Nagy kényelem a megnyugvás hitünkben; Nemes, de terhes, önlábunkon állni

Ehhez a könyvhöz Madách Imre Ember Tragédiájából a második szín végéből választottam idézetet. (A paradicsomban. Középen a tudás és az örökélet fái. Ádám és Éva jőnek, különféle állatok szelíd bizalommal környezik őket. Az ég nyílt kapuján dics [glória] sugárzik elő, s angyali karok halk harmóniája hallik. Verőfényes nap.)

ÁDÁM Hogy eszméljek? - S nem eszmélnék-e hát: Nem érzem-é az áldó napsugárt, A létezésnek édes örömét És Istenemnek végtelen kegyét, Ki engemet tőn e föld istenévé? LUCIFER Ezt tartja tán az a kis féreg is, Mely a gyümölcsöt eszi el előled, Meg a sas, melly a kis madárra csap. Avagy mi tesz nemesbbé tégedet? Egy szikra az, mely bennetek dereng, Egy végtelen erőnek mozzanása; S mint a pataknak egyes habjai, Egy percre felcsillogva visszahullnak Közös medröknek szürke mélyibe. – Igen, tán volna egy, a gondolat, Mely öntudatlan szűdben dermedez, Ez nagykorúvá tenne, önerődre Bízván, hogy válassz jó és rossz között, Hogy önmagad intézzed sorsodat, S a gondviselettől felmentene. De trágyaféregül tán jobb neked Tenyészni kis körödnek lágy ölében, S tudás nélkűl elfogyni életeddel. – Nagy kényelem a megnyugvás hitünkben; Nemes, de terhes, önlábunkon állni. – 1   

Szerkesztő és a kiadásért felelős: Dévai Huba Készült: 2012 és 2014 között Nyomda és könyvkötészet: PrintPix Nyomda és Grafikai Stúdió Budapest Bécsi út 171. 1032

 

2   

Bevezető Ha egy könyvnek van előzménye, akkor a folytatásnak kötelességszerűen II. kötetnek (mai terminológiával XY.02nek) kell következnie. Ez a könyv pedig ennek készül. Az első efwbj!ivcb kötet elején „Magyarázkodás”-ban igyekeztem előrebocsátani a tudnivalókat. Ennek a „Bevezető” címet adnám. Az első könyv elején található egy „ajánlás”: Ezzel a könyvvel az a szándékom, hogy Családom tagjai jobban megismerhessenek. Nem szeretnék példakép lenni, még kevésbé szeretném, ha „bezzeg” lennék. A másodikat szeretném kiegészíteni: a még jobb megismerésemen túlmenően kerüljenek elő olyan dolgok is, amelyek segítik a történelem tényei közötti, meglehetősen nehéz eligazodást. Közreadnék olyan gondolatokat, amelyeket a fiatalabb korosztályoknak ajánlanám szíves figyelmébe. Ezek inkább ismeretterjesztő jellegűek, esetenként (remélem) gondolatébresztők. A második könyvnek tulajdonképpen nincs vezérfonala, a benne található írások inkább önálló, mint egymásból következő gondolatok. Majd meglátjátok. Mottónak ezt választanám: Minél több ügyben minden embernek legyen saját véleménye!

3   

Pedagógus Saját véleményem kialakulásának megadnám a dolgozatom alaphangját:

ismertetése

előtt

1) Egyetemista koromban egy kedves évfolyamtársnőm, Zsuzsa műszaki rajz-feladatait jórészt én készítettem (ebben nagyban segítséget jelentettek az Édesanyja, Janka néni által készített igen finom vacsorák). Zsuzsa korrepetált egy házukbeli kisfiút, akinek meglehetősen nehéz felfogása volt. Janka néni szerint nagyon rendes emberek, pedig zsidók. Rajzolás közben áthallottam a másik szobából az „oktatást”: József Attila Altatóját tanulták. Megpróbálom lehetőleg szó szerint idézni az inkriminált részletet. Zsuzsa: …s míg szendereg a robogás, álmában csenget egy picit… Tamáska: … s míg szendereg a robogás, álmában egy picit csenget … Zsuzsa: nem jó, álmában csenget egy picit… Tamáska, mondd az egészet még egyszer: : … s míg szendereg a robogás, álmában egy picit csenget … És ez ismétlődött százszor vagy ezerszer. Eredmény semmi. 2) Amikor Húgom pályaválasztás előtt állt (én már szigorló mérnök voltam), családi beszélgetés során elmondta: matematika-fizika tanári pályára megy. Te tudod, de számíts arra, hogy egész életedben mások hülye gyerekeivel fogsz küzdeni! – mondtam én. 3) Magam is belekóstoltam a pedagógusi pályába. 1964-ben indult a szakközépiskolai képzés, ami a korábbi technikumok magasabb rendű formája lett volna. A gyöngyösi gimnáziumban elsőnek elektroműszerészszakközép indult, erre volt szükség az Egyesült Izzó félvezető-gyártásához. Szakmai tárgyak tanítására a gyár kettőnket ajánlott: Buzásy Lacit (Anyagismeret) és engem (Elektrotechnika). A tanítandó „anyag” a gyöngyösi és környékbeli általános iskolákból kikerült nebulókból állt. Mivel az oktatást azzal kellett kezdeni, hogy a gyerekek 4   

megismerjék az ellenállások párhuzamos kapcsolásának számítási szabályait, mindenekelőtt mindenkinek meg kellett tanítani a törtek közös nevezőre hozását. Akik már tudták, azok rendetlenkedtek. Amikor az első padban ülő egyik hosszúlábú kamasz (talán szándékosan talán nem) kis híján elgáncsolt (és nem vágtam nyakon!), közöltem az osztályfőnökkel, Márta Ferenccel, hogy kiszállok, nem csinálom tovább. Kérte, hogy ezt a tanévet még csináljam végig. Így lett, de ezzel véget ért a pedagógusi pályám. 4) Húgom az Isten háta mögött, Nagybajomban kezdte pedagógusi pályáját, pedig akkor még ki se találták az életpálya-modellt. Később sikerült a Gyöngyösi Gimnáziumban állást kapnia, így kaphattam egy gyári kollégától (Oravecz Tibor közgazdász, lányát tanította Húgom) a következő „bókot”: Neked helyet kellene cserélned a húgoddal. Őbelőle remek gyáregységvezető lenne, te meg szép csendesen taníthatnád a gyerekeinket. [A „javaslatról” alkotott véleményt az Olvasó tartsa meg magának, nem szükséges velem közölni – Tudom.] Térjünk vissza a saját vélemény kialakításához, amelyben nem az 1)–4) pontokban részletezetteknek volt meghatározó szerepe. Saját véleményemet megerősítik a velem korosztályos öregemberek is: Tanáraink (a nagybetű szándékos!) között számos nagy egyéniség volt található, köztük olyanok is, akiknek emberi tulajdonságai „hagytak maguk után kívánnivalókat”. Ezeket nem részletezném, mert egyrészt másként látjuk mi is az akkori részleteket, másrészt pedig nem ezek határozzák meg a jelenlegi véleményünket. Aztán meg mi sem voltunk maszületett bárányok. Azt merem mondani, hogy Tanáraink – ilyen vagy olyan módszerekkel, de – hatásosan át tudták adni tudásukat, érdemben tudták befolyásolni a tanulók egyéniségének kialakulását. 5   

Ezek a „nagy öregek” – sajnos – lassan kihaltak, az én valahai tanáraim közül az utolsót 2010 decemberében temettük el Törökszentmiklóson. 91 évesen osztályfőnökként levezette az 55 éves érettségi Osztályfőnöki óráját (50 percig beszélt hozzánk szeptemberben), még ott volt a Karcagi Öregdiákok Baráti Körének októberi összejövetelén. Azért ne gondoljátok, hogy kivétel nélkül minden tanárunk ilyen „nagybetűs” volt, és itt nem Laura néni fennmaradt szólásaira gondolok. A fiatalabbak között akadtak olyanok is, akikbe a diákok belekötöttek. Két példát elmesélek: fiatalként (lehet, hogy közvetlenül a tanárképzőből) került hozzánk S. Béla. Fizikát és matematikát tanított nekünk. Fizikából a folyadékok felületi feszültségét próbálta bemutatni, de a vízzel színültig töltött pohárra rátett papírlap rendre leesett, a víz a katedrára ömlött. Az osztályból valaki javasolta, hogy nagyobb edénnyel és vastagabb papírral próbálkozzunk. Üvegkád elég nagy, osztálykönyvünk fedele elég kemény lesz – most már nagyobb mennyiségű víz ömlött ki. Kovács Imi karikatúráján már úgy jelent meg másnap a fizika-óra, hogy mindenki felhajtott nadrágban áll a vízben… Matematikából én voltam a hunyó. A másodfokú parabola levezetését vettük, a tanár úr a táblára írta fel a levezetést, én a táblától függetlenül, saját füzetemben. Amikor kész lett, szóltam: tanár úr kérem, nem stimmel, nekem más eredmény jött ki. Ekkor kicsengettek, utolsó óránk volt 1-től 2-ig. Még hozzátettem: Tessék szíves otthon átnézni. Otthon én is átnéztem a saját levezetésemet, és rájöttem, hogy én hibáztam, a táblára írt szöveg volt a jó. Másnap óra elején ezt be is jelentettem – ám a tanár úr rettentő méregbe gurult, és hosszasan lehordott. A szidást ezzel zárta: Ebben az évben magának nem lesz ötöse! De igen – mondtam én. És tényleg így lett, mert az év hátralévő részében semmilyen kérdéssel nem tudott megfogni, ugyanis keményen tanultam. 6   

A valahai Alma Mater falán szaporodnak az emléktáblák. Főleg a magam kedvéért teszem be ide ezen emléktáblák fotóit (a Rájuk vonatkozó emlékek, történetek felidézése nagyon sok időt igényelne, ráadásul az Olvasó számára gyakorlatilag érdektelen lenne).

Ha egyszer arra jártok, nézzétek meg. Remélem, akkorra még több is lesz, hiszen hiányzik még Szász Béla, a már említett Gyergyói János, Csávás Sándor, Csávás István, Pataki Zsiga, Szepesváry Gábor, és még sorolhatnám.  

7   

Verekedés Valahol már biztosan említettem (lehet, hogy többször is), hogy Édesanyám nagyon ügyelt arra: a gyereknek mindig legyen elfoglaltsága. Ez nem kifejezetten a felesleges energiák lekötésére irányult, az ment magától: kosárlabda, úszás, bicikli (úgy is mint elsődleges közlekedési eszköz), télen korcsolya. Főleg a tavaszi időszakokban, vizsgákra készülve bekerült a palettába a verekedés is – persze szigorú szabályok szerint. Ehhez társult a jóga és különféle erősítő gyakorlatok. Egyik legkedveltebb gyakorlat volt a következő: kb. 40 centis seprűnyél-darabra erősített kötél, a másik végére rákötözött 46 egész tégla, amelyeket vállmagasságból, előre kinyújtott karokkal felcsavarunk a seprűnyélig, majd lassan leengedjük a földig. Tetszés szerint ismételhető. Mint mondtam, ezek a „verekedések” szigorúan barátiak voltak, egymás „tepsi épségére” mindenki vigyázott. Első verekedés Egy alkalommal, este a moziból kísértem haza (a lánykollégiumba) Franciskát, kényelmes tempóban, inkább csak andalogva. A közvilágítás nem volt fényes, de ez egyáltalán nem volt baj, sőt, a koli bejárata elé telepített közvilágítást rendszeresen ki is lőttük (csúzli): senkinek nem volt szüksége a világosra. Magam mellett toltam a biciklimet, hogy hazafelé ne kelljen „kilométereket” gyalogolni. Elég messziről zseblámpázást lehetett látni, nem volt jelentősége. A sötét utcán három-négy-öt árnyat láttunk (ők világítottak a zseblámpával). Utat engedtek nekünk, nekem az arcomba világítottak, és valamelyikük azt morogta: „Na ez az”. Mással voltunk elfoglalva, talán a világot szerettük volna megrengetni – ennek sem tulajdonítottunk jelentőséget. A koli kapujában még beszélgettünk, Franci a már kinyitott kapu-ajtóban, én a nagykapunak támasztott bicikli vázán támaszkodva. 8   

A zseblámpázó alakok folytatták a világítást, és lassan közeledtek felénk, amikor elhaladtak előttünk, egy valaki alaposan pofánvert. Szerencsére elég lazán álltamtámaszkodtam, az ütés erejének nem volt támasztása. Azt mondtam: – Na, ez talált. A banditák továbbmentek, mi elköszöntünk, annál is inkább, mert Papám (Pataki Zsiga tanár úr) éppen jött ki a kollégiumból, mivel lejárt az ügyeleti ideje, és hazamenetben be akarta zárni a kaput. Megállapította, hogy valószínűleg boxerrel vágtak pofán, és elkísér a Főtérig (Ő a fiú-kollégiumban lakott). Arra az esetre, ha a brigantik még a közelben lennének, fegyvernek elővette a saját kulcsait, nekem pedig odaadta a lánykoli nagy kapukulcsát. Nem volt rájuk szükség. Otthon, világosban megállapítottuk, hogy az arcom belsején szépen kirajzolódtak az ólomból készült boxer bütykei. Másnap (meg talán még vagy kétszer) megerősített csapattal mentem udvarolni, osztálytársaim tisztes távolból, „rejtve és fedve” követtek – semmi. Akkoriban készültünk Szigligeti Ede „Csikós” népszínművének előadására, amelyben Asztolfot (elkényeztetett úrifiú) alakítottam, akit gonosz nagybátyja az örökség reményében meggyilkol. A „társulat” úgy vélte, hogy ebbe a szituációba bőven belefér egy verés is, azaz nem fog zavarni a piros-lila folt az arcomon.

9   

Második Lehet, hogy máshol már ezt is említettem: egyetemista korunkban előszeretettel jártunk táncolni/bálba egészségügyi intézmények iskoláiba. Ennek egyik oka az lehetett, hogy az ide járó lányok normálisabbak voltak, mint akik az egyetemi bulikra jártak (esetleg férj-fogás céljából). A Váci utcai Ápolónőképzőben voltunk, néhány évfolyamtársunkkal együtt. Szokásos volt, hogy valamelyikünktől elkérték a lányt, és az illető szeretett volna tovább táncolni vele, akkor szólt a barátainak: kérd már vissza! Namár most. Ha ugyanezzel a lánnyal más is szeretett volna hosszasabban táncolni, akkor ő is szólt a barátainak: ugyan kérjék már vissza ezt a lányt. A nyilvánvaló konfliktust az érdekeltek úgy tudták volna rendezni, hogy a két főszereplő egyike indítványozza: Menjünk ki az udvarra! Kimentünk. Négyen-négyen. A mi csapatunk így állt fel: Bézi Pista (Nagy Csicsa), Horváth Miki (Kis Csicsa), Ungvári Laci és én. Az ellenfél csapata nálunk alacsonyabb, de zömökebb tagokból állt. Elég kis körben álltunk. A szöveg körülbelül így alakult: – – – – – – – – – – –

Nálatok ez így szokás? Nálunk így. Hol van az a nálunk? Szolnokon, mondta a Nagy Csicsa. Hm. Mért mondod, hogy hm? Mert én ott sok mindenkit ismerek. Én is. Nekem a családom is itt él – nyomatékosított a Nagy Csicsa. Az apám fogorvos. És téged hogy hívnak? Bézi István. Hát akkor mi unokatestvérek vagyunk!

Ezután mindannyian egymás tenyerébe csaptunk, és elindultunk a büfé felé, hogy igyunk valamit, így a verekedés ezúttal elmaradt. 10   

Dohányzás Lehet, hogy a végén elmondom: mi indított arra, hogy megírjam ezt a fejezetet. A dohányzás (pontosabban a cigaretta) megszokott volt a Családunkban: Édesanyánk meglehetősen komoly dohányos volt. Nem egyszer szalajtott az utcánk sarkán lévő szatócsboltba Zöld Géza bácsihoz egy doboz Mirjam cigarettáért (nem vagyok biztos a márka-névben, de létezett piros és kék változatban). A háború után Anya az „5 éves terv” márkára állt be – ezt lehetett kapni. Otthon tehát mindig volt cigaretta. Emlékeim szerint ezt én soha nem próbáltam ki, inkább előnyben részesítettem (a Kása testvérekkel, Attilával és Csabával egyetértésben) az elszáradt és összetört vadgesztenye-levelekből készített „dohányt”, majd később a Kása Karcsi bácsi (finánc) padlásán található vágott szűzdohányt. Ezeket szívtuk rosszullétig bezárólag, utána hagymát és foghagymát rágtunk, hogy ne lehessen érezni rajtunk a dohány szagát. Nálam mindez 10-12 éves korig lecsengett. [Közbeszólás: Zoli fiunk második általános korában jelentette be a családban, hogy leszokott a dohányzásról. Ezt tartja a mai napig is.] Gimnáziumban már határozottan elhatárolódtam a „bagósoktól”, akiket az Osztályban Kása Csaba, Kovács Imi és Szilágyi Laci képviselt a leghatározottabban. Ők hárman minden egyes szünetben megszállták a fiú-WC-t, ahogy ezt a Kovács Imi karikatúráján is láthatjuk (háttal a művész, farzsebében a WC-kulccsal, mellette Szilágyi Laci, szemben Kása Csaba, sajnos, már mind a hárman a temetőben):

11   

Az általam említett elhatárolódás egyik komoly tényezője volt a sportolás, amely köztudottan nem fért össze a cigarettával. Annyira, hogy ide-oda utazások alkalmával (úszóvagy kosárlabda-versenyek) szigorúan kerestük a vonatokon a nemdohányzó kocsikat vagy fülkéket. Az igazsághoz tartozik azonban az is, hogy egyszer a Berekben, nagyon erős vízilabda-edzés után, amikor mindenki a rettenetes fáradságra panaszkodott, a csapat felnőtt tagja (Mohai állatorvos) a panaszkodóknak azt javasolta, hogy 12   

szívjanak el egy cigarettát. Én is elszívtam, jól esett, de utána semmi. Már majdnem 20 éves voltam, amikor 1956 nyarán (az akkori oktatási rendnek megfelelően) egy hónapos katonai szolgálatra vonultunk be. Nagyon meleg nyár volt, ráadásul a tényleges katonák mindent elkövettek, hogy ne csak a kiképzésben fáradjunk el. Amikor elhangzott a „10 perc szünet, rá lehet gyújtani” parancs, akkor a dohányosok rágyújtottak az alapellátásként kapott „Honvéd” cigarettára. Nekem is ajánlották, hogy gyújtsak rá én is, meg fogom látni, hogy segít a fáradság csökkentésében. Megtettem, igaznak látszott. Ezzel együtt az ellátmányt sokkal inkább elcseréltem az általam értékesebbnek tartott javakra, úgymint csokoládé, sör, stb. Anyának hazavittem egy doboz Honvédot, amelyen semmi felírat nem volt, a katonák koporsószegnek nevezték. Anya megkóstolta, azt mondta, hogy nem is rossz. Azt a doboz cigarettát el is szívta. Én továbbra sem dohányoztam, de a forradalom alatt kialakult élelmiszer-hiány miatt a kollégiumban megint a bagósok voltak a tanácsadók. Amikor reggel felébredve nagyon korgott a gyomrom, jött a jótanács: az ember elszív egy cigarettát, rá megiszik egy pohár vizet, és délig elvan. Megkínáltak, hatásos volt – egy szóval rászoktam a cigarettára. Anya nyomdokain én is az 5éves tervet választottam, már ha lehetett kapni. Karcagon még csak-csak lehetett, de Pestre visszatérve ráfanyalodtam a Rhodopi nevű, bolgár gyártmányú szörnyűségre. Így lettem dohányos 20 éves koromban. Nem lógtam ki a sorból, hiszen jószerivel mindenki dohányzott munkahelyeken, társaságban, otthon. Ezt láttuk a filmeken, televízióban is. Ismeretségi körünkből elvétve lehetett nemdohányzó egyént találni. 13   

A két gyerek születése hozott szünetet: Feleségem már a terhesség alatt sem dohányzott, és én is elfogadtam (már csak szolidaritásból is) a tilalmat. Aztán az Anyukánál a szoptatás elmaradása, majd a munkahelyre való beilleszkedés során a cigi visszaszivárgott: a reggeli kávéhoz egy cigaretta. Kisvártatva: a déli kávéhoz is. Én örömmel csatlakoztam az engedményekhez, lassanként visszaállt a régi rend. A gyerekek jelenlétében nem szívtuk. Eszter Mátra cigarettát szívott, ami egy jó centivel rövidebb volt, mint a szokásos méret. Én Kossuth-ot szívtam, napi egy csomaggal (25 db.). A ranglétrán való előrelépéssel együtt járt a stressz növekedése, amely észrevehetően megemelte a fogyasztásomat, lassanként elértem a 2 doboz/nap mérőszámot. Hogy mégis csökkentsem a dohányzás károsságát – a Kossuth oldalán olvasható „Szívjon időnként Szimfóniát!” felirat ajánlása alapján a napi adag 1 doboz Kossuth + 1 doboz Szimfónia lett. Persze filteres cigaretta még csak a méregdrága amerikai cigaretták között volt található, Anyósomnak Gyula fia küldte postán havonta a kartonokat. Ráadásul nem is volt jó. Az alattunk lévő lakásban lakott Teca családja, aki a gyári telefonközpont kezelője volt. Ugyanazon a gyári buszon utaztunk reggel és délután, egyszer az elkésés veszélyeiről esett szó. Teca mondta: Ó, nekem könnyű. Akkor kell felkelnem, amikor Dévai elvtárs elkezd köhögni a fürdőszobában. (Mentségemre mondom: beton-panelban laktunk.) Volt aztán más jelzés is. Egy belgyógyász barátomnak meséltem, hogy időnként egyik vagy másik karom alvás közben úgy elnehezül, hogy csak a másik karom segítségével tudok a másik oldalamra fordulni. Egyszerű nikotinmérgezés – mondta. Azt is elmondta, hogy a tudomány mostani állása szerint egyfajta méreggel – egyébként egészséges szervezetet – 15 évig lehet folyamatosan terhelni úgy, hogy annak ne legyen maradó hatása. Hm. 1971–1956=15. 14   

Már gyáregységvezető voltam (1971), meglehetősen sokat tartózkodtam a gyárban, de voltak így mások is. Erről az időszakról írtam az első könyvemben: „A közvetlen főnököm Takács István főmérnök (Taki) úgy jellemzett engem, mint aki a minőséget mennyiséggel igyekszik pótolni. Tényleg nagyon sokat dolgoztam, a gyerekeinket jószerivel csak hétvégeken láttam, mert reggel, amikor felébredtek, már nem – este, amikor lefeküdtek, még nem voltam otthon. Mindig megállapítottam, hogy nagyon sokat nőttek egy hét alatt.” Egy este az irodámban beszélgettük Somfai János barátommal. Többek között felmerült, hogy nagyon sokat dohányzunk. (Ő még abban is túltett rajtam, hogy naponta 2 doboz Munkást szívott el – ez volt ugyanis a hozzáértők szerint a legerősebb magyar cigaretta. Nyugatra kijutott barátaink, ismerőseink szerint csak a francia légiós cigaretta, a Caporal volt ennél erősebb.) Egyetértettünk abban, hogy tenni kell valamit. Szokjunk le! – Jó! – Legyen a tét egy üveg konyak! – Egyezzünk meg a játékszabályokban: 1) Ellenőrzés nincs, mindenki saját magáért felelős. Pipázni, szivarozni, bagót rágni szabad, csak a cigaretta tilos. 2) Aki rágyújt, szó nélkül idehoz az irodámba egy 7 decis Cabinet Brandyt [a fiatalság kedvéért: akkoriban ez volt a legrangosabb és legdrágább tömény ital]. Kezet adtunk egymásnak, hazamentünk. Pár nap múlva vettem a trafikban egy pakli pipadohányt, valahonnan volt egy rövid szárú fapipám, megtömtem, meggyújtottam. Szörcsögött, nem volt felhőtlen boldogság, a nyálam keserű lett, állandóan köpni kellett (volna). Mindenesetre abban feltétlenül segített, hogy a véget nem érő értekezleteken a sok bagós között én rágtam a pipacsutorát, nem gyújtottam be az apparátot, mert hát köpőcsésze persze 15   

nem állt rendelkezésre. Aztán Karácsonyra kaptam a Családomtól „irodalmat” (Manfred Schulz: Pipázók könyve), amely könyv mai is ott van a pipatóriumom sarkában.

A könyv utolsó fejezetéből („A pipázó filozófiája”) idéznék egy részletet: «A pipázás a szuveneritás és az érettség kifejezése, ez ellen aligha lehet ellenvetése bárkinek. A pipa védi az embert a stressztől és az idegességtől, koncentrált figyelemre készteti és arra, hogy a beszélgetés során röviden fejtse ki mondandóját. A közvélemény-kutatások adatai szerint a pipázókat a nők jobban kedvelik a többi férfinál. De minek sorakoztassunk fel hosszasan újabb érveket a pipázás mellett? Aki rászokott, annak erre már nincs szüksége, célba jutott. És ezzel könyvünk végére értünk, vagyis, szépen szólva: „bevégeztetett”». 16   

És még a könyv tartalomjegyzéke: Kedves Olvasó A pipa anatómiája Élvezd a kék füstöt! Mi történik a pipafejben? A pipázók tízparancsolata Hogyan szokjunk át a cigarettázásról a pipázásra? Néhány szó a szivarozókhoz A nemdohányzók „breviáriumába” Hány pipára van szükségünk? Hogyan vásároljuk első pipánkat? A szükséges tartozékok Hogyan égessük ki és szívjuk a pipánkat? Hogyan ápoljuk a pipát? A leggyakoribb balesetek A világ pipái Füstszűrős és rendszerpipák A nagy pipamárkák A klasszikus pipaformák Hogyan készül a pipa? A pipadohány Milyen dohányt szívjon a kezdő? Pipával úton Garanciális esetek A pipázás és a női nem A pipázó filozófiája

5 7 9 11 15 19 23 25 27 30 35 43 56 60 64 82 84 109 118 121 133 150 151 153 155

Kis kitérő után térjünk vissza az eredeti történethez. Én tehát tudományos alapon kezdtem a pipázáshoz: különféle dohányokat próbáltam ki, pipákat kaptam ajándékba, cseréltem más pipásokkal – szépen gyarapodott az állomány. Már régen túl voltam a szakkönyvben meghatározott minimális darabszámon, volt kedvenc dohányom (Troost), amit csak Nyugaton lehetett beszerezni, később már itthon is lehetett kapni a jobb, belvárosi dohányboltokban. Sok segítséget kaptam egy régebbi pipás kollégától (Vereb Árpád) is.

17   

A „fogadalomtétel” után két-három hónap telt el, amikor is bejött az irodámba Somfai Jancsi, a fehér köpenye alól előhúzott egy üveg Cabinet brandyt, letette az asztalomra, szó nélkül elővett a köpenyzsebből egy doboz Munkást, felbontotta, és rágyújtott. [A történelem szerint majdnem 2013-as haláláig szívta rendületlenül.] Én komolyan vettem a „fogadást”, azóta sem gyújtottam rá cigarettára. Lassanként beletanultam a pipázásba, viszonylag rövid idő alatt kialakultak a pipázásra vonatkozó szokásaim: a köpenyzsebben mindig volt egy rövid fapipa, hogy igény esetén lehessen mit rágni, de megtömni, meggyújtani, végigszívni általában csak az otthoni (alapos) étkezések után adódott alkalom. A leszokásnak azonban volt „negatív” hatása is: elkezdtem hízni. Korábban egészen hosszú ideig 85 és 90 kiló között volt a súlyom, most pedig fokozatosan elértem a 110 kilót. Ráadásul erre az időszakra esett a kosárlabda eltiltásom, amelyre a keresztcsontomban diagnosztizált meszesedés alapján került sor. Egész biztosan voltak az intenzív dohányzás elhagyása miatt kisebb-nagyobb „pótcselekvések” (mint például cukorka-szopogatás) is. Egy biztos: a leszokás után még két-három évig voltak olyan álmaim, amelyekben rágyújtottam egy cigarettára, nagyot szippantottam belőle, és nagyon jó volt. Nem is lehetett máshoz hasonlítani. Valamit tenni kellett – életem egyik legnehezebb szakasza következett: le akartam fogyni. Mindent egybevetve úgy látszott, hogy ezt csak egy módszerrel lehet elérni: kevesebbet kell enni. Igazgatónk (Skultéti János, aki szintén túlsúlyos volt) jelenlétemben kérte az üzemorvosunkat (Dr. Molnár Gyula): Gyuszikám, ajánlj nekem egy hatásos fogyókúrát! Válaszul a doki azt mondta: Skulikám, nem nagyon fog neked tetszeni. – Azért csak mondd, mert valamit tennem kell! – A szakirodalomban ezt úgy hívjuk: mauthauseni módszer.

