TARJÁNYI PÉTER & DOSEK RITA AZ ÖRDÖGI KÖTELÉK PATMOS RECORDS BUDAPEST, 2016

TARJÁNYI PÉTER & DOSEK RITA

AZ ÖRDÖGI KÖTELÉK

PATMOS RECORDS BUDAPEST, 2016

© Tarjányi Péter, 2011 © Dosek Rita, 2011 Újraszerkesztett változat A kiadásért felel Kauzál Márton Szerkesztette Sugár Ágnes Borító, tördelés Ifj. Balogh Ferenc © 2016 Patmos Records All rights reserved – Minden jog fenntartva. ISBN 978-615-5526-21-3

PROLÓGUS Tom egyre szaporábban kapkodta a leveg t, ahogy rohant. A szűk sikátorok végtelen labirintushoz hasonlítottak, úgy érezte, szinte rád lnek a falak. Nem tudta, merre tart, csak futott a beszűr d fények felé. Valahol véget kell érniük a háztömböknek! – gondolta, de bármerre is fordult, csak újabb, falak által közrefogott utcákban találta magát. Egy pillanatra megállt, behúzódott egy kapualjba, visszatartotta lélegzetét és figyelt. A háta mögül érkez zajok egyre közelebbr l hallatszottak. Hiába fülelt, nem értett egy szót sem a kiabálásból. Megpróbálta olyan halkan venni a leveg t, amennyire csak tudta, és óvatosan kilesett a hangok irányába. A sikátor végében sötét alak körvonala rajzolódott ki a félhomályban, lépteinek zaja egyre hangosabban fészkelte be magát Tom agyába. Lényének minden porcikája érezte, hogy csapdában van, de összeszedte erejét, és újra nekiindult a céltalan rohanásnak, ám nem tudott elég gyorsan futni. Az árny a kezében lév fegyverb l tüzet nyitott rá. Tom, nem tör dve azzal, hogy a falakon gellert kapott lövedékek fémes hangot adva pattognak körülötte, egyre keservesebb er feszítéssel próbált gyorsabban rohanni, de lábai mintha ólomból lettek volna, nem bírtak, nem akartak engedelmeskedni. Egyszer csak éles fájdalom hasított az oldalába, megfordult körülötte a világ, s mint akinek kihúzták a lába alól a talajt, egy szempillantás alatt orra bukott. Hanyatt fordult, tehetetlenül nézte a fölé magasodó, sötét házfalakat. Megpróbálta felemelni a fejét, de képtelen volt rá. Az oldalához nyúlt, és tenyerével próbálta kitapogatni a homályban, mekkora a baj. Érezte, ahogy szétken dik ujjain valami meleg, selymes tapintású folyadék. Vérzett. Mindez a pillanat tört része alatt futott át a fején. Képtelen volt fölállni. Zihált és tehetetlenül várta, hogy az idegen beérje. Hallotta, ahogy a lépések a fejéhez közelednek, hátát félig a falnak támasztotta, de nem tudott teljesen megfordulni, hogy lássa, ki az. A léptek zaja végül elült. Lassan egy pisztolycs úszott be szemei elé, közvetlen közelr l. A pisztoly mögött egy homályos arc

körvonalazódott, légzése nem árulkodott futásról vagy kapkodásról. Hihetetlenül idegesít volt, hogy hallani vélte a támadó nyugodt szuszogását, de az arcát nem tudta azonosítani. Tom ennek ellenére megpróbált hunyorogni, hogy végre élesen lássa az alakot, de képtelen volt kibogozni az elmosódott vonalakat. Behunyta a szemét, és várta az elkerülhetetlent… Fülsiketít dörrenés hasított a tudatába. Hirtelen felült és körbenézett. Az éles fény egy pillanatra elvakította, annyira, hogy belesajdult a szeme. Aztán, nagyon lassan, minden újra formát kapott. Kirajzolódtak el tte bútorai, a gyönyörű lakás falán lógó festmények, az éjjeliszekrényre kirakott személyes tárgyai, minden érintetlenül, ugyanott állt, ahol el z este hagyta. Kétségtelenül otthon feküdt, a saját ágyában. Pulzusa az egekben járt és még mindig hosszú hörgésekkel kapkodta a leveg t. Egész teste csatakosra izzadt újból visszatér rémálmától. A beszűr d hajnali fény szinte áttörte a red ny réseit és egyenesen az arcába világított. Elkapta a fejét, kikelt az ágyból és a fürd szobába ment. A tükörb l nyúzott, fáradt szempár nézett vissza rá. Hideg vizet engedett és megmosta az arcát. A mosdókagylón álló gyógyszeres üvegre pillantott, kezébe vette és elolvasta az adagolási utasítást. Altató volt, amit az orvos írt fel neki. Habozott, már gyerekkora óta utálta az orvosságokat. Az üvegcsét még mindig bontatlanul forgatta a kezében, végül visszatette ugyanoda, ahol hetek óta állt. Régóta gyötörték ugyanazok a rémálmok, de mégsem vett be altatót, hogy nyugodt éjszakája legyen. Azt várta, hogy végre felismerje az embert, aki követi. De az arc továbbra is homályos maradt, Tom pedig nyúzott és kialvatlan. Felöltözött, majd megnézte a CNN-en az aktuális híreket. Az álmokon kívül semmi oka nem volt rá, hogy valami nyugtalanítsa, mégis rossz érzése támadt. Tudta, hogy az álmok, még ha rémületesnek tűntek is, eddig sohasem hazudtak neki. Nem bírta elhessegetni az érzést, hogy ha nem , akkor valaki a csapatából bajban van. Egy különleges egység tagja volt, olyan nemzetközi csoporté, amelyik papíron nem is létezett. Kényes ügyeket kaptak, és veszélyes háborús bűnösöket kellett levadászniuk az elmúlt években a Balkánon. A telefonért nyúlt, felettesét és barátját, Fritz Maier tábornokot tárcsázta.

– Megint nem tudsz aludni? – kérdezte egy rekedtes hang a vonal másik oldalán. – Nem – temette kezébe arcát Tom, a gyűrött ágy szélén ülve. – Nem tudom megmagyarázni, de még mindig rossz érzéseim vannak. Csak körbe akartam telefonálni a csapatot, hogy minden rendben vane. Talán akkor tudok még pihenni. – Mióta is tartanak a rémálmaid? – kérdezte álmosan Fritz. – Két hete? Tom az éjjeliszekrényen világító órára nézett, hajnali öt óra volt, 2005. június 6-a. – Már három. – Az sok – szögezte le az osztrák tábornok. Tom hallotta, hogy Fritz kikászálódik az ágyból és bekapcsolja a tévét. Nyilván egyúttal a ház körüli biztonsági kamerák képeit is ellen rizte. – Próbáltad már az altatót? – Nem akarom elnyomni a megérzéseimet – sziszegte Tom. – Túl sokszor mentették meg az életemet. – Tudom – válaszolta Fritz megértéssel –, de mindent ellen riztem, amióta el ször felhívtál, és hidd el, nincs ok az aggodalomra. Én is tartottam t le, hogy a szerb elnök elfogásáért majd valaki bosszút áll, de Gojkovic börtönben van, a kormánybiztosáról, Drakulicról semmi hír, nyilván bujkál. A vele szimpatizálók köreib l semmilyen ellenséges információt nem kaptunk. Ami a mieinket illeti, mindenki élvezi a szabadságot, és azt a rengeteg pénzt, amit a sikeres akcióért kaptak. Ki házat vett, ki utazgat… – Valami készül dik, hidd el! – vágott közbe Tom. – Barátom, lassan fel rl d magad! – váltott komolyabb hangra Fritz. – Három hét hosszú id ! Ki kell pihenned a fáradalmaid, lehet, hogy a kimerültség űz veled rossz tréfát! – Lehet – mondta hitetlenül Tom. – Régen is megküzdöttél az árnyaiddal! – De ezek most nem árnyak! Ez valami más! Hogy magyarázzam el? – keresgélte a szavakat Tom. – Olyan, mint amikor be kell hatolni egy szobába, és nem tudod, hányan és hol vannak odabent, mégis érzed, hogy ott áll a rossz fiú, balra az ajtó mögött. Érted? Nincs semmi bizonyosság, csak érzed. És amikor belépsz, azért tudsz olyan gyorsan reagálni, mert el re megérezted…

– Pontosan tudom, mir l beszélsz, de nekem az kevés, hogy rossz érzéseid vannak! – mondta szigorúan Fritz. – Segíteni akarok, de nem tudom, merre induljak el! – Én sem. Csak… csak azt hittem, ha felhívlak, akkor együtt kitalálunk valamit. – Beszéltél a többiekkel is err l? – A srácokat fel szoktam hívni, hogy megbizonyosodjam róla, rendben vannak. A pontos okokat nem mondtam, de Lévai és Kistehén már elég régóta ismernek ahhoz, hogy tudják, mire ez a sok érdekl dés. k viszont nem férnek hozzá olyan információkhoz, mint te. – Na, jó! Felhívok néhány összeköt t, hogy körbeérdekl djek a balkáni mozgásokról, de reggelig várnom kell. Ha megtudok valamit, hívlak. Addig próbálj meg aludni! – Kösz! – tette le a telefont Tom.

NÉMETORSZÁG, AZ OSZTRÁK HATÁR MELLETT, 2005. JÚNIUS 6. 06:34 Az ég alja még csak pirkadt, amikor Matthias Braun rmester, szokásos reggeli kávéját hörpölgetve kilépett az erkélyre. Kényelmesen leült a hintaszékbe és a keleti határon emelked hegyek ormát figyelte, ahogy a csipkés hegyláncolatok mögött, lassan el bújtak az els napsugarak. Nyilván annyira magával ragadta a látvány, hogy nem vette észre a kert végi bokrok takarásában megbúvó alakot. A kerítést szegélyez hatalmas tuják és sűrű csipkerózsabokrok tövében kiváló rejtekhelyet talált a fegyveres. Egész testét fekete ruha fedte, fején csuklya volt, csak a szeme fehérje világított az árnyas bokrok között. A háta mögötti domb és az erd még sokáig elfogta a napsugarakat, így szinte egybeolvadt az árnyékkal. Lassan, hogy ne

keltsen feltűnést a hirtelen mozgás, az órájára pillantott. Még két perc – jegyezte meg magában, és várta, hogy lekapcsoljon az automata öntöz rendszer. A hatalmas, kétszintes ház kertje az utcafronttal ellentétesen az erd és a dombok felé terült el, a ház takarásában, hogy az avatatlan szemek ne zavarhassák a lakók nyugalmát. A kertet mesterien tervezték meg. A rendezett pázsiton járókövek jelölték az utat az égszínkék vizű medencéhez és a kissé távolabb álló, szabadtéri kemencéhez. A fennmaradó helyen egy-egy fiatal gyümölcsfával törték meg a teret, a kerítés mellett pedig sűrű, magas növésű bokrokat és tujákat ültettek, ezzel kiváló takarást nyújtva az épületnek. A ház egyszerű, mégis magával ragadó látványt nyújtott. Az alsó szint k b l épült, az erkélyt és a fels szintet sötétbarnára pácolt fa borította. Az ablakokból és a balkon korlátjáról végig piros és rózsaszín, dús növésű futómuskátlik omlottak alá, eltakarva a hintaszékben kávézó célpontot. Mindjárt bemegy a házba – gondolta a fegyveres ugrásra készen. Mindössze két perce volt, hogy feltűnés nélkül a medence mögé osonjon. A kertet figyel biztonsági rendszert már rég kiiktatta és a kamerák egy néhány nappal korábbi felvétel képeit mutatták, ha esetleg Braun rápillantana a riasztó monitoraira. A támadó biztosra akart menni és tudta jól, hogy csak közvetlen közelr l tud gyors és eredményes munkát végezni. Arra várt, hogy az rmester lemenjen a vízhez. Egy figyel csapat hetek óta szemmel tartotta a szokásait, és a célpont minden reggel ugyanúgy kezdett. Kávé a balkonon, úszás a medencében, néhány karate gyakorlat, végül fekv támaszok. Menetrendet lehetett volna hozzá igazítani. Az rmester – mint mindig – a hűvös reggel ellenére egy szál bokszeralsóban ült ki az erkélyre. Megvárta, amíg befejez dik a reggeli locsolás, aztán bement a házba, hogy felvegye úszónadrágját. Most is így történt. Amint az öntöz fejek lassan kattogva visszahúzódtak a föld alá, a fegyveres kilépett a bokrok mögül, és a tuják mellett, az árnyékban maradva átosont a medencéhez. Le sem vette a szemét az erkélyr l, közben pedig maga el tt készenlétben tartotta hangtompítós pisztolyát, arra az esetre, ha Braun rmester visszalépne a szobából. A medence mögötti bokrok mögött aztán újra leguggolt, mozdulatlanul

várt és fülelt. A reggel ellenére a növények fedezékében az árnyék teljesen beburkolta, megvédve a lebukástól. Braun rmester kisvártatva megjelent a kertben. Vállára vetett törölköz vel, csíp re tolt nadrágjával Adoniszhoz hasonlított. Deltás vállai, keskeny csíp je, kockázott hasizma sok lány szívét megdobogtatta. A macsó piperk c – engedett meg egy kósza gondolatot a fegyveres, majd egy pillanatra összeszorította a szemét, mintegy feddésként. „Soha ne gondolj semmit az áldozatról, mert megérzi” – idézte fel kiképz je sok-sok évvel ezel tti tanítását. Újra kinyitotta a szemét és sokkal jobban koncentrált olyan semmitmondó dolgokra, mint az el tte elterül harmatos gyep. Braun rmester egyenesen az ugródeszkához tartott, a lépcs korlátjára terítette törölköz jét, szorosabbra húzta derekán a nadrágot, majd kimasírozott az imbolygó palló végére. A támadó a medence mögött talált búvóhelyr l tökéletesen látta, ahogy a célszemély fel-felugrál, hogy tökéletes ívet adjon a vízbeugrásnak. Halk kattanással hátrahúzta a kakast. Kesztyűs ujjával a holtpontig mozdította hátra az elsüt billentyűt, éppen úgy, hogy már csak egyetlen apró mozdulatra legyen szükség a lövéshez. Lassan, némán lélegzett, nehogy felfedezzék. A legkisebb zörej is elárulhatta volna, nem kockáztathatott. Várta a tökéletes id pillanatot. Utolsó ugrásával Braun rmester egészen magasra emelkedett, el retette a kezét és kihomorított, hogy egyenes vonalban csapódjon a vízbe. Elugrása pillanatában hatalmas zörejjel rázkódott meg az ugródeszka, és magasra csapott ki a víz, ahogyan teste elmerült a medencében. A fegyveres ezzel egy id ben kiugrott a rejtekhelyr l és az rmesterre szegezve a pisztolyt a medence széléhez futott. Tudta, hogy a víz eltéríti a lövedéket, és csak egy lehet sége van. Mikor a célszemély feje felbukkant a víz alól, elsütötte a fegyvert. Gyors egymásutánban négyszer l tt. A halk pukkanások alig hallatszottak az ugródeszka hosszan tartó zörgését l és a kicsapódó hullámok túlfolyóba öml csobogásától. A szomszédos házakból nem néztek ki, megszokták már az rmester reggeli testedzésének hangjait. A vízfelszínt füstszerűen gomolygó, vörös szín festette meg a

tehetetlenül lebeg test mellett, amely lassan a medence fenekére merült. A fegyveres egy hosszú pillanatig nézte áldozatát, hogy meggy z djön az eredményr l, majd siet sen – fegyverét ismét a ház felé tartva – távozott az erd felé, ahol egy villanás alatt újra elnyelte a homály. Tökéletes munkát végzett.

SZERBIA, BELGRÁD, 2005. JÚNIUS 6. 15:28 Gyönyörűen sütött a nap a városra, mintha maga is kedvelné a Duna és a Száva találkozásánál elterül metropolisz látképét. Az égen tovatűn felh k vidám hátteret adtak a két hömpölyg folyó vizében visszatükröz d városképnek. Az utakon nyüzsg forgatag, emberek százai siettek munkába, vagy épp hazafelé. Az óratorony, mint magányos rszem emelkedett a házak fölé. A hatalmas óramutatók lassú mozgással hirdették az id múlását, nem tör dve a rohanó várossal. A méteres nagyságú, festett római számok némelyike távolról nem látható szervizkijáratot rejtett. Az óra méretéhez viszonyítottan apró nyílások egyikéb l egy 50-es kaliberű, precízióslöv puska csöve meredt a híd felé. – A konvoj elindult – hallatszott egy id s férfihang a mellette fekv lövésznek intézve szavait. A fegyver mögött készenlétben lév mesterlövész fekete kesztyűs ujját az elsüt billentyű mellé helyezte és belenézett az optikába. A hosszú, méretes fegyver teste szakszerűen egy villás állványra volt er sítve, amit szögbelöv vel a födémhez rögzítettek, a biztos lövés érdekében. – Elhagyták a harmadik keresztez dést – szólalt meg egy másik reszel s hang az adóvev b l. A lövész finomra állította a távcs élességét, hogy olyan tökéletesen lásson mindent, mintha maga is ott

lenne, ahová a puskacs mutat. Hamarosan hat fekete autó tűnt fel a látóterében. – Látom ket – mondta ismét a lövész mellett fekv személy a kezébe vett adóba, miközben az ikeroptikához kötött kis laptopot is figyelte. Ugyanazt a képet látta, amit a puskán lév irányzék mutatott, viszont nála nemcsak a kép, hanem rengeteg adat is megjelent a képerny n. Az feladata volt a célzáshoz szükséges információk összegyűjtése és betáplálása a számítógépbe, hogy a lövész tökéletesen célozhasson a kalkulált lövési adatok alapján. Tulajdonképpen volt az agy, a lövész pedig a kéz. Délután négyre járt. A nap már nyugati irányból sütött az óratoronyra, elnyúlt, világos téglalapot rajzolva a szerel helyiség poros padlójára, mintha a szervizkijárat negatív árnyékát festette volna oda. A komor alakok a nyílástól körülbelül három méterrel hátrébb feküdtek, a sötétségbe olvadva. Nem kockáztatták, hogy a bevilágító napsugarak felfedjék ottlétüket, ezért tisztes távolságot tartottak a kijárattól. Felszerelésük és technikájuk így is tökéletes képet mutatott nekik a légvonalban majd egy kilométerre folyó eseményekr l. A számítógépet összekötötték az óra XII-es számjegyébe elhelyezett, és a háttérbe teljesen beleolvadó, azonos színre festett mér műszerrel, ami a torony el tti szélirányt és szélsebességet mérte. A küls tényez k pontos meghatározása rendkívül fontos volt, hogy precízen beállíthassák a lövés irányát, és a lövedék ne térjen le a kívánt röppályáról. A komputer ezen kívül mérte a küls h mérsékletet, a páratartalmat, s t a konvoj sebességét is. A lövész és a figyel tudta, hogy nagyon nehéz lövésre készülnek, amelynél a legkisebb hiba is kudarchoz vezethet. – Közelednek. A távolság 1350 méter, sebességük 64 km/ó. – Álló pontra dolgozunk! – hangzott újra a háttérb l, mintegy emlékeztet ként. – Tudom – válaszolt vissza a löv . Tisztában volt vele, hogy ilyen nagy távolságból szinte lehetetlen mozgó autóban ül személyre célozva l ni. Alig páran voltak a világon, akik értettek hozzá, és , bár kiváló lövész volt, nem tartozott közéjük. – Nem lesz sok id nk! Kell egy zászló a célterületen, hogy kiszámíthassuk az ottani szélsebességet – mondta és kicsit távolabbra állította a fegyveren a

fókuszt, hogy a kiszemelt épület körül valami szélfútta tárgyat találjon. – Meg is van – mormolta egy divatbolt bejáratnál elhelyezett reklámlobogóra utalva a figyel , és kijelölte a monitoron a zászlót, majd bepötyögte a l elemez számítógépbe az utasításokat. A képerny n pár pillanattal kés bb megjelentek a kiszámított információk. – Szélirány észak-északkelet. Szélsebesség 6 m/sec – hangzott az információ. – Az épület… – nyomta meg a lézeres távolságmér gombját, ami egy villanás alatt bemérte az épület bejárata el tti nagy virágcserépre irányított lézersugár alapján a kés bbi célpont távolságát – 694 méterre van. – Újra gépelt valamit, majd ismét megszólalt. – Három jobbra, négy fel! A lövész három kattintást állított jobbra az irányzékon, hogy a célzással ellensúlyozza a szél által generált eltérít er ket, és négy vonalkával csavarta feljebb az optikában lév irányzótüskét, hogy a távolságon ható gravitációs er t is belekalkulálja a röppályába. Újra a célpontra fókuszált. A fegyvert a harmadik autóra irányította és követte a mozgást. A puskacs csak minimálisan mozdult, alig észrevehet en, hiszen ilyen messzir l a milliméter tört része is hatványozott hibát jelentett. Egy mesterlövész ezekben a pillanatokban nem annyira látja, sokkal inkább érzi a célt. Hatalmas teher nehezedett az elkövetkez egy percben a vállára. Mégis lassan, egyenletesen lélegzett. Szinte a szívverését is szabályozta. Nem kockáztathatta meg, hogy egy hirtelen lélegzetvétel, vagy akár egy apró dobbanás elrontsa a tökéletes célzást és az elsütést. – Még egy perc – hallotta maga mell l. Izmai egy pillanatra megfeszültek, majd teljesen elengedte magát. A konvoj a kiszemelt épület elé kanyarodott. A test rök kiugráltak az autókból, és figyel helyzetbe álltak. A célszemély közvetlen test rei a hármas számú autóhoz léptek, és a kiszálló vezet t körbezárva, ajtót nyitottak számára. A lövész optikáján végre felbukkant a célszemély. Nem tévedhetett. A célkeresztet egyenesen a célpont két lapockája közé állította be. Míg a küls események rendkívül gyorsan zajlottak, gondolatai lelassultak, teste mintha légüres térben úszott volna, furcsa módon mégis együtt mozgott a kinti történésekkel. Bels fülében szinte visszhangoztak szíve dobbanásai. A mellette lév figyel

hangja furcsán a távolból jött, mégis átjutott szuszogásán és szívének lármáján. – Mehet! – hangzott az utolsó küls utasítás, miután a számítógépes elküldte a lézer távmér vel azt a láthatatlan „próbalövést”, ami a célszemély testér l a századmásodperc tört része alatt visszaver dött. Ekkor zöld jel villant fel, nem csupán a képerny n, hanem a lövész szeme el tt is az optikában, jelezve, hogy a célzás pontos. Most már az övé volt a f szerep. A döntés, hogy mikor húzza meg az elsüt billentyűt. Lassan fújta ki a leveg t, koncentrált, hogy tökéletesen elkülönítse szíve lüktetését. Ki kellett várnia a két szívdobbanás közti id t. Úgy érezte, a falakról ver dik vissza ez az rületes hang, majd egy pillanatra elhalkult minden. Tökéletes csend következett. Teste egyetlen apró rezdülést sem tett, még szempillája sem csukódott le, csak finoman meghúzta mutatóujjával az el feszített elsüt billentyűt… A lövedék hatalmas dörrenéssel robbant ki a hosszú cs b l, és kegyetlenül, hangsebesség felett süvített a célpont felé. 0,8 másodperccel kés bb a célszemély teste az autójának ajtajától mintegy másfél méterre, a nagy erejű lövedék becsapódásának energiájától szabályosan kettészakadt. A halott körül rületes zsivaj és rohangálás kezd dött. A test rök nem láttak át a kétségbeesetten futkosó és bepánikolt tömegen. Körbenéztek az épületek ablakait kémlelve, de hirtelenjében nem tudták megállapítani, honnan jött a lövedék. Rádión parancsok repkedtek, de jól látható volt a visszafordíthatatlan, totális zűrzavar. Szirénák harsantak a távolban, a biztonságiak vezet je nyilván tudta, hogy végérvényesen elkéstek. Egy orvos törte át a tömeget és a földön fekv , szétszakadt torzóhoz lépett, majd egy pillanat múltán tehetetlenül széttárta a kezét. Ahhoz, hogy tenni tudjon valamit, prófétai gyógyítóer vel kellett volna rendelkeznie.

MAGYARORSZÁG, BUDAPEST, 2005. JÚNIUS 06. 18:41

Tom éppen esti edzését végezte, és döbbenten figyelte a híreket a konditermében felszerelt tévékészüléken, amikor megcsörrent a mobiltelefonja. A kijelz n Fritz neve villogott. Levette a hangot, megtörölte verejtékez homlokát és kopaszra borotvált fejét, majd fogadta a hívást. – Fritz! Ne is mondd! Elképeszt , ami történt! – Igen – kezdte kissé zavartan Fritz. – Szörnyű, ami történt! De szintén szólva meglep, hogy már tudsz róla! – A CNN csak a gyilkosságról beszél. Szerintem már mindenki tudja. – Ja, te a szerb miniszterelnökr l beszélsz – mondta Fritz. – Miért, te mir l? – kérdezte Tom meglepetten. Barátja nagyot sóhajtott. – Igazad volt, megtámadták a csapatot. Matthias Braun rmestert reggel valaki kétszer hátba és kétszer fejbe l tte. Azonnal meghalt. Tom döbbenten rogyott le a fékpad szivacsos lapjára. Nehezen tudta felfogni a hallottakat. Bár nem tartotta a csoport német felével a kapcsolatot, még élénken éltek benne a közös akció emlékei, amikor Fritz Maier vezetésével, a négy németb l és hat magyarból álló különleges egységgel hosszú és áldozatokat követel rajtaütések során sikerült elfogniuk a bujkáló, háborús bűnös volt szerb elnököt, Drazen Gojkovicsot. A német kommandósok közül akkor csak ketten maradtak életben, Matthias Braun volt az egyikük. – Ki… ki tette? – Még nem tudjuk, nincs túl sok nyomunk – felelte Fritz. – 9 milliméteres pisztolyt használtak, találtunk néhány lábnyomot a kertben a tuják alatt, a védelmi rendszert pedig valaki profin bezavarta, de ennél többre eddig nem jutottunk. – Drakulicék? – Gondoltam rá, de még semmi nem támasztja alá a gyanúmat. Minden nyomot bekérettem a német rend rségt l és nem beszéltem nekik Braun korábbi küldetésér l. Lehet, hogy semmi köze sincs az egészhez, nem akarom félrevinni már az elején a nyomozást. – Akkor mi legyen? – Hívd össze a tieidet! És a biztonság kedvéért gyertek ide, amilyen gyorsan csak lehet. Nem bánom, honnan repülnek ide, de ma látni akarok mindenkit!

– Máris telefonálok! – fejezte be a beszélgetést Tom. Miel tt újra tárcsázott volna, kisandított az ablakon, hogy lát-e valami szokatlant, de a faágon játszadozó verebeken kívül egy lélek sem járt lakása közelében. Már jó ideje nem látta társait, csak telefonon tartotta velük a kapcsolatot. Tudta, hogy mindenki a nagyvilágban van és jól megérdemelt szabadságát tölti. A különleges akcióért kapott jutalomból könnyen kezdhettek új életet. Tom új lakásba költözött, Kistehén európai útra indult, Lévai Horvátországban folytatta pályáját és oktatónak állt. A lányok is szétszóródtak. Rita Olaszországba ment hegyet mászni, végre volt elég pénze, hogy a hobbijának hódoljon. Mónika a lányával egy családi házba költözött, Judy pedig végre megvalósíthatta álmát, és vett egy kisebb hajót. A csoport német felével Tom kevésbé tartotta a kapcsolatot, azt inkább Fritzre hagyta. Ami azt illeti, a sajátjaival is csak néhanapján tudott beszélni, inkább rövid üzeneteket hagytak egymásnak, hogy tudják, mindenkivel minden rendben. Tom egymás után tárcsázta a számokat, de többnyire csak postafiókra tudott beszélni, vagy üzenetet tudott küldeni. A lányokat sem sikerült elérnie. Kistehén csak egy sms-sel nyugtázta a parancsot. Lévai viszont szinte lázba jött, hogy újra akcióba lendülhet.

MAGYARORSZÁG, BALATONFÖLDVÁR, 2005. JÚNIUS 6. 18:53 Lévai Ern az ágyára készített holmikat pakolta össze, és közben élvezte a csodás panorámát, amit új lakása nyújtott számára. Az új építésű társasház a Balaton mellett állt, kicsit távolabb a parttól, a magas löszfal tetején, ahonnan lélegzetelállító kilátás nyílt a tóra. Apartmanja ablakából a partot figyelte, ahogy a hatalmas kék víztükör bele-belekapott a kövek közötti résekbe. A Balaton most is tele volt hófehér, feszített vásznú vitorlásokkal, s a nap fénye apró

ékkövekként, szétszóródva csillogott a víz tetején. Lévai nem hagyta abba a speciális rend ri munkát, és most is Horvátországba készült, vendégoktatóként. Fegyverhasználatot, stratégiát és taktikát tanított a horvát fegyveres er knek. Szerette a kommandós szakmát, de legutóbbi akciójuk kielégítette minden kalandvágyát és most már nyugodtabb életre vágyott, ezért fogadta el az oktatói felkérést, amit egyfajta szakmai elismerésnek vett. A hágai bíróság által bűnösnek nyilvánított szerb exelnök kézre kerítése titkos akció keretében történt, így nem járt érte semmilyen kitüntetés vagy elismerés. Lezárta a b röndöt és behúzta a függönyt. Hátára kanyarintotta a méretes hátizsákot és elindult az ajtó felé. Az el szobában még megszokásból belenézett a fogas melletti tükörbe és azzal a lendülettel tovább is haladt. A keze már a kilincsen volt, amikor valami megálljt parancsolt lábainak. Visszalépett a tükör elé, tudta, hogy ott vesztette el a fonalat. A tükörképe most is azt a szikár, mégis izmos, jóképű férfit mutatta, mint mindig, de Lévainak, aki a kommandósokra jellemz en rendkívül hiú volt kinézetére, most valami más ragadta meg a tekintetét. A mögötte lév , nyitott ajtón keresztül belátott a nappaliba, ahol a videorögzít felvev gombja pirosan villogott. Biztos paranoiás vagyok! – gondolta magában, de mégis ledobta táskáját, és bekapcsolta a kültéri felvételeket visszajátszó monitor képerny jét, hogy megnézze az elmúlt órák eseményeit a csendes kis utcában. Tom éjjeli hívásai óta mindennel sokkal el vigyázatosabb lett. Lévai nem volt rült, csak megszállott műszaki zseni. Lakása környékét körbekamerázta a legújabb mikrotechnikával. Kedvelt barkácsolását betudta szakmai továbbképzésnek, hiszen így mindig a legmodernebb kütyükkel dolgozhatott, és mindet profi módon tudta kezelni. A monitoron négyfelé osztott képerny jelent meg, amely a lakás környékét pásztázó, rejtett kamerák látképét mutatta. Lévai gyorscsévélésre állította az elmúlt 24 órát, hogy lássa, nem történt-e valami szokatlan a környezetében, de azon kívül, hogy pár autó jött és elment, semmi különöset sem észlelt. Gyorsan lekapcsolta a készüléket és lendületesen újra elindult. A lépcs házon keresztül szaladt le a garázsba, nem szerette a liftet használni. A teremgarázsban hangos pittyegéssel fogadta vadonatúj sportautója. Önkéntelenül is széles mosolyra húzódott a szája,

valahányszor megpillantotta szerzeményét. Gyengéi voltak a gyors gépek, hosszú percekig el tudta volna nézegetni a szélcsatornában tesztelt finom vonalakat, az autó minden porcikája a sebességr l árulkodott. Beült és beindította a motort. A garázs ablakai beleremegtek, ahogy a 12 henger mozgásba lendült. Ez a legszebb hang a világon! – gondolta, ahogy a gázpedálra helyezte a lábát. Kinyitotta a távirányítóval a garázsajtót és a küls kaput, feltette napszemüvegét, és a szűk oszlopok között visszafogottan elindította a kitörni készül 550 lóer t. Lassan gurult kifelé a beállón, és jót nevetett a magukból kikelt ház rz kutyák rjöng ugatásán, akik nem bírták a kocsiba zárt „lovak” dübörgését. Az utcára kanyarodva azonban lefagyott a mosoly az arcáról. Egy régi, barna színű Ford Taunust fedezett fel a jobb oldalon parkolva, ami a felvételeken még nem szúrt szemet számára. Sok régi autó parkolt az utcán végig, így nem volt különösebb oka, hogy felfigyeljen rá, magának sem tudta megmondani miért, de valami nem stimmelt vele. Aztán rájött, hogy a rendszám zavarja. Lehetett horvát vagy szerb, de valahogy nem illett a képbe. Lévai emlékezett rá, hogy a napokban leadott híradások szerint megváltoztatták a rendszámok formátumát ezekben az országokban, és a mellette parkoló autó jól láthatóan régi rendszámot viselt. Jobb kezével kivette csíp tokjából kis, hétlövetű önvédelmi pisztolyát és maga mellé helyezte. Nem gyorsított fel, bár az autó szinte könyörgött, hogy lépjen a gázra. Lassan közelítette meg a Fordot, hogy jól szemügyre vehesse. A kormánynál egy vékony arcú, kecskeszakállas, id s férfi üldögélt, újságot olvasva. A profilja ismer snek látszott, bár nem fordult felé. Ez furcsa volt, hiszen Lévai megszokta már, hogy új autójára, különösen annak hangjára, mindenki felkapja a fejét. Támadásra számítva megmarkolta a pisztolyt, de a férfi nem mozdult. Villámcsapásként nyilallt belé, hogy ez csupán elterelés. Megfordult, és megpillantotta a vékony férfi társát, aki egy rövid csövű géppisztolyt szorongatott kabátja takarásában. A tömpe cs szinte farkasszemet nézett Lévaival. A rohadt életbe! – üvöltötte bosszúsan, de már nem volt ideje fegyverét felemelni és áthelyezni a célt. A gázra lépett, az autó felhördülve megugrott, és a tomboló er szinte az üléstámlába szívta a hanyatt vágódó Lévait, aki maga is

meglep dött az Aston fürge reakcióján. Hatalmas tempóval száguldott a következ keresztutca felé, de már kés volt. Lövedékek záporoztak mellette, szétrobbantva a szélvéd t, elcsúfítva az intarziás műszerfalat. Az egyik lövedék az ülésen át Lévai vállába fúródott, és a kormányra lökte testét. Lélekjelenléte szinte csak egy pillanatra hagyott ki, de a motorháztet alatt csúcsra járatott motor épp a pillanat tört részeit igyekezett legy zni. Szélsebesen mozgott, és mire Lévai feleszmélt, a kocsi rég bent volt a keresztez désben. A baloldalról jöv busz már nem tudott fékezni, fékcsikorgás és fémes csattanás szakította át a csendet, a hatalmas jármű hetven métert tolta maga el tt a csillogó sportautót, amely szinte maga alá temette vezet jét. Ahogy a hangok elültek, pillanatok alatt kiscsoportnyi ember gyűlt össze a baleset helyszínén. A buszról leszálló utasok mind körbevették a ronccsá gyűr dött autót. Próbálták kiszabadítani Lévait, de a roncsok fogságban tartották testét. A lövöldözés helyszíne az autó gyors mozgása következtében jó négyszáz méterrel távolabb volt, és senki nem kapcsolta össze az eseményeket. – Beszorult, hívjanak tűzoltót! – kiáltotta valaki. – Szegény, vajon életben van még? – kérdezte egy sipítozó n i hang. – Menjenek hátrébb! – hallatszott egy férfi közbeszólása. Lévai pislogva próbálta kivenni maga körül a környezetét. Egyre távolabbról hallotta a hangokat, szeme el tt foltokban sejlett csak fel a feje tetejére állított világ. Aztán újra megpillantotta a vékony arcú, kecskeszakállú férfit a tömegben. Idejött megölni, be akarja fejezni, amit elkezdett – gondolta magában. Egy apró kísérletet tett, hogy megkeresse pisztolyát, de nem tudott megmozdulni. Már nem is érezte a kezét. Az öreg arc szinte belevés dött a tudatába, egész közel érezte magához a veszélyt. Hirtelen meghallotta a szirénákat, látta, ahogy a férfi szemei ideges rángásba kezdenek. Lévai tudta, mire az idegesség, a támadó most már nem tudja feltűnés nélkül elintézni és kicsit megkönnyebbült, ahogy eltávolodott t le a gyilkos. Most már nem érhetsz hozzám, te szemét, itt nem – gondolta, aztán minden elsötétült el tte. A vékony arcú bérgyilkos el retolakodott a tömegben az autó felé, és zsebében készenlétbe helyezett egy apró, kétcentis pengét.

– Orvos vagyok! Engedjenek át! – ordított egy kopaszodó, középkorú férfi, átverekedve magát az emberek között. A gyilkos bosszankodva félreállt. – Alig harminc kilométerrel arrébb volt egy tűzeset, most meg ez! – bosszankodott a férfi. – Rohadt egy nyár lesz, kicsit jobb id van és máris balesetek garmadája történik! Te jó ég! – harapta el a mondatot, amint meglátta a roncsot. Tekintete nem jósolt semmi jót. Kezére vékony, áttetsz gumikesztyűt húzott, és óvatosan benyúlt az összekaszabolt arc felé. – Nincs pulzusa! – kiáltotta a másik helyszínr l érkez tűzoltóknak. – Siessenek! Így nem tudom ellátni! Vegyék ki! A vékony arcú bérgyilkost végtelenül bosszantotta, hogy a ment egységek ilyen hamar a helyszínre értek. Próbált úgy helyezkedni, hogy alkalomadtán a sebesülthöz férjen. Még egy apró vágás az üt erén senkinek sem tűnt volna fel, annyi volt ott az üvegszilánk és az éles fémdarab. Figyelte az orvos tűzoltó mozdulatait, nem akart lemaradni a pillanatról. Neki az volt a küldetése, hogy végezzen a célpontjával, és amíg nem teljesítette feladatát, addig nem mehetett el. – Segítek kiemelni! – mondta a fémvágóval érkez tűzoltóknak. – Menjenek hátrébb! – ismételte szakadatlanul a mentést vezet tiszt. A kecskeszakállú egyre hátrébb sodródott a testt l, nem tudott már a közelében maradni. Más taktikát kellett választania. A ment autóhoz ment, és a sof rt kezdte faggatni. – Melyik kórházba viszik? – Valószínűleg a legközelebbibe, remélem, tudnak fogadni! Mindent megteszünk, amit lehet! – felelte a sof r segít készen, és megért pillantást vetett az id s férfi felé. A vékony arcú színlelt aggodalommal megköszönte az információt és visszatülekedett az id közben kiszabadított test felé. A tűzoltók már kivágták a roncs ajtaját, és kiemelték Lévai vért l foltos testét az autó mellé fektetett hordágyra, ahol rögzítették végtagjait. Az orvos eközben behatóan megvizsgálta, és próbálta újraindítani a szívét. – Kés ! Már túl kés ! – bosszankodott, miközben ütemes szívmasszázst alkalmazott az áldozat mellkasán, asszisztense pedig ballonból lélegeztette a sebesültet. Medd nek vélt kísérlete közben

körbepillantott. Az úttesten a buszról odasereglett tömeg, anyukák, gyerekek, id s asszonyok állták körbe, aggodalommal figyelték minden mozdulatát. – Nem hagyhatom abba el ttük! – suttogta asszisztensének. – Tegyük be a kocsiba! A ment hamarosan elviharzott a helyszínr l. A tűzoltók levontatták a roncsot a forgalmi sávból, és megtisztították az olajtól csúszós burkolatot. A tömeg oszlani kezdett. A kiérkezett rend rök ekkor kezdtek szemtanúkat keresni. A vékony arcú visszaballagott az autóhoz, ahol nagydarab társa várta. – Elintézted? – kérdezte immár szerbül a nagydarab. – Nem fértem hozzá, de már nem volt pulzusa. Viszont tűnjünk el, mert a zsaruk szimatolnak! – A f nök nem fog örülni, hogy kicsúszott a kezünk közül! – Nem csúszott ki! – mordult rá mérgesen a kecskeszakállú. – Jelentsd, hogy meghalt! Szinte kiskanállal kellett összeszedni, semmi életjelet nem mutatott. Csak azért vitték el, hogy ne keltsenek tömeghisztériát. Láttam az orvos arcát, hidd el, van szemem az ilyesmihez! – Azt tudod, hogy hova viszik? – Persze. – Akkor menjünk oda, és gy z djünk meg róla, hogy meghalt-e… – szállt be a volán mögé társa. – Csak lassan, nem szeretném, ha kiszúrnának – intette óvatosságra a vékony arcú. – Onnan már úgysem tud megszökni el lünk.

8 ÓRÁVAL KÉSŐBB AUSZTRIA, SALZBURG, 2005. JÚNIUS 7. 02:12

Tom nehéz szívvel lépte át a salzburgi hotel kapuját. Amikor legutóbb Ausztriában találkoztak, két német társát vesztette el, és most megint ilyen szomorú esemény hozza össze a csapatot. Miután ellen rizték személyazonosságát, a recepción várakozó, elegáns titkos ügynök megkérte, hogy kövesse. A rézfogantyúkkal felszerelt lift egyenesen az elnöki lakosztály szintjére repítette ket, olyan gyorsan, hogy Tom úgy érezte, felfordul a gyomra. A néhány másodperces utazás felért egy másnaposság utórezgéseivel. Az emeleten újabb kísér t kapott, aki a lakosztályhoz vezette. Az ajtón belépve végre ismer s arc várta. – Szervusz, Tom! – fogadta baráti mosollyal Fritz. – Gyors voltál! A többiek még nem érkeztek meg. Mindenkivel tudtál beszélni? – Csak Tehénnel és Lévaival – ingatta fejét Tom. – A többieknek üzenetet hagytam, úgyhogy nem tudom, mikor érkeznek. De miért itt találkozunk? – Gondoltam, ez a város mindenkit l egyforma távolságra van. Reméltem, hogy így hamarabb ideértek. – És mi ez a rengeteg ügynök? – mutatott az ajtó felé Tom. – Rengeteg? – vonta fel a szemöldökét Fritz. – Kett t, ha láthattál. Csak szerettem volna, ha valaki figyel, amíg mi egyeztetünk. Nem tetszik nekem ez az eset. – Mit tudunk azóta? – kérdezte Tom, és ledobta a táskáját a fal mellé. – Nagyjából annyit, amit a telefonban is elmondtam. Elég profin oldották meg a támadást… Itt vannak a rend rségi jelentések, ha érdekel – nyújtott át pár jegyz könyvet Fritz. Tom elvette és belelapozott. A fényképek láttán összeugrott a gyomra. Rengeteg helyszínelést látott már, de egészen más volt, ha ismerte az áldozatot. Kihúzott egy széket és leült áttanulmányozni a számára is érthet részeket, aztán Fritzcel végigvették az összes lehetséges változatot és indítékot, de minden okfejtésük csupán feltételezésen alapult. A várakozás nehezen telt. Végül – Fritz utasítására – Tom led lt pihenni, de képtelen volt lehunyni a szemét, csak a besötétített szoba plafonját bámulta. Ilyen feszült helyzetben a percek alig vánszorogtak, minden koppanás vagy rezdülés a többiek érkezésének reményét villantotta fel, de bele kellett nyugodnia abba, hogy a riadóztatás ilyen távolról akár egy napot is igénybe vehet.

Reggel hat óra tájban Tom újra megjelent a lakosztályban, a lehet ségekhez képest friss képet mutatva. – Semmi? – kérdezte a fáradt arcú Fritzet, aki a kávéf z vel bíbel dött. – Úgy kérdezed, mintha mély álomból ébredtél volna – nevetett Fritz. – Fogadjunk, hogy egy szemhunyást sem aludtál! Kérsz egy kávét? – Köszönöm, nem élek vele – legyintett Tom. – Sosem értettem, mi tart benneteket „antikávésokat” ébren a több napos megfigyelések alkalmával – rázta fejét Fritz. – Az ideg – felelte Tom. – Elnézést, uram, egy bizonyos Igor Larsen érkezett meg – lépett be a folyosóról az egyik ügynök. – Azt állítja, hogy t is ide várják! – Kistehén – bólintott Tom. Barátját mindenki csak a becenevén ismerte. – Akkor engedjék be! – utasította Fritz az emberét. – Mire várnak? – kérdezte kicsit felháborodottan. – Azonnal, uram – mondta furcsa arckifejezéssel az ügynök és kiment. Pár perc elteltével az ajtóban egy strandpapucsos, csíkos térdnadrágos, türkizkék pólós, hosszú hajú, borostás, ám napbarnított férfi jelent meg, hanyagul a vállára vetett hátizsákkal. Tom rögtön megértette az ügynök vonakodásának okát. – A szörfdeszkádat hol hagytad? – kérdezte nevetve Kistehént. – Odaadtam a boynak, hogy parkoljon le vele – vágta rá tréfálkozva Tehén, és megölelte társát, amúgy férfiasam – Azt írtad, azonnal induljak, hát jöttem. Herr Maier! – fordult oda a tábornokhoz. – Azt hiszem, elég nagy feltűnést keltett a recepciónál, így már korántsem nevezhetjük ezt a megbeszélést titkosnak – mondta inkább mosolyogva, mintsem bosszúsan az öreg, és kezet rázott Tehénnel. – Elnézést, uram. Az üzenetben csak a hotel címe állt, az nem, hogy ötcsillagos. Ha kívánja, átveszem a katonai gyakorlómat – biccentett fejével a hátizsák felé. – Ne fokozzuk a hangulatot! – tette fel kezét Fritz. – A lényeg, hogy itt van! – Honnan indultál? – faggatta Tom. – Nápolyból. Nem voltam messze, csak kés n láttam meg az üzeneted.

– Akkor lassan Ritának is be kell futnia, ha jól tudom, falat mászik az olaszoknál. – Igen, csak egy kicsit nyugatabbra, Szardínián – bólogatott Kistehén. – Neki is kell még pár óra, hacsak nem vett id közben egy helikoptert. A beszélgetést újra a biztonsági ügynök zavarta meg. Mögötte két, csokoládébarna, fiatal lány érkezett, a fiúsan rövidre vágott hajú Judy és világító, hosszú sz ke hajával Rita. Lezseren voltak öltözve, farmert és pólót viseltek. Szemük mosolygott, látszott rajtuk, hogy élvezték a pihen t. Tom is elmosolyodott, ahogy rájuk nézett. Mindkett jük vállán ugyanúgy ott lógott a szükség esetére összekészített hátizsák, mint Kistehénnek. Jól felkészítettem ket – gondolta magában. – Csak említeni kellett a lányokat – tárta szét karját Fritz. – Ti meg hogy értetek ide ilyen hamar? – csodálkozott Kistehén. – Az unokatesóm a légi irányításnál dolgozik, szerzett nekünk egy légi taxit Genovából – ölelte meg t is Rita. – Judy meg el tte értem jött a szigetre. – Aha. Talán nekem is Lévaival kellett volna jönnöm – gondolkodott el Kistehén. – Állítólag egy csodaszép Aston Martinnal jár. Bár egy kicsit nagy kitér lett volna számára… – dünnyögte. – Apropó, hol van ? – kérdezte körülnézve. – Lerobbant a csodajárgány? – Rá is csörgök – vette el a telefonját Tom. – Ti meg hívjátok fel Mónit! – szólt a lányoknak és már tárcsázta is Lévait. – Halló, ki beszél ott? – kérdezte, amikor egy n i hang szólt bele a telefonba. – Milyen kórház? – vált komorrá hangja. – Adja Lévait! Mi…, mi történt? – nézett Tom gondterhelten a többiekre. A szobában hirtelen lefagyott a mosoly az arcokról, mindenki a telefonbeszélgetésre koncentrált. – Mi történt, mondd már! – siettette Tehén Tomot, amikor befejezte a telefonálást. – Baleset – váltott angolra Tom, hogy Fritz is értse. – Hol, az autópályán? – faggatta Kistehén. – Még a lakása el tt – rázta meg a fejét Tom. – Egy busz belerohant oldalról az autójába. Kómában van, de valami l tt sebr l is motyogott a kis hölgy! – közölte barátaival a legaggasztóbb hírt.

– Azonnal odamegyek! – pattant fel Kistehén. – Nem mész sehova! – állította meg Fritz. – Lehet, hogy pont ezt akarják! – Kik? – fordult felé Kistehén. – Mi a fene történik? Miért vagyunk itt egyáltalán? Fritz Tomra nézett, mintha azt kérdezné „én mondjam el, vagy te akarod?” Tom bólintott, szabad utat adva f nökének. A magyar csapat vezet je volt, de Fritz állt mindenki felett. A tábornok nagyot sóhajtott, és a többiekhez fordult. – Matthias Braun rmestert tegnap reggel a saját házában meggyilkolták. Bár nincsen rá semmi bizonyítékunk, de alapos okunk van feltételezni, hogy a támadás nem egy személy, hanem az egységünk ellen irányul. – A szerbek? – kérdezte Kistehén a legkézenfekv bb megoldást. – Nem tudhatjuk – tárta szét a karját Fritz. – De miel tt továbbmennénk, meger síttetem a védelmünket, ti pedig találjátok meg Mónikát! – kérte, majd átment a másik szobába. Tom azonnal telefonálni kezdett, hogy elérje a csapat hatodik tagját, de újból csak Mónika üzenetrögzít je válaszolt. Nem tetszett neki a dolog, úgyhogy kikereste a családtagok telefonba mentett számait, és az édesanyját hívta. – Kézit csókolom, Mónika egyik barátja vagyok, és sajnos nem tudom elérni a mobilján – tartotta fel Tom a mutatóujját, hogy a többiek maradjanak csendben. – Arra gondoltam, talán ön tud segíteni nekem megtalálni Mónikát. Nagyon fontos lenne! – próbált megfelel en óvatosan fogalmazni, hogy ne zaklassa fel a telefon másik oldalán beszél id s asszonyt. – Aha, értem, köszönöm. Megmondaná neki, ha visszaérkezik a családjával, hogy hívja fel Tomot? tudni fogja a számomat. Köszönöm – tette le a telefont. – Kivel beszéltél? – kérdezték a többiek. – A szomszédasszonnyal – mondta Tom. – Állítólag Móni elvitte az anyját meg a lányát egy hónapra nyaralni a tenger mellé, meg befizetett valami kéthetes csónakos kalandtúrára, ahová nem vitte a telefonját. A gyereket ez id re a nagyira bízta. A szomszéd fogadja a hívásaikat, és vigyáz a házra. – Fura, hogy a lányát nem vitte magával – jegyezte meg Rita gyanakodva.

– Igen, de legalább nem azt mondta, hogy baleset érte, vagy kórházban van – vette elejét az összeesküvés-elméleteknek Tom. – Ha elrabolták volna, nem adja oda el bb a kulcsokat és a telefont a szomszédnak. – Ez igaz – bólogatott Judy. – Biztosan ki akart kapcsolódni valami men fickóval. – Braunt és Lévait a házánál érte támadás. Legalább azt tudjuk, hogy Mónika távol van – zárta le a dolgot Tom. – így biztonságosabb. Bár nem értem, miért nincs nála mobil! – Talán arra nincs térer – találgatott Judy. Kistehén ketrecbe zárt oroszlánként járkált fel és alá a szobában. Tom látta rajta, hogy indulni akar, de nem hagyhatta, hogy csak úgy elmenjen. – Meger síttettem a védelmünket! – lépett a szobába ismét Fritz. – A rend rség küld még egy egységet, körbeveszik a hotelt, így biztonságban leszünk. Telefonáltam Wolfberg ezredesnek is Budapesten – nézett Kistehénre. Wolfberg János ezredes Tomék jó barátja volt, mi több, volt az egyetlen hivatásos tiszt Magyarországon, aki tudott Tomék korábbi akciójáról, sokszor segítette ket a háttérb l. – Beavattam a részletekbe, Lévai biztonságáról fog gondoskodni. – Kistehén köszönetképp bólintott, majd felhagyott a le-föl járkálással, és Fritzcel szemben a falnak támaszkodott. – Akkor beavat minket is a részletekbe? – kérdezte. – Természetesen – mondta Fritz. Tom a Fritz mögötti asztalra ült, félig karba tett kézzel figyelte felettese szavait, e percben volt a második legjobban informált ember a csapatban. – Mint ismeretes, a szerb miniszterelnököt a délutáni órákban kivégezték, és legfrissebb információink szerint társunkat is baleset vagy támadás érte. Talán túl merész gondolat összekötni ezeket az eseményeket, de nem lehetünk elég óvatosak. A tegnap reggeli támadást illet en a nyomokból arra következtettünk, hogy egy elkövet volt jelen, de lehettek távolabbi megfigyel k, vagy segít k… – avatta be a fejleményekbe a többieket. Tom újra végighallgatta a történteket, de közben már máshol jártak a gondolatai. Az ablakhoz ballagott és kinézett az utcára. A kiérkez rend rautókból két-két fegyveres rend rtiszt szállt ki, és helyezkedett stratégiailag fontos

megfigyel pozíciókba a hotel körül. Tomot rossz érzés fogta el, olyan volt, mintha megfordulnának az események. – Foglyokká váltunk – mondta ki félhangosan. – Tessék? – szakította meg közlend jét Fritz. – Foglyokká váltunk. És megtámadtak bennünket! – ismételte Tom. – Eddig mi üldöztük ket, most pedig sarokba szorítottak. Nézd meg, mi zárjuk be saját magunkat! – mutatott a rend rök felé. – Elérték a támadók, amit akartak. – Egyel re még nem lehetünk ebben olyan biztosak – válaszolta Fritz, de az hangjában is kétkedés csengett.

I. RÉSZ 9 HÓNAPPAL KORÁBBAN

„A rejt zköd ellenségek mindig a legveszélyesebbek.” Maureen Lindley

OROSZORSZÁG, MOSZKVA, 2004. SZEPTEMBER 23. 13:17 Milos Stroganovic türelmesen váltogatott egyesb l üresbe, majd vissza egyesbe a nyolcsávos sugárút dugójában. Hiába, Moszkva minden részletében monumentálisnak mutatkozott. Hatalmas felh karcolók mellett óriási lakótömbök, a végeláthatatlan terekkel szemközt zsúfolásig megtelt utak voltak. A zebrákon szinte tódult át a metróállomásból feljöv embersereg. Nem volt ünnepnap vagy rockkoncert, ez a hely ennyire a végletek szimbóluma volt. Több mint tízmillió ember igyekezett nap mint nap a dolgára, és a hatalmas területek, elképeszt távolságok, amelyek oly jellemz ek Moszkvára, sokszor még így is kevésnek bizonyultak. Milos nem volt türelmetlen ember. Közel járt a nyolcvanas éveihez, és a mainál sokkal nyugodtabb világba született. Nem vibrált a mobiltelefon percenként a zsebében, és nem jártak táncot az ujjai a kormányon a piros lámpánál állva. Inkább nézel dött. Mindig is tetszett neki a Vörös tér, a Kreml. Rettegett Ivan Szent Vazultemplomát sokan mesebeli palotának látták színes tornyaival, ám Milos számára mindig is egy gy ztes csata emlékét, er t és összefogást jelképezett. Szerette a Hét N vér grandiózus épületeit, még akkor is, ha a kritikusok sokszor ízléstelen műfajkeveredésnek, fellengz snek találták Sztálin terveit. inkább egy er skezű vezet kézjelét látta a városon, amelynek nyoma mindörökre fennmarad. – Sokat változott ez a város – mondta tűn dve a mellette ül Marko Drakulic, miközben kihámozott egy holland mentolos cukorkát a papírjából és bekapta. – Rengeteg új luxuslakóházat építettek a csodás, XVII. századi műremekek helyébe. Nálunk Szerbiában az ilyet büntetnék. – Ez a város mindig változik – bámult meg egy hatalmas Samsung reklámplakátot az egyik lerobbant lakóház falán Milos. – Régen

elképzelhetetlennek tartottam a nyugati kultúra begyűrűzését Oroszország fellegvárába. Hiába, új korok, új vezet k, új irányok! Drakulic más véleményen volt Moszkvát illet en. Kifinomult ízlését sértették az egymásnak ellentmondó épületmonstrumok. Míg az egyik oldalon stílustalan lakótelep-óriás fogadta, a másik oldalon túldíszített, barokk-gótikus felh karcoló emelkedett a város fölé. Mintha megannyi fest dolgozott volna a kiegyensúlyozatlan városkép megfestésén, keveredett Picasso Michelangelóval. Műért lévén a kormánybiztos hangsúlyt fektetett a részletekre, és az összkép nem volt ínyére. Mivel azonban a vászon vitathatatlanul szélesnek bizonyult, akadt néhány képrészlet, ami t is elbűvölte. Számára az orosz nép kivételes és egyben különös tehetségét példázta a hatalmas Caricino park a Cárok hídjával és a Caricino múzeum Versailles-t meghazudtoló impozáns kastélyával, vagy a hagymakupolás Szmolenszki székesegyház a Novogyevicsi kolostorral együtt. A hatalmas körforgalmak, a végeláthatatlan sugárutak és a monumentális terek azonban nem nyerték el tetszését és ebben biztosan közrejátszott az elviselhetetlen közlekedés is. – Ahova most megyünk, az igazán szép vidék lesz, és nem ez a sivár k tenger! – morogta. Milos bólintott. Drakulic ebb l leszűrte, hogy hűséges partizánja nem el ször teszi meg ezt az utat a „nagy barátokhoz”. Csak a szerepl k változnak, a játék ugyanaz – gondolta magában, és egyetlen reccsenéssel szétroppantott szájában egy cukrot. Marko Drakulic, Szerbia volt kormánybiztosa annak köszönhette szabadságát, hogy szövetkezett a nyugati er kkel Drazen Gojkovic volt szerb elnök és egyben háborús bűnös elfogásában. Szabadságának ára azt jelentette, hogy vissza kellett vonulnia a politikától. A jelenlegi kormány azonban puha kézzel fogta a gyepl t, és céljai eléréséhez a Nyugatnak való behódolást választotta, amit az egykori kormánybiztos nem nézett jó szemmel. Elmúlt a Nyugat félelme Szerbiától és szintén be kellett vallania, saját nemzete sem kért már igazán a régi vezet kb l. Teljesen hátat fordított egykori szövetségesének, Oroszországnak, a Nyugat pedig még nem volt kész rá, hogy baráti jobbot nyújtson, így az ország magára maradt. Drakulic úgy érezte, ez így nem mehet tovább, és régi kapcsolataira támaszkodva, titokban ismét felvette a kapcsolatokat a

„nagy testvérrel”. Noha soha nem állt reflektorfényben, a háttérb l irányította Gojkovic elnök minden lépését az elmúlt 15 évben, és Oroszországban emlékeztek rá, mint kiváló irányítóra és vezet re. Természetesen a rengeteg pénzre is, amit néhány orosz oligarchának és politikusnak juttatott. Hálát soha nem várt, de tudta, az oroszok szeretnek jó üzleteket kötni, különösen úgy, ha országuk eközben visszatérhet olyan, elvesztett területekre, mint a Balkán. Tisztában volt vele, hogy Oroszország kimeríthetetlen nyersanyagtartalékainak köszönhet en az elmúlt években új játszmába kezdett. Mindenáron vissza akartak térni a világ vezet hatalmai közé. Magában mosolyogva sokszor érezte, hogy amikor az orosz elit Oroszországról beszél, tulajdonképpen még mindig a Szovjetunióról álmodik. Ebben a stratégiában kiemelked szerepe volt mindig is a Balkánnak, mivel ellen rizni lehetett onnan a térség országait és tengereit. Nem volt véletlen, hogy az elmúlt száz évben a legtöbb fegyveres konfliktus els lépései mindig ebb l a térségb l indultak. Most a hatalomba való visszatérés lehet ségeként látta ezt a több évszázados igazságot. De továbbra is dühítette, hogy a nyugatiak kilökték a hatalomból, bár üzleti bevételei nem csappantak meg. Egyel re – szorította ökölbe a kezét mérgesen. Féloldalasan ránézett a mellette ül öreg harcosra és ráébredt, hogy lassan már nincs több ilyen megbízható embere. Vagy meghaltak, vagy elfogták ket. Hiába, tennem kell valamit! Zsoldosokkal nem tudok visszatérni a hatalomba – ingatta a fejét. Most érezte igazán, mennyire kiszolgáltatott. Irányítani akart és bosszút állni azokon, akik b egy éve kettétörték politikai karrierjét. Nem tudott és nem is lehetett megbocsátó, mert Szerbiában a gyengéket sohasem tisztelték. A f város lomha forgatagából kiérve lassan eltűntek a hatalmas épületek. A nyüzsgést felváltotta a sivárság, a távlatok viszont maradtak. Lombtalan fák, puszta telkek, nyomasztó szegénység képein kanyargott tovább az út az orosz f méltóságok fényűz villái felé, egyfajta groteszk tükröt tartva a korra jellemz társadalmi változásoknak. Drakulic fejében egy 1907-es Lenin idézet villant fel: „A burzsoá hatalom eléréséhez mindig a proletárok érdekein áttiporva vezetett a legrövidebb út”. Hiába, az elmúlt 90 évben mégsem változott annyi minden Oroszországban! – mosolygott keserűen a cári id kre visszaemlékezve.

Átszaggatott vadhálók, a távolban romos házak, itt-ott lerobbant, rozsdamarta teherautók adtak otthont a beköltöz állatoknak. Nagy ritkán feltűnt egy-egy csontsovány tehén, hasztalan kutatva élelem után a kiégett mez n. A kerítések mögött loncsos sz rű, ápolatlan kutyák csaholtak, ahogy meghallották a motorzajt. – Nem szép környék, igaz? – kérdezte Drakulic, miközben újabb cukorkáért nyúlt. – Szegénység és szegénység között is van különbség – felelte az öreg a maga megszokott, tömör stílusában. Az öreg partizán csak ritkán beszélt, de akkor megfontoltan. Nem szerette a felesleges szócséplést. Id s kora ellenére fizikai és szellemi állapota kifogástalan volt, mintha nem fogott volna rajta az id vasfoga. Egész életében Szerbia fennmaradásáért és népe felvirágzásáért munkálkodott, és ehhez soha nem válogatott az eszközökben. Drakulic pontosan ismerte Milos tevékenységét Tito Jugoszláviájában, az 1950-es 60-as években, és tisztelettel adózott tapasztaltsága és elhivatottsága el tt. Kiváltképp azért adott hálát, hogy most az törekvései mögé állt. Jobbnak látta az ilyen felkészültségű és tapasztalatú embereket inkább maga mellett, mintsem maga ellen tudni. Mivel azonban nem volt kifejezetten az a társasági ember, a hosszú út többnyire csendben telt. A két férfi inkább saját gondolataiba mélyedt vagy az orosz végtelent bámulta. Jó kétórás autózás után a táj ismét változott, elérték az orosz vidéki villák, a dácsák határát. Az út észrevehet en simább lett, és a kietlen pusztaságot felváltotta az örökzöld feny erd . Szinte a fák is sugározták azt a fels bbrendűséget, ami az út melletti, kovácsoltvas kerítésekb l áradt. A több száz vagy ezer hektáros birtokok körbekerítése itt nem jelentett gondot. A dácsák ugyan az úttól jóval távolabb, az erd és a telepített, nemes növényzet jótékony takarásában álltak, néhol azonban a szemfüles autózó elcsíphetett egy kis részletet, hol egy kék vizű medencét, hol egy díszes épületsarkot. Itt sem kellett tartani a területszűkét l. A kerítések mintázataiból következtetve több tíz kilométeres távolságot ölelt fel egy-egy birtok. – Nemsokára odaérünk – szólalt meg Milos a térképre pillantva. – Orosz léptékkel „nemsokára”? – kérdezett vissza Drakulic, nem várva választ cinikus megjegyzésére. Már alig várta, hogy kiszálljanak az autóból.

Egy órán belül érték el a megadott címet. Lekanyarodtak egy mellékútra, amely látszólag az erd be vezetett, de a díszes kerítés mögött moszkvai rkutyák hada jelezte jöttüket. Mire elérték a kaput, két r már az úton várta ket egy terepjáróval, külön kíséretet alkotva a házig, talán azért, hogy a hatalmas birtokon el ne tévedjenek. Az impozáns ház el tt a legújabb Mercedes terepjárók és sportautók parkoltak, nyoma sem volt már Volgáknak, az épület sem hasonlított a régi orosz építészeti stílushoz. Francia és olasz mintára építették az el csarnokos, oszlopos villát, csak éppen jóval nagyobb méretben. Az ajtónál díszes egyenruhájú, fehér kesztyűs komornyik várta a vendégeket. – Üdvözlöm önöket! – hajtotta meg magát illedelmesen, majd betessékelte ket. – Mihajlovics és Ivanovics úr a teázóban tartózkodik – vette el a kabátokat és egy pillanatra eltűnt. A ház belülr l ugyanolyan tekintélyt parancsolóan nagy volt, mint amilyennek kívülr l is látszott. Az épület szélességében futó, sötétebb folyosót hatalmas márványoszlopok választották el a belül nyolcszög formájú halltól. A kimagasodó kupola alatt ablakok világították be az egész középs területet. A bejárattal szemben impozáns, felfelé keskenyed tölcsér alakú, fehér lépcs vezetett az emeletre, olyan széles, k b l faragott korláttal, amin a gyerekek szívesen csúszdáznának, fittyet hányva a hely alázatot követel hangulatára. A lépcs felett hatalmas kristálycsillár díszítette a mennyezetet, apró, csiszolt üveggyöngy élein meg-megtört a fény és ett l a szivárvány színeiben pompázott. – Kérem, kövessenek! – tűnt fel ismét a sötét folyosóról a komornyik és a lépcs irányába indult. A vendégek némán követték. Drakulic a falakat díszít festészeti remekművekben gyönyörködött. Az alsó szint képritkaságokban b velkedett, olyan híres fest kt l, mint Degas, Monet vagy Gauguin. A villa pazar berendezéséb l ítélve kizárólag csak eredeti képekr l lehetett szó. A fenti folyosón újabb stílusok ritkaságai lógtak, inkább kortárs fest kt l, de Kandinszkij sem hiányozott a gyűjteményb l. A képek közti helyeket n i alakot ábrázoló szobrok töltötték ki, és valószínűleg csak a műalkotások többet értek, mint az egész dácsa, illetve a birtok együttvéve. A komornyik végül bevezette ket a teaszalonba, amely a várttal ellentétben inkább modernnek volt mondható. Széles támlájú, súlyos,

b r ül garnitúrák fogták körbe a négyzet alakú, alacsony üvegasztalt, amelynek lábai gyönyörűen megmunkált kovácsoltvasból készültek. A falnál sorakozó, üveges vitrinek mellett sötétkék terít vel fedett asztalon ezüstszínű, gyönyörű szamovár állt. A felcsapó g zb l ítélve épp elkészült a teavíz. Mellette ékes porceláncsészék, vagy inkább kis mélytányérok sorakoztak, ugyancsak kék motívumokkal. A szemközti bárszekrény min ségi italokat kínált, a különféle skót malátawhiskykt l a legdrágább vodkákig. Drakulic tudta, hogy a megbeszéléshez teát fognak inni, méghozzá olyat, ami felpörgeti az agyukat. Sokat hallott már a híres orosz teáról, aminek különleges ízét feny mag zamata adja meg. – Drakulic és Stroganovic urak, Isten hozta önöket! – köszöntötte Alekszej Mihajlovics Gordov és Ivan Ivanovics Markin kezet rázva és átölelve vendégeit. Az üdvözlés percei alatt a komornyik gyorsan elkészítette a teákat, majd hangtalanul távozott. – Meglep dtem, amikor felhívott – ült le Alekszej, magához véve az el készített csészét, majd óvatosan belekortyolt az italba. – Bizony, hosszú id telt el – bólogatott Drakulic, majd is helyet foglalt és elvette a neki szánt csészét. – Úgy gondoltam, itt az id , hogy újra egy asztalhoz üljünk, és felelevenítsük az országaink közötti barátságot és kapcsolatokat. – Ha jól látom, a mostani kormányzás nem kér az orosz barátokból – mondta félig cinikusan Alekszej, majd kigombolta halvány csíkos, finom fekete zakóját és hátrad lt. A hatvanas éveiben járó politikus az ország külügyeiért felelt. A nagydarab, befolyásos ember elegáns vacsorákon szerezte információit és döntött emberek sorsáról. Kissé kopaszodó feje, kerek arca inkább mosolygósnak volt mondható, ezt hivatott ellensúlyozni komolyságot kölcsönz szemüvege. Ivan volt a jobbkeze, egyben a Szövetségi Biztonsági Szolgálat, az FSZB vezet je, amelyet a KGB utódjaként is emlegettek. Ivanovics alig múlt 44 éves, de vékony arcán kirajzolódtak a barázdák a lámpa megvilágításában. Szikár, mégis er s alkatú férfi volt, dús, sötét hajjal. Arca megfontoltságot és kíméletlenséget sugárzott. – Túl fiatalok – legyintett Drakulic. – Nem látják a távlatokat, sem el re tekintve, sem a múltba nézve – kortyolt bele a teába. – szintén szólva, úgy érzem, valami átok sújthat bennünket – folytatta. – Mint tudják, a Nyugat annyira kikezdett minket, hogy sajnos élhetetlenné

tette az országunkat. Állandóan a háborús bűnösök felkutatásában kivívott eredményeikhez kapcsolnak minden együttműködést. Gojkovic elnököt át kellett adnunk, nem volt más választásunk! – Ez valóban így volt helyes – bólintott Ivanovics. – Személye már csak hátráltatta az ügyeiket. – Sajnos ezzel nem oldódott meg minden problémánk – kanyarodott vissza Drakulic. – Az új kormány lefeküdt a Nyugatnak. Az emberek annyira állították a demokráciát, hogy közben nem vették észre, hogy újra létrejöv egységünk kezd széthullani és rossz irányba megyünk. Ezzel senki sem számolt – rázta a fejét. – Szétesik nemzetünk, és idegen befolyás alá kerülünk ismét. Ezt hazafiként már nem nézhetem tétlenül. Alekszej megért en, szemében némi cinizmussal bólogatott. – És ezért úgy gondolta, újra feleleveníti a régi kapcsolatokat. – Valahogy úgy – helyeselt Drakulic. – Valóban, régen nagyon szoros együttműködés jellemezte országainkat. És hadd mondjam meg, látogatásuk számomra is kellemes fordulat – folytatta a házigazda, majd kisebb történelmi összefoglalót tartott a két ország kapcsolatáról, amelyet Stroganovic és Drakulic illedelmesen végighallgatott. Korábbi tapasztalataik alapján úgy gondolták, hogy a megbeszélés még úgyis napokig el fog húzódni. – Lassan itt a vacsoraid – állt fel végül Alekszej, és lezárva a megbeszélést, a folyosó felé indult. A többiek követték. – Olasz ételre vagy inkább franciára vágynak, melyik szakácsomat rendeljem fel? – Részemr l az olasz ételt jobban kedvelem – próbálta Drakulic leplezni megillet döttségét, mivel tradicionális orosz ételre számított. – Rendben. Addig massz zeink pártfogására bízom önöket – kacsintott a házigazda, és kitárta a folyosó végén a kétszárnyú ajtót, amely mögött, egy másik épületrészben, bódító illatok és lengén öltözött, gyönyörű, fiatal lányok várták mosolyogva a „delegációt”. – Bocsássanak meg, de én megelégszem egy jó meleg szaunával – menteget zött Stroganovic. – A masszázsról, ha nem haragszik, lemondok.

– Kérem, ahogy jónak látja – felelte Alekszej komoran, majd Drakulichoz fordult. – Remélem, ön nem utasítja vissza a házigazda vendégszeretetét. – Eszemben sincs – er ltetett mosolyt az arcára a kormánybiztos. Tudta, hogy nem sértheti meg az orosz üzleti és vendéglátási szokásokat. Milosra nézett és búcsúzóul nagyot sóhajtott. – Vacsoránál találkozunk – mosolygott kajánul az öreg partizán. Drakulic jól tudta, hogy addigra a „massz z lányok” már minden erejét l megfosztják, és hogy ez nem véletlen, hanem az üzleti taktika része. Egy kielégült férfi mindenr l sokkal könnyebben meggy zhet – gondolta, és megadóan a nyitva hagyott ajtó felé indult.

* A vacsorát külön épületben szolgálták fel, amely az olasz konyhához méltóan, hangulatában is olasz módra volt berendezve. A falon Velence látképe látszott a Rialtóval, alatta élethűen megfestve a csatornákkal, amelyek egyike igaziként folytatódott is egy, a padlózat alá bújtatott, „s” kanyart leíró kis patakocskában. Fölötte vastag üveg járólapokat helyeztek el, s folydogáló vizét váltakozó, színes fények világították meg. Az étkez asztal vége pedig gondolát formázott. Olasz étrend szerint az el étellel kezdték, majd következett a hét fogásból álló vacsora, a tengeri halaktól az elmaradhatatlan tésztákig és az édességig, természetesen mindegyik eredeti formájában, itáliai étkészlettel és tányérokkal. – Tulajdonképpen már vártam, hogy ismét felvegyék velünk a kapcsolatot – magyarázta Alekszej, miközben villájára spagettit tekert. – Katonai rendszereik elég elavultnak tűnnek, mióta nem szállítunk folyamatosan. Nem tudom, tervezik-e, hogy felújítják jelenlegi állományukat? – kérdezte sokat sejtet en. – Természetesen tervezzük – törölte meg száját Drakulic –, de mindenekel tt az ország bels ügyeit kell rendeznünk, hogy ismét megfelel hatáskörrel rendelkezzek. – Ez valóban sarkalatos pontja további együttműködésünknek – jegyezte meg Ivanovics is, lenyelve a falatot. – Úgy látja, hogy a

következ választásokon újra meghatározó szerepet tud betölteni országa kormányában? – Mindenképpen – felelte a volt kormánybiztos és italáért nyúlt. – De nem akarok évekig várni a hatalomátvétellel. A jelenleg kialakulóban lév politikai elit csak ront az ország külföldi megítélésén és ezzel együtt a gazdaságon. Én azonnal lépni akarok – emelte fel poharát, mintha az elhangzottakra inna. Az ev eszközök hangja egy pillanatra elhallgatott, Alekszej és Ivanovics szájában megakadt a falat, csak Milos rágta jóízűen a párolt spenótba göngyölt olasz marha húsát. már annyi mindent hallott életében, hogy semmin sem lep dött meg. – Roberto! – intett a pincérnek Ivanovics. – Kérem, mondja meg a szakácsnak, hogy ma igazán kiválóan sikerült a vacsora, és legyen szíves, segítsen a desszert tálalásában! – utasította diszkréten a felszolgálót, hogy hagyja el a termet. Biztonsági f nökként minden apróságra figyelemmel kellett lennie. – Ha újabb éveket vesztegetnénk el formálódó demokratikus kormányunk hibás lépéseire – folytatta tovább néhány perc múltán Drakulic az okfejtést –, fennállna a veszélye a köztünk lév baráti kapcsolatok elhidegülésének, ami valljuk be, egyikünknek sem érdeke. Mondanivalóját olyan finoman adagolta a vacsora alatt, ahogyan a pók hálózza be áldozatát láthatatlan, mégis er s fonalával. – Megértem indítékait, ám még ha számunkra kedvez fordulat is lenne az ön személye Szerbia kormányában, Oroszország nem kíván részt venni egy er szakos hatalomátvételben – szögezte le Alekszej. – Ez természetesen eszembe sem jutott – rázta fejét udvariasan mosolyogva Drakulic, hogy eloszlassa az ellenállás szürke felh it. – Mindössze azt kívántam felmérni, hogy amennyiben ez mégis bekövetkezne, számíthatok-e további együttműködésre az önök részér l. – Tekintettel a jelenlegi helyzetre, azt hiszem, még korai err l beszélni – fejezte be Ivanovics a f ételt. – Mégis, mi a szándéka? – kérdezett vissza az orosz külügyes házigazda. – Nagyszabású terveim vannak – magyarázta az egykori kormánybiztos. – Szeretném, ha Szerbia újra visszanyerné egykori

hatalmát. Ha a Nyugat nem kiéhezett kutyakölyköt látna bennünk, hanem vérszomjas fenevadat, amelyet jobb lesz a távolból tisztelni. Országomnak és önöknek is az az érdeke, hogy Dél-Európa és a Földközi-tenger a mi ellen rzésünk alatt álljon. – Mint mondtam, szívesen felvennénk újra a régi baráti szálakat, de ezen törekvéseiben nem áll módunkban nyilvánosan ön mellé állni – jelentette ki ismét Alekszej a „nyilvánosan” szót tűn d arccal hangsúlyozva. – Innának még egy kis bort? Drakulic nem válaszolt, csak kinyújtott ujjaival jelezte, hogy nem kér több bort, és nem kíván eltérni a tárgytól. – Ha elérem céljaimat, Szerbiának ismét szüksége lesz modernebb katonai felszerelésekre, járművekre, új technológiára. A jelenlegi kormányra igen nagy nyomást gyakorol a NATO, de legf képp az USA. Nem hinném, hogy szükségünk lenne egy ránk er ltetett új katonai szövetségre. Ez Oroszország nagyhatalmi politikájának sem tenne jót. Önöknek az Egyesült Államokkal és Kínával is komolyan meg kell küzdeniük a mindennapokban. Információink szerint – mutatott Milosra Drakulic – Ukrajnával az elkövetkez években komoly problémáik lesznek. Elképzelhet , hogy nemcsak gazdaságilag, hanem katonailag is. Szükségük van ránk – húzta el a mézesmadzagot a karrierista külügyes el tt, kell nyomatékot adva szavai súlyának. – Egy nyugattól és az Egyesült Államoktól független államot akarok kiépíteni, ez azonban biztos baráti háttér nélkül nem működik. Szerbia és az önök érdeke is a visszarendez dés, a visszatérés a régi id khöz. Egy orosz-szerb szövetségi rendszerben működ , er s Balkánhoz. Ez természetesen nemcsak katonai, hanem üzleti lehet ségeket is jelentene önöknek. – A régi szép id khöz? – ismételte a hallottakat Alekszej hátrad lve, miközben megforgatta borospoharát. A vérvörös, olajos, nehéz italt a fény felé tartotta, Drakulic sejtette, hogy szeme el tt azonban egy nagyszabású együttműködési szerz dés képe lebegett, autó, fegyver és egyéb gépek exportjáról. Látta maga el tt Oroszország vezet újságainak címlapjait, amin és az elnök éppen kezet ráznak, és az elnök átadja számára a sorszámozott, elnöki aláírással ellátott aranyórát. Itt volt a lehet ség az orra el tt, hogy megszilárdítsa hatalmát a következ kormányzás idejére. Mi sem

kézenfekv bb, mint új piacot teremteni, és kiépíteni egy el retolt, déleurópai bázist. Drakulic tisztában volt vele, milyen gondolatok irányítják tárgyaló partnerét, és nem volt nehéz a beszélgetést ebbe az irányba terelni. Olyan lehet séget kínált neki, ami akkor sem üt vissza, ha valami balul sül el. Az orosz számára kockázatmentes volt minden, Drakulicnak azonban létfontosságú volt egy er s szövetséges. – Terveim szerint ez az új irány jön el politikánkban, és ismét a régi elvek szerint fog minden működni – adta meg a kegyelemdöfést Drakulic. Alekszej letette a borospoharat. – Azt hiszem, eljött az ideje egy vodkának – mondta mosolyogva, és csettintett az ujjával. A konyha mélyér l el bukkanó pincér mintha már begyakorolta volna a mozdulatokat, hűtött poharakkal megrakott, teli tálcát hozott a legfinomabb Russzkij Standard vodkával. A poharak szélét belepte a dér, a jéghideg pára lecsapódott az aprólékosan megmunkált üvegen. – A régi szép id kre! – emelte Alekszej magasba poharát, és a többiek viszonozták gesztusát. A ki nem mondott ígéretekre ittak. Arra, hogy Szerbia újra szövetkezik Oroszországgal, hogy Drakulic visszatér a kormányzásba, és hogy a szerb miniszterelnököt így vagy úgy, de félre fogják állítani. A Nyugat pedig – ó, a Nyugat – húzta alá elméjében a szót gúnyosan Drakulic – újra megismerheti Szerbia és a bosszúm erejét. A vacsora jóval vidámabb hangulatban folyt tovább, de már szó sem esett hivatalos ügyekr l. A tipikus olasz desszertsajt mellé más téma illett, vadásztörténetek, különleges italok, modern festészet. Milos csendben hallgatta asztaltársait, neki nem kellett társalognia, hogy olvasni tudjon a gondolatok között. Az öléb l az asztalra helyezte a vászonszalvétát és kényelmesen hátrad lt. Ivanovicsot figyelte, mozdulatait, beszédét, gesztusait. Tudta, hogy most jött el az ideje. A nagy emberek megegyezését valakinek aprópénzre kellett váltania.

* Másnap csíp s reggelre ébredtek. Milos már túl volt reggeli sétáján, és felmérte a terepet. Látta a dácsa jól kiépített biztonsági

rendszerét, a videokamerákat, kutyás röket, az áram alá helyezett kerítést, és felmérte a rendszer gyenge pontjait is. Nem mintha szüksége lett volna rá, de hát az ember sohasem tudhatja. Amikor visszaért, Ivan Ivanovics lépett ki a házból, kezében két gyönyörű, vésett, 308-as kaliberű puskát cipelve, és az egyik terepjáróhoz tartott. – Jó reggelt! Korán ébredt! – köszöntötte az öreget, szinte oda sem nézve. A vén partizán ebb l leszűrte, hogy Ivanovics tudott kora reggeli sétájáról, és valószínűleg arról is, hogy ezekben a percekben ér vissza. – Megszokás – húzta fel a vállát Milos. – Látom, vadászni készül – mutatott a fegyverekre. – Méghozzá nem egyedül – mosolygott Ivanovics. – Szálljon be! Milos tudta, hogy a bújtatott hatalomátvétel részleteit neki és az orosz titkosszolgálat vezet jének kell megbeszélni, miközben f nökeik végigmennek a szokásos, vendégkényeztet s programok során. Ez épp oly világos volt mindkett jük számára, mint az, hogy az el z napi megbeszélés új korszakot nyitott országaik életében. Beszélgetésük diszkrét mivoltát mi sem jellemezte jobban, mint az, hogy csupán ketten keltek útra, test rgárda és hajtók serege nélkül. A terepjáróval félórányira távolodtak el a villától, de nem mentek át kapun vagy rbódén, a terület valóban hatalmasnak bizonyult. Ivanovics egy távoli vadászleshez vitte az öreget, ami a feny erd szélén egy tisztásra nézett. A távolban, a fákon túl égszínkék vizű tó látszott, és ameddig a szem ellátott, érintetlennek tűnt a vadon. Nem voltak házak, sem utak, szántóföldek vagy egyéb, emberi kéz által alkotott építmények, csak a természet. – Itt igazán magunk vagyunk – fordult körbe Milos, miközben vendéglátója megtöltötte a puskákat, majd a les sarkába támasztotta ket. – Nem véletlenül. Mihajlovicsé a legnagyobb birtok a környéken – dörzsölte össze tenyerét Ivanovics, majd szája elé emelte kezét, és belelehelt, hogy kissé felmelegítse elgémberedett ujjait. – Elég csíp s a hideg, így a reggeli órákban – húzta le b rkabátján a cipzárt és egy fémszínű laposüveget varázsolt el a mellényzsebéb l –, de védekezünk ellene. – Azt látom – vette el Milos az üveget és belekortyolt. A nyolcszor lepárolt, kvarcköveken átszűrt vodka nem az a sarki boltban kapható

min ség volt. Kellemesen átégette a száját és a nyel csövét, szinte érezte, ahogy leér a gyomrába és lángba borítja egész testét. Egy pillanat alatt kimelegedett. – Nem rossz módszer – adta vissza az üveget. – Átsegít a fagyos kezdeten – húzta meg Ivanovics is az italt. Milos értette a célzást. – Nem nagyon látok erre vadat – nézett körbe –, gondolom, elég sokat kell várnunk, mire egy a tisztásra téved. – Legalább van id nk beszélgetni – igyekezett az orosz a tárgyra térni. – Ha már a vezet ink kezet ráztak egy új barátság kezdetére, akkor kötelességünk a közös célokat támogatni. – Meg kell mondjam, kicsit felgyorsultak a dolgok, mióta utoljára jártam itt és ez egyáltalán nincs ellenemre – emlékezett vissza a partizán azokra az id kre, amikor még Tito mellett jött a nagy barátokhoz egyezkedni. Akkor heteket vett igénybe egy-egy szerz dés megpecsételése. – Persze mostani helyzetemben még csak egy jöv beli vezet r l beszélünk. – Az a maguk dolga, drága barátom – kulcsolta át maga el tt karját Ivanovics. – Ön is hallhatta, Oroszország nem támogatja az er szakos hatalomátvételt. – Országunk bels ügyei bels ügyek is maradnak – tette fel Milos a kezét, hogy eloszlassa a kételyeket. – Azonban van néhány dolog, amiben elkélne a segítség. – Hallgatom. – Egy id ben kordában tudtuk tartani a Nyugatot. És nagyon jó lenne ezt újra feleleveníteni, mert ez a kiszolgáltatott helyzet egyáltalán nem tetszik – kezdett bele hosszú mondandójába Milos. – A muszlimok és az európai t kés csoportok büntetlenül garázdálkodnak hazánkban. Elveszik a munkát, az életteret a mieinkt l, puhakezű kormányunk meg bambán nézi, és csak azt lesi, mit kér t lünk az Európai Unió – rázta a fejét, és ezek a szavak a sokat megélt hazafitól igen szintének hangzottak. – Nincs ez így jól. Régen mi diktáltunk, most meg nekünk diktál egy olyan hatalom, amelyiknek fogalma sincs az országunkon belüli helyzetr l. Önöknek is rengeteg gondjuk volt a csecsenekkel, úgyhogy tudja, mir l beszélek. Nem

véletlenül mondta az önök elnöke, hogy „Néha bunkósbottal kell az állampolgárok fejét beverni, hogy megtanulják, mi a rend.” – Ha jól értem, valami figyelmeztetésre gondol – fordította le magának Ivanovics. – Valami olyasmire, amib l megértik Európa nagyhatalmai, hogy nem kéne kívülr l beleszólni a mi politikánkba, az hadd legyen a mi dolgunk – helyeselt Milos. – Ismerve önt, és korábbi módszereiket, ez nem okozhat maguknak problémát. Pontosan tudják, mire ugrik a Nyugat! A terrorizmusra – kezdte számba venni ujjain a lehet ségeket az orosz. – Ott van 2001. szeptember 11., az al-Kaida, az atombombát el állítani akaró Irán… – Látom, érti, mire gondolok – szakította félbe az öreg –, jelenleg viszont nem tudunk ilyen eszközöket el állítani… Ivanovics elhallgatott, és elfordult. A tó felé meredt, és kissé gondterhelten megtámaszkodott a magasles korlátján. Milos hagyta, hadd gondolja át az elhangzottakat, és azt is, ami még nem hangzott el, de ott vibrált a leveg ben. Pár pillanatig néma csendben állt a két férfi a lesen, csak lélegzetük fehér párája gomolygott lassan szétporladva a leveg ben. – Az atombomba nem jó, nyomon követhet – törte meg végül a csendet rekedt hangon az orosz. – Az amerikaiak külön teamet állítottak fel arra, hogy az ilyen irányú törekvéseket csírájában elfojtsák. Amint elindul egy izotópos szállítmány, két perc múlva már tudnak róla, és indulásra kész megsemmisít egységek várnak a parancsra. Bárhova berepülnek – legyen az Kazahsztán vagy Oroszország –, és egyszerűen likvidálják a szállítmányt, miel tt az kilépne az országból. Ráadásul kiemelten figyelik Iránt és a volt Szovjetunió területeit, ahol atomrakéta-tölteteket sejtenek. Ezt halálosan komolyan veszik! – Tudom, mindenhol ott vannak az el retolt egységeik. Minket is állandó megfigyelés alatt tart egy német, magyar és angol különleges egység, amelyet még valahogy ki kell iktatnom. – Nem hiszem, hogy ez magának gondot jelentene. – Sajnos, igen – felelte Milos. – Túl jól ismerik már az embereimet. Máshonnan kell megközelítenem a csoportot. – Kell egy belépési pont? – nézett rá Ivanovics.

– Az már megvan. A csoporton belül tudom, hogy ki a leggyengébb láncszem. De ez önmagában nem elég. El kell érnem, hogy a magyar vezetésb l valaki törvényen kívülivé helyezze a csoportot – sandított rá Milos. – Biztosan akad egy név a régi aktákban a volt KGB-s iratok között, amelynek gazdája információkat szállított Magyarországról és segíteni tud abban, hogy az új vezet k közül ki az, aki megvehet vagy kényszeríthet – gyakorolt gesztust Ivanovics. – Aktív kémeinket természetesen nem fogjuk átadni, de ebben, azt hiszem, segíthetek, viszont a kapcsolatfelvétel és a kiválasztott emberek irányba állítása nem lehet Oroszország feladata. – Ezt én is így gondoltam – bólintott Milos –, ez valóban sokat lendítene az ügyön. – Ez azért egyszerűbb, mint az atombombás elképzelései – nyugodott meg az orosz. – Tulajdonképpen Amerika atomellenes törekvéseit mi is támogatjuk, hiszen nekünk sem érdekünk, hogy a világ bármely pontján rossz kezekbe kerüljön egy atomfegyver, vagy akár csak egyetlen összetev je is. – Pontosan ett l fél a Nyugat is, és én erre a félelemre építek – bólogatott az öreg partizán. – De azt hiszem, nem értettük meg egymást. Az atombombáról ön kezdett el beszélni, nem én hoztam szóba. Vannak más módszerek is – próbált Milos finoman a tárgyra térni. – Biológiai fegyverekre gondol? – háborodott föl az orosz. – Az még ennél is kényesebb téma. – Dehogy, valami sokkal egyszerűbbre – nézett Milos egyenesen Ivanovics szemébe. – Tudja, mi az a piszkos bomba? Az FSZB vezet je egy pillanatig meghökkenve nézett. – srégi eljárás. Lényege, hogy egy egyszerű bomba mellé er sen radioaktív port tesznek, ami a detonáció során a leveg be kerül. Nem atombomba, de figyelemfelkeltésnek mindenképpen hasznos – foglalta össze félhangosan gondolatait a szerb. – Mekkora területet fert zne meg? – kérdezte Ivanovics. – Az a bomba méretét l és a hozzáadott radioaktív por mennyiségét l függ, de mintegy 0,5-1 négyzetkilométert – válaszolta az öreg partizán.

– Az csak egy kisebb kerületre elég. Azt hittem, nagyravágyóbb céljaik vannak – nyugodott meg Ivanovics, és kíváncsian a les oldalának vetette hátát. – Higgye el, azok vannak – kezdte magyarázni tervét Milos. – A radioaktív por mindenre ráragad. Összekeveredik az utca szennyével, rátapad a madarak tollára, és úgy terjed, mint tavasszal a beporzás. – Az orosz elmosolyodott kollégája hasonlatán. Nyilván jól tudta, kivel áll szemben, és nem bírta eldönteni, hogy csodálja vagy féljen t le, hiszen Milos épp olyan jól bánt a szavakkal, mint a fegyverekkel. – A szél tovább sodorja a port, és ugyanígy a madarak, a kutyák, a cip talpak mindenhova eljuttatják. Így a kezdeti fél négyzetkilométeres gyűrűb l exponenciálisan növekv terület lehet fert zött, és a semlegesítésre kijelölt er k legnagyobb félelme az, hogy nem tudnak majd mit kezdeni vele. – Mármint? – Képtelenség fert tleníteni a hordozókat, hiszen nem moshatnak le minden fát, épületet, madarat. Egyszerűen körbehatárolhatatlan. A nyugati szakemberek szinte rettegnek egy ilyen terrortámadástól. Ha hírt kapnak egy készül ben lév akcióról, akkor nagyon hálásak lesznek, mert még a bekövetkez tragédia el tt tudnak cselekedni. – Szóval nincs is szándékában felrobbantani azt a bombát? – húzta össze szemöldökét a biztonsági vezet . – Dehogy, gyűlölöm a terrorizmust! Bombák robbantása és ártatlan emberek veszélyeztetése a muszlimok és az rültek eszköze – nézett rá sokatmondóan Milos. Ivanovics újra el vette a laposüveget, megkínálta a kollégát, de az elutasította, így hát maga húzott nagyot bel le. Állt, és nézte a vele szemben álló, még mindig széles vállú, vén partizánt. A barázdák inkább karakteressé, mint öreggé tették az arcát, szemében tűz égett, a hit és a tenni vágyás tüze. Jól tudta, hogy az egyik legnagyobb hazafi áll mellette, akivel eddigi élete során találkozott. Tulajdonképpen csodálta az öreg észjárását. Csak most kezdte megérteni terve lényegét. El akar rejteni néhány piszkos bombát európai nagyvárosokban, hogy aztán felhívja rájuk az európai biztonsági szolgálatok figyelmét, így a muszlimokra terelve a gyanút. Ha megtalálják a bombákat és sikeresen elhárítják a veszélyt, akkor az EU-ban rájönnek, hogy semmi kedvük muzulmán széls ségesekkel

foglalkozni, tehát újra szabad kezet adhatnak Szerbiának bels ügyeik irányításában. A terv zseniális volt, éppúgy a neki történt beadagolása is, hiszen az els felháborodás után az öreg egy sokkal kisebb dologban kérte a segítségét, aminek köszönhet en kedvez bb hozzáállást várhatott vendéglátójától. – Tetszik a stratégiája – vette át ismét a szót. – Ami számomra érdekes, hogy egy ilyen támadás alapjaiban ingatja meg az érintett kormányt is – jutott eszébe a 2004. márciusi, vonatos terrortámadás Spanyolországban, ami nagyban hozzájárult ahhoz, hogy a következ hétvégén megtartott választásokon megd ljön a hatalmon lév kormány. – Ez nekünk is kapóra jöhet. Felel söket keresnek majd, elvonják a figyelmet a többi ügyr l. Megrendül az adott kormányba vetett bizalom – gondolkodott ismét hangosan. – Pontosan. Nem is lenne rossz egy el retolt bázis Szerbiában, és egy elkötelezett szövetséges Európa szívében – futottak át villámgyorsan a gondolatok Ivanovics agyában, aztán nagy leveg t vett, és döntést hozott. – Oroszország természetesen semmilyen mértékben nem kíván részt venni ilyen akciókban! – szögezte le. Milos meglep dött, de tudomásul vette az elhangzottakat. – A radioaktív dolgok mindig kényes témának számítanak, nemcsak Amerika, de az északi államok greenpeace-es újságírói is ránk mászhatnak az ügyben. Ez Oroszországnak kellemetlen, mivel mindig találnak valami elhagyott objektumot, ahol körbeszaglászhatnak – mondta, és közben sokatmondóan fürkészte az öreg partizán tekintetét. – De ha valaki kíváncsi és barátságos velük – dörzsölte össze hüvelyk- és mutatóujját, a pénz nemzetközi jelét mutatva –, kés bb lehet kérni t lük néhány szívességet. Egy leleplezés az orosz kormánynak szintén jó lehet, mert van néhány problémás, elhagyott titkos labor a térségben, ami zavar bennünket. Biztos vagyok benne, hogy tudunk adni pár nevet és címet, ahol éleseszű, fürkész tekintetű újságíróik érdekes dolgokra lelhetnek. Milos egy pillanatig tétovázott, nem sokszor tudták összezavarni, de az imént egy másodperc alatt hallott egy elutasító és egy kétértelmű, együttműköd választ. Zseniális – gondolta ha esetleg felvenném a beszélgetést, az orosz titkosszolgálati vezet nek egyetlen

szava sem mutatna együttműködési szándékra egy terrortámadás el készülete kapcsán! – Pár nap múlva jelentkezik egy emberem a Magyarországhoz kapcsolódó nevekkel. – Értem – bólintott az öreg és arra gondolt, hogy így meglesz a bomba hatóanyaga valami elhagyatott rakétasilóban, és meg tudja szervezni azt, hogy a magyar kormány vezet i közül néhányan segítsék Szerbia leend vezetésének céljait. – Ideje visszamennünk – nyúlt a puskákért Ivanovics. – Azt hittem, vadászni jöttünk – vette el Milos a neki el készített, nagy kaliberű fegyvert. – Ezt a medvék miatt hoztuk. De egyszer nekik is lehet jó napjuk.

OROSZORSZÁG, MURMANSZK, POLEVOJ-ÖBÖL, 2004. NOVEMBER 28. 10:07 Nyikolaj odébb rúgta az olajkályha rozsdás csövét, hogy ki tudja nyitni a kapusfülke ajtaját. Ki akart kémlelni, hogy lát-e valami mozgolódást az útról, de semmilyen zaj nem árulkodott autó közeledésér l, csak Godó, a három lábú, piszkosfehér színű, keverék kutya csaholt kett t, finom falatokra várva. Nyikolaj bosszúsan visszament az rbódéba, és megpróbálta felhelyezni az ócska, szétlyukadt csövet a kályhára, hogy a szoba fels sarkában kitört ablaküvegen vezesse ki a bent lassan gomolygó füstöt. A szerkezet csak addig funkcionált, amíg újra neki nem ment, ami a sok lommal telerakott, 15 m2-es portásszobában sokszor el fordult. Levette viseltes sz rmekabátját és kucsmáját. Alatta több rétegben lógtak rajta a mosást régóta nélkülöz ruhadarabok. Hideg volt errefelé, rétegesen kellett öltözködni. Levetette magát a valaha jobb napokat is látott, párnázott székre, amib l helyenként már kikívánkozott a szivacs. A

sarokban egy soha nem létez ázsiai ország által gyártott zsebrádió fújta recsegve a régi slágereket, az íróasztalon pedig egy fekete-fehér képerny s kistévé állt, körbepakolva mindenféle haszontalan holmival. Olyan iratok is voltak ott, amelyeket Nyikolaj már évek óta a kezébe sem vett. Mióta használaton kívül helyezték a katonai szervizkiköt t, a kutya sem járt erre, és nem volt mit dokumentálnia. Az atom-tengeralattjárók leszerelt, szétszedett darabjai partra vetett bálnákként feküdtek mozdulatlanul a lepusztult dokkokban. Acélszínű törzsüket rég vörösre festette a rozsda. A korábban zsúfolt, lármás terület az enyészeté lett. A parton szanaszét hajóalkatrészek, vontatóautók, csörl k, drótkötelek, szerel állványok darabjai hevertek, a mozdíthatatlanabb vagy értéktelenebb fajtából. Az egykori kiköt területe a tizenkét hektárt is meghaladta, de mostanra a két rön kívül csak nagy néha bukkant fel egy-egy újságíró. k jelentették az rök számára a zsíros falatokat. Noha parancs szerint senkit se engedhettek be a területre, a remélt profitért cserébe rugalmasan kezelték ezeket az utasításokat, hiszen soha, senki nem ellen rizte ket. Úgy sincs itt semmi! – mondogatták maguknak, és jól jött számukra az a pár rubel, ünnepnapokon dollár vagy néhány üveg vodka, amit a néhanapján erre téved , nagy sztorit sejt újságíróktól kapni lehetett. Nyikolaj arrébb tolta a tévé el tt felhalmozódott koszos tányérokat, és közelebb húzta a készüléket. Egy ideig tekergette a csatornakeres t, majd a sarokból kiszabadította a szobaantennát, és a feje fölé tartva fel és alá lépegetett, miközben szemét le sem vette a vonalakat sugárzó, sisterg képerny r l. A szoba közepe felé kitisztulni látszott a jel, ekkor a mennyezetr l lelógó lámpához rögzítette az antennát a keze ügyébe kerül els ruhadarabbal. Elmosolyodott remekművét szemlélve, majd elvette az ablakpárkányról a kétliteres bef ttesüveget és visszaült a tévé elé. A kép újra reszket s és hullámzó lett, de ez már nem zavarta. Megtörölte az olajkályhától, és ki tudja még mit l feketéll kezét a pulóverében, illetve csak az ujjait, mert a levágott ujjú szövetkesztyűt mindig a kezén viselte. Nem volt túl meleg a kuckójában sem, de a kinti leveg mindig jóval 0°C alatt volt. Beleszuszakolta lapát méretű kezét az üvegbe, és kivett bel le egy nagyobb kovászos uborkát. Kesztyűje nedves lett a savanyú lét l,

ezért kicsit lerázogatta. Nagyokat nevetett a tévéműsoron, és jóízűen falni kezdte az uborkát. Féloldalt harapott bele a vaskos zöldségbe, mert elöl már nem voltak fogai. Bal kezével szinte látatlanban matatni kezdett a széke mellett álló üvegek között. Nagy részük már üres volt, ezért meg kellett rázogatni ket, hogy melyikben akad még egy kis innivaló. Mikor végre rátalált egyre, nagyot húzott a vodkából. – Mi a helyzet? – lépett be a bódéba Misa, a kollégája, lelökve az ablakból a kályhacsövet, ami nagy csörömpöléssel odébb gurult, újabb kormot köhögve ki magából. Misa utánanyúlt és visszatette, majd kett t lendített az ajtón, hogy a keletkezett füst gyorsabban kijusson. – Semmi – mondta egykedvűen Nyikolaj. – Csak nem Baywatch? – kérdezte a kolléga és kivillantotta aranyszínű metsz fogait. Nyikolaj nagyon irigyelte társát, aki pár éve norvég újságíróknak mutatta meg a telepet, akik egy nagy környezetvédelmi alap által szponzorált újságtól jöttek és bombasztorit csináltak Észak-Európában az elhagyatott atomtemet r l. Hatalmas balhé lett a cikkb l, akkor járt utoljára ellen r a kiköt ben. Nem is egy, hanem rögtön három. Vizsgálódtak, és Misa, miután vonakodva válaszolt az egyik nagy ember kérdésére, olyan pofont kapott, hogy az amúgy is laza els fogaiból négy kitörött. Kés bb a helyszínre ismét visszatér , külföldi vizsgálóbizottsággal érkez norvég újságíróknak elmondta, s t meg is mutatta a kitört fogakat. A nyugatiak elborzadva, lelkiismeret-furdalástól gyötörve háromszázötven dollárt adtak neki és a kapott pénzb l kipótoltatta fogsorát. Misa azóta is emlegette, hogy ezért érdemes a demokráciában élni, hiszen mint látható – ilyenkor mindig megmutatta értékes fogait – ott az emberek tör dnek egymással. A vizsgálatból természetesen nem lett semmi és a kiköt ben minden maradt a régiben. Azóta három év telt el. – De az. – Azt szeretem – lépett hozzá Misa, és hasonlóan koszos kezével is kivett az üvegb l egy uborkát. – Van még dohány? – A dobozban – mutatott a másik az uborkával az asztalon fekv faládikára. Misa kitépett egy oldalt a kétéves területi újságból, ami az asztal alatt hevert és sodort magának egy mahorkát, majd kiszabadította a ruhák alól a sarokban álló karosszéket, és is a tévé elé telepedett, nagyokat szívva az imént sodort cigarettából.

– Jöhetne megint néhány kíváncsi ember a kattogó szerkezetével – jegyezte meg bánatosan vágyakozva Misa az üres üvegekre pillantva. Ez alatt azokat a Geiger-Müller-számlálóval érkez külföldi újságírókat értette, akik néhanapján feltűntek, és cikket írtak a forgalomból kivont atom-tengeralattjárók veszélyeir l.

* Már délután öt felé járt, amikor a kutya újra ugatni kezdett. Egy régi, kopott Lada gördült a sorompó elé. Két fiatal srác ugrott ki bel le. Nyikolaj komótosan felvette a kabátját, fejébe húzta a prémkucsmát, és kiment megtudakolni, mit akarnak. – Jó napot! – köszöntötték a fiatalok szinte egyszerre. – Mi járatban? – Csak jöttünk körülnézni. Meséljen már, papa – szólt oda a fiatalabbik az alig ötvenéves, jóllehet akár nyolcvannak is kinéz férfinak, és megkínálta egy cigarettával. – Milyen kiköt volt ez? Nyikolaj megörült a drága dohánynak, mahorkán kívül neki nem tellett többre, így el is határozta, hogy hosszan fog beszélni, hátha két cigarettáig is kitart a mondókája. – Húsz évvel ezel tt ez volt a legfontosabb karbantartó kiköt . Bizony fiam, nem messze innen a legmagasabb rangú tisztek szálltak hajóra. Öt tengeralattjáró és hét hadihajó állomásozott a szomszédban! – emelte fel a kezét nyugati irányba mutatva a part mentén. – Azokat a hajókat aztán rendben kellett tartani. Ottan, a hátsó dokkokba’ csörl zték ki ket. Aztán aprólékosan át kellett vizsgálni mindet… Én is itt dolgoztam csörl kezel ként – düllesztette ki mellkasát a koravén gondnok. Azok voltak a szép id k… még a sarló és kalapács korszakában. – Értem, értem – vágott közbe a másik fiú félbeszakítva a kezd d monológfolyamot. – Tulajdonképpen csinálhatnánk egy kis üzletet. Ezért jöttünk. – Milyen üzletre gondolsz? – ráncolta össze homlokát az r. – Két újságírót hoznánk. A falu kocsmájában kerestek valakit, aki elviszi ket a kiköt be. Oleg, az öreg rend r magát javasolta, mint

megbízható idegenvezet t. Nem fognak sok vizet zavarni, csak körbe kéne vezetni ket, elmesélni pár régi történetet. Ennyi az egész. – Aztán mit fizettek érte? – El legben hoztunk két üveg vodkát – vette ki a másik srác a kocsiból a megvesztegetéshez az italokat. Aztán, ha megvan az üzlet, akkor kapnak még. – Kevés lesz ide az a vodka. Hozzatok dohányt is, meg pénzt. És üzenem Olegnek, hogy ett l még a tartozása nincs elintézve felém – rázta meg a mutatóujját Nyikolaj. – Rendben, rendben, megmondjuk és a többit is megoldhatjuk… – Majd ha láttam, miféle emberek jönnek, megmondom az árat! – dörzsölte meg az orrát ravaszul hunyorogva Nyikolaj. – Rendben! – búcsúztak el a srácok, és néhány pillanat múlva már el is tűntek a Ladával.

* Két nappal kés bb egy Lada Niva fordult be a sorompó elé. Misa lépett ki az rbódéból, rendre intve a hangosan ugató kutyát. Az autóból négyen szálltak ki, a korábban érkezett két fiatal és két, fotóstáskával felszerelt újságíró. – Jöjjenek csak! – intett az r. – Hozták a dohányt? – tért rögtön a tárgyra. – Hoztunk még mást is – felelt a kérdezett, és egy régi videomagnót vett el egy nagy szatyorból, hozzá néhány filmet. – Körbevinne minket a telepen? – Majd a kollégám körbeviszi magukat – mosolyodott el Misa a kapott holmin, és már el is tűnt vele a bódé ajtaja mögött. Kisvártatva kijött Nyikolaj. Végignézett a turistákon, szerette felmérni, mire számíthat. Tudálékos arcú volt mindkett . A magasabbik lehetett a fotós, mert nála volt a fényképez gép. Arca kissé szepl s volt, orra és homloka a hidegt l kivörösödött. A másik, vékony alkatú férfi, feltehet en a riporter, vastag keretes szemüveget hordott. Mindkett jük jó meleg téli dzsekit viselt, a legújabb fajtából, nem olyan sz rmekabátot, mint Nyikolaj. t nem izgatta az efféle modern holmi, hiszen a sajátja kiválóan alkalmas volt arra, hogy melegen

tartsa, különösen néhány pohár vodka segítségével. Mivel a firkászok fizimiskája nem árult el semmi különöset, végül az autót kezdte mustrálni az r, és rögtön szemet szúrt neki, hogy új téli gumiabroncsok vannak rajta. Tehet s népek ezek! – összegezte magában a látottakat, és szemei el tt egy dorbézolós éjszaka is felvillant, amit a közeli falu kuplerájában képzelt el. – Végre rám mosolyog a szerencse! – Akkor jöjjenek utánam! – invitálta az idegeneket szigorú arccal a telep felé, és kezével felemelte a nyikorgó sorompót. Nyikolaj a part fel li oldalra vezette a csoportot, úgy gondolta, az a legszebb része a sivár telepnek. – Nézzék, itt voltak a mólók, és itt vontatták a hajókat dokkba – mutatott a hatalmas vasláncokra, amelyek a csörl kt l indulva belevesztek a tenger sötét mélységébe. Az r volt az egyetlen, aki meglep természetességgel állt ki a pallók végére. Eszébe sem jutott, hogy leszédülhet a mélybe. – A hullámtör k miatt itt általában csendes a tenger – magyarázta. – Mit csináltak a jegesedés ellen? – kérdezte az egyik újságíró. – Mi? Semmit. Azt elintézi a természet – magyarázta az öreg, mellét düllesztve. „Saját” telepén professzornak érezte magát. – A Murmanszk körüli északi kiköt k egész évben hajózhatók. Miközben a szárazföldet hó vagy jégpáncél fedi, addig a tenger sosem fagy be az Észak-atlanti-áramlás miatt. Menjünk, mutatok maguknak egy hajóroncsot! A két újságíró kissé lemaradva követte a társaságot, mintha mindent alaposan szemügyre vennének. Az egyik egy mobiltelefon nagyságú szerkezettel kémlelt körbe, és társát egy hajócsavar darabja felé hívta, amely egymagában felért egy kétemeletes ház nagyságával. – Mit találtál? – kérdezte társa. – A rohadt életbe – váltott suttogó hangra a másik –, ide ólomkabátban kellett volna jönnünk! Nézd az értékeket – tolta elé a szerkezetet – komoly mértékű a sugárzás. Láttad az öreget, már alig van foga! – Akkor gyorsan találjuk meg, amit keresünk és húzzunk innen! – Nyugi! Valami azt súgja, nem lesz az olyan egyszerű! – el vette telefonját, amire a digitálisan mentett helyszínrajzokat telepítette, és

kikereste, hogy hova is kell menniük. A térkép szerint a hármas dokk raktárában kellett keresgélniük. Újra csatlakoztak a többiekhez. – Látják ezt a hajót? Vagy ami itt van bel le? – mutatott Nyikolaj a partra vontatott, oldalán fekv , mállásnak indult tengeralattjárótörzsre. – Na, ezen még az unokatestvérem is szolgált! Nagy úr volt , kérem szépen! – Mi volt az unokatestvére? – kérdezte a riporter, miközben a térképen látott irányba kezdett sétálni, és feltűnés nélkül magával húzta az rt. – Szakács! látta el az egész legénységet. Tisztelték is ám! Nem akart senki összeakaszkodni vele, nehogy valami rossz ételt csempésszen a tálcájukra. – És ez mi? – kérdezte a nagy vaslakat el tt megállva a fotós. – Az egyik szerel dokk. – Be tudunk menni? – Le van zárva. Nincs ott semmi érdekes, csak ósdi alkatrészek. – Azért szívesen megnéznénk. Szeretnénk valami exkluzívat csinálni, amit a többi lap még nem közölt le. Kellene néhány jó felvétel is. Ki tudja nyitni? – Talán, de szintén szólva a túra nem terjed ki arra a részre is. És a fotózás, az megint más tészta. – Ugyan már, biztosan meg tudunk egyezni. Kit zavarnánk? – Elég húzós megszerezni a kulcsot – mondta Nyikolaj, ami el ször eszébe jutott, és már el re örült, hogy mennyire felveri majd a különlegesnek vélt túra árát. – Tudja, mi csak egy kis költségvetésű lapnak dolgozunk, elég szűkösek a kereteink. – Ugyan fiam, engem akarsz átverni?! – kérdezett vissza összeráncolt homlokkal, karba tett kézzel Nyikolaj. – Dehogy, eszemben sincs – kezdett el kutatni zsebében a tárcája után az újságíró, mire az egyik srác, aki segített idejutniuk, megfogta a karját. – Majd én elintézem! – Hozunk öt üveg min ségi vodkát, ha beenged minket.

– Id be telik, míg megtalálom a kulcsot. Aztán meg itt van a társam is, neki is szemet kell hunyni a dolgok felett… szóval kevés lesz az öt üveg. Legyen fejenként annyi! – Akkor nem kötünk üzletet, az túl drága mulatság és kaptak már egy videomagnót – rázta fejét a fiú. A riporter már rá akart szólni, hogy fogja be a száját, de a fiatal fiú folytatta az alkudozást. – Legyen nyolc üveg, de jó min ségű! – Ej, ej – rázta fejét az r –, nem bánom, nyolc üveg, meg két karton dohány és még kétszáz dollár fejenként! – mutatott a srác bels zsebe felé, ahonnan a finom, amerikai cigarettát varázsolta az imént el . – Megbeszéltük – nyújtotta kezét a fiú, aztán meg is bánta, ahogy az uborkalét l nedves, koszos kesztyűs tenyér csattant a jobbjában. – Ezt meg kell pecsételnünk! – mutatott az rbódé felé Nyikolaj és el resietett. – Most hova megy? – kérdezte a fotós a fiút. – Innunk és ennünk kell vele a megállapodásra. – És aztán hozza a kulcsot? – Azt nem hiszem. El bb fizetnünk kell. Vissza kell majd jönnünk. – Nekünk nincs erre id nk! – mondta a riporter mérgesen. – Kell a sztori vagy sem? – kérdezett vissza a fiú szemtelenül, és az r után indult. Lassan visszatértek k is a bódéba. Misa egy nagy bef ttes üveget nyújtott körbe, benne uborkával, és mellé egy törés barnakenyeret kínált. – Az üzlet, az üzlet! – mondta fülig ér szájjal és csillogó szemmel, és addig nem tágított, amíg vonakodva el nem fogadták az ennivalót. A háttérben a tévé sistergett, már az egyik új film képkockái peregtek a rossz min ségű képerny n. A vendégek fintorogva majszolták el a savanyú kenyeret, és ittak rá egy korty vodkát, bár jól tudták, a „sugárkezelt” kenyeret az sem semlegesíti.

