrade és Autran dourado már halvány kísérletet tett, pert indítva szerzõi jogai védelmében egy könyvkiadó cég (a Bloch S. A.) ellen, mert engedélyük nélkül adta közre a mûveiket. de hiába jelentek meg egymás után a sikerlistákon olyan brazil mûvek, mint João Ubaldo Ribeiro A casa dos Budas ditosos (A boldog budhák palotája) címû erotikus regénye, vagy Jô Soares történelmi szatírái, a klasszikussá érett Jorge Amado mûvei, ezek az írók Paulo coelho bevételeit és ebbõl következõen függetlenségét természetesen (?) nem tudták elérni. írónak lenni mégis „sikk” lett a kilencvenes évek Brazíliájában, ennek minden elõnyével és hátrányával együtt. A múlt század utolsó tíz évének irodalmát, nelson de Oliveira 2003-as antológiájának a címét (Os transgressores) kölcsönvéve a „határátlépõk” nemzedékének nevezhetnénk, mivel a számítógép és az internet megjelenésével lehetõvé vált az irodalom kiadókat is megkerülõ, egyre szélesebb körû terjesztése. A „90-es nemzedék” színre léptetése máskülönben egy nagyon jól elõkészített kereskedelmi fogás volt, mert olyan egymástól igen-igen különbözõ alkotókat soroltak egy nemzedékbe, akikben talán csak az az egy közös vonás volt, hogy mindannyian koruk társadalmának kérdéseire figyelve írtak arra törekedve, hogy a közelmúlt történetének kontextusába építsék bele a mûveiket. ebben az idõszakban nyernek egyre nagyobb tért az irodalom hibrid formái, a fikciós szöveg már nemcsak rajzokkal, fényképpel, újságokból átvett és hirdetésekbõl kiragadott szövegekkel keveredik (mint pl. André Sant’Anna Sexo címû regényében, vagy Arnaldo Bloch Talk Show-jaban), egyetlen homogén olvasatot kínálva, hanem az írott irodalom egyre erõsebben kokettál az audiovizuális mûvészetekkel, a filmmel és a televíziós mûfajokkal is. Az egykori filmforgatókönyv-író, valêncio Xavier – igaz, már az új évezredben, de kísérleti stílusban – forgatókönyvre hajazva írja meg olyan mûveit, mint a Minha mãe morrendo (Anyám haldoklik 2001) vagy a Crimes à moda 377

antiga évekkel késõbbi elbeszéléseit. A kísérlet izgalmas, de nem teljesen új, mert az évtizedenként megújulni képes Rubem Fonseca a hatvanas–hetvenes évek fordulóján már írt filmforgatókönyv-szerû mûveket, mint a Lúcia McCartney (1967) és a O Caso Morel (’A Morel-eset’, 1973), az 1990-ben napvilágot látott Vastas emoções e pensamentos imperfeitos (Roppant érzelmek és tökéletlen gondolatok) címû regénye pedig egyértelmû hódolat a film, mint a modern világ tipikus és hatásos kifejezõeszköze elõtt. A filmi eszközök, a flashek, a gyors perspektívaváltások, idõkihagyások és felgyorsított ritmus, nemcsak a nagyprózában jelenik meg, hanem hatással van az elbeszélésre is, amely a kilencvenes években megújult eszközeivel visszaszerezni látszik a hetvenes években elért népszerûségét. A posztmodern mûvek történelmi visszatekintései után az ezredvég írói – Patrícia Melo, Fernando Bonassi, Marcelino Freire – bizonyos témákat és irodalmi megoldásokat átvesznek a hetvenes évek íróitól: az irodalomban újra teret kap az erõszak, az egyre sematikusabb figurák az embertelenség határán mozognak, és a végzet erõinek kiszolgáltatva végletes egzisztenciális kérdésekkel szembesülnek, mint chico Buarque Estorvo (Zûrzavar) címû kisregényének hõse, aki névtelenül, identitás nélkül bolyong a nagyváros nyomasztó világában. noha a városi tematika véglegesen eluralkodni látszik az irodalomban, ezekben években mégis mintha erõre kapna a regionalizmus: az új tájfestõ irányzat egyik érdekes jelensége az amazóniai irodalom megjelenése. Amazónia vidéke a brazilok nagyobb részének legalább olyan egzotikus, mint az európai ember számára, ezért irodalmi szenzációt jelentett Márcio Sousa és Raduan nassar után Milton Hatoum feltûnése: ez utóbbi a spanyol nyelvû latin-amerikai irodalom elbeszélõ formáihoz, leginkább az egykori „földregényekhez” közelítõ amazóniai témájú mûveivel – amelyek közül kiemelkedik a Relato de um Certo Oriente (elbeszélés egy bizonyos keletrõl, 1990) címû regénye – új perspektívákat nyitott a brazil irodalom elõtt, rácáfolva diogo Mainardi 1995-ös ellenregényében, a Polígono das secasban (A szárazság sokszöge) található metairodalmi dekonstrukcióra, amelyben nemcsak a regionalista irodalom fölött kongatta meg a harangot, hanem az egész XX. századi brazil irodalmat is „leírta”. Az irodalmon kívüli elemekkel keveredõ, és ezért egyre inkább tömör vagy töredezett nyelven megszólaló, rövid szövegdarabkákból összeálló – mint cláudio galperin O avesso dos diasa (A napok hátoldala, 2001) vagy Luiz Ruffato Eles eram muito cavalosa (nagyon lovak voltak, 2001) – hatással vannak az elbeszélésekre is, amelyek terjedelme fokozatosan minimalizálódik. A Marcelino Freire válogatásában megjelent Os cem menores contos brasileiros do século (A század száz legrövidebb brazil elbeszélése, 2004) röpke szövegei történelmi perspektívában a modernista Oswald de Andrade két kísérleti regényének a Memórias Sentimentais de João Miramarnak (João Miramar érzelmes visszaemlékezései, 1924) Serafim Ponte Grandénak (1933) olykor csak egy-két soros villámfejezeteihez hasonlíthatók, de a Tutameia címû kötetében guimarães Rosa is közreadta az újságokba írt néhány soros elbeszéléseit, dalton Trevisan pedig fél évszázados elbeszélõi pályájának ismétlõdõ motívumait egyre rö378

videbb és rövidebb formába öntötte, és a kilencvenes évek közepétõl fogva mind minimalizáltabb elbeszélésekbõl állította össze köteteit: Ah, é? (Ó, igen?, 1994); 234, 1997; Arara Bêbada (A megkergült arara, 2004). A végtelenségig redukált elbeszélés másik mestere João gilberto noll pedig Mínimos, Múltiplos, Comuns (’Kurták, számosak, köznapiak’) címû 2003-as kötetében 338 „fikciós pillanat”-ot gyûjt egybe azokból a rövid, a „próza és a költészet egyszerû hibridjei”-nek nevezett szösszeneteibõl, amelyeket 1998 és 2011 között publikált a Folha de São Paulo hasábjain. végezetül megemlítenénk az antológiákban és az irodalomtörténeti összefoglalókban látványosan megjelenõ „00 nemzedék”-et, amelyet egyelõre a hagyományokkal való teljes szembenállás és a tökéletes eklekticizmus jellemez kritikusai szerint, akik a szükséges perspektíva és minimális fogódzók híján megelégedni látszanak a jól hangzó, két nullájával valamiféle lezárást és lehetséges kezdetet jelentõ elnevezésének ismétlõdõ felidézésével.

edifício Itália, São Paulo.

379

JOÃO SILVÉRIO TREVISAN

Két zuhanó test Merõ véletlenségbõl zuhanás közben összetalálkozott az a két ismeretlen, aki egyszerre vetette le magát a São Paulo központjában álló felhõkarcoló, az edifício Itália tetejérõl. – Szia – mondta az egyik még elég feldúltan, hisz még az elején tartott. – Joãónak hívtak. és téged? – Antônio vagyok – ordította a másik, veszett sebességgel hasítva a teret. és hogy agyonüssék az idõt, míg az alászállás tart, beszélgetni kezdtek. – Te mit csinálsz itt? – kérdezte Antônio. – épp megölöm magam – válaszolt João. – és te? – Micsoda véletlen! én is. Remélem, ezúttal sikerül, ez a tizedik kísérletem. évek óta hiába próbálkozom. Mindig felbukkan egy barát, egy ismeretlen, sõt tûzoltó, aki meghiúsítja. Te miért ölöd meg magad? – Szerelmi csalódásból – felelte João az arcát dermesztõ hideg szélben. – engem, aki annyira szerettem, dobtak egy kék szemû férfiért. Pechemre nekem csak ilyen átlagos, barna szemem van. – nem gondolod, hogy õrültség eldobni az életet egy olyan tünékeny dolog miatt, mint a szerelem? – vetette fel Antônio, fülében az immár halálig tartó süvítéssel. – dehogynem! épp a képtelenség bosszúja ez a logika ellen! – ordította João szinte diadalittasan. – általában az élet pusztítja el a szerelmet. Úgy döntöttem, hogy ezúttal a szerelem fog leszámolni az élettel! – ejha! – kiáltott fel Antônio –, te csodaszert csináltál a szerelembõl! – Mit nem adnék…! – sóhajtotta João. – A megfoghatatlansága miatt mindig borzalmas fájdalmakat okozott nekem a szerelem. Sosem lehet tudni, hogy amit szerelemnek hívunk, nem éppen cserbenhagyás, beteges magány vagy fékezhetetlen uralomvágy-e. Az benne a megejtõ, hogy amikor a szerelem lerombolja a bizonyosságokat, kristálytisztán látjuk, hogy csakis így lehet. Ugyanígy ismerjük fel, hogy a káosz jelentõs, vele szemben a rend viszont jelentéktelen. nem, a szerelem nem megoldás az életre. de betetõzi. Az, hogy meghalok érte, békével tölt el. A szédítõ társalgás fényében mindketten mosollyal próbálkoztak a gravitáció ellen. – és te hogy érzed magad? – kérdezte João Antôniótól. – Ó, most tökéletesen elégedett vagyok. – Akkor miért akarsz meghalni? – Rájöttem valamire – felelte Antônio –, ami megrémített. Az értelem õsidõk óta tehetetlen azokkal az ördögökkel szemben, amelyeket épp õ maga fedez föl. így inkább örökre alászállok a titokba. – Igen, magam is rengeteg borzalmát ismerem az értelemnek. de miféle titok lehet olyan fontos, hogy megérdemelje az életed? – nem tudom – válaszolta Antônio. – A titok az titok. 380

– de holtan sosem fogod felfedni! – vetette ellen João. – éppen ez az. A titoknak az a lényege, hogy kiélezze az ellentmondásokat, s nem az, hogy felfedjen. öngyilkosságom például annyiban jó, hogy a rejtély részévé válok, mely ezáltal valami módon még mélyebb lesz. A hit felõl lehet ezt megragadni, mert a hit energiát állít elõ az életnek. vagy a történelemnek, ki tudja… – na, hát azt elvesztettem: a hitemet. nekem Isten… – fúlt el João hangja. – Istennek semmi köze a hithez – kapott a szón Antônio. – Isten szegény kis törpecsillaggá zsugorodott, annyi sûrített energia van benne, hogy már mozdulni sem bír, egy helyben áll. Lemondott arról, hogy megértse az embereket, és már maga is csak folyton kérdez. Isten és értelem nélkül az egyetlen lehetséges hit az alámerülés a tökéletes titok mélységeibe. – Mindenesetre tudni kell hozzá, hol van az a titok – bizonygatta João lobogó hajjal. – Hát például bennem, hiszen azért ölöm meg magam, hogy azonos legyek önmagammal. de benned is van ám titok: a te szerelembõl elkövetett öngyilkosságod a hit leglehetetlenebb aktusa. Hála neki, részt veszel a titokban. Mert beleszerettél a mélységbe. João döbbenten elnyílt szemmel értette meg. Antônio pedig, aki már szikrákat hányt a szédítõ zuhanás félvalóságában, teli torokból kiabálta: – Mindenekelõtt ez a nagy titok, ez a puszta véletlen, hogy ugyanakkor, ugyanott vagyunk, ugyanazt a képtelenséget követjük el, és egyazon bizonytalanság felé száguldunk. Az alámerülés roppant élménye nemcsak cinkossá, hanem látnokká is tett minket. nem látod magad elõtt az ismeretlent? Lassan áthatolunk a sötétségen. és mert valóban nagy volt a ragyogás, João is felemelte a hangját: – Igen, igen. Félelmetes az abszurdum csillogása. – és most – mondta Antônio João arcába – beszéljünk egy kicsit az állandóságról. Tetszik neked a kék szemem? ekkor csapódott be a két test a São Luiz sugárútba. URBán BáLInT fordítása

381

FERNANDO BONASSI

Brazíliák: felfedezés tizenöt színben Még nem szoktuk meg a világot. Megszületni igen hosszadalmas. – MURILO MendeS: 1. számú elmélkedés

1. szín AZ eSZMéK TöRTéneTe

elõször a lehajtott fejû meztelen ember jelent meg. Isten egy villámlásban érkezett. Azután az emberevõ állatok is megjelentek. és lett tûz, lettek fûszerek, lett ruha, lett kard és kötelesség. Rögtön ezután megszületett a filozófia, amely megmagyarázta, hogyan ne csináljuk azt, amit nem szabad csinálni. Majd megjelentek a racionális számok, és megjelent a történelemtudomány, amely rendszerbe foglalta az értelmetlen eseményeket. Megjelent az örökös sóvárgás, a tárgyak és az emberek után. Feltalálták a nyugtatót és az ajzószereket. Aztán valaki lekapcsolta a villanyt. és ki mint tud, úgy boldogul, és kaparja sebeirõl a vart, ahol eléri.

2. szín öKOTURIZMUS

Megérkeztek a misszionáriusok, és betakarták a vademberek azon testrészeit, amelyek sértették szemérmüket. Aztán bemagoltatták velük az üdvözlégyet. Majd megtanították õket jó modorra, higiéniára, és munkát szereztek nekik az õserdei hotelekben, ahová a vendégek többnyire whiskyvel a kezükben érkeznek. A történet szépen példázná az emberbaráti gondolkodás elõnyeit, ha az indián asszonyok nem kezdtek volna egyre-másra lefeküdni a szállóvendégekkel. Javíthatatlanok. állandóan részeg férjeik nem érzik a rajtuk nõtt szarvakat. végül is mindenki jól jár. csak mintha ez a civilizáló Isten szalasztott volna el már megint egy esélyt.

3. szín TüKöRKéP

Juruena bámulja magát a tükörben. nem egy bizonyosban, hanem minden felületen, amely visszatükrözi õt. Kirakatok üvegén, fémpultokon, edényeken csípi nyakon, majd veszíti el önmagát… vannak eltérések: amit csinál, nem mindig egyezik azzal, amit a tükörkép tesz, nem mindig ugyanazt fejezi ki a kettõ. Táncol, ugrál, pofozza a 382

levegõt… és késve éri utol tulajdon mozdulatait. ez inkább nevetséges, mint aggasztó. csak nevetve lehet kibírni, így menekül. nem kíván önmaga társasága lenni. Sõt úgy véli, jobb is, ha nem találkozik saját magával, amíg valamelyikük el nem határozza, hogy nem akar mindenáron más lenni.

4. szín A BRAZIL-FeLFöLd SZívéBen

Wilson teljes neve Wilson Patachó, de ezt bárki megmondaná, aki ránéz arra a patasó képére. Paranã és gurupi között mindenki „Indián”-nak ismeri, jobban mondva, „Shell-kúti Indián”-nak. Wilsonról, avagy Shell-kúti Indiánról azt is tudni kell, hogy üzletel a kamionosokkal. van két lánya, õket kínálgatja. Paranãban fölveszik, gurupiban pedig kiteszik a lányokat, vagy fordítva. Az egyiküket cibele Patachónak, a másikukat Pamela Patachónak hívják. cibelének az összes foga megvan. Pamelának viszont egy sincs, ezért õt szokták elõnyben részesíteni, ha arról van szó, amit a fehér férfiak a legszívesebben csinálnak.

5. szín véRFüRdõ

Amikor õk négyen megbeszélték, az ötödik már halott volt, csak nem tudta, és ezért tovább élt. és mert minden élõ elfárad, aludni tért. így aztán csak nagy sokára nyitott ajtót, amikor hajnalban dörömböltek rajta. Szaladt, mert szalad minden élõ a halál elõl, még akkor is, ha tudja, hogy hiába. A négy ember nem szólt semmit, beszélt helyettük az, amit a kezükben tartottak. Annyi puskaropogás volt, amennyit a szomszédság még sohasem hallott. Olyan testtartásban érte a hullamerevség, ott, az ágy alatt, mintha éppen kortyolna a szélbõl, amely most már a mi szánkba is besüvít.

6. szín eRdõLAKÓK

Ostoba bugris parasztja! egész délelõtt a kocsmában eszi a fene, és elveri sörre mind, amit a felesége éjszaka keresett. Leissza magát a sárga földig, vizel egész délután, majd visszamegy a kocsmába, hogy behajtsa, amit elköltött. Sehogy sem lehet megértetni vele, hogy a vedelésével az utolsó huncut vasát is elköltötte, ami volt neki (vagy a feleségének…?). Hogy ez a következõképpen zajlik: a dolgok egyszerre csak gazdát cserélnek, kézbõl kézbe vándorolnak valami másért cserébe… vagyis: azok a színes papírdarabok és fémkorongok most már a pult mögött álló személy tulajdonát képezik. de olyan biztos a saját ostobaságában, hogy még minket is összezavar! 383

7. szín áTOK

nehogy azt hidd. Ilyen rusnya szipirtyót még nem hordott a hátán a föld. Persze neki így is jó. Fél kezeden meg tudod számolni, hány foga van. Olyan aszott, hogy oldalról nem is látszik. Anyajegyek, szemölcsök, sebhelyek lepik a bõrét. A tejfehér hályog a szemén attól van, hogy azt a szart szívta. Szexfotót rak a kocsid ablakára, és megmondja az árát. no, aznap nem is mond mást, csak azt. Annyi szent. A szeme. csak a szilánkosra tört üvegszeme miatt lehet… Mert belenézel, elcsúszol, és összevissza vágod magad rajta. el is esel, érted? Barátom, soha többet nem kelsz föl! átok ez.

8. szín FOggAL-KöRöMMeL A hetvenes évek elején az aranyásók még maguknak húztak fogat. Hidegvérrel, persze. Úgyhogy amikor Paulão megtöltötte a táskáját citanest érzéselenítõvel, és északra utazott, egy csapásra roppant népszerû lett. Paulão az aranybányák kiapadása után sem hagyott fel portékája árusításával. Manapság visszatérõ ügyfeleinek zöme indián. Legtöbbjüknek már foga sincs, amit ki lehetne húzni. de ha São Paulóba megy áruért, Paulão még ma is két-három utazótáskára való érzéstelenítõvel tér vissza (bárminemû fizetség ellenében be is adja). Mint mondja, arról van szó, hogy manapság az indiánok nem bírják a saját nyáluk ízét.

9. szín A SZáMKIveTeTT éneKe

Mifelénk megesik, hogy a focipályákon reggel kivérzett hullákat találunk, és emiatt nem lehet játszani. van egy epezöld kis kavics, amitõl „bekattan” az ember agya. vannak betonkerítések is (persze nincsenek lefestve, majd épp festékre költ, akinek rendes kajára se futja), a tetejükre cementezett üvegcseréppel, hogy elriasszák a hívatlan vendéget a favelából. Mifelénk vannak HK-ák, AR15-ösök, M21-esek, .45-ösök és .38asok (mifelénk a .32-est kiröhögik). Az itt felbúgó szirénák hirtelen, rajtaütésszerûen búgnak fel. nem gyárszirénák, a gyárak már bezártak. A rabomobilok szirénáznak, nyomukban megnyomorított emberek, nyugalom és kínszenvedés.

10. szín FOgAdALOM

Mariano minden áldott szombaton visz valamit a Szent Júdás Tádé-templomba. Hol egy viaszkart (aztán imádkozik), hol egy viaszcombot (aztán imádkozik), hol egy vi384

aszmellet… és így tovább. Úgy számítja, a következõ két hónap folyamán befejezi a testet, végül fejet illeszt a tetejére, a lábára szandált, és kész. Azt tervezi, hogy aznap majd gyertyát gyújt, a legnagyobb, legvastagabb fajtából, akkorát, mint maga a szépséges indián tündérlány, Jacira, aki sosem létezett. Hiszi, hogy amikor majd az utolsó fohászt is elmondja, akkor ez a tüdõ nélküli Jacira megelevenedik, kisétál a templomból, szandáljának sarka kopog a cseréppadlón. Mariano úgy véli, jó ideig, míg el nem olvad a napon, kedvét is töltheti vele.

11. szín A BOSZORKányOK nAPJA

csak azért jöttem, hogy elmondjam, minden, amit megjósoltál, bekövetkezett. Azokból a félszavakból, amelyekkel próbáltál „megvédeni” a bajtól… egész viharfelhõ kerekedett, csõstül dõlt a baj, romokban hever az életem. naná, hogy apránként elveszítettem minden támaszom, kihúzták alólam a talajt. Mellesleg, te tudtad. Már azt sem szégyellem, hogy fölkerestelek. Pedig lehet, hogy becsaptál, nem tudom… Te aztán érted a csíziót! Jól forgatod azt a mocskos kártyát. Megéred a pénzed, azt a száz zsetont, amit akkor kipengettem, és most úgy kellene. Piszkosul jó boszorkány vagy. na, csak azért jöttem, hogy ezt elmondjam neked.

12. szín FõHíR, SZALAgcíM

Zuhannak a tõzsdék, zuhannak a repülõk, zuhannak az ablakmosók. egy pillangó meglebbenti a szárnyát Szöulban, és kacatok potyognak le egy osascói komód tetejérõl. elemzõk és spekulánsok tömik degeszre a zsebüket. A Mediterranée üdülõhelyein 2003-ig beteltek a helyek. Potom ötvenért már egy Saint Laurent is beszerezhetõ, legyen mit örökül hagyni. Minden jel arra utal, hogy a jövõ hétfõn 1929 már csak egy jó vicc lesz. Henrique alig gyûjtötte be a maga egymillió dollárját, máris lecsapott rá az elemek haragja. Miközben kiadásokat csökkent, ezért hadonászik a hitelkártyájával a fehér por ellen.

13. szín 1964 végül is lehet, hogy csodálatos év volt, nem tudom… A rádióból dõlt a bossa nova, díjakat nyertek a filmek, gyerekjáték volt keríteni egy stukkert, és nemzedékeket tettek tönkre a tömeges válások… A kacskalábú garrincha halhatatlan góljai. A könyvborítók és az emberi vágyak egyszerûsége. Igaz, a katonák már nyomultak az ötleteikkel, de a legrosszabbat még nem követték el. Persze, ha te mondod, lehet… én akkor még na385

gyon kicsi voltam, és csak arra emlékszem, hogy ha valami leesett, rettenetesen bántotta a fülemet a csattanás.

14. szín A BRAZILOK

Három brazilból kettõ már szívott füvet. öt brazilból három hisz Istenben. nyolc brazilból öttel már megesett, hogy áldozáskor elharapta az ostyát. Tizenháromból nyolc brazil leginkább az anális szexet kedveli. Tizenhét jogosítvánnyal bíró brazilból tizenháromnak már megfordult a fejében, hogy nekihajt egy lámpaoszlopnak, csak azért, mert kíváncsi, mi történne. Húsz brazilból tizenhét nem tudja, hogy Marlboro Man egy színész. Huszonkét brazilból húsznak nincsen földje. Huszonhárom brazilból huszonkettõ meg van gyõzõdve róla, hogy csak neki nincs szerencséje.

15. szín A vég

A tévé bemutatja a Marajó-sziget körüli „halálzónát”. A víz tetején tonnaszám lebegnek a döglött halak. Bivalyok süllyednek el az iszapban. Madarak ütköznek villanyoszlopoknak. Lovak törik lábukat. A növényzetet elveri az esõ. Autók pörögnek pörgettyûként, míg a fák le nem fejezik a bennük ülõket. nem szállnak fel a repülõk. Revolverek sülnek el véletlenül. Tollkoronás bennszülöttek ölik bele magukat az Atlanti-óceánba, ahol hajók ütköznek frontálisan. némelyek Mózesüket keresik, aki kihajtja õket innen. valakinek eszébe jut a dinoszauruszok kipusztulása. A szakemberek tanácstalanul állnak, nem értik, hogy következhetett be ekkora szerencsétlenség emberi beavatkozás nélkül. PáL ZSOMBOR SZABOLcS fordítása

386

MYRIAM CAMPELLO

Szem Amikor fölébred, rögtön a számba nyomja a bal mellét. Tudom, a történetek nem így kezdõdnek. de a portugál nyelv nekem csupán a tudományos megértés, a világosság eszköze. Arra használom, hogy botanikai elõadásokat tartsak, és elolvassam az értekezéseket, dolgozatokat és könyveket, amelyek e témában Brazília-szerte megjelennek. Látszik, hogy nem vagyok író. nemigen értek a szintaxishoz meg a stílusokhoz, sokkal inkább a növényekhez meg a virágzáshoz. Az egy szerényebb birodalom. Bár be kell vallanom, engem sokkal jobban lázba tud hozni, mondjuk, egy Phalaenopsis Winter Dawn Mauna Keai változatának tökéletes szépsége, mint egy neves író briliáns mondata. csak azért vetem mégis papírra annak a pusztító viharnak a történetét, amely a múlt hónapban romba döntötte az életemet, mert valóban úgy érzem, összetörtem. Portugálnak születtem, és papnak tanultam, rendszeretõ, fegyelmezett emberként jól tûröm hát a magányt, nem errõl van szó. de ahogy mi ketten a húgommal élünk ebben a házban, félrevonultan, az felér egy számûzetéssel, néha valósággal fojtogat minket. nincs kihez szólni. Ami velünk történik, arról nem lehet, tilos beszélni. Magunkban élünk, nemigen érintkezünk senkivel, legfeljebb szárazon jó napot kívánunk, vagy hûvös reggeli köszönéssel jelezzük, hogy távolságot kívánunk tartani. nem sokra mennénk vele, ha szóba elegyednénk a környezetünkkel. Ha szomszédba botlom, az orchideákról, a szakterületemrõl beszélek. Pontosabban válaszolok, ha kérdez, semmi több. és már fordulok is be az ajtón. A húgom, tudom, ugyanúgy érez, mint én, bár leplezi: nem szeretné fokozni a gyötrelmet, melyet hallgatásomból kiolvas. vagy ugyanúgy érez, mint én, csak õt más fából faragták. Talán erõsebb nálam. Talán szabadabb. Amikor én tétováztam, õ szemrebbenés nélkül tündökölt tovább, mint az Epidendrum fragrans, ugyanazzal a vakító fehérséggel, ugyanazzal az eleganciával. Az õ szerelme oly szeplõtelen és erõs, mint egyes csészelevelek és szirmok. de õ is, én is, ha felajánlanák, hogy visszaforgatják nekünk az idõt, ismét ugyanúgy cselekednénk, márpedig ezt csak a tökéletes cselekedetekrõl lehet elmondani. ettõl még nem szûnik meg a küszöbönálló katasztrófa elõérzete, a veszély, hogy bármelyik pillanatban összetörhet a kristály. álmatlan éjszakáim állhatatos kísérõje a szenvedés. A tiltott szerelem az igazi pokol. Minden másra van valami gyógyír, fegyver, megoldás. A májzsugor, a lepra, az infarktus, de még a rák egyes fajtái is gyógyíthatók az orvosok szerint. de képzeld csak el az elképzelhetetlent, azt, hogy csak egyetlen pillanatig a saját húgodat kívánod, úgy, ahogy a férfi kívánja a nõt – no, hát én tudom, mi az. Mázsás zsilipek ereszkednek rád, kalodába zárnak, elszigetelnek a világtól. valóságos börtön. Rettenetes számûzetés, sivatag. el kell viselned a csöndet, mintha az lenne a természetes közeg az emberek között, mert a szó felfedné az igazságot – az igazság pedig önmagad ellen fordított fegyver. át kell 387

adnod magad valamiféle süket, megzabolázott létezésnek, amelyben nincs spontaneitás. éberen figyeled magad. Börtönben a vágy. Hazugságok õrzik. de hiába. Az elsõ névtelen levél egy hónapja jött, derült égbõl villámcsapás. visszataszító volt, mint az ilyenek általában, és csak az állt benne, hogy „mindent tudok”, elváltoztatott írással. döbbenet és félelem költözött a szívembe. Hogyan láthattak meg, és mit, hisz a húgom meg én csak itthon érünk egymáshoz? Ha csak a falak mögött hagyjuk felcsapni, áradni a szerelem habjait? emberek közt még a tekintetünket is rács mögé zárjuk. Perzselõ napunk fénye a külvilággal érintkezve azonnal megfagy, akárcsak bizonyos vegyületek a levegõn. de hiába törekedtünk rá, hogy üres legyen a vászon, minden látványtól mentes, mint egy vak szem, és csak azt mutassa, amit megengedünk, mégis átláttak rajtunk. Szagot bocsát ki a szenvedély, nyomot hagy, energia árad belõle talán, amely elárul minket? Olyanok lennénk, mint a csigák? és mások milyenek? Figyelem a körülöttünk lévõ párokat. Testük egymáshoz döccen, simul, préselõdik. Lopva összedörzsölõdnek homorulatok és domborulatok. nem vitás, hogy szemmel látható állatiasságukkal valóban felkavarják a levegõt. de mi? A húgom és én mindig hûvös önfegyelmet parancsolunk magunkra, kellõ távolságot tartunk, szertartásosan, miként ez illik is papnövendék múltamhoz. Szennyes pillantással mégis meggyalázták a hibátlan látszatot, és rajtakaptak minket, a mocskos kutyák. Azért beszélek többes számban, mert a baj sosem jár egyedül, inkább párban vagy hármasával. de most még csak egy vipera harap a sarkunkba. ne halljuk meg a sziszegését. Majd elfárad. Belülrõl nézve semmi furcsa nincs a kapcsolatunkban. A húgom és én olyanok vagyunk, mint a többi ember, bár leplezzük. Szeretjük a tágas tereket, a virágszirmok tapintását, szeretünk barátokat fogadni, és úgy hirdetni a szerelmünket, hogy mégse sápadjanak bele. Szeretjük azt a sötét utcát is, például. esténként tartom az óráimat, s ilyenkor egy sötét utcán, nagy Ficus religiosusok mellett vezet az utam: hatalmas, árnyas törzsüket támasztéknak használják a szerelmesek. Miért nem vihetem oda én is a húgomat, hogy az érdes kéregnek döntve fölemeljem a szoknyáját, és magamévá tegyem? Minket is megillet mindaz, amit valamiféle isteni jogon minden szerelmespár megengedhet magának. éjjel-nappal ez jár a fejemben, betolakodik álmaimba, rám telepszik az óráimon, és olyan elmélyült kifejezést kölcsönöz az arcomnak, mintha transzba esnék. A jegyzeteim margóit telerajzoltam fának dõlve közösülõ férfiakkal és nõkkel. Mint a sziklarajzokon, én is mindig ugyanazt ábrázolom. Képeim egyre világosabbak, vonalvezetésem egyre biztosabb. Félek, mi lesz, ha valaki kinyitja a könyveimet, meglátja a papírjaimat. Amint van egy szusszanásnyi idõm, máris elindul a kezemben a toll vagy a ceruza, kibomlik alatta a szokásos kép: férfi, nõ, fa. A jelenetet jól ismerem. Már csak meg kellene élnem. öt napja újabb névtelen levelet kaptam kézhez. „Rajtatok tartom a szemem”, tudatta ugyanaz az elrajzolt kézírás. nem szólok róla a húgomnak; az ilyesmiben mindig van valami fenyegetõ. nem akarom megijeszteni. de a rémületen túl valami titkos öröm is elfog: végre látnak minket. Tetszik ez a szem, amely pillantásával obszcén váladékot terít ránk. Még a falak sem védenek meg. 388

önkéntelenül bonyolult pózokat veszek fel, hogy a húgom kedvére tegyek. Amikor ledöntöm az ágyra, tudom, hogy néz a szem, és ettõl még keményebben lüktet a farkam. Olyan erõvel hatolok belé, mintha kutat fúrnék. Tegnap még fájdalmat is okoztam neki. de nem panaszkodott, mintha valami okból neki is ez kellene. Mi több, mámorosan, titkos elragadtatással marcangolta a hátam. Mélyen behatoltam a vaginájába, és mohón döfködtem, mint aki erõszakot tesz. Most már hárman vagyunk. Amikor ez eszembe jut, azonnal telefröcskölöm meleg, habos kilövellésemmel. Ma még kora este megnéztem az orchideákat a nagy üvegházban, a ház mögött. A növényvilágra jellemzõ csapongón gazdag szabadosságot üldözõnknek is látnia kellene. van itt minden. egyes virágok a madaraktól kapják meg a szükséges pollent. Mások a széltõl. Megint mások önmegtermékenyítõk. és szeretném látni, tud-e valaki mutatni nekem nagyszerûbbet, mint a Paphiopedilum Maudiae Magnificum, amelynek zöld erezetû, fehér szirmait mintha valami tetten ért alkímia hozná létre levelekbõl. A szépséges, halványpiros Sophronitis coccinea Rchb. a húgomat juttatja eszembe. noha az orchidea szó a görög orchídionból származik, ami „kis herét” jelent, a virág ajakszirma sokkal inkább hasonlít hívogatón elnyíló vulvához. A görögök rossz nevet választottak a virágnak, mert nem becsülték a nõket. nem úgy, mint én. négy éve meghalt özvegy édesanyám, és mert amúgy sem bírtam már a szemináriumot, kiléptem. A nemi ösztön is erõsebben munkált bennem, mint amennyire egy pap megengedheti magának. Hogy ne okozzak a jövõben csalódást az egyháznak, és ne ítéljem magam örökös boldogtalanságra, úgy döntöttem, tanár leszek. A házban már csak a húgom lakott, akit évek óta nem láttam. Megdöbbentem, hogy kész nõ fogad, egy szép, csaknem idegen nõ, a maga tizennyolc évével. emlékezetem még kislányként õrizte meg. Lassacskán azonban, ahogy teltek a napok, újfajta meghittség alakult ki közöttünk. nem voltam nõkhöz szokva, így e bensõséges közeg minden részlete elbûvölt. néha leplezetlenül bámultam, akár nyilvánosan is. Máskor titokban. Szerettem nézni, ahogy kilép a fürdõszobából, vizes haját törülközõbe csavarva. Minden mozdulatát illatfelhõ kísérte, finom köd, amely szavak nélkül is elárulta a jelenlétét. Követtem a szobájába: vonzott teste-lelke, húzott magával, mint horogra akadt halat. Ajánlkoztam, hogy megszárítom a haját. némán, kéjesen adta át fejét a kezeimnek. Kiszabadítottam fiúsan rövid, selymes, világosszõke haját, a víztõl átmenetileg sötétre varázsolt, nedves tincseket. Borzoltam kézzel és meleg levegõvel, míg – akár a szélfútta búzamezõ – szét nem váltak ezernyi könnyû szálra, hogy ismét aranylón csillogjanak. Még jobban élveztem, ha mindez a napon történt. A fürdéstõl húgom felélénkült, napfénytõl ragyogó bõre a kolostor kertjében nyíló vadrózsák színét öltötte magára. Mohó sóvárgásomban nem gondolkodtam már, folyton csak az alkalmat kerestem, amikor titokban bámulhatom. Ha készült valahova, mindig a közelében voltam. egyedül öltözött persze, a szobaajtó elválasztott minket. de azt már nézhettem, ahogyan a fürdõszobában kifesti magát, miközben a falnak dõlve igyekeztem közönnyel palástolni zavarba ejtõ izgalmamat. Figyeltem, ahogy bepúderezi az arcát, majd pirosítót visz fel rá, és a szín, amelyet addig csak virágszirmokban láttam, emberivé lesz. Hide389

gen, elmélyülten vizsgálgatta a tükörképét, mintha nem ismerné, és gyönyörködött benne. Az biztos, hogy szép nõt látott. Amikor aztán kihúzta a száját piros rúzzsal, a testem egyértelmû választ adott. Megvártam, míg távozik, és vadul maszturbáltam a parfümfelhõben. néha meglepõdve tapasztaltam, milyen mély és súlyos a pillantása, mintha valósággal vágyakozna rám. de ha így volt is, húgom gyorsan megzabolázta az érzéseit, és higgadtan elfordította a tekintetét. Amikor újra rám nézett, már nem volt más a szemében, csak szeretet, meg egy csipetnyi gúny: hogy ez utóbbi nekem szólt-e vagy önmagának, soha nem tudtam meg. vajon õ is ugyanazt a halálos tusát vívja önmagával, és emésztõdik, mint én? Sokszor neveztem magam õrültnek, sõt kétszeresen is õrültnek, amiért ilyeneket gondolok. egyik nap oktatói sztrájk miatt hamarabb értem haza a munkából. A ház csöndbe burkolózott, mintha nem lenne benne senki. Ledobtam a könyveimet, a telerajzolt füzetet, és belöktem a fürdõszoba ajtaját. A húgom ijedten kapta maga elé a törülközõjét. épp befejezte a fürdést, nem számított rá, hogy ilyen korán jövök. egy darabig így álltunk egymással szemben, mozdulatlanul. vadul zakatoló szívvel. Az elsõ reakcióm az volt, hogy megfordulok és kimegyek, de valami erõ, ezzel merõben ellentétes, szembeszállt az akaratommal, megbénított. végül legyûrt a vágy. Odaléptem, elvettem a törülközõt. elõbb megpróbált ellenállni, elfordult, de aztán megadta magát, nem is annyira az erõmnek, mint inkább az akaratomnak. A nagy fürdõszobai tükörben megkettõzõdve csókoltam meg szõke tarkóját, szívtam be az illatát, majd ajkammal felborzoltam a selymes pihéket – a határt bõr és szõr között, amit mindig is fel akartam deríteni. Magam felé fordítottam. A fürdõszobánkban van egy régi, nagyon erõs márvány mosdókagyló. Fölemeltem a húgomat, ráültettem a peremére. Kinyitottam a számat, és ahogy megérezte fájdalmas, kapkodó légzésemet, ahogy csak a kínlódó vadállat lélegzik, nem tehetett mást, mint amit tett. Megfogta kemény mellét, és a számba igazította. Lázas, forró, nedves szájüregem befogadta. nyelvem körbejárta a bimbót, mintha fel akarná olvasztani, ide-oda tologatta, nyomta. õsi éhséggel szívtam, rágtam, faltam a mellét. Mindig hosszan csócsálom, mielõtt elindulok más testtájak felé. A bimbók megkeményedõ, piros olajbogyók, amelyek a számba eresztik levüket. Betuszkoltam a szobába, és az ágyra löktem. A nyelvemmel mohón, hosszasan nedvesítettem teste réseit. Amikor meghágtam, õ is akarta. Szétnyílt, mint a gyümölcs, amely a földre hullva megreped. Tomboló hullám a vágy, mindent elnyelõ lavina, mely a saját lendületébõl táplálkozik, hogy még rombolóbb legyen. Ha felhorgad, semmi nem tarthatja vissza. és ha kinyílna az ajtó, és meglátnának így, a húgomban, a kéjmámor tetõfokán? elapadna-e akkor a magom? nem hiszem. végbement a belsõ robbanás, most már csak várni kell, míg a rángás magától elmúlik. így szárnyaltunk, tobzódtunk a hús gyönyörében, amíg álomba nem merültünk a kimerültségtõl – közben benne maradt a hímtagom. Azóta élünk, ahogy tudunk, pengeélen egyensúlyozva. Bár színlelnünk kell, erõsek vagyunk, mint egy oroszlánpár. Szívesebben mutatkozunk, mint hogy bujkáljunk. Mindazonáltal tudjuk jól, hogy van, ami emberszem elé való, és van, ami nem. Ilyen például a villámlás, egy egér osonása, fészküket építõ madarak, csókolózó szerelme390

sek. Akárcsak az eleusziszi misztériumok kultusza, szentség és titokfegyelem védi õket. Tiltás, mely belsõ lényegükbõl következik. Alattomban, ravaszul szemléljük hát õket, és én is így figyelem a húgomat, aki mostanában a szokásosnál is szótlanabb. Lázas gondolatok kavarognak borostyánszínû íriszében, mint az aranyló Brassidium Aloha Elisabeth sárga szirmain a halovány, nyersfaszín pettyek; így mintha e kápráztató virágokban két különbözõ anyag nyilvánulna meg. Ha csak egy pillanatra lankad a figyelmem, máris azt veszem észre, hogy a kis fényszórók megállapodtak rajtam, és mintha valami mozogna az elébük vont, finom fátyol mögött. nincs értelme faggatózni, úgysem mond semmit: meg akar kímélni. és ha nem csak errõl van szó? Még jobban kell figyelnem. A fák alatt álló szerelmeseket is éppilyen zavart pillantással méregetem lopva. Ma azonban lassan mentem végig a sötét utcán, hogy végre jól megfigyeljem, mit csinálnak. A szemem készenlétben, mint fényképezõgép blendéje. Kiválasztottam egy párt: észre sem vettek a nagy csókolózás és dörgölõzés közepette. én is birtokolni akarom a nõmet a fák alatt. ez a rögeszmém. Hogy a napszítta törzs, meg az esõ és nap növesztette levelek illata elkeveredjék a húgoméval, a langyos, virágzó emberi testével. Lihegve állok meg az utcán, beleszagolok a levegõbe, és úgy teleszívom a tüdõmet, hogy már fáj. Sejtjeimben hirtelen olyan erõvel kezd rezegni az eddig meghiúsult gyönyör, hogy érzem, nemsokára beteljesül a vágyam. Mint épp csak megzabolázott szilaj paripának, elég nekem egy jel. elég egy kis lökés, egy érintés, és a mélybe zuhannak amúgy is ingatag építményeim. ellenállásom, ellenállásunk a végét járja. Akarom, hogy lássanak, követelem. Akarom, hogy rajtunk legyen a világ szeme, fürdessen õsi, sós vizében, kösse hozzám még inkább a húgomat. Lázasan kutatok elmémben, keresem a titok megfejtését. Körülöttem minden zárt, változni képtelen. A közönyös égbolt sem árulja el, mi lesz a jel, amellyel gyõzhetek. de nem adom fel. Olyan heves lázban égve érek haza, mint még soha. Hátha ott van a válasz, a minket körbevevõ falak között? A húgom kis papíron üzeni, hogy rögtön jön. Fel-alá járkálok a házban, faltól hideg falig. nincs megváltás. Halálos kétségbeesés lesz úrrá rajtam, belépek a dolgozószobába, és automatikusan rajzolni kezdek. Férfi, nõ és fa tölti meg a találomra elõvett füzetet. A Ficus religiosus oltalmában álló, egymásba fonódó szerelmesek: mint egy hindu metszet. A férfi pénisze tõrként hatol a nõbe. egy darabig megállás nélkül rajzolok, enyhülésre várva, de hiába. Aztán kifulladva abbahagyom. Tekintetem az asztalon heverõ postára siklik, a legfölsõ levélen ott van üldözõnk elváltoztatott írása. ezúttal azonban leválik róla valami ismerõs, valósággal nekiszáll a szememnek, mint fürge kis repülõ rovar. Megvilágosodom, egyszerre csak megértem, miféle titkos célt szolgál. Izgatottan tépem fel a borítékot. „egyetlen elhibázott lépés, és elárullak titeket.” elönt a szerelem édes, meleg hulláma. egyformák vagyunk. Szükségünk van rá, hogy súlya legyen az életnek, szükségünk van a világra. A húgom névtelen leveleket küldöz. nekem meg a fa kell, a sötét utca. Ugrani egy nagyot a semmibe, ahonnan nincs visszaút. de hát minek is visszatérni? Ma éjjel feleségül veszem a fa alatt. Ma éjjel megteszem. nAgy vIKTÓRIA fordítása 391

ÁLVARO ALVES DE FARIA

visszaszámlálás Mikor elkezdett hátrafelé vinni a lábam, még fel se fogtam, hogy megbolondultam. Utamban a tárgyak is hátrálni kezdtek, de ennek nem tulajdonítottam nagy jelentõséget. Órajárás ellenében forogtak a mutatók, pusztán mert engem hátrafelé vitt a lábam, s közben fel se fogtam, hogy megbolondultam. Teltek-múltak a napok, 15-e, csütörtök, 14-e, szerda, 13-a, kedd, 12-e, hétfõ, 11-e, vasárnap. vasárnap elmentem a 11-es misére, de még szombaton 10-re odaértem. Isten, aki ott várt volna rám, már elment egy másik mennyországba, legorombíthattam volna a papot, de õ még nem érkezett meg, hiszen engem hátrafelé vitt a lábam, s közben fel se fogtam, hogy megbolondultam. Az ablakok nem kifelé nyíltak, kifordított szél csapta be tábláikat, az esõ a földrõl ég felé zuhogott, kiszaggatva a talajban álló fákat, a cserepekben gyökerek virultak. Attól fogva, hogy engem hátrafelé vitt a lábam, az évek is elkezdtek fordítva peregni. Arcom is átalakult, cseppet sem hasonlított rám, 392

a kutya pedig, mely nem tágított tõlem, még nem is jött világra. gyilkosom, egy feslett asszony õsi oltárhoz lépve szentostyát vett magához, s mielõtt lemészárolt volna, vele háltam, majd ott hagytam õt egy még össze sem eszkábált ágyban. Aztán körmömet kilakkoztam, fátyolba vontam arcomat, kétségbeesetten fohászkodtam, bukott angyalok után fürkésztem az eget, s közben akaratom ellenére visszafelé vitt a lábam, fordítva felhúzott cipõt viseltem, jobb lábamon a balt, bal lábamon a jobbot, lábfejem hátratekerve, majd szobámban egyszerre kihunyt minden képernyõ. Mígnem 1852. április 25-én, egy napon, mely voltaképpen be sem köszöntött sosem, hátamon begombolt kabátban elenyésztem örökre.