18   

Hát így kezdődött az előbb említett nehéz korszakom. Szigorúan meghatározott reggeli és vacsora, az üzemi koszttal nem kellett foglalkozni, az úgyis kevés és silány volt. Lényegét az jelentette, hogy (kilós kenyérből vágott karélból) reggelire fél szelet, vacsorára egy egész. Hozzá az, ami. Elég keserves volt, és ráadásul hosszú évekig tartott. Szigorúan tartottam az előírást, később, amikor újra kosarazni kezdtem (heti egy alkalommal 2 óra intenzív mozgás), adtunk egy kis engedményt a vacsorára: 3 félszelet. 1981-ben kezdtük művelni a Sárhegyet, ami elég sok fizikai munkát jelentett azon a 400 négyszögölen. Nem akarom felsorolni a munkákat, de egy biztos: komoly testmozgást jelentett. Akkorra már beállt a 88-90 kg közötti testsúlyom, és megengedhettem nagyobb evéseket. Ekkoriban próbálkoztunk (Bordás Béla barátommal együtt) a szivarozással, ugyanis a pipázás komótos tempóját, a folyamatos odafigyelést (ha közben beszélgetünk, a pipa kialszik) nem lehetett biztosítani, a hozzá szükséges relikviákat is bonyolultabb volt hurcolni. A Csongor jobban kéznél volt, és kevesebb időt igényelt. Az igazsághoz tartozik, hogy a közelmúltban is ez maradt a végleges: napi egy szivar. A magam részéről ezt nem tartom dohányzásnak, a háziorvosunk is csak legyintett, amikor 2000ben bejelentkeztünk hozzá, és mindenféléről kikérdezett. Erre utal az is, hogy idén januárban egy makacs megfázás miatt rettenetesen köhögtem: fél évig nem szivaroztam, és semmilyen hiánybetegség nem jelentkezett. A szivarozás mellett ugyanaz az indok, mint a Sárhegynél volt, kibővítve azzal, hogy most már azt az időpazarlást sem tudom megengedni. Ennyi. Az elején azt írtam, hogy a végén elmondom: mi indított arra, hogy megírjam ezt a fejezetet. Húgom panaszkodott, hogy a cigaretta elhagyása után elkezdett hízni. Miután érdemleges tanácsot nem tudtam adni, ezt küldtem el Neki. 19   

Kolesz A Kolesz ott kezdődött, hogy az egyetemi felvétel mellé nem járt a kollégium: férőhely hiányában mehettem albérletet keresni. Ismerősi körökben volt egy zuglói család, ahol a velem-korú fiú éppen bevonult katonának – szinte ingyen megkaptam az ő szobáját az Örsvezér utcában. Napi menetrendem a következőképpen alakult: ébresztő 5 órakor, mosakodás, borotválkozás. Reggelire a családban lévő Nagymama melegített egy bögre tejet, hozzá kaptam két zsemlét, aztán futás a villamoshoz. Ha jól emlékszem, 64-es villamossal kellett bemenni a Bosnyák térig, amely jó darabon egyvágányú volt. Ennek megfelelően ritkán járt, ráadásul időnként a kitérőben meg kellett várni a szembejövőt. A Bosnyák tértől a Ferenciek teréig a 44-es vagy 67-es villamossal jó egy óra volt a menetidő. (I.-II. évben az Egyetem téri Jogi kar termeiben tanultunk, és a Ferenciek-terei menzán ebédeltünk.) Ha hozzá vesszük a 64-es fél óráját, és fél nyolcra be akartam érni az egyetemre, bizony az 5-kor kelés nem is volt túl korai. Új barátaim bátorítására rendre be-benéztem a Szentháromság téri (volt Pénzügyi Palota) kollégiumba (hivatalosan Diákszálló, de mindenki Kolesznak hívta, nyilván a kollégium szó rövidítése alapján). Mindig megkérdeztem az Igazgatót, hogy nincs-e valahol üresedés, mert az ott lakó évfolyamtársaim rendre ilyeneket jeleztek. Valamikor októbernovemberben be is kerültem a Koleszba, és ott laktam a IX. félév végéig. A Kolesz megérdemelne egy külön könyvet, különös tekintettel arra, hogy mi a legszebb korban voltunk, havi ötven 20   

forintot kellett fizetni a szállásért, és ugyancsak 50 forintért havonta egyszer kimosták a fehérneműnket (a vegytintával beírt számok sokáig láthatók voltak a törülközőkön, gatyákon). Az Édesanyámtól havonta kapott 500 forint és a 200 forint körüli tanulmányi ösztöndíj futotta a kiadásokra: kolesz menza (ebéd) hetijegy 4x2,30 reggeli: fél liter tej+2 kifli vacsorák: fél kg kenyér +hazai ez eddig

100 Ft 230 Ft 10 Ft 50 Ft 50 Ft 440 Ft

A Kolesz közel 1500 műegyetemista fiú számára adott otthont. A valahai Pénzügyi Palota lehetőségeinek kihasználása érdekében a szuterénben (utcáról bemenve földszinten) voltak a kiszolgáló helyiségek: porta, orvosi szoba. Az alagsorban fürdőt alakítottak ki, itt minden héten egyszer lehetett korlátlanul zuhanyozni meleg vízben. Hét közben a szobákhoz rendelt mosdó-WC helyiségekben csak hidegvíz volt. A földszinten közösségi helyiségek (könyvtár, klub, mozi, tornaterem, stúdió, társalgó) létesültek, a folyosók mentén nagyobb (6-8 fős) lakószobák. Az I-II. emeleteken a szobák mérete egyre csökkent, ez a kollégiumi rendszerben azt tette lehetővé, hogy az intenzívebb tanulást biztosító csendesebb és 2-3 személyes szobákat a felsőbb évfolyamok hallgatói kaphassák meg. Bekerülésemkor értelemszerűen én is egy I. emeleti, 8 ágyas szobában kaptam „lakást”. Ott laktam a II. évben is (ebbe az időszakba esett 1956 is), de III. évben az akkorra kialakult 6 fős banda nem kérte a „feljebb kerülést”, maradtunk a Földszint 9-ben. Egészen végzésig. Ennek a döntésnek (a szoba nagyon jó kollektíváján túlmenően) komoly okai voltak: az úgynevezett „nagy rendezvények” esetén a lakóterületen kívüli helyiségeket is be kellett vonni. A „belső” (klub, társalgó a Kolesz földszintjét) és 21   

a „külső” (átjáró az étterembe, egyébként lezárva) területek között átvezető folyosóról nyílt a mi szobánk. A lakószobák többi folyosója nagy lakatokkal ki volt zárva a „nagy rendezvény”-ből, ennek lakói csak a rendezvény területét elhagyva, másik bejáraton tudtak szobáikba jutni. Azt hiszem, nem kell nagy fantázia ezen helyzet lehetőségeinek fontosságára. Anno úgy mondtuk, hogy a többi csak szervezés kérdése. Normál esetekben hölgyek nem léphettek a Kolesz területére, bár a „jobbak” számára a portás bácsik (megfelelő indokolás esetén) kivételt tettek. A mi szobánkban is járt bent egy volt gimnazista osztálytársnőm, azzal az indokolással, hogy „unokatestvérem nagyon éhes, én meg éppen most kaptam csomagot otthonról. Hadd egyen!” 1956. október 23-án éjszaka a Kolesz igazgatója (Varjú bácsi) az utcai bejárathoz belső őrséget szervezett, „befelé bárki, kifelé senki” utasítással, a kolesz legerősebb, elsősorban sportoló tagjaiból. Így történhetett, hogy emiatt, nameg az előző bekezdésben említettek miatt, október 24-én reggel több mint 30 hölgyvendég kényszerült igénybe venni a Kolesz vendégszeretetét. Jól jött a női munkaerő a konyhára, mert a Kolesz (amelyben menza is működött) 5 napig mindenkinek adott egy tál meleg ételt. [Közbevetőleg: 2006 októberében a Schönherz Kollégium szervezett egy 50 évre történő visszaemlékezést, amelyen a Fsz. 9. hat lakójából hárman részt vettünk. Öreg emberek mondtak el öreg történeteket, többek között azt is, hogy az elbeszélő kezelte a kolesz tetejének Szentháromság-térre néző mellvédjéről a géppuskát. Mi hárman egymásra néztünk, ugyanis a Koleszban nem volt fegyver. Arra jutottunk, hogy ezek szerint mindenkinek megvan a maga 56-ja.] A forradalom után a műegyetemisták (már aki igényelte) kaphattak egy világos-sötétebb szürke, ún. halszálkás mintázatú szövetkabátot. Afféle átmeneti kabát volt, én pár 22   

évig télen is ezt hordtam. Lehetett jelentkezni élelmiszercsomagért is, amely kb. 20x30x30 cm méretű volt, erős kartonból, rajta ezzel a felirattal: „AZ AMERIKI NÉP ADOMANYÁ”. (A vastag-nagybetűs felirat nem sajtóhiba! Minden csomagon egységesen ez szerepelt!) A koleszban mindenki kért és kapott, a tartalmában mindenütt volt vagy egy kiló rizs, egy kb. 2 kilós ömlesztett sajt bádogdobozban, egy nagy doboz tejpor, elvétve csokoládé, kávé, amerikai mogyoró. Jól jött a kaja: akkor szoktam rá sajt-szelettel megerősített zsíros kenyérre. Sajnos, a felbontva szabadon tárolt ömlesztett sajt valamennyi idő múlva elkezdett penészedni – a penészt levakartuk. A tejporból vízzel nem sikerült tejet varázsolni, viszont kitűnő tejberizst csináltunk. A szobáinkhoz járt egy 2 literes kerek alumíniumvizeskancsó, amely fölfelé szűkült, tulajdonképpen csonkagúla alakra hasonlított. A szobák közti folyosóról nyílott egy közös használatú konyha, ahol a gáztűzhelyeken lehetett sütni-főzni. A tejberizst megemlegettük, ugyanis kihagytuk a számításból, hogy a rizs a forrásban lévő vízben megdagad. Miután az alukancsót majdnem színültig töltöttük a vizes-tejporos-rizses anyaggal, forrás környékén elkezdett a „tejberizs” kijönni. Megdolgoztunk vele: letöltöttünk másik edénybe, kavargattuk, szedtük evőkanállal – csak jött és jött. Valaki kitalálta, hogy főzzünk kávét. Az alapanyag szemes kávé volt, persze darálónk nem volt. Végül egy (viszonylag) tiszta fehér ruhába burkolva kalapáccsal összetörtük, amennyire tudtuk. Innen kezdve simán ment a dolog, a csomag kávét egy liter vízzel felöntve (hogy jó erős kávé legyen) rövid ideig forraltuk. Ülepedés után előállt a kávé. Ki cukorral, ki cukor nélkül, kóstolgattuk, a szoba minden lakójának jutott 1-2 deci. Lestük egymáson a kávé hatását. Közülünk senki nem kávézott, Édesanyám nagyritkán (babkávéból is) csinált ugyan tejeskávét, de három deci tejbe fél deci kávéval. A szobában nyolcan laktunk, volt, akinek kipirult az arca, villogott a szeme, 23   

ugrált a szemhéja. Volt, aki lefeküdt az ágyába, fehér-sápadtan mélyeket lélegzett, volt, aki az asztalnál ülve és az asztalra hajtva karját és fejét aludt. Végül is nem lett semmi baja senkinek, de nagy élményben lehetett részünk, és megkóstoltuk a drogot. A korábban említett „nagy rendezvényeken” kívül voltak a vári Koleszban ötórai teák. Ezek mindig szombaton, 17 órai kezdettel és 22 órai zárórával működtek. A záróra után néha előfordult, hogy páran ott maradtunk a stúdióban. (Innen ment a Kolesz hangosítása, a mozivetítés, műsorok készítése, stb.) Az ottmaradásunkat Sommer bácsi, a földszinti gondnok segítette azzal, hogy kérésünkre betett a stúdióba egy rekesz (12 db literes üveg) Durbints Sógor vagy Alföldi Fehér márkanevű bort, amiből a fogyást utólag ki kellett fizetni. Az ottani tevékenységünknek nem volt forgatókönyve, általában (nagyon hangos) zenét hallgattunk. Egyik alkalommal kicsit elhúzódott a zenehallgatás, mert már kint felkelt a nap, de még nem akaródzott lefeküdni. Valaki azt találta ki, hogy csókolózzunk, ami a következők szerint történt: ketten szembe álltunk, mindketten fej fölé lendítettük enyhén behajlított jobb karunkat, és balfelé elfordultunk. A behajlított jobb karok „összeakadnak”, ekkor harsányan ordítunk: SMÁR! Mindenkinek nagyon tetszett az attrakció. Mivel május volt, a stúdió Hess András térre nyíló két ablaka nyitva volt, és az ott szolgálatot teljesítő rendőr bejött a Koleszba és benyitott a stúdió ajtaján. (Megjegyzés: ’56-ot követően a vári diákszállóhoz „járt” egy állandó rendőr-poszt. Többnyire ugyanaz a rendőr volt, jól ismertük, keresztnevén szólítottuk.) Most azért jött fel, mert az ablakból gyakran hallotta: smár! – és amikor meglátta, hogy Eszter is ott van a 45 fiú között, megkérdezte Tőle: remélem, nem erőszakoskodtak?

24   

Biztosítottuk, hogy nem, és megkínáltuk egy pohár borral, amit szerényen elhárított (gyerekek, tudjátok, hogy szolgálatban nem iszom!), majd megitta és elment. Még adós vagyok a Fsz. 9. lakóinak bemutatásával. Névsor szerint haladva: Dávid János (beceneve: Kisrohadt, állandó díszítő jelzője: fatökű), Viharsarokból származó fiú, végtelenül pedáns, varrt nekünk fecskét (fürdőgatya), segített inget vasalni. A Videotonba került, onnan is ment nyugdíjba. Dévai Huba (Hubaszaki, így de a keresztnévvel egybe kiejtve, akinek pentagon-dodekaéder formájú feje van), tételezzük fel az ismertséget. A Telefongyárban kezdtem, már ismertek a IV. évben ott töltött nyári gyakorlatról és az V. évben lehetővé vált heti 18 órás munkavégzésről. Gócza János (Rudi, akinek menyasszonya van), Honvédségi ösztöndíjas, tényleg volt menyasszonya, elsőnek nősült. Munkahelyével kapcsolatosan nincsenek kérdések. Szalay Tibor (Kopasz, akinek klasszikus műveltsége van), apja Tokodaltárón volt kántortanító, zongora-szakon konzervatóriumot végzett. A BHG-ban kezdett. Ugray László (Gróf, akinek biliárdasztaluk volt otthon), becenevét a soproni technikumból hozta magával. BHGösztöndíjas volt, ott is kezdett. Ungvári László (Kisöreg, akinek volt gyerekszobája, „Huba látta az ablakát Szolnokon”), Kőolajtrösztnél kezdett. Érdekes: a szobából egyedül Tibornak élt az Édesapja. Ezt egy beszélgetésük során így említette meg Ungvárinak: Kisöreg, rajtad látszik a legkevésbé, hogy apa nélkül nőttél fel. [Kitérő: nem ide tartozik, de eszembe jutott. 1962-ben helyet kaptam egy hivatali, Leningrád-Moszkva utazásban. Egyik unokaöcsém akkor éppen Leningrádban járt egyetemre, és minden egyéb között azt is mesélte, hogy orosz évfolyamtársai 25   

körében többen is voltak, akiket így különböztettek meg a többiektől: tudod, akinek van apja…] Nos ilyenformán állt fel a 6 tagú csapat. Nem létszám szerint, de már hiányzott a csapatból Hordós Zoli, aki korábban, a 8 ágyas szobában még szobatársunk volt, de a forradalom utáni tanévkezdés után átkéredzkedett a Szerb utcai kollégiumba két egri barátjához (Várallyay Iván és Kékesi Ferenc). Nem volt nagy szerencséje, mert – Várallyay elmesélése szerint – a forradalom során ez a három egri srác tűzte ki a nemzetiszín zászlót a Szerb utcai kollégium épületére, ezért később mindhármukat kizárták a kollégiumból. Pedig Zolinak igencsak helye lett volna köztünk a Fsz. 9.-ben.

26   

Feleség Eszterrel 1959-ben ismerkedtem meg. Erről írtam az első könyvben a következőket: «Húsvét hétfőn együtt utaztunk vissza Pestre Virág Sanyival, aki gyenge gimnáziumi „eredményei” miatt nem kerülhetett be az Orvosi Egyetemre, ezért Pesten az OSIba (OrvosSegéd-képző Intézet) járt, felcsernek készült. Túl voltunk a karcagi locsolkodáson, ennek megfelelően a véralkoholszintünk megfordult: alkoholunkban lehetett volna találni egy kevéske vért is. Ráadásul a vonaton ismerős kunmadarasi repülőtisztekkel találkoztunk, akik vendégül láttak minket egészen a Nyugatiig. Szóval, Pestre érkezve meglehetősen hangulatban szálltunk le a vonatról.

fényes

Azt mondta Sanyi: – Idefigyelj. Felviszlek egy családhoz. Az apa főorvos, az anya nagyságos asszony. A lányuk, Esztók egy remek csaj, egy iskolába járunk [pontosabban

Eszter

a

Laborasszisztensképzőbe

(a

szerk.)].

Bemutatlak. A nagysasszonynak kézcsók, a papának „tiszteletem”.» Ismerkedésünkben (és a későbbi történésekben) nagyon is meghatározó tényező volt a tánc, ezért egy kis kitérő megengedhető. 14 évesen Édesanyám beíratott tánciskolába (1949). Körülbelül 40-50 süvölvény volt az „osztályban”, nagyjából azonos korosztály. A tánciskolába heti egy alkalommal jártunk (hétvégeken össztánc), szakképzett tánctanárok oktattak és a város egyik legjobb cigányzenekara szolgáltatta zenét. Dob nem volt, a bőgős adta a ritmust, lassú számoknál vonóval, gyorsaknál pengetéssel. Az alapvető udvariassági formulákon felül (bemutatkozás, felkérés, séta körbe karonfogva) megtanultuk az akkor szokásos társastáncokat: slowfox, tangó, 27   

fox, rumba, szamba, swing, csárdás, keringő, angol keringő. Az elsajátított tudás bemutatása egy nagyszabású vizsgán történt, utána össztánc. Kedves emlékem, hogy Illés Tóth Marikától kaptam egy nagyon szépen kihímzett kis kendőt „kedves táncosomnak” szöveggel. Az ismeretek hasznosítása: minden lehetőséget kihasználtunk a táncolásra, ami érthető is volt, hiszen a lányok közelébe lehetett kerülni. Ennek jelentőségét az is hangsúlyozta, hogy akkor a lányok és a fiúk külön-külön iskolákba jártak, és még gimnáziumban is, 18 évesen (!) külön lány- és fiúosztályok voltak. Tulajdonképpen a tánc volt az egyetlen alkalom és lehetőség a lányokkal való barátkozásra, megismerésükre, derekuk és karjuk átölésére, satöbbi. Diák-szerelmeim is (azon kívül, hogy csinosak voltak) mind kiváló táncosok voltak, eszembe nem jutott volna ennek a követelménynek meg nem felelő lányt választani. A most 7080 éves „lányok” szívesen emlékeznek arra, hogy esetenként milyen jókat táncoltunk a gimnáziumi rendezvényeken, érettségi banketteken, vagy alkalomadtán énekkari próbák szünetében, vagy bárhol, ahol „két lábosfedőt összeütöttek”. Szempontjaim később se változtak, legfeljebb azzal egészült ki a lista, hogy „jó nő” legyen. Egyetemista koromtól (1955) kezdődően megjelent Magyarországon is a rock-and-roll zene. Erre nem tanítottak, mindenki azt táncolt rá, amit akart. Elég sokan táncolták erre a zenére a swing alaplépését úgy, hogy „csúsztattunk” – a zene igényelte a több mozgásos táncolást. A leginkább ehhez hasonlító táncolási stílus ma leginkább a „latin” táncok közé sorolt jive (ejtsd: dzsájv)-hoz hasonlít. És még mindig nem érkeztünk el a párválasztáshoz. Itt nyílik lehetőség az idevezető út felvázolására, hozzá téve, hogy (mint minden oda vezető út) ez az út is „jó

28   

szándékkal” volt kikövezve. Ezeket a „köveket” megpróbálom csoportosítani. Janka néni – miközben Zsuzsa évfolyamtársam rajzait készítettem, amelyekre rendre eggyel jobb jegyet kapott, mint én a sajátomra – olyan rántotthúsokat kanyarított, hogy az kibírt volna minden kritikát. A ceglédi fogorvos, aki a náluk elfogyasztott vacsora után azt mondta legidősebb fiának (akit ábrázoló geometriából korrepetáltam másodévesként): – Te mikor is születtél, Huba? – 1936-ban. – Karcsikám, hozzál fel a pincéből egy 1936-os Törleyt! Na, ennek a doktorúrnak volt egy gyönyörűszép, Annamária nevű kislánya is. Irén Édesanyja, Gizi néni olyan húslevest tudott főzni, amelyikben főtt velőscsontot Huszárik-Latinovits még meg sem álmodott a Szindbádban. Az odavezető út engem érintő „kövei” közül a jelentősebbek: – Franciska, első nagy diák-szerelmem, nem jött el velem Nyugatra 1956-ban, nem jött hozzám feleségül 1957ben, pedig abbahagytam volna az egyetemet, hogy munkával keressem meg a kenyeremet. (Nagyon rossz házasság lett volna.) – Ilona, a kicsit hisztérikus bölcsészhallgató, minden rendes csókolózás végén rendre elájult, de igaziból. – Joci inkább egy állatorvost választott megának helyettem. [A szerző megjegyzése: teljességre.]

a

fenti

felsorolások

nem

törekedhetnek

a

Ennyit az előzményekről. Térjünk vissza ahhoz a ponthoz, amelyet a fejezet bevezetésében már megismételtem az első könyvből. Eszter megismerkedésünktől kezdve szívesen táncolt velem, hát még én Ővele! Nagy bulikat táncoltunk végig, többször már a hajnali nap is felkelt, amikor hazakísértem. Persze a bulikat bőséges folyadék-fogyasztás kísérte, főleg fröccs formában. Volt még literes kiszerelésben Durbints 29   

Sógor (11 Ft/liter), azt sokszor ittuk tisztán, hiszen szóda nem volt, a „bor”-ban pedig benne volt a fele víz. Az egyik hajnali hazakísérés előtt egyik évfolyamtársam, szobatársam (később sógorom, nálam számottevően alacsonyabb) is jelentkezett a hazakísérésre, de barátaim elbeszélése szerint én – grabancánál fogva arcom elé emelve úgy, hogy a lába nem érte a földet – szűkszavúan közöltem vele: NEM. ÉN. Most találtam egy idézetet. Füst Milán szerint a házasság négy lábon álló asztal. Három lábon billegve ugyan, de még éppen megáll, két láb azonban már nem tudja megtartani. Hasonlatában így ír: "Először is szeretnetek kell egymást. Másodszor hasonló kell, hogy legyen az életstílusotok. Harmadszor meg kell értenetek egymást szexuálisan. S negyedszer, a házasság gazdasági kapcsolat is. Ez a négy láb..." 1959 karácsonyán Édesanyámat és Húgomat bemutattam Eszter szüleinek. Akkor már volt televízió adás, és Érdiéknek volt is egy Duna-501 készüléke. A Család(ok) nézték a TV-t, a szülők az első, fiatalok a második sorból. Adódott egy szünet, amelyben azt mondtam: – Elvenném feleségül Esztert. – Talán megkérnéd! – mondta későbbi Anyósom. Erre aztán Apósom pezsgőt bontott. A tél és a tavasz gyorsan eltelt, áprilistól már dolgoztam a Telefongyárban, pénzem is volt, megvettem a karikagyűrűket. Az ékszerész nem vállalta, hogy a belsejükbe belevésse a „Soha ilyen szép nem volt a május” szöveget, arra hivatkozott, hogy nem fér bele. Így aztán maradt a „Május”, ami látszik is a fotón.

30   

Közben, áprilisban lejárt a diplomamunka beadási határideje, nem nagyon érdekelt, pedig már majdnem készen volt. Sokkal inkább a „családi fészek” kialakításával foglalkoztunk: Anyósomék három szobás lakásának egyik szobáját kaptuk meg, berendeztük. A leválasztást úgy oldottuk meg, hogy hozzánk a (közös) fürdőszobán át lehetett bemenni, a további két szobába vezető ajtót egy nagyméretű drapériával burkoltuk be. Bútoraink egy részét Apám kapta 1934-ben, nászajándékba Miklós bátyjától. A két, 60x60 cm alapterületű ruhásszekrény otthon nélkülözhető volt, és a tölgyfa anyagú kerti pad anyagából egy karcagi asztalos készítette a „zeneszekrényt”, valamint egy étkező-garnitúrát. Ez négy támla nélküli széket és egy asztalt tartalmazott. Más darabokat mi kaptunk nászajándékba – abba a kb. 6x3,5 m-es szobába fentieken felül befért egy kihúzhatós heverő, egy bárszekrény, és egy dohányzóasztal is három fotellel. Az esküvőt 1960. július 9. szombatra tűztük ki, a Szent István Bazilikába. Anyósomék ugyanis ebbe az egyházkerületbe tartoztak. Az esküvő érdekében el kellett hárítani a következő akadályokat: befizetni a sok éves egyházi adó restanciát, jegyes-oktatásra menni a Bazilika melletti plébánia-hivatalba, megszervezni az esküvői protokollt (hány csillár legyen bekapcsolva, legyen-e orgonamuzsika, kell-e fényképész, stb.). Ezek elsősorban pénz-kérdések voltak, de nem okozott problémát: rokoni összeköttetés alapján majdnem-ingyen albérletben laktam, 1.500 Ft-os fizetésem volt (1.200-ért vettem a Pacsirta rádiót). A jegyes-oktatáson egy viszonylag fiatal tisztelendő keveset kérdezett, nem vizsgáztatott („gondolom, az alapvető imádságokat ismerik”). Az oktatásról kijövet beültünk egy közeli cukrászdába, és két rumos fagylalt mellett ketten együtt teljesíteni tudtuk a követelményeket.

31   

Kisebb gond volt az orgonával – de ennek megértéséhez megint ki kell kanyarodnom. Az egyetemi kollégiumban (pontosabban a diákszállón) volt egy Szalay Tibor nevű szobatársunk, aki remekül zongorázott (manapság már kevesebbet). Amikor a koleszban hagyományos, délután 5-től este 10-ig tartó „ötórai teák” véget értek, Tibor szívesen ült a zongorához, hogy minket (törzs-személyzetet) szórakoztasson. Egyik alkalommal az akkoriban megismert, Louis Armstrong-tól hallott orosz népdal feldolgozást (fonetikusan Ocsi Csornije) játszotta el úgy, hogy összekombinálta Csajkovszkij B-moll zongoraversenyének első akkordjaival. Óriási siker, én pedig kijelentettem: Tibor, ezt fogod játszani az esküvőmön (Eszter akkor még nem volt a „pályán”). Kapóra jött, hogy Tibor Édesapja évfolyamtársa volt Hidas Frigyesnek, aki akkor a Bazilika zenei igazgatója volt, sikerült engedélyt szerezni a Bazilika nagy orgonájának használatára. (A templom által biztosítandó orgonista gázsiját persze ki kellett fizetnem.) Minden együtt volt hát, eljött a nagy nap. Délelőtt az Oktogon melletti Házasságkötő Teremben aláírtuk a polgári házasságkötés okmányait (szigorúan a két tanú jelenlétében). Utána a legszebb ruháinkba öltözve elmentünk a fényképészhez. Eszter orrát folyamatosan birizgálta a fátyol, engem elkezdett szorítani az új fekete cipőm. A templomot kis híján lekéstük. A szertartás alatt Tibor diszkrét, dzsesszes (szűkített négyes) akkordokat játszott, a pap bácsi hosszan beszélt ahhoz képest, amennyire a cipőm szorított. Aztán, amikor a pap jobbról-balról belénk karolt és együtt a kijárat felé indultunk, Tibor benyomta a „tutti” regisztert, és megszólalt az Ocsi-fantázia. Most is bepárásodik a szemüvegem, amikor leírom a fentieket. 32   

Az esküvői fényképezést valamelyik barátom vállalta, ezért hivatásos fotóst nem kértünk. Sajnos, ennek a barátunknak vagy a gépe, vagy a vakuja elromlott (nem tudunk visszaemlékezni, hogy ki volt az), így csak néhány és vitatható minőségű fénykép áll az Olvasó rendelkezésére. Az esküvői vacsorát a Kárpátia étteremben kaptuk (Ferenciek tere). A tárgyilagosság kedvéért elmesélem a következőt. Kifogástalan pincérek először körbekínálták az előételeket: nagyjából (15-16 cm átmérőjű) kistányérokon tormás sonkatekercseket, kaszinótojásos izéket, aszpikos másfajta izéket. Elsőnek a volt menyasszony elé mutatták a különféle kistányérokat, aki kis habozás után elvette a pincértől a tormatekercses kistányért, amelyen volt néhány tormás sonkatekercs. A pincér igazított: visszavette a kistányért, majd arról leemelt egy ilyen csodát, és megkérdezte, hogy kér-e másokból is? Újdonsült feleségem zavarában nem kért többet. Amikor a pincér tovább lépett, Anyósom (Eszter másik oldalán ült) fojtott hangon lehordta Esztert, de úgy, hogy szegény elpityeredett. Ezt látva jöttem én, Anyósomnak címezve: – De a betyár úristenit (lehet, hogy vaskosabb kifejezések is elhangzottak tőlem), honnan tudhatná szegény, hogy mi a rend? (Korábban nem jártunk mi ilyen elegáns helyen!) – egyszóval minősíthetetlen módon lehordtam az (ugyancsak újdonsült) Anyósomat. A rend helyreállt, lassanként Eszter is megnyugodott. Érdekesség: Anyósom reakciója irányomban csaknem dicsérő volt, azt mondta, hogy mit nem adott volna, ha egyszer valaki így mellé áll… Az étteremből (persze otthon átöltözve) egyenesen a Déli pályaudvarra mentünk, és Siófokra utaztunk nászútra. Út közben megkóstoltunk egy üveg vermutot, idő közben sötét lett, így azzal szórakoztunk, hogy ahányszor megállt a vonat, ifjú feleségem megkérdezte: hol vagyunk? Én kinéztem az 33   

ablakon, és mindannyiszor azt válaszoltam: az volt kiírva, hogy URAK. Szállásunk egy magánháznál volt, ebédünk befizetve a Kőolajtröszt üdülőjében, nappal a parton süttettük magunkat, esetenként ladikoztunk, esténként a Matróz nevű vendéglátóhelyen táncoltunk és fröccsöztünk, ahol Latzin Norbert együttese szolgáltatta a zenét. Ezen kívül megszerettem a hal-ételeket, főleg a sült keszeget. (Eszter nagyon szerette.) Ez utóbbi nem volt könnyű feladat, első próbálkozásom csúfos kudarccal végződött: – Meg tudod Te enni az enyémet is, én kérek magamnak egy cigánypecsenyét, mert nagyon éhes vagyok. Összegezve: nagyon szép, felejthetetlen, és tartalmas két hetünk volt. Aztán jöttek a munkás hétköznapok. Feleségem előbb a Tétényi úti Kórházban, később az újpesti Árpád Kórházban volt labor-asszisztens. A Tétényi útra egyszer kellett este elé mennem, mert mesélte, hogy van egy pasas, aki makacsul ki akar vele kezdeni. Magasságfölényemet kihasználva igyekeztem tagbaszakadtnak is látszani, sikerült, a pasas lekopott. Az Árpád kórházi munkahely egy nagyon jó kollektíva volt, itt nem voltak hasonló problémák. Itt már csak azért kísértem el reggelenként a Nyugatihoz (innen indult Újpestre a 47-es busz), nehogy a tökéletlen tülekedő utasok kárt tegyenek a gyerekünkben. Az ezután következő évekről már megemlékeztem az előző könyv „Gyöngyös” fejezetében. Az ott bemutatott kép kicsit (?) hiányos amiatt, hogy az első könyvben csak az én szempontjaim érvényesültek. Tulajdonképpen a Feleség szerepkörét, tevékenységét, családban végzett munkáját én meglehetősen leegyszerűsítettem: Ő jelentette a biztonságot, a hátországot, Ő biztosította számomra mindazt, amire nekem a munkámhoz szükségem volt. Ezekről a dolgokról 34   

annakidején egyáltalán nem beszélgettünk, én ezt a „helyzetet” természetesnek tartottam. Nem vagyok benne biztos, hogy ez helyes volt.