* Másnap délel tt visszatértek az újságírók és a srácok. Kipakolták a kétliteres vodkákat, és a több karton amerikai cigarettát. Nyikolaj

széles, fogatlan mosollyal várta ket. Az egyik újságíró egy borítékot nyomott a kezébe, benne négyszáz dollárral. Az r újra kivillantotta nem létez fogait. – Megvan a kulcs? – kérdezte a fotós egy fintorral. – Persze – indult el hátrafelé az r. Gyorsan nyakukba akasztották a gépeket, meg két további fotóstáskát, és követték. Amikor a hatalmas épülethez értek, az öreg felkapta az ajtó mellé támasztott acélvágót, és egy mozdulattal lecsípte a lakatot. Az újságírók bosszúsan egymásra néztek, de nem szóltak egy szót sem. Az ajtó fülsért csikorgással kinyílt. Ahogy bementek a hatalmas hangárba, lépteik zaját visszhangozták a falak. Az ajtón beszűr d fény egy pár olajoshordót, és egymásra hányt vasalkatrészeket világított meg. A sötétség el ször ijeszt volt, aztán lassan hozzászokott a szemük. – Mondtam, hogy nincs itt semmi, de maguk ragaszkodtak hozzá – nevetett az öreg. – Ez tökéletes – válaszolta a fotós, és el vette kameráját. – Szeretnék körbefotózni, kipróbálni néhány beállítást. Csák tessék! – vont vállat Nyikolaj. – Lehetne, hogy becsukjuk az ajtót? – kérdezte a fotós. – Zavaró a képen az oldalról bejöv fény. – Gondolja, hogy ebben a sötétben tud fotózni? – Bízza csak rám. Mint mondtam, igazán exkluzív fotókat szeretnék. – Kipróbált néhány beállítást, majd újra felállt. – Meg tudnának várni az ajtó el tt? Halszemoptikával dolgozom, nagylátószögben, majdnem mindenhol zavarnak… – Ha maga mondja! – nevetett Nyikolaj, és rágyújtott egy új amerikai cigarettára, majd kifordult az ajtón, és hatalmas dörrenéssel bevágta maga mögött a vasmonstrumot. A két srác kint maradt vele a dokk el tt, azon nevettek, hogy milyen jó üzletet csináltak az rült külföldiekkel, akik üres raktárakra kíváncsiak. Amíg a fotós elkattintott pár képet, társa kikereste telefonjából a helyszínrajzot. – A harmadik tartóoszlop után, jobbra hátul van a raktár, oda megyünk! El vették az elemlámpát, a riporter az ajtó elé helyezett egy kis, érzékel s jeladót, ami ajtónyitás esetén egy rádiójellel értesítette ket,

majd siet sen keresni kezdték a térképen megjelölt pontot. Nem ismerték a járást, csak kerülgették a széthagyott szerszámokat és lomokat, figyelniük kellett rá, hogy ne csapjanak zajt. Ahogy közeledtek a raktárhoz, a Geiger-Müller-készülék eszel s kattogásba kezdett. Megkerültek két hulladékvas-rakást, és átmásztak egy félig kibelezett kabinszerűségen, hogy odajussanak a bejárathoz. A kamra ajtaja zárva volt. – A francba! – mondta a riporter, órájára nézve. – Egy csomó id telt el. Sietnünk kell, különben feltűn lesz, hogy sokat vagyunk bent. A fotós felkapott egy vasrudat és kifeszítette a zárat. Csodálkozására az ajtó ezután könnyedén kinyílt. Ennél nagyobb ellenállásra számított, ha már olyan fontos anyagot riztek itt. A riporter izgatottan belépett, és körbevilágított az elemlámpával. Az ajtó mögött, magasan felpolcolva, húsz centiméter magas, henger alakú, átlátszó tartályok álltak, radioaktív háromszöggel a fels peremükön, az oldalukon pedig piros vagy zöld jelzés világított. – Ez az, megtaláltuk! – fogta kezébe a riporter az átlátszó falú üvegcséket. – Te jó ég, a Geiger-Müller a piros zóna alján jelez, igyekeznünk kell! Máshol ezeket a cuccokat hat kilométer mélyen elássák, itt meg szabadon hevernek, mintha dobozos üdít k lennének. – Jól van, akkor kezdd elpakolni! – Így túl nagyok – vett a kezébe egy hengert a fotós. – Szétszedjük ket? – Csak vákuumos eljárással tudod kinyitni a hengereket. A radioaktivitás színjét mér izotópok a belül lév ampullákban vannak, látod? – mutatta a riporter. – Mi van? – Ezekkel mérték a reaktorokban elhelyezett radioaktív anyagok sugárzásának er sségét. A mérés közben a referencia izotóp is megfert z dik, ebb l vontak le következtetéseket. – Akkor melyiket vigyük? – A piros jelzésűeket – cserélte ki a fotós kezében lév hengert egy másikra a riporter. – Az mutatja, hogy ezeket már használták, azaz radioaktív sugarat kaptak, úgyhogy ezeket kell elvinnünk. Na, gyerünk, pakold! De óvatosan!

A fotós a válláról a földre csúsztatta a táskákat, amelyek csak kívülr l látszódtak fotóseszköznek. Valójában ólomlappal meger sített, speciális hordozótartályok voltak kialakítva a belsejükben, amelyek meggátolták a káros sugárzás kijutását. A férfi kesztyűt húzott és óvatosan elkezdte behelyezni a hengereket. Egyszer csak megszólalt egy halk figyelmeztet hang, mintha SMS-t kaptak volna. – Ez a jeladó! – nézett telefonjára a riporter. – Valaki bejött utánunk. Mennyit tettél el? – Hatot – nézett rá a fotós. – Az nem lesz elég. Igyekezz, addig én feltartom! A riporter gyorsan magához vette az egyik fényképez t és kiosont a kamrából. Behúzta maga mögött az ajtót, és megpróbált halkan átmászni a kibelezett kabinon. Amikor a csarnokba ért, a falhoz simult és hallgatózott. El ször nem tudta pontosan megállapítani, honnan jönnek a lépések, mert az egész dokk visszhangzott. Aztán Nyikolaj belerúgott valami fémes hangúba és óriási hangzavar keletkezett. A riporter emlékezett az üres festékesdobozokra, amik mellett eljöttek. Szeme lassan megszokta a sötétséget. Az r alakja kirajzolódott el tte. Maga elé emelte a fényképez gépet, sorozatképre állította, aztán egyenesen az rre célzott vele. Várt, amíg elég közel ér, aztán lenyomta a kioldó gombot. A sorozatosan felvillanó vaku fénye szinte megvakította a sötétben sétáló rt. A szeméhez kapott, elveszítette egyensúlyát, ahogy nekiment egy vasszekrénynek. – Aáá, maga meg rült, mi az ördögöt csinál? – káromkodott Nyikolaj. – Te jó ég, nem láttam, hogy itt van! – adta az ártatlant a riporter, és felsegítette az rt. – Nem esett baja? – Semmi bajom! – szentségeit az öreg. – Arról nem volt szó, hogy idáig jönnek! – Nem húzott határokat – mondta feltett kézzel a riporter. – Hol a társa? – A csarnok végében – mutatott az ellenkez irányba a riporter. – Hosszú exponálással készít képet, amihez állvány kell, és jóval több id a beállítás. A sötét miatt lényeges, hogy ne mosódjanak el a

tárgyak. Én addig körbefotózok, amit találok. Megjegyzem, itt elég nagy lehet a sugárzás. – Mondják, de a telepen nincs használaton kívüli reaktoranyag – legyintett Nyikolaj. – Azokat a hajótemet ben rzik, hét lakat alatt, úgyhogy nem kell aggódnia. – Talán mégsem rzik olyan jól – próbálta tudtára adni a valóságot a riporter. – Mint tudja, mi egy környezetvédelmi lapnak írunk cikket az itteni él világról, és elég lepusztult ez a terület, ami azt illeti. – Ugyan már, nézze meg az udvart – emelte kezét az ajtó irányába Nyikolaj. – Állandóan összepiszkítják a tengeri madarak. Sugárzás? Baromság! Ha k olyan jól elélnek, nem lehet olyan veszélyes a maguk sugárzása, csak fölfújják, mint mindent. – A tengerben alig él hal – kontrázott a riporter. – A halászatnak már rég leáldozott, mert kihaltak a halak. – Dehogy haltak, csak a maiak már nem értenek hozzá – er sködött az öreg. – A greenpeace-esek mindig ilyen történetekkel jönnek. De hol az ördögben van már a kollégája, nem hallom, hogy kattogtatna!? – Mindjárt utánanézek! – ígérte a riporter. – Szerjózsa! Szerjózsa, merre vagy!? – kiabálta a csarnok hátulja felé indulva az rrel. A fotós hallotta kollégája kiabálását, tudta, hogy most már indulnia kell. Óvatosan behelyezte az utolsó hengert is a táskába, ügyelt rá, hogy ne er ltesse be túl feszesen az utolsó üvegcsét, de ne is tudjanak mozogni. Lezárta a táska tetejét, és ellen rizte, hogy minden tökéletesen szigetelt. Aztán elindult vissza, a csarnok felé. Társa ügyesen elcsalta az rt a másik irányba, így eléjük tudott kerülni, mintha a csarnok végéb l jönne. – Állati jó képeket csináltam! – örvendezett, amikor találkoztak. – Alig várom, hogy a gépemre telepíthessem ket! – Rendben, de most már menjünk! – igyekezett a csarnokból kifelé Nyikolaj. A sorompónál még kezet ráztak. Az öreg láthatóan már alig várta, hogy elmenjenek és végre kiélvezhesse a jutalmát. – Nézze, lehet, hogy a sugárzás miatt nem sikerültek a képek – vetette fel a fotós. – Akkor viszont vissza kell jönnöm egy más érzékenységű géppel. Nem azért utaztam ilyen messze, hogy félresikerült fotókkal menjek haza.

– Új nap, új lehet ség – tárta szét kezét az öreg, utalva a fotózás árára, majd sunyi mosollyal az arcán sarkon fordult, és eltűnt a füstös rbódéban.

OROSZORSZÁG, A KIKÖTŐTŐL 300 KM-RE, 2004. NOVEMBER 29. 18:56 A behavazott táj lehangolóan sivár volt. A kietlen tundra hófödte vidékén csak egy-egy fa állt göcsörtös koronával, lombpalást nélkül hirdetve az elmúlást. Az út mellett több száz méterre, néhány jobb napokat is megélt parasztház bukkant fel. A tet n megült havat pörögve kavarta és szórta minden irányba a süvít északi szél. A táj mélázó, bús egyhangúságát egy új kerekekkel büszkélked Lada Niva berreg hangja törte meg, amint bekanyarodott az egyik ház pincéje elé. Két férfi szállt ki bel le, kisebb táskákat cipeltek az oldalukon. A motorzúgásra a pince fel l egy nagydarab férfi, valószínűsíthet en az r érkezett. Csak biccentettek egymásnak, az autó vezet je odaadta a kulcsokat, majd továbbment a bejárathoz. Az r beszállt a kocsiba és az épület mögé hajtott, ahol nagynyomású vízsugárral lemosta az autót. A mínuszok ellenére küls -bels mosást végzett, kissé egyéni módszerrel, hiszen ugyanolyan er vel csapatta le a bels üléseket a kinyitott ajtók mellett, mint a karosszériát. Amikor végzett, nejlonzacskót húzott a vizes ülésre, egy 20 literes benzines kannát helyezett a csomagtartóba, majd beült és a közeli elhagyatott k fejt höz hajtott. A vastag hó és a fehéres színű, külszíni mészk bánya groteszkül egybemosódott. Szinte ijeszt volt, ahogyan az autót elnyelte a fehérség, amikor az r bekanyarodott a bánya lejáratánál; mintha egy féreglyuk negatívja szippantotta volna magába. A Niva még mindig g zölgött a forró vízt l a hideg leveg ben. Az r kiszállt, kivette a

kannát, majd gondosan szétfolyatta tartalmát a kocsi belsejében. Aztán el vette a csomagtartóból a lángszórót, és pár lépést hátrálva megcélozta az autót, ami az olthatatlan vegyianyag hatására sisteregve borult lángba. A férfit szinte hátralökte a hirtelen fellobbanó h . Egyik kezét arca elé emelte, a másikkal az ég roncshoz dobta a lángszórót és az üres kannát, majd siet sen távozott. Még id ben, mert alig ment pár száz métert, amikor a tank berobbant és a tűz recseg , sziszeg hangjával bekebelezte az egész autót.

* A másik két férfi ezzel egy id ben a pinceajtónál bíbel dött, jó pár percbe telt, amíg hidegt l elgémberedett kezükkel megtalálták és megfejtették az ugrókódos jelgenerátor aktuális kódját. Három, kilenckarakteres számsort kellett beütni a digitális billentyűzeten, mire végül kinyílt a föld alatti betonbunker ajtaja. – Gyere! – rángatta a lépcs n lefelé kissé megszeppent társát az álújságíró, aki nem akart további id t vesztegetni a veszélyes áruval kezében. A meredek lépcs n vaskorlát segítette a lejutást. Kisebb folyosói szakasz után átlátszó műanyag függönyök fogták le a küls hideget és állták el az utcai por bejutását. Az ezt követ acélajtóhoz szinte már semmi nem ért el a külvilágból. Az újságíró el rement és kinyitotta a fotós el tt, aki a nehéz táskákkal óvatosan, féloldalt ment át a nyíláson. A sivár betonbunker innent l jól felszerelt laboratóriummá vált. Kétoldalt öltöz fülkék voltak kialakítva, ahol a táskákból kivették a bels tartályt, és átlátszó üvegdobozba zárták, majd levetk ztek, és saját ruháikat is hermetikusan zárható tartályba helyezték. Ezután beléptek a fert tlenít be, felemelték a karjukat, miközben az egyszerre több oldalról érkez , er s, oldatos vízsugár alaposan lemosta testüket. A másik oldalon megtörölköztek és átvették a számukra kikészített, jól szigetel , meleg, fehér ruhákat, maszkot kötöttek, felhúzták a kesztyűket, és kezükben a lezárt üvegdobozokkal, szinte műtéti sterilitással mentek a zsiliprendszeren át a laboratóriumba. A föld alatti rendszer hatalmasnak bizonyult, mint minden más is Oroszországban. A jobb oldalon kisebb, berendezett kórtermek voltak,

bennük ágyak, infúziós tartályok, orvosi műszerek és számítógépek sorakoztak. Balra egy kiszélesed terem következett, különféle zsilipkamrákkal, asztali eszközökkel. A terem végében vékony, szemüveges, görbe hátú, id sebb férfi ült a fal melletti íróasztalnál, és valamin dolgozott. Az érkez khöz hasonlóan fehér, laboratóriumi ruhát viselt. Amint meghallotta a két férfi lépteit, letette a tollat, és felállt az asztaltól. – Épp ideje. Elhoztátok? – Igen, Vlagyimir. Itt van a dobozban – felelte a riporter. – Tegyétek a hermetikus tartályba! – mutatott a tudós a szoba közepén álló, átlátszó falú, terráriumszerű, ugyancsak légzsilipes szerkezetre, amit kívülr l irányítható, különféle rendeltetésű robotkarok segítségével lehetett használni, aszerint, hogy éppen mi került a belsejébe. Amint a dobozt a tartály közepén álló tartóra helyezték, és a zsilipajtó hatalmas szisszenéssel bezárult, Vlagyimir hozzákezdett a hengerek kivételéhez. Az apró emberke egy zongoraművész ujjainak ügyességével bánt a robotkarokat irányító vezérl csonkkal, mintha az csak saját karjának meghosszabbítása lenne. Kinyitotta a dobozt, óvatosan kiemelt bel le egy hengert, majd a mellette lév szerkezetbe helyezte, amelynek közepe pontosan a henger méretének megfelel en volt kialakítva. Ezek után lezárta a szerkezet tetejét, az pedig újabb szisszenéssel kinyitotta a hengert. A tudós a robotkarok segítségével leemelte a henger tetejét, majd kiemelte a belsejében rejl , referencia izotópos magot, és egy másik eszközbe helyezte. – Háromszáztizennyolc! – olvasta le a kijelz n megjelen piros számokat. – Remélem, a többi is ilyen jó min ségű lesz! A két fiatal csak bámulta, nem sokat értettek a speciális, laboratóriumi eljárásokhoz. A tudós ezután óvatosan egy alakra vágott szivacsba helyezte az ampullát, hogy még véletlenül se moccanhasson meg. A szivacságyban további 19 ampullának volt még hely. – Szép munka volt, de még egyszer ennyi kell! – mondta Vlagyimir, miután az összes hengerrel elvégezte ezt a műveletet. – Újra vissza kell mennetek! A két férfi megsemmisülten nézett egymásra. A tudós közben az ampullákkal telt szivacsot belehelyezte egy ólomfalú táskába és a zsilipkamrába tette.

– Az nehéz lesz! – szólalt meg végül a riporter. – Ha nem tévedek, épp az el bb robbant fel az autónk. – Minek kell mindig kapkodni!? – hordta le ket szúrós tekintettel Vlagyimir. – Fiatalság, bolondság! – rázta a fejét. – Nem akartuk, hogy bemérjék a sugárzást – vitatkozott vele a fotós. – Az autó is éppen olyan szennyezett volt, mint a ruháink, amiket a helyszínen viseltünk. – Akkor szerezzetek újat, oldjátok meg, mit bánom én! – hadonászott mérgesen a tudós, és kiemelte a táskát a zsilipkamrából, majd visszasántikált íróasztalához. – El bb kérjük a pénzünket! – er sködött a riporter. – Majd, ha befejeztétek a munkát – morogta rájuk sem nézve Vlagyimir. – Mib l vegyünk autót? Kell a pénz! – csattant fel a fotós. – Gondolkodtatok volna el bb! Ha kell a pénz, hozzátok el még a másik felét, ez így mit sem ér. Nekem most el kell mennem! – vette magához holmiját Vlagyimir, és ugyanolyan eltökélten kiment a laborból, hátrahagyva a két zöldfülűt.

* Pár óra múlva Vlagyimir Kirovszk egyik ismert teázójában ücsörögve várakozott a megbízóra. A sarokban meghúzódva bámulta az embereket. A síterepeir l ismert városkában sok sportolni vágyó turista fordult meg. A teázó is tele volt egészséges, kipirult arcú emberekkel, mindenki kényelmes, meleg pulóvert, sínadrágot és vastag dzsekit viselt. Vlagyimir kitűnhetett volna a könyökénél foltos, barna kockás tweedzakójával és zöld kordbársony nadrágjával, de a turisták ügyet sem vetettek rá, hiszen szürke kisembernek látszott, olyannak, aki mellett mindenki elmegy. Hiába végzett kiváló bizonyítvánnyal a tudományok egyetemén még a Szovjetunióban, és hiába vett részt fontos haditechnikai kutatásokban, az id eljárt felette, ugyanúgy, mint a kommunista állam felett. Most mégis nagy dobásra készült. Egy volt KGB-s kapcsolata szerezte neki a régi, elhagyott laboratóriumot két éve.

Kapott pénzt a felújításra és azóta több érdekes radioaktív és biológiai eszköz szét- és összeszerelését végezte el ismeretlen embereknek. Kérdéseket sohasem tett fel, mert a megbízókat legfeljebb kétszerháromszor látta és mindig gyorsan, készpénzzel fizettek. Most is rengeteg pénzt ígértek neki az ampullákért, és arra gondolt, gazdag emberként újra visszakaphatná régi, megbecsült életét és családját is. Oroszországban csak azt tisztelik, akinek pénze van – gondolta, de dédelgetett álmaiból hirtelen a szemközti szék csikorgása térítette vissza a valóságba. – Figyelek – ült le vele szemközt egy hetvenes évei vége felé járó, markáns arcú férfi. Arca hosszúkás volt, haja ritkás, vonásai kemények. Vlagyimir még soha nem találkozott vele, de felismerte a hangját, vele beszélt eddig telefonon. A férfi nem mutatkozott be, és úgy tűnt, most sem akarja udvariassági fordulatokra fecsérelni az id t. – Köszönöm, hogy idefáradt – próbálkozott a tudós valami formát adni a beszélgetésnek, de a „Cápa” néven emlegetett férfi csak egy fejbiccentéssel jelezte, hogy térjen a lényegre. – Megvan az áru, legalábbis az egyik fele – vágott bele Vlagyimir. – Nagyon jó min ségű, magam vizsgáltam. – Miért csak a fele? – kérdezte a férfi. – Kell még egy kis id . Nem tudtunk egy ütemben mindent elhozni – magyarázkodott a tudós. – Viszont sokkal jobb min ségű, mint amire számítottunk. Arra gondoltam, hogy ez önnek is megér némi pluszpénzt – bökte ki végül. – Megállapodtunk – mondta ellentmondást nem tűr hangon a férfi. – Az kell, amit kértem. Ha jobb a min ség, az a maga dolga – zárta rövidre a vitát, kétség sem férhetett hozzá, hogy döntése végleges. – Értem – rebegte csalódottan a tudós. – Láthatnám? Vlagyimir a mellette lev széken odacsúsztatta a táskát a férfinak, aki kívülr l megvizsgálta a biztonsági dobozt. Jól tudta, hogy nem tanácsos most kinyitni. – Ha átver, megtalálom! – mondta végül felállva. – Itt van egy kulcs – dobott az asztalra egy kis fémlapocskával ellátott kulcsot –, a pályaudvari csomagmeg rz kulcsa. Ott talál egy összeget, nagyjából a fele pénzt. – Köszönöm – vette át Vlagyimir az új életét jelent zálogot.

– Két nap múlva legyen meg a másik fele! – fejezte be a csevegést a férfi, és a táskával együtt kiment a teázóból. Vlagyimir félénken nézett körbe, úgy érezte, az összes szem rájuk szegez dött, de a vendégek semmit sem vettek észre a rövid jelenetb l. Hevesen dobogó szívvel hörpintette ki maradék teáját, majd elsietett a vonatállomásra.

* – Igen… – szólt a telefonba Milos Stroganovic. – Megvan a fele – mondta a Cápa becenevű férfi. Az öreg partizán csapata olyan régen dolgozott már együtt, hogy nem kellett külön hangfelismer szoftver vagy cirkalmas körmondatok, hogy megismerjék egymást, s t még arra sem kellett külön figyelniük, hogy megzavarják az esetleges lehallgatókészülékek frekvenciáit, hiszen mindig csak annyit beszéltek egymással, amennyi szükséges volt, hogy más ne értse, mir l van szó. – Örömmel hallom! – A többit a jöv héten. – A szokásos módon intézd! A pénz nem számít. – Rendben – tette le Cápa a telefont. A rövid beszélgetés ellenére mindent tudott, ami számára fontos volt. Fogalma sem volt, hogy mire kell az áru, csak a saját feladatára koncentrált. Az egykori csapatból már csak négyen maradtak életben, de aggkoruk ellenére még mindig üt képes csapatot alkottak. Ugyanazt az iskolát járták, profi gyilkos volt mindegyikük, és ha együtt dolgoztak, kevés ember létezett a Földön, aki megállíthatta volna ket. Így volt ez legalábbis a saját korukban. Lehet, hogy az id már eljárt felettük, és a technika rég átvette az er és az ész szerepét, de a jelenlegi világban épp azért számított az öreg partizánok csapata láthatatlannak, mert nem használtak modern eszközöket. A mobilhálózatok és számítógépek világában egyszerűen nem léteztek. Cápa, eredeti nevén Vuk Kozic, már tizenévesen, a II. világháború alatt beállt a partizánokhoz, és elsajátított mindent, ami a puszta kézzel történ harcokhoz kellett. Akkoriban nyolcan voltak egy csapatban, és mindig is Milos volt az irányító, az agy. A kialakult hierarchia a fizikai és mentális képességeken alapult, mindenki a saját

tudása alapján kivívott helyet kapta a csoportban, és ezt soha többé nem kérd jelezte meg senki. Tisztelték egymás tudását és rangját, még hatvan év elteltével is. Az a mondás járja, hogy a legjobb barátságok az óvodában és a harctéren köttetnek, esetükben szinte mindkét kritérium fennállt. Kozic, a Cápa végül tanárember lett, a matematika és a fizika világa a kisujjában volt, épp ezért tudott olyan eredményesen tárgyalni tudósokkal és feltalálókkal. Ismerte az észjárásukat, mindig meg tudta szerezni a legkülönfélébb veszélyes anyagokat, mert ismerte, mi mire való, és hogyan kezelje a társadalom peremén tevékenyked fura bogarakat, hiszen egyetlen tudós sem volt hétköznapi ember. Milos általában rábízta az árubeszerz szerepét, míg Zerge és Medve megfigyel feladatokat látott el. Becenevüket a testalkatuk miatt kapták, Kozic kissé húzott szeme és nagy orra valóban cápára emlékeztetett, arról nem is beszélve, hogy – nomen est omen – id skora ellenére neki maradt meg a legtöbb ép foga. Milos, a Tigris volt a f nök, aki gyors észjárásával és puha, lendületes mozgásával érdemelte ki fed nevét még a második nagy háborúban. Mindig nála futottak össze a szálak, embereinek épp elég volt annyit tudni, amennyi az adott feladat végrehajtásához szükséges. Ha úgy találta jónak, akkor beavatta ket a részletekbe, de ha nem tette, azt is elfogadták.

OROSZORSZÁG, KIROVSZK, 2004. DECEMBER. 15:12 Vlagyimir izgatottan ült a teázóban, maga mellett szorítva az ólomtáskát. Alig várta már, hogy lebonyolítsák az üzletet. A pályaudvari csomagmeg rz ben két nappal ezel tt talált pénz eloszlatta minden kétségét a megbízó korrektsége fel l. Izgatottan figyelte az ajtó nyílását, és megpróbálta lecsendesíteni elméjét. Már

úgyis túl volt az út nagy részén, innen már nem tudott visszafordulni. Nem akart azon gondolkozni, hogy mit csinálnak a kinyert, ampullában lév er sen radioaktívvá vált anyaggal. Szeretett volna már túl lenni a dolgon, beülni az autóba, és gazdag emberként visszamenni Moszkvába. Cápa most sem váratott sokáig magára, egyenesen az asztalhoz ment, és szótlanul helyet foglalt Vlagyimirral szemben. – Elhozta? – Itt van a kezemben – mosolygott Vlagyimir, és megpaskolta a táskát. Cápa egy lenéz pillantással helyreigazította a túlfűtött tudóst, aki inkább odatolta megbízójának a csomagot. – Rendben van – vett el a mellényzsebéb l egy újabb kulcsot Cápa. – Ugyanott találja ezt is. Viszont kell még egy szállítmány! A tudós arcáról lefagyott a mosoly. – Abban állapodtunk meg, hogy negyven ampullát kap – értetlenkedett. – Változott a terv. Úgy gondolom, nem kevés pénzt kapott ezért a rövid munkáért. Ha holnapra meg tudja szervezni a következ fordulót, akkor dupla árat fizetek – nézett mélyen a szemébe Cápa. Vlagyimir meglep dött a hallottakon, amit nem is tudott leplezni. – Nehéz lesz összeszervezni ilyen gyorsan mindenkit, és azt sem akarom, hogy túl feltűn legyen a kiköt nél a nagy mozgás – mondta ki végül azokat a részleteket, amiket az elmúlt húsz másodpercben nem tudott fejben megoldani. – Ha id t kér, pár napot még tudok várni, de azonnal össze kell hoznia a csapatot – felelte Cápa. – Nem vagyok biztos benne, hogy belemennek – adott hangot kétségeinek a tudós. – Adja oda nekik a fizetséget, és ígérjen nekik b séges jutalmat, ha gyorsan beszerzik az árut – tanácsolta Cápa. – Ha már a kezükben van a pénz egy része, akkor motiváltabban dolgoznak majd, higgye el nekem. – Talán meg tudom oldani – gondolkodott Vlagyimir. – Ez a beszéd! – veregette hátba a tudóst az öreg szerb. – Ne is húzzuk tovább az id t, még ma álljon össze a csapat. A pályaudvaron megtalálja a pénzt! A tudós arca a pénz szó hallatán ismét mosolygóssá vált.

– Tudja, öröm magával üzletelni – kapta gyorsan magára a kabátját, és felmarkolta a kulcsot. – Ki tudja, talán még több üzlethez is lesz szerencsénk – mondta, majd egy fejbiccentéssel távozott. Szinte rohant ki az autójához. Behuppant és azonnal indított. Úgy taposta a gázt, mint még soha életében, el sem akarta hinni, hogy éppen vele történik ekkora szerencse. Csak a most ráes pénzb l akár egy nagy lakást is tud venni Moszkva szívében. A pályaudvarra érve beszaladt a váróba és gyorsan keresett egy nyilvános telefont. Lebonyolított pár hívást, mindenkit a laborba rendelt, aztán a csomagmeg rz höz érve kapkodva keresni kezdte a számot. Idegesen járkált fel és alá, de nem találta a kulcshoz passzoló szekrényt. Ekkor egy egyenruhás r lépett oda hozzá. – Segíthetek? – kérdezte mosolyogva. Vlagyimir összerezzent, az egyenruhából rögtön a rend rségre asszociált. Kényszeredetten nyugalmat er ltetett arcára. – Sajnos elfelejtettem, hova tettem a táskámat – nevetett hebehurgyán. – Mutassa a kulcsot! – ajánlkozott az r. – Hagyja csak, biztosan sok munkája van – szabadkozott Vlagyimir, de az r er szakosabb volt, már rég leolvasta a bilétát. – A 338-as a hátsó sorban van, látja, ott! – mutatott a megfelel irányba. – Segítek kinyitni, néha beragadnak ezek az ajtók. – Köszönöm, erre igazán nincs szükség, innen már menni fog! – intette le a tudós, és elsietett a megadott irányba. Csak harmadszorra talált bele a kulcslyukba, annyira ideges volt. A polcon egy ugyanolyan aktatáska állt, mint a két nappal korábbi. A legdrágább Samsonite, amely vízhatlan és légmentesen záródik, nehogy a repül gépen vagy egy hajótúrán megsérüljön a benne elhelyezett holmi. Vlagyimir megnyugodott és végigsimította kezét a szép táskán. Egy pillanatra felötlött benne, hogy kinyitja és lelép a pénzzel. Már a csaton voltak az ujjai, amikor az r újra rátalált. – Látom, megtalálta. Milyen szép b rönd! – bólogatott elismer en. – Igen, az – állt fel bosszúsan Vlagyimir, bevágta a szekrény ajtaját és gyorsan otthagyta a kíváncsiskodót. Az r hosszan nézett utána, majd a jegykiadó pénztárakkal szemközti újságosbódéhoz ment, ahol világos színű, hosszú

ballonkabátban egy férfi olvasgatta a Kommerszant újság legfrissebb számát. – Elment – jelentette a sarkán billegve. – Láttam – csukta össze a lapot Cápa. – Itt a pénze – tette le az újságot az asztalra, majd felállt és távozott. Az r mohón, egyenként lapozta végig, amíg végre megtalálta a beígért 100 dollárost. Cápa kifelé menet még megállt az ajtóban, szájába vett egy cigarettát, és kezével kis félgömböt formázva az öngyújtó körül, megpróbálta meggyújtani. Eközben szeme sarkából a pályaudvar el l kikanyarodó bogárhátút figyelte. Az autó orra a labor irányába mutatott. Az öreg megnyugodott. Az újságosbódé mell l látta az elsiet tudós tekintetén, hogy ha meg is fordult a fejében, hogy meglép, az rrel folytatott apró incidens megzavarta annyira, hogy már nem akar meglógni a pénzzel. Cápának elég emberrel volt már dolga életében ahhoz, hogy pontosan tudja, Vlagyimir vissza fog menni a laborba, és számára kizárólag ez volt a fontos.

* A piros színű bogárhátú üde színfolt volt az egyhangú fehér tájon, ahogy Vlagyimir lekanyarodott a pincéhez vezet úton. Ezt maga is tudta, így gyorsan leparkolt a pajtában, majd körülnézett, nem követtee valaki, aztán siet sen átbicegett a pincéhez és egy intéssel maga után tessékelte a rá váró, négytagú csapatot. Valahogy nem érezte biztonságban magát, ezért még az rt is beállította a zuhany alá, majd magával cipelte a legbels laborba. Az asztalra helyezte a táskát, mindenki odasereglett köré. A számkombinációt a megfelel állásba tekerte, aztán kipattintotta a csatokat. A táska halk pukkanással nyílt ki, ahogyan a belseje megtelt leveg vel. Vlagyimir felnyitotta a fedelet, ami alatt a százas kötegek szépen, egymás mellett sorakoztak. Mindenki arcára mosoly derült. Az álújságíró már bele akart markolni a nagy köteg pénzbe, de Vlagyimir ráütött a kezére. – Lassan, fiam! – nézett rá szúrós szemmel. – Lenne még egy kis munka. Kellene még húsz tartály.

– Az kizárt – rázta fejét a fiú. – Nem mehetünk oda vissza többet, két fordulóról volt szó, és így építettük fel a legendát is. Nem akarom, hogy feltűnjön az állandó mozgás a területen. A zsaruk, vagy még rosszabb, az FSZB gorillái pillanatok alatt megtalálhatnak! – Pedig még egyszer ennyi ütné a markotokat – próbálta Vlagyimir el ször aprópénzzel behúzni a fiatalokat a munkába. A vita jó ideig eltartott még. Egyikük sem hallotta meg, hogy már a táska felnyitásakor eltörött egy aprócska üvegampulla, amelyet ügyes kezek gondosan a bels rekeszek felfüggesztéséhez er sítettek egy kicsi, rejtett tokban. A kinyíló fedél egyszerűen lecsapta az ampulla elvékonyított fejét, és a benne lév cseppfolyós anyag a leveg vel érintkezve azonnal gázzá változott. Nem vehették észre a táskából lassan tovaterjed , színtelen, szagtalan anyagot. A katonai ideggázok alattomosak, lassan töltik ki a rendelkezésre álló teret. Alulról indulnak, 3-4 perc alatt szállnak fel a mennyezetig, aztán a leveg ben feloldódva nyomtalanul elillannak. Fert zés szempontjából így még véletlenül se hagynak ki egyetlen olyan él lényt sem, amelyik adott pillanatban egy meghatározott légtérben tartózkodik. A katonai vegyészek precíz számítások alapján állítják össze a gázok elegyét, megfelel késleltet id ket hagynak a kémiai kötések kialakulására. Minden helyzetre akad megfelel portéka; az azonnali cselekvésképtelenségt l a féléves lappangásig bármit el állítanak, amit csak a kedves vev megrendel. Cápának csupán pár napos késleltetésre volt szüksége, amíg elhagyja Oroszországot. Nem hagyhatott tanúkat maga után, és ez volt a legtisztább és legkézenfekv bb megoldás. A láthatatlan méreg körbefonta a laborban vitatkozó embereket, ráragadt a b rükre, a lélegzetvétellel besurrant a testbe, és szétszórta magát a tüd ben. A hörg cskékre tapadó légbuborékok működését úgy stimulálta, hogy az oxigénatomok mellett nagy mennyiségű nitrogén is bejusson a véráramba. A keringés aztán eljuttatta a test összes sejtjébe a f gonoszt, legf képpen a központi idegrendszerbe, ahol a legnagyobb rombolást képes végezni. Olyan volt ez, mint egy szabadjára engedett számítógépvírus, ami lebénítja a működéshez szükséges programokat. Lassan és alaposan dolgozott. Senki sem vett észre semmit, hiszen a tünetek csak késleltetett hatással jelentkeztek.

* Vlagyimir vesztesen került ki a vitából, és ez roppantul bosszantotta. A fiatalok rettegtek a lebukás veszélyét l, így nem tehetett mást, kifizette ket. Sajnálta már, hogy a pályaudvaron nem szállt fel azonnal a szentpétervári vonatra, hiszen akkor már túl lenne mindenen. A telefonokat nem vette fel. Félt újra szembenézni a titokzatos idegennel, aki annyi pénzt ígért neki, azonban mégsem teljesítette küldetését. Hazafelé bevett két fejfájás-csillapítót, mert iszonyúan hasogatott a feje. Sok ez már nekem – gondolta –, nem hiányzik ez a rengeteg idegeskedés – mormolta magában, miközben újra a visszapillantóba sandított. Nem tudta, mi zavarja jobban, a sok pénz a mellette lév ülésen, vagy az el nem végzett megbízás, de alig várta, hogy hazaérjen.

* Másnap reggel újabb adag fájdalomcsillapítót reggelizett, mert fejfájása csak nem akart alábbhagyni, szinte alig aludt valamit az éjjel. Felöltözött, és elkezdett összepakolni. Két óriási b röndöt helyezett kinyitva az ágyra, odahordta ruháit és könyveit. Nem tudta, mit tegyen a kapott rengeteg pénzzel, végül úgy döntött, bevarrja az egyik b rönd huzata alá, csak annyit tartva magánál, amennyire az utazásnál szüksége lehet. Annyira tüsténkedett, hogy észre sem vette, mikor eredt el az orra vére. Az utolsó öltésnél érezte, hogy valami meleg folyik végig az arcán, sietve beletörölte a karjába, mintha a veríték lenne, ekkor látta meg a piros színt az ingujján. Kiment a fürd szobába, hogy hideg vizet fröcsköljön az arcába, aztán teletömte vattával az orrát, hogy tamponálja a vérzést, végül kiöblítette az ingét. A mosdó feletti tükörb l zilált arc nézett vele farkasszemet. A sárgás lámpafénynél nem lehetett jól látni, de szembetűn volt, hogy nagyon nyúzott az arca, szemei eresek és pirosak, még a pupillái is különböz nagyságúra n ttek a megváltozott világításban. Túlhajtottam magam – gondolta, és bement a nappaliba, hogy kicsit leüljön a karosszékbe. Végtagjai elnehezedtek, szinte alig bírt mozdulni. Ólomsúlyú karjában rángani kezdett egy izom, ezért

megpróbálta másik kezével lefogni. Talán negyedórát pihent, aztán újra er t vett magán. Még össze kell pakolnom! – ostorozta magát, és a fal melletti szekrényhez sántikált. Kinyitotta a szekrényt, és az legnagyobb megdöbbenésére üres volt. Hátranézett, és látta, hogy az ágyon fekv két b röndöt már telipakolta, de nem emlékezett rá, hogy mikor, hiába törte a fejét. A padlón piros pöttyöcskék jelentek meg, jelezve, hogy az orrába dugott vatta átvérzett. Kivett a mélyhűt b l egy adag mirelit borsót, és az orrnyergéhez fogta, hogy a hideg összehúzza az ereket, majd újra tamponálta a vérzést, de az továbbra is csillapíthatatlannak bizonyult. Biztos volt benne, hogy az elmúlt napokban átélt idegesség a ludas. Fogalma sem volt róla, hogy a szervezetébe bejuttatott nitrogéngázok apró buborékok formájában eltömik hajszálereit és szétrobbantják az érfalakat. Az oxigén nélkül maradt sejtek pedig rohamos sorvadásnak indulnak. Vlagyimir egyre rosszabbul érezte magát. Hátrahajtott fejjel bement a nappaliba és leroskadt a karosszékre. A fáradtság lassan elöntötte egész testét, bárhogy is szeretett volna, nem bírt megmozdulni. Oldalra bicsaklott a feje, látta az ágyon a hívogató b röndöket, az új élet reményét, ami most egy villanás alatt szertefoszlott. Két nappal kés bb találták meg, a rend rség által kirendelt halottkém már csak az agyvérzést tudta megállapítani.

* Pár kilométerrel odébb, egy kis garzonlakásban az álújságíró ült a reggeliz asztal mellett barátn jével. Borzasztó fejfájás és hányinger kerülgette már napok óta. A lány könyörgött, hogy menjenek el orvoshoz, de a férfi makacs volt. – Megígértem, hogy elutazunk! Nem fogom egy kis múló rosszullét miatt elhalasztani az utat – fogta a fejét, miközben az asztalon könyökölt. Minden apró zaj éles pengeként hasított az agyába. – Nem kell elhalasztanunk, csak kapnál rá valami gyógyszert! – próbálta gy zködni a lány.

– Hagyjál békén, inkább pakolj be! – dörrent rá mérgesen a fiú. – És próbáld meg úgy hámozni azt a rohadt uborkát, hogy ne érjen a kés a tányérhoz, szétrobban a fejem ett l a hangtól! A lány mérgesen a szobába ment, magára hagyva párját. Fél óra múlva tért csak vissza, felöltözve. – Most meg mi van? – kérdezte durcásan. – Már tikkelsz is? – utalt a fiú jobb szemhéjának ritmikus összehúzódására. – Nem… – próbált az leveg t venni, nehezen jöttek a szavak a szájára – tudom,… rossz… rosszul…érzem magam – ahogy megpróbált beszélni, szája két oldalán kicsurgott a nyál. – Úristen, mi van veled?! – ugrott oda a lány és a mellkasára tette kezét. – Gyere, kiviszlek a fürd szobába! Óvatosan a hónalja alá bújt, felsegítette a férfit, majd lassan kiindult vele a konyhából. A fiú az el szobában összeesett és nem lélegzett többé. A kiérkez ment k már csak a halált tudták megállapítani. – Agyvérzés – mondta a ment orvos, sztetoszkópját a nyakába akasztva. – De hát olyan fiatal még! – sírta a lány. – Sajnálom, asszonyom – mondta az orvos halkan, miközben felállt. Meg akarta magyarázni orvosilag is a történteket, de ahogy a kisírt szemekbe nézett, jobbnak látta inkább csöndben maradni. Komótosan ballagott le asszisztensével a hólatyaktól csúszós lépcs kön. – Tényleg nagyon fiatal volt még – jegyezte meg a lány – Ilyesmi történhet születési rendellenesség miatt is – magyarázta a doktor. – Ha nem lenne odakint mínusz tizenöt fok, megkockáztatnám, hogy merülési betegség végzett vele, de az ebben a városban, tenger nélkül kizárt. És sajnos a változékony frontok is el hozhatják. A napokban már a negyedik agyvérzésesünk, nem is gondolná, mennyire érzékenyek az emberek a légnyomásváltozásra.

2790 KM-REL TÁVOLABB,

SZERBIA, VISTUVEC, 2004. DECEMBER 5. 15:43 Drakulic otthona teraszán üldögélt kedvenc hintaszékében, és a télbe forduló kertet csodálta. A csíp s hideg ellenére a nap csodálatos színeket varázsolt az égboltra, és melegen simogatta a leveg re merészked k arcát. Drakulic nyakig bebugyolálva, finom kubai szivarral kezében ringatózott, miközben a nappaliból nyíló ajtón át halkan szólt a Varázsfuvola egyik áriája. Milos szinte hangtalanul lépett a teraszra, megvárta, amíg a f téma lecsendesült, csak utána szólalt meg. – Mozart uzsonnára? Drakulic hirtelen fordult meg, nem számított rá, hogy valaki áll a háta mögött. – Barátom, maga újra és újra meg tud lepni! – nevetett kényszeredetten, hogy leplezze ijedtségét. – Jómagam Verdit jobban kedvelem – vont vállat az öreg és a kormánybiztos intésére leült az asztal másik oldalán álló székre. – Hogy haladnak a dolgaink? Dűl re jutunk az oroszokkal? – tért rögtön a lényegre Drakulic. – Ami azt illeti, a munka felét már el is végezték. Mi is teljesítettük az egyik kérésüket, hiszen megsemmisítettük az egyik illegális fegyver- és nukleárisanyag-laborjukat, amit régi állami vezet k szponzoráltak. A gondot elhárítottuk, a mostani vezetésnek meg nem kell, hogy a régiekkel ütközzön, hiszen úgy tehetnek, mintha nem tudnának arról, ami történt – számolt be Milos. – Fogalmam sincs, hogy mir l beszél, Milos – nézett rá Drakulic –, de azt hiszem jobb is így – mosolygott. Tulajdonképpen nem is akarta tudni, hogy embere miben mesterkedik, egyetlen célja volt csak: a hatalom visszaszerzése, és oda Milos segítségével vezetett az út. Addig, amíg a vén partizánt meg tudta gy zni arról, hogy céljai Szerbia felvirágzását szolgálják, nem volt mit l tartania. Tudta, hogy a Milos által beindított gépezet pontosabban működik, mint egy svájci óra, és kitartóbb, mint az orosz tankok. – Rendben, akkor bízza csak rám a dolgot – értett egyet Milos.

– Tudja, azt hiszem nem is találhattam volna megfelel bb embert a feladatra – próbálta Drakulic motiválni a partizánt, de mivel a semmitmondó bókok leperegtek az öregr l, más témára terelte a szót. – Tettél már lépéseket az unokád gyilkosának felkutatására is? A kérdés hallatán Milos ajka egy pillanatra összeszorult, talán a feltörekv indulatot fojtotta el bölcsen. Drakulic tudta, hogy az öreg még a fiánál is jobban szerette unokáját, akit a tengerparti városok kiskirályává tett a nagypapa gondos munkája. Még Gojkovic exelnök illegális hatalma alatt kapta azt az el kel , és nem utolsósorban jól fizet státuszt. Egy évvel korábban azonban rejtélyes körülmények között, a lakásában holtan találták a legifjabb Stroganovicot. A rend rségi jelentés szerint dulakodás közben ismeretlen tettesek eltörték a nyakát. Az öreg meg volt gy z dve róla, hogy unokája halálát a Gojkovic elnök elfogására küldött magyar-angol-német fejvadász csapat okozta. Err l eddig semmilyen bizonyíték nem állt rendelkezésére, az öreg csupán ösztöneire hallgatott, amiben azonban sohasem csalatkozott. – Ebben az ügyben is számítok az oroszok segítségére – mondta végül közömbös hangon Milos. – Hamarosan kapok egy nevet, akin keresztül ellehetetleníthetem a csoportot, és beépülhetünk a magyar politikai elitbe. – Ha bármire szükséged van, csak szólnod kell, ugye, tudod? k az én ellenségeim is – nézett rá Drakulic. Soha nem tudta kiismerni az öreget, de megtalálta gyenge pontját, amin keresztül manipulálhatta, és ennél több nem is kellett neki.

MAGYARORSZÁG, BUDAPEST, 2005. JANUÁR 10. 06:56 A fagyos reggelen morcosan ébredt a város. Az utak már megteltek mókás hósipkával közleked , pöfékel autókkal. A járdán

nagykabátba burkolózott emberek siettek céltudatosan útjukra, felhajtott gallérú felölt ben, leszegett fejjel, nehogy a fagy belopózzon a nyakukba. A jégtábláktól zajló folyó felett csak elvétve siklott el egy-egy vijjogó madár a szél hátára kapva. Milos szemébe is könnyet csalt az épület elemei közt játszadozó északi szél, de t ez egy cseppet sem zavarta. Szállodaszobájának erkélye pontosan a Dunára nézett, és kedvelte a kora reggeli hangulatot. Szokásos gyakorlatsorával kezdte napját a friss leveg n. Id s kora ellenére izmai kiválóan engedelmeskedtek az embert próbáló feladatok elvégzésében, hiszen húszéveseket megszégyenít módon nyomta a fekv támaszokat. Teste meghálálta a több évtizedes karbantartást, és még a legfiatalabb generáció is irigykedhetett er s karjára, egyenes tartására. Általában úgy id zítette a gyakorlatokat, hogy a reggeli csúcsforgalom el tt befejezhesse, miel tt az autók telepöfögik szürke benzing zzel a szél által kitisztított budapesti leveg t. Már egy hete a városban tartózkodott és azon törte a fejét, hogy miképpen tudja megközelíteni azt az embert, akinek személyi anyagát az oroszok közvetít je adta át számára. Utolsó pillantást vetett a távolban már ködbe vesz város dereng körvonalára, majd nyakába akasztotta törölköz jét és visszament a szobába. Egy másodpercre megállt az erkélyajtóban, vetett egy pillantást az asztalon szétrakott feljegyzéseire, aztán megtörölte arcát és elment tusolni. A drága hotelszoba standard, kétágyas szállodai szobának felelt meg, csak divatosabb anyagokból, és kellemes színkombinációval díszítve. Milos nem igényelte a selyemfüggönyt vagy a puha bársonnyal bevont kanapét a gyönyörű dohányzóasztallal, de a luxuslakosztályban sem érezte kényelmetlenül magát. Egyszerűen munkahelynek fogta fel a helyszínt, hisz évtizedekkel korábban megtanulta, hogy mindig ott dolgozzon, ahol kell. A szobában mindenhol akkurátus rend uralkodott. Szerette, ha épp olyan katonásan vannak körülötte a dolgai, mint fejében a gondolatok. Az öreg partizán számára minden fekete vagy fehér volt, nem ismerte a szürkét, sem a kompromisszumot. A tükör el tti íróasztalon kékes fénnyel világított a személyi számítógép, mellette pár feljegyzés feküdt. Miután lezuhanyozott és felöltözött, újra az íróasztalhoz ült. Bedugta a gépbe a titkosított pendrive-ot, amin az FSZB által átadott budapesti ügynökükr l szóló anyagok voltak. A gép felberregett, és

kisvártatva egy ablak jelent meg rajta, ami orosz módon, háromszor kilencjegyű számkombinációt kért. Milos lassan bepötyögte a két héttel korábban kapott kódokat, és az adatállomány elérhet vé vált. Mostanra már egészen jól kezelte a számítógépet. Az els próbálkozásoknál sok id be telt, mire ki tudta választani a kívánt fájlt. Az egér sosem akart arra az ikonra ugrani, amit az öreg kinézett magának, vagy ha végre eltalálta, akkor ahelyett, hogy megnyílt volna, állandóan az átnevezés funkció indult el. Az én id mben nem kellett ilyenekkel pepecselni – bosszankodott magában nemegyszer. A reggeli órákban intézend munkafolyamatok elvégzését korai edzései is nehezítették, hiszen megdolgozott karizmai nem hagyták érvényesülni a finom mozgásokat, így a duplakattintás kifejezetten nagy kihívás volt az öreg partizán számára. Végül egyhetes gyakorlás után már kezdte élvezni a XXI. század vívmányait. A számára fontos adatokat azonban továbbra is saját módszere szerint, egy kockás füzetbe jegyezte fel. Az anyagok egy budapesti bankár életrajzát, az FSZB-nél, illetve el djénél, a KGB-nél folytatott munkáit, jellemrajzokat, fényképeket és hangfelvételeket tartalmaztak. Már több napja bújta ezeket a dokumentumokat, szerette volna alaposan megismerni a célszemélyt, hogy megtalálja nála az optimális belépési pontot. Azt, ami a legkevesebb energiával és a legnagyobb hatékonysággal kecsegtet. Milos nem volt gyors ember, viszont annál alaposabb. Szeretett elmélyülni egy akció kidolgozásában, többször átgondolni a lehetséges variációkat, végül a legegyszerűbbet végrehajtani, de azt kifogástalanul. Alapvet és egyszerű szabályok szerint élt. Sokkal nagyobb hangsúlyt fektetett a terv kidolgozására, mint mások, mert hitt benne, hogy a tökéletes tervezés meghálálja magát a kivitelezés során. Olyan szakmában dolgozott, ahol csak egyszer lehet próbálkozni és ha az nem sikerült, abba biztos belehalt valaki. Már jó pár oldalt teleírt, amikor ismét órájára pillantott, fél kilenc volt. Itt az ideje egy kiadós sétának – gondolta, és bezárt minden alkalmazást. A gépet papírjaival együtt egy hétköznapinak látszó aktatáskába zárta. A számzáras csatok azonban egy egyszerű mechanikus szerkezetet is elforgattak, hogy ha valaki illetéktelenül próbálja kinyitni a táskát, a négy sarkában lév , savval teli ampullák azonnal roncsolódjanak. A KGB utód-szervezete nem engedhette meg

magának, hogy bármilyen dokumentuma idegen kézbe kerüljön. Az ilyen biztonsági táskáknál használt savak pár pillanat alatt szétmartak mindent, amivel érintkeztek. A műanyag laptopházat enyhén folyékony, kocsonyás anyaggá változtatták, a merevlemez pedig használhatatlanná vált. Milos a biztonság kedvéért még a széfbe is elzárta a dokumentumokat, majd körülnézett, hogy minden a helyén van-e, aztán fogta a kabátját és nekiindult. Akárhol volt, a reggeli testedzés és a séta nem maradhatott el. Ép testben ép lélek, az srégi szabály talán már születését l kezdve működött életében. A friss leveg jóles en járta át testét. Miután tett egy nagy kört, beült egy kávézóba. Mióta Budapesten tartózkodott, minden reggel itt kávézott, mivel az utcára néz ablakokból tökéletesen rá lehetett látni egy bizonyos pénzintézetre. Az áttanulmányozott anyagokból jól tudta, hogy a bankár mikor és milyen autóval érkezik… Somogyi József az 1990-es évek elején került az FSZB látókörébe. A magyarországi privatizáció kapcsán a férfi az egyik kiemelked kereskedelmi bank második embere lett. A felfelé ível karrier els sorban az édesapa politikai befolyásának volt köszönhet , nem kifejezetten saját eredményeinek. Az id sebb Somogyi pénzügyi diplomataként bejárta Európát és a tengerentúli országokat egyaránt, ami az egykori kommunista államokban kiváltságos dolognak számított. Családja mindenhová követte, éltek az Egyesült Államokban, Franciaországban, Svájcban és a sors furcsa fintoraként a rendszerváltás el tt, 1984-t l másfél évet Moszkvában is volt szerencséjük eltölteni. Fiát nemzetközi pénzügyi-diplomata iskolákba járatta Európa-szerte, és a sok utazásnak és költözésnek id vel meglett a hozadéka. József már fiatalon négy idegen nyelven beszélt folyékonyan, és rendkívül ügyesen kommunikált, barátkozott. Diákévei gondtalanul teltek, rengeteg kapcsolatot épített és az iskolán kívül kizárólag a bulizással volt elfoglalva, mindig nagy kanállal lapátolva az életet. Észre sem vette, hogy ifjúkora alatt a világ mennyit változott. A politikai pólusok átrendez dtek, a nyolcvanas években már érz dött a leveg ben a gazdasági válság közeledte. A polgárság forrongott, a szovjet gazdaság leszállóágba került. Az oroszoknak szükségük volt olyan szakemberekre, akik rendkívül jól

ismerik a modern pénzügyi világot, és sokat tudnak az amerikai pénzügyi rendszerekr l. Így került a család Moszkvába. A papa átlag feletti fizetése és prominens baráti köre egészen kivételes életvitelt biztosított a fiúnak, aki el tt minden lehet ség nyitva állt. A hihetetlen gazdagság és a korlátok nélküli élet persze rányomta bélyegét neveltetésére. Az apa csupán az iskolai jó jegyeket, és bizonyos úri sportokban való jártasságot követelt meg a fiától, minden mást ráhagyott. József ezt kihasználva egyre kicsapongóbb életet kezdett élni, mert mindent megengedhetett magának. Az iskolában elég eszes volt, így a jegyeivel soha nem volt gond, otthon meg eljátszotta a jófiút, de amint elhagyta a családi fészket, lehullt az álarc igazi énjér l. Kínosan ügyelt rá, hogy züllött éjszakai életér l ne tudjanak meg semmit a szülei, az esetleges árulkodó nyomokat körültekint en tüntette el maga után. Álmában sem gondolta volna, hogy kicsapongásait az FSZB el dje, a KGB gondosan megfigyeli. A Szovjetunió hatalmas energiákat mozgatott meg azért, hogy minél több külföldi „segít t” szervezzen be titkos információgyűjtésre a szomszédos államokban. El szeretettel környékezték meg az ideiglenesen orosz földön tartózkodó diplomaták gyermekeit. Jól tudták, hogy a gazdag fiúk kizárólag elit szórakozóhelyeket keresnek fel, és mivel ezekb l nem volt túl sok, számos emberüket építették be a lokálokban. Arra nagyon figyeltek, hogy más helyi bárokat e diákok ne látogathassanak, hiszen hivatalos presztízskérdés volt, hogy a külföldiekben a kifejezetten számukra kialakított országkép jöjjön létre. A Szovjetuniónak mindenki számára er s, fejl d országnak kellett mutatkoznia, még akkor is, ha ez abban az id ben már jócskán távol állt az igazságtól. József esetében a beszervez knek nem kellett különösebb er feszítéseket tenniük. Nemegyszer kapták rajta tiltott szer fogyasztása közben, vagy erkölcstelen intim helyzetekben, amelyr l felvételeket készítettek. Somogyi karrierje sikerre volt ítélve olyan emberként, akinek talán csak megszületnie volt nehéz. A KGB ezt pontosan tudta, és kivárt. A felvételeket csak jóval kés bb, az utódszervezet FSZB vetette be a kilencvenes évek elején, amikor József már az egyik jelent s kereskedelmi bank vezérigazgató-helyettesi posztját töltötte be Magyarországon, egy volt feleséggel és egy gyerekkel a háta mögött, illetve egy új feleséggel maga mellett.

Az oroszok át akarták venni a bank tulajdonjogát, és ehhez bels segítségre volt szükségük, így els körben kulturált keretek között, kecsegtet honoráriumért cserébe kérték a segítségét. Az elkényeztetett bankár azonban nem tudta levetk zni mohóságát, és olyan szemérmetlen összeget kért szolgálataiért, amit a megbízók nem kívántak teljesíteni. Inkább el szedték a gondosan meg rzött felvételeket, és Somogyi elé tárták, majd megkérdezték, vajon mit szólna hozzájuk a családja és a közvélemény. Ezek után a bankár – az orosz érdekeket mindig szem el tt tartva – els rangú munkát végzett, és szolgálataiért még így is busás jutalomban részesült. Több mint hét évig dolgozott az FSZB-nek. Információkat, üzleti titkokat árult el nekik, és jó párszor ügyesen a kezükre játszott ingatlanspekulációs ügyekben. Olykor még speciális lehallgató- és felvev eszközöket is magával vitt a tárgyalásokra, hogy a felvett üzleti titkokat kés bb az oroszok ki tudják elemezni. Cserébe biztosították számára a magas pozíciót és egy kifogyhatatlan kincseskamrát. Milos nem kedvelte az árulókat, és f képp nem a pedofil hajlamúakat. Sok mindent látott már életében, de bizonyos dolgokat nem tudott elnézni. Végigharcolta egész életét, volt kém és végrehajtó, stratéga és felderít , de mindig hazájáért és elveiért tette, amit tett. Most viszont szüksége volt erre a szemétre. Szinte felállt a hátán a sz r, ahogy meglátta a luxusautóból kiszálló, elhízott bankárt. Ahogy felöltötte finom anyagból készült, elegáns zakóját, drága aranyóra villant ki a férfi mandzsettája alól. Majd bosszankodva leporolta magát, mert a zakó hozzáért a frissen mosott, feketén csillogó limuzinhoz. Ahogyan lefelé nézett szorosra kötött nyakkend je fölött, kibuggyanni készült a tokája. Milos egy kurta fintorral reagált a műjelenetre és végignézte, amint a férfi siet sen eltűnik a pénzintézet kapujában. Odébb lökte maga el l a kávét, elment a gusztusa az italtól. Egyetlen porcikája sem kívánta ezt a munkát, de nem mehetett vissza az oroszokhoz, hogy egy makulátlan hátterű ügynököt adjanak, mert tudta, olyan nem létezik. Fogta a kabátját, és visszasétált a szállodába. Kivette a széfb l az aktatáskát, és az asztalra helyezte. Elfordította a számkódot a megfelel állásba, és óvatosan kinyitotta a táska fedelét. Kipakolta a feljegyzéseket és a számítógépet, aztán újra

nekiállt végigcsinálni azt a rituálét, amit naponta többször végrehajtott, hogy hozzájuthasson Somogyi személyes anyagaihoz. El életét, jellemrajzát már ismerte, csupán pár dokumentum maradt még, amin át kellett rágnia magát. A további anyagokból az derült ki számára, hogy az oroszok sem szívesen közösködtek az árulóval. Somogyi sikeresen a kezükre játszotta a kereskedelmi bankot, és megegyezésük értelmében lett a vezérigazgató. A kés bbi papírokból viszont az látszott, hogy az 1995-ös átszervezéskor finoman kipenderítették a vezetésb l. Milosnak nem kellett különleges képesség ahhoz, hogy olvasson a sorok között. Jól emlékezett arra az id szakra a 90-es évek elején, amikor a szovjet katonák hazamentek, letették az egyenruhát, és Armani öltönyben, jól öltözött üzletemberekként tértek vissza a korábban megszállt területekre. A bank tulajdonképpen bizonyos üzleti körök Kelet-Európába való visszatérését finanszírozta és koordinálta. Semmi szükségük nem volt egy küls sre a rendszerben, aki végignézi többnyire nem hivatalos ténykedésüket. Somogyi ugyan jó szolgálatot tett nekik, de mégiscsak áruló volt. Nem kockáztathatták, hogy meghiúsítsa a terveiket. Gálánsan átjátszották egy német érdekeltségű kereskedelmi bank élére, és ett l az id ponttól kevesebbet foglalkoztatták, mígnem végül 1997-ben megszakították vele a kapcsolatot. Milos egy újságot nézegetett, ahol Somogyiról cikkeztek. A fényképeken csodálatos vadászkastélya el tt pöffeszkedett egy hatalmas agancsú, gyönyörű szarvasbika teteme el tt, puskával a kezében. A képen feltűnt mellette még a magyar titkosszolgálatok egyik vezet je, és a budapesti rend rf nök is. A cikk tanúsága szerint Somogyi a 100 leggazdagabb magyar kasztjába tartozott, és Milos pontosan tudta, hogy nehéz lesz újra munkára bírnia ezt az embert. Az elmúlt nyolc évet úgy élte át a bankár, hogy megszabadult az FSZBt l, és kedvére garázdálkodhatott. Az orosz „mecénásokon” keresztül kiterjedt és értékes kapcsolatokra tett szert úgy hazájában, mint a szomszédos államokban. Vadászházában megfordult mindenki, aki számított. A politikusok, rend ri vezet k a kezéb l ettek. Pénzügyi és üzleti témákban hasznos, és számára is jócskán jövedelmez tanácsokkal látta el a vezet pozíciójú embereket, ha kellett, akár kényesebb, politikai területen is. Ezáltal sokan kerültek a befolyása alá. Úgy tekintett magára, mint valami keresztapára, „baráti” körében

még a Don nevet is ráakasztották. Azonban az utóbbi években egyre kevesebben álltak vele szóba. Rendszeresen megszegte ígéreteit és egy üzleti ügye különösen rosszul sült el. Egy üzemet akart megszerezni bankár ismer se segítségével, de olyan piszkos módszerek alkalmazásával, hogy bankártársa elfordult t le. Somogyi elhatározta, hogy bosszút áll és egy szélhámos széptev közreműködésével szétrobbantotta bankár ismer se házasságát. A dologra fény derült, mert a profi csábítót szintén nem fizette ki, aki ezt követ en mindent elmondott a felszarvazott férjnek. A budapesti bankár elit ezt követ en elfordult Somogyitól, de a magyar politika élvonala továbbra is használta a pénzember külföldi kapcsolatait. – Te csak egy értékes bábu vagy! – mondta a képen vigyorgó bankárnak Milos, megnyomva a „bábu” kifejezést. – Ha az oroszok érdekében áll, bárkinek odaadnak! – mosolygott. – Most a markomban vagy. Majd szépen megtanulod, hogy ebb l az áruló életb l nem lehet csak úgy kiszállni! Az öreg becsukta a számítógépet, és újra átfutotta feljegyzéseit. A következ lépésen morfondírozott. Tudta, hogy meg kell figyeltetnie a bankár mozgását, de ehhez megbízható és f leg ismeretlen arcú nyomozókra volt szüksége. Abban biztos volt, hogy t Fritz Maier, a Balkánért felel s akciócsoport parancsnoka figyelteti. A magyarokban nem bízott, mert ha egy ilyen nagykutyáról kell adatokat gyűjteni, biztosan neki is eladják az információt a megbízó adataival együtt. Erdélyieken gondolkodott, de ilyen rövid id alatt nem tudott olyan embereket szerezni, akiket ellen rizhet is. – Muszáj lesz idehívnom a saját csapatomat – dünnyögte magában.

MAGYARORSZÁG, BUDAPEST, REPÜLŐTÉR 2005. JANUÁR 14. 10:47

– Kérem, kapcsolja ki telefonját! – szólt a légiutas-kísér mosolyogva a hájas férfinak, aki két helyet is foglalt a repül n, hogy kényelmesen elférjen, noha csak egyedül utazott. – Drágám, le kell tennem!…én is téged! – mondta Somogyi negédes hangon még utoljára a telefonba, aztán gyorsan kikapcsolta a készüléket és vigyorogva a stewardess felé biccentett, amíg az el nem tűnt az üléssorok között. Ahogy magára maradt, letörölte a bárgyú vigyort a képér l, és egykedvűen bámult ki az ablakon a kifutópálya szürke betonjára. Egyre nehezebb volt számára mindig megfelel en viselkedni, otthon eljátszani a szeret férjet, az odaadó apukát, néha már saját magától is hányingert kapott. Eszébe jutott, ahogy új házasságából néhány éve született kisfia utána somfordált reggel a zuhanyzóba, Apa szeretlek! Vegyél föl! – tartotta apró karjait a papa felé. – Én is téged, kisfiam – hallotta saját kliséit, és a szokásos módon magához szorította a gyereket, ahelyett, hogy szíve szerint, visszazavarta volna a szobájába. Halálosan unalmasnak találta a közös vacsorákat és a kötelez családi hétvégéket. Sokszor úgy érezte, saját játékában csak egy bábu lett. A gép közben megkapta a felszállási engedélyt és a közel 150 tonnás vasmadár, csúcsra járatva a hajtóműveket megindult a fellegek felé. Somogyi szinte belesüppedt az els osztály műb rborítású, kényelmes üléseibe. Fülébe éles fájdalom hasított, ahogy megközelítették a repülési magasságot. – Vegyen egy csokoládét – kínálta kedvesen a stewardess, amikor ismét vízszintesbe került a gép. – Attól elmúlik a kellemetlen érzés. A bankár megborzongott, ahogy belenézett a melegbarna szempárba, pont ugyanez a tekintet fogadta minden reggel, és neki vissza kellett mosolyognia, mert ezt követelte meg az illem. Somogyi gyűlölte azt az anyáskodást, amivel felesége körbevette t. Undorodott a kis vitamintablettáktól, amik kikészített reggelije mellett várták minden áldott reggel. Már nem bírta hallani az egészséges táplálkozásról szóló intelmeket. Szívecském, ebben a korban már oda kell figyelni a súlyodra, jó lenne, ha legalább 140 kiló alá tudnál menni, még a végén szívinfarktust kapsz! – hallotta most is az ismer s hangot fejében. Gyorsan elvette a csokit, és bekapta. A feleségére gondolt, aki még mindig ugyanúgy rajongott érte, mint megismerkedésük idején. Jól választott, ehhez nem fért kétség. Válása

után rögtön tudta, hogy lesz az igazi. Pontosan áttanulmányozta a család politikai befolyását és pénzügyi likviditását, nem volt kérdéses, hogy minden szempontból a legjövedelmez bb n t találta meg. A lánykérésig már egyenes út vezetett, és egyetlen cél vezérelte, a saját karrierje. Egy bankigazgatónak azonban gondolnia kellett a közvéleményre, ezért hátrahagyta kicsapongó életét. Igazi mintacsaládot alapított, állandóan mosolygós gyerekekkel és boldog háttérrel, olyat, amit mindenki látni akart. Tudta, hogy mindez elengedhetetlen ahhoz, hogy a legmagasabb pozíciókra t válasszák. A saját maga által kreált világ viszont egy id után elviselhetetlenné vált. Alig várta, hogy valami fontos üzleti út elszólítsa otthonról, és ha nem akadt ilyen, akkor kitalált magának néhány halaszthatatlan, de annál izgalmasabb elfoglaltságot. Most épp Lisszabonba tartott, frankfurti átszállással. Ahogy elhagyták az országot, meglazította nyakkend jét és engedett pár centit az övén. Lazán odébb dobta a térdén fekv üzleti újságot, és aktatáskájából el vette aktuális partnere adatait. Bianka, az alig húszéves, barna, göndör hajú lány a képen csipkés ruhában pózolt, csókot dobva tenyerével a soha nem látott férfiaknak. Afféle luxus-kísér lány, akit egy rendkívül diszkrét ügynökség futtatott, csupa ismert és el kel pozícióban lév ügyféllel. Az adatokat rejt fekete, fényes papírmappa akár fontos t zsdei anyagok sokaságát is tartalmazhatta volna. Az ügynökség figyelt a külcsínre, csupán a mappa jobb alsó sarkán volt egy diszkrét, semmitmondó lógó, amit csak a beavatottak ismerhettek fel. A tökéletes szervezés és els osztályú kiszolgálás, a repül jegy, a szobafoglalás és az esetleges programszervezés a szolgáltatás része volt, csakúgy, mint a névtelenség. Rendszerükben az ügyfelek csak kódszámként voltak regisztrálva. Mindent elintéztek, és semmit sem jegyeztek meg, ennek köszönhették népszerűségüket. Somogyi már három éve használta a cég szolgáltatásait, és eddig meg volt elégedve a min séggel. A lányt már egy nappal korábban Frankfurtba küldték, hogy még véletlenül se utazzanak egy gépen. A portugáliai csatlakozás azonban a tervek szerint már egymás társaságában telt. Somogyi újra átlapozta az adatlapot, a méreteket és a jellemrajzot, fejében már megannyi vágy megfogalmazódott. De nem csak az együttlétekre gondolt, egyszerűen élvezte használni, felemelni és utána eldobni az

embereket. Szerette ezeket a leírásokat, hiszen pontosan tudta, hogyan fog bevágódni a kislánynál. Elmegyünk vásárolgatni Lisszabon legdrágább utcájába – szövögette magában tervét –, veszünk drága ékszereket és ruhákat, majd úgy követem, mint egy pincsikutya. Akkor majd meglátja az érz szívű embert a hústömeg mögött – kuncogott magában. A szabályok egyszerűek és srégiek voltak, de mindig beváltak. A termetes alakját illet , esetleges kezdeti ellenszenv, kedvessége láttán egy csapásra el fog illanni. – Megesik rajtam a szíved, szívességeket kérsz majd t lem, és onnantól azt csinálok veled, amit akarok, a tenyeremb l fogsz enni – szuggerálta a fényképr l mosolygó n arcát – és utána összetörlek, mint egy gyufaszálat! – gyűrte össze a fotót, miközben kaján vigyor ült ki arcára, és észre sem vette, hogy hangosan nevet. Két óra múlva már aktatáskájával kezében, a frankfurti repül téren sétált át az indulási terminálra. Ahogyan elhaladt az egyik büfé el tt, ismer s arcú férfi kezdett integetni felé, de tudomást sem vett róla. Emlékezett rá, még abból az id b l, amikor az bankjánál járt, egy jól fizet állás reményében. Referenciái tökéletesek voltak, ám túl fiatal és jóképű munkatárs lett volna. Somogyi egyszerűen intézte el potenciális ellenfeleit, behívta a titkárn t, majd megnézte a jelölt öltönyének márkáját, és megszagolta a nyakát. – Maga olcsó parfümöt használ – alázta porig a fiatal asszisztens jelenlétében –, így nem képviselhet bennünket, próbálkozzon a konkurenciánál! – intett közömbösen. A férfi azóta az egyik kereskedelmi bank hitelezési igazgatója lett, mégis rangon alulinak találta, hogy szót váltson vele. A lisszaboni gép váróterében már gyülekeztek az utasok. Somogyi az elkerített, els osztályú váróban foglalt helyet, és onnan figyelte a rövid szoknyás kosztümbe öltözött, szemrevaló hölgyet. Látta, ahogy a körülötte ül férfiak mustrálják kecses lábait, gyönyörű alakját. Páran meg is próbáltak beszélgetni vele, de a n a szabályzat értelmében nem reagált. Alig várta már, hogy a gépen végre egymás mellé üljenek. El re élvezte a sok irigyked tekintetet.

PORTUGÁLIA, LISSZABON, 2005. JANUÁR 14. 15:57 – Üdvözöljük Portugáliában! – hangzott el negyvenkettedszer is a kapitány szájából, ahogy egyenként köszöntötte a távozó utasokat. A nagydarab, baseballsapkás, b rdzsekis, id s férfi összetekert újságját a fejéhez emelte, mintegy köszönésképpen, és próbált kiszabadulni a másodosztályról kitóduló tömeg sodrásából. Az els osztály utasai már jó tíz perce kicsekkoltak, így sietnie kellett. Igyekezett minél el bb elhagyni a hernyószerű folyosót, a csomagváróban aztán lelassított és körülnézett, de nem találta az embereit. Továbbrohant, át a vámon, ahol már csak egy pillantást vetettek az útlevelére. Az érkezési oldal fotocellás üvegajtaja mögött végre megpillantotta a furcsa párt. A hájpacni éppen illedelmesen tuszkolta befelé egy limuzinba választott hölgyét. Ezt megpillantva szaladni kezdett és taxiért intett. Az autó lassan már kiállt a fogadóoldal el l, amikor a túloldalon vékony arcú, id s férfit pillantott meg, ahogy felmutatta a slusszkulcsát. Medve megnyugodott és lelassította lépteit. Egy fejbólintással köszöntötte Zergét, aki beült a bérelt autóba és a limuzin után hajtott. Medve ezután keresett némi aprópénzt a zsebében és egy nyilvános telefonhoz lépett, miközben szemével az üvegen keresztül nyomon követte a bankár limuzinját követ társát. maga eközben egy budapesti számot hívott. – Megérkeztünk Lisszabonba – mondta, mindenfajta bemutatkozást mell zve. – Rendben – nyugtázta Milos a hírt. – Akkor indulok – mondta, majd megszakította a vonalat.

PORTUGÁLIA, LISSZABON, 2005. JANUÁR 15. 18:47

Milos a taxiban ülve tanulmányozta a várostérképet, amit a repül téren kapott. A gyönyörű városkép nem tudta elvonni figyelmét, igyekezett a feladatra koncentrálni. Nagyterek, kis utcácskák között hajtottak végig, mire elérték a kávézót, ahol társai már vártak rá. Csodás kilátás nyílt innen az Atlanti-óceánra, de az választásukat els sorban a százméternyire fekv luxushotel közelsége befolyásolta. A három jó barát összeölelkezett, majd leült, az arcokon kirajzolódott a viszontlátás öröme. Az öregek mindig megfontoltan és kimérten viselkedtek hivatásuknak és kiképzésüknek megfelel en, de amikor együtt voltak, feloldódtak a határok. Rájuk sem lehetett ismerni, beszélgettek, viccel dtek és mosolyogtak, mintha még mindig ugyanazok a 14-16 éves kölykök lennének, akik annak idején a szerb hegyek óvón ölel szirtjei közt találkoztak. – Minden rendben ment? – kérdezte Milos, megveregetve barátja vállát. – Rendben, végig követtem ket Budapestr l, nem akartak útirányt változtatni – foglalta össze Medve. – Az itteni reptért l Zerge követte ket a szállodáig. A megadott adataid teljesen pontosak voltak, az el zetesen jelzett szálloda megadott lakosztályát bérelték ki. Egy percre elhallgattak, mert néhány sütemény társaságában megérkezett a korábban megrendelt tea és kávé. – A felbérelt fiú szerint egyszerű volt betörni a számítógépes rendszerbe – mesélte Milos, amint a pincérn távozott az asztaltól. – A fene tudja, ezek a mai fiatalok már mindent meghekkelnek, ez a hobbijuk. Persze ez a kis mitugrász valami programozónak készül. A bankár telefonját már elég régóta hallgattam, csak remélni tudtam, hogy útközben nem gondolják meg magukat, és vesznek egy jegyet Frankfurtból mondjuk, Finnországba. Akkor kevesen lettünk volna hárman. – Eddig minden simán ment – mondta Zerge. – A mellettük lév szobát vettük ki. El z nap elhelyeztem a kamerákat, egészen jól lefedik a területet. Tetszenek ezek az új kütyük – nyúlt a zsebébe és egy villanyég -foglalat nagyságú hengert tett az asztalra. – Mi ez? – forgatta meg kezében a f nök, és félretolta maga el l a forrón g zölg teavizet. – Kamera – vágta rá Zerge –, egy nagyobbacska. – És hol van az átjátszó, meg az elem?

– Minden egyben. Kamera, adó, átalakító. Beépíthet lámpába vagy konnektorba, még villanykapcsoló formájúak is vannak, így nem kell aggódni az energiaellátás miatt – magyarázta Zerge. – Az antennát is beépítették, 200 méterig tudjuk venni a jelet. A felvev az éjjeliszekrényemben van, úgy néz ki, mint egy kis lemezjátszó, fülhallgatóval. Nagyon praktikus találmány. – És ha valaki elemeli? – Ha rossz kóddal próbálják kinyitni, tönkreteszi a felvételeket. – Honnan szereztél ilyen cuccot? – kérdezte összeráncolt homlokkal Milos. – A tanár úrtól kaptam. Mellesleg, hol van most? – szürcsölt bele a kávéba Zerge. – Cápa? A tudomány oltárán áldoz. Bombát gyárt – vágott le egy falatnyit a piskótából Milos a villájával. – Van már a kezünkben valami? – kérdezte már tele szájjal. – Nem fecsérelték az id t – kezdte kicsit félszegen Medve, aki eddig szótlanul hallgatta a társalgást, és el vett egy paksaméta fényképet. – A helyedben én nem nézném meg, nem a mi korosztályunknak való. Ráadásul ez a Somogyi nem igazán az a kigyúrt testű világsztár. – Nem els sorban ilyenekre lesz szükségünk – mutogatott a villával Milos. – Ez a piskóta nagyon finom! Van más egyéb is? – Van, de azok nem túl üt sek. Végig követtem ket a bevásárlóutcában – felelte Medve. – Hadd lássam! A nagydarab férfi kabátja másik zsebéb l újabb adag fényképet vett el , és az asztalra tette. Milos érdekl déssel tologatta maga el tt a képeket. – Ez az, ez kell nekünk! – dünnyögte, és kiválasztott párat, amelyeken Somogyi márkás ruhatervez k nevével fémjelzett papírszatyrokkal kezében követte a n t, aki egy ékszerüzlet kirakatában bámulta a briliánsokat. – Nem tudom, mit látsz ebben – jegyezte meg Zerge – én nagyon untam a több mint háromórás bevásárlást. – Te nem látod, de ezek a képek érzelemr l árulkodnak. Hidd el, a feleség nem arra ugrik, ha a férje egyszer félrelép, hanem arra, amikor egy másik n t dédelget. Le merem fogadni, hogy otthon nem ilyen

el zékeny a feleségével, mint ezzel a n vel a felvételeken – örvendezett a f nök.

PORTUGÁLIA, LISSZABON, 2005. JANUÁR 15. 21:12 Somogyi magára kanyarította a puha fürd köpenyt, majd lehuppant az egyik fotelba és kényelmesen hátrad lve kapcsolgatta a lakosztályban a plazmatévét. Bianka a zuhany alatt állt, egy régi magyar sláger dallamát dúdolta, miközben besamponozta a haját. A bankár felhangosította a sportközvetítést, már kezdett elege lenni pár napos partneréb l, a fürd szobából jöv hamis hangok pedig felborzolták a hátán a sz rt. Jól érzed magad, mi? – zsörtöl dött. – Nemsokára véget ér a vakációd! – Szívem, megmosnád a hátamat? – hallotta a csilingel n i hangot. Még mit nem!? – gondolta a bankár. – Máris megyek! – szólt vissza a legkedvesebb tónusban, és már állt is fel, hogy eleget tegyen a kérésnek.

* – Mit csinálnak? – kérdezte a másik szobában Milos. – Épp szardíniát játszanak – felelte flegmán Medve. – Mit? – Sikerült beszuszakolniuk magukat egy két négyzetméternyi, átlátszó üvegű dobozba – válaszolta a képerny t bámulva. – Elég röhejes, meg akarod nézni? Szerintem már önmagában ez a kép is elég lenne a zsaroláshoz. Ezt ne az asszony kapja, hanem egy budapesti újság. – Kicsit több komolyságot! – hurrogta le Milos.

– Szerintem működne – rándította meg a vállát a nagydarab. – El kell kapnunk a fickót. Jó lenne, ha végre egyedül maradna! – Most történik valami, a n elmegy – mondta pár perccel kés bb Medve. – Úgy látom a szaunába készül. – És a dagi? – kérdezte Milos. – marad. – Akkor, indulunk! Zerge, te menj a lány után, tartsd föl, ha túl korán akarna visszajönni! – utasította Milos. – Medve, te velem jössz!

* Somogyi magára zárta a zuhanyfülkét, és forró vizet engedett az arcába. Élvezte, ahogy a testén lecsurgó víz átmelegíti és csiklandozza. A fürd szobát teljesen elborította az átláthatatlan g z. Mikor visszajön, úgy penderítem ki innét, mint a pinty – gondolkodott magában. – Öröm lesz nézni, ahogyan könnyekkel küszköd , vörös szemmel, megalázottan szedi össze a földön széthagyott cuccait – kuncogott. Kilépett a fülkéb l, levette a legnagyobb fürd leped t a polcról, és elkezdte dörzsölni a fejét, miközben a szobába tartott. Hanyagul ledobta a törölköz t a fotelba és a TV távirányítójáért nyúlt, amikor egy 45-ös pisztoly hangtompítós csöve nézett vele farkasszemet. Csak a fegyver sötét nyílását látta. Egy kéz hirtelen a szoba falánál álló fotelba lökte. A bársonyborítás most fojtogató burokként vette körbe meztelen testét. Lassan kirajzolódtak a pisztoly másik végénél álló alakok körvonalai. – Takarja el magát! – hangzott az els utasítás angolul. Somogyi zavartan, remeg kézzel húzogatta el maga alól törölköz jét. Homályosan látta, hogy a pisztolyt tartó ember oldalra mozog. – Ne bántsanak! – könyörgött megtört, a maga számára is meglep en vékony hangon Somogyi. – Vigyék a tárcámat, ott van a zakóm bels zsebében! – Kuss! Köpök a tárcájára! – mondta kegyetlen és egyben kiegyensúlyozott hangon egy másik, id s, de er s testalkatú férfi, akit eddig észre sem vett. Ez még jobban megijesztette a fotelba kényszerített Somogyit.

– Nyikita Szemjonov Koskin üdvözletét küldi Moszkvából – adta meg a férfi Somogyi egykori KGB-s összeköt jének nevét. A bankár szemei kikerekedtek a név hallatán. Ezer apró emlékkép suhant át gondolatain korábbi spiclimunkáját illet en. Már régen elfelejtette az FSZB-t és el dszervezetét, a KGB-t. Eddig azt hitte, még a létezését is kitörölték aktáikból. – Mit… mit akarnak t lem? – kérdezte tehetetlenül. – Nekem fog dolgozni! – felelte a férfi. – Láttam az anyagát, ismerem az életét és undorodom magától, ezt jó, ha tudja! – öntötte rá megvetését. – Egyetlen könnyet sem fogok ejteni, ha ki kell iktatnom a rendszerb l, de most szükségem van magára. Ha együttműködik, akkor életben hagyom, és rengeteg pénzt fog keresni, mint a régi szép id kben, emlékszik? – Somogyi már nyitotta száját, hogy válaszoljon, de a férfi láthatóan nem szándékozott beszélgetést kezdeményezni, csupán tényeket közölt. – Csak akkor szólalhat meg, ha kérdezem! Somogyi bólintott. Arcvonásai lassan kisimultak, kezdte összerakni az eseményeket. Mégsem akarnak megölni! – nyugodott meg. – Azt hiszi, megmenekült, igaz?! – leplezte le ki nem mondott gondolatait a férfi, majd biccentett a fejével. Társa kissé oldalra lépett, felemelte a kezében lév fegyvert és l tt. – Ne! – kiáltott Somogyi és összehúzta magát a fotelben. A lövedék a válla mellett áthatolt a fotelon, majd a falba fúródott. Somogyi most már képtelen volt követni az eseményeket, az ijedtség szinte megbénította. – Ezt már jobban szeretem – nyugtázta a látható félelmet a vele szemben álló férfi. – Azt akarom, hogy rám figyeljen! El ször is, maga egy mocskos állat! – Somogyi bólintott, bármit megtett volna ezekben a pillanatokban, hogy miel bb véget érjen a rémálom. – Ismerem a múltját, figyelem a jelenét, minden mozdulatát! Tudok a t zsdei megbízásairól, amit tegnap, álnév alatt adott a brókerének. Jól él mások tönkretételéb l, ugye!? – lépett egészen közel a fotelhez a férfi, Somogyi fölé magasodva. – Ráadásul még kereskedik is a bennfentes banki információkkal. Hány év járna ezért maguknál? Öt? – nézett egyenesen a szemébe. Somogyinak egy hang sem jött ki a torkán, csak hatalmasra nyílt, riadt tekintettel figyelte a férfit. – De tovább is mondhatom, érdekli? Holnap az 1204-es járattal utaznak

haza. A titkárn je a Sunflower virágküld szolgálattól rendel virágot a kedves nejének, pontban ötkor, hogy önt még éppen megel zve, megérkezzen a gyönyörű csokor. Hánynom kell a színjátékától – hajolt egészen közel az arcához. Somogyi mozdulni sem mert, a súlyos szavak szinte súrolták a b rét. – Érdekes felvételeket láttam a nyolcvanas évekb l, amikor Moszkvában járt, de higgye el, vannak újabb fotóink is! – Somogyi most látta csak, hogy a férfi bal kezében pár fényképet szorongat, amit most egyenesen az arcába vágott. – Maga szerint mit szólna a felesége ezekhez a képekhez? Otthon nem cipeli anyuci csomagjait ilyen odaadóan, igaz? Somogyi legszívesebben kibújt volna a b réb l, hogy minél messzebb szaladhasson, a vérnyomása az eget verte, gyűlölte, hogy zsarolója ilyen közel hajol csupasz testéhez, behatolva intim szférájába, megalázva t. Dühös volt és félt, de nem mozdult. – Mit akar?! – tört ki végül a feszültség bel le, aztán gyorsan elfordította a fejét, nem bírt támadója szemébe nézni. – Azt, hogy dolgozzon nekem! – mondta a férfi utasító hangnemben. – Befolyásos embereket képviselek, és fontos ügyet támogatok. Ha nem lenne világos – kapta el Somogyi állát és maga felé fordította –, maga már mindenképpen szerepel a terveim között, de csak rajtam múlik, hogy élve és gazdagon távozik, vagy örökre, holtan. Remélem, megértett! – engedte el a rémült arcot. Majd lassan hátranyúlt a csíp je felé és el vett valamit, amit Somogyi nem látott tökéletesen, mert behunyta a szemét, várva a lövést. Egy ütést érzett az ölében. Kinyitotta a szemét, egy mobiltelefon volt az. – Ezen fogok jelentkezni! Ajánlom, hogy mindig magánál legyen, feltöltve! Így is, úgy is megtalálom! Az utolsó szavak még akkor is visszhangzottak Somogyi fejében, amikor a két férfi már elhagyta a lakosztályt. Nem tudta felmérni, mikor érkeztek, majd mentek el, számára óráknak tűnt a borzalmas élmény, de a TV digitális kijelz je szerint csupán három percet tölthettek ott. Úgy érezte magát, mintha álmából ébredne. – Talán nem is volt valóságos! – ötlött fel benne egy pillanatra, de akkor a mellkasáról a földre csúsztak a fényképek. Egy a háza el tt, amikor elbúcsúzott a feleségét l, egy, amit pár órája készíthettek, egy az ékszerüzlet el tt, ahogy valóban pincsikutyaként cipeli Bianka

csomagjait, és egy fekete-fehér a ’80-as évekb l. Döbbenten nézte a képek kíméletlen vallomását, pontosan tudta, hogy ezzel tönkretehetik szépen felépített életét. Hirtelen leveg ért kezdett kapkodni, a felismerés, hogy állandó megfigyelés alatt áll, sokkolóan hatott rá. Csak hörgött, pedig üvölteni szeretett volna, ahogy a mélyr l feltör düh kitört bel le. Két kézzel megmarkolta a papírt és apró darabokra tépte, aztán behajította a fém szemeteskosárba. Az asztalfiókból el kapta a szálloda lógójával ellátott gyufát, és meggyújtotta a szemetes tartalmát. Mellérogyott, és nézte a lángokat, amint mohón habzsolva kebelezték be a közelmúltja bűneit. A füstjelz vijjogva kezdett szirénázni a feje fölött, és az önoltó szerkezet azonnal bekapcsolt. A vízpermet beborította az egész szobát, és Somogyi már csak tehetetlenül ült leégett műve mellett, teste rázkódott a keserű nevetést l. – Innen nincs kiszállás! – hörögte.

EGY HÓNAPPAL KÉSŐBB

Somogyinak hazaérkezése után nem kellett sokat várnia, amíg megszólalt a ráruházott mobil. Milos a kapcsolatfelvétel után személyesen is találkozott vele, hogy elmondja, mi az els feladata. – Szerbia számára rendkívül fontos a tervezett gázvezeték nyomvonala, ami Oroszországból vezet majd Európa felé – kezdte a partizán a rejtélyes találkozón. – Az aranyvályúnál ott lebzselnek a britek és az osztrákok is, mi több, egy fejvadász csapatot is mozgatnak itt Magyarországon, amelyik könnyedén szerez meg efféle titkosított információkat! – kezdte el adagolni a legendát, amit Tom csapatának megállítására talált ki, jól tudva, hogy a megfelel indok könnyebb együttműködést válthat ki a bankárból. – Nem hiszem, hogy hivatalos szervezetként működnek, de meg kell tudnia, kit l kapják a feladatot. A vadat a fejénél kell elkapni! – Én nem vagyok titkos ügynök, mégis mit vár t lem? – kérdezett vissza Somogyi a vállát vonogatva. – Azt, hogy megállítsa ket. Már többször is keresztbe húzták a számításaimat. Szeretném, ha egyszer és mindenkorra kiiktatná ket a rendszerb l! – Ez azért nem olyan egyszerű – hazudta könnyedén Somogyi. – Ne szórakozzon velem, fiam! – hűtötte le Milos. – Pontosan tudom, hogy milyen magas rangú, befolyásos barátai vannak. Elég csak egy kérés, és máris kiadják a körözést az illet k ellen. Tudja meg, hogy ezek a személyek ki alá tartoznak, ki ad számukra utasítást – adott át pár fényképet és adatokat –, és aztán vágja el a szálakat! – Ahhoz azért egy kicsit több kell, hogy ez megtörténjen! Valami kézzel fogható indok. – Maguknál? – nézett rá kétkedve Milos. – Ugyan! A legnagyobb bűnöz k szabadon rohangálnak, míg koholt vádak alapján bárkit lecsuknak. Ne higgye, hogy nem ismerem ezt a rendszert, nálunk is hasonló a bürokrácia – mondta kimérten az öreg. A bankár kicsit elgondolkozott, aztán úgy döntött, hogy kár húznia az id t, a feladatot így is, úgy is el kell végeznie, csak ronthat a helyzetén, ha hezitál. – Jó, tegyük fel, hogy ez a része megtörténik, de hogyan biztosítsam, hogy az érintett vezet ne adja el az infót a British Petrolnak, vagy az OMV-nek? A beszámolója alapján úgy érzem, k

az érintettek – mondta a bankár felhúzott szemöldökkel. Nyilván meg akarta mutatni, hogy sem ma jött le a falvéd r l, pontosan tudja, milyen multik mozgatják az energiaipar szálait. Milos bólintott. Tetszett neki, hogy a bankár ilyen gyorsan összeesküvés-elméleteket gyárt. Pontosan ez volt a célja, hogy valósnak tűn indokokkal és ellenségképpel szemben dolgozzon a beavatott. Ráadásul így nem tudja elárulni t, hiszen semmilyen formában nem hozható össze az említett cégekkel. – Mint mondtam, a pénz nem számít – válaszolta végül. – Az kevés – ingatta a fejét Somogyi. – Itt túlságosan szeretik a pénzt ahhoz, hogy csak egy embernek adják el az információkat. – Jól van, arra az esetre is kidolgozunk egy tervet. Csak szépen működjön együtt velünk! – Van más választásom? – Kezdje el! Somogyinak csupán pár telefonjába került, hogy a megkapott adatok alapján megtudja, Tom csapatának magyarországi összeköt je egy bizonyos Wolfberg ezredes, és a Rendészeti és Igazságügyi Minisztérium hatásköre alá tartozott, csakúgy, mint a többi rendvédelmi szerv tagjai. A bankár jó munkaer nek bizonyult, mert gyorsan és pontosan szolgáltatott adatokat. Milos már látta, hogy dörzsölt a fickó, ezért egy eszel s tervvel állt el . Kíváncsi volt, hogy Somogyi belemegy-e a színjátékba, de a hajlandóságával nem mutatkozott probléma. Helyszínnek a vadászbirtokát választották, és nem mást, mint a Rendészeti és Igazságügyi Minisztérium államtitkárát kellett ezen a napon vendégül látnia. Somogyinak nem okozott gondot a meghívás, hiszen ismerte a férfit, találkoztak már párszor, és néha tettek egymásnak kisebb szívességeket is. Milos úgy gondolta ki a tervét, hogy Somogyinak legyen veszteni valója. Ha az elképzelése beválik, akkor rengeteg pénzt fog keresni a bankár, ha viszont hiba csúszik a számításaikba, akkor csúnyán megütheti a bokáját.

MAGYARORSZÁG, BUDAPEST, 2005. FEBRUÁR 20. 10:35 Somogyi kényelmesen elterült nagy, zöld színű Mercedes terepjárójában, amivel vadászni járt. Autóparkja elég nagy volt ahhoz, hogy minden alkalomra tarthasson egy megfelel járművet. Tisza melletti birtokára igyekezett, ahova magas rangú vendégeit szokta meghívni. Budapestr l alig több mint egy óra alatt oda lehetett érni, még akkor is, ha betartotta a közlekedési szabályokat. Most nem sietett, inkább azon törte a fejét, hogy miként tudna megszabadulni a kellemetlen feladattól, de nem látott rá semmilyen jó megoldást. Reszketett kényelmes életéért. Ha bármi napvilágra kerülne azokból a fotókból, a karrierjének l ttek. A portugáliai incidens óta már ezerszer lejátszotta agyában azokat a megalázó képeket. Szinte látta magát meztelenül a fotelba kényszerítve. Brrrrr – rázta meg fejét, és er sebben szorította a kormányt. Szerette volna elfelejteni az egészet, de képtelen volt rá. Hamarosan megérkezett a házhoz. A fából készült, súlyos kapu lassan nyílt ki a távirányító parancsára. A Mercedes a fehér kavicsos úton a nádtet s nyaraló elé gördült. A házat alapvet en a helyi szokásokhoz igazítva, félig a partra, félig cölöpökre építették, megbolondítva egy kis mediterrán behatással. Inkább széles alapterületű, mintsem magas volt, laposabb tet vel, és a tet be vágott terasszal. Az épület mögött hömpölygött a Tisza, a cölöpök közé pedig motorcsónak-beállót építettek, ugyanolyan felnyitható garázsajtóval, mint a gépkocsiknak szokás, csak ez éppen a folyóra nézett. A háztól távolabb kis medence várta a hűsölni vágyókat, most azonban sem az évszak, sem az id járás nem kedvezett a fürd zésnek. Meglehet sen borús felh k gyülekeztek a távolban. – Reméljük, kitart a nap még egy ideig – dünnyögte a bankár a kocsiból kiszállva, nem szerette volna újra eljátszani ezt a cécót. Hátrament a csomagtartóhoz, és kivette vadászpuskáit, közben a kapunál megjelent a f vadásza, két német vizslával az oldalán. – Isten hozta, uram! – üdvözölte a bankárt.

– Jó napot, János! – szólt ki az autó csomagtartójában rendezked férfi. – Mit gondol, milyen napunk lesz ma? – Kérésének megfelel en beetettük a vadkacsákat. Az államtitkár úrnak bizonyosan szerencséje lesz a mai vadászaton. – A csónakok? – Már el készítettük ket, a ház alatti garázsban állnak indulásra készen. – Remek, már csak a vendégemre várunk. Ahogy ezt kimondta, nyílt is a kapu, és egy autó gördült be rajta. Somogyi közelebb lépett, hogy üdvözölhesse a magas rangú vendéget, majd intett a sof rnek, hogy elmehet. – Szervusz! Ez aztán a birtok! – nézett körbe elismer en, vagy inkább irigykedve Komlós Gábor államtitkár. Az ötvenes éveihez járt közelebb, feje kissé kopaszodott, amit úgy próbált meg eltakarni, hogy a lejjebb meghagyott, hosszabb fürtjeit átfésülte a feje tetején a másik oldalra, mint megannyi kopaszodó társa. Somogyi nem tudta eldönteni ez inkább szánalmas-e, mint röhejes, de természetesen nem tett rá megjegyzést. – Kerülj beljebb! – mutatott a ház felé, és bekísérte a vendéget. – Ne haragudj, most feltűn en kevés a személyzet. Tölthetek egy italt? – Valami üdít jólesne! – felelte az államtitkár és leült a terasz üvegajtaja el tt elnyúló, világosbarna b rgarnitúra foteljára. – Ugyan, csak koccintasz velem egy pohárkával! A sof röm hozott, nem kell vezetned, úgyhogy nem lehet gond – unszolta mosolyogva a házigazda. – Ha már ilyen szívesen kínálsz, egy korty whiskyt elfogadok. – Ez a beszéd! – fordult Somogyi az amerikai stílusú bárpulthoz, és jégkockát tett az el hűtött poharakba. – Igazán gyönyörű a házad! – nézett körbe Komlós a fagerendás kialakítású, hatalmas bels téren. A konyha egybenyílt a méretes nappalival. A sarokban termésk berakású lépcs vezetett fel az emeletre, a fordulóban búbos kemence ontotta magából a meleget, el tte kialakított padrendszerrel és színes díszpárnákkal. A k padlót egzotikus állatb r sz nyegek díszítették, zebra-, tigris-, antilopb rök terültek az emberi lábak elé.

– Mind saját ejtés. Szeretek Afrikában vadászni, ez a hobbym – mondta fennhéjázva Somogyi, amikor észrevette, hogy vendége a sz nyegeket figyeli. – Egészségedre! – nyújtotta át az italt. – Mekkora ez a ház? – Úgy 1500 négyzetméter, fent vannak a hálószobák és a fürd k, itt lent pedig van még két vendégszoba. Inkább a bakonyi házam környékén szeretek vadászni, de most nem lehet nagyvadra l ni, ezért hívtalak ide. – Alig várom már! – kortyolt italába Komlós. Somogyi is megemelte poharát, de csak ajkaihoz érintette, nem ivott bele. – Hoztál fegyvert? – Igen, két automata sörétest, gyönyörű darabok, ott vannak a táskámban – mutatott az államtitkár a bejáratnál hagyott csomagja felé. – Rendben, hideg van ilyenkor a vízen, öltözz fel rendesen. Felülre adok majd valami vízálló ruhát. A sekélyebb részeken könnyebb a hajóból kiszállva célozni, csak rettenetesen hideg most a Tisza – állt fel a bankár. Az egyik vendégszoba felé indult, útközben észrevétlenül az egyik növényre öntötte pohara tartalmát.

* Húsz perccel kés bb már három, gumicsizmába és zöld vadászruhába öltözött férfi szállt be a garázsban várakozó rocsókba. A fémladikok nem voltak sem szépek, sem túl nagyok, de a sekély vizű, tiszai gázlókban csak ilyenekkel lehetett közlekedni. A vadász a kutyákkal külön rocsóban hajózott utánuk. Komlós elhelyezkedett az els ül deszkán, és az orrból elkötött kötelet fogta a markában, mintegy biztosításként. Somogyi a ladik hátuljába szerelt motorhoz ült, majd gázt adva elindultak a vadregényes táj felé. A nagy Tisza gyönyörű arcát mutatta. A folyót övez fákon a zúzmara csodás fehér, összefügg koronát varázsolt az elvadult tájra. Alig mentek folyásiránnyal szemben pár kilométert, elkanyarodtak egy nehezen észrevehet vízi ösvény felé. Itt már éppen hogy csak alapjáraton pöfögtek. A szűk folyosón lenyúló ágak némelyikér l jégcsapok nyúltak a víz fölé. Óvatosan haladtak, hogy ne gabalyodjanak bele az

alagutat képez , összeboruló növényzetbe. Amint elhagyták a fákat, magas növésű, sűrű nád-rengetegbe érkeztek. A föléjük tornyosuló nádas hangos susogással hajolt meg a szél akarata alatt, mégis enyhítette a nyílt víz felett süvít csíp s szél erejét. Még így is borzasztó hideg volt, de az államtitkár nem panaszkodott, Somogyi látta, hogy elvarázsolja a táj szépsége. – Látnod kéne tiszavirágzás idején, akkor életre kel az egész folyó! – Most is csodálatos! – válaszolta kipirult arccal a vendég. A távolból vadkacsák hápogását hozta a szél. Somogyi egy kis beugróba kormányzott, leállította a motort, a csónakot pedig hozzákötötte egy erre rendszeresített, leszúrt bothoz. A vadász egy kerül vel a nádas másik végéhez lavírozott, hogy felhajtsa a vadkacsákat, amelyek aztán riadt szárnycsapásokkal repültek az ég felé. Az államtitkár egészen izgatott lett a madarak láttán. Megmarkolta egyik sörétesét és kiszállt a csónakból, a sekély víz csupán a lábszáráig ért. A fegyvert kapkodva cs re töltötte, a vadkacsák felé irányította, aztán a szárnyasok mozgását követve, elhúzta az elsüt billentyűt és szakadatlanul tüzelt. Somogyi a csónak végében ült, puskái letört cs vel, töltetlenül feküdtek mellette. – Te nem l sz? – kérdezte az államtitkár. – Ez most a te napod! – mosolygott vissza. – Csak tessék, én rengeteget járok erre vadászni! Az államtitkár láthatóan élvezte a könyörtelen és cél nélküli lövöldözést. A madarak tehetetlenül hullottak alá, nagyot csobbanva a vízben. A másik ladikból a két vadászkutya feszülten figyelte az égb l lehulló zsákmányokat, majd a vadász parancsára késlekedés nélkül belevetették magukat a jéghideg vízbe, hogy visszahozzák az elejtett vadkacsákat. Pár perc múlva újra némaságba burkolózott az ég. Somogyi lopva órájára pillantott, miközben vendége ügyetlenül próbált visszakászálódni a csónakba. Szemei szinte vibráltak az izgatottságtól. – Ez fantasztikus élmény! – mondta vidám hangon Komlós. – Most hova megyünk? Ebben a pillanatban megszólalt a kis rádió adó-vev , amit magukkal hoztak, és a vadász jelentkezett be rajta. – Összeszedtük a kacsákat. – Rendben van – nyugtázta a bankár.

– Rakoncátlankodik a motor, valami baj lehet a gyújtással, állandóan lefullad. Visszaevezek a házhoz, ott átülök a másikba, és maguk után tudok jönni. A kutyáknak sem ártana megszáradni. Nagyon hideg van… – Menjen csak! – válaszolta Somogyi. – A szigetnél leszünk, oda jöjjön majd utánunk, ha elkészült! Kezd dik – gondolta magában, hiszen tudta, hogy Milos valamelyik embere tett kockacukrot a benzinbe, amit l a f vadász csónakmotorja ki-kihagyott. Most rengeteg ideje lesz az államtitkárral kettesben, amíg a vadász azzal az egy darab evez vel visszaevickél a házhoz. Berántotta a motort, és újra útnak indultak. A nádas labirintusszerű útveszt it Somogyi már úgy ismerte, mint a tenyerét. A kis sziget nem volt messze, és tökéletesen megbújt a Tisza dús növényzete mögött. – Gyere, itt kényelmesebb lesz! – ugrott ki a bankár a csónakból, a parthoz húzva azt, hogy segítsen vendégének kiszállni. – Nem kell a jéghideg vízben állni, és nem inog alattad a csónak sem. – Nagyon vadregényes helyekre hoztál, még sosem láttam ehhez foghatót – dörzsölte össze kezét az államtitkár. – Van kedved egy fogadáshoz? – töltötte be a l szereket kétcsövű puskájába Somogyi. – Attól függ, mi a tét? – fordult felé vigyorogva a kocavadász. – Legyen, mondjuk, egy drága óra – jött a légb l kapott ötlet. – Rendben, mit kell csinálni? – Van nálam egy riasztópisztoly. Ha azt elsütöm, fel fog szállni egy csomó madár, és az nyer, aki a legtávolabbit lövi le. – Honnan tudjuk, hogy melyikünk találta el? – Úgy, hogy el ször te l sz, aztán pár perccel kés bb, ha leszálltak a madarak, újból lövünk a riasztópisztolyból és akkor már én következem – magyarázta el Somogyi a játékszabályokat. – Oké, mehet! – töltötte cs re másik puskáját az államtitkár, és mint egy teniszbajnokságon, elhelyezkedett. Somogyi csóválta egy kicsit a fejét, aztán l tt egyet a riasztópisztollyal. Egyszerre rengeteg madár rebbent fel a nádasból. Komlós maga elé emelte a puskát és összevissza lövöldözött, mígnem egy artikulálatlan, fájdalommal teli üvöltés hasította keresztül a leveg t. A férfi abbahagyta a tüzelést, és dermedten fülelt.

– Mi volt ez? – fordult rémülten és kapkodva Somogyi felé. A bankár kezével elkapta a felé forduló puskacsövet, és eltolta magától. – Csak óvatosan! – mondta ugyanolyan ijedt arcot mutatva. – Mintha kiáltást hallottam volna. Jobb, ha körülnézünk! Az államtitkár idegesen ugrott vissza a csónakba, egyik lábával bele is csúszott a vízbe. A bankár elkötözte a rocsót, és eltolta a parttól, majd a kiáltás irányába indultak. A nádas most megfejthetetlen labirintusként ringatózott el ttük, és azt sem tudták, merre menjenek. Már két perce keresgélték, hogy merr l jöhetett a kiáltás. – Talán csak képzel dtünk – mondta Somogyi, és egy újabb vízi ösvényre fordította hajóját. – Odanézz, ott van valami! – mutatott a nádas közepe felé Komlós. A növényzetet kíméletlenül letarolva, egy kipányvázott kis lakóhajóra bukkantak, amely annyira behúzódott a nád közepébe, hogy kívülr l szinte fel sem tűnt. Ahogy megközelítették a pléhdobozra emlékeztet tákolmányt, a víz fölött vidáman ugráló haljelz t vettek észre, ami a lakórész el tti horgászbotoktól származott. Egyre közelebb hajóztak, a horgászbotok mögött egy felborult szék lába meredt az ég felé, mögötte pedig egy test feküdt. Somogyi ideges volt, ami jól jött a színjátszáshoz. Bár jól ismerte a forgatókönyvet, fogalma sem volt, hogy kit találtak a vízen, és nem is akarta megtudni, hogy a szerbek honnan és mikor szerezték a holttestet. – Te jó ég! – állt fel a még mozgó hajóban az államtitkár. A rocsó inogni kezdett, majdnem fölborultak. A titkár kiugrott a hajóból, a jéghideg víz felcsapott az arcáig. Megpróbált futó mozdulatokat tenni, de nem tudott haladni. Közben Somogyi a lakóhajóhoz kötözte a csónakot és átmászott. Megfordította a vért l ázott testet. A férfi feje hátracsuklott, homlokán friss sebek látszottak, valószínűleg a sörétek becsapódásának helyén. A bankár a férfi nyakára tette a kezét, Komlós a vízben állva várta a fejleményeket. Somogyi megrázta a fejét. – Nincs pulzusa. Halott. – Megöltem! – tette szája elé a kezét az államtitkár, és nagyokat lélegzett. – De hát nem is szabadna itt lennie! Most mihez kezdjek? – nézett kérd n a bankárra. – Fogalmam sincs. – Vége a karrieremnek! Tönkremegyek! Mit csináljak én most?! – sipákolta, ami az eszébe jutott. Somogyi látta, ahogy az államtitkár

el tt lepereg a jöv je, ahogy megszűnik életének minden kiváltsága, a gyanúsítás, a káröröm politikai ellenfelei arcán. Egy ideig nézte a szerencsétlenül verg d embert, aztán lassan megszólalt. – Tűnj el innen, és szabadulj meg valahol a fegyvereidt l! Én kihívom a ment t és a rend rséget. Azt mondom majd, hogy vadászat közben találtam rá. – Akkor téged visznek el! – értetlenkedett Komlós. – Elviszik a fegyvereimet és megvizsgálják ket, de nem fog egyezni a kaliber, ráadásul nem is l ttem ma még velük. Somogyi rettegett, hogy az államtitkár visszatáncol. Szüksége volt rá, hogy elmenjen. Szüksége volt rá, hogy legyen egy borzalmas titka, amir l csak tud. – Nem tehetem – rázta fejét az államtitkár – Véletlen volt. Ezt meg fogják érteni a rend rök. – Talán. Te tudod – vonta meg a vállát Somogyi. – Bevisznek kihallgatni, vért vesznek t led, kimutatják, hogy ittasan vadásztál. Lecsuknak, vagy megbüntetnek. Ezek után nyilvánosan is meghurcol a média, és nem tehetsz ellene semmit! A családod és a karriered issza meg a levét! – Erre nem is gondoltam. A családomat kicsinálják a szennylapok – tűn dött kétségbeesetten Komlós. – Ezt nem tehetik! Én a parlament nemzetbiztonsági bizottságának tagja vagyok, a miniszteri kinevezés várományosa. Ezt most egyszerűen nem tehetik! – szorította ökölbe a kezét, az ég felé mutogatva. – Inkább búcsúzz el ett l a címt l, vagy tűnj el! – ismételte magát Somogyi. – És a f vadász? – t bízd rám! Az én emberem. Ha kell, tartani fogja a száját. – És hogyan menjek el innen? – nézett végig csuromvizes, iszapban gázoló önmagán. – Na jó, várj egy kicsit, végiggondolom – játszotta szerepét Somogyi. – Azt hiszem, megvan, mit csinálunk. Van egy emberem, helyi öreg fickó, néha megtesz nekem néhány szívességet, ha csendben el kell tüntetni valakit a birtokomról, mert például betoppan a felettese, vagy nagyobb bulik alkalmával a felesége. Felhívom, és elvisz téged a

házba, átöltözöl és felmentek Pestre. Aztán felejtsd el azt is, hogy itt jártál. A rend rséget majd én elsikálom. – És mit mondunk neki? – nézett rá tehetetlenül Komlós. – Semmit – nyomatékosította Somogyi. – Majd én beszélek vele, te egy szót se szólj hozzá, nem kell, hogy felismerjen a hangodról, az arcodat se nagyon mutogasd. – De meg fogja kérdezni, hogy mi történt ezzel az emberrel! – Nem ide hívom, hanem visszamegyünk a szigetre – Somogyi a telefonjáért nyúlt, és megnyomta a gyorshívót. A szám Zergénél csöngött ki, aki felvette a telefont és beleköszönt magyarul. – Lajos bácsi, kéne egy kis segítség – mondta Somogyi. – Legyen szíves, jöjjön a kis szigethez, és vigye el a barátomat a házba, aztán onnan Pestre, a szokásos módon intézzük… rendben, várom a szigetnél! – bontotta a vonalat. – Gyere, visszamegyünk! – indította be újra a motort Somogyi, majd a szigethez hajóztak. Egy keveset várniuk kellett, de ez most óráknak tűnt, lassan köd ereszkedett a vízre. A távolból halk motorzúgás hallatszott, aztán kirajzolódott egy kis csónak és egy szikár vénember alakja. Az államtitkár holtsápadt arccal, szó nélkül mászott be a rocsóba, rettenetesen didergett, arca elé egy sálat tekert, de nem csak a hideg miatt. Megjegyezte a bankár által elmondottakat, megfogadta, hogy egy szót sem szól a dohányszagú, kecskearcú öregemberhez, aki Budapestre fogja vinni. A bankár még szólt pár szót az öreghez, aki csak kurtán biccentett, és elhajózott a rakománnyal. Somogyi még hosszan nézett a ködbe vesz csónak után, aztán rádiózott a vadásznak. – Gyere ide a nádasba, találtunk valamit! – Azonnal indulok, f nök – hangzott a katonás válasz.

* Somogyi egy hónappal kés bb találkozott újra Komlóssal egy üzleti vacsorán. A társaság jókedvűen vacsorázott, amikor felmerült a vadászat, mint társalgási téma.

– Mikor kapod vissza a fegyvereidet? – kérdezte az egyik kereskedelmi bank igazgatója bankár ismer sét l. – Igazán elmehetnénk újra vadkacsázni! A téma hallatán az államtitkár arcáról lefagyott a mosoly – Miért, mi történt? – kapcsolódott be a beszélgetésbe a német konzul. – A f vadász úrral találtunk egy holttestet a Tiszán, nem messze a házamtól – mondta Somogyi. – Te jó ég, és mit csináltál vele? – kérdezett vissza a konzul. – Kihívtam a rend röket, helyszíneltek, felvették a vallomásunkat és elvitték a fegyvereinket vizsgálatra – mesélte el röviden Somogyi a történteket. – Erre utalt az igazgató úr, de már visszakaptam ket, mert nem egyezett a kaliber. – Megtalálták a gyilkost? – Egyel re még keresik – nézett a fagyos arcú államtitkárra Somogyi. – Valószínűleg csak vadászbaleset. Lehetséges, hogy az elkövet nem is tud róla, hogy mit tett. Mindenesetre átkutatják a vizet azokon a részeken, fegyver és l szerhüvelyek után kutatva, és kikérdezik a lehetséges szemtanúkat, de eddig még nem találtak semmit. Hamarosan lezárják a nyomozást, és újra megnyitják a területet. Akkor szívesen látlak benneteket a házamban! – Ez kedves t led, de én inkább a tengerparti házadra lennék kíváncsi – kapcsolódott be a beszélgetésbe Komlós és hálás pillantást küldött a bankár felé. – Bármikor szívesen látlak! – hangzott a kedves válasz, de Somogyi szemei hidegen szegez dtek az államtitkárra. Komlós arca kissé megrándult, Somogyi pedig tudta, hogy mostantól egy életre a szolgájává tette.