Halál Mikor a bennem élõ költõ elhalálozott, mi mást tehettem volna, eltemettem az udvaromon álló kõkorsóba, mintha csak zavartalan békét biztosíthattam volna neki, ha ily módon elrejtem õt a világ tekintete elõl. 393

Most onnan, a fal mellett álló kõedénybõl kémlel engem, s kilépve magából minden áldott éjjel ki tudja, mi után kotorász. nem sok haszna származik a halálból, hisz összeguberálja továbbra is fák csöndjét, megfoghatatlan madarak szárnyait. A költõ, amint elhagyja az edényt, ahová temettem, utcasarkon járva olyanokhoz csapódik, akik létezésérõl mit sem sejtenek. S mikor kósza, kései órán visszatér, zsebe tömve csillagokkal, hullott levelekkel, elfeledett szavakkal. néha hoz egy maroknyi holdat, egy-két folyót, melyek lassacskán járják útjukat az arc két partja közt. Mikor a belém halt költõ visszatér, úgy jön elõ, mint aki nem is jön, közel is távolba veszve, hajdani énem hátterébe olvad, és egyszeriben rám ront nyersen félbeszakadt lírám befejezetlen verse, nyersen félbeszakadt versem lírája. A belém halt költõ most szunyókál a kerti virágcserépben, a kert pedig vigyáz rám: én õrzöm titkait, jellegzetes gesztusait, de mindent foglyul ejt az emlékezet, így aztán az élet folytatódik. LAcKFI JánOS fordításai

394

RUBEM FONSECA

esti kiruccanások eLSõ RéSZ Hazamentem, a táskám dugig volt mindenféle papírral: beszámolók, tanulmányok, kimutatások, felterjesztések, szerzõdések. A feleségem az ágyon fekve pasziánszozott, egy pohár whiskyvel a keze ügyében, az éjjeliszekrényen, föl sem pillantott a kártyából, úgy jegyezte meg, fáradtnak látszol. A házat betöltötték a zajok, a lányom beszédgyakorlatokat végzett a szobájában, a fiamnál bömbölt a kvadrofonikus zene. nem teszed le a táskát?, kérdezte a feleségem, vedd le a zakód, igyál egy whiskyt, tanulj már meg lazítani egy kicsit. A könyvtárszobába mentem, szerettem ott üldögélni, leroskadtam a székbe, és csak bámultam magam elé. Kitettem az íróasztalra a kimutatások kötegét, belepillantottam, de reménytelenül összefolytak a szemem elõtt a betûk, a számok. Agyondolgozod magad, biztos vagyok benne, hogy a munkatársaid feleannyit sem dolgoznak, mint te, mégis ugyanannyit keresnek – lépett be a feleségem pohárral a kezében –, feltálaltathatom a vacsorát? A házvezetõnõnk francia konyhát vitt, a gyerekeink felnõttek, a feleségem meg én meghíztunk. ez a kedvenc borod, csettintett élvezettel a feleségem. A fiam pénzt kért, amikor a kávénál tartottunk, a lányom pénzt kért, miközben a likõrt szopogattuk. A feleségem nem kért semmit, közös bankszámlánk volt. Autózunk egyet?, kérdeztem. Persze tudtam, hogy nem tart velem, mert mindjárt kezdõdik a tévéregény. csak tudnám, miért vagy úgy besózva minden este, hogy furikázhass egyet, igaz, ha már egy vagyont adtál azért a kocsiért, valamikor használnod is kell, csak én kötõdöm egyre kevésbé a vagyontárgyakhoz, válaszolta a feleségem. A gyerekek beálltak a kocsim mögé a sajátjukkal, úgyhogy nem tudtam egybõl megmozdítani. elõbb ki kellett állnom a két kocsival a garázs elé, az utcára, utána kitolattam a magaméval, azt is leparkoltam az utcán, majd visszavittem a gyerekekét a garázsba, és bezártam a garázsajtót, ettõl a sok manõvertõl kicsit felhúztam magam, de amint megláttam autóm masszív, krómozott acél lökhárítóját, azokkal a spéci dupla betétekkel, a gyönyörûségtõl megdobbant a szívem. elfordítottam a slusszkulcsot, az áramvonalas motorháztetõ alatt alig hallhatóan felduruzsolt a nagy erejû motor. Mint rendesen, most sem volt úti célom, csak annyit tudtam, hogy néptelen utca kell nekem, egy kihalt utcát kell találnom ebben a városban, ahol lassan már több az ember, mint a légy. A Brazília sugárút nem jó, ott nagyon nagy a forgalom. Találomra bekanyarodtam egy utcába, ahol alig égett egy-egy lámpa a sötétlõ lombú fák között, jobb helyet keresve sem találhattam volna. Férfi lesz, vagy nõ? végül is mindegy volt, csakhogy jó darabig nem jött senki, aki megfelelt volna, ettõl aztán egyre feszültebb lettem, de mint mindig, még örültem is neki, mert tudtam, hogy annál nagyobb lesz majd utána a megkönnyebbülés. Aztán észrevettem a nõt, aki alkalmasnak látszott, bár a 395

nõk mindig kevésbé izgalmasak, mert könnyebb elbánni velük. Sietõsen lépdelt, papírzacskóban vitt valamit, talán pékárut vagy zöldséget, szoknya és blúz volt rajta, gyorsan haladt a járdán, amely mellett húszméterenként fák álltak, nagy gyakorlatot és szakértelmet igénylõ feladatnak ígérkezett. Leoltottam a fényszórót, gázt adtam. A nõ csak akkor érzékelte, hogy õ a célpont, amikor a járdaszegélyen megcsikordultak a gumik. A térde fölött kaptam el, egyszerre mind a két lábát, talán a balt kicsit erõsebben, tökéletes munka volt, hallottam, ahogy ütközéskor nagyot reccsen a két csont, gyorsan balra rántottam a kormányt, és az egyik fát szinte súrolva szélsebesen kilõttem az úttestre, majd muzsikáló gumikkal iramodtam tova az aszfalton. Micsoda motor, kilenc másodperc alatt gyorsul fel százra. Még annyit láttam, hogy az ernyedt, véres test egy alacsony kõfal tetején landolt, kifacsart végtagokkal, errefelé a külvárosban ilyen kerítések vannak. A garázsban megvizsgáltam a kocsit. Büszkén simítottam végig a sárvédõt és a lökhárítót: sehol egy karcolás. Az egész világon nem sokan lehetnek, akik olyan ügyesen bánnak egy hasonló gépjármûvel, mint én. A család a tévé elõtt ült. Megvolt a séta, megnyugodtál?, kérdezte a feleségem a díványról, miközben a szeme a képernyõre tapadt. Megyek aludni, jó éjszakát, feleltem, holnap szörnyû napom lesz a cégnél.

MáSOdIK RéSZ Hazafelé tartottam, amikor megállt mellettem egy kocsi, és kitartóan dudált. egy nõ ült a volánnál, leeresztettem az ablakot, hogy halljam, mit mond. Meleg levegõhullám kísérte a szavait: Mi az, már észre sem veszed a régi ismerõseidet? Soha életemben nem láttam azt a nõt. Udvariasan mosolyogtam. Mögöttünk eszeveszetten dudáltak. Az Atlântica sugárút kész pokol este hétkor. A nõ átcsúszott a másik ülésre, és kidugta a jobb kezét az ablakon, tessék, mondta, adok neked egy kis ajándékot. én is kinyúltam, a nõ egy papírfecnit nyomott a kezembe. Azután felkacagott, kilõtt a kocsijával. A zsebembe dugtam a papírt. csak otthon néztem meg, mi van rajta. Ângela, 2873594. este szokás szerint elmentem otthonról. Másnap felhívtam a számot. egy nõ vette fel. Megkérdeztem, Ângela otthon van-e. nem volt otthon. Órára ment. A hangból ítélve a bejárónõvel beszélhettem. Megkérdeztem, Ângela iskolába jár-e. nem, felelte a hang, Ângela mûvésznõ. Késõbb újra hívtam. Ângela vette fel. én ültem abban a fekete Jaguarban, mondtam. Jé, Jaguar volt? nem bírtam rájönni, milyen márkájú a kocsid. Fölveszlek kilenckor, és elmegyünk vacsorázni, mondtam. egy kicsit fogd vissza magad, jó? Mit gondolsz rólam? Semmit. 396

Leszólítalak az utcán, és nem gondolsz semmit? Semmit nem gondolok. Mondd a címed. A Lagoa mellett lakott, ahol a cantagalo elkanyarodik. elég jó helyen. Ângela odalent várt, a bejáratnál. Megkérdeztem, hol akar vacsorázni. Azt mondta, mindegy, csak elegáns hely legyen. Most egészen máshogy nézett ki. gondosan kisminkelte magát, ettõl minden emberi vonás eltûnt róla, jóval tapasztaltabbnak látszott. Amikor elõször telefonáltam, azt mondták, órára mentél. Milyen órára jársz?, kérdeztem. Beszédgyakorlatra. van egy lányom, õ is beszédórákra jár. Színésznõ vagy? Igen. Filmszínésznõ. Szeretek moziba járni. Milyen filmekben játszottál? Még csak egyben, most vágják. A címe elég ostoba, Bomlott szüzek, nem valami jó film, de még csak most kezdem a pályát, ráérek, majd kivárom, húszéves vagyok. A félhomályos kocsiban huszonötnek is elment volna. A Bartolomeu Mitre sugárúton tettem le a kocsit, onnan gyalog indultunk az Ataulfo de Paiva utcán a Mário étterem felé. Az étterem elõtt mindig nagy a tumultus, mondtam. Az ajtónálló leparkolja neked a kocsit, nem tudtad?, mondta. de még mennyire hogy tudom, már horpasztották be így az autómat. Amikor beléptünk az étterembe, Ângela megvetõ pillantással mérte végig a vendégeket. én még soha nem jártam ott. Körülnéztem, van-e ismerõs. Korán volt, még kevesen vacsoráztak. Az egyik asztalnál egy középkorú férfi, egy kamasz fiú meg egy lány ült. Három másik asztalnál házaspárok beszélgettek egymással. nem volt köztük ismerõs. Ângela Martinit kért. Te nem iszol, kérdezte. csak ritkán. Most mondd meg, de komolyan, semmire sem gondoltál, amikor a kezedbe nyomtam azt a papírt? Semmire. de ha ragaszkodsz hozzá, most gondolhatok, mondtam. gondolj, mondta Ângela. Két dolog jut eszembe. Az egyik az, hogy megláttál az autóban, és érdekesnek találtál. Rámenõs, dinamikus nõ vagy, elhatároztad, hogy megismerkedsz velem. ösztönösen cselekedtél. elõkaptad a jegyzetfüzetedet, kitéptél egy lapot, ráfirkantottad a nevedet meg a telefonszámodat. A neved alig tudtam kibetûzni. és a másik? A másik az, hogy kurva vagy, és tele van a táskád papírfecnikkel, amikre elõre ráírtad a neved és a telefonszámod. valahányszor észreveszel valakit egy nagy kocsiban, aki elég hülyének és gazdagnak látszik, adsz neki egy cetlit. Húsz férfiból, akit megajándékozol a számoddal, tíz felhív. Te melyikre tippelsz?, kérdezte Ângela. 397

A másodikra. Hogy kurva vagy, mondtam. Ângela tovább kortyolgatta a Martiniját, és úgy tett, mintha nem hallotta volna. én ásványvizet ittam. Aztán rám nézett, felvonta a szemöldökét, próbált fensõbbségesen viselkedni, de csapnivalóan játszott, ordított róla, hogy fel van dúlva, és azt mondta: Most mondtad, hogy azt a papírt sietve írhattam a kocsiban, mert szinte olvashatatlan volt. egy okos kurva minden ilyen papírfecnit elkészít még otthon, mielõtt útnak indul, hogy megtévessze a klienseit, mondtam. és ha megesküdnék, hogy az elsõ az igaz? elhinnéd? nem. Jobban mondva, nem is érdekel, mondtam. Hogyhogy nem érdekel? egyre tanácstalanabb lett, nem tudta, hogyan oldja meg a helyzetet. Szerette volna, ha mondok valamit, ami segít neki a döntésben. egyszerûen nem érdekel. vacsorázzunk, mondtam. Odaintettem a fõpincért. Kiválasztottuk, mit eszünk. Ângela megivott még két Martinit. Még soha nem aláztak így meg. Ângela kissé már kásásan beszélt. A helyedben nem innék többet, úgy még lenne esélyed, hogy elfuss elõlem, ha majd futni kell, mondtam. nem akarok elfutni elõled, mondta Ângela, és egy hajtásra kiitta, ami még a pohárban maradt. Kérek még egyet. Unalmas volt ez az üldögélés az étteremben. Utána, az majd jó lesz. de ez, hogy beszélgessek Ângelával, egyáltalán nem érdekelt, hidegen hagyott. Mivel foglalkozol? A déli városrészben én felügyelem a narkókereskedelmet, mondtam. ez igaz? nem láttad a kocsimat? gyáros is lehetsz. válaszd azt, amelyik jobban tetszik. én is választottam. gyáros vagy. Tévedés. drogdíler vagyok. és nem tetszik, hogy épp a fejemre világít ez a lámpa. valahányszor elkaptak, ilyen fénynyalábbal találtak meg, aztán bekerítettek. egy szavad sem hiszem. Most én hallgattam egy sort. Igazad van. Hazudtam. nézd meg alaposan az arcomat. Mit látsz rajta, mondtam. Ângela az államnál fogva finoman a mennyezeti fény felé fordította az arcomat, és erõsen összpontosítva szemlélt. nem látok rajta semmit. Olyan az arcod, mint egy modell után készült portré, régi arckép egy ismeretlenrõl – mondta Ângela. õ is olyan volt, mint egy ismeretlent ábrázoló régi arckép. Az órámra néztem. Megyünk?, kérdeztem. Beszálltunk a kocsiba. 398

Az ember néha azt hiszi, hogy bejön neki valami, aztán mégsem, mondta Ângela. Ami az egyiknek szerencsétlenség, az a másiknak szerencse, mondtam. A Lagoa vizén tükrözõdõ holdfény ezüstös szõnyegként futott mellettünk. gyerekkoromban, ha éjszaka utaztam, mindig elkísért a hold, elsöpörte a felhõket az útból, a száguldó autó mögött sem maradt le. Kicsit elõbb kiteszlek, mondtam. Miért? nõs ember vagyok. A feleségem bátyja ugyanabban a házban lakik, mint te. Ott, ahol kanyarodik az út. nem szeretném, ha meglátna. Ismeri a kocsimat. Rióban csak nekem van ilyen. Akkor nem találkozunk többet?, kérdezte Ângela. nem valószínû. A férfiak mind belém szoktak esni. elhiszem. Te viszont nem strapálod magad. A kocsid jobb, mint te magad, mondta Ângela. A dolgok kiegészítik egymást, mondtam. Kiszállt. Lassan lépegetett a járdán, túlságosan is könnyû préda volt, ráadásul nõ, de mit tehettem, igyekeznem kellett haza, mert már késõre járt. Leoltottam a fényszórót, gázt adtam. el kell ütnöm, át kell hajtanom rajta. nem maradhat életben. Túl sokat tud rólam, és õ az egyetlen a sok közül, aki látta az arcomat. és a kocsimat is. de semmi gond. Még senki nem úszta meg. A sárvédõ bal szélével kaptam el Ângelát, ettõl kissé elõrevetõdött a teste, azután áthajtottam rajta az elsõ kerékkel – tompán hallottam az összeroppanó törékeny váz reccsenéseit –, a többit elvégezte a hátsó kerék, bár inkább csak kegyelembõl, mert aligha volt már benne élet, legfeljebb nyomokban némi elvont, fájó döbbenet. Amikor hazaérkeztem, a feleségem a tévé elõtt ült, egy színes, szinkronizált filmet nézett. Ma jobban elmaradtál, mint máskor. nagyon ideges voltál?, kérdezte. nagyon. de már elmúlt. Megyek aludni. Holnap szörnyû napom lesz a cégnél. PáL FeRenc fordítása

399

MARINA COLASANTI

Jeffrey curtam író új dimenzióba lép Amikor a vérrög fölrobbant Jeffrey curtam agyában, mintha elvágtak volna benne valamit, olyasmit, mint egy csõ vagy növényi szár. elméje egyik pillanatról a másikra lemetszõdött a testérõl. Meg sem döbbent, hiszen a beléhasító fájdalomnak nem volt ideje sikollyá alakulva kifejezõdni: a különös nyaktiló nyomban a torkára forrasztotta a kiáltást. elmúlt a pillanat, és onnantól fogva csak az új kiterjedés létezett. – dr. Jewett szerint nincs remény – mondta el az ápolónõ újra meg újra, diszkrét, halk hangon a látogatóknak. – curtam úr még hosszú évekig elélhet, de a látása soha nem tér vissza. Soha többé nem mozog és nem gondolkodik. csak lélegezni fog. valóban, Jeffrey lélegzett. Tüdeje, önzõn tudomást sem véve a test többi részének állapotáról, hûséges szabályossággal dolgozott tovább, s mint annyi éven át, pumpálta neki a nélkülözhetetlen levegõt, amely lehetõvé tette, hogy reggelente fölkeljen, megborotválkozzon, nekifusson egy újabb napnak, az étkezõasztaltól felpattanva átüljön a dolgozóasztalhoz, az írógép elé, és megírja a megélhetést biztosító elbeszéléseket, amelyek tehát a testét, s vele együtt a tüdejét is táplálták, az pedig így gondoskodhatott a levegõrõl, mely nélkülözhetetlen volt ahhoz, hogy... Jeffrey büszke lett volna a tüdejére, ha tudatosíthatta volna magában, hogy mûködik a tüdeje, vagy hogy egyáltalán van. de – noha Jeffrey szervei tökéletesen mûködõképes állapotban voltak – agya már nem tudott róluk, és úgy viselkedett, mintha nem lenne rájuk szüksége. nem kellett már látnia vagy hallania. Jeffrey curtam agya nem adott több parancsot, teste és közötte mindennemû kapcsolat megszakadt. és az orvosok, akiket megtévesztett a vezérlõmû csöndje, megállapították a halálát, miközben a koponyába befalazott agy – a kivezetõ utak ólomsûrûségû vérrel eltorlaszolva – tovább gondolkodott. vagy talán helyesebb lenne azt mondani, hogy világított. Mert semmi hasonlót nem élt meg azelõtt, semmi olyat, mint ez a tiszta, romlatlan fény, amelyet õ maga hozott létre csontbarlang sötétjében. Jeffrey curtam örökre megszabadult a koherencia rabságából. elméje akadálytalanul szárnyalt, mindent megengedett magának, mindent megvalósított. A fehér festékréteg, mely Jeffrey házát borította, lassan kiegyezett a nappal és az esõvel, és egyetlen szürke árnyalattá olvasztotta össze az engedelmességet, amellyel mindkettõnek tartozott, és ez a szürke szín csak az eresz alatt lehetett sötétebb. Mállani kezdett. Az öreg felszínen hatalmas, törékeny, kagylóforma pikkelyek nyíltak, nem gurult belõlük gyöngy, de felfedték, átadták az idõnek a festék alatt korhadó fát. A ház körül zöldellõ fûbe így kerültek hát elszórt világosszürke foltok: a folytonos õszben lepattogzottak a falról, majd kavarogva alászálltak a törékenyebb festéklemezek. és ezzel egyidejûleg Jeffrey mozdulatlan testében megindult egy merõben más 400

természetû mozgás. A lábából – vagy a tarkója felõl? – érkezõ bénulás, mely a végtagokat már rég elfoglalta, most a szíve felé kúszott. A kisvárosban mindenki úgy beszélt róla, mintha már meghalt volna. A felesége minden reggel megborotválta, megfürdette, az ágyból kiültette a székbe, aztán a székbõl visszafektette az ágyba, egyedül, nem kért segítséget, s közben beszélt hozzá, ahogy egy szívének kedves kutyához beszél az ember, jóllehet nem remélhetett annyi választ, annyi hálát sem, mint amennyire egy kutya képes. Jeffrey teste nem tudott viszonozni, így nem volt több, mint puszta megszokás. de Roxanne-nak nem esett nehezére a beszéd, sõt az elsõ napok gyöngéd odaadása sem, még most is olyan szelíden szólt hozzá, mint akkor, s nem kérdezte magától, hogy a saját csöndjétõl tart-e, vagy Jeffreyétõl, a belõle sugárzó csöndet tölti-e ki a szavaival. õ nem hallhatta, de a gyér, szinte teljesen õsz haj, a pergamenszerû bõr és a vastag csontfal mögött Jeffrey agyában szimfóniát szõtt a hangokkal, szavakkal teli csönd. Soha többé nem kellett kifejeznie magát hallhatóan vagy olvashatóan. Soha többet nem kellett mások számára gondolkodnia. Most már csak saját magának gondolkodott, és vágyai kanyargós, eltéphetetlen fonalát követve vitette magát vele, mint a vízen, zökkenõk és törések nélkül. A meseszövés, amely korábban az életformája volt, immár az élete lett. Mozdulatlanul, fektében alkotott: hosszú elbeszélésének képeit így varrta össze füzérré. egy neves ideggyógyász, akinek szakvéleménye csak megerõsítette, amit már többen is állítottak elõtte, megpróbálta meggyõzni Roxanne-t, hogy fölöslegesen öl annyi energiát az ápolásba. – Ha Jeffrey tudná, milyen állapotban van – mondta ellentmondást nem tûrõ együttérzéssel –, meg akarna halni. Az lenne minden kívánsága, hogy szabadulhasson teste börtönébõl. de Jeffrey nem akart meghalni. Amint a testétõl sem kívánt megszabadulni. ez a test, mely a mozdulatlanság következtében lassan sorvadt egyre, már nem volt neki börtön. nem is hiányzott neki. Azelõtt foglalkoznia kellett vele, óvnia kellett; figyelni jelzéseit, orvosolni fájdalmait, panaszait, és naponta küzdeni azért, hogy kielégítse feneketlen éhségét. Azelõtt nem tehetett mást, mint hogy kiszolgálta a testét, kielégítette igényeit. Azelõtt talán sokkal inkább börtön volt a test, mint most, amikor megszûnt minden kapcsolat a gondolkodás és a hús között, s ezért inkább az utóbbi szolgálta õt. Persze bizonyos értelemben helyesen állapították meg, hogy Jeffrey nincs tudatában az állapotának. de nem azért nem volt, mert ne tudta volna felfogni. Hanem azért, mert a hosszú utazás szempontjából, amelynek lebonyolításán elméje fáradozott, elenyészõ fontosságú, sõt elhanyagolható volt, hogy nem beszél, és nem mozog. élõhalott férjét nézve Roxanne nem is sejthette, milyen felfokozott mozgalmasság lakik benne. nem volt, ami kifárassza, így Jeffrey nem aludt, állapota mindig egyforma volt. és a tökéletes jelenlétnek és tökéletes figyelemnek ebben az állapotában korokat és országokat lépett át könnyedén, társalgott élõkkel, részt vett a holtak életében, táncolt, mint még soha, lovagolt, lélegezni tudott a víz alatt, és repült, repült. 401

elõfordult, hogy Jeffrey elméje – talán a sok izgalomtól elcsigázva – jó hosszan csak egyetlen gondolat körül keringett, csak azt az egyet fonta be eszméi ezüst fonalával, csinosítgatva alakilag és fogalmilag, míg nagyra nem nõtt a gondolat, ki nem tágult akkorára, mintha nem is ott helyben kapta volna az életet, hanem csak épp akkor robbanna valamiféle õsrobbanással, vagyis mintha évezredes, súlyos töltet lenne, amelyet Jeffrey kezdettõl fogva hordoz magával. ekkor láthatatlan tornyok szöktek a szoba halovány magasába, és harangok zúgtak fülsiketítõn Jeffrey agyában. de a harangzúgás nem hasított a gyógyszerszagtól súlyos levegõbe. Az évek fölemésztették Jeffrey biztosítását. Roxanne kénytelen volt eladni egy darab földet a ház mögött, majd megválni a kert egy sávjától is. elkerülhetetlenné vált a jelzálog. és mégis, csakúgy, mint eleinte, amikor a sors még visszafordíthatónak tûnt, Roxanne továbbra is szerette a férjét. Igazából persze azt a férfit szerette, aki régen volt, és akit makacsul odaképzelt ennek a sápadt, minden nappal kisebbre, könnyebbre aszalódó, alig emberi dolognak a helyébe, melyet azóta is rendületlenül kiültetett az ágyból a székbe, majd visszafektetett a székbõl az ágyba, mintha terhet vagy magzatot cipelne. – Mi egyebet tehetek? – tûnõdött, miközben kissé beljebb húzta a függönyt, hogy szegénynek ne süssön az arcába a nap, bár mintha a beteg (valami rejtélyes, épp csak érzékelhetõ mozgással) újra meg újra a fény felé fordult volna. Meleg délutáni napfény ömlött szét Jeffrey gondolatképein azon a napon, amikor oly hosszú idõ után elõször érezte a teste szavát. Kidugult a füle, saját belsõ hangjaitól idegen hangok, zajok áramoltak járataiba: vízesés moraja, szélzúgás, énekszó. Homloka, arccsontja ívei kapuként kitárultak, mintha belülrõl feszítené valami erõ, és a napfény soha nem látott ragyogással világította be a barlangot, hogy kiûzze õt. Jeffrey elméje elrugaszkodott a fény felé. Roxanne az ágy lábánál szundikált a székében, de ekkor fölriadt. Megfogta a férje kezét. nem volt rá szükség. Még rá sem nézett, már tudta, hogy egyedül van a házban. ölébe vette a férje kezét, a másik kezével betakarta, és így maradt jó darabig. Lement a nap. Az orgonaillat megõrjítette a kabócákat, és a békák brekegése bekúszott az ablakpárkány fölött. és akkor fölállt Roxanne. PILHáL ZSÓFIA fordítása

402

SÉRGIO SANT’ANNA

Idegenek Majdnem egyszerre érkeztünk a botafogói ház portájára, hogy megnézzük a lakást. Mindjárt észrevettem, hogy ideges, olyan gyorsan szippantgatott a cigarettájából, és olyan görcsösen szorongatta a markában valamelyik lap hirdetési mellékletét, emellett a szája vonalát átlépõ, elnagyolt rúzs is erre utalt, mintha sietõsen festette volna ki magát. nem mintha így kevésbé lett volna szép vagy elegáns a durva szövésû, csíkos ruhában, amely épp keresett egyszerûségével sugallta, hogy nem lehetett olcsó. Bumfordi, fekete, fûzõs cipõje némi egzotikummal fûszerezte a megjelenését, már-már durva, férfias erõt sugallva, de ez a talán nagyon is kiszámított hatás egy cseppet sem nyomta el a minden porcikájából sugárzó nõiséget. de lehet, hogy mindezt csak utólag gondolom, most, hogy már képes vagyok így írni róla. Abban a percben inkább csak az érdekelt, hogy megnézzem a lakást. én érkeztem valamivel elõbb, így a portás nekem nyújtotta a kulcsot, a nõ azonban – cipõjéhez illõ határozottsággal – kemény hangon közbeszólt: – nem mehetnénk fel egyszerre? A portás visszahúzta a kezét, de a kulcs továbbra is az ujjai között fityegett; mintha csokoládén vitatkozó gyerekek lennénk. – Sajnálom, asszonyom, de nem hagyhatom itt a helyemet, és a lakás üres – mondta a portás. – Ha hajlandó egyedül fölmenni az úrral – itt felém bökött a kulccsal –, akkor semmi akadálya. A nõ tetõtõl talpig végigmért, és megállapította, hogy ártalmatlan vagyok. – nekem nincs kifogásom – mondta. Bosszantott, ahogy végigmért, megtaksált, és talán a végeredmény is. no meg, hogy a portás, noha én érkeztem elsõnek, tõle kérdezte meg, nincs-e ellenére felmenni a lakásba velem, és nem tõlem, hogy nincs-e ellenemre felmenni vele. elvégre ugyanarra a lakásra voltunk kíváncsiak. Úgyhogy csak közönyösen vállat vontam. A nõ erre azonnal kikapta a kulcsot a portás kezébõl, és már indult is a passzázs felé – ha ugyan így hívják azt az átjárót, amely a fedetlen parkoló szélén vezetett a B épülethez, ugyanis ott volt a lakás. Miközben mögötte lépkedtem, egyre inkább elment a kedvem attól, hogy ebben a két függõleges koporsóból álló társasházban lakjam, amelynek a nevetségesen nagyzoló Bois de Boulogne nevet adták. Igaz, a környéke parkosítva volt, és néhány fát is ültettek bele, hogy kellõképpen bukolikus és ökologikus legyen. volt még egy játszótér is, ami rengeteg gyereket jelent, ha épp nincs tanítás, valamint egy medence, valahol eldugva (a hirdetésben olvastam), bizonyára afféle nagyobbacska víztartály, ugyancsak tele gyerekekkel. Ami azt illeti, clarice meg én inkább egy régi, barátságosabb, emberibb házban kívántuk elkezdeni a közös életünket, és egyáltalán nem akartunk ilyen korán gyereket. 403

de elmentem megnézni a lakást. Szabadságon voltam, és úgy terveztem, hogy ezalatt lakásokat nézek. Fölmentem két sor lépcsõn, és a B épület elõterében, a felvonóknál utolértem a nõt. Úgy viselkedtünk, mint két idegen, és persze tényleg idegenek voltunk, akik nem ismerik egymást. cigarettát tett a szájába, de nem gyújtotta meg. egy idõsebb hölgy odaállt mellénk, és amikor megjött a lift, majd kiszállt belõle egy rakomány ember, elõreengedtünk a hölgyet, aztán beszállt õ, végül én. A hölgy kiszállt az ötödiken, de egészen addig rém mogorva képet vágott, és a nõ szájában fityegõ cigarettát fixírozta, amit õ dacos pillantással viszonzott. Amint a hölgy kiszállt, a nõ rágyújtott, noha a gyermeteg, fasisztoid vagy obszcén falfirkák között viszonylag jól látható tábla hívta fel a figyelmet a dohányzás tilalmára. de engem aztán, volt dohányost, a legkevésbé sem zavart. – Szintén régóta keres lakást? – kérdeztem, hogy megtörjem a fagyos csöndet. – nem. ez a második. de mindegyik szar. – Igaz – mondtam egyetértõn, s mert tetszett a válasza. Megérkeztünk a tizenegyedik emeletre, ott volt a lakás. Láttam, hogy remeg a keze, ahogy megpróbál beletalálni a zárba. – Megengedi? – ajánlkoztam, elvettem a kulcsot, és könnyedén kinyitottam az ajtót. Ahogy belépett a lakásba, mindjárt a fürdõszobát kereste, ahová rögtön be is zárkózott. Kinyitottam a nappali ablakát, mert fülledt meleg volt a lakásban, pedig már benne jártunk az õszben. Az ablakból mindjárt szemembe ötlött a szegénynegyed, nagyjából egy kilométerre, a dombon. Úgy nyüzsögtek benne az emberek, mint hangyák a hangyabolyban – nehéz a favelára eredeti hasonlatot kitalálni. Aztán lenéztem, megláttam az úszómedencét. Tartálynál azért jobb volt, és feltehetõen már be is zárt – késõ délután volt –, mert senki sem fürdött benne. A játszótér viszont kezdett megtelni gyerekekkel, a hangok felszûrõdtek a lakásba, viszont kevesebb volt a gyerek, mint gondoltam. Más dolgokat is megfigyeltem a környéken, és igyekeztem clarice szemével nézni. A nõ feltûnõen sokáig idõzött a fürdõszobában, gyanakodni kezdtem. és ha kokain? de hát nem együtt vagyunk, egyedül is megnézhetem a lakást, és akár rögtön el is mehetek, hiszen már tudom, többé-kevésbé, hogy úgysem nyerné el clarice tetszését. Ahogy elfordultam az ablaktól, hogy szemügyre vegyem a nappalit, felfigyeltem a szemközti fal egyenetlenségére, tudniillik épp úgy sütött rá a nap. Itt-ott frissen javíthatták a vakolatot és a festést, amitõl kis dudorok keletkeztek a falon. Odamentem, hogy jobban megnézzem, és ekkor lépett ki a nõ a fürdõszobából. Megint cigarettázott, de a rúzsvonalat megigazította, és szemhéjfestéket kent csillogó, kivörösödött szeme fölé. Lehet, hogy kokain, gondoltam, mert az orra is el van dugulva, de az sem lehetetlen, hogy csak sírt, és azt szeretné leplezni a sminkkel. Úgy tettem, mintha nem vettem volna észre semmit, és ujjammal megnyomtam egy dudort, amely kissé benyomódott a falba. – Lehet, hogy golyónyomok – mondtam. – Biztos kiszedték a golyókat. ezért ilyen alacsony a lakbér. 404

Azon kaptam magam, hogy imponálni akarok neki, de válaszából ítélve ez nem sikerült. – Magának alacsony, egy ilyen disznóólért? nézze meg a fürdõszobát. nevetséges. – Úgy értem, a piaci árakhoz képest olcsó. – Lehet – mondta, és az ablak irányába nézett. – de a favela messze van. – egy jó puska akár két kilométerre is elhord – mondtam, tudatában annak, hogy továbbra is imponálni akarok. – Maga rendõr? – kérdezte hamisan semleges, naiv hangon, ami minden bizonnyal iróniát jelentett. – nem, újságíró vagyok. nem kérdezte, melyik lapnál dolgozom, vagy melyik válfaját ûzöm az újságírásnak, csak odament az ablakhoz, és úgy véltem, jobb is így. nem tudom, miért, de hülyén éreztem volna magam, ha meg kell mondanom egy efféle nõnek, hogy egy lap kulturális mellékletét szerkesztem, telefoninterjúkat csinálok, és cikkeket írogatok, amelyekben egocentrikus mûvészek különcségeirõl számolok be. Kidobta a csikket az ablakon, és bámult utána. Aztán rám nézett, és mielõtt visszakönyökölt volna az ablakpárkányra, megjegyezte: – Jó magasan vagyunk. Hirtelen átvillant az agyamon, hogy talán csak azért jött lakásnézõbe, hogy kiugorjon az ablakon. Persze valószínûleg magamból indultam ki, mert én is kissé neurotikus vagyok, még egy darabig terápiára is jártam, de aztán megismertem clarice-t, aki végül egyenesbe hozott. de, biztos, ami biztos, én is odaálltam az ablakhoz, hogy visszatartsam, ha netán ugrani akar. Bevallom, nemcsak az vezérelt, hogy megakadályozzam egy embertársamat önmaga elpusztításában, hanem az is, hogy elõre láttam a rendõrséggel, a sajtóval és clarice-szal kapcsolatos bonyodalmakat. Hogyan magyaráznám el neki például, hogy miért egy másik nõvel néztem meg a lakást, aki a tetejébe még ki is ugrott az ablakon? de ahogy mellé léptem, azt mondta: – Körülnézek. átment egy másik szobába, amely a szûk belsõ udvarra nézett, én pedig pontosan a vele szemközti szobát vettem szemügyre, miközben próbáltam kiverni a fejembõl az öngyilkosság gondolatát. Az igazat megvallva, tudtam, hogy túl hamar hagytam abba a terápiát, még mielõtt felkavartuk volna a mélyben az iszapot, sõt valószínûleg épp ezt akartam elkerülni. és ez a nõ végeredményben mégis úgy néz ki, mint aki nagyon is szeret élni. Remélhetõleg csakis élni. átlagos szoba volt, helytakarékos kockaszoba. Itt is frissen festették a falat, de nem voltak rajta púpok. Kinyitottam az ablakot, majd odamentem a beépített szekrényhez. Megpróbáltam kihúzni az egyik fiókot, de be volt ragadva. erõteljesen megrántottam, mire kipattant belõle egy poros melltartó. Mérete, formája alapján kis mellû, fiatal nõ használhatta. ebben a pillanatban kiáltás hallatszott a másik szobából, de a szavakat nem értettem. csak azt láttam, hogy a nõ valamit tart a kezében, de nem tudtam eldönteni, mit. gyorsan visszagyömöszöltem a melltartót, és becsuktam a fiókot. 405

