Tartalom. A Nemes Nagy Ágnes Kollégium Lapja

Tartalom


Lázadunk így is, úgy is ! .................................... 1
Stílusgyakorlatok................................................ 4
Tökéletesség bármi áron .................................... 6
Te és én, örökre (vers)...................................... 11
Csak semmi pánik-Tükörsztori ........................ 12
Interyou. ........................................................... 14
Az örök húrok mezején .................................... 16
Mit jelent számunkra a tavasz? ........................ 18
Aprilfool ........................................................... 20
A természet hangja (vers) ................................ 21
İfelsége pincére voltam .................................. 22
Fejvesztı feltaláló ............................................ 24
Rent .................................................................. 28
Vitaest a vallásról............................................. 31
Bermuda
...................................................... 33
Szeretem azt hinni ............................................ 36

A Nemes Nagy Ágnes Kollégium Lapja

Szombat esti lázadás

Lázadunk így is, úgy is! Azt hiszem, abban egyetérthetünk, hogy a tinédzserek túlnyomó többsége lázad. Hogy mi ellen? A rendszer, a szülık, a világ ellen. Ennek a módja viszont már más tészta. Ha azt mondom, kamaszkori lázadás, valószínőleg mindenkinek hasonló kép ugrik be: lestrapált tini, édes szülei legvadabb rémálmával a karjai közt (esetleg a szájában – no comment), fekete, vagy legalábbis megbotránkoztató ruhában, kissé üres tekintettel, erıs pia- illetve dohányfüst-szagot árasztva. Pedig ez csak a – fıleg amerikai filmekbıl ismert – negatív véglet. A valódi lázadás nem ilyen. Persze, bizonyos szinten biztos megvannak benne az elıbb felsorolt elemek – hiszen a tiltott gyümölcs mindig édesebb. És valljuk be ıszintén, melyikünk nem akarta még sosem megszegni egy-egy komolyabb szülı-tini vita után az ıseink által felállított egyik legnagyobb tilalmat? Na ugye… Ezt a viselkedést válthatja ki egyszerő, átlagos ellentét is a felek közt. A gyerek nı, anyu pedig elfelejti, milyen is volt ı a gyermeke korában. De ezt a problémát még meg lehet oldani, ha mindkét fél enged kicsit az igazából. Bár lássuk be, ez sem könnyő. De ugyanakkor válthatja ki családi tragédia, változás is. Egy ilyennek én is szemtanúja voltam. Tavaly júniusban egy hétvégét fent töltöttem Pesten, ottani barátnım családjánál. Szombat délután kimentünk a Gyerekszigetre – ı, édesanyja, alsó tagozatos kisöccse, én, és még egy baráti család: anyuka, velem egykorú lánya, és egy kisfiú. A szülık nemrégiben váltak el. A kisfiúval nem volt semmi baj, vidám volt, játszott, győjtötte a pecséteket (ha jól emlékszem, valami ilyesmi volt a feladat…).

Szombat esti lázadás

Szombat esti lázadás

Madarat tolláról, írót énhasadásáról Stílusok és pofonok

De a lány. İ csak állt, külön a többiektıl, távol a tömegtıl, mezítláb, sötét pólóban, nadrágban, fülében a fülhallgató. Alig szólt hozzánk pár szót. Barátnım mesélte: a válás óta ilyen. Meg aztán ott vannak még az emok. İk is lázadnak valami ellen, csak szerintem – fıleg az itthoniak – nem tudják, mi ellen is pontosan. Sajnos – vagy nem sajnos – ez a jelenség Magyarországon inkább egy divatırület jelen pillanatban, mintsem egy igazi stílus. De az emokról egy korábbi számban már szóltunk (2007/4), úgyhogy itt ne is menjünk bele túlságosan a témába. Azt hiszem, ennyi elég is a lázadás negatív oldaláról. Most szóljunk inkább a pozitívról. Mert olyan is van neki. Ez inkább a rendszer, a világ anyagiassága, érzelemmentessége ellen irányul, nem pedig a szülık ellen. Követıje ki akar tőnni a tömegbıl, feltőnést akar kelteni, felhívni magára a figyelmet. Azt mondja: „Hé, figyeljetek! Nem jó, amit csináltok!” Általában változtatni akar, kicsit jobbá tenni a világot. Nem újdonság ez. Gondoljunk csak a hippikre. Ez a fajta viselkedés azonban nemcsak a fiatalokra irányul. Aki szokott híradót nézni, értesülhetett róla, hogy mi is folyt nem olyan régen kicsi hazánkban. A Mosoly Mozgalom aktivistái az ország több pontján (köztük itt, Székesfehérváron is), március 29-én délelıtt ingyen öleléseket osztogattak. Most gondoljatok csak bele, mit jelent ez az aprócska gesztus azok számára, akik reggeltıl estig hajtják a mókuskereket, aztán az üres lakásba térnek haza… de ugyanakkor azok napját is feldobhatja, akiket otthon szeretı család vár. Hiszen egy mosoly, egy kis kedvesség nagyon fontos. Próbáld csak ki: sétálj végig az utcán és mosolyogj rá egy idegenre. Majd pedig ırizd meg az emlékezetedben, milyen érzés volt, mikor visszamosolygott rád ☺. Orlissa

A következı „írásmővek” két szélsıség bemutatására szolgálnak. Avagy hogyan ne írjunk levelet. Utóirat: Bármilyen hasonlóság a valósággal a véletlen mőve… A szerzı mossa kezeit. Kedves …! Szeretném kifejezni hálámat, azért a földöntúli boldogságért, amely érzés elızı levelét olvasván kerített hatalmába. Szívbıl üdvözlöm Önt innen, a fenséges tengerpartról. Mélységes szomorúsággal tölt el a gondolat, hogy Ön nem lehet itt velem, valóságos alakjában. Mert – kérem, higgye el – gondolataim egy pillanatra sem akarnak megválni kedves személyétıl. Ahogy írom e levelet, azok a csodálatosan kifejezı szemei néznek vissza rám. Lelkem viharos tengere csillapítatlan, amíg nem láthatom nemes arcvonásait. A délutáni tea sem esik már olyan jól, mint mikor még nem ismertem az ön lényét. Sokféle gondolat ostromolta elmémet az elmúlt napokban.