II. RÉSZ „A barátaidat tartsd közel magadhoz, az ellenségeidet még közelebb.” Mario Gianluigi Puzo

HOLLANDIA, ERSHMANS KISVÁROS, 2005. ÁPRILIS 19. 20:57 Mónika töprengve vezetett szállodája felé, vadonatúj Volvójával a holland f városból, Amszterdamból. Titokban részt vett egy beválogatáson, amelyhez egy többnapos tesztet kellett végigcsinálnia. A volt szerb elnök felkutatásáért és elfogásáért kapott hétszázezer dollár fele még a számláján volt, mégis új lehet ségek után kutatott. Az elmúlt pár hónapban élete csúcspontjára ért. Végre vásárolt egy nyugodt, Budapest környéki házat kis kerttel, ahogy mindig is áhította. Új autót vett, és kicserélte lestrapált ruhatárát. Els dolga volt befizetni egy luxusutazást, ahová a lányával ment, majd hazatérve beíratta t a legdrágább modelliskolába, hogy egyengesse jöv jét a pénz és a hírnév felé. Hétr l hétre ellen rizte bankszámláját, mert nem tudta elhinni, hogy ennyi pénze lehet, aztán pár hónap elteltével be kellett vallania magának, hogy kicsit felel tlenül költekezett. A szép kerek szám jócskán megfogyatkozott, házában pedig rengeteg fölösleges, fényűz és drága holmi foglalta a helyet. El ször azt gondolta, hogy soha többé nem fog dolgozni, de látva a legutolsó bankszámlakivonatot és számba véve további terveit, f ként a gyerek iskoláztatását, el kellett gondolkodnia, hogy mihez kezd majd a jöv ben. A meglév pénz csak néhány évig tart ki, ha nem akarnak lemondani a kényelmes életr l. Végigvette az összes lehet séget, és úgy döntött, szabadúszó lesz. Ez a kifejezés sokkal jobban tetszett neki, mint a fejvadász, de ez csak tüneti kezelés volt a néha felszínre tör lelkiismeret-furdalás ellen. Lányának persze egy szót sem szólt arról, miben mesterkedik. csak azt látta, hogy a mama átalakul, er södik, energikusabb lesz és ez tetszett neki, nem beszélve a rengeteg ajándékról, amivel az utóbbi évben elhalmozta. Móni els lépései az új élet felé elég sután sikerültek, hiszen nem akart Tomhoz és a csapathoz futni, hogy kapcsolatokat szerezzen. Gyűlölte ket egymásba vetett hitükért, és azért is, mert képesek lettek

volna akár az életüket is feláldozni egymásért. jóval egyszerűbbnek látta az életet. Volt saját maga és a kislánya, és voltak azok, akiket használt. Mindenki más csak akkor érdekelte, ha segített elérni a céljait. Pontosan emiatt nem voltak barátai, mert el bb vagy utóbb elmart mindenkit maga mell l. Jobb ötlet híján kihasználta az internet adta lehet ségeket. Addig böngészett, amíg rátalált egy honlapra, ami tulajdonképpen egy leszerelt katonákat foglalkoztató ügynökség oldala volt. Feltette az adatait, és hogy jobban eladja magát, kicsit felturbózta az életrajzát. E szerint több mint öt évig volt a rend rség kötelékében, számtalan akcióban vett részt, és külföldi missziókban is tevékenykedett. Csupán a koráról és a nemér l nem hazudhatott, de a többit zseniálisan becsomagolta egy hatalmas mesébe. A várt hatás nem maradt el, mert pár hét után megkeresték, és Amszterdamba hívták egy felmérésre. Kicsit félt a vizsgáztatástól, mert eddig soha nem kellett egyedül kiállnia, mindig ott volt mellette támasznak Judy és Rita. Ráadásul Tom nagyon figyelt rá, hogy elszigetelje ket a többi rend rt l, úgyhogy fogalma sem volt igazán, milyen mélyreható kiképzést kapott. A holland tesztpályán elért eredménye azonban t is meglepte. Tulajdonképpen most döbbent csak rá, hogy Tom valóban els osztályú munkát végzett velük, mert hatalmas elismerésben volt része. Az állópontos lövészetben kiváló teljesítményt ért el, otthon is ez volt az er ssége. Az IPSC mozgó harcilövész pálya már nehezebb feladatnak látszott, és úgy érezte, nem volt elég gyors, kés bb mégis kiderült, hogy megközelítette a pályacsúcsot. – Ha nem találna munkát, amit ezek után nagyon kétlek – mondta a gyakorlatvezet a tesztértékelést mustrálva –, akkor szívesen látjuk nálunk lövészeti oktatónak. Eddig még úgysem dolgoztunk hölgyekkel! – emlékezett vissza Mónika a hallottakra. A méltató szavak szinte megrészegítették, mindig is nagyra tartotta magát, de most úgy érezte, senki sem állíthatja meg. – Nem, köszönöm – mosolygott vissza titokzatosan –, egyedül dolgozom! Annyira belemélyedt a történtek elemzésébe, hogy észre sem vette, besötétedett. Az autó mintha csak magától haladt volna a szálloda felé, Móni gondolatai messze elkalandoztak.

A megfigyelési gyakorlat volt a legegyszerűbb – idézte fel a történteket –, jól leégettem a béna pasikat! – kuncogott, miközben az ajtóra támaszkodva könyökölt, és szája elé tette kifordított tenyerét, mintha nem akarta volna, hogy meglássák az elégedett vigyort az arcán. A gyakorlatot valóban bravúrosan oldotta meg, de ez korántsem jelentette a többiek felkészületlenségét. Egy teherkiköt be cipelték a csapatot, és az volt a feladatuk, hogy lefüleljék azt a hajóskapitányt, aki csempészárut szállít. Míg a kollégák különböz technikai eszközökkel kezdtek hozzá a megfigyelésnek, Mónika a helyi kocsmában ült le a tengerészek közelében sörözni, újságírónak adva ki magát. A környéken ritkán tűntek fel n k, és Mónika állta a vetk ztet tekintetek tüzét. Hamar szóba elegyedett a helyi halászokkal, akik pár sör után már nem csak unalmas történeteikkel szórakoztatták. ebben volt igazán jó, ismerte a kétkezi munkásembereket és pontosan tudta, hogyan foghatja meg ket. Fél óra múlva már a tenyeréb l ettek, és minden kérdésére anekdotázva feleltek. – Az Abigél, azzal vigyázni kell! – mondta egy sz, szélfútta hajú öreg halász. – Amikor kifut a kiköt b l, el ször mindig északnak tart. Azt hiszi, ha messze elhajózik, már nem látják. Pedig pár órán belül gyakran érkezik hozzá egy olyan vadonatúj, fehér sporthajó. – Honnan tudja mindezt? – kérdezett vissza mosolyogva Móni. – Unalmas ám kint a tengeren várakozni. Az ember minden változásra felfigyel – hadonászott az öreg görbe ujjú kezeivel. – Az unokaöccse az, én jól tudom. Valami rosszban sántikálnak, az egyszer biztos – rázta a fejét. – Kokaint és heroint csempésznek! Vagy tablettákat, de ott valami nem stimmel! Higgye el, szép kisasszony! Mónika elhitte, és megnyerte a versenyt, fél órával a kiírt határid el tt. Annyira feldobták az elmúlt napok eseményei, hogy csak kés n eszmélt rá, rég túlment az autópálya-lehajtón, és rettenetesen eltévedt a f város melletti, eldugott szállodát keresve. – Na tessék, a legszuperebb harcosn nek fogalma sincs, épp hol van! – beszélt magához az éjszakában. Valahonnan el kotorta a mobil GPS-t, és újraindította a keresést a legrövidebb útvonalra. Jóval éjfél után ért a szállodába. Bármennyire hiányzott is a kislánya, a kés i órán már nem akart hazatelefonálni Magyarországra. Biztosan rég elaludt! – gondolta a telefonon háttérképnek beállított fotót nézegetve.

– Ne félj, kicsim, a mami nagyon sok pénzt fog keresni! – csókolta meg a hideg kijelz t, mintha a kislány homlokára adna jóéjt puszit és egy gyors zuhany után is aludni tért.

HOLLANDIA, ERSHMANS FŐUTCÁJA, 2005. ÁPRILIS 20. 13:39 Mónika, mint minden hét elején, a bankban kezdett. Kés n kelt és kicsit bosszankodott, mert így reggel nem tudott kislányával beszélni, de a kiadós reggeli és az e-mailjén megjelen , találkozóra invitáló levél eloszlatta negatív gondolatait. A pénzintézetben aztán nagyon meglep dött a bankszámlakivonaton szerepl , újonnan megjelent pénzösszeg láttán. Lopva nézett körbe a bankban, nem merte elhinni a számokat. Egy pillanatra megfordult a fejében, hogy megkérdezi, nem csúszott-e valami hiba az átutalásokba, de aztán arra gondolt, mindenki a saját munkájáért felel, így ha elszúrták, akkor bűnh djenek k, és megtarthatja a pénzt. Legalábbis egy darabig. Az újonnan jött pénzt átutalta egy másik számlájára és el re vigyorgott, amikor a bank a rossz utalás miatt elnézést kérve, visszaköveteli majd a pénzt. Vissza fogja adni – gondolta –, de nem sieti el! Kifelé menet feltűnt neki egy elegánsan öltözött öregúr, aki szép faragású sétapálcával kezében sétálgatott a bankkal szemközti parkban, de aztán nem tulajdonított túl nagy jelent séget neki. Sietett az internetes levélben megírt találkozóra, miközben legbelül még azon tépel dött, vajon jól teszi-e, hogy belement a holland cég által adott, közvetítéses munkába. Kicsit megnyugtatta, hogy a találkozó helyszíne nem egy eldugott irodában, hanem egy közeli kávézóban van, forgalmas helyen, így a járókel k és a vendégek társaságában nem érezte egyedül magát az ismeretlen környék ellenére sem. Ahogy beért a helyiségbe, felakasztotta kabátját a fogasra, és kényelmesen elhelyezkedett az ajtóval szemben egy asztalnál, ahogy Tom tanította.

– Belátom a teret – gondolta magában –, mindenre figyelek! Aztán megigazította magán kosztümkabátját, kigombolta a legfels gombot, hogy mélyebb dekoltázst mutathasson, és egy picit még feljebb húzta combján az amúgy is rövid szoknyát, aztán hanyagul keresztbe tette lábait. Amikor végre elhelyezkedett, nyílt az ajtó és Milos Stroganovic lépett be rajta. Mónika majd leesett a székr l, amikor meglátta az öregembert, most értette meg, miért volt már távolról is ismer s az id s férfi. Ugyan még nem találkozott vele személyesen, de a taktikai szobában számtalanszor akadt kezébe az arcképe. A férfi egyenesen az asztalához tartott, kezében ott szorongatta az üzenetben megírt ismertet jelet. Mónika arcából kifutott a vér, ahogy lassan összerakta a mozaikot, az ellenség személyesen jött el felbérelni t. Szemei nagyra nyíltak, az ijedtség borsónyivá rántotta össze gyomrát. Azonnal táskájáért nyúlt, és indulni készült. Csak innen el! El kell mennem innen! – járt ugyanaz az egy gondolat a fejében. – Ez az öné! – állt elé Milos, és kezében feltűnt egy kis dobozban egy orchidea kicsi virága. Lassan az asztalra rakta. – A virágok terén kifinomult ízlése van – utalt a drága növényritkaságra. Mónika szinte megsemmisülten süllyedt vissza székébe. Nem tudta, mit csináljon, mi a helyes, egyetlen dolgot érzett csak, de azt nagyon, hogy csapdába került. Gyorsan taktikát váltott, és menekülés helyett támadásba lendült. – Mit akar t lem?! – kérdezte szerbül, mell zve az udvariasság minden formáját. – Hm – bólintott Milos –, ahogy hallom, valóban kiválóan beszéli a nyelvünket. Eddig is tudtam, de most már hallhattam is! – Kihúzta a n vel szemközti széket és leült az asztalhoz. – Örülök, hogy örül. Volt szerencsém! – vágta rá Mónika nyersen és újra a kabátjáért indult. – Ne olyan gyorsan, hölgyem! Sok mindent meg kell még beszélnünk – mondta nyugodt hangon az öreg. – Nekem magával nincs mit megbeszélnem – sziszegte vissza a n halkan, de egyértelműen, majd körbenézett, nem akarta, hogy túl sokan lássák a kis incidenst.

– Az ajándékom ellen nem volt kifogása – kontrázott rejtélyesen a partizán, és kényelmesen hátrad lt, mint aki tudja, hogy nyer pozícióban van. Mónikát dühítette az öreg nyugodtsága. – Tartsa meg a virágot! – legyintett, és kabátját a vállára dobva, célba vette az ajtót. – Én arra a nagyobbacska összegre céloztam, amit a számlájára utaltam át tegnap – emelte fel hangját Milos. – És, ha jól láttam, már tovább is utalta egy svájci számlájára! A n megállt, lassan visszafordult és ismét leült az asztalhoz. – Maga volt? – kérdezte jóval kedvesebb hangon, bár a dolgok kezdtek összekuszálódni a fejében, a gondolat, hogy megtarthatja azt a rengeteg pénzt, egész más megvilágításba helyezte a dolgokat. – Ne feszítse az idegeimet, mondja meg, mit akar t lem – kérte széles műmosollyal. – Azt, hogy nekem dolgozzon – hangzott az egyszerű válasz. – Maga meg rült! – kérette magát Mónika. – Nem hinném. Ha jók az értesüléseim, maga szabadúszó lett – dobott oda egy csomag fényképet Mónika elé. – Mégis, mire gondolt, milyen munkát fog kapni? A n lassan bontotta ki a csomagot, nagyon tartott t le, hogy mit fog benne találni. A lélegzete is elakadt, amikor az Amszterdamban készült felvételeket tartotta a kezében. Tucatnyi kép készült róla a tesztpályákon, a kiköt ben, és amint a trénerekkel beszélget. – Ez nem lehet igaz – mondta halkan. – Tudja, ki az ott, ön mellett? – kérdezte az öreg. – A tesztfelmérés vezet je – válaszolta elhaló hangon Mónika. – Dehogy – mosolygott a férfi –, az egész jól venné ki magát, de az ott, kedveském egy nemzetközileg körözött bűnöz , épp úgy, ahogy a többi is – mutogatott a képekre. – Nem volt nehéz megszervezni egy teszt tréninget. Nagyon élveztem a teherhajó lefülelésénél tett er feszítéseit. Mónika letette a képeket és csak bámult maga elé. – Az egész egy csapda volt! Nem is létezik ilyen fejvadász cég! – De létezik – felelte Milos –, különben nem lenne elég jó a legenda, csak épp ön nem náluk volt, hanem egy általunk szervezett felmérésen.

– Miért volt erre szükség? – rázta fejét a n , még mindig nem tudta összerakni a képet. – Az ajánlatommal kapcsolatban számítottam kezdeti vonakodására – magyarázta Milos, majd közelebb hajolt –, na most… – tartott egy kis szünetet – nem tudom, hogy mit szólna ezekhez a képekhez a f nöke, de biztosan nem örülne, ha megtudná, hogy maga a saját szakállára dolgozik, és rögtön belevágott a sűrűjébe. Ha jól emlékszem, nem volt felh tlen a munkakapcsolatuk – tett az asztalra még egy képet, ami egy bécsi háztet n készült alig egy éve. Mónika és Tom volt rajta. Veszekedtek. Móni teljesen megsemmisültnek érezte magát az újabb információ láttán. Képtelen volt elhinni, hogy a múltja a szerbekkel állandóan utána nyúl, és nem hagyja továbblépni. A kezében hajlítgatta a fotót. Akkor készült, miután a háborús bűnei miatt üldözött Gojkovic exelnököt sikeresen elfogták. Fritz és Tom egy spontán bulit szervezett a bécsi akadémia tetején, ahol ott volt az egész csapat, és ahol és Tom borzasztóan összevesztek. Az ok egyszerű volt, Tom rájött, hogy Mónika az egyik akcióban az életére tört. Bizonyítani nem tudta, de Móni érezte, hogy leleplez dött. Soha nem tudott uralkodni Tom iránt érzett gyűlöletén. Hihetetlen volt számára, hogy ezek szerint más is figyelte ket aznap este. – Ha Tom meglátja a képeket és a számlakivonatát, amire rendszeres id szakonként nagy összegek érkeznek, akkor már kell en gyanús lesz ahhoz, hogy ne bízzon meg magában – hallotta azt a mondatot, amit l már pár perce tartott. Ezért kaptam pénzt, hogy gyanússá váljak… – értette meg az ajándékot. – Én nem kívánom ingyen a szolgálatait – folytatta Milos a behálózást a húzd meg, ereszd meg szabálya alapján. Mónika pontosan tudta, mit csinál vele az öreg, hiszen ezt tanulta Tomtól is, csak épp nem számított rá, hogy egyszer lesz az áldozat. – Az átutalt összeg csupán szerény el leg ahhoz képest, hogy mennyi pénzt fog keresni – kacsintott kedvesen. – Amennyiben kötélnek állok – fejezte be a mondatot Móni összeráncolva a homlokát. Milos újfent elmosolyodott. – Kedvesem, nincs más választása. Móni szeme ide-oda ugrált, ahogy a gondolatok végigpörögtek az agyában. Kapok egy csomó pénzt, de el kell árulnom a csapatot. Ha

nem teszem, és kitartok mellettük, a számla és a fényképek alapján akkor is azt hiszik, hogy elárultam ket. Tom azt mondta, nem lesz nyugodt éjszakám, ha ellene, vagy a csapat ellen teszek, és a lányommal fog sakkban tartani. Ugyanakkor soha nem bántaná, ebben biztos vagyok – masszírozta a halántékát, mivel hirtelen nagyon megfájdult a feje. – Bárcsak ne jöttem volna ide! Bárcsak elfuthatnék! – kereste a kiutat, de hiába…

* Medve és Zerge egy bérelt fehér furgonban várakozott Mónika házának közelében. Már régen kifigyelték a terepet; amíg a n Hollandiába utazott, nyugodtan körbejárhatták a házat, és kipróbálhatták az odavezet útvonalakat. Els tervük, miszerint bepoloskázzák és bekamerázzák a lakást, kudarcot vallott, mert mindig volt otthon valaki. Ha nem az anya és lánya, akkor a nagymama rizte a házat, délutánonként pedig az unokájára vigyázott. Id s asszony volt már, az a fajta, aki állandóan kémleli az utcát. A konyhaablak fehér függönye szinte tíz percenként lebbent félre, amikor a nagymama kikandikált. Egyetlen autó vagy járókel sem kerülhette el figyelmét. Nem is azért nézel dött, mert tartott valamit l, ez inkább a korral járó elfoglaltság volt, szeretett mindenkir l mindent tudni. A két partizán már kora reggel elfoglalta megfigyel helyét, és pontosan látták, amikor a nagyi hazahozta az iskolából a kislányt. A gyerek azóta már valószínűleg a leckéjével foglalatoskodott, a nagymama pedig a konyhában sertepertélt. – Szerinted? – kérdezte Medve, miközben már a hatodik, kötözésre szánt nyakkend t készítette el , majd dobta hátra a csomagtérbe. – Most már biztosan leültek beszélgetni – célzott a Milos-Mónika találkozó id pontjára. – Még várjunk egy kicsit – nyugtatta Zerge, és egy szomszédos ház nyitott garázsajtaját figyelte. – Nem akarok bámészkodókat, és várjuk meg Milos üzenetét, hogy a n vel elkezdte az egyeztetést! Medve is abba az irányba nézett, és kicsit lejjebb csúszott az ülésen, kényelembe helyezve magát.

– Egyeztetést? Szeretem, amikor ilyen finoman fogalmazol! – húzta a szemébe sapkáját, mintha aludna. – Jól van, elmentek – mondta pár perc múlva Zerge, és megveregette társa vállát, hogy ébredjen. – Akció indul! – Az SMS Milostól? – kérdezte Medve. – Te tényleg olyan vagy mint a névrokonod télen, két perce itt zizegett a váltónál – lökte meg kötözködve Medve vállát Zerge. – Ezek szerint elaludtam…, tudod, a kor meg az évek! – vigyorgott a nagydarab vénember. Zerge beindította az autót, és Mónika házának bejárati ajtajához tolatott. Az évek – gondolta – ugyan, drága barátom! Te még ma is meghajlítanál egy vaspatkót, ugyanúgy, mint gyerekkorunkban. A ház az utcafront felé egy kis „L” alakot írt le, a garázsbeálló kijjebb állt a bejárat síkjától, így félig el is takarta a furgont. A ház másik oldalán a kertet magas sövény választotta le a járdától, így igazán csak az láthatta, mi folyik ott, aki éppen mer legesen sétált a furgon felé a másik oldalról. Zerge látta a visszapillantó tükörben a konyhaablakból leselked nagymamát, aki egyre sűrűbben nézegetett ki az ablakon. – Már valószínűleg nagyon ideges – konstatálta Zerge. – Szállj ki és irányíts, azt akarom, hogy magától jöjjön ki! Medve kipattant a kocsiból, és hátrament, hogy integessen a vezet nek, meddig tolathat hátra. Amikor „állj”-t intett, Zerge is kiszállt és hátul kinyitotta a furgon csomagterének ajtaját. Mozdulataik nyugodtak voltak, mintha a világ legtermészetesebb dolga volna egy emberrablás. Zerge a bejárathoz lépett, hogy becsöngessen, de miel tt még megnyomhatta volna a gombot, az ajtó kinyílt, és egy alacsony termetű, sz hajú öregasszonnyal találta magát szemben, aki megállás nélkül beszélt, nem a legkedvesebb hangnemben. – Mégis, mit képzelnek! Mit keresnek itt? Lenyomják a pázsitot! Ez magánterület! – hadarta. Zerge mindent értett a perg nyelvű szóáradatból, de rá se hederített. Az id s hölgy szemébe mosolygott, majd tekintete a nyaki ver érre szegez dött. Mozdulata gyors volt és pontos. Jobb kezét ökölbe szorította, középs ujja pedig egy kissé kijjebb állt a többi közül. A ver eret ennek az ujjának középs ujjpercével találta el, egy

jól irányzott ütéssel. Az áldozat szemei felakadtak, hangja elcsuklott, megszédült. Zerge a bal tenyerét kifordítva gyomorszájon ütötte a n t, aki a behatástól összegörnyedt. Ekkor hátrafogta a kezeit, és az összegörnyedt asszonyt a furgon felé vezette, ahol egy taszítással belökte az autóba, majd utánaszállt. Medve eközben a járda fel l állva elfogta a látványt. Hatalmas teste szinte teljesen eltakarta a jelenetet. Amint a furgonban volt a nagymama, Zerge felvette az el készített nyakkend ket, az áldozat kezét és lábát hátrakötötte velük, egyet pedig átvetett a fején, és úgy húzta meg a szépen megkötött csomót, hogy az kipeckelje a szájat. A puha csomó eltömte a szájnyílást, így ha magához tér, az áldozat nem tud hangokat formálni vagy kiadni, leveg t viszont kap. – Tiéd a gyerek! – szólt hátra. Medve morgott valamit, és már el is tűnt a bejárati ajtó mögött. Nem szerette, ha gyereket kell elfognia, pedig mindig t küldték erre a hálátlan feladatra. volt a partizánok közül a legnagyobb, és egy gyermek sérülésmentes elfogása mindig is kényes feladat volt. Ezek a rakoncátlan csitrik soha nem értettek a szóból, vékony testük, mint a halacska kisurrant az óvatlan kezek közül. Ha pedig végre elfogták ket, olyan kétségbeesetten verg dtek, hogy könnyen megsérülhettek, vagy rángatózásuk során megsértették a támadót, ami aztán keményebb bánásmódot vont maga után. Medve hatalmas kezeivel, hosszú karjával, nagydarab testével ideális alkat volt erre a feladatra, és jól állta a sarat. Könnyedén átérte a kis testeket, és nem kellett tartania t le, hogy a hadonászásban megsérül, mégis gyűlölte ezt a részét az akcióknak. Medve olyannak hatott a vékony kisgyerekkel szemközt, mint Godzilla az emberek között. A sötét el szoba árnyai még félelmetesebbé tették termetét a kislány számára, aki a furcsa hangokra futott ki szobájából. Ahogy meglátta a nagydarab embert, elsápadt az arca és mozdulni sem bírt. Fogalma sem volt, mi történik, páni félelem tükröz dött szemében. Miel tt bármit mondhatott volna, a férfi feléje lépett, elkapta a nyakánál, és hatalmas lapátkezét rányomta az arcára, majd a hóna alá szorította. A kislányon pokoli félelem lett úrrá, rángatózni kezdett, rúgkapált, el akart szökni, de a bilincsként körbefonó karok nem engedtek a szorításból. Sikítani akart, de nem tudott, arcát elöntötték a könnyek és csak küszködött,

nyögött. Még soha nem élt át ilyen félelmet, legszörnyűbb emlékei sem értek fel az éppen lezajló eseményekkel. A felfokozott idegállapot felgyorsította szívének dobogását, kis mellkasa szaporán emelkedett és süllyedt, ahogy leveg után kapkodott. Az arcára szoruló kéz azonban eltakarta száját és orrát. Szinte szomjazta a leveg vételt, de nem tudott akkorát lélegezni, hogy megteljen a tüdeje. Medve az oldalához szorítva, er sen fogta a gyereket, fejét kissé eltartotta magától, hogy a céltalanul verg d kezek ne találják el. Tenyere nedves lett a kislány nyálától és könnyét l, de figyelt rá, hogy ne csússzon le a keze a pici arcról. Tudta, már csak pár másodpercet kell várnia, és a légszomj megteszi hatását. A kislány nem adta fel a küzdelmet, az oxigénhiány azonban eltompította agyát, és kapálódzó teste lassan elernyedt. Zerge ekkor lépett be az el szobába, kezében egy injekciós tűvel. – Megsérült? – kérdezte az immár élettelenül lógó végtagokat nézve. – Nem – rázta fejét Medve –, csak elájult. – Fordítsd be! – kérte Zerge. Medve óvatosan vette el a kislány arcáról a tenyerét, holott tudta, már nem fog kiáltani, hiszen nincs magánál. Óvatosan maga elé vette a kis testet, karjaival leszorította a végtagokat. Mintha egy úszógumit fogott volna maga el tt, a kislány feje és kezei az egyik oldalon, lábai a másik oldalon ölelték körbe a hatalmas embert, háta és feneke Medve hasa el tt volt. – Gyorsan, nem szeretném, ha magához térne – sürgette társát. Zerge óvatosan beadta az injekciót a gyerek fenekébe, aztán vártak egy kicsit, amíg hat a nyugtató. – Gyerünk, vigyük ki! – mondta Zerge, és kikémlelt az utcára, hogy körbenézzen. Medve utánament a kislánnyal. Miel tt kilépett volna az ajtón, a gyereket a járdával ellentétes oldalon maga mellé engedte, mint egy csomagot, hogy a sövény a lehet legtöbbet takarjon, majd belépett vele a furgonba, és a nyakkend kkel a kicsit is megkötözte. Zerge gyorsan becsukta az ajtókat, beült a volán mögé és indított. A nagydarab óriás eligazította a két megkötözött foglyot, és leült velük szemben. El kotorta zsebéb l a két nappal korábban vett mobiltelefont, és lefényképezte vele az alélt arcokat, aztán elküldte a megadott számra a fotót Milosnak.

* Mónika néma gondolatait a Milos zsebében lév rádiótelefon csipogója hozta vissza a valóságba. Kicsit elcsodálkozott, hogy az öreg ilyen korszerű eszközöknek is birtokában van, eddig úgy tudta, csak régi módszerekkel kommunikálnak. Apró örömsugár villant fel el tte, talán Fritzék bemérik és figyelik. Aztán ugyanez a gondolat elszomorította, hiszen akkor tudják, hogy is vele van. Megrázta a fejét. – Nem – szólalt meg végül. – Nem fogok önnek dolgozni. – Jobban teszi, ha ezt még egyszer átgondolja – kotorászott Milos a zsebében a mobiltelefont kutatva. – Különben a f nöke megkapja ezeket a fotókat. – Ön nem ismeri Tomot – jelentette ki Mónika. Hangja eltökélt volt, a nehezen meghozott döntés nagy súlyt vett le a szívér l. Tulajdonképpen csábította a vagyon, de nem akart egy újabb „Tomot” maga fölé. – Gyűlölöm Tomot, ez igaz – ismerte el –, de ha elmesélem azt, hogy mi történt, akkor inkább nekem fog hinni, nem magának. Ha a segítségét kérem, nem fog cserbenhagyni – mondta diadalittasan. Er t kell sugároznom, nem tud ez semmit. – Azt hiszem, nem értett meg – szólt Milos kegyetlen hangon, ami egy kissé elbizonytalanította Mónikát. A férfi szemüveget tett az orrára, és összeráncolt homlokkal matatni kezdett a telefon gombjain, látszott rajta, hogy még nem teljesen sajátította el használatát. Móni hidegen nézte a jelenetet, aztán egy pillanattal kés bb jéggé dermedt az arca. – A lánya és az anyja épp nyaralni készülnek – fordította a n felé a telefont Milos. Mónika kapkodni kezdte a leveg t, ahogy meglátta szeretteit kipeckelt szájjal, aléltan. – Nem esik bántódásuk, ha azt teszi, amit mondok! – hallotta a t rként szívébe szúró hangokat. – Maradjon csendben, ez az els utasításom, ha nekiáll itt kiabálni, akkor nem látja ket többé! Mónika a könnyeivel küszködött. – Hol vannak? Beszélni akarok velük! – Sajnos ez most lehetetlen, mint látja, a fotó alig két perce készült, és biztos, hogy nincsenek tudatuknál – mondta Milos. – Maga szemét állat! – ingatta a fejét megsemmisülten Mónika.

– Csínján a szavakkal, hölgyem! Én most új életet kínálok magának. Csak egy gombnyomás, és a számlája újabb 150.000 dollárral gyarapodik – tette meg a gesztust a telefon nyomógombjai segítségével Milos. Mónika táskájában szinte késlekedés nélkül megszólalt az SMS érkezését jelz hang, ami a bankszámla mozgásának változásáról adott tájékoztatást. – A számlájára továbbra is kapni fogja a pénzeket. Mint látja, nem kívánok semmit ingyen. A gyerek csak biztosíték, hogy ezt a kiváló üzleti lehet séget elfogadja. Rendszeresen videoüzeneteket fog kapni szeretteit l, hogy meggy z dhessen róla, jól vannak. S t, ha jól teljesít, id nként beszélhet is velük! Amíg jó kislány lesz, addig nem lesz semmi probléma – mondta egészen közel hajolva Milos. – Remélem, most már megértettük egymást Ne jusson eszébe semmi rültség! – sziszegte suttogva az öreg. – Ezt nem tudja végigvinni. Fel fog tűnni az anyám eltűnése! – próbálta eltéríteni szándékától Mónika. – Engedje el ket és segítek magának! – Nem, köszönöm, az én játékszabályaim szerint játszunk! – szögezte le Milos. – Egyébként az anyját szintúgy kioktatjuk, hogy ha bárki fölhívja, azt kell mondania, hogy nyaralni mentek. ugyanúgy aggódik az unokája életéért. Móni utolsó mentsvára is összeomlott, képtelen volt elhinni, amit hallott, mégis borzasztóan életszerű volt minden, ami most vele történt. Bármennyire gyűlölte Tomot, most nagyon szerette volna, ha itt van mellette. – Menjen haza, és szóljon a szomszédoknak, hogy elutaztak, locsolják meg a virágokat, meg minden, találjon ki valamit. Hazudni úgyis elég jól tud! De – és Milos megemelte a mutatóujját –, a kis találkozónkról senkinek egy szót sem! Csomagoljon össze, és két nap múlva legyen Trogirban. Ne feledje, figyelem! Ha nem úgy cselekszik, ahogy megbeszéltük, a gyerekét és az anyját csak darabokban fogja újra látni! Majd jelentkezem! – hagyta ott Milos Mónit egyedül a kávézóban és határozott léptekkel kiment a sétálóutcára, ahol pillanatok alatt elnyelte a városi forgatag.

EGYESÜLT KIRÁLYSÁG, LONDON, MI6 KÖZPONT 2005. ÁPRILIS 24. 09:12 James Broman kissé kétes érzésekkel nyomta meg a kilencedik emelet gombját a liftben. Hóna alatt szorongatott jó pár aktát, amelyek tartalmáról újdonsült f nökével kívánt beszélni, ám vele ezidáig még nem sikerült találkoznia. Korábbi f nökét hazaárulás vádjával letartóztatták, mint kiderült a szerbeknek kémkedett, ezért vált szükségessé a vezet váltás. Az új f nök beiktatására már két hete sor került, de irodájában még nem látta senki. Állítólag az iroda átépítése miatt nem járt az épületben. Broman el sem tudta képzelni, hogy miért kell ehhez ennyi id . A hallottak alapján nem sok jót tudott elképzelni a lordról, aki új vezet ként közvetlen f nöke lett. Nyílt titok volt, hogy a nemzetbiztonságért felel s miniszterelnök-helyettes unokaöccsét nem az érdemei miatt helyezték a Balkán-részleg élére. Bromant bosszantotta, hogy a fels bb szervek Gojkovic elnök elfogása után le kívánták építeni az irodáját, mivel úgy gondolták, Szerbiával már nem lehet baj. Pontosan tudta, hogy „elfekv nek” gondolták ki ezt a pozíciót lord Charles Hanson számára, aki ugyan kiváló egyetemek diplomáival büszkélkedhet, de soha egyetlen napot sem dolgozott a titkosszolgálatnál. Amikor kilépett a folyosóra, megborzongott a feltör emlékek hatására. Legutóbb akkor járt itt, amikor ízekre szedték az áruló irodáját. A f nöki szoba el tt a protokollnak megfelel en bejelentkezett a titkárn nél, aki az asztalán lév telefonon azonnal jelezte érkezését. Hirtelen kivágódott az iroda ajtaja, és finom szövésű, világos krémszínű öltönyben ott állt személyesen a lord. Szemtelenül fiatal évei még egy barázdát sem húztak szepl s arcára. – Mr. Broman – nyújtotta üdvözlésre karját –, kérem, fáradjon beljebb, már nagyon vártam, hogy személyesen is megismerkedjünk! – tessékelte befelé. – Fels bb körökben ódákat zengenek magáról. Broman nem volt hozzászokva az efféle nyájas fogadtatáshoz, igazából szóhoz sem tudott jutni. Sokkolóan hatott rá az iroda berendezése is. Értékes ébenfából kézzel faragott bútorok álltak a

falaknál, a sarokban elefántcsont szobor ékeskedett, a falba beépített szekrény bels lámpája világította meg a drága, sok éves skót maláta whiskyk és az ír whiskyk üvegeit. El ttük kis bárpult nyúlt félkörívben, talpuknál fogva fellógatott poharakkal. Az oroszlánmancs formára faragott íróasztal el tt kis zöld, műfüves csík volt a padlón, egy apró lyukkal, az íróasztalnak támasztva pedig ott állt a rejtély megoldása, egy golfüt , labdával. A falakon, aranyozott keretekben emléklapok, oklevelek voltak kirakva, mind az ifjú lord nevével, legtöbbjük valamilyen rangos sporteseményen való részvételnek állított emléket. A sarokban álló üveges szekrényben ennek megfelel en sorakoztak a serlegek és szalagok, mellettük néhány fénykép a királyi család tagjaival, és talán egy a miniszterelnökkel. Broman szinte beleszédült a sok újdonságba, egyvalami azonban ínyére volt: az iroda egyetlen négyzetcentimétere sem emlékeztette korábbi f nökére, Gordon Wallace-ra. S t, most már azt is értette, miért tartott két hétig a helyiség átalakítása. – Azt mondták nekem, hogy ön nem szószátyár típus – törte meg a kínos csendet újra a lord. – Egy whiskyt? – lépett oda a bárpulthoz, és kristálypohárba töltött a kínált italból. – Nem, köszönöm – tért magához Broman, és kezébe vette a hóna alól a papírokat. – Tulajdonképpen nem csak bemutatkozni jöttem, lenne néhány halaszthatatlan feladat, amiben vezet i döntést kellene hoznia, hogy továbbléphessünk. Ezekb l az aktákból tájékozódhat – tette le a hatalmas paksamétát az íróasztalra. Charles Hanson visszasétált íróasztalához a pohárral kezében, végighúzta szabad keze ujjait a papírtömegen, majd hanyagul melléült, félig behajlítva lábát, és belekortyolt a whiskybe. – Legyen szíves, foglalja össze nekem két percben az itt leírtakat – tette rá kezét az aktákra. – Mint tudja – adott kisebb nyomatékot hangsúlyának Broman –, Gojkovic szerb exelnök letartóztatása után számtalan tanút hallgattunk ki, köztük az ön el djét, Gordon Wallace-t is. Az irodában fellelhet anyagait betűr l betűre átnéztük, és felgöngyölítettük a hozzá, és Gojkovichoz kapcsolódó számlamozgásokat is. Ezek alapján több bűnöz i érdekkör rajzolódott ki el ttünk, amelyek tagjai még szabadlábon vannak, ráadásul néhányuk tartózkodási helye itt, az Egyesült Királyságban van.

Broman beszámolóját egy mobiltelefon csörgése zavarta meg. Lord Hanson fészkel dni kezdett, majd nadrágzsebéb l el halászta a telefont, és egy bocsánatkér pillantással beosztottja felé, felvette. – Itt Hanson!… Drága cimborám, hogy vagy?… Persze, hogy megyek, mikor lesz? Péntek, 10 óra, rendben, már be is írom – húzta közelebb naptárját. – A világért sem hagynék ki egy teniszmeccset ellened! Akkor ott! Viszontlátásra! – firkálta be az id pontot, majd visszafordult Bromanhoz. – Elnézést, a névvel járó kötelesség – tárta szét a karját. – Hol is tartottunk? Broman megpróbált megért arccal bólintani, az nevével nem jártak efféle kötelességek, így el sem tudta képzelni, mir l beszél újdonsült f nöke, de nem akart rögtön az els napon összetűzésbe keveredni vele. – Az elmúlt hónapok nyomozási eredményeinél. – Á, igen, és miben kellene döntést hozni? – Ki kellene adni a parancsot a beazonosított személyek elfogására, bankszámláik befagyasztására, eldönteni, hogy belefolyunk-e az Európában fellelhet tagok felkutatásába… Újabb telefoncsörgés szakította félbe. Hanson azonnal felvette a kagylót és egy autóversenyen való részvételr l diskurált a hívóval. Bromant borzasztóan idegesítette f nöke csapongása, elgondolni sem tudta, hogy mire számítson a jöv ben. – Folytassa! – kérte újra Hanson. – Továbbá el kellene dönteni, mi legyen Zoran Djundic sorsa, akinek tanúvédelmet ajánlottunk. A jelenlegi szerb elnök pedig minden szervezett l segítséget kért, mivel az új vezetést Belgrádban nem fogadták szívesen, elég ellenséges a hangulat. – Rendben – csapott az iratokra Hanson, Broman arra tippelt, hogy már unja a kisel adást. – Úgyis maga lesz a jobbkezem, ezért önre bízom ezeket a feladatokat. És most ne haragudjon, de rengeteg dolgom van – tessékelte az ajtó felé. – Talán mégis át kellene olvasnia az iratokat – próbálkozott Broman. – Felesleges, rendkívül jól összefoglalta az elmúlt hónapok eseményeit. Biztos vagyok benne, hogy a legjobb kézben van az ügy.

Amint végzett a feladatokkal, legyen szíves, írjon egy feljegyzést a döntéseivel kapcsolatban. Broman mögött olyan gyorsan csukódott be a f nöki ajtó, hogy még elköszönni sem tudott. Igazából nem tudta mire vélni a különc viselkedést. Minden felel sség a nyakába szakadt. Letörten ment vissza az irodájába, és mivel nem volt jobb ötlete, feltárcsázta régi barátját, Fritz Maiert, aki a titkos akciók európai parancsnoka és irányítója is volt egyben. – Fritz! Hogy vagy? – Broman, nahát, de rég hallottalak! – nevetett az egykori vezér rnagy. – Túl sok lehet a szabadid d, ha napközben hívsz! – Épp ellenkez leg – sóhajtott Broman –, minden a nyakamba szakadt! – Csak nem kineveztek Gordon helyére? – Nem, épp ez az, egy töketlent neveztek ki, én csak a munkát nyertem meg, a pozíciót nem. – Ó, hát ez kellemetlen – vette visszafogottabbra a hangját Fritz. – Kéne a segítséged! – lendítette tovább a beszélgetést Broman. – Nincs elég embered? – csodálkozott Fritz. – Olyan nincs, akire ezt rábíznám – lépett az ablakhoz Broman. – Te jól ismered Kelet- és Dél-Európát, meg kellene védeni valakit. – Mégis, hogyan képzeled? – kérdezte Fritz. – Az akciót végrehajtottuk, engem arra az egy dologra helyeztetek vissza állományba, egyébként meg semmi közöm az MI6-hez. Nincsen olyan jogosítványom, amivel a te parancsodra én bárhova kivonulhatok és intézkedhetek, ráadásul neked sincs. – Ezzel én is tisztában vagyok – nézte nehéz szívvel a várost Broman. – Akkor keress mást a munkára! – Nem tudok, nincs id m! – fordított újra hátat a panorámának Broman. – Mire valaki átrágja magát az aktákon, a rosszfiúk már árkon-bokron túl lesznek. Kérlek, tedd meg baráti szívességként! Néhány másodpercnyi szünet után, Fritz újra megszólalt. – Miért érzem úgy, hogy ezt nem kéne? – Mert túl szabálykövet lettél vénségedre – cukkolta Broman. – Nem akarok elvarratlan szálakat a Gojkovic-ügyben, de még nem tudom lezárni. Együtt kezdtünk bele, kérlek, fejezzük is be együtt!

– Kit kellene elrejteni? – sóhajtotta Fritz. – Gojkovic volt emberei között van egy férfi, aki átállt a mi oldalunkra. Te is ismered! – mondta sokatmondóan Broman. – Vele kellene felvenni a kapcsolatot és meghallgatni, mit gondol a rejt zködés kapcsán. Van más is, amit egyeztetni kellene vele, de azt nem akarom telefonon mondani, talán tovább tud minket segíteni ezekben a témákban is. – Ennyi? – Igen, az adatait továbbítom a titkosított mailen. – Tudom, ki ! – lett hihetetlenül hideg Fritz hangja. – Nagyon remélem, nem bánom meg, hogy belementem! – Kösz, Fritz, jövök neked eggyel! – Többel is! – vágott vissza Fritz. – Hívlak, ha intéztem valamit!

HORVÁTORSZÁG, TROGIR, 2005. ÁPRILIS 24. 09:23 Mónika idegesen vette be a kanyarokat a horvát tengerpart csipkézett hegyláncain keresztül vezet úton. A kétszer egysávos, kanyargós út százméteres szakadékokkal és sziklafalakkal szegélyezve, nem kedvezett a hektikus vezetésnek. Többször megpróbált el zni, de a beláthatatlan ívek, és a meredek partfalon rozsdásodó, összetört autóroncsok visszavették a bátorságát. Kényszeredetten araszolt hát a pótkocsis teherautó után. Borzasztó idegállapotban volt. Gyomra apró gombóccá ugrott össze minden egyes telefoncsörrenésre, vagy ha meglátott egy cetlit az autón. Legutoljára a határon mert pihen t tartani, de mire visszaért a kocsijához, egy kézzel írt üzenet várta a szélvéd n, a trogiri pontos címmel ellátva. Hiába nézett körbe, semmi gyanúsat nem tudott felfedezni. Ha motoszkált is bármi olyan a fejében, hogy valahogy segítséget hívjon, a tudat, hogy valaki mindig a nyomában van,

legkisebb ellenállási törekvéseit is elfojtotta. Alig várta, hogy elérje Trogirt. A méltán kis Velencének nevezett üdül város a tenger és a horizont égszínkékjébe csomagolva, elragadó látványt nyújtott a kacskaringós, türelmet próbáló autóút távlatából nézve. Mónika azonban nem tudott feloldódni az aranyos kis utcák, régi, apró épületek csodájában. Csak arra tudott gondolni, vajon a lánya is ott van-e valamelyik épület pincéjébe zárva. A többórás út és a napok óta tartó kialvatlanság minden erejét kivette, mégis, mint egy megszállott tette a dolgát. A szállodához könnyen odatalált, mert a f út egyenesen odavezetett. A kisváros legforgalmasabb útja is a régi id kb l maradt vissza, a szűk fordulók és keskeny sávok nem épp a modern, széles autókra voltak méretezve. Móni meg is húzta az els sárhányót, ahogy befordult a szálloda elé. Mérgesen szállt ki a kocsiból, körbenézett, de senki sem vett róla tudomást. Kicsit elbizonytalanodott. Kivette b röndjét, és a recepcióhoz ballagott. – Ms. Mónika Varga – üdvözölte a portás, és már akasztotta is le a szobakulcsot. Már hozzászokhatott volna, hogy minden lépésér l tudnak, mégis megdöbbentette, hogy nevére szóló szobát vettek ki, és a portás láthatóan felismerte t. Szóhoz sem tudott jutni, csak elvette a kulcsot és a levelet, amit a recepciós nyújtott át neki. Nem mosolygott már senkire, nem tudta, kik barátok és kik ellenségek. A szobájába sietett, bezárta maga mögött az ajtót, behúzta a függönyöket, aztán a fürd szobába ment és a vécékagyló fölé hajolt. Gyomra felmondta a szolgálatot. Öklendezett és sírt egyszerre, képtelen volt tovább magában tartani a feszültséget. Aztán leült a hideg k re, és egy vizes törölköz be temette az arcát. – Össze kell szednem magam! Össze kell szednem magam! – ismételgette. Szétnyitotta a tenyerében összegyűrt levelet, öklével letörölte az elfolyt szemfestékét l feketéll szemét, és elkezdte olvasni az üzenetet. A tet n várjuk! Igyekezzen! Feltápászkodott, és a csap fölé hajolva rendbehozta az arcát, aztán bement a szobába, és táskája tartalmát az ágyra öntötte. Gyorsan kivette a púdert és a rúzst, majd visszament a tükör elé. Aprólékosan elfedte a sírás jeleit, lepúderezte a szemét és érzéki szájat festett magának. Nem tudhatják meg, hogy megtörtem – gondolta. Letörölte a felesleget, vett két nagy leveg t,

magához vette öv alá rejthet kiskését, aztán elindult a szálloda legfels emeletére. Már a harmadik lépcs fordulóban járt, amikor rá kellett döbbennie, hogy ez a szálloda ugyan nem a legel kel bb, de a legmagasabb a környéken. Miel tt felért volna, még gyorsan körülnézett, inkább csak megszokásból, aztán kinyitotta a fehér vasajtót. A hirtelen betűz napfényben fehér masszává olvadt össze el tte a táj. Hunyorgott, míg megszokta a fényt. Lassacskán két alak körvonalát tudta kivenni. Ellépett az ajtótól, és a szeme elé tette a kezét, hogy árnyékot vessen az arcára. Végül kirajzolódott a két férfi arca is. Milos Stroganovic vonásait már jól ismerte. Mellette egy ugyanolyan id s, vékony férfi állt. Gyér haja szürkésen szült, hosszúkás arcát ráncok szántották, álla kecskeszakállban végz dött. Alkata szikár volt, és legalább egy fejjel volt alacsonyabb a mellette álló Stroganovicnál. – Örülünk, hogy végre megérkezett. Jöjjön közelebb! – nyújtotta felé karját a magasabbik. Mónika nem tudta leküzdeni ellenérzéseit, minden mögött csapdát sejtett, és esze ágában sem volt egyenesen belesétálni egybe. Oldalvást indult el a két férfi irányába, és közben szeme sarkából állandóan a tet peremét kémlelte. Felmérte, hova ugorhat vagy léphet, ha netán le akarják lökni, vagy összeütközésre kerülne a sor. Milos elmosolyodott a n óvatossága láttán. A tanítvány mozgásán és reakcióin meglátszott a kiképz keze nyoma. Mónika jó néhány lépést tett, de még így is tisztes távolban állt meg. – Hol van a lányom és az anyám? – kérdezte dühösen szerbül. – Lassan a testtel! – fagyasztotta belé a szót Milos egy gyilkos tekintettel. – Itt én vagyok az, aki kérdez. Mónika egy pillanatra megdermedt, de megpróbált higgadt maradni. A kecskeszakállúra nézett, aki kifejezéstelen arccal állt tovább Milos mellett, csak a szemei néztek korát meghazudtolóan éberen. – Három kérdést fogok feltenni – folytatta Milos, majd a tenger felé fordult, és egy kétárbocos jachtra mutatott. – Milyen messze van az a hajó? Mennyi a szélsebesség? És hány fokos szögben van innen? Mónika pontosan tudta, hogy ezek az adatok egy precíziós lövész számára fontosak. Noha nem tartozott közéjük, Tommal végigvették, ha esetleg arra kerülne sor, hogy valamelyikük – mesterlövészként –, egy távoli pontról biztosítsa a csapatot, akkor

milyen természeti hatásokat kell figyelembe vennie egy távoli célpont eltalálásához. Rengetegszer gyakorolták ezeket a feladatokat. A távolság felmérése után a legfontosabb tényez a szél volt, mert az a lövedék röppályáját ezen a távolságon rendkívül befolyásolta. Mindig keresnie kellett egy zászlót valahol, lehetett az kiteregetett ruha vagy egy benzinkút lobogója. A szél a tanultak szerint, 1-1,5 m/s, ha a zászló lóg, 3 m/s, ha enyhén meg-megmozgatja a leveg , 5 m/s, ha a szél szépen lobogtatja a zászlót, 5-8 m/s, ha er sen lobog, és e feletti, ha csapkod. A következ lényeges dolog a célpont elhelyezkedése – a lövészhez képest. Erre szolgált a szög meghatározása, tehát hogy a lövész helyzetét l feljebb vagy lejjebb található-e a cél, mert ezen adatok alapján tudták beállítani az irányzékot, azaz hogy a célkeresztet a célpont fölé vagy alá kellett helyezni annak érdekében, hogy pontosan csapódjon be a lövedék. Mónika ugyan nem volt precíziós löv , s t még mesterlövész sem, de az ilyen feladatok megoldása mindig jól ment neki. Hunyorgott a tűz naptól, de jól megfigyelte a lehorgonyzott vitorlást, és az árboc tetején lobogó zászlót. – Úgy 550-580 méter – hangzott a megfontolt válasz –, széler sség 3-5 m/s, a szög 30-45°, lefelé. – Hm, nem rossz. A táv inkább 530 méter, és a szög inkább 40° feletti, de els re nem is rossz – morfondírozott félig hangosan Milos. Mónika nem bírta elviselni, ha lehúzták a teljesítményét, és soha nem hagyta szó nélkül. – Lézer távmér vel nekem is könnyebben megy – feleselt vissza, de abban a pillanatban, ahogy kimondta, már meg is bánta, hogy megszólalt. Milos csak kérd n felhúzta a szemöldökét, inkább lekezel en, mint mérgesen. – Lézer távmér vel? Ugyan! – rázta a fejét rosszallóan Milos, és csíp re tette a kezét. – Akkor mondjon egy másik pontot! A n nem tudta, hogy megnyugodjon vagy idegesebb legyen. A kecskeszakállú eközben a földre helyezett táskában kezdett matatni. Mónika hátralépett és támadó pozíciót vett fel. – Csak a távmér t veszi el – nyugtatta Milos. – Csinálunk egy versenyt! Mónika összeráncolt homlokkal nyugtázta a készüléket, aztán egy távolabbi világító bójára mutatott.

– Maga kezdi! – mondta Milos, miután tekintetével visszatért a bójáról, és a n arcát figyelte, talán azért, hogy zavarba ejtse. Mónika gyorsan hadarta az adatokat. – 350-380 m, 3-5 m/s, 20-30° lefelé. Az öreg partizán nem is nézett már a bója felé, számára elég volt egy röpke pillantás. – 375 m, 4 m/s, 25°. A versenyz k le sem vették a tekintetüket egymásról. Mónika szemében düh izzott, némi félelemmel keverve, az öreg nyugodt tekintettel állt, a n nem tudta megmondani, hogy milyen érzések kavarognak ellenfelében. Míg k farkasszemet néztek, Zerge bemérte a készülékkel a bóját, és a kijelz n világító adatokat odafordította Mónikához, aki így kénytelen volt lenézni. 374 m, 4 m/s, 23,5° – olvasta le némán a kijelz r l az adatokat, és rögtön tudta, hogy profival áll szemben. Az öreg Milos valószínűleg túltett a precíziós lövészeken is, olyan tudás volt a birtokában, ami a világon csak egy maroknyi embernek adatott meg. „Az Ászok”, csak így emlegették azt a néhányat, akikr l legendák terjengtek, akikr l Tom is csak rébuszokban beszélt. És most itt állt egy, vele szemben a tet n. Móni úgy érezte, elveszett, minden er kiszökött a testéb l. Nem látott kiutat, tudta, hogy saját tudásával nem gy zheti le az öregeket, és ez a bizonyosság borzasztóan elkeserítette. – Rendben, maga nyert – kezdte megtört hangon ismét. – Mit akarnak t lem!? Hol a lányom?! Milos elégedett pillantást vetett rá, Mónika gyűlölte ezért. – Örülök, hogy végre felfogta. Nálam a jó munkáért jutalom jár – vett el a zsebéb l egy mobiltelefont az öreg, és a gyorshívóval tárcsázott, majd odaadta a készüléket a n nek. – Halló! – ráncolta szemöldökét Móni. – Szia, anyu! – hallatszott egy vékonyka hang a telefon másik végéb l. Mónika szíve a torkában kezdett dobogni, térdre rogyott, és próbálta visszafogni kitör könnyeit. – Kicsim! – szakadt ki bel le, majd újra visszanyelte zokogni készül hangját. – Anyu, anyu! Már nem félek, mert a nagyi és a bácsi is elmondta, hogy azért hoztak úgy el otthonról, mert veszélyben voltunk. Nagyon jó helyre jöttünk nyaralni. Már kaptam egy úszógumit, és ha

nincsenek nagy hullámok, akkor bemehetek vele a tengerbe is! És képzeld, építettünk egy hatalmas homokvárat, és majd megmutatom, ha ideérsz! Mónika hiába kutatta szemével a tengerpartot, nem látott sem homokvárat, sem ismer s kislányt. Milos közelebb lépett, hogy elvegye a telefont. – Kicsim, most le kell tennem. Örülök, hogy élvezed a nyaralást, nemsokára én is ott leszek, csak még van egy kis dolgom – hadarta. – A bácsi, akit küldtél, hogy vigyázzon ránk, is ezt mondta. Meg azt, hogy nem voltunk biztonságban otthon, ezért elküldtél minket ide nyaralni. De ugye, te jól vagy?! – Persze, hogy jól vagyok – bátorította Mónika. – Kincsem, most le kell tennem! Szeretlek! A telefon visszakerült Miloshoz. Móni keserűen állt fel. – Itt vannak a közelben? – Nem, egy egész más helyen vigyázunk rájuk – felelte Milos. – Mint hallhatta, k nem tudják, hogy fogságban vannak, és csak magán múlik, hogy ez így is maradjon. Úgyhogy azt ajánlom, tartsa magát a legendához, és tegye, amit kell. – Bármit megteszek, csak ne bántsák ket – nézett a szemébe Mónika. – Itt van ez a telefon és ez a Visa kártya – adta a n kezébe a Zerge által id közben el készített dolgokat Milos –, ezt használja, ha vásárolni akar. Holnap reggel találkozunk. Mire Móni megszólalhatott volna, addigra a két öreg már el is indult a lejáróhoz. – És addig mit csináljak? – kiáltott utánuk. – Öt percig maradjon még itt fent. Aztán, amit csak akar – szólt vissza Milos, és becsapta maguk mögött az ajtót. Mónika értetlenül állt a forró, kavicsos tet n. A telefonon elindította a stopperórát, hogy kimérje az öt perc várakozást. Nem akart már kitörni vagy ellenkezni, eldöntötte, hogy mindent szóról szóra úgy tesz, ahogy mondják neki. Gyűlölte az öreget, mert rosszabb volt még Tomnál is. Milos nem fenyeget zött, csak odacsapott, és egy villanás alatt összetörte az életét. El re félt az éjszakától. Tudta, hogy egy szemernyit sem fog aludni, és reggelig felemésztik a saját

gondolatai. Azzal is tisztában volt, hogy a vén partizánnak pontosan ez volt a célja. Hagyta, hogy legy zze saját magát.

AZ ADRIAI-TENGER, 2005. ÁPRILIS 25. 10:02 A nap er sen sütött, Mónika mégis megborzongott a hűvös tengeri szélt l, összébb húzta magán az inget. A kora reggeli, helikopteres út felkavarta a gyomrát, és most a vízi járműt l sem volt elragadtatva. Valahol Montenegró partjainál szállhattak át a kis műanyag motorcsónakba, amivel már b két órája szelték a hullámokat. Móni az orrban ült, sporttáskája a lábánál hevert. Zerge vezette a csónakot, Milos pedig távcs vel pásztázta a vizet. Lassan feltűnt a láthatáron egy apró pont. További óra telt el, mire kirajzolódtak a sziget körvonalai, amely a tengerr l nézve úgy festett, mint valami kialudt vulkán kürt je. A meredek sziklafalakon csak madarak kerestek pihen t, más állatot vagy növényzetet nemigen lehetett felfedezni. A szárazföld már eltűnt a hátuk mögött, csak a tenger végtelen kéksége vette körbe az apró csónakot. A kishajó megkerülte a szigetet, és a szárazföldt l távolabbi oldalán Zerge lelassította a motort. A meredeken mélybe vezet sziklafalak peremét éles csipkékre marta a tengeri párával telt, sós leveg . Mónika kezdte kényelmetlenül érezni magát, ahogy a kis ladikkal egyre közelebb sodródtak a szirtekhez. A hullámok szüntelen, vadul támadták a falakat, és hangosan csapódtak vissza a nyugtalan tengerbe. Zerge egészen lassúra fogta a motort. Móni úgy érezte, a hullámok átvették az irányítást a hajó fölött. A tajték oldalvást borította a csónakot, majd a falakról visszahúzódó víz szívóhatása minduntalan átbillentette a másik oldalára, mintha ki akarná rázni ket a hajóból. Ekkor Zerge újra gázt adott és egy hirtelen kormánymozdulattal a fal felé fordította a hajóorrot. Mónika a ladik aljára guggolt, és becsukta a szemét, de a várt csattanás nem jött

el. Helyette megnyugodott alattuk a háborgó tenger. Mónika lassan kikandikált, és észrevette, hogy egy sötét barlangba értek. Visszanézett, látta a kívülr l beszűr d napfényt, és hallotta a nyílt tenger háborgó zúgását, de már a falak másik oldaláról. Amíg a sziget felé tartottak nem is vette észre a sziklafallal párhuzamos, két és fél méter magas nyílást. Mintha egymásra terítették volna egy súlyos k palást két szélét, csak az tudta, hol a bejárat, aki jól ismerte a terepet. Milos er s fényű lámpákat kapcsolt fel, és a hajó elé irányította ket. Fényük a tenger vizét is megvilágította, Mónika nem tudott betelni a vízben tündökl kékeszöld színekkel. Aztán felemelte fejét, és újabb félsz fogta el, mert el ttük ismét egy fal állta el az utat, de ez már nem mozdult a helyér l. Miel tt nekiütköztek volna, újabb forduló következett: mint egy szerpentin, csak épp a szikla belsejében. Zerge ügyesen irányította a szűk fordulókon a csónakot, Mónika megértette, hogy nem el ször járnak itt. A cikkcakkos, rejtélyes barlang egy pillanatra elfeledtette vele, hogy miért is van itt, kezdte élvezni a kalandos utat. Talán egy kilométert hajózhattak a szikla belsejében, amikor el ttük ismét nappali fény szűr dött a barlangba. Ahogy kiértek, Mónikát olyan érzés fogta el, mintha egy hatalmas kürt gyomrában lennének. A hajó egy kis öbölbe ért, ahonnan tágas, sík terület nyílt, amelyet magas falak óvtak a küls világtól. Távolabb egy kis házra lett figyelmes, mellette a sziklafalba vájt meredek lépcs k vezettek a kráter peremére. – Karola – kiabált ki Milos. A mólón egy hideg tekintetű n jelent meg, automata fegyverrel a kezében. Hosszú, sz szálakkal keveredett haját kontyban viselte. Zerge a móló mellé fordította a csónakot, és kidobta a kötelet. A n elkapta, majd a parthoz húzta vele a hajót. Széles vállai, er s karjai arról árulkodtak, hogy is egy a partizánok közül, bár a kora nem stimmelt, jóval fiatalabb volt, mint a férfiak. Mónika egy pillanatra megszeppent a n t figyelve, arra gondolt, is itt fog megöregedni, ezen a szárazföldt l távoli, kis szigeten. Keserű gondolatait Milos unszolása szakította félbe, hogy szálljon már ki a partra. Megfogta és a földre dobta Mónika táskáját, a n pedig utána indult. A kis házba vezették, ami csak kívülr l látszott olyan aprónak. Közvetlenül a sziklafal el tt állt, és a hátsó rész egy barlangban

folytatódott. Milos egy egyszerű szobába kísérte Mónit. Nem volt benne semmi különös, csupán egy megvetett ágy, faasztalka, és egy, a szobához kapcsolódó mosdó, zuhanyzóval. Egyszerűsége mellett tiszta és világos volt, ablaka a mólóra nézett. – Tegye le a csomagját, aztán elkezdjük az edzést – szólt hozzá Milos. – Mit vegyek fel? Gyakorlót? Bakancsot? – kérdezett vissza Móni. A partizán megrántotta a vállát. – Nekem jó úgy, ahogy van – mondta és hátat fordított. Mónika nem tudta mire vélni a flegma mondatot, arra gondolt, hogy megint távolságokat kell majd megbecsülnie, így csak az ágyra dobta táskáját és Milos után ment. Az öreg megindult a sziklákba vájt lépcs k felé. – Itt fogunk felmenni – mutatta és futólépésbe kezdett. Móni már bánta, hogy nem öltözött át, mert a bokájára tekert saru és a térdnadrág elég kényelmetlennek bizonyult az egyenetlen lépcs kön. Szíve már hevesen vert, mire felértek a legtetejére és leveg után is kapkodott. Kicsit csalódott, amikor a peremr l nem a végtelen tenger látványa tárult elé, hanem egy ugyanolyan kürt , mint ahol a ház állt, de talán még magasabb sziklafalakkal körbevéve. Milos már ereszkedett is le a másik oldalon, pedig ment utána. Lábát teljesen feltörte az alkalmatlan szandál, néha ki-kicsúszott a lába alól, és az éles kövek belevágtak a talpába. Az el tte kocogó férfi ugyancsak szandált viselt, semmivel sem volt alkalmasabban öltözve, mint maga, ezért inkább jobbnak látta befogni a száját, és végigcsinálni a gyakorlatot. Ziláltan, izzadva tértek vissza újra a házikóhoz. – Nyújtsuk ki az izmainkat – mondta Milos. Mónika már megörült, hogy végre leülhet, de az öreg az öböl felé indult, és egy fejessel a vízbe csobbant. A n sápadt arccal követte, a víz rendkívül hideg volt, szinte összekoccantak a didergést l a fogai. Ruhái rátapadtak a testére, és súlyokként húzták lefelé, sarujában nehezebben taposta a vizet, úgy érezte, meg fog fulladni. A partizán azonban nem tör dött vele, a barlang felé úszott, és neki nem maradt más hátra, mint hogy utána ússzon. A mozgástól újra meleg járta át tagjait, és most már örült, hogy nem vette le a szandált, mert minduntalan belerúgott a kiálló sziklanyúlványokba. Rettenetes érzés volt a koromsötét labirintusban úszni. A lányára gondolt, és elcsendesítette elméjét. Újra hallani vélte

Tom szavait: Ne félj a sötétben, lassan hozzászokik a szemed és jobban fogsz látni, mint elemlámpával. Nagy leveg t vett és tovább tempózott. Mire a járat feléhez értek, már egészen jól látta az el tte haladó Milost. Nem sokkal a nyílt tengeri bejárat el tt megfordultak, és visszaúsztak a mólóhoz. Mónikának nem volt er ssége az úszás, de derekasan helytállt. Alig várta, hogy szilárd talaj legyen a lába alatt. Kiült a mólóra, és megpróbálta kifújni magát. A partizán hagyta, hogy szusszanjon párat, aztán elküldte száraz ruhát venni. A gyakorlatoknak még korántsem volt vége, Milos a ház melletti fészerhez ment, kiakasztotta a pántot, ami a két deszkákból ácsolt ajtószárnyat összefogta, és belépett a helyiségbe, Móni pedig engedelmesen követte. Leesett az álla, amikor a kétoldalt faállványokra rakott fegyverarzenált meglátta. Nem gondolta volna, hogy ebben a kesze-kuszán álló fabódéban ilyen veszélyes eszközöket tárolnak. Az akadémián vasrácsokkal meger sített, videokamerával védett fegyverszobákhoz volt szokva. Kézifegyverekt l kezdve géppuskák, precíziós löv fegyverek, kézigránátok sorakoztak a l szerrel megrakott, rengeteg láda mellett. Egy kisebb háborúhoz elegend mennyiséget halmoztak itt fel az öregek. Milos kivett egy Beretta 92-F jelzésű pisztolyt és a n kezébe nyomta. – Szedje szét! – hangzott az utasítás. Mónika egy pillanatra még állta az öreg tekintetét, aztán eszébe jutott a jutalom, és nekiállt a tanultak alapján szétszedni a fegyvert. Tizenöt másodperc múlva az alkatrészek szépen, egymás mellett sorakoztak az egyik l szeres láda tetején. Az öreg partizán egy szót sem szólt, csak kiemelt egy SSG2000-es precíziós löv puskát és elé tette. Mónika szó nélkül nekiállt darabjaira szedni a puskát. Ugyan még nem tartott ilyesmit a kezében, de gyorsan rájött, hogy mit, merre kell húzni, mikor mit kell megnyomni, hogy a fegyveralkatrészek könnyedén szétcsússzanak. Milos még el vett öt különböz típusú fegyvert, és Mónika serényen csinálta, amit elvártak t le. Öt perc múlva már nem volt egy szabad négyzetcentiméter sem a ládatet n. – Akkor most rakja össze ket! – jött a következ feladat. Mónika végignézett a zsúfolt ládatet n, ahol az apró alkatrészekt l kezdve a nagyobbakig ott volt minden, mint egy kirakodóvásáron. Érezte, hogy a feladat beugratós, és Tomtól már az els gyakorlatok idején megtanulta, hogy mindent rendezetten tegyen le, megadott logika

szerint, hogy akár csukott szemmel is újra össze tudja rakni a fegyverét. Éppen ezért nem okozott számára gondot átlátni a saját maga alkotta káoszon, és minden egyes darabot a megfelel párjához illeszteni. Az öreg egy grimasszal nyugtázta az eredményt, és végre elküldte pihenni. Mónika holtfáradtan rogyott le az ágyára. Nem foglalkozott többé a puritán kisszobával és az egyszerű körülményekkel, örült, hogy leülhetett. Eszébe jutott, hogy mennyire fel volt háborodva annak idején, amikor a pincében kellett aludniuk, most viszont luxusnak érezte az akkori körülményeket. Napjai ezt követ en monoton edzésekbe fordultak át. Minden reggel ki kellett úsznia a nyílt vízig és vissza, aztán a lépcs zés következett. Ezután reggelizhetett, majd jöttek a távolságra vonatkozó gyakorlatok, amit a sziklafal másik oldalán végeztek. Milos egy k darabot, konzervdobozt, vagy épp amit talált, tett ki a l térnek használt terepen, és Mónikának meg kellett becsülnie a szöget és a távolságot. Az els egy hét ezzel telt, aztán jöttek a komolyabb l gyakorlatok. Az öreg partizánok nem bajlódtak l lapokkal és l térrel. Mivel a fal másik oldalán hosszú, sík terep állt rendelkezésre, ott bátran lövöldözhettek. Az öreg mindig kerített valahonnan egy fapallót vagy üveget, amit célpontként lehet használni. Nagyjából kilépte a távolságokat, majd Mónika kezébe nyomta a pisztolyt. A n már egészen fellelkesült, hiszen szeretett l ni, és ehhez nem kellett olyan jó er nlét, azonban Milos lelohasztotta a kedvét. – Egy kézzel l jön! Móni el ször nem is mérte fel az egykezes lövészet nehézségeit. Aztán a fegyver az er nléti edzések után hirtelen mázsássá változott, Móni karja remegett, képtelen volt eltalálni a harminc méterre álló deszkalapon lév festékes foltot. Gyengébbik kezével – ami Móninál a bal kezet jelentette – még lehangolóbb volt a teljesítménye. A délutáni telefonhívás reménye végleg szertefoszlott lelki szemei el tt, nem bírta visszafogni a sírást, a kilátástalanság egyszerre borult rá. Elfordult, hogy takarja arcát Milos el l, de rázkódó vállai elárulták pillanatnyi gyengeségét. Móni próbálta nyelni a könnyeit, és kézfejével törölgette arcát, borzasztó mérges lett saját magára. Kellett pár perc, mire újra megnyugodott a légzése, aztán visszafordult Miloshoz.

– Hadd l jek két kézzel, bebizonyítom, hogy jó vagyok ebben! – kérte. Próbálta menteni a menthet t. – Az érdekel, hogy mit nem tud, nem az, amit tud – hangzott a hűvös válasz. – Azzal nekem már nincs dolgom. – De semmi értelme egy kézzel l ni, ha lehet kett vel is – érvelt tovább Mónika, és szinte maga is meglep dött bátorságán. Milos nem nézte annyira jó szemmel a felesleges kérdéseket. – Ha megsebesül a karja, akkor egy kézzel is el kell boldogulnia. Na, gyerünk! Mónika még motyogott magában valami olyat, hogy akkor holnap elkezdhetünk fél lábon ugrálni, de szerencsére volt annyi esze, hogy ezt az öreg hallótávolságán kívül tegye, inkább nekiállt és folytatta a kilátástalannak tűn feladat gyakorlását. További hetek következtek, és rengeteg elhasznált l szer, mire annyira meger södött a karja, hogy végre bármilyen edzés után eltalálta a célpontot. Esténként hullafáradtan d lt be az ágyba, minden porcikája sajgott. Ha kifogástalanul dolgozott – legalábbis így értelmezte, mert számára kiszámíthatatlan volt, hogy az öreg mit tekint jónak –, akkor beszélhetett az anyjával vagy a lányával. Ez volt számára a hét fénypontja, mert erre nem adódott túl gyakran lehet sége. A szomorkodást és önsajnálatot az els napokban legyűrte, hiszen esélye sem volt err l az elátkozott szigetr l kijutni, vagy bárkivel észrevétlenül kapcsolatot felvenni. Jobbnak látta teljesíteni, amit kérnek t le, és abban reménykedni, hogy minél el bb visszakapja családját. – Mostantól puskával fogunk dolgozni – állt elé egyik reggel Milos, és a kezébe nyomta a súlyos fegyvert. – Egy kézzel? – engedett meg egy apró, morbid poént Móni, de az öreg nem díjazta. – Ha jól tudom, most futni fogunk – váltott témát gyorsan a n –, addig hova tegyem? – Hozza magával, mától nehezítünk a gyakorlatokon.

MAGYARORSZÁG, BUDAPEST,

2005. ÁPRILIS 28. 10:42 Komlós Gábor kényelmetlenül feszengett a számára kirendelt hivatali Audi jobb hátsó ülésén. Az autó párnázata a legpuhább b rrel volt bevonva, és a DVD-lejátszótól kezdve az ülésmasszázsig minden kényelmi funkcióval felszerelték, Komlós mégsem tudta elengedni magát. A budapesti forgalomból szinte semmi sem szűr dött be a lesötétített, golyóálló üvegeken keresztül. Nem is a város zaja foglalkoztatta, hanem az a találkozó, amire indult. Nem tudta elfelejteni a nádasban történt szerencsétlen vadászbalesetet, és mindig összerezzent, ha Somogyi hívta telefonon. Most sem tudta, miért akar vele személyesen találkozni, de rossz gondolatok kerülgették. Talán akadt még egy szemtanú, aki látott ott puskával a kezemben, vagy a rend rség talált valami nyomot, ami hozzám vezethet… – kínozták a saját maga által kreált félelmei. A sof r rákanyarodott a belváros egyik legjelent sebb utcájára, ahol a legnagyobb bankok sorakoztak. Komlós szíve a torkában dobogott, ahogy megpillantotta a méltóságteljes épületeket, az építészeti stílushoz ill , cizellált réztáblákkal. A bank el tt lefoglalt parkolóhely várta, és a magas, boyruhába öltöztetett portás készségesen kinyitotta számára az autó hátsó ajtaját, mintha egy el kel szállodába érkezett volna. – Államtitkár úr – köszöntötte udvarias fejhajtással a portás –, Somogyi úr már várja. Komlós csak egy elharapott mosollyal válaszolt, ami feszült arcán inkább grimaszként hatott. A banki alkalmazottak szinte vigyázzba vágták magukat, ahogy belépett az ajtón, de ügyet sem vetett a felé intézett gesztusokra, észre sem vette az embereket, a baleset óta nem tudott senkinek sem a szemébe nézni. A lépcs aljában a bankár titkára várta. – Komlós úr, elvehetem a kabátját? – nyújtotta kezét. – Kérem, kövessen! Komlós gyorsan kicsusszant hosszú, elegáns szövetkabátjából, és a titkárnak adta, majd elindult mögötte a lépcs n, az elektronikus kártyával működ üvegajtó felé.

– Ha megengedi, lehúzom a kártyáját – mutatta a titkár egy pillanatra a mágneskártyát, amit valószínűleg már korábban kiállítottak a nevére. Komlóst most meglehet sen zavarta ez a procedúra, legszívesebben teljes titokban tartotta volna a bankárral történ személyes találkozást, persze jól tudta, hogy ez lehetetlen. A szabályok szigorúak voltak, minden belép vendég adatait elektronikusan is rögzítették, a kiadott mágneskártya pedig csak megadott ajtókat nyitott, ezáltal pontosan követhet volt a vendégek épületen belüli mozgása. Persze ez csupán kiegészítette a minden folyosón felszerelt kamerák figyel szemeit, és ha a technika épp aznap cs döt mondott volna, rangjából adódóan akkor is legalább fél tucatnyian tudtak volna érkezésér l, ezzel gördülékennyé téve belépését. A bársonysz nyeggel borított fehér k lépcs k modern lifthez vezettek, amely ugyancsak a kártyával működött. Némán beléptek a rozsdamentes fémb l készült, tükrökkel felszerelt kabinba, és feszült arccal várakoztak, míg a lift megfontolt lassúsággal elindult felfelé. Komlós számára súlyos perceknek tűnt, mire a felvonó felért a második emeletre. A feszültséget körülötte szinte tapintani lehetett, legalábbis így érezte. Tekintetét szigorúan az ajtóra irányította, zavarta a minden oldalról visszatekint tükörképe. Biztos volt benne, hogy a tükrök mögött is kamerák vannak, és mindenki az arcát kémleli, mert már tudják, hogy mit tett… A második emelet az igazgatói szint volt, csupán négy hatalmas irodát és a hozzájuk tartozó kiszolgáló egységeket, konyhát, fürd - és titkárn i szobákat rendeztek be ezen a részen. A liftb l kilépve süpped s sz nyeg nyelte el az ide érkez k lépteinek zaját. A bels udvar fel l betűz napsugarak ellenére, cifra csillárok világították be a folyosót, míg a másik oldalon hatalmas fehér faajtók szegélyezték útjukat. A titkár egy b rgarnitúrás tárgyalóba vezette. Az államtitkár jól ismerte ezt a helyiséget, inkább volt szivarszobának, mint kerekasztal melletti egyeztetésre berendezve. A b rfotelek el tt kis üvegasztalka állt a legfrissebb üzleti lapokkal, a legtetején fekv címlapjáról a bankár hájas mosolya köszönt vissza, kivillantva műfehér fogait. Komlóst ellenszenv fogta el, most döbbent csak rá, hogy a bankár a markában tartja. Megfordította az újságot, majd lehuppant az egyik fotelba, és táskáját a mellette álló apró asztalkára helyezte óvatosan,

hogy a robusztus, elefántot mintázó lámpatestet le ne lökje a lendülettel. A szoba minden sarkából fels bbrendűség tükröz dött, a bútorokból, a nagy értékű festményekb l. Korábban mindig úgy érezte, ez érte van, hogy imponáljanak neki, most viszont lenyomta a pompa. – Somogyi úr nemsokára érkezik – lépett be egy karcsú, hosszú lábú asszisztens, akir l már els pillantásra feltűnt, hogy nem a bizonyítványai alapján vették fel a munkára. – Addig is, óhajt inni valamit? – Egy ásványvizet kérek – válaszolta gondterhelten az államtitkár, és újra gondolataiba merült. Régen soha nem mertek megváratni. Biztosan történt valami.

* Somogyi jó tíz perces késéssel érkezett, noha csak kétajtónyira volt az irodájától a tárgyaló. Egyik kezét lazán öltönye zsebébe dugta, másik kezét pedig maga mellett lengette, fenns bbségesen gesztikulálva. – Drága barátom! – üdvözölte nagy hangon a fotel szélén kuporgó államtitkárt, majd miel tt az felállhatott volna, megfogta a vállát, és kissé ránehezedett, hogy lent tartsa. – Ugyan, maradj csak! – mondta a váratlan súlytól visszahuppanó államtitkárnak, és megveregette a hátát. Komlóst roppantul zavarta a lekezel fogadtatás, mégsem adott hangot rosszallásának, alig várta, hogy megtudja, miért kellett idejönnie. Somogyi ledobta magát vele szemben egy székre, és egyik lábával megtámaszkodott az üvegasztal szélén. – Régen láttalak! Hogy vagy mostanában? – kérdezte semmitmondóan. – Idegesen. Miért kérted ezt a találkozót, a vadászatról van szó? – kérdezte feszülten az államtitkár, de Somogyi tekintete beléfagyasztotta a szót. – Arról nincs többé mit beszélnünk – adott nyomatékos pillantást szavainak, és kezével ráer sített mondandójára. Majd az államtitkárt

figyelte, aki mintha megkönnyebbült volna, kényelmesen hátrad lt. – Viszont segíthetnél nekem egy ügyben… – Amiben csak akarod – vágta rá meggondolatlanul Komlós. – Itt van ez a gázvezeték-építési projekt, ami nemcsak hazánkat, de Európa déli országait is érinti, és elakadtam egy témában. Az államtitkár nagyot nyelt, nyilván hozzá is elértek a pletykák, miszerint a gázvezeték körüli pénzügyek visszaélésekre adtak okot, és nem vetett jó fényt senkire, ha a projekttel egy lapon emlegették a nevét. – Mint tudhatod, engem nem vontak be a projektbe, nem értem, miben tudnék segíteni – próbált kitérni a kínos feladat el l Komlós. – Ne aggódj, semmi olyanról nincs szó, ami a nevedet veszélyeztetné – mosolyodott el Somogyi. Pontosan tudta, hogy a vele szemben ül férfi, a markában van. – De hadd fejezzem be! Mint tudod, a gázvezeték építésével megbízott cég érdekeit én képviselem, és a zökken mentes ügyintézés országunknak is fontos. Déli szomszédaink azonban máshogy látják a dolgokat, és rengeteg akadályt gördítenek a projekt útjába. Ezért szükségem lenne valakire, aki ért a nyelvükön – és itt nem csak a nyelvtudásra gondolok –, hogy meggy zze ket a szerz dések miel bbi aláírásáról – tartott kis szünetet Somogyi, hogy ellen rizze áldozata reakcióit, aki egyre sápadtabb arccal hallgatta feladatát. – Futottam már néhány kört, és kaptam egy nevet, meg egy fényképet. Egy különlegesen kiképzett, volt rend rr l van szó, aki néhány éve még az általad vezetett minisztérium felügyelete alá tartozott. Komlós nagyot nyelt az adatok hallatán. – Mit akarsz egy volt kommandóstól? – kérdezte félszegen. – Azt szeretném, ha utánanéznél, és valahogy eljutnánk hozzá – adta ki nem is burkoltan a parancsot a bankár. – Persze, én csak veled tartanám a kapcsolatot, hiszen ez nem az én asztalom. Aztán, ha jobban megismertük, majd meglátom, milyen feladattal lehet t megbízni. Remélem, ezt az apróságot el tudod intézni nekem! – Természetesen, nem probléma – válaszolta megsemmisülten az államtitkár. Somogyi elmosolyodott. Mindkett jük számára tökéletesen tiszta volt, hogy az államtitkár ezzel a mondatával végleg elvesztette minden tekintélyét el tte.

– Rendben! – csapott a szék karfájára egy hatalmasat Somogyi, jelezvén, hogy vége a megbeszélésnek. – Kikísérlek! Komlós gyorsan felkapta táskáját és megindult az ajtó felé. Somogyi a hátát veregetve kísérte ki, de csak a saját szobájáig, éreztetni akarta fels bbrendűségét. – Ne haragudj, rengeteg dolgom van, majd beszélünk, ha van valami! – intett utána, és az államtitkár el ször életében, kíséret nélkül ballagott a hideg, fehér folyosón a lifthez. Somogyi elégedetten ült le az irodájában, a megbeszélés pontosan úgy zajlott, ahogyan eltervezte. Feloldotta az asztalán álló két monitor képerny véd jét, és a bal oldaliban követte az államtitkár mozgását a kamerákon. Hivatalba lépése idején építtette ki ezt a rendszert, amivel a saját asztaláról követhette végig a folyosói kamerák képét. Az ok egyszerű volt, szerette látni a tárgyalószobából kilép üzletfelei viselkedését. Komlós most, mint törött szárnyú veréb állt a liftre várva, és a bankár szinte megittasodott az eredmény láttán. Nagyon élvezte összetörni és használni a nálánál magasabb rangú tisztvisel ket.

MAGYARORSZÁG, BUDAPEST, 2005. MÁJUS 2. 13:55 Wolfberg János tűn dve téblábolt a hatalmas üvegpalota recepciója el tt. Még soha nem járt azel tt ebben az új minisztériumi épületben, és most sem tudta, miért rendelte be Komlós Gábor államtitkár személyes meghallgatásra. Egyenruháját már régen elegáns, szürke öltönyre, és szorosra húzott nyakkend re cserélte. Kifogástalan küls vel várakozott a magas légterű aulában, a járókel k akár üzletembernek is nézhették. Aktatáskáját az el térben felállított, hivalkodó színű, új stílusúnak mondott műanyag székre helyezte, és megigazította az inggallérját. Apró kis közjátéka csupán arra szolgált, hogy feltűnés nélkül körbenézhessen a vastag, henger alakú acéltartók

égbe mered monstrumán, amely fölött a sötétített üvegb l készült falak éles szögben megtörve adtak új formát az épületnek. A fels szinteken egy ugyancsak átlátszó függ folyosó kötötte össze a két épületszárnyat, amelyen fiatal alkalmazottak siettek egyik épületb l a másikba. – Wolfberg úr, elnézést, hogy megvárattuk, most már felmehet – lépett hozzá szívélyesen az egyik recepciós, miután ellen rizte az ezredes kilétét. – Csupán utána kellett néznem az id pontjának. Az államtitkár úr ugyanis nagyon elfoglalt ember, ne számítson hosszú beszélgetésre. – Köszönöm – vette vissza az igazolványait Wolfi, és elindult a fémdetektoros kapuk felé, ahol az egyenruhába öltözött biztonsági r elkérte a táskáját, és a zsebében lév fémtárgyakat. Wolfberg szó nélkül kipakolta a kulcscsomóját és belépett a kapun, majd átvette vendégkártyáját és még a liftben is azon mosolygott, hogy egy tökéletesen átlátszó épületben, ahol minden további nehézség nélkül, bárki kiváló célpontot nyújt a környez házak tetejér l, vajon minek kell még fémdetektoros átvizsgálás. A lift szinte fénysebességgel érkezett fel a negyedik emeletre. Gyomrát mintha lehúzta volna a gravitáció a pár másodpercnyi kellemetlen utazás alatt. Talán ez is a lefegyverzés része – morfondírozott magában, amikor kilépett. A felvonónál már egy csinos asszisztens várta érkezését, és egy irodába vezette. – Kérem, itt várjon! Az államtitkár úr azonnal itt lesz. – Rendben! – bólintott Wolfi, és apró fintorral konstatálta, hogy nem kínálták meg még egy pohár vízzel sem. Ezek szerint a titkárn is pontosan tudja, hogy t valami munka miatt hívták ide. Úgy látszott, csupán számára ismeretlen még az indok. A f kapitány személyesen hívta fel pár nappal korábban telefonon, hogy az államtitkár úr látni kívánja, és csak annyit mondott, „legyen nagyon együttműköd !” Wolfi ebb l arra következtetett, hogy valószínűleg nem valami gyorshajtást kell elintézni egy távoli rokonnak. Egyébként arra amúgy sem lenne a legmegfelel bb ember. Az iroda épp olyan szokatlanul újmódi volt, mint maga az épület. A szobákba csak a folyosókról nem lehetett belátni, kívülr l éppen az a sötétített üvegbúra „takarta”, amit az aulában is szemügyre vett már. Az íróasztal viszont el kel , régi vágású, cseresznyefából készült,

intarziaberakásokkal díszített darab volt, mégis látszott rajta, hogy új, csak antikolták. Mögötte kényelmes, puha párnás, b rhuzatú forgószék állt. Ezzel ellentétben a szoba másik végében egybeöntött zöld műanyag székek fogtak közre egy üvegb l készült, felh alakú dohányzóasztalt. Wolfi nem tudta eldönteni, hogy ez így egyben vajon egy szobor, vagy valaki valóban használati bútornak tervezte ket. A falon kortárs fest művészek képei lógtak, az avatatlan szemeknek megfejthetetlen üzenetet sugározva. Az ezredes nem volt kifejezetten régimódi ember, de szerette, ha a dolgok megfoghatók, egyértelműek, és legf képpen használhatók. Hátrahagyva a szoba által keltett felemás érzéseket, inkább az ablakhoz lépett, és a várost kezdte mustrálni, már ami a környez épületekt l látszott bel le. Az utcákon színes autók tömörültek, jelezve az állandó csúcsforgalom keltette lassú káoszt. Távolabb daruk dolgoztak egy újabb, modern gyöngyszemen, régimódi stukkós, íves, szobrokkal díszített épületek mellé most szögletes üvegtornyok épültek, egészen megbontva a város egységét. Az ablakon tükröz dve észrevette, hogy egy alak érkezik a szobába, és felismerte az államtitkár arcát. – Uram – fordult meg Wolfi és a kezét nyújtotta. – Egy pillanat – utasította el az üdvözlést Komlós, és az asztalához ült, valamit matatott még a számítógépen, majd utasította a titkárn t, hogy ne zavarják. Wolfi vele szemben állt, hátratett kézzel, mint akinek „Pihenj!”-t parancsoltak, és már nem sok minden jutott az eszébe, amit l meg tudta volna kedvelni a vele szemben ül embert. Ezredes volt, aki egymaga irányított egy nemzetközi akadémiát, de a politikusok mindig úgy kezelték t is, és a területen dolgozó kollégáit is, mint valami utolsó szolgát. – Köszönöm, hogy idefáradt – kezdte lassan Komlós a szokásos szöveget, de fel sem nézett a számítógépb l. – Kérem, foglaljon helyet – mutatott a zöld székek felé. Wolfi kelletlenül megpróbálta elfoglalni a legtávolabb lév t, de sehogyan sem tudott kényelmesen elhelyezkedni, vagy csúszott, vagy nyomott, vagy imbolygott, csak arra volt jó, hogy még kellemetlenebbül érezze magát. Ezt valószínűleg Komlós is tudta, mert esze ágában sem volt odaülni hozzá. – Olvastam az aktáját – fordult végre felé az államtitkár. – Ismeri ezt az embert? – húzott el egy képet a fiókjából.

Wolfi újra felállt, és közelebb lépett, majd szemügyre vette Erkel Tamás fényképét. – Igen, ismerem, régi kollégák voltunk, de Tamás már jó ideje leszerelt. – Mi a véleménye róla? – kérdezte Komlós. – Kiváló rend r volt, és jó ember. Nem tudom, milyen min ségben érdekli, uram? – kérdezett vissza meglepetten Wolfi, nem igazán értette, mire megy ki ez a kérdez sködés. – Szakmailag érdekelne – folytatta a rövid, semmitmondó kérdéseket az államtitkár. – Csak jót tudok mondani róla – vette át a kurta megfogalmazást az ezredes is; csupán arra válaszolt, amir l kérdezték. – Kicsit b vebben? Wolfi nagy leveg t vett, majd elkezdte felmondani Tom nacionáléját, pontosan azt, ami az aktájában is hozzáférhet volt. Már régen megtanulta, hogy ne adjon ki több információt, mint amennyi szükséges. – 1991-ben került a különleges szolgálathoz, 1996-tól vezette a terrorelhárító… – Az aktájához én is hozzáférek, a balkáni bevetései érdekelnének – szakította hirtelen félbe Komlós és egy „szigorúan titkos” feliratú feljegyzést dobott az asztalra. Wolfinak elakadt a szava az irat láttán. Kezdett egyre furcsább irányt venni a beszélgetés. – Nem tudom, mir l beszél, uram – jelentette ki az els dolgot, ami eszébe jutott. Fejében ott csilingelt az a bizonyos vészcseng . A balkáni akciókról a résztvev kön kívül csupán hárman tudtak az országban, az akkori miniszterelnök, a miniszter és a f kapitány. Az együttes, írásos engedélyük nélkül senki nem juthatott a titkosított papírok közelébe, hiszen ezek a bevetések a legnagyobb titokban zajlottak, és minimum hatos szintű hozzáféréssel kellett rendelkeznie annak, aki ezekbe az aktákba be kívánt pillantani. Az államtitkári pozíció csupán a harmadik szintet érte el. – Nézzen bele, hátha felfrissül az emlékezete! – mosolygott gúnyosan Komlós. Láthatóan élvezte, hogy most gyakorolhatja hatalmát egy másik ember felett.

Wolfi elvette a feljegyzést, és belelapozott. Noha pontosan tudta, mi áll a papírokon – hiszen egykor gépelte – inkább csak id t akart magának nyerni, hogy valami megoldást találjon a helyzetre. – Nincs mit mondanom önnek, uram – engedte le végül a kezét, de a papírokat nem tette újra az asztalra, valahogy úgy érezte, magánál kell tartania a lapokat. – Ön jó katona – mosolygott Komlós, és zakója zsebéb l egy összehajtogatott papírt vett el . – Rend r vagyok, nem katona. Óriási különbség – vette el a dokumentumot Wolfi, és megkönnyebbült, amikor látta a három jóváhagyó által hivatalosan is aláírt engedélyt az aktába való bepillantásról. Már csak azt nem értette, mit akar ezzel az egésszel az államtitkár. – Remélem, meggy ztem – vette vissza a papírt Komlós. – Igen, ez a három aláírás egy oldalon elég súlyos érv – próbálta zavarát leplezni az ezredes. – Akkor hallgatom! – Ez hosszú történet lesz – nézett órájára Wolfi – a titkárn je azt mondta, csak öt perce van. – Öné a délutánom, ha kell – biztosította Komlós. – Na, kezdjen el mesélni!

SZÍRIA, DAMASZKUSZTÓL 20 KILOMÉTERRE, 2005. MÁJUS 3. 08:03 Cápa már egy hete várakozott a poros kis faluban, ahová a piszkos bomba vev inek összeköt je rendelte. Talán 20 kilométerre sem volt Damaszkusztól, de a városi „luxus”-nak már nyoma sem látszott. Egyszerű, kopott házak, leomlott vakolatok, kikandikáló téglafalak jellemezték a sűrűn lakott települést. Az ablakokból leped k, lyukas rongyfüggönyök lebbentek, valamelyest enyhítve a perzsel nap

sugarát. Az utak porosak voltak, a nagy szárazság és a déli szél már rég maga alá temette az aszfaltburkolatot. Az utcán minden elképzelhet jármű megfordult, a szamarak húzta szekerekt l a mopedeken keresztül az ütött-kopott, rozzant teherautókig. Ha egy csillogóan tiszta, új típusú nyugati autó megjelent, mindenki tudta, hogy a helyi fegyveresek f nöke hajt át a városon, és senki nem mert érdekl dve bámulni. Cápa félig felöltözve, atlétatrikóban állt az elfeketedett mosdótükör el tt, és a gyér világítás ellenére megpróbálta rendbe hozni fizimiskáját. A szállodának nevezett négyemeletes épület, nem tűnt ki a romos házak közül, ablakai ugyanarra a zsivajos utcára néztek, mint a környez lakóházaké. Az ablakhoz lépett, miközben a nyakába tett törölköz vel letörölte frissen borotvált arcát, és a reggeli forgatagot nézte. A legkülönböz bb árusok próbálták átverekedni magukat a tömegen, az öreg motorok zaja és az állandó dudálás, kiabálás szinte monoton háttérzajjá csendesült az elmúlt napokban. Cápát nem zavarta az els látásra kényelmetlen hotelszoba, és a városka életét is szívesen figyelte. Kényszerpihen je alatt felfedezte a várost, és az utca sarkán álló kávéház lett a kedvenc helye, ide járt le reggelizni. Noha nem értett arabul, rengeteg dolgot megfigyelt, és az er s arab kávé is nagyon ínyére volt. Nem tudta, meddig kell még itt maradnia, és azt sem, hogy mi következik ezután. Milos megpróbált mindent a legkörültekint bben intézni, de a piszkos bombák eladása nem várt kockázatokat is rejtett magában, és ezzel mindannyian tisztában voltak. A megszerzett izotópmennyiségb l negyvenhárom ampullát tudott összerakni a szerb tudós, egy új fejlesztésű tartályba szortírozva az anyagot. Ez a kis tartály hermetikusan záródott, és képtelenség volt er szakkal szétnyitni, csak egy robbanás ereje feszíthette szét a falait, szétszórva a benne lév radioaktív port. Cápa tizennégy ampullát használt saját tervezésű bombáinak mindegyikéhez, így három bombát tudott el állítani, és egy kapszula megmaradt referenciaként, bemutatásra. Továbbá úgy építette szerkezeteit, hogy egy titkos adót is elhelyezett a bombaköpeny belsejében, hogy a veszélyes árut még véletlenül se téveszthessék szem el l az eladás után. Természetesen ezt a kis részletet lehagyta a tervrajzokról, amit a referencia kapszulával egyetemben kellett átadnia a közvetít nek.

Levette a fogasról szépen vasalt ingét és magára öltötte, közben mindig kisandított az ablakon. Nem tudta, kire várjon, de már annyira megfigyelte az utcai mozgásokat, hogy bizonyosan feltűnt volna neki a közvetít közeledése. Gondolatban számtalanszor végigpörgette már az eseményeket. Nehezményezte, hogy a Milos által szervezett találkozóra nem jött el az FSZB-s kapcsolattartó, csupán egy oroszszír kémet küldtek az üzlet lebonyolítására. Cápa tudta, hogy az oroszok nagyon ügyelnek arra, hogy ha bármi kiszivárogna a tervükb l, akkor ne lehessen hozzájuk kapcsolni az incidenst. Nem véletlenül hagyták jóvá az oroszországi segít k – a kirovszki tudós, a beszerz k és az rök – likvidálását: nem maradhatott nyoma az együttműködésüknek. Így ha visszakövetik az izotópokat – hiszen azok származását szinte olyan egyértelműen be lehet azonosítani, mint az ujjlenyomatot – akkor tarthatják magukat ahhoz a legendához, hogy azt csupán ellopták Oroszországból. Ugyanakkor nagyon is számítottak a terv járulékos el nyeire. Mindenáron csecsen széls ségesek kezére akarták játszani a bombákat, hogy a lefülelésük újabb indokot teremtsen az orosz-csecsen ellentét er skezű felszámolására. Cápa elmosolyodott, mert tudta, hogy az FSZB ezen törekvését Milos már csírájában elfojtotta, és ragaszkodott hozzá, hogy az arab világ muzulmánjai közül szerezzenek felvásárlót, mondván, arra jobban ugrik a Nyugat. Felöltötte barna zakóját, és még egy utolsó pillantást vetett magára a tükörben, majd elhagyta a szobát, és reggelizni indult. A járda törött kövein mezítlábas gyerekek játszottak a porban. Maszatos arcukon már nem különült el a b rszínük és a koszfoltok határa. Az öregek a házak bejáratánál ültek egy-egy utcakövön, és valamit nagyon magyaráztak. Cápa elmosolyodott, egy szót sem értett, de nagyon is emlékeztette ez a kép az otthoni öregekre, akiknek úgyszintén mindig volt mit mesélniük. A kávézóba érve már ismer sként intett a tulaj, rögvest hozta is a szokásos humuszt a pitával, az elmaradhatatlan kávéval egyetemben. Cápa oroszul tudott vele beszélgetni, és a tulaj mindig kedvesen váltott vele pár mondatot, de csak óvatosan. A városkát nem hivatalosan a „fegyverek városának” nevezték, mert annyira közel volt az iraki, izraeli és a jordán határokhoz, hogy minden fegyvergyártó cég képviseltette magát a környéken. Itt csak pénz kérdése volt a legmodernebb és a legkülönfélébb fegyverek

beszerzése, és aki rossz dologban sántikált, annak ideális helyszín volt eladni a veszélyes árut. Természetesen ezt a nyugati er k is pontosan tudták, így nem volt kétséges, hogy a városban minden hatodik ember valamelyik külföldi állam kémje, és hogy minden árumozgásról jelentést írnak. Cápa tisztában volt ezzel, óvatosan kommunikált, éppen úgy, ahogy a felvásárlók is. Ha betartották az íratlan szabályokat, akkor megúszhatták a lebukást, de éppen ezért elég kockázatos volt a piszkos bombákat itt áruba bocsátani. A kapcsolatfelvétel is egészen egyedi módon történt. Az orosz-szír ügynök azt az üzenetet adta át, hogy autózniuk kell délután három és öt óra között. Már szinte beleolvadtak az ülésbe a tűz napon, amikor egy fehér turbánt visel férfi megállt mellettük egy robogóval, mintha kérdezne t lük valamit. Ekkor történt meg az ampulla és a tervrajzok pendrive-on történ átadása. Cápának nagyon nem tetszett a dolog, de azt is tudta, hogy ebben a közegben ez volt a legegyszerűbb módja a kapcsolatfelvételnek. Még csak a férfi arcát sem látta, nem tudta, milyen magas, vagy milyen nyelven beszél. Csak a mellette ül kémet tudta faggatni a szokásokról. – Most elviszik az anyagot leellen rizni. Addig a szállodában kell várnia. Ha tetszik a min ség, akkor jelentkezni fognak, csak ne hagyja el a várost. – Mégis, meddig várjak? – kérdezett vissza Cápa. – Az az érdekl désükt l függ. – Abban biztos vagyok, hogy els osztályú az áru, amit kínálok. De nem várok a végtelenségig. Ha nem leszek harmadikán a megbízómnál, akkor nincs üzlet! – jelentette ki Cápa. Tudta, hogy az orosz beszél még az összeköt vel, és azt is tudta, hogy ha jelenik meg a vev el tt, akkor nagy valószínűséggel megkínozzák, mert itt senki nem bízik meg senkiben. Ezt az eshet séget megbeszélték Milossal, és úgy próbálták elejét venni a dolognak, hogy határid ket szabnak, de biztosíték semmire sem volt. Az oroszoknak dolgozó kém ezután idehozta a szállodába, és most már egy hete várakozással teltek a napjai. – Valószínűleg utánam néztek, az összes fellelhet adatbázist lekérdezték, és nem találtak semmit – morfondírozott reggelizés közben. – Akkor mire várnak még!?

Teljesen magára maradt, senkivel sem vehette fel a kapcsolatot a sajátjai közül, amíg nincs el relépés a dologban. Könnyen megbukhatna, ha valaki t, vagy a társait figyeli. A kávézó és a szálloda közötti, majd 800 méter volt az összes szabadsága, no meg a gondolatai, amiket igyekezett kordában tartani.

* Hosszasan üldögélt még a kávézóban és megnézegette a napilapok képeit, hátha ki tud valamit következtetni a világ híreib l. Aztán elunta az ücsörgést, és visszaballagott a szállodaszobába. A portás, mint mindig, groteszk vigyorral mosolygott rá, csak biccentett. A kiadós reggeli és a hosszú üldögélés után a szobájában szokta tölteni a napot, pár testgyakorlatot végezve. A déli nap elviselhetetlenül ontotta a meleget, ezért örült is, hogy visszahúzódhat szállodai magányába. Ahogy belépett az ajtón, egy kemény tárgyat nyomtak a hátának, valószínűleg pisztolycsövet, és egy eddig ismeretlen hangú férfi arra utasította, hogy lassan feküdjön a földre, és tegye szét a karjait. Cápa a tükörb l próbálta megfigyelni támadóját, de az csuklyát viselt. Nem ellenkezett, nem volt értelme. Hagyta, hogy az idegen fegyvert keresve átkutassa. Nem látta, de a hangokból arra következtetett, hogy többen vannak a szobában. A ruházat átvizsgálása után szemköt t tettek a fejére, és megengedték neki, hogy felálljon, karját hátrakötözték. – A f nöknek tetszett az áru – hallotta egy másik ember hangját, aki ugyanolyan akcentussal beszélte az oroszt, mint a korábban megszólaló. – Látni akarja, most elvisszük hozzá. Biztonsági okokból nem láthatja az útvonalat, és a mi arcunkat sem. A f nök elnézését kéri a kellemetlen utazásért. – Messze megyünk? – engedett meg egy kurta kérdést Cápa. – Idegen nem kérdez! – hallotta a rendreutasító választ. Megfordult a fejében, hogy kiszabadítja a kezét, és még miel tt elindulnak, ártalmatlanná teszi kíséretét, de nem tudta, hányan várnak rá még lent, és különben is, pontosan a kapcsolat felvételére várt már napok óta. Ha kényelmetlenül kell utaznia, az a legkevesebb.

Hátulról er s kezek ragadták meg, és a folyosón szemben lév szoba felé, a fal irányába taszigálták. Valami nehéz tárgyat mozdítottak el a faltól, valószínűleg egy szekrényt. Kulcs csörrenését hallotta, és hogy valaki a falnál motoszkál. Kis id múlva a hátsó kezek átlökték a falon – ezek szerint egy rejtett ajtó volt a szekrény mögött. Egy lépcs házba érkeztek, ahol négyfordulónyi lépcs n kellett lefelé gyalogolnia, majd egy hűvösebb helyiségbe értek, valószínűleg a föld alá. – Másszon bele! – kapta az utasítást hátulról, és térdével egy ládának ütközött. – Engedjék el a kezemet! – kérte. – Láthatják, hogy együttműködöm. Kis, néma szünet állt be, talán mérlegelték a kérését. Aztán arab beszédet hallott, és valaki elvágta a kezén a kötelet. Nem vette le a szemköt t, tudta, hogy hiába tenné, csak felháborodást váltana ki, így óvatosan és kissé öregesen bemászott a ládába. Ahogy rázárták a fedelet, lecsendesítette tudatát. Sok mindent megélt már, de gyűlölte a bezártságot. Megpróbált inkább a kinti zajokkal foglalkozni, hogy valamelyest követni tudja, merre viszik. Egy ideig az utcán hurcolták keresztül, aztán egy autó rakterébe tolták, és még néhány csomagot rátettek a ládára. Ezután motorhangot hallott, és hosszú utazás kezd dött a kíméletlenül vesét rázó utakon. Pár óra múlva megállt az autó, és valaki kinyitotta a láda fedelét. Ahogy kikecmergett, lecsúszott a szemér l a kend . Szinte t rként hasított szemébe a napsütés, egy pár pillanatig vakon tapogatózott a nappali fénynél. Pupillái lassan hozzászoktak a hirtelen változáshoz. A táj kietlen volt, homok és k , amerre látott. Fogalma sem volt, hogy merre van. Lehetett éppúgy Jordániában, mint Irakban vagy Szíriában. A hosszú bezártság megzavarta id érzékét is. A fegyveres, aki kiengedte, most vadul magyarázott valamit, és visszatette a szemköt t. Újabb autóba kellett befeküdnie, de ezúttal nem zárták ládába. Elfeküdt a hátsó ülésen, büdös állatb rökkel borították be. Az újabb utazás még rázósabb volt, holott nem gondolta, hogy korábbi élményét lehet még fokozni. Útközben többször feltörekedni érezte reggelijét, de igyekezett uralkodni magán. Amikor végre megérkeztek, egy hűvös pincébe vezették, és leültették egy székre. – Vegyék le a kend t! – hallott egy hangot.

A gyér megvilágításban egy jól öltözött férfi lépett elé, és alaposan megvizsgálta a tekintetét. – Fiatalabbra számítottam – szólalt meg oroszul. – Elnézést az utazás kellemetlenségéért! – mondta nyájasan. – Tudja, így volt a legbiztonságosabb. – Kinek? – kérdezte Cápa. A férfi elmosolyodott. – Mindenkinek! Maradjon meg a névtelenségünk. – A f nökkel akarok beszélni – mondta az öreg céltudatosan. – Nem menne vele semmire. nem ért a bombákhoz, velem ellentétben. Tetszettek a tervrajzok. Cápa alaposan megnézte magának a vele tárgyaló férfit. Középkorú volt, arca simább, mint azoké, akik idehozták. Jól vasalt inget és zakót viselt, de nem a legdrágább fajtát. Kezei, körmei tiszták voltak. A nadrágja zsebénél némi fehér foltot vélt felfedezni. Krétapor – gondolta magában. Ez az ember tanár, éppúgy, mint jómagam. Kicsit talán el is mosolyodott. Ugyanazt csináljuk, csak máshová születtünk – jegyezte meg magában. – Megmondtam, hogy els osztályú árut kínálok. Nem volt kétségem afel l, hogy elnyeri a tetszésüket. Gondolom, azért vagyok itt, hogy a pénzr l beszéljünk, nem a bombák felépítésér l. – Hány bombát tud leszállítani? – Hármat. Darabját 10 millió dollárért, és ez az összeg nem alku tárgya – jelentette ki Cápa. – A pénz nem gond, de biztosra kell mennünk, hogy maga nem valamelyik kémszervezetnek dolgozik. – Az ellen rzésre volt épp elég idejük az elmúlt héten. És azt hiszem, nem korombeli vén rókákat szoktak manapság küldeni – porolta le Cápa a nadrágját, miközben lopva körülnézett, hány fegyveressel áll szemben. – Hozzák ide a bombákat, kifizetjük a pénzt, maga pedig itt marad biztosítékként – fogalmazta meg az üzlet feltételeit a tanár. Cápa nevetett. – Gondolja, hogy bárki egy szalmaszálat is keresztbetesz értem? Ugyan, ne nevettessen, nem véletlenül engem küldtek erre a munkára. A megbízóm Ciprus el tt horgonyoz a jachtjával. Ha nem érek vissza egy bizonyos határid n belül, akkor másik üzletfelet keres. Higgye el, jó páran vannak, akiknek a mi árunkra fáj a foga! – Az arab egy

pillanatra meghökkenve állt, mintha csapdában érezné magát. Cápa folytatta: – Azt ajánlom, vigyen vissza minél el bb a szállásomra. Megkapja a koordinátákat, ahol átveheti az árut, természetesen csak akkor, ha én elhagytam az országot. Elég sok id t elvesztegettek már az életemb l, lehet, hogy már nem érek vissza a megadott id pontra és akkor fújhatja az üzletét – adta ki az ultimátumot Cápa. Az arab férfi fel-alá járkált a pince sötétjében, majd megfordult és kiadta a parancsot. – Vigyétek vissza! Várom a koordinátákat!

EGYESÜLT KIRÁLYSÁG, LONDON, 2005. MÁJUS 3. 16:57 John Smith az órájára nézett és levette a zöld kötényt, amit a munkához viselt. Kedélyesen elköszönt az öreg Rosemaryt l, a virágbolt tulajdonosától, majd sietve felkapta a dzsekijét és távozott. 28 éves volt, középmagas, vörös hajú és szepl s arcú. Az utcában mindenki végtelenül kedves fiúnak tartotta. F leg id sebb emberek lakták a kis kertvárost, és John mindenkivel el zékeny volt, olykor kisebb szívességeket tett, bevásárolt, vagy elvitte a kutyát sétálni, ha a gazdi épp megbetegedett. A n kkel viszont nem volt szerencséje, baráti társasága nem akadt, és a korabeli lányok átnéztek rajta. Talán a munkája, vagy épp a külseje miatt, de Johnt ez látszólag nem zavarta. Most is rohant valahová, épphogy elérte a buszt, ami a város másik végébe fuvarozta. Észak-London utcái zsúfoltabbak voltak, rohanó gyalogosok, tüleked autók igyekeztek a dolgukra, észre sem vették egymást az emberek. John beleolvadt a szürke es kabátok tengerébe. A St. Thomas Streeten igyekezett a park felé, kapucniját az arcába húzta az es , vagy a nem létez , kíváncsi szemek el l. Ahogy elérte a magas téglaépületet, lopva körbenézett, majd ájtatos tekintettel belépett a

kapun. A bérház lépcs háza sötét volt, és ez most jótékonyan hatott John szellemére, mintha el tudna rejt zködni a homályban. Fölsietett a harmadik emeletre, az ismer s jelzéssel bekopogtatott az ajtón, ami pár pillanat múlva kitárult. Fejbólintással köszönt az ajtóban álló férfinak, majd levette cip jét, és a mosdóba ment. Vízzel megtisztította az arcát, aztán halkan beosont a nappaliba, ami már tele volt imádkozó társaival. Beállt a legutolsó sorba a kibla-falnak kinevezett, feldíszített gipszkarton fal elé, letérdelt a sz nyegre, majd maga is mormolni kezdte a jól ismert szöveget, miközben Mekka irányába hajlongott. Szülei anglikánok voltak, és személyi lapján nála is az a vallás volt bejelölve, mégis a müezzin hívására a hátib által hirdetett igét hallgatta már 14 éves kora óta. Otthon lopva tett eleget a napi ötszöri imádkozásnak, és ágya alatt dugdosta a muzulmán vallással foglalkozó könyveket és a Koránt. Egyfajta lelki megnyugvásra talált a családjáétól távoli vallásban. A hitgyakorlásban személyisége kiteljesedett, és nem érezte magát közösségen kívülinek. Az iskolában sokszor csúfolták és kiközösítették, nem tett szert jó barátokra, szülei pedig nem vették észre a gyerek szeretet utáni vágyát. Az els alkalommal véletlenül tévedt be a mecsetbe, a fels s fiúk el l menekült, akik iskola után rendszeresen elvették az otthonról hozott ennivalóját, és megverték a csúnya kisfiút. Az egyik oszlop mögül leste végig a férfiak furcsa tiszteletadását, és amikor az ima végeztével rajtakapták a kis betolakodót, kedvesen elbeszélgettek vele, nem dobták ki azonnal az utcára. A müezzin, egy bizonyos Ahmed, készségesen mesélt a kisfiúnak a Koránról és Allahról, mindaddig, amíg a fiú állandó látogatója nem lett a pénteki szertartásoknak. Ahmed egy gyerekekb l álló csoportba vezette, és külön foglalkozásokra járatta, egy közeli bérház lakásában. John itt barátokra talált, akik egyt l egyig saját korabeliek voltak, csak épp arab származásúak. Velük töltötte legtöbb szabadidejét, átvette gondolkodásukat, egynek érezte magát társaival. Kis csoportjuk összefogója egy fiatal férfi volt, aki a gyerekeknek rengeteget mesélt a szent háborúról, és kötelességeikr l, mígnem apró szövetség alakult ki a gyerekek között, és John el kel helyet kapott köztük. tartotta a kapcsolatot egy másik közösség egyik tagjával, akit l néha játékos feladatokat kaptak. Nem ismerte a másik csoport tagjait, de tudta,

sokan vannak, és számíthatnak egymásra. A közösségben betöltött szerepe fontossá tette t, és ett l rendkívülinek érezte magát. Muzulmán tanítói különleges ajándékra találtak a kisfiúban, hiszen kívülr l annyira más volt, mint k, hogy bárhová feltűnés nélkül bejuttathatták. Körültekint en szervezték meg képzését, elrejtve t a muszlimokat figyel nyugati kémek el l. Nyári táborokat szerveztek Észak-Afrikában és Boszniában a gyerekeknek, Johnt mindig ide, a tengerpartra csábították, és játékosan felkészítették a fegyverekkel való bánásmódra, harci mozgásokra, a saját hitükre. A kisfiú élvezte a túláradó figyelmet, amit barátaitól kapott, és mire ráeszmélhetett volna, mibe csöppent, már volt Nagy-Britanniában az egyik titkos terrorista sejt vezet je. Huszonnyolc éves korára – ártatlan, hétköznapi munkája fedésében – a nyugati civilizáció világa elleni támadásokat tervezett embereivel. A szürke kis John Smith, aki alig ötutcányira született London belvárosától, saját hazájában vált láthatatlan fegyverré a széls séges muzulmán csoportok kezében. A titkos szertartásról egyenesen hazasietett, útközben megvette a szokásos napilapot, és az apróhirdetéseket bújta. Itt üzentek egymásnak a következ feladatról a sejtek tagjai, akik feln ttként is megtartották anonimitásukat egymás közt, csak közös kódrendszerük létezett. Bár a XXI. század csúcsharcosainak biztosan nevetségesnek tűnt volna az idejét múlt kódrendszer, de a brit fiú tisztában volt azzal, hogy Nagy-Britannia elhárítása pont a csodakütyükkel operáló terroristákat buktatta le el ször. A régi világ eszközeit használva a jelen titkosszolgálatai számára John és csapata láthatatlan volt. Szaporán futtatta végig szemét a jelentéktelen sorokon, mígnem az egyik hirdetésen megakadt a szeme. Eljött az én napom! – gondolta.