– ezt nézze meg! – kiabálta. átsiettem a másik szobába. A nõ egy kigöngyölt bambuszrolót tartott a kezében; a földön találta, a költözéskor itt felejthették. Jó nagy lyuk volt a közepén. – golyók! – mondta a nõ szinte vidáman, jóllehet csak egy lyuk volt a rolón. – Feltehetõen a másik szobán, majd a folyósón keresztül talált be ide. Aztán lehet, hogy ki is ment – mutatott a nyitott ablakra. – Igaza volt. ezek a gazemberek itt hagyták a szemetüket – undorral ejtette a födre a rolót –, és azt hitték, nem jövünk rá! Jólesett az elismerés, és izgatottan hozzátettem: – Kevés gyereket láttam a játszótéren. Biztos sokan elköltöztek innen. ekkor hangzott el az a nagy mondata, amely közelebb vitt a megértéshez: – A halálnak semmi jelentõsége. Megöregedni, az az iszonyú! – Hol vagy te még attól…! – szaladt ki a számon, és tiszta hülyének, ráadásul bunkónak éreztem magam. de észrevettem, hogy felcsillan a szeme. – Harmincnégy éves vagyok – mondta, és várakozón nézett rám. – Jóval kevesebbnek látszol – feleltem, bár harminchatot is kinéztem volna belõle. – és ha fiatalabbnak látszol is, a legszebb korban jársz. – õ nem így gondolja. – Ki az az õ? – Mindegy. és te hány éves vagy? – Harminckettõ. – õ ötven – mondta büszkén. ekkor feltettem egy nagyon hülye kérdést, bár annak fényében, ami utána történt, talán nem is volt olyan hülye. – elhagyott? váratlanul görcsös zokogásban tört ki, sebzetten, haraggal sírt, majd ökölbe szorított kézzel elindult felém. Ijedten hátrahõköltem. de ahelyett, hogy megütött volna, odabújt hozzám, mohó, ritmusos mozdulatokkal ringatva a testét. Kinéztem az ablakon, nem látnak-e. Szerencsére nem volt hasonlóan magas épület a közelben. – engem soha nem hagyott el senki, érted? – kiabálta. – Senki, érted? – Persze – mondtam, kissé gépiesen viszonozva az ölelést, mert még mindig féltem. – de az a szemét, más nõhöz is jár! – Most már felszabadultabban sírt. Atyai módon megsimogattam a haját. – ezért keresel kiadó lakást? Bólintott. – egy tizennyolc éves pipit dug. Felfogtad, hogy ez mit jelent? – Fel – mondtam. és tényleg, egyre inkább kezdtem érteni. – van ilyen – próbáltam vigasztalni. erre durván ellökött, úgy látszik, rossz volt a hangütés. – egyformák vagytok mind. Azt hiszed, nem láttam, hogy fogtad azt a melltartót? nekem nincs szükségem rá, idenézz! egy mozdulattal lerántotta magáról a ruhát, a fején keresztül. Már nem sírt; ugyanolyan hirtelen hagyta abba, ahogy elkezdte. 406

Tökéletes melle volt. Lehet, hogy plasztikai sebész mûve, de kit érdekel, ha olyan szép és kívánatos? nem tehettem mást, mint hogy elkezdtem simogatni, miközben a másik kezem a fehér bugyijába vándorolt. A nõ eközben kicsatolta az övemet, letolta gatyámat, nadrágomat, letérdelt elém, és elkezdte szopni a farkamat, meg is nõtt akkorára, hogy na, ami õt szemlátomást roppant elégedettséggel töltötte el, jóllehet ennek nem sok köze lehetett hozzám – láttam kígyószemében –, annál több ahhoz a másikhoz, aki a tizennyolc éves lánnyal dugott, mintha be akarná bizonyítani annak a pasinak, hogy igenis van õneki hatalma, nem is akármilyen, itt vagyok én, az ékesszóló bizonyíték. Kértem egy kis szünetet, mert féltem, hogy különben gyorsan véget ér az egész, meg azért is, hogy levegyem az ingemet, a cipõmet, meg a bokámnál összetorlódott nadrágomat és alsógatyámat, ami annyira akadályozott a mozgásban, hogy a nõ fejére kellett támaszkodnom, nehogy eldõljek. – Hogy akarod? Levegyem a cipõmet, vagy ne? – ne vedd le – mondtam. – Tudtam – kuncogott. – Mindannyian latens kis buzik vagytok. ezt elengedtem a fülem mellett, nem vagyok elég macsó, hogy kikérjem magamnak, inkább alaposan szemügyre vettem a punciját, amely elég hivalkodó, de arányos volt, sõt kifejezetten kellemes látvány a gondosan fazonra nyírt szõrzettel. Szemlátomást élvezte, hogy nézem, és meg is nyugodhatott, mert ismét rágyújtott. – Füstölsz, mint egy gyárkémény – mondtam, csak hogy mondjak valamit, meg zavarba is jöttem kicsit ettõl a szemlélõdõ hallgatástól. erre csak azért is jó mélyen leszívta a füstöt, majd azt mondta, csókoljam meg. Mélyen, érzékin csókolt, a szerelembõl adott csókok nem ilyenek. Közben lassan a számba fújta a füstöt. nem sokkal azelõtt hagytam abba a dohányzást clarice miatt, aki elszántan harcolt a dohányzás ellen, úgyhogy nem köhögtem, nem is fulladoztam, épp ellenkezõleg, jó mélyre leszívtam a füstöt, és amíg csak tudtam, bent tartottam a tüdõmben. Ha ilyesféle élményt egyáltalán le lehet írni szavakkal, azt mondanám, hogy önkívületbe estem, mint az ópiumszívó, emellett soha bensõségesebb közelségbe nem kerültem nõvel, olyan volt, mintha belülrõl ismerném, még a zsigereit is. de mert egy ideje már nem dohányoztam, kicsit megszédültem tõle; ahogy a földre ereszkedtem, õt is magammal húztam. – Akarod, hogy azt csináljam veled, amit vele szoktam? – kérdezte. – Akarom – mondtam, kicsit még szédelegve. – Akkor fordulj a hasadra. Kábulatomból felocsúdva ijedten kaptam fel a fejem: – csak ha eloltod a cigarettát. – nem vagyok szadomazochista – mondta megvetõen, és elnyomta a padlón a csikket. Hasra fordultam, õ rám feküdt, és így szereztem behatóbb ismereteket arról, hogy miként mûködnek a nõk, vagy legalábbis bizonyos nõk, no meg a férfiak, legalábbis bizonyos férfiak, mint például én, meg az a vén kujon. ütemes mozdulatokkal a fene407

kemhez dörzsölte a punciját, és közben olyanokat mondott, hogy „imádlak, édesem, fölfallak szõröstül-bõröstül”. és így élvezett el – efelõl nincs kétségem –, orgazmusában ugyanis semmi megjátszottságot nem éreztem. néma remegések futottak át a testén, finom, halk kis lihegés, szinte csak úgy, magának, aztán kielégülten huppant mellém. Majd a mellemre fektette a fejét, és hegyes körmeivel firkálgatott rá. – Kérlek, ne csináld – mondtam. – Miért? – karmolt még erõsebben. Lefogtam a kezét. – Menyasszonyom van. erõltetetten felnevetett, majd talpra szökkent: – Megáll az ész. Mindjárt itt a huszonegyedik század, és neked „menyasszonyod” van! Hol a gyûrû? – nem hordok gyûrût. – így fogalmaztam, hogy közöljem, foglalt vagyok, annál is inkább, mert clarice meg én össze fogunk házasodni. – Hát, akkor talán jobb, ha lelépek – mondta, és elindult a ruhakupac felé. – nem akarom megkeseríteni az életeteket. Hány éves clarice? – kérdezte, mintegy csak mellesleg. – Tizenkilenc – hazudtam, mert clarice huszonnégy volt. csak azért nem mondtam tizennyolcat, hogy ne legyen olyan feltûnõ. Ha lett volna egy tárgy a keze ügyében, biztosan a falhoz vágja. de mert nem volt, a levegõt rúgta vadul, mintha a cipõjét akarná lerúgni, persze sikertelenül, hiszen a cipõfûzõje jól be volt kötve. Aztán belebújt a ruhájába, de kifordítva. Miközben megpróbálta leráncigálni, egészen belegabalyodott, alig kapott levegõt; nem is emlékeztetett magabiztos, kecses önmagára, aki akkor volt, amikor elõször levetkõzött. Most újra meztelenül, lábán cipõvel hüppögött halkan, és mintha ettõl éveket öregedett volna, mintha beletörõdött volna a valóságba. nem vagyok hülye, még ha sok hülye cikket írtam is a kulturális mellékletbe. Feküdtem meztelenül a földön, és vártam, hogy elmúljon a hiszti. Tudtam, hogy ez a nõ semmit sem hagy válasz nélkül, így a tény, hogy tizenkilenc éves menyasszonyom van, csak felszítja benne a vágyat, ezúttal irántam, még ha most is csak bizonyítani akar valamit. és valóban, könnyeit törölgetve feltette nekem a századvég leggyakrabban elhangzó kérdését: – van nálad óvszer? – nincs. clarice meg én monogám kapcsolatban élünk, nincs rá szükségünk. – Mi viszont nem élünk monogám kapcsolatban, és nem bízunk senkiben – nézett körül a táskáját keresve. Belekotort, és odadobott nekem egy óvszert. – A köcsög barátommal használtam volna – informált, ki tudja, miért. – de ha valami perverzióval próbálkozol, sikítok. – Mi neked a perverzió? – Majd szólok, ha közel jársz hozzá. Kimentem a fürdõszobába, hogy fölhúzzam az óvszert, meg amúgy is kellett. Megpróbáltam rájönni, mit találhatott a nõ olyan nevetségesnek, de teljesen átlagos, ké408

nyelmes fürdõszoba volt, rendes káddal. Talán a kék vénuszokkal és trombitáló angyalkákkal díszített csempén akadt ki, mert azt tényleg koppinthatták, harmadkézbõl – bizonyára egy európai kastély fürdõszobája volt a minta. Közben nem tudtam elhessegetni azt a kellemetlen gondolatot, hogy clarice-nak viszont tetszene a fürdõszoba, sõt talán az tetszene neki legjobban az egész lakásban. vagy lehet, hogy az ezüstözött fémkeretbe foglalt, ovális tükörrel gyûlt meg a baja? Ahogy belenéztem, észrevettem, hogy valami megváltozott az arcomon, talán mert oda az ártatlanságom, hisz még sosem árultam el clarice-t. Kutattam a lelkem mélyén egy régi bûn után, tudtam, hogy ott van, de nem találtam. Arra jutottam, hogy nem is árulás ez, hanem olyan könyörtelenül bekövetkezõ esemény, mint egy katasztrófa. elgázolt a végzet, nincs mit tenni, most már csak egyet tehetek, hogy szembenézek vele. A nappaliban feküdt, hanyatt egy keskeny matracon, amelyet állítólag a cselédszobában talált. Meztelen volt, még a cipõt is lehúzta; résnyire nyitott szemmel és lábbal feküdt, mint egy édes kis menyasszony – biztosra veszem, hogy ezt a figurát alakította, pirosítóval (vagy rúzzsal, mindegy) még szende pírt is varázsolt az arcára. A szexuális együttlét részletekbe menõ leírása többnyire unalmas, és csöppet sem elegáns. Ha korábban mégis belefutottam, azért tettem, mert meglátásom szerint sajátos logika, indítóok, valamint különlegesnek tekinthetõ – hogy ne mondjam, kifinomult – szexualitás állt szereplõm cselekedeteinek hátterében, és mint ilyen, talán gazdagabbá tette olvasómat, míg én magam nem kívánok több lenni egyszerû tudósítónál. Annyit azért elmondhatok talán, hogy két óvszert használtunk el ebben a második menetben, és mindent elkövettünk, kivéve azt, ami – legalábbis így képzeltem – az a bizonyos „perverzió” lehetett. Ami az orgazmusait illeti, ezúttal majdnem biztos, hogy tettette õket, színpadiasak voltak, és néha be kellett fognom a száját. Mintha tudatni akarta volna az egész épülettel, vagy az egész világgal, pontosabban clarice-szal, a korosodó pasijával meg a pipijével. de mit számít ez, ha az én orgazmusaim valódiak voltak, csakúgy, mint az érzéseim. Talán ott követtem el a legnagyobb hibát, hogy az érzéseimet megpróbáltam szavakba önteni, beszéltem a növekvõ félhomályról, majd, amikor teljesen besötétedett, a testünket fürdetõ holdfényrõl, az õszi kabócák esti énekérõl. Odáig vetemedtem, hogy gyengéden azt mondtam neki: – Akár meg is halhatnánk együtt. errõl eszébe jutott, hogy mennie kell. – Jobb, ha külön-külön megyünk le, úgy nem olyan feltûnõ. én megyek elõször, te meg leadod a kulcsot, rendben? – mondta. – Kiveszed a lakást? – egy ilyen lerobbant kalickát? viccelsz? – visszamész a pasidhoz? – Most már visszamehetek. – elmondod neki? – kérdeztem, és letérdeltem, hogy bekössem a cipõjét, miközben õ ismét rágyújtott. 409

– Minden lehetséges – válaszolta. – de neked nem ajánlom, hogy elmondd. A menyasszonyod nem fogja megbocsátani. – Talán nem is akarom, hogy megbocsásson. – Te megõrültél – mondta, és indult az ajtó felé. Ki akartam kísérni a lifthez, de nem hagyta. – Legalább a neved áruld el – könyörögtem. – Ami történt, megtörtént. Mit számítanak a nevek? – nem akarod tudni az enyémet? – nem – mondta, és becsapta az ajtót. Mit mondhatnék? Szakítottam clarice-szal, visszaszoktam a dohányzásra, és beköltöztem a Bois de Boulogne B társasházának 1101-es lakásába, nevetségesen alacsony lakbérért, abban az ábrándos reményben, hogy ha a pasija netán még egyszer összejön egy másik nõvel, õ megkeres, hogy újból felhasználjon a bosszújához. eddig a percig, amikor ezt írom, ez még nem történt meg. de a hosszabb-rövidebb nyugalmas idõszakok unalmát mozgalmas szakaszok váltják föl, amikor ezer dolog történik a Bois-ban és a környékén: drogkereskedõk háborúznak a dona Marta lejtõin, pattognak a puskák, ropognak a gépfegyverek, jelzõfények világítják be az eget, rendõrök, katonák nyomulnak be a favelába, helikopterek pásztáznak, szinte súrolva a nyomornegyed háztetõit, és néha egy-egy eltévedt golyó lyukat üt a nappali és a hálószobák falán. néha eloltok mindent, és a sötétben négykézláb odamászom, ahol a padlón magáévá tett a nõ. A fal fedezékében rágyújtok, leszívom mélyen a füstöt, és õrá gondolok, arra a nõre, aki behatolt legmélyebb lényegemig. A kulturális mellékletet elcseréltem, most a rendõrségi rovatba írok, vettem egy jó távcsövet, hogy szemmel tartsam a szegénynegyedet, beszereltem egy faxkészüléket is a cselédszobába, a matracot megõriztem, néha azon alszom. ez a lakás legbiztonságosabb része, innen küldöm a híreket, néha alig valamivel lapzárta elõtt, a Város címû lapnak. Kézzel írok, azt faxolom el, a diktafonomat ugyanis eltalálta egy lövedék, és örökre törlõdött a memóriája, akárcsak egy embernek, ha kihunyt benne az élet. Ami a dona Marta-i híreket illeti, mi vagyunk a leginkább naprakészek, a konkurencia kezd tönkremenni. egyik vasárnap merengve néztem kifelé az ablakon, így lettem szemtanúja annak, hogy egy bermudás öregurat, aki épp meg akart mártózni a csaknem teljesen néptelen társasházi medencében, hátba lõtt egy orvlövész. valószínûleg már holtan zuhant a vízbe, melynek kékjébe vörös vegyült, hátborzongató ellentétben a verõfényes tavaszi délelõtt derûjével. ezt írtam, szó szerint, és nem húzták ki. Lehet, tényleg, hogy a halálnak nincs semmi jelentõsége. ez az öreg legalább stílusosan távozott, míg mi továbbra is itt szenvedünk, ki ezért, ki azért, beleértve magamat is. és nem csak a tudósítás végére, csattanós lezárásnak szántam – persze reménykedve, hátha a nõ majd olvassa, megért mindent, és eljön hozzám –, hogy nagyon könnyû meghalni a Bois de Boulogne-ban. URBán BáLInT fordítása 410

CESAR LEAL

Riói körkép Fernando Pynek

A délutánban monoton madárdal, hullám-moraj, mely lelket nem vidámít, súlyos sziklákból rakott, égig érõ falak, egy óriás sem tudta volna így egymásra tornyozni köveit. íme a gávea-hegy, a szikla mágnesként vonzza a tekintetet, áll a magasban, s körbelengi a favellák bánatos ideje, melyben táncra perdül a puskagolyók zümmögõ méhraja, heroinos zacskókra mereszti szemét a halál, kézbõl kézbe surrognak bankjegyek, rajtuk Jefferson, Washington és Franklin arca, még a tenger mélyére is lemerülnek a kincsért, álom taglózza le õket bálnák, álmatlan cápák s más tengeri lények porladó csontja közt, lomha vizek árnyán. Aztán az emberkéz-feltöltötte Flamengo-part, rajta parkok, sétányok, Lota de Macedo látomása – a rabszolgákért küzdõ Joaquim nebuco, a „Szép Quincas” álma valóra vált, ott nyüzsög korunk fiának tekintete elõtt. Ha elolvasod A negyedik keresztet, Weydson Barros Leal könyvét, megtudod, hogy minden sárkányrepülõ a Megváltó válláról vetõdik a semmibe, meglelni saját csillagát! éljen Platón, amiért annyi fényt-árnyat teremtett, szférák zenéjét füleljük a végenincs magasban, vagy aláereszkedõ repülõbõl pillantjuk meg a Penha templomot, hol az angyalok a Halállal hálnak, s látjuk a complexo do Alemão favelláit mészárlás után... ezt a nevet borítsa feledés!

411

Lent, sokkal messzebb, hol az öböl már véget ér, morgolódnak a széllökések, dagály himbálja a hullámokat, mind vadonatúj, két egyformát nem lelni közöttük, fagyos vízpermetet prüszkölnek e decemberi napon, Rio de Janeiróban, ahol legyengült, kiéhezett galambokba botlik a lábunk, a hatalom itt getúlio vargastól Juscelino Kubitchekig legenda, mese habbal, sarjadnak új és új regék, s velük mind rövidebb a nagyvárosi élet. Rio de Janeiro örökkön-örökké... (vessétek össze a São Pauló-i gigapoliszt – katasztrofális városkép, tobzódó jólét – az elvarázsolt Brasíliával, hol a Három Hatalom terén – akár Amerikában, Angliában, Oroszországban, Izraelben, Japánban – naponta csírázik, bontja szirmát a korrupció arany virága!) LAcKFI JánOS fordítása

A riói drogháborúk színtere: a complexo do Alemão favela.

412

IGNÁCIO DE LOYOLA BRANDÃO

Trágárságok egy családanyának Még csak három óra volt, de õ már tûkön ült. Fel-alá járkált, bement a konyhába, csinált egy neszkávét. Bekapcsolta a tévét, kikapcsolta, kinyitott egy könyvet. Megöntözte a már megöntözött virágot, a telefonkönyv lapjait pörgette, hátha talál egy barátnõt, akit fölhívhat. Fogott egy liter Martinit, de meggondolta magát, furcsa lenne egyedül inni délután fél négykor. Még alkoholistának néznek. Fiókokat nyitogatott, rendbe rakta a rendben lévõ bugyikat és melltartókat. végignézte a férje zoknijait, egyiket sem kell megstoppolni. nem volt soha egy lyukas sem, az asszony elfelejtette, hogy a férfi betegesen kényes a zoknijára, és ha csak elvékonyodik az anyaga, kidobja. nem adja oda a háztömbben dolgozó takarítóknak, azonnal a kukába hajítja mindet. négy óra, kedve lenne lemenni a portára, megtudakolni, van-e már posta, néha korábban jön a kézbesítõ. de miért jönne? Jobb várni, még gyanút kelthet. A portások szeretik beleütni az orrukat mások életébe, elég valami szokatlan körülmény, máris hegyezik a fülüket. ezzel csak felpiszkálná a kíváncsiságát, hogy ugyan mit hozhat a postás a 91-esben lakó nõnek, ha olyan izgatott arccal és annyit kérdezõsködik utána. Hohó, engem aztán nem csap be! visszakozott. Mennyi idõ múlva jön haza a férje? nem szerette a rendkívüli dolgokat, ragaszkodott élete maga szabta, sosem áthágott kereteihez, a mindennapjait meglepetések nélkül, kiszámíthatóan rendezte be. Másként nagyon nehéz lenne élni. Ha kizökkent a kerékvágásból, szenvedett, búskomorságba zuhant. vigasztalhatatlan volt, még férjének ajándékai, karkötõk és fülbevalók sem segítettek rajta. Szorongva rótta a köröket, mint a ketrecbe zárt vadállat, legszívesebben leugrott volna a kilencedikrõl. Lenne is felhajtás, nem gyõznének szörnyülködni. Miket ki nem találnának róla! Hogy biztos szeretõje volt. vagy hûtlenkedett a férje. Talán még egy nõvel is összehoznák, ennél iszonytatóbbat képzelni sem tudott. Arról az elvált aszszonyról is, az 56-osból, nem azt híresztelték-e, hogy lejár a garázsba, és a parkírozó autókban találkozik a kocsimozgatóval? egyedül ezért nem zúzza magát halálra, különben boldogan vetne véget az egésznek. Mindjárt öt óra. és ha késik a postás? Istenem, már csak tíz perc. és ha lemenne, úgy tenne, mint aki csak a sarki butik kirakatára vet egy pillantást, aztán visszafelé jövet mellesleg kiderülne, megjött-e már a levél. Mi lesz ma benne? Udvarukban ágaskodva keresik tébolyult számat a te barna mellbimbóid. Már a gondolattól is izgalomba jött. napról napra egyre merészebb, egyre arcpirítóbb leveleket kap valakitõl, aki jól ír, és tudja, hogyan kell tálalni a dolgokat. Minden másnap meghozta a postás a sárga borítékot: a szegélye barna, a papírja finom, ízléses. diszkrét, nem úgy, mint a beltartalom. Kész õrület, sosem hitte volna, hogy ilyen helyzetbe kerül, létezik ez egyáltalán? Ha a férje annak idején csak tizedannyit megenged magának, õ bizony kiugrik az ágyból, felöltözik, és szalad vissza az anyjához. Mert egyetlen menedéke a szülõi ház, amelyet a házasságért hagyott el. na jó, az igazat megvallva mégse ment volna vissza. Mert az anyja kikérdezte volna, 413

neki pedig õszintén kellett volna válaszolnia. Az anyja elmesélte volna az apjának, hogy könnyítsen a lelkén. Az apja meg elszólta volna magát a sarki kocsmában, a barátok elõtt. Az pedig köztudomású, milyenek a férfiak, kapnak az alkalmon, ha meg lehet alázni, vetni, tiporni egy nõt. Anyja barátnõi alaposan meghányták-vettették volna a történteket, és elítélték volna õt. csúf boszorkány mindegyik. Bekapcsolta újból a tévét, egy nõi mûsor agyagozni tanított. eszébe jutott, hogy az egyik levélben képeslapot kapott, etruszk cserépedény volt rajta, amelynek falára elmondhatatlanul ocsmány jelenetet festettek: a nõ elöl, a férfi hátul, és az az óriási valami a nõ lába közt. Hogy lehetett akkora? ezer darabra tépte, elégette a hamutartóban, a vécébe dobta. Hát minek nézik õt? Miért kap õ ilyen leveleket, tele szavakkal, amelyekre gondolni sem mer, bárcsak ne ismerné õket, használni meg pláne nem fogja. egyszer a férje belelihegte a fülébe, rögtön az esküvõ után, gyönyörû kis puncim. erre õ teljesen kihûlt, két hónapig élvezni sem bírt. Még azt a szót sem használta, hogy élvez, inkább gyönyört vagy orgazmust emlegetett. Megbotránkozott, amikor egyik barátnõje lánybúcsúján játék közben elhangzott az orgazmus szó, és a lányok valósággal gurultak a nevetéstõl. Ilyen ronda szó, visították, egy ilyen finom dologra?! ízléstelen, közönséges lánybúcsú volt, a barátnõ meztelenül flangált a nappaliban, zálogba adta a ruháit, mert nem bírta kitalálni, mi mindent kap ajándékba. A többiek meg vihorászva tárgyalták, ki mekkora mérettel találkozott, milyen pózban, hol és hányszor csinálta. A nõ, ha akar, rosszabb a férfinál. Azám, csakhogy ismerte a fél társaságot, csak a szájuk járt, tapasztalatuk meg semmi. Bekapod a farkam tövig, a krémem lecsúszik a torkodon, és besíkosít egészen. Undorító volt az a levél, nem akart hinni a szemének, hát még amikor egy nevetséges, kimondhatatlan szót is talált benne. Ó, a barátnõk csak megjátsszák magukat, de õt nem verik át, az egyikrõl tudja például, hogy frigid, a férje megszállottan hajkurássza a nõket, az egész fizetését masszázsszalonokban és motelekben hagyja. Hát az a másik levél, amelyikben javasolja, hogy délután találkozzanak egy motelban? egy tükrökkel borított szobában, hogy lásd, milyen élvezettel mászom rád, hogyan döföm beléd jó mélyre a farkam. Hát nem szégyelli ez magát, hogy mer ilyesmivel traktálni, melyik feleség ne undorodna ezektõl a szavaktól, melyik ne érezné magát megtiporva, hogy kurvának nézi egy ismeretlen, mintha semmi dolga nem lenne otthon, és alig várná, hogy útszéli motelbe mehessen. egyáltalán, hol vannak ilyen motelek? Fogadok, a férjem egyik barátja, mert az ilyen, meglát egy nõt, és mindjárt felizgul, egy dugásért képes elárulni a barátját. de miket beszélek, dugást mondok, mintha mi sem lenne természetesebb. vagy ki tudja, töprengett, nem épp a férje fogadott-e fel valakit, hogy kiderítse, kapható-e õ egy kis félrelépésre. Te jó Isten, miket beszélek? Felzaklatnak ezek az állhatatosan érkezõ levelek, ez az odaadó imádat, de bûn is imádatot emlegetni ott, ahol ennyi nyers mocsok van. és ha egy nap korábban jön haza a férje, kezébe kerül egy levél, és tudni akarja, mi az ábra? Mit tesz egy igazi, önérzetes férfi, ha rájön, hogy egy idegen írogat a feleségének? Olyanokat, hogy nedves a combod a testedbõl csorgó létõl, a csókjaimmal fakasztottam, meg a farkammal, melyet vadul szopogatsz mindig, mikor találkozunk, mint tegnap este is, ráadásul a taxiban, nem zavart a maszturbáló sofõr sem. Te kis bolond, miért annak a kosárnak a fenekén 414

õrizgeted a leveleket? A cég karácsonyi ajándéka volt a kosár, évekkel ezelõtt, gyümölcsöt, bort, pezsgõt küldtek benne. Az állt a levélben, hogy szétfolyatom a hûs pezsgõt a puncid szõrszálain, aztán alul, a te finom zamatoddal együtt feliszom. gusztustalan, pezsgõt folyatni az ember intim testrészeire. Persze, nem lenne gond, én tiszta nõ vagyok, mindennap fürdöm, nagy melegben kétszer, háromszor is. Friss, üde a bõröm, csupa dezodor, levendula, kölni. Mindig is szerettem jó illatú, frissen fürdött lenni. Tiszta nõ vagyok. õ erre ezt kéri tõlem a levélben: ne sikáld magad ennyire, hagyd meg a természetes illatod, a te illatodat akarom beszívni, mert megõrjít, már áll is a farkam tõle. ezt a szót ismételgeti, amelyet én ki sem mondok. Sem azt, hogy furkó, furulya, fütykös, répa, virsli, banán, tök, dákó, dugó, lompos, kuki, pöcs, puca, rudi, bögyörõ, löveg, karó, kígyó, léc, péló, jancsi, dorong, fasz. egyiket sem. Alpári mind. ezt nem hívjuk sehogy. érezni kell, nem megnevezni. van, aki imád locsogni, ocsmányságokat kiabálni, attól izgul fel, fogadok, hogy szótárakban keresgél az ilyen, úgy bõvíti a szókincsét. állatok a férfiak, nem tudnak örülni az édes, nyugodt, békés szerelemnek, lárma nélkül, a szerelemnek, amely úgy ölel körül, mint júniusi éjjelen a holdfény. valahogy így szólt a versidézet a naptárban, melyet Bálint-napi ajándékként adott a gyógyszertár. elõkereste Bethânia lemezét, annak idején egyetlen szám miatt vette meg: Tagadd. Karcosra hallgatta a lemezt, imádta azt a sort, hogy nedves ajkamon még ott a csókod nyoma. csóknyom a szájon, feketére szívott foltok a test tájain, a bõrön árulkodó nyomok. A szeretõk már csak ilyenek. Tapasztalt férfi lehet a levélíró. Bajnok az ágyban. Marjori barátném mesélt egyszer egy tévésrõl. Az addig maradt a nõben, ameddig akart. Kihúzta, betette, elfordította, megint berakta, újra máshogy fordult, kitalált mindenféle figurát, megvesztek érte a nõk. Honnan szedi Marjori ezt a sok sületlenséget, ha egyszer nem is ismer senkit a tévétõl? Az a fontos, hogy élvezze az ember. élvezheti is, ha nem kell alávetnie magát. Ha a nõ nem kénytelen bizonyos dolgokat megtenni, csak hogy elégedett férje legyen, aki nem futkos más nõk után. A fenébe, a nõknek igenis a sarkukra kell állniuk! Mit képzelnek, azért vagyunk, hogy használjanak minket? Mintha a feleség csak eldobható borotva lenne. Praktikus, hétköznapi eszköz, amelyet télen-nyáron használnak, mindig ugyanakkor. Hogy képesek a férfiak mindennap ugyanabban az órában borotválkozni? Sose változnak. nap nap után, örökké ugyanazokkal a mozdulatokkal vakargatják magukat. ez jár a fejemben, ha a fürdõszobába lépve borotválkozás közben látom a férjem. Már tizenöt éve a jobb oldalon kezdi, aztán balon folytatja, az állát a végére hagyja, aztán megigazítja a bajuszát. nevetnem kell, ha a bajuszára nézek. Mindig eszembe jut, milyen volt a bajusza érintése, mikor fejével a lábam közt játszadozott. Ahogy feljebb jött, összezártam a lábam, nem hagyom, hogy ilyen malacságokat csináljon. Mifélének gondol? A férfiak próbára tesznek, és ha a nõ hagyja magát, ráfogják, hogy utcalány. Kurva, mondják, kurva, de én nem bírom ezt a szót. csiklandozott a bajusz, nevettem, õ azt hitte, élvezem, és megpróbálta újra, úgyhogy kénytelen voltam õszintén megmondani neki, hogy kellemetlen volt. ettõl teljesen lekókadt, és több mint két hétig nem történt semmi. Ami nagy megkönnyebbülés egy feleségnek. Ha nem történik semmi, az ünnepnap, szabadság. Miért nem mennek a férfiak mind egyszerre nyaralni? Milyen jó lenne, örülhetnének a nõk, hogy nem zaklatják õket, nem 415

kell behódolniuk egy darabig. A tegnapelõtti levélben a nyelve méretét ecsetelte, meg hogy hegyes a vége, és a sebessége nem is tudom, hány fordulat másodpercenként. van humorérzéke ennek a fickónak. Fontos, hogy játszani, nevettetni is tudjon. egyébként kíváncsi vagyok, mire jó az a sokezres fordulatszámú nyelv, talán fogat fúrni? Azon is mulattam, de ezt már egy másik levélben írta, amelyik a múlt hónapban érkezett, gyönyörû kék borítékban, hogy fekete harisnyában és harisnyakötõben akar látni. nevetséges, meztelen nõ a szoba közepén, fekete harisnyában, harisnyakötõben. nem egészen pucér, de felöltözve sincsen. és ha én kérném, hogy vetkõzzön harisnyára, harisnyakötõre? Kerítenék egy régi harisnyakötõt, amilyet a nagyapám használt, aztán lássuk, hogy mutat a põre férfi harisnyában. Olyan ez, mint papucsban szeretkezni. valamelyik nap Silvio Santos mûsorát néztem, talán vasárnap. Úgy unom a vasárnapot, nincs mit csinálni, a gyerekek görkorcsolyázni mennek, a férjem egész délelõttöt a folyóparton tölti, aztán megebédel, szundikál, majd jön a zsokéterápia. Azért szoktam bekapcsolni a tévét, mert Sílvio Santos mûsorában mindig van valami érdekes. Mint amikor házaspárok válaszolnak kérdésekre, hogy bebizonyítsák, milyen jól ismerik egymást. Sílvio Santos azt kérdezte, volt-e olyan, amivel a férj megpróbálkozott, de az asszony nem volt vevõ rá. Az egyik pár azt felelte, hogy õk mindenre nyitottak. A másik kettõ azt, hogy volt rá példa, igen, a feleség nem mindig vette a lapot, nem csípte az újdonságot. ez az utóbbi barna bõrû, szép arcú, telt ajkú, fehér fogú, mosolygós lány volt, olyan csábos pillantással, mint aki mindenre kapható, és pont õ volt az, aki nem. A kibontott hajú, fonnyadt szájú, girnyó nõ meg kiguvasztotta a szemét, és kijelentette, hogy a férje nem kérhet olyat, amit õ meg ne tenne, és a férfin is látszott, hogy tényleg klappolnak. Tisztára úgy néztek ki, mint akik azonnal egymásnak esnek, amint nincsenek egyenes adásban. na de hogy lehet így kiállni ország-világ elé, így, ilyen lazán, nyíltan, szemérmetlenül beszélni intim dolgokról? Az embernek legyen tartása. ezt hallottam egész életemben, és ezért élek rendes, illedelmes ember módjára, akinek nincs miért szégyenkeznie, bátran nézek a tükörbe, kívül-belül tiszta vagyok. Talán azért mosakszom annyit, hogy a külsõm is feddhetetlen legyen, mert bizonyisten, itt belül ma is életre rácsodálkozó, ártatlan kislány vagyok. Amúgy sosem csalódtam az életben. Apró bosszúságaim, kellemetlenségeim akadtak ugyan, de semmi nagy kiábrándulás vagy kudarc. Kijelenthetem, hogy megvalósítottam magam, elégedett vagyok tehát, nem irigykedem, nincs bennem keserûség. egyike vagyok a házban azoknak az asszonyoknak, akikre felnéznek. Kényelmes, szépen berendezett lakásom van, bátran lefényképezhetnék bármelyik lakáskultúra-magazinba, amelyikbõl az ötleteket szedem, nem vallanék szégyent. Jesszusom, már fél hat, rohannom kell, mindjárt itt a férjem, ha a postás neki adja oda a levelet, kitör a balhé! na, csak ezt még, hogy mit meg nem enged magának ez a mocskos disznó, ezt írta a múlt héten. (említettem, hogy három hónapja kapok leveleket? Ha említettem, bocsánat, végtelenül feldúlnak, feje tetejére állt miattuk az életem, nem tudom, mitévõ legyek, lehet, majd elválok, elmegyek, nem bírom tovább ebben a házban, a férjem folyton a masszázsszalonokban vagy a folyóparton lóg, a gyerekek is az idegeimre mennek, a gördeszkájukkal, a görkorcsolyájukkal, a matricás albumaikkal és a feneketlen étvágyukkal.) A múlt héten ezt írta az õrültje: Mikor legjobban áll a bál, ott akar416

lak látni a teremben, a terem közepén, mert oda állítanálak, és bedugnám a kõkemény farkam a lucskos picsád kellõs közepébe, és jól megbasználak, de úgy, hogy közben azt sikoltoznád, még, még, ide nekem mindent, azt akarom, hogy a teremben mindenki beverje nekem a faszát. gyalázatos írás, arcpirító rettenet, megérdemelné, hogy széttépjem. Mit tegyek, gondoltam, és csak álltam mozdulatlanná dermedve, mint aki megbénult, megpróbáltam elképzelni, mi maradna az életembõl, miután egy terem nagy nyilvánossága elõtt magamba fogadok egy férfit. Hát, nem sok. Sütõbe dugnám a fejem, és kinyitnám a gázt. Halálos rémület fogott el arra a gondolatra, hogy talán még meg is tapsolnának, bravó, kiáltanák, bravó, bravó, vissza, és úgy mennének el, hogy mindenkinek elmondanák: „Tudod-e, ki baszik úgy, mint senki más? Ki a kúrókirálynõ?” én. Királynõ lennék, missz, minden buliba meghívnának. nem barátságból, vagy mert szeretnek, hanem csak hogy lássanak baszás közben, mert én kielégíteném minden szeszélyüket, és a legvadabb fantáziát. Rettenetes elképzelni is ilyen helyzeteket, megalázó, sõt megvetendõ, ha az embernek rendes férje, iskolás gyerekei vannak, lakása egy kitûnõ házban, két kocsival a garázsban. Magamhoz veszem a levelet, csak úgy, szórakozott közönnyel rápillantok a címzettre, most más a boríték, elteszem a táskámba, csak úgy, könnyedén, kisétálok az utcára, a bolt felé veszem az irányt, megremegek, alig tudok egyenesen járni, nedves az egész lábam, olyan sóvárgás vesz rajtam erõt, ez biztos valami betegség, hogy teljesen elázom, lecsurog a lábamon a lé, félek, hogy lefolyik a lábszáramig, és meglátják. Haza kell mennem, alig várom, hogy elolvashassam a levelet. vajon ma mit ír? Paradicsompürét vettem, már tucatszám sorakoznak otthon a paradicsompürés konzervdobozok. valahányszor lemegyek a levélért, betérek a boltba, és veszek egy doboz paradicsompürét. A mozdulat automatikus, eszembe sem jut, hogy másik gondola felé induljak. Miért nem zöldborsót veszek? nálunk mindenki imádja a borsót. Ha a férjem meglátja azt a paradicsompüré-készletet a kamrában, biztos nem tudja majd mire vélni. és ki tudja? csak õ, az én drága levelezõtársam. Bevallom, rettegek tõle, hogy esetleg beleszerettem ebbe a nyers tollú férfiba. Hogy el akarok tûnni, menekülni vele. Ha eljön, nem bírom tovább, mondjuk, ha felhív, és azt mondja: „gyere, várlak a boltban, a paradicsompürés polcnál.” Szaladok, nem viszek csomagot, nem hagyok üzenetet. Menjünk, vigyünk egy üveg pezsgõt, gyerünk a bulikba, ahova õ jár. elment az eszem, félrebeszélek, nem vagyok magamnál, aki hallotta, engedje el a füle mellett, nem akarok mással dugni, imádom a férjem, és istenien csinálja, felveszem neki a fekete harisnyát meg a harisnyakötõt, szerintem odalesz tõle, megõrjítem, kõkemény lesz a farka, és mást se akar majd, mint belém hatolni. Óvatosan, ollóval vágom fel a levelet. Imádom ezeket a leveleket, szükségem van rájuk, ha elmaradnak, meghalok. nem tudom elsõre elolvasni, belezavarodom, a betûk összefolynak, eltûnnek, csak a fehér papírt látom. no, hát ezúttal ezt mondja: Háttal fordítalak, széthúzom azt a kemény kis segged, föltárul a rózsaszínû lyukacska, ráköpök a farkamra, és beverem neked egybõl az egészet, hogy halljam a sikításod. nem nõnek való olvasmány, egy olyan nõvel, mint én, nem illik ilyen hangot megütni. Megmutatom a leveleket a férjemnek, elmegyünk a rendõrségre, nyomozzák ki, abba kell 417

hagynia, különben beleõrülök, megbolondulok tényleg, és kiugrom a kilencedikrõl. Újraolvasom, valóban az van-e odaírva, vagy csak képzelõdtem. de ott áll fehéren-feketén az a két gyûlöletes szó: farkam, segged. Megint nekifutok, a szavak maradnak, perzselnek. Ledõlök, olvasom, újraolvasom idegesen, sóvárogva, hogy bárcsak eltûnne, mert ez a levél csak látomás, nem létezik, de közben mégis itt tartom a kezemben, és aki írta, nem tekint embernek, megaláz, megsemmisít. Teljesen besötétedett, de nem gyújtok villanyt, szundítok egy kicsit, felriadok ijedten. és ha a férjem itt talál a levéllel? összehajtom, visszateszem a borítékba. Kimegyek a kamrába, beledobom a levelet a karácsonyi kosárba, meg akarok fürödni. Péntek van, késõbb jön a férjem, a klubba megy fallabdázni. csendes a ház, megkérem a lányt, hogy csináljon omlettet, salátával: ez az idõ csakis az enyém. Imádom a hétfõt, a szerdát és a pénteket, nincs itthon senki, fogalmam sincs, hol csavarognak a gyerekek, nem is érdekel. Mert ilyenkor lefekszem az ágyra (kamasz lányként is fekve írtam a naplómat), és írhatok egy másik levelet. Ha holnap feladom, hétfõn megérkezik. A délutáni postás hozza. Reggel elkezdek izgulni, várom a percet, amikor megjön, és elképzelem, mivé lenne az életem, ha nem kapnék több ilyen levelet. geRgeLy veROnIKA fordítása

São Paulo, Perdizes.