A szürke hétköznapok közül a hétvégék jelentették a színt. Amíg a gyerekek kicsik voltak, rengeteget kirándultunk a Mátrába, szalonnát sütöttünk vagy bográcsban főztük meg az ebédet (paprikás krumpli, gulyásleves, öregtarhonya). Ebbe természetesen beletartozott a tűzrevaló begyűjtése, tűzrakás (a fiúk feladata), krumplipucolás, hús előkészítés (lányok). Elég gyakran jártunk strandra is – ezeken az alkalmakon tudott együtt lenni a Család. Tündét általában én vittem haza („gyári” busszal) az óvodából. Érdekes módon Feleségemnek akkorra már nem volt semmi házi munkája – mehettünk a strandra. Amikor a gyerekek valamennyire felcseperedtek, a társasági élet két irányba ágazott el. Az egyiknek (a mostani szemlélet szerint) akár politikai vetülete is lehetett volna, ez volt a „szocialista brigád”. Itt arról volt szó, hogy egy-egy munkahelyi kollektíva (ha tagjai valóban kollektívát alkottak) időnként fehér asztalnál összejött, evett-ivott, nótázott, táncolt, beszélgetett – jól érezte magát. A beszélgetések nem 35   

voltak világmegváltók, az evés-ivás szerény mértékű volt, a táncban legfeljebb az „egymás feleségeinek legális ölelgetése” testesült meg. A másik elágazást jelentette az a baráti társaság, amelyben a munkahelyi barátokon túl azok barátai és a barátaik barátai szerepeltek, összesen 14-16 fővel. Ez a társaság több, mint 10 évig bulizott együtt, jellemzően a névnapok megünneplése ürügyén, de helytálltunk szilvesztereken, műszaki bálokon is. A névnapok „szokásos” menetrendje a következő volt: gyülekezés (konyak, pálinka); vacsora (ami belefér), folyadékok (bor, sör, fröccs); tánc (fakultatív); további folyadékpótlás; nótázás; utóbbi három gyakori ismétlése reggelig. Beszélgetés csak szűk kör(ök)ben, politizálás elenyésző. Virradatkor Székely himnusz eléneklése, utána javaslat Erdély visszafoglalására („induljunk!”). Az összejövetelek váltott helyszíneken folytak, vendéglátó az „ünnepelt” család, ebből kiszámolható, hogy évenként 8-10 alkalommal rúgtunk be, a férfiak rendesen, a nők mérsékletesen (általában a hazaautózás feladata Rájuk hárult). Az idők folyamán lassanként szokássá vált az, hogy a vendéglátók rendre túl akartak tenni (és túl is tettek) az előző háziasszonyok teljesítményén, választék-kínálatán, mind ételben, mint italban. Eszter-nap 1982ben, nálunk

36   

A viszonylag hosszú ünneplés-sorozatnak úgy szakadt vége, hogy – egyrészt eljárt felettünk az idő, – másrészt nem mindenki bírta anyagiakkal a 3-5 fogásos vacsorák kiállítását és a drága, márkás italok és cigaretták rendelkezésre bocsátását. Azért ha nagyritkán összefutunk a még meglévő „tettestársakkal”, mindenki szívesen gondol vissza a nagyszabású névnapokra.

37   

Gyerekszáj Eleinte írtuk, aztán már nem, de emlékszünk. Időnként vitatkozunk, hogy ezt meg melyik gyerek mondta, de ez nem sokat számít. A felírtak közül: először Tündétől, majd Zolitól is: 1965. január: Tünde vacsora után megitta a szokásos málnaszörpjét. Kb. 10 perc múlva: – Olyan szomjas vagyok! – Most ittál, nem kapsz, mert be fogsz pisilni. Tünde megsértődik és duzzogó arccal leül. Mi nézzük a TV-t. Tünde egyszercsak hasraveti magát a heverőn. – Mi az, kislányom, álmos vagy? – Nem vagyok álmos, csak olyan szomorú vagyok, mert szomjas maradtam. Február: Pesten indulunk a konyhába vacsorázni. Tünde: – Jaj, otthon felejtettük a pongyolámat! Nagyapa: – Majd keresünk rád valami rongyot! Tünde kis gondolkodás után: – Az nekem nagy lesz! Hazafelé jövet gyerekek hemperegnek az építkezéshez hozott homokban. Tünde: – Piszkos lesz a ruhájuk, hideg lesz a fenekük, aztán nézhetik magukat! Új elnevezés a TV gyerekműsorára: Cicatévió. Március: Nagyapa itt van, Tünde kimegy a konyhába valamiért. Nagyapa egyedül marad a szobában. Tünde az ajtótól visszaszól: – Ha jön a farkas, csak küldd el! Július: TV-ben divatbemutató, Tünde felkiált: – Stopp az a klassz nő! Augusztus: Tünde valamiért haragszik: – Az anyja istenit! Eszter rászól: – Kislányom, hogy mondhatsz ilyen csúnyát? Mire Tünde: – Tudok csúnyábbat is, az anyja picsája! Tünde vacsora közben előszeretettel lerugdossa lábáról a papucsot. Apai szigor: – Kislányom, ha még egyszer lerúgod a papucsodat, ráverek a lábadra! Kis szünet után Tünde lába 38   

ismét indul. – Tünde! – Jó, nem rúgom le a papucsot, mert megint lárma lesz… Új elnevezés Anya újságjára: Cím-cinház. Szeptember: Kritika a magyar táncdal-szövegekre: Tánczenét hallgatunk a rádióból. Tünde: – Hányszor mondja még a néni, hogy a boldogságra jól vigyázz? Nagymama nem akar vacsora után gyümölcsöt enni. Eszter: – Mondd meg a Nagymamának, Tünde, hogy ne cirkuszoljon! – Ne cirkuszolj Nagymama, mint és szoktam! Október: Nyelvújítás: A mozdonynak van kereke, meg … meg … füstölnye (=kéménye). Szerdahelyi Éva Tündével és Ács Attilával ment reggel oviba. Ács Attila faggatta Évát: – Te most hova mész? – Utazok Egerbe. – Miért? – Dolgom van ott. – Mi dolgod van? Tünde leinti Attilát: – Ugyan, hagyd már, hát Ő is egy dolgozó nő! November: Anya, játsszunk olyat, hogy én mondom az elejét, Te kitalálod! Én mondom, hogy szi-szi-szi; Te erre mondod, hogy csivacs. Tünde: – És azt felírtátok már, amit a TV-re mondtam, hogy kijönnek az ördögök? – Előzmény: Csongor és Tünde I. felvonását nézte Tünde a TV-ben, és nagyon elmerült KurrahBezzeg-Duzzog mókáiban. Szünetben: – Anya, mi lesz, ha egyszer egy rossz gyerek kővel betöri a TV-t, és kijönnek az ördögök?! 1966. május: Az esti meséhez későn kapcsoltuk be a rádiót. Tünde hallgatja, majd a rádióhoz halkan: – Édes néni, légy szíves elölről kezdeni, mert nem hallottam az elejét! Augusztus: Holló Jancsiéknál átrendezték a lakást. Tünde látogatóban volt. – Szervusztok. Hogy vagytok? Jé, átrendeztétek a lakást? Így sokkal csinosabbak vagytok!

39   

Október: Tünde alaposan kikapott, de még aznap kiderült, hogy a szidás nem használt. Fenyegetésképpen én: – Legközelebb kénytelen leszek téged fakanállal vagy nadrágszíjjal elfenekelni! Mire Tünde ártatlan arckifejezéssel: – Fakanalunk van is. Néhány kifejezés, amely most gyakori: – Isten bizony! – Úgy fáj a fejem, hogy majd’ beleőrülök! Tünde Mátyus Sári nénitől Lacika által kinőtt kesztyűket kapott. Eszter: – Ugye, milyen aranyos a Sári néni! Tünde: – Olyan aranyos, hogy majd elsírom magamat! 1967. december: Zoltán újdonsága: álljfeltam. Zoltán megbotlik a szőnyegben és alaposan hasraesik. – Hoppá. Mi volt az? Tünde: – Ugye az Angyal meg az Ivanhoe azért győz mindig, mert ő a főszereplő? Ragozás: harisnyanadrágom harisnynadrágját = harisot nagrát

=

harisom

nagrám;

Zoltán: Anya mesélj, egyszer volt, nem volt… 1968. május: Vacsora fasírozott. Zoltán megköszöni a vacsorát, majd még kér egy falatot. Ezt a falatot nem hajlandó lenyelni. A különféle biztatások között a leglényegesebb: – Ha lenyelted a husikát, kapsz szörpöt! Zoli nem nyeli le, fürdés, lefekvés, egy falattal a szájában alszik el. Reggel felébred, néhány rágó mozdulat, nyelés, majd szöveg: – Akkor kérem a szörpömet! Június: Párbeszéd a folyosón, csendes játék közben. Zoltán: Nekem is van cicikém. Neked is van cicikéd? Tünde (fölényesen): – Nekem még nincs, de majd lesz. Tudod, Anyának is van! Zoltán: – Tudom. És csavarója is van. Kettő. Július: Zoltán a WC-n ül (bilin), és kiabál: – Kész vagyok! Valaki beszól: – Megyek mindjárt, türelem! Azonnali válasz: – Rózsát terem! 40   

Szavak: luffajtó = nyakzsebkendő = nyakkendő

gumimatrac

láb-pumpája;

Közhasználatban a gépkocsivezetés szavai: kuplun, szivató, kéfiszék, ködlámpa, index. 1971. május: Pár nappal azután, hogy három napig várakat néztünk (Simontornya, Veszprém, Nagyvázsony), egy este vacsoránál: Zoltán: mi az a történelem? Én (úgyis mint aki most tanulja a történelmi materializmust): általában, ami volt és elmúlt, az a történelem. Zoltán: Mint az én homoklapátom. Az is elmúlt ma délután. Ugyanaznap: Zoltán (úgyis mint reklámszakértő): Anya, a „Szuper moshat” minden fehérneműt mos? Anya: – Igen. Zoltán: – A vasat is? – Hogy kérdezhetsz ilyen butaságot? – És a páncéling?! Szabad szombat délelőtt, Tünde is megjön iskolából. Anya faggatja Tündét: – Milyen lesz a bizonyítványod? – Nem tudom, nem mondta a tanár néni. – Megérdemled az ötöst számtanból? Zoltán közbeszól: – Majd eldönti a zsűri! Július: Esti mese. Tünde idegen népmesékből olvas fel Zolinak, cím: Texasi időjárás. Rövid vita után Tünde kikiabál: – Apa, a Zoli nem tudja, mi az a Texas!! (Hangsúly a felháborodáson!) – Hát magyarázd el neki! – De én sem tudom! November 19. születésnapi köszöntés. A két gyerek egymás mellett, lökdösődés, majd Tünde kezdi: – Sok boldog születésnapot kívánunk! Zoli folytatja: – Míg az orrod nem ér bokáig! Itt az időben nagy ugrás következik: már az unokák mondásait írjuk, konkrétan Zoli felesége, Ica. 1996 nyár. Bogláron a kertben reggelizünk. Többen elmentek a ház előtt. Mindenki odaszólt, hogy „jó étvágyat”. 41   

Mi szorgalmasan válaszolgattunk: „köszönjük”. A többedik köszönjük-nél Dorka megszólalt: – Mit kaptunk? Augusztus: Zoli telefonált Szegedről. Dorka elkérte a kagylót. Mami beleszólt: – Szervusz Dorka, mit csinálsz? Mire a válasz: – Telefonálok! Október: Papi és Dorka beszélnek telefonon. Dorka újságolja, hogy beteg volt és írt fel neki a doktor néni „Kanadolt” (a Panadol és a kanalas összevonása). Majd folytatja: – A kanadolból reggel kell bevenni, meg este és ebédenként. 1997 január. Telefon, Dorka újságolja: – Kípzeld Mami, itt hónos eső esik. Kora reggel, ébredés után, labda átölelése közben: – Kicsi manó kedvenc pocok labdája! („Édesapa kedvenc pocok manója” mintájára.) Dorka vasalódeszkát és vasalót kapott névnapjára. Azt játszottuk, hogy az én kezem a konnektor. Ő vasalt, én meg tartottam a zsinórt. Közben mondtam valamit. Mire Dorka huncut mosollyal: – Beszél a konnektor? Gulyásleves lesz ebédre. Dorka megkérdezi: – Gulya lesz a levesben? Dorka titokzatoskodva mondja az apjának: – Rendeltünk neked Anyával születésnapodra tortát, de neked ezt nem szabad tudni! Június: Dorka és Emese itt voltak Gyöngyösön. Esténként meséltem nekik. Mese után Dorka: – Mami ne menj el, amíg el nem alszom. Kis idő múlva: – Már elaludtam, elmehetsz. Reggeli mesenézés a TV-ben. Ica kérdezi: – Milyen állatok ezek? Csabi válasza: – Kukorékok. 1998 január. Az előző esti mesében varázslásról volt szó. Reggel Csabi: – Mami nézd, garázsolok. 42   

Ugyancsak Csabi dudorászva megy körbe-körbe a szokásos útvonalon. Egyszer csak nevet egy nagyot és megszólal: – Viccelődök. Óvodásat játszunk. Dorka az óvónéni, Csabi és én az óvodások. Ebédelünk „játszásiból”. Én már meguntam a kuporgást a földön, megköszöntem az ebédet és fel akartam állni. Dorka rám szólt: – Senki nem állhat fel, amíg az óvónéni meg nem ebédelt! Csabi: Elvéteztettem (eltévesztettem). Három napja esik az eső. Óvoda sarkán csatorna, végre folyik belőle a víz, minden alkalommal megcsodáljuk. Negyedik nap kisüt a nap. Csabi: – Süt a nap. Csatornából nem folyik a víz, elzárták. Május: Csabi oda megy reggel a szüleihez az ágyba. Odabújik az Édesanyjához és megszólal: – Idekuckolódok. Június: Zoliékkal a Sárhegyen meggyet „magdalunk” (Dorka). Dorka: – Mami kolbászos uborkát csinált. Ugyancsak Dorka: – A kutyának göndör tincsek voltak a hátán. Augusztus: Bogláron az asztalon hagyott szörpbe beleesett egy darázs. Csaba inna, gyorsan egy kanállal kikapjuk, Eszter (papucsban) eltapossa. Csaba: – Hová lett a darázs? Eszter (Apai instrukciónak megfelelően) – Eltűnt. Csaba: – Meg széjjelment… Esti telefonbeszélgetés. Dorka (a komplett beszámoló után): Mostmár átadom Csabinak, mert már itt tapossa a lábamat. Csaba átveszi a kagylót, Dorkának: – Taposd te is. A beszélgetés végén Mami: – Aludjatok jól, jó éjszakát nektek. Csaba: – Jó éjszakát te is. 1999 március, Csabi: – Vacsora után mindig szoktam kapni néha 1-1 szőlőcukrot. 43   

Augusztus: Papi telefonálás közben egy bankszámlaszámot olvas fel. Csabi megszólal: A papi meg össze-vissza olvas fel mindenféle számokat. 2001 február, Lilla: Mami = Manyi, Papi = Papó, Dorka = Koka, Csabi = Pasi Március, Lilla: anyajegy = anyapötty, sikerül = siketül Április, Lilla:

Csiga-biga gyere ki, Ég a házad ideki Teszkapolékka Macokapolékka

Sárhegyen. Mami Lillához: – Te vagy az én drága, pici bogaram. Lilla: meg a Papié. Szeptember: Vacsora közben hallgattuk Halász Judittól a Mici Mackó fázik című dalt. Lilla megszólalt: – A néni azt énekli, hogy Maca Mackó fázik. Majd rájött, hogy rosszul mondta, és nagyot nevetett. 2003 április: Lilla butaságokat beszélt játék közben, Dorka rászólt: – Lilla, neked nincs ki mind a négy kereked. Mire Lilla: – Még csak három kerekem van, most növesztem a negyediket. Lilla kapott egy esernyőt, melynek eperszínű és eperformájú a vége. Amikor elkezdte kicsomagolni, először ez a vége került elő, azt mondták rá, hogy eper. Majd amikor kiderült esernyő, Csabi rámondta, hogy epernyő. Húsvét előtt Zoli hozott egy doboz paradicsomot. Kicsit sápadtak voltak, kiraktam őket szépen sorban a konyhaablakba. Kb. fél nap múlva Csabi tekintete a konyha-ablakra tévedt: – Jé, milyen szép piros tojások! Este fürdés. Nem figyeltem eléggé, kicsit sok víz folyt a kádba. Lilla: – Akkor én elmélyedek! Május: Mátrában voltunk kirándulni. Sétáltunk egy erdei úton, ami elég köves volt. Többször a gyerekekre szóltam, 44   

hogy vigyázzanak, nehogy elessenek a köveken. Lilla egyszercsak megszólalt: – Minek hozták ide ezt a sok követ?

Újabb nagy ugrás, ráadásul „idegen” gyerektől: Kedves titkárnőm Vali kislánya, lehetett vagy 3-4 éves. Nagy kertes házban laktak Gyöngyösön, ahol úgy adódott a domborzat, hogy a konyhából egy teraszra lehetett kimenni. Ebből kiváló rálátás adódott a Gyöngyöspata felé eső lejtőre, benne a saját, és a szomszéd telkére. A szomszédból átjártak a tyúkok és csirkék, a kislány szülei gyakran okolták a csirkéket az Ő kertjükben elcsipegetett zöldségek miatt. Egy alkalommal Vali azt észlelte, hogy a kislány a terasz széléről hangosan kiabál a szomszéd felé: – A csirkék menjenek ki a kertünkből! Amikor (feltehetően) nem tapasztalt megfelelő mozgást, hangsúlyosabban és hangosabban megismételte a felszólítást: – Azt mondtam, hogy a csirkék pedig menjenek ki a kertből! [Nos, mostanában gyakran eszembe jut Beanix, (a szóbanforgó kislány igazi neve Beatrix volt, de mi így hívtuk) és nagyon is indokolt „felhívása” – elsősorban olyan helyzeteknél, amelyeknél a tényleges kérés, felszólítás semmi eredményt nem hoz. Annak idején adott esetben sokszor használtuk munkahelyi, vagy baráti környezetben a „csirkék pedig menjenek ki a kertből” mondatot.]

45   

Házak Kisgyerekként egy karcagi nagygazda házában laktunk, akinek parádés kocsisa is volt. Ezekről már megemlékeztem. Ebben a házban éltem Apám haláláig, tehát majdnem teljes 6 évig. Emlékeim főleg az onnan származó fényképek alapján vannak. Az első könyvem „Apa” fejezetében lehet olvasni a Werbőczy (később József Attila) utcában lévő, Kutyaól fedőnevű telekről és házról. Ezeket most szeretném kiegészíteni a Nagy Fenyőfára vonatkozó emlékekkel. Napjainkban így látszik az „égből”:

46   

Ilyen volt a József Attila utcából befényképezve 2002-ben, amikor még állt a kis ház,

és ilyen volt 2008-ban, amikor a kis ház már összedőlt.

47   

Lássuk hát a Nagy Fenyőfa történetét. Első karácsonyomon, azaz 1936 karácsonyán Apám egy gyökeres fenyőfát vett, majd az ünnepek után a Kutyaól udvarán, a kis ház mellé elültette úgy, hogy a majdan felépülő új házzal (családi szóhasználatban Újépület) kibővülő épülettel együtt nagyjából az udvar közepére kerüljön. A fenyő 10 év alatt szépen megnőtt: Húgom két éves korára (1944) lehetett vagy 2-3 méteres. Ennek bizonyítéka ez a fénykép:

Ugyanitt látható egy részlet az Újépület félbehagyott sarkáról. A háború utáni években karácsonyra nem lehetett fenyőfát vásárolni. Az én tisztem volt a karácsonyfa előállítása a következő módon: végy egy másfél méteres seprűnyelet, tekerd be zöld színű krepp-papírral. Fúrjál alkalmas lyukakat a seprűnyélbe, vágj le néhány fenyőgallyat (de úgy, hogy szinte észre se lehessen venni a fenyőn!), tűzködd bele a lyukakba – és kész a karácsonyfa. Amikor (1954-55) már érettségire készültünk néhány osztálytársammal, az Újépület szélének éppen látható lapos 48   

bádogtetején tudtunk a legalkalmasabban napozni. Emlékszem, a fenyőfa csúcsa már jóval magasabban volt, mint a lábaink. 1960 Húsvétján készült a következő oldalon látható fotó, amelyen már Eszter is ott ül Húgom mellett, mögöttük Édesanyám és Húgom vőlegénye.

Persze a Nagy Fenyő a főszereplő, becsült magassága (a ház csatornájához viszonyítva) 8-9 méter.

Nos – ebben a József Attila u. 19/B-ben éltünk, Húgom és én érettséginkig, Édesanyám nyugdíjba meneteléig. Utána eladtuk, az árából be lehetett fizetni egy OTP öröklakás „beszálló” részletét Gyöngyösön. A kis ház további sorsa az lett, hogy az „Újépület” építőanyagát az új tulajdonos felhasználta az új családi házának építésénél, a régi kis házat sorsára hagyta. 49   

Az 1942 óta befejezetlenül álló Újépület még egyszer megkísértett. Már diploma előtt álltam, amikor (otthon járva) üzent értem a Vertikális Szövetkezet elnöke, hogy keressem meg. Jó hosszút beszélgettünk, mindenáron azt szerette volna, hogy végzés után hozzájuk menjek dolgozni. Villamosmérnökre van szükségük, mert az Óbudai Hajógyár részére hajórádiókat fognak gyártani. Ígérete így hangzott: kezdőként kapok 1.800 forintos fizetést (mindenki tudta, hogy a kezdő diplomások fizetése 1.200 Ft), munkaviszonyomat a Spartacus Sportegyesület tagságától kezdve, azaz 1952-től kezdődően számítják. Egy-két év múlva én leszek a főmérnök, úgyis mint az egyetlen diplomás. A karcagi befejezetlen házrész befejezésére a KTSz hosszú lejáratú, kamatmentes kölcsönt ad. A rádiógyártás beindulása után prémiumra is számíthatok. Nem kértem gondolkodási időt, közöltem, hogy már elígérkeztem a Telefongyárhoz. Nem mondtam meg, hogy semmiképpen nem akarok Karcagon élni. Már írtam, hogy Pesten teljességgel kilátástalan volt, hogy valaha is lakáshoz jussunk, Gyöngyösön pedig az igazgató megígérte. A vállalati kocsival el is küldött a Nyolcvanas nevű új városrészbe, ahol az építésvezető megmutatta a Verseny utca 12. számú, majdnem kész 32 lakásos, négyszintes házat, amelyben négy lakásra a gyár vásárolt „első bérlő kijelölési jogot”. [Az új lakótelep az elsőként épített, nyolcvanlakásos házról kapta a nevét.] A függőfolyosóról egymás mellett egyszobás és másfélszobás lakások nyíltak. Az egyszobásokban volt konyha, WC-fürdőszoba, spájz és előszoba, a másfélszobásokban ugyanígy. Én egy első emeleti másfélszobásat választottam.

50   

A kép 1967 nyarán készült, kis családunkon kívül Édesanyám, Húgom, amerikás sógorom (Eszter bátyja), és az első Trabantunk látható. Háttérben jobboldalon a házunk.

1963 áprilisában léptem be a munkahelyemre, a lakások beköltözési időpontját júniusra ígérték. Kialkudtam, hogy a beköltözésig az Egyesült Izzó budapesti központjában fogok „betanulni”, és hetenként egy napot töltök Gyöngyösön (beszámolás, új kiküldetési rendelvény). Ezeken a napokon itt, a Nyolcvanasnál szálltam le a budapesti buszról, és egyenesen a „házunkhoz” mentem, megnézni, hogy hol tartanak. Utóbb kiderült, hogy a házon dolgozók engem építési ellenőrnek néztek, mivel minden hétfőn ugyanabban az időben jelentem meg a házban. Ez, az első igazi otthonunk, egy nagyon jó kis lakás volt. Ugyan magán viselte a szocialista lakásépítés jellemző vonásait, de téglából épült, igaz ugyan, hogy nem volt külön WC-je, és a konyhai mosogató helyett egy „falikút” (persze vízcsappal) működött, 51   

természetesen kizárólag hideg vízzel. A fiatalabbak kedvéért mutatok egy fotót, persze nem a mi lakásunkból. Volt viszont a másfél szobát befűtő cserépkályha, amelyet lehetett fával és (jobb féle) szénnel fűteni, de délután „megrakva” másnap reggelig tartotta a meleget. A fürdőszobába is be lehetett fűteni egy vaskályhába, amely egyúttal a melegvizet is szolgáltatta. Megmutatok egy konyhai tűzhelyet is, salgótarjáni gyártmány.