A FÖLDKÖZI-TENGER, CIPRUS TÉRSÉGÉBEN, 2005. MÁJUS 5. 11:23

John Smith a terrorszervezet pénzén finanszírozott, vakítóan fehér, kétemeletes jacht fedélzetér l kémlelte a vizet távcsövével. Emberei a hajón szétszóródva felvették a biztonsági pozíciókat, kezükben – törölköz vagy fürd köpeny alá rejtve – ott lapult a cs re töltött, 9 milliméteres Sig-226-os hangtompítós pisztoly. Mindannyian brit állampolgárok voltak, de csak John volt származását tekintve angol. A csoport másod-, harmadgenerációs pakisztáni, egyiptomi fiatalokból állt. Szüleik azt hitték, hogy gyermekeik egy vizsga el tti gyors vakációra utaztak el együtt. Fel sem merült bennük, hogy valami egészen mással, a Nagy-Britannia elleni támadással vannak elfoglalva. A fiatal férfiak megpróbáltak lazának látszani, hanyagul hevertek a napozóágyon vagy az asztal melletti naperny árnyékában, ennek ellenére 360°-ban figyeltek minden gyanús mozgást. A piszkos bombák átvételére nagyjából ezt a pontot adta meg az eladó fél, és a helyszín tulajdonképpen Johnnak is tetszett, hiszen a nyílt víz jól belátható volt, távol mindent l. Jóval a megbeszélt id pont el tt hajóztak ki, hogy megfelel en körbenézhessenek. Néhány kisebb privát jachton és vitorláson kívül csak két halászbárka tette a dolgát a közelben. John az óráját nézve elkezdett nyugtalankodni. – Mi a baj, f nök? – kérdezte egyik embere. – Már látnunk kéne ket, de semmi mozgás – válaszolt röviden John, majd ismét a szeme elé vette a távcsövet, és újra végignézte a hajókat. A privát motorosokban szerelmespárok napoztatták a hasukat, az egyik mellett a gyerekek jet-skivel szántották a vizet a hajó körül. John a halászhajókat is megnézte, bár teljesen feleslegesnek tartotta id t pazarolni rájuk. A közelebbin egy öreg, borostás vén tengeri medve húzta be a hálóját, és dobálta a hajó belsejébe a kifogott halakat. Szájában megkopott szárú pipa lógott, orrából füstöt fújt, miközben szorgosan bogozta ki az összetekeredett hálót. A távolabbi hajó korszerűbb felszereltségű, és kicsit nagyobb volt, többen is dolgoztak rajta. A hálót motorok segítségével csévélték fel, és a fogott halakat kis daru emelte a hajó belsejébe. A hajó oldala folyamatosan pumpálta ki a felesleges vizet, és már lendült is ki a háló az újabb fogás reményében. John újra megkereste a kisebbik halászhajót a látcs vel, és döbbenten vette észre, hogy az a horgonyt felhúzva mozgásba lendül, és feléjük tart. Intett a kezével, mire három embere

közelebb lépett az idegen hajó miatt veszélyesnek vélt terület védelmére. Meresztgették a szemüket, de nem láttak semmi feltűn t. – Csak odébb megy – mondta egyik embere, de John nem vette le tekintetét a bárkáról. Egyre idegesebben nézték a hajó közeledését, aztán John legyintett. – Itt biztosan ez a szokás, megpróbál árut eladni. Intézd el! – szólt hátra, de a korlát közelébe ment, hogy jobban tudjon kommunikálni a közeled halásszal. – Jó napot! Nem kérnek friss halat? – kiáltotta Cápa görögül, ahogy a kétszintes jacht mellé kormányzott. Leállította a motort, és egy határozott lépéssel az oldalkorláthoz lépett. – Nem, kopjon le, öreg! – szólt vissza az egyik fegyveres, és a törölköz alatt jobban magához szorította fegyverét. Cápa figyelmét nem kerülte el az árulkodó mozdulat. – Mindenfajta hallal tudok szolgálni, ma még kardhal is volt kora reggel a hálómban – kiabálta vissza a szepl s arcú, vörös hajú férfira nézve, akir l – a felállásból – úgy vélte, lehet a f nök. – Mondtam, hogy nem kérünk semmit! – mordult rá ismét a fegyveres, de a szepl s arcú leintette. – Fogd be! – lépett közelebb, és megpróbált bekukkantani a hajója belsejébe. Cápa tudta, hogy a férfi egy luxushajót várt, tízf nyi személyzettel, most meg itt áll el tte egy öreg halász, teljesen egyedül, és a kora reggel, meg a kardhal kódszóval jelentkezik. – Ma lenne kedvem friss, sült halhoz, de csak olyanhoz, amit reggel fogtak – fonta bele sután a mondandójába a válaszüzenetet. – Mi az ára? Cápa a nyelvével a szája szegletébe tolta a pipáját és elmosolyodott. – Olcsón megszámítom én azt maguknak – válaszolta, majd halkan hozzátette angolul –, egy kannányi gyémánt. A szepl s arcúnak majdnem leesett az álla. Bal kezével intett a mellette álló férfinak, mire az átlépett egyik lábával a mellettük himbálózó halászbárka tetejére, hogy a két hajó együtt maradjon, mégse koccanjanak össze. A szepl s arcú szemei szinte villámként cikáztak az el tte álló öregember, a hajó és a nyílt víz között. Teljesen váratlanul érte a helyzet. Cápa tudta, hogy a csapdát keresi, a segít hajót, az ilyen találkozókra nem szokás egyedül jönni. Cápa pontosan erre a meglepettségre számított. Nem szerette túlbonyolítani a

dolgokat, egy szál magában érkezett átadni a bombákat, de jól tudta, hogy ez a másik fél számára hihetetlen lesz, így hagyta, hadd emésszék az üzletfelet a saját gondolatai. – Megnéznénk az árut, miel tt üzletet kötünk – mondta végül a szepl s képű. Cápa a mellette kikészített vödrökbe pakolt néhány halat, és az egyiket felemelte a jacht fedélzetéhez. John fejbiccentésére az egyik fegyveres a vödörért nyúlt, de a hullámok miatt nem tudta átvenni az árut. – Jöjjön közelebb! – kérte Cápát. – Öreg vagyok én már ehhez – kiáltotta vissza, majd lejjebb vette hangját és folytatta – inkább nyújtózkodjon még egy kicsit, mert ha arrébb lépek, a talpam lekerül az alatta lév detonátor gombjáról és a hajóm oldalához er sített C-4-es plasztik a leveg be röpít mindkett nket. A fegyveres tekintete a bárka oldalára er sített autóabroncsokra vándorolt, amiket a hajó megóvása céljából szereltek oda. A gumik alig láthatóan, de a profi szemeknek már észrevehet en, tele voltak tömve robbanóanyaggal, néhol direkt kilátszott a félreérthetetlen csomagolás. A férfi nagyot nyelt és az arcára er ltetett nyugalommal óvatosan áthajolt a korlát fölött, majd lassan elvette a vödröt az öregt l. – Cserébe várom a vizeskannát! – utalt Cápa a gyémántokat rejt , lezárható, műanyag vizeskannára, amit már érkezésekor kiszúrt a kabinajtó mellett. A nevetségesnek tűn színjáték zseniális fedést adott az átadás-átvételnek. Távolról csak annyi látszott, hogy egy gazdag jacht halat vesz egy helyi árustól, holott éppenséggel radioaktív robbanóanyagok cseréltek gazdát. Cápa megkapta a kannát, maga mellé állította, majd az övéb l el vette a kését, ami inkább egy dinnyelékel re emlékeztetett, és belevágta az aljába. A jachtról érdekl d szemek kísérték mozdulatait. Cápa nem tör dött velük, tudta jól, hogy senki nem mer rál ni, hiszen ha elesik, akkor a hajódeszka alá szerelt detonátor azonnal felrobbantja mindkét hajó teljes személyzetét. Nem is beszélve az uránizotópokkal töltött áru sérülésér l, ami még a túlél knek sem hagyott volna reményeket a hosszú és boldog életre. Megforgatta kését a műanyag tartályban, majd óvatosan kihúzta. Túl rég volt a

szakmában ahhoz, hogy csak a fels köveket ellen rizze, és tudta, arra sincs ideje, hogy a kanna egész tartalmát átvizsgálja, ezért szúrópróbaszerűen meglékelte az alját, és a kihúzott késen csillogó gyémántokból a nap felé tartva megvizsgált párat. Ezután zsebébe nyúlt, és egy kis üveglencsét vett el , amelyet monokliszerűen a szemére szorított, hogy jobban lássa a kövek zárványmentességét, de vizsgálta a csiszolást és a színtónust is. Cápa értett a fizikához, és lelke mélyén tudós ember volt, de a gyémántok eredetiségének és értékének meghatározására csak gyakorlott és tapasztalt ékszerészek voltak képesek, ám ett l függetlenül élvezte a színjátékot. Miután eljátszotta a szakért t, a kivett köveket beledobta egy kikészített, átlátszó és szűk, lezárható nyakú flakonba, majd mintha végzett volna, ismét a szepl s képűre nézett. – Még ellen rzik a halat – mondta amaz a kérd tekintet láttán. Cápa a szeme sarkából az átlátszó flakonra sandított. Ez volt az egyetlen gyors módszer, amit a gyémántok eredetiségére vonatkozóan ki tudott találni. A flakonba korábban nehéz – 3,52 fajsúlyú – folyadékot öntött, amelyben a gyémánt lebeg, míg más kövek vagy elsüllyednek, vagy a felszínen maradnak. Az angol kiállta a próbát, mert a kannában bizonyítottan gyémántok voltak. – Akkor talán megadom a kódot – mondta Cápa, és egy 17 számjegyb l álló sorozatot firkantott egy papírra, majd összegyűrte, és egy paksamétával együtt átdobta a jachtra. John kíváncsian bontotta ki a papírgalacsint, még nem értette teljesen, minek a kód. A tasak tartalma azonban megvilágította, mihez kell. A papíron a bomba rajzát találta, amely egyértelműen mutatta, hogy a tojás alakú, küls ólomburkolat olyan bevonat, amelyen nem mennek át a szkenner röntgensugarai, illetve a bent lév veszélyes anyagok sem tudnak kiszivárogni. Ily módon lett biztosítva a szállítás közbeni sérülés elkerülése, illetve a vámon és egyéb helyeken elhelyezett biztonsági rendszerek kikerülése. Európában és a tengerentúlon számos kiköt és repül tér területén alkalmaznak robbanóanyagra vagy radioaktív és biológiai fegyverek jelenlétére érzékeny riasztórendszereket, amelyek az illatanyagokra reagálnak.

*

John egyik embere, akit a műsor kedvéért szakácsnak szólított, bevitte a kajütbe a friss árut, és szkennerbe helyezte a töltetet. Magához vett egy oxigénpalackot, ólom véd ruhát húzott magára, és a szkennerrel együtt belépett egy kívülr l zuhanyzókabinnak kinéz , szeparált részbe. Az átlátszó biztonsági műanyag fülke azonban más funkciót töltött be, miniatűr laborként szolgált, amely bizonyos mértékig megfékezi a robbanást, és a veszélyes anyagok kijutását a légtérbe. Letette a szkennert egy odakészített asztalra, majd a borításon elhelyezett billentyűzet segítségével beütötte a kapott kódot. A tojás alakú burkolat nagy pukkanással kettényílt. Óvatosan leemelte a fedelet és beindította a szkennert. Az átvilágítás után kapott képet aztán kinyomtatta és a falra kivetített tervrajzokkal vetette egybe. Az egyezés tökéletes volt. Visszahelyezte a fed t, és megnyomta a burkolaton lév enter gombot. A burkolat újra összezárult. Kicsit töprengett, és csupán kíváncsiságból még egyszer beütötte a 17 jegyű számsort, de a burkolat nem reagált. – Ezek szerint egy kód csak egyszer használatos – dünnyögte –, valószínűleg én is így csinálnám. Ekkor a nála lév távirányító segítségével kiszívta a kabinban elhasznált, és feltehet en fert zött leveg t egy biztonsági tartályba, majd alapos zuhany következett. A fert tlenítés után egy kézi készülékkel megvizsgálta a sugárzás mértékét, de az valószínűleg jóval a megengedett határ alatt volt, mert a készülék nem jelzett semmit; ezek szerint az ólomburkolat kifogástalanul működött. Levette a véd ruhát, és visszament a fedélzetre. – Milyen az áru? – kérdezte John. – Tökéletes – bólintott a „szakács” –, de az aktiváláshoz két kódra van szükség minden bombánál. Egy kell, hogy megnyíljon a burkolat, eggyel pedig működésbe hozzuk a detonátort. Rádióhullámon keresztül működik, távirányítással, így a burok a biztosíték rá, hogy korábban nem robban fel, mert nem kaphat szignált. – Be tudjuk vinni feltűnés nélkül az országba? – kérdezett vissza a f nök. – Nagyon elmés szerkezet. Lezárt, inaktív állapotban semmit nem érzékel a szkenner. – Nem vagyok tudós, tehát? – nézett rá John türelmetlenül. – Igen, be tudjuk vinni – bólintott a „szakács”.

* Cápa kicsit feszülten figyelte a fedélzeten történ sutyorgást. Úgy tervezte a bombákat, hogy csak mobil távirányítással lehessen ket aktiválni. Ehhez viszont egy SIM-kártyát telepített a detonátorhoz. Tervei szerint, ha aktiválják a kártyát, akkor le lehet nyomozni a bombák helyét, még miel tt felrobbannak, viszont ez jelentette a gyenge pontot is. Attól tartott csak, hogy az ellen rzés során valaki felfedezi ezt a lehet séget is. Ugyanakkor a szerkezet zseniális volt, hiszen a vev számára kifejezetten el nyös, hogy a bombák aktiválásához nem kell a közelben tartózkodni, akár egy másik kontinensr l is elküldheti a jelet, és ez az apró részlet tette tökéletessé Cápa tervét, hiszen így tudta biztosítani sértetlen távozását a helyszínr l. Ugyanis esze ágában sem volt addig megadni a kódokat, amíg biztonságos helyre nem ér, távol az üzletfeleit l. – Kell az áru, vagy nem? – kérdezte most már kissé türelmetlenül. A hajó szüntelenül imbolygott a hullámoktól, a lába már elzsibbadt az egy helyben állástól, de nem léphetett le a detonátorról. – Mi lesz a kódokkal? – kérdezte a szepl s képű. – Majd megkapja, ha a számlámon látom a pénzt – utalt a kialkudott összeg másik felére Cápa, mivel a gyémántok csak el legként szolgáltak. – Adja meg most! Az átutalás a központból érkezik, ha sikeresen bejutottunk a célterületre. – Akkor talán jobb is, ha addig nincsenek magánál a kódok – jegyezte meg Cápa. – Keresni fogom – mondta, és a kannát a fedélzet szélére állítva ellökte magát a jachttól. El sem moccant a detonátor indítójára helyezett pallóról, csak elkapta a csónak botkormányának végét, és elhajózott a meglepett terroristák mell l. A kiköt ben Zerge várt rá egy kis, szakadt teherautóban ülve. A helyi lapokat böngészgette, miközben szemmel tartotta a terepet. Cápa bedobott a platóra két nagy csomagot, majd behuppant mellé, Zerge közben a visszapillantóból figyelte. – Mit tettél hátra? – kérdezte Zerge, összehajtogatva az újságot, amikor Cápa behuppant mellé. – Egy vödör halat, meg a C-4-et. Jól jöhet még – felelte a botcsinálta halász, miközben lehámozta magáról a kabátot. Ruhája

borzasztó halszagot árasztott, Zerge elhúzta a száját, és párat legyintett az összecsukott újsággal, mintha ki tudná hessegetni a kellemetlen bűzt néhány suhintással. – Legalább valami nagyot fogtál? – kérdezte, és beindította a motort. – Meghiszem azt! – veregette meg az ölébe fektetett kannát Cápa, és a zsebéb l el kotorta azt a pár darab követ, amit korábban megvizsgált. – A járulékos haszon… – mosolygott Zerge, majd egyesbe tette a váltót, és lassan maguk mögött hagyták a tengerpartot.

III. RÉSZ „Az ellenségem ellensége a barátom” Latin mondás

MAGYARORSZÁG, BUDAPEST, 2005. MÁJUS 8. 10:20 Somogyi József szolgálati limuzinjában utazott a hátsó ülésen, jobb könyökét az ablaknak, kézfejét pedig az ajkainak támasztotta. A sof r a visszapillantóból néha ránézett, de nem szólalt meg. Nem is volt tanácsos a bankárt gondolataiban megzavarni. Somogyi hátul egy apró pendrive-val játszott a bal tenyerében. Alig negyedórája kapta meg a kért információkat az államtitkártól, akinek baljóslatú arckifejezése azt sugallta, valami nagyon komoly dologba nyúltak bele. Az órájára pillantott, volt még 40 perce a titkos találkozóig Milos emberével, túl kevés id , hogy megnézze a kis memóriaegység tartalmát. Az is megfordult a fejében, hogy talán inkább hagynia kellene az egész ügyet, és megmondani zsarolóinak, hogy most már hagyják békén, de ehhez kellett volna az kezébe is valami, amivel megfoghatja ket. Viszont el fordulhatott, hogy olyan információt tart a kezében, ami rá is veszélyes lehet. Újra a pendrive-ra nézett, kíváncsisága szinte perzselte. Gyorsan kellett döntenie. – Menjünk inkább az irodámba! – szólt el re a sof rnek, aki egy biccentéssel nyugtázta az új irányt, és azonnal elkanyarodott a bank felé. Somogyi sietve ment fel az irodájába, kabátját az elé lép titkárn karjába dobta. – Ne zavarjon senki! – utasította, majd magára zárta az ajtót, és bekapcsolta számítógépét. Egy röpke pillantást vetett a másodlagos monitorra, hogy ellen rizze a folyosói kamerákat, nem mintha bárki rá akart volna törni, aztán csatlakoztatta a memóriaegységet a géphez. A laptop hangos kerregésbe kezdett, ahogy beolvasta a hatos szintű titkosítással védett dokumentumokat. Az államtitkár olyan kiterjesztésben másolta fel az adatokat, hogy azt a bankár is olvasni tudja, hiszen meg volt gy z dve róla, hogy ezek az információk a gázvezeték építésének szerz déses hátteréhez szükségesek. Tudta,

hogy a bankár szereti a saját malmára hajtani a vizet, de azt álmában sem gondolta volna, hogy is zsarolásnak enged. Arról pedig végképp nem volt tudomása, hogy az ilyen titkosítással rendelkez dokumentumok, amint megnyitják ket, elektronikus lenyomatot hagynak maguk mögött: hogyha visszaélnének az információval, a titokgazda megtalálhassa a számítógépet, ahol az illetéktelen feltörés történt. Somogyi mit sem sejtve olvasgatta a képerny n megjelen aktákat, és a rázúdított információktól egészen kirázta a hideg. Abban már teljesen biztos volt, hogy nem holmi üzleti érdekek miatt kellett megszereznie ezeket a fájlokat. Az id sürgette, nem tudta végignézni az összes dokumentumot, gyorsan csinált egy biztonsági mentést a gépére, majd kivette a memóriaegységet, és újra útnak indult. – Elviszem az autót! – tolta odébb az ajtóban készségesen várakozó sof rt, és sejtelmesen kacsintott. Nem akarta, hogy bárki is megneszelje a titkos találkozót. A sof r mosolyogva odébb állt. F nöke többször egyedül vitte el az autót, ha titkos találkákra igyekezett konzumhölgyekkel, és nyilván most sem gondolta másképp. Somogyi tövig nyomta a gázt, hogy a kis kitér vel elvesztegetett id t behozza. A város mindig tömve volt autókkal, nehéz volt kijutni a csúcsforgalomból. Néhány szabálytalan kanyar és sávváltás után Somogyi éles fékcsikorgással ugratott fel a kávézó el tti járdára. Csupán néhány percet késett, de pontosan tudta, hogy ezeknél az embereknél ez nem jelent jó belép t. A kocsiban ülve még szusszant párat, és eltökélte, hogy most a sarkára áll. Megigazította nyakkend jét és belépett a presszóba. Rögtön kiszúrta a szemközti falnál ül embert, akir l kellemetlen portugál élményei jutottak eszébe, és gyorsan leült vele szemben. – Késett – kezdte a szerb angolul. – Nagy volt a forgalom – kontrázott a bankár –, különben is, örüljön, hogy itt vagyok. Pontosan tudom, miben sántikálnak, úgyhogy ez volt az utolsó találkozásunk. És nagyon ajánlom, hogy hagyjanak békén, mert én is maguk után jártam – blöffölte, de sajnálattal konstatálta, hogy üzletfele arcán a kétségbeesés legkisebb jele sem mutatkozott. – Azt majd mi eldöntjük – válaszolta hidegen a szerb, kivette a bankár kezéb l az adathordozót, és egyszerűen kiballagott az ajtón.

AZ ADRIAI-TENGER, 2005. MÁJUS 8. 19:47 Már sötétedett, amikor Móni halk motorzúgásra lett figyelmes. A fegyverraktárban tisztítgatta a puskát, amivel az aznapi gyakorlatot végezte. Az utóbbi id ben egészen jól ment neki a lövészet, már 150 méteres távról gyakoroltak, és könnyedén eltalálta a k tetejére felállított l szerhüvelyeket. Rájött, hogy puskával sokkal pontosabban lehet célozni, mint pisztollyal, mert több ponton tudja megfogni és rögzíteni, míg a marokl fegyver minden apró rezdülésre reagál, legyen az egy szívdobbanás vagy lélegzetvétel. A puska ezeket az apró, zavaró tényez ket észre sem vette err l a távról, és Móninak be kellett vallania, hogy élvezi sikerét. El sem tudta képzelni, miért pont t szemelték ki maguknak az öregek, de már nem gondolkozott ilyesmin. Egyszerűen beletör dött a bizonytalanságba. Régebben hisztizett, és mindenkinek az agyára ment, ha valamit nem mondtak el neki, most viszont nem volt kivel pörölnie. Kicsit kijjebb tolta a deszkaajtót a lábával, hogy lássa, mi történik. Milos a mólónál ácsorgott, és a barlang felé nézegetett. Kisvártatva feltűnt egy olyan motorcsónak, mint amivel k jöttek. Egy nagydarab ember jött vele, éppen olyan vén, mint Milos vagy Zerge. Mónika még nem látta ezt az férfit. Ahogy kikötött, Milos elvett t le egy tarisznyát, majd összeölelkezve köszöntötték egymást, aztán a ház felé indultak. Móni újra behúzódott az árnyékba, hogy ne vegyék észre leselkedés közben. Gyorsan befejezte munkáját, és is a házhoz sietett. Annak ellenére, hogy a házban volt áram, ablakából mégis gyertyaláng fénye szűr dött ki. A három öreg a konyhában ült a terített asztalnál és beszélgetett. Karola ennivalót szolgált fel nekik, míg k hangosan nevetgéltek, és valószínűleg régi dolgokról beszéltek. Mónika még soha nem látta ket ennyire vidámnak. Vele

mindig szűkszavúak és ridegek voltak. Ez a lopott pillanat egész emberivé tette a három férfit. Az eddig veszedelmes harcosnak hitt Milos most nyugdíjas klubdélutánt tartott. Hirtelen hideg kéz szorította meg a vállát, Móni ijedten megfordult, és Karola komor tekintetével találta magát szemben. Fogalma sem volt, mikor jöhetett ki a helyiségb l. – Menj aludni! – mondta a n , gyűlölköd pillantást vetve rá. Móni megszólalni sem mert, csak engedelmesen elsietett a szobájába, és azon imádkozott, hogy ne torolják meg meggondolatlan tettét.

* Jó éjféltájt járhatott, amikor Milos a vastagon tömött tarisznyával elindult felfelé, a szobájába. A k be vájt házikó rücskös falára elnyúlt árnyékot festett a lépcs k mellett pislákoló gyertyafény. Az öreg partizán lakrésze a konyha fölött volt, így a kemencéb l felszálló meleg leveg befűtötte az területét is. A ház már elhalkult, barátai is lepihentek. Óvatosan csukta be maga mögött az ajtót, hogy ne keltsen fel senkit. A tarisznyát az íróasztalára tette, majd kinyitotta mögötte az ablakot. A kinti leveg végtelenül tiszta és hűvös volt, a kis szigetet szinte beragyogta a hold, ezüstös színt kölcsönözve az apró öböl vizének. Milos arcára néhány régi emlék csalt mosolyt, ahogy a mólónál ringatózó csónakokat figyelte. Aztán megdörzsölte tenyerével az arcát, hogy visszatérjen a jelenbe, és kiűzze az álmosságot a szeméb l, majd gyertyák gyújtása helyett felkapcsolta az asztali lámpát, és leült dolgozni. Kipakolt minden iratot a tarisznyából, amit Medve hozott számára, és nekiállt átolvasni az egészet. Mire hajnalodott, Milos tisztában volt az elmúlt másfél év történéseivel, és a Gojkovic elnökre vadászó egész különítmény felépítésével. Egyszerre megvilágosodott el tte minden. Az, hogy hányan figyelték ket a háttérb l, szokásaikat, gyenge pontjaikat. Végtelenül dühítette, hogy íróasztal mögött ül elemz k boncolgatták nemzetük sajátosságait, olyan gerinctelen árulók elmondása alapján, akik a saját anyjukat is eladnák, ha pénzt kapnának érte. A legjobban talán az fájt számára, hogy az aktatologató elemz k valóban használható információkkal látták el a két, egymástól szeparáltan

felkészül csapatot. Végre tisztán látta a Tom és egy bizonyos Georg Dahl vezette csoport jelent ségét. Legfels bb vezet ként a londoni MI6-nél dolgozó James Broman volt megnevezve – ezért is készültek a jelentések angolul –, de az egész akció kidolgozásáért és összefogásáért Fritz Maier volt a felel s, akivel a végs alkunál Drakuliccsal is kapcsolatba kerültek. Milos a végrehajtókat ellenfélként tisztelte, alkalma volt tanulmányozni Fritz és Tom módszereit, és azt is jól látta, hogy Mónika rendes kiképzést kapott, épp ezért nem becsülhette le azokat, akik ellen most fel akart lépni. Megtörölgette szemét, és az utolsó paksamétát vette kezébe, eltökélve, hogy átrágja magát az egészen. Jelentések sokasága, sikertelen próbálkozások leírása követte egymást a lapokon, az elmúlt hónapok egyfajta furcsa lenyomataként. Meg kellett hagynia, néha csak a szerencsén múlt, hogy nem el ttük értek oda a nyugati er k egy-egy helyszínre a háborús bűnös exelnök üldözése során. Nagyon fáradt volt, szinte már átsiklott a betűk felett, megpróbálta a lényeget kiszűrni, aztán hirtelen megakadt a szeme egy városnéven. Visszalapozott, és újra elolvasta a dátumot: 2004. május 5., és egy szempillantás alatt kirepült az álom a szeméb l. … az egykor Gojkovic mellett, titkárként dolgozó fogoly elmondása alapján a „B” csoport fent nevezett tengerparti városba indult felkutatni és elfogni egy lehetséges személyt, aki elvezethetett bennünket Gojkovic rejtekhelyére… – Zoran Djundjics – mormolta Milos, Gojkovics egykori titkárának nevét, és eggyel több név került fel a halállistájára. A csapattagok sikeresen beazonosították a keresett személyt, és a fedett akció keretében felvették vele a kapcsolatot. A személy kiemelése azonban nem az akcióterv szerint történt, és egy váratlan esemény folytán a célszemély akció közben életét vesztette… Milos keze megremegett, ahogy a papírt tartotta. Egy pillanatra tehetetlenné vált, olyan váratlanul zúdult rá ez az információ, hogy nem tudott vele mit kezdeni. Újra és újra átolvasta a sorokat, a dátum, a helyszín, mind megegyeztek. Név ugyan nem szerepelt az aktákban, csak egy nyúlfarknyi bekezdés foglalkozott a félresikerült akcióval, de tudta, hogy unokája halálának körülményeit olvassa. Lassan elöntötte a düh, keze ökölbe szorult, rjöngeni tudott volna, de a fájdalom némán terjedt szét a mellkasában.

Legszívesebben lement volna kirángatni Mónikát az ágyából, hogy azonnal mondjon el neki mindent, és addig ütötte volna, amíg a legapróbb részleteket is ki nem veri bel le. A legfájdalmasabb vallatási eszközöket szerette volna bevetni, valahogy bosszút állni, hiszen a n is a „B”, azaz a Tom vezette csapat tagja volt. Már túl régen volt ahhoz a szakmában, hogy engedjen indulatainak, pedig még soha nem érzett ekkora kísértést. Megint átgondolta a dolgokat, és arra jutott, hogy egy törékeny n t nem küldenek efféle akcióba, ahol puszta kézzel kell szembeszállni az ellenséggel. A jelentések szerint unokájának a nyakcsigolyáját törték el, és mindössze ketten voltak rajta kívül a szobában. A n valószínűleg nem volt jelen, hiszen nem tudott volna egy hatalmas férfit a vállán átdobni – folytatta tovább gondolatmenetét –, így pontosan annyit tudnék kiszedni bel le, amennyi a jelentésekben áll. Ráadásul kútba dobhatnám az eredeti terveimet vele – nyugtatta saját magát – nem, ez nem jó irány. Egy n soha nem tudott volna ilyen er t kifejteni, és egy lámpazsinórral eltörni az unokám nyakát… Szinte látta maga el tt a csoportbeli hierarchiát. Tisztában volt vele, hogy a lényeges dolgokat nem kötötték a lányok orrára. Dühös volt, elkeseredett és ebben a pillanatban tehetetlen. Felállt és érintetlen ágyára pillantott. Tudta, hogy pihennie kell, mégis képtelen volt rá. Lement hát a mólóhoz, hogy egy kis friss leveg t szívjon. Nézte a szelíden ringatózó vizet, és cip je orrával apró kavicsokat rugdosott az öbölbe. A halk csobbanások helyén ezernyi kis hal tűnt fel, élelemre áhítozva. Milos lassan megnyugodott. Nem szeretett felindultságból cselekedni, pedig most a leg sibb ösztön hajtotta, a vérbosszú. Inkább az olvasottakon töprengett, és azon, hogy hiába készítettek fel két kommandós csoportot ellenük egy évvel ezel tt, Drakulic kormánybiztos és az segítsége nélkül soha nem jutottak volna Gojkovic közelébe. Tálcán kínálták fel nekik a megoldást, és ezért kellett az unokájának meghalni. Most is pontosan emlékezett arra a napra, amikor Drakulic behívta t a szobájába, és elmondta neki, hogy Gojkovic ideje lejárt, és a haza érdekében ki kell adniuk a rá vadászó nemzetközi er knek, mert Szerbia nyugalma ezt kívánja. Milos mindig is felnézett az egykori tanárból lett kormánybiztosra, ugyanolyan patriótának tartotta, mint jómagát, csak épp Drakulic papírokkal és diplomáciával harcolt a hazájáért, míg a

két kezével tette el az útból az ellenségeket. Nem fért kétsége hozzá, hogy Gojkovic elárulása nemzeti érdekeket szolgált, és ehhez egy rövid id re szövetkezniük kellett az ellenséggel. Most viszont bűnh dniük kell! – döntötte el. El ször azokon a honfitársain akart példát statuálni, akik elárulták nemzetük gyenge pontjait, aztán számba vette mind a tizenkét nevet, amelyet egykor Bécsben, egy megfigyelés során felírt egy papírra, Tommal és Fritz Maierrel az élen. Gondolatban részekre szedte az ellenség csapatait, és átgondolta, hogy hol van a legegyszerűbb belépési pont. Szépen lassan egy terv bontakozott ki lelki szemei el tt, és ez megnyugvással töltötte el. Képzeletben le is játszotta az egészet, és most már különösen örült neki, hogy Mónikát sikerült megszereznie, mert eredeti céljától eltér en, immár jóval több szerepet szánt neki. A felkel napra pillantott. – Mindennek eljön az ideje! – mormolta hideg indulattal, és visszaballagott a szobájába, hogy led ljön egy kicsit.

* Móni hullafáradtan ébredt, nem tudta igazán kialudni magát. A ház el tt várta Milost, hogy megkezdjék az edzést. Az öreg talán még mogorvább volt vele, mint amilyen lenni szokott. Intett, hogy kövesse, és a fegyverraktárban kezdtek. Milos akkurátusan válogatta a puskákat. Mónika csak most vette észre, hogy kesztyűt húzott, kicsit értetlenkedve bámulta, mire az öreg egy morgással rendre intette. A n megszólalni sem mert, arra gondolt, talán megsérült a keze, és tovább nézel dött. Kisvártatva egy távcsöves puska landolt a kezében. Milos olyan er vel dobta felé, hogy hátrah költ a lendülett l, aztán elétett még egy 9 mm-es géppisztolyt is. – El ször pucolja meg ezeket, aztán megyünk gyakorolni! – mondta, és kiviharzott a raktárból. Móni nekilátott szétszedni a súlyos fegyvereket. Látszott rajtuk, hogy régen használták ket; szépen letörölgette a port, és a mozgó alkatrészeket megolajozta. Negyed óra múlva már úgy fénylettek, mintha csak most jöttek volna ki a gyárból. Milos ekkor érkezett

vissza, megnézegette a munkáját, és úgy tűnt, elégedett, még mosolygott is hozzá. Móni nem értette a hangulatváltásokat, arra gondolt, hogy az el z esti baráti beszélgetés változtatott meg valamit az öreg hozzáállásán. Ekkor Milos egy tubákos szelencét vett el , és nagyot szippantott bel le. Ahogy beszívta a finom port, megborzongott, látszott, hogy jóles érzés járta át. Mónika tágra nyílt szemmel figyelte a szokatlan eseményeket, a kesztyűket továbbra sem értette. – Próbálja ki! – nyújtotta a n felé a szelencét, aki eddig még nem tapasztalt semmiféle emberi közeledést az öregt l, ezért úgy gondolta, vétek lenne kihagyni a felajánlást. Nagyot szippantott hát a porból, kicsit ügyetlenül, mert még sosem csinált ilyet. A porszemek annyira ingerelték, hogy azonnal tüsszögni kezdett, szemébe könny szökött, és alig bírt megszólalni. – Ugye, hogy jó!? – veregette hátba Milos, és elvette a puskát a n t l. – A másik a magáé. Na, menjünk! Mónika alig kapott leveg t, folyamatosan tüsszögött, és törölgette a szemét. Azt gondolta, talán ez is a tüd munkát segíti majd, mert Milos már el is indult a szokásos lépcs kön felfelé. A n megindult utána. Vállára kapta a géppisztolyt, és igyekezett utolérni oktatóját. A nap már a korai órákban is tüzesen sütött, Móniról patakokban folyt az izzadság. Tenyerében csúszott a frissen olajozott fegyver, nem talált fogást rajta, hogy könnyebben tudja cipelni. A másik oldalon aztán jöttek a l leckék. Milos a fűbe fektette, és ötven méterre el tte felállított néhány töltényhüvelyt, amiket Móninak most fekvésb l kellett eltalálnia. Ahogy az elsüt billentyűre helyezte a kezét, a fegyver már reagált is. A sorozatlövések valahol a sziklafalba csapódtak be, a hirtelen sorozat annyira elrántotta Móni kezeit. – Állítsa rögzített sorozatra, akkor csak hármakat tud egyszerre l ni, úgy jobban meg tudja tartani! – utasította Milos. Móni kicsit az oldalára fordult, és maga elé hozta a géppisztolyt, hogy megnézze, hol tudja átállítani. Eszébe jutott, hogy annak idején Kistehén nagyon kedvelte ezeket a fegyvereket, és profi módon tudott is velük bánni, éppen ezért általában volt a mesterlövész, aki a többieket biztosította egy magasabb pontról. Újra visszafeküdt, megpróbálta eltalálni a hüvelyeket, de nem állt kézre az új fegyver, és ezen kívül még számtalan dolog zavarta. Borzasztó kényelmetlen volt

a talaj, kis fűcsomókon, éles köveken feküdt, amik apró sebeket ejtettek kezén és alkarján. – Az a baj, hogy dühb l akarja csinálni, pedig a fegyvert olyan könnyedén kell kezelni, mintha egy fiókát akarna megfogni – magyarázta Milos. – Figyeljen a lélegzetvételre, a szívdobbanására, nehogy megijessze, mert akkor elrepül. És úgy húzza el az elsüt billentyűt, mintha a törékeny kis testét akarná megszorítani. Móni nem hitt a fülének, annak idején Tom is a madárkás hasonlataival jött, amikor a fegyverfogást gyakorolták. Összeszedte magát, és megpróbált lassabban, könnyedebben l ni, nem figyelve a körülményekre, de akárhogy fészkel dött, sehogyan sem volt jó, a célpontok pedig túl kicsinek bizonyultak. Aztán kétórai, l szerpocsékoló gyakorlás után végre összeállt az egész: a fegyver mintha hangszerré változott volna a kezében, megtanult rajta játszani. – Jól van – örvendezett Milos. – Na jöjjön, most mutatok valami mást – indult el hátrafelé. Jó száz méterrel hátrébb mentek, így a korábban felállított hüvelyek már 150 méterre voltak. Móni innen alig látta, mit is kell eltalálni, a réz színe a vakító napsugarak miatt beleolvadt a kiégett fű sárgás hátterébe. Milos most a puskát nyomta Mónika kezébe, aki addig a földre rakta saját fegyverét. – Gyerünk, tudja mi a feladat! – biccentett az öreg. Móni újra a földre feküdt, és belenézett az optikába. A puska csöve olyan hosszú és nehéz volt, hogy amíg megtalálta a célt, addig elfáradt a keze. Amikor a célkeresztben meglátta a célpontot, gyorsan le akarta adni a lövést. A falak visszhangozták a hatalmas dörejt, ami hangosabb volt, mint eddig bármi más. A lövedék nem talált célba, önbizalma egy villanás alatt ismét összeomlott. – Na jó! – unta el Milos a várakozást, elvette t le a puskát, kesztyűs kezével végigsimította a csövet. – Ez megint más jószág – mondta, le sem véve a szemét a fegyverr l –, ezzel kesztyűs kézzel kell bánni. – Hasra vágta magát Móni mellett, kitámasztotta a puskát, és l tt. Olyan játszi könnyedséggel találta el a szabad szemmel alig látható töltényhüvelyeket, mintha csak három méterre lennének t le. – Azta – hökkent meg Mónika. – Most maga jön! – nézett rá Milos. Móni megpróbálta összeszedni magát. Kitámasztotta karját, amennyire csak tudta, könyökébe sajgó

fájdalom állt, csíp csontját sértették az éles kövek. Nem volt hozzászokva ehhez a fegyverhez, belenézett az optikába és elhúzta az elsüt billentyűt. Milos szabad szemmel ellen rizte a tizenöt felállított puskal szer hüvelyét, de mind ugyanott állt, ahová tette. – Ha lelövi a felét, akkor utána felhívhatja a lányát – szólalt meg váratlanul. Mónit elöntötte a melegség, már nem érdekelték fájó végtagjai. Összpontosított, a hajszáloptikában lév célkeresztet a hüvely aljára helyezte, majd megvárta, amíg kifújja a leveg t, és talán még a szíve dobbanását is érezte. Akkor l tt, amikor elcsendesült benne minden. A 150 méterre lév töltényhüvely magasra pattant, ahogy belecsapódott a lövedék. Milos bólintott, csak a megfelel motiváció kellett, Móni majd minden lövése célt talált, csupán öt darab hüvely maradt érintetlen. Amikor visszaértek, Mónika bevitte a fegyvereket a raktárba, és már-már nekilátott újra megpucolni ket, de Milos leintette. – Ígértem valamit – kezdte – hívja fel a lányát, menjen, keresse meg Zergét, nála van a műholdas telefon. Nekem van még itt egy kis dolgom. Mónikát jóles érzés szállta meg, nemcsak a várva várt telefonhívás miatt, hanem azért is, mert ez volt itt töltött idejének els napja, amikor végre emberszámba vették.

* Milos megvárta, amíg a n eltűnik a házban, aztán fogott egy nejlonzacskót, és óvatosan becsomagolta a géppisztolyt, amivel Mónika l tt. Kiment a csónakhoz, és az ülés alá rejtett sporttáskába tette, aztán bepattant a hajóba, és elviharzott.

SZERBIA, VISTUVEC, 2005. MÁJUS 9. 11:27

Drakulic az unokaöccse társaságában egy halom papír fölé hajolva dolgozott a nappalijában, amikor a komornyik bejelentette Milos érkezését. Különösebben nem lep dött meg a váratlan látogatáson, tudta, hogy az öreg partizán nem szereti használni a telefont. – Drága kuzinom – fordult az unokaöccse felé, aki a harmincas éveiben járt, elegáns öltönyzakót viselt, hozzá ill nyakkend vel, fehér inggel. maga tette meg vállalatvezet nek az épít cégei élére. – Az árra ne legyen gondod, majd én felsrófolom, csak kezdjétek meg a munkát. Van még elég híd, amit fel kell építenünk. A fiatal férfi tekintete még mindig gondterheltnek látszott, de Drakulic szavai nyugtatóan hatottak rá. – Ha te mondod, bácsikám. Nem aggódom, majd a következ projektnél nagyobb profittal dolgozunk – fonta karba a kezét a fiú. – Els a család, fiam – tette a vállára a kezét Drakulic – de most, ne haragudj, kíváncsi vagyok, milyen híreket hozott az öreg Milos. – Eközben levette szemüvegét, és intett az ajtóban várakozó, faarcú komornyiknak, hogy engedje be a vendéget. A gyerek a folyosón összetalálkozott az öreg partizánnal. Drakulic látta, hogy tisztelettudóan meghajtotta fejét, hiszen az öreg Milost mindenhol legendák övezték a fels bb vezet i körökben. – Drága barátom, ne haragudj, hogy megvárakoztattalak! – lépett a partizán elé Drakulic két kezét kitárva, hogy üdvözölje els dleges bizalmasát. – A család mindenek el tt! – mondta Milos. – Hogy haladsz a feladatokkal? – Jól – bontakozott ki az ölelésb l Milos néhány papírt göngyölve ki kezéb l, és odaadta Drakulicnak, aki visszavette a szemüvegét, és tanulmányozni kezdte az iratokat. – Mi ez? – kérdezte egy pillanatra az öreg felé sandítva az okuláré felett, tekintetéb l az a tanár köszönt vissza, aki egykor volt. – A bankáron keresztül megszereztük a Gojkovic elnök ellen felkészített csapatok titkosított aktáit, amelyekben az akció minden részlete le van írva, a felkérést l a keresett személy elfogásáig – foglalta össze a partizán, mintha csak a leckét mondaná fel. A helyzet ironikus volt, hiszen Milos – már csak évei számát tekintve is – sokkal nagyobb tapasztalattal bírt, az adott pillanatban inkább lehetett volna a tanító, de valamiért maga fölé helyezte a kormánybiztost.

– Nocsak – dünnyögte Drakulic és beleolvasott az iratokba –, drága mulatságnak néz ki ez a bankáros kapcsolat. – Négymillió eurót kapott a svájci bankszámlájára, de úgy érzem, megérte. Kiválasztottam néhány oldalt, amit érdemesnek találtam, ezeket hoztam el neked. A lényeg, hogy a két különböz csapat felkészítését Londonból irányították, de egy osztrák tiszt… – Fritz Maier – bólogatott Drakulic. – …igen, volt az irányító. fogta össze a csapatokat, és a felkészülés után irányította a bevetéseket. A mi segítségünk nélkül azonban nem mentek volna semmire. – Ez így van, Milos, de Gojkovicnak el bb-utóbb mennie kellett. Egyszer úgyis rátaláltak volna! A haza érdeke ezt kívánta – válaszolta kioktatóan Drakulic, hogy elfojtsa a lelkiismeret-furdalás legkisebb csíráját is a partizánban. – Sajnálatos módon néhány honfitársunk nevét is megtaláltam a feljegyzésekben, akik aktívan közreműködtek az elnök elleni akciókban, róluk eddig mit sem tudtunk. k nem a nemzetért, hanem pénzért árultak információkat hazájukról. – Ez gyalázat – ingatta fejét Drakulic, és elmélyülten olvasni kezdte a jelentéseket. Tudta, Milosnak fontos, hogy komolyan vegye. Kicsit bosszankodott a pénz miatt, de Milos még így is nagyobb hasznot termelt, mint amennyit saját bosszújával elpazarolt. Szeme sarkából látta, hogy az öreg partizán tekintete az asztalon szétterített papírokra tévedt, ahol az újjáépítésre szoruló hidak és utak tervrajzai sorakoztak. – Látod, barátom, az ország újjáépítésén dolgozom. A háborúban felrobbantott hidakat, szétbombázott utakat rendbe kell hoznunk! Most végre kaptunk hozzá uniós és világbanki támogatást is, csak nem eleget – Azt természetesen nem tette hozzá, hogy a hidak felrobbantásának felére adott parancsot a háború alatt, mivel tisztában volt azzal, hogy az épít ipar békeid ben mekkora hasznot fog hozni, a vissza nem térítend támogatások pedig kész aranybányának bizonyultak. Milos kiváló stratéga volt ugyan, de éleslátását elhomályosította az a hit, amivel maga fölé emelte a vezet ket, akiket szolgált. Elképzelni sem tudta, hogy k a saját érdekeiket részesítik el nyben a hazáéval szemben, ezért vakon szolgálta tudásával azokat, akiket kiválasztottnak gondolt. – Ezért is

szükséges, hogy félreállítsuk az árulókat, akik országunk fejl dését hátráltatják! Aljas rágalmakkal megbélyegzik saját népüket. Nem engedhetjük, hogy az unió bűnöz ként tekintsen ránk. Fel kell zárkóznunk gazdasági szempontból is, hogy újra stabil hatalommá fejl djünk, és ez csak úgy megy, ha ott is elfogadnak minket! – mondta Drakulic. – A hazának most nagyobb szüksége van rád, mint valaha, barátom! – Mindent a jöv ért! – helyeselt a partizán. – Pontosan, ami pedig a múltat illeti, soha nem felejtünk és soha nem bocsátunk meg. Megvan már a terved? – tért vissza a témához Drakulic. – Igen, el ször az árulókat takarítom el, aztán jöhet a többi. A két csapatból lecsapunk egy-egy emberre, ez összehozza a társaikat, és akkor egyszerre intézhetjük el ket. Ha van még id d, vázolom. – Gyere, üljünk le! – kínálta hellyel kíváncsian a kormánybiztos, és lenyűgözve hallgatta Milos fondorlatos tervét.

SPANYOLORSZÁG, KANÁRI-SZIGETEK, TENERIFE 2005. MÁJUS 14. 05:34 John Smith a teherhajó korlátjának támaszkodva bámulta a vizet. Kezében a pár nappal korábban vásárolt mobiltelefonnal játszott. Még csak két napja volt a hajón egyik társával együtt. Miután Cipruson megkötötték a szerbekkel az üzletet, Európa különböz kiköt ibe hajóztak, és mindenhonnan két emberét indította útnak egy-egy bombával. k hagyták el utolsóként a jachtot Tenerifén, és náluk volt a harmadik piszkos bomba, ami most a többi utazóláda között hevert a kajütjében. Smith ideges volt, hogy még mindig nem érkezett jelzés a többiekt l. Az els bombát Máltáról indították egy utasszállítóval, amely Edinburghba igyekezett, a második Szicíliából ment Belfastba,

pedig Londonba tartott. Az utazás majd három hetet vett igénybe, mert a teherhajó több kiköt ben is vett fel rakományt, ugyanakkor ez mutatkozott a legideálisabb megoldásnak a beutazáshoz, ahhoz, hogy megfelel en el lehessen rejt zni a hatóságok el l. A terv minden részletét Smith egymaga dolgozta ki. Egyetlen feltétel volt adott, hogy a célpont a szigetország legyen. Nagyvárosokat akart megtámadni, azért, hogy nagy visszhangja legyen küldetésének. Társaihoz hasonlóan is kész volt meghalni a szent Ügyért. Rosszallóan nézte szül hazája erkölcsi romlását, elege volt már a vallási ellentétekb l, az országon belüli széthúzásból, valakinek meg kellett végre mutatnia, hogy ez így nem mehet tovább. A skótok, és az állandóan háborgó írek úgyanúgy rászolgáltak a leckére. Ugyan Tony Blair hivatalosan kibékült az írekkel, a mindennapokban mégis tovább tartott a nemzetek közötti ellentét. Smith fejében kavarogtak a gondolatok a magasztos cél és az akció részletei között, kínosan ügyelt, hogy minden a tervnek megfelel en történjen, és most fel rölte a bizonytalanság. Újra és újra a kijelz re pillantott. A háttérben konténereket rakodó csörl k és daruk zajában még a saját hangját sem hallotta volna, ezért ellen rizte két percenként a telefon képerny jét, de most sem volt semmi változás. A visszatükröz d nap sugarai szinte olvashatatlanná tették az ikonokat, ezért leárnyékolta tenyerével a kijelz t, de az így sem jelzett semmilyen bejöv üzenetet vagy hívást. Megfordult, hogy lássa a hajó gyomrában eltűn , méretes konténereket. Alig 15 perc volt az indulásig, addigra szerette volna, ha a társai visszajeleznek, nem tudta, mikor lesz újra lehet sége egyedül félrehúzódni. A teherkiköt nem igazán volt elhagyatott, és épp ezért itt minden megvolt, ami most Smithnek kellett. Legjobban a tömegben lehetett észrevétlen. Hatalmas daruk, óriási tengerjárók vártak a dokkolásra, munkások százai dolgoztak a hajók körül. A kiköt szélén egyszerű, beton kiszolgáló épületek adtak fedelet az itt dolgozók százainak. Távolabb, a part felé kamionok vártak a beléptetésre, illetve az áruk vámolására, kicsit közelebb az átjutott teherautók ki-és bepakolása történt. Mivel rengeteg ember dolgozott a hajóknál, Smith és társa szinte láthatatlanul jutott be a kiköt be, senki sem foglalkozott velük. Két szerencsétlen munkástól vették el a papírokat és a beléptet kártyát pár nappal korábban, az egyik éjjeli kocsmában. Azt a kett t pécézték ki,

akik egyedül iszogattak, nem volt mellettük nagy baráti társaság. Smith úgy okoskodott, hogy ket nem fogják olyan gyorsan keresni. Hullájukat egy rozsdás, láthatóan több hónapja félrerakott konténerbe rejtették. A teherhajón más volt a helyzet, oda már hónapokkal korábban munkára jelentkeztek, és most jött el a betanulás ideje. Smith úgy sakkozott az egymástól távoli kiköt kkel, hogy csapata minden tagját „legálisan” juttassa fel egy-egy hajóra, alkalmazottként. Tudta, hogy a teherszállítók fedélzetén már nincs az a nagy ellen rzés, mint a repül gépeken, és a célegyenesben nem akart balhét. Aprólékosan dolgozta ki a tervet, meg akarta mutatni, hogy európai születésű létére épp olyan elkötelezett a muzulmán vallás iránt, mint arab társai. Azért választotta a vízi útvonalat, mert jól tudta, hogy az ismert, nagy hajókat soha nem kutatják át kell alapossággal, és ha igen, akkor is drogot keresnek, így a szállítás egyetlen gyenge pontja a kiköt b l való kijutás volt. Ezt kívánta kivédeni a három, egymástól távoli indulással, hogy ha valaki mégis lebukik, vagy valami balul sül el, még véletlenül se lehessen összefüggést találni közöttük. Smith jól tudta, hogy szabad kezet kapott, és a többi sejt soha nem veszi fel vele közvetlenül a kontaktust, még csak a vezet kkel sem fog többé találkozni, mégis szomjazta elismerésüket. Végre eljött az pillanata, ez volt az nagy kiugrása, amire mindig is várt. Most is szeme el tt lebegett az az apróhirdetés, amiben az csoportját kérték fel a következ szent küldetés kivitelezésére. Nyolc társával együtt indult elvégezni a feladatot, és pontosan tudta, hogy senki másra nem számíthat, éppen ezért volt most olyan nagyon ideges. Az utolsó konténer is a helyére került. A hajókürt fülsiketít hangja jelezte az úszó monstrum indulását. Smith tudta, hogy nem ácsoroghat egész nap tétlenül a fedélzeten. – Hé, te ott! – szólt egy borostás képű tengerész, amikor észrevette a fedélzeten bámészkodó fiatal kölyköt. – Gyerünk, dolgozni! – Smith visszaintett, és lassan elindult a hajó belsejébe. Ekkor az üzenetjelz ciripelése csendült a telefonon. – Végre aktiválták a mobilokat – sóhajtotta kissé megkönnyebbülten, és el vette az egyetlen összeköttetést biztosító készüléket. Egy koordinátát és egy jelszót kapott, amit egy másik alkalmazásban el is indított. A képerny n Európa térképe villant fel,

és három villogó pont jelezte a három telefon mozgását, amelyek nyílegyenesen a szigetország felé tartottak.

AZ ADRIAI-TENGER, 2005. MÁJUS 15. 06:14 Mónika újra felriadt álmából, és egy puska csöve nézett vele farkasszemet. Kiverte a víz, mozdulni sem mert, csak az ágy szélét markolta tenyerével. Lassan kirajzolódtak a puska mögött álló személy körvonalai, Karola fogta rá a fegyvert, és arckifejezéséb l ítélve minden további nélkül golyót eresztett volna a fejébe. Mónika még lélegezni sem mert. – Jó reggelt! – mondta végül a házvezet n az emlékezetes belép után, és megfordította kezében a fegyvert, most már a puskaagyat nyújtva Mónika felé. – Vedd el! Mától ezzel fogsz dolgozni. Gyere reggelizni! Ez az ébreszt már egy hete történt, Móni mégis minduntalan ezekkel a képekkel riadt fel amúgy is nyugtalan éjszakáiból. Felült és zihálva két tenyerébe hajtotta a fejét, várnia kellett, amíg újra megnyugszik. Pizsamáját csatakosra izzadta, nedves haja a testére simult. Lelökte magáról a takarót és megborzongott, ahogy a hajnali leveg a b réhez ért. Az íróasztal mögötti karosszékr l lekapta kardigánját, és magára terítette, aztán kibotorkált, hogy megmossa az arcát. A tükörb l az ágyát kémlelte, a Remington ugyanott állt az éjjeli szekrény mellett a falnak támasztva, ahol el z este hagyta. Mióta Milos elhagyta a szigetet, Karola vette át a kiképzését, és az módszerei közé tartozott, hogy a fegyvert mindenhova magával kellett cipelnie. Hogy megszokjátok egymást! – hallotta most is a zavart elméjű n érvelését. Móni rültnek tartotta Karolát, valami nem volt egészen rendben nála, épp ezért nagyon vigyázott, hogy ne húzzon vele ujjat. Hónalja alatt mindig ott cipelte elválaszthatatlan társait –

ahogy nevezte – egy Beretta 92-est és egy Jerikót. Persze az pisztolyai mindig meg voltak töltve, nem úgy, mint a Remington, amit Móninak csak a súlya miatt kellett hurcolásznia. Legfeljebb fejbe vághatott volna vele valakit. Számtalanszor átgondolta a monoton edzések alatt, miként tudná ártalmatlanná tenni Karolát, és elmenekülni, de mindig arra jutott, hogy csak rosszabbá tenné a helyzetét. Már az els napon meg kellett állapítania, hogy a házvezet n jobb kondícióban van, mint vagy az öregek, mert úgy ment fölfelé a lépcs kön, mintha csak a boltba szaladna át. Érzékei pedig felettébb kifinomultak voltak, minden rezdülést, zörrenést meghallott, maga emellett úgy járt-kelt a házban, mint egy macska. Mónikára többször ráhozta a frászt, mert nem hallotta közeledését. Ett l függetlenül eljátszott a gondolattal, hogy mi lenne, ha valahogy mégis kiiktatná Karolát, de ott volt a következ gond, hogy miként fog kijutni a szigetr l. Az öregek az összes közlekedési eszközt magukkal vitték. Még ha ki is úszott volna a barlangból, emlékezett az idejövetelükkor a sziklához vágódó hullámok erejére, képtelenség lett volna élve elhagynia a szigetet, ráadásul a szárazföld több órás hajóút volt, úszva semmiképp nem tudná megtenni azt a távot. Arról nem is beszélve, hogy fogalma sem volt, merre induljon. Telefont nem hagytak a szigeten, se egy rádiót, hogy vészhelyzet esetére segítséget hívhassanak. Ez Karolát láthatóan nem aggasztotta, Mónikát viszont annál inkább nyomasztotta ez az érzés. Az öregek már egy hete elhagyták a szigetet, és azóta nem beszélhetett a lányával. Mi van, ha történt velük valami? Akkor itt fogok megrohadni a fogságban? Távol mindent l? Milos nem véletlenül mert itt hagyni minket kettesben, pontosan tudta, hogy nem fogok megszökni – gondolta. Mindennek a tetejében még ott volt a legnagyobb visszatartó er , az elrabolt lánya és az anyja, akikr l nem tudta, hol is kereshetné ket. Újra a tükörbe nézett és arra gondolt, nem látszódhat rajta a fáradtság. El re gyűlölte a Karolával töltött napot, de nem akarta megadni neki azt a fels bbrendű érzést, hogy kikészítheti, ezért gyorsan lekapott magáról mindent, és beállt a zuhany alá, hogy felfrissüljön. A meleg víz éktelen fájdalommal hasított szétkaszabolt kezeibe, de már megszokta az érzést. Karola éppen olyan fáradhatatlan és elnyűhetetlen volt, mint a partizánok, viszont jóval kegyetlenebb.

Nem okozott neki gondot a tűz napsütésben fegyverrel kezében felrohanni a kürt tetejére, és onnan a l térre. Fegyverhasználatban épp olyan ügyes volt, mint kiképz i, de semmilyen hibát nem hagyott megtorlás nélkül. Ha Móni elvétette a célt, akkor fekv támaszokat kellett nyomnia az öklére támaszkodva. Kezét össze-vissza kaszabolták az éles kövek. A hajszálvékony vágások estére annyira sajogtak, hogy alig bírta fogni az ev eszközt, nemhogy a súlyos puskát. Mindez arra ösztönözte, hogy jobban koncentráljon, nem akart többet hibázni, mert mostanra már fizikai fájdalommal járt minden kézmozdulata. Bármennyire kellemetlen volt is bevallania, a cudar büntet rendszer megtette hatását, mert az elmúlt két hétben látványosan fejl dött a teljesítménye a l téren a neki szánt M24-es Remingtonnal. Már bekötött szemmel tudta szétszedni és összerakni, nem okozott kényelmetlenséget a cipelése futás közben, és 150 méterr l tökéletes szórásokat l tt. Móni pontosan tudta, hogy Karola fel akar vágni a partizánok el tt, ezért bánik vele annyira keményen. Megpróbálta minden fortélyát bevetni, hogy kisajtoljon bel le valami apró információt, de Karola csak a kiképzésr l volt hajlandó beszélni, a többi közeledést vagy kérdést mintha meg sem hallotta volna. Így Móninak fogalma sem volt, hová lettek az öregek, vagy hogy mikor jönnek vissza, csak remélni tudta, hogy minél el bb. Hiányzott az édesanyja és a lánya hangja, és bármilyen furcsa is volt, de egy ilyen fúria mellett hiányzott az öreg partizán is. Kiszállt a zuhany alól és felöltözött. Kinyitotta az ablakot, körülnézett, és legnagyobb megdöbbenésére az ismer s kis csónak újra ott állt a mólóhoz kötve. Gyorsan összeszedte magát és a konyhába ment. Milos már ott ült az asztalnál, társaival együtt és a reggelit fogyasztotta. Móni annyira megörült, hogy majdnem átölelte örömében. Egyszerű kis magányában már minden változásnak örülni tudott, és a Karolával töltött hét még a partizánok morcosságán is túltett. Aztán fejében megszólalt Tom figyelmeztet hangja és egy el adás arról, miként kezdenek a túszok mélyen együtt érezni fogvatartóikkal egy bizonyos id eltelte után. A kommandós szakma Stockholm-szindrómaként ismerte ezt az emberi, pszichés reagálást. Ismét lehervadt kezdeti jókedve. – Jöjjön, megnézzük, mennyit fejl dött! – intett Milos, megtörölve a száját.

Öt perc múlva már szaladtak is a sziklákon felfelé, át a l térre, ahol Mónika el készítette a konzerves dobozokból a gyakorlópályát, és a kimért százötven méteres távból bemutatta, milyen jól megy neki a lövészet. Kis id múlva Zerge és Medve jelentek meg, hatalmas zsákokat cipelve a hátukon. Móni nem értette, mire a nagy társaság, de már régen nem kérdezett semmit. – Bemelegítésnek jó lesz, na menjünk hátrébb! – indult el el re Milos. Zerge és Medve a konzerves dobozok helyére ballisztikus zseléb l készült, emberi fels testet formázó bábukat helyezett el. Mónikának most ezekre a sárgásrózsaszín babákra kellett céloznia, és úgy érezte, végre igazán kiérdemelte a telefonálást, hiszen minden ötödik lövés után hátrébb kellett mennie, és ugyanúgy tüzelnie. A bábuk mindig megremegtek a kapott találatoktól. Egészen ötszáz méterig elfogadhatónak érezte teljesítményét, de be kellett vallania, hogy nagyon elfáradt. Remegett a keze, és többször elvétette a célpontot. Ilyen távolról többszöri pihenés beiktatásával sem sikerült tökéletesen eltalálnia a bábukat. Kezdeti önbizalma megcsappant, szuszogott és izzadt, képtelen volt tovább koncentrálni. Minél jobban akarta, annál görcsösebben ragadta meg a fegyvert, és a ballisztikai zselébábok sértetlenek maradtak. – Elég – állította le Milos –, ez most már csak l szerpazarlás. Tudomásul kell vennie, hogy ezen a távolságon már nem elég jó – mondta lassú, komor stílusában. – Emlékszik, milyen távolságból voltak még tökéletesek a találatai? – Olyan háromszáz méteren – rebegte Mónika. – Fenéket, száz-százötven méteren – javította ki Milos. – Háromszáz méteren ugyan eltalálta a célt, de a szórása már kéttenyérnyire terjedt, ami egy átlagos löv nek nem rossz, de nekünk nem elég jó. – Mónika újra elszomorodott, a telefonhívás reménye kezdett halványulni gondolataiban. – Van rá három hete, hogy felfejlessze tudását. Hat-hétszáz méteres távolságból kell pontosan l nie – közölte az öreg a hideg tényeket. – Az lehetetlen! – mondta keserűen Móni. – Pedig valahogy össze kell hoznia, ha még látni szeretné a lányát! Móni szemében kövér könnycsepp gördült végig. Elfáradt, ereje végén volt már, és egyre kilátástalanabbnak látta helyzetét.

– Ne tegye ezt velem – suttogta. – Továbbá – tette hozzá ekkor sietve Milos –, magasból mélybe fogunk l ni, hogy egy kicsit nehezítsük a feladatot. – Szerintem kezdjünk hozzá, mert fogy az id nk! Intett kezével, mire Zerge és Medve újabb huszonöt bábut cipelt ki a l térre, és állított fel. Milos közben megindult a szemközti sziklafalba vájt lépcs soron felfelé, Mónikával a sarkában. Tíz perc múlva egy platóra értek. Móni visszanézett a l térre, és kicsit megijedt, mivel az ember nagyságú alakok most pénzérme méretűre zsugorodtak. Milos egy el készített ládából fegyvereket és eszközöket kezdett kiszedni, volt köztük távcs , optika és egyéb – Mónika számára ismeretlen – holmi. – Gyerünk, próbálja meg! – intett Milos, miközben tovább rendezkedett. Mónika óvatosan lefeküdt a földre, leadta lövéseit az els öt bábura, de a bábuk meg sem moccantak. – Mint látja, ez nem megy – mondta szinte hátra sem fordulva Milos. – Maga szerint mivel javíthatnánk a lövés pontosságát? – Közelebb kéne menni – gondolta Móni, de nem mondta hangosan. – Jobban kellene koncentrálnom! – mondta alig hallható hangon azt, amit egykor Tomnak mondott föl minden nap. Milos kivette a kezéb l a puskát és egy másik Remingtont nyomott a kezébe, aminek jóval nagyobb volt az optikája. – Nézzen bele ebbe! Mónika lehasalt és maga elé vette a fegyvert. A nagyobb irányzékkal egészen közelinek látta a bábukat, kezdett felvillanyozódni a precíziós műszer láttán. A célkeresztet a bábu közepére helyezte és három lövést adott le. A hatalmas optikán keresztül látta, ahogy a ballisztikus zselé a kapott találattól megremeg, de még így is csak egyetlen lövése talált célba. – Mi a tanulság ebb l? – kérdezte Milos. – Nagyobb optikával jobban lehet célozni – vágta rá, most már kicsit bátrabban. – De nem elég jól! – nézte a gyakorlóteret az öreg távcsövével. – Ön szerint csak az a gond, hogy nem látja elég jól a bábukat? – Nem – rázta a fejét a n , hiszen jól látta a bábukat. – Talán rosszul veszem a leveg t, vagy belerántok elsütéskor – kutatott emlékeiben, hogy mit is tanult els l gyakorlatain.

– Semmi baj nincs a sütéssel, sem a légzéssel – válaszolt Milos. – Nézze – vett el egy 308-as kaliberű l szert –, egy ilyen könnyű lövedékre, ekkora távolságból már rengeteg er hat. Számolnia kell a széllel, a gravitációval, a távolsággal, és ne feledkezzünk meg a magasságkülönbségr l sem, illetve a páratartalomról. Mónika visszaemlékezett a trogiri szálloda tetején lezajlott kis játékukra, szinte ugyanazt csinálták most, csak éles fegyverekkel. – Nem vettem figyelembe a széler sséget – bólogatott Móni. – Nem csak a széler sséget – legyintett Milos –, de menjünk apránként. Mekkora most a szél? A n körbenézett, nem volt sok támpontja, se egy zászló, se egy levél. Letépett egy papírdarabot a l szeres kartondobozról, és elengedte. Milos kételkedve nézte mozdulatait. – Olyan 4 m/s körül lehet. – Nos – enyhe vigyor volt felfedezhet az öreg szájának szegletében –, ehhez rengeteg gyakorlás, és jó pár év tapasztalat kellene, hogy ezt így csíp b l megmondja. Úgyhogy – vett el egy furcsa cs szerű eszközt – itt ez az okos kis szerkezet. Ez a Pitot-cs , talán már látott ilyet, repül gépeken is ezt használják sebességméréshez, mi csak a szélsebesség-mérési funkcióját használjuk. – Milos megnyomta a cs höz kötött digitális kijelz n a gombot, és a készülék már mutatta is a szél mértékét. – Ezzel pontosabb értéket fog kapni – adta Mónika kezébe a gépet, míg maga hátraballagott, hogy újabb fegyvert hozzon el re, amelynek hatalmas optikai irányzéka volt. Ezt a megfelel kábellel összekötötte a szélsebességmér vel, majd odaadta a n nek, hogy nézzen bele. Mónika szinte elámult a kifinomult irányzékon. Akár egy digitális távcsövön, be tudta állítani a célpont élességét, és jóval közelibbre tudta hozni, mint az el z vel. Mikor az élességet már nem tudta jobban tökéletesíteni, észrevette, hogy a jobb fels sarokban egy apró digitális szám jelent meg piros színnel, ami a Pitot-cs által mért szélsebesség er sségét jelezte. Ahogy Mónika tovább nyomogatta az optikán lév , állítható gombokat, rájött, hogy a küls adatok ismeretében a szerkezet korrigálni tudja a célzást. Amint az irányzék elhelyezkedése kiküszöbölte a szél által a lövedékre ható elmozdító er ket, a digitális szám zölden kezdett világítani. Mónika újra l tt a

következ öt bábura, de mindegyik el tt megtöltötte egy l szerrel a puskát, és újra beállította az értékeket. – Nemcsak a leveg mozgása, hanem az ellenállása is hat a lövedékünkre, úgyhogy ilyen távolságon nehezebb l szerrel kell dolgozni – folytatta tovább az okítást Milos, miután hagyta, hogy Móni újabb sikertelen élményeket szerezzen, hiszen az ötb l csak két bábut talált el. Újabb fegyverrel hozakodott el , ami majdnem a válláig ért. Csak a cs hosszabb volt egy méternél. Móni akaratlanul is arra gondolt, hogy ezzel nem lesz majd egyszerű futni meg mászni, aztán észrevette, hogy a puska agya kivehet , és egy behajtható hordfogantyút is szereltek rá. – Ez egy francia, PGM UR Hecate típusú mesterlövész puska, és – kotorászott a zsebében Milos – ez a l szer hozzá – nyomta a n kezébe a toll hosszúságú, 50-es Browningot. – Cserélhet rajta az irányzék, a fegyverláb középen van – nyitotta ki a kétágú támasztó villát –, hogy kivédjék a fegyver vertikális bólintó mozdulatát lövés közben, és hátul is van plusz egy kinyitható láb, hogy egyszerűbb legyen használni. 1500 méterr l lelövi a helikoptereket – fogta vállához a puskát, és mintha képzeletbeli ellenséget követne, körbefordult, majd maga mellé állította és végignézett a fegyveren. Móni most érezte el ször Milos hangjában, hogy lelkesedik valami iránt. – Na, ez az a lövedék, amit nem fúj el egy szell még ekkora távolságból sem! – vette vissza a l szert az öreg és betöltötte a puskába. – Ez olyan egyenesen fog repülni, mintha zsinóron húznák! – mosolygott. – Nyilván a normális ballisztikus pályának megfelel en – tette hozzá, helyesbítve saját magát. – A lényeg, hogy ennél nem érdekes a gravitáció, sem a leveg ellenállása, de a szélsebességkorrekciót azért végezzük el! – adta át a fegyvert. Mónika a látottaknak megfelel en összedugta az optikát a szélsebességmér vel, az adatok alapján két kattintást állított jobbra, egyet lefelé, míg a jelzés zöld színűre nem váltott, aztán l tt. Iszonyatos hanggal hagyta el a lövedék a puskacsövet, Mónikát szinte hátravetette a visszaható er . A válla elzsibbadt, a bábu viszont érintetlen maradt. Újra beállított mindent és a következ cél felé fordult. A falak sokáig visszhangozták a hatalmas dörrenéseket. A következ öt bábuból három szétrobbant, ahogy a súlyos lövedék

átütötte a ballisztikus zselét. Mónika kitörni készül örömét azonban az öreg partizán gyorsan elfojtotta. – Ha valaki mesterlövész akar lenni, akkor ötb l ötöt kell eltalálnia. Kevesebbel nem elégedhet meg! Mit gondol, mi az, amivel még pontosíthatná a találatokat? – Ne mondja, hogy van ennél is nagyobb puskája! – mondta bal kezével a vállát masszírozva Móni. – Nem kap nagyobbat, csak kiegészítjük valamivel – vett el egy kis dobozkát Milos. Mónika már nem szólalt meg, csak érdekl dve figyelt. Arra gondolt, talán jegyzeteket kellene készítenie, de egy vulkáni kürt tetején igencsak nehézkesen szerzett volna papírt és tollat, úgyhogy inkább megpróbált jobban figyelni. – Ez egy lézertávmér , ugyanis eddig fogalmunk sem volt a pontos távolságról, pedig az rendkívül fontos, ha tökéletesen akarjuk elvégezni a munkánkat. – Gondolhattam volna – rázta fejét Móni. Miután az öreg beüzemelte a szerkezetet, a lézertávmér t is rákötötte az optikára, megcélozta a bábut, majd megnyomott egy gombot. A készülék a kibocsátott lézersugár visszaérkezésének idejéb l számolta ki a távolságot. – Ugyanúgy be kell állítani – mondta, de Mónika már a földön feküdt és tanulmányozta az irányzékon lév gombokat, amelyekkel beállította a célpont élességét, valamint el re, hátra, fel- és lefelé tudta finoman mozdítani az optikát. Addig játszott vele, amíg a jobb oldali szám, a szélsebesség értéke, és a bal oldali, távolság érték is zölden világított, jelezve, hogy a célzással kompenzálódott a lövedék pályáját befolyásoló tényez k eltérít hatása. Móni beharapta a száját, annyira koncentrált. Óvatosan elhúzta az elsüt billentyűt, és a lövedék hatalmas dörejjel elhagyta a puskát. Milos a nála lév távcs vel ellen rizte a találatot, majd átadta a n nek is, hogy láthassa művét. Móni mosolyogva vette át a messzelátót, aztán döbbenten nézte a kettészakadt emberi mellkasutánzatot. Tudta jól, hogy a ballisztikus zselé az emberi hús sűrűségének megfelel állagú, vagyis ez a lövedék egy emberen is ilyen rombolást végez. Milos látta, hogy a n elképedve bámulja a szétroncsolt bábut.

– Ezek wolframmagvas l szerek. A leveg ben ugyanúgy viselkednek, mint az acélmagvasak, de puhább anyagból készülnek, ezért becsapódáskor apró repeszekre robbannak – mutatott a bábura. – Egy lövés, egy ölés. Móni elborzadt az utolsó mondaton, közben Medve és Zerge újabb bábukat rakott ki a l téren. – Még gyakorolnia kell! – mondta Milos. – Öt célpont, öt lövés! – Móni megértette, nem hibázhat. Most már egészen rutinosan csavargatta, állítgatta és töltötte meg a fegyvereket, de a kívánt, százszázalékos teljesítmény még mindig váratott magára. – Ne nézzen így rám, még gyakorolnom kell! – mondta Mónika megszeppente, mikor a két utolsó bábu még mindig érintetlenül állt a távolban. – Jó, akkor most rögzítjük a fegyverét, hogy még tökéletesebb legyen a célzás. Medve jelent meg mellettük egy szögbelöv vel, mintha valami bels kommunikáció révén pontosan tudná, mikor mire van a f nöknek szüksége. – Fogja be a fülét! – szólt oda a n nek és munkához látott. A fegyverlábat a sziklához szorította, és a szögbelöv vel odaer sítette. – Na most már csak a Föld forgása mozgatja a puskáját, mert az a bolygóhoz lett rögzítve – ironizált t le szokatlan módon Milos. – Minden szükséges információ a rendelkezésére áll, hogy eltalálja a célokat. Csinálja! A rögzített és kompletten felszerelt, mindenféle extra eszközzel ellátott mesterlövész puska ellenére a következ öt bábuból még mindig csak hármat talált el Mónika, ami végül is jónak volt mondható, de Milos precíz ember volt. – Na, most jön a maga hozzáadott értéke – kezdte lassan. – Három hetet kap, hogy megtanuljon jó ütemben l ni. – Mónika ráncolta a homlokát. – Jó ütemben l ni? – Pontosan! Az igazi mesterlövészek két szívdobbanás között sütik el a fegyvert, hogy az a picike mozdulat se vigye el a célzást. – Most viccel – gondolta magában Móni. – Nem is hinné, de ebb l a távolságból az az aprócska mozdulat 10-15 cm eltérést jelent a célpontnál.

Mónika döbbenten nézett, és kezdett rájönni, hogy az öreg nem humorizál. Három hete van rá, hogy megtanulja meghallani a szívverését és befolyásolni tudja a dobogását. A megdöbbent közlések után már csak egy kérdés járt a fejében. Ki ellen kell majd használnom ezt a pokoli fegyvert? Bár ezt gyorsan el is vetette, hiszen bármit megtett volna, hogy újra láthassa a lányát.

* A következ napok légz gyakorlatokkal teltek, és Mónika most azt kívánta, bárcsak valami er nléti dologban kellene remekelnie, mert ahhoz már hozzászokott. Annyira zaklatott volt, hogy képtelen volt lecsendesíteni elméjét, és csak bels énjére koncentrálni. Mindent ki kellett törölnie gondolataiból, de ez most nehezebbnek tűnt, mint bármi a világon. A meditációs gyakorlatok egészen lassan értek be nála. Esténként segítettek a nyugodt alvásban, de napközben a l térre való feljutásnál történ fizikai meger ltetés és a görcsös teljesíteni akarás gátat szabott a nyugodt energiaáramlásnak. – Lassan, négy ütemben szívja be a leveg t, és megint lassan, négy ütemben fújja ki! – hallotta a fülhallgatón keresztül Milos útmutatását. Az öreg az utóbbi id ben el-eltűnt pár napra, ilyenkor egymagában kellett edzenie, egy felvétel segítségével. A férfi hangja a lejátszón lágy volt, szinte simogató, tényleg mindent megtett, hogy ellazítsa a n t, még akkor is, ha nincs is jelen. Mónikát talán inkább ez utóbbi nyugtatta meg jobban. Belégzés közben lassan felemelte kezét, kilégzéskor pedig két tenyerét egymásnak fordítva a mellkasa elé hozta, majd újrakezdte az egészet. A fülhallgató segítségével ki tudta zárni a küls zajokat, csak Milos szavait hallotta, és a harmadik hét elejére már el tudta különíteni a saját szívdobbanását is. Behunyva tartotta szemét, és csak imitálta a lövéseket, egyetlen apró mozdulatot, a mutatóujj minimális elmozdulását. Ennyi volt a sok gyakorlás lényege, és ennyi volt egy emberélet.

SZERBIA, MARKONCE, 2005. JÚNIUS 3. 22:52 A határ menti kisváros egyetlen játéktermében gyűlt össze esténként a helyi maffia, a szórakozni vágyó lakosok és az átmen teherforgalom sof réi. Épp ezért talán ez volt az egyetlen kaszinó, ami mellé kamionparkolót is kialakítottak. Borisz már messzir l látta a vibráló fényeket, zöld, piros, sárga neonok ugráltak az épület tetején elhelyezett óriási reklámtáblán, amely rulettasztalt mintázott, a kirakatban pedig az aktuális jackpot nyeremény összege csalogatta villogva az úton haladókat. Borisz leparkolta a hetvenöt tonnás óriást, majd könnyedén az aszfaltra ugrott, és bevágta maga mögött az ajtót. Belépett a nehéz, hólyagüveg-betétes bejárati ajtón, és azonnal megcsapta az édeskés légfrissít vel kevered dohányszag. Az elektronikus kaszinóknak a világ minden táján megvolt ez a kellemetlen, vagy egyesek számára épp kellemes, vastag dohányfüstös hangulata. A terem minden zugából csörgés, zenélés, azaz Fortuna hangjai hallatszottak, a kivetít k folyamatosan pénzes formájában hirdették az elérhetetlen nyereményösszegeket. Csinos pincérlányok kerülgették a nagy pénzben játszó vendégeket, buta beszélgetéseket kezdeményezve a busás borravaló reményében. A terem hosszúkás volt és mindkét oldalán félkarú rablók, játékgépek sorakoztak, középen pedig két óriási rulettasztalt ültek körül az emberek. A helyiség zsúfolásig tele volt, mégsem vett senki tudomást a másikról. Kérd jelként meghajlott hátú férfiemberek gubbasztottak, valószínűleg már órák óta, a pénznyel k el tt, csodára várva. Némelyik szitkozódott, mások folyamatosan nyomkodták a játékgép összes gombját, szintén bízva abban, hogy ez meghozza a várva várt szerencsét. Pedig a gépeket megfelel algoritmusok szerint programozták be, pontosan úgy, hogy senki se nyerhessen. Valószínűleg ezzel k is tisztában voltak, csak nem tudták elhinni. Az emberek leg sibb naivságára alapozva alkották ezeket a szerkezeteket, amik szinte azonnal függ vé teszik az elé ül ket. Villognak, zenélnek, csörögnek,

egyszerre minden érzékszervre hatnak, és éppen csak annyit hagynak nyerni, hogy az ember elhiggye, biztosan lehet még több is. Borisz a terem végében lév étteremb l nyíló klubhelyiségbe tartott, ahol a helyi maffiózókon kívül nemigen fordult meg más. Most is a nagyf nök hívta össze a csapatot. Borisz tudta, hogy nagy botránynak néz elébe, mivel a legutolsó fuvar, amit behozott a csapatával, valami ragályt terjesztett az ügyfelek között, és megcsappant a kereslet. Az esténként összeül maffiacsoport nemcsak lányokat futtatott, de droggal és pénzmosással is foglalkozott, és akik a három „szolgáltatást” egyszerre vették igénybe, azok számítottak a legnagyobb ügyfélnek. Persze mindennel foglalkoztak, ami pénzt hozott, így megesett, hogy megfelel összeg ellenében információkat szolgáltattak ki hazájukról vagy annak vezet ir l. A klubhelyiség kétszárnyú leng ajtóval volt szeparálva a nagyteremt l. Ahogy Borisz benyomta az ajtókat, még töményebb füst csapta meg az orrát. Mosolyogva köszöntötték társai, és integettek, hogy üljön oda hozzájuk. A közepesen nagy helyiséget teljesen betöltötte a 12 ember. Mindegyikük öltönyzakót viselt, mellkasig kigombolt inggel, aranylánccal, némelyikükön még kalap is volt, ez hozzátartozott a dizájnhoz. A kártyaasztalokra támaszkodva beszélgettek. Mindenkinek cigi vagy szivar lógott a szájában, és összefogdosott poharakkal játszadoztak, miközben a csapat két tagja valamelyik nagyzoló történetét mesélte. Az asztalok tele voltak a rágcsálni való sós sütemények morzsáival, és a poharak aljáról az asztallapra ragadt, köríves foltokkal. Boriszt hárman is hátba veregették, ahogy elfoglalta helyét, és is rendelt magának egy hideg sört. A hangos beszélgetés egy csapásra abbamaradt, amikor kisvártatva a f nök lépett be a terembe. Komor arca elárulta dühös hangulatát, az imént még zsivajgó teremben most egy elejtett gombostű koppanását is hallani lehetett volna. Ökölbe szorította kezét, aztán lassan, hogy mindenki felfogja, belekezdett mondókájába. – Értsétek már meg, mi keresked k vagyunk, és ez ugyanolyan szolgáltatás, mint a fodrászat vagy az autószerelés. Min séget kell adnunk! – kezdett ordítani. – Ha szart adunk el, szart se fogunk érte kapni, mert elmennek a vev ink. Miért nem lehet ellen rizni az árut, miel tt terítitek?

Borisz megpróbált észrevétlen maradni, lesütötte tekintetét és a körmeit nézegette. A következ pillanatban azonban valaki megragadta a gallérját és a földre rántotta. – A legutolsó szállítmányt te hoztad be Ukrajnából – ordította most már csak neki a f nök, kétség nem fért hozzá, hogy példát akar statuálni –, mindenki megbetegedett. Azt kérték t lünk, hogy els osztályú árut hozzunk. Extra pénzt ígértek és el leget adtak. Duplán vertük át ket! – üvöltötte már a nyálát köpködve a vezér. – A legjobb ügyfeleimet vesztettem el miattad! Borisz összegörnyedve térdelt a padlón, továbbra is lesütött szemmel. – Takarodj innen, ne is lássalak többé! – rúgott belé a f nök. Borisz tudta, hogyha kilép a leng ajtón, akkor a klánvezér gorillái elviszik a hátsó bejárat mögötti sikátorba és kicsinálják. Látta magát elvágott torokkal vagy megfojtástól kilógó nyelvvel. – Ne, kérlek! – könyörgött az életéért. – Hibáztam, megfizetem a károdat! – Mib l, te szerencsétlen, én adom neked a fizetésed! – üvöltött rá a f nöke. – Kérlek, ne tedd ezt, valahogy megoldom a dolgot! – kérte Borisz. – Nem oldasz te már meg semmit – mondta lenéz en a f nök, majd kiordított a test reiért. – Jasim! Gyertek be! Alighogy kimondta a nevet, a duplaszárnyú ajtó robbanásszerű er vel kivágódott. Borisz gyomra görcsbe rándult a hang hallatán, és a kitáruló ajtókra nézett. Amit látott, azt viszont nem tudta felfogni. Zúgott a füle, szíve rjít hangosan dobogott. A leng ajtón egyszerre két csuklyás férfi rontott be, majd még kett . Teljesen egyszerre mozogtak, mintha megkomponálták volna a támadásukat. Az els kett egymásnak ellentétesen a helyiség két irányába indult, kezükben a 9 mm-es űrméretű géppisztoly szakadatlanul l tte a hármas lövésb l álló, rögzített sorozatokat. A másik két csuklyás is oldalt lépett a szoba két irányába, de k nem mentek tovább. Félkörívben uralták a helyiséget, mindenre és mindenkire l ttek. Borisz látta, ahogy egy barátja feláll és pisztolyáért nyúl, amit hátul az övébe tűzve hordott, de abban a pillanatban a jobb oldali támadó ráemelte a géppisztolyt és beleeresztett egy sorozatot, majd áthelyezve a célt, a mögötte ül t is lel tte. Csupán négyen voltak, támadásuk viszont annyira gyors és

összehangolt volt, hogy a bent ül knek ideje sem maradt reagálni. A csuklyások az egymás között el re leosztott teret l tték. Nem vaktában lövöldöztek, minden rövid sorozatnak kiválasztott célpontja volt. Borisz nem értette, mi történik körülötte, csak azt látta, hogy profik támadták meg ket. A történések, mint lassított felvétel vés dtek bele emlékezetébe, látta a fegyverekb l felvillanó torkolattüzet, ahogy hüvelyek repkedtek mindenfelé, poharak szilánkjai szálltak a leveg ben, székek borultak fel mellette. Barátai a mellkasukhoz kapva rogytak össze, lebucskázva az asztalok alá, elfeküdve a talajon. A f nökre nézett, aki el tte vágódott a földre, arca alatt egyre nagyobb tócsában festette vörösre a padlót a vér. 30 másodperc múlva elhallgatott a géppisztolyok kelepelése, már csak Borisz térdelt egyedül a négy támadó el tt. Kívülr l emberek sikoltozása hallatszott, ahogy fejvesztve menekültek ki a játékteremb l. Borisz elhűlve nézett körbe, szíve vitustáncot járt, az ijedtségt l alig kapott leveg t. Neki kellett volna meghalnia, nem a többieknek. Úgy érezte, valami felfoghatatlan szerencse folytán megmenekült, hiszen egy karcolás sem volt rajta. Újra felnézett, az egyik törpegéppisztoly csöve egyenesen farkasszemet nézett vele. Borisz feltette a kezét, és zokogó hangon könyörgött, a csuklyás férfi azonban nem kegyelmezett.

* – Ma nincs szerencséd! – mondta Milos, és kesztyűs ujjával újra elhúzta az elsüt billentyűt, amelyb l a másodperc tört része alatt három lövedék fúródott az el tte térdel férfi koponyájába. Körbenézett, és megelégedéssel konstatálta, hogy Cápa megfelel munkát végzett a maffiacsapat felkutatásával és megfigyelésével, mert a tagok egyt l-egyig a szobában voltak. – Végeztünk! – adta ki a parancsot. Társai ugyanolyan összhangban, ahogy bejöttek, kihátráltak a szobából. Milos eldobta a fegyvert a kezéb l és el vett egy megrongált laptopot hátizsákjából, majd az egyik hulla kezét több helyen hozzáérintette a géphez, amit aztán az asztal alá dobott. Ezt követ en gyors léptekkel csatlakozott a többiekhez. Lendületesen mentek át az üres játéktermen, de nem

rohantak, útközben levették és a zsebükbe gyömöszölték a csuklyákat a kesztyűkkel együtt, majd felvették a bejáratnál hagyott ballonkabátokat, szemüvegeket és kalapokat, végül, mint nyugdíjas öregemberek távoztak a rémült emberekt l tömött utcán. Az óriási zűrzavarban, senki sem figyelt rájuk.

EGYESÜLT KIRÁLYSÁG, LONDON, MI6 KÖZPONT 2005 JÚNIUS 4. 08:47 – Nagyon izgalmas játék volt! F leg a kilences lyuk volt parádés, amit sikerült három ütésb l megcsinálnom! – vigyorgott a telefonba Lord Charles Hanson, miközben szabad karjával hadonászott, mintha a képzeletbeli üt most is ott lenne a kezében. – Egy visszavágót? Mondjuk, a héten valamikor? – sétált az ablak felé. – Nem, a szerda nem jó, akkor teniszmérk zésen vagyok. Várj, mindjárt megnézem a naptáramat… – Megfordult, hogy az asztalához induljon, ekkor vette észre Miss Maront, a második titkárn jét. Lord Hanson jobban szerette Melissát, a magas, hosszú combú, huszonéves szépséget, de a hivatali dolgokhoz szüksége volt valakire, aki érti is a munkáját. Miss Maron középkorú, tapasztalt titkárn volt, az a fajta, aki már több kormányt is kiszolgált az épületben. Haját sötétbarnára festette, és valószínűleg minden áldott este hajcsavarókkal tért aludni, hogy másnap tökéletesen álljon a frizurája. Nem viselt sok sminket, csak a szemhéját húzta ki, hogy ellensúlyozza ritkás szempilláit nagy alakú, csontkeretes szemüvege mögött. Világosszürke kosztümöt viselt, mint a hivatalnokok többsége, térd alá ér szoknyával, hogy eltakarja kövérkés combjait. Testszínű nejlonharisnyája valamelyest összefogta húsos vádliját, vastag bokáját. Középmagas, széles sarkú cip t viselt, ami inkább volt kényelmes, mint elegáns. Lord Hanson egy pillanatra meglep dött, hogy a titkárn kérdés nélkül besétált az irodájába, de

nem volt ideje a szokatlan megjelenéssel foglalkozni. Kicsit eltartotta szájától a telefont, és halkan odaszólt a hölgynek. – Jó, hogy jön! Adja ide a naptáramat, legyen szíves! – bökött fejével az asztal felé, majd ismét a kagylóba beszélt. – Egy perc, máris nézem… Miss Maron kifejezéstelen arccal odalépett f nökéhez, kivette a kezéb l a telefont, és szó nélkül letette. – Mégis, mit képzel?! – háborodott föl a férfi. – Ez nagyon fontos hívás volt! – Nem kétlem – jegyezte meg szenvtelen hangnemben a titkárn –, de helyzet van. A válságszobában várják, uram. A lord arca elsápadt, lába a földbe gyökerezett a hír hallatán, csak állt és tanácstalanul nézte a vele szemben álló hölgyet. – Mir l van szó? – Nem tudom, uram, a titkárn knek nem szokták elmondani az eseményeket, f leg, ha négyes szintű kóddal van ellátva az üzenet – magyarázta a n –, ez már az a titkosítási szint, amit a vezet k a válságszobában szoktak megvitatni. Azt ajánlom, hogy azonnal induljon. A szoba a mínusz nyolcadik emeleten található. Már járt ott, amikor beiktatása után körbevezettem az épületen. – Valóban – tűn dött Lord Hanson. – Értem. Akkor jobb, ha indulok – mondta határozatlanul és t le szokatlan módon csendben kivonult a folyosóra.

* James Broman épp a szokásos havi egyeztetést tartotta a nagyteremben, ahol a régióvezet k gyűltek össze megvitatni az aktuális kérdéseket. Mivel a titkosszolgálatok által szerzett információkat dolgozták fel az elemz k, ezért ez a megbeszélés általában a legnagyobb biztonsági intézkedések közepette zajlott, és Broman nagyon kényes volt rá, hogy ilyenkor sohase zavarják. Ezen a napon is fontos témákat boncolgattak, a görög és török bűnszervezetek összefonódása volt terítéken, és a régióért felel s tisztek egészen belemelegedtek az érvelésbe. Nézetük szerint – noha a két állam nem kedveli egymást – a szervezett bűnöz i körök érdekeit tekintve

fennállt a veszélye a két maffia együttműködésének. Broman a lehallgatási jegyz könyvek fordítását olvasgatta, miközben kollégáit hallgatta, és egyet kellett értenie az elemz k jelentésével. El is döntötte, hogy külön embereket delegál az említett területre és nagyobb figyelmet fognak fordítani a kérdésre. Már épp szóra emelkedett volna, amikor halk kopogás zavarta meg a vitát. Mindenki elhalkult, és az ajtó felé figyelt, ahol Broman megszeppent titkárn je kukucskált be. – Uram, elnézést a zavarásért! Gerald Hopkins telefonált. A név hallatán érezhet en megfagyott a leveg a teremben. A titkárn egészen zavarba jött, ahogy az összes szempár egyszerre rászegez dött. Gerald Hopkins a kommunikációs felderítési osztályvezet je volt, csapata a balkáni információáramlást figyelte éjjel-nappal. A polgári csatornákon kívül követték a kormányzati internetes és telefonos adatforgalmakat is. Ha odaát történt valami, ami kihatással volt Nagy-Britanniára vagy a világ más országaira, akkor azt k tudták meg els ként. – Megkért, adjam át az üzenetet, hogy várja önt a válságszobában. – Elnézést, uraim! – állt fel Broman, minden felesleges kérdést mell zve. A teremben egy pisszenés sem hangzott többet, az ügynökök némán álltak fel, utat engedve Bromannak, aki karjára helyezte zakóját és késlekedés nélkül elindult a liftek felé. Titkárn je még követte egy darabig, de nem tudott lépést tartani a f nökével, aztán, mivel semmilyen utasítást nem kapott, úgy döntött, inkább visszamegy a helyére. Broman idegesen szállt be a liftbe, mágneskártyáját az érzékel höz tartotta, és megnyomta a 8-as feliratú gombot. A válságszoba a parkolószinteken túl, mélyen a föld alatt helyezkedett el, hogy egy esetleges légitámadásnál az irányítók biztonságban vezényelhessék a védelmi feladatokat. Halk búgás hallatszott, ahogy az érzékel elfogadta a kártya által közvetített kódot, majd a lift szédít sebességgel indult meg lefelé. Broman a rozsdamentes acélfülkében homályosan látta gondterhelt arcát; tenyerét a tükörképre támasztotta, hogy ne vonja el figyelmét. Amikor újra kinyíltak az ajtók, Lord Hansont pillantotta meg, ahogy feszülten fel-alá sétált a lift el tti kis folyosórészen. Amint meglátta Bromant, tekintete megkönnyebbült.

– Már vártam magát! – lépett elé és kézfogásra nyújtotta a kezét. Broman látta a tanácstalanságot szemében, pontosan tudta, bármir l lesz is szó odabent, az az vállát fogja terhelni, mert el tte álló f nökének halvány fogalma sincs arról, hogy vészhelyzetben mit kell tenni. Lendületes léptekkel továbbindult a szoba felé, f nöke, mint egy pincsikutya, úgy követte. – Még sohasem voltam a válságszobában, mir l lesz szó? – Legutóbb akkor gyűltünk itt össze, amikor Szerbia lerohanta Horvátországot – magyarázta Broman –, nem jósolok túl sok jót – mondta, miközben elérték a fémajtót. – Te jó ég, lehet, hogy kitört a háború? – képedt el Lord Hanson. – Meglehet – érintette Broman mágneskártyáját a falon lév érzékel höz, mire a páncélozott ajtó kinyílt. Az elsötétített helyiségben csak egyetlen lámpa világított, féler sségen, hogy ne zavarja a kivetít t. A tárgyalóasztalnál ketten ültek már, a NATO európai műveletekért felel s parancsnoka, és a Balkánért felel s műveleti parancsnok. Gerald Hopkins az asztal mögötti kivetít nél állt lézeres távirányítóval a kezében, és már megkezdte összefoglalóját. – Köszönöm, hogy lejöttek, kérem, üljenek le! – szakította félbe korábbi beszédét. – Mint azt az uraknak már említettem, tíz órával ezel tt egy szerbiai határvárosban, Markoncéban kivégeztek tizenkét mafíiatagot – miközben beszélt, a kezében lév távirányító segítségével behozta a kivetít re a helyszínen készített fényképeket és alaprajzokat. – Az áldozatok els sorban kábítószer-kereskedelemmel foglalkoztak, úgy is mondhatjuk, hogy az kezükben volt a szerbiai terítés huszonöt százaléka. Ezen kívül úgy tudjuk, leánykereskedelem és pénzmosás is tartozott a bűnlajstromukhoz. – Mi köze ennek hozzánk? – kérdezte elképedve Lord Hanson, és egy kicsit megnyugodott, hogy valami távoli ország bels ügyeir l lesz szó, nem olyasmir l, ami hazáját fenyegetné. – Kevesen tudják, hogy ezek az emberek egyt l egyig együttműködtek európai rend ri szervezetekkel, többek között velünk is a háborús bűnösöket felkutató akcióink során. – Még mindig nem értem teljesen, most egy gengszterbanda felszámolásáról van szó – fontoskodott továbbra is Lord Hanson, és

kezdte élvezni f nöki hatalmát. – Egyáltalán nem szokatlan dolog, hogy bandák számolnak le egymással. – Valóban nem az – magyarázott készségesen tovább Hopkins –, de ebben az esetben csak azokat a személyeket végezték ki, akik a mi fizetési listáinkon szerepeltek. – Akkor vegyük úgy hogy ez támadás? – kérdezett közbe ismét az újdonsült vezet . Broman a kivetít n feljöv fotókat figyelte. Azonnal felismerte a profikra jellemz halálos lövéseket, egy sorozat a mellkasra, egy a fejbe. Pontosan tudták, hogy kivel akartak leszámolni, és nem mentek véletlenre. A játékterem kis klubhelyisége pokoli katlannak bizonyulhatott a váratlan támadáskor, a maffiózóknak egyszerűen nem volt hova menekülni. – A jelenleg rendelkezésünkre álló információink alapján ezt még nem tudhatjuk – válaszolta Hopkins, folytatva beszámolóját. – A szerb helyszínel k anyagai alapján a támadók négyen voltak. – Újabb kép került a kivetít re. – A lövések iránya a klasszikus félkörívet adja ki – mutatott a szaggatott vonallal berajzolt ívre –, a bent lév knek esélyük sem volt. – Megvannak a videokamerák felvételei is? – kérdezte Broman. Hopkins arckifejezése kissé elkomorult. – Nincsenek felvételek. – Ezt hogy érti, nem kaptuk meg? – Úgy értem, hogy nem készültek felvételek. – Már elnézést, de még a világon nem láttam olyan játéktermet, ahol ne lenne minden négyzetméteren egy kamera – kételkedett Broman. – A kaszinóban és a környéken telepített összes utcai kamera képei használhatatlanok 22 óra 43 perct l. – Tehát, miel tt megkezdték volna az akciót, az összes létez rögzít készüléket bezavarták, hogy ne maradjon nyom, ami az elkövet kre utalhatna? – foglalta össze Broman. – Nem egészen, a fegyvereket eldobták a helyszínen, miel tt távoztak. – Ugyan, és ennek mi értelme lett volna? – kérdezte Lord Hanson, hogy újra aktívan részt vegyen a beszélgetésben.

– A bérgyilkosok rendszerint a helyszínen eldobják a fegyvert, hogy könnyen elvegyülhessenek a tömegben. A fegyverre az emberek általában felfigyelnek – magyarázta Broman. – Valószínűleg azokon sem fognak találni semmi nyomot, biztosan kesztyűben dolgoztak. – A laborvizsgálatok még folyamatban vannak, egyel re nem tudunk semmi továbbit. Broman újra a fotóra pillantott, amin szaggatott és színes vonalak voltak behúzva a támadók valószínűsíthet felállásáról, és a lövedékek útjáról. A padlón felállított számok jelölték a bizonyítékok helyét, és már csak fehér körvonalak jelölték a holtestek helyzetét. – A szerb helyszínel k ügyesek, ha hátramaradt valami nyom, akkor k megtalálják – mondta ki hangosan is, amit gondolt. – Ugyanakkor én sem értem, hogy miért ültünk össze emiatt a válságszobában? – tette fel a legkézenfekv bb kérdést, és érezte, hogy ami most következik, annak nem fog örülni. Lord Hanson izgatottan felegyenesedett, és okvetetlenkedve bólogatott beosztottja kérdésére. – Mr. Broman, ön jól érzi, hogy ami igazán foglalkoztat minket, az még hátravan. Hopkins újra megnyomta a távirányító gombját, és egy félig szétl tt képerny jű laptop jött be a képerny n, 17-es sorszámmal lefényképezve. – A helyszínen találták ezt a laptopot, ami a lövöldözés során kicsit megsérült, de a merevlemez tartalmát meg tudták menteni. Mivel egy kiterjedt maffiacsoportról van szó, ellen rizni akarták az utalásokat, és az egyéb adatokat a gépen, eközben találtak ezekre a tervrajzokra. A kivetít n egy tojás alakú bomba rajzai jelentek meg, a kioldó mechanizmus teljes leírásával. A nukleáris por ampulláinak helyét vegyjellel ellátott radioaktivitás jelek mutatták. – Mi ez? – kérdezte Lord Hanson, akinek nem volt érzéke a technikai dolgokhoz. Számára a rajzokon látható valami egy sok darabból álló csokitojás is lehetett volna. – Nagy hatóerejű, radioaktív ampullákkal felszerelt, mobiltelefonos távirányítású, plasztik bombatöltet – jegyezte meg az európai terrorelhárítási műveletekért felel s irányító. – Piszkos bomba! – vágta rá Broman az érthet ség kedvéért, és f nökére nézett, akinek lefagyott a jókedv az arcáról. Egy pillanatra megsajnálta a mellette ül törtet karrieristát. Jó pár ilyet látott már

életében, akiket a bürokratikus rendszer juttatott magasra, de egyiküknek sem kellett ilyen horderejű válságos helyzettel megbirkóznia. – Volt valami utalás a célországra? – kérdezte, visszatérve a krízisre. – Igen – tartott kis szünetet Hopkins. – A számítógépen lév adatok alapján a bombák úton vannak az Egyesült Királyságba. A célpontok: Edinburgh, Belfast és London.

EGYESÜLT KIRÁLYSÁG, LONDON 2005. JÚNIUS 4. 09:13 John Smith összehúzott széldzsekijében sétált London zsúfolt utcáin. Vállán átvetve vitte szokásos kistáskáját, amibe egy üveg víz, egy fényképez gép és a belváros térképe volt betéve. Társa a panzió szobájában vigyázott a bombára, míg a megfelel helyszín keresésére indult. Épp a Trafalgar teret járta körbe, a Nelson admirálisnak emelt oszlop körül hemzsegtek, a turisták és a bámészkodók. A cégét l már sok héttel ezel tt szabadságra ment, így minden energiáját az el tte álló feladatra tudta összpontosítani. Egy piros kabátos, három év körüli kislány a galambokat kergette a szök kút körül, anyukája kicsit odébb a barátn jével beszélgetett. A kicsi felemelt kezében egy megcsócsált kiflivéget szorongatott, hogy megetesse újdonsült, kétlábú barátait, akik barátságos közeledését inkább fenyegetésnek érezték, és minduntalan ijedten arrébb röppentek. Smith látszólag a tér másik végén lév Nemzeti Galéria klasszikus épületét fényképezte, valójában az el tte elhelyezett szemeteskukát akarta lencsevégre kapni, amikor a kislány hatalmas csattanással elhasalt el tte és heves sírásba kezdett. Smith lehajolt hozzá és fölsegítette, letörölte összekoszolódott kabátját, és megsimogatta könnyes arcát.

– Semmi baj! – mondta megnyugtató hangon. – Nézd csak, törj le bel le egy darabot, és dobd el, akkor idejönnek – vette fel a földre esett kiflidarabot, és megmutatta, hogyan csalogathatja közelebb a galambokat. Mire a b gésre felfigyel anyuka a közelükbe ért, a kislány már mosolyogva etette a galambokat. – Jaj, köszönöm! – hálálkodott a n Smithre nézve, aki egy mosollyal viszonozta a közeledést. – Nem történt semmi bajod? – guggolt le az anyuka gyermekéhez. – Csak egy kis horzsolás – nyugtatta a férfi, aztán továbbállt, hogy felmérje az épületek el tti bokrok takarását, és a fellelhet rejtekhelyeket a bombához. Smith tudta, hogy ez a rész mindig tele lesz turistával, mégsem tetszett neki a helyszín. Persze a látvány t is magával ragadta, hiszen a nagyszerű épületek, a St Martin-in-the-Fields templom a tér közepén álló szök kúttal és a szobrokkal nem véletlenül vonzották az emberek tömegeit. Smith azonban nagyobb dobásra készült, nem ártatlan nézel d ket, hanem az államigazgatást akarta megbénítani. Az általa kitervelt robbantásnak bele kellett kerülnie a történelemkönyvekbe. Számtalan, ígéretesnek bizonyuló városrészt tudott, de most, hogy körbejárta mindet, egy kissé elbizonytalanodott. A térképet mustrálta, és bekarikázta a kormányzati épületeket, bevásárló- és kulturális központokat. A karikák legtöbbje a Westminster feliratú városrészen helyezkedett el, ezért ezt akarta bejárni. A Westminster London kormányzati negyede, ezen kívül a legtöbb múzeum, történelmi emlék, valamint a West End bevásárlóközpontjai és szórakozóhelyei is itt helyezkednek el. Smith a Waterloo hídtól sétált végig a parton, ahol rajta kívül rengeteg turista fotózta a Parlamentet, a hidakat, a Big Bent, a folyót. is számtalan fényképet készített, de teljesen más dolgokra volt kíváncsi. Nézte az rségváltást, a házak tetején a kamerákat, a rend röket az utcákon, s t még azt is lemérte az elmúlt napokban, mennyi id nként ürítik a szemeteseket, és mikor legnagyobb a gyalogosforgalom. A Temzéhez közeli rész azért jó, mert itt mindig fúj a szél – gondolta – gyorsan szétviszi a radioaktív port, és sokkal nagyobb területet fert z meg, mintha egy zárt utcában, vagy épületekkel körülvett parkban robbantanék – vette számba az el nyöket. – Viszont a Parlament közelsége miatt itt sokkal jobban felügyelet alatt tartják

az utcákat. A szemeteseket rendszeresen ürítik, és minden sarkon áll egy rend r. Ha id el tt észreveszik a bombát, vagy véletlenül elviszi a szemeteskocsi, akkor kárba vész az akció. Ha már eddig eljutottam, nem most fogom elszúrni! – emlékezett vissza arra, hogy milyen nehéz volt kicsempészni a bombát a kiköt b l. Hiába voltak els osztályú hamis papírjai, a kiköt ket a világon mindenhol szakszerűen ellen rzik. A kijáratoknál olyan detektorok működnek, amelyek figyelik a sugárzást, a leveg vegyianyag-tartalmát, mindenhol drogés bombakeres kutyák dolgoznak. Smith jól tudta, hogy a megvásárolt, egyedi készítésű bombáknak az az el nye, hogy a tojás alakú borítás olyan ólomköpenyt rejt, ami magába zárja a sugárzást, és a robbanóanyag illatát. Legalábbis a tervrajzokon így szerepelt, ezért is kellett a hajón ellen rizni a bels kialakítást, nehogy csak egy üres burkot vegyenek meg. A megállapodás értelmében az eladók akkor kapják meg a következ részletet, amikor a bombákat zavartalanul sikerült átvinni a kiköt i vizsgálatokon. Smith már intézkedett róla, hogy egy független számlaszámról az átutalás elinduljon, hiszen társai is visszajeleztek, hogy megérkeztek a célvárosokba. Már csak a tökéletes helyszín és az indítókód hiányzott. Nem is gondolta, hogy a kiválasztás ennyire bonyolult feladat lesz. Most vette csak észre, milyen szűkek is London utcái, és rengeteg a régimódi, vastag falú épület. Figyelte a szélirányokat, a beépítettséget, az embereket. Fontos volt számára a zsúfoltság, de olyan helyet akart, aminek politikai jelent sége is van. Mélyen tisztelte a 2001. szeptember 11-én végrehajtott támadás szervez it. Nemcsak azért, amit tettek, hanem ahogyan tették. Óriási kommunikációs jelent sége volt a célpontok kiválasztásának. Ma is megborzongott visszaemlékezve, hogyan omlott össze a Világkereskedelmi Központ ikertornya, vagy állt lángokban a Pentagon épülete. Nem akart az el tte járó muszlim h sök csodálatos tetténél kisebb akciót végrehajtani. Gondolkodott közlekedési csomóponton vagy koncerthelyszínen, de végül arra jutott, hogy ezeket a területeket túlságosan jól, vagy éppen csak kiszámíthatatlanul figyelik. Már három napja bolyongott a városban, és képtelen volt megfelel célhelyszínt találni. Végül felment egy turistacsoporttal a Szent Pál-székesegyház tetejére, és végignézett London belvárosán. Azt remélte, észrevesz egy olyan teret, ami kell en közel van a kormányzati negyedhez, még sincs körbehatárolva

épületekkel, amik lefognák a légmozgást. Kameráján keresztül a fák leveleit és zászlókat keresett, aztán egyszer csak bevillant agyába a tökéletes megoldás. London, mint egy keverék város terült el a lába alatt, a klasszicista épületek fölé üvegpaloták magasodtak, árnyékuk betöltötte a teret. – Ez az, erre senki sem gondolt! – ujjongott magában és izgalmában nedves lett a tenyere. – Az egyik felh karcoló tetejére kell fölvinnem a bombát. A robbanás közvetlenül nem öl meg senkit, viszont a radioaktív por az egész város felett szétterülhet, a légkondicionálók pedig beviszik a kormányzati negyed irodáiba! Késleltetett hatás, senki nem gondol semmi rosszra a detonációt követ en, így lesz id nk lelépni is. Mire észbe kap a hatóság, addigra már rengeteg mindent megfert z a megállíthatatlan kór!

EGYESÜLT KIRÁLYSÁG, LONDON, MI6 KÖZPONT 2005. JÚNIUS 4. 09:27 – Mikor kapták meg a hírt? – kérdezte az európai műveletekért felel s vezet . – Mindössze ötven perce futott be az információ – felelte Hopkins. – Értesítettük a vegyi csoportot, hogy készüljenek fel egy esetleges támadásra, és most itt vagyunk. – Három támadásra! – rázta a fejét Broman. – k mit tudnak most tenni? – kérdezte tanácstalanul Lord Hanson. – Nem sokat. Készültséget rendelnek el. Ha bekövetkezik a robbanás, akkor jön el az szerepük, de remélem, arra nem lesz szükség. Mit mondanak a szerbek? – Semmit – rázta a fejét Hopkins. –, egyel re csak a saját titkos forrásainkból tudunk a tervezett támadásokról. – Ez hogy lehet? – értetlenkedett Hanson.

– A megfigyelt levelezések alapján elég nagy a pánik náluk is, nem tudják, hogyan kommunikálják. Szerbia helyzete eléggé labilis még, nagyon rossz fényt vetne rájuk, ha egy ilyen ügybe belekeverednének – magyarázta Hopkins. – Mármint? – faggatta tovább fontoskodva Lord Hanson. – Ha kitudódik, hogy Szerbiából jött terroristák megtámadták a szigetországot, az visszavetné az Európai Unióhoz való felzárkózásuk esélyét. Ezért inkább lapítanak, hátha nem történik semmi. Ha mégis, akkor mindent tagadni fognak – vezette le Broman a gondolatait. – Mr. Broman, ön nagyon jól látja a helyzetet, az e-mailek alapján pontosan ezt szűrtük le mi is – felelte Hopkins. – Milyen hatósugarú egy ilyen bomba? – kérdez sködött tovább Lord Hanson, hogy magára hívja a figyelmet. – Nem túl nagy a méretét tekintve, olyan fél és egy négyzetkilométernyi területet károsíthat. – Az nem olyan vészes – állapította meg a lord. – Ezeknél a bombáknál nem els sorban a robbanás okozta károkkal kell számolni, hanem a kibocsátott radioaktív anyag terjedésével – magyarázta Broman. – Ha egy széljárta, tágas területen kerül sor a robbantásra, akkor csak a jóisten a megmondhatója, hogy mekkora területet fert z meg a radioaktív por. Szétviszik a város állatai és az emberek is a ruhájukon, cip talpukon. Egy zárt helyiséggel, szűk sikátorral egyszerűbb dolgunk lenne. Azt a vegyi osztály pár percen belül le tudná zárni, körbeponyvázni, hogy a szennyezett por ne kerülhessen a leveg be, és kiszivattyúzhatnák a fert zött leveg t. Az embereket, falakat, tárgyakat, utcakövet, mindent, ami a közelben volt, az utolsó kis fűszálig le kellene mosni. Sziszifuszi munka, de nem lehetetlen. Egy tágas teret azonban képtelenség megtisztítani, nem beszélve a pánikról, ami az emberek közt kitör, ha meglátják a véd öltözetes fert tlenít egységet. – Jól mondja, Mr. Broman – kapcsolódott be a beszélgetésbe az európai műveletekért felel s vezet –, az egyik legnagyobb probléma az emberek helyszínen tartása. Ha egy is elszökik a helyszínr l – márpedig ilyen helyzetben mindenki haza akar menni –, akkor hazaviszik a radioaktív szennyez dést, és megfert zik a családjukat, a környezetüket. Ha ez bekövetkezik, lehetetlenné válik a fert zés felügyelt megszüntetése. Arról nem is beszélve, hogy az emberek

helyszínen tartása kötelez módon csak er szakos eszközökkel működne a pánik miatt. – Már most el kell rendelnünk a többgyűrűs rend rségi zárást; ha bármilyen robbanást észlelnek a városban, nem engedhetjük meg, hogy fejetlenség miatt terjedjen szét a sugárzás – helyeselt a másik műveleti irányító. – Mégis, milyen fert zésre kell számítani, mik a tünetek? – folytatta kérdéseit Lord Hanson. – Akik a közelében vannak a robbanásnak, azoknál az égési és repeszsérüléseken túl néhány héten belül légszomj, orrvérzés, hajhullás, b rhólyagosodás lép fel a súlyos sugárfert zés miatt. Akik messzebb tartózkodnak, vagy az izotóp egyéb módon kerül a szervezetükbe, azoknál daganatos megbetegedések, illetve a n knél a kés bbiekben, terhességük során a magzatban születési rendellenességek léphetnek fel, jóval kés bb. Évekig is eltarthat a fert zött emberek gyógyítása. Broman megsemmisülten d lt hátra székében, el sem tudta hinni, hogy ilyen gonosz szándékú merénylettervvel állnak szemben. Szemei el tt megjelentek a beteg, kórházban fekv , kopasz emberek arcai, hónapokkal a támadás után is. – Azt ajánlom, inkább foglalkozzunk azzal, mit tehetünk a megel zés érdekében! – szólalt meg újra. – A vegyi osztag álljon készenlétben, folyamatosan tájékoztassuk ket. Elemz ink keressenek lehetséges célpontokat, hol a legvalószínűbb a támadás, készítsenek kárszámításokat. Hopkins és a jelenlév vezet k egyetért en bólintottak. – Vegyék er sebb és kiterjedtebb ellen rzés alá a kiköt ket, nézzenek át visszamen leg minden be- és kilép teher- és személyhajót, ellen rizzék az alkalmazottaikat, a vendégeket, minden gyanús személyt állítsanak el ! – folytatta Broman, a homlokát dörzsölgetve. – A fene egye meg, ez egy lehetetlen versenyfutás az id vel, meg kell találnunk ket, még miel tt felrobbantják a bombát, és lehet, hogy már rég elkéstünk! Van valami nevünk, fényképünk, bármi, amin elindulhatnánk a terroristák személyét illet en? – Sajnos, nincs. A számítógépen a bombák pontos tervrajza volt megadva, illetve a célországok, és az, hogy hajóval hozzák vagy hozták a szigetre.

– Jól van, akkor keressük meg hivatalosan Szerbiát! Ugrassuk ki a nyulat a bokorból, és kérdezzünk rá a dologra! – döntött Broman. Ebben a szobában nem érdekelte sem a hierarchia, sem a protokoll, valakinek cselekednie kellett, és felettesére láthatóan nem számíthatott. – Ha megengedi, ezt ellenzem – vágott közbe az asztal másik végéb l a balkáni műveletekért felel s vezet . – Mint ön is említette, valószínűleg mindent le fognak tagadni, mi viszont eláruljuk, hogy rendelkezünk olyan eszközökkel, amelyekkel figyeljük kormányzati levelezésüket és telefonjaikat. Ez nemzetközi botrányt váltana ki, még akkor is, ha mindenki tisztában van vele, hogy a hírszerz k mindenhol ezt teszik, szerte a világon. Ezt túl nagy árnak tartom a valószínűsíthet en hasznavehetetlen információkért. – Akkor más csatornát kell választanunk – töprengett Broman –, értesítsék az európai társszervezeteket! – Fél , hogy a terroristák is értesülnek róla, hogy keressük ket – vetett fel egy másik problémát az európai műveletekért felel s tiszt. – A beépített embereikre gondol? – kérdezett vissza Broman, amire egy fejbólintás volt a válasz. – Nem baj, jobb is, ha tudják, hogy a nyomukban vagyunk. – Ez visszafelé is elsülhet. Lehet, hogy az információ arra kényszerítené ket, hogy el rébb hozzák a támadást – folytatta a műveletirányító. – Akkor nem marad elég id nk megtalálni ket, miel tt még bekövetkeznek a robbantások. – Muszáj valahogy a nyomukra bukkannunk, kellenek a szövetségesek, akik segítenek! – felelte Broman. – Talán – köszörülte meg a torkát Lord Hanson – vegyük fel a kapcsolatot a baráti szervezetekkel. Ha jól tudom, a németekkel, az osztrákokkal és a magyarokkal együtt dolgoztunk. Svájc és az olaszok is a segítségünkre lehetnek. Esetleg indirekt módon elküldhetnénk a kérdéseinket, úgy, hogy ne mondjuk ki nyíltan az okot. Nem látom semmi akadályát, hogy ne segítenének egy „általános” – mutatta ujjával a macskakörmöt – kérdéslista megválaszolásában. Broman felhúzott szemöldökkel ült, és nem tudta, kimondja-e, amit gondol. Ez teljesen zöldfülűeknek nézi a társszervezeteket. Nem is értem, hogy jut eszébe kérdéslistát küldeni! Gondolja, hogy a kollégák nem rakják össze rögtön a képet? Végül úgy döntött, inkább ráhagyja

f nökére a nevetséges felvetést. Másik irányból kezdte közelíteni a problémát. – Ett l függetlenül kell nekünk valaki, aki a helyszínr l tud segíteni. Olyan, aki hozzáfér az adatokhoz, mégsem tagja a rendszernek. – Egy kémre gondol? – Annál többre! – nézett fel Broman, miközben körvonalazódott benne a következ lépés. – Olyan valakire, aki odaát Szerbiában tudja hatékonyan mozgatni a szálakat, és nem elkötelezett tagja a mostani kormánynak. – Van ilyen kapcsolata? Broman bólogatott. – Van, de valamit ajánlanom kell cserébe. – Rengeteg pénzt, mi mást? – kérdezett vissza Lord Hanson, mintha a világ legegyszerűbb dolgáról beszélnének. – Nem – rázta fejét Broman –, ide valami más kell. A pénz nem fogja motiválni. – Mi más érdekelhetné még? – tárta szét karját az igazgató. – A hatalom – vágta rá Broman. – Mégis, kir l beszél? Senki nem értette, kire célozgat. Kérd tekintetek meredtek rá. – Marco Drakulic volt kormánybiztosra.