418

MÁRCIO BARBOSA

Újra élni délutáni napsütésben lépett be a lány. Szombat volt. – Az interjú miatt jöttem, emlékszik? végignézett a széthányt ruhákon, poros bútorokon; a férfi szabadkozott: – nemigen járnak hozzám. Azt hittem, a következõ vendégem már a halál lesz. Jól megnézte a lányt. Kicsi, nyugtalan teremtés, kíváncsi keze máris a könyvek, lemezek közt matat. Aztán leült, keresztbe tette a lábát, bekapcsolta a magnót, és rekedtes hangon beledünnyögte: – Szeretnénk feldolgozni a múltunkat. ezen felbosszankodott, õ aztán nem hajlandó nyilatkozni az emlékeirõl, mondta. Igyekszik elfelejteni a múltat – ezt a mumust az ágy alatt. – Társaságok alapítása fûzõdik a nevéhez, számos esetben leleplezte, milyen hamis a „faji demokrácia” ideológiája – próbálkozott a lány. Azelõtt tanár volt. de tudja-e ez a lány, hogy most már senki, semmi? Hogy egy ideje attól fél, bármikor megállhat a szíve? – gyermekem, felejtsen el. Fölállt, az erõlködéstõl kiguvadt a szeme. A lány megijedt: – Mi baj? – csak megszédültem, mindjárt elmúlik. Hangtalanul esett össze. A lány rémülten riasztotta a szomszédokat. Jött egy taxi. A sofõr kövér volt, a volánnak nyomódó hassal vezetett. A zsúfolt ügyeleten egymást taposták az emberek, hogy mielõbb sorra kerüljenek. Fiatal orvos fogadta õket. – Az apja? – kérdezte. – csak a vérnyomása magas egy kicsit. Maguk, négerek különösen hajlamosak a magas vérnyomásra. vérnyomáscsökkentõt írt fel, és elbocsátotta õket. visszafelé a taxiban „köszönöm”-öt suttogott a reszketeg öregemberhang. – Mit köszön? – mosolygott a lány. – Hogy sikerült ennyira felidegesítenem? Hogy kórházban kötött ki? – Hogy törõdik velem. Tudja, nekem már nem sok van hátra... Kinézett a kocsi ablakán. Félmeztelen gyerekek fociztak az utcán. – csak azt nem hittem volna – folytatta –, hogy özvegyemberként, gyerektelenül végzem, és éppen ebben a negyedben, amely szinte nem is ugyanaz a város. Bezzeg Perdizes, Bela vista! Mindkettõt a feketék népesítették be. A családom mindig azon a környéken lakott. – én itt születtem – jelentette ki a lány –, és nagyon bírom. Igaz, kicsit veszélyes lett az utóbbi idõben. Barátaim haltak meg a drog miatt. Tizenhat, tizenhét évesek. nem gondolja, hogy létezik egy terv népünk kiirtására? 419

Mi hatotta meg, amikor a lány felé fordította az arcát, és a szemébe nézett? A könynyei? Még szinte gyerek, és máris ennyire szívén viseli az övéi sorsát! ne áltassa magát, ezt szerette volna mondani a lánynak, de nem bírta, a mondat valahogy benne ragadt. és késõbb is, amikor a lány újra eljött, hogy megkérdezze, hogy van, aztán immár rendszeresen be-beköszönt hozzá munka után. egy nap megjött, kivette a fülébõl a walkman fülhallgatóját, és ujját végighúzva a bútorokon rosszallóan megjegyezte: – csupa por! – A csalódásokkal együtt gyûlt így össze – viccelõdött az öreg. Másnap bermudában jött, kilátszott a szép kerek combja, port törölt, felsöpört. Talán nem bír látni semmit, ami el- és megöregszik? vagy azt hiszi, a kislányos vidámságával megfiatalíthatja õt? egy vasárnap cédéket hozott: – Mc Racionais, ismeri? Baromi jó! Meghallgatta, tetszett neki. Mintha ugyanazt reppelnék, amit lázadó sráckorában érzett a nyomorúságos Bixiga negyedben. de mit akar ez a lány, miért hozza ide a zenéjét, miért ügyel rá, hogy rendesen egyen, miért rakja rendbe az ingeit a szekrényben? – Meglátja, rendbe jön – mondogatta. – Máris sokkal fiatalabb. A lány hitt a szeretõ kéz gyógyító erejében. Kézen fogta a férfit, és elcipelte zenés szórakozóhelyekre, ahol a zenészek szíve-lelke ott lüktetett a szamba ritmusában. Táncolt vele, míg kíváncsi tekintetek tapadtak rájuk, de persze máshogy, mint a szomszédoké, mert azok bizony csúnyán néztek, amikor kézen fogva látták õket az utcán. – A lánya lehetne, hát nem szégyelli ez magát? – pusmogták. de a lány rájuk sem hederített. Hisz a megkeseredett öregemberbõl mellette életvidám ember lett. õ, aki egykor annyit tett azért, hogy az övéi magukra találjanak, közösséggé szervezõdjenek, már hatalmasakat kacagni is tudott. ám egy szombaton megcsillant a régi szomorúság a szemek kútjában. A lánynak több se kellett, addig mesterkedett, míg elcsalta a tengerpartra. A hullámokkal hancúrozva lerázták magukról a nyomasztó terheket. Hajukon picike napocskák voltak a vízcseppek. Leheveredtek a homokba, és a lány elmondta, hogy soha nem ismerte az apját. Könnybe lábadt a szeme, arcán átfutott egy kis árnyék. Aztán másra terelte a szót, majd magával húzta a férfit a vízbe. este értek haza a tengerpartról. Jókedvük volt, nevettek mindenen, és nevették a semmit. A férfi szemében még csillogott egy kis szomorúság, de már egészen magához tért, fel volt dobva. A lány beleöklözött a mellkasába, de persze úgy, hogy ne fájjon. göndör haját simogatta. Aztán hosszan nézte, majd megcsókolta a mosolyogós száját. Még hogy az apja lehetne…? – Szûz vagyok – súgta. – nem eshetek teherbe. Szétdobálták a ruhájukat a szõnyegen. Fogták egymás kezét a péknél, a piacon, és hallgatták a pusmogást: – Az unokahúga? – találgatták némelyek. – A szeretõje – vélték tudni mások, halkan. Amikor elment a nyugdíjáért, fél órát kellett várnia a buszra. Míg mások felháborodtak, õ szenvtelenül nyugodt maradt; neki titka volt. 420

– Az ágyasa – suttogta valaki a megállóban, legalábbis õ így hallotta. Könnyûnek érezte magát, míg hirtelen szúrni nem kezdett a melle. A férfi, aki most a nappaliban ül a kanapén, csak halovány utánzata annak, aki egykor hitt a népében. Miféle kísértetek tartanak majd vele a temetõbe? A lány megijedt, amikor meglátta így, kezét a mellére szorítva. – A szíved? csalódásokban megfáradt szív. Miért nem beszéltél azokról a kísértetekrõl? nem bízol bennem? Hát én nem vagyok neked senki, semmi? – vedd elõ a magnót – kérte erre, s mikor a lány elõvette a kis Sonyt a táskájából, és bekapcsolta, így folytatta: – A századelõn megjósolták, hogy a népünk el fog tûnni. nem a fajuk, hiszen emberi faj csak egy van. Inkább etnikumnak mondom. A brazil elit olyan országot akart, ahol nincsenek feketék és mulattok. Amikor felismertem ezt, fellázadtam, és meg is világosodtam. Barátaimtól hallottam Zumbiról, a szökött rabszolgák mozgalmáról, az egység erejérõl. Hittem az összefogásban. de hamar szertefoszlott az álom! A barátaim elfáradtak. A népünk? elfásultak, elcsüggedtek a mieink. nem is tudom – törölt le egy könnycseppet –, miért nem tûntünk még el. – Szép dolgokat tettetek. – el kell felejtenem, az a legjobb. – Ma ugyanazok a problémák. de vannak fiatalok, akik tanulni szeretnének, mint én! Szeretnék hinni valamiben. Azért maradt fenn a népünk, mert hitt az életben. – Igaz. Igenis van mibõl erõt merítenünk, mert az élet szeretete olyan mélyen gyökerezik bennünk, hogy semmi nem ingathat meg igazán. és ha elesünk, megerõsödve állunk talpra; ha megvernek, ádázabbul, kitartóbban ütünk vissza; ha sírunk, közben kacagunk is, olyan jólesõn, olyan szívbõl jövõn, mintha a világ minden öröme elférne idebent, a mellkasunkban. négerek vagyunk, és ez a mi erõnk. és ez csodálatos. A lány megölelte, megcsókolta. csak ekkor ébredt rá, milyen lelkesen beszélt. Az álom egy része még mindig élt. de a mellkasában az a szúrás csak nem akart elmúlni. valahányszor eljött, a lány kitalált valami újat, barna rizst fõzött neki, kevesebb sót használt, a finomított, fehér cukrot pedig teljesen kiiktatta az étrendjébõl. – A carquejás nádpálinkámat nem hagyom kidobni – tiltakozott. A gyógynövényes receptet egy barátjától tanulta, aki szerint az ilyen pálinka jó a cukorbaj ellen. Bosszantotta a túlzott gondoskodás. Ha meg nem jött a lány, hiányzott neki. Másik nemzedék, vele mégis újra megtanult élni. vele, aki hitt abban, amiben õ egykor. ám egy vasárnap, amikor érezte, hogy egyre gyorsabban ver a ketyegõje, azt mondta: – Már nem élek soká. csak azt sajnálom, hogy nincs gyerekem. Feltûnt neki, hogy a lány nagyon csendes, merengõ. Talán titkol valamit? Hétfõn jött megint. Ideges volt, feszült. Azzal vádolta a férfit, hogy nem hagyja élni. Menstruáció elõtti ingerültség? Mi lehet? – Terhes vagyok – bökte ki végül. – nem tarthatom meg. Még tanulok. Amúgy sem akarom, hogy úgy nõjön föl, mint én, apa nélkül. Kinézett az ablakon. Hullott a könnye, mint a záporesõ. – gyerekünk lesz? – hitetlenkedett a férfi. – Kettõnk álmának összege! nézd csak – fogta meg a lány kezét, és a mellére szorította –, már nem fáj. Majd együtt felneveljük 421

ezt a gyereket, ha akarod. – Aztán magához húzta, megölelte a lányt, és elfulladva lehelte a fülébe: – Szeretlek. Amikor a lányon már látszott a terhesség, a szomszédok azt pusmogták: – Jön a gyerek – vélték egyesek. – Az unoka – vetették ellen mások. – A szerelem – mondták õk egymásnak –, amely újrateremtett minket. BORBáTH PéTeR fordítása

Rio de Janeiro.

422

MARIANA IANELLI

Aranyesõ Az asztal örök fiatalságoddal megterítve Ott ülünk mind, kik szégyenszemre Feladtuk a harcot, de legalább Túléltük a vigasztalan halált. Tested immár örökre kamasztest, Isteni lakomán kínálod fel, apránként emészti fel, vonzza magához, takarja be Az erény, melyen nem fog idõ foga. Képmásod cizellált vonásaiból Az érzelem sose vész ki, nem enyésznek, Felizzanak inkább, sisteregve arcunkba csap Szépségük, mely sosem várt viszonzást. Márványtorzód érintésre sóvárog Hatalmas szárny vet rá szédítõ árnyat Távoli Keleten, bibliai kertben némult el még ártatlan életed. Ahogy évrõl évre kicsattan fehéren Szegfû, krizantém, kardvirág, A te neved is szerterobban, végtelen, varázsos aranyesõ-mezõvé sokszorozódik. LAcKFI JánOS fordítása

423

ANTÔNIO TORRES

Babültetés Soha nem lesz még egy ilyen évünk. Jöhetnek akár jobb évek is, de ugyanilyen soha. Pompás ruhába bújt a föld (a mi csúnyácska, göröngyös, hepehupás, homokos, kavicsos, agyagos földünk). és mindannyian énekszóval keltünk, még virradat elõtt, dalolva végigdolgoztuk a napot, majd naplemente után boldogan rogytunk le egy sarokba, és már aludtunk is. Még az iskoláról is elfeledkeztem, pedig azt szerettem a legjobban. Mindenki mindenrõl elfeledkezett. Mert annyira jólesett a munka. Szilajul nõtt a kukorica, címerek, hatalmas torzsák hivalkodtak. A babföldeken a bokrok egy szempillantás alatt megérlelték a mindennapi betevõnket jelentõ hüvelyeket. Mintha értett volna minket az ültetvény, mintha ugyanazt akarta volna, mint mi, velünk ünnepelve, emberbõrbe bújva. Zöld volt a világ. Kívánhattunk volna-e többet? így ment ez mindaddig, míg föl nem szedtük a bokrokat, és föl nem tornyoztuk olyan magasra, hogy mi, gyerekek azt hittük, az égig ér. elég karunk lesz-e, hogy leverjük róluk azt a rengeteg babot? Apám azt mondta, csak egy hét múlva láthatunk munkához, és az lesz majd igazi mulatság. Mert akkor, miután levertük a rengeteg hüvelyt, mindjárt le is mérjük, vagyis pontosan kiderül, mennyit hozott a konyhára a nyájas idõ. Sokan fogadtak is: volt, aki harminc zsákra taksálta, mások szerint kitelt belõle ötven, és akadt, aki nyolcvanat emlegetett. Másnap újra iskolába mentem. Útközben én is kiszámoltam. Arra jutottam, hogy mindenki téved. Száz zsák lesz. vagy még több. Hát így vélekedtem, és meg is mondtam ezt a tanítónõnek, miközben magyaráztam, hogy miért hiányoztam olyan sokat. így évet kell ismételned, mondta a tanítónõ, mire azt feleltem, hogy szerintem meg épp hogy évet nyertem. és amikor az óra delet ütött, és elengedett minket a tanítónõ, szaladtam haza. Addig futottam, míg bírtam szusszal, kilógott a nyelvem is a földig. Az utca felõl nézve egy hosszú kaptatón kell fölmenni, és csak annak a végénél kezdõdik a kerítés, amely elválasztja legelõnket az országúttól. és ott, a kerítés elejénél tárult elém a világ legnagyobb szerencsétlensége: eltûnt a bab. Fekete felhõ volt a helyén, úgy szállt felfelé a földrõl az égbe, mintha a sátán böfögne Isten arcába. A gomolygó füst belsejében lángnyelv emésztette a babunk maradékát. Késõbb még egy örökkévalóságig emlegették: az Úr adta, az ördög elvitte. Anyámnak szerfelett különös pillantás költözött a szemébe, és ugyanolyan buzgón tépte a haját, mint elõtte tövestül a babot: – Ki lehetett az a nyomorult, aki ilyet tett? Micsoda átokfajzat volt képes erre?! elnémultak a gyerekek, mintha csak a gondolataikkal mernének beszélgetni, és apám megperzselõdött arcára ráncokat gyûrt a fájdalom; nem szólt, csak olykor levette a kalapját, és megvakarta a fejét. A munkások bárgyú tanácstalansággal meredtek a füstbe, anyám pedig csak mondta, mondta, mondta a magáét, pedig jobb lett volna, ha befogja a száját. 424

délután a gyerekek kimentek a térre, és ott gubbasztottak, mint az ázott veréb. Anyám hangjától még most is remegtek a tornácon a tetõcserepek. Apám szokásos helyén, a kispadon ült, és szavát sem lehetett venni. ez fölkavart minket egy kicsit. én gyûjtöttem elõször bátorságot, hogy odamenjek. Miként már a házunk ajtajából is látni lehetett, bizony nem maradt belõle semmi. Könnyû szél hordta a hamut, ez volt minden. Amikor visszaértem, apám éppen szónokolt: – Még megvan az a néhány bokor fehérbabunk a banánosban, nem igaz? és még megvan, ugye, a banánosunk is? Meg a kukoricánk, hogy betakarítsuk, aztán fosztani, morzsolni kell, megtölteni vele a csûrt, nem így van-e? Ahogy mondani szokás, Isten elveszi a gyûrût, de meghagyja az ujjat. és még hozzátette: – Mostantól ne gondolj rá, ne beszélj róla. Kész, vége. Igaza van az öregnek, gondoltam. Mert tudtam, hogy mire ismét jönnek a nagy esõk, apám ott lesz, és újra babot ültet. PILHáL ZSÓFIA fordítása

Rio de Janeiro. 425

CLARICE LISPECTOR

Titkos boldogság Kövér volt, alacsony és szeplõs, a haja nagyon göndör, vöröses. dús keble csak úgy rengett, míg mi, többiek laposak voltunk, mint a deszka. S mintha ez nem lenne elég, blúzának zsebeit – a dús keblek fölött – többnyire még cukorkával is teletömte. Mégis akadtak irigyei, mégpedig azok a gyerekek, akik falták a meséket: az apjának ugyanis könyvesboltja volt. nem sok hasznát vette. és mi még kevésbé: ha például születésnapunk volt, nem az apja üzletébõl származó olcsó könyvvel ajándékozott meg, hanem képeslappal. Ráadásul, noha Recifében laktunk, többnyre recifei városrészletet ábrázolt a lap, mondjuk, a már-már unalomig ismert hidakkal. A hátoldalára hímzést utánzó, díszes betûkkel olyasmiket írt, hogy „születésnapodra” vagy „emlékbe”. de gonoszkodni annál tehetségesebben tudott. Miközben szörcsögve forgatta szájában a cukorkát, szüntelenül bosszút forralt. Ó, mennyire utálhatott minket, amiért megbocsáthatatlanul csinosak és nyúlánkak vagyunk, a hajunk lágyan omló és sima! Rajtam higgadt dühvel gyakorolta szadizmusát. Sóvárogtam az olvasnivalóra, így föl sem tûnt, milyen megalázó módon kéreti magát, hagyja, hogy újra meg újra könyörögjek a kölcsönkönyvekért, melyeket õ a kezébe sem vesz. Míg egy szép napon világosság gyúlt a fejében: rájött, hogyan gyötörhet vég nélkül, mint nyújthatja kínjaimat beláthatatlanul hosszúvá. csak úgy mellékesen odavetette, hogy megvan neki Monteiro Lobato híres gyerekkönyve, a Víg Nózi kalandjai. Istenem! Az ám csak a könyv! vastag könyv, olyan, amelyikkel hosszan együtt lehet élni, sõt még aludni is. Jó idõre elegendõ táplálék. és olyan könyv, amelynek birtoklásáról nem is álmodhattam. Másnap menjek el hozzájuk, mondta a könyvkereskedõ lánya, akkor majd kölcsönadja. Alig bírtam magammal: szinte átlényegülve úsztam a boldogságban, hagytam, hogy hátukra kapva elringassanak a remény hullámai. Másnap futva tettem meg az utat a házukig. Kertes házban laktak, nem úgy, mint mi – egy szerény lakásban, az emeleten. nem hívott be. Keményen a szemembe nézett, és azt mondta, kölcsönadta a könyvet egy lánynak, menjek vissza érte másnap. Lelombozva somfordáltam el, de amint a remény felülkerekedett a csalódáson, ugrándozva mentem tovább hazafelé – mert ez volt a szokásom, mármint, hogy szökdécselek Recife utcáin, és ezúttal egyszer sem buktam orra! vigyázott rám a könyv és a másnap ígérete, a másnapé, amely eljön, a másnapoké, amelyek késõbb az egész életemet jelentik majd; szerettem ezt a derûs várakozást, örvendeztem, és esés nélkül értem haza. Persze nem tudtam, hogy ez csak a kezdet. A könyvkereskedõ lánya hideg nyugalommal hajtotta végre ördögi tervét. Másnap mosolyogva, dobogó szívvel álltam az ajtajuk elõtt. õ higgadtan közölte, hogy még nincs nála a könyv, menjek vissza másnap. Honnan tudhattam volna, hogy a „másnap” drámája végigkíséri életem folyását, és minden ismétlõdését ugyanolyan szívdobogva élem meg, mint akkor? 426

és így ment ez napról napra. Hogy meddig? nem tudom. Kínzóm persze nem szabott idõhatárt, el vont szánva, hogy amíg kövér testébõl az utolsó csepp epe is ki nem ürül, gondoskodik mindennapi szenvedésemrõl. Kezdtem rájönni, hogy erre választott ki; néha rájövök. de még ha rájövök is, olykor belemegyek a játékba; mintha annak, aki gyötörni akar, létszükséglet lenne, hogy szenvedni lásson. Hogy meddig? naponta elzarándokoltam hozzájuk, egyetlen napot sem hagytam ki. elõfordult, hogy így áltatott: – Tegnap délután nálam volt a könyv, de mivel csak reggel jöttél, kölcsönadtam másnak. – és ahogy döbbenten rámeredtem, szinte éreztem (pedig nem jellemzõ rám a karikás szem), ahogy szemüregembe süppednek a kicsi, sötét árkok. Míg egy nap, ahogy a küszöbön állva csöndben és alázatosan hallgattam visszautasító válaszát, megjelent az ajtóban az anyja. Furcsállhatta mindennapos néma színre lépésemet. Magyarázatot kért, mindkettõnktõl. Zavarba jöttünk, összefüggéstelen hebegésünkbõl szegény nem sokat értett. csak nagy nehezen hámozta ki, mirõl van szó. – de hiszen… az a könyv most is itt van a házban! – kiáltott fel megbotránkozva. – Soha senki nem vitte el. Téged pedig nem érdekelt – nézett a lányára –, soha nem akartad elolvasni! ennek a jószívû anyának nem az volt a legrosszabb, hogy rájött, mi folyik a háza elõtt nap mint nap. Hanem, hogy elborzadt a tulajdon lányától. némán, fürkészõ tekintettel nézte beteg lelkû gyermekét, ezt az elvetemült idegent, majd a recifei utcák leheletét hordozó szõke, elcsigázott gyereklányt az ajtóban. Tûnõdésébõl ocsúdva végül nyugodt, határozott hangon utasította a lányát: – Most azonnal kölcsönadod azt a könyvet. – Majd felém fordulva: – Legyen nálad, ameddig csak akarod. értitek? ez többet ért, mintha nekem ajándékozta volna; ez az „ameddig csak akarod” több volt, mint amit bárki, felnõtt vagy gyerek, remélni merhet. Hogy mondjam el, mi történt ezután? Kábultan érzékeltem, hogy kezembe nyomják a könyvet. Úgy emlékszem, nem köszöntem, nem szóltam egy szót sem. csak sarkon fordultam, és már mentem is. de nem szökdécselve, ahogy szoktam. Lassan lépegetve távoztam. Két kézzel szorítottam magamhoz a vastag kötetet. Hogy mennyi idõ alatt értem haza, tulajdonképpen nem is fontos. Melegség áradt szét a mellkasomban, a szívembe csöndes tûnõdés költözött. Otthon nem fogtam neki azonnal az olvasásnak. Azt játszottam, hogy nincs nálam a könyv, csak hogy utána izgatott örömmel fedezzem föl: igenis nálam van. Órák teltek el, mire kinyitottam, de miután néhány csodálatos sort elolvastam belõle, becsuktam. Jöttem-mentem a lakásban, vajas kenyeret kentem magamnak, s azt majszolgatva halogattam tovább az olvasást, majd úgy tettem, mintha nem emlékeznék, hová rejtettem a könyvet, de aztán megtaláltam, futólag bele is lapoztam. Képtelen álnehézségeket gördítettem titkos boldogságom útjába. A boldogságot késõbb is csak titokban mertem megélni. Úgy látszik, már akkor megéreztem, hogy így lesz. Ó, hogy húztam az idõt! Légi tünemény voltam… Büszke, szemérmes. Finom, törékeny királynõ. 427

Beleültem a függõágyba, s hintáztam térdemen a nyitott könyvvel, de nem értem hozzá; tiszta gyönyörûség, romlatlan mámor volt. Már nem kislány voltam egy könyvvel, hanem nõ, aki a szeretõjével találkozik. LUKácS LAURA fordítása

Manaus, Amazonas, Brazília.

428

FERNANDO BONASSI

Kóbor szívek Az autó befordult a cesário Mota Jr. sarkán, és cibele rögtön felismerte a különös férfit. ez így ment már hat hónapja. Minden héten. Minden péntek este. Pontosan kilenc órakor jelent meg. Megfürödve, vasalt ruhában. Odagurult mellé az autójával. Megállt, de nem állította le a motort. Kinyitotta az ajtót. néha mondott valamit. – Jó estét. – Jó estét. néha ennyit sem… de mindig az a kölniszag. émelyítõ. cibele nem kapott levegõt. Kereste az ablakemelõ gombot. nem találta. nem merte megkérdezni, hol van. elszámolt tízig. elmúlt. – Fogadjunk, hogy kitalálom, hova megyünk… A férfi bólintott. Pinheirosba vitte sült csirkét enni, caipirinhával. némán ittak, és ették azokat az ellenállhatatlan, olajban sült húsdarabkákat, míg el nem bódultak. nem bírt parancsolni magának. Aztán desszertet rendeltek. egyszerûen nem bírt parancsolni magának! és még kávét is ittak: – cukor nélkül kérem… A férfi fizetett, aztán ugyanott kitette. õ fizette a legmagasabb árat. elsõ alkalommal megkérdezte: – Mennyibe kerül a teljes körû szolgáltatás? cibele mondot egy merészet. A férfi meg elõvette a pénzt a zsebébõl. nem volt nála sokkal több, mint amennyit õ kért, de ragaszkodott hozzá, hogy elõre rendezze a számlát. Azóta mindig ugyanannyit fizetett. egyszer megkérdezte: – nem emel árat? cibele nem mert. csak a szokásosat kérte. egyszóval, a férfi azt csinálhatott volna vele, amit akar, mégis mindig csak visszavitte ugyanoda, kitette ugyanazon a sarkon. „és egy ujjal sem nyúl hozzám!” – mondogatta cibele a barátnõinek. Minden héten. Minden pénteken, tizenegy és fél tizenkettõ között már vissza is ért. Annál jobb, gondolta, legalább kihasználhatja az egész hajnali forgalmat. és ki is használta, mert cibelének nem fájt a munka, és voltak tervei. de az a férfi… nem is tudta, szégyenkezik-e miatta. vagy sajnálja. összeszorult a szíve. Sokat töprengett, mi hajthatja. egész héten ezen törte a fejét. nem jutott semmire. eddig hallgatott, de most, amikor a férfi megkérdezte az étteremben, hogy mit kér, cibele kidugta a nyelvét, és azt mondta: – Téged. A pincér süketnek tettette magát. Jó pincér volt. Szoborrá dermedt, kezében a tollal és a jegyzettömbbel. Jó darabig maradt így, mert a férfi hosszan nevetett, csak azután fordult felé, hogy rendeljen: – Két caipirinhát kérek nádpálinkából, meg egy adag sült csirkét. Amikor a pincér elment, a nõ tovább provokálta: 429

– Szeretsz inni, mi? – Igen, úgy minden könnyebb… – néha mást is csinálhatnál. A férfi most nem nevetett. – nõs vagy? – ühüm. – Hazudsz. Ha nõs volnál, már gyanút fogott volna a feleséged. – ez nem gyanakvás kérdése. – Beteg? A férfi megint nevetett. – Akkor te vagy beteg? – nem. – Meleg vagy? Megjött az étel. cibele elcsüggedt. Ha kivégeznék, szokta mondani, a sült csirke lenne az utolsó kívánsága. Próbált kiválasztani egy jó száraz falatot. nehéz. elcsipegette. Aztán vett még. és még és még, és meg akart halni. csillogott az ajka, amikor megkérdezte: – nem vagyok elég jó neked? A férfinak volt képe megváratni õt. Kivett egy cigarettát a pakliból, aztán a nadrágzsebébõl elõkotorta a skatulyát, kihúzott belõle egy szál gyufát, meggyújtotta a nyavalyás cigarettáját, és csak aztán méltóztatott válaszolni: – Te vagy a legjobb dolog az egész héten. – „dolog”?! A férfi felsóhajtott, fölemelte a tenyerét a pincér felé, és úgy tett, mintha írna rá az ujjával. cibele felcsipegette a tálcáról a maradék fokhagymadarabokat. – Felhizlalsz. elkomorodott. Komor arccal várta meg, míg a férfi kifizeti a számlát, majd visszaviszi õt a szokásos sarokra. cibele aznap éjjel nem lett rosszul a kölniszagtól, amikor a férfi áthajolt fölötte, hogy kinyissa neki az ajtót. Kiszállt, nem fordult vissza. A férfi leeresztette az ablakot. – viszlát jövõ pénteken… cibele szeretett volna valami sértõt mondani, de amikor megfordult, a különös férfi még annyira ott volt… õ meg nem tudta, hogy mi ez: szégyen vagy szánalom… összeszorult a szíve. – Jól van, itt várlak. nAgy vIKTÓRIA fordítása

430

MARCOS SISCAR

ellenfény kilépünk otthonról mondogatjuk más idõk járnak ma már a fák lelakkozva meg rombolás emlékképei arcunkat perzseli a nap és minden túlontúl valódi villanydrótok a falak felett ibolyántúli sugarak kenõdõ naptej fehér foltjai mire hazatérünk már csak a dombok peremét lobbantja fel a nap lángolnak tompa mégis vakító fényben testünket nem bizsergeti forróság semmiféle árnyék semmiféle eszmény csupán a naptej csordul marja égeti szemedet és platón végre alászáll

Sosem oly nehéz mint a versed délutáni szélvihar terített fátyolt mimózamagokból a park pázsitjára körben nike cipõk és intézeti lányok na de a szintetikus gyepen miként is ütheti fel fejét a vers fehér mimózavirága? más-más szemszögbõl nézve bogozom a rejtélyt fejem felemelem fakoronákat látok a lombok zsigereit ám semmi változás térdemre csüggesztem fejem a világ újra más de marad minden dermedt és tehetetlen ég áldjon fekete fürtök és nike cipõs lányok elmorzsolom a mimózavirágot de majd kinõ ez 100 százalék hiszen pofátlan terjeszkedõ LAcKFI JánOS fordításai

431

JOÃO UBALDO RIBEIRO

dzsingl belsz, dzsingl belsz (Karácsonyi történet)

A karácsonynak mifelénk sok változata van, attól függ, ugyebár. volt már több is, de a karácsony megünneplésének feltételei nem mindenhol teljesülnek, jobban mondva, igazság szerint sehol. Jocélio Budião, akinek persze nem kell minden szavát szentírásnak venni, azt mondja, hogy annál a háznál, ahol õ dolgozik, karácsonykor mazsolát, mogyorót, fûszerbort tesznek az asztalra, pulykát vágnak, meg túzokot (bár errefelé, legyünk õszinték, még õ sem látott élõ túzokot), papírzászlócskákat akasztanak ki az ajtóra, de persze jól ismerjük Jocélio Budião nagyotmondó hajlamát, ha ennivalóról van szó, a minap is azt mondta, a portugál gazdája mutatott neki egy fényképet, akkora rák volt rajta, hogy nagyobb volt, mint egy mélytányér, na most vagy a portugálnak rossz a fényképezõgépe, és azért olyan nagy a rák a képen, vagy a rák evett túl sok tápszert és cukrozott malátás tejet kiskorában, hogy így megnõtt, de azért mindent nem vesz be az ember. Peneluque, aki az olajszállító tartályhajóval mindenfelé megfordul, és így mindenféle ehetõ madarat be tud szerezni, az ínyencségnek számító foglyot, fácánt, gyöngytyúkot, gyöngyös tinamut, fekete tinamut, nambut, récét, pulykát, nem beszélve a közönséges csirkérõl, amit minden háztartásban nevelnek, vagyis nem éppen különleges, emellett kacsát, libát, és ami madarat csak el tudsz képzelni, szóval, még Peneluque kínálatában sem találni túzokot. Peneluque különben mint igazi olajszállító tartályhajós – ez hagyomány – tiszta õrült, imádja a heccet, így a minap is kirakatott velem egy csomó asztalt a kesudiófák alá, ott lesz a lakoma, mondta, a sziget haspókjai úgyis eljönnek, ha Peneluque hívja õket, õ aztán nem rejti véka alá, hogy van mit aprítania a tejbe, ezenkívül szeret megvendégelni másokat, akárcsak Jocélio Budião, aki szintén hivatalos volt. Szóval, Peneluque a születésnapját ünnepelte, fogadta is illendõen Budião köszöntését, meg a csinos szalagokkal átkötött, szépen becsomagolt szappant, Jocélio feleségének ajándékát, aztán széles mozdulattal a pulykákra, kacsákra mutatott, és így szólt: nos, Budião, ezek közül melyik a túzok? Mire Budião bizony zavarba jött, topogott, nézett jobbra-balra, végül egy sült tinamura bökött, volt is nagy élcelõdés, kacagás, mindenki látta, hogy fogalma sincs, nem ismerte fel az túzokot, de nem is csoda, mert nem volt túzok az asztalon, jobban tette volna, ha bevallja, és nem böködi azt a tinamut. Az az igazság, hogy miután Peneluquét áthelyezték catúba, az embereknek már egy csirke beszerzése is gondot okozott, nemhogy egy ritka, szép, különleges madáré. Az említett esetnek különben semmi köze nem volt a karácsonyhoz, épp csak Peneluquénak volt születésnapja, a karácsonyt tudniillik mindig Bahiában töltötte, ahonnan a gyerekei rollerekkel meg felhúzható játékokkal jöttek vissza, csak hogy jól felbosz432

szantsák a szigetlakókat. Jobban belegondolva, ha nem számítjuk a Jocélio Budião által leírt karácsonyokat, de hát az õ elmondásában nem lehet bízni, emlékezzünk a nagyra nõtt portugál rákokra, szóval, ha ezt nem számítjuk, akár azt is megállapíthatjuk, hogy mifelénk manapság nem nagyon tartják a karácsonyt. és amióta van tévé, még inkább megváltoztak a szokások. A népek bekönyökölnek a fogadók, turistáknak kiadó szobák ablakán, ahol van tévé, és kollektíve nézik a limonádé nyári mûsort, amit ilyenkor adnak, csupa zene, énekelnek, táncolnak benne, na hiszen, buzik ezek mind, mondják a szigetiek, pedig nem is mind az, van köztük tiszta macsó, csak a modora olyan izé, inkább nem is mondok semmit. Az utcán ilyenkor csak a rengeteg fart látni az ablakokban, a szorosan egymásnak feszülõ barna karokat, testeket, és ha feltûnik a képernyõn valamelyik kedvencük, lármásan örvendeznek. Az ember már nem is számít itt, csak a komédiás. Jómagam sem vagyok híve ennek a sok badarságnak, sõt bánt, hogy a nép beéri ennyivel, hanem Szamári kirohanását akkor sem értem. Tegnap találkoztam össze vele az utcán, kihasználtam, hogy épp nem esik, Szamári kissé be volt állítva, és már eléggé ingerült hangulatban, amikor megkísértette az ördög. Szamárinak igen nehéz élete van, az anyósával él, és az anyós két nõvérével, meg az anyósa anyjával, a feleségével és a hat lányával, és az anyós anyja már nagyon rozoga, és néha kirakja Szamárit a házból, semmi pénzért be nem engedné olyankor a vén csoroszlya, na, hát ezért és más hasonló dolgok miatt lehet az, hogy mindig fel van paprikázva némileg, és mogorván kerüli a beszélgetéseket. erre gondolhatott éppen, hogy a vénasszonyra rájön megint a bolondéria, amikor a jobblétre szenderült nevílio lánya, aki folyton a fenekét mutogatja, és imád a fehér férfiakhoz dörgölõdzni, egyszerre csak odaperdül Szamári elé, és meglenget az orra elõtt egy képes újságot. nézze csak, Leonardo úr, mert igazából Leonardónak hívták, csak a háta mögött hívtuk Szamárinak, hát nem csinos fiú ez a Tony Ramos? Szamári megtorpant... csak állt bambán… aztán mozdult, mintha továbbmenne, de nem ment, hanem kinyújtotta a kezét, csilingeltek a csuklóján az amulett-karperecek, megragadta a lányt, és úgy megrázta, hogy na, és dülöngélve azt kiabálta, hogy: ezt neked, Tonirrámu, te kis ribanc, te! ezt neked, a Tonirrámuval együtt, ennek nem a fején van a szõr, hanem a lábán, te nyavalyás! Megnézheted magad a Tonirrámuddal! Meg még ezt is, nesze, hogy ott egyen a fene! Úgy belejött, hogy még ugrált is hozzá, ahogy rázta a lányt, a rázás ütemére, merthogy rettentõen fel volt dúlva. Szóval, a karácsony mifelénk nagyjából ennyit jelent: tévét, meg a dühöngõ Szamárit, hát még amikor így szakad az esõ, hogy az ember facipõje tocsog a pocsolyákban, néha olyan, mintha nem is lenne itt semmi, csak mi magunk, meg a tocsogó facipõnk. vicente egy idõben Indiánapó-ünnepségeket rendezett, azaz beöltöztetett egy öreget indiánnak, vagy majdnem, mert igazából csak egy vacak kis tollkoronája volt, és azt hirdette, hogy ne a Mikulásban meg a Jézuskában higgyenek a fiatalok, õket az idegenek hurcolták be ide, hanem higgyenek az Indiánapóban. vicente telehordta a házát kenyérfagyümölccsel, mangóval, édes anónával, de nem tûrt meg semmit, amivel a jobb házakban azelõtt várták a karácsonyt, aztán jött Indiánapó, akit legtöbbször Raimundo de Lasinha alakított már erõsen bepálinkázva, és ajándékokat adott a gyerekeknek. de ez nem sokáig ment így, mert a gyerekek kidobálták az ócska ajándékokat 433