Madarat tolláról, írót énhasadásáról

Betépve

Tökéletesség bármi áron Teljes bizonyossággal érzem, hogy megfelelı és helyénvaló döntésre jutottam. Szívbıl kérem, bocsássa meg cseppet sem illı viselkedésemet, de ha legközelebb találkozunk, akkor megfoghatja a kezem. El sem tudom hinni, hogy leírtam. Viszont az etikett szabályait nem sértjük meg ezzel a merész tettel, mivel a hímzett kesztyőt fogom viselni sétáink közben. Türelemmel várom szeretett válaszát. 1808. április Helló! Csak azért írtam, mert elfogyott a zsé a telcsimrıl. A tegnapi ügyrıl még dumálunk. Tökre nem zsír, hogy féltékenykedsz. Ha látok egy jó pasit, persze, hogy utána bámulok! Én hányszor jártattam a szám amikor stírölted a csajokat a dizsiben. Ja, és tudom, hogy tapiztad a szomszéd bigét! Szóval, ezt benézted! Ha így folytatod, akkor elhagylak. Csak ennyit akartam. 2008. április Csányi Judit

Szép nap ez a mai… gondoltam, mikor ma reggel felkeltem. Egy újabb napot megéltem. Nekem már ez is csoda. Kimentem, aztán végig az utcán. Ismerıseim nem köszönnek, az emberek elfordulnak, vagy úgy néznek rám, mintha szánalmas lennék. De nem zavar. Szeretek élni. Akármilyen is vagyok, örülök, hogy egyáltalán élek. Ellenben régen nem tudtam, mekkora áldás az élet. Egészséges, szép, osztályelsı voltam, de egyáltalán nem éltem. Mindig a tökéletességre vágytam, egy tökéletlen világban. Az egész 3 évvel ezelıtt kezdıdött. 15 éves voltam. Új iskola, új emberek. De ez nem jelentett gondot, midig is hajlamot éreztem a tanulásra. Legjobb barátnım, akivel együtt végeztük el az általános iskolát, ide is követett. Neki mindegy volt hova járt. İ egyáltalán nem nevezhetı strébernek. Élte az életét, a tanulás nem is nagyon érdekelte. Kettesre tudott mindent, aztán kész. Mindenhova együtt jártunk. Ha új barátja lett - ami gyakran elıfordult- nekem mutatta be elıször. Mindig rá akart beszélni valamelyik fiúra, de nekem ilyenekre soha nem volt idım. Mivel már középiskolás volt, hétvégén szabadjára engedték a szülei, akik igazából nem is nagyon figyeltek rá, mikor hol van. Szerették, de nem féltették. Gondolták, tud magára vigyázni. Ági – barátnım - gyakran hívott fel éjszaka, hogy buli van, menjek. Tudta, hogy nem szeretem az ilyen hívásokat, de jól esett, hogy gondolt rám. Lassan beköszöntött a tél, ez a zord, hideg, sivár évszak, amikor jobb behúzódni a meleg házba. Ági is így tett, csak ı hozzám húzódott be. Ilyenkor leültünk egymással szemben egy bögre forró teával, és elmesélte, hogy éppen kivel van együtt, mi történt vele, hol volt hétvégén. Ezeket szívesen meghallgattam, de nem cselekedtem volna ugyanígy. Ági mindig mosolygott és nevetett.

Betépve Semmit sem vett komolyan. Soha nem volt szomorú. Ha valami rossz történt vele, azt mondta, ezért dupla szerencse éri…tudott valamit… Nos, megvolt a karácsony, a szilveszter, beköszöntött Január. Ági összekerült egy elég érdekes fiúval, aki, mint késıbb kiderült, drogfüggı volt. Barátnım egyik pénteken áthívott, hogy aludjak nála. Az alvásból végül az lett, hogy rámparancsolt, menjek el vele bulizni. Elıször azt mondtam, nincs kedvem. De Ági nem eresztett, mondván, akkor ı sem megy el. Kihagy egy bulit? Ez csodával határos. Rákérdeztem, miért? „A barátom drogozik, és félek egyedül elmenni” kaptam a választ. Az a „félek” elég érdekesen hangzott tıle, de miután megkért, hogy vigyázzak rá, beadtam a derekam. Házibuli volt a fiúnál. A gyerek tényleg drogozott. Minket is kínált mindenfélével, persze én semmit nem fogadtam el… Ági viszont igen. Valami bogyót beszedett, amitıl hamarosan illuminált állapotba került. A nagy tömegtıl, az ordító zenétıl hamar megfájdult a fejem. Kimentem. Gábor, Ági barátja ezt észrevette, és utánam jött. Megkérdezte, jól vagyok-e? Kell-e valami? Valaki? Mondtam, hogy csak a fejem fáj. Elment fájdalomcsillapítóért. Hamar visszajött. Egyik kezében egy pohár víz, másikban valami kapszula. Ekkorra már ordítani tudtam volna a fájdalomtól, úgyhogy nem is néztem mi az, bevettem. Kis idı múlva már nem, hogy a fejem nem fájt, de úgy éreztem, repülök… szállok a boldogságtól. Azon kaptam magam, hogy egy idegen fiúval táncoltam. De jó volt. „Mindenki olyan kedves. Mosolyognak rám. Gyönyörködnek bennem. Szeretnek…” gondoltam. Mikor a tükörbe néztem, láttam magam tökéletesen. Eszméletlen… aztán… Reggel Áginál ébredtem. Abból a reggelbıl dél lett, majd délután. Lassan kikecmeregtem az ágyból. Kimentem a mosdóba, megmostam az arcom. Belenéztem a tükörbe. A várt hatás elmaradt. A tökéletesség helyett egy karikás szemő, unott arc nézett vissza. Az elkövetkezendı hetekben a tanulás elég lassan ment.

Betépve

Folyton a „tökéletesen” járt az agyam. Vajon tényleg én voltam? Sikerült? De mért tőnt el? Mért nem maradtam tökéletes? Nem értettem. Ezt Áginak is elmondtam, aki pár nap múlva azzal jött át, hogy pénteken buli lesz, és én is menjek. Szívesen látnak. Nehezen, de végül engedtem. A helyszín stimmelt, az emberek ugyanazok, a barátnım barátja isnagy meglepetésemre. Gábor megint kínált minket bogyókkal. A szemem megakadt egy kis tablettán. Mintha már láttam volna valahol… és ekkor beugrott a fájdalomcsillapító. Hirtelen meghátráltam, nem tudtam, mit tegyek. Hosszú gondolkodás után rájöttem, hogy minden álmom, hogy tökéletesnek lássam magam. Elfogadtam a drogot. A várt hatás nem maradt el… ismét a fellegekben jártam. Ezek után sorra jöttek a bulik. Ágit még soha nem láttam ilyen boldognak. Azt mondta, Gáborban megtalálta élete nagy szerelmét. Engem egyre jobban érdekeltek a drogok. Még tanulás közben is ezekre gondoltam. Tanulás… romlott az átlagom, de hát Newton sem volt kitőnı tanuló, mégis sokra vitte. Aztán egyre többet maradtunk ki. A bogyók mellet még sok mindent kipróbáltunk. Már nem tudom, mióta jártuk a bulikat, mikor egyik alkalommal Gábor meglepett minket. Bogyó vagy fő helyett egy injekció volt az asztalon. Azt mondtam, ennek már tényleg nem engedek. Elértem a határt. Tovább nem megyek. Nem könyörögtek, az én döntésem. Az este úgy telt, hogy ültem a sarokban, és néztem a többieket. Mikor meguntam, elindultam kifele. Ekkor elértem ahhoz a bizonyos tükörhöz, amiben mindig tökéletesnek láttam magam. Nem tudtam megállni, hogy ne nézzek bele. Borzalmas volt egy unott, komoly lány nézett vissza rám. „Csalóka tükör” gondoltam magamban. Ági észrevette, hogy kifelé tartok, utánam jött, és egy sms-t mutatott, amit én írtam neki szeptemberben. Az üzenet ennyi volt: „tökéletesség bármi áron”.