A mindennapos gyerekfürdetést a konyhában melegített vízzel egy zománcos, lábakkal felszerelt kádban oldottuk meg, erről most nincs fénykép. A két gyerek megfürösztése után Eszter a finom meleg vízben kimosta a napi szennyest. Még egyszer mondom: nagyon jó kis meleg lakás volt. Négy év elteltével kinőttük a másfél szobát, de szerencsére az „első bérlő kijelölési jog” a vállalatnál maradt, így a létszám-mozgások következtében megüresedett kétszobás lakások közül megkaptunk egyet. Lényegesen nagyobb alapterület, nagyobb fürdőszoba (de WC-vel), kisebb konyha, beépített szekrények az előszobában. Hátrány: ezt a házat úgynevezett „alagútzsaluzásos” módszerrel építették – ennek következtében a betonból öntött tűzfal előtt ülve (TVnézés fotelból) télen a tarkónkat csak úgy sütötte a hideg. Itt is eltöltöttünk négy évet, időközben előbb a gyerekszobai cserépkályhát alakíttattuk át olajégőre, aztán a 52   

szobai cserépkályhába vezettük be egy normál olajkályha csövét. Ez utóbbi sikerült jobban, a gyerekeknél a cserépkályha felrobbant. Kiderült, hogy a kisszobai cserépkályhánk ugyanabba a kéménybe volt bekötve, mint az alattunk és fölöttünk lakóké… Az Egyesült Izzó épített egy 25 szolgálati lakásos házat Gyöngyös központjában, a Rákóczi utcában. Vezérigazgatónk nyíltan hangoztatta, hogy ezek a lakások nem a szociális lakásigények kielégítésére szolgálnak, hanem a gyöngyösi gyár értelmiségének és a vezetőknek Gyöngyösre kötését célozzák. A kétszintes lakások tervezését egy fiatal építészre bízták, aki meglepőt alkotott. Az elkészült házat leginkább egy kinyitott szerszámosládához hasonlították. Felszereltsége igen magasszintű volt: központi kazán a radiátoros fűtés és a melegvíz biztosítására, a lakások közötti válaszfalak duplák, közöttük ment minden közmű-vezeték. A kétszintes lakások függőleges irányba egy szinttel eltolva, az „udvari” oldalon az eltolást megvalósító szint helyén garázsok. Ide költözhettünk be 1974-ben, a földszint 2-be. A lakásunk 77 m2 össz-alapterületű volt, hozzá egy 26 m2-es garázzsal. Az alsó szinten egy közel 40 m2-es nappali, egy kis konyha és egy WC; a felső szinten két félszoba (11+8 m2) és egy fürdőszoba WC-vel. Mindennek helye volt: a nappaliban sokan is elfértünk (lásd „Feleség” fejezet végén), fent a nagyobbik szobában a gyerekek, kisebbik a szülők hálószobája. A garázsba nyílt egy ajtó, a lakás bejárati ajtajával majdnem szemben, a külső ajtó kinyitása után ki lehetett állni az autóval, és a helyén felállított nagy asztalon lehetett kolbászt tölteni. Jól éltünk itt. A szolgálati lakásért lakbért fizettünk, ami elfogadható mértékű volt. A ház gazdaságos működése illetve működtetése eleinte nem volt szempont. Később a lakóház költségeinek mértéke a gyár gazdaságosságának értékelése során szóba került, ebből elindulva először a pincében elhelyezett kazánt 53   

szüntették meg, bevezették a gázt és gázkonvektorokat kaptunk, a melegvizet 200 literes elektromos bojler adta. Akkor már Mikroelektronikai Vállalat (MEV) volt a nevünk. Még később, már a MEV csődhelyzetének kialakulása környékén pedig lehetőséget kaptunk lakásaink kedvezményes megvásárlására. 1991 végén 55 évesen ott álltam vadonatúj nyugdíjasként. Amikor Zoli fiunk kezdte komolyan venni a házasságot, sőt, találtak egy eladó, szerkezetkész lakást Dunakeszin,. Az eladó éppen kiszállt egy épülő társasházból, ára elfogadhatónak látszott. Zolinak volt (a Siemens-német betanulásokból) megtakarított pénze, mi úgy gondoltuk, hogy a megigényelt Lada Szamara helyett jó lesz nekünk egy négyütemű Trabant – össze tudtuk hozni a vételárat. Aztán majd összehozunk valamit. A lakás egy társasház II. emelete fölött, a tetőtérben helyezkedett el (fotón fehér x):

A „szerkezetkész” azt jelentette, hogy a külső határoló falak, a tető, a „galambházak” és a külső nyílászárók a helyükön; a lakás belsejében ott voltak a belső válaszfalak, és a 54   

tető hőszigetelés anyaga. A majdani bejárat egy betonvasból hegesztett „ajtóval” és egy lakattal volt lezárva. A lépcsőház vasszerkezete a helyén, lépcső nincs. Nagyjából kitaláltuk, hogy milyen belső szerkezetet csinálunk, fából. Kapóra jött, hogy Zoli barátjának (egyetemet megelőző egy évig katonatársa, aztán évfolyamtársa, mérnökkollégája), Szabó Józsinak Édesapja a szilvásváradi Erdőgazdaságban volt valamilyen vezető. Az Erdőgazdaság csak ritkán vágott ki fenyőfákat, de abban az évben igen. Összeszámoltuk, hogy hány darab 4 m hosszú 15x15 cm-es gerendára, mennyi pallóra, deszkára, stb. van szükségünk, ebből az erdészek segítségével kikerekedett a szükséges, emlékezetem szerint 8 köbméter, 4 méter hosszúságú fenyőrönk. Ezt az Erdőgazdaság le is hozta Szilvásváradra. Következett a feldarabolás. Szabó Apuka közbenjárására a helybéli fűrészelő mester elvállalta a munkát, (bár Ő már nyugdíjba ment), feltéve, ha Neki lesz egy „lehúzó” segítője. Erre a munkára én jelentkeztem. A zömök, de erős mester végigmért, és azt mondta: hát, megpróbálhatjuk. Legyen itt (mármint én) holnap reggel 6-ra. Gyors hazautazás (Gyöngyös–Szilvásvárad 80 km, Zsiguli megy), másnap jelentkeztem lehúzónak. Kicsit ki kell térnem a szakmai részletekre, elsősorban a hozzá nem értők kedvéért. A kivágott (4 m hosszú) farönkök feldolgozása a szalagfűrészen kezdődik. Két emberre van szükség, a másik én voltam. Ketten feltesszük a rönköt a gép elejére (egy 25 cm átmérőjű és 4 m hosszú fenyőrönk súlya kb. 100 kg). A mester elindítja a szalagfűrészt, a lehúzó a fűrész túloldalán várja az eredményt. Ez eleinte még nem nehéz, de a vége felé már rettenetesen. Ezt kellett nekem megtartani, amíg a gép (és a mester) be nem fejezi a teljes hosszt. Aztán az egy oldalán levágott rönköt visszavisszük a gép elejére, a mester beállítja a 55   

következő vágást, és minden ismétlődik. A gépről kijövő gerenda egyre könnyebb lesz – aztán így tovább, a kifulladásig. Rövid ebédszünettel dolgoztunk este hatig (sötétedés!), és két nap alatt feldolgoztuk az összes anyagot. Szabó Józsiéknál aludtam és vacsoráztam-reggeliztem, és Szabó Apuka megígérte, hogy a levágott anyagot egy teherautóval elküldi Gyöngyösre. Nekem csak a maradék „széldeszkák” maradtak, ugyanis a Mester ragaszkodott hozzá, hogy minden darabot hozzak el tőle. Három utánfutós fuvarral sikerült, a használhatóbbak Dunakeszire, a silányabbak a Sárhegyre kerültek. A Szilvásváradról Gyöngyösre hozott faanyagot – az Erdészet ajánlása alapján – egy évig pihentetni kellett, a tároláshoz is kaptunk előírásokat (közbetét-darabok száma, máglya magassága, forgatások gyakorisága, satöbbi). Szerencsére a gyöngyösi kosárlabdás barátaim valamelyikénél volt egy lakatlan ház Püskökiben, ennek udvarán el tudtuk helyezni a faanyagot. Tavaszra a „pihentetés” azaz száradás megtörtént. Tavasszal egy gyöngyöshalászi műhelyben megkezdődött a készre-munkálás (volt Izzós gépészmérnök kollégám, ugyancsak már nyugdíjas, örökölte a famegmunkáló gépeket). Ez egyrészt a végleges méret beállítása, másrészt a száradás alatt óhatatlanul bekövetkező deformálódások korrigálása volt. A legfontosabb, és leggyakrabban használt gép a „vastagoló” volt, amivel az egyenes gerendákat méretre lehetett marni. Az elgörbült vagy megcsavarodott anyagokat fűrész-gépen kellett „igazítani”, csak utána kerülhettek a vastagolóra. A kész anyagokat a Siemens kisteherautójával fuvarozta Dunakeszire Petrisyn Jancsi (Zoli munkatársa, később egy időre a vejem). Megkezdődött a tetőtéri lakás belső szerkezetének kialakítása. Ehhez Marti Misi (Zoli apósa), 56   

Zoli személyesen és szerénységem álltunk rendelkezésre. Zoli a Schönherz Kollégiumban (ahol nevelő tanárként, már házas emberként, feleségével egy „lakosztályban” lakott) biztosított kettőnknek egy szobát. Reggelenként korán indultunk a kis Trabanttal Dunakeszire, egy rövid ebédszünettel dolgoztunk sötétedésig, aztán este vissza Pestre (bizonyos okok miatt három naponként jutott mindegyikünkre az autóvezetés). Pontosan nem tudom, de 2-3 hét alatt elkészült a lakás álmennyezete, a konyhából a padlásra vezető lépcső tartószerkezete, és a ferde falfelületek deszkázása. (Ezen a vázlaton nincs feltüntetve.) Következett a tető hőszigetelése, ezt is hárman csináltuk. Az üveggyapot tekercseket szépen sorban leszabtuk, helyükre illesztettük, fólia mindkét oldalon, végül a lécezés (a rá kerülő gipszkartonnak, illetve a fenyő-lambériának megfelelően). Az

üveggyapottal nem tudtunk igazán megbarátkozni: nagyon szúrt és izgatta a bőrünket. Esténként a kollégiumban hosszasan zuhanyoztunk, hogy aludni tudjunk. Jöhetett az aljzatkiegyenlítő beton. Ebben egy kollégiumi különítmény működött közre – sikerrel. Igaz ugyan, hogy a 57   

mixer késett vagy 3-4 órát, és ez alatt az egyetemisták megitták a végére szánt bort, de ezzel együtt (vagy ennek ellenére) a szintkiegyenlítés jól sikerült. Mindössze egy srác lépett ki a híg beton kellős közepén a gumicsizmából, és lépett bele zoknival a betonba – személyi sérülés nem történt és az anyagi kár sem jelentős. A kollégiumba visszafuvarozott fiatalság nehezen fért be az Opelba és a Trabantba, egy fickó, akit az Opel csomagtartóban helyeztünk el, jót aludt az utazás alatt. Amikor már helyükre kerültek a belső válaszfalak, az elektromos vezetékek csövei és a szerelvények, víz- és csatorna-csövezése, fűtés-vezetékek (beleértve a padlófűtést is), lassanként kezdett lakásnak látszani a helyiség: helyükre kerültek az ajtók és a bejárati ajtó, majd a parketta, a padló- és falicsempe, persze a lambéria és a gipszkarton. Már csak a villanyszerelés és az általános szerelvényezés, a fal- és padló burkolása, festés, takarítás volt hátra – na meg az „átadás”. Sikeresen vettünk minden akadályt. 1993 karácsonya előtt Zoliék beköltöztek, a karácsonyt már ott ünnepelte az egész Család.

58   

Első könyvem „Hobbi” fejezetének „Veresegyház” részében már adtam egy rövid híradást és indokolást a helyváltoztatásunkról. Elhatározásunknak megfelelően eladtuk a gyöngyösi lakásunkat (és a garázst), igaz ugyan, hogy buktunk rajta kb. félmilliót, de ez volt az ára annak, hogy a vevő hajlandó volt előre kifizetni a kialkudott 7,5 millió forintos vételár háromnegyed részét úgy, hogy az adásvételi szerződés aláírása után még fél évig ott lakhattunk. Ekkor már megvolt a Kölcsey u. 97. számú telek (a veresegyházi Önkormányzattól négy éves kamatmentes kölcsönre vettük, összesen 2 millió forintért), és megkezdődött az építkezés. Gyakorlottabb építőiparos barátaim azt mondogatták, hogy az első házat az ember az ellenségének építi. Én ezt nem vettem komolyan, pedig igaz volt. A házat már egy évvel hamarabb elkezdtük tervezni, ebben benne volt Eszter minden kívánsága (a panorámát kivéve). Ugyanis Ő jobban szeretett volna egy magasabban fekvő ház-helyet, ahonnan szebb a kilátás – én meg ragaszkodtam hozzá, hogy a telek legyen akkora, amelyen elfér a ház, a kis ház a pincével, meg vagy 100 tőke szőlő meg néhány gyümölcsfa.

59   

1999 tavaszán így nézett ki a (közművesített és a bekerített) pár híján 1000 m2-es telek, szépen benőve vaddohánnyal, amit a helybéliek szerint évekig nem lehet kiirtani (szorgalmas kapálással két év alatt sikerült). Lekaszálás, szántás és talaj-egyengetés után júniusban már kész volt az alap –

60   

és júliusban már álltak a falak, augusztusra készen volt a födém. Az építkezést vezető gyöngyösi barátommal úgy terveztük, hogy decemberre tető alá kerül a ház. Eddig minden a tervek szerint haladt, és úgy látszott, hogy 2000 júniusában be tudunk költözni.

61   

Itt azonban gondok jelentkeztek. Barátom bejelentette, hogy nem tudja vállalni a további irányítást, mert gyöngyösi munkái teljesen lekötik, túl van terhelve. Új kivitelezőt kellett keresnem. Zoli fiunknál Szadán folyt az építkezés, elhívtam az ottani vállalkozót: vállalja-e a második ház menedzselését is? Vállalta, megegyeztünk a vállalkozási árban is. Sajnos, építőiparos barátaimnak innentől kezdve lett igaza, akik azt hangoztatták, hogy az első házat mindenki az ellenségének építi. A tetőt megácsolták, lefóliázták. Itt tartottunk novemberben.

A cserepezés januárra maradt, a hó elolvadása után kezdődhettek a belső munkák: válaszfalazás, vakolás kívül és belül, meg a többi. A vállalkozó még márciusban is váltig bizonygatta, hogy május elsején költözhetünk. A padlásteret később, saját munkával terveztem kialakítani, de a vállalkozó rábeszélt, hogy most vannak olyan munkásai, akikkel ezt készre tudnák csinálni. Mondtam neki, hogy erre most nincs pénzem. Nagyvonalúan közölte, hogy meghitelezi ezt a 2 millió forintot. Ráálltam – majd később mondom el, hogy szerencsémre. 62   

2000. július 13-án költöztünk be.

A házon kívül nem volt fenn a nemes vakolat, hiányzott a lábazat és a ház körüli járda, nem volt befejezve a tornác mennyezete és hiányoztak az oszlopok hónalj-gerendái, és még nagyon sok, közvetlenül nem is látható hiányosság. A vállalkozó közölte, hogy most levonul, de augusztus 20. utáni napon reggel 7 órakor nagy erőkkel felvonul, és mindent megcsinál. Azóta nem láttuk. Kerestem a lakásán, de nem találtam, leveleket küldtem neki hiánylistákkal – és itt jön az előbb említett szerencsém. Mármint az, hogy a padlástér fejében tartozok neki 2 millió forinttal. Levélben közöltem vele, hogy más vállalkozóval elkezdem kijavíttatni a hiányosságokat, és ezeket a „tartozásomból” fogom kifizetni. Nem tellett ki a 2 millióból. És még nem volt vége a hiányosságoknak. Nem törekedhetem a teljességre, hiszen nem csak erről akarok írni, de néhány „gyöngyszemet” bemutatok.

63   

Már több, mint két hónapja laktunk az „új” házban, amikor a földszinti WC-ben (amelyben a vállalkozó elfelejtette kialakítani az elszívót, én megcsináltam) állandóan szarszagot lehetett érezni, hiába ment az elszívó. Kiderült, hogy az alsó kifolyású WC-csésze telepítésénél kihagyták a szokásos gumi „ültető” idomot – azaz két hónapig az ürülék a földbe került. Aljzatbeton felbontás, – és talajcsere. A kb. fél köbméternyi anyag a szabadban állt, verte az eső, sütötte a nap, de még három hónap után is intenzív szarszaga volt. Szerencsére, a helyreállítás után a szag megszűnt. Ezt hívtuk az „első rettenet”-nek.

A „második rettenetet” Eszter érezte meg 2000 decemberében. A padlástérben berendezett „sufni” funkciójú helyiségben füstszagot érzett. Kételkedve mentem fel én is a padlásra: valóban. Ráadásul a tapéta egy adott helyén meleget lehetett tapintani.

64   

Előzőleg befűtöttünk a kandallóba. Ennek önálló kéménye van, amelynek alsó tisztítónyílása a földszinti „kis szobából” kezelhető. A padlástér tapétáján ezen a helyen kitapintható volt egy puhább rész. Feltárva a következő fotót tudtam készíteni: Ha ehhez hozzávesszük, hogy a padlástér válaszfalai fa könnyűszerkezetűek (tetőléc rácsozat kőzetgyapottal kitöltve és gipszkartonnal borítva), ráadásul a tetőszerkezetet tartó székállás közvetlenül a kémény mellett halad – akkor hálát adhatunk a vállalkozónak, hogy nem gyulladt ki a házunk. Ugyanis kifelejtették a kémény felső tisztítónyílását beépíteni, aztán jött a tapétás és tapétázott. A feleségem kezében tartott (kivágott) tapétadarab a kémény felőli oldalon jól láthatóan már szenesedni kezdett.

65   

2002 nyarán ilyennek láttuk a nappali parkettáját:

A fűtés-csöveket az aljzatbetonban vezették, ez valahol szivárgott, és a szivárgás elegendő vizet tudott két év alatt begyűjteni (vagy éppen most lyukadt ki). Parkettás szakemberek azt mondták, hogy kár lenne kidobni ezt a gyönyörű anyagot, ha száraz helyen tárolnám két évig, vissza lehetne tenni. Eszter megkérdezte: addig hol lakjunk? Megoldás: laminált parkettával újra burkolni, a fűtéscsöveket falon kívül vezetni. Persze az egész lakást érdemes újra csövezni, akkor legalább szem előtt lesz. Nem mesélek több szörnyűségről, inkább a ház jó dolgairól. A pince agyagjának kitermelése után 2001 tavaszán elkezdődött a „kis ház” saját kezű felépítése, alatta egy kis pincével:

66   

Aztán az év nyarán, a szőlőknek megágyazandó 25 mázsa nagyon finom, érett istállótrágyát hordtunk szét a leendő soroknál kiásott árkokba: A háttérben látszik, hogy a kis ház már szépen meszelve várja az elkövetkező szüretek teendőit. Persze addig még el fog telni néhány év…

67   

A kis szőlők jövő ősszel (2002-ben) már ekkorák lettek:

Minden esetre a pincében már akkor is helye lehetett a bornak:

Na de majd meglesz az is egyszer! 68   

KFT Az Alapkő-95 KFT 1995-ben alakult, jogelődje, a Fundament-91 KFT megszűnésével. A megalakulás körülményeiről olvashattál az első könyvemben is, a következőket: „1991-ben (55 évesen) kértem, hogy kedvezményes nyugdíjba mehessek. Boldogan elengedtek, hiszen ebben az időszakban a kedvezményes nyugdíjat (a 60 éves „végleges”-ig) az állam adta. A szerény nyugdíjazási ünnepségről mintegy 80 ezer forinttal a zsebemben tértem haza (jutalom, fizetés, mit tudom én), amikor szembe jött velem egy házbeli volt kollégám és jó barátom, és megkérdezte: – Alakítunk egy KFT-t, nyolcadiknak beszállhatnál. Heten már vagyunk, ismersz mindenkit, 70 ezerrel kell beszállni, hogy összejöjjön a félmillió. – Menjünk be, megkérdezem a feleségemet, hogy másra kell-e most a nálam levő pénz. Egyébként mit fog csinálni az a KFT? – Építőipart. – Na de Ferikém, te aztán tudod, hogy én nem értek az építőiparhoz! – Nem is kell, te leszel az ügyvezető: telefonod van, láttál már fehér embert, tárgyalni tudsz, mi kell még?” Hát ebből lett tíz év, eleinte nagyon nehezen indult, a tulajdonosok apránként elfogytak, hárman maradtunk, a két építész és az ügyvezető, de mai napig is működik az Alapkő KFT. Társasházakat építettünk, először Gyöngyösön kettőt (ezek tetőtér-beépítések voltak), aztán Pesten, Zuglóban a Telepes utcában egyet, a Huszt utcában kettőt, a Szugló utcában szintén kettőt, és a Bonyhádi utcában egyet. Ezek a társasházak 7-11 lakásosak voltak, és általában évenként építettünk egyet. A gyöngyösi házak tetőtér-beépítések voltak, a tetőtereket a várostól vásároltuk, meglehetősen kedvező áron.

69   

Gyöngyös, Dózsa György utca

Zugló, Telepes utca

Gyöngyös, Táncsics utca

Az első budapesti építési telek árát az Alapkő KFTtulajdonosok (tehetősebb része) „dobta össze”. A tervei készen voltak, mert korábban egy pesti vállalkozás akarta megépíteni (de a telek-ár miatt visszalépett).

Az első három házból befolyt bevételt „bent hagytuk” a vállalkozásban, a negyedik ház telkéhez már csak kisebb tagi kölcsön volt szükséges, a Huszt u. 18. telkét, és a további építési telkeket már a KFT vette meg.

Zugló, Huszt utca 16.

70   

Huszt utca 18.

Zugló, Szugló utca 163.

Szugló utca 167.

A KFT (ügyvezetőségem alatt épített) utolsó társasháza ugyancsak Zuglóban, a Bonyhádi utca 112-ben épült fel, erről sajnos nincs fotóm. Ekkorra a KFT vagyona megközelítette a 40 millió forintot, ebben további budapesti, XV. kerületi építési, és egy nagyméretű (50 lakás építésére alkalmas) gyöngyösi telek is benne volt. Az eltelt tíz évben gyakorlatilag csak a működéshez szükséges költségeket „vettük ki”. Közben elköltöztünk Veresegyházra, a KFT pedig Gyöngyösre koncentrált, egyre nehezebb és terhesebb lett számomra a sok autózás. Na meg nézeteltérések is keletkeztek, elsősorban az építési filozófiánk alakításában: mivel én tárgyaltam, közvetlenül kaptam az információkat a majdani tulajdonosoktól, vettem fel az igényeiket, és elfogadtam azt az elvet, hogy a megrendelő az úr. Társaim másképp gondolkoztak, így aztán mindent összevéve 2001. végével igaziból nyugdíjba mentem. Az Alapkő-95 KFT ma is működik. Tevékenységükről nincsenek ismereteim.

71   

Barátság Kiírtam két meghatározást a „barátság” címszóról. Egyik a Magyar Értelmező Szótár: 1. Kölcsönös bizalmon alapuló viszony két vagy több személy között, amelyre jellemző a szeretetteljes ragaszkodás és kölcsönös tisztelet. 2. Különneműek párkapcsolata, köztük levő szeretetteljes, bizalmas viszony. 3. Egymást segítő, támogató kapcsolat. 4. Egy személy, élőlény vagy dolog kedvelése, szeretete. Másik a Wikipédia: A barátság összetett, támogató emberi viszony. Tartalma és meghatározása koronként és kultúránként eltérő, valamint az alanyok társadalmi helyzete és személyiségjegyei is befolyásolják. A barátság egyéni vonatkozásban lelki, vagyis érzelmi, anyagi és kognitív (megismerő, a megismerésre vonatkozó; a gondolkodáson alapuló) erőforrás. A barátság az egyik emberi kapcsolat, mely emberek között alakul ki több örömteli találkozás, beszélgetés által. Jellemzi a kölcsönös elfogadás, rokonszenv, szeretet, bizalom, szövetség, együttérző képesség, nyitottság, törődés. Én még hozzátenném a fenti, tudományos definíciókhoz: a barátság kialakulásában nagy szerepet tulajdonítok a hasonló, olyan tulajdonságoknak, mint a szépség (és a nők) szeretete, a zene, a humor, és még mások. Egy ember életében nagyon sok tulajdonsággal találkozik, nagyon sok emberrel kerül ilyenolyan kapcsolatba – ezek nagyon sok barátság kialakítására adnak lehetőséget.

A Nők Lapja, 2014. febr. 12-i számában olvastam ODZE György: „Barátság, életre-halálra” című írását. Ide idézem: 72   

»Természetes dolog a barátságban, hogy egyik barát jobban szereti a másikat. De olykor az is előfordul, hogy csak egyik ember barátja a másiknak. Hogy ez nem természetes? Minden természetes, ami előfordul az életben. Márpedig az én barátságom így alakult Gál Andrissal. Nekem ő volt az egyetlen barátom hatéves korom óta. Jóban-rosszban, életre-halálra. Azon a nyáron harmincévesek voltunk, néhány napot a tihanyi nyaralójukban töltöttem. Ő már nős volt, de nem vette komolyan a házasságot, Julival alig beszéltek. – Mi lenne, ha lemennénk a Vitorlásba? - kérdezte szombat este. Juli már lefeküdt, mi a kertben iszogattunk. Hozta az autókulcsot, indultunk. Nem zavarta, hogy ivott, minden rendőrt ismer a környéken, mondta. Egy híres sportlap főszerkesztője volt, népszerű. Gyorsan hajtott, mint mindig, így aztán a kerékpárost sem vette észre a kanyarban. Csak egy villanás volt, még láttuk a férfi testét, éreztük az ütközést. Megálltunk. Sötét volt, az út kihalt. Továbbmenjünk? Ez volt a kérdés. A férfi az úton feküdt. Kiszálltam, megnéztem, a feje csupa vér volt. – Elmegyek, hívok mentőt- mondta Andris. - Lehet, hogy még él. Ezzel eltűnt. Egy órát vártam a kocsiban, amikor megérkezett egy rendőrautó. Kiszállt két rendőr, egyikük egy zseblámpával világított az útra. – Meghalt – mondta, amikor a férfi teste fölé hajolt. – Hogyan történt? – A barátom vezetett – feleltem. – És hol a barátja? – Elment mentőért. A rendőr visszaszállt az autóba, és felhívta a füredi kapitányságot. – Senki sem értesítette a mentőket – mondta, miután 73   

befejezte a beszélgetést. Elkérte az irataimat, elővette a szondát. – Halálos baleset okozásáért bevisszük. – Várjuk meg a barátomat, Gál Andrást – fakadtam ki. – Ez csak valami félreértés lehet! – Ha félreértés, akkor majd tisztázzuk – mondta. A kapitányságon az ügyeletes tiszt jegyzőkönyvet vett fel, amely tartalmazta az én vallomásomat is. Hajnali egy óráig. A folyosón ültem egy padon, akkor érkezett egy polgári ruhás nyomozó. – Legjobb lesz, ha beismerő vallomást tesz – mondta szigorúan. – Most jöttem a maga állítólagos barátjától, Gál Andrástól. Ágyban volt, aludt. Azt sem tudta, hogy elhozták az autóját. A felesége igazolta, hogy egész este otthon volt. Így aztán beismerő vallomást tettem, az ügyvédemnek, Marosi Gézának is azt mondtam, hogy gyorsan és figyelmetlenül vezettem, alkohol hatása alatt, ráadásul meg akartam téveszteni a hatóságokat a barátomról szóló mesével, ezt mondtam anyámnak is, és ezt mondtam mindenkinek. Három évet töltöttem börtönben. Ennyi járt. Amikor aztán kijöttem, eszembe sem jutott, hogy András legalább megköszönhette volna azt, amit tettem. Nem, el sem mentem hozzá. Mert hiszen mit is mondhattam volna? És ő vajon mit mondott volna? Nekem végül is ő volt az egyetlen barátom hatéves korom óta. Jóban-rosszban, életre-halálra.«

Eddig az idézet. Ennyi bevezető után elmesélek néhány barátságot, első sorban a nyájas Olvasó okulására, de nem utolsó sorban a körülvevő élet (sőt: ÉLET) megismerését is elősegítendő. A barátságokat én is 6-7 éves koromtól számolom, de nem kell aggódni: nem fogom mindet felsorolni. És főleg nem lesznek benne az idézetre hasonlító barátságok. Sokkal inkább azt lehet majd olvasni, hogy életemben sok barátom volt és van, 74   

de úgy adták a lehetőségek, hogy sosem volt egyetlen vagy legjobb barátom. Majdnem-a-legjobb-barátom annál több. Itt volt mindjárt Grósz Gyuri. Mi a József Attila u. 19/Bben laktunk. A házunkkal szemben nyíló utcában, a Kazinczi utca 12. (?) szám alatti házban lakott a Grósz család. Gyuri velem egyidős volt, sokat játszottunk együtt, mind a ketten bélyeget gyűjtöttünk és cseréltünk. A szülők jómódú zsidók voltak, de egyszercsak eltűntek – nem is kerültek elő soha, a házukba később ismeretlen emberek költöztek be. A háború után, II. elemiben Kállai Gézát tekintettem barátomnak. Az iskolától jó messze, de egyirányban laktunk, és közös érdeklődésünkbe tartozott az ő szomszédjukban lakó, szintén osztálytárs(nő), Nagylaki Mariann (becenevén Babci). A közös érdeklődés abban jelent meg, hogy iskola után hazáig kergettük a kislányt, de soha nem tudtuk utolérni. Nagyon szép kislány volt. Géza elkerült Karcagról, már gimnáziumba se járt velünk. Építészmérnök lett, Budán él. A 40-es évek vége felé került Karcagra a kisújszállási eredésű Kása család. Károly bácsi (Apám húgát vette feleségül) pénzügyőr volt, de mindenki fináncnak hívta. Négy gyerekük volt, akik közül ketten voltak velem egyidősök úgy, hogy Attila egy évvel fölöttem járt, Csaba érettségiig osztálytársam volt. Ráadásul rövidesen a mi utcánkba költöztek, adódott a barátság. Ez főleg kifejezett ganéságokban öltött testet, például egy sötét estén a szintén velünk egy utcában lakó, Károly bácsi parancsnokáék utcai ablakait csúzlival bosszúból belőttük, mert Ábrahám bácsi nem engedte velünk játszani az Attila osztálytárs-lányát. (Talán joggal…) Gimnáziumban már tartósabb barátságok is kialakultak. Volt egy földrajztanárunk, aki olyan gonoszságot eszelt ki a téli szünetre, hogy minden egyes diáknak el kellett készítenie egyegy ország földrajzi (domborzati) térképét A0 méretben, színesben. Nekem a nem kis munkaigényű Norvégia jutott. Kiindulásként az ominózus országról lehetett kérni „mintát”, 75   

de nem lehetett megúszni a szkennelés neoprimitív módjához hasonlító módszert: a mintát 2x2 mm-es négyzetráccsal ellátni, és az ebédlőasztalon megjeleníteni, majd az A0-ás rajzlapra megrajzolni az szükséges 5x5 cm-es négyzetrácsot, és abba belenagyítani a térképet. A színezés már szinte pihentető volt. Ki is tartott a vakáció alatt, addig a család a konyhában étkezett. Egy biztos: az ország térképét megismertük, legalább is mindenki a saját országát. Ki is alakult az osztályban egyfajta rend: mindenki a „saját” országát képviselte, ezen az alapon kötődtek szövetségek a mindennapi verekedésekhez. Ebből az Északi Ötösből (svéd-norvég-finn-dán-izlandi) alakult ki az osztályunk leginkább összetartó baráti közössége, személy szerint, és a fenti sorrendnek megfelelően Polgár Zoli, szerénységem, Kiss Andris, Honthegyi Sanyi és Virág Sanyi. Sajnos, az utóbbi kettő már nem él, de hárman barátunknak tartjuk egymást azzal együtt, hogy ketten másik politikai oldalon állnak. Komoly barátságok szövődtek a csapatjátékokban, elsősorban a kosárlabdában. Az 50-es évek elején egyébként is nagyon „futott” ez a játék (Karcagon, a 25 ezer lakosú mezővárosban a városi bajnokságban 14 csapat indult!). [Kitérő, de elmondom, hogy gyáregységvezetőként 13 évig volt titkárnőm Rozinainé Vali, aki – ha más cégtől keresett valaki, és én azt mondtam, hogy valószínűleg ismerem – azt mondta: tudom, karcagi. Nem, mondtam én, mire Ő: akkor kosaras.] Volt egy kisújszállási kosaras barátom: Bárány Tibi. Sokszor játszottunk együtt, biztos kezű bedobó volt. Egyszer, egy Nagykun Kupa meccsen játszottunk a Kisújszállás ellen, és a vége felé a Tanár úr – edző azt mondta nekem: Ezt a Bárányt hatástalanítani kell, ellenkező esetben elveszítjük a Kupát. Egy faultot megér. Megtettem: a mi kosarunk felé futott, mellette futva felvettem a ritmusát, és a levegőben csípővel megtoltam az oldalát, amitől a bordásfalnak ütközött, utána elesett. Azon a meccsen már nem tudott játszani. Barátságunk nem szűnt meg, ’56 őszén sokat járt hozzánk, mert Karcagon volt a 76   

munkahelye a MASzOLAJ-nál [Magyar-Szovjet Olajtársaság], emiatt állandó kijárási engedélye volt – nagyon jókat kártyáztunk. Nem sok híja volt, hogy az Ő segítségével mentem volna Nyugatra. Károlyi Laci a Református Árvaházból került a gimnáziumba, 1951 szeptemberében. Közepes és jó közötti tanuló volt, testnevelésből jeles, magatartása kifogásolható (mint sok másoknak, köztük nekem is). Árva gyerekként, helyzetéből következően kollégista volt, apjaként tisztelte a kollégium Igazgatóját. Elfogadott beceneve volt: Cigi. Barátságunk első kapcsolódási pontja az elektromosság volt. A „tevékenységet” trafózásnak neveztük, talán azért, mert első kísérleteinket egy kiszuperált gyógyszertári neonreklám (Bayer Aspiryn) nagyfeszültségű trafójával folytattuk. Aztán következett a detektoros rádió és az MHSz [Magyar Szabadságharcos Szövetség] rádiósköre. Később a kosárlabda is szerepet kapott, együtt „hajtottunk” az osztály-csapatban, a gimnázium-válogatottban, majd a városi „nagycsapatban” is. Édesanyám nagyon helyeselte, amikor meghívtam hozzánk a karácsonyi ünnepekre, hiszen Karácsonyra mindenki hazament a családjához. Egyik nyáron együtt dolgoztunk Selypen, és amikor hétvégén hazautaztunk Karcagra, megfeledkeztem arról, hogy Édesanyám és Húgom ezen a hétvégén valahova rokonlátogatóba utaztak. Pénteken délután indultunk Selypről, átszállás Hatvanban, Szolnokon, jóval éjfél után érkeztünk hozzánk. Kapu bezárva, kulcsunk nincs, a 2 méter magas kerítés nem akadály. A ház is bezárva, akkor már eszembe jutott a rokonlátogatás. Az üveges veranda legfelső, kb. 25x25 cm-es üvegablaka nyitható volt, és szerencsére nem volt „beriglizve”. Cigi volt a kisebb, Ő mászott be az ablakszemen, és engedett be engem is a saját lakásunkba. Másnap délelőtt már nagyon éhesek voltunk, de semmi szokásos ennivalót nem találtunk a lakásban. Találtunk viszont 77   

a kertben kiváló minőségű zöldbabot, gondoltuk, hogy főzünk magunknak zöldbabfőzeléket. A konyhaszekrényben egy porcelán-bögrében találtam egy barnás színű, zsíros alapú valamit, eszembe ötlött, hogy Édesanyám szokott előre elkészíteni rántást – de jó, még ezzel sem kell vacakolni. Megpucoltuk a zöldbabot, feltettük főni, amikor megpuhult, berántottam. Kicsit feltűnő volt, hogy a főzelék egyre dagadt, egyre sűrűbb lett. Kiderült, hogy az a barnás anyag nem rántás volt, hanem előre megsütött prézli. Azért jó étvággyal megettük az egészet. Édesanyám nagyot kacagott, amikor utólag elmeséltük, hogyan főztünk zöldbabfőzeléket. A gimnáziumban szokás volt, hogy a harmadikosok színdarabokat mutattak be, így mi is. Ennek volt irodalmi értéke, a színházjegyek árából lett „osztálypénzünk” kirándulásokra, na meg az elballagó negyedikes osztálytársak megvendégelésére, az érettségi bankettre. Osztályfőnökünk és irodalomtanárunk Szász Béla volt, Ő választotta nekünk Szigligeti Ede „Csikós”-át, amelyben Cigi nagy sikerrel alakította a főszerepet játszó csikósgazdát. Biztosra veszem, hogy érettségi után ezért is jelentkezett a Színművészeti Főiskolára, ahová nem vették fel. Hogy ne vigyék el katonának, bányásznak állt, népszerűsége következtében tagja lett a Komlói Forradalmi Tanácsnak. November negyedikén a komlói Rádió védelmére volt kirendelve, ott tartóztatták le, fegyverrel a kezében. Másfél évet volt börtönben, utána visszament a bányába, később egy balesetben elvesztette jobb kezének hüvelyk- és mutató ujját. Leszázalékolták, saját műhelyében dolgozott, minden munkát elvállalt (és teljesített). Érszűkület miatt amputálni kellett térdből a bal lábát, műlábbal focizott a gyerekekkel. Egyik érettségi találkozónkon azt mondta: „Szerencsés vagyok. Nem tudok ballábbal kelni, és mindössze 13 körmömet kell levágnom”. Barátságunk ma is megvan, évenként néhány alkalommal hosszú telefonokat bonyolítunk Bokod és Veresegyház között. 78   