(soha nem akadt köztük márkás), nem kellettek a zászlócskával díszített könyvek, a versfelolvasás, a politika, különben is, ki a fene akart kenyérfagyümölcsöt enni, citromos cukornádlét inni, és szagolni Raimundo bûzösborz-leheletét, nézni a vacak pulykatoll díszeit, ki a fene akart mûanyag gyöngyöt nyerni, vagy olyan sípot, amelyikkel még sípolni sem lehet? Persze lehet, hogy azért, mert akkoriban jobban éltünk, lehet, hogy ma már boldogan enné a nép a kenyérfa gyümölcsét, és még a tíz ujját is megnyalná utána. nagyon is lehet. és ezenkívül volt az öregeknek is ünnepük, ezt a néhai Ioiô Pascoal rendezte, talán nem ok nélkül emlegetik a sziget szentjeként, Szent Pascoal, lehet benne valami, szóval õ rendezte meg minden év december huszonharmadikán, az öregek kimulatták magukat, táncoltak, tették a szépet, ajándékokat kaptak, ettek, aztán szépen hazamentek, és a huszonnegyedikét meg a karácsonyt már a családjukkal vagy a barátaikkal tölthették, Pascoal felismerte, hogy azoknak az öregeknek, akik finomságokkal és ajándékokkal érkeznek, valahogy mindig kerül családjuk is, meg barátaik. Késõbb Pascoalnak elfogyott a pénze, de valahogy mindig megtalálta a módját, hogy legyen karácsonyuk az öregeknek. Rebesgették, hogy fogadalmat tett, azért csinálja, de ez nem volt igaz, a valódi ok az ifjú Ioiô Pascoal szerelmi csalódásaiban keresendõ. Pascoalnak spanyol volt az apja, szép nagy üzlete volt, és köztiszteletnek örvendett, de a felsõbb körökbe nem volt bejáratos, így aztán, amikor Pascoal szerelembe esett, és azt mondják, olyan gyönyörû volt a lány, hogy a villamos is megállt, hogy az utasok megcsodálhassák azt a hófehér bõrét, Ioiô Pascoal halálosan beleszeretett, és amikor a lány megvetõen átnézett rajta, napokra magára zárta az ajtót, ordított, sírt, zokogott, és kilószám írta tele a papírlapokat, de soha senkinek nem mutatta meg, és végül – szerintem ez a történet legszomorúbb része –, végül, mondom, amikor Ioiô Pascoal szerelmet vallott a lánynak, és annyi gyötrõdés, könnyek és jajszó után a lány is viszonozni tudta a szerelmét, no, akkor a lány apja hajóra ültette a lányt, és elküldte európába, aztán elintézte, hogy férjhez menjen egy grófhoz, ha nem épp királyi herceghez, és Ioiô Pascoalnak csak egy illatos levélkét küldjön, azt is franciául, csak egyetlen mondat volt benne, és amikor Pascoal elolvasta, olyan búskomorság vett rajta erõt, amilyet képzelni sem lehet, majdnem kórházba kellett vinni, a családja féltette is nagyon – nem tüdõbajos-e, vagy megháborodott talán? –, tudniillik Pascoalnak mindig is gyönge volt az egészsége – és így történt, hogy egészen a haláláig rajta kívül senki más nem láthatta azt a levelet, és még évek múlva is, sõt egészen a haláláig nem bírta úgy újraolvasni, hogy legalább három napon át utána ki se mozduljon a szobájából, nem váltva szót senkivel, és kilószám írva tele a papírlapokat. ezt a szenvedélyt õrizte mindhalálig, ott élt vele az emeletes házában, ahonnan mindig kifogástalan felöltõben, nyakkendõsen lépett az utcára, amúgy pedig ideje nagy részét olvasással és írással töltötte, és mindenkivel nagyon udvarias volt, de senkit nem engedett közel magához. Az öregek karácsonya állítólag egy régi ügynek köszönhette a létezését, az is itt esett, a szigeten, és egykor – de ma már nem – vagyonos családból származtak a szereplõk. no, hát noélio, a papnevelde kertésze és dona cristina emília szerelmérõl van szó. Igen bonyolult történet, mert az úgy volt, hogy noélio családja még bálnára vadászott, amikor még lehetett bálnára vadászni, de már akkor is nagyon rosszul men434

tek a dolgok, amikor noélio egész kicsi volt, és dona cristina emília családja volt az õ családjának a legnagyobb ellensége. Amikor pedig dona cristina emília volt kislány, noélio családja már minden vagyonát elveszítette, noéliót pedig befogadta egy pap, és mert tanulatlan volt szegény, õ lett a papnevelde kertésze. így hát a szerelmük halálra vol ítélve, dona cristina emíliát választás elé állította az apja: vagy kolostorba vonul, vagy hozzámegy valamelyik jó családból származó fiúhoz, és õ az utóbbit választotta, feleségül ment, de soha nem nyugodott bele, ahogy noélio is tovább szerette õt, de teltek-múltak az évek, és dona cristina megöregedett, megözvegyült, és anyagilag sem volt valami jó helyzetben, a férje ugyanis minden pénzét elverte, no, és akkor az történt, hogy mindennap elsétált a papnevelde kapuja elõtt, és úgy tett, mintha csak véletlenül járna arra, noélio pedig már elõre tudta, hogy dona cristina mikor sétál majd arra, és várta, de persze õ sem nézett oda nyíltan, csak rendezgette a virágokat, tett-vett a palánták körül, amíg a nõ álldogált egy kicsit, nézegette a virágokat, aztán egy idõ után elfordult és hazament, soha nem szóltak egymáshoz, és ez így ment éveken át minden áldott nap. Amikor Ioiô Pascoal – miket beszélek? –, tehát amikor Szent Pascoal elõször rendezte meg az öregek karácsonyát, dona cristina emília és noélio már jócskán benne jártak a korban, de még jó karban voltak, és milyen érdekes, hogy noéliónak ekkor már jobban ment a sora, a szeminárium kapujától nem messze lakott egy csinos, takaros kis házikóban. nem úgy dona cristina emília, vele már más a helyzet, mivel az unokája meg a férje is ott lakik nála, és kiadják albérletbe az összes szobát, így neki csak a hátsó kisszoba marad, összecsukható ággyal, kicsi alkóvval és telente beázó falakkal. Pontosabban már nem, merthogy dona cristina emília nemrég meghalt, éspedig noélióval együtt, véleményem szerint éppen ebben van a történet szépsége. Az a szép benne, hogy Ioiô Pascoal ebben az idõben eléggé elszegényedett, mivel az ideje nagy részét a házába zárkózva töltötte, és csak írt, írt, meg írt, ha pedig pénzre volt szüksége, eladott valamit a családi örökségbõl, és bárki pénzt kért tõle, õ adott neki, szóval, azért még futotta neki erre-arra, és egy alkalommal, amikor noélio eljött hozzá, hogy meggyógyítsa a jázminfáját meg a vörös liliomait, feltehetõen Pascoal épp elõtte olvasta újra ezredszer is a levelet a francia mondattal, mert valahogy szóba elegyedtek, és órákon át beszélgettek, mesélték egymásnak szerelmi csalódásaikat, nagyokat sóhajtoztak, szívszaggatóan sírtak, vigasztalták egymást, de mikor noélio végzett a munkával, elmentek és megittak jó pár sört, aztán nagy ölelgetés közepette váltak el. ekkor pattant ki a szent ember fejébõl az öregek karácsonyának ötlete, amely innentõl fogva mindig huszonharmadikára esett, a sziget minden sarkából összegyûltek az öregek, táncoltak, ropták hajnalig, olyan fürgén, mint a kis selyemmajmok, aki nem látta, el sem hiszi. Annyira jól sikerült az ünnep, hogy sokan aztán egész évben másról sem beszéltek, és ha valaki azt mondja nekik, hogy nem lesz többet ünnep, bizony sokan már januárban jobblétre szenderülnek, mert akkor mirõl lehet beszélni egész évben, így van ez az öregekkel, ha nincs mirõl beszélni, akkor egyszerre csak kiapadnak és meghalnak. ezen a legelsõ karácsonyon Ioiô Pascoal vadonatúj ruhával ajándékozta meg noéliót, egyébként késõbb ebben temették el, és személyesen ment el dona cristina emí435

liához, hogy meghívja, mert különben az idõs hölgy merõ büszkeségbõl talán otthon maradt volna. volt ott minden, sátrak, zászlócskák, meg egy kis zenekar, és mindenkinek nagyon tetszett, csak hát mégis öregek ünnepeltek, úgyhogy amikor néhány kis öreg olyan jó hangulatba került, hogy megcsipkedjen néhány öregasszonyt, bizony lett nagy felháborodás és ricsaj; de ez volt minden, komolyabb baj sosem esett. no, hát ezen a napon a nagy sürgés-forgásban, Pascoal egyszer csak felkéri dona cristina emíliát, és a keringõ közepén átpasszolja noéliónak, mintha mi sem történt volna, s már el is illant, úgyhogy nem volt mit tenni. Aki látta, mind azt mondja, tánc volt az a javából, valósággal repültek a teremben, suhantak, mint az álom. és addig táncoltak, míg kivalcereztek a tornácra, na, ott aztán volt sok ölelkezés, csók, egymás szorongatása. és amikor véget ért az ünnep, noélio úgy mosolygott, hogy a sziget egyik végétõl a másikig ért a szája, de Ioiô Pascoal nemkülönben, dona cristina emília pedig kipirulva karolt noélióba, úgy távoztak ketten, nagy tapsvihar közepette. én vagyok a megmondhatója, hogy innentõl fogva noélio arcáról soha nem hervadt le az a mosoly, nemsokára pedig össze is házasodtak, Pascoal volt a násznagy, és ott laktak a szeminárium kapuja mellett a sárga házikóban, és folyamatosan szeretgették egymást, egész álló nap egymás kezét fogva sétáltak, és mindennap megajándékozták egymást, hol egy gyümölccsel, hol kis szentképpel, sütött róluk a boldogság, úgy gondozták a növényeket is, és amikor meghaltak, egyik pillanatról a másikra történt, egyszerre és éjszaka, egymást átölelve találták meg õket, szorosan ölelték egymást, szépek voltak és mosolyogtak, mosolyogva távoztak ebbõl a világból. nem ez volt az egyetlen nagy szerelem, amely Ioiô Pascoal karácsonyán teljesedett be, és még cifrább dolgok is voltak, például, hogy nõs öregember udvarolt férjezett öregasszonynak, még az a szerencse, hogy az öregek aztán elfelejtették, nem is gondoltak többet a dologgal, amíg egy év múlva újra el nem jött a karácsony. de mind közül ez volt a legemlékezetesebb eset, mely a legnagyobb elégedettséggel töltötte el Ioiô Pascoalt, és az utolsó karácsonyt talán épp ezért rendezte éppen huszonöt évvel azután, hogy noélio és dona cristina emília egymásra találtak a szerelemben, amelyet fiatal korukban a lány apja megakadályozott. Ioiô nagyon öreg volt, alig vonszolta magát, és már semmije sem maradt, amit eladhatott volna, csak talán két bérleménye, de azokat is elengedte, fõleg ha nem volt szezon, azaz nem volt nyár, és nem hoztak pénzt a turisták, mégis úgy döntött, hogy szép nagy karácsonyt rendez, jár ez a kerek évfordulónak. és valóban, nagyszerûen sikerült, a terem ajtaja fölé akasztott képpel, amely noéliót és dona cristina emíliát ábrázolta, fénykép volt, de Almerindo akvarellel kiszínezte, a szerelmesek arca egészen közel volt egymáséhoz, és Almerindo odapingált még a kép köré néhány mûvészien indázó szalagot is a falra, szóval, az egyik legjobban sikerült karácsonyi ünnepség volt, Bahiából eljött a Brasilian Boys Jazz Band, és pompás volt a hangulat. Másnap Ioiô Pascoal nem ébredt fel, ugyanis felment az égbe. Többen mondják, hogy látták, amint felfelé száll kicsi kék felhõ képében, a fõtemplom tornyára nõtt fûszálak között, és azóta – ez tavalyelõtt történt – csodákat tett, olyannyira, hogy a szigeten egyre több híve van. Aznap, amikor õ fölszállt az égbe, hogy szent legyen, a Brasilian Boys Jazz Band vezetõje reklamált, nem fizették 436

ki a gázsijukat, mondta, és majdnem odasózott egy-két ájtatos öregnek, de annyi biztos, hogy a Brasilian Boys soha többé nem tették be a lábukat ide. Ma, amikor az esõ éppúgy esik huszonharmadikán, ahogy tavaly ilyenkor, nyilvánvaló, hogy a nép nem téved, és Ioiô Pascoal tényleg csodatévõ karácsonyi szent, hiszen tudvalévõ, hogy karácsonykor egyébként, ha nem esik, olyan erõs a nap, hogy nem ajánlatos például mezítláb sétálni déltájban, mert még leég a bõr az ember talpáról. nem tudom, tesz-e csodát az év többi napján, még eléggé új szent, bizonyára sok mindent kell tanulnia még a szentség terén. de karácsonykor vitathatatlanul tesz csodát. Tavaly az öregek huszonharmadikán misét mondattak a lelki üdvéért, nagyjából akkor, amikor a karácsonyi ünnepség lett volna, és szakadt az esõ, ugyanúgy, mint idén. Sõt mintha dézsából öntenék, túlságosan is esett. nagyon szomorú volt az egész a zuhogó esõben, annyira ömlött, hogy elnéptelenedtek az utcák, dõlt a víz a templom ereszcsatornáiból, és az öregeknek várniuk kellett, hogy csillapodjék egy kicsit, és elhagyhassák a templomot. este tizenegy körül aztán kimerészkedtek, az öregek meg a szent néhány más tisztelõje, vihar ide, vihar oda, csak haza kellett menni, némelyeket fiatalabb rokonok támogattak, no és ekkor történt, hogy amint odaérnek a cobal kamionjához, amelyik azért várakozott ott, hogy másnap élelmiszert áruljon a népnek, nálunk ugyanis nincsenek boltok, és a kormány azért küldi a cobalt, hogy még jobban kifossza a már úgyis kifosztott szigetlakókat, egyszóval, ebben a pillanatban lecsapott egy villám hatalmas dörgés közepette, egy másodpercre bevilágított mindent, és nyomban elállt az esõ, mintha elvágták volna. Káprázó szemmel, fülükben a mennydörgéssel dermedten álltak, volt, aki legszívesebben elfutott volna, mások keresztet vetettek, ám mindeközben szép lassan kinyílt a cobal kamionjának hátsó ajtaja, szélesre tárult, és lengett a szélben. egyesek állítják, hogy ekkor nevetést hallottak, mintha Ioiô Pascoal nevetett volna, mint szokott volt a karácsonyi ünnepségen, de voltaképpen ez mindegy is, nem kellett nevetést hallania senkinek ahhoz, hogy a csoda csoda legyen. Késõbb, amikor a cobal emberei megjöttek, hogy kinyissák a kamiont, nem találtak benne semmit, az öregek és más jámbor teremtmények házában viszont még az újév után is volt mivel ünnepelni, ettek, ittak, vendégeskedtek, éppúgy, mintha Szent Pascoal még mindig élne. Most is esik ezekben a karácsony elõtti napokban, minden okunk megvan hát azt hinni, hogy a csoda is megismétlõdik, úgyszólván mindenki biztos benne. Ioiô Pascoal emlékmiséjén ma nagyon sokan lesznek, és már a folytatás is meg van szervezve: elõször az öregek lépnek be a kamionba, kezükben bevásárlószatyorral. csak utána jönnek a többiek, a szent akaratát tiszteletben tartva, mivel õ a karácsonyt is az öregeknek rendezte, így hát az öregeké az elsõbbség. állítólag a cobal az idén óvintézkedéseket tett, õröket állított a kamion mellé, mert a tavalyi eset nagyon felbosszantotta õket. de mi is készültünk, azon leszünk, hogy a csoda sikerüljön, ha kell, segítünk a szentnek, jó néhányan föl is szerelkeztek bottal, husánggal, egyebekkel, ha ne adj’ isten a szentnek szüksége lenne egy kis segítségre, amikor épp a kamion hátsó ajtaját nyitja, hogy az öregek bemehessenek. Már így is sokat tett, gondoskodott errõl a rengeteg esõrõl, pedig ilyenkor egyáltalán nem szokott esni, és mindezt csak azért, hogy az öregeinek meglegyen a karácsonya, ahogy illik. Budião is jön, meg Szamári is, õ állítólag 437

csak azért, hogy végre elvigye az ördög az anyósát, de én tudom, hogy õ is megtölti majd a szatyrát, elvégre õ is Isten gyermeke. Mindenki úgy ünnepli a karácsonyt, ahogy tudja, és a szegények nem fogják megtagadni maguktól az ünnepet, ha még egy szentjük is van, aki nekik dolgozik. A tavalyi karácsony pompásan sikerült, még Budião is szerényebb volt, azt mondta, evett végre igazi túzokot, és már egész más róla a véleménye. Kis madár az a túzok, ilyen kicsi, ni, pedig a nevébõl azt hittem volna, hogy nagy, mondta Budião. BORBáTH PéTeR fordítása

Monte verde.

438

AUTRAN DOURADO

Farigcsálók Eneida Maria de Souzának

Ott voltak mindenhol, Belo úr patikájában, Bernardino úr vegyeskereskedésében, a duas Pontes Bank kora esti, emelkedett beszélgetésein, a nemes lelkû, nagyvonalú (és módos, elõkelõ házból való, jó megjelenésû) vítor Macedônio irodájában, ahol olyan kávétermelõ nagyágyúk gyûltek össze (a legjobb francia konyak mellett), mint Tote ezredes, vagy olyan jeles semmittevõk, mint Bê P. Lima úr, aki eredendõen rossz nyelvû és dologkerülõ ember volt, egyszóval, a város különbözõ agoráin, melyeket éppúgy átjárt a friss hír, a fantázia, mint a tétlenség és a csüggedés szelleme… A földszintes házaknak nagy, utcára nézõ, szögletes ablakaik voltak, durván faragott kerettel, és jó alacsonyra vágták õket a falba, így aztán, aki egy ilyen ablakba kiült, mindenrõl értesült (milyen jó is volt kikönyökölni, és váltani néhány szót egy járókelõvel, vagy bemenekülni a szobába, ha kellemetlen alak bukkant föl a sarkon), hírnök és postabélyeg nélkül is fürgén járt a hír, az újság: Kit kísérget ez meg az? Mi lett azzal a nõszeméllyel, aki letért a jó útról, s most friss húsként kínálják a város szélén, egy bizonyos házban? Kinek a homlokán kezd sarjadni a díszes agancskorona…? Még az ódon kovácsoltvas erkélyeken, a gazdag emeletes házak ablakaiban is ott álltak a nap majd minden órájában, beletemetkezve a lassan múló idõbe, a semmi farigcsálói, és élvezettel hódoltak ennek a haszontalan, képtelen idõtöltésnek. õk a pirinyó, a semmi farigcsálói, akik bekebelezik az idõt, mint csupa telhetetlen Szaturnusz, mondogatta a végtelenül kifinomult, nagy tudású és literátus dr. viriato. Akinek semmi dolga, fakanalat farag, és kicifrázza nyelét, vélte a híres-neves, felejthetetlen donga novais, minden idõk legnagyszerûbb krónikása, egyike azon keveseknek, akik nem hódoltak be teljesen a várost hatalmába kerítõ bûnös szenvedélynek. Leginkább azért, mert számára az idõ metafizikai lényege nem létezett (Platón követõihez hasonlóan, mert õk, ellentétben a héberekkel, ugyancsak nem voltak fogékonyak a történetiségre, hanem csakis a vegytiszta egyetemességgel foglalkoztak), a múlt, a jelen és a jövõ egy és ugyanaz, vágta rá erre dr. viriato, aki félelmetes gyorsasággal ismerte föl a mítoszteremtés lehetõségeit. elragadtatott tudós, meggyõzõdéses agnosztikus volt, ám aki meg kívánta érteni bõ lére eresztett, dialektikusan modoros fejtegetéseit, annak briliáns felfogóképességre, képzelõerõre és egy jó szótárra volt szüksége. nem mintha dr. viriato keze el lett volna foglalva e csodálatos idõtöltéssel (áldásos gyógyír kielégületlen vágyakra és mélabúra), amelyhez ügyesség, pontosság és türelem kell, és melyet odaadón gyakoroltak gazdag és nincstelen elõkelõségek egyaránt, lévén ez utóbbiak egyetlen vagyontárgya az a tény, hogy õk is jó családba születtek. dr. viriato oly magasan állt a többiek felett, hogy soha nem adta be a derekát. nem hódolt e sajátosan duas Pontes-i szenvedélynek. Szerepe csak mítoszaink megalkotá439

sában volt épp azáltal, hogy tagadta õket, mert józan elmének mondta magát, aminthogy az is volt. Mikor és ki találta fel ezt a lelki megkönnyebbülést hozó, fölséges tétlenkedést, kérdezte dr. viriato donga novalis urat, aki korunk és történelmünk, valamint mesés, befejezetlen és légbõl kapott évkönyveink, krónikáink legavatottabb ismerõje volt. donga, maga a mi poliszunk Szókratésze. nem tudom, mondta csalódást keltve a hallgatóságban donga novalis, hosszú életû polgártársunk: a szerelem és a semmittevés rossz üzlet. ám talán indián találmány lehet, hisz az indiánok gazdagon díszítették egyszer használatos nyílvesszõiket, tudván, hogy az íjból kirepített kis mûremek többé nem tér vissza. de a mieink nem díszítenek, vetette ellen dr. viriato. A mieink, azaz a puristák, az abszolútumot keresõk, az idea, az eszmei proto- és archetípusok írnokai, a semmit farigcsáló kicsike ácsok. donga úr hallgatott kicsit, tûnõdött, merengett. no, nézd csak, hát nem igaza van mégis, viriato doktor? de bizony, hogy igazam van, mondta az orvos, mert a crô-magnoni ember is mágiából festett bölényeket és más vadakat a barlangok falára, az volt a célja, hogy… donga úrból kitört a nevetés, hát ez a dr. viriato, ezzel aztán sokra megy az ember, hogy ez miket mond! Mert három osztálya ismeretes azoknak a mesterembereknek, akik a fa megmunkálásának és faragásának nemes mûvészetét egyszerû bicskával vagy más olyasféle segédeszközzel végzik el, mint a körzõ helyett használatos kis konzervdobozok. Három, mert nem tartoznak az Idea, a fenséges és a semmi mûvelõi közé az ácsok és asztalosok, akik tömbfát, deszkát és hatékonyabb szerszámokat, vésõt, gyalut, fúrót használnak, és ismerik mesterségük csínját-bínját, megélhetést adó munkájuk titkait. õk a mi kérges kezû szofistáink, mondta dr. viriato, nemcsak taníthatónak gondolják a mûvészetüket, hanem a munkájukkal pénzt keresnek. eltekintve attól a körülménytõl, hogy semmi fizetséget nem kaptak, az elsõ osztályba tartozókat amolyan céhnek tekinhetnénk, melynek tagjai technikájukból és fantáziájukból éltek. Ha eladták, amit alkottak, az igazi semmifarigcsálók – fenségük magasából – nem nézték jó szemmel ezt; a céhbeliek megrendelést is kaphattak, mint bármely más munkás, amit emezek lealacsonyítónak tekintettek. Semmi kétség, a dicséret a fizetség egy magasabb rendû formája, de fizetség csak a munkásembernek jár, ám ez nem vonatkozik azokra (mert sértésnek vennék), akik soha nem végeztek igazi nehéz munkát. õk és õseik, minden értelemben pátriárkák, s mindig õk parancsoltak. Amikor betlehemi jászolt építettek, õk készítették hozzá a kis ökrös szekereket, a parányi kocsikat és bútorokat, a finom mûvû, ám tökéletesen mûködõ, apró vízkerekeket. Ráérõs munkájukat általában otthon végezték, zsebkésüket a háztartásban fellelhetõ szerszámokkal egészítették ki, és fán kívül más anyagot – kis tükröket, szöget, fehérbádogot – is használtak. A második osztályba a kifinomult fafaragók tartoznak. Minden metaforát és szóképet mellõzve róluk beszélt a bölcs és kortalan krónikás, donga novais – õk faragták díszesre a fakanál nyelét. elõfordult, hogy oly tökéletesre sikerült, olyan mûvészi kivitelû lett a kanál, annyira leheletfinom a bonyolult rajzolatú csipkézet, s emellett oly hasznavehetetlen is volt, hogy csodájára jártak, kézrõl kézre adták rokonok, szom440

szédok, sõt ismeretlenek is. Az elismerés volt a fizetség, s a mûvész végül beleegyezett, hogy felesége vagy lánya kiakassza a falra a kanalat, ami egyértelmûen jelezte, hogy soha nem fogják használni. ebben a kategóriában az jelentette a veszélyt, hogy a fafaragó hiúságból vagy más, alantas okból belevési a nevét a kanál öblébe vagy a nyélbe. Hasonlóan tett az az ókori mûvész, aki egyik munkájába belekarcolta a „Felix fecit” mondatot, ilyenképpen utat nyitva a személyi kultusznak, miközben ez a magatartás teljességgel idegen volt a gótika mûvészeitõl, akik soha nem vehették biztosra, hogy majd látják is készen a katedrálist, melyet építeni kezdtek, s ezért alázatosan névtelenek maradtak. Sigismundo ezredes jellegzetesen példázta a mûvészek e második osztályát. nemcsak huzatos volt a feje kicsit, hanem igazi állati erõ is lakott benne. Az évkönyvek fantasztikus tényeket örökítettek meg vele kapcsolatban, például mindig új, mindig csillogó kocsiját, vagy azt, hogy néha felöltötte fényes, ünnepi nemzetõr-egyenruháját, jóllehet a nemzetõrség már nem is létezett, és imigyen felékesítve furikázott kocsijával a városban. Sigismundo ezredesnek persze mindent elnéztek, tiszteletbõl vagy félelembõl. ám önmagát is felülmúlta, amikor fakanál helyett – az udvarházak és szolgaszállások korát idézve – maga faragta fenyítõpálcát, körmös vagy tenyeres kiszabására alkalmas büntetõeszközt ajándékozott a rettegett emlékezetû Américo õrnagynak, a Szentlélek gimnázium igazgatójának és tulajdonosának, aki még a szamara fejébe is képes lett volna beleverni a leckét. Az idõs õrnagy persze már meghátrált az új idõk és módszerek elõtt. Ma már nem lehet úgy fegyelmezni, mint régen. Ami Sigismundo ezredest illeti, az a tény, hogy hasznos tárgyat adott ajándékba, határozottan rossz fényt vetett rá. védelmében fel lehetne hozni, hogy egy fakanál is hasznos. Igaz, de egy finom mûvû, faragott kanállal senki nem nyúl a fazékba, hogy megkeverje az ételt; épp azért becses, mert miután kikerül a mûvész kezébõl, soha nem használják, csak gyönyörködnek benne. és most jöjjön a mesterek tiszta, nagyszerû és rendkívüli harmadik osztálya. csak azok, akik e peripatetikus akadémiához tartoztak, érdemelték ki a következõ minõsítést: a képtelenség isteni, tündökletes, arisztokrata alkotói. Olyanok voltak õk, mint a legéteribb költõk, vagy a legtökéletesebb elbeszélõk, akik a végtelenségig csiszolgatják és cizellálják a semmi üres struktúráit. A harmadik kategória volt a végsõ tudás és a megváltás felé vezetõ út utolsó stációja. Olykor megesett, hogy az elsõ osztályból rögtön eljutott egy mûvész a semmi teljességéhez (és, ellentétben a szofisták állításával, ez nem tanítható, jelentette ki dr. viriato, az üresség és az abszolútum jeles teoretikusa), mert szerették az istenek, akiknek szemében a legnagyobb, ha nem az egyetlen bûn a tudatlanság. A harmadik rendbe csak öregen lehet eljutni (fiatalok csak roppant ritkán érkeznek meg ide, az ifjúság ugyanis híján van a ráérõs szemlélõdésnek és a türelemnek), amikor az ember már birtokolja a lelki kiválóságot. Tomé nagyapa egyike volt azon ritka mûvészeknek, akik igen gyorsan eljutottak az elsõ kategóriából a harmadikba. Kiváló teljesítményét és szakmai tudását a szenvedésnek tulajdonítják, mert ez az egyik útja annak, hogy valaki elérje a tökéletességet és a 441

dicsõséget. õ, ahogyan ezt leszûrhetjük az élõ emlékezet krónikáiból, öregségének alkonyára elérte mindezt, s egyik forgácsot a másik után lehántva – kése alatt úgy pöndörödtek egyre hosszabban és finomabban, mint a négerhaj –, megvalósította magát a légiességet, kezében végül csak egyetlen szálkányi fadarabot tartva. Az asztalon, a lámpaernyõ fénykörében egész halom tökéletes, ép, papírvékony forgácscsík. Isteni alkotás, ámult el a neves mûvész, Bê P. Lima, amikor meglátta a megmaradt vékonyka kis pálcikát. elismerõen szólt mindenki, mesélte donga novais úr szellõs, fantasztikus és éberen vigyázó ablakából. Mester, nirvánai guru, toldotta meg dr. viriato. Az újonc csak rengeteg türelem, igyekezet, alázat és szerénység árán juthat el ehhez a stációhoz. Meg kell küzdenie az elfoglalt emberek gonoszkodásával, lelkét megacélozva, félénkséget félredobva vállalnia kell, hogy sebeket kaphat. eszményi esetben az ebbe az osztályba tartozók körbeülve, társaságban hódolnak fenséges idõtöltésüknek, miközben figyelemmel kísérik a legcsapongóbb beszélgetést is, mi több, szellemes aforizmákkal, bölcs megfontolásokkal maguk is részt vesznek benne, jóllehet pillantásukat mindvégig gépiesen mozgó kezükre szegezik. Máig emlegetik a kultusz egyik papjának fantasztikus remeklését, mikor is a felülmúlhatatlan Bê P. Lima, mert róla van szó, farigcsálni kezdett egy jókora darab fát, és sietség nélkül, komótosan egyik pöndörödõ forgácsot a másik után választva le úgy tudott teljes figyelmével az egyre fûtöttebb beszélgetésre összpontosítani – ez szerfelett érdekelte, városunk egyik közismert hölgyének viselt dolgairól volt ugyanis szó –, hogy eközben öncélú idõtöltésének is a legmagasabb fokon hódolt. váratlanul elhallgattak a beszélgetõk, minden szem Bê úr felé fordult. A mû lassan a befejezéshez közeledett, már csak egy utolsó, leheletnyi forgács hiányzott, hogy elérjen a semmihez. Még Belo úr is elõjött laboratóriumából, hogy a saját szemével lássa a végkifejletet. S amikor ez bekövetkezett, senki nem tudta volna megmondani, hogy amit Bê úr a kezében tart, majd ujja hegyérõl finoman lefúj, a lehántott, pöndörödõ kis forgács-e, vagy a maradék. S mint cirkuszban vagy hangversenyen, ha hosszan, viszszatartott lélegzettel összpontosít a közönség, majd bekövetkezik a csúcspont, s oldódik a feszültség, a társaság tagjai viharos tapssal fejezték ki elismerésüket. vitor Macedônio úr, aki nem sokkal azelõtt tért be a patikába, természetesen észrevette a hirtelen beálló feszült csöndet. õ maga nem hódolt a nemes idõtöltésnek, de most maga is szívvel-lélekkel tapsolt. Kedves Bê úr, nézzen be a bankba estefelé, hogy megünnepeljük ezt az eseményt. Ami azt jelentette, hogy a szokásosnál is nagyvonalúbban méri majd vendégének a francia konyakot. Biztos vagyok benne, hogy a szenvedés vezette Tomé nagyapát a fúrás-faragás e nemes válfajához. Zózimo bácsi öngyilkossága, Margarida néni csendes tébolya, az anyagi csõd, amelybe apja sodorta a családot, s amely miatt kénytelen volt eladni a gazdaságot, hogy legalább a háza megmaradjon. Már Zózimo bácsi borzalmas halála elõtt is elõfordult, hogy faragott bicskával ezt-ezt, olyasmit, aminek hasznát lehetett venni. A csodálatosan pöndörödõ forgács öncélú gyönyörûsége azonban csak azután tárult fel elõtte, hogy Zózimo bácsi felakasztotta magát. de Tomé nagyapa már e szomorú események bekövetkezte elõtt elhatározta, hogy elfoglalja a kezét. Azt hiszem, így akart felülkerekedni mindazon, ami nyomasztotta, 442

elszomorította, ezért is tett-vett a ház körül. nem érte be azzal – holott ennek mestere volt –, hogy kukorica buroklevelébõl lassan égõ, nagy mûgonddal sodort, hosszú cigarettákat gyártson. én még vissza is mennék az idõben (csak elbeszélésbõl ismertem Zé Mariano dédapát, Tomé nagyapa apját), ha elmesélhetném azt a történetet, amelyet Tomé nagyapa, talán fojtogató magányát enyhítendõ, a legnagyobb titoktartás terhe mellett egy nap megosztott velem. de ez messzire vezetne, ezért inkább máskorra hagyom. nem, nem csak ez lehet a magyarázat. Tomé nagyapában megmaradt valami a gyermekbõl, és ez nagyon jó volt. emlékszem, mennyire örült a városba látogató cirkusznak, pedig nem is igazi cirkuszt, hanem bikaviadalt kínáltak. Kisgyerek voltam még, vele ültem a páholyban. csak jóval késõbb ültem át nagyobb barátaimhoz, a legfelsõ padsorokba. emlékszem arra is (anyám és naninha néni megerõsíthetik), miképpen tette az elsõ lépéseket Tomé nagyapa a fúrás-faragás mûvészetében. A nagyszoba tisztára sikált, száraz hajópadlóján ültem, és régi képes újságokból (Margarida néni hátrahagyott gyûjteményébõl) vagdostam ki, ami megtetszett. Tomé nagyapa, amikor látta, mit csinálok, azt mondta: João, tedd el azokat a képes újságokat, tedd vissza õket a helyükre. van egy jó ötletem! gyere, elmegyünk Bernardino úr boltjába anyagért. Kézen fogott, ragyogtam a boldogságtól. nem is volt születésnapom! nagyapám ugyanis a születésnapjukon szokta elvinni unokáit és keresztgyerekeit Bernardino úrhoz, ahol aztán hét nyelven szóló cipõcskét vásárolt nekik. Miután röviden üdvözölték egymást, nagyapám azt kérdezte Bernardino úrtól, hogy lenne-e számára egy üres ládája. Bernardino úr meglepõdött, mert Tomé nagyapa még nem tartozott a testvériséghez. Kívánja, hogy házhoz vitessem? Ha megtenné, köszönöm. Ajánlkoztam, hogy nem kell, majd én elviszem. Bernardino úr rám nézett, majd Tomé nagyapára, akkor hogy legyen, Tomé úr?, kérdezte. Küldje el, mondta a nagyapa. Mennyivel tartozom érte a szállítással együtt? Bernardino úr tréfálkozva azt felelte, hogy nagyapám akkor sem bírná kifizetni, ha eladná az egyik birtokát! no, akkor majd a kávészüret után küldetek magának egy zsák kávét, a legjobb fajtából. ejnye, Tomé úr, nem gondolja tán, hogy elfogadnám?! A láda nem ér meg ennyit, de régi barátságunk igen, válaszolta Tomé nagyapa. ekkortájt nyertem bevezetést a vidéki arisztokrácia illemtanába. nagyapám mint vidéki arisztokrata nem is végezhetett volna kétkezi munkát, társadalmi helyzete tiltotta, s a tiltás természetesen rám is vonatkozott. de tanultam egy másik fontos szabályt is (azóta sem felejtem!), mégpedig annak kapcsán, hogy dionísio rendõrparancsnok veréssel vallatott egy foglyot, aki nem akart beszélni: senki emberfiát nem szabad megverni, inkább öljék meg, az emberi méltóság nem tûri a verést. nagyapám másik fontos alapelvével pedig már egészen kicsi koromban megismerkedtem; anyám biztatására járultam elé, hogy az áldását kérjem. Amikor meg akartam csókolni a kezét, nem engedte: férfi férfinak ne csókoljon kezet, jelentette ki. Mondhatom, nem sokan gondolkoztak így duas Pontesben, a pátriárkák városában. Alig értünk haza, meghozták a ládát az üzletbõl. világos színû, nálunk nem honos fafélébõl volt, és formájából, valamint szagából ítélve tõkehalat szállíthattak benne. 443

nagyapa levette a zekéjét, kigombolta a mellényét, meglazította az inge nyakát, és nekilátott a nekem szánt és tervezett kiskocsinak. estére el is készült vele. Ahhoz képest, hogy még sosem csinált ilyet, egész jól sikerült. Kicsit bumfordi lett, de nem bántam, nem tettem szóvá, nehogy elrontsam az örömét. Másnap látom ám, hogy Tomé nagyapa kitartóan farigcsál valamit. Mit csinál, nagyapám, kérdeztem. Fakanalat, naninha kérte, felelte nagyapám, s mintha kicsit röstelkedne, hogy használati tárgy kerül majd ki a keze közül. nem nagy kedvvel, igaz-e?, faggattam tovább. no, az igazat megvallva, felelte õ, jobbat is el tudnék képzelni. Például mit? Kis vízikereket szívesebben csinálna?, kérdeztem. nem, inkább nem csinálnék semmit. Semmit, de semmit?, ámultam el. Semmit, de semmit, azaz csak farigcsálnék, míg el nem fogy a fa. Mint Bê úr? nagyapám nevetett; szerette Bê P. Lima szabad szájú, sõt sikamlós meséit, amelyekkel persze csak akkor szórakoztatta a közönségét, ha nem volt gyerek a közelben. gyerekek és nõk jelenlétében lakatot tett a szájára, s huncut kópéból komoly, tisztelettudó polgárrá vedlett át. Bê a semmi mûvésze, ezért boldog ember, mondta nagyapám. így szerzett apránként jártasságot a forgácskunkorítás mûvészetében. Lassan tanult, de nem volt miért sietnie. Ráérek, mondogatta, és alapanyagban aztán nincs hiány ezen a földgolyón! Sosem lesz annyi farigcsáló ember, hogy valaha is kiirtsa az amazóniai õserdõt. Mi lenne, ha a világon mindenki farigcsálna? Megpróbálom elképzelni. Bizony béke lenne, nyugalomban, egységben élnének az emberek. Kicsit féltem, hogy nagyapám ráun erre az öncélú idõtöltésre, és áttér a puszta elméletre, azaz elméletileg közelíti meg a tökéletes semmittevés tanát. Bê urat például nem foglalkoztatták elméleti megfontolások, õ csak hántottaszelte a vékony csíkokat, a csigává pöndörödõ forgácsot. nagyapámnak elõbb elfogyott a cérnája, nem bírt annyit ülni, mint Bê úr. Igényes volt, sûrûn megfordult Bernardino úr üzletében, hogy faanyagot válogasson; volt egy fenyõféle, amelyikkel nem tudott betelni. A fában nem lehetett görcs, nem keveredhettek színárnyalatok, és minél halványabb volt az erezet, nagyapám annál jobban szerette. A sima, egynemû faanyag felelt meg neki leginkább. Hamari munka sose jó, meg kell adni a módját, fogalmazta meg, most már önérzetesen. Hisz volt ars poeticája – ellentétben Bê úrral, akinek semmiféle poétikája nem volt, õ csak pusztán ûzte a semmi mûvészét. Az idõ múlásával Tomé nagyapa megértette, hogy csak egy darabig lehet tanulni, aztán abba kell hagyni, s el kell kezdeni elfelejteni a tanultakat, csak így érheti el, hogy mindennap a tiszta, romlatlan semmi lebegjen a szeme elõtt. Teltek-múltak az évek, elszakadtam Tomé nagyapától. Belo Horizontéba költöztem, ahol az õ támogatásával végeztem felsõfokú tanulmányokat. Rossz lelkiismerettel gondolok arra, hogy csak néhány szûkszavú levelet írtam neki. és egyik levelemben sem tudakoltam, hogy farigcsál-e még, hódol-e a régi mûvészetnek. naninha nagymama levelébõl értesültem a haláláról. 444

Azonnal hazautaztam duas Pontesba. nagyapám úgy halt meg, mesélte naninha nagymama, ahogyan mindig is elképzelte, vagyis nem az ágyban, nagybetegen, hanem éppenséggel az ebédlõben; ott ült a nagy asztalnál, és éppen egy óriásivá kunkorodó forgácson dolgozott. Megtalálta a semmit, amit keresett. naninha nagymama nekem ajándékozta nagyapám kedvenc bicskáját. nem tudom, mihez kezdjek vele, én más módon keresem a semmit. PáL FeRenc fordítása

Szent Ferenc temploma Ouro Pretóban.