Betépve Nem bírtam tovább. Ha belém szúrják, az csak egy másodperc, de aztán jól leszek legalább. Egy használt tővel lıttek be. Eredmény: tökéletesség. A következı hetek is ugyanígy teltek. Pár hét múlva egy piros folt jelent meg a vénám környékén. De nem érdekelt. Jött a tavasz. Nem mertem rövid ujjút felhúzni. A folt a karomon elkezdett lilulni, majd tavasz végére már egy lila csík és egy nyílt seb is keletkezett rajta. A vénás drogozást azonban nem hagytam abba. Nekem az kell a túléléshez! Mondogattam. A szüleim azt hitték, csak óvatosságból húzok hosszú ujjú pólókat. Vigyázok, nehogy megcsaljon a jó idı. Ági már otthon is tartott drogokat, így mikor a szülei dolgoztak, gyakran idıztem nála. Megérkezett a nyár. Boldog volt mindenki. Én nem. Elég rosszul éreztem magam. Szédültem, bármelyik pillanatban összeeshettem volna. A szemeim vörösek voltak, és egyáltalán nem hasonlítottam a tökéletes énemhez, de legjobban a karom fájt. Életemben nem láttam ilyen undorító és fájdalmas sebet. De nem érdekelt, próbáltam megtartani jó hangulatomat. A ruházatomat pedig a karomhoz igazítottam, hogy takarva legyen. Péntek, ismét buli. Ki gondolta volna, hogy ez lesz az utolsó? Boldogan mentünk, vidámak voltunk. Ellenben Gábor. Elég visszataszítóan viselkedett Ágival. Nem engedte magához közel, ellökte magától. Végül kimentek beszélni. Elıször Gábor jött vissza. „Ági biztos wc-n van, vagy valami” gondoltam. Gábor ismét a „vénás droggal” kínált, ahogy mi neveztük. Mikor meglátta a kezemen a sebet, amit még mindig próbáltam takarni, azt mondta, hoz nekem egy másik tőt. Kedves volt tıle. Miután beadtam magamnak az adagomat, a szokásos reakciót várva elindultam kifele, hogy megnézzem Ágit, aki már KB fél órája nem adott magáról semmi életjelet.

Betépve

Ott kint feküdt eszméletlenül, mellette mindenféle kapszulák hevertek. Hirtelen nem tudtam, mit tegyek. Megrázó látvány volt. Elkezdtem szédülni. Sírva leguggoltam Ági mellé és elájultam. A kórházban ébredtem. Szüleim ott ültek mellettem. Látszott rajtuk, hogy régóta nem pihentek. Nem tudtam, hogy kerültem ide, mióta vagyok itt, mi történt. Ekkor eszembe jutott fájó karom… nem fájt. Ránéztem… azaz ránéztem volna. Nem volt meg. Levágták. „Nem! Ez nem lehet”- mondogattam magamban- „ez csak egy rossz álom!” Nem az volt. A karomat le kellett vágni, mert elfertızıdött. Próbáltam felidézni mi történt. Buliban voltunk, belıttem magam, majd elindultam, hogy… - Ági!- kiáltottam fel- ı hol van? Szüleim egymásra néztek, majd megfogták még „élı” kezemet, és csak annyit mondtak: - Sajnáljuk. - De hát mit? Hogyan? Mi történt? Nem mondtak többet. Ági meghalt. A temetése egy hét múlva volt. Elmentünk. Kerestem Gábort, de nem találtam. Pedig csak ı tudta volna megmondani pontosan, hogy mi is történt. Nem nyugodtam bele Ági halálába. Minden nap kijártam hozzá, virágot vittem a sírjára. Úgy éreztem, az én hibám, hogy ez történt. Nekem kellett volna rá vigyáznom. Elrontottam. Mint késıbb kiderült, Gábor szakított Ágival, ezért lett Ági öngyilkos. Túladagolásban halt meg… Most reggel is hozzá indultam, és már itt is vagyok. Mészáros Boglárka

Szívkirálynı és tökfilkó

Kín van, rím nincs

Csak semmi pánik! – tükörsztori Te és én, örökre… Az élet sziklapartján szívem magában áll, Nem kíséri senki, soha-soha már… Elhagyta minden álom, ami szép, Fáj a szívem egy boldog tegnapért… Lent vár rám az örök szakadék, Márcsak egy pillanat, ennyit élek még… Miért nem vagy most velem? Miért nem fogod többé a két kezem? Szívemnek egyedül kell halni, Zord halállal haláltáncot járni… Azt akarom, szívembıl zendüljön a dal, Hallja meg a világ, mit szaval… Hallgasd meg a fájó, örök éneket, Elválunk végleg feledve az életet… Nem akarok a homályos feledésbe lépni, Mindig csak rád, terád emlékezni. Álmodni a végtelen mindenséget, Álmodni egy tündérvilágot, csodaszépet… Hosszú utat járok, búporos utat, Utamon csillagszemed csak engem kutat. Megígérem neked, kicsi szememfénye, Együtt leszünk fenn az égben: Te és Én örökre! Horváth Viktória

Ott álldogál, kezében csoki, és trécsel a barátnıivel. Milyen aranyos így! És milyen szép! A haja vad, szélfútta, kifejezetten szexis. A ruhája olyan jól áll rajta, jobban mint mondjuk Jessica Biel-en mutatna. Jól van, haver, szedd össze magad! Itt az alkalom, cselekedj! Igaz, ott vannak körülötte a kis perszónák, de azok úgysem tágítanának soha. Most még egészen kicsi a horda. Jobb lehetıség úgysem nagyon lesz már. Gyerünk, nem olyan nehéz ez. Odamész, köszönsz, megdicséred a ruháját, aztán elhívod valahová. Nem olyan nagy dolog ez. De akkor miért remegek? Á, nem vagyok normális, komolyan mondom. Oké, induljunk. Kis lépés az emberiségnek, de nagy lépés nekem. Felé tartok. Közben arra is rájövök, hogy miért remegek: valamelyik … nyitva felejtette az ablakot, és azon csak úgy áramlik be a hideg levegı. Istenem, ilyenek hogyan jutnak be a gimibe! Odaérek. Rám néz, én ırá. Mintha kicsit zavarban lenne. Egy helyben állok. Kinyitom a számat, de nem jön ki rajta hang. Remélem, nem vette észre a kis bakit. Megpróbálom még egyszer. - Szia! – mondom. Remélem, elég magabiztosnak hangzott. - Szia… - De aranyos a hangja! Felnéz rám azokkal a hatalmas szemeivel – igencsak felfelé kell néznie, majd’ egy fejjel magasabb vagyok nála. Kissé megszeppentnek tőnik. Vajon tudja, milyen aranyos így? Rendben, most vagy soha! - Ráérsz pénteken? – nyögöm ki. Igaz, nem sikerült túl macsósra, sıt, kifejezetten kisfiúsra, de legalább kint van. Fellélegzem. Aztán csak áll. Áll, és néz rám. Pillanatnyi mosoly suhan át az arcán. Pánikba esem. Most biztos hülyének néz. A szánalmas, béna srác az osztályból randira hívja. Javítom magam: a kedvesen szánalmas és humorosan béna – bár a jelzık nem sokat változtatnak a lényegen. Én itt most kosarat fogok kapni. Az már biztos. Nem fog elküldeni sehová. Annál rendesebb ı.