MAGYARORSZÁG, BUDAPEST, 2005. JÚNIUS 4. 15:43 Az el kel hotel szaunájában átláthatatlan g z terjengett, Somogyi a sarokban ülve várta, hogy Komlós megérkezzen. A g z jótékonyan eltakarta, biztos volt benne, hogy Komlós nem vette észre, amikor belépett az ajtón. Láthatóan kellett neki pár pillanat, hogy megszokja a páratartalmat, és megnyugodjon a légzése. Somogyi orrát kellemes

eukaliptuszillat csapta meg, ahogy az automata újabb forró g zt engedett a kabinba. Komlós köhögni kezdett, nyilván nem volt hozzászokva a g zhöz. Mire Somogyi elé ért, már patakokban folyt róla az izzadság. – Jót tesz a tüd nek! – mondta a bankár, amint meglátta a félénken közeled államtitkárt. – Még soha nem jártam itt! – telepedett le mellé Komlós. – Gondoltam. Ezért akartam itt találkozni veled – meg azért, mert itt senki nem hallhat bennünket – tette hozzá magában Somogyi. – Nem hiszem, hogy sokáig bírom itt bent – húzta le karjáról a forró verejtéket Komlós. – Nem gond, gyorsan meg tudjuk beszélni, amit kell. – Mir l van szó? – hallatszódott ijedtség az államtitkár hangján. – A gázvezetékr l, mint mindig… – mosolygott a bankár kelletlenül. – Már minden információt átadtam, amit meg tudtam szerezni. Igazából nem értettem, hogy mi köze van egy volt rend rnek a gázvezetékhez, de talán jobb, ha nem is tudom – menteget zött Komlós. – Hidd el, rengeteg köze van – nyugtatta meg a bankár, bár ez a kérdés már benne is felmerült. – Nem kell új információ, csak arra kérlek, hogy semmilyen körülmények között ne hagyd, hogy újra aktiválják ezt a csapatot. A déli barátaink akkor hajlandók számunkra kedvez szerz déseket aláírni, ha a csapatot letiltják. – Dehát miért aktiválnák, és mir l kéne letiltanom ket? – kérdezte értetlenül Komlós. – Ugye, hát én is ezt mondom, teljesen felesleges velük foglalkozni. Tulajdonképpen nem kérek semmi egyebet, csak ha netán felmerülne valahol az elkövetkez napokban, hogy a csapat újra dolgozzon, akkor azt vétózd meg! – nézett sokatmondóan a bankár. – Na, én már nem bírom tovább, megyek, lezuhanyozom – állt fel. – A vadászbaleset miatt pedig ne aggódj, az újbóli tanúkihallgatás is simán fog menni – vetette oda félvállról, miel tt kilépett az ajtón. Hihetetlen jó érzéke volt hozzá, hogy miként tartsa sakkban az embereket, akiket használni akart.

* Kés délután Komlós az irodájában dolgozott, amikor egy NagyBritanniából érkezett üzenet borzolta fel a kedélyét. A londoni MI6 kérte a társszervezetek segítségét egy sürg s kérdéslista megválaszolásában. Az államtitkár szinte megborzongott, amikor a Balkán szó visszaköszönt a sorokból. Eszébe jutott délel tti beszélgetése a bankárral, és akaratlanul is összekötötte a történéseket. – Ennek semmi köze a csoporthoz! – mondogatta magának, de ahányszor ezt hajtogatta, minduntalan beleférk zött a tudatába. Le kell tiltanod a csoportot!… a legjobb, ha nem teszel semmit… – idézte fel az utasításokat. – Senki nem gondolna a kérdések kapcsán a csoportra! – rázta meg a fejét. – A legjobb, ha nem is foglalkozom vele. De akkor elmulasztom a kötelességem – rágódott magában – úgy kell összehívnom egy megbeszélést, hogy nyoma maradjon az intézkedésemnek, de semmi eredménye ne legyen – született meg fejében egy terv, és arcán a nap folyamán el ször jelent meg egy fáradt mosoly.

MAGYARORSZÁG, BUDAPEST, 2005. JÚNIUS 5. 01:39 Wolfberg János az igazak álmát aludta, amikor egy furcsa, berreg hang férk zött a tudatába. Az éjjeliszekrényen vibráló gyorshívó hangos zizegése összegerjedt a falap kopogásával, együtt hihetetlenül idegesít párost alkotva. Wolfi lassan kinyitotta a szemét, és látta, hogy villogó fények világítják be a szobát. Az álom egy pillanat alatt kifutott a szeméb l, és hirtelen mozdulattal lenyomta a személyi hívó gombját, hogy elhallgattassa. Visszafordult megnézni, felesége is felriadt-e a hangokra, de minden nyugodtnak tűnt. A fal felé fordította

és felkapcsolta az éjjeli lámpát, hogy ne vakítsa el a fénye, majd elolvasta az üzenetet. Azonnal várják a 03-asnál! Wolfi még hunyorgott, mert a hirtelen fény így is bántotta a szemét. – Valami szakmai probléma – dünnyögte, mert a 03-as csak a harmadik legfontosabb személy volt a listán, a miniszterelnök és a rendészeti miniszter után, az általa nagyon nem kedvelt Komlós Gábor államtitkár. Órájáért nyúlt, és az még csak hajnali fél kett t mutatott. – A francba! – d lt hátra még egy pillanatra, hogy összeszedje az erejét, majd odabújt a felesége hátához és beleszagolt illatos, puha, hosszú, sz ke hajába. Már hét éve voltak házasok, mégis ugyanolyan szerelemmel szerette, mint az els pillanatban. Átölelte, gyengéden megszorította, és egy búcsúcsókot lehelt a félálomban fekv asszony nyakára. – Mennem kell! – suttogta. – Vigyázz magadra! – rebegte vissza csukott szemmel a n , és megszorította férje kezét. Nem kérdezett, nem hisztizett, tudta, ha jelzés jön, akkor ebben a szakmában menni kell. Inkább a fal felé fordult és megpróbált tovább aludni. Wolfi gyorsan összekészült, miel tt azonban elindult, még benyitott a gyerekeihez. A szobát édes gyermekálom illata lengte be. Mindhárom kicsi mélyen aludt. Hatéves kisfia kedvenc autós pizsamájában pihent, keresztbe fordulva az ágyán. Wolfi mindig megmosolyogta a kis trónörököst. Elvette a párna mell l a kisautókat, és megcirógatta a kicsi haját. A szoba másik végében a nagyobbik lánya aludt. Éppen olyan szép volt, mint a mamája, hosszú sz ke haja összefogva lógott a hátán, nehogy összecsomósodjon éjszaka. Wolfi megsimogatta, és feljebb húzta vállán a takarót. A legkisebb apróság az ajtóhoz közeli kiságyban szundított, plüssbohócok és kutyusok között. Az apa kezével csókot lehelt a kis arcocskára, majd óvatosan becsukta maga mögött az ajtót, és elindult a Miniszterelnöki Hivatalba, ahol a rendkívüli válságüléseket szokták tartani. Az éjszaka felh tlen volt, a hold fényesen csillogott az aszfalton. Alig pár autó rótta a kihalt utcákat, ilyenkor nagyon gyorsan át lehetett érni a harmadik kerületb l a Parlamenthez. A városban már lekapcsolták a díszkivilágítást, a Margit híd alatt feketén hömpölygött a Duna. Az Országház az alapvilágítással is felemel látvány volt, de Wolfi nem sokat id zött az éjszaka csodáinál, gyorsan bekanyarodott

a Parlamenttel szemközti parkolóba, ahol csak négy, nagy teljesítményű autó állt. Wolfi nem ismerte fel egyiket sem, de a típusokból arra következtetett, hogy valószínűleg egyik sem az éjjeli ré. Amint kiszállt a kocsiból, megcsapta a Duna fel l fújó hajnali szél, ami a maradék fáradtságot is kiűzte a szeméb l. Ahogy átsietett a bejárathoz, az r azonnal kinyitotta el tte a kaput, nyilván is tudott már a sürg s éjszakai megbeszélésr l. Wolfberg felsietett a harmadikra. Az irodában már ott volt Komlós államtitkár, aki összehívta a vezet ket, valamint régi kollégája, Várnai Gábor, a technikai hírszerzésért felel s szakszolgálatok vezet je, továbbá a hírszerzés és a kémelhárítás vezet i. – Jó reggelt mindenkinek! – köszönt udvariasan. – Csak nem a Balkánról lesz szó? Komlós meglep dve húzta fel szemöldökét az egyenes kérdés hallatán. – Hát ezt meg honnan tudja? – A külföldi missziókat felügyelem, és mivel én vagyok egyedül jelen a rend rség részér l, ezért gondoltam, hogy nem valami bels ügyet akarnak tárgyalni. – Ami azt illeti, eltalálta. Akkor bele is vágnék a közepébe. Az esti órákban kaptuk ezt a kockázatanalízises kérdéslistát a londoni MI6 Balkánért felel s osztályától. Arra kértek, hogy sürg sséggel válaszoljuk meg. – Komlós mindenkinek kiosztotta az anyagokat, és hagyott néhány percet, hogy áttanulmányozzák. – Mégis, miért olyan sürg s ez? – kérdezte a hírszerzés vezet je. – Azt nem voltak hajlandók elárulni – válaszolta Komlós. – Elég egyértelműek a kérdések – vetette fel az elhárítás f nöke. – Van-e a birtokunkban olyan információ, hogy a Balkánról széls séges csoportok Nagy-Britannia elleni támadást szerveznek? Rendelkezünk-e adatokkal az el z szerb elnökhöz hű csoportok mozgásáról? – olvasta fel hangosan Wolfi a leglényegretör bb pontokat. – Valami azt súgja, angol barátaink fenyegetést kaptak. – Nekem is úgy tűnik, hogy err l lehet szó – mondta Várnai a papírokat lapozgatva –, mások is kaptak ebb l? – Nem, csak önök látják – felelte az államtitkár. – Úgy értettem, más országok, például a szerbek?

– Nem hiszem – válaszolt Wolfi –, szerintem csak azokat keresték meg, akikkel szorosan együttműködtek. – És velünk szorosan együttműködött az MI6? – kérdezett vissza Várnai Wolfira nézve. – Ezek szerint… – ütötte el a kérdést egy vállrántással Wolfi, és az államtitkárhoz fordult. – Mit tegyünk? – Szeretném, ha azonnal utánanéznének a válaszoknak a saját rendszereikben. – Igazából ez nem a mi asztalunk – mondta Várnai –, de természetesen mindenben segítünk. A titkosszolgálatok vezet i is tanácstalanul bámulták a papírokat, mert fogalmuk sem volt róla, hogy nekik mi közük mindehhez. A kérdésekb l csak találgatni lehetett, mi folyik odaát, de emiatt nem kellett volna az éjszaka közepén kiugrasztani ket az ágyból, vagy ha a frissen hivatalba lépett államtitkár túlbuzgó, akkor inkább a náluknál illetékesebb terrorelhárítási szakembereket riaszthatta volna a kés i órán. Természetesen rosszallásuknak egyikük sem mert hangot adni, hiszen Komlós minden tekintetben felettesüknek számított. Inkább mindegyikük megpróbálta valami értelmes hozzászólással kitalálni, mi történhet ezekben a percekben Nagy-Britanniában. A légb l kapott elméletekb l pedig pillanatok alatt parázs vita keletkezett. Wolfi volt az egyetlen a szobában, aki valamelyest össze tudta kötni a szálakat. Korábbi találkozója az államtitkárral, és az Erkel Tamás utáni, rejtélyes kérdez sködése most kezdett valami értelmet nyerni, de be kellett vallania, hogy is csak feltételezések alapján gyárt elméleteket a fejében. Neki sem volt ínyére az éjszakai ébreszt , ezért megköszörülte a torkát, és úgy gondolta, véget vet az értelmetlen találgatásoknak. – Uram, azt kívánja, hogy aktiváljuk a régi csoportot? – kérdezte Komlós államtitkártól. A szobában kíváncsi szemek fordultak felé. A többieknek ugyanis fogalma sem volt a „régi csoportról”, hiszen az akták továbbra is titkosítva voltak. Komlós szeme hirtelen haragos lett. – Err l talán majd négyszemközt váltunk néhány szót – teremtette le Wolfit hideg tekintettel, aki tudomásul vette a parancsot és csöndben maradt. – Na jó, mint említettem, mindenki nézzen utána a saját keretei között, hogy van-e valami mozgolódásra utaló jel a

szomszédságunkban. Most elmehetnek, Wolfberg úr maradjon, önnel szeretnék még egy-két szót váltani! A három vezet összeszedel dzködött, Várnai még megbökte Wolfit a táskájával. – Fussunk össze valamikor egy sörre, nagyon rég nem találkoztunk! Wolfi mosolygott és bólintott, de gondolatai máshol jártak. Nem fért a fejébe, hogy mire volt jó ez az éjjeli összehívás, és tulajdonképpen milyen parancsot kaptak a társszervezetek f nökei. Az, hogy nézzenek szét a saját kereteiken belül, hogy látnak-e valamit, egyenl volt a „nesze semmi, fogd meg jól” frázissal, hiszen a kollégáknak nem volt rálátásuk múltbéli balkáni eseményekre. – Maga meg rült? – vonta kérd re Komlós megemelve a hangját, amint egyedül maradtak a szobában. – Egy hatos titkosítású dokumentumra hivatkozik? Pont ebben a szobában kell államtitkokat kifecsegnie? Wolfi szinte földbe gyökerezett lábbal állt, és végül is el kellett ismernie, hogy az államtitkárnak igaza van. De akkor mire kellett ez a színjáték a többi vezet vel? – gondolta és feltette az oldalát furdaló kérdést. – Értettem, uram! Most már csak négyszemközt vagyunk. Kívánja, hogy aktiváljuk a régi csoportot? – lépett át az erkölcsi korlátokon. Gyakorlatias ember lévén szeretett a lényegre koncentrálni, legf képpen, ha azt hajnali háromkor kellett megvitatnia. – Természetesen nem! – hangzott a meghökkent válasz. – Az a csoport már nem létezik, az embereket elbocsátottuk. Ha jól tudom, Erkel Tamás már nincs is a rend rség kötelékében. Ezt éppen maga mondta. – Akkor, ha megengedi, felvenném a kapcsolatot Fritz Maier vezér rnaggyal, hogy hatékonyabban segíthessünk az angoloknak. – Nem! Éppen err l beszélek! Egyáltalán ne lépjen kapcsolatba se az osztrákokkal, se a régi csoport magyar tagjaival, megértette? Wolfi kezdett egyre kíváncsibbá válni, mert az események mindenfajta logikának ellentmondani látszottak. – Akkor mit kíván, mit tegyek? – Egyel re semmit. Nem az angolok ugráltatnak bennünket. Nem kérték, hogy kezdjünk nyomozni, csak azt kérdezték, hogy

rendelkezésünkre állnak-e információk. Maga az egyik legkiválóbb vezet – kezdett terelni Komlós –, biztos vagyok benne, ha tudomása lenne ilyen információkról, azt már közölte volna. Mivel ön a kérdéseket látva nem szolgált semmilyen rendelkezésre álló adattal, azt hiszem, ennyiben maradhatunk. Végül is ez csak egy kérdéslista! Köszönöm, hogy befáradt. Elmehet! – intett határozottan az ajtó felé.

* Wolfi egészen lassan vezetett hazafelé. A történtek nem hagyták nyugodni, rengeteg kérdés merült fel benne, és képtelen lett volna így újra ágyba bújni. Én vagyok az egyetlen, aki a kérdéskörben kideríthetnék valamit, de engem állítottak le. Miért? Kelet felé már látszódtak az els fénysugarak, de város még ugyanolyan kihalt volt, mint egy órával korábban, csak a magányosan himbálódzó jelz lámpák tették a dolgukat. Felkanyarodott a Szépvölgyi útra, és már látta kétemeletes házuk erkélyét, ami a Dunára nézett. Szeretett itt lakni, a meredek utak el nye volt, hogy mindenkinek csodás kilátása nyílt a városi panorámára. A környék nyugodtságot sugárzott, és megtanulta minden gondját a küszöbön kívül hagyni, ha belépett a házba. Ez az kis birodalma volt, meg a feleségéé és a gyerekeké. Ide nem jöhettek be a küls problémák. Éppen ezért félreállt, és leállította a motort. Újra az órájára nézett, már fél négy volt. Ösztönei nem hagyták nyugodni, fogalma sem volt, hogy mibe keveredett, csak azt érezte, valami nincs rendjén. Visszafordult és keresett egy telefonfülkét, mert valami furcsa ösztönt l hajtva nem akart a saját mobiljáról telefonálni. A belénevelt fegyelem is azt mondta, nem szabad telefonálnia, hiszen megtiltották, és nem kérd jelezheti meg a fels szintr l jöv parancsot, de most képtelen volt ennek engedelmeskedni. Tárcsázta a számot. – Halló!? – jelentkezett be egy álmos hang. – Fritz! Wolfi vagyok, ne haragudj, hogy ilyen korán felébresztettelek – mondta Wolfi kicsit kínosan érezve magát. – Na mi van, te sem tudsz aludni? – kérdezte Fritz meglep dés nélkül. – Kezet foghatnál a haveroddal, is állandóan hajnalban hívogat.

– Tom? – kérdezte tűn dve Wolfi. – Ki más? – kérdezte Fritz. – Ezért hívsz? Wolfi nem tudta, mit mondjon, lelkiismerete letiltotta, kíváncsisága unszolta, végül úgy döntött, nem árulja el az éjszakai megbeszélést. – Igen, ezért. Kicsit aggódom érte – támasztotta homlokát behunyt szemmel a telefonnak Wolfi. Gyűlölt mellébeszélni. – Neked mit mesélt? – Gondolom, ugyanazt, amit neked. Állandóan üldözik egy sikátorban, és megölik álmában – ásította Fritz. – Lehet, hogy kicsit paranoiás lett. Mondtam neki, hogy most már ne hívogasson, szerintem ezért próbálkozik nálad. Vidd el pszichológushoz! – Az lehetetlen! – nevetett Wolfi. – Másrészt általában nem szoktak hazudni a megérzései, ezért is gondoltam, hogy felhívlak – kombinálta össze a történetét, hogy valahogy kikeveredjen a kellemetlen helyzetb l – utánanéztél, hogy mozgolódnak-e régi barátaink? – Természetesen igen, de semmi mozgás. Talán inkább túl nagy a csend. – Ahogy vihar el tt szokott lenni? – kérdezett vissza Wolfi. – Akkor mégiscsak foglalkoztat téged is. – Teljesen meghülyítitek az embert! Vegyél neki altatót, és nyugtasd meg, hogy csak az elméje szórakozik vele! – dörrent rá Fritz, aztán újra megnyugodott a hangja – Persze, hogy foglalkoztat, az ember a mi szakmánkban nem lehet elég óvatos! – Tényleg nem – sóhajtott Wolfi. – Ne aggódj, ránézek Tomra. Még egyszer, ne haragudj, hogy hívtalak! – Te meg bújj vissza a feleségedhez! Jó éjt! – tette le a kagylót Fritz. – Könnyű azt mondani! – akasztotta vissza a telefont Wolfi is. Csak állt ott, és egyre sokasodtak a kérdések a fejében. Most már Tom álma is kezdte aggasztani, bár jó ideje nem hallott róla semmit. – Azt mégsem írhatom a jelentésembe, hogy egy jó barátomat rossz álmok gyötrik, és ez összefüggésben lehet a kérdésekkel – rázta meg a fejét. Végül arra jutott, bármennyire is kellemetlenül érezte magát, hogy utána kérdezett a dolgoknak, Fritz nem tud semmiféle mozgolódásról, úgyhogy az angolok ügyében megtett minden t le telhet t, akár vissza is mehet aludni az asszonya mellé, hiszen jelen helyzetben úgysem tud többet tenni.

AZ ADRIAI-TENGER, 2005. JÚNIUS 5 16:43 – Rendben, készen áll! – mondta Milos elismer en bólintva, amikor pár napos távolléte után újra felmérte Mónika fejl dését. A sziklaperemen állva hosszasan nézte a t lük hétszáz méterre lév célpontokat a gyakorlópályán, ahol az összes bábu kettéhasadva hevert a kiégett gazos, kopár földön. Átadta a távcsövet a n nek, aki nyugtázta a hallottakat, és nekiállt összecsomagolni a puskát és az eszközöket. – Hallotta, amit mondtam? – kérdezte az öreg partizán. – Igen – vágta rá a n , de nem tudta hova tenni a szavakat. – Holnap megválthatja a lányát. Mónika karja hirtelen elzsibbadt, aztán elöntötte a meleg. Ujjai bizseregtek, felfoghatatlan érzés töltötte el, kétkedéssel vegyített boldogság. – A lányomat? Viszontláthatom a lányomat? – kérdezte hitetlenkedve. – Úgy érti, elmegyünk innen, és visszakapom az életemet? – Igen, elmegyünk innen, és ha teljesíti a feladatát, akkor megszabadul t lem – felelte Milos Ketten álltak a kürt tetején, a semmi közepén. Móni már számtalanszor eljátszott a gondolattal, hogy leugrik innen, vagy a mélybe taszítja az öreget. Sokszor a téboly küszöbér l hozta vissza az a néhány perc, amikor a lányával beszélhetett, a tudat, hogy nap mint nap érte, és az anyjáért küzd. Már olyan régóta voltak a szigeten, hogy el sem tudta képzelni, valaha s kijut err l a megátkozott helyr l. Most mégis értelmet kezdett nyerni mindaz, amiért dolgozott, amiért mindennap megalkuvó módon, némán eladta a lelkét. Hitte is, meg nem is a hallottakat. Abban biztos volt, hogy az Öregnek konkrét célja

van vele, és azzal is tisztában volt jó ideje, hogy meg kell ölnie valakit.

* Milos pontosan végiggondolt mindent el re, és ügyelt rá, hogy Móni csak a legutolsó pillanatban tudja meg a részleteket. Cápa már egy hete Belgrádban volt, hogy felmérje a terepet. Pontosan áttanulmányozta a miniszterelnök programját, számba vette a konvoj lehetséges útvonalait, feltérképezte, mely pontok vannak megfelel en távol az eseményekt l, hogy elmenekülhessenek, mégis elég közel ahhoz, hogy Milosék le tudják l ni Szerbia els emberét. Számtalan toronyházat, szállodát, emlékművet megnézett, végül választása a konferencia színhelyét l légvonalban körülbelül hétszáz méterre lév óratoronyra esett. Ez bizonyult a legideálisabb helyszínnek, mert a régi városrészen helyezkedett el, ahol az utcákon ugyan nyüzsögtek a járókel k, de ha nem volt különösebb indok rá, akkor egy lélek sem ment a torony épületébe. Az öreg partizán úgy dolgozott, mint régen. Nem hagyott nyomot maga után, nem szállt meg szállodákban, nem telefonálgatott, és f képp nem használta a világhálót. A külvilág számára szürke volt, egyszerű öregember, senki sem figyelt fel rá. A tereken galambokat etetett, az egyéb megfigyelési pontokon pedig botjára támaszkodva megpihent az elmúlt napok támadást el készít bejárásain. Mire Milos a n vel Belgrádba érkezik, már mindent precízen megszervez. Két nappal a tervezett akció el tt a felderített, leegyeztetett információkat lerajzolva, a szükséges kulcsokat lemásoltatva, egy szakadt Ford Taunusba ült és a tengerpartra hajtott. Leparkolt a járművel és a dokumentumokat a vezet ülés alá rejtette. Majd kiszállt és elsétált a városka központjában lév buszpályaudvarra. Ivott egy kávét, megvette a Belgrádba szóló jegyét és estére ismét a f városban volt.

AZ ADRIAI-TENGER, 2005. JÚNIUS 6. 06:50 Mónika az utazás hajnalán összepakolt holmival ült az ágya mellett a földön. Ideges volt, nem tudta, mi következik. Bármilyen furcsán is hangzott, félt elmenni innen. Noha minden porcikája áhította a szabadságot, a szigeten folyó monoton élet egyfajta biztonságot adott számára, de most fogalma sem volt róla, hogy mi következik: a vég vagy a kezdet. Milos kérésére feketébe öltözött, kényelmes cip t vett, magánál tartott egy sapkát és a b rkesztyűjét. Megpróbált minden eshet ségre felkészülni, ha futni, úszni, vagy mászni kell. – Elkészült? – lépett a szobába az öreg. – El – pattant fel Mónika. – Fel lem indulhatunk. A kishajóban töltött visszaúton gondolatok százai keringtek a fejében. Ahogy kilavíroztak a labirintusszerű barlangból, Mónika azt vette észre magán, hogy már egyáltalán nem aggódik, vajon nekimennek-e valamelyik sziklafalnak. Olyan sokszor úszta le a távot, hogy már minden fordulót ismert, tudta hol vannak a kiálló zátonyok a víz alatt, és a sötétség sem zavarta. A barlangból való kiérés azonban felkavarta érzéseit, átlépték azt a vonalat, amit ismert, újra körbevette a bizonytalanság. Milos óvatosan, olyan ütemben játszadozott a gázzal, hogy a háborgó hullámok ne csapják a sziklafalhoz a motorcsónakot. Hamar kiértek a nyílt vízre, és innen hosszú utazás kezd dött. Az öreg nem beszélt, a n nem kérdezett. Pár órával kés bb partot értek, ahol átszálltak egy rozzant Ford Taunusba. Mónikának lelki felüdülés volt az autóút, újra fákat, házakat, aszfaltozott utat, iskolába induló gyerekeket látott. A hosszú út azonban csak még több kérdést vetett fel benne, képtelen volt elhinni, hogy az öreg csak úgy elengedi dolga végeztével. Rosszat sejtett és minden érzéke riadót fújt. Tervet akart kovácsolni szökésére, vagy legalább arra, hogy a lánya szabadságát biztosítsa, de nem volt elég információja ahhoz, hogy bármit is kitaláljon. Egyetlenegy dolgot döntött csak el, azt hogy valamilyen módon meg kell mentenie a lánya és az anyja életét.

Mire feleszmélt gondolataiból, már megérkeztek Belgrádba. Milos az egyik piros lámpánál hátranyújtott egy fekete kend t, olyat, amilyet a szerb öregasszonyok hordtak f köt nek. – Vegye föl ezt! Mónika ismerte a viseletet, számtalanszor látta, Karola hogyan köti magára a jellegtelen ruhadarabot, ezért csak utánozta a mozdulatokat, majd megnézte magát a tükörben. Úgy nézett ki, mintha is egy helybéli, hatvanas éveiben járó asszony lenne; smink nélküli arca, és a lehangoló, fekete holmi tíz éveket öregített a külsején. Kisvártatva megálltak egy parkolónál. Milos a csomagtartóban egy hasonlóan nagy kend be csomagolta Mónika sporttáskáját, amibe beletette a szétszerelt puskát, és az eszközöket is, majd a n hátára er sítette a csomagot. Utána kivett egy göcsörtös botot, feltett egy széles keretes szemüveget és egy kalapot, bezárta az autót, aztán kissé görnyedt járással belekarolt Móniba, majd elindultak az utcán felfelé. Móni végre megértette, minek a kend . Pont úgy néztek ki, mint egy öreg, régimódi, vidéki házaspár, ahol mindig a n k cipelik a terheket. is begörnyedt, hogy hitelesebb legyen a színjáték, és kíváncsian követte Milost. Nem tehetett mást. Az utca zsúfolt volt, a macskaköves lejt kön emberek sokasága igyekezett a dolgára, tudomást sem véve a két öregr l. A domb tetején, a régi óratoronynál aztán Milos megállt, és leült egy padra, Móni el tte ácsorgott. Tudta, hogy az öreg nem fáradt, csak vár valamire. Amikor kihaltabb lett az utca, áthúzta magával a n t a toronyudvarra, gyorsan bezárta maguk mögött a kaput, és az épület tövébe vezette. – Hagyja itt a holmiját, és hozza fel a fegyvert! – utasította. Móni gyorsan levette a kend be csomagolt sporttáskát, és az ajtó el tti bokrokba dugta, amíg az öreg egy kulcsot vett el , és halkan kinyitotta az ajtót. Az épület három emelet magas volt, régi vaslépcs k vezettek fel a toronyba. Móni szemei el tt azok a vidám képek futottak át, amikor Judyval egy templomtoronyba akartak feljutni, hogy Gojkovic villája után kémkedjenek. Akkor újságírónak adták ki magukat, és csak lencsevégre akarták kapni a bent lakókat, de most egy katonai fegyvert cipelt a hátán. Eltűn dött, mennyit veszekedett Tommal és Kistehénnel, hogy milyen veszélyes akciókba sodorják t. Igazán most értette csak meg, mennyire vigyáztak rá a társai. De mára már

megsárgult, vidám emlékkép lett mindaz, ami ott történt, éles kontrasztot alkotva a mostani helyzet rideg némaságával. Vágyakozott vissza a csapatához, a barátaihoz. Ahogy felfelé igyekezett, világossá vált számára, hogy az lett volna a helyes lépés, ha a Milossal való els találkozás után rögtön értesíti a csapatot, de sajnos az öreg erre a lehet ségre is fel volt készülve. Pontosan végiggondolt mindent, lépésr l lépésre – gondolta –, biztosan nem akar életben hagyni majd. Vagy mégis állja a szavát? A remény apró szikrája azért még ott pislákolt benne a partizánnal kapcsolatban. Amikor felértek a karbantartó szobába, Milos megütögette a fejük felett lassan forgó rudazatot, hogy figyelmeztesse Mónikát a mutatókat mozgató alkatrészekre, aztán körbekémlelt az ablakoknál. Móni is kilesett az egyik nyíláson, óvatosan, hogy az utcáról ne láthassák. Az óra mögötti részr l csodás volt a kilátás, szinte az egész várost látni lehetett. A házakat, a folyót, a hidakat. Egy percig gyönyörködött a látványban, aztán feltűnt neki, hogy minden híd fel van lobogózva, a keresztez déseknél pedig rend rök irányítják a forgalmat. Itt valami nagy összejövetel lesz – gondolta. Félelem fogta el, zsigereiben érezte, hogy valami borzasztó tettre kényszerítik, és – ha megteszi – számára nincs menekvés. – Hol a lányom? – fordult vissza szélsebesen, az éppen mögé lép Milosnak szegezve a kérdést. – Biztonságban – hangzott a felelet. – Elengedem, ha elvégzi a feladatát. – Nem! – csattant fel Mónika. – Nem csinálok semmit, amíg nem biztosít arról, hogy jól van és szabadon engedte az anyámmal együtt! – Ugyan, ne nézzen bolondnak, akkor végképp nem csinálna semmit – nevetett az öreg. – Komolyan beszélek! – nézett mélyen fogvatartója szemébe a n . – Semmit nem teszek, amíg nem gy z meg arról, hogy szabadon engedte ket! És ne jöjjön nekem telefonhívásokkal, annál többet akarok! Milos hátrébb lépett és egy távcsövet szedett el felszereléséb l. Átnyújtotta a n nek és nyugati irányba mutatott. – Nézzen két óra irányába, keressen egy teret egy szoborral! Móni kicsit meghökkent, elvette a messzelátót és sokáig nézte még az öreget szinte szuggerálva, hogy bele tudjon pillantani, ha csak egy

villanásra is az agyába. Aztán a szeme elé tette a látcsövet és vadul pásztázni kezdte a környéket. Megtalálta a szobrot, ami mellett bekerített játszótéren gyerekek szaladgáltak. Érezte, ahogy meglódul a pulzusa. Tovább kutatott, majd hirtelen észrevette kislányát a hintáknál, nagymamája és egy ismeretlen, id s férfi társaságában. Az öregember jelenléte hideg késként hasított tudatába. A távcs jól működött és a vénember arcát nézve nála jegesebb tekintetű, kegyetlenebb arcú személyt keveset látott. Szemei akarata ellenére megteltek könnyel, de visszanyelte a sírást. Most nem mutathatott gyengeséget. – Engedje el ket! – mondta kemény tekintettel, mégis alig hallható hangon, mert az elfojtott sírás miatt alig tudott beszélni. – Nézze, számoltam vele, hogy az utolsó pillanatban válaszút elé állít – vette vissza a távcsövet Milos –, ezért egyszerű rendszert találtam ki. Láthatta, hogy a családja él és virul, semmi bajuk sincsen. A társam viszont figyel rájuk, és egyetlen jelre vár, hogy elengedje ket, vagy… – Akkor jelezzen neki! – vágott közbe Móni, hangja parancsoló volt, és ellentmondást nem tűr . – Mert amíg nem látom, hogy elmennek, addig nem vesz rá engem semmire! – fenyeget zött vaktában. Valójában azonban fogalma sem volt, hogy mihez kezdjen. Milos elmosolyodott, és ez még jobban irritálta a n t. – A jelet csak maga tudja leadni! – nézett rá összehúzott szemöldökkel. Móni összezavarodott. – Régóta figyelem magát, tudom, hogy saját magán kívül csak a lánya érdekli, és természetesen a pénz. De amire most készülünk, azzal kapcsolatban csak akkor számíthattam magára, ha folyamatosan sakkban tartom. A saját csapattársai sem bíztak magában én hogy tehetném? Ha lelövi, akit kell, a lánya szabad. Ha elvéti, halott. Ennyire egyszerű! – tárta szét ártatlanul a karját. Móni dühös lett, legszívesebben nekiment volna az öregnek. Gyűlölte az éles eszét, a kegyetlen logikáját. Gyűlölte, hogy mindig a markában tudja tartani. – Mégis hogyan tudja meg, hogy a célszemély halott? – kérdezte kisvártatva Móni, beletör dve sorsába. – Egy emberünk a védett személy közelében van, megfigyel ponton. Onnan tájékoztat majd minket is az érkezésér l, és

az akció után rádión jelez, hogy maga sikeresen végrehajtotta-e a feladatát. Móninak el kellett ismernie, hogy Milos mindenre gondolt. Nem volt többé választása, ott állt az óratorony tetején, és nem tudta, de arra készült, hogy lel je Szerbia miniszterelnökét.

GÖRÖGORSZÁG, ATHÉN, 2005. JÚNIUS 6. 15:13 James Broman kényelmetlenül üldögélt az Akropolisz alatt elhelyezked tavernában. A helyszín ideális volt, mivel a meredek mészk falak takarásában, az út végén üzemel vendégl a maga nemében egészen eldugott helynek számított, még akkor is, ha rá lehetett látni az ógörög fellegvárra, hiszen számos kisvendégl mondhatta magáénak ezt a címet. Broman mégis feszengett. Fogta a jéghideg pohárba töltött ouzót és egy hajtásra lenyelte. Jólesett a hideg, ánizsos íz a tűz napsütésben. Drakulicot várta és a szerb politikus kérésének megfelel en egyedül volt az étteremben, de pár utcával arrébb két embere várt a jelzésére. Úgy beszélték meg, hogy két percenként küld egy elektronikus jelet a telefonjával, és ha a jel kimarad, akkor társai értesítik a hatóságokat, és behatolnak az étterembe. Broman ennek ellenére nem érezte magát biztonságban. – Hiszen én kérettem ide – fegyelmezte saját magát –, inkább neki lenne oka aggodalomra. A két nappal korábbi megbeszélések értelmében magára vállalta a feladatot, hogy titokban felvegye a kapcsolatot Drakuliccsal a piszkos bombák megtalálása érdekében. Eközben Nagy-Britanniában az összes rend ri és titkosszolgálati egységet riadóztatták, hogy radioaktív anyagot keressenek, eddig sajnos eredmény nélkül. A találkozóhoz valamilyen semleges területet kellett választania, mert nem kívánt ezért Szerbiába utazni, viszont a kormánybiztostól sem

várhatta el, hogy Angliába menjen. Így esett választása Görögországra. Szerette ezt az országot, rengetegszer járt itt, és jó kapcsolatot ápolt a helyi titkosszolgálatokkal. Jó érzés volt egy kicsit kimozdulni London forgatagából. Ugyan Athén sem számított kifejezetten csendes városkának, hiszen a belváros utcáin tet zött a csúcsforgalom, és turisták tömege szállta meg egész évben az ókori emlékek paradicsomát, számára mégis felüdülés volt a napsütötte tengerparton kocsikázni, és úgy átgondolni mindent, hogy a mobiltelefonja nem csörög lépten-nyomon. Drakulic pontosan érkezett, átverekedte magát a kovácsoltvasból készült székek tömegén, és egyenesen az angol asztalához lépett. Broman felállt, hogy köszöntse, és körbenézett, nem látja-e az exkormánybiztos kíséretét. Ránézésre úgy tűnt, a szerb politikus egyedül érkezett, de biztos volt benne, hogy test rei a közelben vannak. – Köszönöm, hogy eljött! – üdvözölte kézfogással Drakulicot, majd hellyel kínálta. Maga is megütközött udvarias gesztusain, hiszen jól tudta, hogy egy kollaboráló háborús bűnössel ül le tárgyalni. A tét viszont nagy volt, hiszen sem a társszervezetek, sem a hivatalos úton történt megkeresések nem vezettek eredményre a válság megoldását illet en, az id pedig egyre fogyott. Bromannak bármi áron meg kellett találnia a szigetországot fenyeget bombákat. – Meglepett a telefonja! – válaszolta Drakulic értetlenséggel az arcán. Broman sejtette, hogy mindez csak színjáték. Drakulic éleselméjűsége mellett kiváló színészi adottságai is voltak, amelyeket remekül kamatoztatott az élet minden területén. – Igen, sajnos egy kényes ügybe csöppentem, és szeretném minél gyorsabban, és hatékonyabban megoldani. Drakulic gyorsan rendelt egy italt a kiérkez pincérlánytól, hogy ne akassza meg a beszélgetést. – Kíváncsian várom, miben lehetnék én a segítségére. Mint tudja, egyezségünknek megfelel en visszavonultan élek – tette hangsúlyossá második mondatát. Az angol minden porcikájában érezte, hogy már megkezdték az áralkut az információkért cserébe, és sajnos el kellett ismernie, hogy a vele szemben ül ember igazi nagyágyú a politika terén.

– De azért még vannak kapcsolatai, és ha nem tévedek, még foglalkoztatja régi embereit – vette fel a kesztyűt Broman, elárulva, hogy azért szemmel tartják Drakulic tevékenységét. – Tulajdonképpen csak a háttérb l segítek a családomnak, mintegy tanácsadóként a bányáknál és az épít iparban – szerénykedett Drakulic. – És a gyógyszergyáruknál – fejezte be a listát Broman. Pontosan tudta, hogy Drakulic családja húzta a legnagyobb hasznot a háború utáni újjáépítésb l. Megszerezte a lerombolt hidak, épületek, utak újjáépítésének jogát, bányáiból magas profittal szállíttatja az építési anyagokhoz a kavicsot, és mindezt saját államával finanszíroztatta. A kórházai pedig tele voltak a háborúban megsérült, vagy a fert zések miatt ágyba kényszerült betegekkel, akiknek jó áron gyógyszert adott el. – A családomra kíváncsi csak, vagy van valami konkrétum, amiért idekéretett? – kérdezte megelégelve a szúrós utalásokat a kormánybiztos. – Nos, olyan információk birtokába jutottam, miszerint széls séges csoportok fenyegetik a hazámat – kezdett bele Broman, beszélget társa arcát fürkészve, aki teljesen közömbös maradt. – Ezzel nem mondott újat. Nagy-Britannia az els számú nagyhatalmak között van, természetes, hogy a széls séges csoportok célpontjaként az els tízben szerepel – mondta Drakulic tanári hangját el véve. – Valóban, de most egy Balkánon működ terrorszervezetr l van szó, amely a napokban tervez valamit – felelte Broman. Drakulic szeme határozottan élénkebb lett. Közelebb hajolt az asztalhoz és mélyen Broman szemébe nézett. – Szerbiának tudtommal nincsenek terrorszervezetei! Legalábbis az én szolgálati id m alatt nem voltak! – A drogszállítmányok terén azért mindig is jeleskedtek – jegyezte meg az angol. – Az nem ugyanaz – szögezte le Drakulic. – A széls séges nézeteket soha nem tűrtük országunkban, és mindig tettünk ellene, hogy még csírájában felszámoljuk az efféle törekvéseket. Általában a muzulmán lakosság között mutatkoztak terrorista tevékenységre utaló

jelek, de mint mondtam, Gojkovic elnök idején kordában tartottuk a polgárainkat megzavaró küls er ket és ideológiákat. – Annyira, hogy ez háborúba torkollott. – Mr. Broman, számos kiváltó oka volt a háborúnknak, de minden gondunkat megpróbáltuk saját határainkon belül intézni. Most demokratikus az országunk, de mint hallom, önöket fenyegeti veszély! Ön mit tekint súlyosabbnak? Broman megrázta a fejét. – Az éles pengeváltások nem vezetnek sehova – gondolta és félretéve ellenérzéseit, megpróbált hideg fejjel csak a feladatára koncentrálni. – Segítsen a bombák nyomára bukkanni, én pedig szólok néhány jó szót az ön érdekében. – Bombák? Talán elmesélhetné, mir l is van szó, akkor meg tudom mondani, tudok-e segíteni! – felelte Drakulic. Broman mélyen belenézett a vele szemben ül férfi szemébe, hátha okosabb lesz, de érezte, nem maradt más választása, el kell mondania az információit. A maffiatagokkal való leszámolásnál kezdte, és a bűncselekmény helyszínén talált adatokkal folytatta. Végig attól tartott, mikor kap közbevet leg olyan kérdéseket, amelyek arra vonatkoznak majd, vajon hogyan szerezték meg ezeket a friss adatokat a szerb rend rség rendszereib l a ködös Albionban. A kormánybiztos azonban meg sem szólalt. Figyelmesen hallgatott és látszott, szinte minden adatot felszív az agyába. Reagálást is csak a három piszkos bomba Angliába történ esetleges bejutása kapcsán tett. Hozzászólása tömör és vel s volt. – Mr. Broman, önök nagy szarban vannak – mondta. – Meglátom, mit tehetek! – állt fel az asztaltól, és egy bankjegyet tűrt a hamutartó alá a pincérnek. – Néhány óra múlva, ha tudok valamit, jelentkezem. Viszlát! – köszönt el Drakulic és határozott léptekkel elindult. Broman kétes érzésekkel nézett utána. Tudta, hogy a város melletti kis repül téren egy magángép várja.

JELEN „Mindig zavard össze az ellenségeidet. Ha nem biztosak benne, ki vagy, és mit akarsz, nem tudhatják azt sem, mi lesz a következ lépésed.” Szun-Ce

AZ ELNÖKGYILKOSSÁG PERCEIBEN SZERBIA, BELGRÁD, 2005. JÚNIUS 6. 15:28 A lövedék hatalmas dörrenéssel robbant ki a hosszú cs b l, és kegyetlenül, hangsebesség felett süvített a célpont felé. 0,8 másodperccel kés bb a célszemély teste a nagy erejű lövedék becsapódásának energiájától gyakorlatilag kettészakadt és holtan esett a földre. Körülötte rületes zsivaj és rohangálás kezd dött. Mónika szinte a lövéssel egy id ben cselekedett. Amint felismerte a célkeresztben Szerbia miniszterelnökének arcát, rájött, hogy számára nincs visszaút. A felkészülés idején elsajátított meditáció tökéletesen lenyugtatta elméjét. Miel tt meghúzta az elsüt billentyűt, már tudta, mit kell tennie, pontosan látta minden egyes mozdulatát maga el tt. Nem volt mit vesztenie, hiszen biztos volt benne, hogy Milos nem hagy maga után szemtanút. A következ pillanatokat éppen olyan összeszedetten hajtotta végre, ahogyan ráhelyezte a célkeresztet a miniszterelnök hátára. Periférikusan látta, ahogy a mellette fekv Milos kissé az oldalára fordul, és a mellkasához nyúl. Nem várta meg, míg el veszi hangtompítós pisztolyát. Bal kezével elkapta a fegyverért nyúló kezet, és visszarántotta, majd testével ránehezedett az öregre, hogy ne tudja el venni a pisztolyt. Minden, amit eddig tanult, ezekben a másodpercekben teljesedett tudássá. Most végre megértette Tom tanait: Az akció mindig gyorsabb, mint a reakció! Neki kellett el ször cselekednie, hogy az öreg csak követhesse. Csupán a pillanat tört részén múlt, hogy nem a mellette fekv partizán diktálta a történéseket. Móni belekönyökölt a bordáiba, ahogy feltornászta magát álló helyzetbe, arra törekedett, hogy a férfi ne húzhassa el a kezét a teste alól, mert akkor neki vége. Az öreget váratlanul érte az agresszív támadás, és nem tudott elég gyorsan úrrá lenni a helyzeten. Móni

felállt, és próbálta teljes erejéb l fejberúgni a földön hasaló embert. Lába a fekv helyzetb l való felállás után még nem tudott csontrepeszt er vel becsapódni, így csak félig találta el a partizánt. Milos feje hatalmasat koppant a padlón, Mónika pedig az ajtó felé hátrált. – Meghalt! – recsegte a rádió ebben a pillanatban. A n gyorsan a rádióért nyúlt, hogy az öreg ne tudjon visszajelentkezni, ez a pillanatnyi késlekedés viszont elég volt ahhoz, hogy Milos el rántsa a pisztolyát és kétszer a n után l jön, Móni szerencséjére azonban még nem látta pontosan a célt. Mónika a rádióval kezében kimenekült a lépcs házba és bevágta maga mögött az ajtót, majd a falnak támasztott, lecserélt rudazatokat lerántotta, hogy eltorlaszolja a kijáratot.

* Milos megpróbált felpattanni, de megszédült. Minden idegszálával arra koncentrált, hogy elkapja a n t, nem engedhette ki a toronyból. Kicsit megingott, ahogy felegyenesedett, a becsapódó ajtó felé tartotta a fegyvert és ismét l tt. Hallotta az ajtó el tt a hatalmas csattanást. Karjával megpróbálta követni a kívülr l beszűr d hangok irányát. Végigl tte a falat, hátha egy lövedék, átütve a téglákat, eltalálja a menekül Mónikát. Megindult az ajtó felé, és miközben bal kezével hátranyúlt és kivett egy teli tárat az övére er sített tartóból, jobb kezével már ki is oldotta az üreset pisztolyából, ami leesve fémesen koppant a talajon. Hallotta, ahogy a n lerohan a lépcs n. Nekifeszült az ajtónak, hogy minél gyorsabban kijusson, de az nem engedett. Milos dühös lett, még soha nem hibázott ekkorát. Nem engedhette elmenni! Rárúgott az ajtóra, ám az csupán néhány centit mozdult kifelé. Az elöregedett alkatrészek súlyos halomként akadályozták a kifelé nyíló ajtó mozgását. Milos nekiveselkedett, hogy kinyomja vállával, de az csak annyit engedett, hogy a kezét kidugja a nyíláson. Még látta eltűnni a n t a lépcs fordulóban. Kezével követte az alakot, miközben ujja könyörtelenül rángott az elsüt billentyűn. Móni elhagyta az els lépcs fordulót, nem nézett vissza, csak hallotta, ahogy az öreg megpróbál kitörni. Éget fájdalmat érzett a

karjában, de nem volt ideje megnézni, mi történt. Valószínűleg megrántottam dulakodás közben – gondolta és próbált nagyobb sebességgel futni. Lövedékek süvítettek a feje fölött, tenyérnyi darabokat kirobbantva mögötte a falból. Ahogy rohant lefelé, igyekezett minden mozdíthatót a lépcs re rántani. Üres kartondobozok, régmúlt felújításból hátramaradt zsaluanyagok jelentették az összes lehetséges eszközt, hogy lelassítsa a rá vadászó partizánt. Milos újra hátrébb lépett, és több rúgást mért az ajtóra, ami lassan engedett annyit, hogy kiférjen a nyíláson. Kihajolt a korlátok fölött, és látta a lefelé rohanó alak árnyékát. Amíg sejtette, hol jár, utánal tt, aztán is megindult lefelé. Szédülése még nem hagyott alább. Bal kezével a korlátba kapaszkodott, pisztolyos kezét pedig felfelé fordítva a falnak támasztotta, hogy ne essen el. Dobozok, faanyagok állták el az útját. Mérgesen rúgta odébb az akadályokat. Mónika végre elérte a bejárati ajtót, mindkét kezével kitolta, majd gyorsan becsukta maga mögött, és rázárta a hevedert. Meger sítésként egy vastag deszkát rakott a pántokra. A súlyos faajtó és az azt keresztben lezáró falap némi el nyt ígért. Gyorsan el vette a bokorba rejtett táskáját. Nem volt ideje átöltözni, csak kirángatta a belegyűrt zakót, és magára öltötte. Ahogy a karját emelte, borzasztó fájdalom hasított a vállába, odakapott, tenyere csupa vér lett. Eltalált az a szemét! – morogta. Kétszer körbehurkolta a táska vállpántját, majd beledugta a kezét, és a vállára akasztotta, úgy, hogy a hurok a hónalj a és a válla vonalában legyen, aztán lenyomta a táskát. A pánt a súlytól összeszorította a vérz sebet. Móni feljajdult, de nem volt ideje többet foglalkozni sebesülésével. Ennyit tudott tenni a vérzés csillapítása érdekében. Kicsit leporolta fekete nadrágját, ami a zakóval együtt teljesen hétköznapi ruhának tűnt, majd kisietett az udvarról, és elvegyült a sétáló emberek közt. Pár méter után t is elnyelte az utcai forgatag. Milos képtelen volt áttörni a kívülr l lepántolt, vastag toronyajtót. Tett ugyan pár medd próbálkozást, de maga is tisztában volt ennek lehetetlenségével. Vissza kellett mennie a lépcs kön, hogy valami kiutat találjon. Ablakok csak az els szintt l voltak. Hónaljtokjába csúsztatta a pisztolyt, mert mindkét kezére szüksége volt. Kiakasztotta a kis vasklamnit, ami a rácsos ablak rögzítésére szolgált, és kitárta. Jó

két méterre volt a föld felett. Körbenézett, hogy valami egyenesebb talajon érjen földet, aztán ugrott. Túl magasról kellett kiugrania, és nem kockáztatta meg, hogy megsérüljön a térde, inkább berogyasztotta, és hagyta, hogy a lendület továbbvigye, ahogy annak idején ejt erny s kiképzésén tanulta, kigurulva az esés energiáját. Újra felegyenesedett, és rájött, hogy a toronyudvar másik oldalára jutott. Körbe kellett mennie, hogy kijusson az utcára. Mérges volt, ha csak néhány pillanatot is vett igénybe a kerül , mindezzel felbecsülhetetlen el nyt adott a n nek. – Nem menekülhet el! – morogta magában. – Nem maradhat szemtanú! Rohant, hogy utolérje áldozatát, de mire az utcára ért, Móni teljesen eltűnt. Rádióját a n elvitte, nem tudott jelezni a többieknek, de ez kevésbé zavarta, hiszen tudta, hogyha társai nem kapnak jelzést t le egy bizonyos ideig, akkor újra elfogják a gyereket és az öregasszonyt. Fejét rázva megállt egy pillanatra, mert az ajtó mellett a földön apró bíborvörös pontokat látott. Tehát, eltaláltam, a kérdés az, mennyire sérült meg! – méregette a foltokat. – Most nyilván a gyerekéért megy a játszótérre. Hamarabb kell odaérnem! – gondolta és gyors tempóban elindult.

* Móni szaporán szedte a lábát, de nem rohant, megpróbált elvegyülni a tömegben, és tényleg a játszótér felé igyekezett, ahol a lányát látta korábban. Iszonyú nehéz volt megállnia, hogy ne nézzen folyton hátra. Milos valószínűleg kiszabadult már a torony fogságából. Csak két perc el nyöm lehet – Suhantak a gondolatok fejében. Nem tudta, mit tegyen, csak valami bels ösztön hajtotta a lánya felé, noha jól tudta, a vesztébe rohan. Cápa csak a jelre várt. Ha az öreg nem hazudott, akkor a miniszterelnököt ért támadás után elengedte a családomat – nyugtatgatta magát. – Látnom kell ket! Nem tudhatta biztosan, de oda kellett mennie. Persze számolt azzal is, hogy Cápa újabb parancsot kap… ebbe bele sem mert gondolni. Haját a zsebébe rejtett gumival kontyba fogta, zakója élénk barackszínű

volt, így abban bízott, hogy az öregek nem szúrják ki olyan gyorsan. Táskájából még el túrt egy könnyű kis szélkabátot, és sérült vállára terítette, hogy lassan átvérz zakója ne tűnjön fel senkinek. Átvágott a f téren, gondosan ügyelve rá, hogy mindig a legnagyobb tömegben legyen. A városrészben szirénázó autókat lehetett hallani egyre több helyen. Még egy háztömbnyit kellett gyalogolnia, hogy a következ úthoz érjen, ami már a parkot határolta. A magasból pontosan megjegyezte, merre kell mennie. A szűk, kietlen utcákon rohanásba kezdett, mígnem újabb, emberekkel teli szakaszra nem érkezett. A f útnál megállt a gyalogosoknak pirosat jelz lámpa el tt, és egy öregasszony mellé lépett. – Segítek a csomagokkal – karolt belé mosolyogva, de meg sem hallotta az asszony hálálkodását. Körbenézett, meglátja-e valamelyik fogvatartóját, de nem látott senkit. Már észrevette a szobrot, ami a játszótér mellett volt. Szíve egyre hevesebben dobogott. Rohanni akart, odafutni és magához ölelni végre a kislányát, de egy bels , józan hang megállította. Pontosan erre számítanak! Ha odamész, elkapnak, és akkor mindenkinek vége! Képtelen volt megfordulni, akár egyetlen pillanatig is, de látnia kellett ket. A lámpa zöldre váltott, nyugalmat er ltetve magára átsegítette a nénit, aztán elbúcsúzott, és sietve a parkosított rész bokrai mögött haladt tovább a játszótér felé, ami elég takarást biztosított számára. Ahogy meglátta a mászókákat, kicsit lelassított, és feszülten figyelte a területet, de nem látta sehol a gyereket. Kétségbeesetten keresgélt, amikor a tér másik felénél észrevette édesanyját, ahogy kézen fogva vezeti unokáját az út túloldalára. Boldogság töltötte el, már éppen nekiindult, hogy eléjük szaladjon, amikor Karolát és a Cápa nevű öreget vette észre, ahogy hátulról bekerítik édesanyját. – A francba! Megjött az a szívtelen dög is! – gondolta Karolára nézve. Kiabálni kezdett, figyelmeztetni akarta anyját a veszélyre, de a szirénák hangja és a forgalom elnyelte meggondolatlan próbálkozását. Karola és Cápa karonfogta az id s asszonyt, aki megpróbálta kiszabadítani magát. Mónika nekiiramodott a kerítés mellett, de az egész teret meg kellett kerülnie, hogy elébük vágjon, a rács, ami megakadályozta, hogy a gyerekek kiszaladjanak az útra, most leküzdhetetlen akadályként tornyosult a fejét vesztett anya el tt. Látta,

ahogy anyukája rángatja a kezét és ellenáll, de az emberek körülöttük tudomást sem vettek az öregekr l, mintha csak egy családi perpatvar zajlott volna el ttük, közömbösen kerülték ki az id s embereket a gyerekkel. Aztán a n feladta, Móni látta, ahogy Karola a kabátján keresztül valami hegyes tárgyat szorít anyja oldalához, és mond neki valamit. Az ellenállás abban a szempillanatban megszűnt, az id s asszony átkarolta unokáját, és megadóan követte támadóit, akikkel eltűntek a következ utcasarkon. Mónika szinte összeroskadt, egyik kilátástalan helyzetb l a másikba csöppent. Nem tudta, mit tegyen, legszívesebben mindent feladva utánuk futott volna, de az csak pillanatokra nyújtott volna megoldást. A környéket közben egyre hangosabban beharsogta a szirénázó ment - és rend rautók zaja, a parkban nyugodtan sétálgató emberek egyszerre kíváncsiskodva néztek körbe. Móniba belenyilallt a felismerés: Megöltem a miniszterelnököt! Mindenki engem keres! Lezárják a várost! Összeszedte magát és elindult a város másik irányába. El kell innen tűnnöm! Biztonságos helyre kell mennem, hogy nyugodtan végiggondoljak mindent! – gy zködte magát. – Ezért kellettem nekik, hogy elvigyem a balhét! Most pedig veszélyes vagyok rájuk nézve, hiszen tudom, kik állnak az akció mögött! Az öreg Milos és bandája…, röhögnöm kell, semmit nem csinálnak utasítás nélkül és az irányító csak egy ember lehet! Marco Drakulic! Ebb l következ en én kellek nekik, méghozzá holtan, nem a gyerekem! Addig biztosan nem bántják, amíg engem el nem kapnak! – fogta siet sre lépteit. Gyorsan kellett cselekednie. Nem volt nála sem pénz, sem iratok. A legzsúfoltabb utca felé vette az útját. A hömpölyg tömegben tucatjával talált vele egyforma magas, vörös, hosszú hajú n t, akinek elemelhette a tárcáját. A sarki könyvesboltban aztán vásárolt egy térképet, hogy megnézze az összes kiutat a városból, és megtalálja a Magyarország felé vezet autópályát. Térképpel a zakójában a városból kifelé igyekezett. Szép id volt, az emberek el szeretettel ültek ki a cukrászdákba egy süteményre. Az üzletek mögött szinte hívogatóan parkoltak a nagy teljesítményű motorok. Móninak már nem volt vesztenivalója. Tudta, hogy a motor lenne a legideálisabb a szökéshez, de sérült karját alig bírta mozdítani. Továbbment és az autókat kezdte fixírozni. Gyorsat akart és f leg hamar, de csak a régi típusok jöhettek számításba, mert

azokat tudta kinyitni egy drótdarabbal. Még annak idején a volt barátja mutatta meg neki, hogyan kötöttek el fiatalkorukban autókat. Egy elhagyatott utcába tévedt, a túloldalon hívogatóan állt egy piros Opel Manta. Elég régi volt ahhoz, hogy fel tudja törni, és elég sportos, hogy gyorsan elhúzzon vele. Óvatosan körbenézett, nemcsak az utcát, de a házak ablakát is ellen rizte, ne lássák kamerák vagy kíváncsiskodó vénasszonyok. Kivette hajából a hullámcsatját, és kampós végű drótot csinált bel le. A többi már csak türelemjáték volt. Az ajtó gyorsan megadta magát, a motor beindítása már nem volt annyira gyerekjáték. Bal karja szinte használhatatlanná vált. Hiába próbálta megkeresni a kormány alatt a kábeleket, egy kézzel ügyetlen volt. Végs elkeseredésében végigkutatta a kesztyűtartókat és a hamutálat, a napellenz hátulját, de nem talált pótkulcsot, viszont értékes másodperceket vesztett. Nagy leveg t vett, és összeszorított foggal újra a kormány alá bújt. Kényszerítette bal karját, hogy a fájdalom ellenére le tudja szakítani a drótokat, és egymáshoz érintse a megfelel ket. Fogalma sem volt, melyik kett az, ami beindítja a gyújtást. Úgy érezte, hosszú percek telnek el. Aztán végre felhördült az öreg sportautó motorja. Móni a gázra lépett, hogy ne hagyja lefulladni. Ez volt a legszebb hang, amit ezekben a pillanatokban el tudott képzelni. Gyorsan magára csukta az ajtót, és szélsebesen elhagyta a várost.

SZERBIA, VISTUVEC, DRAKULIC HÁZ 2005. JÚNIUS 6. 17:48 – Szép munka! – zárta el a televíziót Drakulic a dolgozószobájában, miután magánrepül gépével visszatért hazájába. A hírek tele voltak a miniszterelnök meggyilkolásával. Milos szemben állt vele, és várta, hogy a kormánybiztos végezzen a tévénézéssel.

– Adódott egy kis probléma. A n elszökött. – Hogy érted azt, hogy elszökött? – kérdezte megrökönyödve Drakulic. A meglep döttség inkább Milos személyének szólt. Hiszen nem ismert senkit, aki az öreg kezei közül kiszabadult volna. – Túl jól képezted ki? – tette hozzá ironikusan, aztán elkomorodott, mert kezdte átgondolni, mivel is jár mindez. – Nem lesz sokáig szabadon – vágta rá komoly arccal az öreg. – Remélem is, mert nem szeretném, ha kitálalna a rend rségnek egy szaftos kis történetet! – mondta Drakulic szigorúan. – Erre nem lesz módja. Ha beindítom a magyarországi szálat, gyorsan rátalálnak a nyilvántartásban, és az újságok tele lesznek a fényképeivel – felelte Milos. – Hajtóvadászat indul majd ellene. Mi pedig fogva tartjuk a lányát, nem fog semmit mondani! – És ha mégis? – kérdezte bosszúsan Drakulic. – Nem annyira buta. Egyébként a személyedr l nem tud semmit – nyugtatta Milos. – Nem ehhez szoktam t led! – engedett meg magának keményebb hangot az egykori kormánybiztos. – Miért nem lehetett már korábban megölni, és otthagyni a hulláját a toronyban, a gyilkos fegyver mellett? – Mert azt akarjuk, hogy hivatalosan tegyék hűvösre a Tom-féle csapatot. Nemcsak a n re utaló nyomokat találtak a helyszínen, hanem az egyik társa csuklyáját hajszálakkal, DNS-mintákkal egyetemben. Mostanra már értesítették az angolokat, és ha összevetik a mintákat a múltkori leszámolás színhelyén találtakkal, akkor egyértelművé válik, hogy ez a csapat a saját szakállára dolgozik, és ott lépi át a törvényt, ahol tudja. – A maffiatagokra gondolsz, akik korábban nekik dolgoztak? – kérdezte Drakulic. – Pontosan. Arra, ahol a piszkos bombákról szóló adatokat a helyszínen hagytuk. Már csak ki kell szivárogtatni a nyomokat, és Tom csapatát évekre börtönbe zárják. – A terved zseniális – vett visszább Drakulic –, de még mindig nem értem, miért kellett ehhez életben hagynod a n t? – Egyrészt, mert elég nehéz lett volna egy hullát feltűnés nélkül felcsempészni a toronyba. Másrészt a halottkém pontosan meg tudja állapítani a halál beálltának id pontját, ami nem lehetett a

merényletnél korábbi – magyarázta Milos. – Ráadásul a puskáról visszacsapódó l por is árulkodik az elkövet r l, ott kell lennie a n kezén, arcán, az orrüregben és a tüdejében. Terveim szerint úgy állítottam volna be a helyszínt, hogy a társa gyilkolta meg a n t, de sajnos nem számoltam azzal, hogy is tervez valamit. Drakulic magában elismer en nyugtázta, hogy Milos valóban mindenre gondolt, de egyszer az öregnek is csúszhat hiba a számításaiba. – Na jó, minden haladjon a maga útján – zárta rövidre a megbeszélést. – Te menj, és intézd el a n t, én pedig beszélek Bromannal.

EGYESÜLT KIRÁLYSÁG, LONDON, 2005. JÚNIUS 6. 18:54 Broman kétségekkel telve olvasta a jelentéseket az MI6 egyik repül gépén hazafelé. Alig két órája hagyta ott Drakulicot, és adta ki a parancsot, hogy most már hivatalosan is keressék meg Szerbiát a maffiacsoport leszámolásakor el bukkant adatok kapcsán. A hír, hogy megölték a szerb miniszterelnököt, csak súlyosbította gondjait. – Fejetlenség lesz a rendszerben, nem tudunk olyan ütemben haladni, ahogy kellene – fejtett ki jó néhány további problémát a válságstáb el tt, amellyel a különrepül jének kivetít jén át tárgyalt. – Nem tudnak majd megfelel figyelmet fordítani a mi ügyünkre, most mindenki a miniszterelnök gyilkosát fogja keresni, közben a terroristák kihasználják a zűrzavart, és nyomtalanul felszívódnak. – Ezt hogy érti? – kérdezte Lord Hanson. – Úgy, hogy a nyomok az els negyvennyolc órában a legforróbbak. Ha nem kezdik el azonnal felgöngyölíteni a minket fenyeget terrortámadás hátterét, akkor bottal üthetjük a nyomukat, nálunk meg elszabadul a pokol! – fejtette ki elméletét. – Bár abban

sem vagyok biztos, hogy nem ugyanazok állnak-e a miniszterelnök meggyilkolása mögött – latolgatta. – Ezt mire alapozza? – kapta fel fejét a balkáni műveletekért felel s irányító. – Csak megérzés, nincs semmi alapja a gyanúmnak, csupán játszadozom a gondolatokkal – rázta a fejét Broman. Arcán látszott, hogy megszállottan keres valami kapaszkodót, amin elindulhat. – És a maga kapcsolata? – kérdezte Hopkins. – Remélem, azon a szálon továbbindulhatunk! – Nagyon remélem! – zárta le korábbi gondolatait Broman. Kikapcsolta a kivetít s telefont, és visszatért a kezében tartott jelentésekhez. A hivatalos kapcsolatfelvétel annyi el relépést hozott, hogy azonnal átküldték a helyszíni szemle és a laborvizsgálatok jegyz könyveit a maffiatagok leszámolásáról, és a miniszterelnök ellen elkövetett merényletr l is. A titkosszolgálat vezet je ugyan nem értette, miért kell a két egymástól elkülönül ügy aktája az angoloknak, de a diplomáciára való tekintettel minden anyagot azonnal átadott tanulmányozásra. Broman már harmadszor olvasta át a jelentéseket, és több dolog is zavarta. Nem értette például, hogy a kaszinóban történt lövöldözés alkalmával miért csak egy fegyveren találtak ujjlenyomatokat. A támadók négyen voltak, és mindannyian a helyszínen hagyták a fegyvereket, hogy gyorsabban, és f leg feltűnés nélkül elhagyhassák a helyszínt. A támadás a szemle alapján gyors és tökéletes volt. Az egyik elfelejtett kesztyűt húzni? Badarság! – kezdte feltenni a legszembetűn bb furcsaságokra vonatkozó kérdéseket magában. – Mindenesetre nekünk nagy szerencse, hogy pontosan azt a bandát mészárolták le, amelyiknek köze volt a terrortámadáshoz, különben sosem szereztünk volna róla tudomást… – egy pillanatra megállt az olvasásban és felnézett. – Véletlenek márpedig nincsenek! – rázta a fejét. Lehet, hogy egyszerűen szerencsénk volt. Odébb tolta az aktát, és a miniszterelnök elleni merénylet leírását kezdte nézegetni. Látszólag nem volt semmi egyezés a két esetnél. Az óratoronyban megtalálták a gyilkos fegyvert a födémhez rögzítve. Egyértelmű volt, hogy az orvlövész nem tudta magával vinni. Már az els pillanattól úgy tervezték az akciót, hogy az eszközöket hátrahagyják.

… A nyomok szerint két ember tartózkodott a toronyban a merénylet id pontjában – lapozott tovább Broman – … a francia gyártmányú PGM mesterlövészpuskán nem voltak ujjlenyomatok, az elkövet kesztyűben dolgozott, de testnedv(nyál), hajszál- és vérminta rendelkezésünkre áll. – Vér? – húzta fel a szemöldökét – … a helyiségben dulakodás nyomait, a lépcs házban pedig lövésnyomokat fedeztünk fel. Valószínűsíthet , hogy az elkövet k összeszólalkoztak. A rend rség érkezése el tt azonban mindketten elhagyták a helyszínt… Broman letette a vaskos jegyz könyvet. Nem igazán értette, miért verekszik össze két merényl , de ezek a tények nem mozdították el re a bombák utáni nyomozását, ezért félretolta az aktát és visszatért a laptopon talált anyagokhoz, amikor megcsörent a mobiltelefonja. – Broman – tette a füléhez, meg sem nézve a kijelz t. – Van néhány újdonságom! – ismerte fel Drakulic hangját. – Ez gyors volt, hallgatom! – pillantott az órájára – Sajnos most elég nehezen tudtam hozzáférni az adatokhoz, kész bolondokháza van itt a merénylet óta. – Észrevettem – utalt Broman kommunikációs nehézségeire a szerb szervekkel. – Részvétem a miniszterelnök miatt. – Hát igen, mindannyiunknak nagy csapás – mondta a kormánybiztos – nem tudom, hova sodródik az országunk. De gondolom, nem err l akar hallani. – Ami azt illeti, én is örülnék, ha egy er skezű vezet kézbe venné önöknél az irányítást, mert ez a fejetlenség senkinek sem jó! – felelte Broman. – Ebben egyetértünk, és én is ezen vagyok. Lehetséges, hogy a történtek tükrében a mostani kormány kéri majd a segítségemet, nem tudom, nem lehetne-e az átmeneti helyzetben felfüggeszteni a megállapodásunkat. – Megnézem, mit tehetek – ígérte Broman, mert ebben a pillanatban valóban úgy érezte, jóval kevesebb problémája adódott, amíg a Drakulic-félék kezében volt odaát a hatalom. – Mindenesetre nagyot lendítene az ügyön, ha a segítségével megtalálnánk a bombákat, még miel tt felrobbannának. – Nos, mint mondtam, már csak a perifériáról van rálátásom a politikára, de a régi kapcsolataimon keresztül talán fontos információkhoz jutottam – mondta Drakulic.

– Figyelek! – emelte meg tekintetét érdekl dve Broman. – A titkosszolgálatunk felfigyelt egy kis szállítmányozási cégre, aminek hirtelen huszonegy millió dollár halmozódott fel a bankszámláján – kezdte Drakulic. – Miket szállítanak? – Els sorban élelmiszert, a szállítólevelek szerint f ként olajbogyót és kecskesajtot – olvasta fel Drakulic. – A szállítmányok viszont rendszerint a tengerentúlra mennek, Amerikába és magukhoz. – Eddig semmi furcsa nincsen benne – töprengett hangosan Broman, miközben visszaült az asztalához –, nem értem, miért gyanús ez az összeg egy rakományokkal foglalkozó cégnél. – Csak azért, mert bekérettem az éves mérlegüket, és csupán másfél millió dollárnyi bevételt tudtak elszámolni a korábbi években, most pedig év közepén ennek a tízszeresét forgalmazzák. Most már kezdett érdekes lenni a történet az angol számára is. – Szóval úgy gondolja, hogy egy terrorszervezet fed cégér l van szó? Folytassa! – Nemcsak én gondolom így, hanem a titkosszolgálatunk is, ahonnan az információkat szereztem – terelte hivatalos útra a forrást Drakulic. – És ez még nem minden, ugyanis a pénz már nincs a számlán, hanem továbbutalták több tucat kisebb cégnek, amelyek közül hármat nálunk is megfigyelés alatt tartanak, mint fed szervezetet. Ha kívánja, átküldöm a listát és a dokumentumokat a számlamozgásokról, ellen rizze maga is az adatokat, vagy akár ide is utazhatna. – Küldje át, megnézzük! – mondta kissé lehangolódva Broman. – Úgy hallom, egy cseppet csalódott a hangja! – jegyezte meg Drakulic. – Igen, ennél többet vártam – vallotta be az angol –, úgy érzem, fényévekre vagyunk a megoldástól. – Sajnálom, ennyit tudtam tenni els re – felelte a kormánybiztos. – Ha közelebb lennék a tűzhöz, akkor több információra lenne rálátásom, de így nincs meg hozzá a hatalmam. Azért folytatom a kutatást. – Várom az anyagot! – tette le Broman a telefont.

* Drakulic intett Cápának, aki végighallgatta a telefonbeszélgetést a szobában, és arra várt, hogy a kért információkat továbbítsa az angol félnek. Drakulic felállt az asztalától és átengedte a számítógépet az öregnek. volt az egyetlen Milos csapatából, akit érdekeltek a modern kütyük, és profi szinten értett is a kezelésükhöz. A számítógéphez ült, és elkezdte feltölteni a cégek listáját egy e-mailbe. – Intézkedtél az átutalásokról? – kérdezte Drakulic, mintegy ellen rzésképpen. – Természetesen. – És ki ez az ember? – Egy középkorú bosnyák keresked – válaszolta Cápa. – A céginformációból kerestem ki a nevét, aztán napokig figyeltem, miel tt rendeltem t le egy szállítást. Nem dolgozik sok emberrel, van néhány kamionja, és alvállalkozóknak adja tovább a munkát. – Cápa fel sem nézett a számítógépr l, ujjai gyorsan billentyűzték a cégneveket, és egy hordozható adattárolóról letöltötte az utalásokról szóló elektronikus anyagokat. – A számítógépekhez nem ért, egy küls s cég végzi nála a számlázásokhoz és adatrögzítéshez szükséges szoftverfejlesztéseket. Ellen riztem a pénzügyi adatokat, hogy minden megfeleljen a kritériumoknak, aztán bejelentkeztem nála, mint rendszerkarbantartó. Ezután már könnyen hozzáfértem az e-mail fiókok és a céges bankszámlák kódjaihoz. Ráküldtem a számítógépére egy vírust, ami e-maileket és számlautalásokat generált. Aztán átutaltuk a huszonegy milliót egy fantom címr l, amit a telepített szoftver továbbutalt. Drakulic összevont szemmel figyelte a rövid összefoglalót, néhány ponton elvesztette a fonalat, ami a kódokat és a hozzáféréseket illette, de érezte, hogy embere mindenre gondolt. – Mi garantálja, hogy nem fogja észrevenni a számlamozgást? – A számítógépen nem marad nyoma. Reméljük, hogy ebben a két napban nem megy be a bankfiókba ellen rizni a számláját, azt inkább hónap elején szokás – mondta Cápa. – Egy egyszerű keresked r l van szó. De természetesen figyeljük, és ha mégis elindulna, nem lesz módja eljutni a bankig.

Drakulic tovább morfondírozott, egyetlen dobása volt, és annak jól kellett sikerülnie. – A számítógépet valószínűleg le fogják foglalni. Remélem, nem lesz semmilyen idegenkezűségre utaló jel. – Erre is gondoltam – nyugtatta Cápa. – Miután minden levelezést és számlautalást lebonyolítottunk, újabb vírust küldök a gépre, és nyoma sem marad semminek, ami arra utalna, hogy kívülr l törtek be a gépre. – Jól van, a lényeg, hogy te érted – sétált odébb Drakulic. – Már csak arra kell rávennünk Bromant, hogy ne menjen vissza Angliába.

* James Broman újabb videohívást intézett, ezúttal csak Lord Hansonhoz. Legnagyobb meglepetésére f nökét a kés i óra ellenére az íróasztal mögött, papírokba mélyedve találta. – Broman, már vártam a hívását! – mosolygott a kamerába. – Tudja, hogy beletrafált? – Tessék? – Az elmélete, hogy a miniszterelnök elleni merénylet és a maffiacsoport leszámolása egy és ugyanazon ember műve – mondta Hanson. Broman meghökkenve nézett. – De hiszen az csak egy teória volt! Másrészr l nem lehetett egy személy az elkövet ! – Jó, akkor csoport – tárta szét a kezét Lord Hanson. – Mib l gondolja? – Most kaptam meg a laborvizsgálatok és az ujjlenyomat ellen rzésének eredményét. A nyilvántartás szerint egy embert l származik a minta. – Megtalálták a bűnügyi nyilvántartásban? – lépett közelebb a kivetít höz Broman, mintha akkor is belenézhetne az iratokba, amik az asztalon hevertek. – Nem, a bűnügyi nyilvántartásban nem szerepelt semmi. A kollégák odaát arra következtettek, hogy a merényletek végrehajtásának módja profizmusra utal, ezért most futtatják végig az

adatokat a fegyveres er k nyilvántartásában is. Gondolom, eltart még egy darabig. Szóval gratulálok barátom, szép munkát végzett! – Ez hihetetlen! – mondta meglepetten Broman. – Igen, magam is alig mertem elhinni, de most már pezsg t bonthatunk! – örvendezett a lord. – Nincs más teend nk, mint kivárni, hogy mit találnak a kollégák, aztán elkapjuk a merényl t és kivallatjuk. Ha ez ilyen gyorsan menne… – sóhajtott Broman, de nem reagált hangosan f nöke vágyálmaira. – Nem úgy értem – szólalt meg végül –, ez túl egyszerű! Itt valami bűzlik. – Itt vannak a jelentések, alig egy perce érkeztek – mutatta a kamerának a többi papírt is a lord. – Átküldöm a gépére, olvassa el! És magánál van valami hír? – Átnéztem a jelentéseket, és úgy néz ki, Drakulicék rábukkantak egy szállítmányozási cégre, amelyik valószínűsíthet en egy terrorszervezet pénzügyi elosztója. Kaptam is egy listát az utalásokról, amit a kollégák ezekben a percekben ellen riznek. Megnézik, hogy a felsorolt cégek közül melyek esnek nemzetközi megfigyelés alá. – Ezek szerint megvan a kapcsolódási pont is! Ez nagyszerű! – Lehetséges, hogy rátaláltunk, igen – bólintott Broman. Lord Hanson arca felvirult. Felállt az asztaltól, és a széktámlára tette a kezét. – Tudja, két nappal ezel tt még attól tartottam, hogy eltemetnek minket a süllyeszt ben, de mára rá kellett jönnöm, hogy ez remek kiugrási lehet ség mindkett nk számára! – mondta csillogó szemmel. – Attól tartok, nem értem, mire gondol – felelte Broman. Az els megbeszélésen még egy kis ijedt nyuszi voltál, kapaszkodtál a székedbe, most meg csillagokat akarsz a nem létez egyenruhádra?! – Én a hazámat, a szomszédaimat, a gyermekeket szeretném megvédeni egy súlyos terrortámadástól! – húzta ki magát Broman, hogy felettesének is egyértelmű legyen nemtetszése az el bb hallottakkal kapcsolatban, de a lord nem vette észre magát. – Nagyon jó, drága kollégám, pontosan ezt akarják majd hallani! Nekem is el kéne gondolkoznom egy frappáns szövegen – kezdett felalá sétálni, és néha kiment a képb l.

Broman nagy leveg t vett, úgy gondolta, nincs értelme folytatni ezt az eszmecserét, ezért megpróbált visszakanyarodni a témához. – Viszont még nem vagyunk túl a nehezén! Valakik bombatámadással fenyegetik országunkat, és még nem találtuk meg ket! Ebben a pillanatban a számítógép e-mail üzenet érkezését jelezte, Broman azonnal kinyitotta a levelet, és elolvasta. – Elnézést, de arra kértem az elemz kollégákat, hogy ha találnak valami egyez séget, akkor azt azonnal küldjék át! – kommentálta az eseményeket. – A cégekr l van szó? – kérdezte Lord Hanson. – Igen, nos… – bogarászta a listát – úgy néz ki, hogy a felsorolt cégek közül hatot már régóta megfigyelés alatt tartunk terrorszervezetek fed cégeként. – Nagyszerű! – csapta össze tenyerét a lord. – Látja, jó nyomon vagyunk! Broman újra átnézte a kapott anyagot, és felettesével ellentétben neki egyre inkább az volt az érzése, hogy rossz irányba tapogatóznak. – Uram, úgy érzem, kötelességem szólni, hogy az egész nyomozást furcsaságok szövik át, ami azt mondatja velem, rossz nyomon járunk. – Éspedig? – Túl gyorsan rátaláltak erre a szállítócégre, ami a szerbek szerint a terrorszervezet központja. Egy ilyen dolog felkutatása tapasztalataim szerint sokkal több id be telik – rázta fejét, nemtetszését kinyilvánítva Broman. – Aztán ott vannak a merényletek. Rengeteg furcsaságot találtam a helyszínel k leírásában – számolta az ujjain. – Egy profi csapat nem hagy a helyszínen olyan fegyvert, ami tele van ujjlenyomatokkal. A miniszterelnök elleni merényletben miért volt szétl ve az egész torony belülr l, amikor az a leglényegesebb a támadóknak, hogy minél el bb eltűnjenek? És hogyhogy ilyen gyorsan kiderül, hogy a két helyszínen egy és ugyanaz a személy cselekedett? Miért találjuk meg mindenhol az DNS-mintáit, de másokét nem? Ha ilyen óvatlan a csoport egyik tagja, akkor miért viszik magukkal? Ez nem életszerű! – De hát pont maga mondta, hogy valószínűleg ugyanazok állnak a két merénylet mögött! – Igen, de csak találgattam, most meg túl egyszerűek és kézenfekv k a bizonyítékok.

– Broman, az ég szerelmére, maga belevitte ebbe a nyomozásba az érzelmeit. Lépjen hátrébb az eseményekt l, nézze objektívan a tényeket – kezdett most Lord Hanson bele a felsorolásba. – Vannak ujjlenyomataink, DNS-mintáink, csak id kérdése, hogy megtalálják, kit l származnak. Lehet, hogy profi volt az elkövet , de is ember, hibázhat, vagy lehetett éppen óvatlan – gesztikulált a kezével. – Tény az, hogy a gyilkos fegyverek tele vannak a nyomaival. Aztán a másik – sorolta tovább –, maga kereste meg ezt a Drakulicot, mert úgy gondolta, hogy tud segíteni. Erre, amikor segít, akkor kétkedve fogadja az információit. Láthatta a számlamozgásokat, és a mi embereink is ellen rizték a cégeket. Nyilvánvaló, hogy fed cégekr l van szó, amik terrorszervezeteknek mossák tisztára a pénzt. Már régóta figyeljük ket, ez is tény. Aztán ott van az a három bomba, amelyeket id ben meg kell találnunk! Nem tudunk azzal foglalkozni, hogy túl gyorsan jutunk egy nyomozás végére! Majd elemezgesse akkor, ha már elkaptuk a merényl ket. Azt javaslom, beszéljen a pilótával, és utazzon azonnal Szerbiába, hogy a megadott lakáson történ rajtaütést személyesen irányítsa. – Hogy utazzak Szerbiába? De hát rengeteg a dolgom Londonban! – mondta meglepetten Broman. – A maga dolga, hogy elkapjuk a bombákat! Menjen oda és bármi áron verje ki abból a szemét terroristából a helyszíneket! – nézett elszántan a kamerába. Broman most el ször érezte rajta a tenni akarás hevét. Lehetséges, hogy ez az ember, vele ellentétben csupán egy csillogó érdemrendért és egy miniszterelnöki vállon veregetésért csinálja a munkáját, de legalább elkezdett foglalkozni a dolgokkal, és ez kifejezetten el relépést mutatott szakmai kapcsolatukban. – A szerbek most töketlenek, mert fejetlenség van náluk. Kell valaki a részünkr l, aki kézbe veszi az ügyet. Nem engedhetjük meg magunknak, hogy információkat veszítsünk egy félresikerült akció miatt. – Drakulic is pont ezt ajánlotta – hümmögte gondolkodva Broman. – Biztosan is érzi, hogy nem állnak a helyzet magaslatán. Lord Hanson ismét elfoglalta f nöki székét. Bromant vizslatta, és elgondolkodó arckifejezéséb l nyilván arra következtetett, hogy még mindig nem gy zte meg emberét.

– Nézze, amit lehetett, megtett innen – mondta most már halkabbra és egyben komolyabbra véve hangját –, menjen és koordinálja végig a rajtaütést! Ne aggódjon, én tartom itt a frontot. Lehet, hogy az els napokban kissé szokatlan volt a viselkedésem, de az elmúlt három hétben belerázódtam az ügynökség vérkeringésébe. Nem lesz gond! – mondta, és kikapcsolta a telefont. Broman érezte, hogy az imént elhangzott mondat parancs volt, nem javaslat, ezért nem látta értelmét, hogy tovább vitatkozzon. A bels telefonon utasítást adott a pilótának, hogy forduljon Szerbia felé. Három hét! – bosszankodott az elhangzottakon. – Nekem tizenkilenc év kellett, hogy eligazodjak egy ilyen bonyolult ügyön. Hiába zsörtöl dött, be kellett látnia, hogy felettese most értelmes érveket hozott fel, és már maga is úgy látta, hogy túlrezgi a bizonyítékok felbukkanásának körülményeit. Talán valóban az lesz a legjobb, ha saját maga vezényli le a rajtaütést.

* Amikor Cápa visszatért Drakulictól, Milos röviden vázolta a történteket. – És hogy állunk a bombákkal? – kérdezte végül. – A brit gyerek már bevitte Londonba. A terroristáktól megkaptam a pénzt, csak a kódot kell visszaküldenünk – jelentette Cápa –, és az angolokat idecsalnunk valahogy. – Az most Drakulic dolga. A mi részünkr l mindent el készítettünk, ha jól értem – nézett rá Milos. Cápa egy fejbólintással válaszolt. – Ami jobban aggaszt, hogy elszökött a n – kezdett bele a vállát nyomó teher taglalásába Milos. – El kell kapnunk, miel tt kitálal. – Nálunk van a gyerek, meg a nagymama – vetette közbe társa. – Igen, de nincs semmi kapcsolatunk hozzá. Muszáj lenne legalább kommunikálnunk vele. Addig, amíg nem beszélünk, nem tudom használni a foglyokat, nem tudom megfenyegetni se! – bosszankodott a f nök. – De addig úgysem mer a rend rökhöz fordulni, amíg nálunk vannak.

– Nem a rend rökhöz fog fordulni, megkeresi a csapatát – gondolkodott hangosan Milos. – Nem juthatott messze. Nincsenek nála papírok, sem pénz – mondta Cápa. – Azt már rég szerzett magának – legyintett Milos. – Az egyetlen, amit nem tud egyedül megoldani, hogy feltűnés nélkül átjusson a határon. – Úgy gondolod, hogy még itt van? Milos elgondolkodott, aztán megrázta a fejét. – Nem, szövetségesekre van szüksége, ezért haza fog menni. – Nem hiszem, az els hely, ahol keresnénk, az otthona – mondta Cápa. – Igen, a lakása, de nem a szül faluja – bólogatott az öreg. – Visszatér a gyökereihez, ahol mindenkit ismer. – Akkor mire várunk még? – kérdezte Cápa. – Arra, hogy kiderüljön, nem hibáztunk-e máshol is a merénylet kapcsán – mondta Milos. – Dulakodtunk, elestem. Nem tudom, találtak-e valamilyen nyomot velem kapcsolatban is. – De hát te nem vagy benne semmilyen nyilvántartásban, Milos! – Legalábbis eddig nem voltam… – tűn dött Milos –, mindegy, nem várhatunk! A legjobb lesz, ha elindulunk megkeresni a n t, csak el bb megszorongatom egy kicsit bankár barátunkat. Nem várom meg, míg az a Tom esetleg felveszi a fonalat. Legjobb lesz már el tte elintézni ket. – De akkor újra ránk terel dik a gyanú! – Nem, ha hivatalból fogják ket hajtóvadászat alá venni! – árulta el legújabb tervét az öreg partizán. – Hol van Zerge és Medve? – Még mindig a Balatonon – számolt be Cápa. – Most jelentkeztek telefonon. Nem sikerült még bejutniuk a kórházba, ahhoz a Lévai nevű rend rhöz. A sürg sségire vitték. Zergéék szerint halálos sebet kapott, de biztosra akarnak menni. – Ma semmi sem úgy jön össze, ahogy elterveztük – mérgel dött Milos. – Szólj nekik, hogy hagyják a fenébe Lévait, és menjenek Budapestre. Meg kell szorongatni a bankárt!

MAGYARORSZÁG, BUDAPEST, 2005. JÚNIUS 6. 20:46 Somogyi idegesen némította le a Milostól kapott telefont. Szerette volna már örökre elfelejteni ezt az egész zűrzavart. Éppen a feleségével vacsorázott a bankban, az újonnan felavatott bels étteremben. Az elmúlt id ben kapott rengeteg pénz egyre nagyobb fényűzésre sarkallta, így kijárt neki egy saját bejáratú munkahelyi étterem, persze ezt a bank saját költségvetéséb l állta. A külföldi tulajdonosoknak a fejlesztést azzal indokolta, hogy a VIP-ügyfelekkel, állami vezet kkel így könnyebben lehet megegyezni. Az ország legjobb szakácsait versenyeztette meg az el kel posztra, és a legkülönfélébb egzotikus étkeket rendelte. Fehér abroszos asztalok, csodálatos porcelán étkészlet, és afrikai szafarikon elejtett állatb rök díszítették az szeparált termet. A pincér épp egy 1968-as Chȃteau Lafite Rothschildot tett az asztal melletti bortartóba, amikor megszólalt a rettegett mobil. – Ne haragudj, drágám – törölte meg száját a bankár a textilszalvétával –, a Pénzügyminisztériumból hívnak, fel kell vennem – szabadkozott. Neje egykedvűen ült az asztal másik felén. – Azt hittem, te vagy a vezérigazgató! – jegyezte meg némi gúnnyal a hangjában, pillantását körbehordozva a termen. – Legalább evés közben hagyjanak békén, mi lehet ennyire fontos? – Bonyolult lenne elmagyarázni – állt fel az asztaltól a bankár, majd mosolyogva kihátrált az étteremb l, és keresett egy nyugodt zugot, ahol senki nem lézengett. – Itt vagyok! – szólt bele kelletlenül a szakadatlanul villogó készülékbe. – Mit akar már megint? – Azt hittem, már fel sem veszi! – torkolta le Milos, amit l a bankár még idegesebb lett. – Lenne egy kis feladata, Somogyi úr! – Már mindent megtettem, amit kértek! Hagyjanak végre békén! – emelte fel a hangját, de közben az étterem felé figyelgetett, hogy a pincérek nehogy véletlenül meghalljanak valamit. – Van családom is, akikkel tör dnöm kell!

– Pontosan ezért fogja azt tenni, amit kérek magától – ragadta meg Milos az alkalmat –, ugye, vezérigazgató úr? Nem szeretnénk, ha a kisfia meglátná korabéli lánykákkal hancúrozni, vagy igen? – Maga szemétláda! Azt hittem, átadták a kópiákat! Megegyeztünk! – Ó, maga igazán sokoldalú egyéniség, van még mihez nyúlnunk a múltjában! – célzott Milos a fiatalkori botlásokra. – Mit akar, mit tegyek? – kérdezte megadón Somogyi. – Na, ez már sokkal jobban hangzik. Két emberem várja a bankkal szemben, a kávézóban! Rázza le a nejét, és siessen! Somogyi meglep dötten fordult körbe, de nem látott senki gyanúsat, sem az utca túloldalán lev lakások ablakaiban – ahonnan rá lehetett látni az exkluzív étteremre – sem a folyosókon. Elege volt már, hogy folyton követik, az utóbbi id ben egészen új szokásokat vett fel, mert úgy érezte, minden percben figyeli valaki. A zsebébe csúsztatta a telefont, és visszasietett az étterembe. – Drágám, sajnálom mennem kell! – tárta szét kezét feleségéhez közeledve. – Soha nincs egy nyugodt percünk együtt! – mondta sért dötten az asszony. – Azt mondtad, ma csak velem akarsz foglalkozni! – Tudom, szívem, hidd el, nem így terveztem – szorongatta hitvese kezét Somogyi. – Majd bepótoljuk legközelebb! – simított végig a n arcán, majd megcsókolta. – Szeretlek! – mondta és már sarkon is fordult. Somogyi bosszúsan sietett át a bankkal szembeni kávézóba. Bármit szívesebben csinált volna, hogy elkerülje ezt a találkozót, és f leg azt, ami ezután következik. Tisztában volt vele, hogy nem lesz egyszerű feladat, amit el kell intéznie. – Ez a szemét azt hiszi, hogy csak egyet füttyent, és én már megyek is! – bosszankodott magában. – De majd most megmondom neki! Én nem csinálom ezt többé! Elegem volt! Mindennek van határa! – paprikázta fel magát a kávézóba menet. Miel tt belépett, gyorsan körbenézett, nincs-e ismer s a közelében. Nem szeretett itt találkozni a szerbekkel, mert a környéken mindenki ismerte t, és nem akarta, hogy valakinek szemet szúrjanak a találkozásaik. Szétnézett a félhomályos kávézóban és a legutolsó asztalnál észrevett egy termetes testalkatú férfit, aki ismer snek tűnt számára. Amikor közelebb ment, felismerte, hogy Portugáliában

találkoztak, illetve néhány hete egy kávézóban, igaz akkor egy villanásra csupán. Zavarba jött, mert a lisszaboni találkozásukon meztelen volt, a nagydarab pedig fegyvert fogott rá. Ez a kis emlékkép éppen elég volt ahhoz, hogy önbizalma egy pillanat alatt elillanjon. Némán ült le az asztalhoz, és a kiérkez pincérlánytól rendelt egy capuccinót. Nem azért, mert kívánta, csak hogy hamar lerázza magukról. – Mint látja, itt vagyok! – tette szét a kezeit. – Hol van a társa? A telefonban két emberr l volt szó! – A közelben – mondta nyugodt hangon Medve, és nem állt szándékában felfedni Zerge hollétét. – Nézze, én nem ismerem magát, de szeretném, ha megmondaná a f nökének, hogy…, hogy én mindent megtettem eddig, amit kért. – Mi pedig busásan megfizettük önt a fáradozásáért – bólogatott Medve. – Ez igaz – tördelte kezét a bankár –, de vessünk végre véget ennek a történetnek, és felejtsük el egymást! – mondta, nem egészen úgy, ahogy eltervezte. Hangja inkább kérlel volt, mintsem kemény. – A történetnek akkor lesz vége, amikor mi úgy látjuk jónak – szögezte le a partizán, és a bankár érezte, hogy egyáltalán nincs alkupozícióban. Borzasztó volt egyszer a másik oldalon állni, ott, ahol neki dirigálnak. – Mit akar t lem? – Egy kis szívességet, hogy megtarthassa csillogó életét – hajolt közelebb Medve. – Keresse meg a barátunkat és vegye rá, hogy adjon ki körözést ez ellen a csapat ellen! – vett el egy dossziét, ugyanazt, amit a bankár korábban átadott nekik. Somogyi kissé megdöbbent a paksamétán, hiszen jól tudta, mi áll benne. – Az államtitkárt? Maga meg rült, egy körözést nem lehet csak úgy elrendelni! – próbálta leplezni meghökkenését, elvette a dossziét, és belelapozott, hogy elterelje a gyanút, miszerint már rég ismeretes volt el tte a dosszié tartalma. Nem árulhatta el, hogy belenézett a titkos adatokba, amit átadott, de rögtön tudta, hogy a szerbek azt a különleges csoportot akarják rács mögött látni, amelyik élete kockáztatásával kutatta fel és fogta el a Hágai Bíróság által bűnösnek nyilvánított szerb elnököt.

– Találja meg a módját, hogy teljesítse a kérésemet! Esetleg dobja fel neki, hogy a végén még ki is tüntethetik, amiért felgöngyölített egy fondorlatos bűnügyet. Somogyi felkapta a fejét és az öreget fürkészte, ez a dolog már túlmutatott az játszmáin is. – Ennek semmi köze a gázvezetékhez, igaz? – kérdezte. – Most ölték meg a miniszterelnököt, és maga egy ilyen kéréssel fordul hozzám?! Össze tudom rakni a kockákat! – mondta kissé fenyeget hangvétellel. – Akkor biztosan arra is rájött, hogy ha elvégzi a munkát, akkor ezért sokkal több pénz üti a markát, mint eddig együttvéve. Somogyinak az erkölcs felé irányuló apró kilengését a pénz említése újra a régi mederbe terelte. Már így is rengeteg pénzt kapott svájci bankszámlájára, el sem tudta képzelni, hogy azt az összeget ilyen gyorsan megduplázhatja. Szerette a szerencsejátékot, és jól ismerte, milyen az, ha dupla vagy semmi a tét. – Ez rázós ügy, nem szeretnék belekeveredni – morfondírozott hangosan. Medve egy gúnyos nevetést engedett el. – Már régóta benne van – vázolta a tényállást. – Az eddigi munkájáért, hogy elárulta a hazáját és megzsarolt egy államtitkárt, úgy nyolc-tíz évet kapna. Ha elvégzi, amit kérünk, az további tíz évet is jelenthetne. De mindketten tudjuk, hogy a maga neve nem lesz ott sehol. Így nincs kockázat. – A kockázat maga! Miért legyek olyan biztos benne, hogy a végén futni hagynak? – Nézze, maga már rengeteg pénzünkbe került. Higgye el, nem fektetünk holt ügyekbe ennyi t két, hacsak nem dönt úgy, hogy id el tt kiszáll! – magyarázta sejtelmesen a partizán. – Ne fenyegessen engem! – mondta dühösen a bankár és felhörpintette a forró capuccinót. – Nem fenyegetem, csak a tényeket közlöm – mondta ugyanolyan nyugodtan Medve, mint korábban. – Vagy elvégzi, amit kérünk, és még húszmillió euróval dagad a bankszámlája, ráadásul marad az a befolyásos ember, aki most is, vagy bedobja a törülköz t. Akkor viszont mi nyugodt lélekkel kiteregetjük a sajtónak a szennyesét, és nemcsak a hírnevét és a családját fogja elveszíteni, de még pár év

börtönt is a nyakába varrnak. – Medve egész közel hajolt a bankár arcához. – Gondolom, a tények tükrében nem olyan nehéz a döntés! – suttogta gúnyosan. – Meglátom, mit tehetek! – Nem. Csinálja meg a feladatot! Próbálkozásokra nincs id m! – Én épp úgy kellek maguknak, mint maga nekem! – próbálkozott a bankár. – Erre azért ne vegyen mérget! – állt fel Medve az asztaltól. A bankár nem bírta állni a tekintetét. – Na jó, hogy lássa, milyen nagyvonalúak vagyunk, ha ezt a munkát elvégzi, akkor befejeztük az együttműködést – dobta fel a labdát az öreg. Meg tudta volna oldani a feladatot a bankár nélkül is, de ez volt a leggyorsabb és leghatékonyabb megoldás. – Rendben van – nézett rá hálás tekintettel Somogyi, és a dossziéért nyúlt. – Mindenki ket fogja keresni, err l gondoskodom.

MAGYARORSZÁG, BUDAPEST, 2005. JÚNIUS 6. 21:45 Komlós reszket kézzel tette le a vizespoharat, amikor titkárn je bejelentette, hogy a bankár tíz perc múlva érkezik. Az elmúlt id szakban hét kilót fogyott az állandó idegeskedést l, és a dohányzásra is visszaszokott. Gyorsan el vett egy enyhe hatású nyugtatót és lenyelte, majd kikotort egy cigarettát és rágyújtott. Az ablakhoz ment, kinyitotta, és kifelé fújta a füstöt, nem akarta, hogy bekapcsoljon a tűzjelz . Megpróbálta kiélvezni a pár szippantást, amíg meg nem hallotta a súlyos test lépteit az ajtaja el tt. Elnyomta a csikket, és megigazította magán a zakóját. – Régen láttalak! – nyitott be a bankár széles vigyorral az arcán. – Gyere be, kérsz valamit inni? – köszöntötte kézfogással, ám hűvösen az államtitkár.

– Egy korty vizet, ha kaphatok – mosolygott Somogyi a fiatal asszisztens felé, majd kényelembe helyezte magát az egyik posztmodern kanapén. – Szép az irodád! Bár jómagam a klasszikus stílust jobban kedvelem – lézett körül. – Sajnos nincs túl sok id m, de hallgatlak – nézett az órájára Komlós. Zavarban volt, alig várta, hogy végre kidobhassa váratlan vendégét. – Pedig jobban tennéd, ha lemondanád a kés esti megbeszélést, mert komoly dolgokról kell beszélnünk! – mondta ellenkezést nem tűr hangnemre váltva a bankár. – Te mindig ilyen sokáig dolgozol? Na, persze fontos ember vagy! – Ha gondolod lemondhatom… – illet dött meg az államtitkár, és már intézkedett is, hogy nem létez megbeszélését töröljék. – Szeretném, ha megtennél nekem egy szívességet azért a kis apróságért cserébe, ami a vadászházamnál történt – kezdte lassan adagolni közlend jét Somogyi. Komlósban ellenérzéseket váltott ki a bevezet . – Mir l van szó? – Titkos forrásokból a tudomásomra jutott, hogy az a csapat, amelyikr l a múltkor már beszéltünk – magyarázta –, benne van a szerb miniszterelnök ellen elkövetett merényletben. És a szponzorok felé – akiket képviselek – igazán nagy gesztust gyakorolnánk, ha segédkeznénk az elfogásukban. S t, az lenne a legjobb, ha mi kerítenénk kézre ket! A két ország közötti zökken mentes kapcsolat érdekében – tette hozzá az állát vakargatva. – Tessék? – kérdezte felháborodottan az államtitkár. – Ezt nem tudom elhinni. Vagy három nemzetbiztonsági szabályt hágtam át, hogy megszerezzem neked azokat a titkosított aktákat. Pontosan tudom, mi áll bennük! Azok az emberek nem gyilkosok, hanem nemzeti h sök! Csak épp országunk érdekei úgy kívánták, hogy ez maradjon titokban! – Pontosabban, akkor h sök voltak – javította ki Somogyi. – De ma már nem tudunk semmit róluk. Tény az, hogy magasan képzett harcosok. Ki tudja, talán éppen a meg nem köszönt tetteik vitték bűnbe ket. Egy biztos, déli barátaink nem szeretik ket! – Mi a frászról beszélsz itt nekem? – rázta a fejét Komlós.

– Arról, hogy Szerbiában sok befolyásos embernek imponálnánk, ha elkapnánk a miniszterelnökük gyilkosait, még miel tt megjelenik a sajtóján az ügy. Látnák, hogy mennyire komolyan vesszük a munkánkat és az együttműködést. – Te megvesztél! – Dehogy! – nézett fölényesen a bankár. – Arra kérlek, hogy adj ki országos körözést ellenük, cserébe azért, hogy elsikáltam a kis gyilkossági ügyedet a Tiszánál. Komlósból elszállt minden jóérzés. – Baleset volt! – ordította az államtitkár, és gyűlölettel nézett hájas látogatójára. – Hacsak nem megrendezted az egészet! – fakadt ki. – Most meg jössz ezzel a miniszterelnök elleni merénylettel. Kicsit sok körülötted a hulla! – rázta kezét fenyeget en. – Már a titkosított anyagokat sem lett volna szabad megszereznem! És nem fogok körözést kiadni a csoport ellen, csak mert te kéred! Egyébként is, hol van a bizonyíték ellenük? – Pedig ki fogsz! Különben újra el veszik az ügyedet a rend rségen, és akkor nemcsak a sajtó fog szétszaggatni, de elveszíted a megkérd jelezhetetlen hírnevedet és a családodat. És persze jó néhány év kinéz a börtönben is – mondta nemes egyszerűséggel Somogyi. – Te szemét, azt az egészet megszervezted! Cs be húztál, hogy használhass! – támadott Komlós a bankárnak. – Téged megvettek kilóra, mi!? Undorító vagy! Egy szerb kém! Tudod mit csinálok most? – mutatott a telefonra. – Szépen kiszállok! Felhívom az ügyészséget és elmondom nekik, hogy te tervelted ki az egészet! Nem az én nevem fog bemocskolódni, ha nem a tied! – nyúlt a kagylóért. Somogyi mellé lépett és rátenyerelt a kezére. – Azt ajánlom, el bb gondold át, hogy mire készülsz – mondta az arcába. – Lehet, hogy els re szépnek találják a történetedet, de utána elkezdenek körbekérdez sködni, és megtalálják a szemtanúkat. – Nem voltak szemtanúk! – Valóban? És a f vadászom? Hát az öreg, aki elvitt a csónakkal? Szerinted mit fognak mesélni? Az államtitkár úr ott volt, de aztán gyorsan el kellett menekítenünk a helyszínr l? Egyébként is, az én embereim, és biztosan nem így fognak emlékezni – válaszolta mosolyogva a bankár, mert már tudta, hogy nyert. Komlós úgy fog

összeroppanni el tte, mint egy dióhéj. – Vagy azt akarod elmondani a rend rségnek, hogy lel ttél egy embert és utána hagytad, hogy eltusolják az ügyet, mert mentetted a b röd? Miért nem jelentkeztél azonnal? Csak alaphangon kinéz neked húsz év a börtönben. Aztán ott van a hatos szintű, titkosított információ, amit kiloptál a rendszerb l. Na, az már hazaárulásnak számít. Azt mondod majd, hogy zsaroltalak? Ugyan kérem, a te szavad az enyémmel szemben. Kinek hisznek majd jobban: a bankárnak, vagy a politikusnak? Hosszú per lesz, az egyszer biztos! Egyet viszont mondhatok, ha most meghátrálsz, engem semmi nem fog visszatartani attól, hogy mindent kitálaljak a sajtónak. – Ne fenyegess te engem! – lökte le a bankár kezét a telefonról. – Én csak a tényeket közlöm – mosolygott Somogyi. – Vagy elvégzed, amit kérek és kvittek vagyunk. A hírneved sértetlen, ráadásul kitüntetnek, mert felgöngyölítesz egy fondorlatos bűnügyet. A tetszési indexed az egekbe szökken, újra megválasztanak, akár miniszter is lehetsz. Vagy kitálalsz a rend rségnek, kegyvesztett leszel, a családod elhagy, a nevedet sárba tiporják, ott sínyl dsz a börtönben. Miért érzem úgy, hogy tudom, mit fogsz választani?! Komlós feszülten állt az íróasztala mögött. Lassan átgondolta a hallottakat. Az észérvek rá is hatottak. Jelenlegi helyzete kilátástalannak tűnt. Kezdett egész csábítóan hangzani a mindig is áhított elismertség, amit most szinte tálcán kínálnak neki. Csak milyen áron! Az irányításával megoldódik egy határokon átível bűntény. Ezzel javítja hazája kapcsolatát Szerbiával, és t kitüntetik. A családja büszke lesz rá, fiai példaképként emlegetik majd az apjukat. A másik megoldáson nem is akart elmerengeni. Képtelenség volt, hogy mindazt eldobja magától, amiért oly régen küzdött. Egyetlen dolog aggasztotta még, hogy mindezt milyen köntösben tálalja majd az irányítása alatt álló szervezeteknek, hogy ne lógjon ki túlságosan a lóláb. Ez már az én problémám. De mi lehet Somogyi szándéka ezzel az egésszel? miért csinálja? – Ez már nem a gázvezetékr l szól – jegyezte meg hangosan –, talán soha nem is arról szólt. – Nem mindegy? – kérdezte Somogyi, majd felállt és az államtitkárhoz lépett.

– Tuti, hogy benne vannak a merényletben? – kérdezte Komlós feladva a harcot, és a titkosított papírok felé bökött a fejével. – Els kézb l való információ – tette a vállára kezét Somogyi. – Nemzeti h s leszel! Ezen a pendrive-on minden rajta van. Hajtsd végre, ami le van írva az anyagban, és nem lesz sémi baj! – Soha nem derülhet ki, hogy visszaéltem a hatalmammal! – nézett mélyen a bankár szemébe. – Ha betartjuk a játékszabályokat, akkor nem fog. Szerbiában szeretni fognak téged és a tisztelet és megbecsülés hangján beszélnek majd rólad mindenhol. Hidd el, ez a politika, drága barátom, ez a politika! – vigyorgott hüll szemeit villogtatva Somogyi.

SZERBIA, HATÁR, 2005. JÚNIUS 6. 19:05 Mónika a határhoz közeledett, lelassított és megállt az út szélén. Karját már alig bírta emelni a fájdalomtól. Maga felé fordította a visszapillantó tükröt, a látvány rosszabb volt, mint amit remélt. Ruhája átvérzett, haja csatakosra izzadt, valószínűleg magas láza is volt, szemei is eltompultak. – A miniszterelnök halála miatt most biztosan jobban ellen rzik a határátkel ket. Ilyen fejjel tuti, hogy kiszúrnak maguknak, ráadásul a kocsi lopott, lehet, hogy már bejelentették – morfondírozott. – Nem lesz egyszerű az átkelés, azt már látom – nézett körül, hátha eszébe jut valami jó megoldás. Nézte a mellette elhaladó teherautókat. – Talán, ha az egyikre feltűnés nélkül feljutnék – latolgatta. – Visszamegyek a legutolsó benzinkúthoz, hátha megáll valamelyik, és felmászom a raktérbe. El ször jó ötletnek tűnt, de aztán mégis elvetette. A benzinkutak be vannak kamerázva, ráadásul a keze és a láz miatt nem tudott volna elég gyors lenni, és f képp nem feltűnésmentes. Pedig nem ajánlkozott túl sok megoldás, már csak egy maradt hátra, amit l

azonban nagyon ódzkodott. A zöldhatár. A legkevésbé sem hiányzott most számára egy több órás gyalogút az elvadult erd ben, de a lebukás veszélye még jobban elijesztette. Talán, ha nem sebesültem volna meg, megpróbálhatnék átjutni, de így képtelenség – gondolta. Bármelyik pasit le tudnám venni a lábáról, nem is kéne a raktérben meghúznom magamat, de sem kívánatos, sem elbűvöl nem vagyok ezekben a percekben – nézett újra a tükörképére. Na jó, nem vesztegethetem itt az id t, hazamegyek! – határozta el magát végül. Az utolsó útelágazásnál lekanyarodott a f útról, és az erd felé vette az irányt. Messzir l már látta szül faluja öreg templomtornyát, és lelki szemei el tt feltűnt egykori házuk, amiben nevelkedett. Kellemes emlékképek öntötték el, eszébe jutottak gyermekkori csínytevései, hogy kis barátaival hányszor lógtak át a zöldhatáron szüleik intelme ellenére, csak hogy az itteni kertekb l szamócát lopjanak. Mert bizony annak a szamócának egészen más íze volt. A faluban mindenki ismerte t. A lakók fele látta t feln ni, a másik fele pedig együtt vált feln tté vele. Gondolatai most kés bbre kalandoztak, Robira gondolt, az élettársára, és hogy milyen gondtalanul éltek valamikor a határ menti csempészkedésb l meggazdagodva. Ismerte az összes határ rt, a rend röket, emlékezett, hányszor vesztegette meg ket a mosolyával, vagy a lába kivillantásával, kés bb pedig hatalmas, várandós pocakjával. Talán megint megpróbálhattam volna – visszakozott egy másodpercre, de a kellemetlen emlékek is felbukkantak. El jöttek az álmatlan éjszakák, amikor Robit elkapták a határon…, és az a lelkét vesztett ember, amilyenné a börtönévek után vált. k tették tönkre a párja életét, a határ rök, a rend rök, nem kockáztathatta, hogy saját magát is a kezükre játssza. Leállította az autót egy bokrokkal jócskán körben tt rejtekhelyen. Magához vette a sporttáskáját és a lopott iratokat, de igazából maga sem tudta, hogy miért. – Ha meghalok a lápon átkelve, akkor egy másik asszonynak hisznek majd! – törtek rá a negatív gondolatok. Megrázta a fejét, hogy elhessegesse a nem kívánt útitársakat. Át fogok jutni! Át kell jutnom! – ösztönözte önmagát. A nap már lenyugodni készült, szürkület telepedett a vidékre. Mónika mégis úgy érezte, perzselik a lenyugvó nap sugarai, vagy talán csak a láz miatt érezte azt az elviselhetetlen h séget. El vett egy összegyűrt pólót a táskájából,

letörölte izzadt homlokát és nyakát, aztán elindult toronyiránt, a hazájába. A táj már annál is elvadultabb volt, mint amire emlékezett. A lápos mez n derékig ér gaz kapaszkodott minden lépésnél a lábába, nehezebb volt el rejutni, mint az iszapos homokban. Szüksége lett volna egy bozótvágó késre, hogy kiirthassa maga el tt a sűrűjét, de semmilyen megfelel eszköz nem volt nála. Hiába kutatott, nem látott egy ösvényt sem, el rejutását a lassan beköszön szürkület sem segítette. Nem baj, legalább nem látnak meg – biztatta magát. Amikor gyerekek voltak, ösvények százai sz tték át észrevétlenül a határmez t. Megpróbált visszaemlékezni a régi utakra, hogy hol bújtak át a kerítésen. A láz, mint valami jótékony narkotikum, különös játékot játszott vele. Emlékei megelevenedtek, úgy érezte, most is az a tizenhárom éves kislány, aki sietve rohan vissza a felb szült kertgazda el l. – Tolvajok! – kiabálta most is, göcsörtös botját fenyeget en az égnek szegezve. – Elkaplak titeket! – próbált a kölykök után rohanni, akik megdézsmálták a gyümölcsösét, de öreg, görbe lába sosem bírta a fiatalokkal a tempót. Mónika megmagyarázhatatlan eufóriába került. Lázas volt, teste izzadt, vállában állandósult a fájdalom, már alig bírta vonszolni magát, de valami titokzatos er vitte tovább. Haza kell érnem, miel tt anyu megtudja, hogy átszöktünk! – mondogatta játszótársainak, de most a kabócák hangos ciripelésén kívül senki nem felelt neki. Pedig a pajtásai ott voltak mellette egyfajta incselked szellemként, mint mindig, és tisztán kirajzolódott el tte a mocsár túlpartján a fák közt futó egykori ösvény, holott valójában összefügg zöldhatár állta útját. Csak ment el re, nem tör dve semmi egyébbel, nem foglalkozott a b rébe kapó tüskés ágakkal, ruháját szaggató bokrokkal. Néhol térdig süllyedt a vizes talajban, olykor sűrű bozótos állt áthatolhatatlan torlaszt, mégsem tudta megfékezni semmi. Estére átért Magyarországra. Egyenesen a régi házukhoz ment, és belesett az ablakon. A ház már nem ugyanaz volt, mint egykor, idegen arcok ültek körül egy asztalt. Elszomorodott, az emlékképek szertefoszlottak, szellembarátai cserbenhagyták és egy ismeretlen faluban állt. Újra megrohamozták a valóság kíméletlen képei. Megfordult és a templomba ment. Ahogy benyitott a hatalmas faajtón, valami nagy nyugalom szállta meg. A templom sötét volt és hűvös. A színes ablakokon beszűr d holdfény magasztossá emelte a méretes

olajfestményeket. Mónika az oltárt nézte és az els sorba ment. Ott lerogyott a padozatra, és úgy érezte, soha többé nem tud felkelni. A sekrestyében az öreg plébános rendezgette dolgait, bezárni készült az épületet, amikor megpillantotta a padon fekv asszonyt. Gyorsan odasietett hozzá, és maga felé fordította a fáradt arcot. Valahonnan ismer s volt számára, de nem emlékezett, honnan. Letörölte a n izzadt tincseit piszkos homlokáról, majd megdöbbenten felkiáltott. – Mónika?! – Bernát atya… – felelte elhaló hangon a n . – Mi történt veled, gyermekem? – kérdezte, miközben felemelte tüskékt l szanaszét karmolt kezét, majd észrevette a vérfoltot a vállán. Újra a homlokára tette a kezét. – Neked tüzel a homlokod! Gyere, befekszel az ágyba, amíg orvosért megyek! – Nem, nem kell orvos! – mondta Mónika zaklatottan. – Csak egy kicsit hadd pihenjek! – Magas lázad van, és ömlik a vér a válladból! Neked kórházba kell menned! Hívom az orvost! – Ne, atyám! – kapta el kezét hirtelen a n . A pap ijedten visszaült. Nem várt ilyen er s szorítást egy lábadozó n t l. – Kérem, ne hívjon senkit! El akarnak kapni! Akkor visszavisznek! – beszélt érthetetlenül összevissza. – A lányom, a lányom… A pap nem tudta eldönteni, hogy a láz készteti-e Mónit, hogy félrebeszéljen, vagy valóban ilyen súlyos helyzetben van. – Neked segítség kell! Én nem tudlak ellátni! – próbálta meggy zni. – Megölik a lányomat! – ellenkezett Móni, de érezte, hogy lassan kifut minden ereje. Jól tudta, hogy segítségre van szüksége. – Miklós! – mondta hirtelen ötlett l vezérelve. Eszébe jutott els szerelme, aki állatorvosként dolgozott a faluban. – Tessék? – kérdezte zavartan a pap. – Keresse meg Miklóst, vigyen oda! majd ellát! – ragadta meg újra Bernát atya ruháját. – De nem szólhat senkinek! – Egyre zaklatottabban kezdett beszélni, az atya jobbnak látta megnyugtatni. – Ne aggódj, most már jó kezekben vagy! Senki nem fog elvinni! Áthívom az állatorvost, és majd itt ellát téged! Mónika megkönnyebbültebben engedte vissza a fejét a padra.