445

RADUAN NASSAR

délután három tájban José Carlos Abbaténak

ebben az asztalokkal, írógépekkel és papírral telezsúfolt szobában, ahol irigylésre méltó tollnokok osztogatják egymásnak a bölcsességet, törekedve rá, hogy a lárma s a fülledt meleg ellenére világos gondolatokat fogalmazzanak meg, s határozott véleményük legyen a modern kor emberét gyötrõ súlyos problémák természetérõl (bár ez rád talán nem is vonatkozik: válladon évezredes fáradtságod terhével úgy érzed, más emberfajtához tartozol), hirtelen tegyél le mindent a kezedbõl, s a megrökönyödött tekintetek kereszttüzében vágj olyan képet, mintha csöndes, ám közveszélyes õrült lennél, mozdulataid mégis legyenek nyugodtak, kimértek, mint a legfegyelmezettebb írnoké, majd köszönj el a napi munkától, sõt úgy vegyél búcsút, mint aki az élettõl búcsúzik, aztán nem sokkal késõbb lepd meg szokatlan idõpontban való felbukkanásoddal azokat, akik otthon a szekrények takarításával vannak elfoglalva, legalább megtudod, hogy kell az ilyesmit csinálni. A kérdõ tekintetekrõl tudomást sem véve engedd, hogy a hirtelen beálló felfokozott várakozás néhány pillanatig még tovább növekedjék. de tarts mértéket, és haladéktalanul vonulj föl a szobádba, rúgd le a cipõd, szabadítsd meg lábad a zoknitól, dobd le testedrõl a ruhát, mintha jelentõségüktõl fosztanád meg a dolgokat, vetkõzz alsónemûre, vagy akár anyaszült meztelenre, persze vigyázva, nehogy szemérmet sérts (mármint a magadét), s rendezkedj be arra, hogy átmenetileg a szokásostól eltérõ minden magatartásformát jóindulattal fogadsz. Miután átvedlettél fürdõzõvé, állj ki teljes pucér valódban a lépcsõ tetejére, majd lépj elõre kettõt, mint aki mindjárt elrugaszkodik az ugródeszkáról, amivel belefojtod az odalent állókba a szörnyülködõ pusmogást. Tartózkodj a széles mozdulatoktól. ereszkedj le sietség nélkül, ne hagyj ki egyetlen fokot sem, és légy elnézõ szívvel családtagjaid (szegények!) iránt, akik a lépcsõ aljában egymáshoz préselõdve, döbbent iszonnyal kapják szájuk elé a kezüket. Haladj el mellettük némán, aztán mászkálj kicsit a házban, mintha néptelen tengerparton kószálnál (de arcodon továbbra is a még féken tartott téboly kifejezésével), majd óvatosan, puha léptekkel kerülgetve a terasz növényeit menj oda az ernyedten lógó függõágyhoz. Helyezkedj el benne, engedd át magad neki, mint aki az életnek engedi át magát, s merülj egészen mélyre: húzd össze a vászon két szélét a szemed fölött, s lábaddal elrúgva magad (már mindegy, honnan) hintázz, miközben azt képzeled, hogy elringat a világ. LUKácS LAURA fordítása

446

MOACYR SCLIAR

Ballada a hamis Messiásról Most bort tölt a pohárba. Ráncos már a keze, és remeg. de még ma is hatással van rám ez a hatalmas, erõs kéz. összemérem az enyémmel, vastag, tömpe ujjaimmal, és belátom, hogy sosem értettem, nem is fogom megérteni õt. A Zemlja fedélzetén találkoztam vele elõször. Mi, zsidók ezen az öreg hajón hagytuk el Oroszországot a pogromok elõl menekülve. Amerika ígéretével csábítottak, így keltünk útra, harmadosztályon nyomorogva. Sokat sírtunk és hánytunk abban az 1906os esztendõben. õk már a hajón voltak, amikor beszálltunk. Sabbatáj cvi és gázai nátán. Kerültük õket. Tudtuk, hogy zsidók, de mi, oroszországiak gyanakvók vagyunk. nem szíveljük azokat, akik még nálunk is keletebbrõl valók. Márpedig Sabbatáj cvi a kis-ázsiai Szmirnából jött, amit barna bõre és sötét szeme is elárult. A kapitány mondta is, hogy igen gazdag családból származik. és csakugyan, õ és gázai nátán foglalták el az egyetlen valamirevaló kabint a hajón. de hát akkor miért mennek Amerikába? Miért menekülnek? Kérdéseinkre nem volt válasz. Különösen gázai nátán, a kicsi, barna ember ébresztette fel a kíváncsiságunkat. Sosem láttunk még palesztinai zsidót: Izrael földje, erec Jiszraél sokunknak csak az álmokban létezett. nátán ékes szavú szónok volt, galilea szelíd lankáiról mesélt figyelmes hallgatóságának, a szép Kinneret-tóról, és az õsi gázáról, szülõvárosáról, amelynek kapuit Sámson kiszakította. Részegen mégis inkább átkozta a szülõföldjét: „Kõ és homok, tevék, tolvaj arabok...” A Kanári-szigetek közelében járhattunk, amikor Sabbatáj cvi rajtakapta, hogy átkokat szór Izrael földjére. véresre verte, míg nátán félájultan a földre nem zuhant; amikor nyögve tiltakozni merészelt, Sabbatáj cvi egy utolsó rúgással elhallgattatta. ezután napokra a kabinjába zárkózott, senkivel nem állt szóba. Ha arra mentünk, nyöszörgést hallottunk... sóhajtozást... és halk énekszót. egy hajnalon a hajósok kiáltozására ébredtünk. Felszaladtunk a fedélzetre, és láttuk, hogy ott úszik Sabbatáj cvi a jéghideg tengerben. Leengedtek egy csónakot, és nagy nehezen kihúzták a vízbõl. Teljesen meztelen volt, így vonult el elõttünk, felemelt fejjel, ránk se nézve, aztán ismét magára zárta a kabin ajtaját. gázai nátán tudni vélte, hogy a fürdés vezeklés volt, de mi más következtetésre jutottunk: „Bolond ez a levantei.” Megérkeztünk Rio de Janeiróba, majd leutaztunk ereximbe, ahonnan nagy szekereken szállítottak tovább az utunkat támogató emberbarát osztrák báróról Franck báró telepnek keresztelt, új lakóhelyünkre. végtelenül hálásak voltunk ennek az úrnak, noha nem ismerhettük meg személyesen. állítólag az általunk épp birtokba vett területen késõbb majd vasutat építenek, ezért a bárónak érdekében állhatott felértékelni a földjeit. én ezt nem hiszem. Szerintem csak jó ember volt, és kész. Minden családnak adott telket, faházat, mezõgazdasági szerszámokat és állatokat. Sabbatáj cvi és gázai nátán velünk maradtak. õk is kaptak házat, noha a báró képviselõje nem örült, hogy csak a két férfi lakik benne. 447

– családokra van szükségünk – mondta élesen –, és nem csodabogarakra. Sabbatáj cvi ránézett. Olyan erõ volt a tekintetében, hogy megdermedtünk. A báró képviselõje is beleremegett, gyorsan elbúcsúzott tõlünk, és sietve távozott. Belevetettük magunkat a munkába. Kemény volt ám falun az élet! A favágás. A szántás-vetés. Tele is lett a tenyerünk vérhólyaggal. Sabbatáj cvinek hónapokon át a színét sem láttuk. Bezárkózott a házba. ám fogytán lehetett a pénzük, mert gázai nátán ruhát és ennivalót koldulva járta az utcákat. Beharangozta Sabbatáj cvi küszöbönálló színre lépését, és azt, hogy mindenki számára jó hírrel tér vissza közénk. – de hát mit csinál? – kérdezgettük. Hogy mit csinált? Tanult. Tanulmányozta a Kabbalát, a zsidó miszticizmus remekmûvét, a Teremtés könyvét, a Ragyogás könyvét, a Tündöklés könyvét. Az okkultizmust. A lélekvándorlást. A démonológiát. A nevek hatalmát (mert a nevek képesek kiûzni az ördögöt; aki tisztában van a nevek hatalmával, képes száraz lábbal a vízen járni, és akkor még nem is beszéltünk Isten titkos, kimondhatatlan és kifejezhetetlen nevének roppant hatalmáról). A betûk és számok rejtélyes tudományát (mert a betûk számok és a számok betûk; a számoknak mágikus erejük van, és ami a betûket illeti, azok a bölcsességhez vezetõ lépcsõ fokai). ekkor bukkan fel Franck báró környékén ördög chico, a bandita. A határvidékrõl jön ádáz követõivel. A nagy kalapos katonák elõl szökve a telep közelében rejtõzik el. Rabol, pusztít, ront. Kacagva teríti le a bikáinkat, lemetszi, majd enyhén megpirítva elfogyasztja heréjüket. és fenyegetõzik, hogy mindannyiunkkal végez, ha feljelentjük. és mintha ez nem lenne elég baj, jégesõ veri el a búzánkat. Már éppen elhatalmasodik rajtunk a csüggedés, amikor Sabbatáj cvi visszatér közénk. Alig ismerünk rá. A böjt felemésztette erõs, izmos testét, a válla elõrebukik. õszbe csavarodó szakálla már a melle közepéig ér. A szentek kisugárzása árad belõle, szent fény csillog a szemében. Lassan lépdel végig a fõutcán... Letesszük szerszámainkat, kimegyünk a házból, követjük. Sabbatáj cvi egy kis földhalmon állva intézi hozzánk a szavait. – Isten büntetése van rajtatok! ördög chicót és a jégverést értette ezen. Kihívtuk magunk ellen Isten haragját. és hogyan tehetnénk jóvá a bûneinket? – Itt kell hagynunk mindent: házainkat, földjeinket, az iskolát, a zsinagógát. Bárkát építünk a házak fájából, imakendõkbõl varrunk neki vitorlát. Aztán átkelünk vele a tengeren. Megérkezünk Palesztinába, erec Jiszraélbe, cfát õsi, szent városába, ahol óriási templomot emelünk. – és ott várjuk majd a Messiás eljövetelét? – kérdezte valaki reszketõ hangon. – A Messiás már eljött! – kiáltott fel gázai nátán. – A Messiás itt van! A mi Sabbatáj cvink a Messiás! Sabbatáj cvi széttárta a köpenyét. Hátrahõköltünk az iszonyattól. Meztelen testét sebhelyek borították, derekán széles, szöges öv, húsba mélyedõ tüskékkel. Attól a naptól kezdve nem dolgoztunk többet. Hadd pusztítsa jégesõ a földeinket! Hadd vigye 448

ördög chico az állatainkat! Bántuk is már, hisz elmegyünk! Ujjongva döntöttük össze a házakat. Az asszonyok kelmedarabokból vitorlát varrtak. A gyerekek erdei gyümölcsöket szedtek, hogy legyen mit befõzni. gázai nátán pedig pénzt gyûjtött, mint mondta, azért, hogy majd megvesztegessük vele a Szentföld muzulmán urait. – Mi ütött ezekbe a zsidókba? – kérdezték a környékbeli keresztény telepesek. Anynyira fúrta az oldalukat, hogy megkérték Batistella atyát, derítse ki az igazságot. Az atya el is látogatott hozzánk, s mert tudta, milyen küzdelmes a sorsunk, lelki segítséget kínált. – nem kell, atya – válaszoltuk neki õszintén. – eljött a mi Messiásunk, õ majd megszabadít, és boldoggá tesz minket. – A Messiás? – képedt el a pap. – A Messiás már régen eljött. Hiszen itt járt közöttünk a földön a mi urunk, Jézus Krisztus, aki borrá változtatta a vizet, és kereszthalált halt a bûneinkért. – Hallgass, te pap! – förmedt rá Szanta. – Sabbatáj cvi a Messiás! – Szanta, a kövér Leib Rubin fogadott lánya, egy pogromban veszítette el a szüleit. Akkor bomlott meg az elméje. Mindenhová követte Sabbatáj cvit, és szentül meg volt gyõzõdve róla, hogy az Úr õt rendelte hitvesül fölkentje oldalára. Meglepõ, de Sabbatáj cvi elfogadta õt: azon a napon keltek egybe, amikor befejeztük a hajótest építését. Takaros kis bárka lett; az volt a tervünk, hogy – Bento gonçalves példáját követve – ökör vontatta nagy kocsin visszük el a tengerig. de a jószágból már nem sok maradt. ördög chico most már minden héten lecsapott rá, és mindannyiszor két-három marhát zsákmányolt. némelyek fölvetették, hogy jobb lenne szembeszállni a banditákkal, de Sabbatáj cvi elvetette az ötletet. – A mi országunk a tengeren túl van. Isten vigyáz ránk. gondoskodik rólunk. és valóban: ördög chico eltûnt, hírét se hallottuk két hétig. végre háborítatlanul dolgozhattunk, elvégeztük az utolsó simításokat, felkészültünk az útra. egy szombat reggel azonban vágtató lovas érkezett közénk: gumercindo, ördög chico jobbkeze. – ördög chico nagyon beteg! – kiabálta, le sem szállva a lováról. – A végét járja. Hiába próbál az orvos mindenfélét, semmi gyógyszer nem fog rajta. ördög chico maga küldött a szent emberetekért, hátha az majd meggyógyítja. és ha nem akarna jönni, felégetjük ezt az egészet! Hallottátok? – Megyek! – kiáltott egy érces hang. Sabbatáj cvi. Utat nyitottunk neki. Lassú léptekkel ment oda a betyárhoz. – Szállj le! gumercindo leszállt, Sabbatáj cvi fölült a nyeregbe. – Fuss elõttem! Hárman mentek: elöl szaladt gumercindo, mögötte lovagolt Sabbatáj cvi, és gázai nátán zárta a menetet szamárháton. Szanta is ment volna, de Leib Rubin nem engedte. egész nap az iskolában maradtunk. nem beszélgettünk; a rettenetes aggodalom mindenkit szótlanná tett. Sötétedés után paták dobogása ütötte meg a fülünket. gázai nátán jött meg, egészen kifulladva. – Amikor odaértünk – mesélte –, ördög chico a földön feküdt. egy vajákos kuporgott mellette, éppen ráolvasott. Sabbatáj cvi is leült a rabló mellé a földre. nem szólt, 449

nem csinált semmit, hozzá sem ért, csak nézte. ördög chico fölemelte a fejét, ránézett Sabbatáj cvire, felordított, és meghalt. A vajákost azon nyomban megölték. Hogy Sabbatáj cvivel mi lett, nem tudom. Rohantam, hogy meghozzam nektek a hírt. Szaladjatok, meneküljetek! Szekérre ültünk, meg sem álltunk ereximig. Szantát erõvel kellett magunkkal hurcolni. Másnap Leib Rubin összehívott minket. – nem tudom, mihez kívántok kezdeni – mondta –, de ami engem illet, elegem van a mesékbõl: nem érdekel Franck báró telepe, sem Palesztina, sem cfát... Porto Alegrébe megyek. velem jöttök? – és Sabbatáj cvi? – kérdezte gázai nátán (talán bûntudattól?) remegõ hangon. – Pokolba vele! – kiabálta Leib Rubin. – õrült, aki csak bajt hozott a fejünkre! – ne beszéljen így, apám! – tiltakozott Szanta. – õ a Messiás! – Messiás, a fenéket! elég ebbõl, a végén még ránk haragítod az antiszemitákat. nem hallottad, mit mondott a pap? Már eljött a Messiás, világos? Borrá változtatta a vizet, meg egyebek. Mi pedig elmegyünk. Ha még él a férjed, és eszére tér, majd utánunk jön! Kötelességem gondoskodni rólad, és meg is teszem, férjjel vagy anélkül! Porto Alegrébe utaztunk, ahol jólelkû zsidóknál kaptunk szállást. és nem kis meglepetésünkre, néhány nap múlva megjelent Sabbatáj cvi. A nagy kalapos katonák hozták el, miután felszámolták és börtönbe vetették ördög chico egész bandáját. Az egyik katona elmesélte, hogy Sabbatáj cvi egy kövön ült, amikor rátaláltak, és ördög chico holttestét nézte. A banditák a földön elterülve, részegen hortyogva hevertek. Megnyúzott ökrök mindenfelé. és bor. – Sosem láttam ennyi bort! Minden edény, amelyben azelõtt víz volt, most borral volt tele! üvegek, butykosok, vödrök, dézsák, hordók. egy sáros vizû tavacska a közelben vörösen fodrozódott. nem tudom, a marhavértõl-e, vagy mert bor volt benne. de szerintem bor volt. egy gazdag rokon támogatásával Leib Rubin átvett egy gazdaboltot. Késõbb ingatlankereskedésre adta a fejét, majd pénzzel kezdett foglalkozni, és nagy vagyonra tett szert. Sabbatáj cvi annál a vállalatánál dolgozott, amelyiknek én is alkalmazottja voltam. gázai nátán viszont csempészetbe keveredett, megszökött, nem is láttuk többé. Szanta halála óta Sabbatáj cvi meg én olykor-olykor borozgatunk egy kocsmában. Olyankor az egész éjszakát ott töltjük. õ szûkszavú, én sem beszélek sokat; kitölti a bort, csendben iszunk. éjfél körül lehunyja a szemét, kezét a pohár fölé teszi, és héber (vagy arámi vagy szefárd) szavakat mormol. A bor vízzé változik. A kocsmáros szerint csak trükk. Ami engem illet, nem vagyok benne biztos. geRgeLy veROnIKA fordítása

450

MARCO LUCCHESI

égbõl égbe égbõl égbe áthatolva Bõrbõl bõrbe vándorolva álomból álomba ugorva Aranyból s vérbõl szõtt fonál mutatja meg nekem hogy közelít és fenyeget valami amirõl nem tudok Óriás és csekély mély és sekély meredély és kétely a világ szó léte Minden gondolatom esengések és hajótörések Kikötõje A feltoluló feneketlenség mélységeiben belekapaszkodom az érzékek hajtincseibe

451

Mohó és fékevesztett forgószél csap le a bennem megnyíló telérekre elveszetten tébolyognak az Indiába tartó üres hajók a sötét éjszakában vízbe vesznek tisztek kalózok segédlelkészek A feneketlen tenger hideg hullámaiból melyekre zöld algák fonják gyöngysorukat kiemelkedik Portugália királyának szellemalakja és magába szívja mint az éjszaka a nemlét homályos mélyét PáL FeRenc fordítása

452

VINICIUS DE MORAES

vad ballada dalold a balga reményt, hogy csendben haragra kelnek a megfúltak tetemei dalolj, hogy gúnyosan károgjon a holló, mely atléta-válladon ül dalolj õrültként, amíg lábad csigák kiszáradt masszájába gázol dalolj a szép kék madárnak, mely még egyszer lepiszkolja eksztázisod. Tépd fel a mélybõl a tisztaságosat és vesd pókok szõrös testére nevess a vad bikán, ha szarvai közt mezítlen szüzet visz erõszakra a hegyekbe Szökj fel szadisták, hisztérikusok, maszturbálók durva ágyára Táncolj a holdnak, mely lassan átúszik menstruáló nõk hasán. vesd ártatlan versed városokat elnyelõ szexfolyóra A viskókra, hol megöli magát a skorpió a siralmas szerelem láttán dobd lelkedet árnyékszékek s árkok bomlásbûzébe Melyben rabszolgák és zsenik nyomorúságos élete lefolyt. Táncolj, esztelen! Táncolj a mezõn fájdalmasan nyerítõ ellõ kancáknak Merülj el a fagyos tóban, melyben rothad a tavirózsa és miazmás virágot hajt a víz Hasíts a nyálkás fenékbe és erõs kezeddel sajtold ki a medúzák gyenge húsát S páratlan mosolyoddal úgy szállj ki a szennyes pomádéból, mint sárga isten. Kötözd magad kócsag lábához, és engedd el, hogy fölrepítsen Mikor harcterek oszlása orrodat facsarja, vesd magad a halott városra ásd fel földtúrások közét s ha eltemetett régi ágyút lelsz, fordítsd meg és lõj a csillogó színû lepkékre, melyek megeszik utak zöld ürülékét. Szökdöss mint naiv faun vagy arany béka a tomboló nap sugaraiban verd fel kárálásoddal a völgyek és hegyek visszhangját Köpd le a koldusok helyét a templomok mocskos lépcsõin és pisáld le mindazokat, akik szerencsétlennek mondják magukat. dalolj! dalolj hévvel! nem öli semmi úgy az életet, mint a szerelem Szerelem, mely elsõ ártatlanság szerelme! dalolj! – Lányszív örökkön holttá hamvad tüzében A szerzetesek, udvaroncok, prostituáltak s pederaszták borzalmára.

453

változz egy percre óriás szúnyoggá és húzz el éjjel a nagyvárosok felett Rettegést keltve mindenütt, ahova hajszálfinom csápjaid érnek Szívd ki a cinikusból a cinizmust, gyávából a félelmet, fösvénybõl aranyát ne hagyd õket disznóként mocskolódni, oltsad be tisztasággal! Ha mindez megtörtént, alkoss egy tiszta verset és küldd el az életbe páncélos lovagként Kacagj s dalolj azokról, akik elhûlve befogadják és azokról, kik félnek tõle s felcserélik nõvel és kenyérrel. dalolj, dalolj, mert a költõ dolga az ének S táncolj, mert tisztaság sorsa a tánc Ints oda nagy trágár gesztussal temetõknek és otthonoknak Halott hús vagy élõ hús – vedd! Azt mondom: egyre megy!

gyöngédség Bocsásd meg nekem ezt a hirtelen szerelmet Legyen az én szerelmem régi dal füledben Az órákról, amelyeket az arcod árnyékában éltem és ittam közben szájadról az éjek Illatos mosolyát, amikor elbódultam örök-menekvõ lábaid mondhatatlan bájától nyelem az édességet, mellyel mélabúsan fogadnak. elmondhatom, a nagy szerelem, melyet érzek nem jár keserû könnyekkel, sem szédítõ ígéretekkel Sem a lélek homályának rejtelmes szavaival… csak megnyugvás, kenet, ömledezõ becézgetések Kérlek is, hogy pihenj nyugodtan, egészen nyugodtan Hagyd, hogy az éj meleg kezét baj nélkül érje a hajnal lelkes pillantása. JánOSHáZy gyöRgy fordításai

454

MÁRCIA DENSER

A casabranca fasor vámpírja csak az új japán film kedvéért mentem el azzal a taggal, aki költõnek mondta magát, mi több, „elátkozott” költõnek, hogy a legfelsõbb körök fogadásain sétafikálhasson, kezében kaviáros szendvicsfalatkával. guru volt õ, legalábbis látszatra, afféle kozmikus sarlatán, egy bizonyos ezoterikus keleti szekta híve, éppolyan kótyagos, mint a többi, csak neki volt magához való esze, és tudta, hogy lehet hasznot húzni belõle. nem volt ostoba egyáltalán. ezért masszírozott transzcendentálisan bejelentett vagy be nem jelentett nõi ügyfeleket, akik székrekedésre, hûtlenkedésre vagy egyéb bajokra kerestek gyógyírt. nem volt buta egy cseppet sem. csak a megjelenése nem volt túl elõnyös, és mert õ is éhezett a friss húsra, spiritualitása hangsúlyozásával elérte, hogy egy-két morzsa leessen neki. Amit mondott, nem volt következetes, és fõleg sablonos fordulatokból állt, amelyek néha olyannyira összetorlódtak, hogy nem vezettek sehová, miközben minden szaván átütött ez a sosem szûnõ éhség. vagy jámbor sóvárgás? valami után, ami körbefonja õt és sóvárgása tárgyát is, feltéve, hogy a céltárgy mellett ki tud tartani, s nem kalandozik el. Például: miközben a szája a kozmikus energia fejlõdését taglalta, a szeme (és vele az egész lelke) mintegy meghipnotizálva tapadt mellem közt egy pontra, a kozmikus energia pedig jött és ment, nõtt és apadt, jelen volt minden pillanatban, elõretört, majd viszszahúzódott, de nem jutott sehová, hiszen az egész terméketlen locsogás egy lényegében megfoghatatlan tárgyra, azaz semmire sem irányult. A szócséplés rám is delejesen hatott: úgy éreztem magam, mint egy dacos kisgyerek, aki nem akar aludni, vagy mint egy állat, amelyiknek semmi kedve csapdába esni. A japán film tényleg jó, sõt monumentálisan költõi volt, megindítóan mély megértése az emberi szenvedélyeknek stb., úgyhogy a kifulladásig tudtam volna beszélni róla, a Költõ azonban beérte azzal, hogy „Ragyogó volt! Ragyogó, kolosszális! Ra-gyogóóó!”, végigzongorázva az összes lehetséges hangmagasságon és hanglejtésen, és az a „ragyogó” olyan száraz, rekedt rottyanással tört föl a torkából, mint egy eltévedt orális szellentés, mintha a „ragyogó” szóban ott rotyogna – ha nem is az egész világmindenség, de – legalábbis az egész film értelme. ez, ugye, a film után volt. A film alatt viszont állandóan a karom után nyúlkált. Baromira idegesített. Föl is tettem magamnak a kérdést, hogy mit keresek én itt ezzel az alakkal? Az volt a baj, hogy az ünnep miatt megint bekövetkezett egy kibírhatatlanul hosszú, sivár hétvége, amikor elutaztak a barátaim, az érdekesebb ismerõseim, de még a barátnõim is, egy sem volt kéznél, tudniillik ilyenkor csak az idegbetegek, az unalmasak meg a vámpírok vannak kéznél. Hát elõször is ez magyarázta. Meg aztán, akkor legfeljebb csak sejtettem még, kivel van dolgom, de nem volt határozott elképzelésem a Költõrõl. A döntõ pillanatokban egyébként is az szokott lenni, hogy pánikba esem, és onnantól fogva az az egyetlen kétségbeesett igyekezet mozgat, hogy elfogadtassam magam, és csak az érdekel, hogy ez sikerül-e, az 455

nem, hogy kivel. Ilyenkor még drakulát is el tudnám bûvölni. Más kérdés, hogy utána hogy szabadulnék meg tõle. Mint egy klasszikus rémtörténetben, amikor kijöttünk a moziból, „a csontjainkig hatolt a fagyos szél”. Bevallom, nem lepõdtem meg, amikor a Költõ javasolta, hogy ugorjunk fel hozzá, magára kapna egy pulóvert; fázott szegény. elõtte megpróbáltam becsalni egy sajt- és borpincébe, de hiába unszoltam, nem jött. nem akartam gorombán visszautasítani, azt sem, hogy maradinak nézzen, vagy ilyesmi. A lelkem legmélyén persze arra voltam kíváncsi, milyen mértékben tudom elbûvölni – bevallom, tisztában vagyok a képességeimmel – a Költõt. Mit lehet azt tudni. A lakásban aztán (jópofa lett volna, ha nincs benne annyi politikai plakát. egy picikét keresettnek éreztem a „mûvészien hanyag” rendetlenséget, egyébként ugyanazt, amit annyi más helyen láttam, költõnõcskéknél, színmûvészeknél, homokosoknál, mind egyforma, biztos ugyanaz a jó tündér súg nekik) csúcsra járattam a bûverõmet. Mivel nálam voltak az írásaim, mintegy két órán keresztül kisebb-nagyobb megszakításokkal felolvasást tartottam a legjobb részekbõl a Költõnek. Jó elbeszéléseket írok, de így, hogy a szõnyegen ülve olvastam, jófajta vörösbort kortyolgatva hozzá, amitõl melegség áradt szét a mellemben, és a lágyan duruzsoló klímaberendezés mellett lágyan duruzsolt a háttérzene is, s a perui párnák és takarók között ott ült egy tag, aki alig várta, hogy megdugjon, szóval, ez a körítés még egy zseniális írót is megrontott volna. Utána õ olvasott föl több mint két órán át az egyébként kiadatlan verseibõl. Ha jók lettek volna, megérte volna az erõbedobást, a bûvölést, a színlelt figyelmet (kedvem lett volna felnyeríteni, valahányszor a torkát köszörülte és ünnepélyes képet vágott, mintha beszédet, nekrológot vagy végrendeletet, egyszóval valami végtelenül komolyat készülne felolvasni), a bort, a lakást, a japán filmet, a hosszú hétvégét, arcán a mély krátereket és a belõlük párálló enyhén zsíros-édeskés leheletet, meg azt, hogy mindig harmadik személyben beszélt magáról, mint egy kísértetrõl, és hogy féloldalasan kopaszodott, ezért a maradék haja a bal füle mögé volt feltornyozva, de nem voltak jók a versei. Tényleg nem. üresek voltak, félrebeszéltek, összefüggéstelenül váltogatták a fantáziátlan tényköltészet és az elhallgatás eszközeit. egyazon versben, egyforma hangsúllyal szerepeltek olyan szópárok, mint zsiger és vér, kozmosz és öröklét, mintha ezek a szavak nem jelentenének semmit, csak hangsorok lennének, amelyekhez költõiséget társít a hagyomány, a megszokás. Amikor kezdett belemelegedni, kategorikus szavakat dobott be, olyanokat, mint Isten, Mindenség, öröklét vagy Halál, és a mondat elejét felejtve fittyet hányt szintaxisra, egyeztetésre, vonzatokra, mámoros homályban hagyva a költeményt, mintha csak õ ismerné a kulcsot vagy kódot, amellyel igazi értelme feltörhetõ. Laikusoknak, szép lányoknak, újgazdagoknak annál jobb, minél kevésbé érthetõ. A szép szó annyi, mint szép gondolat. A mesterkélt túlbonyolítottság elemi követelmény. A Költõ felismerte ezt az elvet, és kimerítõen alkalmazta. Például rám nézve kimerítõen. némelyik verse egész tûrhetõ volt, mégis, mintha le lett volna láncolva az agya. Rab volt. nem nézett szembe önmagával. és valahányszor szarba nyúlt, elõkapta a meddõ isteneit és ördögeit, majd lemosatta velük a bûneit. Legalábbis a saját bûneit. Már ha éppen úgy gondolta, vannak. A csúnyaságát például 456

bûnnek tartotta. Úgy állította helyre az egyensúlyt, hogy „akadékoskodó és kifinomult” emberként határozta meg saját személyét. ettõl megközelíthetetlennek vélte magát. de csak a balgákat tévesztette meg. Beszélgetés közben említett valami bulit. értelmiségi barátok, s a többi. Akkor menjünk, élénkültem meg, s feltápászkodtam a párnákról, elõhalásztam a csizmámat a kerevet alól, kiráztam a takarókat, és bánatos pillantást vetettem az üres üvegekre, de a Költõ visszafogott. Még ne, meredt rám kõolajszín tigrisszemmel. Akváriumszerû szeme volt, a szaruhártya üvegén át látni lehetett, mi van belül, a halott csontkosárba zárva: dízelolaj. Alighanem a gyávák istene, a kis csiga-isten lakik bennem, õ parancsolhatta, hogy húzzam össze magam, õ szippantotta be idegvégzõdéseimet, hogy ne érezzek se gyönyört, se fájdalmat, se felhõtlen örömöt, se bánatot, hanem változzak kopár szirtté, ugarrá, melyen húslegyek pihennek meg, üvegcserép, szemét hever, gyér bozót kúszik rajta, kóbor kutyák veszik birtokukba, meg a te csókjaid, Költõ. Halkan sípolt a fülem, kényelmetlen nyomást éreztem a bordáimon, kiszáradt a szám, s ebbõl tudtam, hogy elég. Apránként kibontakoztam az ölelésbõl. eléggé kínos feladat volt. Mondhatnám komikusnak is a helyzetet, ha nem én lettem volna az egyik aktív szereplõje. Huzakodtunk, mint egy Harold Loyd-filmben. én erre, õ arra. Aztán gondviselésszerûen megcsúsztam (álltunk), és ez eldöntötte a küzdelmet. elmentünk. elõször az tûnt föl, hogy a házigazda – mellesleg kifejezetten szép, fiatal férfi – két selyemszalagot visel az inge ujján, amelyek nemzeti lobogónk színeiben pompáznak. Akárcsak a brazil TFP társaság, amely a hagyományt, a családot és a tulajdont kívánja védelmezni; vagy mint a Hitlerjugend, vagy a Mussolini-féle Farkaskölykök. Mint egy felkent, magán hordozta a jó családba született, tehetséges, jómódú emberek, egyszóval a krém és a tökély megkülönböztetõ jegyét – a többiek pedig mehettek a süllyesztõbe! éljen nietzsche, a negyedik Reich, meg Pinochet tábornok, Idi Amin, Pol Pot, dzsingisz kán, és a ’64-es katonai puccs. Megfogtam az ingujját: Hát ez meg…? Mosolygott, szeme mint kéklõ hegyi tó: Miért, hát nem gyönyörû ez az ország? de az. Szemügyre vettem az asztalt: francia bor, svájci sajt, magyar evõeszköz, osztrák csipketerítõ, kubai szivar, orosz vodka, amerikai cigaretta. gyönyörû ez az ország. de te vagy a leggyönyörûbb, gondoltam cinikusan, és persze irigyen, amiért olyan szép ez az ifjú fasiszta, meg a játékszerei is szépek, köztük az elsõ helyen szép szõke felesége, aki a Szabadegyetem esti tanfolyamán szerzett pszichológusi képesítést – magassága és testsúlya egyébként megfelelt a Cláudia magazin etalonjának –, ám ezúttal szívvel-lélekkel háziasszony volt, a szerep minden kínjával (egész éjszaka azon görcsölt, hogy „elszámoltuk magunkat”, tudniillik a diós sajt hajnali kettõre már teljesen elfogyott). és az értelmiségiek? összesen csak tízen voltunk. vendéglátóinkon és rajtunk kívül jelen volt még egy házaspár, nagydarab férfi tagját – ilyennek képzelem a crô-magnoni embert – mint fekete öves karatemestert mutatták be nekem; egyébként a sajátos ciro névre hallgatott, és tábornok volt a papája. Megtudtam, hogy ciro a karate mellett fest is, méghozzá nagyszerûen, csak ki van ábrándulva (vakok ezek?, gondoltam), és nem utolsósorban aktív kokainista. A hozzá tartozó lányt a Kaméliás hölgybõl és Hófehérke mostohájából gyúrhatták össze, mert mély, kék árkok voltak a 457

szeme alatt, sápadt, csontos, szinte áttetszõ holdvilágképét pedig göndör, fekete és zsírosnak látszó fürtök emelték ki. A blúza is áttetszõ volt és fehér (alatta csupasz, de nem áttetszõ mellek, melltartó nélkül), és a szerelést balettcipõ tette teljessé: mindenkinek meg is mutatta, milyen csúnyán feltörte a lábát. Balett-táncosnõ…? nem tudom. Tele a város balett- és hímzõtanfolyamokkal, ahová férjet keresõ vagy frissen férjhez ment, alakjukra még vigyázó fiatal nõk járnak. így ellensúlyozzák a förtelmes bulikat, amelyeken a bor, a kokain és férjük uruk vagy jövendõbelijük hangulata a meghatározó, mert a férfi kegyeiért amúgy mindenre képesek, még arra is, hogy éjjel-nappal hagyják magukat dugni cserébe a jól hangzó asszonynévért, meg a tágas lakásért a Jardins negyedben; a férfiak sóvárognak, a nõk pedig az érdekeiket nézik, és mindenki jól jár. Roger, lombik-Költõm barátja, tulajdonképpen hivatalból volt értelmiségi, nyápic, jelentéktelen (van-e jelentõsebb szó ennél?) alak, föl sem ismerném, ha szembejönne az utcán, õ egy kaliforniai lánnyal volt ott, aki az amerikai kormány megbízásából csinált valamit Brazíliában, és teljesen Puerto Ricó-inak nézett ki. Biztos utálta azt a trópusi arcát, barna bõrét, fekete haját, melyet – mintha vezekelne – tüskére vágva viselt, és az arcában kuksoló két ijedt denevért: mélyen ülõ, sötét szemét. de hát nem az õ hibája, hogy az anyja annak idején átmászott a mexikói–amerikai határ teljes hosszán végigfutó falon. Roger, a gyarmatosított nép hódolatával ugrálta körül az amerikai importárut, bár úgy képzelem, megtette volna neki bármi más is, mondjuk, egy doboz campbell’s leves. Az a lényeg, hogy képviselje a nagy ország civilizációját, fejlettebb kultúráját stb. Persze soha nem vallaná be. eszébe sem jutott, hogy egy idegen országba vetõdött ijedt kis nyuszit lásson a lányban. Ahogy én sem voltam hajlandó észrevenni, mi olyan visszataszító a költõ-guruban. Hanem orrom, szemem becsukva, valami ostoba hiúság nevében bekaptam, és lenyeltem. Az említetteken kívül még egy pár tisztelte meg a társaságot: unokatestvérek voltak, mindketten lapátfogúak, és hamar leléptek. Biztos siettek haza, hogy végre tévézhessenek, és közben kedvükre fogdoshassák egymást a pamlagon. Miközben a klasszicista falak közt sûrûn cserélõdtek a borosüvegek, avas camembert és kokaincsíkok jártak körbe, valamint hülye beszélgetések folytak, ránk köszöntött a hajnal. virradatkor a háziakon kívül már csak ciro, Hófehérke, a Költõ meg én maradtunk, s ami engem illet, a kokótól teljesen mindenhatónak éreztem magam. Abból ítélve, hogy ekkor éppen a földön kívüli életrõl cseréltünk eszmét, a többiek is hasonlóan érezhettek, szép szõke Játékszer pedig még mindig a Playboy címlapnõ tomporáról kapargatta fagylaltos kanállal a rátapadt fehér port. ez ám a háziasszony. Szép Fasiszta kérdéssel fordult a Költõhöz: – Te Klaus, mondd csak, volt már neked kinyilatkoztatásod? elvégre te kurvára benne vagy a témában. – Hát, mondhatnánk – mindig többes számban nyilatkozott, mintha láthatatlan cinkosságra (talán az istenekére?) utalna –, hogy volt, legalábbis sikerült néhány valóban megmagyarázhatatlan kapcsolatot létrehoznunk, például, amikor dorinha meghalt… – dorinha nem halt meg! – mennydörögte ciro, üveges tekintettel meredve egy szeletelõkésre. 458

– Talán igen, talán nem – jelentette ki rejtélyesen Klaus –, sokunknak megadatott, hogy… – Marhaság, nincs ott semmi – vágtam közbe. – Jártam odafönt, és láttam: mind meghaltak. – A házigazdához fordultam: – Kedvenc szerzõd is ezt magyarázza, ugye… – Hogy érted…? – Szép Fasiszta nagy kék szemeket meresztett. – Félrebeszél – vetett rám ferde pillantást a Költõ. – Szóval, ott tartottam, hogy dorinha… – Most, hogy mindent látok… – szóltam közbe megint. ciro és Hófehérke hirtelen különös átalakuláson esett át: a férfit most mogorva, erõszakos behemótnak, a nõt pedig törékeny, zakkant kis tyúknak láttam. – nektek, ugye, semmi közötök az egészhez? – mosolyogtam rájuk, mintegy megáldva õket. Klaus, szerepébõl teljesen kizökkenve, vicsorgott, és bocsánatot kért a viselkedésem miatt. – Borzasztó, borzasztó – pihegte Hófehérke. – Ha meggondolom, igaza van a barátnõdnek – mondta ciro, továbbra is a kést fixírozva. – és ti hogyan… – guru itt akkorát rúgott belém az asztal alatt, hogy inkább visszanyeltem a mondat hátralévõ részét. ezután egyre jobban elmerültem a savas, fehér pezsgésbe. Jöttek-mentek a mondatok, sõt pattogtak, mint a fehér pingponglabda, átlényegültek puszta fehér pingponglabdává, csak azzá, s én néztem figyelmesen a pattogásukat. Felálltam, odamentem az ablakhoz: ez az, gondoltam, lenyomom a másnaposságot a szürke, savanyú reggel torkán, belegyömöszölöm, mint egy szennyeskosárba. ára van a hajnalban fogyasztott kokónak, még egy jót okádni sem tud az ember, a drog tudniillik átmenetileg közömbösíti a hányingert, az éjszakai masszív borátömlesztést, a vérben keringõ rengeteg sûrû bor savasságát, aztán kora reggel egyetlen görcsös rándulással próbál megszabadulni terhétõl a gyomor, itt, a Pacaembu egyik épületének magasában, és ennyi. Azaz majdnem ennyi, mert még nem vagyok kész. Mert elviselhetetlen ûr marad ilyenkor a gyomorban. üres a vécécsésze, félek újra használni, nehogy megfertõzzem az egész világot. Az émelygés elûzi az értelmet, elbátortalanodnak a szavak, pedig el kell mondanom, hogy az a hajnal gyümölcsízt hagyott a számban, a szememben pedig a savlekötõ pezsgõtabletta gyöngyözésének látványát, és a lelkemben titkos, málló szomorúságot, annak tudatát, hogy puha vagyok, esendõ, hisz már megint olyasmit tettem, amit nem akarok, amire semmi szükségem, amit nem kívánok, a szesz meg a drog mégis újra belevisz, mintha a svédasztalról elvenném és elfogyasztanám a saját halálomat is; mindannyiszor meghalok, meghalok, belehalok újra, és ismételten meggyilkolom magam, mert azzal, hogy elmesélem ezt a történetet, hátba támadom évekkel korábbi önmagamat, vadul, lesbõl támadok rá, úgy, mintha még ártatlan volna, és akkor megérinti valaki a vállam, és megcsap egy fáradt hajnali lehelet: Klaus. A szobában behúzták a függönyöket. Klaus csöndben rám terítette a kabátját, és jóságosan, mintha a bátyám volna, kimenekített a veszedelembõl, messzire, biztonságos helyre. Amilyen például az õ lakása. Mûanyag abrosszal terített asztalnál reggeliztünk, emlékszem a nagy, fehér, kerek minasi sajtra. Ki voltam nyúlva, de a sajt 459

roppantul tetszett, különben is, szó sem lehetett róla, hogy abban az állapotban hazamenjek. Klauson látszott, hogy nyomasztja a helyzet; fogalma sincs, tud-e majd mihez kezdeni velem. Olyan gyûrött volt a képe, mint a vadnyugati fõgonoszoknak a sokadik bunyó után, mondjuk, Jack Palance és John carradine, csak rosszabb kiadásban. Arcán a sértettség és a himlõ mély nyomai. együtt alszunk, de ez minden. Hogy nyeli majd le, gondoltam, hogy nem áll föl neki. Sütött a nap, de hideg, nyirkos idõ volt, és a Költõ nagy mûgonddal összetolt két egyforma ágyat, leterítette takaróval, miközben én engedelmesen vetkõztem, alávetve magam az elkerülhetetlen szertartásnak, Mária leánya, Asztarté papnõje, ministráns, akit etet, és titokban megdug a pap, csak tettem a kötelességemet. négykézlábra álltam, és csukott szemmel arra gondoltam: színtiszta gyönyör, színtiszta gyönyör. nem akartam látni az arcát, kibírhatatlan lett volna, elképzelhetetlen, és azt hiszem, hálás volt nekem ezért. de még így sem ment neki. Minden sejtje át volt itatva droggal és szesszel, nyílt seb volt, mely felizgulva lüktetett, nyögött, fogát csikorgatta, állat volt, mely holdkóros képzelgésében embernek hitte magát, szegény állat, hiába próbált bõszen, módszeres mozdulatok segítségével erõre kapni, eredménytelen maradt a dühödt igyekezet, fenekem árkában enyészett el, zsugorodott menthetetlenül élettelen húsdarabbá, aztán csak lezöttyent mellém, és kész. ennek véget kell vetni, gondoltam. Fáradt voltam, számban émelyítõ, savanyú íz. Az izgalom adott egy kevés, gyorsan múló tartást – nem többet, mint az épp csak megfeszített zsinór, amely úgysem pattan el. Az ablakon ezüstfehéren beragyogott a reggel, és akkor azt mondtam: elég, aludjunk. Úgy ernyedt el – szinte összedõlt, akár táborbontáskor a sátor –, mintha csak erre várt volna, végre nem kell készenlétben állnia, vigyázz után pihenj. néhány másodperc múlva már gyönyörûen horkolt. én is elaludtam, hová kerültem, gondoltam még félálomban, ebben a casabranca fasori legénylakásban van valami kriptaszerû, meg abban is, hogy napkeltekor térünk nyugovóra, már csak az ezüst tõr hiányzik innen, mégsem akarok hazamenni, csak tudnám, miért nem, ha maradni sem jó. Míg aludtam, jó helyen voltam. Talán a filmbéli spanyol kertésszel álmodtam, vagy a metszõollójával, nem tudom, de egyszer csak arra a pikáns valóságra eszméltem, hogy forrón, tettre készen mozog valami a combom között. Mintha puskából lõttek volna ki, kiugrottam az ágyból: el innen, gondoltam, menekülni, futni, hányni, öltözni. összekapkodtam a szobában szétszórt ruhadarabjaimat. Miközben a harisnyámat húztam, a szemem sarkából odapislantottam Klausra, döbbent, gyûrött arcára, ahogy elszenesedett fakéregként sötétlik a homokfehér ágynemûn. Kissé elnyílt a szája, de nem mert tiltakozni, meg se nyikkant, csak bámult ostoba harcsaszemekkel, mozdulatlanul, mint valami emberi kövület: ha megszólalok, csak egy szót, elõbújik belõle a remeterák, képmutatón, fojtott hangon visszavág, csakhogy én nem akartam semmit sem tisztázni. Már így is épp elég nevetséges volt a helyzet, mint egy hatodrangú pornókomédia, csak baljóslatúbb: a férfi a takaró alatt felmeredõ farokkal, hülye képet vágva nézi a leánykát, aki olyan kétségbeesetten kapkodja magára a ruháit, mintha Hasfelmetszõ Jack elõl futna. Már csak a dzsekibe kellett belebújni, és ott sem voltam. egy visszeres lábú öreg cseléd nyitotta ki nekem a bejárati ajtót. nekivágtam a 460

lépcsõnek. nem sejtettem, hogy tizenöt emelet van alattam. Amikor végre leértem az utcára, kifulladva álltam meg. Szabad vagyok! Könnyû. Szabad. nevetnem kellett: ami azt illeti, elég vicces kaland volt. Tántorogtam boldogan, és nevettem vagy két sarkon át egyfolytában. Megütközve fordultak utánam a járókelõk. nem álltam ellen a friss kenyérillatnak, amely egy diák- és cselédlányoktól nyüzsgõ pékségbõl áradt. Miközben egy óriási sonkás szendvicset majszoltam, az eladótól elkértem a telefonkönyvet. összemorzsázva a lapokat, kikerestem Szép Fasiszta telefonszámát. nem tudom, miért, de menteni akartam, ami még menthetõ az éjszakából. Halló, nyögte egy álmos hangocska túlfelõl. Felismertem szép szõke Játékszert. Figyelj, királylány, kezdtem, mondd meg a férjednek, hogy lecserélném az elõzõt (rögtön a lényegre tértem, csak semmi udvariaskodás, hogy van a család, a kutyus; sokkterápiát alkalmaztam). Mi vaaan? Zavartan csengett a hangja. egy férfihang mérgesen hadart valamit, de nem értettem. Kemény, sürgetõ volt a hang, szaggatottan, parancsolón kopogtak a szavak. Szép szõke Játékszer zagyvált valamit Klaus barátnõjérõl és valami cserérõl. végül is csak a szabadegyetemen végezte a pszichológiát. Mi a szar van már? Szép Fasiszta átvette a kagylót. egy kicsikét ingerülten szólt bele. Igyekeztem tömören elmagyarázni, mi az ábra. Jöjjön velem reggelizni, meghívom, ajánlottam, itt vagyok a Liliom pékségben, méghozzá a… Tartsa a vonalat, kértem, amíg megnézem, melyik utcában is vagyok. Mire ismét a fülemhez szorítottam a kagylót, és belehallóztam, már csak a vonalhang bánatos búgása válaszolt. na tessék, Szép Fasisztának semmi humorérzéke. Pedig milyen csinos fiú, dünnyögtem szívbõl sajnálkozva. végeztem a szendviccsel, és miközben a visszajáróra vártam, megnéztem magam a mérleg tükrében. elmázolódott a szempillafestékem, a pirosítóból több jutott az arcom bal oldalára, a szemem körül kékes karikák. Pont mint Hófehérke. Az ujjammal elmaszatoltam a pirosítót, így jobb lett, de sápadtabbnak látszottam tõle. Azért még nem hozok frászt a gyerekekre, gondoltam. Kifelé menet hirtelen elhatározásból vettem még egy szendvicset az útra. Kezdett meleg lenni, a dzsekimet – szép karamellbarna bársony kiskabát volt – a derekamra kötöttem, az emberek továbbra is megbámultak. A szendvicset majszolva lépegettem a zöldellõ fák között, a napsütésben olyan volt a lombjuk, mint az áttört csipke. eszembe jutott Faulkner Hang és tébolyának egy részlete. Izzadtan, szalámit böfögve jutottam ki a Paulista sugárútra. A vogue Szalon elõtt – ahol már nem a vogue Szalon van – megpróbáltam taxit fogni. nem sikerült. gyalog megyek, határoztam el. A Paraísóig négy kilométer, de teljesen lapos. nem olyan vészes. A Trianon parkon át vágtam neki. egy kis tiszta levegõ, gondoltam, ökológia, henyélõ kacsák, récék, tyúkok. ökológia. vettem egy zacskó pattogatott kukoricát. egy tizenhétéves-forma fiú korpát szórt a pulykáknak – a legtöbb szárnyas ostobán és gõgösen illegeti magát, amit ki nem állhatok –, és megkérdeztem tõle, hogy mehet-e a pattogatott kukorica is. Persze, mondta, belenyúlt a zacskómba, kivett egy maroknyit, és odaszórta az állatoknak. elbûvölõ gyermek volt, valóságos kis tündérfi azzal a napszítta, úszómedence-szõkítette hajával, meg a félig kigombolt kockás ingével, amelybõl kivillant a szõrtelen barna mellkasa, és egy San gennarót ábrázoló érmécske. Megkérdeztem, olasz-e. Az apám az, felelt mosolyogva. egyszerûen, kedvesen mondta. Mintha mi sem lenne természetesebb, mint hogy vasárnap tizen461

egykor belebotlik egy lányba, akinek szétmázolódott a sminkje, és derekára kötött bársonydzsekivel, egyik kezében félig elfogyasztott szendviccsel, másikban egy zacskó pattogatott kukoricával flangál. Maga a reggel volt ez a fiú: szép, üde, tiszta, fiatal. Hirtelen rosszullét fogott el. de jó lenne arcot mosni, megfürödni, elhívni ezt a fiút, gyere velem sétálni az Ibirapuera parkba, oda hívnám, a legnagyobb parkba, amit ismerek, vagy máshová, tudom is én! de jobb lesz odébbállni. nézett utánam kedvesen, de csak nézett, nem kérdezett semmit. Fáradt köd ereszkedett a parkra. Úgy éreztem, mindentõl eltávolodtam, messze van az otthonom, Klaus lakása még messzebb, másik országban, másik idõben. Lefeküdtem egy nyirkos kõpadra, és elaludtam. egy perc sem telt bele, fölébredtem: valaki egy kemény, hegyes tárggyal böködött hátulról. Már megint, gondoltam. de csak egy seprûnyél volt, a parkõr seprûjének nyele. Apránként elhatolt a tudatomig, hogy már sötétedik. – elvitték a táskáját meg a kabátkáját, hölgyem, tegyen bejelentést – mondta színtelen orrhangon a parkõr, többször elismételve, hogy lopás történt, és menjek a rendõrségre. – Minek a söprû? – motyogtam ostobán, még mindig zsibbadtan az alvástól. Fájt minden porcikám. – A dzsekimet meg a táskámat? – Ramatyul van, igaz-e? Az a fene nagy gyengeség, az jött rá magára. Több se kell ezeknek a csavargóknak, térülnek-fordulnak, már le is nyúlták. A rendõrségen… – Jó, jó, mindjárt megyek. Fogná már be. Kinyújtottam a lábam. A bársonynadrágom meg a selyemblúzom még megvan. A többi ugrott. Köszönd a vámpír-költõnek. A lidércnek, aki most bizonyára Beethovent hallgat a klassz kis lakásában, és zöldséges bárányragut vacsorázik, visszeres néne, az öreg cseléd fõztjét. Tésztás, szétesõ arccal rágja a desszertet, szúrós szemében megbántott pillantás, ami pedig az állatot illeti, az majd elpilled szép csöndesen a kommunista falragaszok között, míg végigég néhány mentolos cigaretta is. Felfordult tõle a gyomrom. görcsös rángásokkal hánytam bele egy hortenziaágyásba. Hazamegyek, döntöttem el. A többiek majd kifizetik nekem a taxit. Aztán eszembe jutott, hogy mindenki elutazott. Barátaim, ismerõseim, barátnõim stb. nem volt táskám, nem volt kulcsom, fáztam, éhes voltam, és nagyon rám fért egy fürdõ. A taxiban sóhajtva bemondtam Klaus címét. PáL FeRenc fordítása