Szívkirálynı és tökfilkó

Egyszerően csak rám fog mosolyogni – említettem már, hogy milyen szép, amikor mosolyog? – vállon vereget – enyhe borzongás fut végig a gerincemen a gondoltra – és azt mondja majd: „köszi, de már van barátom. Tudod, az a nagydarab, izmos pasi a 12.b-bıl. De ne keseredj el! A barátnım szívesen elmegy veled!” Kellett nekem idejönnöm? Most meg miért nem szólal meg? - Persze… nincs semmi programom péntekre… - megint mosolyog, most szélesebben, mint az elıbb. Oké, most már csak egy lépés van hátra. Már csak el kell hívni valahová. Valahogy így: „Remek! Nincs kedved eljönni akkor tanítás után moziba? Tudod, adnak most egy remek romantikus vígjátékot. Állítólag nagyon jó.” Nem olyan nehéz ez. Ugye? De igen. - Remek! – legalább az elejét sikerült kinyögnöm. De a végét már nem. – Akkor segítenél nekem matekból? Nagyon nem értem ezt az anyagrészt… Egy pillanatra dühösnek tőnik. Sıt, csalódottnak. Talán mégis moziba kellett volna hívnom? De aztán úgy látszik megnyugszik. - Persze… szívesen segítek – mondja végül. Nagy kı esik le a szívemrıl. Mozi? Adják még azt a filmet egy darabig. Még ha nem is, akkor sem hiszem, hogy bezárna a pláza, mielıtt befejezem a gimit. És addig még lesz sok alkalmam, hogy elhívjam. Nagyon sok alkalom, amibıl csak egyet kéne elkapnom… csak egyetlen egyet. És miért ne legyen az az egy pénteken a könyvtárban? Orlissa

Kezünkben ám a reszelı!

Interyou Legnagyobb lógás: K.A.: Hát, mondhatjuk nagy lógásnak azt, hogy én ugye rögbizek, és az Európa-bajnokság elıtt van kétheti hiányzásom, ami azért eléggé tönkre szokta tenni a márciusom. Például tesibıl is egy jegyem van, az is az Európa-bajnokság miatt. De amúgy azért így megy a dolog, meg elismerik, még könyvet is kaptam érte. Legrövidebb éjszaka: K.A.: Huh, az szerintem a beköltözésnél lehetett. Ugye akkor még ismerkedtünk, meg satöbbi, és biztos dumáltunk kettıig vagy háromig… De amúgy így a dolgozatok elıtt is nagyon rövidek az éjszakák. Sıt! Mindig rövidek, ha sokat kell tanulni. „Legérdekesebb” menü: K.A.: Hát, szerintem a menü az mindig nagyon érdekes. Az a legjobb benne, hogy ki kell találnod, mi van a tányérodon. Mert az egy dolog, hogy mit írnak ki, de te nem biztos, hogy azt kapod. De olyan tök szép nevek vannak, mint például az ananászos csirke kukoricás rizzsel, ami ugye tök jól hangzik, aztán kapsz egy tál büdös, barna rizst, amire rá van hányva valami sárga… Legnagyobb öröm: K.A.: Mindig öröm, mikor itt lehetek. Na jó, ez csak poén volt. Szóval… mikor végre ki van takarítva a szoba, és azt írják be a szobafüzetbe, hogy rendes. Leghidegebb zuhany: K.A.: Ja, hogy amikor nem volt melegvíz! Amúgy meg nem voltak ilyen gázos dolgok. Szerintem jó fej vagyok, és nem szoktak leszidni.

Kezünkben ám a reszelı!

Legemlékezetesebb közest: K.A.: Húha… (nevet) A közestek mindig olyan kis rövidek, meg tanulságosak… Nem tudom igazából, mindig ugyanazt mondják el… hogy a kimenıkönyveket vigyük fel… Megvan! Volt egy olyan közestünk, amin nem mondta el a tanárnı, hogy vigyük fel a kimenıkönyvet, és hogy takarítsuk ki a szobánkat. Legnagyobb bosszankodás: K.A.: Amikor a szobatársam énekel. Az mindig érzékenyen érint…

Legkedvesebb szobafüzet-üzenet: K.A.: Rendes! Orlissa

Az örök húrok mezején

Dimebag Darrell Abbott (1966-2004) A Pantera és a Damageplan észveszejtı gitárosa hosszúnak nem mondható élete során méltán vált metállegendává. Az 1966. augusztus 20-án Dallas városában született Dime sorsszerően zenész család sarja lett. Apja -Jerry Abbott – country dalszerzı volt egy stúdióban. Így édesapja maximálisan támogatta ıt és testvérét, Vinnie Pault a zenélésben. A kisgyermek Dime sok zenészt látott édesapja stúdiójában, de csak, miután látta Ace Frehley-t a Kissbıl, határozta el, hogy ı is gitározni akar. Egy idıben dobos akart lenni, de azután hogy látta, bátyja sokkal jobb ebben, inkább a gitár mellett döntött. És jól tette. Már egészen fiatalon részt vett gitárversenyeken, fıleg Texasban és annak környékén, s így történt, hogy késıbb minden déli állam gitárversenyérıl kitiltották, mert másoknak esélye sem volt mellette. A Kissen felcseperedı srácok- Vinnie és Dime- 1981 nyarán alapították meg a Pantera zenekart, és elkezdték írogatni a jobbnál jobb nótákat. Három album és 5 év együttzenélés után új korszak vette kezdetét a zenekar nagykönyvében Phil Anselmo énekessel. Ezután is születtek a jobbnál jobb lemezek, mint például Power Metal, Cowboys from Hell, Vulgar Display of Power, Reinventing the Steel, hogy csak néhány példát említsünk a sok remekmő közül. 2001-ben részt vettek a Tattoo The Planet turnén. A fellépéssorozatot félbe kellet szakítaniuk a szeptember 11-i történések miatt. Ekkor talán még nem sejtettek (fıleg nem az Abbott tesók), hogy ez lesz az utolsó Pantera koncert. Miután megérkeztek az Államokba Phil Anselmo, az énekes eltőnt.