A következő rész tulajdonképpen kakukktojás. Hogy kerül a „Barátság” fejezetbe Sterk Mari, egy lány? Később meg fogjátok érteni. A háború utáni iskolakezdésben a lehetőségek határozták meg az osztálytermek kiosztását. A Zádor utcai katolikus elemi iskola első osztályába jártam. Sterk Pista bácsi, az igazgató – tanító a lehetőségekből indult ki: hol lehet találni ép ablakú tantermeket, mert hogy éppenséggel tél volt. Így adódott, hogy az első és második osztályok egy tanteremben zsúfolódtak össze, és az igazgató óránként váltott: hol az elsősöket tanította, mialatt a másodikosoknak (csendben) elvégzendő feladatokat adott fel; aztán ugyanez fordítva. Megjegyzem, hogy velem nem volt sok gondja, mert nekem mindig kiosztotta a másodikosok számtanpéldáit, ezzel aztán csendben eldolgoztam, nem zavartam a többieket. Osztálytársunk volt az igazgató kisebbik lánya: Sterk Mária, akit mindenki csak Marinak hívott. Szép kislány volt, a fiúk közül sokan (köztük én is) szerelmesek voltunk bele. A másodikos Illés Pista (apja úriszabó) ugyancsak, és rábeszélt engem, hogy írjunk szerelmes levelet Marinak. Az én írásom volt szebb, ő diktálta a szöveget, amelyből sajnos egyetlen szóra sem emlékszem. Az értelmi szerzőről feltételezhető, hogy az irodalmi nyelvben nem szereplő kifejezések is kerültek a levélbe. A levél az igazgató úr kezébe került, ezt másnap onnan tudtuk meg, hogy reggel Pista bácsi így kezdte az első órát: Illés Pista és Dévai Huba jöjjenek ki. Kimentünk az első padsor elé, Pista bácsi vezényszavára rádőltünk az első padra, a tanító úr pedig nádpálcájával (éppenséggel lehetett mogyoró is) alaposan elverte a fenekünket. Szövegre nem emlékszem, valószínűleg nem is volt. Arra viszont emlékszem, hogy néhány napig csak üggyel-bajjal tudtam ülni a padban. A negyedik elemi után a kegyetlen oktatási rendszer a lányokat a lányiskolába, minket a fiúiskolába terelt. Így négy évig a személyes kapcsolatunk szünetelt Marival (is). Egy alkalommal ugyan osztálytársammal, Petri Miskával 79   

belátogattunk egy lányiskolai rendezvényre, de csupán azért, hogy az előző este dobozba szedett 20-25 verebet hangulatkeltés céljából szétengedjük a lányosztályban. [Ide tudni kell azt, hogy Petri Miska tudta, hogy az ő házuk eresze alatt hol laknak a verebek, előre odakészített egy alkalmas létrát, más dolgunk nem volt, mint a létrán csendesen felóvakodva összeszedjük az alvó verebeket egy dobozba.] Jött a gimnázium, persze ott is külön osztályba jártak a lányok (a hagyományoknak megfelelően ez volt az „A”, nekünk be kellett érni a hátrább sorolt „B”-vel). A fiúk-lányok közötti találkozási lehetőségek kimerültek a tánciskola, a sportversenyek közönsége és a fakultatív angol órák kereteiben. Ez utóbbira együtt járt néhány lány és fiú, számszerűen öten-hatan. (A fakultatív angolról két dolog maradt meg bennem: amikor Varga Tanár úr bejött az órára, mindig első dolga volt a táblára felrajzolni egy „z” betűt, kb. így: ezzel is jelezve, hogy ez a hangzó az angol nyelvben nem létezik !!!

A másik emlékem: meglehetősen gyenge előrehaladásunk illusztrálására több alkalommal is megemlítette, hogy ha egyszer leérettségizünk, javasolni fogja az angolosok külön tablóját is elkészíteni „kudarcok” illetve „could arcok” felirattal.) Az angolos csapatban részt vevő lányok közül Sterk Marit ismertem legrégebben (lásd előbb), talán azt is mondhatnám, hogy Ő állt hozzám a legközelebb. A fotó körülbelül ebben az időszakban készült:

80   

Volt egy alkalom, ahol a mi osztályaink (lányok és fiúk) feladata volt egy iskolai táncos rendezvény előkészítése. Egy egész délután állt rendelkezésünkre, dekoráció, hangosítás, stb. Igyekeztünk az idővel jól gazdálkodni, így aztán a hangosítás kipróbálása közben táncoltunk. Volt egy lemez (bakelit, de tényleg az), amelyen Lehár Ferenc „Cárevics” című operettjéből a Volga-dal volt hallható – ezt tettük (tettem) fel leggyakrabban, mert erre a feldolgozásra remekül lehetett foxot táncolni. Persze főleg és mindenek előtt Marival. A munka végeztével természetes volt, hogy hazakísérem. Amikor a Zádor utcai házuk kapujába értünk, (meglehetősen ügyetlenül és gyakorlatlanul) megpróbáltam megcsókolni, de Ő ügyesen kibújt karjaim közül, és egészen közelről a szemembe mondta: „Legyünk mi továbbra is jóbarátok”. Így is lett, és így került „egy lány” a barátok közé. A történelem további részében Mari kórházba került, Szolnokon kioperálták egyik tüdőlebenyének nagy részét, ezért csak egy évvel később tudott leérettségizni. (Ettől függetlenül mindig ehhez az osztályhoz tartozónak érezte magát.) Orvos lett, ugyancsak orvos férjével együtt Vásárosnaményban telepedtek le. A műtét után az orvosoktól azt az utasítást kapta, hogy gyerekszülést ne vállaljon. Ennek ellenére két remek lányt szült. Ritkán, gyakorlatilag csak öt évente, az érettségi találkozóinkon láttuk egymást, halála 1994-ben mindenkit megrázott.

81   

Egyetemen nagyon sok kiváló sráccal (bocs: fiatalemberrel) hozott össze a sors, ezek között Ungvári Laci volt az első. A frissen felvett hallgatók az udvaron vártak a tankör-beosztásra, amikor rám köszönt, azt mondta: mi ismerjük egymást, találkoztunk III. gimi után Sárospatakon („kiváló tanulók tábora”), és IV-ben is, a megyei matematika versenyen. Valahol már említettem, hogy a diákszállós szobabeliek között Lacival szorosabb barátság alakult ki, nyilván a közös érdeklődési területek miatt (humor, zene, színház, tánc, vízilabda-meccs, nők). 1956. október 23-án hajnalban is együtt (párban) mentünk a számunkra megadott terepre, a Ganz Mávag elé röpcédulát terjeszteni, inkább kevesebb mint több sikerrel. Nagyon nagy sétákat tettünk, és megbeszéltünk mindent. Illetve egyet nem: semmilyen formában nem került szóba Laci zsidósága. Ő ugyan emlékszik arra, hogy ’57 elején említette nekem kivándorlási szándékukat, és az én reakciómra is emlékszik: azt mondtam, hogy marhaság. Azt csak a múltkori beszélgetésünk során tette hozzá. hogy közölték a kivándorlási szándékot családjuk jó barátjával, aki meg azt kérdezte: miért? Mert antiszemitizmus lesz. Az pedig kizárt dolog – mondta a család jóbarátja. [Ezt a jóbarátot Vági Lajosnak hívták, akkor éppen Kecskemét városparancsnoka volt. Én 1956 nyarán ott töltöttem egy hónapi katonai szolgálatomat, és az öregkatonáktól ismertem a nevet, azzal, hogy Vági őrnagy egy emberevő. Azt is tőlük tudtam meg, hogy a köpcös kis ember nyíltan így mutatkozott be: Vági Lajos, a Magyar Néphadsereg legrosszabbul fizetett zsidó őrnagya. Az emberevőség nem jött be: az egyik kimaradáson éppen egy kocsma kerthelyiségében ültünk fél korsó söreinkkel, amikor megérkezett a VÁP (városparancsnokság) őrjárata, élén az őrnaggyal. Mindnyájan felugrottunk, a szakaszvezetőnk jelenteni készült: „a Kecskeméti Önálló Hírzászlóalj Egyetemi Századának…” – az őrnagy félbeszakította: Pihenj, szerelvényt igazíts, foglalkozást 82   

folytatni. Hát ez az ember mégse emberevő! És ez az ember, aki a Horthy-hadsereg tisztje volt, megjárta és túlélte a koncentrációs táborokat, a Néphadsereg átvette – és ez az ember 1957-ben határozottan állította, hogy Magyarországon pedig nem lesz antiszemitizmus!] 1956 októberére már kialakultak a komolyabb barátságok az évfolyamtársak: Ungvári Laci, Hordós Zoli, Ugray Laci és jómagam között. Diplomával a zsebünkben szétszéledtünk, de a barátságot tartottuk Lacival, Hordós Zolival, Ugray Lacival. (Igaz ugyan, hogy ez a „tartás” legfeljebb évenként néhány találkozási alkalmat jelentett, de hát mindenki másfelé járt.) Ungvári a Kőolajtrösztnél kezdett, végül informatikával foglalkozott Budapesten. Hordós Néphadsereg-ösztöndíjas volt, rakétás lett Börgöndön, állandóan a Szovjetúnióba járt „kiképzésre”. Ugray BHG-ösztöndíjas volt [Beloiannisz

Híradástechnikai Gyár, államosításig Standard. Korabeli vicc: honnan a Beloiannisz név? Mert a telefont Bell találta fel, és amit gyártanak, az olyannisz. Egyébként görög kommunista és partizán volt, 1951-ben politikai tevékenységéért letartóztatták, és kivégezték], és ennek

megfelelően a Fehérvári útra került, majd az átviteltechnikai profillal együtt áttelepítették a Telefongyárba. Én a Telefongyárban (korábban Siemens) kezdtem, és lakás fejében Gyöngyösre költöztünk. Egyre ritkábban találkoztunk – lazult a barátság. Annak ellenére is, hogy Ugray időközben feleségül vette a feleségem húgát, de ebben az esetben a lazulásnak más, családi jellegű okai voltak. Csak hogy a mostani időkig végigvigyem ennek a négyes barátságnak alakulását, mindenkiről írok egy rövidet (ami pedig tőlem nem kis teljesítmény…). Még a Koleszban laktunk, és mindenki állás után járkált, esténként beszélgettünk, beszámoltunk egymásnak. Ungvári Laci beszámolói kicsit mások voltak, jóllehet a többi öt szobatársnak nem kellett keresgélnie – lényegében mind az öt delikvensnek fix helye volt (lásd fentebb). A Laci által elmesélt hely-keresési találkozókról nekem az volt szokatlan, hogy az 83   

állás-keresést személyzeti osztályvezetőnél, esetleg főmérnöknél kezdte, ami nekem eszembe sem jutott volna (ha hasonló helyzetben lettem volna). Ezt én magamban Laci zsidóságával hoztam kapcsolatba, amit alátámasztani látszott Édesanyám egy korábbi mondata. Már nem emlékszem, hogy konkrétan milyen témáról beszélgettünk, de Anya azt mondta: sokkal inkább azt kellene a zsidóktól megtanulni, hogy minden esetben és minden körülmények között segítenek egymáson. Mindettől függetlenül (amíg Pesten laktunk) tartottuk a kapcsolatot, együtt szilvesztereztünk, például Tünde lányunk születése előtti este Laci albérletében vacsoráztunk. 1963-ban költöztünk Gyöngyösre, barátságunk jó negyedszázadra – ha nem is megszakadt, de – formálissá (?) vált. Ez alatt azt értem, hogy ha nagyritkán találkoztunk is, ha emlékeztünk is a régi viccekre, szójátékokra, nem volt az igazi. Valamikor a ’90-es évek elején kezdődött újra, azt mondom, hogy olyan 10 év alatt váltott megint igazi (a „régi”) kapcsolattá. Hordós Zoli pályája egyenesen ívelt felfelé, „csúcson” a Néphadsereg Dunántúli Hadosztály Parancsnokának technikai helyettese volt, őrnagyi, majd ezredesi rangban. Ilyen beosztás csak 2 (kettő) létezett az országban, és Nyugat-Magyarország rakéta-védelmének műszaki vezetője volt. Nagyonis ritka beszélgetéseink során szakmai (elektronikai) témáról egyetlen egyszer sem beszélgethettünk, mert nem lehetett. Ilyen beosztásból és ezredesként küldték nyugdíjba, mert a helyére egy fiatalabb ember kellett, aki a szovjet tiszti-akadémián végzett. Sajnos, az utóbbi időszakban ebbe Zoli barátunk már nem tudott „rendesen” bekapcsolódni, mert agyvérzése, és az ehhez járuló gondok ebben megakadályozták. Az agyvérzés utáni rehabilitációban rosszul jött a nyelőcső-daganata, amellyel néhány évig több-kevesebb sikerrel kezelték. Végül hosszas szenvedés után 2014. június 22-én meghalt.

84   

A most következő résszel szeretnék Hordós Zolira emlékezni. 1957 egy szép, napsütéses délutánján Zoli kitalálta, hogy menjünk el festeni. Keresünk egy alkalmas témát, azt mindhárman (Zoli, Laci, meg jómagam) megfestjük, aztán közösen elbíráljuk, zsűrizzük, majd a legjobbat valamivel, valahogyan díjazzuk. Zoli gondoskodott a szükséges eszközökről: az albérletük tulajdonosának középiskolás lányánál talált már nem használt rajztáblákat, ecseteket és vízfestékeket. Rajzlapot vettünk az Ápiszban, nekivágtunk. Zoliék albérlete a Sárbogárdi úton volt, nem akartunk messzire menni, a Móricz Zsigmond Körtérről (előzetes kocsmalátogatás a Márványistálló becenevű népbüfében) megcéloztuk a Gellérthegy „hátulját”, ott biztosan fogunk találni megfelelő témát. Találtunk, elhelyezkedtünk az utca másik (árnyékos) oldalán lévő kerítés tégla-lábazatán, és alkotni kezdtünk. Minden jól haladt, észre sem vettük, hogy a kis utca végén csendben megállt egy nagy fekete autó, és azt sem vettük észre, hogy az abból kiszállt viharkabátos ember máris itt állt előttünk illetve fölöttünk, mert hiszen mi ültünk a kerítés lábazatán. – Maguk mit csinálnak itt? – volt a ravasz kérdés. – Festegetünk – válaszolt valamelyikünk. – Na, ide figyeljenek! Én most elmegyek az utcasarokig (és a nagy fekete autó felé intett), és visszanézek. Ha még akkor is itt lesznek, megbánják. Tünés! Mit tehettünk: gyorsan összepakoltunk és eltűntünk, a nagy fekete autóhoz képest ellenkező irányba.

85   

Az én képem már majdnem készen volt, két művésztársam alkotásának részleteire nem emlékszem.

Ezt a képet valamelyik szekrény aljában találtam meg, más nagyméretű fotók társaságában (az alkotás valódi mérete A4). A helyszínnek megpróbáltam térképen utánanézni, de 86   

utcanévre nem emlékszem. A képen úgy látszik, hogy az utca kb. kelet-nyugati irányú és kelet felé számottevően lejtős. A Google-map-ben a Gellérthegy Alkotás utcára néző lejtőjét alaposan végignéztem, nem találtam. Persze az is lehetséges, hogy azóta már réges-régen átépítették, vagy éppenséggel lebontották, és más kacsalábon forgó csodát építettek a helyére. A fekete autó és utasainak látogatásával kapcsolatban már akkor voltak feltételezéseink: lehetséges, hogy azon az igen szép helyen lakhattak fontos emberek, vagy esetleg diplomaták. Mindkét esetben elképzelhető, hogy vigyáztak rájuk, vagy éppenséggel a fontos emberek nem vették jó néven, hogy három fiatalember éppen a házukkal szemben tanyázik le, és festést színlel. Ha tényleg fontos emberek voltak, akkor meddig tart felvenni a telefont és beszólni valahova. Esetleg K-vonalon… Szeretnék még megemlékezni két gyöngyösi „majd-nema-legjobb” besorolású barátomról. Már Gyöngyösön laktunk vagy három-négy éve, amikor megismerkedtem Horváth Aladárral. Kenyérért mentem a Közértbe, ahol közölték, hogy kb. fél óra múlva hozzák a frisset, a régi egyébként is elfogyott. A sorban állók között volt egy srác, akit a gyárból futólag ismertem, megegyeztünk, hogy erre a kis időre nem érdemes hazamenni, igyunk meg egy sört. Közben beszélgettünk, megtudtuk egymásról a legfontosabbakat: Ali gépészmérnök, egyidősök vagyunk, felesége „egészségügyi középkáder”, gyerek még nincs, most kaptak lakást a gyártól. A barátkozás haladt, megnéztük az új lakásukat, Ők is a miénket meg a gyerekeket, együtt mentünk strandra, ahol jókat ultiztunk és söröztünk, feleségeink „szót váltottak” (ez Aladár terminológiája), volt közös témájuk, 87   

lévén mindketten vezető asszisztensek a tüdőgondozóban, illetve a központi laborban. Jó húsz évig voltunk egymásnak „majd-nem-a-legjobb” barátai, megszületett a kislányuk, egymás szomszédjában kaptunk egyforma nagy szolgálati lakásokat a Rákóczi utcai vállalati házban, és egymás mellett emelkedtünk a gyári szamárlétrán. Aladár Édesapja markazi parasztember volt, egy 800 négyszögöles szőlő-háztájival, de a gyárban is volt munkahelye. Horváth bácsitól nagyon sokat megtudtam a szőlőről és a borról. Ő is azt tartotta, amit a mátraaljai többi szőlősgazda, ha megkérdezte valaki, mennyi bora lesz az idén, azt válaszolta: amennyit akarok. Tagjai voltunk annak a baráti társaságnak, amelyről a „Feleség” fejezetben már megemlékeztem. Sok szép estét és hajnalt éltünk meg az alatt a 10-15 év alatt, amíg ez a társaság együtt tudott lenni. Sajnos, Alit egy tüdőszűrésen „kiszűrték”, foltot találtak a tüdején. Előbb az egyik tüdőlebenyét operálták ki, szépen helyrejött, aztán egy infarktus elvitte. Bordás Béla a Félvezetőgyártásban dolgozó villamos üzemmérnök volt, felesége is ott dolgozott. Béla és felesége is a Rákóczi úti szolgálati lakásokban kapott lakást, ott született két fiuk is. Jászárokszállási eredésű volt, ahogy szokta volt mondani: Gyöngyösön mindenki Árokszállási, vagy legalább is szimpatizáns. Igazi barátságunk a szőlő és a bor körül alakult ki. A Tanácstól bérelt egy kb. 400 négyszögöles öreg szőlőt a Sárhegyen, Neki köszönhetem a „saját” kertünket. Így írtam erről az első könyvben: «Adódott, hogy Béla meghívott minket és Bali Pistáékat (első gyöngyösi szomszédaink) egy laza szalonnasütésre, szép nyári délutánon/estén. Összejöttünk, volt minden hozzávaló: szalonna, kenyér, 88   

hagyma, tűzrevaló, pálinka, bor. Most utólag azt gondolom, hogy akkor következett be a “történelmi” pillanat: nekünk is kell egy ilyesmi. (A szalonnasütés is egy külön történet lehetne.) Ültünk a parázsló tűz mellett, lenéztünk Gyöngyös esti fényeire, megint csak úgy utólag gondolom, hogy ott és akkor elbűvölt, rabul ejtett, magához láncolt a Természet közelsége, az ősi emberi ösztön: meg kell művelni a földet. Ezen az estén derült ki, hogy a Béla földjével határos teleknek tulajdonképpen nincs is gazdája, illetve van egy öreg vasutas, aki nagynéha piszkál valamennyit a telek alsó részén. Béla felajánlotta, hogy ha minket érdekel, közvetíteni fog abban, hogy megszerezzük a vele szomszédos kertet. Az üzleti tárgyalás előtt Béla így oktatott: – Hozzál egy üveg jó pálinkát, elmegyünk az öreghez, a többit bízd rám. Csak akkor szólj, ha mondom. Vettem egy literes szilvapálinkát, egy este megkerestük az öreget, Béla tárgyalt, és amikor rám nézett és intett a fejével, én elővettem a literes pálinkát, letettem az asztalra, és megköttetett az üzlet.» A valódi barátság kialakulásában feltétlenül közrejátszottak a szomszédos telkeken végzett mindenféle közös munka. Ebbe beletartozott a telek és a szomszédos telkek egybe-kerítése: terv – drótfonás saját kezűleg – kerítés felállítása. Aztán a „saját” telken a talaj előkészítése, szántás, trágyázás, szőlő-telepítés. Rövidesen követte ezeket a pince és a faházak építése, beleértve a közös tervezést, a faanyag beszerzését. A házak és a pincék a közös tervezés dacára nagyon is különbözők lettek, úgy egyeztünk meg, hogy a Béláéké lent az aljban épült, a miénk fent a dombon. Mindenki „a saját képére és hasonlatosságára” alakította. Rengeteget dolgoztunk rajtuk, megvalósult az az álmunk, hogy szükség esetén ott is lehessen aludni. Lehetett. 89   

Béla bekerült az „IC-csapatba”, ami azt jelentette, hogy részt vehetett a Szingapúrban lefolytatott egy hónapos „betanulás” munkáiban, előtte részt vehetett egy két hónapos, bentlakásos intenzív angol nyelvtanfolyamon. A beruházás befejezése után pedig a gyöngyösi integrált áramkör szerelési részének vezetését bízták rá. A két sárhegyi házban számos külföldi ügyfél volt vendég, jól sikerült evés-ivásokat rendeztünk együtt. Komoly fényképalbumot lehetne összeállítani ezekről a vendégekről, de csak engem érdekelne. Béla ugyanis fiatalon, talán 50 évesen meghalt, feltehetően rákban. Orvoshoz nem volt hajlandó menni, orvost nem engedett magához.

90   

Identitás, liberalizmus Meglehetősen nagyfiú, mondhatnám felnőtt voltam már, amikor az „identitás” szó érdemben megjelent először az életemben. Hogy miért emlékszem ilyen élénken erre: elmesélem. A Régiposta utcában találkoztam Kertész Péterrel. Néhányszor osztálytársam volt Karcagon, egyszer 1945-ben (II. elemi), amikor Édesanyjával és egy évvel idősebb bátyjával visszaérkeztek a koncentrációs táborból, és a zsidó iskolában még nem volt tanítás. Aztán Pesten tanult, de Karcagon (főleg a vakációkban) nyaranként mindig találkoztunk. Ennek apropója az volt, hogy J. Nagy Ágotáékkal, kedves osztálytársnőmékkel egy utcában laktak, és Kertész beletartozott a társaságba. Az akkori találkozásunk alkalmával széles karimájú fekete kalapot, majdnem földig érő fekete kabátot és fekete szakállt viselt, úgy, hogy nem is tudtam visszatartani a megjegyzést: Te szándékosan csinálsz magadból baszdmegot? Válasza: de hát zsidó vagyok! Aztán többek között elmesélte, hogy két fiát most küldte ki Izraelbe, egy kibucba: szerezzenek maguknak valami identitást. [Kertész Péter további sorsáról külön könyvet lehetne írni, lehet, hogy Ő ezt meg is fogja tenni. Élete során volt három felesége, de négyszer nősült, volt újságíró, benzinkutas, kultúrház-igazgató, író, költő. Volt agyvérzése, amely után csak a jobb keze mutatóujjával tudja kezelni a számítógépet, de azóta már hat vagy hét (?) könyve jelent meg. Másik zsidó barátommal közös véleményünk szerint sajnos, „nagyon zsidó”.] Szóval, (számomra) az „identitás” nem volt megtöltve tartalommal. Nézzük meg a szótárakat: Idegen szavak szótára: identitás = azonosság; önazonosság, öntudat 91   

Wikipédia: Az identitás én-azonosság, önmeghatározás szerepeken, magatartásformákon, értékrendszeren keresztül, mely a "teljes én" érzésével társul. A személyiségfejlődés eredménye, a szocializáció eredménye, az emberi kölcsönhatások során jön létre. Típusai: nemi ~, nemzeti ~, vallási ~, szakmai identitás. Nos, a személyiségfejlődés, a szocializáció, az emberi kölcsönhatások jószerivel (remélem) többé-kevésbé lezajlottak, tehát saját identitásom adott. Hogyan lesz ebből világnézet, hol találok az enyémmel egyező (de legalábbis nagyon hasonló) identitású embereket? Előbb nézzük meg a múltat. Fiunkat sokszor korholtuk serdülő korában: későn érő típus. Fiú-unokánkat sokszor korholjuk (Apjával vállvetve) mostanában, érettségiző korában: későn érő típus. Kiterjesztve a férfi-ágra, megállapítható, hogy valószínűleg én is későn érő típus voltam. Ennek egyik megnyilvánulása volt az is, hogy igazából nem izgat(ott) a politika. Mióta vannak pártok, egyetlen pártnak sem vagyok, és nem is leszek tagja. (Az egyre ritkábban erre irányuló kérdésekre azt szoktam válaszolni: én már voltam.) Egyébként is: kijelentem, hogy a szép hazánkban található politikai pártok között nem találok olyat, amelynek mindenben megfelelnének az én elvárásaimnak. Induljunk ki abból: találja ki mindenki a saját fejével. (Őszintén szeretném, ha minél többen gondolnák ugyanezt)! Hol kezdjük a „saját kitalálást”? Elsőnek gyerekkorban, ott van az otthoni minta, a szülők, a család. Nagyszülőktől visszafelé nincsenek információim. Apai nagyszüleimről nem sokat tudok, nagyapám vasutas volt, nagyanyám háztartásbeli (kellett is a hat gyerek mellé). Apám tehát első generációs értelmiségi, 1942-ben (36 évesen) meghalt. A „Huba naplója” több olyan bejegyzést tartalmaz, 92   

amelyekből kiderül, hogy Apám lelkesedett NagyMagyarországért, Horthy Miklós kormányzóért, Hitlerért, Mussoliniért. Lehet, hogy hitt is a nemzetiszocializmus eszméiben. Nem gondolom, hogy öt-és-fél éves tudatomat ebből az irányból érdembeli behatás érhette volna. Anyai nagyszüleimet nem ismertem, gimnazista-korában meghaltak. Nagyapám értelmiségi volt: tanító volt, de földet is művelt.