– Köszönöm… – rebegte lecsukott szemmel, és a kimerültségt l mély álomba zuhant.

SZERBIA, VONARC, 2005. JÚNIUS 7. 06:23 Broman kissé furcsán érezte magát: öltönyben és nyakkend ben végigsétálni a kisváros es csatorna-rendszerének egy szakaszán, ugyanakkor mindez a régi éveket idézte fel, amikor még maga is aktív titkos ügynökként dolgozott. A felvezet tiszt elemlámpával mutatta az utat, mögötte és két kollégája mögött pedig egy fegyveres r zárta a kíséretet, elvileg az biztonságuk érdekében. Broman nem tudott szabadulni a gondolattól, hogy ugyanolyan csapdába sétálnak, mint annak idején barátja, Skiansky. Miel tt leszálltak, mindent megtett, hogy útja a legmagasabb szintekig hivatalos legyen, és lehet leg hazájában és Szerbiában is a rendfenntartó és a politikai er knél egyaránt széles körben értesüljenek idelátogatásáról, mint meghívott, műveletirányító tiszt. Abban reménykedett, ha útja ilyen nagy körben nyilvánosságot kap, akkor talán nem mernek ellene er szakosan fellépni, hiszen ezzel Szerbia nemzetközi botránya világméretűvé n ne. Nem bízott Drakulicban, de a mohóságában igen, és az el relépésének kifejezetten ártana, ha Bromant valami baj érné. Rutinos tisztként tisztában volt vele, hogy feszültsége átragadhat kollégáira, s t kísér ik is megérzik, ezért megpróbálta kordában tartani gondolatait, és az el tte álló feladatra kezdett koncentrálni. – Még két forduló és ott vagyunk – szólt hátra a felvezet . Broman már épp kezdte megszokni az elemlámpa fényét, ahogy visszatükröz dött a nedves falakról. Lépteik zajára patkányok rohangáltak menedéket keresve a nem várt látogatók el l. Néha úgy hallotta, egész közel osontak el a fejük mellett. Leszámítva bizalmatlanságát, egyáltalán nem zavarta az egyszerű fogadtatás, és a

csatornabeli körút. Egyértelmű volt, hogy a terroristák figyelnek minden gyanús mozgást az utcában, ezért nem jöhettek értük sötétített üvegű limuzinnal. Azon töprengett, hogy tulajdonképpen elég profi módon szervezték meg a megfigyel -épületbe történ bejutást, valószínűleg sem választott volna más módot, még ha egy olyan magas beosztású vezet érkezik is az akció helyszínére, mint amilyen most volt. Az akció sikere mindenekel tt! – gondolta, és tetszett neki, hogy nincs különösebben körbeugrálva. Eszébe jutott piperk c f nöke, akit l még így, majdnem kétezer kilométer távolságban, mélyen a föld alatt is kirázta a hideg. Kezdte élvezni, hogy újra terepen van. Kisvártatva fény szűr dött be egy eltávolított csatornafedél fel l. Ahogy odaértek, a felvezet félreállt, és el reengedte az angolokat. A felszínen egy civil ruhás rend r várta érkezésüket. Broman nem adta ki kezéb l kis hátizsákját, amiben a fegyvere, a jelvénye és az iratai voltak, továbbá egy jeladó, hogy Londonban felügyelhessék a mozgását. Inkább egy kézzel ügyeskedett felfelé a vaslétrán, és noha élvezte a kalandos barangolást, megkönnyebbült, amikor újra a földfelszínre értek. Egy társasház pincéjébe érkeztek, aminek padlózatát a kirendelt egységek már korábban áttörték, hogy feltűnés nélkül be tudják rendezni a megfigyel szobát. Alig mászott ki a föld alól, egy középmagas, barna hajú, er s testalkatú, középkorú férfi lépett eléjük és kézfogásra nyújtotta a kezét. – Mr. Broman! A nevem Jozef Lavinic, én irányítom a megfigyelést. – Üdvözlöm – viszonozta a köszöntést Broman, és fél térdét felemelve megtámasztotta zsákját, majd kikereste bel le kétnyelvű, szkennelt megbízólevelét, és átnyújtotta a tisztnek –, akkor, azt hiszem, együtt fogunk dolgozni a következ napokban. Lavinic egy pillantást vetett az iratra, majd bólintott, és elindult felfelé a házba, hogy mutassa az utat. A négyemeletes társasház kocka alakú, és nagyon puritán kivitelezésű volt. A lépcs házat linóleum borította, a falakat egyszínű zöldre festették. Az ablakok drótszálas üvegb l készültek, és minden ajtó mellett jobb napokat megélt szekrények sorakoztak, amelyekben halkan kerreg gáz- és villanyórák rejt ztek. Amikor a második emeletre értek, Lavinic bekopogott az egyik ajtón, ahol egy

fürd köpenyt visel , kócos, barna hajú n nyitott ajtót. Nem kérdezett semmit, csak félreállt, talán kissé feszesebb tartásban, mint ahogy azt Broman várta volna egy lakótól. Az el szobában egy atlétatrikót és rövidnadrágot visel , göndör hajú férfi is üldögélt, aki jöttükre szintén felállt. Mindkett jük testtartásából látszott, hogy k is rend rök. Aha, a lótifutik! – nyugtázta magában Broman. Azokat a beépített embereket nevezte így még aktív korában, akik a megfigyeléseken a civil lakosságot tévesztik meg, ha netán véletlenül valaki becsöngetne, például a postás, vagy a vízóra-leolvasó, esetleg egy kíváncsi szomszéd. Ilyenkor a civilbe öltözött társak eljátsszák, hogy az ott lakók rokonai, és most pár napig a nagynéninél dekkolnak. A „lótifuti” kifejezést pedig azért ragasztotta rájuk, mert mindig k ugráltak, hogy kielégítsék a megfigyelésen dolgozó tisztek igényeit, kaja, pia, cigi és egyéb kívánságok tekintetében. Nemegyszer volt alkalma neki is eljátszani a feladatot, amikor még kezd ügynök volt. Ezt ugyanis mindig a zöldfülűekre osztották. Emlékei elég élénken jelentek meg szeme el tt, noha már jó tizenöt éve is volt, hogy ilyen munkát végzett. Továbbmentek a nappaliba, aminek két ablaka is a megfigyelend objektumra nézett. Drakulic már jó ideje a kezel asztalnál nézegette a felvételeket. Amikor beléptek a szobába, félbehagyta bokros teend it és eléjük lépett. – Régen találkoztunk! – mondta ironikusan. – Jól utazott? – Köszönöm, jól – viszonozta udvariasan, mégis távolságtartóan a köszöntést Broman. Neki nem volt kedve ironizálni. Gyorsan bemutatta kollégáit, akik mint megfigyel -elemz k vettek részt az akcióban, és ennek megfelel en el is foglalták helyüket a kezel asztal közelében. Lavinic a hagyományos módon tisztelgett Drakulic el tt, bal vállához ütötte jobb kezét, és vigyázzba állt, ami tulajdonképpen a szívre tett kezet akarta demonstrálni, és a tisztelgést a fels bb vezet el tt. Broman emlékezett rá, hogy a polgárháborúban használták ezt a fajta tisztelgést, de nem tudta, hogy manapság is szokás. – Azt hittem, nem jön el – mondta az ex-kormánybiztos mosolyogva. – A feletteseim úgy gondolták, hogy itt a helyem – válaszolta az angol és alaposan körbenézett a szobában.

Alig lépték át a küszöböt, máris megcsapta a munkaszag, ami a megfigyelési szobákat jellemezte. Ez a világ minden táján ugyanolyan volt; hat férfi összezárva egy kis helyiségben, többnapos testszag, ételmaradékok és cigaretta bűze keveredett a felállított audio-, videóés lehallgatóeszközök tipikus műszer illatával. Bromant nem zavarta az egyébként kellemetlen szag, hiszen ez arról árulkodott, hogy régóta figyelik már a szomszédban letelepedett terroristákat. Kíváncsi volt, vajon a felszerelések terén is hasonlítanak-e szokásaik. A szoba elég kicsi volt, talán ha harminc négyzetméteres. Az ablakok el tt három Sony típusú, csúcsmin ségű kamera volt felállítva, egy termo-, egy infra- és egy normális felvételre. Broman meglep dött a high-tech felszerelés láttán, de legjobban az fogta meg titkosügynök énjét, hogy az ablakra egy függönyalakzatnak megfelel mintájú fólia volt felragasztva, amelyen apró lyukak sokasága biztosította a kilátást. Így az utcáról a járókel k – vagy a szomszéd ház megfigyelt lakói – csak a szokásos módon elrendezett függönyöket látták, míg belülr l kényelmesen ki lehetett látni, és mégis minden takarásban volt. A szerb kollégák még arra is figyeltek, hogy esténként más motívumú – behúzott függöny alakú – fóliát ragasszanak az ablakra, mert a cserefóliák ott sorakoztak a falnak támasztva. Így semmiben nem tértek el az utca fel l megszokott látványtól, ráadásul a kamerákat sem árnyékolta le a textília. Az állványoktól kábelek tömege továbbította a képet az ablak mellett álló kezel pulthoz, ahol három monitor és két felvev készülék is működött. A legújabb technikát alkalmazták ezen a téren is, merevlemezre és DVD-re rögzítettek minden egyes másodpercet az utcán, és a szemközti háznál történ mozgásokról. A DVD huszonnégy órás anyagot rögzített, amit minden nap végén beküldtek elemzésre a központba. A merevlemezre történ rögzítést pedig, ha a vezet k kérték, meg lehetett állítani, és azonnal visszanézni, így soha nem veszett el adat. A szoba másik végében két ember egymást váltva, hatalmas fülhallgatóval figyelte a telepített, illetve a puskamikrofonok által befogott beszélgetéseket. Mellettük ült egy harmadik személy, aki halk, monoton hangon magyarázott valamit. Valószínűleg a tolmács volt, hiszen a megfigyelt terroristák bosnyákul beszéltek. Rajtuk kívül egy ember kezelte a kamerákat, egy pedig a kezel asztalnál

tevékenykedett, így az irányítóval együtt összesen hatan látták el a feladatot, és fegyelmezettségüket, flott munkájukat elnézve nagyon összeszokott csapat lehettek. – Elismerésem! – mondta Broman Lavinicnak intézve szavait. – Nagyon komoly a felszerelésük. – Köszönöm – válaszolta kurtán a tiszt. – A lakók? – Elküldtük ket egy wellness utazásra. – Az jó – jegyezte meg az angol, természetesen nem a wellness szállodára gondolva, hanem arra, mennyi bosszúságot tudnak okozni az ott lakók egy fontos és veszélyes akció közepette. Elmosolyodott, mert eszébe jutott az az öregasszony, aki egy fontos megfigyelési feladat közben állandóan régi történeteket mesélt a kollégáknak, és süteményekkel, forró teával kényeztette a stábot. A végén külön embert delegáltak, hogy lefoglalja az id s hölgyet, mert már a taktikai megbeszéléseket is kommentálta, és fél volt, hogy ha kiengedik a lakásból, a sarki boltban is elmeséli, hogy a nála tanyázó rend rök megfigyelik a szomszédos házat. Emlékezett rá, mennyi bosszúságot jelentett ez akkor, ma pedig már csak mosolygott fiatalkori nehézségein, hiszen id vel majdnem minden nehéz helyzet kedves történetté szelídült. – Látott valami szokatlant? – kérdezte Lavinic a külföldi tiszt jókedvére reagálva. – Csak egy régi történet jutott eszembe – rázta a fejét Broman. Az irányító megvet en nézett rá, és már tudta, hogy nem fogják kedvelni egymást a közös munka folyamán. – Mióta figyelik a házat? – kérdezte végül. – Ha megengedi, röviden összefoglalom, mi történt eddig – mondta Lavinic, aztán belekezdett; mintha leckét mondana föl, úgy hadarta az eseményeket. – Tizenkét órája rendezkedtünk be a terroristagyanús egyének megfigyelésére… – Tizenkét órája? – kérdezett vissza meglepetten Broman. – Jól belakták a helyet a fiúk – nézett körül. – Olyan, mintha már napok óta itt lennének. Lavinic nem válaszolt, zavartalanul folytatta a jelentést. – Az utcában sűrű teherautó-forgalmat bonyolítanak, óránként átlagban két teherautó érkezik a szemközti objektum elosztójához –

mutatott a monitorra, amelyen a kezel id közben behozta a legutóbbi szállítmány felvételét. – A teherautók csöngetéssel jelzik érkeztüket, ekkor az elosztó ajtaját belülr l kinyitják. – Broman figyelte a szemközti ház garázsajtaját, amit a tiszt elosztónak nevezett. Igazából csak egy egyszerű ikerházat látott, amelynek oldalában raktárat rendeztek be. A garázsajtó valóban megfelel en nagynak bizonyult teherautók fogadására, de a kisebb fajtából. kamionnal még az utcába sem lehetett befordulni. A környék csöndes volt, igazi kertvárosi nyugalom övezte. Tulajdonképpen jó búvóhely egy terrorista sejtnek. Csúnya, kocka alakú társasházak álltak össze „U” alakban, zöldterületeket közrefogva, velük szemben pedig családi és ikerházak sorakoztak, kissé távolabb egymástól. Átmen forgalom nemigen zavarta a lakókat, a házak el tt is csak néhány autó parkolt. – Az épületben a termokamerák tanúsága szerint hat személy tartózkodik – folytatta az irányító. – A megfigyelt személy, két fia, illetve három, kisegít munkásnak öltözött egyén, akik este hatkor elhagyják a helyszínt. Mindezt tizenkét órás megfigyelés alapján kicsit korai kijelenteni, de nem szólok bele – gondolta Broman. – Találtak valamilyen, a terrorizmusra utaló jelet is? – kérdezte. – Igen, uram. Az egyik teherautó-szállítmány átvizsgálásakor nagy hatótávolságú katonai fegyverekre bukkantunk – intett a kezel nek, aki az egyik monitoron elindította a házkutatásról készült, kézikamerás felvételeket, és néhány fényképet is kitettek az asztalra, amelyeken a fegyver típusjelzése és sorozatszáma is jól látszott. – Mikor tudták átvizsgálni? – ráncolta homlokát Broman. – Az egyik ügynökünk rakodómunkásként bejutott a teherautókhoz, és mobil szkennerrel átvizsgálta a rakományokat – felelte a tiszt. – Meg akartunk gy z dni a célpont helyességér l. A termo- és infrakamerás felvételek egyértelműen kimutatták, hogy a teherautó nem olívabogyót szállít. A menetlevél szerint ez az autó egyébként az Egyesült Királyságba tart. – Mobil szkennerrel? – csodálkozott Broman, olyat még náluk sem használtak. – Ráadásul egy olyan cég a szállító, amelyik fennakadt a rostán – szólt közbe Drakulic, figyelmen kívül hagyva az angol megjegyzését. – Egyébként sikerült utánanézni a listának, amit átküldtem?

– Igen, tulajdonképpen ezért vagyok itt – vallotta be Broman –, nálunk további hat cég volt, amelyek már régóta terrorelhárító csoportunk látókörében vannak. – Akkor mit tegyünk? – nézett rá kérd n Drakulic. Broman körbenézett, és érezte, hogy mindenki az parancsára vár. Noha érezte, hogy ez inkább csak udvariassági gesztus, a papír szerint mégiscsak volt a f nök. – Volt valami utalás a bombákra is? – A telefonbeszélgetések közül sokban említették a „három nagy szállítmányt”, amelyeknek legkés bb holnapig a megrendel höz kell érniük. Megfigyelésünk szerint nagyon óvatosan kommunikálnak a telefonban. Mindenesetre úgy gondoljuk, hogy nem kockáztathatunk. Ha valóban a bombákról beszéltek, akkor nincs sok id nk – adta meg az utolsó lökést Lavinic. – Rendben – döntött Broman –, akkor behatolunk. Fogjuk el a szemétládákat! – Azonnal intézkedem! – felelte az irányító, és máris beindította a gépezetet. Keze alatt izzottak a telefonvonalak, a jelenlev k pedig el készítették az anyagokat, amikre a behatoló egységnek szüksége lehet. Fél óra múlva háromcsoportnyi kommandós érkezett. Olyan észrevétlenül keveredtek a környékre, hogy még Bromannak is elakadt a szava. A kis szoba hirtelen zsúfolásig telt emberrel, noha csak az irányítók jöttek fel a föld alatti folyosórendszeren át. Két irányító fekete kommandós ruhát viselt, golyóálló mellénnyel, csuklyával, golyóálló sisakkal, a harmadik férfin azonban civil ruha volt. Vállig ér , sz ke haja és ruházata bárkit megtévesztett volna. Farmernadrágot, inget és lezser zakót hordott, de alatta ott volt az elmaradhatatlan golyóálló mellény, és rejtett tokban lév pisztolyát kiválóan takarta a zakó. Broman ebb l arra következtetett, hogy csoportja többi tagja is civil, és k lesznek a csalik, hogy valahogy kicsalogassák a terroristavezért a házból. – Kívánja ön tartani az eligazítást? – kérdezte az irányító. Broman körbenézett, és úgy érezte, nem biztos, hogy most kellene elkezdenie a diplomáciai falak ledöntését, ezért úgy döntött, inkább a helyiekre hagyja az akció levezénylését, hiszen jobban ismerik a terepet, az eszközeiket, az embereiket és a nyelvet is.

– Köszönöm, de azt hiszem jobb, ha maga tartja. A lényeg, hogy bejussunk, és a terroristáktól kapjunk meg minden lehetséges információt a bombák útját illet en. – Értem, uram – nyugtázta az irányító az információkat, majd az embereihez fordult, és beszélni kezdett. Broman ekkor teljesen kívül rekedt a történésekb l. Amikor kés bb visszagondolt a történtekre, úgy érezte, itt hibázta el a dolgot. Lavinic rövid eligazítást tartott szerbül, Broman nem nagyon értette, hogy mir l beszél, de határozott hangon utasította embereit, és közben mutogatta a monitor képeit. Egyszer még az neve is elhangzott, talán bemutatták, mint küls irányítót. Annyit le tudott szűrni a megbeszélésb l, hogy két-két ember megy a kapuhoz és a garázshoz, és az lesz a feladatuk, hogy elérjék, a háziak nyissák ki az ajtókat. Így már szabad a bejutás a másik két csoport el tt. – Innen végigkövethetjük az akciót – lépett hozzá Drakulic, míg a többiek a részleteket egyeztették. Az irányítók taktikai mellényének vállán kamerákat helyeztünk el, így láthatjuk az elfogást. – Remek – válaszolta Broman udvariasan, miközben arra gondolt, hogy az ilyen felvételekb l általában semmit sem lehet kivenni, hiszen mindenki rohan és kapkod, csak élvezhetetlenül ugráló képsorokat fognak bámulni. – Milyen fegyvereket visznek? – A sztenderd felszerelést, 9 mm-es MP5-öst és USP-t második fegyvernek. – Azzal nehéz lesz szétl ni az ajtót, ha nem akarnak beengedni! – A bejutáshoz külön húzóskocsijuk van – mondta Drakulic –, jöjjön, megmutatom! – intett és az el szoba felé sétált. Broman körbenézett, mert nem akart semmir l lemaradni, de úgy látta, az eligazításnak még nincs vége, ezért Drakuliccsal ment. A lépcs házat már civil ruhás figyel k védték, hogy valamelyik oktalan lakó nehogy lebuktassa ket. Broman tudta, hogy ez szükséges, mégis olyan érzése volt, mintha a ház teljesen kihalt lenne, és feleslegesen állna ott annyi r. Drakulic a bejárati ajtóhoz vezette, ahol felszerelkezve álltak a csapatok. Az ex-kormánybiztost mindenki a szokásos vállra ütéssel köszöntötte, mint korábban Lavinic. Broman kellemetlenül kezdte érezni magát. Drakulic váltott pár szót az egyik kommandóssal, majd odahúzták az említett kiskocsit. Hatalmas, műanyagküll s kerekekre volt szerelve egy nagy fémlap, amire három

behatolóeszközt rögzítettek. Egy feszít vasat, egy faltör kost és egy hatalmas tör kalapácsot, aminek csak a feje lehetett vagy négy kiló. A szerkezet ötletes volt. A kiskocsi azért kellett, hogy ezeket a nehéz eszközöket gyorsan és zökken mentesen a helyszínre lehessen szállítani. Ha épp nem volt egyenes burkolat, akkor a lap két végéhez er sített vasfogantyúkkal fel lehetett emelni. Egy embernek túlságosan nehéz lett volna, de a kialakítást tekintve akár hatan is belekapaszkodhattak, megosztva a súlyt. Kisvártatva megjelentek az irányítók, így Broman jobbnak látta, ha visszamennek a megfigyel szobába. – Kezdhetjük? – nézett rá Lavinic. – Igen – bólintott Broman. – De én is szeretném hallani és érteni a rádióforgalmazást. Valaki fordítson! – Ez nem probléma – intett Lavinic, és a lehallgatónál álló kollégája Broman mellé lépett. Az illet nem volt éppen szinkrontolmács, de azt a keveset le tudta fordítani, amit a rádióból hallott. Broman bólintott, hogy mehet az akció. – Készen álltok? – kérdezte az irányító a rádión keresztül a csapatoktól. A szobában lév k mind a monitorokhoz sereglettek, ahol a kezel külön képen behozta a termo-, az infra- és a csoportvezet k taktikai mellényén lév kamerák képét, hogy a vezet k követhessék az eseményeket. – Kész! – Kész! – Kész! – jelentették a kommandós kiscsoportok. – Záróegység a helyén? – kérdezte Lavinic, arra a kilenc emberre gondolva, akik az épület mögötti utcában, illetve egy küls gyűrűt alkotva figyelték, hogy ne szökhessen meg senki, és illetéktelenek se lépjenek a területre. – Záróegység a helyén – recsegte a rádió. – Akció indul! Az utcában megjelent egy postai furgon és egy kisteherautó, amibe a kiscsoportos egység tagjai az elmúlt percekben bújtak el. Broman feszülten figyelte a monitorokat, pulzusa kissé megemelkedett, ahogy a két civil ruhás kommandós kiszállt a postai furgonból, és odasétált a házhoz. Nem értette, miért kell az embereiket fedezék nélkül odaengedni az oroszlán barlangjához, hiszen a terrorista akkor a

legrosszabb, ha veszélyt érez. Képes mindent felrobbantani vagy sorozattüzet nyitni. Más ország, más értékrend – gondolta, hiszen hazájában a saját emberek védelme élvezett prioritást. Minden aggodalma ellenére a két civil ruhásnak látszólag egyszerűen ment a dolog. Az egyik a postásautóra mutogatott, és gyorsan el is érte, amit akart. – Egy ember az ajtónál! Kett a garázsbejárónál – közvetítette a termokamera által látottakat a kiscsoportoknak az irányító. Az egyik bosnyák fiú jött ajtót nyitni, és ahogy meglátta, hogy küldeménye érkezett, be sem csukta maga mögött a bejárati ajtót, csak ment tovább, hogy a kertkulccsal kinyissa a kommandósok el tt a kaput. A csoport másik két civil tagja eközben rátolatott a teherautóval a garázsbeállóra, majd egyszerűen becsöngettek. Az ajtó minden kérdés nélkül felhúzódott. – Ezek vagy ennyire jól csinálják, vagy átkozottul naiv terroristákkal akadtunk össze – kommentálta magában a látottakat Broman. – Indulhattok! – jelezte a nyitva álló nyílászárókra mutatva az irányító, mire a két autóban rejt z kommandósok – füstgránátokkal eltakarva pozíciójukat – kiugrottak a raktérb l, és behatoltak a házba. A faltör kosra nem is volt szükség. A következ percekben felgyorsultak az események, de a füst miatt alig lehetett kivenni valamit a kamerák felvételéb l. A kapunál álló két, civil ruhás férfi a földre teperte a fiút, aki ajtót nyitott, és térdre kényszerítve hátrabilincselték a kezét, majd felráncigálták, és betaszigálták magukkal a házba. A garázsnál hasonló cselekmények zajlottak, aztán mindenki eltűnt a ház gyomrában. – Mit csinálnak? – kérdezte idegesen Broman, és a termokamera h képét próbálta kielemezni, de az alakok szinte egybefolytak. Ahogy egyre beljebb mentek az épületben, már a kamera sem tudta szétválasztani a h képeket, a kontúrvonalak teljesen elmosódtak. – Túl messze vannak! – rázta a fejét a kezel . Ekkor az események újabb váratlan fordulatot vettek. Az amúgy sem túl sokat közvetít kamerák képe egyszer csak kihunyt, semmit nem lehetett látni a megfigyel szobából, az irányítók tehetetlenül álltak a mozdulatlan képek el tt. A házból hirtelen lövések hangja hallatszott, és a válaszlövések sem késlekedtek.

– Mondjon már valaki valamit! – kapta el a rádiót Broman. – Mi történt? – kérdezte az éteren keresztül, de nem kapott választ. – Megtámadták ket – mondta a hangokat hallgatva Lavinic. – Akkor küldjön be valakit a segítségükre! – követelte az angol. – Megoldják! – nyugtatta az irányító, és tekintetét a sötét monitorokra szegezve ismét megpróbálkozott a rádióforgalmazással. A tűzharc csupán pár pillanatig tartott, Broman mégis úgy érezte, hosszú percek teltek el. A szobában mindenki néma csendben hallgatta az eseményeket. Ahogy lecsendesültek a fegyverropogás hangjai, Broman felugrott, hogy átrohanjon megnézni, mi történt, de az ajtóban ül lótifutik az útját állták. – Mr. Broman – sietett utána Lavinic – most még nem mehet oda! Még nem biztosították a helyszínt, lehet még valahol egy elrejtett bomba. Amint biztonságos lesz, átengedem, de itt most én felelek a biztonságáért! – Ha jól tudom, én irányítom ezt az akciót, és én most akarok odamenni – mondta szúrós tekintettel az angol. – Sajnálom, uram, de mint mondtam, én felelek az ön biztonságáért. Országunknak nem jönne jól, ha véletlen baleset folytán önt megsebesítenék. Kérem, várjon türelemmel! A ment szolgálatot már értesítettük. A sebesülteket azonnal ellátják. – Jól van, várok – értette meg Broman a szerb tiszt aggodalmát. A remélt pár percb l azonban negyedóra várakozás lett, mire egy kísér vel átengedték.

* Broman úgy nézhetett ki messzir l, ahogy átsétáltak a szemközti házba, mint egy védett vezet . Három fegyveres ember vette körbe, és szorosan mellette lépkedtek, mégis inkább kalitkába vetett madárként élte meg ezt a rendkívüli figyelmet. A bejárati ajtó még mindig nyitva volt, és a torokkaparó füst ott gomolygott, lassan feloldódva a leveg ben. Broman nagyon tartott attól, hogy mit fog látni az ajtó túloldalán. Lassan lépett be, és textil zsebkend t tartott a szája és orra elé, így legalább a külföldi kollégák nem látták azt a döbbenetet, ami kiült az arcára. A korábban idillinek tűn , csendes,

kisvárosi ikerház pár pillanat alatt csatatérré változott. Broman megrendülten nézett körbe, és borzasztó érzés kerítette hatalmába. Felborított bútorok, széttört cserépdarabok árulkodtak dulakodásról. Hiába állt azonban a felfordulás közepén, mégis hihetetlennek látszott, hogy ilyen rövid id alatt ennyi mindent felborítsanak. A megtámadott terroristáknak több kört kellett volna futniuk a lakásban, hogy mindent ennyire tönkretegyenek, miel tt a kommandósok leterítik ket. Továbbment a nappaliba, ahol meglátta az els holttestet. Az üzletvezet feküdt a sarokban, az oldalára fordulva, keze alatt egy géppisztoly hevert. A fejébe és a mellkasába kapott két-két találatot, ami azonnal megölte. Ezek azok a pontok, amelyek azonnali halállal járnak, nem véletlenül céloznak a kiképzett harcosok ezekre a testrészekre. Lábától mintegy hetven centiméteres vércsík ken dött el a padlón, ami különösen furcsának hatott, f leg úgy, hogy a fej és a mellkas környékén nem volt annyi vér a padlón. Broman leguggolt, és kezével megérintette a padlót a csík mellett. Elmozdították! – nyilallt belé a felismerés. Az a bizonyos vészcseng egyre er sebben kezdett jelezni a fejében. Az egész akció során voltak apró részletek, amik zavarták, de betudta annak, hogy most egy másik ország által kiképzett rend rök hajtják végre a feladatot a saját szokásaik alapján. A tetthely azonban magáért beszélt. Körbenézett a szoba falain, a felborított bútorokon, az ablakon, aztán az átellenes sarokban, a mennyezeten megtalálta, amit keresett, a terrorista által leadott lövések helyét a falban. Ennek nincs semmi értelme! – morfondírozott –, a lövéseknek testmagasságban kellene lenniük, hacsak nem figyelmeztet lövéseket adtak le. Az meg nem túl jellemz a terroristákra… Újra felállt, hogy a többi helyiséget is alaposan szemügyre vegye. A lakásban minden ugyanolyan feldúltnak nézett ki, a többi helyen azonban nem mozgatták el a testeket, és nem voltak lövésnyomok sem, pedig mindegyik holttest keze környékén feküdt egy fegyver is. A rend röknek elég indok a fegyverhasználatra, ha valaki pisztolyt fog rájuk… – csóválta a fejét. – De a behatoló egység magasan képzett kommandósokból állt, az volt a feladatuk, hogy élve fogják el ket!

Végül hátrament a lakáson keresztül a garázsbejáróhoz, ahonnan a második egység hatolt be. A házba vezet lépcs sor alatt két fekete ruhás férfi szívmasszázst adott egy túlél nek, aki er sen vérzett. – Életben van? – kérdezte Broman izgatottan és közelebb lépett. – Legalább van egy ember, akit ki lehet hallgatni! – gondolta magában, de ahogy közelr l megvizsgálta a sérültet, látta, hogy habos vér buggyan ki a mellkasából az ütemes szívmasszázs ritmusában. – Tüd lövés? Megl tték a tüdejét? Az ég szerelmére, milyen kommandósok maguk? A két férfi nem figyelt Bromanra, talán nem is értették, hogy mit beszél. Kisvártatva megérkezett a segítség, hangos szirénázással fordult be a sarkon a ment autó, amit a helyszínre érkezése el tt a zárást végz rend rök átkutattak. Az orvos elhűlt arccal szorította rá kezét a vérz mellkasra, tekintete nem sok jót ígért. Nem késlekedtek, azonnal hordágyra tették a sérültet, és már vitték is a kocsiba. Az egyik kommandós a sérültet követ en beszállt a ment autóba, amely gyorsan elhagyta a helyszínt. Drakulic épp ekkor találta meg Bromant. – Na, meg van elégedve? – Nem igazán – mondta szigorú hangon az angol. – Elkapni kellett volna ket, nem megölni! – gesztikulált idegesen kezeivel. – Most nincs kit kihallgatni! Hogyan jutok el a bombákig? – A túlél t most vitte el a ment , ha helyre jön, akkor kihallgathatja – mondta kissé értetlen hangon Drakulic. – Túlél t? Látta a sérülését? – mutatott a ment irányába az angol. – Jó orvosaink vannak! – Orvosok? Ide egy kisebb csoda kéne! És ha mégis megmentik, nekünk az már túl kés lesz! – nézett mérgesen Drakulicra. – Nézze, mi mindent megtettünk, de azt ön is megérti, hogy az embereim élete az els ! – mondta felháborodott hangon a kormánybiztos. – Az ön emberei? – kérdezte gúnyos hangon Broman. – Úgy tudtam, visszavonult?! – Ön visszaél a nyelvtudásom hiányosságaival – kérte ki magának Drakulic, lerázva magáról a gyanúsítást. – Pontosan tudja, hogy értettem! – néztek farkasszemet.

– Kutassák át az épületet, és nagyon remélem, hogy találnak valami kézzelfogható információt, különben magam húzom le jelentésemben az önök módszereit – utasította Broman. Drakulic vonásai egy kissé megenyhültek. – Biztosan találunk valamit! Lavinic tűnt fel a két férfi mellett. – Uram – szólította meg Bromant –, az imént kaptam a hírt, hogy a sérült kórházba szállítás közben életét vesztette. Sajnos nem tudtak már segíteni rajta. – Vajon miért nem lep meg ez engem? – kérdezte Broman ismét Drakulicra nézve. – Nézze, maga volt az irányító. Ha valami nem tetszett a módszerünkben, alkalma nyílt volna rá kifejezni ellenérzéseit, javaslatait, de nem tette – olvasta rá a kormánybiztos azt, ami már Broman fejébe is befészkelte magát. – Én azt mondtam, élve fogják el ket! A maguk kommandósai a parancsomat figyelmen kívül hagyva lel ttek mindenkit! – Uram, a terroristák, amint rájöttek, hogy csapdába kerültek, fegyvert vettek el , és rátámadtak az egységeimre – jelentette Lavinic gépiesen. – Nem voltunk felkészülve rá, hogy ilyen fegyverarzenált találunk a házon belül is. – Az ég szerelmére, hiszen terroristák! Mire számítottak, hogy leülnek teázni? – Nem engedhetjük meg, hogy akár csak egyetlen jó katonát elveszítsünk – hajtogatta tovább Lavinic, ami a kötelessége volt. – Szerencsére az embereim közül nem sérült meg senki, jó kiképzést kaptak. – Arra igen, hogy miként kell megölni azt, aki az útjukba téved, de arról fogalmuk sincs, hogyan oldják meg a helyzetet vérontás nélkül – mondta Broman halkan, és a holttesteken lév találatokat nézte. Klasszikusan kett a fejbe kett a testbe, semmi esélyük nem volt – tette hozzá gondolatban. – Tudja, azért az elég furcsa, hogy a mennyezetbe fúródtak a lövedékek! – A nappaliban keletkezett golyózáporra gondol, amit az üzletvezet adott le? – kérdezte Lavinic, és késlekedés nélkül el is állt a magyarázattal.

– már megsebesült, mire tüzet nyithatott volna, esés közben rászorult az ujja az elsüt billentyűre, ezért húzta el a lövéseket felfelé. – Én meg azt hittem, l tt el ször – jegyezte meg az angol méltatlankodva. – És a vércsík? – A tűzharc után mindegyik holttestet átvizsgálták az embereim, testre er sített bomba után kutatva, valószínűleg akkor mozdíthatták el. Hetven centit húzták-vonták? Ugyan! – csóválta a fejét Broman. – Élve kellettek volna! – adott hangot rosszallásának. – Most már bottal üthetem a bombák nyomát! – Épp az imént jelentették az embereim, hogy találtak néhány nyomot a számítógépen is, ami tovább viheti önöket. – Jól van, szeretném, ha ezt az én embereimre hagynák! – mondta szúrós tekintettel Broman. – Ahogy kívánja, uram – Lavinic tisztelgett, és megfordult, hogy intézkedjen a két angol elemz átkísérésér l az épületbe. Broman közben kiballagott az utcára, hátrahagyva a csatateret. Borzasztó érzés kerítette hatalmába, ahogy körbenézett. Az épületekben nem libbentek fel a függönyök, leskel d szemekkel az ablakok mögött. Máskor elég egy kis koccanás, és máris forgalmi dugó keletkezik a kíváncsiskodó járókel kb l. Most a lövöldözés, szirénázás, füsthatások ellenére egyetlen embert sem érdekelték az események. Ahogy ott állt az utca közepén, szinte beleszédült a hirtelen rátör gondolatokba, úgy érezte, mintha körülötte minden iszonyatos forgásba kezdett volna. Agya egy pillanat alatt kódolta át a vele történt eseményeket egy másik szemszögb l, mintha bűvésztrükkökr l rántanák le a leplet. Azért nem kíváncsiskodik senki, mert már jóval korábban kiürítették a házakat. Nem azért kellett végigjönnie a csatornákon, hogy t ne vegyék észre, hanem hogy ne láthasson semmit. Tényleg nem tizenkét órája voltak abban a szobában, hanem napok óta készültek erre a színjátékra. A kamerák, az emberek, a korábbi felvételek a megtalált fegyverekr l, mind csak megrendezett jelenetek voltak. Az indokolatlan füstgránát-használat, a kamerák leállása, vagy hogy becipelték a megbilincselt fiút, minden arra kellett, hogy ne láthassa, mi történik odabent. A lövedéknyomok azért kerültek a mennyezetre, hogy nehogy egymást l jék le a behatoló egységek, mivel k adták le a lövéseket

bizonyítéknak. Csak azt nem vették észre, hogy a hulla kezébe adott géppisztoly rögzített sorozatra volt állítva, a falon pedig három helyett legalább tíz, lövedék ütötte nyom volt látható. A vércsík, a hulla elmozgatása azért kellett, hogy legalább a lövés szöge megfeleljen. Szerencsétlen emberek, azt sem tudták, mi történik velük, csak egyszerű keresked k voltak – lett hirtelen rosszul Broman, alig kapott leveg t, a térdére támaszkodott kissé el rehajolva, és a szürke betont nézte csillogóra tisztított cip orrával együtt. Egy pontra koncentrált, hogy a forgás megszűnjön körülötte, de a hányinger nem akart csillapodni, mert saját gondolatai generálták. Végignéztem egy akciót, amiben ártatlan embereket mészároltak le… és én adtam ki a parancsot. – Megtaláltuk az indítókódokat! – lépett hozzá Drakulic, visszatérítve a kíméletlen gondolatok hálójából. Broman összeszedte magát, felegyenesedett és hamuszürke, ám közömbös arccal megfordult. – Tessék? – A kollégái megtalálták a bombákhoz küldött indítókódokat, amiket nemrég err l a számítógépr l küldtek – mondta mosolyogva. – Telitalálat! Még beletelik kis id be, amíg visszafejtik az üzenet útját. Akkor meglesz a tervezett merényletek színhelye! Az akció sikeres volt! Broman nem tudta elhinni a hallottakat, újra megd lni látszottak iménti elméletei, és úgy látszott már a saját érveiben sem bízhat. Pontosan ez a szörnyű a logikus gondolkodásban. Ha az alapfeltevés helytelen, akkor a tények alátámasztják a rossz irányt is, mert mindegy, mit gondol az ember, mindent meg lehet logikusan magyarázni. Már egyszerűen nem tudta, kinek higgyen. Visszament a házba, hogy saját maga gy z dhessen meg az információról. – Találtatok valamit? – kérdezte a számítógép el tt ül kollégáit, és próbálta kiszorítani gondolataiból a pár lépésre fekv holttesteket. – Igen, az indítókódokat. Egyetlen adat ment ki ehhez kapcsolódóan, most követjük le a jelet. Nagyon kacifántos algoritmust használtak, el ször egy dél-afrikai szerverre küldték, onnan vissza Közép-Európába, majd a Bahamákról az Egyesült Királyságba, mindjárt meglesz… Gyerünk, bébi! – kérte a gépet az izgatott elemz . Broman a megjelen élénkzöld vonalat figyelte a monitoron,

ami összekötötte a szervereket. – Ez az! – kiáltott fel boldogan a kezel . – Megvan! Baker Street 433., London, Westminster. – Az a kormányzati negyed! – kapta fel a fejét Broman. – Azonnal értesítsék a kollégákat! A másik elemz már tárcsázott is. Heves telefonálások kezd dtek, a számítógépen pedig további adatok után kezdtek kutatni. – Talán még nem kés ! – hangzott inkább kérésnek, mint biztatásnak Broman hangja. Fogalma sem volt, hogy mit gondoljon a helyzetr l, nem bízott az itteniekben, de a bomba megtalálása mindent felülírt. Itt volt az ideje, hogy is jelentkezzen Londonban. Arrébb ment a számítógépekt l és a lordot tárcsázta. A búgó hangot hamar félbeszakította Lord Hanson negédes hangja. – Broman! Már nagyon vártam a bejelentkezését! – Megvan a cím! – szorítkozott a leglényegesebbre. – Az elemz k még tovább kutatnak, de ezzel már tudunk kezdeni valamit! – Igen, hallottam hírét! Nem kerülhet el engem egyetlen információ sem! – helyeselt a lord. – Gratulálok, szép munka volt! – Nem volt annyira szép – válaszolta Broman halkan. – Én sem tétlenkedtem, amíg maga odaát dolgozott! – újságolta vidám hangon a felettese. – Történt valami? – A magyarországi társszervezetek végigmentek a kérdéslistánkon, és mélyebben elmerültek az elemzésükben. Nem is vártam t lük ilyen együttműködést… – Igen, k jók – helyeselt Broman, –, Fritz Maier is velük dolgozott együtt. – Egy bizonyos Komlós államtitkár hívott fel személyesen, hogy átadja a jó hírt. Összevetették az adatbázisukat a két helyszínen talált DNS-mintákkal, és azonosították a személyt, akit l származik. Broman egészen elképedt, ekkora el relépésre egyáltalán nem is számított, f leg nem ilyen gyorsan. – Az bűnügyi nyilvántartásukban szerepelt? – Nem! Ez a borzasztó az egészben, az egyik rendfenntartó szervezetük nyilvántartásában. Nem fogja elhinni, de pontosan abban a csapatban, amelyiket a Balkánra küldtek!

– Micsoda? – kérdezte teljesen megdöbbenve Broman, olyan hevesen, hogy Drakulic is felfigyelt a beszélgetésre. – A jelentés szerint, amit átküldték, V. Mónika ujjlenyomatait és DNS-mintáit azonosították a miniszterelnök ellen elkövetett merényletnél talált vér- és nyálmintákban, továbbá a maffiabanda leszámolásakor a helyszínen hagyott fegyveren fellelhet ujjlenyomatokon is. – Lord Hanson, ez valami félreértés! – magyarázta Broman. – Ez Fritz csapata! Képtelenség, hogy ilyen külön akciókba kezdjenek a tudtunk nélkül! – Maga megint érzelmekkel jön, Broman! – torkolta le a telefonban lord Hanson; kissé sértett hangja arra utalt, hogy nem ezt a reakciót várta. Inkább valami elismerésfélére számított. – A tények magukért beszélnek. A minták egyértelműen azonosították az elkövet t. Minél el bb meg kell találnunk ket, talán közük van a bombákhoz is! – Kérem, uram, várjon még az intézkedéssel! – próbálkozott Broman. – Beszéljük ezt meg személyesen, amikor hazaérkeztem! – Sajnos már elkésett – szögezte le f nöke hivatalos hangnemre váltva – döntöttem, nemzetközi elfogatóparancsot adunk ki a n , és az egész magyar csapat ellen! – De hát ez teljesen felesleges! Engedje meg, hogy felhívjam Fritz Maiert és biztos vagyok benne, hogy tisztázni fogja a félreértéseket! Ha kell, odarendelem a csapattal együtt! Biztos vagyok benne, hogy együttműködnek, nem kell ehhez elfogatóparancs! – próbált érvelni Broman. – Bűnöz kkel nem szövetkezünk! És minden jel arra mutat, hogy a maga barátja és a csapata már nem a mi oldalunkon áll! – De hát, ez… – Ne legyen olyan naiv, Broman! – vágott közbe felettese. – Ha jól emlékszem, korábban Gordon Wallace-ról is azt hitte, rendíthetetlen hazafi! – adta meg a kegyelemdöfést beosztottjának, utalva korábbi f nökére, aki els kézb l továbbította az információkat a háborús bűnös szerb elnöknek, megpecsételve ezzel számos európai ügynöke sorsát. – De uram, ez egészen más dolog, hiszen ez a csoport a mi felkérésünkre jött létre! A minimum az, hogy adunk nekik egy esélyt!

– A mandátumuk már rég lejárt! Most ugyanolyan emberek, mint a többi! Ha behozták ket, majd tisztázhatják magukat. – Az nagyon méltatlan lenne egy ilyen csapathoz, uram – mondta Broman. – Életük kockáztatásával végezték a feladatukat, amit mi bíztunk rájuk. Kérem, hadd beszéljek velük én! – A maga els dleges feladata, hogy megtalálja a bombákat, a többit meg bízza rám! Azonnal kiadom a körözést! – vetett véget a beszélgetésnek Lord Hanson és letette a telefont. Broman lesújtva állt a bejárati ajtónál lév kis el szobában. – Ez nem lehet igaz! Ez az egész egy színjáték – rázta a fejét hitetlenkedve. – Talán valami rossz hír? – lépett hozzá váratlanul Drakulic, aki mindvégig a fal takarásában várakozott. Az angol ránézett, de gondolatai egész máshol jártak. – Azonnal haza kell mennem – válaszolta Broman kisvártatva. – Csak nem robbant fel valamelyik bomba? Az borzalmas lenne! – aggodalmaskodott a kormánybiztos. – Nem találják a megadott helyen, oda kell mennem – hazudta az angol, hogy lerázza a további kérdéseket. A világ teljesen megfordult – törte a fejét Broman kés bb a taxiban, miközben a reptérre tartottak. – Mi szövetkezünk egy aljas bűnöz vel, hogy eljussunk a bombákig – gondolt itt Drakulicra –, de azok, akik az életüket kockáztatták értünk, még egy apró esélyt sem kapnak, hogy tisztázzák magukat. Lehet, hogy én bolondultam meg, de ebben a világban már nem érzem jól magam.

* – Milos! Azonnal vissza kell jönnöd! Baj van! – üvöltötte a telefonba Drakulic. – Cápával együtt! Most! – Mi történt? – kérdezte az öreg partizán. – Broman rájött mindenre! Nem hisz nekünk. – És most hol van? – kérdezte Milos. – Visszaindult Londonba, állítólag azért, mert nem találják a bombát a számítógépen visszafejtett adatok alapján bemért címen – mondta Drakulic.

– Persze, hogy nem, mivel nem ott vannak – mondta szokásos, nyugodt hangján Milos, ami ezekben a percekben csak olaj volt a tűzre. – Hazudik magának. – Ezt nem értem – csattant fel Drakulic, és már nem érdekelte az öreg iránti tisztelet, mert úgy érezte, ott lóg feje fölött a kard. Nem akart belegondolni, mit csinálnak vele az angolok, ha rájönnek, hogy az egész terror-támadást rendezte meg, abba pedig még inkább nem, hogy mit tesznek majd az oroszok, ha kiderül, hogy elvesztett egy bombát. – Gyertek ide, és hozzátok rendbe a dolgokat! Mert, ha lebukunk vagy fölrobban az a bomba, nemcsak az angolok, de orosz barátaink is meg fognak találni bennünket és abban nem lesz köszönet! Az volt a terv, hogy segítünk megtalálni a terroristákat, és nem robban semmi! – Így is lesz – nyugtatta Milos. – Abban maradtunk, hogy els lépésben csak a kód továbbító helyszínét kapják meg az angolok. A vev k se hülyék, hogy ilyen gyorsan a nyomukra bukkanjanak! Áttérünk az akció második részére, de el tte meg kell találnunk a n t is, nem halaszthatjuk kés bbre – utalt Milos a másik éget problémára. – Ne akard bemagyarázni nekem, hogy négyen kelletek egy sebesült n elfogásához! – Drakulic szemei szinte vérben úsztak, ahogy markolta a telefont. – Hagyd ott két emberedet. Te meg Cápával Angliában fejezzétek be, amit elkezdtünk! Folytassátok a tervek szerint az akciót, de tüntessétek el Bromant is! Oldjátok meg, hogy ráterel djön a gyanú! Nem akarok ebb l ügyet! Megértetted? – Persze, értem. Indulunk – mondta Milos. – De el tte vágj el minden felgöngyölíthet információs szálat! Nem találhatnak meg bennünket! Sem a n által, sem máshonnan! – sziszegte Drakulic. – Intézkedem – tette le a telefont Milos.

* Cápa furcsán nézett rá, mert a telefonból kihallatszott Drakulic üvöltése. és nem volt hozzászokva, hogy valaki ilyen hangnemben beszéljen veterán parancsnokával.

– Mi a helyzet? – kérdezte. – Nem találják a bombát! – Persze, hogy nem, mivel nem tartunk még ott az akcióban! – rázta a fejét Cápa. – Kés bb, a kódok aktiválása után csak be kell mérni a SIM-kártyát a szolgáltatónak. Lesz még egy kis izgalom Londonban, de ezt így is terveztük. Mit nem ért ezen a kormánybiztos? – Úgy érzi, hogy Broman rájött mindenre. – Érzi? – kérdezett vissza megbotránkozva Cápa. – Egyetlenegy bizonyíték sem lehet a kezében. Olyan gyorsan fognak pörögni az események, hogy reagálni sem lesz ideje az angolnak. A n sokkal fontosabb – figyelmeztette társát. – Ez igaz, de parancsot kaptunk. Szétválunk! – mondta Milos. – Zerge és Medve intézze el a bankárt, aztán kerítsék el a n t! Mi pedig megyünk bombát keresni, és a terveknek megfelel en lezárni az akciót! Valahogy Bromanra tereljük a gyanút. – És ha a n közben kitálal a rend rségnek? – Nem fog! – vágta rá Milos, bár hangja nem volt száz százalékig biztos. – Megsérült, mostanra vagy elvérzett, vagy talált egy orvost. Amíg nem tudja biztonságban a gyerekét, addig nem fog a rend rséghez fordulni! Most éget bb dolgunk van! Intézkedj a többiek felé!

MAGYARORSZÁG, BUDAPEST, 2005. JÚNIUS 7. 7:46 Wolfit szokatlanul felzaklatták az elmúlt hetek történései, vagy éppen inkább nemtörténései. Szolgálati autójában ült, és a szakszolgálatok vezet jéhez tartott. Gondolatai azonban egyre csak a furcsaságok körül zsongtak. Az éjjeli riadóztatás óta senki nem kérdezett t le semmit, nem kellett jelentést írnia vagy referálnia. Nem

ültek össze megvitatni a kutatások eredményét. A londoniaknak tett ígéret mintha súlytalan füstként oszlott volna szét a leveg ben. Wolfi azon töprengett, vajon más államok is így viszonyulnak-e egy társszervezet segítségkéréséhez. Mert akkor inkább jobb kerülni a bajt. Persze azt furcsállotta a legjobban, hogy a neki szóló egyetlen parancs az volt a minisztériumi ember részér l, hogy ne tegyen semmit. Kezdett a feje tetejére állni a világ, pedig sok évvel ezel tt épp azért választotta ezt a hivatást, mert egyszerű értékek mozgatták: a jó fiúk üldözték a rosszakat. Mára azonban már nem volt olyan egyszerű megkülönböztetni a két oldalt, f leg nem Magyarországon. Az ügy azonban nemcsak szokatlansága miatt volt zavaró, hanem azért is, mert egykori kollégája állt a középpontjában, Tom, aki éppen az kérésére vállalta el két éve a munkát. Képtelen volt tovább az irodájában üldögélni, és a feladataira koncentrálni. Kellett valaki, akivel beszélhet, ha csak annyira is, hogy más megvilágításból lássa a dolgokat. Nem lehetett felhívni sem Fritzet, sem az államtitkárt. Az egyik tiltott volt, a másiktól pedig nem tudott volna meg semmit. Végül aztán annyira nem hagyták nyugodni a dolgok, hogy bejelentkezett Várnainál, a technikai hírszerzésnél, mivel legalább félig-meddig ismerte az ügyet. A bejáratnál már tudtak érkezésér l, és egy r Várnai irodájához kísérte. Wolfi még utoljára átgondolta a dolgot, vajon jól teszi-e, hogy idejött, de muszáj volt megtennie a saját nyugalma érdekében. Megköszönte a kíséretet és belépett. – Szia! – üdvözölte kézfogással régi barátja. – Gondoltam, meglátogatlak! – mosolygott Wolfi. – Úgyis együtt kell dolgoznunk – utalt az éjjeli találkozóra –, akkor már megkérdezem, hogy álltok az üggyel?! – próbálta lazára venni a figurát, hiszen sem tudta, hogy mit is keres valójában. – Na, azt az éjszakát sem felejtem el ennek a piperk cnek – nevetett Várnai –, semmi értelme nem volt, hogy kiugrasztott az ágyból! – kínálta hellyel barátját. – Hanem ez az anyag, hát… elég rázós ügy lehetett – csóválta a fejét elismer leg – most olvastam át az aktákat. – Melyik aktákat? – jött zavarba Wolfi, mert nem tudott rájönni, barátja mir l beszél.

– Ezt a Balkánról szóló, titkosított aktát. Nem is tudtam, hogy Tom ilyen nagy volumenű ügyekben nyomozott! szintén, kicsit piszkálja a cs römet, hogy nem nekünk szóltak, hiszen már nincs is a szolgálatnál, vagy legalábbis a legenda szerint rég leszerelt – mosolygott. Wolfi elképedve hallgatta az új információkat. – Mégis, honnan jutottál el ezekhez az aktákhoz? – Hogyhogy honnan? Hiszen másfél órája kaptuk a hozzáférési kódokat Komlóstól – nézett rá kérd n, de Wolfi arca elárulta zavarát, ezért tovább magyarázta. – Mivel nem jutottunk eredményre az angol kérést illet en, úgy gondolta, talán ezen a szálon elindulhatunk. Biztosan jó pontot akar szerezni a külkapcsolatoknál – kacsintott. – De úgy tudtam, te is megkaptad? – El ttem már korábban is ismeretes volt az anyag tartalma – válaszolta Wolfi. – Persze, bolond vagyok, hiszen te részt vettél a koordinációban. Szép kis akció lehetett! Tom most mit csinál? Vele is régen találkoztam! – Visszavonult – vágta rá Wolfi, ami eszébe jutott. – Nézd, én már átrágtam magam az anyagokon, de nem tudom, milyen összefüggést keresünk az angol terrortámadás lehet sége, és a tavaly lezárt akció között. Várnai visszaült az íróasztalához, mert érezte, hogy hivatalos témánál maradnak, és egyáltalán nem lesz baráti csevej a látogatásból. – Na, jó, ha az én véleményemre vagy kíváncsi, Komlós egyszerűen be akar vágódni a vezet ségnél, és látszatintézkedéseket tesz. Gyönyörűen nyomon követhet , hogy négy intézménynek is kiadta a kérdéslistát az éjszaka közepén, és további kutatómunkát is elrendelt. Most ugyanis úgy gondolja, hogy mivel a londoniak a balkáni maffia után kérdez sködtek, ezért minden akta, aminek a nevében benne van a „Balkán” szó, feldolgozásra kell, hogy kerüljön – mondta nem leplezve nemtetszését. – És a vezet ket kérte személyesen? – Nem, a kutatást az embereim végzik, ezt az aktát a titkosítás miatt vettem a saját kezembe.

– Rendben, eddig világos – mondta Wolfi. – Én ismerem ezt az anyagot tövir l-hegyire, és bizton állíthatom, hogy nincs benne szó maffiáról. Akkor most hogyan tovább? – Azt az utasítást kaptuk, hogy a maffia merényleténél használt géppisztolyon talált ujjlenyomatokat, amelyek egyébként megegyeznek a szerb miniszterelnök kivégzésénél használt puskán talált DNS-mintákkal, össze kell vetni a rendszerünkben található összes ujjlenyomattal. Wolfi nagyot nézett. – Hát ez meglep fordulat! Hogyan jöttek rá, hogy össze kell hasonlítani? – Valószínűleg ez is az angoloktól jött. – Az MI6-nél elég alaposak – dünnyögte Wolfi. – Gondolom, hamar végigfuttattátok a mintákat a bűnügyi nyilvántartáson, és hadd találjam ki, nem hozott eredményt!? – Az valóban nem, de most a rend rök, katonák, és egyéb nekünk dolgozók ujjlenyomatát vizsgáljuk. – Tessék? – Ez volt az államtitkár úr legújabb intézkedése. Az eredményeket közvetlenül Komlósnak kell jelenteni, nézd, itt a fax a paranccsal – húzott el egy A4-es lapot a papírkupac aljáról. – Ne kérdezd a logikáját! Látszatintézkedés, és rengeteg pénzráfordítással jár, mindez az adófizet k pénzéb l! – Bárcsak a saját ügyeikben lennének ennyire precízek a minisztériumban! – vette el Wolfi az iratot. – Nem értem, hogyhogy te nem kaptál bel le!? – kérdezett vissza Várnai. – Valószínűleg kaptam, csak nem voltam a helyemen. Az aktát meg már ismertem – felelte Wolfi, de fel sem emelte a tekintetét, a faxot olvasta. – Tudod, azt furcsállom, hogy akkor éjjel én megkérdeztem, aktiválni akarja-e a régi csapatot. Tomékra gondoltam, de csak leszúrást kaptam az iratok titkossága miatt. Most meg maga adja ki nektek az információt. Itt nekem valami nem tetszik! – Ezt hogy érted? – kérdezett vissza Várnai. Wolfi körülnézett, és becsukta az iroda ajtaját. Nem akarta, hogy illetéktelen fülekbe jusson a kétkedése.

– Ez az, hogy én sem tudom, de valami nem tetszik – ment közelebb barátjához, és leült vele szemben. – Tudod, ezt az aktát t lem kérte el talán másfél hónapja, pontosabban arra kért, mondjam el a tartalom mögötti összefüggéseket. Mivel hatos szintű titkosítással bír az anyag, nem mondtam semmit, és csak azután beszéltem, miután meggy z dtem róla, hogy rendelkezik a megfelel felhatalmazással. Akkor sem értettem, miért kapott hozzáférést, de tény az, hogy nála volt. Aztán most csak úgy osztogatja a kódokat, mintha egy reggeli újság bulvár rovatába adna betekintést. Ezek az emberek kitették a lelküket egy nemes ügyért – kopogtatta meg mutatóujjával a mappát, Tomra meg a csapatára utalva –, nem véletlenül titkosították az ügyüket, mert könnyen célpontokká válhatnak. – De hát nem a szerbek felkérésére dolgozunk, hanem az angolokéra. Biztosan nincsenek veszélyben – nyugtatta Várnai. – Az lehet, de miért kérte el hónapokkal korábban az aktát? – kérdezte Wolfi. A kérdés költ i volt, hiszen Wolfi sem tudta rá a választ, nemhogy Várnai, aki csak most csöppent az ügybe. Tanácstalan hallgatásukat a számítógépre érkez üzenet csipogása zavarta meg. Várnai elnézést kért, felállt, és kinyomtatta az újabb parancsot. Elolvasta, majd átadta barátjának. – Akkor ezt nézd! Wolfi mohón olvasta a betűket. Az ujjlenyomat ellen rzés egyezést talált a rendszerben. V. Mónika, a Balkánra küldött Lángpallos csoport tagjának ujjlenyomatai és DNS-mintái megegyeznek a megküldött mintákkal. A csoport elfogatását azonnali hatállyal elrendelem. Komlós Gábor államtitkár – Ez lehetetlen! – rázta a fejét Wolfi. – Te is látod, hogy nem az. Most Várnai nézett körbe, még a folyosóra is kikémlelt, majd Wolfihoz lépett.

– Én nem vagyok benne olyan szinten az ügyben, és nem látom az összefüggéseket úgy, mint te, de jól ismerlek téged, és jól ismerem Tomot – mondta mélyen a szemébe nézve. – Ha úgy érzed, itt nem stimmel valami, és ez csapda, akkor most értesítsd ket, amíg lehet, hogy egérutat nyerjenek. Ha behozzuk ket, akkor át kell adnunk a foglyokat az MI6-nek és akkor rájuk rohad a műanyag lakat valahol külföldön! Wolfi elképedve nézett barátjára. Szeméb l az a régi bajtársias tűz sugárzott, mint annak idején, amikor egy csoportban üldözték a rosszfiúkat, és nemegyszer oligarchákra vagy politikai vezet kre kellett dolgozniuk. – És te? – kérdezte Wolfi. – Én most éppen nem vagyok a helyemen, mert egy halaszthatatlan megbeszélést tartok veled! – adott hangsúlyt szavainak. – Sajnos csak negyven perc múlva veszem észre ezt a fontos parancsot, és kezdek el intézkedni!

* Wolfi fejében ezer kérdés kavargott, amikor kijött Várnai irodájából. Egyenesen a kocsijához ment, és amilyen gyorsan csak tudott, elhajtott az intézmény udvaráról. A csúcsforgalom ellenére megpróbálta minél el bb elhagyni a belvárost. A mobiltelefon szinte égette a zsebét, alig várta, hogy felhívja Tomot vagy Fritzet, de annál óvatosabb volt, hogy mindezt meggondolatlanul tegye. Rend r lévén pontosan ismerte az eljárásokat, és azt is tudta, hogy nagyon gyorsan megtalálnák az általa kezdeményezett beszélgetéseket a híváslistákon, ezért egy nyilvános telefonfülkét kellett keresnie. A közeli bevásárlóközpont volt a legjobb esélye, hogy mindent egyszerre elvégezzen, tudta jól, hogy nincs sok ideje. Várnai negyven percet adott neki, addig nem fognak rábukkanni a hívásokra. Leparkolt az els szabad helynél, kiugrott az autóból és a bejáratnál kihelyezett fülkéhez futott. Kikereste a számot a mobiljából, majd el vette a tárcáját, de nem volt elég érméje, hogy telefonálhasson. – A francba!

Gyorsan bement a központba, hogy felváltsa a papírpénzt, az egyik trafiknál vásárolt egy rágót és egy újságot, aztán visszaindult, amikor észrevett egy internetkávézót. Ha valami érdemleges információval akarok szolgálni, akkor el bb körbe kell szimatolnom – gondolta. Nem akart még több id t vesztegetni vacillálással, egyenesen a fiatalok által oly nagyra tartott szentélybe sietett. Az atmoszféra egy kissé visszavetette lendületét, mintha egy másik világba csöppent volna. A sötét helyiségben egymástól falapokkal elhatárolt gépek villogtak, mögöttük szakadt farmerben, gyűrött pólóban tizenéves fiatalok nyomkodták a gépek billentyűit. Sietve átvágott a szűk helyeken, és idegesen kopogtatni kezdte kulcsával a pultot, hogy jöjjön már valaki. Ekkor vette csak észre, hogy a pult alatt elbástyázva ült az üzletvezet is, aki alig volt id sebb a kinti srácoknál, és saját gépén is belemerült a többszerepl s játékba. – Egy órát szeretnék internetezni – hajolt közelebb Wolfi. A srác fel sem nézett, csak egy kártyát tett a pultra. – Négyszázötven forint egy óra, a végén fizet, hatos gép lesz! – mondta gépiesen, és tovább gyilkolta ellenfeleit. Jobb is így – gondolta Wolfi, elvette a kártyát, és megkereste a hatos számú gépet, ami a hátsó sarokban állt, a legkedvez bb pozícióban egy rend r szemszögéb l, hiszen így tökéletesen ráláthatott a teremre, de t alig látták. Bedugta a kártyát a gép mellé elhelyezett eszközbe, ami azonnal megadta a hozzáférést. Rákattintott az internet keres ikonjára, és beírt néhány címet, ami eszébe jutott, aztán beírta a titkosszolgálatok adatbázisának elérhet ségét, majd el vette tárcájából az elektronikus kulcsot, és behelyezte az USB-kimenetbe. Mindezt azért játszotta végig, hogy ha valamikor, valaki ellen rzi azt a kódvisszafejtést, amire most készült, akkor egy hekkerre gyanakodjon. Idegesen nézte az óráját, már tizennyolc perc eltelt, sietnie kellett. Óhatatlanul is körbenézett, nem figyeli-e valaki, pedig semmi oka nem volt rá, hogy illetéktelen pillantásokkal számoljon, a gyerekek továbbra is a saját gépüket bűvölték. Wolfi ujjai szélsebesen kezdtek járni a billentyűzeten. Beírta a hatos szintű titkosított dokumentum kódját, és elindította a jelkeres t. Azt akarta megtudni, hogy az államtitkár kinek adta át a Tomékról készített titkosított anyagokat. A

képerny n számok sokasága pörgött végig, ahogy a keres az IPcímeket bogarászta, majd megállapodott három különböz számon. Wolfi újabb programot nyitott meg, amely emberekké és nevekké formálta az értelmezhetetlen számsorokat. – Gyerünk már! – morogta. Az els IP-cím a sajátja volt, a második Komlós Gábor államtitkáréba harmadik viszont meglepte az ezredest. A számítógép helye ugyanis egy kereskedelmi bankra mutatott, és nem értette, hogy egy bizonyos Somogyi József bankigazgatónak mi köze van az egész balkáni akcióhoz. De ezzel most nem foglalkozott, csak kihúzta az elektronikus kulcsot, és egy gombnyomással törölte a keres ben a legutolsó címeket. Tudta, hogy ez csak annyit akadályoz meg, hogy az utána következ k meglássák, milyen oldalakon barangolt, de most ez volt a legtöbb, amit megtehetett, hogy eltüntesse nyomait. Inge ujjával letörölte a billentyűzetet és az asztalt, majd a pulthoz ment. – Hatos gép, köszi – mondta, és ott hagyott egy ötszázast. A fiú épp csak annyira emelte fel a fejét, hogy ellen rizze az összeget. – Kér számlát? – kérdezte a fiú, de Wolfi már hátra sem fordult. Arra számított, hogy a könnyű pénz miatt minden árulkodó nyomot eltakarítanak utána. A fiú utána nézett, de már nem látta a férfit. Egy pillanatra letette a játékot, és a f szerveren megnyitotta a használatban lév gépek listáját, majd kitörölte a hatos számút, és zsebre vágta a pénzt.

IV. RÉSZ MOST

„A pusztulás legrövidebb útja a bosszú.” Bonaparte Napóleon

AUSZTRIA, SALZBURG, 2005. JÚNIUS 7. 08:23 A megszeppent csapat Tomra nézett. Kistehén gondolataiba mélyedve bólogatott, Fritz ideges volt, Rita és Judy talán még nem fogták fel teljesen a helyzet súlyosságát. – Hogy érted, hogy foglyokká váltunk? – kérdezte Judy. – Fritz ezt az rizetet a védelmünkre hívta ki, nem a fogva tartásunkra – mutatott az ablak felé, ahol a rend rautók körbevették a hotelt. – Csak úgy tudnak megvédeni minket, ha itt bent maradunk – világított rá Tom az érveire. Miel tt tovább beszélhetett volna, megszólalt zsebében a telefon. Mindenki felkapta a fejét, nyilván arra számítottak, hogy Lévaival vagy Mónikával kapcsolatban tudnak meg valamit. – Magánszám – mondta lehangoltan Tom. – Lehet, hogy Wolfi, a múltkor engem is titkosított számról hívott. Gondolom, is aggódik érted – mondta Fritz. – Miért aggódna? – vonta meg a vállát értetlenül Tom. – Mesélte, hogy t is zaklatod az éjszakai hívásaiddal – mosolygott a tábornok. A többiek érdekl dve figyelték a különös beszélgetést, mit sem tudtak Tom rémálmairól. – Tessék? Milyen hívásokkal? – zavarodott össze Tom, de közben felvette a telefont. – Halló! Itt vagyok! – Hol vagy most? – ismerte fel Tom Wolfi hangját. Fritzre nézett és bólintott, hogy meger sítse a hívó kilétét. – Miért érdekel? – kérdezte gyanakodva. – Mindegy, nem érdekes – hadarta Wolfi. – A lényeg, hogy szedd össze a csapatodat és tűnj el az országból! Már csak tizenhét percetek van, hogy lelépjetek! – Mi van? Beszélj érthet en! – kérte Tom, és hallotta, hogy barátja aprópénzzel matat. – Te most egy nyilvános fülkéb l beszélsz?

– Igen, de nem ez a lényeg, nemzetközi körözést adtak ki ellenetek! – Micsoda? Milyen váddal? – kérdezte összezavarodottan Tom, remélte, csak szórakozik vele Wolfi, de a hangja nem ezt sugallta. Kihangosította a telefont. A szobában még nagyobb csend állt be, a lányok még a lélegzetüket is visszatartották, hogy jobban hallják azt, ami a mobilban elhangzik. – Úgy gondolják, hogy közötök van a szerb miniszterelnök meggyilkolásához – válaszolta Wolfi, siettetve a megbeszélést. – Várj egy kicsit! Kihangosítottalak, kezdd az elején! – mondta nyugodt hangra váltva Tom. – Mindenki itt van, még Fritz is, szóval folytasd angolul! – Na jó, akkor össze kell szednem a gondolataimat. Hello mindenkinek! – lassított le Wolfi. – Szóval néhány hónappal ezel tt kaptam egy parancsot Komlós államtitkártól személyesen, hogy adjam át a titkosított balkáni aktákat, és beszéljek Tomról. Vonakodva, de odaadtam, mert elém tolt egy minden fejes által aláírt meghatalmazást. Aztán egy darabig csend volt – foglalta össze röviden a korábban történteket Wolfi. – Pár nappal ezel tt azonban éjjeli riasztást kaptam Komlóstól. Azon nyomban berendelt négyünket egy fontos megbeszélésre, ahol semmi különösebb nem hangzott el, csak az MI6t l jött egy kérdéslista a balkáni maffiákkal kapcsolatosan, amit fel kellett dolgoznunk. Nem volt túl egyértelmű, de nagyon úgy tűnt, hogy terrorfenyegetést kaptak a csatornán túlról. Fel akartam venni Fritzcel a kapcsolatot, de ezt külön, hangsúlyosan megtiltották nekem, amit nagyon furcsálltam. Na mindegy, szóval úgy tűnt, ez egy látszatintézkedés, hogy Komlós villoghasson a fejesek el tt, milyen akkurátusan dolgozik, mert lényegi parancsokat nem adott ki. Aztán, mivel nyugtalanított a dolog, ma megkerestem Várnai Tomit a szakszolgálatoktól, jó fej, Tomék ismerik. – Tom és Kistehén bólogatott. – Meg akartam kérdezni, hogy állnak az üggyel, és mint kiderült, Komlós a tudtom nélkül szétosztotta a balkáni anyagot mindenkinek. És most jön a lényeg! Nekik kiadta ellen rzésre azokat a DNS-mintákat is, amiket a szerb miniszterelnök gyilkosságánál találtak. k meg végigfuttatták minden nyilvántartásban, és így jutottak el hozzátok – mondta szinte egy szuszra a történteket.

– Mármint? Szerintük én l ttem le a miniszterelnököt? – kérdezte megütközve Tom. – Nem te, hanem Mónika. A szobában fagyos lett a leveg . Mindenki összenézett, és ugyanarra gondolt, hogy Mónika nincs ott. – Nem igazán tudom követni az összefüggéseket – vetette fel Tom, hogy a történetb l pár láncszem hiányzik. – Hogyan jut el egy államtitkár odáig, hogy egy külföldi országban történt gyilkosság miatt átfésültesse a hazai nyilvántartást, ráadásul nem is a bűnöz két!? – ráncolta a homlokát. – Nyilván ihletet kapott valakit l! – szólt közbe Kistehén. – Pontosan ez foglalkoztatott engem is – mondta Wolfi, abban a meggy z désben, hogy Mónika is ott van a többiekkel. – Gondolom, nem ti öltétek meg a miniszterelnököt!? – Ezt a kérdést meg sem hallottam! – szólt rá Tom. – Persze, hogy nem! – Arra gondoltam, hogy ez egy csapda – folytatta Wolfi. – Ezért lefuttattam a titkosított dokumentumok keresését egy védelmi szoftverrel, és eljutottam egy bizonyos Somogyi József bankárhoz. Ismered? – Soha nem hallottam róla! – tűn dött Tom. – Komlós neki adta oda a titkosított aktákat tartalmazó elektronikus adathordozót. Aztán most felhívtalak téged, hogy ne érjen váratlanul, ha rád törik az ajtót, és itt tartunk – fejezte be a beszámolót Wolfi. – Ez elég különös, f leg azért, mert Matthias Braunt ma reggel meggyilkolták a saját házában, Lévaira pedig rátámadtak a Balaton mellett, és kórházban van. – A vonal egy pillanatra elnémult. – Nem tudom, mit mondjak, ez… ez borzasztó! – hangzott fel ismét Wolfi döbbent hangja. – Ki tud még róla, hogy beszéltünk? – kérdezte Tom. – Várnai. Épp nála voltam, amikor jött a parancs. sem értett semmit az egészb l. Kaptam negyven percet, hogy elérjelek titeket, aztán bemérik a mobiltelefonotokat, lehallgatják a beszélgetéseiteket. Szóval, kapjátok össze magatokat, és tűnjetek el az éterb l is! Már csak… tizenhárom percetek van lelépni! – mondta Wolfi. – Bárhol is vagytok, igyekezzetek! Lehet, hogy az angolok már rátok álltak, és ez alól Fritz sem kivétel!

– Akkor várjuk ket szeretettel és szépen elbeszélgetünk! – mondta mérgesen Tom. – Nincs miért menekülnünk! – Várj csak! – mondta Fritz. – Ezt az egészet kitervelték! Valamiért ki akarnak iktatni a rendszerb l! Valamire készülnek, és nem szabad, hogy te ott legyél! – mondta ki hangosan gondolatait. – Már csak azt kéne tudni, hogy kik és miért! – vetette fel Tom kissé kilátástalanul. – Ha elkapnak, hónapokig nem látjátok a napfényt. Nem lesz alkalmad bizonyítani az ártatlanságodat – kapta el Fritz a vállát. – Te is jártál a vallatóhajón, nem egy leányálom – bökött a lányok felé. Tom elgondolkozott, mert volt abban valami, amit Fritz mondott. – Wolfi, valaki utazik ránk! – mondta végül a telefonba. – Nem mondhatod el senkinek, hogy beszéltünk, mert te is bajba kerülhetsz! – Ezzel tisztában vagyok – felelte Wolfi komoly hangon. – Tizenkét perc! Mit fogtok most csinálni? – Kerül úton hazamegyünk. Kistehén és a lányok megkeresik Mónikát, én meg S. O. S. találkozni akarok veled – mondta Tom. – Oké. Ha közben bármiben segíthetek, jelezd a régi módszerrel! – utalt a telefont mell z kommunikációra Wolfi. – Rendben, szia! – nyomta ki a telefont Tom. – Van egy titkos e-mail címünk? – kérdezte Tehén. – Még nincs, de lesz – bólogatott Tom, majd Fritzre nézett. – Nem fogok menekülni! – Tudom, de innen most akkor is mennünk kell! – Szedjétek szét a telefonotokat! – utasította a lányokat Tom. – A második telefont majd akkor aktiváljátok, ha muszáj. Egy nap csak egyszer jelentkezünk be, este hat órakor, különben legyen kikapcsolva, hogy ne tudjanak bemérni titeket! A többiek bólogattak, hiszen mindnyájuknál volt még két garnitúra telefon a zsákjukban, amit csak egymás között ismertek. Tom kivett a sajátjából egy mobilt, és odadobta Fritznek. – Benne vannak a számaink 33-tól a 38-ig! – Ezt most nem tudtam követni – nézett rá furcsán Fritz. – Általában Lévai készíti el a telefonjainkat, és rátölt vagy ötszáz telefonszámot, hogy ha valamelyikünkt l elveszik, akkor ne tudják rögtön lenyomozni a többiek számát.

– Aha, elmés – nézegette a készüléket Fritz. – De a hívott számokat vissza tudják keresni. – Mindent nem tudunk kivédeni. Ja, és ha telefonálsz, el ször mindig a budapesti pontos id t mondd be, így tudjuk, hogy nincsen baj. – Mármint: 16:42, szia, Fritz vagyok? – Pontosan – bólintott Tom. – Ha elkapnak és kényszerítenek, vagy jelezni akarsz, akkor normálisan kezdd a beszélgetést, és akkor tudni fogjuk, hogy valami nem stimmel, vagy más is hallgatja a beszélgetést! – Oké, értem. De ne szedjétek szét a többit, inkább adjátok ide! Van egy ötletem. Hadd mérjék be ket, majd én elcsalom a rend röket! – vette el az asztalról a kitett mobilokat Fritz. – Te nem jössz velünk? – Én egy másik szálon indulok el – ingatta a fejét Fritz. – Neked mi a terved? – Beszélek Wolfival, aztán elkapom azt a bankárt, és kifaggatom! – felelte Tom. – Finoman fejezted ki magad – jegyezte meg Kistehén. – És Mónika? – kérdezte Judy. – a ti dolgotok – mondta bosszúsan Tom. – Egyedül nem sokra mész – mondta Kistehén. – Nem lesz egyedül! – hasított a leveg ben egy új hang. A fejvadász egység német részének egyetlen életben maradt tagja, Georg Dahl állt az ajtóban. – Azt sem tudod, mir l van szó! – mosolygott Tom, és üdvözölte a német csapattársat. – Ez igaz, de majd elmondod – mondta Georg. – Gondolom, köze van Matti gyilkosához. Ott voltam a helyszínelésnél, profik végeztek vele! Az „A” csapatból már csak én maradtam. Itt a helyem! – Sajnálom, haver! – mondta Tom szintén, miközben Kistehén és a lányok is üdvözölték Dahlt. Fritz a háttérben szomorúan elmosolyodott. Borzasztó érzés volt számára, hogy alig két év alatt három emberét veszítette el, ráadásul Lévai is élet és halál között lebegett. Ugyanakkor jó volt látni az összegyűlt csapattagokat, tudván, hogy egészen különleges egységet hozott létre.

– Örülök, hogy ideértél! – fogott végül is kezet Dahllal. – Viszont neked külön küldetésed lesz, úgyhogy el ször vidd a többieket jó messze innen, és utána találkozzunk a szokásos helyen! Georg tudomásul vette az új parancsot, nem kérdez sködött. – Akkor induljunk! – adta ki az utasítást Tom. – Találkozzunk harminchat óra múlva! – kiáltott utánuk Fritz. – És vigyázzatok magatokra!

* Fritz várt egy percet, amíg barátai elhagyták az épületet, majd telefonálni kezdett, megköszönte és visszavonatta a rend ri védelmet. Aztán hívott egy taxit, összeszedte a ráhagyott telefonokat, és távozott az épületb l. Mivel a kirendelt rend rök lassan elhagyták a helyszínt, arra a következtetésre jutott, hogy még nem kapták meg a parancsot.

* – Ez elég kacifántos sztori! – mondta Georg kés bb az autóban, miután végighallgatta a rövidített verziót a történtekr l. Közben elérték a város szélét, kikanyarodott az autópályára, és tövig nyomta a gázt. – Még kiszállhatsz! – ajánlotta fel Tom. – Nem! Fritznek tervei vannak velem. És meg akarom találni Matti gyilkosát! – Én is, haver! – szorította meg a vállát Tom. – Én is. Eltűn dött azon, hogy vajon miért kellett társuknak meghalnia, de nagyon kevés információ állt a rendelkezésére. Szentül meg volt gy z dve róla, hogy az a bizonyos bankár, akit Wolfi felkutatott, tovább tudja segíteni ket. Pár perc múlva már el is hagyták Ausztriát Németország felé, szerencséjükre a határvédelmet még nem er sítették meg, így nem is állta senki útjukat. Judy és Rita mocorogni kezdtek a hátsó ülésen, kipakolták a sminkkészletüket, és el kotortak egy hint port is a táskájuk mélyér l. A srácok kétkedve fogadták a sok n i holmit, és elhűlve nézték, mennyi minden fér egy n i retikülbe.

– Már így is elég jól néztek ki! – kacsintott Dahl a visszapillantó tükörbe. Egy néma fintor volt rá a válasz. A lányok behint porozták egymás haját, és a smink segítségével ráncokat varázsoltak a szemük alá. – Na jó, most már nem annyira – szívta vissza iménti bókját a sof r. – Rátok sem lehet ismerni! – Pont ez a lényeg! – bólogatott Judy, és kezelésbe vette Tomot, Rita pedig Kistehenet. A kezdeti ellenkezés után egész jól tűrték a finom n i kezek matatását, f leg miután látták az eredményt saját magukon is. A hint por szinte csodákat művelt Kistehén feketébe vegyül , sötétbarna hajával. – Legalább huszonöt évet öregedtél! – nevetett Rita az szes kinézetén, miután karikákat és szarkalábakat pingált a szeme köré. – Én meg azt hittem, ezek csak fiatalítani tudnak! – vette kezébe Tehén az alapozós üvegcsét. Tom kopaszra borotvált fejével nem volt mit tenni, kapott egy baseballsapkát, és egy szemüveget. Dahlt egyel re békén hagyták, mert vezetett. – Parókát, fegyvert nem hoztatok? – kíváncsiskodott Tom, kicsit felvidulva társai találékonyságán. – Elég nehéz lett volna kimagyarázni a reptéren – nézett rá Rita neheztel en. – Jó, csak kérdeztem. – Hogy akartok eljutni Magyarországra? – vetette fel a legfontosabb kérdést Dahl. – Csak, mert épp az ellenkez irányba megyünk. – Hol van a legközelebbi széf? – kérdezte a csajokat Tom, utalva arra a vészmegoldásra, amit még egy éve követelt meg a csapatától. A bevetési térségben, azaz Kelet-Európában három széfet béreltetett ki arra az esetre, ha menekülniük kellene. Hamis útlevelek, némi pénz és fegyver állt rendelkezésükre a csomagmeg rz kben lév széfekben. – Prágában – vágták rá egyszerre. – Tökéletes – bólintott Tom. – Akkor irány Prága. Ausztriát kikerülve Csehországon és Szlovákián keresztül megyünk vissza Budapestre. – Az hosszú lesz! – kerekedett el Rita szeme.

– Még annál is hosszabb, mert ezzel az autóval nem mehettek tovább – mondta Georg –, a rendszámot valószínűleg már kikeresték a rendszerb l. Persze lophatunk egy másikat. – Még csak azt kéne! Nálatok gyorsabban megtalálják a lopott autót, mint a körözött bűnöz ket – horkant fel Tom. – Hajts le egy nagyobb városnál, ott kell lennie buszpályaudvarnak – javasolta. – Ha már a buszon vagyunk, akkor kidolgozzuk a többi részletet is, azon már ne aggódj, te csak menj a megbeszélt helyre! – nézett az órájára. – Remélem, Fritz egy ideig elcsalja a kopókat!

* Fritz Maier eközben a vonatállomásra hajtott, és vett öt helyjegyet az intercityre Köln felé. A pénztárnál nagyon ügyelt, hogy a biztonsági kamera jól láthassa az arcát. Aztán komótosan felszállt az állomáson várakozó vonatra, lehúzta a kabin elsötétít függönyét és beült az ablak melletti ülésbe. Nem kellett attól tartania, hogy valaki mellé ül a kabinban, hiszen az összes ülést foglalta le. El vette a kését, és a két ülés közötti részen, a lába melletti varrat alatt közvetlenül vágott egy rést. Közben figyelte az állomást, nehogy lemaradjon valamir l. Miután egy tízcentis vágást ejtett, kezével lejjebb tömködte a szivacsot, majd el vette az egyik mobiltelefont, ellen rizte, hogy bekapcsolt és lenémított állapotban legyen, aztán betuszkolta a lyukba és visszasimította rá az üléshuzatot. Felállt, hogy távolról is megcsodálja művét, aztán folytatta a kényszervandalizmust és kipreparálta az összes ülést a telefonokkal, de olyan ügyesen, hogy távolról nem is lehetett észrevenni semmit. Mire végzett, alig maradt két perce, hogy elhagyja a vonatot. A fülkét gondosan lesötétítve hagyta, majd a peron restijében megvárta, amíg a szerelvény kigördül a pályaudvarról. Kifelé menet még vett egy kalapot és egy napszemüveget az egyik trafikban, aztán eltűnt a tömegben.

EGYESÜLT KIRÁLYSÁG, LONDON, 2005. JÚNIUS 7. 3:23 Broman idegesen járkált fel-alá a föld alatti válságszobában, kényszeresen ellen rizve az elemz k el tt lév monitorokat. A válságstábot már a repül gépr l összehívta, és mire visszaért az MI6 székházához, már egész seregnyi ügynök dolgozott a piszkos bombák utáni kutatásban. Két elemz csak a mobilhálózatokat figyelte, hogy a Szerbiában talált telefonszámhoz kapcsolódó esetleges mozgásokról azonnal tájékoztatást adjanak. A többiek műholdképeket, utcai tér- és forgalomfigyel kamerák felvételeit kezelték az egyes állomásokon. – Közelibb képet akarok! Keressen egy olyan kamerát, ami akár a ház ablakain is belát! – parancsolta az egyik kezel nek. Jól tudták, hogy mi forog kockán, ezért inkább csendben megpróbáltak eleget tenni az irányító olykor lehetetlennek tűn utasításainak. Bromant nem csak a terrorveszélyeztetettség idegesítette, hanem az ket figyel szerb ügynök is, akinek jelenlétéhez, habár vonakodva, de hozzájárult. A tiszt a reggeli órákban a rajtaütésnél is jelen volt, így tisztában volt a kényes helyzettel. Broman nem örült neki, hogy pont Lavinic emberével kell együtt dolgoznia, de ez volt az országaik közötti megegyezés, és most nem állt szándékában diplomáciai balhét csinálni. Még akkor sem, ha rengeteg megválaszolatlan kérdés maradt fejében a reggeli akcióval kapcsolatosan, de most csak a legfontosabbra akart koncentrálni. A válságteremben a kommandós egységeket segít elemz kön, Lord Hansonon, Bromanon és a szerb tiszten kívül még számos szakember volt jelen, többek között a tűzszerészek irányítója, és a többi műveletirányító. Broman a szomszédos helyiségekben még két irányítóközpontot készíttetett fel, arra az esetre, ha a bombatámadások elleni három akciót Írországban, Skóciában és Londonban egy id ben kellene levezényelni. – Tegyék ki a műholdképet! – kérte, mire a fali kivetít n megjelent az Egyesült Királyság látképe, majd a kezel ráközelített arra az épületre, ahol legutoljára fogták a telefonszámhoz tartozó szignált. – Az egységek? – kérdezte Broman a műveletirányítókat.

– Két kommandós egység, egy nukleáris gyorscsoport és a tűzszerészek készen állnak a megfigyelt háztól két utcányira – jött azonnal a válasz. – Mindenki az ön parancsára vár, uram. Minden készen állt a bevetéshez, de még hezitált. Nem akart hibázni, túl nagy volt a tét. Broman megfordult és a másik oldalon lév falakat kezdte mustrálni, ahol a bombák tervrajzai voltak kivetítve. Maga mellé intette a tűzszerészparancsnokot, hogy még egyszer utoljára kifaggassa. – Egészen biztos benne, hogy a kódok elküldésével csak a bomba küls burkát tudják megnyitni? – Igen, uram – mutatott lézerfénnyel a kivetített tervrajzokra a tiszt. Noha csak ketten beszélgettek, az ingükre csíptetett mikrofonok és kihangosítók segítségével mindenki követhette a magyarázatot. – Nézze, a küls tojásforma burkolat egy belül alumínium, kívül ólomból készült bevonat, amely lég- és vízmentesen zárul. – Rajzolt egy képzeletbeli kört a szerkezet egymásba csúszó, elfordítható, gumírozott csatlakozási pontjához. – Erre azért volt szükség, hogy a terroristák kijátsszák az országba érkezéskor a robbanószerkezetekre, illetve a nukleáris anyagokra érzékeny riasztóberendezéseinket. Emellett egy esetleges, küls hatásra történ detonációt is meggátol, mert a burok úgy viselkedik, mint egy Faraday-kalitka. Az összeillesztésnél elhelyezett digitális kijelz n – mutatta egy másik rajzon – lehet a megadott kóddal szétnyitni a küls búrát, és ezzel egy id ben aktiválódik a bomba id zít jéhez kötött SIM-kártya – nagyította ki a bels tojásalak tetején elhelyezett szerkezetet. – Akkor mégis aktiváljuk a bombát!? – nézett rá Broman szúrós szemmel, szeretett volna egyértelmű választ kapni, mert éppen élete egyik legsúlyosabb döntése el tt állt. A tét emberek tízezreinek élete volt. – Bizonyos értelemben igen, de mégsem! – Broman türelmetlenül sóhajtott, a tűzszerész gyorsan folytatta a magyarázatot. – A szerkezetet nagyon cselesen találták ki. A tervrajzok szerint a szétnyitás aktiválja a bels szerkezet energiaellátását, így a SIMkártya fel tud jelentkezni a hálózatra, és a megfelel második kóddal, távolról aktiválható a bomba. Ebb l azt szűrhetjük le, hogy a

merényl k nem akarják feláldozni saját életüket, mert távolról akarnak robbantani. – Vagy azt, hogy aki eladta a bombát, biztosra akart menni, hogy békén hagyják és kifizetik, különben már náluk lenne az összes kód – érvelt Broman egy másfajta teóriát levezetve. – Ez is egy lehetséges magyarázat – bólogatott a szakért . – Iménti kérdéséhez visszatérve, tehát a kód, amit most akarunk elküldeni, mindössze arra szolgál, hogy a burkolat leváljon, és egyben aktiválja a SIM-kártyát, amit utána be tudunk mérni. – Így megtalálhatjuk mindhárom robbanószerkezetet… – fejezte be Broman az okfejtést. Lord Hanson megköszörülte torkát, és félrehívta Bromant egy sötétebb sarokba. A teremben csak az asztalok voltak er teljesen megvilágítva, a mennyezeti fényforrások félhomályt adtak csupán, hogy a falon elhelyezett kivetít kön minden apró részlet élesen látszódjon. A lord kezével letakarta a mikrofonját, és egészen halkan kérdez sködött. Broman legszívesebben otthagyta volna f nökét, aki a legalkalmatlanabb pillanatban vonta félre, de kénytelen volt engedelmeskedni, és egy apró fintort megengedve, levette a csíptet t az ingér l, és a mikrofont a markába szorította. – Nézze, tudom, hogy átadtam önnek az irányítást, de nem kellene még a kódok elküldése el tt beküldenünk a kommandósokat, hogy fogják el azt az embert, akinél a telefon van? – suttogta. – így kockázatmentesen megszerezhetnénk a bombákat, és egyúttal meg lenne a merényl is! – nézett rá nagy szemeket meresztve. – Ez nagyon szerencsés helyzet lenne, uram – türt ztette magát Broman –, de nem feltételezem, hogy a bombák ugyanabban a helyiségben vannak, ahol a telefonos ember. Ha korábban elfogjuk a merényl t, akkor nem tudja továbbítani az információt a társainak, és tudni fogják, hogy valami probléma van. Onnantól életbe léptetik a Btervet, és bottal üthetjük a nyomukat. – Miféle B-tervet? – ráncolta homlokát a lord. – Mindig van egy B-terv, uram – tette szét a kezét Broman. – Sajnos ez az egyetlen járható megoldás. Lord Hanson hosszan nézett beosztottjára, talán azt mérlegelte, mégis vissza kéne vennie a vezérpálcát, de túl kockázatosnak tartotta a

szituációt ahhoz, hogy az neve sérüljön az ügyben. Megszorította Broman vállát, egészen közel lépett hozzá, és a fülébe suttogta. – James, ha valami mégis balul sülne el ebben az akcióban, akkor a karrierjével fizet! Broman a lord válla felett London műholdképét fixírozta, keze ökölbe szorult, és bármennyire is ura volt indulatainak, most megvetés és gyűlölet fogta el. – Menjen a fenébe a hülye karrierjével! – fakadt ki, suttogva ugyan, de er teljesen. Nem akarta a beosztottak el tt a széthúzás látszatát kelteni. – Épp elég feszült vagyok az intrikái nélkül is! Ha ez az akció nem sikerül, akkor nemcsak nekünk, de a fél városnak l ttek! – fordult Lord Hansonhoz és mélyen a szemébe nézett. – Rúgjon ki most, vagy hagyjon dolgozni! – adta meg a végs ultimátumot. Lord Hanson sértetten nézett rá, de nem szólt semmit. Broman visszahelyezte a mikrofonját, és otthagyta f nökét a félhomályban. – Mondja, lehetséges, hogy az üzenet beérkeztével a szerkezet azonnal robban? – tért vissza a tűzszerészparancsnokhoz. Bosszankodott, mert ez az egész beszélgetés csupán arra volt jó, hogy ismét elbizonytalanodjon. – Ahhoz két kód szükséges – rázta fejét a parancsnok. – Az ön elmondása szerint a ma reggel történt, szerbiai rajtaütés folyamán mindkét kódot sikerült megszereznünk. Mi csak az els t küldenénk el. – Ez így van – bólintott Broman. – Korábban azt mondta, hogy a rajzok alapján a bels szerkezetben elhelyezett akkumulátor tizenkét órán át képes energiával ellátni az id zít t. Mi történik, ha lemerül? – Ezt sajnos a rajzokról nem tudom megmondani. Ahhoz látnom kéne a szerkezetet. Broman nagyot sóhajtott. – Jó, akkor a legrosszabbat kell feltételeznünk, és azzal számolhatunk, hogy maximum tizenkét óránk van megtalálni és hatástalanítani a bombákat. Manuálisan nem tudják el idézni a robbanást? – Nézze, mindent fel lehet robbantani manuálisan is – magyarázta a szakért . – Ehhez azonban szét kell szedni az id zít t, és a gyújtótöltethez kell hozzáférni, vagy ki kell emelni a SIM-kártyát, és egy kódfejt vel megtalálni az indításhoz szükséges számsort. – Az mennyi id be telik?

– Ez a személy hozzáértését l függ. – Magának mennyi id be telne? – kérdezte türelmetlenül Broman. – Tekintettel a nukleáris rudakra és az érzékeny szerkezetre… talán fél órába. – Értem, köszönöm – mondta Broman. Újra körbenézett a teremben, és észrevette, hogy rengeteg elszánt tekintet kíséri figyelemmel minden lépését. – Mindenki készen áll? – kérdezte felemelve hangját. Nem kellett különösebben kiabálnia, hiszen szavait a rádióforgalmazáson keresztül a készenlétben álló kommandós egységek, a nukleáris rohamcsapat és a tűzszerészek is hallották, csakúgy, mint a maffiatagoknál talált számítógép el tt ül kollégái Szerbiában. Hangja mégis sokkal er sebb volt a szokottnál, aminek egyrészt az izgalom, másrészt a feszültség volt a kiváltója. – Rajtaüt egységek a helyükön! – A környéket lezárták, a rend rség utasításra vár! – Tűzszerészek és a nukleáris gyorscsoport az épület mögötti utcában, indulásra készen! – hallatszott mindenfel l a szakági irányítók visszajelzése. Broman az elemz khöz fordult, akik a mobilhálózatokat figyelték, hogy felbukkanjon a várt jelzés. – Igen, uram – válaszolta a hozzá legközelebb ül fiatal, hosszú barna hajú lány. Tekintete ijedt volt. Broman tudta, hogy mi játszódik le benne, hiszen is ezer kétellyel küzdött legbelül, neki mégis elszántságot és hitet kellett tükröznie, mert vezette ezeket az embereket. – A számítógépen talált telefonszámhoz tartozó mobil tartózkodási helye? – kérdezte egy kicsit visszafogottabb hangon. – Változatlan, uram – válaszolta a lány. – Legutoljára a körbevett épületben használták a telefont. – Vagyis még mindig odabent van? – Hacsak szét nem szedték, és el nem vitték, akkor igen. De már jó ideje műholdon figyeljük a környéket, és senki sem hagyta el az épületet. – Rendben – vett nagy leveg t Broman –, akkor küldjék a kódokat! – adta ki élete legnehezebb parancsát.

A Szerbiában ül kollégák beírták a megadott számsorokat a számítógépbe, és útjára indították az üzenetet. A hálózatot figyel személy el tt pár másodperc múlva felvillant egy piros jel. – Megvan a jel! A megfigyelt ház második emeletén, keleti szárny, balra a harmadik ablak! Broman szíve a torkában dobogott. – Induljanak az egységek! A nagy kivetít n most a kommandós egységek által közvetített kép jelentkezett be. Az ajtó felfüggesztési pontjainál és a zárszerkezetnél robbanó mikrotölteteket helyeztek el. Apró robbanások hallatszódtak, az ajtót füst borította el. A következ pillanatban már a behatolás képei látszottak. A lakásban sötét volt, az elterelés részeként füst gomolygott mindenütt. Fények villództak, ahogy a fegyver mellett elemlámpát tartó kommandósok átkutatták a lakás minden zugát. A kép remegett, ahogyan az irányító mozgott a lakásban, a teremb l alig lehetett felismerni valamit, mégis feszült csöndben figyelt mindenki. – Tiszta! – Tiszta! – hallatszott mindenfel l. – Mit látnak? – kérdezte idegesen Broman. – Megvan az emberünk? A kép lassan kitisztult, és egy üres lakás körvonalai rajzolódtak ki. A mobil egy széken feküdt, ami egy számítógéphez volt csatlakoztatva. A beérkezett üzenet azonnal továbbítódott három másik címre. – Elterelés volt, uram! – hallatszott a behatoló egység irányítójának hangja a rádión. – Nincs itt senki, csak egy telefon! – Azonnal nyomozzák le, hová továbbítódott az üzenet! – kiabálta Broman. A nagy kivetít n mindenki az Egyesült Királyság mobil lefedettségének képét figyelte. Kisvártatva három pont villogott pirosán. Egy Edinburghban, egy Belfastban és egy Londonban. – Azonnal értesítsék a társszervezeteket a városokban! – adta ki késlekedés nélkül a parancsot Broman. Broman tekintete egy pillanatra összeakadt f nökével. Lord Hanson sokatmondó pillantást vetett beosztottjára. Broman nem id zött a jelent ségével, nem érdekelte, mi lesz a sorsa ezután, csak meg akarta oldani a helyzetet. – A kommandósok álljanak fel az új helyszínre! Nem akarok még egy

ilyen baklövést! – fordult vissza embereihez. – Meg kell találnunk a bombákat, miel tt felrobbannak!

* Milos, Cápa és Karola ezekben a pillanatokban landoltak a Heathrow-n. Lavinic embere rövid üzenetet küldött a fejleményekr l. – Bemérték a bombákat – mondta Cápa megnyugodva. – Teljes a káosz, pedig már csak el kell fogniuk a terroristákat. – Nem szeretném, ha még egy hiba csúszna a tervünkbe! – nézett rá szúrós szemmel Milos. Cápa bólintott, sem akart több galibát, de bízott a tervében, és a saját kezével összeállított bombákban. A szerkezet minden négyzetmilliméterét ismerte, és ha valaki itt fel tudta volna robbantani azokat a bombákat, az csak lehetett. – El kell hallgattatnunk az angolt is! – utalt Milos Smithre, aki az üzlet megkötésekor látta Cápát. – Nem akarok elvarratlan szálakat!

* John Smith a széken billegve ücsörgött a konyhaasztalnál, míg társa a szobában imádkozott. Gyűlölte a várakozást. Az összes imáján túl volt és már több mint hat órája várta a telefon csörgését. A lakás tökéletesen összepakolva, kitakarítva állt, már nem is akart semmihez hozzányúlni. Nem volt biztos benne, hogy visszatér még valaha ide, nem akart rendetlenséget hagyni maga után. Vele szemben a konyhaasztalon hevert a hátizsák, amibe a bombát tette. Alig várta, hogy végre beteljesítse küldetését. Nem félt, inkább magasztos érzések kerítették hatalmába. Lelki szemei el tt látta, hogy az emberek imáikba foglalják a nevét, mint a nép h sét. Gondolataiból az üzenetjelz pittyegése térítette vissza a jelenbe. Hiába volt már tökéletesen felkészülve tettére, gyomra mégis összerándult ezekben a pillanatokban. – Elkezd dött! – mondta a konyhába érkez társának. – A többiek?

– k is megkapták az üzenetet. Már nem tudunk kapcsolatba lépni velük. Innent l magunk vagyunk – mondta Smith. – Allah legyen velünk! – mondta a társa, Smith elismételte a mondatot, majd az órájára nézett. Tervei szerint kés bb kellett elindulni a robbantás helyszínére, de a percek múlásával egyre izgatottabb lett. Felállt és kicsomagolta a bombát. – Mit csinálsz? – kérdezte ijedten társa. – El készítem, hogy a helyszínen már csak robbantani kelljen – válaszolta fel sem nézve. – Várj! – fogta le kezét a másik. – Ez veszélyes! – Smith kérd n nézett rá. – Csak nem most kezdted el félteni az életedet? – kérdezte megvet en. – Nem! – kérte ki magának Ahmed. – De ha valahol észlelik a robbanóanyagot, akkor megbukunk, és nem tudjuk beteljesíteni a küldetésünk! – Ha ezzel a csomaggal innen kilépünk, bárhol felrobbanthatjuk, elég áldozatot követel majd, hogy megtudja a világ, kik is vagyunk valójában. De ha nem működik a bomba, akkor a helyszínen nem tudom megcsinálni. Az arab elengedte társa kezét. Smith kicsomagolta a bombát, és a kapott kódot bepötyögte a billentyűzetbe. A küls tojásforma burok nagyot szisszenve, halk pukkanással kinyílt, ahogy a vákuumba leveg került. Mindketten tágra nyílt szemmel nézték a lassan feléled szerkezetet. A bels kijelz n villogó nyolcasok jelentek meg, aztán egy vonalka körbeugrált, és végül megállapodott a pontos id t kijelezve. John tudta, hogy már nagyon közel jár ahhoz, hogy végrehajtsa szent feladatát. Az utolsó részlet átutalását már napokkal korábban el készítette. A számlát álnéven nyitotta, és telefonos hozzáférést kért. Miután meggy z dött róla, hogy a bels bomba id zít jének kijelz je aktiválódott,, azonnal intézte az átutalást. – Már csak az utolsó kód van hátra, barátom! – dünnyögte. – Induljunk a metró felé, úgy gyorsabb! – Ahmed tudta, hogy még túl korán van, hiszen egy id ben tervezték a robbantásokat, de nem akart tovább akadékoskodni, és sem bírt tovább várni. Fogták a robbanószerkezetet és elindultak.

* – Hol vannak az egységeink? – kérdezte Broman. – Még tíz perc, mire a megadott címre érkeznek – hangzott a válasz. – Uram! – szólt a hálózatot figyel személy. – A bemért telefonszám mozgásban van! Mindenki a kivetít re meredt, és figyelték, ahogyan a villogó piros pont elindult a sugárúton. – Siessenek! – üvöltötte Broman. – El kell fogni, miel tt elhelyezi a töltetet! Mi van a többivel? – Edinburgh-ban már körbevették az épületet. Belfastban kirendelték a kommandósokat, egyel re semmi hír, figyeljük a jelet. Ott nem látunk mozgást. – A második kód nélkül nem tud robbantani! – nyugtatta a tűzszerész. – És ha mégis? Lehet, hogy már megbuherálták a bombát! Milyen messze vannak az egységeink? – Még öt percre, uram. – Adják be a térfigyel kamerák képét! Találjuk meg az emberünket! Pár pillanat múlva négy részre osztott kép jelent meg a kivetít n, és a sugárúton található kamerák látószögét követhette mindenki a teremben. – Túl sok a gyalogos – bosszankodott Broman. – Ezek közül bárki lehet a merényl ! – Közelítsenek rá arra a sötét b rű férfira! – mutatott Lord Hanson a bal alsó képre. – Nagy hátizsákot visz, lesz az! Fogják el! – Nem! – üvöltötte Broman. – Ebben nem lehetünk biztosak! Nem engedhetjük meg, hogy kiszúrjon bennünket! Csak kövessék a hálózaton a bomba mozgását. Ha olyan helyre ér, ahol kevesebb ember van, majd elfogjuk! A buszmegállónál csupán nyolcan álltak, amikor megállt a villogó pont. – Buszra száll! Most közelítsen rá! – kapta a személyzet az utasításokat.

Mindenki izgatottan nézte a képeket, talán látnak valami árulkodó jelet, de mindenki hétköznapi embernek tűnt, és mindenkinél volt nagyobb táska. – A francba, kövessék a buszt! – szólt Broman, amikor a villogó pont újra elindult. – Tudják meg, hova tart! Gyorsan átment a másik szobába, ahol a többi város akciói folytak párhuzamosan. – Mi a helyzet? – kérdezte türelmetlenül, mert már indult is volna vissza, hogy minden szálat a kezében tarthasson. – Most kezdték meg a behatolást, uram – jelentette az odahelyezett műveletirányító, és a monitorokon a rajtaütés képeit nézte. Bromant, bár ment volna, az ediburgh-i képek visszatartották. Becsukta az ajtót, és figyelt. Füstfelh , rezg képsorok, rohanó emberek látszódtak, majd hirtelen lövések dördültek. – A szentségit, élve kellenek! – üvöltötte Broman. – Mi történik? A következ pillanatokban már két földre kényszerített, megbilincselt férfit lehetett látni. A bomba a küls héj nélkül hevert az asztalon. Egy véd ruhás férfi lassan, óvatosan egy fémládába helyezte, majd gyorsan kisietett a képb l. – Jelentést kérek! – siettette Broman a műveletirányítót, aki a füléhez tette a kezét, hogy jobban hallja, amit a kollégák a fülecsbe mondanak. – A gyanúsítottakat élve fogták el, a bombát pedig elszállítják egy föld alatti bunkerba, hogy szétszedjék vagy megsemmisítsék – nézett fel az irányító. – Sikeres volt az akció! A célszemélyek pakisztáni származásúak, de brit állampolgárok – mondta döbbenten. – Szép munka volt! – veregette meg a vállát Broman. – Zárják le és tisztítsák meg a terepet. Mérjenek mindenhol sugárzást! Talán még id ben sikerül megállítanunk ket! Most nincs id nk azzal foglalkozni, hogy kik ezek az emberek valójában. Azzal ki is rohant a szobából, és Belfast után érdekl dött, ahol éppen a rajtaütéshez álltak fel az egységek. Aztán visszasietett a londoni válságterembe. – Megvan a merényl ? – kérdezte, ahogy belépett. – Sajnos még nem tudtuk azonosítani. A St. James Park megállónál van! – érkezett a válasz. – A metróhoz igyekszik.

– Te jó ég! – sápadt el Broman. Az iménti jó hír varázsa egy csapásra elillant. – A rend rség azonnal zárja le a környéket, de a megállónál ne keltsenek feltűnést! Nem szúrhatja ki a zsarukat! – Álljon állandó kapcsolatban az edinburgh-iakkal. Ha kihallgatják a foglyokat, talán mondanak valamit az itteni merényl r l. – Nekik sikerült odaát elfogni ket? – kérdezett vissza az elemz miközben tárcsázott. – Igen, két pakisztáni férfit fogtak el, és a bomba is biztonságban van – közölte Broman. – A buszon csupán négy arab külsejű személy tartózkodott – mondta az elemz –, követjük ket a metró kameráin át. – Rendben – bólintott Broman. – Hány ember van lent? – A kamerák felvételeib l ítélve, ötven és nyolcvan között, uram. – A metró legalább a föld alatt van, így megakadályozhatjuk, hogy a sugárzás a földfelszínre jusson! – lépett hozzájuk a tűzszerészparancsnok. – Legalább minimalizálhatjuk a veszélyeztetett emberek számát! – Ez igaz – mondta kelletlenül Broman. – De nem szeretném, ha az a bomba felrobbanna! Intézkedjenek, hogy zárják le az alagutakat, és ha a jel lement az állomásra, onnantól senki sem léphet be a metró területére! – újra kiviharzott az ajtón, hogy a másik akció után nézzen. Az ajtóból még visszafordult. – És úgy csinálják, hogy ne fogjon gyanút!

* – Van már valami? – nyitott be a Belfastért felel s irányítóközponttá kinevezett szoba ajtaján. – Igen, uram! Ezekben a pillanatokban fogták el a két merényl t! – jelentette a műveletirányító. A monitorokon látszó képsorok újabb két, falhoz állított férfit mutattak, akiket a kollégák éppen megmotoztak, majd megbilincseltek. – A bomba? – kérdezte Broman. – Már úton van egy föld alatti laboratórium felé. Broman nagyot sóhajtott.

– Szép munka! Mérjék be a sugárzást! – Már folyamatban, uram. Lezárták az egész környéket, és a vegyi csapat intézkedett a szoba elkülönítésér l. Eddig még nem mértek sehol sugárzást. – Folyamatosan tájékoztasson! – mondta búcsúzóul Broman, és már indult is vissza a válságterembe. – Hol tartunk? – kérdezte az elmúlt egy perc történéseit. A hálózatot figyel monitorra nézett, a villogó pont id közben elhagyta a sugárutat, és lement a térképr l. – A metróállomáson van! – közölte az elemz . – Mutassák a képeket! Mindkét helyszínen arab férfiakat fogtak el! És mindenhol ketten voltak! Közelítsen rá az emberekre! Innen már nem menekülnek! Mindenki a metróperon biztonsági kamerájának képeit kezdte böngészni. Az elemz k kiválasztották az arab kinézetű személyeket, és párhuzamosan lefuttatták az arcképüket a nyilvántartásban. – A rend rök zárják az állomást! A kommandósok álljanak készen! – utasította Broman a helyszínen lév egységeket. – A nukleáris gyorscsoport is kiérkezett! Elkezdték a vegyi kordonok felállítását. Így fékezik meg, hogy a metróállomásról a szabad leveg be jusson a szennyezett anyag. – Jól van, de még nem robbant fel a bomba! – jegyezte meg feszülten Broman. – Minden eshet ségre felkészültünk, uram. – Figyeljék a bejöv hívásokat, lehet, hogy valaki megpróbálja ket figyelmeztetni! – A tűzszerészek a helyükön vannak! – jelezte eközben a helyszíni műveletirányító. – A kommandósok utasítására várnak. Az egyik kommandós egység a szervizlépcs n keresztül észrevétlenül lejutott a föld alatti állomásra, a másik a kijáratnál készült fel a merényl elfogására. A bejáratokat a nukleáris gyorscsoport véd sátrakkal biztosította, a rend rség két gyűrűben lezárta a környéket. – Rendben. A vonat csak akkor érkezhet az állomásra, ha már tudjuk, ki az emberünk! Addig tartsák vissza a szerelvényeket!

*

John Smith türelmetlenül várta a metró érkezését. Szeretett volna már túl lenni a feladatán, úgy érezte, hátizsákja percr l percre súlyosabban húzza vállát. Körbenézett a mit sem sejt embereken, a fert zött nyugati civilizáció kényelmes bűnösein, akik nem veszik észre, hogy életmódjukkal elnyomják más országok szegényeit. Társa két oszloppal arrébb várta a szerelvényt. Smith látta, hogy ujjait morzsolgatja idegességében. Újra és újra körbenézett, hogy nem követi-e senki ket, nyilván úgy érezte, mintha mindenki ket figyelné. Ezt abból is gondolta, hogy Ahmed kínosan ügyelt arra, hogy ne nézzen felé. Smith ugyanolyan ideges volt, mint társa. Minden körülöttük álló gyanúsnak tűnt, próbált úgy helyezkedni, hogy mindenkit l egyforma távolságra legyen. Tenyere izzadt, és nem kis er feszítésébe került, hogy lenyugtassa elméjét. Egykori oktatója és kiképz je szavai jutottak eszébe, aki útnak indította a szent feladat beteljesítésére. A hitetlenek majd észbe kapnak! Ez a bomba megszabadítja lelküket a szennyt l, és újra észreveszik az életben a lényeges dolgokat! A szenvedés majd lemossa a nyugati társadalom által rájuk kényszerített álarcokat! Smith tudta, hogy véghez kell vinnie küldetését. Lázban égett, hogy végre beteljesítse sorsát, mégis félelem járta át. Az id mintha mérhetetlenül lelassult volna körülötte, a tenni vágyás hevében minden pillanat hosszú perceknek tűnt. Az órájára pillantott és rádöbbent, nem az érzékei csalják meg, csupán késik a szerelvény. Tekintetével a kijelz t kereste, ami már több mint öt perce jelezte az el z metró távozásától eltelt id t. Körbenézett, az utasok éppoly nyugtalanul várták a vonat érkezését, mint . Valami probléma lehet – gondolta, hátranézett, de semmilyen mozgást nem látott, furcsa volt, hogy nem jött lefelé senki. Tekintete összeakadt Ahmedével, aki ugyanolyan nyugtalanul konstatálta a különös körülményeket. Smith intett a fejével, és mindketten elindultak a mozgólépcs felé. Ekkor vették észre, hogy a lépcs k leállnak.

* – Találtak már valamit? – kérdezte Broman az elemz ket, akik a nyilvántartással vetették össze az arcokat.

– Eddig semmit. – Mi a helyzet? – kérdezte az Edinburgh-ra állított műveletirányító, aki az akció végeztével visszajött a f terembe. – Körbevettük ket és várunk – mondta Broman. – Uram, a jel szerint a merényl elmozgott a peronról! – A kamerákat! – üvöltötte Broman. – Most felfedi a kilétét! – Ott van, az! – mutatott az elemz Ahmedre – de nála nincs semmi! – Biztosan nem egyedül van! Keressék a társát! – mondta Broman. A kamerákon keresztül figyelték, ahogy a két férfi elindul felfelé a mozdulatlan mozgólépcs n. – Sehol nem látjuk! – mondták az elemz k. – Keressék tovább! – utasította Broman. – Biztos, hogy ketten vannak! – Uram, a jel szerint a bomba a mozgólépcs n van. Az arabnál viszont nincs táska! Broman egy pillanatra megállt, és a kamerák képét figyelte. Szinte beleégett tudatába John Smith szepl s, fehér b rű arca, és ég vörös haja. – az! – ordította a jelenlév k nem kis meglepetésére. – Ez az ember nem is arab! – horkant fel Lord Hanson. – Teljesen átlagos polgár! – De az! A jel szerint csak az hátizsákjában lehet a bomba! – er sítette meg Broman elméletét az egyik elemz . – Visszaindul! – kiáltott valaki hátulról. – Fogják el! Azonnal! – kiabálta Broman. – Nem juthat fel a felszínre!

* John Smith az álló mozgólépcs n igyekezett felfelé, társával a nyomában. Érezte, hogy valami probléma van, és nekik azonnal el kellett tűnniük a helyszínr l, hogy még id ben befejezhessék a feladatot. Az egész lépcs sor feltűn en üres volt. Kettesével szedték a fokokat, hogy miel bb felérjenek az utcára.