Áprilisi törvények

Az örök húrok mezején

Mit jelent számomra a tavasz? Azt Abbott tesók napjában többször is hívták, de egy telefonhívásra sem válaszolt. Késıbb egy interjúban azt nyilatkozta, hogy pihenésre van szőksége, amit Vinnie és Dime meg is értett. De az ez utáni történések nem azt igazolták,hogy Phil pihenni akart, hiszen sorba adta ki az albumokat más zenekarokkal. Az Abbott testvérek megelégelték ezt, és 2003-ban hivatalosan is feloszlatták a Panterát, miután kiadták a Reinventing Hell: The Best of Pantera válogatáslemezt. Ezután Dime testvérével együtt megalapította a Damageplant. 2004ben jött ki a debütáló albumuk, a New Found Power, mely nem igazán nyerte el a kritikusok tetszését, és közönségük is fıleg a régi Pantera rajongókból állt. De az Abbott testvéreket csak az érdekelte, hogy zenélhessenek. 2004. december 8-án, az Ohio állambeli Columbusban lépett fel a Damageplan együttes. Miután elkezdték játszani az elsı számot, egy ırült rajongó felrohant a színpadra pisztollyal a kezében, és több lövéssel meggyilkolta Dimebag Darrell-t. Egyes szemtanúk szerint, a férfi azt kiabálta a színpadra rohanva, hogy „miattad oszlott fel a Pantera!”, mielıtt lelıtte a gitáros-legendát. Dime halála óta -az eddig sem kicsi – Dimebag-kultusz hatalmas méreteket öltött, olyan emberek is elkezdték hallgatni a Pantera-t, akik talán csak hallomásból ismerték eddig, és egyre többen vallják példaképüknek a 38 évesen elhunyt „gitáristent”. Siba Petra

• • • • • • • • • • •

Sutba vághatom a nagykabátom. Járhatok edzıcipıben csizma helyett. Nem kell a harisnyával bíbelıdnöm. Rügyeznek a fák. Ehetek fagyit. Üldögélhetek a szabadban egy padon anélkül, hogy csontig fagynék. Élvezem a suliba vezetı utat. Egyre közelebb kerülünk az évvégéhez. Hétvégenként anyum zaklat, hogy vigyem el a kutyát sétálni. Nagymamám vasárnaponként templomba jár, mert már nem fél a felfázástól. Reggelente világosban ébredek fel – madárcsicsergésre. Orlissa

Ez egy komoly történet

Áprilisi törvények

Aprilfool Amikor itt a tavasz, lehet… - fagyizni torokfájás nélkül, - részt venni egy extra-romantikus naplementén, - ballagáskor felvirágoztatni az iskolát, - vigyázni az alakra, fıleg csípıtájon, - nézni, ahogy hullanak a rózsaszín szirmok a fákról, - egy padon ülve hallgatni a madarakat, - jól megázni a szakadó esıben, - április bolondjának lenni. Amikor itt a tavasz, közel a nyár is… Csányi Judit

Az április a szerelem és a bolondozás hónapja. Az idıjárás szertelen, kiszámíthatatlan s mindig változó, mint mi magunk. Nem véletlen, hogy a régi franciák április 1-én ünnepelték az év kezdetét. Ajándékozással köszöntötték a természet újjászületését. Egészen 1564-ig tartotta magát ez az ısi szokás, amikor IX. Károly január 1re változtatta az idıpontot. Így áprilisban apró meglepetés helyett, inkább egymást tréfálták meg az emberek. Ez a vidám hagyomány szinte az egész világon elterjedt. Habár Franciaországban szép múltra tekint vissza, az eredete – egyes források szerint – még régebbi korokban keresendı. Az ókori rómaiak Vénusz idıszakának nevezték ki. A szerelem istennıjét tartotta Julius Caesar családja ısanyjának. E legendát fenntartva vívott ki még nagyobb tekintélyt magának. Vénusz mellékneve „aprilis” volt, így kapott nevet a naptári hónap. Sok- sok év telt el, rengeteg tréfa született. Azonban az „áldozatokról” sem szabad megfeledkeznünk. Különbözı országokban más-más néven illetik április bolondjait. Például létezik a francia poisson d’avril, az angol Aprilfool, az olasz Calandrino, a német Aprilsnarr. Bárhogy is hívják ıket, mindenki tudja, hogy ezek a bolondozások egy kicsit felszabadítanak minket. Hiszen a nevetés egy édes vírus, ami gyorsan terjed. Bárki elkaphatja… S legyünk bölcsek, mert ık tudják igazán, hogy néha jó bolondnak lenni. Csányi Judit

Kín van rím nincs

A természet hangja

Az élet habos oldala

A szín: arany Mint egy jó korsó cseh sör… Országuk egyik nemzeti kincse. Tudja ezt a kispolgár is, amikor túljut a fehér habon és beletekint az aranyszínő jövıbe. Életvidámságát megırzi, bármilyen nehézséggel találja szemben magát. S mire a pohár aljára ér, a pincér már hozza az új reményt…

Hallom. A természet szól. A szél a fákon játszik: zongorázik. S édes dallamot hallat. Máshol egy faág lóg a tóba, s kiemelkedik: Csapkodva lantozik. S a szél fütyül… a leveleken. Most a békakórus felkiált, s aztán halk zümmögés: ez a darázs és a légy. egy duett. De ekkor egy béka elkapta ıket, s megint a békakórus lép fel. A végén a tóba ugranak. A loccsanás volt az utolsó hang. A zongora, a lant… elhallgatnak. A fütyülésnek is vége szakad.

Bohumil Hrabal (1914. március 28. Brno – 1997. február 3. Prága)

Ez a természet hangja. Így énekel, de nem mindenki hallja, Pedig mindenkinek szól a dal. Lora

A kis Bohumil sohasem volt jó tanuló. Nem szerette az iskolát, amiben még nincs is semmi különös. Viszont ıt a tankönyvek helyett a sörgyár világa bővölte el. A munkások történetei és nevelıapjának testvére örök motívumokat szolgáltattak késıbbi írásaiban. A prágai Károly Egyetem jogi karát 1946-ban fejezte be a német megszállás miatt. Ebben az idıben vasúti forgalmistaként dolgozott. Az ott szerzett tapasztalatai alapján írta meg a Szigorúan ellenırzött vonatok címő mővét. Késıbb kipróbálta magát biztosítási ügynökként, kereskedelmi utazóként és fizikai munkásként is. Egészen 1963-ig kereste a helyét, majd elkezdett foglalkozásszerően írni. Jaroslav Hašek és Karel Čapek mellett a XX. század egyik legnagyobb cseh írója. Rendkívül kifejezı stílusban alkotott. Sokszor nevetséges hısei a legnehezebb helyzetekben is a boldogságra törekednek. Egyszerő bölcsességük állandó életvidámsággal társul. Nem véletlen, hogy mőveit 27 nyelvre fordították le. Nagyszerő filmfeldolgozások is készültek írásaiból Jirí Menzellel való együttmőködése során.

Az élet habos oldala Habár az író 1997-ben kizuhanva egy kórház ablakán életét vesztette, halála után egy újabb film készült el, amely ismét felszolgált egy nagy adag cseh humort a nézıknek. Mővei (a teljesség igénye nélkül): 

Sörgyári Capriccio



Szigorúan ellenırzött vonatok



Táncórák idısebbeknek és haladóknak



Bambini di Praga 1947



İfelsége pincére voltam



Gyöngéd barbárok



Díszgyász



A városka, ahol megállt az idı

İfelsége pincére voltam (színes, feliratos, cseh-szlovák játékfilm) „Csak ı képes a barokk képzeletet a kisember humorával ötvözni.” /Milan Kundera/ A fıszereplıt, Jan Ditě-t (Oldrich Kaiser, Ivan Barnev) kiengedik a börtönbıl és egy elhagyatott faluban találkozik egy különös, fiatal nıvel. Ahogy csodálja a szépségét, lelki szemei elıtt megjelenik saját fiatalsága, amikor a pénz imádata irányította a lépéseit. Milliomos akart lenni, szép nıkkel körülvéve. S miközben Prágában pincérkedett, az étterem ajtaján már kopogtatott a II. világháború, a részét követelve.