Édesanyám már félig

Anyám gyerekkoromban vallási identitás irányában nem akart befolyásolni. Megkövetelte ugyan (az iskola által is megkövetelt) vasárnapi templomba-járást, de Ő nem nagyon tehetett mást, mint megkérdezte: milyen színű ruhában volt a pap? Anyám ugyanis református volt, nem volt ugyan templomba-járó, de a házasságkötésnél „reverzálist” adott, és szerintem ezt be is tartotta. Később, ha valamilyen problémát elővezettem, véleményét elmondta, de a vége minden esetben ez volt: „Neked kell dönteni”. Minden emlékemet összeszedve azt mondhatom, hogy Anyám liberális gondolkozású volt, és apai befolyásoltság hiányában ide sorolom magamat is. Feleségem is ilyen indíttatású, gyerekeinket is igyekeztünk ebbe az irányba terelni. Korábbi tanulmányainkban erre vonatkozóan megismerkedhettünk klasszikus és történelmi definíciókkal. Tudhatjuk, hogy a liberalizmus, liberális szó latin eredetű, jelentése: felszabadított, azaz nem rabszolga. A régi angolban: liberal = nemes, nagylelkű. A franciában benne van a nagy francia forradalom három eszméje között: Liberté, Égalité, Fraternité, és a szabadságot jelenti. A francia köztársasági jelmondat első szava, a liberté (szabadság), eredetileg abszolút liberális értelemben fogant. Az 1795. évi Emberi és polgári jogok nyilatkozata a következőképpen fogalmazza meg: "A szabadság lényege, hogy azt tehetjük, ami nem árt mások jogainak." Nekem tetszik, mindig is tetszett ez az eszme. Meg általában a pontos fordítás is: szabadelvű. 93   

Na, most aztán jól nézek ki. Végre tisztáztam magamban, hogy liberális vagyok, de úgy látszik – későn… Ugyanis Tusnádfürdő óta tudjuk, hogy a liberális rendszerek ideje lejárt. Idézet O. V.-tól: „A liberális társadalomszervezés kiindulópontja a két ember közötti viszony tekintetében arra a gondolatra épül, hogy mindent szabad megcselekednünk, ami a másik szabadságát nem sérti.” De hiszen ez megegyezik a fentebbi alap-elvvel! További idézet: „Nagyon fontos tehát, ha újjá akarjuk szervezni a liberális állam helyett a nemzeti államunkat, akkor világossá kell tenni, hogy itt nem civilekkel állunk szemben, nem civilek jönnek velünk szemben, hanem fizetett politikai aktivisták, akik külföldi érdekeket próbálnak Magyarországon érvényesíteni. …. Említek egy másik példát, ami az állam újjászervezésének másik akadálya. Amikor az Európai Uniót szóba hozom, nem azért teszem meg, mert azt gondolnám, hogy az Európai Unión belül ne lehetne egy illiberális, nemzeti alapokon álló új államot fölépíteni. Szerintem ez lehetséges.” Ezek után csak egy dologban reménykedhetek: csak lesz tán Valaki, aki meg fogja mondani a frankót, és nem lesz vége a világnak. Legfeljebb a demokráciának, legalábbis szépen alakulnak az erre utaló rész-tevékenységek (ezeket nem szeretném részletezni, mert akik ugyanígy gondolkoznak, azok tudják, ismerik; akik másképp, azokat pedig nem érdeklik a részletek).

94   

Zsidó A „Barátság” fejezetben már írtam Grósz Gyuriról és családjáról, akik a háború után nem kerültek elő soha. Ugyanilyen sorsra jutott a sarki fűszeres, Zöld Géza bácsi és felesége, a kis boltot később kinyitották, de Őket soha nem láttuk viszont. A karcagi gyógyszertárakban is megfogyatkozott a gyógyszerészek száma, az orvosok közül csak az Österreicher házaspár nem tért vissza, róluk azt hallottam, hogy internálásuk után nagy házuk udvarát felásta a karcagi pórnép, mert keresték az elásott aranyat és egyéb kincseket. Valahol már esett szó a háború alatti Budapestre vonatozásról. Nos, ennek oka az volt, hogy Anyát (feltehetőleg a karcagi gyógyszertár-tulajdonosok) rábeszélték: lehet „igényelni” „megüresedett” gyógyszertárakat, Pesten kell beadni valamilyen kérést. Vonatra ültünk, Pestre mentünk, Kálló Tóniéknál aludtunk (Apám ügyvéd-barátja volt), éjszaka légiriadó volt, egy bomba a közelben csapódott be (a velünk együtt ott dekkoló felnőttek mondták). Délelőtt a siklóval mentünk fel a Várba (minisztérium?), Anya bement valahová, aztán kijött, és hazautaztunk. Az otthoni felnőtt szövegekből (számomra) olyan indokolások maradtak meg, hogy a „felajánlott patikák messze voltak, kis forgalmúak, …” – egyszóval Édesanyám úgy döntött, hogy nem igényel „megüresedett” gyógyszertárat. A háború befejezése után már szó esett a zsidókról: a lágerekből hazatért gyerekek a katolikus iskolában kaptak helyet addig, amíg a zsidó iskolát alkalmassá nem tudták tenni. Így adódott, hogy a velem egy osztályba járók közt volt Molnár Miklós és Platzer Gyurka (akivel egyébként egy napon születtünk) – a III. és IV. elemi kivételével érettségiig osztálytársak voltunk. A Molnár család mindnégy tagja (apa-anya-két gyerek) túlélte a deportálást, Platzert és húgát egy karcagi órásékszerész, Ács Zoltán és felesége nevelte. Érettségiig (8 év!) nem esett szó zsidóságukról, átlagos osztálytársak voltak. 95   

Molnár az angol nyelvben volt jó, Platzer a sportokban (úszás, vízilabda, ping-pong, kosárlabda). 1956-ban mindketten elmentek Magyarországról: Molnár Izraelbe, ahonnan 1962ben visszatért, mert nem bírta az izraeli katonaságot, sajnos, néhány év múlva meghalt. Platzer Amerikában feleségül vette egy gazdag olasz zsidó család lányát, nagyon jómódban éltek, három gyerekük is sikeres lett. Tavalyelőtt halt meg, agydaganat következtében. Amikor Platzer (akkor már Arch = Ács) Gyuri 1965-ben első ízben jött haza Magyarországra, akkor derült ki, hogy Édesanyja él, Budapesten lakik. Erről majd 20 év alatt egyetlen szó sem esett. Gyuri akkor néhányunkat meghívott a Margitszigeti Nagyszállóba, ott ettünk és ittunk késő éjszakáig, majd kollektíven hazakísértük a Nagykörúthoz közeli Dohány utcába, ahol Édesanyja is lakott. Egész a lakásajtóig kísértük, gondolom kifogásolható zajongás közepette. A körfolyosós házban ezt néhányan szóvá is tették: Rohadt zsidók, fogjátok be már a pofátokat! Gyuri „bemenekült” a lakásba, és azt suttogta nekünk: Haza akarok menni Amerikába! Itt kaptam ízelítőt a tényleges és valóságos antiszemitizmusból. Másik zsidó barátommal 1955-ben találkoztam újra, Őt is felvették a Műszaki Egyetemre. Öt évig egy szobában laktunk, de én állítom, hogy a zsidóságról, esetleg zsidó-kérdésről az öt év alatt egy szó sem esett. Azt gondolom, hogy erről a barátomról mindenki tudta, hogy zsidó, amellett látható is volt, de ez egyáltalán nem számított. Megkockáztatom, hogy ez senkit nem érdekelt. Egyszer (1957 tavaszán) az Erkel Színházban néztük meg a János Vitéz daljátékot. A darab során katonákat toboroztak. Megérkeztek a toborzók, talán a rendezés jóvoltából (lásd dátum) gyönyörű, nagy piros-fehér-zöld Szűzmáriás zászlóval, közben szólt a dal: „Megjöttek a szép huszárok, Isten hozta őket…”. A közönség állva és ütemesen tapsolt. Tőlünk nem 96   

messze két kis csaj (ránézésre is zsidók) csak ültek a széken és nem tapsoltak. Szerintem csak ketten a tele nézőtéren. A vastaps elülte után Laci erre a két kis csajra mutatva azt mondta: „Na látod, az ilyenek csinálják nekem az antiszemitizmust”. Jóval később, jó 50 évvel később, úgy 2005 körül barátom először beszélt a holokausztról, azokról a szörnyűségekről, amit 7-8 évesen átélt, és aminek meglévő nyomait 70 évesen felkutatta, megtalálta Édesapja sírját (ahogy mondta: hála a német precizitásnak). Döbbenetes volt, hogy az „élménybeszámoló” közben ugyanazt a kifejezést véltem felfedezni barátom szemében, mint amit 1953-ban (a kevésbé jól úszó) unokatestvéreim vízből mentése során mindkettőjük szemében láttam. Mondhatjuk ezt rettegésnek, vagy halálfélelemnek?  

97   

Kommunista Ezzel a jelzővel is lehetett találkozni a korábbi írásaimban. Most megpróbálom kicsit kibontani a tartalmat. A szocializmus és a kommunizmus, mint eszmerendszer számomra, fiatal koromban szimpatikus volt, különösen szembeállítva a „kapitalizmus farkastörvényei”-vel. Nem hiszem, hogy egyedül voltam ezzel, és ebbe értelemszerűen bele kell érteni azt is, hogy mindenütt ezt tanították, sulykolták. Bevallom, sok időnek kellett eltelnie, mire számomra is bebizonyosodott, hogy sajnos: ezek a szép elvek a gyakorlatban nem igazában megvalósíthatók. Hiszen ki nem értett volna egyet az alap-meghatározásokkal, amelyeket Marx így írt le: „Az ideális társadalom megteremtéséhez szükség van egy átmeneti, politikai korszakra, ezért a megvalósítást két elméleti szakaszra bontotta. Az első, szocializmusnak nevezett szakaszban a javak elosztása a végzett munkateljesítmény alapján történik. Ebben a szakaszban azonban a társadalmon belüli egyenlőtlenségek, konfliktusok még nem szűnhetnek meg. A végső, elérendő tökéletes és ideális szakasz, az a kommunizmus, ahol már a szükségletek szerinti elosztás rendszere valósulhat meg.” Magyarul: a szocializmusban mindenki az elvégzett munkája alapján részesedik, a kommunizmusban mindenki képességei szerint dolgozik, és igényei szerint részesedik. Most is azt vallom, hogy a népesség nagy része (én is, és sok ismerősöm is) igyekezett ennek szellemében élni és dolgozni. Ennyi az elmélet. Lássuk a gyakorlatot, és ez átvezet e fejezet címének taglalásához: leírom gondolataimat a kommunistákról. 98   

Az én gondolataimban több „fokozat” létezik. „Igazi kommunistáknak” én csak azokat nevezem, (sajnos, a múltban is nagyon kevesen voltak, ma már valószínűleg egyetlen sincs), akiket nem a vagyonosodás vezérelt, a fenti elvek szerint éltek, dolgoztak, vagy esetleg irányítottak. A többség, a tömegek akkor sem voltak kommunisták, ha párttagok voltak. A Párt tagságához tartozni lehetett úgy is, hogy a párttagok közben rendületlenül hívő katolikusok voltak. A párttagság mindenesetre hasznos volt, elsősorban gazdasági szempontból (lásd még az első könyvemben írottakat, vagy a mostani könyv végén található „Előadást”). Csak kivételesen kerülhetett vezető állásba, aki nem volt a Párt tagja. Erre nagyon is figyelt a rendszer és az erre „kitenyésztett” szervezetek és egyedek. Én azt nem szeretem, ha manapság olyanok is „kommunistáznak”, akik a rendszerváltás környékén, vagy utána születtek, mert ezeknek egész biztosan nincs halvány fogalmuk sem arról: miről is beszélnek. Kommunistának tartották magukat a Szovjetúnió vezetői, az 1919-es magyar kommün irányítói, miközben (szerény véleményem szerint) az elméleti alapoknak a közelében sem jártak. Talán, talán Biszku Bélát tudnám név szerint említeni, nála viszont nagyon hiányosak az ismereteim.

99   

Kokárda (2013. március 15.) 1948-ban kiscserkészként vettem részt a centenáriumi ünnepségen. Jól emlékszem, gyönyörű napsütéses tavaszi nap volt, rövidnadrágban, rövidujjú cserkészingben és árvalányhajas cserkészkalapban feszítettünk a karcagi Sétakert ünnepségén. Volt kokárdánk is, az enyémet Édesanyám készítette. Ha jól emlékszem, minden március 15-én mindenki viselte a kokárdát, de kizárólag azon a napon. 1956 változást hozott. Október 23-ról ezt írtam: „Ebéd után mentünk vissza az egyetem-kertbe. Gyönyörű őszi napsütés volt, az „egyetemi ifjúság” kisebb-nagyobb csoportokban gyülekezett. Lehettünk vagy 15-20 ezren. Vártuk, hogy elinduljon a felvonulás a Bem-térre. A Budafoki út – Bertalan utca sarkánál éppen akkor állt meg egy Csepel teherautó, amiről overállos fiúk-lányok szálltak le. Az egyik, velem szembejövő gömbölyded, vidám barnaszemű kislány rám nézett és megkérdezte: – Neked még nincs kokárdád? –és feleletet sem várva, feltűzte a kabátom hajtókájára azt a nemzetiszínű szalag-darabot, amit ma is őrzök, és március 15-én és október 23-án csak úgy magamnak mindig feltűzök. 1956-ot követően a brifkómban volt eldugva egészen 1989-ig. Kicsit már piszkos, feleségem már többször ki akarta mosni, de nem engedem.” Később Gyöngyösön, a Félvezetőgyártásban az volt a szokás, hogy március 15-én (rendes munkanap volt) a KISzvezetőség látta el a dolgozókat kokárdákkal. Én személy szerint nagyon szerettem ezt, mert a Félvezetőgyártásban 1000 körüli fiatal lány dolgozott, közülük került ki a KISz-vezetőség is. Nekem nagyon jól esett, hogy matattak az ingemen vagy köpenyemen, amíg feltűzték a magukkal hozott kokárdát. Október 23-án ez természetesen nem kerülhetett sorra. 100   

Nem akarok kitérni a Fidesz-politika kisajátítási igyekezetére – nekem a kokárda az évi két alkalommal (márc. 15. és okt. 23.) azt jelenti, hogy magyarságomat ezen a két napon ki is mutatom. Ez értelemszerűen nem azonos a mai magyarkodással (lásd még: „mélymagyar” mint díszítő jelző). Az egész gondolatkör abból indult el bennem, hogy számomra volt egy alkalom, amikor – és nem is itthon, Magyarországon – én is több napig viseltem a kokárdát, ráadásul nem a saját (kicsit koszos, apró) jelvényemet, hanem egy féltenyérnyi, díszes példányt. Elmesélem. 1990-ben a Tavaszi Lipcsei Vásár idejébe beleesett március 15. Akkor még állt a berlini fal, de már megtörtént az NDK turisták „kiengedése”. Szerencsésen bekerültem a Tungsram delegációba. Az Elektromodulosok úgy készültek, hogy mindenkinek jusson egy-egy szép, nagy, díszes kokárda. Szállodánk nem volt messze a kiállítás helyétől, ezért ötenhatan együtt, gyalogosan sétáltunk el odáig. A lipcsei járókelők a legkülönbözőbb módon mutatták ki szimpátiájukat: voltak, akit kezet fogtak velünk, voltak akik gratuláltak, voltak, akik megöleltek, voltak akik ökölbeszorított kézzel és felfelé tartott hüvelykujjal jelezték egyetértésüket. Ez alapján a delegáció úgy döntött, hogy a kiállítás és vásár hátralévő négy napján is hordjuk a kokárdát. Akkor és ott jó volt magyarnak lenni. Magyarázat a fiatalabbak számára:  Cserkészet: 1948. június 16-án életbe lépett az iskolák államosításáról szóló törvény. Az 1948. június 27-én tartott országos közgyűlésen a cserkészszövetség vezetősége felajánlotta, hogy a szervezet beolvad a Magyar Úttörők Szövetségébe.

101   

 



102   

KISz: Kommunista Ifjúsági Szervezet (a Magyar Szocialista Munkáspárt (MSZMP) ifjúsági szervezete volt 1957 és 1989 között). NDK turisták: Horn Gyula, az akkori magyar külügyminiszter 1989. szeptember 10-én a Magyar Televízió Hét című műsorában bejelentette a határnyitás tényét, és hogy az ország területén lévő NDK állampolgárok NDK útlevelükkel távozhatnak „Nyugatra”. Elektromodul (EMO): Magyar Elektrotechnikai Alkatrészkereskedelmi Vállalat (1972-1987), Elektronikai Kereskedőház (1987-1994)

Kitüntetéseim A mostani szokásnak megfelelően az időben visszafelé haladva mutatom meg azt a négy kitüntetést, amelyet érdembelinek tartok. Más oldalról közelítem: nem mutatok fotót, és szót sem szólok a kilóban is mérhető „Kiváló dolgozó” jelvényeimről, hiszen ezek egész egyszerűen jövedelem-kiegészítők voltak. A meglévő Törzsgárda jelvényekhez pedig még pénzt sem adtak, meg különben is kicsit szégyellem, hogy annyi ideig dolgoztam egy-egy munkahelyen. Dátum ide vagy oda, a 2013-as szadai majálisra április 27én került sor. Ekkor (az átadáskor elhangzott indokolás szerint, három évvel korábban elhatározottak alapján) a Szada Sport Egyesület Életmű Díjat adományozott nekem. Ez volt a negyedik elismerés.

103   

Harmadiknak 2007. november 24-én, a szadai Katalin bálon vehettem át a Szada S.E. akkori Elnökétől (Balázs Judittól) egy kitüntetést, a községben végzett munkámért.

104   

A második: 2006. május 14-én (Székely Bertalan festőművész születésének emléknapján), a Szada „Aranykönyvébe” bejegyzett kitüntetést, egy ezüst kitűzőt és egy oklevelet kaptam. Erről történik említés az első könyvemben is.

105   

A Szakszervezetek Országos Tanácsától kapott „Szakszervezeti munkáért” kitüntető jelvény EZÜST fokozatáról szóló történet nagyjából a következő (fotó a következő oldalon). Mint ismeretes, 1963-tól éltünk Gyöngyösön, és munkaadóm az Egyesült Izzó Félvezető és Gépgyára volt, ahol elkezdtem a (mai szóhasználattal) karrierem építését. (Ennek részleteiről más helyen lehet olvasni.) Úgy 1967-68-ra eshetett az az időszak, amikor „beiskoláztak” egy tanfolyamra (munkaidőben kellett a Városban iskolába járni), amelyen a Társadalmi Bíróságok mindenféléjéről kellett meghallgatni mindenféléket. Ha jól emlékszem, egyszerűsítve a dolgokat, heti egy napot legálisan el lehetett lógni a munkahelyről. Az Izzóban (is) működött Társadalmi Bíróság, az emlékeimben olyan ügyek szerepeltek, amelyek nem érték el a tényleges büntető eljárások szintjét (például „társadalmi tulajdon sérelmére elkövetett” munkahelyi lopások, vagy személyes jellegű ügyek, mondjuk a házastársak közötti, bármelyik fél sérelmére elkövetett házasságtörési kísérletek a vállalat területén, stb.). A Gyöngyösi Izzóban működő Társadalmi Bíróság elnöke Fülöp István (a TMK – később Főmechanika vezetője) volt. Őt követtem ebben a minőségben én, hiszen nekem volt erre „jogosítványom” (lásd fentebb a beiskolázást). Egy napon a gyári Szakszervezeti Bizottság Elnöke (igazgatói színvonalú hivatali helyiséggel, titkársággal, reprezentációs konyakkal) hívatott, és közölte, hogy holnap az ő helyettesével jelenjünk meg Egerben, a Megyei Szakszervezeti Bizottság tanácstermében. A vállalati személykocsi (Pobjeda és Gyula bácsi, a sofőr) rendelkezésünkre áll. További részleteket nem mondott, de meghívott egy konyakra. 106   

Másnap elég vacak időjárási- és útviszonyok voltak, elkéstünk a megadott időpontról. Ahogy a tanácsteremben éppen levettük a télikabátunkat (a rendezvény már javában folyt), az emelvényről beszélő káder azt mondta a mikrofonba: „Az Egyesült Izzó gyöngyösi gyárából Dévai Huba”. A velem együtt Gyöngyösről érkezett helyettes bökdösött: menj már ki! Kimentem az emelvény elé, kezembe nyomták a lentebb látható kitüntetést és a hozzá tartozó nyomtatványt. Kézszorítás, gratuláció, következő név szólítása. Utólag restaurálva a dolgokat: SzOT kitüntetéseket osztottak ki a Szakszervezeti Munkáért, nekem a Gyöngyösi Izzó Társadalmi Bíróságának kiemelkedő tevékenységének elismeréséül. Másnap első utam a már említett gyári Szakszervezeti Elnökhöz vezetett. Asztalára tettem a kitüntetést, közölve, hogy ez nem engem illet, hiszen az itteni társadalmi bíróságot csak rövid ideje vezetem, eddig semmilyen ügyben nem jártunk el. Nyilván a kitüntetés a korábbi elnököt, Fülöp Pistát illeti, nyilván az ő (hosszabb-rövidebb) tevékenységét értékelték, és látták elismerendőnek. A nagyhatalmú Elnök keresetlen szavakkal rendreutasított (magyarán lehordott) mondván: „Hubám, ez nem így működik. Jelentkezz be az igazgatóhoz, mutasd be a 107   

kitüntetést, mire ő intézkedni fog egy tisztességes jutalom kifizetésére. Ennek örömére megkínálhatlak egy konyakkal?” Bejelentkeztem az igazgatóhoz, elmondtam a javasolt szöveget. Az igazgató kezet rázott velem, gratulált, megkínált egy konyakkal, és további sok sikert kívánt. Visszatérhettem a „karrierépítéshez”. A Társadalmi Bíróság rövid időn belül feledésbe merült, mára már csak a legöregebbek emlékszenek rá. Ezen fejezet befejezéséül említést teszek az aranydiplomámról. Az aranydiploma tulajdonképpen csak annyiból számítható kitüntetésnek, amennyiben a delikvens az adott ponttól számított ötven év múlva még él. Korábban már írtam róla, hogy ifjonti koromban nem nagy súlyt helyeztem a diplomára, hiszen a fejemben (akkor) lévő tudás volt, amennyi volt, és az nem függött a keményfeledelű papírtól. Mindenesetre a Családom (elsősorban az Anyósom) napirenden tartotta a kérdést, időközönként célozgatva bizonyos emberekre, akik elvégeztek ilyen vagy olyan egyetemet, de nem szerezték meg a diplomájukat, és nem is lett belőlük senki. Szóval, a diplomatervem készen volt. A történelmi adatok szerint az egyetemi Alma Matert 1960. I. féléve után hagytam el, a diplomaterv elkészítése és megvédése a II. félévre lett volna esedékes. Csak hogy akkor nekem sokkal, de sokkal fontosabb elfoglaltságom akadt: munkahely, nősülés, esküvő, nászút, satöbbi. (Ezeket itt-ott el lehetett olvasni.) Beadás előtt még egyszer átnéztem a „dolgozatot”. Az iparban megszerzett több, mint egy éves tapasztalataim alapján (= Telefongyár) megállapítottam, hogy ez egy vacak. Nekiálltam, és teljesen új alapokról indulva elkészítettem másodszor is. Ezzel a változattal már meg voltam elégedve, beadtam, majd amikor 108   

közölték a diploma-védés időpontját, kicsit kialvatlanul, karikás szemekkel megjelentem a bizottság előtt. (A kevés alvást Tünde lányunk okozta, aki végig sírta az éjszakát, tekintet nélkül a „nagy” eseményre). A diplomát megkaptam, két vagy három alkalommal meg is nézték, alkalmanként másolatban mellékelni kellett, például Mérnöktovábbképző Tanfolyamoknál. Később is megvolt (most is meg van), és egyáltalán nem éreztem fontosnak. Amikor eltelt az 50 év, és az évfolyam strébereitől értesültem az aranydiploma átvételéről, az igazságot mondtam: én később adtam be. A képeken látható ünnepség 2011. május 27-én zajlott le, és tulajdonképpen Buzásy Laci barátomnak köszönhetően (aki egy évvel később végzett ugyanitt, és majdnem egész életünkben együtt dolgoztunk a Tungsram gyöngyösi Félvezetőgyártásában) csupán egy levelet kellett írnom a Dékáni Hivatalnak, hogy tekintsenek el a késedelmes beadástól. És máris itt ültem (Egry János, ismert TV játékvezető szomszédságában) a Központi Épület aulájában, sok más öreg ember között.

109   

Rövidesen át is vehettem a Díszoklevelemet.

110   

Az ünnepség után kiderült, hogy volt évfolyamtársaim között többen is „csak” most juthattak aranydiplomájukhoz. Ezek közül néhányan rövid beszélgetés keretében megígértük egymásnak, hogy újra fel fogjuk venni a kapcsolatokat, e-mail címeket fogunk cserélni, stb. Rajtam nem múlt.

Volt évfolyamtársak: Bóday Ottó, Várallyay Iván, DH, Sztrókay István, (idegen), Gärtner Péter, Kuti László

111   

Kosárlabda Korábban többször lehetett találkozni ezzel a fogalommal, hol címként, hol szövegben. Ez a mostani lehetőség (úgy gondolom) az utolsó lesz, vagy lett. Két történet előtt el kell mesélnem egy kedves viccemet. Texasban megnősül a Hallgatag Cowboy (= tehenész). Lovára maga elé ülteti vadonatúj feleségét, és a lenyugvó nap fényében lassan lovagolnak a ranch (= tanya) felé. Egy helyen megbotlik a ló. A Hallgatag azt mondja: Egy. Tovább lovagolnak, a ló ismét megbotlik. Kettő – mondja a Cowboy. A ló harmadszor is megbotlik, mire a Hallgatag öléből a földre huppantja ifjú feleségét, maga is leszáll, előveszi a pisztolyát, és lelövi a lovat. A feleség megszólal: de drágám, miért kellett ezt a szegény lovat lelőni? Mire a férj: Egy. Ennyi a vicc, most a két történet. Egy. A 2010-es majálison (a kosárlabda népszerűsítése céljából) az iskolás gyerekeknek streetball-t rendeztünk. Persze én is játszottam, hadd lássák a gyerekek, hogy még ilyen korban is lehet ezt játszani. A pálya egy bitumenes felületen „terült el”, amely meglehetősen homokos volt. Egy helyen bal lábbal támasztottam ki, és visszafelé indultam labdáért. A támasztó lábam kicsúszott, egy jó nagyot estem. Szerencsére a régi beidegződések alkalmazásával sikerült a földet-érést úgy alakítani, hogy csak két tenyeremről és egyik térdemről meg az egyik könyökömről jött le a bőr. Mindenem vérzett, a gyerekek nagyon meg voltak ijedve. Én lemostam a sebesüléseket, és visszatértem játszani. Kettő. A következő nyáron Balatonbogláron biciklivel mentem bevásárolni. Hátizsákkal a hátamon indultam haza, de 112   

egy lassítás után jó nagyot estem úgy, hogy a térdem egy zúzottköves felületre került. Jól megütöttem, erősen vérzett. Gondoltam, nem várom meg a harmadikat, ez is szerepet játszott abban, hogy 2011-ben elbúcsúztam a labdától. Úgy gondoltam, hogy elmúltam 75 éves, és a Szadai Szöcskéknek is könnyebb, ha játék közben nem kell állandóan rám vigyázni. Meg aztán, az a kis egyensúlyi zavar, amely a fejre-esésemből megmaradt, egy-egy régi beidegződés következtében esetleg nagyobb bajt is okozhat. Edzősködésre, játékvezetésre soha nem volt sem kedvem, sem tudásom. Marad hát a szervezés, a pénz kezelése, és az András-napi tornák. 2011-ben immár hetedik alkalommal hirdettük meg a hagyományos András-napi kosárlabda-tornát. A naptár és a terem-foglaltság összeesése folytán a dátum pontosan az én születésnapomra esett. Miután (szülések és sérülés miatt) női csapatot a Szöcskék nem tudtak kiállítani, és a lányok is szerettek volna játszani, vegyes csapatokat hívtunk meg. Hosszas szervezési munka után az András-napi kosárlabdatornára (öt együttesből) négy férfi- és négy vegyes csapat játékosai állhattak pályára. Illetve: sikerült rávenni a gyöngyösieket (valahai Gyöngyösi Csüggedés, ebben a csapatban kergettem a labdát több, mint 20 évig), hogy születésnapomon, és egyúttal a kosárlabda-pályafutásom búcsúmérkőzésén játsszunk egy ráadás-GÁLA-mérkőzést. Az eredményt nem számoltuk, de többen úgy emlékeznek, hogy az Öregek erősen megszorongatták a Szöcskéket (illetve a meccs után a kezeiket). Én természetesen a Csüggedésben játszottam, a 69. születésnapomra Tőlük kapott mezben. 113   

  Balról jobbra: Tóth Péter, Kiss Imre, Deák Ferenc, Dévai Huba, Dobróczy Antal, Tóth Péterné Kati, Lestyán Tibor

Kicsit később, a szadai kosárlabdajáték terén kifejtett tevékenységemért Életmű Díjjal tüntettek ki (lásd korábban). Én az átadás után kijelentettem, hogy az Életműnek még nincs vége, hiszen még élek. Ennek megfelelően sikeresen megrendeztük a 8., majd a 9. András-napi kosárlabda-tornát. Sajnos, a Szadai Szöcskék mindkét alkalommal kupa nélkül maradtak. Ennek ellenére meg fogjuk rendezni a 10., 11., stb. András-napi tornát is. A teljes igazsághoz tartozik, hogy a Szadai Szöcskék kosárlabda csapata azért nem maradt Dévai nélkül: fiunk, Dévai Zoltán tartja össze a csapatot. 114   

Szobrok Nagyon szeretem a szobrokat. Különösen azokat, amelyekhez emlék/gondolat/inspiráció tartozik.

valamilyen

Lehet, hogy alapállásomat már az anyatejjel együtt szívtam, azaz Édesanyám génjeiből szorult belém valamennyi. Ő ugyan nem végzett főiskolát, de mesterei szerint tehetséges szobrász volt – sajnos, Apám korai halála arra kényszerítette Őt, hogy Húgomat és engem eltartson, azaz gyógyszerészként dolgozzon. Keze munkája alól kikerült néhány szoborról első könyvemben, az „Anya” fejezetben lehet olvasni. Aztán Apám dokumentálta fotóval a „Huba naplójában”:

Aztán meg, arról az alapról elindulva, mely szerint volt gimnazista osztálytársam, Kovács Imre szobrászművész (19361996) életműve jószerivel ismeretlen – elhatároztam, hogy összehozok egy Emlékalbumot. Ez meg is történt, a 130 115   

oldalas könyv az interneten megnézhető és elolvasható. Ebben albumban több, Kovács Imre szobor található. Vannak kedvenc szobraim. Ezekhez is kapcsolódnak gondolatok, emlékek. Szeretem József Attila szobrát, amelyen a rakodópart alsó kövén ül – igaz, hogy József Attila mai napig a kedvenc költőm, az is marad. Hálistennek a szobor a mostani (új) helyén ugyanolyan jó. De megfogott a Salgótarjánban talált érdekes szobor is, amelynek talapzatán ez olvasható: „Vígh Tamás: A szarvas győzelme” – mellette: „A fasizmus áldozatai emlékére állíttatta Salgótarján megyei város önkormányzata, 1997”.