– Állj! Ne mozduljon! Rend rség! – hallotta a háta mögül. A hang irányába fordult, fekete ruhás, géppisztolyos alakok úsztak be a látószögébe. Megindult volna sietve felfelé, de mire visszafordult, onnan is körbevették. Az állomáson pánik tört ki, az emberek kiabáltak, egyesek megpróbáltak az oszlopok takarásába húzódni, mások pedig kíváncsian figyelték az eseményeket. – Mindenki a földre! – üvöltötték a különleges egység alakulatai a peronon maradt embereknek. – Lássam a kezeiket! – hallotta Smith a hozzájuk intézett szavakat. Keze még mindig a hátizsák köré fonódott, amit maga elé húzott. Ahmed mögötte állt mozdulatlanul. – Robbants! – suttogta. – Lassan tegye le a hátizsákot! Semmi hirtelen mozdulat! – utasították a rá fegyvert szegez , fekete ruhás emberek. Smith nem mozdult, teste lefagyott, pedig rengeteg gondolat járt az agyában. Nem tehetem le, fel kell robbantanom a bombát! – Gyerünk! – üvöltötte egyre ingerültebben a hozzá legközelebb álló kommandós. – Ne jöjjön közelebb, bomba van nálam! – válaszolt vissza Smith, és a magasba emelte kezében lév telefonját, mintha a kioldó szerkezeten tartaná az ujját. – Ha közelebb jön, mindannyian felrobbanunk! – Nincs semmi esélye! Az állomást körbevettük! A járatokat lezártuk! Innen nem menekülhet el! Smitht egyetlen dolog aggasztotta, hogy még nem volt nála a kioldó kód. Tisztában volt vele, hogy mostantól mindent elvesztett. Már nem érdekelte, hogy túlélje a műveletet, mindenáron fel akarta robbantani a bombát. A kezében lév telefont szuggerálta, és azt kívánta, bárcsak megérkezne a második kód, hogy ott helyben bevégezhesse küldetését. – Tegye le a hátizsákot! – hallotta szakadatlanul az egyre közelít fekete ruhás emberekt l. – Ha nem engedelmeskedik, akkor er szakot kell alkalmaznunk! Ahmed közelebb lépett, hogy testével védje a bombát. – Allah legyen veled! Csináld! A szervizlépcs n közben rend rök érkeztek, akik a peronon rekedt embereket hátrébb terelték, a lehet ségekhez képest biztonságosabb távolságra.

– Maradjanak ott, különben robbantok! – ordította Smith. – Ne közelítsenek! – még magasabbra emelte telefonos kezét, és megnyomott egy gombot, a kijelz fénye bekapcsolódott.

* Lavinic embere az akció kezdetekor újra kapcsolatba lépett Milossal, és él ben közvetítette az eseményeket. – Mi történik éppen? – Az emberei kommandósokkal körbevéve állnak egy metrófeljárón, és azzal fenyeget znek, hogy felrobbantják a bombát – mondta halkan, egy sötét sarokba húzódva. Nem tartott t le, hogy bárki is figyelmet szentelne rá ezekben a pillanatokban. – Mit gondol, mit fognak csinálni? – kérdezte az öreg partizán. – Mivel úgy tudják, a bombát nem bírja felrobbantani, élve fogják el. – Értem! Köszönöm! – tette le Milos a telefont. – Nem úszhatja meg, azzal veszélybe sodor mindenkit – fejtette ki véleményét Cápának. – Akkor majd mi elintézzük! – mondta Cápa el véve mobiltelefonját, és bepötyögött egy számot.

* A kommandósok irányítója egy fél pillanatra elbizonytalanodott, ahogy a világító rádiótelefont körbefordította a merényl . Nem a bomba hatósugarától tartott, hanem a leveg be jutó radioaktív anyagoktól, amelyek az állomáson tartózkodó összes embert megfert zik egy perc alatt. – Azzal fenyeget zik, hogy felrobbantja a bombát, ha közelebb megyünk – szólt be a központba. – Utasítást kérek! Broman a tűzszerészparancsnokra nézett. – Az kizárt, uram! Nem kapta meg a kódokat. Csak blöfföl! – mondta az, teljes bizonyossággal a hangjában. – Szedjék le! – adta ki a parancsot Broman.

– El bb hozzuk ki az embereket a szervizlépcs kön! – ajánlotta a nemrég csatlakozott műveletirányító. – Nem! – vágta rá Broman, a körülötte lév k egy pillanatra értetlenül néztek. – Nem tudhatjuk, nincs-e még egy terrorista közöttük. Valószínűleg Londonra tervezték a legnagyobb csapást, belefér, hogy hárman vagy négyen is vannak. – Ez igaz, de ha valami mégis balul sülne el, akkor annyival kevesebb embert ér sugárzás – vitatkozott vele a műveletirányító. – Borzasztóan hangzik, tudom, de szívességet tettek nekünk azzal, hogy lementek a föld alá. Így csak ezt a nyolcvan embert kell majd kihallgatnunk. Nézzen rájuk! Bárki lehet közülük terrorista! Ha kiengedünk egyet, megcsinálja máshol és máskor a tervét, és akkor nem nyolcvan, hanem tízezer ember sérül! Broman érvelése meggy zte a teremben lév ket. Lord Hanson csak kapkodta a fejét a konstruktív szóváltáson, maga már nem mert közbeavatkozni, inkább hátrahúzódva figyelte az eseményeket. A műveletirányító bólintott, Broman újra kiadta a parancsot. – Fogják el ket! A kommandósok irányítója bal karját magasba emelve jelt adott csoportjának, hogy rohanják le a merényl t. Ahmed a zsebéhez nyúlt, az els kommandós meg sem várta, hogy mit vesz el , már l tt. A férfit pontosan a szívénél találta el a lövedék. Összerogyva lebucskázott a lépcs kön, és nem mozdult többé. Smithen, látva társát meghalni, eluralkodott a félelem és a bosszú. Ordítva nyomkodta össze-vissza a telefonja gombjait, hátha eltalálja a kódot. Már nem volt mit veszítenie. A kommandósok feléje indultak. A hátizsákban ekkor halk pittyegés hallatszott, és egy pillanat múlva a robbanás hátravetett mindenkit, aki a töltet közelében tartózkodott. Iszonyatos füst keletkezett, repeszdarabok repültek szerteszét. A központban a képsorokat látva pánik lett úrrá. – Te jó ég! – kiáltott Broman. – Ez hogy történhetett!? A tűzszerészparancsnok döbbenten rogyott egy székbe. A nukleáris gyorscsoport vezet je azonban nem késlekedett az intézkedéssel. Leállíttatta a metróállomás szell z rendszerét. Emberei véd ruhában, orvosi táskával felszerelkezve rohantak le a kommandósok segítségére. A füstfelh lassan szétoszlott az alagútban,

a lépcs kön három fekete ruhás és a két merényl feküdt mozdulatlanul. Mindenkit azonnali els segélyben részesítettek. A peronon maradt emberek közt újabb pánikroham burjánzott el, ahogy meglátták a véd ruhás tiszteket. Er szakkal mentek neki az ket óvó rend röknek, és mindenképpen el akarták hagyni a helyszínt. – Senki nem mehet el. – ordította a szolgálatban lév irányító. – Valószínűleg vegyi anyag került a leveg be! De semmi ok a pánikra! Kollégáink rövid id n belül semlegesítik a veszélyes vegyületeket – hazudta, hogy megfékezhesse a felmérgesedett tömeget –, de addig nem hagyhatják el a helyszínt, különben hazaviszik, és továbbfert zik a környezetüket! A logikus beszéd azonban nem érte el maradéktalanul a hatását, többen megpróbáltak áttörni az ket rz rend rökön, a kommandósoknak be kellett avatkozniuk, hogy kordában tartsák az indulatokat. – Jelentést kérek! – mondta idegesen Broman. – Mindkét merényl meghalt. Egy emberünk súlyos, kett könnyebb sérüléseket szerzett. Most látják el ket. A nukleáris gyorscsoport megkezdte a terület ellen rzését. A tűzszerészek ellen rzik a bombából maradt részeket. Broman a kamerákon keresztül látta, hogy a véd ruhás emberek Geiger-Müller-számlálókészülékekkel pásztázzák a falakat és a légteret, illetve az embereket. A küls kamerák magasnyomású vízpumpák összekészítését mutatták. A teremben most már néma csönd lett, mindenki figyelte a katlanba küldött kollégák áldozatos munkáját. Bromant és a tűzszerészparancsnokot kimondhatatlan feszültség járta át. – Hogy robbanhatott fel a bomba? – kérdezte halkan Broman. – Nem tudok rá magyarázatot adni, uram. A kollégáim megvizsgálják a megmaradt darabokat. – Lehet, hogy a merényl átalakította a szerkezetet? – Nem uram, ön is tudja, hogy az els kód megérkezése után azonnal útnak indult. Kizárt, hogy korábban hozzáférhetett a bels tartalomhoz. – Akkor is kell lennie valami magyarázatnak! És találja meg, mert épp az imént küldtem két csapat kommandóst a halálba! – suttogta megvetéssel Broman.

– Talán nem sikerült a szervez k minden tagját elkapni – találgatott a parancsnok. – Lehet, hogy egy küls s ember elküldte a kódokat. Broman a fejét rázta, nem álltak össze a kockák. A tűzszerészparancsnok nem látta a reggeli mészárlást. Ott nem maradt senki életben, aki üzeneteket küldözhetett volna. – Uram, bevizsgáltuk a terepet! – jelentkezett be újra a nukleáris gyorscsoport vezet je, félbeszakítva a beszélgetést. – Hallgatom – állt fel Broman és a nagyképerny höz lépett. – Nincsen sugárzás! – Ismételje meg! – ámult el az irányító, fel sem fogva a szavak jelentését. – Mindent kétszer is átszkenneltünk! A szerkezetek nem mutatnak sugárzást, vagy egyéb veszélyes anyagot. – Ellen rizzék még egyszer! – adta ki az utasítást Broman. A teremben halk morajlás kezd dött. – Vizsgálják meg a területet mindenre! Vegyi, biológiai és radioaktív veszélyre egyaránt! – Igenis, uram! A tűzszerészparancsnok lépett Broman mellé és a helyszínen lév kollégát kezdte faggatni. – Mit találtak? – Egyszerű rádióhullámos szerkezet, ahogy a rajzon is látható – mondta a tiszt. – Nem voltak benne ampullák? – De igen, uram, ám egyik sem roncsolódott a detonációban – mutatott fel egy ampullát a kamera irányába a tűzszerész. – A tervrajzokkal ellentétben ezeket az ólmon kívül kemény falú acél is burkolja, amik könnyedén átvészelték a robbanást. Egyik sem sérült! Megkönnyebbült sóhajtások, felszabadult mosolyok, nevetés hallatszott a válságteremben, mindenki megkönnyebbült. – Szép munka volt! – mondta vidáman Broman a helyiségben tartózkodóknak. – Köszönöm mindenkinek! Felmarkolta a zakóját, leakasztotta ingér l a mikrofont, és a műveletirányító kezébe nyomta. – Te tartsd itt a frontot, én a helyszínre megyek! – Menj csak! – mosolygott rá a helyettese. – És gratulálok!

Broman egy utolsó, megkönnyebbült vigyorral konstatálta a dicséretet, majd kiviharzott az ajtón, hátrahagyva a teremben ünnepl ket.

* – Biztos vagy benne, hogy nem terjedt szét a radioaktív por? – kérdezte Cápát Milos. – Igen, meger sítettem az ampullákat; nem alumínium-ólom burkolat volt, hanem ólom-alumínium és acél – mosolygott az elégedetten. – Gondoltam rá, hogy végül szükségünk lesz rá, hogy felrobbantsuk valamelyiket. Így nem kellett a helyszínen mutatkoznunk – szedte szét a telefont, amivel beindította a robbanószerkezetet, aztán egyszerűen kihajította a bérelt kocsi ablakán az autópályán. – Rendben, akkor rátérhetünk a tervünk második részére. Kapjuk el Bromant!

* Bromant egy fekete, szolgálati autó várta az MI6 bejáratánál. – A metróállomáshoz… – kezdte Broman, de a sof r már tudott az úti célról, és sokatmondó bólintásával utasába folytatta a szót. Ahogy Broman beszállt az autóba, már értette a különleges tájékozottságot, a rend rségi forgalmazás ugyanis a metróállomásnál történt robbanással volt tele. Természetesen csak a zárással és az emberek elkülönítésével, valamint kihallgatásával kapcsolatos intézkedések utasításai recsegtek az éteren keresztül, nem azok a kényes összefonódások, amelyekr l csak a válságteremben lév k tudhattak. – Baj van, uram? – kérdezte a sof r félénken. – Most már nincs – felelte kurtán Broman. – Csak azért kérdezem, mert az egész családom Londonban él. Szeretném figyelmeztetni ket, ha valami veszély fenyegetné az életüket. Broman egyszerre megértette és megvetette a sof r aggodalmaskodását. A rendvédelmi szervek jelentették a védvonalat,

k figyelmeztethetnék legutoljára a családjukat, hiszen az azt jelentené, hogy rosszul végzik a munkájukat. – Az én családom is itt él! – mondta jelent ségteljesen Broman, lezárva a szánalmas próbálkozásokat. Nem véletlenül volt hierarchia a rendszerben, ezért tudhatott egy sof r éppen csak annyit, amennyit a rádióforgalmazásból leszűrt. Az út további része csöndben telt, mindkett jüket lefoglalták a saját problémáik. Bromanban újra el törtek az akció alatt félretett kérdések, az elmúlt napok történései, amik még mindig nem hagyták nyugodni. Annyira elmerült a megválaszolhatatlan talányokban, hogy nem is vette észre a második utcánál mögéjük kanyarodó, puttonyos Renault Kangoot. Számtalan ilyen rótta London utcáit, de ennek bérelt rendszáma volt, és mindenüvé követte a csupán villogó fényeket használó rend rautót.

* Az egyik szűk utca végén egy id sebb n nem vette észre a közeled rend rautót, és kikanyarodott elé, a sof r szinte alig bírt lefékezni. Rávillogott, majd dudált a figyelmetlen vezet re, de az ügyet sem vetett a mögötte beszorult, villogó autóra. – Mit csinál?! – bosszankodott a sof r, és tovább nyomta a dudát, ám a bérelt autó továbbra sem mozdult. – Külföldiek! Ráadásul n ! – méltatlankodott tovább. Annyira belemerült a szitkozódásba, hogy fel sem figyelt a mögé beforduló Kangoora. Karola nem nézett hátra a türelmetlenked sof rre, csak játszotta a szerepét. Milos egészen közel hajtott a szolgálati autóhoz. Cápa kesztyűs keze már a kilincsen volt, hogy amint megáll az autó, kiugorhasson. – Siess! – mondta még utoljára Milos, miel tt teljesen megállt az autóval, olyan közel, hogy a két autó lökhárítója szinte összeért. Cápa késlekedés nélkül nyitotta az ajtót, és már ki is pattant a kocsiból. Hátulról látta, hogy a rend rautóban ül k ügyet sem vetnek rá. A sof r felemelt öklét rázta, Karola pedig a tervnek megfelel en várakozott. Cápa kisebb félkörben közelítette meg az autót, hogy

végig a holttérben maradhasson. Így kikerülte a visszapillantó tükör látószögét is. Jobb kezével szorosan markolta a nála lév pisztolyt, karját ennek ellenére a lába mellett lógatta, mintha egyszerű járókel lenne. Másik kezében egy üvegtör kalapácsot vitt magával, hogy ha netán zárva lenne az ajtó, beüthesse az ablakot. A pisztollyal hiába is próbálkoznék – mondta pár perccel korábban Milosnak, amikor az a szúrós végű nehéz fémtárgyat nézte. – Élve kell! – sulykolta társa tudatába – legalábbis egyel re! Cápa nagyon remélte, hogy nyitva lesz az ajtó, és ennek a használatára nem kerül sor, mert ez késlelteti a támadást, és a másik félnek több ideje lesz reagálni. Tudta jól, hogy a rögtönzött akció csak akkor lehet sikeres, ha nem keltik fel a környékbeliek figyelmét. A napszaknak köszönhet en kevesen tartózkodtak otthon, mégis kockázatos volt a nyílt utcán megtámadni egy rend rautót. Cápa jól tudta, hogy London utcái szinte mindenhol be vannak kamerázva, de nem foglalkozott velük. Megpróbálta a legtermészetesebb járást magára er ltetni. Hiába a rutinos évek a háta mögött, minden akció más volt, és még id skorában is jóles izgalom járta át, ha cselekedni kellett. A kamerák most is figyeltek, mégsem próbálták meg zavarni vagy kikerülni ket, az sokkal nagyobb feltűnést keltett volna. Nem kell csuklya, az feltűn . Egy félrees utcát keresünk – hangzott Milos terve –, elég valószínűtlen, hogy valaki Broman kocsiját követné a távolból, f leg azért, mert most mindenki a metróállomás környékét pásztázza – adta át Cápának a hangtompítós pisztolyt negyedórával korábban a kocsiban. Cápa lassan a visszapillantóval egy vonalba ért, vett egy utolsó nagy leveg t, mert innen már nem volt visszaút. Tudta, hogy Broman el bb-utóbb periferiálisan észreveszi, és nem akarta megvárni, míg felismeri a veszélyt. A dolgok csúnyán elfajulhatnak, ha észrevesz! – ösztönözte saját magát is a gyors és folyamatos támadásra. Irányt váltott, és egyenesen a kocsihoz sietett. Feltépte az autó ajtaját, könyökével orrba vágta Bromant, és azzal a lendülettel le is szorította a fejét, aztán meglendítette a másik kezében lév üvegtör kalapácsot, és tompábbik felével halántékon ütötte t. A sof r reagálni sem tudott a váratlan támadásra. Cápa pontosan ezzel számolt, a meglepetés erejével. Broman rögtön eszméletét vesztette, a sof r éppen csak felé fordult, száját szólásra nyitotta, amikor a hangtompítós pisztoly

csövébe nézett. Még csak nem is tudott a csíp tokjában pihen , bebiztosított fegyveréért nyúlni. Cápa lejjebb fordította a fegyver csövét és a két halálos lövedék a sof r szívébe fúródott. Tudatosan döntött így, nem akart a fejre célozni, nehogy a kifröccsen vér összekenje az ablakot. Az ernyedt test az ajtónak d lt, mintha csak aludna. Nem volt zaj, nem kiabált senki, nem volt dulakodás, csak három autó várakozott a piros lámpánál. A hátsóputtonyos Kangoo ilyen közelségb l tökéletesen takarta a pár másodperces eseményt, az els autó pedig fogta az els teret. Karola a tükörb l figyelte Cápát. Ahogy az befejezte feladatát, kipattant a kocsiból, egy felszívott fecskend vel a rend rautó felé igyekezett. Cápa már megkerülte az autót, és a sof rt a két ülés között a hátsó ülésre tuszkolta. Karola eközben Broman nyakába szúrta a fecskend tartalmát, bekötötte biztonsági övét, aztán segített Cápának felszabadítani a vezet ülést. Kicsit elfintorodott, ahogy meglátta a kárpitra kifolyt testnedveket, amik a halál beálltakor, a záróizmok ernyedésével távoztak a férfi testéb l. Cápa egy hatalmas szemeteszsákot vett el a zsebéb l és ráterítette az ülésre. Felvette a sof r tányérsapkáját, és már csukta is magára az ajtót. Karola közben becsukta a Broman melletti ajtót, és visszatért az els autóhoz. A parkoló autók és a szűk hely miatt távolról szinte semmit sem lehetett látni. Mintha mi sem történt volna, a kis konvoj továbbhaladt. Épp csak másfél percet töltöttek az eldugott kis utcácskában. Senkinek sem tűnt föl a támadás. Karola vezette a többieket, térdén London térképe feküdt, rajta vastag piros vonallal jelölve az útvonal a Temzéhez. Nagyon kellett figyelnie a bal oldali forgalom szokatlansága miatt, de ilyen apróságok nem zavarták meg a feladat elvégzésében. Járt már csadorba tekerve Szíriában, és irányított bonyolult harcászati eszközöket DélAmerikában egy fegyveres puccsban. Rátermettsége és elszántsága soha nem kérd jelez dött meg Milosban, éppen ezért hozta magával t a fontos küldetésre, mert ehhez az akcióhoz kevés embere volt. Gyorsan leértek a kis teherkiköt höz, ahol a bérelt szállítóhajó már el készítve várt rájuk. A dokkoktól távolabb parkolták szinte egymás mellé az autókat, mégis úgy, hogy a kipakolásnál messzir l semmi se látszódjon. Karola autója a daruk fel li kilátást takarta el, hátulról pedig nem látszott

semmilyen mozgás. Milos kinyitotta a Kangoo oldalajtaját, Cápa pedig a rend rautóban kioldozta Bromant a biztonsági öv fogságából. Egy összehajtható szerel kocsit helyeztek el az anyósülés mellett a földre, amire Cápa egy gyors mozdulattal ráfordította az ájult testet, majd egy villanás alatt áthúzták a Kangoo csomagteréhez. Egy közel kilencvenkilós, magatehetetlen test cipelése, még két ilyen edzett embernek is nehézkes lett volna, és csak lassította volna az akciót. Milos két szíjbilinccsel közelített az ájult férfihoz. – Várj még! – mondta Cápa, el vette a hangtompítós pisztolyt, majd ügyesen Broman kezébe adta, gondosan rányomva mindkét kezét, aztán a fegyvert hanyagul a rend rautóba dobta. – Most már kétség sem férhet hozzá, hogy Broman l tte le – jegyezte meg. Milos ráhúzta a szíjbilincseket a férfi kezére és lábára. Aztán megragadták a szerel kocsival együtt, beborították a lefóliázott csomagtérbe, és rázárták az ajtót. Karola beszállt Milos mellé, Cápa pedig gyalogosan sétált a hajóhoz. A rakodómunkások el zékenyen segítettek a pallókkal, hogy a Kangoo a hajóra jusson, ami az imbolygó szerkezetnél korántsem volt egyszerű. B séges jutalomban részesültek, annyira, hogy el is felejtettek kérdez sködni. Milos nem véletlenül választotta a vízi útvonalat, attól tartott, hogy a Londonban történt kényes események hatására a város környékén légtérzárat rendelnek el. Cápa elfoglalta a kapitányi helyet, és beindította a motorokat. Hajójuk késlekedés nélkül futhatott ki a Temzére, senki nem tartóztatta fel ket. Magángépük James Broman nevére lefoglalva, egy Londontól távolabb es reptéren várt rájuk, ahonnan már egyenes út vezetett a papírok szerint Finnországba, a gép azonban valójában Szerbiába repült. Milos és a veteránok ismét profi munkát végeztek.

MAGYARORSZÁG, BUDAPEST, 2005. JÚNIUS 7. 21:12

Tom csapata csodával határos módon, még az éjszakai órákban megérkezett Budapestre. A leveg a nyári id szak ellenére rendkívül hűvös volt. Tom végignézett a diderg lányokon és barátján, szeme a nehéz búcsúról árulkodott. Nem szeretett különválni, tudta, hogy ez nem nyer felállás, de nem volt más választása. – Figyeljetek egymásra! – mondta. – És ne hagyjátok magatokat elkapni! – adta ki az utasítást Kistehénnek, aki megért en bólogatott. Noha tudta, milyen jó kiképzést kaptak a lányok, egy kicsit mégis babacs sznek érezte magát, ahogy azok megszeppenten bólogattak mellette. k sem számítottak ilyen gyors változásokra. Egy nappal korábban még a napon süttették magukat, és élvezték a szabadságot, most pedig mindenki rájuk fog vadászni Magyarországon és Európában is. Senkiben sem bízhattak, csak egymásban. A buszparkolóban különváltak. Tom eltűnt a pályaudvar mögötti utcákban. Kistehén pedig a másik irányba indult a lányokkal. – Valahogy el kell jutnunk Mónika házához – szólalt meg Tehén. – Gyalog elég nehézkes lesz ez a keres sdi – jegyezte meg Judy. – Ez igaz. Szereznünk kell egy autót! – mondta Tehén és egy nyilvános fülke után kutatott. – Mit akarsz csinálni? – Azt, amit minden évben csak egyszer – sóhajtotta Tehén. – Felhívom az exemet. A két lány elhűlve nézett egymásra, valahogy nem tudták elképzelni Tehént férjként. – Ne nézzetek így, nem fogadtam cölibátust! – Azt rögtön gondoltuk, de tényleg n s voltál? – kérdezte Rita. – Nem igazán – válaszolta a kérdezett. – Hogy lehet valaki nem igazán n s? – rázta a fejét Judy. – Kemény két hétig jegyben jártam valakivel – vallott színt Kistehén. – Kitalálom! Nem bírta elviselni a munkádat – találgatott Rita. – Ne a logikádra hallgass, Sherlock – mondta gúnyosan Tehén –, inkább a n i megérzésedre! – Csak nem? – De. Én léptem le egy barnával – fintorgott Tehén. – Igazad van – bólogatott Rita –, akkor biztosan minden további nélkül odaadja az autóját…

SVÁJC, GENF, 2005. JÚNIUS 8. 21:32 Fritz Maier nyugalmazott tábornok és Georg Dahl hadnagy már vagy két órája ültek csendben a külvárosi bozótosban. A hatalmas bukszusokat a f út mellé telepítették, hogy eltakarják az autóforgalmat. A másik oldalon, a hegyoldal felé luxusházak sorakoztak egymás mellett és felett. Az alattuk elhaladó út lett volna az egyetlen, ami ronthatta a fest i környezet látképét az ablakokból kitekintve, de a városképtervez kertészek sűrűn ültetett, dús növényzettel oldották meg a kellemetlenséget, Fritz és Georg megkönnyebbülésére. Így minden oldalról láthatatlanul tudták figyelni a környék történéseit. A f útról leágazó kis mellékutcát nézték, amely félkörívben tett egy kitér t, majd visszavezetett a forgalom ver erébe, mintha csak egy kis, nyugodt megállót biztosítana a környék lakóinak. A körív küls részén hat kertes ház állt, szemben velük pedig egy ikerházpár magasodott. A hegyoldal külön kilátást nyújtott mindegyik épületnek, a meredek lejt kbe bevájt házak nem takarták egymás el l a fest i tájat. Fritz és Dahl úgy helyezkedtek el, hogy mindegyik épületre tökéletes rálátásuk nyíljon, k azonban takarásban maradtak. Georg mellett a földön kihajtogatott laptop feküdt, amelynek annyira levette a fényét, hogy ne keltsen feltűnést, a hozzá kapcsolódó távcs vel pedig rendületlenül figyelte az épületeket. Fritz felvont szemöldökkel nézte a modern ketyeréket, amiket Dahl egymás után húzott el a hátizsákjából. Most végtelenül öregnek érezte magát, mert nem értett az újkori technikához. Az idejében még csak egyszerű távcs vel, és esetleg egy puskamikrofonnal végezték a megfigyelést. Ezzel szemben Dahl olyan távcsövet kötött össze a számítógéppel, ami egy lézerszkennerrel az ablaküvegre irányítva mérte az üvegtábla vastagságát, felépítését és rezgését, majd a kapott adatokból a számítógép visszafejtette a hangokat, amelyek az üveg túloldalán elhangzottak. Azon sem csodálkozott volna, ha egyszerre infravörös és termokamera képet is adott volna az eszköz, bár biztosan arra is volt még egypár megoldás Dahl hátizsákjában.

– Nem véletlenül vettem fel tanúvédelemben jártas kollégát! – utalt Georg megkörnyékezésére Fritz, persze ez csak amolyan suta, verbális vállon veregetés volt részér l. – Szükség lesz most a tudásodra. Itt, valamelyik házban – mutatott a környék épületeire – rzik Zoran Djundjics védett tanút, akit egy éve kaptunk el közösen és a szerbek egyik vezet je volt. Fontos, amit Tomék csinálnak, de meg kell el znünk az ellenségeinket. Ez az ember az egyetlen, aki most információkkal tud szolgálni, és segíthet nekünk. – Ez nehéz lesz – bólogatott Dahl –, mert már valószínűleg mindannyian körözés alatt állunk. – Így van – bólintott Fritz. – Ahhoz, hogy beszélni tudjunk egy védett tanúval, el ször nem abba az épületbe kell bejutnunk, ahol t rzik, hanem egy másikba, ami nyilván vele szemben, vagy mellette áll – mondta Dahl. – Ott van a tartalék egység és a kommunikációs központ. Ha bármi támadás éri a védett épületet, azonnal hátba támadnak bennünket. – Ezt én is tudom – válaszolt a Fritz. – Ezért kell el ször a második védelmi vonalat kiiktatnunk, majd onnan átjutni a védett személyhez. És ott is harcképtelenné tenni az röket. – Ez rültségnek hangzik – nézett rá Dahl. – Nem mondtam, hogy egyszerű lesz. Georg egy pillanatra elgondolkozott. – Az lesz a legjobb – mondta –, ha elkezdünk belehallgatni a környez épületek életébe. Hátha valamivel el rébb jutunk. Fritzet kellemes csalódásként érte, hogy Dahl elképeszt en felkészültnek mutatkozott. Amikor elmondta, hogy mire is készülnek, a megillet döttség legkisebb jele sem látszott a hadnagyon, épp csak annyit mondott: Jó, akkor inkább ezt a táskámat hozom…, majd odalépett nagy bevetési zsákjához és abból egy kisebb hátizsákot húzott el . Fritznek be kellett vallania, hogy az a táska rengeteg hasznos holmit tartogatott. – Megvan! – mondta Dahl fél óra hallgatózás után. – Melyik az? – nézett fel, és átvette a látcsövet. Dahl a középs házra mutatott. – Látja azt, ott? – Nem, vagyis igen, látom, de nem látok semmi mozgást! Még csak hallani sem hallok semmit!

– Hát éppen ez az! – helyeselt Dahl. – A többi házban mindenhol hallgattam a beszélgetéseket, de ebb l, és a vele szemközt lév b l nem hallatszik semmi. Fritz visszaadta a távcsövet, és kérd n nézett a hadnagyra, aki viszont nem akart részletes magyarázkodásba kezdeni, újra maga elé vette a messzelátót és tovább figyelt. – Arra alapozod a célszemély tartózkodási helyét, hogy a többi házban nem hallod a hangját? – kérdezte Fritz. – Kizárásos alapon – vetette oda Dahl, de igazából a feladatára koncentrált. – Jó, van benne logika, de úgy érzem, ez most itt egy kicsit kevés! Lehet, hogy csupán elutaztak a tulajdonosok! Dahl nem reagált a szakértelmét alábecsül megnyilvánulásra. – Félreértett. Ezeknek az épületeknek golyóálló üvegb l készült az ablaka, és a két üvegréteg között egy hangszűr s sötétít fólia van felragasztva, vagyis képtelenség lehallgatni. Ilyet a védett személy biztonsága érdekében szoktak beépíteni. Ez – mutatott a szemközti házra – a védett objektum. Vele szemben pedig – fordította az ujját az út másik oldalán lév épületre – a biztonsági ház. Fritz újra elkérte a távcsövet, és belenézett. – És mindezt az ablakokra alapozva mondod? – kérdezett vissza. – Nem csak. A két ház a szokásosnál jobban körbe van kamerázva, és a védett objektum kamerái nem csak a házat figyelik. Az utcát, a kertet, s t a biztonsági objektum felé is irányítottak két készüléket. Fritz maga is megtalálta a szóban forgó védelmi vonalat, majd összehasonlította a mellette lév házéval, és igazat kellett adjon a megfigyel kamerák elhelyezését illet en. – Ez egy er dítmény – mondta végül. – Látja a garázst a ház alatt, a hegyoldalba építve? – kérdezte Dahl. – Igen, látom – bólintott Fritz. – Valószínűleg egészen bemegy az épület alá. Ez egy olyan védett objektum, amit különleges célokra szoktak használni, pl. titkos nemzetközi tárgyalásokra, vagy elrejteni valakit. Fritz megdöbbenve nézett a hadnagyra. – Láttam már jó pár ilyet – magyarázta Dahl a tábornok meglepett arckifejezésére reagálva. – Mi is ilyenekkel dolgoztunk. – Fritz maga

elé vette a számítógépet és pötyögött valamit. – Maga mondta, hogy nem véletlenül választott ki! – Hidd el, akkor még nem gondoltam, hogy egy védett tanút akarok kifaggatni titokban. Dahl csak egy mosollyal válaszolt. – Na jó, most már tudjuk, hogy melyik két házba kell bejutnunk, de fogalmunk sincs, mi van belül… – utalt Fritz a problémákra. – A védett objektumban valószínűleg a tanú és két test r van, a vele szemközti épületben lehetnek akár négyen-öten is. Ott tartózkodik minimum két megfigyel , és talán egy váltás. Ott van a pihen jük is, és egy kiépített megfigyel rendszer, ami mögött éber rök figyelnek – adott egy elképzelhet leírást Dahl. – Igen, ez elég valószínűnek látszik – bólogatott Fritz. – És hogy megyünk be? – Azt még nem tudom – rázta a fejét Dahl, és tovább figyelte a házakat. – Milyen forgásban dolgoznak ezek? – kérdezte a tábornok. – Az attól függ, hányan vannak – vonta meg a vállát Dahl. – Általában tizenhat órát, de az sem ritka, hogy ennél többet. A forgáson is szoktak változtatni, hogy a védett tanú ne szúrhassa ki, hogy mennyien vannak, és mikor ki szokott szolgálatban lenni. – Nagyon titkos fiúk lehetnek… – Tudja, a tanúk sokszor meg akarnak szökni, vagy éppen csak fel akarnak valakit hívni, akit nem szabad – magyarázta a hadnagy. – A tanúk el készítése a legnehezebb feladat, mert nem értik meg, hogy a saját érdekükben senkivel sem léphetnek kapcsolatba. Ha megismerik a test röket, kiismerhetik a hibáikat, és kihasználják a gyenge pontokat. Ezért forognak úgy, hogy a tanú mellett mindig friss ember legyen, és eszébe se jusson ilyesmi. – Akkor az is lehetséges, hogy ennél többen vannak? – kíváncsiskodott Fritz. – Lehetséges, de nem valószínű, hogy az egész csapat itt tartózkodik – magyarázta Dahl. – Valószínűbb az, hogy maximum négy-öt ember van a helyszínen, és egy garnitúra váltás az irodában, vagy otthon. Ez a négy-öt a két ház között váltja egymást, többnyire tizenhat óránként, úgy, hogy valaki mindig pihenhet, legalább egy figyeli a kamerákat, és minimum ketten vigyázzák a védett tanút.

– Ha jól értem, akkor legalább nyolc kamerát kell kikerülnünk, hogy odajussunk a házhoz, négy figyel t kell kijátszanunk, átjutnunk néhány bezárt ajtón, és megtalálni a tanút, mindezt síri csöndben. – Valahogy így – helyeselt Dahl –, de a riasztóberendezésekr l se feledkezzen meg, és arról az apróságról se, hogy körözés alatt állunk. – Ha ezt tudtam volna Salzburgban, akkor eszembe nem jut ilyen rültségre vállalkozni – mondta Fritz. – Engem meg pontosan ez motivált! – mosolygott Dahl, miközben szeme továbbra is a megfigyelt házakat kémlelte. Georg újra belemélyedt a szomszédos házak lehallgatásába. Fritz pedig éberen figyelt, és megpróbálta kitalálni, hogyan üssenek rajta a két épületen ketten.

* – Megvan a belép nk! – szólalt meg hirtelen Georg. – Hallgassa csak! – adta át a fülest Fritznek. A kis hangszóróban a biztonsági ház f falban közös ikerépület részéb l egy családi perpatvar hangjai hallatszottak. – Nem érdekel, mit mondd az anyád! Ne jöjjön ide! Állandóan beleszól mindenbe! Semmi sem jó neki, amit én csinálok! Nem tűröm tovább, hogy kioktasson a saját házamban! – Néha lehetnél elnéz bb! az anyám, az ég szerelmére! Nem küldhetem csak úgy el! – Rám is lehetnél tekintettel néha, ha már a feleséged vagyok! – Nem igazán értem, hogy ez hogyan segít minket! – mondta Fritz. – Mindjárt meglátja! Valaki el fog menni otthonról! – felelte Dahl. – Nem igaz, hogy nem bírsz ki pár napot! – Ne jöjjön ide nekem többet! Az agyamra megy! – Te vadállat! Persze akkor jó volt, amikor a házra adott pénzt, mi? Akkor bezzeg kenyérre lehetett kenni! – Mikor volt az már! Nem maradok tovább veled egy fedél alatt! Higgadj le, mire visszajövök! – üvöltötte a férj, és kiviharzott az ajtón. – Voilá! – mondta Georg és kezdett összecsomagolni. – Utánamegyünk! – Lefogadom, hogy a legközelebbi bárba megy!

– Remélem is, mert nagyon részegen kellene hazajönnie. T lük akarok a szomszédos biztonsági épületbe átjutni – kezdte körvonalazni Dahl a rögtönzött tervet. Figyelték, ahogy a sötétkék Saab kihajt a garázsból, és nagy gázzal útnak indul. Georg és Fritz villámgyorsan rohant le a bozótos másik oldalán parkoló autóhoz, majd a Saab után eredtek.

MAGYARORSZÁG, BAKONY, 2005. JÚNIUS 7. 23:10 Medve némán vezetett az éjszaka sötétjébe vesz utakon. A kanyargós hegyi út még nappal is kihívásnak számított, f leg azért, mert helyenként szűkösen fért el két autó egymás mellett, és a hajtűkanyarokban alig lehetett látni a szembejöv fényeket. A jobb oldalon égnek mered homokfal szegélyezte a sávokat, a bal oldalon pedig jobb napokat is megélt szalagkorlát biztosította, inkább csak optikailag az úton maradást. A korláton túl meredek lejt ásított a mélybe telepített akácerd társaságában. Zerge egy elemlámpával a kezében megpróbálta kitalálni a térdére fektetett térképen, hogy hol is járhatnak, de a rengeteg kanyar felkavarta a gyomrát, így igyekezett inkább az útra koncentrálni. A két férfi ritkán szólt egymáshoz, nemcsak a nehézkes terep miatt, de az elmúlt napok eseményei is nyomasztották ket. Milos mindig precízen dolgozta ki bevetéseit, és általában számba vett minden eshet séget, de senki nem számolt azzal, hogy a n megszökik. Igazából nem az aggasztotta ket, hogy nem találják meg Mónikát, csak ez az incidens kettészakította a csapatot, és id ben is keresztülhúzta a számításaikat. Mindannyian jól tudták, hogy az id - és er veszteség további problémát szülhet, és egyikük sem szeretett kapkodni, még kevésbé hibázni. – Biztosra kell mennünk – szólalt meg végül Zerge. Még mindig bosszantotta, hogy nem tudott Lévai közelébe jutni az intenzív

osztályon, így nem gy z dhetett meg róla, hogy elvégezte-e a megbízatását. – Tudom – bólintott Medve. Terveik szerint a bankár megfélemlítése után vissza akartak menni a kórházba, hogy befejezzék korábbi feladatukat, de az újabb parancs arról szólt, hogy sürg sen iktassák ki a pénzembert. – Utána azonnal a n után kell mennünk, ami több órás út innen – mondta Zerge. – Ha itt valami hiba csúszik a számításainkba, akkor kifutunk az id b l. – Már rég kifutottunk – zsörtöl dött Medve. – És még az sem biztos, hogy ott van a lány, ahol Milos gondolja – adott hangot további kételyeinek. – Milos megérzései nem szoktak tévedni – nyugtatta társa. – Milos tervei sem szoktak – vágott vissza Medve. A kimondatlan szavak sokkal nagyobb hangsúlyt kaptak, mint azt szerette volna, és Zergének nem kellett magyarázni, hogy mire gondol. Túl sok hiba történt aznap, és egyszerűen képtelenség volt behozni a lemaradásukat. – Inkább foglalkozzunk most ezzel a feladattal. Telefonálok párat – zárta le a sehova sem vezet beszélgetést Zerge, és el vette a mobilját. A nap folyamán már számtalan telefont bonyolított Drakulic embereivel, hogy megtalálják a célpontot. Drakulic a partizánokon kívül még jó pár szervezetet tudhatott az oldalán, hiszen családjáé volt Szerbia gazdaságának túlnyomó része, és pénzelte a legtöbb katonai és rend ri intézményt is. Ezek a legjobb felszereléseket és technikákat birtokolták, és számtalan illegális adatot szolgáltattak Drakulic üzleteihez, vagy éppen ahhoz, amihez kellett. A bankár számára átadott mobiltelefon nemcsak a kommunikációt segítette köztük, de jeladóként is szolgált. Ily módon nem volt nehéz a központból nyomon követni a mozgását. Zerge pedig telefonon keresztül kapta meg a pontos adatokat a nem kívánt tanú hollétér l, és mint él GPS, rajzolta be az el tte lév térképre annak aktuális tartózkodási helyét.

*

Somogyi a hegyekben fekv egyik vadászházában töltötte a napot. Éppen elbúcsúzott utolsó vendégét l is, és összeszedte magát, hogy hazainduljon. Nagyon elhúzódott az id , pár pohár whisky is lecsúszott a kellemes kikapcsolódás alatt. L tt két zbakot, és befolyásos barátainak is átengedett még nyolcat. F vadásza pontosan tudott az összejövetelekr l: ilyenkor a legnagyobb tisztásra szoktatták a vadakat, hogy a meghívott tisztségvisel k pozitív élménnyel és jó szájízzel térjenek haza. Ez volt az üzlet egyik legalapvet bb fogása. Az etikus vadászat már régen a múlté volt, a vadaknak itt semmi esélyük nem lehetett, és tulajdonképpen egy cél vezérelt mindenkit, az üzlet megkötése. Nem osontak az erd ben térdig ér vadászcsizmában, bokrok mögött lapulva, órákon át csendben várva, hogy egy zbak a látóterükre kerüljön. Terepjárókonvoj hajtott ki a magasleshez, ami arra a tisztásra nézett, ahol az elmúlt hetekben beetették a vadakat. Így kényelmesen elbeszélgettek odafönt, és néha l ttek egyet-egyet, hogy megtörjék a beálló csendet. A vadászatot aztán kiadós vacsora és drága italok követték, amíg az alkalmazottak elvégezték a szükséges intézkedéseket a leterített állatok körül. Somogyi egy ilyen „meger ltet ” nap után nem szeretett hazamenni, de most kivételt tett, mert másnapi, halaszthatatlan teend i nem várhattak. Azért jó házigazdaként illedelmesen megvárta, amíg mindenki távozik, és utolsóként hagyta el a házat.

* – Elindult a hegyr l – mondta Zerge kissé bosszúsan, miután letette a telefont. Szinte az egész napjuk utazással és várakozással telt. Kés volt és arra számítottak, hogy a bankár egy helyben marad, de ez a váratlan útnak indulás nem szerepelt a terveik között. – Akkor valami mást kell kitalálnunk – dünnyögte Medve. – Nem szeretek rögtönözni! És ennek most úgy kell kinéznie, mintha baleset lenne – adott hangot aggályainak. Zerge nagyot sóhajtott, megpaskolta táskájában a méregfiolákat, és gondosan a hátsó ülés alá csúsztatta. Eredeti tervük az volt, hogy valahogyan a bankár közelébe jutnak és az italába csempésznek egy gyorsan felszívódó mérget, amely szívinfarktus tüneteit okozza, de

ehhez az áldozatnak egy helyben és pohárközelben kellett volna maradnia. – Mi legyen a B-terv? – Közúti baleset – mondta egyszerűen Medve, vállát felhúzva. – Leszorítjuk az útról? – Nem, akkor nyomozni kezdenek a másik autó után – rázta a fejét a sof r. – Valami eredetibb kell. Az út egyre kanyargósabbá és meredekebbé vált, minél feljebb értek. A leveg b l lecsapódott a pára, és sűrű ködképz dmények ültek meg egy-egy szakaszon. Medve lehajtott egy földútra, és megállította az autót. – Ennek semmi értelme, valahol út közben kell csinálnunk valamit. Hol járhat most? – kérdezte a térképet nézve. Zerge a kezébe adta a kihajtogatott papírleped t, és ujjával rábökött egy pontra a kanyargós úton, majd megmutatta saját pozíciójukat is. – Akkor van még húsz percünk! A következ kanyar után bevárjuk – nézett körbe a sötét erd ben. – Szereznünk kell valamit, ami letéríti az útról! Zerge hunyorgott, hogy élesebben lásson, aztán egy távolabbi farakásra mutatott. – Például… – … egy farönköt! – fejezte be helyette a mondatot Medve. – Az majd lelöki az útról – bólintott Zerge. – De legalábbis megállítja. Ronggyá törik a kocsi eleje, vagy kiszakad a kerék. – Aztán majd mi lökjük le az útról – folytatta a képet Zerge. – Így vagy úgy, de a szakadékban kell végeznie – bólogatott Medve, ahogy körvonalazódott el tte a B-terv. – Gyere – csapott társa vállára –, nincs sok id nk! A legnagyobbakat hozzuk! Az autóhoz cipelték a rönköket, majd továbbhajtottak a hajtűkanyarig. – Itt jó lesz! – bólintott Medve, félreállt és lekapcsolta az autó fényeit, majd nekiálltak el készíteni a csapdát.

*

Somogyi hangosra állította a zenét, és kellemetlen hangjával megpróbálta túlénekelni a rádióban elhangzó slágereket. Jókedvér l nemcsak az a pár pohár ital, de a megkötött üzlet is gondoskodott. Hiába volt már szemérmetlenül gazdag, a gyengéje volt a pénz és a hatalom. Számára már hobbinak számított elkényeztetni az aktuális politikai elitet, amelynek tagjai szinte kivétel nélkül behódoltak a nagydarab bankár manipulációjának. Somogyi több jacht, sportkocsi és villa tulajdonosa volt, de mindig akadt valami elérhetetlen vagyontárgy a számára, amit minden áron meg akart szerezni. Most is egy új borospincér l álmodozott, amikor meghallotta kedvenc számát a rádióban és még feljebb hangosította a magnót. Vállait ritmusra húzogatta és ujjaival dobolt a kormányon, miközben soha nem hallott magasságokat próbált kiénekelni. Élvezte a csúcsterepjáró stabilitását, az ismer s úton minden egyenesben felgyorsított, és csak az utolsó pillanatban fékezett a kanyarok el tt. Rögtön utána beengedte az autót az ívbe, aztán a közepét l ismét padlógázt nyomott, ami szinte kirántotta a kocsit az éles kanyarokból. Jól ismerte az utat, akár csukott szemmel is neki mert volna vágni, pontosan ez a rutin engedte, hogy jóval nagyobb sebességgel hajtson, mint ahogy ésszerű lett volna. De t most nem érdekelték a szabályok, vagy az ésszerűség, egyszerűen jól akarta magát érezni. – Ez egy tökéletes nap! – üvöltötte a zenére, és még be is d lt az el tte álló hajtűkanyarba. A menetstabilizátor minden fordulónál beavatkozott a felel tlen vezetési stílus kiegyenlítésére, de a kanyar mögött fekv , méteres farönköt már a számítógép sem volt képes kivédeni. Somogyi az utolsó pillanatban látta meg a reflektor fényében körvonalazódó, göcsörtös tárgyat. Fel sem fogta mi az, egy állat, ember, vagy valami más. Reflexei arra késztették, hogy elrántsa a kormányt, de túl gyorsan hajtott. A két és fél tonnás jármű ráfutott a méretes farönkre. A lökhárító összeroncsolódott, és a hirtelen ütközés azonnal megdobta az autót. A jobb oldali futómű kiszakadt a helyér l, a jármű felborult, és egyenesen a szakadék felé csúszott a párától nedves burkolaton. Átszakítva a szalagkorlátot, oldalvást a mélybe bucskázott. Somogyi rémülten nézte, ahogy a világ a feje tetejére fordul körülötte. Kezei még vitustáncot jártak a kormányon, hogy megpróbálja kiegyensúlyozni az er ket, de a kocsi már a hosszanti tengelye körül pörgött lefelé a hegyoldalon. A kormányból hirtelen

kilök d légzsák hátravágta a fejét, és eltörte az orrát. Most már nem tudta, hol van fent és lent, csak sodorták magukkal a történések. Páni félelem lett úrrá rajta, míg végül az iszonyatos pörgés abbamaradt, és az autó egy vastag törzsű fának ütközve, a tetejére fordulva, lassan billegve megnyugodott. A légzsákok halk sziszegéssel kiengedtek, és Somogyi el tt újra körvonalazódott a környezet. Érezte, ahogy az orrából a homloka felé folyik a vér, ebb l jött rá, hogy valószínűleg fejjel lefelé állt meg. A lába beszorult, és éktelen fájdalom hasított a térdébe, jobb keze zsibbadt, gyomra fölfordult és hányingert érzett. Tétován a mobiltelefon után nyúlt, de az már rég nem volt a váltó el tti konzolon, ahová tette. Megpróbálta kinyitni az ajtót, de ahogy megmozdult, fémes nyikorgást hallott, és az autó imbolygását érezte. Arra gondolt, talán egy hajszál tartja még vissza attól, hogy tovább zuhanjon, ezért mozdulatlanná merevedett. Hirtelen közeled hangokra lett figyelmes. Valaki látta a balesetet! Micsoda szerencsém van! – hálálkodott magában, ahogy a dombról lefelé közeled hangokat hallotta. – Itt vagyok! Segítsenek! – próbált kiabálni, de hangja elcsuklott. Megpróbált a hangok irányába fordulni, hogy lásson valamit, ám a hirtelen szemébe világító elemlámpa fényét l minden egybefolyt. – De jó, hogy itt vannak! – örvendezett. Érezte, ahogy egy kéz benyúl el tte és a torkára teszi kezét. – Élek! – mondta elcsukló hangon. – Semmi baj! Van pulzusom, csak a lábam beragadt! – mondta vélt megment inek. – Biztosítani kéne az autót, hogy nehogy tovább boruljon, amikor kivesznek! – beszélt maga elé. A segít kéz a biztonsági övénél matatott valamit. Valószínűleg levágják rólam – gondolta. Majd éles fájdalom sugárzott a torkába…

* Zerge benyúlt a fülkébe, bal kezével megtámasztotta a bankár nyakát, hogy a halálos ütés mindenképpen eltörje a porcot, majd megragadta a biztonsági övet, a másik oldalról a gégéhez húzta és megtámasztotta bal keze hüvelykujjával. Ezután az övön keresztül jókora ütést mért a gégeporcra, ami az ellentámasztás miatt nem tudott kitérni, hatalmas reccsenéssel adta meg magát a rá ható er knek. A

férfi azonnal meghalt, de úgy kellett kinéznie, mintha baleset lett volna, és a visszarántó öv okozta volna a bankár halálát.

SVÁJC, GENF, 2005. JÚNIUS 8. 02:15 Georg Dahl lassan vezette a Saabot, mintha nem tudná, hova kell menni. Már kiszúrta a környék összes kameráját, és biztos volt benne, hogy ezekben a percekben is figyelik a mozgásukat. Egyel re még nem aggódott emiatt, hiszen a figyel k már jól ismerték a szomszédok autóit. A mellette ül , lerészegedett férfit a helyi bisztróban szedték össze, ahová betértek egy italra. A magányosan italozó fiatal srácnak nem kellett sok, hogy kiöntse bánatát a mellé leül idegeneknek. Néhány pohár vodka után már az egész családi drámát ismerték. Georg kiválóan alakította a megért barátot, Fritz pedig megosztotta képzelt tapasztalatait a n kr l, de leginkább a „kedves mamákról” a vigaszt váró fiatal férfival. Eközben észrevétlenül néhány csepp nyugtatót csempészett a poharába, ami a vodkával vegyítve veszélyes elegynek mutatkozott, mert a srác rendkívül gyorsan elvesztette koordinációs képességét. Még a sof rszolgálat számát sem tudta beütni a készülékébe. Georg csak az alkalomra várt, hogy felajánlhassa segítségét, negyedóra múlva már mindhárman az ismer s autóban ültek. Az anyósülésen elterül férfi még mindig hálás pillantásokat küldött jótev i felé, és er tlen karmozdulatokkal mutatta az utat. – Szép környék! – mondta Fritz a hátsó ülésr l, amikor lehajtottak a f útról. – Ne higgyen a látszatnak! – hadoválta a férfi. – Dögunalom! Csupa sznob menedzser lakik errefelé! – Akkor nyugodt vidék lehet, azok alig vannak otthon – mormogta az öreg.

– Persze, de az asszonykák állandóan otthon lebzselnek, és figyelnek, mert nincs jobb dolguk. Itt nem lehet egy jót veszekedni, mert rögtön az egész utca tud róla… – panaszolta a lassan magához tér utas. – Nem is gondolná az ember! – kapcsolódott be Georg is a társalgásba. – Látja azt a házat? – mutatott a férfi a védett objektum melletti házra. – Ott lakik a f nököm! – kicsit elnevette magát. – A változatosság kedvéért én is menedzser vagyok… – Akkor beleillik az idilli képbe – nevetett vele együtt Georg. – Ja, és hogy rühellem! – csapott a vállára az érintett, kinevetve saját magát. – Az életem nyitott könyv, ha összeveszünk az asszonnyal, másnap már a cégnél hallom vissza célzásként, hogy itt csak nyugodt családi hátterű embereket foglalkoztatnak! Kész rémálom, még otthon is figyel a f nököm… – És az a másik épület? – kérdezte Fritz a védett objektumra mutatva. – Valami nagykutyáé lehet! Nagyon szép! – Á, az valami reprezentatív villa. Azt hiszem, az egyik kereskedelmi banké. Itt szállásolják el a külföldr l érkez , magas rangú partnereket – húzta fel a vállát. – Jobban néz ki, mint egy szálloda. – Meghiszem azt! – méltatta az öreg. – Akkor nem élvezik sokáig a szép kilátást. – Nem, csak pár hónapig maradnak. Már fel sem tűnnek az új arcok. Georg közben a ház elé érkezett. – Kösz, haver, itt tökéletes! Remélem, majd egyszer viszonozhatom. – Találunk rá alkalmat! – mondta Dahl és kisandított az utcába. – Tényleg figyelnek a szomszédok, épp az el bb libbent meg ott a függöny – hazudta. – Azt hiszem, jobb lenne, ha beállnánk a garázsba és onnan mennél fel, mintsem, hogy holnap t led legyen hangos a cégeteknél a pletykasarok. A férfi megfordult és a f nöke háza felé nézel dött, ahol égett a villany. Kicsit elfintorodott, majd visszafordult.

– Igazad van! – el vette a távirányítót és az ajtóra szegezte. – Legalább valaki figyel a jó híremre! Álljunk be, majd az asszony kienged benneteket. Fritz elismer en húzta fel a szemöldökét Dahl tervére, épp most álltak be a biztonsági épület melletti ikerház garázsába. Azt még nem tudta, hogy innen hogyan jutnak át a szomszédba, de határozottan közelebb kerültek a célhoz. Halkan kibiztosította a kábító lövedékekkel teli, pisztoly formájú eszközt. Már korábban megnézegette a fegyvert. A cs része szélesebb és laposabb volt, mint egy igazi pisztolyé, és apró nyílvessz höz hasonlító kis ampullák sorakoztak benne egymás mögött, négy sorban. Mindegyik sorban három kis lövedék volt, és az eszköz elején ennek megfelel en három cs vezetett ki, azaz egyszerre három adagot tudtak kil ni. Most azonban nem volt erre szükség, hiszen az áldozat már amúgy is kába volt. Ezért óvatosan egyes lövésre állította a kart. A lényeg, hogy nem kerülhet messzebb két-három méternél, de ez a szűk garázsban amúgy is adott volt. Kicsit tartott t le, hogy túl nagy sérülést okoz, mert az er s titánból készült hegy érzékeny területbe becsapódva komoly gondokat jelenthet. Megnézte a tű vastagságát, ami majd másfél milliméteres volt, nem éppen az a „kellemes” vérvételes, vékony kivitel. Legalább gyorsabban megy át rajta az anyag – gondolt a kuráre és egy speciális növényi méreg turmixának gyors bénító hatására. Georg már leállította az autót, nem vacillálhatott tovább. Az el tte ül férfi csuklyásizmához emelte a fegyvert és közvetlen közelr l beleeresztette a kétcentis vessz t. A méreg gyorsan hatott, az áldozat izmai teljesen elernyedtek, képtelen volt megmozdulni. Fritz gyorsan kiszállt és a csomagtartóban valami puha takaró után kutatott, amire lefektethetik az ellazult testet. Ebben a pillanatban toppant be a felb szült feleség. A jelek szerint még nem heverte ki a korábbi heves vitát. Ahogy belépett a garázsba, váratlanul érte a két idegen férfi jelenléte, a megillet döttségt l szólni sem tudott. – Jó estét, asszonyom – lépett el a csomagtartó takarásából Fritz. – A férje barátai vagyunk – vette el a legbarátságosabb hangját, és széttette a kezeit, hogy elnyerje az ajtóban álló n bizalmát. – Sajnos egy kicsit felöntöttünk a garatra, és így nem engedhettük t vezetni.

Az autót meg nem akartuk kint hagyni az utcán, reméltük, hogy maga majd kienged bennünket! – Jaj, Paul! – lépett az autóhoz a n , és behajolt az utastérbe. A férfiból orrfacsaró cefreszag áradt, így már nem volt kétséges az iménti beszámoló. – Nagyon sajnálom – mondta a n , mert hirtelen kezdte kényelmetlenül érezni magát. Végigfutott a gondolatain, hogy mi mindent mesélhetett el a párja ilyen állapotban a kis hajbakapásukról. – Nincs miért sajnálkoznia – nyugtatta Fritz megért , kedvesen mély hangján. Georg eközben a férfi oldalán állt, és éppen ki akarta szedni az autóból. – Gyere, öreg haver – mondta, és a bénult férfi hóna alá nyúlt –, nem éjszakázhatsz itt! – Várjon, segítek! – hajolt át a kormányon a n , védtelen helyzetbe hozva magát az autó fogságában. Fritz mögé lépett, és a comb tájékára célozva, megbénította az asszonyt is a különleges fegyverrel. A n fel sem eszmélt, máris hatott a szer. – Remélem nincsenek többen az épületben! – bökött Fritz fejével a kábítópisztoly felé. Tudta, hogy a szomszédos házban még le kell fegyverezniük az röket, és nem használhatják el korábban az összes lövedéket. – Körülnézek! – mondta Dahl és gyorsan eltűnt a garázsfeljárón. Fritz közben leterítette a puha takarót, amit találtak, és kiemelte a két ernyedt testet az autóból, majd stabil oldalfekvésbe helyezte ket, hogy véletlenül se sérüljenek vagy fulladjanak meg a nem működ izmok miatt. – Három óra múlva már minden rendben lesz! – ígérte a magatehetetlen embereknek, bár jól tudta, hogy szavai nem jutnak el a tudatukig. – Minden tiszta! – tért vissza Dahl pár perc múlva, majd azonnal helyet csinált a fal mellett és munkához látott. El vett egy másfél literes palackot, meggyújtotta a végét és sustorgó hang kíséretében húzott egy vonalat a falra. Majd bólogatott és felmászott a szerszámos polcokra. – Te meg mit csinálsz? – kérdezte Fritz. – Átvágom a falat – mondta Georg. – Ezt még Lévaitól kaptam! – rázogatta meg a másfél literes palackot a kezében. – Neki nagyon spéci cuccai vannak! Állítólag átvágja a f falat is, az ajtó mellett

gyorsan kipróbáltam. Most debütálunk! – fordult vissza a fal felé, és a feje fölött a sarokban, egészen közel a szomszédos házba átmen csövek mellé helyezte a lángvágó fejét. Fritz az ajtó melletti próbavágást nézegette, és elképedve látta, milyen pontos vájatot vágott a készülék a betonba. Georg újra gázt adott, öngyújtójával belobbantotta a lángot, ami egy cs szűkít n keresztül felgyorsítva és fókuszálva hideg kék színűre változott, és halkan sustorgott. – Nem lesz ez túl hangos? – kérdezte Fritz. – Robbanthatunk is – rándította meg vállát a hadnagy, és megkezdte a f fal átégetését. Laza viselkedése nyilván a tettvágyból fakadt, ugyanakkor tisztában kellett lennie azzal, hogy ez az akció legkockázatosabb része. Nemcsak a hangok miatt, hanem azért is, mert nem lehetettek biztosak benne, hogy az ikerház másik oldalán a garázs tükörképét találják. Fritz csak reménykedni tudott benne, hogy Dahl nem gyújt fel egy falhoz támasztott bútort, vagy ami még rosszabb, nem várja egy csapat kommandós, cs re töltött pisztolyokkal felszerelkezve. Dahl óvatosan, de gyorsan haladt. El ször csak egy kis hasábot vágott, majd egy megtört végű drótot dugott át a résen, és maga felé húzta a faldarabot. A polcra már odakészített egy rongyot, hogy szinte hangtalanul emelhesse ki a törmeléket. Fritz közben speciális gázampullákat tört el percenként, amit szintén Georg táskájából kapott. A cucc gázszagleköt t tartalmazott, azért, hogy az esetleges égett illat ne buktassa le ket. Dahl a különleges lángvágóval pár perc alatt egy ötvencentis négyzetet vágott, majd átdugott egy tükröt, hogy körbenézhessen a fal túloldalán. Egy kamrahelyiséget látott, és intett Fritznek, hogy átmegy. Az öreg gyorsan összerakta a szétpakolt holmit, majd is felállt a polcokra. Georg megpróbált minél halkabban átmászni a szűk résen. A másik oldalon maga elé vette bekészített, hangtompítós pisztolyát, és kikémlelt az ajtón. A kamra mögött ugyanolyan garázs volt, mint a másik oldalon. Két sötét színű Landrover parkolt egymás mellett, pontosan olyan, amilyeneket az ügynökök el szeretettel szoktak használni. A tábornok sem maradt tétlen, átadta a hátizsákot, majd átszuszakolta magát a lyukon.

– Innent l jobb, ha egyedül csinálom – suttogta Dahl el zékenyen, és az övébe süllyesztette a pisztolyt. – Semmi esélye egyedül – rázta fejét a tábornok. Odaadta a kábítólövedékes pisztolyt a hadnagynak, és is kezébe vette az övét. – Nem szeretek a mieinkre dolgozni! Nem szeretném, ha valami gond lenne! – utalt egy esetleges tűzharc következményeire. Dahl csak bólintott, sem akart bonyodalmakat, de Fritz tudta, hogy egy percig sem fog tétovázni, ha megtámadják ket és el kell vennie az éles fegyvert. Lassan indultak el a lépcs n felfelé, maguk el tt készenlétben tartva a kábítópisztolyt. Nem kellett arra számítaniuk, hogy az ajtók zárva lesznek, hiszen egy hirtelen támadás esetén a figyel knek azonnal reagálniuk kell, akár átrohanni a védett épületbe. Kiosontak az el szobáig. Az utca fel li szobából kékes fény szűr dött ki. Georg a kezével jelezte, hogy valószínűleg ott van berendezve a figyel helyiség. Fritz bólintott, hogy érti. Lemaradt, hogy a lépcs feljárót figyelje, miközben Georg közelebb lopakodott a szobához. Egy gyors pillantással belesett, majd jelezte a tábornoknak, hogy csak egy ember ül a monitorok el tt. Fritz nyugtázta az infót és mivel az alsó szinten nem volt több helyiség, némán felaraszolt a lépcs n, és a feljáró melletti szekrény takarásában állt meg. A sötétség szinte egybefolyt el tte, csak elképzelni tudta a folyosót. Georg vett egy nagy leveg t, és befordult a szobába, a pisztolyt egyenesen a figyel hátának szegezte, és három vessz cskét l tt a vállába. Nem mert túl közel menni, ha esetleg ellenállásba ütközne, még legyen helye kitérni, de az adag er sebbnek mutatkozott, mert a férfi a következ másodpercben lefordult a székr l. Dahl túl messze volt, hogy elkapja a leforduló testet, ami magával rántotta a görg s irodai széket. A hangos csattanás felkeltette a pihen ben lév ügynököt is. Mindenki megdermedt és fülelt. Fritz érezte, hogy valaki megjelenik a folyosón, de nem látott semmit. Tudta, hogy csak két kimenetele lehet a dolgoknak, vagy lesz a gyorsabb, vagy a folyosón lév férfi, azzal a különbséggel, hogy nála éles fegyver van. A feszült másodpercekben szinte leveg t sem mert venni. A mozdulatlanságban történ várakozás ideg rl volt, még akkor is, ha csak néhány másodpercig tartott.

Georg a csendb l arra következtetett, hogy patthelyzet alakult ki az emeleten. Elhalászta a megbénított figyel rádióját, és kett t nyomott az adó gombon. Az emeleti folyosón két rövid sistergés hallatszott, behatárolva a fent lév társ pozícióját. Fritz kihasználta helyzeti el nyét, kilépett a szekrény mögül és a hang irányába l tt. Tudta, hogy a megfigyel megszokásból egy pillanatra ránéz majd a rádióra, és a rövid pillanat neki pont elég lesz. A következ másodpercben tompa puffanás hallatszott, ahogy a sötétben álló férfi eld lt. Fritz figyelt még egy darabig, aztán nekiállt átnézni a helyiségeket, de nem talált több embert. Georg pattanásig feszült idegekkel várta a fejleményeket, a hangokból nem tudta leszűrni, hogy ki kerekedett felül. Készenlétben maga el tt szorította a pisztolyát, és a bejáratra fókuszált. A monitorok nyújtotta hideg fényben nem képz dtek árnyékképek, az ismer s sziluett szinte a semmib l tűnt fel az ajtóban. – A biztonsági épület elfoglalva! – mondta Fritz immár rendes hangon. Georg megkönnyebbülten kifújta a leveg t, nem sok kellett hozzá, hogy a tábornokra emelje a fegyvert. – Hála az égnek! – Szép munka volt! – mondta Fritz közelebb érve. Arca mosolygott, mert még maga sem hitte el, hogy vérontás nélkül megcsinálták a feladatot. Georg hozzáfogott, hogy átkutassa a földön fekv férfit, aztán összekötözte a kezeit, ha netán id el tt felébredne. Fritz közben a monitorokat nézegette. Apró kockákra felosztva az összes kamera képét látta egyszerre, és amelyiket megérintette, az megnyílt teljes képerny méretben. Az utca nyugodtnak tűnt, ami azt jelentette, hogy a másik épületben semmit nem vettek észre kis akciójukból. Szeme ezután a bels képeket kezdte pásztázni. A védett objektum minden egyes szobája végig volt telepítve megfigyel kamerákkal. A nappaliban kislámpa világított, és egy férfi ült a kanapén, mögötte pár méterrel egy test r állt, készenléti pozícióban. Fritz már a tartásáról is messzir l kiszúrt egy ilyen embert. A másik rt a konyhában találta meg, a ház hátsó oldalánál. – Megtalálta? – kérdezte Georg, amikor végzett az átvizsgálással.

– Ott, a nappaliban van a védett személy – hozta be a képet a tábornok –, csak sajnos hátulról látjuk az alakokat. – Megengedi? – kérdezte Dahl, és a számítógépes pulthoz ült. Megvizsgálta a nappali kameráján lév képet, és kisvártatva felfedezett egy ajtónyílást, valószínűleg a hálóét. Az ikonok közül kikereste a háló kameráját, és kinagyította az üres szobáról mutatott felvételt. A kép sarkán látszott a nappaliból beszűr d televízió fénye. Gyorsan a vezérl pultra nézett, megkereste a kamerákat irányító karokat, és átállította a látószöget, majd felnagyította az új perspektívát. – az! – nyugodott meg Fritz, ahogy a monitoron felsejlett el tte Zoran Djundic arca. – Megtaláltuk! – veregette meg a hadnagy vállát. Apró örömeinek az el ttük álló, megoldandó problémák szabtak gátat. – Jól van, kiiktattuk a másodlagos védelmi vonalat, de hogyan jutunk át?! – Improvizálunk – mondta Georg. Felvette a vonalas telefont és a rend rség számát tárcsázta. – Halló! Kérem, a szomszédos házban már órák óta lármáznak, képtelenség itt pihenni – mondta kissé svájcias akcentussal, és mérgesen legyenek szívesek intézkedni! Mondom a címet…

* Zoran Djundicot már három hete rizték a fest i szépségű svájci villában, mégis még mindig fogolynak érezte magát. Hiába kapta meg a mentességér l szóló papírokat Gojkovic elnök titkainak feltárásáért, a tanúvédelmi program hosszú procedúrával járt. Az elhelyezés és a bánásmód persze messze jobb volt, mint a vallatóhajó belsejében kialakított fogdában, de a családjával itt sem vehette fel a kapcsolatot. Jól tudta, hogy ezek a lépések els sorban az védelme érdekében szükségesek, hiszen Gojkovic emberei sohasem fognak neki megbocsátani. Csak remélni tudta, hogy szerettei jól vannak, és majd elfogadják t egy új névvel, új élettel, és legf képpen új küls vel. Az el tte álló plasztikai műtétsorozattól még mindig elszorult a szíve,

elképzelni sem tudta, hogy fogja megszokni új arcát, de tudta, mindez elengedhetetlen ahhoz, hogy nyugodtan élhessen tovább. Ez az élet azonban még messze volt, addig is megpróbálta kizárni tudatából az t körülvev kamerákat és ügynököket. Unottan kapcsolgatta a tévét, semmit nem talált, ami egy percre is lekötötte volna. Egyszer csak villogó kék fény borította be a szobát. Felpattant, hogy megnézze, mi történik odakint. A mögötte álló ügynök azonban elkapta a vállát, és nem engedte az ablakhoz. El vette a rádióját, és valamit beszélt a társaival, amit Zoran nem értett. – Bl, látjátok a rend rautót? Mi történik odakint? – recsegett a Georg mellett lév rádió. Fritzre nézett, tudta, hogy válaszolniuk kell. Felvette a készüléket, megnyomta az adó gombot, és ingujjával elkezdte csiszatolni a hangszórót, miközben beszélt, néha-néha el is engedte az adó gombot. – Látjuk, csak ellen riznek valamit! – válaszolta, és közben a kamerákon figyelte a házban lév k mozgását. Az ügynök végigkövette a ház el tt leparkoló rend rautót. – Láshrrrshhhr csak shrrr shrrr… len ri… shrrr shrr… mit! – Ismételd meg, nem értem! – mondta újra a rádióba. – shhr…tjukshrrrshrrr ellen … shrrr shrrr vala…. shrrr shrrr. A társa lépett be az ajtón. – Te érted, mit mondanak? – kérdezte. – Hogy csak ellen riznek valamit – fordult vissza az ablakból. – Valami biztos megint zavarja a rádiókat – rázogatta meg a készüléket vagy merül az akkumulátor. A másik a rend röket figyelte, akik kissé tanácstalanul néztek körbe a nyugodt környéken, végül a szomszédos házba csöngettek be. – Úgy tűnik, kihívták ket – tájékoztatta társát az ablaknál álló. Pár perc elteltével az egyenruhás tiszt az kapujuk felé közelített, és kisvártatva megszólalt a kapucseng . – Mi legyen? – kérdezte az, amelyik az ablaknál állt. – Menj le, biztosan látják, hogy ég a villany. Ha nem megy ki valaki, az feltűnést kelt! – Jó, te maradj itt vele! – mutatott Zoranra. – Kimegyek! – szólt a rádióba, miel tt elindult.

– shrrrr shrrrr… dben, figyel… shrrr shrrr – hangzott a válasz. Az ügynök már nem is kérdezett vissza, tudta, hogy kollégái figyelnek, és amúgy sem látszott veszélyesnek a helyzet. Felvette a zakóját, hogy eltakarja a pisztolytokot, és a kapuhoz ment. Georg intett Fritznek, hogy indulhatnak. Még utoljára vetett egy pillantást a védett ház alaprajzára, megnézte, hová terelték be a tanút, aztán elindultak vissza a garázson keresztül, ki a szabadba. Attól nem kellett félniük, hogy figyeli ket valaki, hiszen a biztonsági házat kiiktatták. Mindketten az utca végére mentek. Georg elindult megkerülni az egész lakótömböt, hogy majd hátulról tudjon bejutni a házba. Fritz az utca végéb l tartotta szemmel a villogó rend rautót, és lassan közelített. Ahogy körbenézett, a házak ablakában is kíváncsiskodó fejek tűntek fel, így nem volt különös, hogy egy járókel is szemléli az eseményeket. kapta a kint álló ügynököt, már csak megfelel id pontban kellett beavatkoznia. – Értem, szóval bejelentésre érkeztek ki – bólogatott az ügynök. – De itt nálunk senki sem hangoskodott, és nem is hallgattunk hangos zenét – magyarázta a meglep dött rend röknek. – Valószínűleg a központ rosszul írta fel a címet – bólogatott a rend r. – Ett l függetlenül nekünk ki kell jönni a helyszínre, és körbe kell nézni. – Természetesen ezt megértem, de mint láthatja, itt nincs rendbontás. – Igen, ezt a szomszédok is meger sítették. Elnézést a zavarásért! A rend r megfordult, lekapcsolta a villogó fényt, majd kiemelte az autóból a rádiót. Az ügynök türelmesen megvárta, amíg bejelentkezik a központba, és újra egyezteti az adatokat. Fritz tudta, hogy addig nem fog bemenni a házba, amíg a rend rautó el nem hagyja az utcát. Csak remélte, hogy ez elég id t hagy Georgnak, hogy hátulról bejuthasson, persze ehhez néhány kerten észrevétlenül át kellett vágnia. Elindult a kocsi irányába, hiszen ha baj van, közbe kell avatkoznia, hogy valahogy kint tartsa az ügynököt. Újra felmérte a terepet, de úgy tűnt, a lakók hamar elvesztették érdekl désüket, mert a függönyök ismét mozdulatlanul lógtak az ablakokban. Hátranyúlt és rámarkolt a kábítópisztoly markolatára. A rend r már beszállt a volán mögé, még egy utolsót

intett a vélt háztulajdonos felé, és beindította a motort. Fritz gyorsabb tempóra kapcsolt, hogy az ügynök nehogy id el tt visszamenjen. – Siess! – rebegte halkan a ruhájára tűzött mikrofonba. – Már itt vagyok az ablak alatt – hallotta Georg suttogó hangját. – Mindjárt bemegy! Fritz tudta, hogy cselekednie kell, de addig nem intézheti el az rt, amíg Georg nem jutott be az épületbe. Hirtelen megállt, megfordult, és a két kezéhez görnyedt, mintha egy cigarettára gyújtana rá. Kezében tartotta a biztonsági házból elhozott rádiót, teljesen lehalkította, hogy egy esetleges válasz ne kelthessen feltűnést. Ahogy megnyomta a gombot, hallotta, amint a férfinál lév rádió sustorogni kezd. – Várj meg, kijövök! – csiszatolta az ujjával a hangszórót. A sötétben álló férfi rádiójából csak hangfoszlányok hallatszódtak, épp úgy, mint korábban, de az ügynök megértette az üzenetet, mert továbbra is az épület el tt várakozott, a biztonsági ház bejáratát bámulva.

* Zoran Djundic unottan állt a szoba fal fel li részében, míg a rá vigyázó r az ablakból figyelte kollégáját. A rend rautó már régen elment, de a figyel még mindig nem jött vissza az épületbe. Kicsit már túlzásnak tartotta ezt a felügyeletet, hiszen az elmúlt hetekben sem történt semmi említésre méltó. Szeretett volna legalább visszaülni a tévé elé, ha már nem láthatja az eseményeket, de betartotta a rá vonatkozó utasításokat. Kisvártatva azt vette észre, hogy az r arcvonásai megkeményednek, és a rádiójához kap. Erre is közelebb ment az ablakhoz, hogy lássa, mi történik. Egy villanásra megfordult, és egy rá szegezett fegyver különös csövébe bámult bele. Kiverte a víz, szólni sem tudott. Most értette csak meg, hogy miért van ilyen nagy rizetben. Gojkovic keze mindenhová elér! – nyilallt belé. Arra azonban álmában sem gondolt volna, hogy ilyen gyorsan rátalálnak. A következ pillanatok történései apró mozaikokként vés dtek bele az emlékezetébe. Látta, ahogy a támadó mutatóujja elhúzza az elsüt billentyűt. Itt a vég! – gondolta. Behunyta a szemét és várta,

hogy a puskaportól kirobbanó lövedék az arcába csapódjon, szétrobbantva a koponyáját. Ez lesz az utolsó kép, amit láttam! – gondolta, és újra kinyitotta szemeit. A pisztolycs most már csak homályosan sejlett fel el tte, a mögötte álló támadó arca viszont annál élesebb volt. Tudta, hogy ismeri a férfit. Halk süvít hang húzott el a füle mellett, talán még egy apró légmozgás is meglegyezte arcát az érzékekre kihegyezett szituációban. Egy pillanattal kés bb puffanást hallott, hátrafordult, és az r holtan rogyott össze mögötte. Bárhogy nézte az eld lt testet, nem látott vért körülötte. Visszafordult. Támadója már egy másik fegyvert szegezett a fejének, ennek a képét sajnos elég jól ismerte. Egy hangtompítós USP nézett vele farkasszemet. – Térdeljen le! – szólt angolul az ismer s férfi. És abban a pillanatban, ahogy elkezdtek egymással kommunikálni, Zoran érzékei visszatértek a normális kerékvágásba. Az id újra meglendült. – Bent vagyok – jelezte a férfi valakinek a rádiójába. Zoran Djundic agyában ezernyi gondolat futott végig. – Mit akar t lem? – kérdezett vissza a rá jellemz hetyke stílusban. – Azt, hogy letérdeljen! – ismételte a férfi lassan, ellentmondást nem tűr hangon. Zoran jobbnak látta engedelmeskedni. Ebben a pillanatban egy id sebb férfi lépett be a szobába, és Zoran tudta, hogy elveszett. – Fritz Maier – köszöntötte jól ismert vallatóját, aki elintézte neki a tanúvédelmet. Szikrányi kétsége sem volt afel l, hogy Fritz beteljesíti mindazt, amit akkor nem tehetett meg. Tudta, hogy kényszerb l kellett alkut ajánlania, és ha tehetné, a helyszínen kitekerné a nyakát. – Csak nem átállt a jól fizet oldalra?! Hallottam, hogy körözik a szerb miniszterelnök meggyilkolásáért – mosolygott tenyérbe mászó képpel. – Fogja be a száját! – kiáltott rá a másik férfi, akiben felismerte Fritz segédjét, Georg Dahlt, akihez ugyancsak sokszor volt szerencséje a tankhajó fenekén. – De jól értesült – morogta Fritz, miközben átkutatta a zsebeit. Kinyitotta és végignézte a tárcáját, megtalálta a fiáról készült fotót. – Ez nem lehetne magánál – mutatta, és odébb dobta. – Semmi, ami összeköthet a volt életével. Ezt nem tanították meg a programban?! A tárca mellett megtalált egy zsebbe rejthet jeladót, amelyet hátramutatott Georgnak, hogy is lássa. A hadnagy bólintással

nyugtázta az infót. Fritz tovább kutakodott, levette Zoran karóráját, és végigsimította rajta a ruhát. A nyakából el rángatta az aranyláncot, aminek a végén egy kis kinyitható medál lógott. A kétoldalas képtartóban a férfi felesége és fia mosolygott egy-egy régi fényképr l. – Úgy látom, nem végeztek túl jó munkát a fiúk – utalt korábbi mondatára. Fritz sóhajtott egyet, aztán visszazárta az ereklyét, és otthagyta Zoran nyakában lógni. Az osztrák odatolta elé a falnál álló széket, és felráncigálta a földr l. – Na, üljön le! – parancsolt rá. – Mit akarhat t lem egy szökevény? – kérdezte bicskanyitogató stílusában Zoran. Georg közelebb lépett a pisztollyal, de a tábornok megállította. Fritzet nem lepte meg a fennhéjázó stílus, jól tudta, hogy kiszemeltje a vesztét érzi és fél az esetleges kínzásoktól, ezért próbálja ket felb szíteni, hátha hamarabb végeznek vele. Georg hátizsákjából kivett néhány felvételt és Zoran elé rakta ket. – Akár hiszi, akár nem, a támadások mögött nem mi állunk – kezdte nyugodt hangon Fritz –, a merénylettel egy id ben a mi embereinket is megtámadták, és nagyon szeretném tudni, hogy ki áll e mögött – adott nyomatékot az utolsó fél mondatnak. – A képeket a merényletek környékén működ videokamerák rögzítették. Felismer valakit? – És vajon miért segítenék én maguknak? – Talán azért, hogy ólommentes maradjon a búrája! – vágott vissza Georg. – Hadnagy! – szólt rá Fritz. Zoran gúnyosan mosolygott az engedetlen beosztottra, aztán elkezdte nézegetni a képeket. Kiválasztott egyet, amit Braun rmester háza környékén rögzítettek Németországban, a meggyilkolása el tt néhány nappal. A képen egy negyvenes évei végén járó n volt látható, kontyba font hajjal. – Nézzék meg, hogy a többi helyszínen is van-e róla felvétel! – mondta Zoran. – Na, ne szórakozzon velünk! – szólt rá ismét Georg. – Ez a n – emelte fel a képet Zoran, hogy jobban megnézhessék – Karola Stroganovic, Milos Stroganovic menye! Lefogadom, hogy jobban bánik az USP-vel, mint maga, hadnagy! – húzta el gúnyosan a mondat végét.

– Miért is kéne, hogy ezt elhiggyem magának?! – kérdezte Georg. Zoran nagyot sóhajtott. – Maga nem élt nálunk abban az elnyomásban! Fogalma sincs, hogy milyen az! – tört ki bel le az szinteség. – Vagy elnyomó voltál, vagy elnyomott! Nekem sem volt túl sok választásom! – elkapta a nyakában lógó medált, kinyitotta és Georg arca felé tolta – Nézze, én is értük tettem mindent! A családom érdekében lettem az elnök titkára, hogy jól élhessenek! – Üljön vissza! – kiáltott rá a hadnagy. Zoran visszazuhant a székre. – Igen, jó érzés volt a hatalom, de mindig tudtam, hogy ez törékeny jószág. Ha az elnök úgy gondolta, kivégeztette volna a családomat! – Hagyja ezt a nyálas dumát – fojtotta belé a szót Dahl. – Ismerem a kihallgatás pszichológiáját, higgye el, nálam nem fog bejönni! Nem fogjuk megkedvelni egymást! – ígérte. – Ebben a percben én vagyok a maga elnöke, és ha úgy látom jónak, golyót röpítek a fejébe! – Térjünk inkább vissza a n re! – javasolta Fritz. – Mit tud még róla? Zoran hangot váltott és elkezdett mesélni. – A Stroganovicokat kemény fából faragták. Két dolog fontos számukra, a haza és a család. Milos fiában ugyanolyan harcos vér folyt, mint az apjában, csak épp nem volt annyira ügyes – magyarázta. – A szerb elnök droghálózatának ügyeit intézte, amikor egy görögországi munkában rajtuk ütöttek, és meghalt. Az öreg partizán és a fia felesége bosszút esküdtek, és ketten fél hónap alatt elkapták és legyilkolták azt a klánt, amelyik a fiú vesztét okozta. Ezután legendák keringtek az apáról és a menyér l. – Miért gondolja, hogy bevesszük ezt a mesét? – kérdezte Georg. – Nyugi – intette le Fritz. – Ha valóban k állnak a merényletek mögött és ránk vadásznak, a lista végén ott áll Zoran Djundic neve is! – nézett sokatmondóan a túszra. – Szóval az érdeke is, hogy igazat beszéljen! Folytassa! – Tulajdonképpen ennyi a történet. A n nek van egy gyereke, a legifjabb Stroganovic – mosolyodott el gúnyosan, ahogy a fiúra gondolt amolyan kiskirályféle a tengerparton, de messze esett a fajtájától. Az apja halála után borzasztóan elkényeztették, a nagypapa meg bejuttatta a legfels bb körökbe. Egy nyálas patkány, de senki

nem mer hozzányúlni, mert tartanak a családjától – hátrad lt a széken. – Szóval az ott a képen Karola, az öreg Milos menye. A partizánt már ismerik, és az unokájukkal együtt k hárman alkotják a rettegett „Stroganovic-klánt”. – Már csak ketten – szólt közbe Georg. – A kisunoka már nem alkot semmit. Zoran dermedten bámult fogvatartójára. – Akkor meg ne csodálkozzanak, ha sorban hullanak az embereik! Maguk kinyírták a trónörököst? Mit gondolnak, mit érezhet Milos, ha a fia halála után megölik az unokáját is? Karoláról, a menyér l nem is beszélve, aki nemcsak a férjét, hanem a fiát is elvesztette. Ezek addig fogják üldözni magukat, amíg mindenkit el nem kaptak! – Csak baleset volt, és vajon mit tudnának ketten csinálni? – kérdezte Georg. – Ne becsülje le ket! – szólt vissza Zoran. Hangjából kitűnt, hogy komolyan gondolja. – Egyébként meg nem ketten vannak, ugyanis Milos egy öreg veteránokból álló kommandós egység parancsnoka! – A partizánok… – dünnyögte Dahl. – ket már ismerjük. – Na jól van, eleget hallottunk – állt fel Fritz. – Add ide a szíjbilincseket! Zoran érezte, hogy közel a vég, felpattant a székér l, hogy védekezzen, de a tábornok gyorsabb volt. Irdatlan fájdalmat érzett a bal orcáján, és a következ ütés az állán szó szerint leterítette. Ahogy a földön feküdt, arca belefúródott a sz nyegbe, érezte, hogy beletérdel valaki a veséjébe, és hátrahúzza a kezeit. – Gyere, menjünk! – mondta Fritz a hadnagynak, mint aki jól végezte dolgát. – Most meg mi ez az egész?! – ordította a földr l Zoran, mire a két férfi visszafordult az ajtóból. – Ne húzzák az idegeimet! Intézzük el most! – Mit? – kérdezte Fritz. – Hát, amiért jöttek! – Azt már megkaptuk – nézett rá ártatlanul Fritz. – Csak nem szart be, hogy meg akarjuk ölni? – És az rök? Fritz hátrafordult, hogy egy pillantást vessen az ablak alatt fekv ügynökre. Mellkasa egyenletesen emelkedett.

– Pár óra múlva magukhoz térnek – legyintett. – Esetleg elmondhatná nekik, hogy rossz nyomon járnak a miniszterelnökgyilkosság ügyében. Addig pihenjen! Zoran meglepetten verg dött a padlón, egészen másra volt felkészülve. – Várjanak! – hörögte kicsit bosszúsan. – Azt hittem, ki akarnak nyírni! – C’est la vie – tárta szét karjait Fritz. – Majd legközelebb… – Jobb, ha tudják, hogy arra már nem jutnak ki, ugyanis megnyomtam ezt az izét a nyakamban! Ebben a másodpercben három fekete csuklyás kommandós tört be a szobába a hálószoba fel l. Georg a nyakához kapott, és már el is terült a földön. Fritz ijedten fordult felé, látta, hogy is kábító lövedéket kapott. – t ne! – hallott egy hangot maga mögül. – Ki kell hallgatnunk! Fritz Maier tábornok, letartóztatom emberölésben való segédkezés gyanújával, és hivatalos személy ellen elkövetett testi sértés vádjával! Tegye hátra a kezeit! Átkutatjuk. Ne tanúsítson ellenállást! Fritz a földön fekv vigyorgó Zoranra nézett, akit épp most oldoztak el. Tekintete tovább vándorolt az el tte elterül medálra. – Az igazi jeladót nem szedte el! – vigyorgott Zoran. – Maga szentimentális, tábornok! – Maga meg halott ember! – vágott vissza Fritz, miközben hátrabilincselték a kezeit. – Én nem akartam megölni, de Stroganovicék nem kegyelmeznek senkinek! A kommandósok elvezették a tábornokot, Zoran pedig halálra vált arccal nézett utánuk. Csak most nyilallt belé a felismerés, hogy azt az embert fogatta el, aki az ellenségeit akarta kiiktatni.

MAGYARORSZÁG, A HATÁR MELLETTI KIS FALU 2005. JÚNIUS 8. 07:58

Zerge és Medve csupán pár órát aludtak a kimerít autózás után. Megvárták a reggelt, hogy körbe tudjanak szimatolni a faluban. A boltok reggel hétkor nyitottak, és nem lett volna szerencsés korábban kérdez sködni Mónika után kutatva. Már a kocsiban megbeszélték, hogy minél kisebb feltűnést fognak kelteni. Nem hiányzott nekik még több megmagyarázhatatlan haláleset. – Na jó – csukta be a térképet Medve –, nem egy nagy településr l van szó, úgyhogy csak pár embert kell megkeresnünk… – … a bírót, a jegyz t és a papot – fejezte be a mondatot társa. – Majdnem – bólogatott Medve –, de már más id k járnak. Szóval legyen inkább az iskolaigazgató, a polgármester, a körzeti orvos… – … az állatorvos és a pap – számolt tovább Zerge. – Miért akarod a papot mindenáron? Gondolod, most is olyan vallásosak az emberek? – Jobban, mint hinnéd! – bólogatott Zerge. – A templomba járás egyfajta program az id sebbeknek, ahol elbeszélgethetnek. Hidd el, az Úr házában mindenr l szó esik! – Na jó! – karikázta be Medve a templomot is a térképen. – Micsoda barmok az emberek, ha azt hiszik, hogy egy kis faluban elbújhatnak! – Itt nem kell térfigyel kamera, mindenki mindent tud a másikról! – bólogatott társa, és a f téren az iskolába igyekv gyerekeket nézte. – Szerencsénk van, mert az iskolaigazgató és a polgármester egy és ugyanaz a személy – lobogtatta a falu információs füzetét Medve, amit idefelé, az utolsó nagyváros turista információs boltjának ablakából szerzett. Az egész megye közigazgatását, látnivalóit, orvosi és közhivatali épületek címeit és településeinek leírását tartalmazta, ami most nagyon hasznosnak bizonyult. Medve átlapozta az összes tudnivalót, hogy beszélgetésbe tudjon elegyedni a helyiekkel. Négyük közül beszélt legjobban magyarul, és most szükség is volt a nyelvtudására. – Akkor kezdjük vele – mutatott Zerge az iskola el tt álló középkorú hölgyre, aki nagyon hasonlított a füzetben látható fotóra. A kissé koros asszony vonásai határozott személyiségr l árulkodtak, olyanról, ami egy nebulókkal teli intézmény irányításához szükséges volt. Nyári, virágmintás kosztümje, térd alá ér szoknyája, testszínű

harisnyája, és kényelmes, lapos sarkú b rszandálja Medve számára is egykori tanítón jét idézte. Az autóból figyelték, ahogy az iskola bejáratánál nézi a kés n érkez diákokat. – Kemény teremtés lehet! – jegyezte meg Medve a n szigorú arckifejezésére célozva. – Nem meghódítani akarjuk… – emlékeztette Zerge. – Még szerencse! Inkább a nagypapás bájaimat vetem be – árulta el taktikáját a nagydarab, majd kiszállt az autóból, és öregurasan csoszogva, botra támaszkodva sétált oda az igazgató asszonyhoz. Zerge eközben kényelmesen hátrad lve figyelte a tükrökb l a falu f terén a mozgást. Tudta, hogy hosszú ideig kell várakoznia, hiszen nem lehetett kizárólag Mónika után érdekl dni. Medve jó húsz perc után tért vissza az autóhoz. Bevágta botját a hátsó ülésre és Zerge mellé huppant. – Ez a n nem tud semmit! – mondta bosszankodva. – Akkor mi tartott ennyi ideig? – piszkálta társa. – El kellett mesélnem a rég szem el l tévesztett unokám történetét, beszélgettünk a hálátlan fiatalokról, és a köszvényemr l… – Neked nincs is köszvényed! – ráncolta a homlokát Zerge. – Most már van – vágott vissza Medve –, menjünk tovább! – kérte, és közben nagypapásan intett a még mindig a kapuban álló hölgynek. – Mi a következ állomás? – Menjünk el az orvosi rendel höz, két utcányira van innen – mutatta bal kéz felé az utat Medve. – Ha szerencsénk van, akkor ott rátalálunk Mónikára. Valakinek el kellett látnia a sérülését. – Ha egyáltalán idejött – jegyezte meg Zerge. Zerge és Medve hosszasan várakoztak az orvosi rendel el tt. Medve eközben néhány id sebb helyi lakost interjúvolt meg a szokásos legendával, hogy az unokáját keresi, de egyel re nem jutottak el rébb az ügyben. A falu történetér l, és a termést tönkretev viharokról azonban annál többet tudott meg. – Semmi? – kérdezte Zerge. Medve csak rázta a fejét. – Mikor kezd dik itt a rendelés? – kérdezte az óráját nézve. – A táblán az áll, hogy kilenckor, de lehet, hogy beteghez ment – magyarázta Medve. Zerge furcsán nézett a bennfentes információk kapcsán.

– Azért ezt is megkérdeztem, nem akarok itt feleslegesen várakozni – tette hozzá magyarázatként társa. Nem sokkal kés bb egy fiatal férfi érkezett biciklin, orvosi táskával a kezében, nem lehetett több harmincöt évesnél. A két öreg egymásra nézett. – Nem tűnik helybélinek! – mondta Medve. – Attól még tudhat valamit! – intett a rendel felé Zerge a fejével. – Rendben, megyek már – morogta a nagydarab. – Azért ne üld végig a sort! – kiáltott utána Zerge, és az órájára mutogatott. Fél órával kés bb Medve újabb sikertelenségr l számolhatott be. – Ennek az ürgének fogalma sincs a helyi pletykákról. A szomszédos nagyvárosból jár ide három hónapja, amióta az el z orvosukat eltemették, csupán kisegít, ideiglenesen. – Akkor felesleges volt rá ennyit várnunk – bosszankodott Zerge. – Nem egészen, kaptam egy reumaken csöt a derekamra – dobta be a hátsó ülésre a tégelyt Medve. – És a köszvényedre mit mondott? Medve egy kurta fintorral válaszolt. – Hová menjünk most? – kérdezte Zerge. – Az állatorvoshoz. A n megsebesült, orvosra volt szüksége – ismételte Medve az egyetlen tényt, amibe kapaszkodhattak. – Ez igaz, de nem lehetünk biztosak benne, hogy idejött. Lehet még számtalan olyan falu, ahol ismer valakit. Vagy már rég elvérzett egy határ menti erd ben – hozta fel a lehetséges magyarázatokat Zerge. – Márpedig meg kell találnunk! – rázta a fejét társa, mert már is kezdett kételkedni benne, hogy jó helyen keresik a n t. – Addig nem vagyunk biztonságban, amíg meg nem találjuk! Élve vagy halva, az már mindegy! – Ne izgulj, nálunk van a gyerek, nem fog semmi hülyeséget csinálni! – nyugtatta Zerge. – Én ebben sem lennék olyan biztos! Még nem volt ember, aki kicsúszott volna Milos kezei közül! – dünnyögte Medve. – Csak szerencséje volt! – indította be az autót Zerge.

*

Az állatorvos háza ugyanúgy nézett ki, mint a f út mellett mindegyik. Kis el kert, a ház mellett hosszú kocsibeálló, amelynek ajtaja most is tárva-nyitva állt. Egy kombi személyautó állt az udvar végében, a kerekein és a karosszérián megszáradt sár árulkodott a korábbi hetek es ir l. A rendel egybeépült a lakóházzal, ahogy elhaladtak a nyitott, szúnyoghálós ablakok mellett, Zerge bepillantott a konyhába. A terít nélküli faasztalon egy bögre és egy morzsákkal teli tányér árválkodott. Egyedül él – állapította meg az öreg a mosatlan edények és a puritán berendezés láttán. A rendel be a ház végéb l lehetett bemenni. Medve ment el re, társa csak követte. A váró ajtaja nyitva állt, a vizsgálóban egy negyven-negyvenöt éves férfi dolgozott, épp az eszközeit tisztította a sterilizálógépben. Ahogy meghallotta a küls hangokat, kikiáltott. – Egy pillanat és máris megyek! – indította be a gépet, ami halk zümmögéssel elkezdte felfűteni a vizet. Medve és Zerge nem várták meg, amíg kijön a doki, egyenesen a vizsgálóba mentek, aminek a közepén egy rozsdamentes acélból készült műt asztal volt felállítva, többszemű, állítható műt lámpával felette. Az orvos kicsit meghökkent a betolakodók láttán, megtörölgette a kezét, és a sarokban álló szék felé mutatva hellyel kínálta az id s embereket. Körszakálla, hosszú, copfban hátrafogott haja, farmernadrágja és rövid ujjú pólója arról árulkodott, hogy nem kenyere a piperk cség. Szemei karikásak voltak, és rendkívül eresek, mintha végigdolgozta volna az éjszakát. – Fáradtnak tűnik! – mondta Medve mosolygósra véve a figurát. – Igen… – törölgette meg a szemét az orvos –, volt egy nehéz ellésem az éjszaka – vágta rá, aztán kisandított a váróba. Nem hallatszott motoszkálás. – Hol a beteg? – kérdezte végül egy kutyát vagy macskát keresve. – Házhoz is megy? – kérdezte Medve a férfi arcát fürkészve, eközben Zerge a szokatlanul jól felszerelt falusi rendel t vette szemügyre. – Természetesen. Lóról vagy tehénr l van szó? – kérdezte a doki, és már indult is összepakolni a táskáját. – Tehénr l – hadoválta Medve – vemhesíteni szeretném. – Medve érezte, hogy az orvos kezdi kényelmetlenül érezni magát. – Maguk nem idevalósiak – jegyezte meg, tulajdonképpen feleslegesen, mert ezzel mindhárman tisztában voltak.

– Nem – bólogatott Medve – és tulajdonképpen a tehén csak másodlagos, az unokámat keressük – nyúlt vissza a már bevált sztorihoz. – Úgy tudom, errefelé telepedett le. Nagyon régen nem láttam, csak egy fényképem volt róla, de már az is az enyészeté – a doki egyre furcsább arckifejezése továbbfecsegésre késztette. – Tudja, nincs már sok id m hátra, fél évet diagnosztizáltak az orvosok, és az egyetlen hozzátartozóm… – nézett szomorúan maga elé, aztán ismét felemelte tekintetét. – Biztosan tart állatokat, ezért jöttem magához. Tud segíteni? – Értem – bólogatott az orvos. Medve nem tudta eldönteni hiszi vagy sem a történetét, de abban bízott, hogy aggkoruk eloszlat minden kételyt a doki fejében. – És hogy hívják az unokáját? – Nem tudom, hogy id közben férjhez ment-e, szóval a vezetékneve nem fontos. Magas hölgy, olyan 170-175 cm, testes, vállig ér , vörös göndör haja van, barna szeme, negyvenéves lehet most. A neve Mónika. Az állatorvos tekintete szinte megfagyott a név hallatán. De igen, ismerem – gondolta, épp tegnap éjjel férceltem össze a pap lakásában. Eszébe jutottak az ájulás környékén lév n szavai. Meg fognak keresni, meg akarnak ölni… A lányom náluk van…. A hirtelen rátör gondolatoktól a hideg rázta ki a testét. Észrevette, hogy az öreg le sem veszi róla a szemét, ezért megpróbálta összeszedni magát, és természetesen viselkedni. Mereven elmosolyodott, és zavartságában nevetett párat. Ennyi tellett t le, nem voltak túl jó színészi képességei. – Ahhoz képest, hogy fényképr l látta utoljára, egész jó személyleírást adott – jegyezte meg kissé kínosan. – Sajnos nem ismerek ilyen hölgyet a faluban, talán valahol máshol telepedett le, rengeteg kis falu van errefelé. Aztán az is lehet, hogy azóta megváltozott, levágatta a haját, vagy más színt kapott… – érvelt sután. – Írt nekem egy levelet – folytatta Medve –, és ezt a falut jelölte meg lakhelyéül. – Az nagyon rég lehetett – próbált elhárítani minden további kérdést a doki, érezte, hogy izzadni kezd a tenyere. Észrevette, hogy a másik férfi közben körülnéz a rendel ben. Megrémült, a szemetesben rengeteg üres dezinfekciós üveg volt kidobva, amit műtétekhez szoktak használni. Az íróasztalon egy emberi anatómiáról szóló könyv feküdt a váll rajzainál fellapozva. Mellette egy gyógyszeres lexikon

hevert lefordítva, a szemetesben talált üvegcsékre írt gyógyszereknél kinyitva. Nem kellett ahhoz nagy tudás, hogy mindezt valaki összerakja – Hát, reméltem, hogy ön tud segíteni – fejezte be a beszélgetést Medve. – Sajnálom – ismételte magát a doki. – A tehénnel talán többre mentem volna… Újabb vigyort er ltetett az arcára, aztán félszegen intett búcsúzóul, megvárta, amíg a két férfi elhagyja a rendel jét, majd odament az asztalához és becsukta a könyvet, a szemetet pedig egy fekete hulladékzsákba öntötte, és összekötözte a száját, majd kimerülten lerogyott az asztalához. Csak bámult maga elé, keze remegett az idegességt l. A félelem jeges t rként hasított a tudatába. Figyelmeztetnem kell Mónikát – ugrott fel, aztán lopva kilesett az ablakon. Az idegen autó még mindig kint parkolt a háza el tt. Visszaült, és a telefonért nyúlt, de képtelen volt tárcsázni. Úgy érezte, hogy ezer helyr l figyelik minden mozdulatát, és sosem bocsátotta volna meg önmagának, ha éppen árulja el egykori szerelmét, aki mindezek után talán visszatér hozzá. – Te mit gondolsz? – kérdezte a kocsihoz menet Medve. – Hogy hazudik! Furcsa volt a testbeszéde, valamit titkol – fejtette ki Zerge –, és a könyvek az asztalán mind arra utalnak, hogy éjszaka egy emberen végzett műtétet. – Milos vállon l tte a n t… – bólogatott Medve. – … és kellett valaki, aki ellátja a sebet, hát hazajött a barátjához – fejezte be a gondolatot Zerge. – Akkor menjünk vissza, és kutassuk át a házat! – mondta Medve. – De el bb beszélgessünk el újdonsült barátunkkal! Medve visszaindult a rendel be, Zerge pedig a konyhaablakon keresztül mászott be az épületbe. El vette fegyverét, és rácsavarta a hangtompítót. Óvatosan lépkedett, hogy ne keltsen zajt. Végighaladt a folyosón, és benyitott minden ajtón. A fürd ben szennyes ruhák halma tornyosult, a háló érintetlen volt, a nappali magányosságtól kongott. Zerge egy nagy puffanást hallott a rendel fel l, amit csörömpölés követett. Megállt a folyosón és fülelt. Nem a hangok aggasztották, tudta, hogy Medve fektette ki az állatorvost, inkább arra figyelt, vajon valaki kijön-e az egyik szobából a szokatlan zajra. Korábbi megérzése

azonban helytállónak bizonyult, mert egy lélek sem moccant a sötét házfalak között. Meggyorsította lépteit, és már bátrabban nyitotta ki az ajtókat ellen rzésképpen, aztán hátrament Medvéhez. A látvány korántsem volt meglep számára, bár a hely adottságai hordoztak magukban némi groteszk iróniát. Az állatorvos a saját műt asztalának négy sarkához volt kikötve, ahová a kutyák lábait szokták kifeszíteni. Zerge végigpillantott a férfin, arca élettelen volt, kezei ernyedten lógtak alá, mellkasa lassan emelkedett és süllyedt. – Jól kiütötted! – jegyezte meg némi rosszallással. – Nem jól számítottam ki a dózist – ironizált Medve az állatorvosi szakmára hajazva, aztán a sarokba hajította a fémtálat, amivel az imént fejbe vágta az orvost. – Találtál valamit? – Nem, a ház teljesen üres – rázta a fejét Zerge. – Épp ezért jó lenne, ha gyorsan magához térítenéd! – Mindjárt keresek valami er set – mondta Medve miközben, végigszagolgatta az üvegcséket. – Jó, addig én visszaellen rzöm az utoljára hívott számokat – hagyta ott barátját a kínzókamrává változott rendel ben.

* Kistehénék tíz óra tájban érték el a szerb határ melletti kis falut. Társuk lakásának átkutatásakor rengeteg felbontatlan levelet találtak, látszott, hogy régóta nem járt senki a házban, ezért úgy döntöttek, hogy a keresés következ helyszíne Mónika szül faluja lesz. Az út eseménytelenül telt, azt leszámítva, hogy Kistehénnek nem kis er feszítésbe tellett kikönyörögnie az autót ex-jegyesét l. Most érdekl dve nézegették a régi stílusú házakat, aztán lassan odaértek a f térre. – Tök jó, hogy itt vagyunk, és most? – kérdezték a lányok. – Most körbekérdez sködünk – mondta Tehén. – Tudjátok, az a jó egy faluban, hogy mindenki tud mindenr l mindent, ezért elég a legbefolyásosabb embereket megkérdezni. – És honnan tudod, hogy kik azok? – Kezdjük például a városházán, a polgármesternél – mutatott Tehén a tér másik oldalán álló, zászlóval díszített házra, amelyen nagy

betűkkel „Polgármesteri Hivatal” állt. – t könnyű megtalálni, aztán elmegyünk az orvosi rendel kbe, a paphoz… – Oké, oké, már értjük! – válaszolták az óvodás szintű felvilágosításra a lányok. – És, ha jól sejtjük, akkor jobb, ha két csinos lány megy be, mint egy borostás, rosszul öltözött férfi… – szálltak ki az autóból, meg sem várva a választ és már el is tűntek a kapualjban. – Pontosan – mondta egy grimasszal inkább csak magának Tehén. Megvárta, amíg a két lányt biztos távolban tudja és csak utána nézett bele a visszapillantóba. Arcát sűrű borosta lepte el, haja eléggé összevissza állt, és jó pár sz hajszálat is felfedezett a sötétek között. De még mindig ellenállhatatlan vagyok1. – csapott a tükörre, hogy másfelé álljon, aztán kiszállt az autóból és körbekémlelt a nyugodtnak tűn utcákon. Na, itt megölne az unalom – konstatálta magában. Elsétált az információs tábláig és elolvasta a kitűzött felhívásokat a halálesetekr l, az eladó traktorokról és talicskákról, megnézte és az eszébe véste a falucska egyszerű térképét, aztán visszaszállt a kocsiba, és dobolni kezdett a kormánykeréken. Hosszú várakozásra számított, a vidékiek szeretnek hosszasan beszélni, gondolta. Pár perccel kés bb kivágódott a hivatal ajtaja, és a két lány futva tért vissza az autóhoz. Kistehén felegyenesedett, érezte, hogy baj van, azonnal indította a motort. – Mi történt? Megvan Mónika? – Nem, dehogy! – pattantak be az autóba a lányok. – De már két öreg férfi kérdez sködött utána ma reggel! – A francba, elkéstünk! – tette durván egyesbe a váltót Tehén. – Tovább kell keresnünk! Lehet, hogy még nem találták meg! – mondta Rita. – Nem olyan régen voltak itt. – Lehet, hogy Móni itt sincs! – érvelt Judy. – Akkor is meg kell próbálnunk! Menjünk az orvoshoz! – kérte Rita. – Nem – mondta Kistehén –, semmi értelme nem lenne, az el bb olvastam a hirdet táblán a halálhírét. Új orvos van, akihez Mónika biztosan nem fordulna. – Akkor hova akarsz menni? – kérdezte Judy. – Keressük meg az állatorvost! – mondta Tehén. – Talán ismerte korábbról, is el tud látni egy sérülést, márpedig a hírek arról szóltak, hogy a merényl megsérült.

– És honnan tudod, merre van az állatorvos? – kérdezte Rita. – Én sem tétlenkedtem, amíg ti odabent voltatok! – utalt arra, hogy megjegyezte a falutérképet. Az állatorvosi rendel valóban csak pár utcányira volt, a szántóföld határában. A ház körül semmilyen mozgás nem látszott, az udvaron parkoló sáros kombi autó árulkodott csupán arról, hogy valaki lehet az épületben. – Mindhárman megyünk, és hozzátok a fegyvereket! Rejtve! – mondta Kistehén, és el re ment. A váró fel li ajtó nyitva állt, Tehén hangosan beköszönt, de nem kapott választ. El vette az övébe rejtett pisztolyt, és intett a lányoknak, hogy biztosítsák. Óvatosan lépett be az üres váróba, aztán továbbment a rendel felé. A lányok egymást felváltva biztosították az irányokat, úgy haladtak egyre beljebb az épületben. A rendel ben szanaszét volt minden. Széttört üvegek, fémeszközök, felfordult székek, szétszórt papírok hevertek mindenfelé. A műt asztal teteje véres volt, a leköt pántok koszosan himbálództak a föld felett. Ekkor Judy kiabálására kapta fel a fejét. Azonnal a hang irányába futott kitartott fegyverrel. A két lány a fürd szobában guggolt egy félholtra vert, fojtóhurokkal megkötözött férfi fölött. Judy felemelte a férfi mellkasát úgy, hogy a férfi nyakára kötött hurok kicsit lazuljon, míg Rita levágta a hátrafeszített karokra és lábakra csomózott madzagot. Az orvos krákogó fuldoklásba kezdett, ahogy a húsába vájó szorítás hirtelen engedett. Szája és szemei körül a b r már egészen ellilult, testén kínzás nyoma látszott. – Kivallatták – jegyezte meg Kistehén, és segített kioldozni a kezeit, miközben az arcát nézte. – Tudja a nevét? – Mónika – rebegte végletekig meggyötört hangon az áldozat. – Az biztosan nem – ráncolta a homlokát Tehén. – Meg… fogják… ölni… – próbált valamit elmondani az állatorvos. – Hol van Mónika? – kérdezte Tehén, siettetve a választ. Az orvos csak hörgött, nem válaszolt. Kistehén a két kezébe fogta az ütlegelésekt l eltorzult fejet. – A jó ég szerelmére segítsen! – üvöltött rá. – A barátai vagyunk, meg kell találnunk t, miel tt megölik! – Bernát atya… – jöttek szaggatottan a szavak – …vigyáz rá. Tehén felpattant, és az ajtóhoz indult.

– Nem hagyhatjuk így itt! – mondta Judy, és a feje alá tuszkolt néhány szennyes ruhát, hogy kényelmesebben feküdjön. – Most muszáj lesz! – rángatta fel Kistehén Judyt. – Talán még utolérjük ket! Onnan majd hívunk segítséget, de most sietnünk kell! Kirohantak az autóhoz, és padlógázzal indultak a templomtorony irányába.

* Az egyszerű stílusú templom a falu fontos jelképe volt. Magas, sárga tornyával, hosszú f hajójával már messzir l magára vonta a figyelmet. Belépve szerény berendezés fogadta a hív ket, tisztaságról és gondos kezekr l árulkodott. A hatalmas falak, a félhomály, amelyet csak a magasban elhelyezked ólomüveg ablakok által beengedett fény tört meg, ugyanolyan áhítatot sugallt, mint a világ összes katolikus temploma. Az oltárnál piros lámpa fénye pislákolt, jelezvén az Úr jelenlétét. A falakon aranykeretes olajfestmények ábrázolták a Biblia kiemelt jeleneteit. A templom néma volt, üres padsorok álltak a f hajó két oldalán a félköríves szentély felé fordulva. Akár egy apró leejtett pénzérme egész hangzavart keltett volna a mélységes csendben. Bernát atya éppen ezért szerette a helyi kórus fellépéseit ebbe a különleges akusztikával bíró épületbe szervezni. Most is az orgonát ellen rizte, és az esti próbára készítette ki a friss kottákat, amikor meghallotta az ajtó nyikorgását. Kihajolt a galériáról, és kisvártatva egy nagydarab, id s férfit látott a padsorok között el resétálni. – Segíthetek? – kérdezte lekiabálva a galériáról, és félretéve a kezében lév papírokat, lesietett a földszintre. – Kedves önt l – fordult meg a férfi, aki láthatóan zavarba jött a falak visszaverte hangoktól –, csak az unokámat keresem. – Bernát atya szinte érezte a gonosz jelenlétét. Ahogy a férfi a szemébe nézett, mintha villámütés érte volna. – Mint láthatja, a templom üres – tárta szét két karját az üres padsorokra mutatva, de közben le sem vette a szemét az idegenr l. – Talán valahol elbújt – folytatta a színjátékot Medve, pedig már mindketten jól tudták érkezésének okát.

– Hány éves az unokája? – vizslatta tovább a gonosz férfi arcát a pap. Jól ismerte a hazugság jeleit, és pontosan tudta, hogy erre a kérdésre már nem kap választ. Bernát atya tartott t le, hogy nemsokára felkeresik, de nem számolt azzal, hogy ilyen hamar rátalálnak. Fiatal ministráns korától kezdve ismerte Mónikát, és az el adott történeteit. Tudta, hogy a felét sem szabad elhinni annak, amit állít, hiszen a lány szeretett beférk zni a falubeliek bizalmába. Ha kellett, sajnáltatta magát, ha úgy látta jónak, h störténeteket mesélt, éppen olyat, ami céljai eléréséhez szükséges volt. Így kapott ingyen nyalókát, vagy épp egy fuvart a vasútállomásra. Most azonban más volt a helyzet. A csúnya sérülés a vállán, és a lázasan elmesélt történet annyira hihetetlenül hangzott, hogy Bernát atya hatodik érzéke azt súgta, minden szavát komolyan kell vennie. Az üldözésr l, a gyermekrablásról, a szökésr l, és arról, hogy érte fognak jönni… – Az állatorvos küldött… – mondta ki a kulcsszót Medve, és tekintete mintha megfagyott volna. Tudta, hogy ezzel feltárta érkezésének valódi okát. A papot hirtelen elöntötte a félelem, egyet biztosan tudott, hogy az állatorvos soha nem árulná el egykori szerelmét. Hiába álltak a saját felségterületén, egyszerre védtelennek érezte magát. Maga sem tudta megmagyarázni, mi szállta meg, hirtelen nekirontott a férfinak, és a padsorok közé lökte, majd amennyire ruhája engedte, siet s futásba kezdett. Figyelmeztetnem kell Mónikát! – visszhangzott a fejében. Medve a váratlan támadástól megingott, és a padsorok közé esett. Két karjával megkapaszkodott a padozat végében, és újra talpra állt, majd a pap után iramodott. Bernát atya szaladt, ahogy a lába bírta. Egyenesen a sekrestye felé, át a kis faajtón, ami az udvarra vezetett. Kezét el retartva nyúlt a kilincsért, majd ugyanolyan vehemensen rohant tovább a templomkert vége felé. Észre sem vette az udvaron bóklászó Zergét. Nem tudta volna megmondani, hogy mikor toppant eléje, csak óriási csattanással belerohant és egyszerűen letaglózta az el tte álló férfit. A lendülett l átbucskázott a váratlan vendégen, és mindketten a földön kötöttek ki. Nem tudott már tisztán gondolkodni, az események lelassultak körülötte, mintha víz alatt mozogna, pedig a valóságban csak pár pillanat alatt történt minden. Felkászálódott, és újra nekiindult volna, de a földön fekv öreg elkapta a bokáját, és újra lerántotta.