Az élet habos oldala A film hangulata pontosan visszaadja a regény finom rezdüléseit. A nézı könnyen belecsöppen a prágai kisemberek világába. Többféle mőfaj jelenléte érzıdik a filmvásznon, ami két órán keresztül leköti a közönség figyelmét. A rendezı, Jirí Menzel állandó alkotótársává vált Bohumil Hrabalnak. Mindkettıjük humora meghatározó élményt jelent a filmés könyvrajongók számára. Csányi Judit

Fejvesztı feltaláló

Egy képzelt riport Guillotin doktorral Végre, magam mögött tudhattam Párizst minden szépségével és szennyével együtt. A déli országrész felé tartott velem a lovas kocsi. Pillantásom az elsuhanó fákra esett és meghatározatlan nyugalom kerített a hatalmába. Szabadabbnak éreztem magam, mint eddig bármikor. Nemrég múltam huszonöt éves és csoda, hogy túléltem országunk legviharosabb idıszakát. 1814-et írtak. A császárt Elba szigetére számőzték és újabb bizonytalanság ütötte fel a fejét az emberek között. Elegem lett a fıváros bőzébıl. A megfelelı alkalomra vártam, hogy kiröppenhessek. Pár nappal ezelıtt megkaptam az esélyt. Távirat érkezett egy dél-franciaországi városkából. Guillotin doktor súlyos betegségben szenvedett. Megérezvén, hogy lassan lejár az ideje, úgy döntött feltárja az igazságot kegyetlen gyermekérıl. Arról a szerkezetrıl, ami 200.000 nyakra sújtott le az elmúlt húsz évben. Szép karrier…

Fejvesztı feltaláló

A lovas kocsi egyenletes zötykölıdése lassan álomba ringatott. Mint mindig, most is a visszatérı rémlátomásaim jelentek meg lelki szemeim elıtt. Újra gyerek voltam… Naiv lelkesedéssel fordultam minden újdonság felé. Aznap elszöktem otthonról. Nem tudtam, miért tolong az a nagy tömeg a téren. Viszont azt láttam, hogy mind egy helyre néznek… Sohasem értettem azt az élvezetet, amivel az emberek végignéznek egy kivégzést. Engem azóta kísértenek a szörnyő képek. Nem tudtam szabadulni tılük… A kocsi egy utolsó zökkenéssel megállt. Összekapkodtam a csomagjaimat- igazán nem volt sok- és miután kifizettem az utazást, egy tekintélyes, oszlopos kúria felé vettem az irányt. Ciprusok és örökzöldek álltak sorfalat az út mellett. Egy lágy szellı levendula illatot hozott magával a közeli mezıkrıl. Teljesen elbővölt a számomra ismeretlen táj szépsége. Akkor tértem csak magamhoz, amikor egy középkorú hölgy kedvesen megszólított: - Az édesapám már várta Önt. A bemutatkozás feleslegessé vált, mert úgy látszott, tudja a nevem. - Tudnia kell, hogy nem helyeseltem ezt az interjút- folytatta, miközben átvágtunk egy hosszú folyosón Guillotin doktor szobája felé- Kérem, ne értsen félre! Nem az ön személye miatt. Viszont az édesapám egészsége számomra mindennél fontosabb… túl gyenge ehhez, de ı akarta így… A faragott, díszes ágy szinte elnyelte a kicsi, törékeny öregember testét. Az ablakokon – a brokát függönyöknek köszönhetıen- alig szőrıdött be fény. A félhomályban, a sok színpadias bútor között úgy éreztem magam, mint ha egy festmény része lennék. - Magunkra hagyhatsz…- Guillotin hangja elveszett a magas falak között. Miután az ajtó hangosan becsukódott, leültem egy karosszékbe. A doktor fejet csóválva nézte azt a helyet, ahol pár perce még a lánya állt:

Fejvesztı feltaláló

Túlságosan aggódik értem… Az anyjától örökölte. Na de nem ezért rendeltem önt ide! Várom az elsı kérdést. - Elhúzhatom a függönyöket? Egy kicsit meglepıdött, majd mosolyogva bólintott. - Köszönöm – vettem kezembe a tollat. – Emlékszik még Saintesre? - Hát hogyne! Ott nıttem fel. Az apám ügyvéd volt Párizsban. Joseph-nek hívták. Ahogy a nagyapámat, a dédapámat, és az üknagyapámat is. Természetes, hogy az én esetemben sem volt nehéz a névválasztás. Anyám örömét lelte abban, hogy jezsuita tanárként dolgoztam. Ennek ellenére kiváltam a rendbıl, hogy… Orvos legyen – tekintetem a ráncos kezeire vándorolt. – A párizsi egyetemen azt beszélik, hogy ön sohasem végzett boncolást. - Undorító volt… hentesmunka – arcvonásai megkeményedtek. – A többiek kinevettek ezért. Életem során többször bebizonyosodott, hogy empatikusabb vagyok kortársaimnál – folytatta enyhe büszkeséggel a szemében. A nyaktilót csakis emberbaráti okok miatt javasoltam a nemzetgyőlésnek. - Emberbaráti okok? – ironikus mosolyom feltőnt a doktornak. Elmerengve fordult az ablak felé. Hosszú percekig nem válaszolt. Lassan kezdtem azt hinni, hogy elıbbi szemtelenségem miatt befejezettnek tekinti a beszélgetésünket. - Csodás ez a táj, igaz? Ezért költöztünk ide. Minél messzebb Párizstól… Ott nem becsülték meg a segítségemet. A legtöbb javaslatom gúnyt váltott ki. Higiénikusabbá és kényelmesebbé próbáltam tenni a Parlament épületét. - Például, hogy árnyékszékeket szereltetett be vagy a kipárnáztatott ülések? - Én csak segíteni akartam. A nemzeti borotvát egy német zongorakészítı csinálta, igaz?Mégis az én nevemet viseli. Pedig egy orvostársam, Louis adaptálta Itáliából. A sors kifürkészhetetlen. Majdnem én is áldozat lettem.