116   

Jártam Varsóban, találkoztam a Chopin-szoborral. Szinte hallottam a sodró-áradó zongora-muzsikát.

Egry József szobrát nézve Badacsonyban a legmelegebb nyárban is fázott a mezítlábas talpam.

117   

Azzal együtt, hogy a Horthy-korszakban játszott szerepével egyáltalán nem tudok azonosulni, meg tudom érteni a Balatonbogláron látható Teleki Pál szoboralakjának töprengését a térdére fektetett Magyarország térkép fölött. (Gróf Teleki Pál, 1879. november 1. - 1941. április 3.)

A szobrot, amelyet Rieger Tibor szobrászművész készített 2001-ben, Balatonbogláron 2004-ben állították fel. Eredetileg Budapesten akarták felállítani, de a főváros szabaddemokrata polgármestere ehhez nem járult hozzá. Indok: nem lehet szobra a fővárosban annak az államférfinek, aki az első ún. „zsidótörvényt” aláírta. Apróbetűs rész: [Antiszemita törvények: ● numerus clausus (1920. évi XXV. tc.): az egyetemeken tanuló fiatalok összetételének meg kell felelni az egyes felekezetek, ill. népcsoportok össznépességen belüli arányának. 1928-ban enyhítették, a zsidó vallású egyetemisták aránya ezt követően is csak 10-12% körül mozgott, szemben a háború előtti 30-34%-kal. ● I. zsidótörvény (1938. évi XV. tc.): vallási alapon 20%-ban maximálta az üzleti és kereskedelmi alkalmazottak, valamint a különböző értelmiségi pályák izraelita vallású tagjainak a számát.

118   

● II. zsidótörvény (1939. évi IV. tc.): faji alapon az iparban és a kereskedelemben 12%-os, az értelmiségi pályákon 6%-os, az állami alkalmazottak körében pedig 0%os kvótát állapított meg. Zsidónak az minősült, akinek legalább egyik szülője vagy két nagyszülője izraelita vallású volt.] ● [III. zsidótörvény (1941. évi XV. tc.): megtiltotta a zsidók és nem zsidók közötti házasságkötést és nemi kapcsolatot. IV. zsidótörvény (1942. évi XV. tc.): zsidók nem vásárolhattak mezőgazdasági ingatlant, sőt meglévő földjeiket is el kellett adni.]

Az alábbiakban mellékelem az internetről letöltött magyar „who is who” (általam kissé rövidített) szövegét: Teleki Pál gróf erdélyi földbirtokos, 1879. november 1.-én született Budapesten. Apja, gróf Teleki Géza politikus és író, Tisza Kálmán kormányában volt rövid ideig belügyminiszter. Teleki Pál a budapesti piarista gimnáziumban érettségizett, majd a budapesti tudományegyetem állam- és jogtudományi karának diákja volt. De földrajz- és társadalomtudományi, és mezőgazdálkodási tanulmányokat is végzett. Államtudományi doktorátusát 1903-ban szerezte. Ugyanebben az évben már gyakornok a földrajz tanszéken. 1904-ben megszakította ígéretesen induló tudományos pályáját, és szolgabíró lett Szatmárban, majd országgyűlési képviselőjévé választották. 1907-ben Szudánba ment, onnan visszatérve európai tanulmányutat tett. A politikától ideiglenesen elfordulva, újra a tudományos életbe merült és 1909-ben a Földrajzi Intézet igazgatója, majd 1910-ben a Magyar Földrajzi Társulat főtitkára lett. Az első világháborúban önkéntesnek jelentkezett, és egy ideig főhadnagyi rangban szolgált a szerb, majd az olasz fronton. Itt született (nemegyszer a lövészárokban körmölve) egyik legjelentősebb műve: A földrajzi gondolat története. A háború alatt szociálpolitikával foglakozott, 1918 őszétől pedig a béketárgyalásokra elkészítette az ország községenkénti etnikai térképét. A Tanácsköztársaság kikiáltásakor Svájcban tartózkodott. 1920. július 25-én Horthy Miklós kormányzó kinevezte miniszterelnökké. Emellett ő vezette a külügyi tárcát és a 119   

nemzeti kisebbségek tárca nélküli minisztere is volt. Az egykori király, IV. Károly visszatérési kísérlete után, 1921. április 14-én végérvényesen lemondott a miniszterelnökségről. Meghatározó szerepet töltött be a korszak tudományos életében: tanszékvezető, dékán, majd rektor volt különböző egyetemeken. A tudományos elitképzés fellegvárának az Eötvös-kollégiumnak is kurátora volt ebben az időszakban. A nagypolitikába 1938-ban tért vissza: május 14-én kultuszminiszterré választották. Az első bécsi döntés idején a magyar delegáció egyik vezetője volt. Az elvesztett területek visszaszerzése érdekében a náci Németország és a fasiszta Olaszország (a tengelyhatalmak) felé forduló Imrédykormánnyal szemben a meggyőződéses nyugatbarát volt. A kormányzat, amely a Szovjetuniót (akkor éppen Hitler szövetségesét) tekintette a legfőbb ellenségnek és Jugoszlávia felé próbált nyitni (noha vele szemben területi követelései voltak). 1940. december 12-én Belgrádban Magyarország örök barátsági szerződést kötött Jugoszláviával. Az ottani németellenes fordulat után azonban a berlini vezetés bejelentette igényét a magyar csapatokra. Telekinek választania kellett a revíziót lehetővé tevő – és a háború folyamán mindaddig legyőzhetetlennek bizonyuló – Németország és a térséget feladó, de nagy anyagi tartalékokkal rendelkező nyugat között. Teleki önmagát tartotta felelősnek, amiért olyan helyzet alakult ki, amelynek elkerüléséért egész életében küzdött. A német hadsereg Jugoszlávia elleni felvonulásának másnapján 1941. április 3-án Teleki főbe lőtte magát. Azon a hajnalon drámai hangú levelet írt a kormányzónak. Teleki Pál miniszterelnök öngyilkossága előtt Horthy Miklóshoz írt búcsúlevelei:

120   

Főméltóságú Úr! 1941. április 3. Szószegők lettünk – gyávaságból – a mohácsi beszéden alapuló örökbéke szerződéssel szemben. A nemzet érzi, és mi odadobtuk becsületét. A gazemberek oldalára álltunk – mert a mondvacsinált atrocitásokból egy szó sem igaz! Sem a magyarok ellen, de még a németek ellen sem! Hullarablók leszünk! a legpocsékabb nemzet. Nem tartottalak vissza. Bűnös vagyok. Teleki Pál Főméltóságú Úr! 1941. április 3. Ha cselekedetem nem is sikerülne teljesen, és még élnék, ezennel lemondok. Mély tisztelettel Teleki Pál Még egy kis apróbetű: Nürnbergi törvények: néven ismertek azok a törvények, amelyekkel a német nemzetiszocialisták intézményesítették antiszemita ideológiájukat. Ezeket a Reichstag egyhangú szavazással fogadta el 1935. szeptember 15-én. A nürnbergi törvények közé eredetileg a következő két törvény tartozik: 1) törvény a német vér és német becsület védelméért. Ez a törvény megtiltotta a házasságkötést és a házasságon kívüli nemi kapcsolatot zsidók és nemzsidók között. 2) az állampolgársági törvény: kimondta, hogy csak német vagy rokon vérből származók lehetnek birodalmi állampolgárok. Az állampolgársági törvény következményeképpen a zsidók nem vállalhattak többé közhivatalt. 3) A faji megkülönböztetést szolgáló két törvény mellett újabban a birodalmi zászlóról szóló törvényt is idesorolják.

Szerintem (mindezekkel együtt) ez a szobor is egy nagyon jó szobor.

121   

Nem tetszik viszont az Országház mellett felállított Tisza István szobor (gróf Tisza István, 1861. – 1918.).

Tisza István szobra a leleplezés előtti napon

A szobrot, illetve szoborcsoportot eredetileg 1934. április 22-én (Tisza István születésnapján) állították fel Budapesten, az Országház északi oldalánál. A szoborcsoport Zala György és Orbán Antal tervei alapján készült. A 17 méter magas mű talapzata süttői mészkőből készült. Az oroszlánt 36 köbméter kőből faragták ki, és 12 darabból állították össze. A második világháború folyamán megsérült, majd 1945 tavaszán ismeretlenek lerombolták. A szobor főalakját, a 18 mázsányi töredéket később beolvasztották. Az emlékmű meg nem semmisített darabjai közül a földművelőket ábrázoló szoborcsoport Esztergomba került, „A katona búcsúja” című mellékcsoportot a Hűvösvölgyi úti laktanya udvarára, majd a keceli Pintér Művek haditechnikai gyűjteményébe vitték, a posztamens tetejét díszítő kőoroszlánt pedig 1948ban a Hegyalja út végében, a hajdani tabáni temető helyén 122   

állították fel, majd a hatvanas években nyersanyagként fiatal művészeknek osztották ki. Az Elek István szobrász által újraalkotott szoborcsoportot 2014. június 9-én Orbán Viktor miniszterelnök avatta újra. [Wikipédia alapján]

A leleplezési ünnepség után 123   

A posztamens tetején látható figura (ha jobban megnézzük, vagy tudjuk) egy kígyóval viaskodó oroszlánt ábrázol. Igazából csak felülről lehetne rendesen megnézni. De ezzel együtt is érdemes elgondolkodni azon, hogy ugyan mit akar kifejezni (most és nekünk) ez az eredetileg (Horthy kormányzó és Gömbös Gyula miniszterelnök fénykorában) 1934-ben felállított emlékmű? Az első világháború kitörése óta kereken 100 év, egy egész évszázad telt el. Ez elég „sűrű” évszázad volt, csak a lényegesebbeket sorolom: első, majd második világháború, közte az Osztrák-Magyar Monarchia, a Tanácsköztársaság, Trianon, Horthy-korszak. Aztán holokauszt, kommunista rendszer, forradalom, gulyás-kommunizmus, rendszerváltás, demokrácia (utóbbi mostanság idézőjelben). És most, ezeken a történelmi eseményeken átívelően, úgy gondolják valakik, hogy éppen ezt a szoborcsoportot kell ismét felavatni az Országház mellett a Kossuth téren? Azokkal értek egyet, akik erre a helyre olyan szobrot képzeltek és szerettek volna, amely Magyarország ténylegesen nagy sorsfordulóinak, az abban szereplő történelmi jelentőségű személy(ek)nek állítana emlékművet. És akkor most érkeztünk el a Szabadság téren épített Német Megszállás Emlékművéhez, amelyet ma végre meg tudtam nézni. Körüljártam, lefényképeztem, megpróbáltam véleményt alkotni. Előrebocsátanám, hogy semmilyen műítészi adottsággal, gyakorlattal, előképzettséggel nem rendelkezem – egyszerűen tetszik, vagy nem. Ez nem. Indokolnám: Az főalak különleges keveréke a falusi pléhkrisztusnak (ha van még ilyen valahol), és egy szárnyas férfinak. Ha nem tudnám, soha nem találtam volna ki, hogy ő a Gábriel arkangyal. 124   

A sasról az interneten böngészve találtam egy érdekes összehasonlítást: Nézzük,  miként  fest  egy  parlagi  sas,  azaz  imperial  eagle  (Aquila  heliaca),  a  mindenkori  német  birodalom címermadarának csőre:  Hasonlítsuk  össze  ezzel  az  emlékmű  állítólagos  sasának  csőrformáját!  Vegyük észre, hogy a két csőr  nem  ugyanolyan,  utóbbin  ugyanis,  a  valódi  "birodalmi  sas"  csőrével  ellentétben,  látható  egy  nem  túl  jelentős,  mégis  alapvető  fontos‐ ságú különbség. Egészen pontosan  egy  kicsiny  kiszögellés  a  felső  csőrkáván,  ami  valójában  egy  nagyon is fontos rendszertani jegy.  Úgy  hívják:  sólyomfog.  Ez  a  fogacska  a  sólymok  családjára  (Falconidae)  jellemző,  a  vágómadárfélékre – ahová a sasok  tartoznak  –  (Accipitridae)  azonban  nem. A szobor tehát semmiképpen  sem  sast  ábrázol,  hanem  egy  sólymot,  méghozzá  a  csőr  szerkezetét  figyelembe  véve  nyilvánvalóan  nem  mást,  mint  kerecsensólymot (Falco cherrug). Mármost, a kerecsen a magyarok ősi  szent  madara:  a  turul.  A  német  megszállás  áldozatainak  emlékére  állított  emlékművön  tehát  valójában  nem  más  látható,  mint  az  a  pillanat,  amidőn  az  ősmagyar  turul  rátör  a  sokat  szenvedett  magyar  népre. 

A meggyűrűzött sason mindössze az egyik lábán viselt gyűrű hozható kapcsolatba a második világháborúval: 1944. Hogy ez esetleg a hitleri Németországot szimbolizálja? Többet tudhatunk meg az alapzaton látható feliratokból (hozzáértés híjával elhiszem a héber írással is kiegészített idegennyelvű szövegrész alapvető hibás voltát): 125   

Érdekes, hogy a szobor előtti szökőkút (szobor felőli szélén) elhelyezett, (már az építés folyamán is oda hordott), a lakosság tiltakozását jelző kavicsok, emléktárgyak, fényképek, mécsesek, használati tárgyak, feliratok még most is (2014. aug. 22.) ott vannak.

126   

Egyik (holokauszt-túlélő) barátom levele szerint „Ezen a rémületes botránykövön nem sok keresztvíz maradt, leszedtek róla mindent. Azon csodálkozom, hogy az előtte felgyűlt rengeteg mementó (fényképek, újságcikkek, emléktárgyak) még mindig ott van.” Mégis, rám a szobor és sas mellett magasodó (helyenként rozsdamentes abroncsokkal megerősített) kőoszlopok, és a föléjük konstruált bádogdoboz-izé tette a legrosszabb benyomást. Lehet, hogy bennem van a hiba, de ez az izé, így ahogy van, nem ide való. Azért mégis megmutatok két, nézőpontból (általam) fotózott képet:

nem

a

szokásos

Egy blog-bejegyzésben valaki azt javasolta, hogy a Dunapart felé lévő egyik kőoszlopot hatásosan lehetne kicserélni az ismeretlen csendőr bronz-szobrával, amelyen a fényes kakastollak alól kinéző markáns csendőr-arc néz szomorúan a nyugat felé távolodó marhavagon-szerelvény után…

127   

Magyarország 1944-es német megszállásával kapcsolatos anekdotát is találtam az interneten: Egy német diplomata kérdezi a tábornokot: – Mennyi időbe telik Magyarország megszállása? – 24 órába. – És ha ellenállnak? – Akkor 12 óra elegendő, mert elmaradnak az üdvözlő beszédek és a díszszemle...

128   

Mese a sündisznóról Az  alábbi  kép  egy  régi  filmszalagot  mutat,  amelynek  első  kockáján kivehető „A sündisznó” felirat. 

Ez  volt  a  kezdő  képe  a  Karcagi  Öregdiákok  Baráti  Körének  2012. december 15‐i összejövetelén elhangzott előadásomnak.   A félórás előadás (úribb kifejezéssel prezentáció) anyagából  készült  ez  az  anyag  „A  sündisznó”  címmel  (jobb  lett  volna  a  “Mese a sündisznóról”).    Amit itt most olvasni‐nézni lehet,  az  mind  formájában,  mind  tartalmában  (kicsit)  eltér  az  eddig  látott  beszámolóktól  és  életmű‐bemutatásoktól.  

129   

Az  előadás  alap‐ötletét  a  40  éves  érettségi  találkozónkon,  1995‐ben elmondott beszámolóm egy részlete adta.  Az  előadáson  egy  film‐bejátszás  volt  látható.  Ehelyett  leírom,  amit ott elmondtam:  “Negyedik  éve  nyugdíjban  vagyok.  Erre  vonatkozóan  –  és  hadd  ne  tagadjam  meg  magamat  –  a  sündisznóról ismeritek azt,  hogy  amikor  lemászott  a  súrolókeféről,  akkor  azt  mondja:  bocsánat,  tévedtem.  Valahogy  így  lett  az  én  szakmai  pályafutásom,  feltettem  az  életemet  arra,  hogy  itt  Magyarországon  mikroelektronikai  ipar,  meg félvezető, meg csúcstechnológia, meg satöbbi.   Mire  kezdte  volna  az  ország  megismerni  a  nevemet,  mert  ebben  a  szakmában  kezdett  volna  nevem  lenni,  akkor  kiderült,  hogy ez egy tévedés.   Ez a szakma itt nem megy, nem gyakorolható. Passz.”    És  itt  van  a  címadó  sündisznó.  Ezek  után  a  címválasz‐ tás  megmagyarázható,  elkezdődhet  az  élet‐ pálya ismertetése. 

130   

Itt  és  most  igyekeztem  az  életem  (az  „életutam”  kifejezés  kicsit  fellengzős,  nem?)  olyan  szemelvényeit  összeszedni,  amelyeket eddig nem nagyon lehetett itt‐ott, vagy amott olvasni,  és amelyek érdekesek. Persze a válogatás nem közérdekű, inkább  sajátságos (nem tudok rá jobb kifejezést).   A  nehéz  kezdet  azt  jelentette,  hogy  kis  híján  megfojtott  a  köldökzsinór.  Szerencsére  a  debreceni  klinikára  vittek  megszületni,  ahol  mégiscsak  jobbak  voltak  az  életben‐maradás  feltételei.  Ebben  meghatározó  szerepe  lehetett  (Apám  barátjának  és  háziorvosunknak)  Dr.  Lázár  Dezső  bácsinak  is,  ugyanis Ő javasolta, hogy Debrecenben szülessek.    Sok  mindennel  foglalkoztam,  talán  legkevésbé  a  tanulással:  könnyen tanultam (ami az akkori  követelmények  mellett  nem  volt  valami nagy dolog).     Édesanyámnak  nevelési  alapelve  volt,  hogy  a  gyereknek  mindenkor  legyen  elfoglaltsága,  ne  legyen  szabadideje.  Ezt  meg  is  valósította,  a  felsorolásban  (és  a  valóságban)  volt  zongoraóra,  vívás,  zeneiskola,  énekkar,  nyári  pénzkereset,  úszás,  iskola‐ tánczenekar  (dob),  gyorsírás,  kosárlabda,  tánciskola,  szerelem,  rádióskör, irodalmi szakkör, stb. 

131   

Majdnem  mindig  kitűnő  tanuló  voltam,  de  nem  stréber,  érdekes,  hogy  ezért  a  többiek  egyáltalán  nem  utáltak.  Érettségizős diákként meglepetést okoztam a megyeközpontban,  mert  a  Középiskolai  Tanulmányi  versenyeken  matematikából,  irodalomból,  történelemből  és  oroszból  indítottak,  holott  egy  diákot  legfeljebb  két  tantárgyban  lehetett  volna  indítani.  Azért  nem küldtek haza.  A  tanulmányi  versenyeken  általában  tovább  jutottam,  sőt  egy  alkalommal  Jóború  Magda  oktatásügyi  miniszter  aláírásával  könyvjutalmat  is  kaptam,  sőt  a  sajtóba  is  bekerültünk  J.  Nagy  Ágotával  (feltehetően  Szolnok‐ megyei Néplap).   Egy  szóval:  visszatekintve  úgy  tűnik,  hogy  nagypofájú,  beképzelt gyerek voltam.  Az egyetemen ért a nagy csalódás: korábban hozzászoktam  ahhoz, hogy „mindenben az első, a legjobb” (mármint hogy én),  itt  meg  pillanatok  alatt  kiderült,  hogy  százával  vannak  az  évfolyamon  hasonlók,  sőt,  jónéhányan  lényegesen  jobbak,  okosabbak, mint én.  Amikor  a  középiskolai  ábrázoló  geometria  két  éves  anyagát két előadáson (azaz négy  óra  alatt)  átismételtük,  az  is  kiderült,  hogy  a  gimnáziumi  „tanulási”  módszerek  semmit  sem érnek – itt bizony keményen  kell  tanulni,  időt  és  fáradságot  nem kímélve.  132   

 Néhány utóvizsgával el is végeztem az Egyetem kilenc félévét.   A  tízedik  félévre  maradt  a  diplomatervezés.  A  feladat  címe  ez  volt:  „Tervezzen  R‐L‐C  mérőhidat  (méréshatárok  és  pontosság  megadva).  A  mérőhíd  meghajtását  és  az  indikálást  tranzisztoros  áramkörökkel  valósítsa meg”. Na, tessék.  A  tranzisztorokról  a  Simonyi‐tanszék  Elméleti  villamosságtan  és  Elektronfizika  tantárgyaiból  lehetett  volna  valamicskét  tanulni  a  félvezetőkről,  de  az  sokunk  számára  túl  messzi és túl elméleti dolognak látszott.  Volt  viszont  a  Barta‐könyv,  „minden  vmh  (azaz  villamos‐ mérnök  hallgató)  bibliája”.  No  ebben  is  található  volt  a  750‐ből  tizenkilenc oldal szöveg és néhány  ábra.   Ezt ne kicsinyeljük le, hiszen a  tranzisztor  feltalálói  1956‐ban  kapták  meg  a  Nobel‐díjat,  és  a  Barta‐könyv  ugyanebben  az  évben jelent meg!!   Maradt  tehát  a  külföldi  irodalom,  meg  a  hazai  szakemberek.  [Közbevetőleg  megjegyzem,  hogy  a  hivatalos  álláspont  szerint  az  orosz  nyelv  tanulása  mellett  a  fő  indok  az  volt,  hogy  minden  legújabb  (értsd:  amerikai)  kutatási  eredményt  azonnal  megjelentetnek  oroszul.  Én  jó  oroszos  voltam,  Varga  József  Tanár  úr  mindent  megtett  ennek  érdekében  –  kerestem  is  én  a  szakcikkeket,  de  nem voltak sehol.]  133   

Nem  volt  hátra  más,  mint  keresni  és  kutatni.  Szerencsém  volt:  az  egyik  konzulensem  Házmann  István  volt,  barátja  és  munkatársa  pedig  Kocsis  Miklós,  mindketten a Tungsram területén  működő HIKI‐labor dolgozói.   Mindketten  a  félvezetőkkel  foglalkoztak, tőlük sok és nagyon  komoly  segítséget  kaptam,  sőt  Kocsis  Miklós  rábeszélt,  hogy  építsem  meg  a  megtervezett  mérőműszert.  Ehhez  nem  csak  elméleti  segítséget,  de  alkatrészeket is (tranzisztorok!) is kaptam.  

(A mérőműszer ma is működik!)    Valamit  már  akkor  is  sejtettem  a  tranzisztorokról,  de  még  nem tudtam, hogy egyszer majd a tranzisztorokból fogok élni…    Most érkeztünk el ahhoz az időponthoz, amely után 38 évet  töltöttünk el Gyöngyösön, felnőtt  életünknek több mint a felét. Ma  már  nem  szokás,  de  mi  1963  és  1991 között mindketten egyazon  munkáltatótól kaptuk a fizetést. 

 

134   

De  még  nem  tartunk  az  összefoglalásnál.   

Az  Egyetemről  kikerülve  az  ÉLETbe,  történt  egy  és  más:  összeházasodtunk  a  volt  menyasszonyommal,  rövidesen  megszületett  Tünde  lányunk.  Családi  fészkünket  a  Feleségem  szüleinek  3  szobás  lakásában  alakítottuk  ki  az  egyik  szobából.  Nem  tartom  tipikusnak,  de  a  gyerek  megszületése  után  egyre  gyakoribbá  váltak  a  nézet‐ eltérések  Feleségem  és  Anyósom  között,  amelyek  (Anyósom  feltétlen jó szándékának ellenére)  sürgetővé  tették  a  saját  lakást.  Igenám,  de  kiszámoltuk,  hogy  kettőnk havi fizetését teljesen félrerakva 15‐20 év kellene – tehát  lakást kellett kapni.  Nyakamba  vettem  az  országot.  Jártam  Szegeden  az  akkor  alakuló  Kibernetikai  Kutatónál,  Debrecenben  az  Atomkutatónál,  Szolnok  mellett  a  Szalmacellulóz‐gyárban,  Székesfehérvárott  a  Videotonnál, Esztergomban a Műszeripari Műveknél. Mindenütt  nagyjából azonos párbeszéd zajlott le. Kérdésem: Lakás? Válasz:  Megoldjuk. – Mikor? – Rövidesen. – Nekem most kell.   1962  őszén  a  reggeli  Népszavámban  olvastam  a  következő  apróhirdetést:  „Gyöngyösi  Szerszám‐  és  Készülékgyár  felvételre  keres  villamosmérnököket,  fizikuso‐ kat,  vegyészmérnököket,  gé‐ pészmérnököket.  Felvétel  esetén lakást biztosítunk.”   Másnap  már  Gyöngyösön  voltam, ahol megtudtam, hogy  félvezetőgyártás  települ  ide,  nagy  fejlesztések  elé  néznek.  Azt  is  megtudtam,  hogy  én  leszek  az  első  villamosmérnök a csapatban, a havi  keretesem  2.300  Ft  lesz,  üzemmérnöki  besorolásban.  Előre  135   

megmondták,  hogy  ettől  függetlenül  minden  feladatot  meg  kell  oldanom, ami adódik.  Adminisztrációs  problémák  miatt  1963.  április  5‐én  léptem  be az új cégemhez. Megkaptuk a lakást, abban rendezkedtünk be  az 1966‐ra 4 főre szaporodott kis családunkkal. 