462

ERIC NEPOMUCENO

La Suzanita A Peugeot megállt a sarkon, a benzinkútnál. Ott ért véget az aszfalt, s kezdõdött a földút. Mintha a világ határa lenne egy másik világgal. Onnantól gyalog kell majd menni. csak óvatosan, bajtárs, mondta cigány elõzõ este, amikor megittuk a kávét. A kövér sofõr elõvette a zsebkendõjét, és cigarettával a szájában megtörölte napbarnított homlokát, állát, orrát. Aztán ránézett a tizennyolc negyvenet mutató taxiórára, és azt mondta: Húsz lesz. átnyújtottam két tízes meg egy ötös bankjegyet, és megköszöntem: gracias. valamit morgott, de nem értettem. Kiszálltam. Pontosan az aszfalt és a döngölt földút alkotta határon állva néztem a sofõr ügyetlenkedését, ahogy visszamanõverezi a sárga Peugeot-t az aszfaltra, majd eltûnik. A benzinkút jobb oldalán átkelek a két világ határán, befordulok jobbra az elsõ kis utcába, megyek négy sarkot, megállok, rágyújtok, aztán egy másik szûk kis utcába fordulok, de most balra, földút ez is, addig megyek rajta, míg meg nem látom a Suzanita nevû bárt, La Suzanita, így, zével. valaki lesz ott, mondta cigány, aki nem fecsérelte a szót. – õ ott lesz? – Talán. Lehetséges. Minden lehetséges. – Tudni akarom. Tudnom kell. – Talán. cigány kiitta a kávét, ujjával megérintette a bajsza hegyét, rágyújtott, és hallgatott egy sort. Meglehetõsen szûkszavú ember volt. nagyon szûkszavú. valójában nem is kedveltem. egy darabig nézett, ami kicsit bosszantott, némiképp nevetségesnek éreztem magam tõle, végül így szólt: – negyed kettõkor. – Aztán még hozzátette: – Jobb, ha nem késel. Aznap este mindössze öt percet késtem. Ránéztem, és halkan azt mondtam: – Menj a francba. Az elõttem álló találkozóra gondoltam, meg a legutóbbi alkalomra, amikor találkoztam azzal, akivel most is fogok, amikor még más volt a helyzet, és mindenki hitt abban, amit megígért. nem volt nálam óra, de a taxis, amikor kitett a benzinkútnál, az aszfaltozott és a burkolatlan világ határán, biztosított róla, hogy háromnegyed egy van. Szembesütött nap, égette az arcomat, ahogy befordultam jobbra, és forrón, októberi verõfénnyel sütött a következõ kétsaroknyi út alatt is, meg amikor megálltam, hogy rágyújtsak a soron kívüli cigarettára. Hátranéztem; csak egy kisfiú jött mögöttem, egyébként üres volt az utca. A fiúcska utolért, kifakult nadrágomat bámulva elment mellettem. errefelé nem szeretnek beszélni az emberek: szegények és hallgatagok. Az ablakok be voltak csukva, valamivel elõrébb egy kis Fiat 600-as állt egy fa alatt. élettelen volt az utca, akárcsak az egész környék. 463

A következõ sarkon balra fordultam, mentem tovább a tarkómat égetõ napsütésben, egy, három, öt sarok, odaérek vajon idejében?, sietõsebbre fogtam, már nem lehet messze a bár, de van még idõm, gondoltam, van még idõm, persze kellemetlen lesz, ha késve érkezem, ha megelõz, úgyhogy tovább szaporáztam a lépteimet, aztán a következõ sarkon végre megláttam a La Suzanitát beharangozó coca-cola-táblát. Két ajtó nyílt az utca porával lepett cementjárdára, a következõ sarkon pedig egy ugyancsak porlepte teherautó állt, és fogadni mertem volna, hogy rejtõzködõ szemek figyelnek mindenhonnan. Mindkét ajtó nyitva állt, és odabent nem volt senki, csak három vasasztal, pult, mögötte polcok konzervdobozokkal és palackokkal, cigarettaplakát. vártam. A pult mögül hirtelen egy tizenötéves-forma fiú bukkant elõ. Köszöntöttem, igyekezve elnyújtani a hangokat, lustán, derûs nyugalommal, mint aki ismerõs errefelé, de õ nem köszönt vissza. egy öreg rádió az egyórai híreket recsegte, és a fiú az egyik sarokasztal felé nézett. Követtem pillantását: az asztalon egy üveg corona márkájú sör árválkodott két üres pohár között, mintha csak rám várna, meg még valakire – egyébként semmi. Leültem, teletöltöttem az egyik poharat. Amíg én söröztem, a fiú eltûnt a polcok közti keskeny ajtóban, egyedül maradtam. A rádió tovább recsegte a helyi tabellák eredményeit, majd bemondták, hogy fél kettõ van. nem jön el, gondoltam. A földes utcák mintha a késõ éjszakai kihalt csöndet õrizték volna a könyörtelen napsütésben. Azon törtem a fejem, hogyan vegyem fel újra a kapcsolatot most, hogy nincs többé szakszervezet, és megváltozott az élet. nagyon messzirõl jöttem, olyan információért, amelyet csak tõle kaphattam meg, cserébe olyanért, amellyel csak én szolgálhattam neki. döntõ fontosságú találkozó volt, gondosan, minden eshetõségre felkészülve szervezték meg. negyed órája késett, õ, aki soha nem késik. Az egész találkozóra tizenöt percünk lett volna. A pult felõl hirtelen könnyû, tétova léptek hallatszottak. egy húsz év körüli lány bukkant elõ, titokzatosan szép, szelíd arcú. Jó napot, dörmögtem, ezúttal is hiába. A lány az utca felé nézett, majd eltûnt a két polcos szekrény közti ajtóban, de rövidesen újra kidugta a fejét, és ideges mozdulattal odaintett. Kilestem: az utcán minden változatlan. Megkerültem a pultot, majd én is beléptem a polcok közt nyíló kis ajtón. A lány riadt szemmel nézett rám. Láttam a felsõ ajkát keretezõ pirinyó verejtékcseppeket. Szomorú, szép lány volt, de a szemében haragot láttam megcsillanni. néztem hosszan, egy szóra, jelre várva. Küszködve kereste a szavakat, valamiféle gyermeki, ártatlan tehetetlenséggel. Úgy éreztem, mérhetetlenül hosszúra nyúlik a csönd; amikor végre megszólalt, nyugodtan csengett a hangja. – Történt valami. A többit már gyorsan, egy darabban mondta el: nem lesz találkozó, menjek vissza a városba, és várjak a szállodában másnap reggel tízig. Ha senki sem keres, térjek vissza azonnal a fõvárosba, és húzzam meg magam, amíg el nem ül a botrány. ezután egy ajtóra mutatott, amely a hátsó udvarra nyílt, és azt mondta, hogy az udvar túlsó végébõl egy másik utcácskába jutok, azon menjek gyorsan végig, a benzinkútnál fogok kilyukadni, ahol már vár egy taxi, hogy visszavigyen a városba. 464

Karcsú volt a lány, mozdulataiban valami riadt szorongással, mely ellentmondott hangja higgadtságának, és a rezzenéstelen, állhatatos csillogásnak a szemében. Mintegy búcsúképpen finoman megérintette a kezem, aztán megmagyarázhatatlan hévvel hirtelen megölelt, majd gyorsan az ajtó felé tuszkolt. A benzinkútnál most is egy Peugeot állt. Sofõrje naptól cserzett bõrû, barna fiatalember. Amint beültem, szótlanul indított, és kilõtt, majd kilométereken keresztül száguldott velem a városig. Három sarokra a hoteltõl állt meg. nem kérdeztem, mennyivel tartozom. Amilyen fürgén csak tudtam, kiszálltam. õ épp csak odasúgta: – Sok szerencsét. Legyen óvatos! Kevéssel délután negyed négy elõtt érkeztem meg a hotelbe; elnyújtóztam az ágyon, azonnal elaludtam. este volt már, amikor felébredtem. Bekapcsoltam a tévét, és megnéztem a nyolcórai híradót, így tudtam meg, hogy a férfi, akivel találkoznom kellett volna, kicsivel kettõ után rajtaütés áldozata lett, abban a városszéli munkásnegyedben, és nagyon közel a bárhoz, ahol talán húsz perccel korábban tartózkodtam. A házban másik három férfi is volt, meg egy nõ. Az egyik férfit felismertem a rendõrségi archívumból származó régi, névtelen fényképrõl: cigány. A hírmagyarázó szerint megpróbáltak ellenállni, és a lövöldözésben mindannyian meghaltak, a fiatal nõ is. A nõ állítólag a lánya volt. Azt is mondták, hogy a délután folyamán a rendõrség azonosította az összejövetelek helyszínéül szolgáló bárt, ahol találtak egy serdülõ fiút. Letartóztatták. Mindez a nyolcórai híradóban hangzott el. Másnap – a sorjázó emlékképek, a csalódott düh és félelem miatt átforgolódott, álmatlanul töltött éjszaka után – jó korán lementem megvenni a napilapokat. Mindegyikben szerepelt a hír, de a szenzációs tálalás mellett kevés használható információ volt benne. Az egyik újság leközölte a lány képét. Igazán csinos volt. Tizenkilenc éves. Fél tizenegykor kifizettem a szobát, és kimentem a repülõtérre. Míg a gépre vártam, kidobtam az újságokat. de elõbb, fogalmam sincs, miért, óvatosan kitéptem a lány fényképét, félbehajtottam, és eltettem a tárcámba. Suzanitának hívták, és sosem értettem meg, mi késztetett arra, hogy a fényképét magammal vigyem. Tudtam, hogy én vagyok az egyik soron következõ a vég nélküli listán. csak érjek vissza a fõvárosba, hogy figyelmeztethessem a bajtársakat, aztán majd meghúzom magam, és töröm a fejem, hogy mit lehet tenni. egy héttel késõbb, amikor letartóztattak, a fénykép még mindig a tárcámban lapult. Jól tartottam magam egészen addig, amíg egyik vallatómnak eszébe nem jutott, hogy újra átvizsgálja a tárcámat. Mondom, addig jól ment – addig a pillanatig, amíg meg nem kérdezték, tudom-e, ki az a lány. A kérdést nagyon nyugodtan tette fel az egyik tiszt, míg a többiek vigyorogtak. csak annyit válaszoltam, hogy egy vidéki városban ismerkedtem meg a lánnyal. és ekkor elszabadult a pokol. KOvácS LenKe fordítása 465

RUBEM FONSECA

Boldog új évet Láttam a tévében, hogy a puccos boltokban szétkapkodják a drága holmit az úri dámák, hogy legyen mit magukra aggatni szilveszteréjszaka. Azt is mutatták, hogy tisztára kiürültek a csemegeboltok, elkelt minden finom enni- és innivaló. Pereba, reggelig kell várjak, hátha marad egy kis nádpálinka, döglött tyúk meg pirított maniókaliszt a makumba után, már ha a néger varázsló el nem varázsolta az egészet. Pereba bement a fürdõszobába, micsoda bûz, morogta. Hugyozz máshová, elzárták nálam a vizet. Pereba kiment a lépcsõházba hugyozni. Honnan lovasítottad a tévét?, kérdezte aztán. Lovasítottam, egy frászt. vettem. Még a blokk is rajta van. Te, Pereba, figyelj csak! Asszed, akkora gyökér vagyok, hogy romlott kaját tartok a klotyómba’? nem látok a flamótól, mondta Pereba. Reggel azt eszi az ember, amit a négermisén meghagytak az istenek, mondtam gonoszul. Rám ne számíts, mondta Pereba. emlékszel crispimre? na, az egyszer benézett egy négermisére, valahol a Borges de Medeiroson, és úgy megfeketedett utána a lába, hogy le is vágták neki a kórházban, cseszheti, érted, azóta mankóval jár. Pereba mindig is babonás volt. én nem. nyolc osztályt végeztem, tudok írni, olvasni, gyököt vonni. Rajtam nem fog a makumba, a néger hókuszpókusz. Rágyújtottunk egy spanglira, néztük a tévéregényt. Moslék. Másik csatornára váltottunk, ott meg valami piff-puffot nyomtak. Az is egy nagy szar. A dámák mind új ruhában illegetik magukat, úgy táncolnak át az új évbe, a karjukat emelgetve, láttad már, hogy csápolnak a hófehérkék? Lengetik a karjukat, gondolom, hogy a csupasz hónaljukat mutogassák, mert legszívesebben a muffjukat mutatnák meg, de ahhoz nem elég vagányak, ezér’ csak a hónaljukat teszik ki. Mindegyik csalja a férjét. Mást se csinálnak, csak folyton félrekúrnak. Kár, hogy nem velünk, mondta Pereba. Lassan beszélt, viccelõdve, fáradtan, betegen egyszerre. Pereba, alig van fogad, kancsal vagy, néger és szegény, mitõl kapna kedvet hozzád egy úri bige? Pereba, te már legfeljebb csak kiverheted. Hunyd be a szemed, és fogd marokra. én is gazdag akartam lenni, kimászni a szarból, amiben azóta is élek! Tele a világ gazdagokkal, velem meg így ki lett cseszve. Zequinha lépett a szobába, s mikor meglátta, hogy Pereba rejszol, azt mondta, hát te, Pereba, mit mûvelsz? Perebának mindjárt lekókadt, így nem lehet, mondta. Miért nem viszed a farkad a fürdõszobába?, kérdezte Zequinha. 466

Mert ott kurva büdös van, mondta Pereba. nincs nálam víz. Az asszonyok itt a házban már nem adnak?, kérdezte Zequinha. Pereba éppen egy dögös szõkérõl képzelgett, aki báli ruhát és rengeteg ékszert visel. Meztelen volt, helyesbített Pereba. Úgy látom, dögrováson vagytok, mondta Zequinha. ez arra utazik, ami majd marad a makumba után. Amit Jemanzsá isten meghagyott a híveknek, mondta Pereba. Mert gyerekjáték, mondtam. Zequinha csak tudja, õ meg én már szupermarketet is raboltunk Leblonban, nem mintha nagy dobás lett volna, de így is futotta belõle jó néhány nap São Paulo. A vigalmi negyed, a fertõ közepe. Tárt karokkal várt a Boca do Lixo, annyit ittunk és kurváztunk, amennyi belefért. Megadtuk a módját. Mifelénk sem rózsás a helyzet, mondta Zequinha. A zsaruk bekeményítettek. nem viccelnek, ti is láttátok, hogy szétlyuggatták Bom crioulo buráját. Tizenhét golyót küldtek bele. vevét is kinyuvasztották. Minhocát pedig, a kurva életbe, Minhocát, akivel együtt nõttem fel caxiasban, és olyan vaksi volt, hogy az orra hegyéig nem látott, ráadásul dadogott is, na, hát megfogták, és belehajították a guandúba, hogy palacsinta lett belõle. Tripével bántak el a legcudarabbul. Felgyújtották. Kisült, mint a töpörtyû. ezekkel most nem lehet ujjat húzni, mondta Pereba. de négermisérõl maradt tyúkot akkor sem eszek. Holnapután, majd meglátjátok. Mit látunk meg?, kérdezte Zequinha. csak arra várok, hogy Lambreta megjöjjön São Paulóból. na bazmeg, te Lambretával balhézol?, mondta Zequinha. Minden szerszáma itt van nálam. Itt?, mondta Zequinha. Te megõrültél. nevettem. Milyen szerszámokat hagyott itt?, kérdezte Zequinha. egy dobtáras Thomsont, egy lefûrészelt csövû tizenkettes karabélyt és két Magnumot. Az ész megáll, és ti a farkatokkal vagytok elfoglalva, mikor itt ez az arzenál? és várjuk a reggelt, hogy négermisérõl maradt maniókát ehessünk, mondta Pereba. Kár, hogy nem léphetett fel a tévében, tuti siker lett volna. Pereba úgy tudott beszélni, hogy az emberek sírtak volna a röhögéstõl. elfüstöltünk még néhány dzsoját. elfogyott egy üveg nádpálinka is. Megnézhetem a felszerelést?, kérdezte Zequinha. Bedöglött a lift, a lépcsõn slattyogtunk le candinha asszonyhoz. Bezörgettünk. néger öregasszony nyitott ajtót. Jó estét, candinha néni, jöttem azért a csomagért. Megérkezett Lambreta?, kérdezte az öregasszony. Meg, mondtam, fönt van nálam. 467

Az öregasszony erõlködve kicipelte a csomagot. Túl nehéz volt neki, alig bírta. csak óvatosan, fiúk, mondta. Fölkapaszkodtunk a lépcsõn, vissza a lakásomba. Kinyitottam a csomagot. elõször a dobtáras Thomsont húztam elõ, és Zequinha kezébe nyomtam. Imádom ezt a jószágot, tataratata!, mondta Zequinha. Régi darab, de megbízható, mondtam. Zequinha megmarkolta a Magnumot. Baromi klassz, oltári!, lelkesedett. Azután a tizenkettest vette kézbe, a vállához illesztette a tust, és így szónokolt: ezzel a gyönyörûséggel egyszer még mellbe lövök egy zsarut, egészen közelrõl, hogy odakenje a falhoz, és ott is maradjon, háttal odaszögezve. Kiraktuk az egészet az asztalra, legeltettük rajta a szemünket. Aztán szívtunk még egy kis füvet. Mikor fogjátok használni? Másodikán. Kirámolunk egy penhai bankot. Lambreta akar lenni az év elsõ nagy durranása. Mindig is hiú volt, mondta Zequinha. Hiú, de nem alaptalanul. dolgozott São Paulóban, curitibában, Florianópolisban, Porto Alegrében, vitóriában, niteróiban, meg itt, Rióban is. Több mint harminc bankot rabolt ki. Igaz, de azt beszélik, hogy amúgy meg tiszta köcsög, mondta Zequinha. nem tudom, így van-e, nem is kérdezem. Az biztos, hogy engem még nem buzerált. Láttad már egyszer is nõvel?, kérdezte Zequinha. nem, soha. Lehet, hogy köcsög, de kit érdekel? egy férfi nem kínálgatja a seggét. Különösen nem, ha olyan fontos személyiség, mint Lambreta, mondta Zequinha. egy fontos személyiség azt tesz, amit akar, mondtam. Az már igaz, mondta Zequinha. Hallgattunk, füstöltünk. Itt ez a sok vas, és nem csinálunk vele semmit?, firtatta Zequinha. Lambreta tulajdona. Különben is, mit akarnál ilyenkor csinálni? Zequinha a fogát szívta, mintha beszorult volna közé valami. Szerintem õ is piszkosul éhes volt. Akkor eszembe jutott, mi lenne, ha kirámolnánk egy gazdag kéglit, ahol éppen buliznak, és a tyúkok roskadoznak az ékszerek alatt. Ismerek egy fószert, aki éntõlem mindent megvesz. A pasiknak meg tömve a tárcájuk. Tudod, van gyûrû, amelyik ötven millát is megér, és van nyaklánc, amelyik százötvenet. és ez a fószer azonnal fizet. elfogyott a fû. A nádpálinka is. eleredt az esõ. Baszhatod a maniókádat, mondta Pereba. Milyen kéglire gondolsz? Kinéztél már valamit? nem, de annyi a gazdag kéró, mint a szemét. elkötünk egy kocsit, és körülnézünk. A dobtáras géppisztolyt egy bevásárlótáskába tettem, mellé a lõszert. Az egyik Magnumot Pereba, a másikat Zequinha kapta. A karabélyt csõvel lefelé beletûztem az 468

övembe, és kabátot vettem fölé. Három nejlonharisnyát meg egy ollót is eltettem. gyerünk, mondtam. elkötöttünk egy Opalát. São conrado felé vettük az irányt. elgurultunk egy csomó ház elõtt, de egyik sem volt az igazi, vagy nagyon közel volt az utcához, vagy túl sokan tolongtak benne. végül kiszúrtunk egyet, tökéletes volt. Óriási kert végében állt a ház, egymagában. Karneváli zene szólt, de nem sokan énekelték vele. Alig hallottunk énekhangot. A fejünkre húztuk a harisnyát, ollóval lyukat vágtam a szemünknek. A fõbejáraton mentünk be. A nappaliban ittak és táncoltak, aztán megláttak minket. Rablótámadás, ordítottam, túlharsogva a lemezjátszót. Aki veszteg marad, annak nem esik bántódása. Hé, maga, állítsa már le azt a kurva lemezjátszót! Pereba és Zequinha beterelték az alkalmazottakat, három pincért és két szakácsnõt. Mindenki feküdjön hasra, mondtam. összeszámoltam. Huszonöten voltak. Mindannyian csöndben feküdtek, nyugodtan, mintha nem látnának és nem is látszanának. van még valaki a házban?, kérdeztem. Anyám. Fenn az emeleten. Súlyos beteg, mondta az egyik felcicomázott nõ, hosszú, vörös ruhában. nyilván a háziasszony. gyerekek? A nagybátyjukhoz mentek, a cabo Frió-i tengerpartra. gonçalves, menj föl a dundival, és hozd le az anyját. gonçalves?, bámult rám Pereba. Igen, te. Már azt se tudod, hogy hívnak, te észlény? Pereba karon ragadta a nõt, és felment vele a lépcsõn. Inocêncio, kötözd meg a pasikat. Zequinha megkötözte õket, övvel, függönyzsinórral, telefondróttal, mindennel, ami csak a keze ügyébe került. Megmotoztuk õket. Alig volt náluk kápé. Annál több bankkártyát meg csekkfüzetet hordtak magukkal. viszont jó karórákat gyûjtöttünk be, csupa aranyat meg platinát. A nõkrõl leszaggattuk az ékszereket. némi arany, kevéske brill. Mindent beledobáltunk a bevásárlótáskába. Pereba egyedül jött le az emeletrõl. Hol hagytad a nõket? Makacskodtak, lerendeztem õket. Felmentem. A dundi az ágyon hevert, szakadt ruhában, kifittyedõ nyelvvel. Ki volt nyiffantva rendesen. Kellett neki akadékoskodni, ahelyett hogy szót fogad. ez a Pereba különben egy idióta. Balfasz pancser. Megtörölgettem az ékszereket. Az öregasszony a folyosón feküdt elterülve. õ is feldobta a talpát. Szõkére festett haja fel volt tupírozva, új ruha volt rajta, az arca csupa ránc, így várta az újévet, pedig inkább odaát volt már, mint emitt. Szerintem az ijedség tett be neki. Letéptem róla a nyakláncot, a melltût, a gyûrûket. Az egyik gyûrû nem akart lejönni. Utálkozva benyálaztam, de a gyûrû csak nem mozdult. Megdühödtem, és egyszerûen leharaptam tõbõl az ujját. Aztán az egészet begyömöszöltem egy párnahuzatba. A dundinak bõrrel volt tapétázva a szobája. A fürdõkád egy négyszögletes, fehér márvánnyal bélelt kis medence, a fürdõszoba 469

padlójába süllyesztve. A falon körös-körül tükrök. Finom illatos az egész. visszamentem a szobába, lelöktem a dundit a földre, kisimítottam a szatén ágytakarót, szép selymes fénye volt. Aztán letoltam a gatyámat, és rászartam. Jólesett, kifejezetten megkönnyebbültem. Azután beletöröltem a seggem a takaró szélébe, felhúztam a nadrágom, és lementem. együnk, mondtam, és a bevásárlótáskába tettem a párnahuzatot is. A földön fekvõ férfiak és nõk csendesen voltak, reszkettek, mint a kisbárányok. Hogy még jobban rájuk ijesszek, azt mondtam, aki mozdulni mer, annak szétloccsantom az agyát. erre váratlanul megszólal az egyik, és nyugodt hangon azt mondja, nem kell, kérem, kiabálni, vigyenek, amit csak akarnak, a kisujjunkat sem mozdítjuk. Jól megnéztem magamnak. Tarka selyemkendõt viselt a nyakában. ehetnek és ihatnak is kedvükre, mondta. A kurva anyját. Az ital, az étel, az ékszerek, a pénz, semmi nem számít ezeknek. Ahhoz képest, amijük a bankban van. nekik csak három legyecske vagyunk, épp csak belekóstolunk a cukortartójukba. Hogy hívják? Maurício, mondta. Maurício úr, megtenné, hogy feláll? Feltápászkodott. Kioldottam a kezét. Köszönöm szépen, mondta. Látom, jól nevelt, iskolázott emberrel van dolgom. Biztosíthatom, hogy ha távoznak, nem teszünk bejelentést a rendõrségen. Miközben ezt mondta, dermedten fekvõ társaira nézett, és olyan kézmozdulatot tett, mintha azt mondaná, nyugalom, barátaim, mindjárt megdumálom én ezt a csirkefogót. Inocêncio, ettél már? dobj ide nekem egy pulykacombot. Annyi kaja volt az asztalon, hogy egy egész hadsereg jóllakhatott volna belõle. Beburkoltam a combot. Azután elõvettem a tizenkettes karabélyt, és mindkét csövét megtöltöttem. Maurício úr, lenne szíves odaállni a falhoz? nekitámaszkodott a falnak. ne dõljön neki, sõt inkább jöjjön két métert elõre. Még egy kicsit errefelé. Igen. nagyon köszönöm. A melle közepére céloztam, és kilõttem mindkét golyót, rettenetes dördüléssel. A lövés ereje odavágta az ipsét a falhoz. Lassan csúszott lefelé, ülõ helyzetben maradt a földön. Akkora lyuk tátongott a mellén, hogy belefért volna egy karácsonyi kuglóf. Hát ez baszott odaszögezni, láttad? Fára kell, mondjuk, ajtóra. A fal nem jó, mondta Zequinha. A padlón fekvõk becsukták a szemüket, úgy kussoltak, mozdulatlanul. egy pisszenés sem hallatszott, csak Pereba böfögött bele a csöndbe. Te ott, állj csak fel, mondta Zequinha. nem átallott kiszúrni magának egy nyeszlett, hosszú hajú ipsét. Kérem szépen, rebegte alig hallhatóan a szerencsétlen. állj oda, háttal az ajtónak, mondta Zequinha. 470

A tizenkettes mindkét csövét megtöltöttem. Most lõj te, de vigyázz, mert rúg, még most is sajog tõle a vállam. Jól támaszd meg a tust, különben eltöri a kulcscsontodat. na majd ez, meglátod. Zequinha lõtt. A pasas felpattant a levegõbe, elemelkedett a földrõl a lába, szép volt a mozdulat, mintha hátrafelé szökkent volna. nagy döngéssel nekivágódott az ajtónak, és ott maradt, odaszögezve. A fába csapoódó termetes ólomgolyó egy kis ideig megtartotta a testét. Ugye megmondtam?, masszírozta Zequinha a vállát. Kibaszott ereje van, mint egy ágyúnak. nem dugod meg valamelyik nagyságát?, kérdezte tõlem Pereba. nincs kedvem. Undorodom tõlük. Szarok rájuk. csak olyan nõt dugok meg, aki tetszik. és te… Inocêncio? Azt a kis barnát megsubáznám. A lány védekezett, de Zequinha lekent neki néhányat, na, akkor elcsöndesedett, és csak bámulta nyitott szemmel a plafont, miközben végrehajtották rajta az ítéletet. Menjünk, mondtam. Az ennivalót meg a többit lepedõkbe és párnahuzatokba pakoltuk. Mindenkinek nagyon köszönjük az együttmûködést, mondtam. Senki nem szólt egy szót sem. Kimentünk. Beszálltunk az Opalába, és elindultunk hazafelé. Hagyd a kocsit a Botafogo egyik üres utcájában, szállj taxiba, és gyere vissza, utasítottam Perebát. én meg Zequinha kiszállunk. esik szét ez a kibaszott ház, mondta Zequinha, miközben fölfelé cipeltük a szajrét a mocskos, omladozó lépcsõházban. esik szét, de a déli városrészben van, közel a tengerparthoz. Kidöglöttünk, mire felértünk. A fegyvereket visszaraktam a csomagba, az ékszereket meg a pénzt pedig a bevásárlótáskába, és levittem az egészet a néger öregaszszonyhoz. candinha asszony, mondtam a táskára mutatva, friss szajré. Bízd csak rám, fiacskám. nálam nem keresik. Felmentünk. Leterítettem a földre egy lepedõt, arra raktam ki az üvegeket meg a kaját. Zequinha már ivott volna, de nem engedtem. Majd ha Pereba is itt lesz. Megvárjuk. Amikor Pereba megjött, teletöltöttem a poharakat, és azt mondtam, jövõre szebb évet kívánok magunknak. Boldog új évet. PáL FeRenc fordítása

471

CECÍLIA MEIRELES

nem szabad semmirõl megfeledkezni nem szabad semmirõl megfeledkezni: a nyitott csapról, a meggyújtott tûzrõl, egy mosolyról a boldogtalanokra, a minden percben elmondott imáról. Arról se, hogy az új lepkére nézzünk, és az örök égboltra. Amit el kell feledni: önnön arcunk, nevünk, hangunk csengése, pulzusunk ritmusa. Amit el kell feledni: teendõkkel terhelt napunk, a jutalom, dicsõség szomjazása. Az kell: úgy éljünk, mintha nem is volnánk, komoly, szigorú szemmel figyelve önmagunkat; a többi nem ránk tartozik.

472

A boldogság mûvészete volt idõ, mikor ablakom olyan városra nyílt, melyet mintha krétából építettek volna. Az ablakhoz közel majdnem kiszáradt kicsi kert volt. nyáridõ volt, porlott a föld, s a kert szinte halottnak látszott. de reggelente egy öregember jött vödörrel, és keze néhány csepp vizet hintett minden növényre. nem öntözés volt: egyfajta szertartás, hogy ne haljon meg a kert. néztem a növényeket, a férfit, a szikár ujjairól lepergõ cseppeket, és megtelt boldogsággal a szívem. Ablakot nyitok néha, s látom a virágzó jázminbokrot. Máskor testes felhõket látok. Olykor iskolába bandukoló gyermekeket. A falon szökdécselõ verebet. Macskákat: verébrõl álmodva, fel-felnyitják s lehunyják szemüket.. Fehér lepkéket, a levegõ tükrében megkettõzve. darazsakat, amelyek mindig Lope de vega-alakoknak tûntek. néha egy kakas kukorékol. néha elhúz egy repülõgép. Minden szilárdan a helyén, betöltve a rendeltetését. és engem eltölt a boldogság. de mikor elmondom, hogy ily kis boldogságok vannak minden ablak elõtt, némelyek azt mondják, nincs is ilyesmi, mások, hogy csak az ablakom elõtt van, végül mások, hogy nézni is tanulni kell, hogy így lásson az ember. JánOSHáZy gyöRgy fordítása

473

DIMAS CARVALHO MUNIZ

A kézirat epaminondas Pitágoras da cunha egy roskatag könyvesboltban dolgozott, amely egy szûk, lepusztult, belvárosi utca egyik öreg, kétemeletes épületében volt. A tulajdonoson, az idõs, süket, reumás és majdnem teljesen vak eleutério úron kívül õ volt az üzlet egyedüli dolgozója. így aztán epaminondas jóformán úgy tekintett magára, mintha õ volna az egyedüli birtokosa a szúette polcokon sorakozó, több ezer öreg, poros könyvnek, amelyeket voltaképpen senki sem keresett. A vevõk ugyanis ritka vendégnek számítottak – hasonló helyen nincs is mit csodálkozni ezen –, és aki mégis betévedt a boltba, az maga is öreg, roskatag és lepusztult volt. A napok egy amazonasi folyó egyhangúságával folytak a maguk medrében… Az unott epaminondas hatalmasakat ásított, miközben a feledésbe merült könyvlapokat forgatta. eleutério úr a pult mögötti nyugágyon az újságot lába közé ejtve szundikált, és elnyíló szájából kicsurrant a nyál. A két emeleten kívül az épületnek volt még egy apró padlása is, ahová epaminondas, ha éppen nagyon égett benne a tenni akarás, fel szokott menni, hogy takarítson. egyszer egy ilyen alkalommal észrevette, hogy az egyik sarokban könyvoszlop magasodik, amelyre korábban nem figyelt fel. Odament, és a megsárgult lapokat óvatosan hajtogatva elolvasta a könyvek címét, itt-ott beléjük nézett. A portól tüsszentenie kellett. néhány kötetet megrágott a moly, más könyvek pedig már szinte olvashatatlanná váltak. de leginkább egy XvII. századi fûzött kézirat keltette fel a figyelmét, amely egy neki teljességgel ismeretlen nyelven íródott. Az elején olvasható, feltehetõen bevezetõ gyanánt szolgáló rövid portugál szöveg azt állította, hogy az irat nyelve sumer, és az a szerencsés ember, aki le tudja fordítani, halhatatlanságra, valamint rendkívüli mesés vagyonra tesz szert. epaminondas gyakorlatias ember volt, soha életében nem álmodozott, sõt inkább meglehetõsen földhözragadt módon gondolkozott. A káprázatos ígéretek olvastán megvetõ kacajra fakadt. Képtelenségük gúnyos mosolyra görbítette ajkait. Mégis, valami megmagyarázhatatlan erõ folyton odahúzta, vonzotta a kézirat, mint mágnes a vasat. Amikor a padlásról lejött, már megérett benne az elhatározás, hogy kerül, amibe kerül, megtanul sumerul. ettõl a naptól kezdve epaminondas élete gyökeresen megváltozott. Ami kezdetben csak bûvölet volt, rövidesen mániába, megszállottságba, elragadtatásba csapott át. epaminondas éjjel-nappal tanult. Szabad óráit ennek az egy célnak szentelte. élni is elfelejtett, annyira elmerült a mágikus betûkben, amelyek megbabonázták, és valósággal átjárták minden porcikáját. Hosszú éveket töltött odaadó tanulással, otthon és a könyvesboltban egyaránt. Az egyre ritkuló vevõket türelmetlenül szolgálta ki. Könyveket vásárolt, kutatott az interneten, kapcsolatba lépett a világ túlsó felén élõ tudósokkal. Szaklapokra fizetett elõ. Minél messzebbre jutott – és az utazásból nem volt visszatérés –, annál több jel vallott arra, hogy igazat mond a kézirat. ezeréves idézetek, titkosírással írt útmutatások nyer474

tek értelmet, apránként helyükre kerültek a roppant kirakójáték darabkái. epaminondas egyre gyakorlottabb szeme immár észrevette a látszólag összefüggéstelen dolgok között fennálló mély és finom kapcsolatokat. Kilenc év tanulást követõen epaminondas úgy érezte, már csak egyetlen lépés választja el attól, hogy a nagy ugrást megtegye, és végre át tudjon lépni a Misztériumot õrzõ hatalmas kapun. ekkoriban történt, hogy eleutério úr egy nap, pontosan délben, a nyugágyában ülve, térdén az összehajtogatott újsággal jobblétre szenderült. Mivel gyermektelen özvegyember volt az öreg, és a rokonságát sem ismerték, egyetlen szóba jöhetõ örököse, epaminondas szervezte meg a halottvirrasztást. Az öreg háza a város egyik távoli csücskében állt, ahol a széles utat szegélyezõ hatalmas fák árnyéka és halk susogása töltötte be az éjszakát. epaminondas egyedül virrasztott a halott mellett. Már csaknem megvirradt, amikor úgy megéhezett, hogy kénytelen volt röviden elhagyni a halottas szobát, ahol egyedüli társai a szomorú gyertyák voltak. egy grillvendéglõ felé vette az irányt, ahol gyorsan befalt néhány kekszet, és ivott hozzá egy guaranát. Kért még egy szendvicset is, hogy napkeltekor rendesen is megreggelizzen. elmondhatatlan volt a riadalma, amikor visszaért a házba. A halott koporsóját két oldalról négy-négy, azaz nyolc feketébe öltözött aggastyán állta körül, akik valami holt nyelven furcsa szavakat mormogtak. epaminondas rémülete csak fokozódott, amikor remegve és hideg izzadságban úszva azt látta, hogy egykori fõnöke méltóságteljes lassúsággal fölemelkedik, majd érces, életteli hangon a következõ szavakat intézi hozzá: – drága epaminondas, köszönettel tartozunk önnek; mi, azaz én és nyolc társam, akik sok ezer év óta bírjuk a Kézirat Titkát. ez a kézirat halhatatlanná tett, és mérhetetlen gazdagsággal ajándékozott meg minket. ám mindennek ára van. A mi kéziratunk pedig azt az árat szabja, hogy vérét vegyük valakinek, aki kilenc teljes éven át a szöveg megfejtésének szenteli magát, és minden akadályt legyõzve már ott áll a megismerés küszöbén. Százévenként megismételjük ezt a szertartást, és már annyiszor elvégeztük, hogy számon tartani sem tudom. és ekkor epaminondas Pitágoras da cunha érezte, miközben elsötétült elõtte a világ, hogy görbe karmok tépik fel a ruháját és a bõrét, majd egy hideg penge hatol a hasába, kimetszi zsigereit, elindul a mellkasa felé, és míg hangok kántálnak suttogva imákat és átkokat azon az õsi, csaknem teljesen elfelejtett nyelven, áthatol a tüdején, és eléri a szívét. PáL ZSOMBOR SZABOLcS fordítása