Fejvesztı feltaláló

Szemeit ismét a kinti világ felé fordította. Elviselhetetlennek éreztem a csendet, ami beborította az egész szobát. Pontosan olyan volt, mint egy örökre bezárt kripta. - Néhány hete még a gyümölcsfáim alatt sétálgattam. Nem tudtam megszólalni, hanem csak néztem a szomorú tekintetét, ahogy kétségbeesetten belekapaszkodik a napsugárba. - Köszönöm, hogy meghallgatott. Holnap találkozunk… - mondta, miközben ivott egy kortyot a teájából. Majd heves köhögések közepette az egyik polcra mutatott. – Látja ott azt a kis, piros könyvet? – bólintásomra határozottabb hangon folytatta. – Vigye el! - De… én… - Nem a mi drága gyilkoló szerkezetünk miatt jött ide. Ezt tudom, de ık is tudják – olyan halkan beszélt, hogy közelebb kellett lépnem. – XVII. Lajos… az elveszett herceg… én vagyok az utolsó élı tanú, hogy még… Hirtelen kitárult az ajtó, és egy szobalány lépett be, tálcával a kezében. - Meghoztam a teáját, uram. Ó, de hiszen az elızıt sem itta meg! – mondta szemrehányó mosollyal. A csészére meredtem, majd a köhögı doktorra. Odakint beborult az ég. A szél erısen csapkodta az ablaktáblákat. - Vigyázzon magára! – köszönt el Guillotin doktor. – Akkor holnap… - Viszontlátásra! – még mindig a teáscsészét figyelve, kihátráltam a szobából. A fák hajladoztak a viharban. Hosszú karjaikkal el akarták kapni a torkomat. Az égbıl pedig levágott fejek hullottak… Utóirat: soha többé nem találkoztam Guillotin doktorral. Csányi Judit

Rendhagyó rentesek

Rent „I think they meant it, when they said, you can’t buy love. Now I know you can rent it.” 1989-ben Jonathan Larson, a fiatal zeneszerzı érdekes ötlettel állt elı: egy musical Puccini Bohémélet címő operája alapján. Álma 1996-ban került a Broadway mősorára, majd pedig 2005-ben, Chris Colombus tolmácsolásában a mozivászonra. A mő a XX. század legnagyobb problémáit és társadalmi anomáliáit boncolgatja, melyek közül sok még ma is tabunak számít: szegénység, homoszexualitás, AIDS. 1989. december 24. Mark Cohen (Anthony Rapp) fiatal, ambiciózus filmrendezı, New York legszegényebb negyedében, a Lower East Side-on egy lepukkant bérházban lakik, pénze alig, és még ráadásul ki is akarják lakoltatni… Ilyen körülmények közt kezdi el forgatni dokumentumfilmjét, ami egy évet ölel fel, és szereplıi saját maga és barátai: lakótársa, Roger Davis (Adam Pascal), HIV vírussal fertızött zeneszerzı, aki a mai napig nem tudta túltenni magát barátnıje halálán, akivel szintén a vírus végzett. Régi barátja, Tom Collins (Jesse L. Martin), az AIDS-es és homoszexuális filozófiatanár. Az elıadómővész, Maureen Johnson (Idina Menzel), Mark ex-barátnıje, aki nemrégiben szakított vele egy másik nı, az ügyvéd Joanne Jefferson (Tracie Thoms) miatt. Angel Dumott Schunard (Wilson Jermaine Hereida), a tehetséges transzvesztita dobos, aki szintén AIDS fertızött. Mimi Marquez, a Spanyolországból származó HIV fertızött, drogproblémákkal küzdı táncosnı, akit igen finom szálak főznek Rogerhez. Valamint végül, de nem utolsó sorban volt lakótársa, Benjamin „Benny” Coffin, aki egy szerencsés házassággal mostanára háziúrrá nıtte ki magát és ráadásul éppen İ fenyeget kilakoltatással.

Rendhagyó rentesek

İk heten nagyon különbözı emberek, hasonló problémákkal. Olyanok, akiket a társadalom nem szívesen fogad be. De ez ıket nem érdekli, köszönik szépen, remekül érzik magukat egymás társaságában. Megteremtik a maguk kis közösségét, ahol boldogok, már amennyire a halál árnyékában lehetnek. Napról napra élnek és megpróbálják kihasználni azt a kevéske idıt, ami még megadatott nekik. İszintén szólva, mikor elıször olvastam a történetrıl az interneten, kifejezetten taszított. Aztán a hétvégén végül megnéztem, és azóta is a hatása alatt vagyok, mert ez a film nem obszcén – rendben, nem azt mondom, hogy nincs benne egy-két káromkodás és korhatáros jelenet -, hanem ıszinte és szókimondó. Nem akarja elrejteni korunk problémáit, inkább szembesít velük, hogy harcolhassunk ellenük. Ahogy el is hangzik a filmben: Actual Reality. Act up! Fight AIDS! (Jelenkori valóság. Cselekedj! Küzdj az AIDS ellen!)

Rendhagyó rentesek

Érdekességek és számok: •

• •

•

• • •

A RENT-et tizenkét éve játsszák a Broadway-n. Ezzel a második leghosszabb ideig játszott musical New Yorkban, az Operaház fantomja után. A produkciót több mint 4300 elıadás és 280 millió dollár bevétel után ez év szeptember hetedikén veszik le a mősorról. Jonathan Larson a darab off-Broadway bemutatója elıtt egy nappal halt meg. Másnap a színészek az ı emlékének szentelték az elıadást: tervük szerint az egész darabot ülve, szövegüket csak mondva akarták elıadni. Az elsı felvonás végéig bírták ezt, majd onnantól kezdve az eredeti rendezés szerint játszottak. A történetben Life Support („Életmentı”) név alatt futó AIDS-es betegekbıl álló csoport három tagját valóságos emberekrıl mintázták, akik 1992 és 1995 között haltak meg AIDS-ben. A filmváltozat több mint 40 millió dollár profitot hozott. A film szereplıi – két kivétellel – mind játszották szerepüket az 1996-os bemutatón is. A színházi produkció Pulitzer díjat, több Tony díjat (1996, tíz jelölésbıl 4 gyızelem: legjobb musical, legjobb szövegkönyv, legjobb színész / Wilson Jermaine Hereida/, legjobb eredeti hangszerelés), és hat Drama Desk díjat nyert. Orlissa

Tyúk vagy tojás

Tyúk vagy Tojás

Hiszek egy… vagy mégsem? Legutolsó vitaestünk témája a hit volt. Igen kényes témát sikerült ismét találnunk, hiszen a hit mindenkinek mást és mást jelent. Akinek fontos, az azért érzékeny a kérdésre, akinek meg nem, annak meg azért van sarkos véleménye róla. A hitet valahogy úgy lehetne általánosan megfogalmazni, hogy olyan elképzelések, meggyızıdések, amelyeket akár tapasztalat és bizonyítékok nélkül is képesek vagyunk elfogadni. Ez nem csak azt jelentheti, hogy valaki keresztény és hisz Istenben vagy buddhista vagy akármelyik vallást követi, hiszen hinni lehet másban is. A babonások is mindenféle badarságnak tőnı dolgokban hisznek. Hihetek például abban, hogy ha a digitális órára rápillantva négy azonos számjegyet látok és kívánok valamit, akkor az teljesülni fog, vagy ha a csíkos zoknim lesz rajtam a meccsen, akkor biztos nyerni fogunk☺. Nem feltétlenül kell vallásosnak lenni ahhoz, hogy hihessünk valamiben. Vagyis a hit nem egyenlı a vallásossággal. A vallások alapja egy felsıbb személyben lévı hit. Sokan azt mondják, hogy Isten nem létezik, mert akkor miért történik az a sok rossz dolog a világon. Mások azonban azt vallják, hogy Isten bizony létezik, mert tapasztalta létét. Az azonos vallást valló emberek közösségbe tömörülésével nincsen semmi baj. Akkor viszont már van, amikor ez a csoport és a csoport vezetıje egyre többet és többet vár el tılünk: anyagi támogatást, megszabják, mit tehetünk, érezhetünk, gondolhatunk kizárólagosan…Ezt nevezhetjük szektának. Ami, itt a vitaesten megjelent beszélgetıtársaim és az én véleményem szerint sem túl pozitív dolog.