 Hét  év  alatt  „felküzdöttem  magamat”  a  gyáregységvezetői  beosztásig. Őszintén bevallom, hogy minden vezetői hajlam vagy  késztetés  hiányzott  belőlem.  Az  akkoriban  készített  ún.  „minősítésekben” a minősítők (párt,  igazgató,  személyzetis)  rendre  kifogásolták,  hogy  inkább  magam  végzem  el  a  munkát  ahelyett,  hogy  kiadnám  a  beosztottaknak,  és  ráadásul  nem  vagyok  következetes  a  számonkérésben.  Egyáltalán nem voltam vezető (csak félvezető), nem utasítottam,  inkább kértem.  A  „magas”  beosztásra  úgy  választottak  ki,  hogy  egyszerűen  nem  volt  jobb.  Mindenféle  termelésirányítói  tapasztalat  nélkül  kerültem  egy  több  üzemből  álló,  valamilyen  rendben  működő  munkások,  műszakvezetők,  művezetők,  üzemvezetők  élére.  A  gyár  főmérnöke  (főnököm,  Taki)  azzal  jellemzett,  hogy  a  minőséget  mennyiséggel  igyekszem  pótolni.  Tényleg  nagyon  sokat  dolgoztam,  a  gyerekeinket  jószerivel  csak  hétvégeken  láttam, mert reggel, amikor felébredtek, már nem – este, amikor  lefeküdtek,  még  nem  voltam  otthon.  Mindig  megállapítottam,  hogy nagyon sokat nőttek az eltelt hét alatt.  136   

Egy  iránymutatást  mégis  kaptam  a  vezetői  munkához.  A  gyáregységvezetői  kinevezésemet  az  Egyesült  Izzó  (Tungsram)  vezérigazgatója,  Dienes  Béla  adta  át.  Mondandói  között  szerepelt  a  következő:  „Egy  vezetőnek  legalább  három  fejjel  kell  tudni  gondolkozni: a sajátjával, a főnöke  fejével és a beosztottjai fejével.”  A  Félvezetőgyártás  létszáma  és  termelése  nagy  léptekben  növekedett, új épületek épültek. Csúcsban a ’70‐es évek közepén  volt  maximális  a  Gyáregység  létszáma:  100  körüli  műszakival  és  nagyjából  ugyanannyi  szakmunkással  voltunk  1700‐an.  Ez  a  (hozzám,  pontosabban  irányításom  alá  tartozó)  csapat  termelte  meg  az  összesen  évi  60  millió  darab  félvezetőt.  Ha  játszunk  a  számokkal,  ez  azt  jelenti,  hogy  az  év  minden  munkanapján,  minden  másodpercben  készült  egy  tranzisztor  és  két dióda.  1970‐től kezdődően voltak már szórványos külföldi utazások  a  keleti  (akkor  úgy  mondtuk:  szocialista)  országokba,  kisebb  mértékben Nyugatra is, de ezekből  nem  lehetett  megismerni  a  kapitalizmust.  (Kitérő:  a  Műszaki  Egyetemen  tanultuk  mi  a  kapitalizmus  politikai  gazdaság‐ tanát, meg persze a szocializmusét  is.  Ez  azonban  csak  arra  volt  elég,  hogy  a  gyakorlatvezetőnket  úgy  bele  tudtuk  zavarni  a  forszírozott  összehasonlításokba,  hogy  a  végén  kijelentette:  a  két  rendszer  között  az  alapvető  különbég  az,  hogy  a  szocializmusban  megszűnt  az  embernek  ember  által  való kizsákmányolása.)  137   

A  „kitekintés”  az  integrált  áramkörök  gyártásba  vételével  kezdődött,  ami  azt  jelentette,  hogy  a  Tungsram  az  USA‐ból  vásárolt  gyártógépeket,  technoló‐ giát és tudományt (know‐how).   Ráadásul  jó  helyről:  1977‐ ben a világ vezető félvezetőgyárai  között  a  Motorola  és  a  Texas  után,  a  Fairchildot  sorolták  harmadiknak.   Az  elektronikai szakterületen  példátlan  amerikai  vásárlás  nekünk,  gyöngyösi  félvezetőknek  (mindig  is  vállaltam,  és  most  is  vállalom  a  beosztásom  körüli  szójátékot!!)  tehát  ez  minden‐ képpen  a  nagyvilágra  nyíló  kitekintést jelentette. Utólag lehet  értékelni  az  ennek  következtében  kialakult  helyzetet:  a  „létező  szocializmus”  (NDK‐beli  szakmai  barátaink  rendszeresen  „sogenannte  Sozialismus”‐nak  nevezett)  viszonyai  között  Magyarországon,  a  Mátra  hegység  tövében  létezett  egy  félvezetőgyár,  amelyben  a  Fairchild  gyártógépei  üzemelnek  Fairchild  technológiával,  három  műszakos  munkarendben,  és  az  amerikai  cég  távolkeleti  gyáraival  azonos  színvonalon,  azonos  minőségű IC‐ket termelnek.   Gyöngyösről  12  mérnök  és  1  betanított munkásnő, Budapestről  6  mérnök  utazott  a  Fairchild  gyáraiba  Szingapúrba  és  Kaliforniába,  átlagosan  hat  hétre,  ők  voltak  a  „betanulók”.  A  betanulás  kapcsán  van  egy  nagy  személyes  sérelmem:  nem  kerültem  bele  egyetlen  „utazó”  delegációba  sem.  Amikor  ezt  szóvá  tettem,  a  létesítményt  vezető  Szakmai  Főtechnológus  azt  138   

válaszolta:  valakinek  itthon  is  dolgozni  kell  (Ő  persze  mindig  utazott…).  Ez alaposan megváltoztatta az akkori munkahelyünket: az IC  belépése  olyan  változtatásokat  igényelt  (nagy  tisztaságú  és  klimatizált  területek,  kiegészítő  és  többlet  technológiai  szolgáltatások),  ezeket  a  meglévő  épületek  átalakításával  oldottuk meg.   Az  integrált  áramkörök  gyártása  1977  végén  megindult,  1979‐ben  meghaladta  a  tervezett  15  millió  db  évi  kapacitást.  Jól  alakultak külföldi kapcsolataink is,  mind  a  keleti,  mind  a  nyugati  irányokban.  A  keleti  blokk  országaiban  is  kezdték  keresni  az  együttműködési  lehetőségeket,  ebben  az  „ehemalige  DDR”  járt  élen. A keleti országok közül nekünk a „közös anyanyelv” alapján  az  NSzK‐ból  az  NKD‐ba  „átszivárgó”  tudomány  volt  hasznos.  A  nyugati  kapcsolataink  között  a  Telefunken  (Ausztria  –  NSzK)  pedig  elkezdte  a  tényleges  kooperációt,  jóllehet  a  náluk  már  kifutó, de még most is nagy mennyiségben használt gyártmányok  területén.  Nagy  volt  az  újdonság  varázsa:  Kádár  János  kivételével  minden  valamire  való  állami‐  és  pártvezető  meglátogatta  az  új,  Amerikából  ide  telepített  integrált‐áramkör  gyártást.  Így,  mint  a  Félvezetőgyártás Gyáregység vezetője (a legmagasabb beosztású  szakmai műszaki vezető), személyesen kalauzolhattam az ország  nagyjait,  legalább  kárpótlásként,  ha  már  nem  jutottam  ki  Szingapúrba és Kaliforniába. Az alább elhelyezett lista nem teljes,  de  úgy  sem  emlékszik  rá  senki,  legfeljebb  a  legöregebbek.  Én  azért  mégis  felsorolok  néhány  nevet  a  múltból,  azzal  együtt,  hogy  a  felsoroltakkal  a  gyárlátogatás  során  ugyan  össze‐ tegeződtünk,  de  egészen  biztos,  hogy  a  még  élők  közül  sem  emlékszik rám senki: 

139   

Fock Jenő (miniszterelnök)  Marjai József (miniszterelnök‐helyettes)  Faluvégi Lajos (pénzügyminiszter)  Horgos Gyula (ipari miniszter),   az MSzMP Politikai Bizottság tizen‐valahány tagja közül:   Havasi Ferenc, Németh Károly, Óvári Miklós, Pullai Árpád, stb.   A  Fairchild  céggel  már  az  IC‐szerelési  technológia  megvásárlása  során  körvonalazódtak  egy  második  beruházás  és  technológia‐vásárlás  tervei.  Ez  lehetővé  tette  volna,  hogy  berendezkedjünk  az  IC‐k  belső  lelkének,  a  chipeknek  gyártására.  Az  USA  legmagasabb  szinten  támogatta  és  engedélyezte  a  vásárlást:  a  szerződés  aláírásra  várt.  Az  idő  telt,  a  TUNGSRAM  vezetés  nem  aknázta  ki  a  lehetőségeket  (pedig  vezérigazgatónk  tagja  volt  az  MSzMP  Központi  Bizottságának!),  és  nem  teremtette elő a beruházáshoz szükséges devizát.   Az  idő  múlása  azonban  nem  nekünk  dolgozott.  A  Szovjetúnió  afganisztáni  bevonu‐ lása  után  az  amerikai  kormány  visszavonta  a  korábban  megadott  beleegyezését.  Maradt  hát  nekünk  a  beszerezhető  „tőkés  import”  alapanyag, illetve chip.      Nagy  változások  történtek  1983‐ban.  Egy  úgynevezett  „háromezres”  titkosított  minisztertanácsi  rendelettel  létrehozták  a  Mikroelektronikai  Vállalatot  (MEV),  a  HIKI  (Híradástechnikai  Ipari  Kutató  140   

Intézet),  az  Egyesült  Izzó  Félvezető‐  és  Gépgyára,  és  az  Egyesült  Izzó (újpesti) Félvezető Főosztálya egyesítésével. Ezen intézkedés  eredményeit nem kívánom most minősíteni (pedig tudnám…).  Az  új  felállásban  a  félvezető  termékek  kereskedelmi  tevékenysége  a  korábbi  Tungsram‐központosítás  helyett  az  Elektromodul  (EMO)  kezébe  került.  A  MEV  szorgalmazta  az  önálló  kereskedelem  létrehozását,  az  EMO  „jól  állt  hozzá”  a  kérdéshez: támogatta azt.  1984‐ben Gyöngyösön hirtelen  meghalt  az  éppen  nyugdíjba  készülő  gyárigazgató.  A  gyár  főmérnökét  kiemelték  az  új  összevont vállalat, a MEV termelési  igazgatói székébe. A gyöngyösi gyár  vezetésében  be  kellett  tölteni  a  megüresedett  pozíciókat,  ebből  nekem  a  Műszaki  Főosztályvezetői  státusz  jutott.  Tehát  21  év  után  elhagytam  a  félvezetőgyártást.  Tulajdonképpen  nem  emelkedtem  tovább  a  ranglétrán,  mert  a  korábbi  Gyáregység‐ vezetői státusz ugyanolyan vezetői szint (és kereset) volt, mint az  új.  A  feladat  változott:  a  félvezetők  gyártásirányítása  helyett  mindkét  gyártási  ágazat  (félvezető‐  és  gépgyártás)  műszaki  irányítása,  később  pedig  az  önálló  kereskedelmi  tevékenység  megszervezése.  Ennek  következtében  egy  rövid  időre  belekóstoltam a kereskedelmi‐értékesítési munkákba is.  1986‐ban  a  MEV  Fóti  úti  épületében,  Újpesten  létrehozott  chipgyártó  kapacitás  elkezdett  életre  kelni.  Szovjet  technikával,  egyes berendezéseknél amerikai és német gépekkel el is indult a  próbaüzem,  de  mindjárt  meg  is  állt  a  MEV‐tűz  miatt.  A  tűzben  megsemmisült  a  teljes  chipgyártó  kapacitás,  a  LLOYD  biztosító  kb.  2,5  milliárd  forintot  (akkor  50  MUSD)  fizetett  a  magyar  államnak,  (nagyjából  annyiba  került  a  beruházás)  de  meg  se  próbálták újra kezdeni az építést és a beruházást.  A  mostanában  divatossá  vált  összeesküvés‐elméletek  (konspirációs teóriák, konteo) egyik kedvenc témája lett a MEV‐ 141   

tűz,  akit  érdekel,  utána  nézhet.  (A  bejátszást  csak  ilyen  formában, néhány képpel tudom közreadni.)  A  MEV  vezérigazgatója,  dr.  Balogh  Béla  mondta:  „Hogy  katasztrófa  lesz  vagy  lehet  –  kétségtelenül  benne  volt  a  lapban.  Nem  húsdarálókat  gyártottunk,  hanem  különleges  mikroelektronikai  műszereket,  robotokat, egyebeket. . . .”  Telegdy  György,  a  leégett  chipgyártás  vezetője  szerint:  „Ennél  sokkalta  nagyobb  veszélyt jelenthetettek, ha valaki  megnézte,  a  Szovjetúnióban  működő  gyárak  és  gyárak  tömegei,  amelyek  (ha  nem  is  a  legkorszerűbb,  de  mégiscsak)  olyan  félvezetőket  gyártottak,  amelyekkel  a  világűrt  meg  lehetett  célozni  és  meg  lehetett  hódítani.”  Huszka  Zoltán  műszaki  igazgató:  „Az  automatikus  tűzoltó  berendezés élesítése az előző hétre volt ütemezve, de a szerelő  éppen  azon  a  héten  meg‐ betegedett,  ezért  az  élesítésre  nem  kerülhetett  sor.  Úgyhogy  minden készen volt, minden adott  volt ahhoz, hogy egy ilyen tüzet a  rendszer  el  tudjon  oltani,  de  sajnos,  az  élesítés  elmaradt.  Legveszélyesebbek az arzin illetve  a  foszfin  nevű  gázok  voltak,  amelyekből  néhány  köbcenti  már  biztos halált okoz.” 

142   

Bognár  Sándor,  ipari  miniszter‐helyettes:  „Senki  nem  tudta  akkor,  hogy  ezekkel  a  gázpalackokkal,  amelyek  a  tűzben  voltak,  mi történik. Ezeket tehát ki kellett  hozni.  Erre  négy  fiatalember  vállalkozott,  a  tűzoltók  közre‐ működésével.  A  négy  fiatalember  munkaérdemrendet  kapott,  érdekes  volt,  hogy  az  volt  a  kérésük:  a  kitüntetést  egy  óbudai  kiskocsmában  adjam  át  nekik.  Munkaérdemrend átadása során még nem fordult elő, hogy ne a  parlamentben,  vagy  a  minisztériumban,  hanem  egy  óbudai  kiskocsmában adtam át.”  Dr.  Balogh  Béla  ezekkel  a  szavakkal  zárta  a  riportot:  „Rengeteg  minden  elhamvadt  ekkor.  Hitek  elhamvadtak,  remények  elhamvadtak,  rengeteg  befektetett  munka,  erőfeszítés,  lelkesedés.  Állítom,  hogy  a  lelkekben  sokkal  nagyobb  volt  a  kár, mint amit bármilyen biztosítás  pótolni  tudott  volna.  Ez  be‐ tokosodni tud, elmúlni soha.”    Az a véleményem, hogy a teljes igazságot csak jóval később  lehet megismerni, ha egyáltalán meg lehet.    Nos,  végül  is  az  európai  történelem  überelte  „kisded  játékainkat”.  A  berlini  fal  lebontásának  éjszakáján,  1989‐ben  nyilvánvalóvá  vált,  hogy  az  önálló  magyar  félvezetőgyártásnak  nincs  létjogosultsága.  A  mostmár  szabadon,  tömegesen  beáramló félvezető‐eszközök a mi  gyártmányainknál lényegesen  olcsóbbak – és (többségükben) jobb minőségűek voltak.  

143   

És ezzel visszaérkeztünk a sündisznóhoz.                Azt  már  láttuk,  hogy  az  újdonság  varázsa  a  Tungsram  gyöngyösi  gyárába  vonzott  sok  országos  vezető  embert,  meg  persze másokat is.  Engedjétek  meg,  hogy  elmondjam:  hogyan  láttuk  mi  a  POLITIKÁT és az MSzMP‐t.  A  „nagypolitikai”  dolgok  a  mi  (vidéki)  gyöngyösi  létünket  nem  nagyon  befolyásolták.  Azt  meg  igazából  el  se  tudtuk  képzelni, hogy egyáltalán valaha is meg lehet szabadulni a Nagy  Testvértől.   Én  magam  is  azt  gondoltam:  a  termelési  feladatok  adnak  nekem  elég  munkát,  a  politikával  időm  sincs  foglalkozni,  legyen  az a politikusok dolga. Valószínűleg a munka nem engedte, hogy  közülünk  (félvezetősök  közül)  bárkiből  politikus  legyen.  Nem  is  lett.  A  rendszerváltás  előtt  úgy  sem  mi  döntöttük  el,  hogy  kik  legyenek  a  politika  irányítói,  utána  a  választásokkal  már  megpróbáltunk  beleszólni.  Sajnos,  az  idők  folyamán  ennek  a  beleszólásnak nem volt sok foganatja,   Két  történet  (1966‐ból  és  1988‐ból),  illusztrálandó  az  egyik  és másik  helyzetet.  144   

1963‐ban  a  gyöngyösi  Szerszám‐és  Készülékgyár  egyik  üzemeként  indult  el  a  félvezetőgyártás.  A  helybéliek  közül  neveztek  ki  üzemvezetőt,  aki  nagyon  jó  eszű,  velem  egykorú  fiatal  (akkor  28  éves)  szakérettségis  gépészmérnök  volt.  Régi  gyári  ember,  természetesen  párttag.  Nagyon  sokszor  hallottuk tőle:   – Ha tudnátok, mit kaptam miattatok a taggyűlésen!   – Mit?   – Az nem tartozik rátok!  Lassanként kialakult az a véleményünk,  hogy ha ez így van,  és mindenben a PÁRT szava döntő, akkor nekünk is be kell lépni,  akkor majd az elmarasztalást vagy negatív véleményt ott helyben  cáfolni  tudjuk,  de  legalábbis  nem  a  hátunk  mögött  mondják  el.  Így  is  lett,  mi,  a  Pestről  jött  értelmiségiek  beléptünk,  majd  bekerültünk  a  PÁRT  vérkeringésébe.  Rövidesen  már  külön  alapszervezetként  működtünk  a  gyári  pártszervezet  keretein  belül,  magunk  közül  választottunk  párttitkárt.  Elértük,  hogy  ne  bunkó  fajankók  parancsolgassanak  nekünk.  Lassanként  az  egész  szervezet átalakult.  Jóval később bekerültem az MSzMP üzemi pártbizottságába.  A  pb  minden  évben  egyszer  kirándult,  amiben  az  volt  a  munkaidő‐kedvezmény,  hogy  pénteken  délben  elindultunk  (és  vasárnap  este  érkeztünk  vagy  vittek  haza).  Erre  az  1988‐as  kirándulásra  azzal  a  feltett  szándékkal  indultam  el,  hogy  alkalmas  időpontban  szót  kérek,  és  javaslatot  teszek  a 

145   

feloszlásunkra.  Magamban  össze  is  állítottam  egy  rövid,  két  részből  álló,  de  velős  beszédet,  körülbelül  ezzel  a  tartalommal,  idézem:  Tudjátok,  hogy  szeretem  a  vicceket.  (Azzal  szoktam  dicsekedni,  hogy  kb.  2000  kedvenc  viccem van.) Egy frisset elmondok.  Osztályfőnöknő  dolgozatot  írat  „Reggeli  otthoni  teendőim  iskola  előtt”  címmel.  Pistike  dolgozata:  »Fél  hétkor  csörög  az  ébresztőóra.  Felkelek,  megmosdok,  felöltözök,  megreggelizek,  fogat  mosok,  kimegyek  letörölni  a  TEFASZ‐t,  aztán fogom a táskámat és jövök az iskolába.«  Tanárnő  behívatja  Apukát,  elé  teszi  a  dolgozatot  és  megkérdi, hogy akar‐e valamit mondani. Apuka említi az ikesigék  ragozását egyes szám első személyben, aztán a homlokára csap:  –  Ja,  igen.  Pár  napja  beléptem  a  pártba,  azóta  minden  éjszaka  vagy hajnalban valaki kiírja krétával a bejárati ajtónkra: TEFASZ.  A  másik  mondandóm  egy  javaslat:  oszlassuk  fel  az  MSzMP  Üzemi  Pártbizottságát,  mert  a  körülmények  alakulása  mellett  (lássuk be mindannyian) nincs már  ennek értelme.    (Idézet vége)    Tervemről senki nem tudott (máig sem sokan), legfeljebb az  tűnt  fel,  és  azt  tették  szóvá,  hogy  a  szokásosnál  kevesebbet  iszom, és jókedvem nem emelkedik a többiekével arányosan.  Elérkeztünk  a  pénteki  vacsorához,  amihez  a  kirándulás  célpontjában  egy  pártüdülő‐vadászházban  foglaltunk  helyet.  Amikor  már  éppen  szólásra  akartam  jelentkezni,  bejött  egy  146   

„idegen”  társaság.  Na,  ezek  előtt  mégsem  sem  lehet,  de  majdcsak  elmennek.  Hát  nem  mentek  el,  sőt,  „összebarátkoztunk”,  közénk  ültek,  így  aztán  a  „feloszlatás”  elmaradt.   Az  azóta  eltelt  20  év  történéseit  csak  a  rend  kedvéért  szedem  sorba.  Hogy  ne  is  mondjam:  ez  már  nem  tartozik  a  címadó sündisznóhoz.    A  félvezetőgyártás  mellett  a  gépgyártás  is  haldoklott,  ugyanis kiderült, hogy a legfontosabb üzleti partner (Szovjetúnió)  is  végét  éli,  az  a  piac  már  nem  fizetőképes,  amely  piacból  a  Gyöngyösi  Gépgyár  élt  (és  nem  is  rosszul!),  Ilyen  körülmények  mellett  számomra  nagyon  jól  jött  egy  kedves  gyöngyösi  pénzügyes  kollégám  javaslata:  menj  el  korengedményes  nyugdíjba!  1991  novemberében töltöttem be az 55‐öt, megkértem, elengedtek.  Ott  álltam  55  évesen,  és  megpróbáltam  újrakezdeni.  Sok  próbálkozásomra  kaptam  ilyen  válaszokat:  „Nagy  fejtörést  okozott  nekünk,  de  mégis  …”  „Bár  követelményeinknek  mindenben megfelelt, de …” és hasonlók. Egy angol cég keresett  középeurópai  képviselőt,  a  jelentkezésemre  egyedül  Ők  adtak  őszinte választ: „Találtunk fiatalabbat, kevesebb pénzért.”  A véletlen úgy hozta, hogy  megkeresett  egy  éppen  akkor  alakuló,  építőipari  KFT,  amelynek  ügyvezetőjeként  10  évig  építettünk  társasházakat,  főleg  Budapesten,  Zuglóban.  Mire  kezdtem  belejönni  a  147   

„szakmába”,  kiderült,  hogy  egyre  gyakrabban  jelentkeztek  (tulajdonos‐társaimtól  eltérő)  saját  elképzeléseim,  ötleteim.  2001‐ben ténylegesen nyugdíjba mentem.   Angol  és  német  nyelv‐ tudásom  alapján  műszaki  fordításokkal tudtam kiegészíteni  (meglehetősen  alacsony)  nyug‐ díjamat.  Ennek  tény‐adatairól  annyit,  hogy  összesen  kb.  4000  oldalnyi  anyagot  (jó  részét  angol  orvosi  elektronikából)  fordítot‐ tam le. A visszajelzések szerint jól.  A  fordítási  igény  az  idő  folyamán  egyre  csökkent,  várható  volt,  hogy  a  fiatalok  (olcsóbban,  vagy  „munkaköri  kötelességből”)  el  fogják  venni  a  munkámat.  Mégsem  ez,  hanem  a  2008.  december  23‐án  bekövetkezett  koponyaalapi  törés  (agysérülés,  koponya‐műtét)  miatt  került  veszteséglistára  a  nyelv‐ tudásom.       Ennyi. Itt vagyok.        Nem  rólam  szól  a  következő  vicc:  Szent  Péternél  csöngetnek.  Az  Öreg  felébred  a  szunyókálásból, előveszi a nagy kulcsot, kinyitja az ajtót. Kinéz –  sehol  senki.  Visszaballag,  pár  perc  múlva  ismétlődik  minden:  kinyit,  kinéz,  senki.  Újabb  pár  perc  múlva  újabb  csengetés,  az  ajtónyílásban  ott  áll  valaki.  Az  Öreg  mérges  –  hallja,  mit  szórakozik velem? – Bocs, de kétszer sikerült újraéleszteni.  148   

Talán  annyiban  lehet  analógia  a  vicc  és  a  2008‐as  eseményem  között,  hogy  én  is  becsöngethettem.  Csakhogy  a  feleségem,  lányunk,  fiunk,  a  Honvéd  Kórház  Idegsebészetének  csapata – közös erővel megakadályozták a belépést.   A  rólam  kialakított  kép  teljesebbé  tételéhez  (csak  vezérszavakban) egy‐egy mondat a közvetlen Családomról:  Feleségem  született  Érdi  Eszter,  ismeritek,  54  éve  vagyunk  együtt,  labor‐szakasszistensként  ment nyugdíjba.  Lányunk Tünde (1962): debreceni  orvosi  egyetem,  radiológus,  Raditec  magánklinika  orvos‐ igazgatója, kétszeresen elvált.  Tünde  lánya,  legnagyobb  unokánk,  Emese  (1986)  építész‐ mérnök,  asszonynevén  Gulácsi  Szakács Emese.    Fiunk  Zoltán  (1966):  BME  Villa‐ mosmérnöki  Kar,  Közgazdasági  Egyetem,  szabadúszó  tanácsadó.  Felesége Marti Ilona.     Gyermekeik  Dorottya  (1994)  Pécsett  orvostanhallgató,  Csaba  (1996) és Lilla (1999) középiskolások Gödöllőn.     

        149   

FÜGGELÉK – Gárdonyi Géza: Magyarul így! Ez a néhány mondat azért került a FÜGGELÉKbe, mert máshova nem tudtam „beszervezni”. A serdülés során mindent elolvasva sort kerítettem a könyvespolcon lévő (piros kötésű) Gárdonyi sorozatra is. Ennek keretében olvastam el a „Magyarul így” kötetet, és nagyon jónak és igaznak találtam. Azóta is csak akkor beszélek úgy, ahogy azt az iskolás könyvek megkövetelik, ha hivatalos iratot fogalmazok, vagy ha súlyt helyezek arra, hogy ne tartsanak bunkónak. Csekély vigasztalást ad az, hogy az utóbbi időben megjelenő (számítógépes) helyesírási ellenőrző programok már nem javítják ki, ha „almát eszek”-et írok. Részlet a könyvből: A szerző beköszöntője: El vagyok készülve arra a kellemes állapotra is, hogy ezeket a sorokat épp az én fejemre rázogatják majd legszívesebben azok, akik belőle okultak. Mert hiszen mindazok a hibák, amiket itt felszínre vetek, alig egy-kettő híján, - az én írásaimban, könyveimben is éktelenkednek. S még rá: mindazokat a hibákat, amelyeket már az én szemem ereje nem bírt meglátni, épp az én tollam gúnyolásával vetik majd új rostába azok, akik a munkámat folytatják. Elszenvedem. Sőt: örömmel szenvedem. Mert nem a hiúság oltárán áldoztam ezzel a könyvemmel, hanem a magyarságén. A nyelv is változik idők haladtában, mint ahogy maga a nemzet is változik. De a nemzet lelke nem változik, hát a nyelvnek a lelke se változhatik. A nemzet lelke meg a nyelv lelke egy. Aki hibásan beszéli a nyelvet, a lélek ellen vét. A régi időkben, mikor még nem olvastak, semmi volt az, ha egyes ember hibásan beszélt, de ma, mikor már a kapás ember is újságot olvas, a hiba ragadós. S ma már annyi a hibás szólás a nyelvünkben, hogy száz év múlva német segédigék nélkül köhinteni se lehet. Micsoda gazdag emberek voltak azok az országfoglaló magyarok! Ezer év óta rabolják ennek a nemzetnek a kincseit: német, tatár, török, osztrák. Maga magát is pusztítja ezer év óta: kártya, váltó,

150   

nemtörődömség. Még a nyelvét is rontja ezer év óta s még mindig gazdagabb a nyelvünk, mint akármelyik európai népé. Az első nyelvrontó bizonyára az a misszionárius volt, aki megtanult köztünk magyarul és lefordította a Miatyánkot: ki vagy a mennyekben qui es in coelis... mi kenyerünket mindennapit, - panem nostrnum quotidianum. S mihelyt az első ős letette a kardot és pennát vett kezébe, azóta minden író nyelvrontó is egyúttal. Latin és germán formákkal szegényítik a nyelvünket ezer év óta. Dicsértessék a Jézus! Magasztaltassék a Hunyadi Mátyás! S az utolsó nyelvrontó az az utolsó író lesz, akit majd az utolsó útjában visz át a Cunard Amerikába. * A csárdai zenész, az iparhegedűs 25-30 hanggal dolgozik. Annyival eljátszik minden dalt. A művészhegedűs ugyanazon a hegedűn 200-300 hangot zendít elő. Épp így vagyunk az íróművészettel is. Az iparos író a közélet kapott kis szótárából él. Ő azzal mindent elmond amit akar s a vele egyszintű olvasó megelégszik vele. A művész-író azonban ismeri a nyelvbeli kifejezések sokféle különbségét s a különbségek sokféle színét és sokféle erejét: s egy pillantásra lát és választ, mint a gyöngy-fűző asszony. * Idegen szavak a nyelvünkben: bolondnak mondanánk azt a pávát, amelyik túzok tollat tűzdelne a maga tollai közé. * Akadémiás magyarság és mezei magyarság,- micsoda változat a kettő! * Napjaink magyartalansága: a borbély már vágja a hajat, a boltokon vasárnaponkint csupa zárva-ajtó. * Minden nemzetnek főkincse a nyelve. Bármit elveszthet, visszaszerezheti, de ha a nyelvét elveszti, Isten se adja vissza többé. Aki a jó magyar szót elhagyja az idegenért, akinek a korcs magyar szó nem fáj, hazaáruló! ikes ige és iktelen ige A hangsúly iktelenné rövidíti olykor az ikes igét: Imádkozzál érettünk. Imádkozz gyönyörűm. Versben is rövidülhet: „ ... mint a kis nefelejcs, enyész.” (Berzsenyi)

151   

* tárgyas, tárgytalan ikesek eszem - eszek A különbséget magyarázza meg ez szóváltás: - Mit csinálsz Pista? - Eszek. - Megvan a szalonnád? - Eszem. - Hát aztán mit csinálsz? - Iszok. - Iszod a bort? - Iszom. Vagy, más példa: - Eszel? - Eszek hát, és mind megeszem a mi itt van. - Csak nem tán? - Debizony megeszek én mindent, mint hernyó. Az ikes igéknek az az iskolás szabálya, hogy minden ikes ige első személye m, rontása a magyar nyelvnek. Az első személyű m csak ott maradhat meg, ahol a k-nak alkalmazhatósága nincsen. Verseghy azt vitatta, hogy teszek, hozok analógiája megköveteli az eszek, iszok alakot, mert eszem, iszom éppen olyan tárgyas formák, mint teszem, hozom. Az eszem, iszom tárgytalan hatása szerinte tót hatás eredménye. Az eszem-eszek kigúnyolására hallottam Egerben: - nem törődöm vele, fütyülöm rá.

Ennyit szerettem volna hozzátenni.

152   

Tartalom Bevezető .................................................................. 3  Pedagógus ................................................................ 4  Verekedés ................................................................ 8  Dohányzás .............................................................. 11  Kolesz ..................................................................... 20  Feleség ................................................................... 27  Gyerekszáj .............................................................. 38  Házak ...................................................................... 46  KFT ......................................................................... 69  Barátság ................................................................. 72  Identitás, liberalizmus ............................................ 91  Zsidó ....................................................................... 95  Kommunista ........................................................... 98  Kokárda ................................................................ 100  Kitüntetéseim ...................................................... 103  Kosárlabda ........................................................... 112  Szobrok ................................................................ 115  Mese a sündisznóról ............................................ 129  FÜGGELÉK – Gárdonyi Géza: Magyarul így! ......... 150  Tartalom ............................................................... 153    153