475

CARLOS SUSSEKIND

Az 1951-es év ellenkarácsonya A gyámügyi Hivatal a következõ igénnyel fordult a II. Péter császár nevét viselõ Rio de Janeiró-i fõpályaudvar illetékeseihez: „Szíveskedjenek két elsõ osztályú jegyet kiállítani a hivatalos ügyben utazó dr. Lourenço Laurentis, a Szövetségi Körzet gyámügyi biztosa, valamint az õt elkísérõ kiskorú részére, São Paulo, Franklin Roosevelt pályaudvar célállomással.” A fõpályaudvar alkalmazottja nagyon figyelmes velem. nem kell sokat várnom. de miután lepecsételi az igénylést, kijelenti, hogy csak másnap állhat rendelkezésemre, mivel a vasúti szabályzat szerint legkorábban három nappal elõre adható ki a jegy, nem néggyel. vagyis elsiettem. nem akadékoskodom, nehogy késõbb megigyam a levét. Tervezett utam, amelyet kizárólag a fiam társaságában fogok megtenni, méghozzá úgy, hogy – ígéretemhez híven – nem zavarom az olvasásban, mely ígéret a São Paulóban eltöltendõ napra (december 25.) is vonatkozik, utunk tehát tökéletes összhangban van az ellenkarácsony általunk (jómagam és a fiam által) kidolgozott koncepciójával. A szentestét a vonaton töltjük, nem kívánunk sem jót, sem rosszat senkinek, õ majd olvas, én pedig ábrándozom. 26-án jövünk vissza. nem adunk és nem kapunk ajándékot. egyetlen ajándékunk ez az ingyenes utazás, amely tulajdonképpen nem is ajándék, hiszen engem mint gyámügyi biztost egyszerûen megillet. Apa és fia, dr. Lourenço és a filozofikus hajlamú kis Lourencinho elemükben lesznek, és remekül érzik majd magukat. Utánanéztem, és kiderült, hogy ha oda-vissza éjszaka, kétszemélyes hálófülkében és a „Santa cruz” járattal utaznánk, akkor retúrjegyünk háromszor annyiba kerülne az államnak, mint a kupéban ülve megtett út. 24-én, 22:30-kor szállnánk vonatra Rióban, és 25-én reggel 9-re érnénk São Paulóba. Pompás lenne, az biztos. A lelkiismeretem azonban nem engedi, hogy úgy utazzak, mint egy nábob, és fényûzõ vonatjegyet igényeltessek a hivatallal, különben is dokumentálják, így örökre nyoma maradna. csalásnak épp elég, hogy Lourencinho meg én „hivatalos ügyben” utazunk. Mindenesetre megpróbálom úgy intézni, hogy ha odafelé éjszaka utazunk is, a viszszautat nappali járattal tegyük meg – mintegy a lelkiismeretem megnyugtatására. így kevésbé élünk vissza hivatali elõjogommal, ugyanakkor fiamnak is biztosíthatom a kényelmes utazást. Ha az oda- és visszaút egyaránt nappali vonattal történne, még könnyebb lenne a lelkiismeretem, de nem tudom, hogy viselné ezt a fiam mája és az én vesém. Úgyhogy, meglátjuk. vacsora után derûlátó hangulatban ecsetelem az egybegyûlt családnak, milyen csodálatos vonattal fogunk utazni. A vagonok rozsdamentes acélból. dönthetõ kecskebõr ülések. Senkinek nem kell állni, mindenkinek van helye, mindenki mosolyog. A szerelvény finoman, hangtalanul, zökkenésmentesen suhan, nem száll be a por, olyan hûs a levegõ, mint a Metro moziban, mozivonat, elõször azt hiszed, hogy csak az esõs 476

nap teszi, de aztán egy állomáson kinyílik az ajtó, és megcsap a kemencemeleg. dõl be a kinti hõség. eközben a vonaton mindig ugyanaz a kellemes hõmérséklet! Fiatal lányok és fiúk beszélgetnek és csókolgatják egymást. Ha nem csókolóznak, akkor énekelnek. Mint egy álom! Szónoklatom után Lourencinho gyorsan lehûti lelkesedésemet, ugyanis kijelenti, hogy csak azért jön São Paulóba, hogy elkísérjen, igazából nem is biztos benne, hogy mûködik majd ez az ellenkarácsony-dolog. Ha még az ellenkarácsony sem villanyozza fel, mit lehet várni ettõl a gyerektõl? Biztos csak a fárasztó utazástól tart. de nem, mégsem. Mert amikor kedvcsinálónak arról beszélek, hogy megnézzük a várost, ahol utoljára 1920-ban – szóval, több mint harminc éve – jártam, rögtön tiltakozik: – ne is próbálj parkokat, sugárutakat, emlékmûveket vagy híres embereket mutogatni nekem! Mindenki megy, amerre neki tetszik. Másnap elmegyek a jegyekért a pályaudvarra. Másik alkalmazott a jegypénztárban. Ugyanolyan figyelmes, mint a tegnapi, de huszonöt percig várat, ennyi kell neki, míg ellenõrzi, hogy valóban a gyámügyi Hivatal vezetõje írta alá a papíromat, ami felháborító. végül roppant nyájasan eltanácsol azzal, hogy csak holnap, 22-én adhatja ki a jegyeket, mivel a szabályzat szerint legkorábban három nappal az utazás elõtt tehet ilyet, és mivel 24-én utazunk, a három nap 22-e, 23-a és 24-e! Az utazás napját tehát egyben az utazás elõestéjének tekinti, de inkább most sem vitatkozom. nevetgél tájékozatlanságomon, amikor megemlítem az „éjszakai” járatot, meg a „Santa cruz”-t. Az igénylésben csak az „elsõ osztály” szerepel, nincs külön megjelölve, hogy éjszakai vagy nappali vonatra vonatkozik. Hogy mégse vágja el a ránk nézve kedvezõ jegypénztári döntés lehetõségét São Paulóban, vagyis mielõtt megvesszük a jegyet a hazaútra, odaírja utalványomra, hogy „éjszakai díjszabás”, így fontolóra vehetem, hogy visszafelé esetleg éjszakai vonattal jövünk. éjszakaival, de csak „fapados” kivitelben, hálókocsiról, ágyról szó sem lehet. Még fotelülésrõl sem. Az ülésért még a nappali járatokon is külön kell fizetni. 60 cruzeiro oda, 60 vissza. vagyis a gyámügyi Hivatal vezetõjének levele mindössze arra jogosít fel, hogy elutazzak vonattal São Paulóba és vissza, arra nem, hogy le is üljek. Még ez is kereken 568 cruzeirójába kerül az államnak. Utólag igazán vicces, hogy ilyen naiv voltam, és aggályaim voltak az akkor még lehetségesnek látszó kényelmesebb utazással kapcsolatban. Az állam nem esett a fejére. Tudja, hogy ahol nyugtát adnak, azt a csirkefogók messze elkerülik. elõnyökbõl hasznot húzni rejtve, számla nélkül lehet. Másnap, amikor visszamegyek, épp nyit a jegypénztár, én vagyok az elsõ. nem tudok azonban árnyékos ülõhelyet szerezni, mint szerettem volna. „Mi nem tudhatjuk, mely helyek vannak árnyékban és melyek a napon. Az a szabály, hogy automatikusan adjuk ki a jegyeket, senkinek nincs beleszólása.” Belenyugszom. elolvassa tegnap kiállított jegyutalványomat. A tegnapi alkalmazott 1951. december 21-ét írt rá keltezésnek, helyesen, ám Isten tudja, miért, 1952. december 24-ét tüntette fel mint az utazás dátumát. nyilvánvaló emberi tévedés. de az egyes számú ablakban ülõ méltóságos jegypénztáros úr úgy véli, ki kell javítani a hibát. egyetértek, még ebben is. ám az ötös jegypénztárban már más ül, nem a tegnapi „nyájas” alkalmazott. A javításban nem õ az illetékes, a kolléga azonban, aki korrigálhatná a hibát, csak délután négykor kezd 477

dolgozni. ezt a képtelenséget már nem tûrhetem. visszamegyek az egyes ablakhoz. A jegypénztáros csendesen végighallgat. Hívatja az ötösben ülõt. Tanácskoznak. Aztán szigorúan így szól hozzám: – Az alkalmazottnak igaza van. nem javíthat ki olyan hibát, amit nem õ követett el. de ön sem járhat rosszul valami miatt, amirõl nem tehet. Úgyhogy, kérem, Freitas úr, oldja meg. Ha át lehet írni a számot, írja át. Ha nem lehet, állítson ki új utalványt. Azzal hátat fordít. A dátumot nem lehetett megváltoztatni. Miután gondosan eligazgatja az indigót a „kipróbálásra” szánt piszkozatlapon, Freitas ünnepélyesen fogja a ceruzát, jól rányomja a hegyét, majd fölemeli az indigót, hogy lássa az eredményt. – nem megy. – negyedórát várok hát, míg kiállítja az új utalványokat. Megérdemeltem volna, hogy kálváriám itt véget érjen. de nem ért. visszamegyek az egyes ablakhoz. A jegypénztáros szemügyre veszi az utalványokat, elkéri hivatali igazolványomat, majd szárazon odaveti: 60 cruzeiro a két ülõhely. Odaadom a pénzt, de megkérdezem: – van valami extra ezekben az ülõhelyekben? – nincs – vágja rá azonnal. – Akkor miért kell külön fizetni értük? Ha nem fizetnék, állva kellene utaznom? Megigazítja a szemüveget az orrán, pillantása derûs nyugalommal pihen meg rajtam; jól megfontolja a választ: – Igen. Tehát egy hivatalos ügyben utazó állami alkalmazottnak még ahhoz sincs joga, hogy ülve vonatozzon tizenegy órán át, jóllehet szabadjegyét a gyámügyi Hivatal igényelte, vagyis közvetve maga az Igazságügyi Minisztérium. és itt még nincs vége! Udvariasan érdeklõdöm az ablakban trónoló kis diktátornál, hogy a B vagon 37-es és 38-as ülései vajon az árnyékos oldalon vannak-e. Ingerültségét alig leplezve valamiféle „fensõbbséges” nyugalommal, így válaszol: – Kedves uram, elfogad egy tanácsot? Kérje a jó Istentõl, hogy árnyékos helyük legyen, mert ez ügyben egyedül õ dönthet. Hanem az isteni döntés már öröktõl fogva kész van! Mindegyik helynek megvan az elõnye és a hátránya. egy tizenegy órás út során, amely reggel 7:25-tõl 18:25-ig tart, délutánra árnyékba kerül, akit délelõtt sütött a nap, és aki délelõtt hûsölt az árnyékban, az megsül majd a délutáni napsütésben. ezen aztán nevetnünk kellett, hogy levezessük a mindkettõnkben felgyülemlett nem kevés feszültséget. Boldog karácsonyt kívánok neki, szívbõl, õszintén. végre fellélegezhetek. gondoskodtam mindenrõl, ami ahhoz kellett, hogy az ellenkarácsonyunk, a fiamé meg az enyém, biztosítva legyen. URBán BáLInT fordítása

478

RONALDO CORREIA DE BRITO

eufrásia Meneses

– ülök. Itt látnak minden délután és azt képzelik, hogy az estét várom. de hiszen mit várhatnék a világosság elmúlásán kívül? A percet, amikor bezárkózom a szobámba, és csak lesem, nem jön-e valaki, aki körbejárja a házat, és akirõl nem is tudom, hogy valóságos-e, vagy csak fáradt magányom keltette életre? A férjem vagy hazajön, vagy nem, ezt mindenki tudja. érzik, hogy már az éjszakára készülök, és ha elmennek az ajtóm elõtt, megkérdezik: „várja az estét, dona eufrásia?” de hát mi mást hozhat nekem az este, mint hideg szelet és mélységes csöndet? Az idei aszályban elpusztult jószág rothadó húsának szagát, záródó ajtók csattanását, összebújó birkák bégetését, vemhes tehenek szuszogását, kihunyó parazsak pattogását a tûzhelyen. Mellettem alszik a fiam, illatos, fehér függõágyban. Hallom könnyû lélegzését, biztosan tudom, hogy él. A hiány univerzumában lakunk mi ketten: õ álmában, én ébren. Mögöttünk egy ház, amely összeköt a világgal. Hatalmas, fehérre meszelt ház, akkora ajtók és ablakok vannak benne, hogy egész belefáradok, mire sorra kinyitom, majd a nap végén becsukom õket. így, becsukva, a ház még õrzi elõzõ gazdái jókedvét, arcképüket a falakon, elnyûtt nyergeket és patinás fémeket a magas, megkormosodott mennyezet alatt. A ház az õ erkölcseik alapján ítélkezik tetteinkrõl, és a férjem a ház régi urainak örököse. így hát, ha eszembe jut véletlenül egy másik név, mondjuk, az idegené, aki olyan szelíden nézett rám, a ház hallgatja gondolataimat, aztán álmomban hangorkánt zúdít rám, ahány hangja van, mind velem kiabál. Rabja vagyok ezeknek a falaknak, foglya rég elhunyt embereknek, akik most belõlem táplálkoznak. A kõvel kirakott kis gyalogúton feljövök ide, leülök, nézem az örök tájat: a karámot, a patakparti nagy, lapos köveket, a rövid kis utat, a baromfiólakat, a földeket, a lakóházakat. és mindent beborít a csend, a felhõtlen kék égbe nem ér el a szél. és messze, ahová már nem látok el, ott a szülõföldem, ahonnan jöttem. Mindjárt leszáll az este. A férjem és a marhapásztorok behajtották a gulyát a karámba, és visszalovagoltak megkeresni az elcsatangolt marhákat. Megjöttek a juhok is, nyakukban a csilingelõ csengettyûvel, gyapjú- és porfelhõt gomolygatva. Az állatok soványak és éhesek. Az emberek is. nappal tizenkét órán keresztül éget és perzsel a nap, éjszaka pedig a langyos, erõs szél szívja ki testünk utolsó nedvességcseppjét is. Száraz kórók vagyunk, törékenyek és gyúlékonyak. egy puszta pillantástól is lángra lobbanunk, hogy fényes, tünékeny tûzzel nyomban hamuvá égjünk. ereim még õrzik az élet maradékát, amely a férjem tápláléka. Rám fekszik, fújtat, morog, fájdalmat okoz, de nem néz az arcomba. Aztán mellém zuhan. Bámulom a plafont, és ujjaim hegyével megérintem a lepedõt átnedvesítõ, langyos ondót. nem tudom, hogy menekülhetnék el. Annyi éve már, és itt ez a drága gyermek, aki a függõágyban alszik. délutánonként kikönyökölünk az ablakba, és nézzük a hazatérõ gulyát. Bõgnek a tehenek, komótosan lépkednek a bikák. A nap vöröslõn haldoklik. 479

Olyan szomorú minden, hogy sírunk mind a ketten. Tõlem sírni és elvágyódni tanul a fiam. Az apja keménységre és bátorságra tanítja. Azt akarom, hogy a fiam csak az enyém legyen. Ha magamnak nevelem, azzal állok leginkább bosszút a férjemen, aki idehozott Sulidão földjére, ahol pirkadatkor csak egyszer kukorékol a kakas. Igaz, a saját lábamon jöttem, nem kényszerítettek. Magam mögött hagytam a zöld Paraít, anyám faluját, apám örök nyughelyét. Ha lehunyom a szemem, most is látom a hullámzó cukornádültetvényeket, orromban a nyers, barna nádcukor illata. nem is értem, hogy vitt el onnan a lábam. nem tudom felidézni, de könnyen távoztam, hipphopp, s már ott se voltam. Az egyik nagybátyám elvitt cameçába tanítónõnek, tíz mérföldre a szülõföldemtõl. A Sulidãóból jött Meneses családnál fogok lakni. nemrég költöztek az új birtokra, és a civilizált világgal való érintkezés szükségessé tette, hogy megtanuljanak írni-olvasni. A második nemzedéket – öt nõt és kilenc férfit – kellett tanítanom. Az öregek már nem gyötörték magukat ilyesmivel. Költözõmadarak vonulása riaszt fel az emlékezésbõl. Afrika fogadja majd be ezeket a madarakat, amelyek elhagyják a vadont. Ha itt maradnak, éhen halnak, kitikkadnak. A raj hosszú kelmeként nyúlik el az égen. Mi maradunk, hogy az utolsó csepp vizet is kiszívjuk a kövekbõl, és a napba nézve mindennap újraolvassuk a saját ítéletünket. Jön egy marhapásztor. Kiszakította az ujjasát egy aroeira-ág, a karját is felsértette. Zsázsáért jött, az jó a sebre, megnyugtatja. Az éhségtõl nyugtalanabb a gulya, a férfiak nem tudták egybeterelni a borjakat meg a bikákat. Azt mondja, a férjem ideges, és halálosan megfenyegetett egy João Menandro nevezetû embert, aki nem idevalósi. öszszekülönböztek. A férjem parancsoláshoz szokott, bárkin átgázolna, aki az útjába áll. vagy talán megérezte, amit soha egyetlen mozdulattal sem árultam el? Remegve mutatom a férfinak, hogy a kert melyik sarkában találja a gyógyfüvét. Megköszöni, és mintha kikívánkozna belõle még valami, aztán mégsem mondja, csak néz szánakozva. Mindenki így néz rám. A ház elõtt elhaladtukban leveszik a kalapjukat, jó napot kívánnak, és mennek tovább. Hiába telt el annyi év, idegennek tekintenek. nehéz út vezet a szívükhöz. vajon kedvelnek-e, hogy ilyen hallgatag és távolságtartó vagyok? Sejtik-e titkos érzéseimet? A marhapásztor arcán keresném a választ, de kurta bólintással búcsúzik, és elmegy. Kezdetben próbáltam szeretni ezt a földet és lakóit. Magammal hoztam Paraí forrásaiban fürösztött, üde vidámságomat. de itt erõsen tûz a nap, felissza belõlünk az utolsó cseppet is. Kiszikkadtam, már nem kopogtatok idegen ajtókon, és visszavonultam a ház labirintusába, ahol csak várok. Az emberek, akár a perzselõ nap, nappal mutatkoznak, éjjel eltûnnek. Meneseséknél addig maradtam, amíg bele nem szerettem daviba, a késõbbi férjembe, és meg nem tanítottam a fiataloknak az elsõ betûket. engem fehér cukorral kényeztettek, míg a többiek csak barna, nyers nádcukrot kaptak. A sötét folyosók idõszaka volt ez. Megismertem a férjem erõs ölelését, vágyának sodrását, és megadtam magam. Fölhevült nõi lélekkel nem is kérdeztem, szerelemmel szeretünk-e. csak égtem. Szabadon engedtem a kezét, zabolátlan hímtagját. Miután magáévá tett, visszamentem anyám házába, és vártam az esküvõ napját. Három napig táncoltunk a lakodalomban, majd idejöttünk, Sulidão tikkasztó földjére. ezt a házat elhagyták a régi gazdái, de súlyos jelenlétük most is elnehezíti benne a levegõt. Itt, az 480

aszályos bozótvadonban kell továbbvinnünk a családi örökséget, mely kikezdhetetlen, mint az útkövek. A fiam mocorog a hálóban, visszamegyek a házba. Sötét van, meg kell gyújtanom a gyertyákat. egyszer egy ilyen éjszakán elfutott itt egy sörényes farkas. A férjem többször rálõtt, de nem találta el. napokig a farkasról beszélt mindenki. ezek a környék történései. csöndbõl és emlékekbõl élek. néha, amikor nem akarok álmodni, madárnevekre gondolok, hogy késleltessem a percet, amikor be kell húznom a reteszeket. Próbálok nem gondolni rá, hogy minden éjjel, amikor egyedül fekszem le, mekkora tolongás van az ablakom alatt. Ideje dönteni? Lélegzetvételt hallok, nem a magamét. Lepel az éjszaka, amely a kimerült embereket betakarja. Úrrá lesz rajtam a fáradtság, újból elhalasztom a választást. A kés a párna alatt, az éles penge valósága emlékeztet, hogy eljön a pillanat, amikor elvághatom az álmot, és kiáshatom az életet. A férjem egy marhapásztorral megüzeni, hogy nem jön haza az éjjel. valahol a közelben mulatnak. Zenészek és nõk érkeztek, távoli vidékrõl. Hajnalban is hallom majd a mámoros kiáltásokat, és foszlányokban egy dalt, melyet mindhiába próbálok felismerni. A marhapásztor felajánlja az egyik lánya társaságát, megköszönöm. A férjem meg a messzirõl jött ember csúnyán összerúgták a port, meséli, valaki még otthagyhatja a fogát. Talán meglepetést tartogat az éjszaka, jó lesz korán lefeküdni. egyedül vagyok. nincs apám, anyám, nem mosolyognak rám testvérek. csak a ház figyel: fel akar falni. João Menandro neve összeolvad az álmommal. valóban van valaki odakint az éjszakában, aki vár, vagy csak a vágyam szülte õt? elbágyaszt ez a végeérhetetlen éjszaka, mi lenne, ha siettetném a mindent lezáró végkifejletet? nincs idõ tétlenül nézni, hogy pusztul a világ körülöttem. A párna alá rejtett penge érintésére megfeszül a kezem. A férjem álmosan fog hazatérni. A másik odajön az ablakomhoz. Megnézem majd magam a tükörben. Igen, eljön majd a hajnal. Amelyik talán az utolsó lesz, vagy az elsõ. nAgy vIKTÓRIA fordítása

481

KüLFöLdI SZeRZõInK áLvARO ALveS de FARIA (1940) költõ, író, újságíró, színpadi szerzõ, az úgynevezett „’60-as nemzedék” tagja. Számos mûfajban alkot, leginkább mégis költõ: 1965-ben nyilvános – utcai, köztéri – felolvasásokkal kezdte költõi pályafutását, 1966-ban azonban politikai okokból betiltották a hasonló megnyilvánulásokat. Újságíróként elsõsorban irodalmi kritikákat tesz közzé lapokban, folyóiratokban, rádiós és televíziós mûsorokban. Munkásságát kétszer is (1976, 1983) Jabuti-díjjal ismerték el.

még meg tudta jelentetni Bebel Que a Cidade Comeu (Bebel, akit a város fölfalt, 1968) c. regényét, de a cenzúra miatt az 1969-ben befejezett Zero csak 1974-ben jelenhetett meg európában, Brazíliában pedig a hetvenes évek végéig be volt tiltva. Késõbbi regényei is remek korrajzok, és kézzelfoghatóan tükrözik a katonai diktatúra viszonyait, légkörét. Itt közölt novellájáról (Obscenidades para uma dona-de-casa) azt mondta lapunk munkatársának, hogy az egyik legsikerültebb írásának tartja.

MáRcIO BARBOSA (1959) író, költõ, jogi aktivista; São Paulóban született. A Quilombhoje szervezet egyik vezetõjeként az afrobrazil jogegyenlõségi mozgalom meghatározó alakja. elbeszéléseinek visszatérõ témája a társadalmi kiszolgáltatottság, a faji alapú hátrányos megkülönböztetés, a demokratikus társadalmak megoldatlan feszültségei. Tanulmányaiban rámutat a centrális „fehér” irodalom meghatározó szerepére, szemben a marginális helyzetû, kiszorított „fekete” és „kreol” irodalommal. írásai, így az itt olvasható Viver outra vez is, antológiákban jelentek meg.

MyRIAM cAMPeLLO Rio de Janeiróban született. elbeszéléseket, regényeket ír, mûfordító. 1972-ben Cerimônia da noite (Éjszakai szertartás) címû, debütáló regényéért megkapta a Fernando chinaglia II-díjat. Többek között georges Simenon, Stephen King és virginia Woolf mûveit fordította. Olho címû novellája több válogatásban is szerepel.

FeRnAndO BOnASSI (1962) író, drámaíró és filmes, São Paulóban született. Sokoldalú alkotó, könnyedén váltogatja a kifejezés írott és audiovizuális eszközeit. elõször drámai szerzõként figyeltek föl rá; mind színmûvét, mind regényét több ízben filmre vitték. 1998-ban berlini ösztöndíjasként írja meg O Livro da Vida (Az élet könyve) címû regényét, amelyet a Subúrbio (Külváros), majd a gyerekeknek szánt Uma Carta Para Deus (Levél Istennek, 2000) követ. Forgatókönyv-társzerzõként a nálunk is hellyelközzel látható Carandiru szövegkönyvét jegyzi. Az írás, a film és a színház mellett a 1997 óta rendszeresen ír a Folha de S. Paulo címû rangos lapnak. válogatásunkban 15 Cenas de descobrimento de Brasis és Corações vagabundos címû írásai olvashatók magyarul. IgnácIO de LOyOLA BRAndãO (1936). Legismertebb regénye a magyarul is olvasható Zero: Történelem elõtti regény (1990, Pál Ferenc fordítása), amely a hatvanas évek Brazíliájába, az önkényuralmi idõkbe kalauzol el. Brandão húszévesen költözött São Paulóba, ahol újságíróként dolgozott, és alaposan megismerte nemcsak a metropolisz életét, hanem a kor bonyolult politikai kérdéseit is. Az 1964-es katonai puccs után

MARInA cOLASAnTI (1937) eritreában született, olasz származású brazil írónõ. Líbiában, majd Olaszországban élt tizenegy évig. családjával együtt 1948-ban vándorolt ki Brazíliába, ahol képzõmûvészetet tanult, újságíróként és fordítóként dolgozott. Harminchárom könyve jelent meg: elbeszélések, versek, gyermek- és ifjúsági irodalom. 2010-ben Jabuti-díjat kapott a Passageira em trânsito (Átutazóban) c. regényéért. Itt olvasható A nova dimensão do escritor Jeffrey Curtam címû elbeszélését beválogatták a „száz legjobb” XX. századi brazil novella közé. ROnALdO cORReIA de BRITO (1951) ceará államban született. Orvos, pszichoterapeuta, író, dokumentumfilmes és drámaíró. Rendkívül sokoldalú mûvész, az irodalom, a színház, a film és a zene világában egyaránt otthonosan mozog. 2013-ban más brazil írókkal együtt a Frankfurti Könyvvásár vendége volt. Számos díjat és elismerést kapott. MáRcIA denSeR (1954) brazil írónõ, médiaszakember, újságíró; São Paulóban született. elsõ elbeszéléskötetével (Tango Fantasma) huszonhárom évesen jelentkezett. Magánemberként és íróként is kiáll a nõk jogai mellett, nevéhez fûzõdik a Muito Prazer (Öröm a köbön) c. nõi erotikus antológia kiadása 1980-ban. Jelen válogatásunkban közölt elbeszélésének eredeti címe: O vampiro da Alameda Casabranca.

482

AUTRAn dOURAdO (1926) brazil ügyvéd, író, újságíró, Minas gerais államban született. elsõ irodalmi elismerését 1942-ben kapta egy elbeszéléséért. Számos regényt, novelláskötetet és irodalomelméleti mûvet publikált. Munkásságát több irodalmi díjjal is jutalmazták, 1982-ben As Imaginações Pecaminosas (Bûnös képzelgések) c. mûvéért Jabuti-díjat kapott, 2000-ben pedig neki ítélték a Luís de Camões díjat, a legjelentõsebb portugál irodalmi kitüntetést. Jelen válogatásunkban szereplõ elbeszélésének eredeti címe: Os mínimos carapinas do nada. RUBeM FOnSecA (1925) Minas gerais államban született. Sok foglalkozást végigpróbált, mielõtt teljesen az irodalomnak szentelte magát. 1952-tõl hosszú éveken át a rendõrségnél dolgozott, ahol nagyon jól megismerte a Rio de Janeiró-i alvilágot. ennek képe, alakjai újra meg újra visszatérnek elbeszéléseiben, amelyekben nagyon sok a brutális elem: Feliz Ano Novo (Boldog új évet; címadó novellája itt olvasható) címû elbeszéléskötetét megjelenése után (1975) jó idõre be is tiltották. Regényei jobbára detektívregények, és az író által megteremtett, egy-egy bûnügyet nyomozóként is kibogozó ügyvéd, Mandrake alakja köré épülnek fel. Agosto címû nagy sikerû politikai thrillere getúlio vargas elnök utolsó napjainak történetét dolgozza fel, egy vállalkozó meggyilkolása nyomán földerített katonai összeesküvés történetével a háttérben. válogatásunkban közreadott másik elbeszélésének eredeti címe: Passeio Noturno. MARIAnA IAneLLI (1979) költõnõ, irodalomkritikus, újságíró. elsõ verseskötetét húszévesen jelentette meg. Háromszor is jelölték a Jabuti-díjra költészet kategóriában. versei önálló kötetin kívül számos antológiában és irodalmi lapban is napvilágot láttak. Rendszeresen jelentkezik online irodalmi krónikákkal. 2011-ben elnyerte a kubai casa de las Américas rangos kitüntetését is. ceSAR LeAL (1924–2013) cearái születésû, Pernambucóban letelepedõ költõ, író, 23 kötet szerzõje, a „’60-as nemzedék” mozgalmának elindítója, a Pernambucói egyetem professzora. Munkásságát Brazíliában az Olavo Bilac és a Machado de Assis díjakkal tüntették ki, de külföldi díjakat is kapott, így a Luiz de Camões-díjat is elnyerte. dantéról szóló esszéjéért megkapta az Olasz Köztársaság érdemrendjét.

cLARIce LISPecTOR (1920–1977) író, újságíró, akit egyik biográfusa így jellemzett: „a legjelentõsebb zsidó író Franz Kafka óta”. nyugat-Ukrajnában született, még egyéves sem volt, amikor családja kivándorolt Brazíliába. Recifében, majd Rióban töltötte gyermek- és ifjúkorát, huszonhárom évesen pedig a Perto do Coração Selvagem (Vad szívemhez közel) címû, újító módon a belsõ monológ formában megírt regényével robbant be az irodalmi köztudatba. 1944ben az egyesült államokba költözött diplomata férjével, a következõ másfél évtizedet itt és európában töltötte. 1959-ben, Rio de Janeiróba hazatérve írta meg leghíresebb mûveit, többek közt a Laços de Família (Családi kötelékek) c. elbeszéléskötet darabjait, és A Paixão Segundo G.H. (G.H. evangéiuma) c. nagy misztikus regényét, valamint vitathatlan remekmûvét az Água Viva (Élõvíz) címût. 1966-ban balesetet szenvedett, élete hátralévõ részét fájdalmak között, de igen termékeny munkával töltötte. Magyarul a Boszorkányszombat c. brazil antológiában is találkozhatunk vele. Itt közreadott novellája a Felicidade clandestina eredeti címet viseli. MARcO LUccHeSI (1963) Olasz bevándorlók Brazíliában született gyermeke; egyetemi tanár, költõ, esszéista, fordító, számos hazai és nemzetközi díj birtokosa. önálló verseskötetek egész sorát publikálta, de érdeklõdése igen sokrétû, kiterjed olyan területekre is, mint a (matematika)filozófia, teológia vagy a képzõmûvészet. Publicistaként és dramaturgként is ismerik riói körökben. cecíLIA MeIReLeS (1901–1964) Rio de Janeiró-i író, pedagógus, költõ, a brazil modernizmus meghatározó alakja, minden idõk egyik legnagyobb portugálul író költõnõje. A negyvenes években bejárta az amerikai kontinenst, Texasban elõadásokat tartott; errõl az idõszakról értékes versek tanúskodnak. Publicistaként elsõsorban oktatási kérdésekkel foglalkozott, de külföldi (Portugália, Izrael, India) útjairól is beszámolt. Költõi stílusa leginkább „neoszimbolistá”-nak nevezhetõ, témái sokszor a tünékeny idõ és a puszta szemlélõdés. noha nem merít a köznyelviségbõl, nem aknázza ki a tájnyelv vagy a folklór lehetõségeit, az erõsen nemzeti színezetû brazil modernizmus egyik legfontosabb költõjének tekintik. Tanárként sokat tett oktatási reformok elõmozdításáért, és szorgalmazta gyerekkönyvtárak létesítését.

483

vInIcIUS de MORAeS (1913–1980) Rio de Janeiróban született, és megkerülhetetlen figurája a brazil zenének – nemcsak mint költõ és örökzöld slágerek dalszövegírója, hanem mint zeneszerzõ és elõadó is. Bossa novát komponált, színdarabot írt, diplomata volt, és a kortárs brazil zene legnagyobb alakjaival együtt saját számait is nagy sikerrel adta elõ. nyolc felesége mellett leghûségesebb társa és zenész barátja a gitárosénekes Touquinho volt. Közös lemezeik vinicius költészetét is õrzik. dIMAS cARvALHO MUnIZ (1964) ceará államban született, ma is ott él, és dolgozik (irodalomelméletet tanít) mint egyetemi oktató. verses- és novelláskötetei jelentek meg, irodalmi folyóiratokban publikál. válogatásunkban szereplõ különös hangulatú elbeszélésének eredeti címe: O manuscito. Mûvei sokszor szürreálisak, abszurdak és fantasztikusak, ám nem mentesek a fekete humortól, a polgárpukkasztástól és a kafkai motívumoktól sem. RAdUAn nASSAR (1935) libanoni bevándorlók gyermeke, serdülõkorától São Paulóban élt. Jogot és filozófiát hallgatott, a hetvenes évek elejétõl fogva rendszeresen publikált. A kedvezõ kritikai fogatatás ellenére 1984 óta nem ír; mint mondta, elveszítette érdeklõdését az irodalom iránt. Inkább mezõgazdasággal foglalkozott, elõször nagyban, majd – földjeit elajándékozva nemes célra – kicsiben. Számunkban olvasható rövid írásának eredeti címe: Pelas três da tarde. eRIc nePOMUcenO (1948) pályafutását újságíróként kezdte São Paulóban; fordító (többek közt cortázar, garcía Márquez, Onetti fordítója), novellista, de nem szépirodalmi mûfajokban is alkot. elbeszélései számos antológiában és folyóiratban, de könyv formában is megjelentek. JOãO UBALdO RIBeIRO (1943) Bahia államban született, író, újságíró, tanár. A kortárs „északkeleti” (nordestino) irodalom egyik legfontosabb alakja. Mûveit tûéles társadalomábrázolás, szikár irónia jellemzi, regényeinek, elbeszéléseinek szövegvilágában ötvözõdnek az európai, portugál, észak-amerikai narratívaeljárások és a helybéli, jellegzetes elbeszélõi formák. Több regényébõl készült filmfeldolgozás, teleregény. Legfontosabb mûvei közül a Getúlio õrmester (Sargento Getúlio) magyarul is megjelent (1976) Székely ervin fordításában.

SéRgIO SAnT’AnnA (1941) a kísérletezõ jellegû nagyvárosi kispróza mestere. novelláinak és regényeinek színhelye általában szülõvárosa, Rio de Janeiro. Legismertebb könyve Ralfo vallomásai (As Confissões de Ralfo, 1972) egy fiktív önéletrajzon dolgozó író történetét beszéli el, sajátosan ironikus-szatirikus hangnemben. Több ízben is elnyerte az igen rangos Jabuti-díjat. Több novelláját megfilmesítették. elbeszélése Brazíliában Estranhos címen jelent meg. MOAcyR ScLIAR (1937–2011) író, orvos. írásainak zöme a diaszporában, elsõsorban a Brazíliában élõ zsidók identitásával foglalkozik. Legismertebb regénye a Max e os Felinos (Max és a nagymacskák, 1981), amely miatt a Pi élete szerzõjét, yann Martelt nem egészen ok nélkül vádolták meg plágiummal. Scliar családja Besszarábiából vándorolt ki Brazíliába 1919-ben. Scliar Porto Alegrében, zsidó családban született, orvos lett, és évtizedeken át különbözõ kórházakban gyógyított. Termékeny író, több mint száz kötete változatos képet mutat: elbeszélés, regény, ifjúsági irodalom, gyermekirodalom, esszé. Sokféle identitása (zsidó, orvosi, délbrazil „gaúcho”) ihlette az O centauro no jardim (Kentaur a kertben, 1980) címû regényét, amelyben a kentaur a kettõs identitás szimbóluma. A válogatásunkban olvasható A balada do falso Messias a fentiekhez hasonló témát dolgoz fel. MARcOS SIScAR (1964) költõ, fordító, a campinasi egyetemen tanít irodalmat. Párizsban szerezte elsõ diplomáját francia irodalomból, és ugyancsak Franciaországban végzett felsõfokú társadalomtudományi és filozófiai tanulmányokat. Számos verseskötete, esszéje és fordítása látott napvilágot Brazíliában. cARLOS SUSSeKInd (1933) Rio de Janeiró-i író és fordító. A hatvanas évek derekán tûnt fel, és vált egyre imertebbé a kortárs brazil irodalomban. carlos Sussekind de Mendonça, neves jogász és esszéista fia. Leghíresebb regénye a Csapda Lamartine-nak (Armadilha para Lamartine, 1976) apja naplóinak felhasználásával készült, és több kritikus a század egyik legjobb brazil regényének tartja. További meghatározó mûvei a Szerintetek mit csinált? (Que pensam vocês que ele fez, 1994), illetve A szerzõ sokat hazudik (O autor mente muito, 2001), amelynek érdekessége, hogy Sussekind saját pszichológusával együtt írta meg. Itt közölt elbeszélésének eredeti címe: O anti-Natal de 1951.

484

AnTônIO TORReS (1940) bahiai születésû író, újságíró. Tizenhét kötete jelent meg 1972 óta; 2007-ben Jabuti-díjat kapott. Már az iskolában tudta, hogy író akar lenni; leveleket írt írástudatlan falusiaknak, szavalt a kisváros fõterén, majd a Jornal da Bahia tudósítója lett. Késõbb São Paulóban és Portugáliában is dolgozott, majd Rio de Janeiro államban telepedett le. Itt olvasható Por um pé de feijão címû novelláját beválogatták a XX. század második felének száz legjobb brazil novellája közé. JOãO SILvéRIO TRevISAn (1944) író, újságíró, filmrendezõ és fordító. A hetvenes évektõl kezdve publikál regényeket, novellákat és drámákat. Homoszexualitása és egy meleg tematikájú, provokatív filmje miatt elõször Mexikóba, majd Kaliforniába menekült a katonai diktatúra elõl.

Brazíliába hazatérve megalapította a melegek jogait képviselõ Somos szervezetet; a homoszexualitásukat nyíltan vállaló írók közül hazájában õ a legismertebb. Fontosabb mûvei: Kicsapongók a Paradicsomban (Devassos no Paraíso, 1986), Ana Velencében (Ana em Veneza, 1994), Egy darab belõlem (Pedaço de Mim, 2002). válogatásunkban szereplõ novellájának portugál címe: Dois corpos que caem.

Szerzõink közül Ignácio de Loyola Brandão, Márcia denser, Autran dourado, Rubem Fonseca, clarice Lispector, Raduan nassar és Moacyr Scliar más írásai A modern brazil elbeszélés – ANTOLÓGIA/ANTOLOGIA do conto moderno brasileiro címû kétnyelvû kötetben (Budapest, PRAe.HU, 2007) olvashatóak.

485

Fõszerkesztõ: Fázsy Anikó Munkatársak: Imreh András, Ircsik vilmos, Lackfi János, Lukács Laura, Pálfalvi Lajos Olvasószerkesztõ: Hernád Imre cím: H-2517 Kesztölc, Malom utca 76. Telefon: 06 33 484 293 e-mail: [email protected] Számlaszámunk: Új világ Alapítvány 11740023-20055318 A nagyvilág olvasható a www.nagyvilag-folyoirat.hu internetcímen Kiadja az Új világ Alapítvány Felelõs kiadó: Fázsy Anikó Tördelte: Puskás Ferenc nyomta a Borsodi nyomda Kft. ISSn 0547-1613 Terjeszti a HIRKeR Rt., az nH Rt. és az alternatív terjesztõk. elõfizetésben terjeszti a Magyar Posta Rt. Hírlap üzletág. elõfizethetõ a postai kézbesítõknél, az ország bármely postáján, Budapesten a Hírlap ügyfélszolgálati Irodákban és a Központi Hírlap centrumnál (Bp., vIII. ker. Orczy tér 1. tel.: 06 1 477 6300; postacím: Bp., 1900). További információ: 06 80 444 444; [email protected] elõfizetési díj egy évre 8280 Ft, fél évre 4140 Ft. Külföldön terjeszti a Batthyány Kultur-Press Kft. H-1014 Budapest, Szentháromság tér 6. Minden jog fenntartva. Bármilyen másolás, sokszorosítás, illetve adatfeldolgozó rendszerben való tárolás a kiadó elõzetes írásbeli hozzájárulásához van kötve. Mindazoknak, akik adójuk 1%-ával támogatták lapunkat, ezúton mondunk köszönetet. Adószámunk: Új világ Alapítvány 18186062-1-42