Visszatérve Istenre, az is nagy kérdés, hogy Isten teremtette-e az embert vagy fordítva. Szerintem ez olyan tyúk vagy tojás kérdés. Ki ebben hisz, ki abban. Vannak, akik megkérdıjelezik azt is, hogy egy ember létezhet-e olyan természetfeletti tulajdonságokkal, amit Isten ruházott rá. Ennél a pontnál felmerült a vízen járásos figura ( a kételkedık rögtön a befagyott víztükör esetével jöttek☺). Amire mi sem tudtunk kielégítı választ adni. Szóval élményeinket, tapasztalatainkat sorolva nevetgéltünk, beszélgettünk (ami néha már egymás szavába belevágós dumálásba csapott át), de dőlıre mi sem jutottunk, mint ahogy még senki más. Mindenki higgyen, amit akar!:) Siba Petra

Szemenszedett

Szemenszedett

A Bermuda-háromszög titka Kevés olyan földrajzi hely van, amihez annyi legenda és rejtély kötıdne, mint a Bermuda-háromszöghöz. A Miami – Bermuda szigetek – Puerto Rico csúcspontú háromszögben több, mint százötven éve történnek megmagyarázhatatlan jelenségek, eltőnések. Ezek közül a két legismertebb talán a Mary Celeste és a Flight-19 története. Nézzük most ezeket, röviden, a teljesség igénye nélkül. A Mary Celeste-et 1860-ban a Nova Scotia egyik hajógyárában készült, eredetileg Amazon névre keresztelték. 1872-ig egyik tulajdonostól a másikhoz került, végül 1872. november 7-én, Benjamin Spooner Briggs kapitánysága alatt futott ki a New York-i kikötıbıl. 1701 hordónyi denaturált szeszt szállított Genovába, de sosem ért célba. A mai napig nem tudni biztosan, mi történt vele. Egyedül annyi biztos, hogy alig egy hónappal az indulás után a Mary Celeste-et nem messze a Bermuda-háromszögıl találták meg, igencsak rossz állapotban. A „becsületes megtalálók” – a Dei Gratia nevő brit hajó legénysége – elıször csak annyit láttak a távolból, hogy a hajó kissé oldalra dıl, valamint, hogy a vitorlázat ramaty állapotban van. Késıbb, mikor Morehouse kapitány és Deveau elsıtiszt átkutatta a fedélzetet, több érdekes és meghökkentı dologra bukkantak. A hajón megtalálták a legénység ruháit, a hajónaplót – november 24-ig vezetve -, az ivóvíz-készlet, valamint az élelmiszerraktár érintetlen volt. Eltőnt viszont a kronométer, a hajópapírok, valamint ami a legfontosabb, az utasok. A legénység valószínőleg önként hagyta el a hajót, ugyanis a mentıcsónak is hiányzott. De ha így történt is, kérdezem én: miért?

A késıbbi vizsgálatok szerint a hajó olyannyira jó állapotban volt, hogy körbe lehetett volna vele hajózni a földet. Egyes spekulációk szerint a legénység attól tartott, hogy a hajó süllyed, ezért távozott ilyen hirtelen. De akkor is, miért nem vittek magukkal élelmet és vizet? A Mary Celeste végül visszakerült eredeti tulajdonosaihoz, majd az elkövetkezı tizenkét évben tizenhétszer cserélt gazdát. Azt mondták, átok ül rajta, senkinek sem hoz szerencsét.

Szemenszedett

De egyvalakinek mégis: 1884. januárjában jelent meg a hajó történetét feldolgozó elsı fikció, a Habakuk Jephson állítása, egy fiatal, angol orvos elsı irodalmi próbálkozása. Ez az orvos nem volt más, mint Sir Arthur Connan Doyle. A másik eset, amit még a bevezetıben említettem már kicsit újabb esemény. 1945. december 5-én öt vadászgépet, majd pedig az ıket keresı repülıt nyelt el a föld a térségben. Délután két órakor indult el az öt gép a Fort lauderdale-i bázisról, hogy egy rutinfeladatot hajtsanak végre, majd nyomtalanul eltőntek. Nagyjából ennyi, amennyit biztosan tudunk, ugyanis innentıl kezdve a tények és a kitaláció szétválaszthatatlanul összekeveredett. Egyes források szerint az idı tökéletes volt a repülésre. Mások szerint tombolt a vihar. Egyesek azt mondják, a pilóták figyelmeztették a rádión társaikat, hogy ne menjenek utánuk, túl nagy a veszély; mások ezt is kétségbe vonják. De ebbe inkább most ne menjünk bele. Az viszont tény, hogy a késıbbiekben nem találtak semmit: sem roncsdarabot, sem olajfoltot a víz felszínén, sem túlélıt. A Flight-19 igaz története talán sosem derül ki. Ki tudja, lehet, hogy a fent említett történeteknek fele sem igaz, hogy csak a szenzációhajhász újságírók és a háromszög elvakult rajongói színezték ki az amúgy teljesen normális eseményeket. Lehet, hogy nem. Annyi azonban biztos, hogy valami van ott a Bermudaháromszögben, amire nagyobb gondot kellene fordítanunk. Az óceánban valami titok lappang. Gondoljunk arra a repülıgépre, amely tíz percre eltőnt a radarokról, mikor átrepült a háromszögön. Ez önmagában még nem is lenne akkora probléma, csak a leszállás után ne késett volna minden, fedélzeten tartózkodott utas órája tíz percet… Orlissa

Gyümölcs utcai álmodozó

Szeretem azt hinni… Szeretem azt hinni, hogy a főben mozdulatlanul fekvı kutya csak alszik. Szeretem azt hinni, hogy a történelemben van valamennyi igazság. Szeretem azt hinni, hogy van humorom. Szeretem azt hinni, hogy szép vagyok, mikor a tükörbe nézek. Szeretem azt hinni, hogy értek valamihez. Szeretem azt hinni, hogy vannak még jó emberek. Szeretem azt hinni, hogy egy vagyok közülük. Szeretem azt hinni, hogy egyszer majd úgy igazából szerelmes leszek. Szeretem azt hinni, hogy egyszer majd viszont szeretnek. Szeretem azt hinni, hogy az álmaim egyszer majd valóra válnak. Szeretem azt hinni, hogy fentrıl figyelnek. Szeretem azt hinni, hogy egyszer majd jobb lesz a világ. Szeretem azt hinni, hogy van jövı. Szeretem azt hinni, hogy van remény. Szeretem azt hinni, hogy van miben hinni.

Orlissa

Összekontárkodták

Szerzık: Csányi Judit Fogarasi Laura Horváth Viktória Mészáros Boglárka Siba Petra Szujer Orsi

Illusztrációk: Domokos Fruzsina Takács Nóra

Segítı tanárok: Fráter Zsuzsanna Szabó Zsuzsanna

Számítógépes szerkesztı: Hegedős Dóra

A szerkesztıség címe: Nemes Nagy Ágnes Kollégium 8000 Székesfehérvár, Gyümölcs utca 13.