Megpróbált szabadulni, de a férfi egyre közelebb kúszott hozzá, folyamatosan lefogva testét. Belekönyökölt a veséjébe, és leszorította a vállát. Bernát atya megpróbálta lelökni magáról. Maga alá húzta a lábát, és eltolta testét a talajtól. Átfordult a férfin, és most került felülre. Alkarjával a föld felé próbálta nyomni a férfi mellkasát, közben vadul szuszogott. Úgy érezte, nem kap elég leveg t. Megpróbálta leszorítani ellenfelét, amennyire csak bírta, de mozdulatain érezte, hogy csupán szánalmas próbálkozásnak tűnnek egy harcedzett ellenféllel szemben. Hirtelen ütést érzett a tarkójánál, és egy durva kéz lefordította, a földbe nyomva arcát. Aztán rántást érzett a nyakánál, a kolláré belevágott a b rébe, és elszorította a gégéjét. Légszomj kerülgette, muszáj volt engednie a fájdalmas er nek, talpra állt. Két kezével megpróbált lazítani a ruhája szorításán. – M… óni… ka… – próbált hangokat kisajtolni a torkából, de csak szörnyű krákogás hagyta el a száját. Semmi leveg nem maradt a tüdejében. Kétségbeesetten kapkodott újabb oxigénlöketért, és minden apró lehet séggel újra próbált kiabálni – …me…ne…külj! – borzasztó érzés volt belülr l, tehetetlenül követni teste engedetlenségét. Hiába próbálkozott, nem tudott még beszélni sem. – Na, elég a színjátékból! – lökte a templom irányába a nagydarab férfi, de közben nem engedett a fojtó szorításból. Az atya rongybábuként engedelmeskedett, lábai tétován tették meg visszafelé az alig huszonöt métert. A fájdalom lassan legyűrte minden ellenállását. Medve a templom szentélye mögött kiépített helyiség, a paplak felé tartott, amelynek faajtaja az udvarra nézett. A papot, mint egy vásott kölyköt rángatta magával. Egyrészt, nem hagyhatta az udvaron másrészt már éppen elég bosszúságot okozott neki az elmúlt percekben ahhoz, hogy felügyelet nélkül hagyja. Közben Zerge is felugrott, és leporolta magát, majd utánuk indult, körbenézve, hogy vajon valaki figyelemmel kísérte-e az egyébként kínos jelenetet. A környék azonban csendes volt, csupán a kabócák ciripeltek a sírok közti magas fűben. Medve lassan elérte az ajtót. Fél kezével el rántotta hangtompítóval el készített fegyverét az övéb l, és szorosan az ajtó mellé állt, felkészülve, rá, hogy berúgja azt. Közben elengedte a papot,

aki a falnak támaszkodott, és a mellkasához kapva nagyokat kortyolt a leveg b l. – Ne tegye! – zihálta könyörg képpel a pap. – Meg fogja…bánni! Tegye el… a fegyvert! – próbált észérvekkel hatni vert helyzetében. Medvét bosszantotta az engedetlen teher, ismét elkapta a reverenda nyakát, és magához húzta a férfit. – Na, ne papoljon itt tovább nekem! – sziszegte, aztán a falnak lökte a papot, és hallotta, ahogy a férfi feje nagyot koppant a betonon, majd óriási ütést mért a tarkójára. Bernát atya rögtön elájult. – És most végre befejezem ezt a hercehurcát – gondolta Medve, mert már borzasztóan elege volt a Mónika körüli bonyodalmakból. Senkinek a kiiktatását nem kívánta ennyire, mint ezét a n ét. Zerge ekkor már mögötte állt, készenlétbe helyezett pisztollyal a kézben. Medvére nézett és bólintott. A nagydarab egy pillanatra az ajtóhoz tapasztotta a fülét, de nem hallott semmit. Aztán kicsit hátrált, lenyomta a kilincset, és kezével meglökte az ajtót. Ezzel egy id ben maga elé emelte a fegyvert, hogy azonnal tüzelhessen, amint meglátja a n t. Az ajtó lassan, nyikorogva kitárult. Medve behatolt és azonnal ellépett a nyílászárótól, Zerge követte, és az ellenkez irányba szúrta ki a fegyvert, aztán gyorsan átvizsgálták az összes irányt. A helyiségben a várttal ellentétben csupán néhány fapad sorakozott, kottatartók állványai álldogáltak egy sarokban, és a szoba végében egy zongora várta mesterét. – A francba! – ordította Medve, és feldöntötte a mellette álló széket. – Nem itt lakik! Kifordult a helyiségb l és dühösen körbenézett. A környék nyugalma szinte letaglózta. Legszívesebben összetört volna valamit. – Nézd! Arra! – mutatott társa a sírokon túl a kerítés felé. A két teleknyi távolságra lév háznak épp csak a tornáca látszott, a bejárati ajtó felett kis fakereszt díszelgett. Mindketten futásnak eredtek. Kocsizúgás törte meg a csendet. Meglehet sen nagy sebességgel érkezett egy autó nyugati irányból. A két öreg felgyorsította lépteit. Zerge ért el bb a kerítéshez. Atletikus alkatának köszönhet en kiváló futó volt, a rendszeres mozgás még ennyi id sen is formában tartotta izmait. Letámasztotta tenyerét a kerítés tetején, és könnyedén átlendült az akadály felett. Medve nem kísérelte meg ugyanezt. Az egyik közel álló k sír keresztjét használta segítségként. Óvatosan felmászott rá,

majd a másik oldalon leugrott. Hatalmas tömege tovább lendítette, a gaz alatt elrejtett kútfedél hangos csörömpöléssel jelezte a betolakodót.

* Mónika az alacsony ház tet terében kialakított szobában pihent. Kitárt ablakán a függönyt meg-meglibbentette a szél. Kellemes érzés volt felhevült testének a simogató, friss leveg . Ablaka a templomkertt l ellentétes irányba nézett, az utcafronttól kicsit távolabbi részben. Bernát atya úgy gondolta, itt nyugodtabban pihenhet, mint a nappaliban. A szokatlan lárma azonban még lázálmából is felébresztette. Sajgott a válla, ágyneműjét átizzadta, teste tűzforró volt, homlokán verejtékcseppek csillogtak. – Bernát atya – suttogta ijedten. – Bernát atya! – próbálkozott újra hangosabban, de nem kapott választ. Lassan lemászott az ágyról és az ablakhoz botorkált. Óvatosan, hogy ne lássák meg, kikukkantott, de nem látott semmit, csak a szomszédos ház kertjét. Lentr l azonban halk nesz hallatszott, mintha valaki járkálna a ház körül. Nem mert kihajolni az ablakon. Lerogyott inkább a párkány alá, és négykézláb visszamászott az ágyához. Magához vette a fejtámlánál a falnak támasztott sörétes puskát, amit az állatorvostól kapott, és visszahátrált vele az ágy végéhez. Szobája nagyon puritánul volt berendezve, csupasz fehér falak vették körül, egy ágy, és vele szemközt egy faasztal székkel volt az összes berendezés. Az ajtó felett kis fakereszt lógott, ami egyik szobából sem hiányozhatott. Semmi nem állt rendelkezésére, ami mögé elbújhatott volna. Négykézlábra állva kinyújtózott a székért, és óvatosan maga elé húzta. Elbarikádozta magát a szoba sarkában, az ágy és a szék mögött, úgy, hogy az ablakra és az ajtóra is rálásson. Tudta jól, hogy ez a rejtekhely semmit l sem védi meg, de jelen pillanatban ez volt minden, amit tehetett. Feltámasztotta a puskacsövet a szék ül kéjére, és az ép vállához támasztotta a tust. Kitörölte arcából az izzadt tincseket és megcélozta az ajtónyílást. Úgy helyezkedett, hogy több percig is kibírja mozdulatlanul. Abban bízott, hogy a sörétes egészen nagy területet betakar, így ha bárki ráront az ajtón, azt szitává lövi. De

csak két lövedéke volt. Ha többen jöttek, akkor nincs esélye. Az útról er teljes fékcsikorgás hangja hallatszott. Rámarkolt a puskára, szíve a torkában dobogott. Idegei pattanásig feszültek, mint a startpisztolyra váró versenyúszóké az ugrókövön. Arra várt, hogy kinyíljon az ajtó. Bárki áll is mögötte – gondolta – annak vége.

* Kistehén hatalmas er vel fékezett le a pap háza el tt. Egy pillanatig felmérte a szokványos épületet, már amennyit az utcáról látott bel le. A kurta el kert után két ablak nézett az utcára, valószínűleg a nappalié. A kaputól kis, k lapos járda vezetett a bal oldalon lév bejáratig, ami a szomszédos templomra nézett. Mellette keskeny kertrész futott, ami hátrafelé kiteljesedett. – Gyerünk! – mondta, majd kinyitotta az ajtót, és leguggolt a karosszéria mellé, pajzsként használva az autót. Judy és Rita is követték a példáját. Kistehén magához vette cs re töltött SIG 226-osát és felcsatolta magára tartalék tárakkal megrakott, speciális övét. Egymaga veszélyesebb volt, mint egy harckocsi. Célba vette az ablakokat. – Menjetek hátulról! – mutatta a lányoknak az épület jobb oldalát gyengébbik kezével, jobb kezét már nem vette le az elsüt billentyűr l. Judy és Rita késlekedés nélkül kiugrottak a kocsi fedezékéb l, és megindultak a ház felé. – Mónika! – kiabálta Tehén, és közben le sem vette szemét a házról. Kiabálása figyelemelterelésként is szolgált. Pontosan tudta, hogy az ellenfél már megel zte ket, de abban még nem lehetett biztos, hogy el is érte, amit akart. Terve egyszerű volt, magára vonni a támadók figyelmét, és megosztani er iket. A két lány közben elérte a kerítést. Gyorsan átlendültek rajta, majd kézbe vették cs re töltött pisztolyaikat, és az épület felé indultak. Kistehén figyelte, ahogy az épület sarokrésze fel l igyekeznek az objektumhoz. Magában nyugtázta a megközelítést, hiszen így volt számukra a legbiztonságosabb. Belülr l képtelenség volt biztosítani a sarkokat. Ha valaki rájuk akar l ni, ahhoz ki kell hajolnia az ablakon, és akkor lepengetem a szemétládát! De nekem az is elég, ha csak

kirajzolódik a sziluettje… – gondolta, vagy inkább remélte. Az akció inkább volt kockázatos, mint átgondolt, de nem volt más választásuk. – Mónika! – kezdett újra kiabálni, mert nem kapott választ. – Maradj ott, ahol vagy! Kihozunk!

* Mónika felegyenesedett, ahogy meghallotta az ismer s hangot. Nem tudta elhinni, hogy barátai eljöttek érte, jóles melegség járta át amúgy is forró testét, szemébe apró könnycsepp szökött. – Itt vagyok! – üvöltötte. – Fent az emeleten! – de nem mozdult a rögtönzött barikád mögül. Elhallgatott és fülelt. Kistehén hangja jóval távolabbról jött, mint a léptek zaja az épületb l. Itt vannak! – szembesítette magát a valósággal. – Bent az épületben, és most már azt is tudják, hol keressenek! Még er sebben markolta a puskát, és a tanult módszerrel lehalkította bels énjét. Lelassította légzését, és figyelt. Most nem arra, hogy tökéletesen l jön, hisz a cél szinte csak karnyújtásnyira volt. Szét akarta választani a küls hangokat az épületben hallhatóktól, hogy felmérje, ki merre jár.

* Medve és Zerge már az épületet helyiségeit fésülték át, amikor meghallották a kívülr l jöv kiabálást. A bejárati ajtó tárva-nyitva állt, nem kellett különösebb er szakhoz folyamodniuk, hogy behatoljanak, még csak zajt sem csaptak. A földszinti szobákat már egyt l egyig ellen rizték, Zerge félúton volt a tet téri lépcs n, amikor megzavarták ket. Egy pillanatra megtorpantak. Medve visszafordult, hogy ellen rzése alatt tartsa a kinti eseményeket, Zergének pedig azt mutatta, hogy menjen tovább az emeletre. Belépett a nappaliba, és kilesett az ablakon. Egy alakot látott elsuhanni. Azonnal kiszúrta hangtompítós fegyverét, és l tt. Halk pukkanások hallatszottak, ahogy a hangtompítóból kisüvítettek a lefékezett lövedékek. A kitört üveg csörömpölése annál nagyobb zajt csapott. Judy mögött óriási fadarab szakadt ki az öreg fűzb l, ahogy a lövedék becsapódott mögötte. Megszaporázta lépteit,

és lebújt a ház jobb oldali ablaka alatt, Rita mellé. Eközben Kistehén pisztolyából tűz alá vette az utcai ablakokat. Nem látta ugyan a támadót, de az ablaküvegen keletkezett lyukakból következtetni lehetett az ellenség hollétére. Nem aprózta el a támadótüzet, folyamatosan l tte mindkét nyílászárót. Az üvegek berobbantak, Medve hátrébb húzódott, hogy ne sérüljön meg a lehulló üvegszilánkoktól. Az imént látott alak után akart menni, az épület jobb oldalához, de a kintr l érkez lövések megfékezték. Rita hátranézett Judyra és Mónika hangjának irányába, a ház hátsó része felé mutatott. Judy fejbólintással jelezte, hogy is onnan hallotta a kiabálást. Nem várakoztak tovább, fejüket lehúzva, begörnyedt fels testtel, az ablakpárkányok szintje alatt mozogtak tovább. Egészen halkan, mégis lendületesen mentek hátrafelé. Nem volt szándékukban tűzharcba keveredni, nekik egy feladatuk volt, megtalálni és biztosítani Mónit. A lövöldözés részét Kistehénre hagyták. Tehén pedig folyamatosan tüzelt. Hol mélyen, hol magasan, hogy egyetlen négyzetcentimétert se hagyjon ki. Medve a földön kúszva próbált kimenekülni a csatatérré vált nappaliból. A lövedékek a falakon gellert kapva bontották tovább a vakolatot. Az id s férfi el tt faldarabkák és üvegszilánkok csapódtak a padlóra, a falon lógó kép sem maradt ki a sorból. Ahogy elérte a szobaajtót, kigurult és kívülr l támaszkodott a védettnek gondolt falhoz. – Siess már! – üvöltötte szerbül Zergének, aki a lépcs fordulóban ragadt. – Legalább hárman vannak, szerintem körbe is vettek minket! A lövedékek tovább süvítettek a feje mellett, átalakítva az egész lépcs házat. Zerge tudta, hogy nincs sok idejük. A lépcs fordulónál elkapta a fogast a rajta lógó fürd köpennyel, és magával cipelte az emeletre. Letérdelt az ajtó mellett, a fogast a köpennyel együtt puhán az ajtónak támasztotta, majd a ruhadarab derékköt jét átvetette a kilincsen, és biztonságosnak ítélt távolságba oldalazott el. El készítette fegyverét, nagyot sóhajtott, majd meghúzta a derékköt t. A kilincs engedett a lefelé húzó er nek, a fogas pedig súlyánál fogva betolta az ajtót. Ahogy kilendült a köpeny az ajtó takarásából, óriási dörrenés rázta meg a házat.

A sörétes puska szűk, zárt térben kegyetlen hangon szólt, és épp oly pusztítást végzett mindenen, amit ért. A falat egy pillanat alatt szitává változtatta. Szerencséjére Zerge a másik oldalon gubbasztott. Azzal számolt, hogy a n nél fegyver van, de nem számított ekkora tűzer re. Közelebb kúszott a nyíláshoz, de nem mert benézni. Hiába volt kemény harcos, a golyó t is fogta, ezért más taktikát választott. Amennyire tudta, benyújtotta a kezét, és l tt mindenfelé, anélkül, hogy pontosan célzott volna, felfelé, lefelé, jobbra, balra abban reménykedve, hogy valahol csak eltalálja Mónit. A válasz nem maradt el. Újabb dörrenés és leomló vakolat hangjai hallatszódtak. A bejárat feletti kereszt engedett felfüggesztéséb l, és lefordult helyér l, csendesen a földre puffanva. – Bocsáss meg, Istenem! – fohászkodott Móni, nem a tönkretett jelkép, hanem az idáig vezet tettei miatt. Érezte, hogy elfogyott az ideje, valami csodára van szüksége, hogy ebb l a helyzetb l kimeneküljön. Arra gondolt, kikiabál, hogy bajban van, De akkor elárulom magam! – viaskodott saját magával. Az utolsó pár másodpercemet rövidíteném le, azalatt talán valaki ideér! Újra körbenézett a szobában valami megoldást remélve, fegyvert keresett, vagy valamit, amit l szer helyett a puskába tölthet, de nem volt mihez nyúlnia. Talán megijedtek, és kivárnak – reménykedett, de az elmúlt pár hét kiképzése nem ezt támasztotta alá. Nem, Milosék addig mennek, amíg meg nem ölnek – vallotta be saját magának. Tudta, hogy nemsokára rátörik az ajtót, és az el tte hever , fából készült szék nem fogja megvédeni. Nagy leveg t vett, összeszedte minden lelkierejét.

* Rita és Judy már a ház hátsó részénél jártak, amikor iszonyatos dörej hasított a leveg be. Egy pillanatra megdermedtek és füleltek. – Van egy sörétese! – jegyezte meg Judy. Mivel nem hallotta Mónika jajveszékelését, joggal feltételezte, hogy nála van a súlyos fegyver. – Hogy jutunk be? – kérdezte Rita, óvatosan bekukkantva az alsó szint ablakán.

– Mit látsz? – kérdezte Judy, hátát az ablakpárkány melletti rész falának vetve. Fél térdre ereszkedve figyelte a többi irányt, kezében a cs re töltött pisztollyal. Suttogva beszéltek, még egymást is alig hallották. – Egy üres hálószobát – felelte Rita, amikor visszacsúszott Judyhoz. – Ha innen megyünk be, akkor ki kell mennünk az el térbe, és fel a lépcs n Mónihoz, a partizánok orra el tt – magyarázta a terv lehetetlen részét. – Máshonnan kell megpróbálnunk! Szinte egyszerre néztek fel mindketten a kilibben fehér függönyre. – Az rohadt magasan van! – rázta a fejét Judy. – Legalább négy méter! – Csak három és fél! – biztatta Rita. Újabb dörej szántott végig a környéken. Az azt követ csendet el ször Kistehén kitartó biztosító tüze törte meg. Rita és Judy tudták, hogy már nincs túl sok l szer nála. Várakozásukból Móni hirtelen kétségbeejt kiabálása rángatta ki ket. – Kifogytam! Itt vannak az ajtó el tt! Meg fognak ölni! – üvöltötte, ahogy a torkán kifért. Rita felpattant. – Tarts bakot! – mondta most már hangosan Judynak, nem volt miért tovább vacillálni. – Öld meg! Nincs nála l szer! – hallottak a földszintr l egy öblös férfihangot. Medve szerbül irányította társát, aki még mindig Mónika szobája el tt térdelt támadásra készen. – Talán csak be akar csalni! – kiabálta vissza a társa. Judy felállt, két térdét kicsit behajlította, és hátát újból nekivetette a falnak. Pisztolyát az övébe dugta, és két tenyerét maga el tt egymásba kulcsolta. Rita hátrált, és közben Judy arcát nézte. Szemük végig kommunikált egymással, már nem volt mit szólniuk. Judy bólintott. Rita nekiiramodott, bal lábával ellökte magát a földt l, jobbjával belelépett Judy tenyerébe, aztán még utoljára elrugaszkodott Judy jobb válláról. Egyetlen lehet sége volt csak. Apró termete ellenére elég ruganyos volt, az elugrással egy id ben felnyújtotta jobb kezét, és elkapta az ablakkeretet. Ahogy érezte a biztos fogást, kitámasztotta magát a lábával a falon, és feltolta a fels testét. Nem merte megkockáztatni, hogy a gyengébbik kezével kapja el a keretet, ez volt

az egyetlen kényes pontja a rögtönzött akciónak. Azzal számolt, hogy a fenti szoba épp oly kicsi, mint az alatta lév , és nem kell nagy távolságra céloznia. Bal kezében végig ott volt a cs re töltött fegyver. Ahogy szeme a párkány fölé emelkedett, meglátta a szobába betör vékony férfit, hangtompítós pisztollyal a kezében. Nem habozott, kiszúrta felé a fegyvert és olyan sokszor húzta el az elsüt billentyűt, ahányszor csak tudta. A behatolót váratlanul érte az ablakban megjelen , és feléje mered pisztoly. Annyira elvonta figyelmét, hogy elvétette az els lövést, többet pedig már nem volt alkalma leadni. Holtan esett a földön fekv fakereszt mellé. Mónika egészen apróra húzta össze magát a szedett-vedett kordon mögött. Fel sem fogta, mi történik, csak csodálkozva látta a réseken, hogy a férfi hirtelen összeesik. Megfordult, és akkor vette észre az ablakban csimpaszkodó társát. Rita bedobta a pisztolyt Mónika elé, és bal kézzel is megkapaszkodott. – Segíts! – lihegte. Móni gyorsan odament, elkapta a karját és befelé húzta. Rita elrúgta magát a faltól, és jobb térdét felrakta a párkányra, majd belökte magát a szobába. Rögtön felállt, és elvette a földön fekv férfi pisztolyát, aztán óvatosan az ajtóhoz lépett, mutatóujját az ajkai elé téve intette Mónit óvatosságra. Egymást biztosítva jöttek kifelé a szobából, minden apró moccanásra figyeltek. – Zerge! – üvöltött a felb szült Medve az újabb halk pukkanások hallatán, de nem kapott választ. Közelebb ment a lépcs höz, de léptei zajára négy lövés csapódott el tte a falba. Bármennyire is szerette volna megnézni barátját, két tűz közé került. Visszah költ és bevetette magát a lépcs forduló alá, onnan pedig a kis folyosón bejutott a ház végében lév konyhába. Kistehén közben abbahagyta a ház sorozását, legf képp azért, mert már alig volt muníciója. Az utolsó két tárral inkább célzott lövéseket akart leadni. Judy közben ismét el remozgott, amíg szemkontaktusba nem került biztosítójával. Kistehén intett neki, hogy menjen át a bejárati ajtó felé. Judy óvatosan, szinte hangtalanul kúszott el az ablakok alatt. Fogalmuk sem volt, mi történik odabent, és azt sem

tudták, hány támadó van. Mióta elnémult a tűzharc, mindenki csak figyelt. Medve eközben utolsó nagy ugrására készült, kinyitotta a konyhaablakot, és a szomszédos ház kerítését nézte. Szemével megkereste a legalacsonyabb pontot, aztán ugrott. Nem tudhatta, hogy azt az oldalt nem figyeli senki, csak reménykedett benne, hogy nem egy egész hadsereg tört rájuk. Számított rá, hogy amint elhagyja a házat, újabb golyózápor veszi célba. Ügyesen átmászott a kerítésen, és rögtön biztonságos helyre rohant a szomszédos házak mögött. Judy kés n ért látótávolságba, már csak az elinaló alakot látta. Kiszúrta a fegyverét, de a sűrű növényzet gátolta a célzásban. Leadott lövései csak a fákon pihen madarakat zavarták meg, Medve kicsúszott a kezük közül. Kistehén közben állását feladva, fegyverét az ablakokra szegezve sietett a lányok segítségére. A bejárati ajtónál találkozott Judyval. – Egy elment! – mondta a lány halkan, szemei bosszús színt öltöttek. – Valószínűleg a másik oldalon mászott ki, túl kés n vettem észre. – Nem baj, a f , hogy elhúzott innen – mondta Tehén, majd intett, hogy álljon mögé, és egymást biztosítva mentek be az épületbe. Rita megálljt parancsolt kezével a mögötte haladó Mónikának, ahogy meghallotta az újabb motoszkálást odalentr l. Maga elé tolta a fegyvert, és feszülten figyelte a lépcs fordulót. Tehén és Judy körbekémlelték az egész alsó szintet, de a szobákban már nem találtak senkit. – Ne l jetek! Mi vagyunk – ordította Tehén, és megindult a lépcs felé. – Alsó szint tiszta! – Fent tiszta! – válaszolta Rita, most már könnyedebb hangsúllyal, és a mögötte épp a lépcs re rogyó Mónikára pillantott. – Móni itt van velem! Addigra már Tehén és Judy is odaértek. Az elgémberedett Mónit figyelték. – Add ide a fegyvert! – nyújtotta kezét Kistehén, Móni ellenkezés nélkül tenyerébe nyomta a Rita által bedobott pisztolyt. Tehén gyorsan kivette a tárat, megnézte hány l szer van még benne, majd visszatette, és elrakta az övébe.

– El kell innen tűnnünk! – mondta. Másik fegyverét is eltette, és karjánál fogva felsegítette Mónit, majd felemelte. Nem volt benne biztos, hogy lenne ereje lemenni a lépcs n. Lassan indultak lefelé. Judy elöl, Rita hátul biztosított, mindenre fel voltak készülve. – Hol van Bernát atya? – kérdezte Móni elhaló hangon. – Fogalmam sincs – sziszegte Kistehén. – Lehet, hogy bajban van? – Mi vagyunk bajban! Kinyírtál egy miniszterelnököt, mindenki minket keres! – vágta a fejéhez a történteket Tehén. Mónika ezután csöndben maradt, és hagyta, hogy társai kimenekítsék. A lövöldözés ellenére nyugodt volt az utca. A délel tti id pontnak köszönhet en senki sem járt a környéken, mindenki a dolgát végezte. A kis csapat gyorsan az autóhoz sietett. Kistehén lehangoltan nézegette a lövedék ütötte nyomokat a karosszérián. – Na, ezzel sem jutunk messze! – mondta – De innen elhúzunk az tuti, pattanjatok be! A lányok betuszkolták Mónit és maguk is beültek, Kistehén már indított is. – Hát, elég feltűn az biztos – jegyezte meg Judy a lyukakkal borított ajtót vizsgálgatva. – Mondhatni, egyedi… – bólogatott Rita. – Meg kell szabadulnunk t le – mondta Kistehén. – Nem elég, hogy minket keresnek, még a célköröket is a hátunkra rajzoltuk – bosszankodott, miközben hatalmas porfelh t csapva végigszáguldott a poros földúton. – Kell egy jármű! Nem cipelhetjük Mónit magunkkal – jegyezte meg Rita. – Tudok járni – szólalt meg Móni is. – Hogy van a sebed? – kérdezte Kistehén. – Már jobban, tegnap kifert tlenítették – felelte a n . – Akkor jó lenne, ha összeszednéd magad – nézett rá Kistehén a visszapillantóból. Móni megért en bólogatott. – Kösz, hogy értem jöttetek! – Semmiség, csak azt tudnám, mit mondok ezután a csajomnak! – rázta a fejét Kistehén.

MAGYARORSZÁG, BUDAPEST, 2005. JÚNIUS 8. 10:32 Wolfi a Batthyány tért l távolabb parkolt a Duna-part mellett. Nem akart közelebb állni, de szabad parkolóhelyet sem látott sehol. A tér olyan szempontból jó választásnak tűnt, hogy közel voltak a minisztériumok, így ha valaki számon kérné vagy figyelné, nem kellene sokat magyarázkodnia, mit keres itt ilyenkor. Tommal úgy beszélték meg, hogy a buszmegállóban fog várakozni, pontosan az oszlopnál. Ha baj van, akkor a bal kezével böngészi a menetrendet, ha minden rendben, akkor a jobbal. Amíg az autót zárta le, óvatosan körbekémlelt. Nem igazán volt oka azért aggódni, hogy valaki t követi, de jobb volt az óvatosság. Tudta, hogy Tom szereti ezt a helyszínt, nemcsak a csodás kolostor és az azt körülvev épületek szelleme miatt, de mint tömegközlekedési csomópont, rengeteg jármű között tudott választani, és ez most jól jött, amikor fél Európa t kereste. Lassan, megfontoltan ballagott a buszmegálló felé, közben úgy tett, mintha a Duna szemközti partján sorakozó építészeti remekművekben gyönyörködne, valójában azonban az alsó rakpartot kémlelte, de semmi különöset nem látott. Ami azt illeti, Tomot sem. Remélte, hogy nem kapták el valahol útközben, bár arról már hallott volna. Az órájára nézett, még volt egy perce a találkozóig, és nem akart feltűn en sokat állni az oszlopnál, ezért is számolta ki ilyen alaposan az érkezését. Aki korábban jön, az sem pontos! – hallotta egykori f nöke viccel dését, persze ebben is volt valami, hiszen ha túl korán érne a megbeszélt helyre, akkor biztosan feltűnést keltene, és elrontaná az akciót. Így, amikor a megállóhoz ért, teljesen természetes módon jobb kezével kezdte böngészni a menetrendet. Kisvártatva egy biciklis száguldott el mellette.

– Hajó, most, siess! – hallotta hirtelen az ismer s hangot. Wolfi a Dunára nézett, és látta, hogy egy sétahajó közelít Batthyány téri megállójához. A hóna alá kapta az aktatáskáját, és rohanni kezdett a rakpartra vezet lépcs k felé. A megálló nem volt túl messze légvonalban, de le kellett jutnia a térr l a jó nyolc méterrel lejjebb fekv partra, átverekednie magát a két forgalmas úton, és kijutni a mólóra. A biciklis már az úton hajtott át. Hamarosan jegyet váltott az imént befutott hajóra, és vállára akasztva járgányát, felszállt a gyerekcsoport mögött. A hajó rövid kürtjelzést adott, hogy indulni készül, Wolfi gyorsabbra vette lépteit és intett a kiköt mesternek, hogy várják meg. Átverekedte magát a fedélzeten rohangáló gyerekhadon, és felment a tet teraszon elhelyezett padokhoz. Kapkodta a leveg t, mire felért. Végre lelassíthatott egy kicsit, hogy fújjon egyet. Az utolsó lépcs fokokat már lazábban tette meg. Az izzadság pillanatok alatt átütötte elegáns fehér ingét, nyakkend je még mindig csálén lógott a nagy futástól. A biciklis a hajó tat fel li végén állt, és a korlátra támaszkodott. Testhezálló, feltűn , piros-fekete kerékpárosruhát viselt, rövidnadrággal. Hátán fekete hátizsák, arcán ezüstszínű napszemüveg, fején csepp alakú bukósisak volt. Wolfi elindult felé. Meg kellett vallania, hogy Tom a feltűn színek ellenére kiváló álcát talált, mert még sem ismerte volna fel barátját az utcán. A hátizsákon egy pillanatra megakadt a szeme, jól ismerte ezt a modellt, nagyon praktikus volt. Az aljába fegyvertartó tokot varrtak, amelyre tép zárral lehetett felcsukni a táska alját. Ha baj támad, elég csak hátranyúlni, lerántani a fed t, a másik kézzel pedig kivenni a cs re töltött pisztolyt. A táska púposodásából ítélve valószínűleg még két pár cip , és egy másik álruha lapult benne. Derekára Tom még egy övet kanyarított, amolyan biciklisfajtát, amiben a vizeskulacs és egy zenelejátszó lifegett, ezt már valószínűleg csak az álca kedvéért hurcolta magával. – Nem hagytál túl sok id t! – szólította meg Wolfi egyenesen, mert rajtuk kívül nem volt más a fels fedélzeten. Tulajdonképpen valami kerékpáros kérdéssel akarta megkörnyékezni, de most nem volt szükség a színjátékra. – Így biztonságosabb – fordult meg Tom. – Bocs! – nézte a mókásan fest hivatalnokot.

– Semmi gond, van váltáscuccom az irodában. Majd azt mondom, hogy megizzasztott a munka – legyintett Wolfi és megigazította a nyakkend jét. A hajó lassan távolodott a parttól és a Margit-sziget irányába vette az irányt észak felé a Dunán. Az alsó szinten a gyerekek visongva szaladgáltak, és nézték a hatalmas vízfodrokat kavaró hajócsavart. Wolfi látta, hogy Tom egy másodpercre elmosolyodik a boldog gyermekarcok láttán. Egy pillanatra is megfeledkezett a hajszáról, az összekuszált szálakról, és sérült bajtársukról. Ott volt rég nem látott barátjával egy hajó tetején, a tündökl vízen, eltávolodva a város zajától, de mindez csupán a másodperc tört részéig tartott. – Minden anyagot megtaláltunk, amit feltettél a postafiókba. Kösz! – kezdte Tom. Wolfi bólintott. – Miért akartál találkozni? – kérdezte Tom. – Nincs túl sok id nk! – A bankár miatt! – vágott a közepébe Wolfi. – Meghalt. Tom közelebb húzódott. – Tessék? volt az egyetlen, aki segíthetett volna – hangját lehalkította ugyan, de kiérz dött bel le a csalódottság és a düh. – Úgy látszik, ezt a megbízói is így gondolták! – bólogatott Wolfi. – Kinyírták? – Szerintem igen, bár a helyszínel k szerint csupán baleset volt – ült le a padra Wolfi, majd el vett egy vékonyka mappát és az ölébe fektette. Tom leült mellé és levette a napszemüveget. Messzir l olyan volt, mintha térképet nézegetnének. – Mi ez itt az úton, valami farakás? – kérdezte Tom. – Olyasmi. Ami azt illeti jó helyre tették, a kanyar mögé, még véletlenül sem tudta észrevenni. A jegyz könyv szerint valószínűleg egy teherautóról borulhatott le a rakomány. – Na, azt kereshetik. – Nézd – mutatta a fotókat Wolfi. – Te gondolnád, hogy egy ilyen terepjáróban valaki kitörheti a nyakát, csak azért, mert lefordul az útról!? – Nem találtak fojtásnyomokat? – futotta át az iratot Tom. – Nem, szerintük a biztonsági öv törte el a gégéjét. – A biztonsági öv!?

– Statisztikailag el fordulhat, tíz évben egyszer – tárta szét a kezét Wolfi, jelezvén, hogy nincs értelme tovább vizsgálódni, mert úgysem lesz semmire bizonyíték. – Nem nézték meg a lábnyomokat az autó mellett? – Mire kiértek, már sokan tobzódtak ott, semmi értelme nem lett volna. – Szóval az övön keresztül beverték a gégéjét – mondta Tom –, ilyen ügyünk már volt, emlékszel? – Igen, nekem is ez jutott el ször eszembe. De kár a g zért, ezt már balesetként fogják lezárni. – És rajtunk már úgysem segít – d lt hátra Tom. – Akkor most merre induljak? – töprengett tanácstalanul. – Nézd, az akták csupán három kézben jártak az elmúlt hónapokban, és persze most megkapták a kollégák is. Az én kezemben járt el ször, és nekem Komlósnak kellett átadnom. T le jutott a bankárhoz. Lehet, hogy nem nézett bele, de biztosan tudja, mi folyik a háttérben. – Támadjak meg egy hivatalban lév államtitkárt? – rázta a fejét hitetlenkedve Tom. Egyszerűen nem fért a fejébe, hogy a dolgok miként fajulhattak idáig. – Bár már úgyis a szerb miniszterelnök meggyilkolása miatt köröznek… – Megölték Mattet, megtámadták Lévait, még aznap kinyírták a szerb miniszterelnököt, Mónika eltűnt… – sorolta a történéseket Wolfi. – Kicsit sok a jóból… – bólogatott Tom. – Az angolokat terrortámadás fenyegeti… – folytatta Wolfi. – A pápát ne hagyd ki a sorból, t is állandóan ki akarják iktatni! – mondta cinikusan viccel dve Tom. – Most hogy jönnek ide az angolok? – Komlós külön megtiltotta, hogy ez ügyben felvegyem veletek a kapcsolatot, és a terrorfenyegetettségi mizériájuk miatt találták meg Mónikát a rendszerben. – Na jó, ez tényleg nagyon furcsa, de nem értem, mi az összefüggés – mondta Tom. – Valaki nagyon le akar vadászni benneteket – felelte Wolfi. – Nekem mondod? Épp te vezeted az egyik rend rségi fejvadász csapatot…

– Nem úgy értem. Kinek áll érdekében, hogy titeket eltegyenek az útból? – kérdezte Wolfi. – Én már kezdett l a szerbekre gyanakszom, de abban igazat kell adnom Fritznek, hogy nincs semmi okuk rá, hogy ezt tegyék. Gojkovicot tulajdonképpen k adták át – felelte Tom. – Megtaláltátok már Mónikát? – kérdezte Wolfi. – Nem tudom – rázta a fejét Tom, el vette az övéb l a mobiltelefont, és bekapcsolta. Nem telefonált, csak a böngész funkciót töltötte le, és belépett a megadott e-mail fiókba, amit most mindannyian használtak. Wolfi érdekl déssel nézte ügyködését. Társa gyorsan bepötyögte a kódszót és a címet. A rendszer egy új piszkozatot jelzett. Tom megnyitotta szerkesztésre, hogy el tudja olvasni, mit írtak a többiek. Csomag megvan. A templomban vettük fel. Kis gondunk akadt. Két Öreg majdnem elvitte az orrunk el l, de gyorsabbak voltunk. Egy ott maradt. Figyeld a Tatákat! – A sarkunkban vannak – adta oda a telefont Wolfinak Tom, hogy olvassa el is. – Az öreg azért van nagybetűvel, mert az öreg partizánokat jelöli? – értelmezte Wolfi az üzenetet. Tudta, hogy nem használhatnak olyan kifejezéseket, amelyek beazonosíthatják ket. – Ezek szerint jól gondoltad! Tényleg a szerbek állnak az ügy mögött. – Akkor Lévai még mindig nagy bajban van! – mondta Tom. – És a csapat is! Oda kell mennem! – Lévait bízd rám! – nyugtatta Wolfi. – Kirendelek mellé egy test r csapatot! – Jól van – bólogatott Tom. Gyorsan kellett átgondolnia mindent, mert a hajó már közeledett a margitszigeti kiköt höz. – Wolfi, kellene egy takarító brigád is! Valószínűleg nagy lövöldözés volt abban a templomban, és valaki ott maradt. Wolfi nagyot sóhajtott. – Rendben, intézkedem. – És kellenek fegyverek! Wolfi „várj”-t intett a kezével, és az ölébe vette aktatáskáját. Kinyitotta, és néhány pillanatig kutatott benne. – Itt egy csomagmeg rz kulcsa, Keleti pályaudvar, a többit ott megtudod.

Tom barátjára nézett és hálás szemmel eltette a kulcsot, amíg társa tovább kutatott, majd a végén néhány elsárgult papírt húzott el . – Itt megtalálsz mindent, amire szükséged van… Tom gyorsan eltette a hátizsákjába. – Az államtitkárt meg bízd rám! – mondta végül Wolfi. – Mi a terved? – kérdezte még Tom, miel tt lesietett volna. – Ha titeket a vén partizánok üldöznek, akkor méltó ellenfelet fognak kapni! – fintorgott fölényesen, és búcsúzóul elkapta Tom tenyerét egy kemény, baráti kézfogásra. – … összehívod a régi csapatot! – bólogatott Tom mosolyogva, mert ismerte egykori helyettese észjárását. Megszorította a kezét. – Nem tudom, hogy köszönjem meg. – Csak maradj életben – kérte Wolfi, és útnak engedte barátját.

SVÁJC, GENF MELLETT, 2005. JÚNIUS 8. 10:48 Georg borzalmas fejfájásra ébredt. Minden zúgott és rázkódott körülötte. Bárhogy is szeretett volna, nem tudott a fejéhez nyúlni, s t meg sem tudott mozdulni. Kinyitotta a szemét, de csak fekete bakancsokat látott maga körül. Egy recés felületű fémpadlón feküdt, és most már rájött, hogy a zúgás és rázkódás nem a fejfájás velejárója, hanem egy páncélozott jármű zaja. Felnézett, és lassan megelevenedtek el tte a bakancsok tulajdonosai. Az elmosódott alakokból apránként hús-vér emberek rajzolódtak ki, amolyan különlegesügynök-formák, szikárak, er sek, megfontoltak. Hozzá legközelebb Fritz Maier ült, szótlanul maga elé bámulva. A rabszállító autó tetejér l er tlen lámpafény pislákolt, Georg még csak meg sem tudta saccolni, hány óra lehet. – Jó reggelt! – szólította meg Maier tábornok, amikor észrevette, hogy magához tért.

Georg ránézett, arca kisfiús mosolyra húzódott. – Ha jól sejtem, nem egy éjszakába nyúló házibulin ütöttem ki magam ennyire. Fritz is visszamosolygott, ebb l arra következtetett, hogy nincs olyan nagy baj. Az éjszakai akció emlékei kezdtek derengeni el tte, lassan összerakta a kockákat, ahogy megpróbált felülni. A legutolsó emléke az volt, hogy indulni készültek a védett objektumból, amikor a padlón fekv Djundic minduntalan beszéltette ket. Most már világos volt számára, hogy nem véletlenül. A súlyos fejfájás valószínűleg egy kábító lövedék következménye volt, aztán több óra kimaradhatott az életéb l. Megpróbált újra megmozdulni, de csak szánalmas hernyómozgásra volt képes, mert a kezét és a lábát megbilincselték. – Úgy látom, tábornoki szint alatt egyszerűbb bánásmódban részesítenek! – adott hangot annak, hogy Fritz összehasonlíthatatlanul jobb b rben volt, mint . – Nehogy azt hidd! – csúszott el rébb a fémpadon Fritz, és odamutatta hátrabilincselt kezét. – Elég a beszédb l! – szólt rájuk az egyik fekete ruhás felügyel tiszt. – Üljön vissza! Georg felhúzta a szemöldökét, és bólintott egyet kissé becsmérl en, amolyan „hú, jó lesz vigyázni!” grimasszal Fritz felé. – Felülhetnék? – kérdezte végül a kényelmetlenül feszeng hadnagy. – Most már nem töröm össze magam. – Nem! – hallatszott a kíméletlen válasz. – Jól ismerjük magukat, és a trükkjeiket. Nagyobb a békesség, ha a földön marad! Georg tudta, hogy is ugyanezt tenné, ezért nem neheztelt az ket vigyázó tisztekre. Csak azt sajnálta, hogy nem tudják, egy csapatban játszanak, valószínűleg valami ostoba parancsot teljesítenek. Eleresztette megfeszített izmait, mutatván, hogy feladta a küzdelmet. Feje nagyot koppant a padlón. Egy pillanattal kés bb a mögötte ül tiszt valami puha, takarófélét csúsztatott a feje alá, amit hálás pillantással fogadott el. – Kösz, haver!

*

Fél óra múlva álltak meg. Felállították a foglyokat és el rebilincselték kezüket, amit egy hosszú lánccal a lábukon lév bilincshez rögzítettek, majd kett t ütöttek a jármű falán. Georg hallotta, ahogy valaki hátramegy az autó mellett és a zárral matat, majd kitárja az ajtókat. A beöml napfény szinte letaglózta, fejébe éles fájdalom nyilallt, szinte hanyatt esett, ahogy az arca elé kapta el rebilincselt kezeit. – Neked aztán fájhat a fejed – jegyezte meg az egyik tiszt, aki rájuk felügyelt. – Jófajta koktélt kaptam – bólogatott Georg, és azon tűn dött, vajon hány órát aludhatott. – Kicsit lazábbra engedem – mondta most már társának a tiszt, majd egy távirányítót vett el , és a bilincsekre irányította. A hadnagy látta, ahogy a lábán lév bilincsekb l automatikusan kijön még néhány láncszem, hogy nagyobbat léphessen. – Ez ám a huszonegyedik századi technika – bólogatott elismer en. – A kutyáknál már régóta alkalmazzák – vágott vissza a tiszt. – Na, gyerünk! Georg nem akadékoskodott, kiugrott az autóból, és csatlakozott az el tte leterelt tábornokhoz. Most már megszokta annyira a világosságot, hogy körbe tudott nézni. Látta, hogy egy három autóból álló konvoj haladt együtt. A mögöttük parkoló két személyautóból is kiszállt öt ügynök, és legnagyobb meglepetésére Zoran Djundic kászálódott ki hatodikként, az utolsó autóból. A távolból helikopter zúgása hallatszott, de bárhogy kémlelte az eget, nem látott semmit a fáktól. – Menjünk! – mondta a tiszt a feltűn en nézel d hadnagynak, és az el ttük kanyargó, fehér murvás útra mutatott. Egy gyönyörű erd ben voltak, a fehér köves út pedig egy faházhoz vezetett. Nem volt nehéz kitalálni, hogy ez is egy védett objektum, és Zoran jelenléte arra utalt, hogy biztonsági óvintézkedésb l hozták ide ket. Kicsit tönkretettük a tanúvédelmi program fedését – állapította meg Georg magában, ett l függetlenül tudta, hogy ideszállításuk módja és az, hogy sértetlenül fegyverezték le ket, profizmusra vall. Tulajdonképpen örült neki, hogy saját er ik fogták el ket, mert a láncok és a kényelmetlen utazás ellenére abban biztos volt, hogy nem fogják ket bántalmazni.

A háznál a két foglyot a pince felé vezették, egy sötétebb helyiségbe, ahol két ágy volt, WC és mosdó. A bilincseket épp csak annyira hagyták hosszúra, hogy minden szükségeset maguk tudjanak intézni, de kényelemre nem számíthattak. Georg lehuppant Fritz mellé a priccsre, és megpróbálta kicsit kinyújtóztatni a hátát, már amennyire a láncok engedték. – Most mi lesz? – kérdezte. – Várunk – felelte a tiszt. – Esetleg levehetnénk a bilincseket? – kérdezte a tábornok. – Sajnálom uram, de az éjszakai akciójuk miatt erre most nincs lehet ségük – válaszolta illedelmesen a felügyel . Fritz tudomásul vette és felhúzott lábbal hátrad lt. – A kollégák jól vannak? – kérdezte Georg a megfigyel házban leterített ügynökökre gondolva. – Valószínűleg hasonlóan érzik magukat, mint most ön – felelte a tiszt. Georg megért en elmosolyodott, aztán sem forszírozta tovább a beszélgetést.

* Két óra múlva nyílt ki újra az ajtó, és ketten jöttek értük. A felügyel tisztek ismét állítottak a bilincsekhez kapcsolódó láncok hosszúságán, hogy könnyebben fel tudjanak menni a lépcs kön, aztán felvezették Fritzet és Georgot a nagy légterű dolgozószobával egybekötött nappaliba. A vörös fagerendák egyedi hangulatot kölcsönöztek a háznak, volt benne valami rendkívül elegáns, mégis természetes. Az ablakokból hófödte hegycsúcsok és zöld feny erd k látványa tárult az ember elé, mint egy képeslap. A nappali hatalmas volt, az ajtóval szemközti ablak el tt b rborítású, vörösfeny b l készült dolgozóasztal állt, hozzá ill karosszékkel, lámpával. A mellette lév fal közepén csodás, k borítású kandalló volt beépítve, el tte kiterített medveprém sz nyeggel. A szoba közepén alacsony dohányzóasztalt fogtak körbe a kényelmes b rgarnitúrák. Az ablak mellett és az ajtónál két nagydarab test r várakozott. A kandalló el tt egy fiatalos külsejű, komor arcú, jól öltözött férfi állt, tartásából ítélve a foglyokra várva. Mögötte Zoran Djundic fészkel dött az egyik

vastag karfás fotelban, a kezében tartott ezüst kiskanállal kavargatott egy porceláncsészényi illatos teát. – Szép kis büntetés jár egy MI6-es brutális kivégzéséért! – jegyezte meg Dahl, ahogy körülnézett a szobában. Zoran elégedett, gúnyos mosolyt küldött felé, majd cinikusan, kisujját eltartva a szájához emelte a csészét. – A feje tetején áll a világ! – jegyezte meg Fritz egy csalódott sóhajtással. Alig egy évvel ezel tt bármilyen kínzóeszközt bevethettek volna, hogy szóra bírják Gojkovic egykori titkárát, aki egyben az angol Skiansky ügynök haláláért is felel s volt. Az átadott információkért cserében azonban kegyelmet és új életet kapott, olyan emberek jóvoltából, akik sohasem vitték vásárra a b rüket. A harcosok viszont nem értették a jogászok papírjai által kreált, védett világot, számukra vagy bűnös volt valaki, vagy nem. A fotelban pöffeszked férfi kezéhez pedig igen sok vér tapadt. Az elégtételhez azonban még nem érkezett el a megfelel pillanat. Még nem. – Ültessék le ket! – szólalt meg kimért angolsággal a kandallónál álló férfi. A felügyel tiszt szó nélkül odavezette Fritzet és Georgot a kanapéhoz, és leültette ket. – Köszönöm, egyel re elmehetnek! A tiszt felkapta a fejét, és furcsán nézett az angolra. – Uram, talán mégis jobb lenne, ha a meghallgatás alatt bent maradnánk a szobában. Fritz Maier tábornok és Georg Dahl hadnagy az éjszaka folyamán kijátszotta négy emberünk figyelmét, és bejutott egy szigorúan védett objektumba. Az angol egy hamiskás mosolyt engedett meg magának. – Innent l átvesszük az rzésüket, Mr. Öhhhh… – Peter Nieser, uram. A kommandóegység parancsnoka vagyok – mutatkozott be a svájci. – Igen, szóval innent l átvesszük az rzésüket – mutatott az embereire. – Nem kell aggódnia. Fritz követte a kommandós f nök tekintetét, aki az ajtónál álló, tagbaszakadt test rre pillantott. Az a sötét szoba ellenére is napszemüveget viselt, ami kifejezetten röhejes volt. Valószínűleg Nieser parancsnoknak is valami hasonló járhatott az eszében, de nem er lködött tovább. – Ha ön úgy gondolja… – húzta fel a vállát, majd intett a kollégáinak, hogy menjenek ki, és maga is távozni készült.

– A tábornok láncait pedig engedje kényelmesebbre! – kérte még az angol. – Mi tiszteljük a kort. Fritz egy kissé felhúzta a szemöldökét az utolsó célzáson, de egy szót sem szólt, s t kifejezetten élvezte, hogy bilincseit lazábbra állították és kényelmesen széttéve a lábait, hátrad lhetett. Georg sem panaszkodhatott, mert amíg felkísérték ket, olyan hosszúra állították a láncokat, hogy szinte természetes járással vehette a lépcs fokokat, még a kezét is lendíteni tudta. – Itt leszünk az ajtó el tt, ha mégis szüksége lenne ránk – mondta búcsúzóul a tiszt, és elhagyta a helyiséget. Fritz úgy érezte magát, mintha valami komédiába csöppent volna. Az angol elkezdett fel-alá sétálni el ttük, hosszasan méregetve ket. Az ajtó fel l álló gorilla közelebb lépett Georghoz, talán azért, hogy megmutassa er fölényüket, a hadnagy arcán egy gúnyos fintor volt látható. A kínos csöndben a férfi léptei hangosan kopogtak a keményfa parketten. – Lord Charles Hanson vagyok, az MI6 Kelet-Európáért felel s vezet je. – Broman új felettese – sóhajtott Fritz. Nem sok jót remélt a mostani beszélgetést l, azok alapján, amit barátjától hallott. – Látom, ön nagyon tájékozott – jegyezte meg a lord Fritz arcát fürkészve. – Ha a továbbiakban együttműködnek velünk, biztosíthatom önöket a méltányos bánásmódról – fogalmazott talányosan. Fritz látta, hogy Georg féloldalasan elheveredett a díványon, ahogy a láncok engedték, ez is mutatta számára a helyzet komolyságát, a hadnagynak nyilván nagy er feszítésébe telt, hogy ne röhögje el magát. Fritz nem is tudta mire vélni a gyengére sikeredett fenyegetést. – Nézze – vett nagy leveg t, hogy legy zze ellenszenvét –, mi eddig is együttműködtünk önökkel. – A biztonsági házban talált ügynökök nem ezt az állítást er sítenék meg. – Arra a maga ostoba parancsai miatt volt szükség – legyintett Fritz. – Nincs abban a helyzetben, hogy így beszéljen velem! – figyelmeztette a lord.

– Ez csak abból fakad, hogy nem teljes körűek az információi. Ha megengedi, elmesélem, hogy miért látogattuk meg Djundic urat – folytatta Fritz. – Itt én kérdezek! – hallgattatta el egy mozdulattal Lord Hanson. – Azt mondja el, hogy miként áll kapcsolatban Bromannal, és hol találkoznak legközelebb! – Tessék? – kérdezett vissza értetlenül Fritz. – Hogy jön ide Broman? – Ne szórakozzon itt velem! – csapott az asztalra a lord. – Tudom, hogy összejátszanak! – Ha arra céloz, hogy ezt a csapatot James Broman hívta életre, akkor valóban „összejátszunk”, bár én nem így nevezném. Egyébként telefonon szoktunk kommunikálni, de ezekhez az adatokhoz könnyedén hozzáférhet az MI6 adatszobájában. – Figyelmeztetem, gúnyos hozzáállása nem segíti a helyzetét! – nézett rá sértetten az angol. – A maga hozzáállása meg az ügyet nem segíti – vágott vissza Fritz. – Fogalmam sincs, hogyan jön a James Bromannal való kapcsolatom ahhoz, hogy az éjszaka folyamán kihallgattuk Zoran Djundic védett tanút?! – Ne szórakozzon velem, éppen most sikerült elhárítanunk egy bombafenyegetést London központjában, amelyet a maga barátja vezényelt le, majd fogta magát, és eltűnt! – kezdett hirtelen kiabálni az MI6-es vezet . – El tte persze magára vállalta, hogy felveszi a kapcsolatot Marco Drakuliccsal, és nyilván magukkal. Sajnos, nem követtem a kis kiruccanásait, de összeteheti a két kezét, hogy az a bomba nem ölt meg ártatlanokat, mert akkor most sokkal nagyobb slamasztikában lenne! – Éppen az el bb mondta, hogy elhárította a bombatámadást – emelte fel Fritz is a hangját. – Milyen kifacsart gondolatok mentén jutott arra, hogy benne volt az el készítésében!? – Hiszen az el bb ön is meger sítette, hogy Broman hívta életre ezt a csapatot. A bombatámadást el készít maffiózóknál, és a szerb miniszterelnök meggyilkolásánál is a maga embereihez vezettek a bizonyítékok. Innen már nem volt nehéz kitalálni, hogy maguk Broman utasításait teljesítik. És akárhányszor önökre terel dött a gyanú, megpróbálta kimenteni magukat. Aztán amikor már látta,

hogy nincs menekvés, akkor felszívódott! – osztotta meg okfejtését a jelenlev kkel. – Szóval, ne adják itt a tudatlant! Hol van Broman!? Fritz nagy leveg t vett, mert érezte, hogy nem tudja meggy zni a lordot. – Csak egy indokot mondjon, hogy miért tett volna ilyesmit! – tárta szét értetlenül megbilincselt kezét. – Mert is tégla – vágta rá gondolkodás nélkül az angol. – Csakúgy, mint egykori felettese. Amikor Gordont elkaptuk, akkor nem bukott meg, és most megpróbálta befejezni a művét, csak mi közbeléptünk – látszott a diadalittas mámor az angol szemében. – Nem el ször fordul el ilyen a történelmünkben! Emlékezzen vissza a hatvanas évekre, amikor a szovjet KGB ugyanezt tette velünk – emelte fel az ujját. – De ezt nem Lord Charles Hanson hivatali ideje alatt fogják újra eljátszani! – Ez rültség – mondta immár nyugodt hangon Fritz. – Magát félrevezetik a megérzései. Nézze inkább a tényeket! – Épp azokat néztem! – Nem, maga a tényeket alakította a megérzéseihez, nem a megérzését a tényekhez – mondta Fritz. – Ha megengedi, elmondanám, hogy mire jutottunk tegnap. – Ne akarjon engem félrevezetni! Mondja meg, hol van Broman! – követelte lord Hanson. Fritz egyre csak vette a nagy leveg ket, behunyta a szemét, lehajtotta fejét és ujjaival az orrnyergét masszírozta, de közben magában számolt, hogy türelmetlenségét legy zze. – Fogalmam sincs, de egyet biztosan tudok, sem Bromannak, sem nekünk semmi közünk a szerb miniszterelnök meggyilkolásához, amiért kiadták ezt a nevetséges nemzetközi körözést ellenünk. Soha nem fenyegettük sem az önök, sem mások országát. A lord mintha meg sem hallotta volna, amit mondott. – Tudja, Mr. Maier, miután elhárítottuk London terrorveszélyeztetettségét, most már minden er nket az önök kihallgatására tudjuk fordítani, és nem fogunk válogatni az eszközökben – nézett rá vészjósló tekintettel az angol. – Úgyhogy jobb lenne, ha nem vesztegetnénk a drága id nket ostoba színjátékokra!

– Rendben, akkor talán kezdje maga – szólt vissza Fritz, olyan hangsúllyal, hogy a lord megállt a járkálásban, és egészen közel hajolt Fritzhez. – Hol van Broman? – Most már én is tudni szeretném – nézett vele farkasszemet Fritz. – Na jó, folytathatjuk keményebben is – fenyeget zött Lord Hanson. – Hozza ide a vakcinás táskát! – utasította az ablaknál álló emberét, aki azonnal kiment a szobából. – Folytathatjuk – válaszolta Fritz, és a másik test r felé biccentve Georgra nézett. Georgnak nem kellett írásos parancsot benyújtani, hogy tudja, mit kell tennie. Olyan gyorsan pattant fel az el tte álló dohányzóasztalra, hogy követni sem tudták. A lazára engedett láncok csak segítették pillanat szülte ötletét. Elrugaszkodott, és még a leveg ben el renyújtotta bilincsekkel súlyosbított lábait. Páros lábbal egyenesen a lord mellett álló test r mellkasába érkezett, óriásit lökve rajta. A hatalmas termetű férfi reagálni sem tudott a hirtelen támadásra, tehetetlen tömegként vágódott el a padlón. Tüdeje összelapult, csak krákogott a földön a mellkasához kapkodva. Georg azonban nem tétovázott, azonnal felugrott, és hátulról a lord nyaka köré hurkolta a kezét összeköt láncokat, majd egy mozdulattal az ajtó elé fordította, a hangokra betör ügynökök felé, hogy él pajzsként védje vele saját magát. – Én azt nem tenném – szólalt meg Fritz hátulról, amikor megpillantotta a távirányítót az els ként bejöv ügynök kezében. – Ha most összerántja a társam bilincseit, Lord Hanson meghal. Az ügynök leengedte a kezét. – Csak nyugalom – mondta, talán inkább a mögötte betörni akaró embereknek és a másik test rnek. Egy pillanatra csönd lett, amit gúnyos, egyszólamú taps tört meg Zoran Djundic karosszéke fel l. – Mi nyugodtak vagyunk – vette át a vezetést Fritz, figyelemre sem méltatva a szemlél d szerbet. – Mint azt már a f nökükkel is közöltük, nem öltünk meg senkit, és nem is áll szándékunkban – nézett a leveg ért kapkodó lordra. – Az úr értetlensége arra késztetett, hogy más perspektívából is megmutassam a dolgokat. Az elmúlt napokban sajnálatos eseménysorozat törte meg csapatom nyugodt életét. Az egyik emberemet meggyilkolták, egy másikat megtámadtak,

és most a kórházban fekszik. Eközben megölték a szerb miniszterelnököt, és egyidejűleg koholt vádakkal ránk küldték a nemzetközi er ket – foglalta össze röviden az elmúlt napok eseményeit. – Mivel jó okom volt feltételezni, hogy a háttérben a szerbek állnak, felkerestem Zoran Djundicot, aki már Gojkovic miniszterelnök elfogásában is nagy hasznunkra volt, hogy segítsen megoldani a dilemmámat. Mindezt természetesen ennél jóval elegánsabban próbáltam intézni, csak egy nemzetközi körözéssel a hátam mögött nem maradt túl sok választásom, ezért kényszerítettem a hadnagyot – mentette Dahlt –, hogy segítsen betörni a védett objektumba – tartott kis szünetet, miközben már láthatóan mindenki rá figyelt. – Miután megtaláltuk Djundicot, megmutattam neki az elvesztett csapattagunk meggyilkolásának helyén és a környék kameráin készült felvételeket. Néhány képen felismerte Karola Stroganovicot, Milos Stroganovic menyét, amib l arra következtettem, hogy a szerb partizánok vannak a nyomunkban, és minden eszközzel el akarnak bennünket tiporni – magyarázta. – Ha jól értettem az igazgató úr eddig megosztott információit – nézett a lordra –, akkor Angliát ezzel egy id ben terrorfenyegetés érte, és eltűnt James Broman is, akit méltán nevezhetek a csapatunk tagjának. Valószínűnek tartom, hogy ezek az események nem véletlenszerűen történtek egy id ben, és ha jobban megnézzük a fellelhet bizonyítékokat, rájövünk az összefüggésekre. – Mivel tudja alátámasztani azt, amit mond? – kérdezte a svájci parancsnok. – Gondolom, a házban talált dolgainkat magukkal hozták. A hátizsákban megtalálják azokat a képeket, amiket megmutattam Djundicnak. A történetemet egyébként is meger sítheti, ha akarja – tette hozzá halkan, mert nem volt biztos benne, hogy a szerb hajlandó lesz erre. – Jól van, ahhoz, hogy feltevéseim bizonyítást nyerjenek, több kutatásra lesz még szükségünk, de nézzenek körbe, senkit nem öltünk meg, nem tettünk semmiben kárt – tette szét a karját, amennyire csak a láncok engedték. – A célunk az, hogy felgöngyölítsük ezt az ügyet, és az igazi felbujtót kapjuk el, az igazi gonoszt. – Amint ezt a szót kimondta, hirtelen elkezdett összeállni el tte a kép. – Az egész mögött Drakulic áll!

– Talán megbeszélhetnénk ezt nyugodtabb körülmények között… – szólalt meg Nieser, visszarántva Fritzet a valóságba. Gondolatai annyira elkalandoztak az összefüggéseken, hogy szinte már el is felejtette a kialakult, kínos helyzetet. – Valóban – bólintott Fritz. – Engedd el – nézett Georgra, aki mintegy meger sítést várva, kérd n nézett vissza rá. A tábornok bólintott. A hadnagy leemelte kezét áldozata nyakáról, kiszabadítva így a lordot a láncok fogságából, aztán hátralépett. A következ pillanatban a láncok kíméletlenül összerántották végtagjait, úgyhogy egyensúlyából kibillenve zuhant a díványra, mihelyt fogvatartója megnyomta a gombot a távirányítón. A lord torkát tapogatva köhécselt. A földr l id közben felkászálódott test re közelebb lépett, hogy valahogy segítsen neki kiegyenesedni, de a lord lenéz en eltolta magától. – Hozzák ide azt a hátizsákot! – köhögte még mindig görnyedten. Az egyik fekete ruhás eltűnt az ajtóban és kisvártatva egy táskával a kezében tért vissza. Kihúzta a cipzárakat és tartalmát az asztalra szórta. Apró füstgránátok, üvegfogó tappancsok, lángvágó, gyémántfejes üvegvágó, lézerszkenneres távcs , éjjellátók, lehallgatók, kis laptop és még néhány felismerhetetlen kütyü hullott az asztalra, rengeteg papír társaságában. A kommandóparancsnok tekintetét a hadnagyra szegezte, aki egy vállrándítással válaszolt. A lord két test re mellette állt, megindulásra készen, és csupán egy rossz mozdulatra vártak. Georg nem volt annyira rült, hogy összekötözött helyzetében még jobban magára haragítson két tagbaszakadt ver legényt, mert másnak nem igen lehetett nevezni ket. Ártatlan szemmel, némán pislogott rájuk. – Hova készültek betörni? A Buckingham-palotába? – kérdezte Nieser. – Ugyan, ahhoz egy válltáska is elég lett volna – bújt ki a kisördög Georgból. A tiszt összeszedte a fotókat és átadta a lordnak. – A kend s asszony Stroganovic menye – mondta tisztes távolságot tartva Fritz. – Ellen rizzék! – adta oda a képet az angol a tisztnek. Fritz kihúzta magát, és kicsit megkönnyebbült, látva, hogy egyáltalán foglalkoznak az állításaival, azok után, amit műveltek.

– Ha megengedi – kezdte lassan –, nem ártana tisztázni Broman eltűnésének körülményeit. Azt gyanítom, nagy bajban van! – Ön igazán sajátságos módon érvel – nyerte vissza a hangját a lord. – De ha valóban igaza van, akkor a veszély még nem hárult el. – Javaslom, kérjék le a kamerák képeit Broman eltűnésének környékén, és faggassák ki a szemtanúkat, hogy látták-e ott ezt a n t, vagy az öreg partizánok bármelyikét. Ha ott is feltűntek, akkor nincs kétség afel l, hogy kik állnak a merényletek mögött! Nieser parancsnok kérd n nézett az angolra, aki egy bólintással beleegyezett a kért adatok megszerzésébe. – De ha téved… – emelte fel egy pillanatra a hangját Lord Hanson –, akkor börtönben fog megrohadni, ezt garantálom! – Állok elébe – bólintott Fritz. Pár perc múlva az összes bekért adat egy laptop képerny jén volt, és Zoran Djundic segítségével kielemezték a képeket. Fritz maga is meglep dött, hogy a kemény szerb mennyire fél a partizánok dühét l. Akár az anyját is képes lett volna eladni, csak hogy mentse a b rét. – Amíg a felvételeket nézegetik, szeretném felhívni a magyarországi összeköt met, hátha jutott valamire – szólalt meg újra Fritz. – Jó, de szeretném hallani azt a beszélgetést – egyezett bele a lord. – Természetesen – bólintott a tábornok. Lord Hanson most már saját embereit ugráltatta, és az ügynökökkel kezdett együtt dolgozni. – Uram, megvan a védett vonal – lépett hozzá a test r. – Adja oda Mr. Maiernak! Fritz elvette a telefont és tárcsázott. A vonal túlvégén ismer s hang jelentkezett be, ekkor megnyomta a kihangosítót. – Szervusz, Wolfi! – Fritz! Honnan beszélsz!? – A fest i Svájcból – nézett körül a tábornok. – Nem vagyok egyedül, a beszélgetést hallják még legalább nyolcan, köztük Lord Charles Hanson és Zoran Djundic. – Djundic? Mi a fenét keres ott?! – kérdezte Wolfi döbbenten. – Dahl hadnaggyal kicsit meghekkeltük a tanúvédelmi program adatait, és eljöttünk meglátogatni a barátunkat, csak id közben társaságot kaptunk – felelte diplomatikusan Fritz.

– Tehát elfogtak benneteket?! – Igen, és ami azt illeti, szívesen vennék néhány jó hírt – sóhajtotta Fritz. – Sajnálom, Fritz, nem tudok ilyennel szolgálni – hallatszott Wolfi lehangoló hangja. – Az egyetlen kapcsolat, aki elvezetett volna a megbízóhoz, meghalt. Kinyírták. Vagy, ha úgy jobban tetszik: a hivatalos változat szerint tragikus balesetben elhunyt. lett volna az egyetlen, aki tisztázhatta volna Tomot és a csapatot. Most megint sötétben tapogatózunk. – Tudsz valamit a többiekr l? – kérdezte Fritz, remélve, hogy Wolfi nem olyan rült, hogy kiadja az angolok el tt hollétüket. Ezt a kérdést azonban muszáj volt feltennie. – Semmi nyomuk – hangzott a válasz. Fritz remélte, hogy mindez nem igaz. – Lévait riztetjük a kórháznál, egy hajszálon múlt, hogy nem maradt ott a balesetben. A lövedék csúnya roncsolást végzett a vállában, a tüdeje pedig megsérült. Lord Hanson némán hallgatta a beszélgetést, ami meger síteni látszott Fritz eddigi állításait. – Mr… – szólt közbe az angol. – Wolfberg János ezredes – segítette ki Wolfi. – Mr. Wolfberg, Lord Hanson vagyok, az MI6 kelet-európai részlegének irányítója! Ha jól sejtem, korábban már dolgoztunk együtt. – Csak áttételesen, uram! – adta meg Wolfi a tiszteletet a magas rangú MI6-esnek. – A tábornok mutatott egy képet a kollégáimnak, egy középkorú n van rajta, Karola Stroganovic. Úgy néz ki, hogy köze van a Braun rmester ellen elkövetett gyilkossághoz. Most ellen rizzük a londoni terrorfenyegetés helyszínén rögzített képeket. Arra kérném önt, vizsgálják át a magyarországi helyszíneket az önök sebesült társa, illetve a halálos baleset kapcsán. – Örömmel, uram – felelte Wolfi, majd egy kicsit habozott. Érezhet volt a hangján, hogy még nem fejezte be. – Elnézést, Stroganovicot mondott? – Van még valami, amir l beszámolna? – kérdezte Lord Hanson. Kis tétovázás volt érzékelhet Wolfi részér l, Fritz ebb l arra következtetett, hogy mégiscsak van valami fejlemény odaát, és Wolfi

épp azon gondolkozik, hogyan ossza meg az információt a nélkül, hogy lebuktassa a csapatot. – Ami azt illeti, igen – döntött végül Wolfi. – Úgy néz ki, hogy a magyarországi helyszíneken is azonosítani tudtunk egy öreg partizánt, Drakulic köreib l. A neve Zergal Ladivic, ha kívánja, átküldöm az anyagait és a fotóját, talán segíti az önök munkáját. – Az jó lenne, van itt egy partizánszakért – szólt bele a beszélgetésbe ismét Fritz. – Djundic – helyeselt Wolfi. – Rendben, átadom a telefont egy kollégának, akivel megbeszélhetik az információcsere részleteit. Köszönöm a segítségét, Mr. Wolfberg – búcsúzott a lord és már át is adta a telefont az egyik komputeres szakembernek. – Vegyék le róluk a bilincset! – utasította embereit ezután. Fritz egészen felvillanyozódott az események láttán, a körülményeket leszámítva jobban nem is sülhetett volna el svájci kitér jük. – Kérem, kövessen – lépett az egyik fekete ruhás tiszt Georghoz, és levette a bilincseket. A hadnagy felállt, kinyújtóztatta tagjait, majd a test rök éget szemének kereszttüzében elindult az ügynök után. Nem állhatta meg, hogy egy hirtelen mozdulatot ne tegyen kezével a test r mellé érve, aki azonnal ütésre emelte az öklét, de Georg csak vigyorogva végigsimított a haján. – Hadnagy… – mordult rá Fritz – Igen uram! – lépett közelebb Georg. – Hagyd abba a provokálást, és tedd hasznossá magad! – mutatott a laptopra, és Georg azonnal leült a számítógéphez, hogy minden hasznos információt kielemezhessenek. – A kamerák képei használhatatlanok voltak, de most jeleztek vissza a londoni kollégák, hogy a kiköt ben, a fényképek alapján dokkmunkások felismerték Karola Stroganovicot – mondta a svájci parancsnok. – A vele lév férfiakról nem tudtak személyleírást adni, de a n t nagyon az eszükbe vésték, mert nem sok fehérnép jár arrafelé. Fritz felkapta a fejét. Ez az ügy egyre szövevényesebb lett. Most már angol barátjuk miatt is aggódni kezdett.

– Georg, vesd be minden tudásodat és technikai csodádat, mert meg kell találnunk Bromant!

SZERBIA, ZENICA, KÓRHÁZ 2005. JÚNIUS 8. 11:45 Broman már feladta kitörési szándékait. Csak ült a hideg fehér cellában, és úgy érezte, valami elmegyógyintézetbe hurcolták. Fehérre meszelt falak vették körbe, közöttük egy vaságy állt, aminek a matraca rögzítve volt, még a leped t is hozzávarrták, hogy ne tehessen kárt magában. A sarokban egy tet nélküli fajansz bűzölgött, ha szükségét érezné, és egy kicsi mosdókagyló volt mellette a falon, amolyan vandálbiztos kivitelű. Cip it, nyakkend jét elvették. Inge gyűrötten lógott rajta, és öltönynadrágjára is ráfért volna egy tisztítás. Teste izzadtságszagot árasztott, külseje ápolatlan volt. Rettent kényelmetlenül érezte magát. Broman az a fajta ember volt, aki rendkívül sokat adott ápolt megjelenésére. Most magát is kinevette, milyen hiú is tud lenni az ember? Megsimogatta az állát, a borosta sisteregve karcolta végig finom tenyerét; ebb l arra következtetett, hogy egyrészt borzalmasan nézhet ki, de ami ennél is fontosabb volt, hogy legalább két napja tartják fogva itt. Gyomra hangos korgással jelezte, hogy ideje volna már enni valamit. A vasajtó felé nézett, ahol a földön hevert egy katonai menzás tálca tányérok és ev eszközök nélkül, különböz alakú mélyedésekkel, amiben megnevezhetetlen színű és állagú ételt adtak neki. A sárgás masszát krumplipürének gondolta, az alaktalan, zöldes-sárgás, darálthúsból készült valami pedig fasírt lehetett, de a szaga sem volt ínycsiklandó, és így, egy nap után a látványa sem. Akkor sem nyúlt volna hozzá, ha egyenesen Londonból hozzák. Jól tudta, a fogság els szabálya: Ne fogadj el ételt! Méreg vagy drog lehet benne. Legalábbis addig ne tedd, amíg nem bizonyosodsz meg róla, hogy mi a szándékuk, életben akarnak-e

hagyni, vagy sem. Broman ezt még nem tudta eldönteni, fogalma sem volt, miért van még életben. A kezét nézte, és nem fért a fejébe, hogy miért vágták le a körmeit, és ahogy beletúrt a hajába, a megszokottnál rövidebbnek érezte a szálakat. Azon tűn dött, talán csak kiment a fejéb l, hogy levágatta volna, de sehogyan sem tudott rá emlékezni. Végül aztán nem tulajdonított mindennek túl nagy jelent séget, hiszen nagyobb gondja is akadt ennél. Felállt az ágyról és újra körbesétált a cellában, valami kitörési pontot kutatva, de az apró ablak, ami a fal legtetején helyezkedett el, inkább egy akna aljának nézett ki. Esélye sem volt felmászni odáig, vagy kiférni a nyíláson, még ha el is tudta volna távolítani az alkar vastagságú rácsokat. Az egyetlen, amit az ablakról kideríthetett, hogy tudatosult benne, egy pincében van, és odakint nappali a világosság. A csönd már kezdte idegesíteni, bárhogy is fülelt, nem hallott semmit odakintr l, szinte már rjít en néma volt minden. Csupán a saját hangja visszhangzott bels fülében. Mérgesen odament a vasajtóhoz és dörömbölni kezdett. – Engedjenek ki! – kiabálta. – Tudom, hogy hallanak odakint! Figyelt, de nem jött válasz, így kis id után feladta. Kétsége sem volt afel l, hogy a szerbek műve mindez, de vajon kire kell még várnia? Drakuliccsal szinte mindennapi kapcsolatban állt az utóbbi id ben, és a jelen helyzetben nem ismert nála nagyobb hatalmú vezet t. Az id múlásával egyre tisztábban rajzolódott ki el tte egy borzalmas gondolat: azért nem öltek még meg, mert példát akarnak velem statuálni! Megrázta a fejét, hogy elhessegesse a szörnyű képeket. Tudta, hogy valami olyasmi vár rá is. Nem akart félni, mégis minden idegszála pattanásig feszült. Nem akarta megtenni elrablóinak azt a szívességet, hogy földön csúszva könyörögjön az életéért, vagy végignézzék, ahogy zokogva megtörik magányos cellájában, de ehhez mindent lebíró önkontrollra volt szüksége. Ismerte ezt a vallatási típust, amikor akár több napra is magára hagyják az embert, hogy saját magát rölje fel, de eddig csak olvasott róla. Az adott helyzetben azonban el kellett ismernie, hogy a módszer igen hatásos. Az embert akaratlanul is elöntik a rossz gondolatok. Broman képzett MI6 ügynök volt, és habár hosszú ideje annak, hogy terepen dolgozott, a megtanítottakat nem felejtette el. Számításai szerint már legalább két napja tarthatták fogságban, és nem tudhatta mikor lesz ennek vége. Bár a valóság

sokban eltért az elmélett l, tudta, hogy valamivel le kell kötnie elméjét, hogy ne tébolyodjon meg. A fél napot azzal töltötte, hogy fel-alá sétálgatott, és próbálta összerakni a kockákat. A hirtelen rászakadt szabadid legalább azt a jó hatást megtette, hogy távolról tudott ránézni az eseményekre, és egyre jobban igazat adott legels megérzéseinek, miszerint cs be húzták. Ahogy végiggondolta a beérkezett információkat, a pánikot, amit a terrorfenyegetettség híre kiváltott, és a töketlen lord reakcióit, meg kellett hagynia, hogy a terv els osztályú volt. Hogyan kényszeríthetnek térdre egy nagyhatalmat? Terrorfenyegetettséggel! Olyankor még a legádázabb ellenség is szövetséges lesz, ha bármiben a segítségünkre lehet – bosszankodott. Most már tudta, soha nem lett volna szabad felvennie a kapcsolatot Drakuliccsal, ugyanis a szerbeknek pontosan ez volt a céljuk. Járkálás közben már annyira belefeledkezett a gondolataiba, hogy szinte el is felejtette, hol van. Minden apró mozzanatot újra és újra átgondolt, összerakott, szinte fényesen villogtak a hibák el tte, amiket elkövettek. Pontosan tudta, hogy a határ menti rajtaütés csak színjáték volt, azért, hogy a kívánt információkat juttassák el hozzá. Hogy beinduljon a gépezet. És mindezt miért? Hogy Drakulic elnyerje egy nagyhatalom bizalmát, ami adott esetben újra politikai hatalomhoz segítheti… – csóválta meg a fejét. – Milyen ostoba is voltam! Ráadásul én ajánlottam fel, hogy megkeresem! Legszívesebben elsüllyedt volna szégyenében, hogy mennyire engedte magát megvezetni. De azért az megelégedéssel töltötte el, hogy szándékai ellenére Drakulic nem került olyan közel a tűzhöz, legalábbis még nem. És most mi a fenét akar még t lem? – tért vissza gondolataival a cellába. Hátát a falnak vetette, karba tett kézzel gondolkodott. Szemei megállapodtak a szemközti mosdó csapján. Az apró króm szaniter elnyújtva tükrözte vissza alakját. – Bosszút állni rajtam! – hangzott az egyszerű válasz. Hirtelen olyan világos lett el tte minden, mint a nap. – Ezért kellett belekeverni Fritzéket is. Mindenkin bosszút akarnak állni, akinek Gojkovic elfogásához valami köze lehetett…

*

– Hogy állunk? – kérdezte Drakulic, a kényszerszoba melletti helyiség képerny jére pillantva. A kórháznak ezt a régi épületét csak krematóriumnak és raktárnak használták. Családja révén Drakulic nagy hatalommal és befolyással bírt az egészségügy területén is, szó nélkül átengedték neki a lezárt épületrészt kísérletezés céljára. Saját emberein kívül senki nem tudta, mi folyik ott, de amúgy sem volt szokás kérdéseket szegezni a volt kormánybiztosnak. Tekintélye az id k folyamán mit sem csorbult, talán csak a legfiatalabb generáció nem tudta, ki volt korábban. A monitoron fekete-fehér kép mutatta Broman mozgását. – Járkál – mondta a megfigyel . – Úgy néz ki, több id re van szükség, hogy megtörjön. – Napestig várhatnánk – dünnyögte Drakulic –, ezeket kiképzik. – Próbáljuk meg más eszközökkel – ajánlotta a sihederkorú megfigyel . Drakulic az operátor mögötti műt sasztalkára pillantott, ahol steril orvosi szerszámok sorakoztak. Gondolatban megborzongott az éles szikék és fogók láttán, de kifelé természetesen nem mutatott semmit. Megvetette a fiatal, tapasztalatlan mitugrászokat, akiknek fogalmuk sem volt, mit beszélnek. Ez a fiatal katona Broman kisujjával sem ért fel, nem volt akkora tapasztalata, és még szinte semmit sem ért el az életben, mégis neki akart menni mindenféle kínzóeszközzel. – Nem, fiacskám! – jelentette ki nyersen Drakulic. Soha nem tudta levetk zni eredeti, tanári szakmáját, és ennek megfelel en magyarázott, ha alkalom nyílt rá. – Az az ember rettent sokat tud a világ egyik legnagyobb hírszerz szervezetének munkájáról. Nekünk használható információk kellenek, nem olyanok, amiket kényszer hatására talál ki! – utalt a kínzás hátulüt jére. – A cél az, hogy belássa, az a legjobb, ha magától átáll – magyarázta, aztán elgondolkodott. – Erre azért kis esélyt látok, de egyébként sem csonkíthatjuk meg a testét, mert egész másra kell nekünk – állította le a fiatal operátor kicsapongó gondolatait. Elég sok túlbuzgó zöldfülűvel volt már dolga, nem szeretett velük dolgozni. Ezeket mind valami bizonyítási kényszer mozgatta, ha a közelébe kerültek. Mindenki meg akart felelni a keménykezű Drakulicnak, de soha nem gondolták át, hogy mikor mi a leghasznosabb lépés. Drakulic, legendájával ellentétben nem volt igazán keménykezű. Nem szerette nézni a kínzásokat, azt szerette,

ha eredménye van a kihallgatásnak. Ha ez kínzással járt, azt nem bánta, de nem élvezkedett annak módjában, számára ez csupán üzlet volt. Jéghideg, érzelemmentes üzlet, és mindig nagy volt a tét. Bárcsak Milos intézné ezt is! Akkor nem kellene mindenre magamnak felügyelnem! – sóhajtott magában. Az összekuszálódott események szétszaggatták a csapatot, és most nélküle kellett boldogulnia. – Mit kíván, mit tegyek? – kérdezte a fiatal megfigyel . – Amit eddig is. Figyeld a kamerákat! Én pedig bemegyek.

* Egyszer csak nyílt a cellaajtó és maga Drakulic lépett be rajta. Broman felpattant az ágyról, és legszívesebben nekiment volna, de meglátta az ajtó el tt várakozó, felfegyverzett test rséget, és tudta, hogy semmi esélye sem lenne er szakkal kijutni. Túlságosan régóta nem volt terepen, hogy egymaga felvegye a küzdelmet Drakulic embereivel. – Mit akar t lem!? – kérdezte felháborodott hangon, egy lépésnyi távolságra megállva Drakulic el tt. Gyűlölte, hogy mezítláb, rongyosan kell elé állnia, már a helyzetb l adódóan is csökkent a tekintélye, és a tárgyalás nem egy szintr l indult. – Gondoltam érdekli, miért hozattam ide – válaszolta nyájasan Drakulic. – Magát el fogják kapni! – vágott vissza Broman, nem is tör dve a kérdéssel. – Fogva tart egy angol állampolgárt, egy magas rangú MI6tisztet, ezek közül bármelyikért azonnal életfogytiglanra ítélik! – Ugyan, barátom – nevetett Drakulic –, maga vaktában fenyeget zik. – Azt hiszi, túljárhat bárkinek az eszén? Már valószínűleg keresnek, és a szálakat fel fogják göngyölíteni, hamarabb, mint képzelné! – Broman, maga nincs tisztában a helyzetével – intette le Drakulic egy unott kézlegyintéssel. – Ön Angliából olyan gyorsan, és annyira nyom nélkül tűnt el, mint a kámfor, mondhatni, angolosan távozott… – mosolygott a saját szóviccén. – Tette mindezt azok után, hogy a londoni metróban robbantó terrorista személye ismertté vált. A

f nökei azt hiszik, maga azért lépett le olyan gyorsan, mert valami köze volt a történtekhez. Lord Hanson igazán kiváló szakember – nyomta meg gúnyosan az utolsó szavakat, és elkezdett kényelmes léptekkel járkálni, miközben egyik kezével gesztikulált. – Eleinte azt hittem, csak hátráltat bennünket, de most már úgy gondolom, kifejezetten szerencse, hogy kapta ezt a fontos posztot. Azt kell mondjam, mindenben a segítségünkre van – mosolygott hamiskásan. – Önnek igaza van abban, hogy keresik magát, de nem azért, hogy kiszabadítsák, hanem azért, mert bűnösnek hiszik. Úgyhogy ne számítson felment csapatokra! Broman nem mutatta döbbenetét az elhangzottakkal kapcsolatban, inkább megpróbált további információkat kihúzni Drakulicból. – Mire volt jó ez az egész? Miért kellett Nagy-Britanniát terrortámadással fenyegetni? – kérdezte, noha már sejtette a választ. – Azért, barátom, hogy végre felébredjenek odaát – mondta Drakulic komoly hangnemre váltva és látszott rajta, hogy Broman kényes témára terelte a szót. – Maguk azt képzelik, hogy több száz, több ezer kilométerr l megmondhatják nekünk, hogy hogyan éljünk, és ezzel minden el van intézve! Fogalmuk sincs, hogy az rült embargóikkal, meg feltételeikkel mennyire élhetetlenné tették az országunkat! – Egy ország megélhetése nem alapulhat drog- és cigarettakereskedelmen! – érvelt Broman nyugodt hangon. Látszólag fordult a kocka, most irányította a társalgást. – Miért, maguknál nem a dohány- és az italeladások után kapják a legnagyobb adóbevételt? – kérdezett vissza Drakulic, maga is visszavéve vehemens hangneméb l. – Az törvényes keretek közt zajlik. – Ugyan – legyintett újra Drakulic –, a törvényt mindenki maga hozza. Egyébként felfoghatnák végre, a Balkán és Kelet-Európa csak az er b l ért. Gondolja véletlen volt, hogy a terrortámadást választottam eszközként, hogy visszajussak a hatalomba? Egész Európa retteg attól, ami a világban zajlik. Azoktól a változásoktól, amelyek nem kezelhet k kesztyűs kézzel. Évszázadok óta a Balkán és az én országom volt az ütköz zóna az iszlámmal szemben. De önök még ezt az alapigazságot sem értették meg. Olyan apróságok is zavarták Európa nagyjait, hogy Szerbia elnökének családja

csempészetb l él, miközben egyetlen eurót sem adtak annak érdekében, hogy Európát megvédjük. Amíg a mi szabályaink szerint zajlott az élet a Balkánon, visszafogtuk a muszlim széls ségeseket. Európa semmit nem tudott a dzsihádról. Ma ott tartanak, hogy a saját állampolgáraik támadják meg Londont és akarják elpusztítani. Ma London, holnap Berlin vagy Párizs… – Mert ön felbujtotta ket – tette hozzá Broman. – Ugyan már, én vagy más… – legyintett Drakulic. – Egyébként meg örülhetne, hiszen nekem köszönheti, hogy nem történt katasztrófa. Csak és kizárólag azért nem lett nagyobb baj, mert én úgy akartam. Ha nem cselekszem, most fogkefével kapargathatnák a radioaktív port mindenr l és mindenkir l. – Ne várja, hogy hálálkodjak! – nézett rá megvet en Broman. – Pedig jobban tenné – mondta Drakulic. – Felhívtam a figyelmet a leggyengébb pontjukra. – A leggyengébbre? – fonta karba kezeit maga el tt Broman. – Nagy Britannia a világ egyik leger sebb nemzete. Régen is és ma is. Megbirkózunk mindennel. – Valóban? – nevetett Drakulic. – Pedig annyira tartanak a terrortámadásoktól, hogy maga hajlandó volt még velem is szövetkezni. Velem, az esküdt ellenségével – Broman torka összeszorult, de állta Drakulic tekintetét. – Az önök oly nagyra tartott nyugati civilizációja gyenge, mint a harmat – gesztikulált tovább Drakulic, újabb kisel adásba kezdve. – Rettegnek a terrortól. Elég volt csak egy kis nyomást gyakorolnom magukra, és máris megtettek mindent, amit kértem. Elég elhinteni a félelem magvát az emberek agyában, és kész a káosz. Maguk tehetetlenek. Még hogy maguk nem tárgyalnak terroristákkal? Állandóan azt teszik. – Téved. Mi komolyan vesszük a terroristák kiszűrését. Távol tartjuk az iszlám széls ségeseket – felelte Broman. – Tudja vicces, hogy ezt épp most mondja, amikor bomba robbant a londoni metróban – nézett rá Drakulic. – Még azt sem vették észre, hogy az iszlám szép csendben begyűrűzött az országukba. Nos, hódítani nem csak er szak útján lehet. Maguk azt hitték friss munkaer t fogadnak be, aztán lassan megépültek a mecsetek, egész városrészeket foglaltak el a muszlim közösségek. Az iskolákban és hivatalokban külön f znek rájuk, mert k nem eszik azt, amit a

keresztények, az asszonyaik burkát és nikábot hordhatnak, néhol külön öltöz t építenek nekik, hogy ne legyen kellemetlen számukra együtt öltözni a nyugati emberekkel. S t, sok helyütt már karácsonyfát sem állítanak az európai városokban, nehogy sértse a vallásukat. Ugyan Broman, ismerje be, hogy saját magukat gy zték le, és most már kezd kicsúszni a talaj a lábuk alól. – Amit maga behódolásnak lát, azt mi demokráciának hívjuk – nyomatékosította Broman. – Európa ett l jó hely. Felvesszük a harcot a terroristákkal, és segítünk azoknak, akik rászorulnak. – Ezt maga sem gondolja komolyan – nézett rá Drakulic. – Mégis mit tanultak Irakból és Afganisztánból? Odamentek a terror ellen harcolni, hatalmas sikereket kommunikálnak, de valójában a megjelenésük óta robbanásszerűen n tt a terrorista sejtek száma. Maguk nem megszüntetik a terrorszervezeteket, hanem szaporítják. Mindenki tudja, hogy a Nyugat-Balkánon van Európa egyik legnagyobb kiképz tábora. Higgye el, maguknak is egyszerűbb lenne, ha ránk hagynák a Balkán felügyeletét. A megrendezett terrortámadásokkal az volt a célom, hogy rájöjjenek, ha békén hagynak minket, akkor önök is nyugodtabban alhatnak! – Az önök országa egy forrongó gócpont, ami bármikor robbanhat – fordult Broman Drakulic felé. – Mégis miért higgyem el, hogy kordában tudja tartani a széls ségeseket? – Mi az országon belül rendeztük eddig is a vallási problémákat, amivel önöknek nem kellett ez idáig foglalkozniuk – magyarázta Drakulic. – Ön a muszlimok legyilkolására gondol!? – háborodott fel Broman. – Vallási köntösbe bújtatja a haszonszerzésért indított háborújukat?! – Maga beszél? – nézett rá sértetten Drakulic. – A nagy testvér Amerikával milyen jogon állomásoznak immár évek óta Afganisztánban vagy Irakban? Azt a háborút sem a vallási ellentétek szították, csupán olajlel helyekre volt szükségük! Engem ne ítéljen el egy hivatalnok olyan országból, amelyik kénye-kedvére szállhat meg más államokat, és ellen rzése alatt tartja azok fegyverkezését, vagy a gazdaságát! Köszönjük, de Szerbia nagyon jól meg tud állni a saját lábán, ha önök nem szólnak bele.

– Amíg nincs rá garancia, hogy olyan vezet lép Szerbia élére, aki kész véget vetni a vallási ellentéteken alapuló háborúknak, addig a nagyobb hatalmaknak bele kell szólnia az önök életébe, hogy ne történhessen meg újra az, ami 1992-ben – mondta Broman. – Önök tönkretették a gazdaságunkat, ennek eredményeképpen fellendült a feketepiac, a bűnözés! Nem hagytak mozgásteret, és ez lett az eredménye. Gondolja végig! 1992-ben az ENSZ legnagyobbjai, Nagy-Britannia és az USA elrendelték az embargót, ami miatt szépen virágozni kezdett a feketegazdaság. Mire rájöttek, hogy hibáztak, már kés volt, a hibákat pedig senki sem szereti bevallani, ezért úgy döntöttek, hogy 1999-ben lebombázzák Szerbiát. Szép kis terv volt, mondhatom – válaszolta Drakulic. – Nekem ne szónokoljon egy olyan ember, aki a háborúból gazdagodott meg! – támadott vissza Broman. – Ismerem az ön aktáját, a családját, beható tanulmányokat készítettünk az MI6-ben a Drakulicklánról. Tudok a háború alatt szerzett műkincseir l, arról, hogy milyen részesedése van az épít ipari cégekben, amelyek a háború alatt lerombolt építményeket hozzák helyre. Vagy, hogy a családjáé a teljes gyógyszeripar. Ha el is hinném, hogy a Nyugat gúzsba kötötte Szerbia gazdaságát, ne egy olyan ember mondja ezt nekem, aki a saját vagyona miatt aggódik igazán! – Mondja ezt ön, aki olyan miniszterelnököt szolgál, akit ugyancsak Hága elé cipelhetnének az iraki háború kapcsán – válaszolt tényekkel Drakulic. – Mondja, miben különbözik Gojkovic munkássága az övét l? – Sok mindenben. És bár lehet, hogy bizonyos témákat illet en kezet foghatna a miniszterelnökömmel… – Látja, ez még megtörténhet – csapott le a mondatra Drakulic. – És ha segít nekem ebben, akkor még életben is hagyom. – Broman képtelen volt leplezni meglepettségét. – Tudja, az olyan kis államoknak, mint Szerbia szüksége van egy er s szövetségesre – kezdett bele tanári monológjába Drakulic –, csak így lehet gazdaságilag meghatározó szerepe Közép-Európában. Ezt kétféle módon tehetjük: vagy kiszolgálunk egy nagyhatalmat – ahogy tettük négyszáz éven át a Török Birodalommal – vagy tehetetlenségüknél fogva manipuláljuk ket, a saját céljaink érdekében… – Tudom, például egy terrortámadással – ismételte meg Broman.

– Igen, tudja, négyszáz évnyi török és negyvenévnyi kommunista uralom után igazán megpróbálhatjuk a másik utat járni. – Csak egyet mondjon, akinek sikerült – felelte Broman. – Svájc például mindenkivel elhitette, hogy oda kell vinni a pénzt – vágta rá Drakulic. – Mégsem terrorizált senkit! – A származásunkból adódóan más eszközöket használunk… – tárta szét karját Drakulic, mintha csak kávéf z kr l folytatnának eszmecserét. – Nos, visszatérve hozzánk, nézzük a tényeket! A maga státuszának Angliában már vége. A saját f nöke kívánja letartóztatni a hazája ellen elkövetett bűnök vádjával. Én nyilván csak akkor hagyom életben, ha értékes információkat tud átadni nekem. Mint üzletember, hajlandó vagyok többet is áldozni a tudásáért. Kényelmes, luxus életet ajánlok fel, valahol egy tengerparton. – Milyen gáláns… – mondta megvetéssel vegyes csodálkozással Broman. Hirtelen elgyengült a lába, legszívesebben leült volna az ágyra, hogy feldolgozza a hallottakat, de nem tehette, mert akkor Drakulic helyzeti fölénybe került volna. – A balkáni gazdaság ura segít jobbot kínál? Mindezt nyilván nem önzetlenül… – Látom, alaposan felkészült bel lem – mondta Drakulic immár kissé ingerültebben. – Azt akarja, hogy áruló legyek? Egy besúgó spicli? – nevezte nevén a dolgokat Broman. – Nem ez lenne az els alkalom az MI6 életében – húzta fel szemöldökét Drakulic, kikerülve az egyenes választ. – Gordonra gondol? – telt meg gyűlölettel Broman hangja. – Nem – tűn dött Drakulic –, sokkal inkább az 1960-as évekre. Amikor… – … az MI6 kelet-európai f nökét és a helyettesét is beszervezték a szovjetek… – fejezte be a mondatot Broman. Az eset fájó pont volt az MI6 életében. – Minden tíz évben lebukik önöknél egy kém, most miért éppen ne maga legyen az? – gesztikulált szélesen karjaival Drakulic, olyan könnyedén megformálva a szavakat, mintha a világ legegyszerűbb dolgáról lenne szó. – Mégiscsak jobb, mint egy börtönben ücsörögni, vagy épp egy koporsóban heverni – hallotta valahonnan kívülr l Drakulic lekezel hangját.

Bármennyire is hihetetlennek tűnt, Broman nem tudott mivel visszavágni. Komolyan elgondolkozott, mert Drakulic érvei meggy z ek voltak. Feleségén kívül nem várta senki a szigetországban. Egy pillanatra eljátszott a gondolattal, milyen lenne egy tengerparti villában élni, gondtalanul megöregedni, aztán… azonnal meg is undorodott saját magától. Cseppet sem esett nehezére a döntés: inkább a halál. – Maga aljas manipulátor. Semmi sem támasztja alá a szavait! Meg fognak keresni, és ha elítélnek olyasmiért, amiket nem tettem, hát majd törvényes úton bizonyítom az igazamat! – Maga borzalmasan naiv, Broman! Ilyen vádakkal tíz évekre bebörtönzik, miel tt egyáltalán kiírnák a tárgyalását – mondta Drakulic. – És nem lát az orra hegyéig sem! Az én törekvéseim a békét szorgalmazzák. Túl sokáig voltunk megszállás alatt, kijár nekünk is a béke. Még akkor is, ha ehhez rögös út vezet, jó néhány emberélettel kikövezve. Önnek most történelemformáló lehet séget kínálok. Broman a fejét rázta, szemei összeszűkültek, megvetéssel nézte fogva tartóját. – Ez csak szánalmas önbecsapás arról, ahogy megmagyarázza a tetteit. Valójában ön egy tolvaj, aki mindenáron vissza akar térni a hatalomba. Egy gyilkos parazita, aki hasznot húz mások nyomorúságából, amit maga idézett el ! – Nem hiszem, hogy ez a hangnem lenne a hosszú élet titka – szólt ingerülten Drakulic. – Értem fognak jönni, és higgye el, megvannak a kapcsolataim, bizonyítékaim, hogy súlyt kapjanak a szavaim a hazámban – válaszolta Broman. – Ebben nem kételkedem, csakhogy már nem lesz alkalma felhasználni mindezt – állt meg Drakulic Bromannal szemben. Szemei hideg acélként szúrták keresztül Broman tekintetét. Az angol a beszélgetés alatt most el ször érzett félelmet. – Meg fognak találni – ismételte halkabban, inkább magát biztatva. – Persze, hogy meg – bólogatott Drakulic –, hiszen maga viszi az üzenetet.

Bromant elöntötte a düh. Nekiugrott Drakulicnak, de abban a pillanatban berontott a test rség az ajtó mögül, és egy szemvillanás alatt a földre teperték. – Ne! – szólt rájuk Drakulic, amikor az ájulásig akarták verni. Azt akarta, hogy az angol hallja az utolsó szavait. – Maga szemét, akkor miért nem ölet meg most!? Essünk túl rajta! – üvöltötte a földön fekve Broman. – Látja, már megint maga akar diktálni – mosolygott fölényesen Drakulic. – Ennél sokkal élesebb eszűnek gondoltam! Mi el nyöm származna bel le, ha csak úgy kivégeztetném magát? – A bosszú, mi más? – Bosszú? – nevetett Drakulic. – Az a vén partizánokat hajtja, ezért kapták meg a maga kis csapatát. Nekem sokkal több és komolyabb szándékom van magával! Szépen elviszi ezt a kis balhét, amit a terroristák keltettek, és én, mint Anglia legf bb bizalmasa, egyre közelebb kerülök a hatalomhoz. – Akkor siessen, mert ha megtalálnak, a maga tervének l ttek! – támadt vissza Broman. – Már megtalálták. Legalábbis forró nyomot követnek fent Finnországban – mondta Drakulic. – Biztosan gondolkozott már azon, hogy miért vágtuk le a körmét, meg a haját. Nos, tájékoztatom, hogy ennél jóval több DNS-mintát gyűjtöttünk be. Egyik emberem, aki mellesleg nagyon hasonlít önre, most éppen a helsinki Grand Hotelben szállt meg a maga irataival. Amikor a nyomára akadnak, kétség sem férhet hozzá, hogy maga ott volt a szállodában. Megtalálják a körmeit, a hajszálait a mosdóban, s t még a WC-kagylóban is találnak önt l használható mintákat. Ezután elutazik Dél-Afrikába, így még egyértelműbbé válik mindenki számára, hogy ön menekülésben van. A bankszámláját már felturbóztuk a terrortámadások után. Aztán tíz nap múlva Afganisztán és Pakisztán határán egy tálib tábor mellett megtalálják a hulláját. Egyértelmű lesz, hogy maga benne volt a támadásban. Gordon után nem is lesz olyan nehéz ezt MI6-en belül elhinni. Most már érti, hogy miért van még mindig életben? – kérdezte Drakulic. – A holttestének is tökéletesnek kell lennie, nem halhat meg korábban, mint az ügyünk kívánja, mert manapság már túl fejlett tudomány a kórboncnoktan. Ezért van gumiszobában. Itt ugyanis nem

tud kárt tenni magában. Addig nem, amíg én nem akarom. Szóval ne aggódjon, Broman, nem sokára meghal!

MAGYARORSZÁG, BUDAPEST, OKTATÁSI KÖZPONT 2005. JÚNIUS 8. 13:16 Wolfi léptei visszhangoztak a gyéren megvilágított alagsori folyosón. A pince nedves falait csak egy-egy drótra kötött villanykörte világította meg, elnyújtott árnyakat rajzolva a dohos téglákra. Befordult a kazán melletti kis folyosón, és a szürke vasajtó felé tartott. Bentr l vidám hangok, nevetés szűr dött ki. Wolfi ellen rzésképpen el vette a telefonját. A térer nullán állt, a készülék a hálózat keresése funkciót ajánlotta fel. Wolfi elégedetten csúsztatta vissza a zsebébe. Ez a hely abszolút lehallgathatatlan! – konstatálta. Maximum egy becsempészett hangrögzít vel tudták volna ellopni a beszélgetésüket, de a vastag falak miatt egy küls lehallgatás lehet sége a nullával volt egyenl . Megigazította magán a zakót, és belépett a terembe. Mosolygós arcok, felé nyúló kezek köszöntötték, Wolfi megkönnyebbülten nyugtázta, hogy régi kollégái közül mindenki eljött a hívására. Hosszú id óta nem találkoztak, mégis mindenkinek ugyanolyan fiatalos tűz égett a szemében, mint tíz évvel ezel tt. A még mindig kölyökképű Ferike volt a legfiatalabb a csapatban, mára a különleges szolgálat helyettes vezet jévé nevezték ki, pedig alig múlt harminc. Talán volt az egyetlen, aki még kijárt bevetésekre, mint irányító. Ennek megfelel en volt a legedzettebb a kollégák közül. Magas, izmos alkatával, sűrű sötét hajával, világító kék szemével mindig is elbűvölte a gyengébbik nemet. Wolfinak eszébe villant, hogy hányszor használták ki az adottságait, ha az akció épp megkívánta. Az általában szakadt farmert és pólót visel Ferike most divatos

öltönynadrágot, és hozzá fehér inget viselt, a könyöke fölé feltűrt ingujjal, nyakánál hanyagul kigombolva hagyva a gallért, akár egy divatmagazinból is el léphetett volna. Mellette egészen furcsán festett Big Joe, a százhúsz kilós Nagy János, aki inkább pankrátorra hasonlított, mintsem rend rre. Termetének megfelel en mindig is volt a csapatban a nehézfiú, és sokszor osztották rá a rossz rend r szerepet. A kihallgatásokon nyers modorával és megjelenésével rendkívül jól sikerült megfélemlítenie a bűnöz ket a puszta jelenlétével. A hatalmas test azonban vajszívet takart, és egy nagyra n tt gyereket, aki még mindig rajongott a munkájáért. Noha a rend rségt l már régen leszerelt, továbbra is test rként dolgozott neves politikusok mellett. Wolfi kezet rázott vele, és elmosolyodott, mert furcsa volt t nyakkend ben és zakóban látnia. Utána Emil nyújtotta a kezét, akit Wolfi alig ismert fel. Az elmúlt id ben szakállt növesztett, hosszú göndör haját viszont rövidre vágatta. Csupán a huncutul világító szeme emlékeztetett a valaha ismert, filigrán srácra. sem volt többé rend r, egy gázszolgáltató cég biztonsági vezet i posztját töltötte be, így volt az egyetlen, aki halvány rózsaszín inget engedhetett meg magának, ki is rítt a fehér inges hivatalnokok közül. t követte Zoli, akit egykor Tom a saját utódjának gondolt a csoportban. Megfontolt arcú, er s testalkatú férfi volt, és mindenben a legjobbat akarta elérni, talán túlságosan is. Wolfi emlékezett rá, hogy Tom mennyire meg volt vele elégedve a vizsgák során, csupán némi rugalmasság hiányzott bel le a munka folyamán. Ahogy Wolfi most ránézett, úgy gondolta, ezt az utóbbi id ben bepótolhatta, mert egészen újfajta frizurát vágatott magának, amit korábban elképzelhetetlennek tartottak nála. Kissé merev stílusától eltekintve kiváló szakember volt, várhatólag el bb-utóbb saját csoportot képezhet ki. Várnai csak biccentett Wolfinak, hiszen k rengeteget találkoztak az elmúlt id szakban, karrierje ugyanúgy felfelé ívelt, mint Wolfié, hiszen lett a szakszolgálatok vezet je. Mellette Kis El zárta a sort, a csapat mindig optimista humorfoltja, Kistehén nagy barátja. Kis El igazi Jolly Jokernek számított, mert minden helyzetben és minden szinten bevethet volt. Épp olyan jól ugrott ejt erny vel, mint úszott teljes felszerelésben. Ha kellett, parancsokat adott ki és összefogta a csoportot, ha arról volt szó, akkor volt a legjobb beosztott. Szeretett

csapatban dolgozni, és mindent meg is tett a közösségért, de a küls söket ki nem állhatta. Kis El is a privát szférába távozott, és saját céget hozott létre, de a köztük lév megegyezés szerint bármikor visszahívhatták, ha szükség volt rá. Rajta is a szinte már egyenruhának számító öltöny, nyakkend , fehér ing kombináció díszelgett. Rövid sz ke haja már ritkább volt, mint egykor, és talán pocakot is eresztett, de még mindig kiváló formában volt. Wolfi végignézett a társaságon, amit egykor Tom és vezettek, és szíve megtelt melegséggel. Így elnézve a csapatot, nem is érezte olyan régnek azt, amikor még együtt mentek bevetésre. Azóta mindenki szétszéledt és építette a maga karrierjét, el is csodálkozott, hogy mindannyian jöttek az els szóra. – Heten, mint a gonoszok – állapította meg Wolfi. A társaságban halk nevetéshullám morajlott végig. – Jó újra látni titeket! De sajnos, nem ok nélkül hívtalak össze benneteket. Mint láthatjátok, nem teljes a létszám. Tom bajban van! Az arcokról lefagyott a mosoly, mintha mindenki átváltott volna munka üzemmódra. – És nincs egyedül – folytatta. – Elárulták ket, valaki a mieinkt l. Lévait megtámadták a napokban. Túlélte, de kórházban van, folyamatos rizet áll az ajtaja el tt. Kistehén Tommal van, és van még öt másik szerepl je a történetnek, akiket nem ismertek – vékony mappákat vett el . – Ezekb l mindent megtudhattok. Figyelmeztetlek benneteket, hogy a Lángpallos akció anyaga titkos, hatos szintű kódolású. A mostani akció pedig, amire kérni akarlak benneteket, egy nagy hatalmú politikus ellen irányul, úgyhogy aki nem kíván részt venni benne, azt kérem, hogy most menjen el! Egykori társai egyesével elvették Wolfitól a mappákat, ami meglehet sen jó érzéssel töltötte el. Senki sem visszakozott. – Az anyját! – hallotta Wolfi Big Joe kommentjeit, miközben olvasott. A kedves, nagydarab fickó már számtalanszor mentette meg az életét. Húsos nyaka, kopasz feje, tetovált válla inkább rémületet váltott ki az emberekb l, pedig egy kisbabát is rá lehetett volna bízni. Ferike a szemöldökét húzta fel egy-egy keményebb résznél, és csodálkozva mosolygott, néha elismer grimaszokat vágott. Zoli arcáról nem lehetett leolvasni semmit, de Wolfi tudta, hogy ez az anyag mindenkit megdöbbent. Várnai a kevés beavatott közé tartozott,

ezért is inkább egykori kollégái reakcióit figyelte. Kis El gyorsan átfutotta a papírokat, és rögtön összeesküvés-elméleteket gyártott. – Tudtam én már akkor is, hogy a fickó nem szerelt le! – ingatta a fejét, és visszaemlékezett Tom búcsúztatójára. Lassan mindenki letette a mappákat, és várták Wolfi tervét. – Szóval, valaki itthon feldobta ket, ezért összekötötték a tevékenységüket a szerb miniszterelnök meggyilkolásával és az angliai bombamerényletekkel, majd ezek után a fél bolygó ket keresi, a másik fele pedig meg akarja ölni? – kérdezte összefoglalva Zoli. – Egy kicsit eltúloztad az arányokat, és ennél egy picit bonyolultabb a dolog, de nagyjából igen – bólogatott Wolfi. – Id közben elkezdték elvarrni a szálakat – folytatta. – Mint láthattátok, valószínűsíthet en a bankár volt az összeköt , de semmi bizonyítékunk nincs. Egy biztos, kérte le utoljára a titkosított aktát, amit az államtitkárnak adtam át, és a balesete körülményei nagyon furcsák. – Ja, a gégebeütéses módszer biztonsági övön át – bólogatott Kis El. – Volt már hozzá szerencsénk. – És most hol vannak Tomék? – kérdezte Emil. – Szökésben – szorítkozott a legrövidebb válaszra Wolfi. – Még nem jelentkeztek. Maiert l tudom, hogy az angolokkal tisztázták a helyzetet, csak még nem sikerült közölnöm velük. – Írd meg nekik, de úgysem fognak el jönni – mondta Emil. – Mi sem jönnénk – helyeselt Ferike. – Ha csak nem tudod teljes mértékben bizonyítani, hogy nem kényszerítenek az üzenet átadására. De volt már arra is példa, hogy megtévesztésb l visszavontak egy körözést, hogy kés bb lecsaphassanak. – Ez igaz – bólintott Wolfi –, de akkor is tudniuk kellene. – Na jó, ahogy én Tomot ismerem, szerintem a veterán kommandós csoport nyomába erednek – vetette fel Kis El. – Legjobb védekezés a támadás. – Ez valószínű, de ne feledd el, hogy nincs mellette egy üt képes csapat – folytatta tovább a gondolatot Emil. – Ügyesek ezek a lányok, de még zöldfülűek, és Lévai is, meg a külföldiek is kiestek mell le. Szóval van , meg Kistehén. – Én azért számolnék a lányokkal is – jegyezte meg Wolfi.

– Jó, akkor is csak négyen vannak – kontrázott Emil –, vagy öten, ha ez a Mónika is csatlakozott. – No igen, ez érdekes kérdés, hogy most melyik oldalon áll – tűn dött Wolfi. – Fegyver sincs náluk – mondta Big Joe. – Tom kapott t lem néhány régi itinert, ami a környéken elrejtett tartalékfegyverekhez vezet. Azokat fel tudják használni. – Jó, de az is id – vélekedett Zoli. – Utána észrevétlenül meg kell keresniük Drakulicot meg a partizánokat, egy idegen területen úgy, hogy nincs támogatásuk… elég necces! – dörgölte az állát. – Akkor oda kell mennünk segíteni! – mondta Big Joe. – Ez eddig oké, csak nem tűnhetünk el illegálisan az irodánkból, és nem derülhet ki, hogy benne vagyunk egy ilyen akcióban, mert abból nemzetközi botrány lesz! – rázta a fejét Zoli. – Toméknak is sikerült! – tette szét a kezét Big Joe –, senki sem tudta, hogy háborús bűnösre vadásznak. – El ször rendeznünk kéne az itthoni ügyeket – vetette közbe Várnai. – A bankár valakit l kapta az információt, és ez csakis Komlós államtitkár lehetett. áll az összes szervezet felett, ahol dolgozunk, és kiadta a saját embereinket. – Szerinted lefizették a szerbek? – kérdezte Emil. – Lehet – bólintott Várnai –, de én inkább arra tippelek, hogy a bankár tartotta valamivel sakkban. Ha visszaemlékszem az éjszakai riadóra, eléggé feszült volt. Most már tudom, hogy nem az angolok miatt. – Az, hogy a bankár megnyitotta a fájlt, egyértelműen bizonyítja, hogy illetéktelen kezekbe került, és azt csakis az államtitkártól kaphatta. Hivatalból rizetbe vehetjük! – vélekedett Zoli. – Azt mondaná, hogy nem t le kapta, és elsikkadna az ügy a jogi útveszt kben – felelte Emil legyintve. – Ha kitudódik rend ri berkekben, hogy mit tett, akkor sem történne semmi. Ez Magyarország, srácok, itt egy politikus sem bukik meg – érvelt Big Joe. – Sajnos, jól ismered azokat a rend ri köröket! El bb kitudódna, mint hogy megindulnánk. Valami törtet balfék biztosan kikotyogná a f nök irodájában – vetette el Ferike.

– Arra kell rábírnunk, hogy terhel vallomást tegyen saját magára – mondta Wolfi. – És te már ki is találtál erre valamit… – fürkészte Kis El Wolfi szemét. – Ami azt illeti, igen. Nem szeretek felkészületlenül megbeszélést összehívni.

MAGYARORSZÁG, ÚTKÖZBEN, 2005. JÚNIUS 8. 13:27 Tom a csomagmeg rz ben talált üzenetet tanulmányozta, miközben a vonat szélsebesen vitte a horvát határ felé. A papíron egy horvát cím és egy kódszó volt feljegyezve. Jól az agyába véste a látottakat, majd apró darabokra tépte a papírt és kidobta az ablakon. Újra el halászta a második telefonját, amin az egyéb internetes kereséseket bonyolította, az e-mail fiók eléréséhez viszont csak az egyes számú telefonját használta, hogy még véletlenül se bukhassanak le. Behívta Horvátország térképét, és újra ellen rizte a számokat. Kistehénnel volt egy jelrendszerük, és Tom kódolt üzenetet igyekezett elhelyezni a közös e-mail fiók piszkozatai között. Ehhez szüksége volt Horvátország telefonos el hívószámára, és az országon belüli települések listájára. Biztos ami biztos, feljegyezte még Pécs koordinátáit, csupán elterelésb l, majd kreált egy hosszú számsort. A kód lényege az volt, hogy a fontos rész mindig a C betű és a köt jel között helyezkedett el. A kett közötti számsor mutatta meg, hogy melyik területre vonatkozik az üzenet, az összes többi karakter csak hablaty volt. Tom a településlistából kikereste, hogy hányadik D betűs helység Darda, és mivel itt nem volt túl sok utca, beírta a koordinátákat, végül a kódot, majd elmentette az üzenetet a piszkozatok közé. Aztán hozzálátott, hogy átszámolja a papír mellett hagyott pénzt, és el vette a Wolfitól kapott itinereket is.

Tulajdonképpen még messze volt attól, hogy bármelyiket fel tudja használni, de igyekezett elfoglalni magát valamivel. Telefonja mellette hevert a kis asztalkán, szinte tíz percenként nézte meg, hogy nem érkezett-e valami válasz. A cím, amit megadott, a magyar-horvátszerb határ közelében mutatott egy rejtekhelyre, ahol társai minél gyorsabban védett házba tudtak menekülni. Fogalma sem volt róla, hogy hogyan fognak átjutni a határon, de bízott Kistehén találékonyságában, és amilyen gyorsan csak lehetett, is odautazott. Nagyon szerette volna tudni, hogy mi van velük. A telefon hívogatóan nézett rá a vonatablak alatti kis asztalkáról. Újra a kezébe vette, és a billentyűzetre helyezte hüvelykujját. Nem! – csitította saját árnyait, és gyorsan zsebre tette a készüléket. Megpróbált másra összpontosítani. Tekintetét az elsuhanó tájra emelte, de sem az, sem az ablakból visszatükröz d arcképe nem hatolt tudatáig, csakis a szétszórt csapat körül forogtak gondolatai. Újra belépett a közös e-mail fiókba, és megnyugvással konstatálta, hogy a piszkozatok mappából eltűnt az üzenete. Ezek szerint megkapták – gondolta kicsit megkönnyebbülve, hisz tudta, hogy csakis Tehénék törölhették ki, miután elolvasták. Így volt a legbiztonságosabb. Ha tehette volna, minden egyes mobilhasználat után telefont, és minden egyes üzenet után új e-mail fiókot nyitott volna, hogy ne találjanak rájuk, de nem volt meg rá az eszköztáruk, és nem akarták túlbonyolítani a rendszert sem. Legalábbis annyira nem, hogy ket hátráltassa. Hiába tett meg mindent, hogy elkerülje a lebukást, ezer tényez volt még, ami ellen rzési lehet ségein kívül állt, és veszélyforrás lehetett. Fogalma sem volt például, hogy honnan van az információ, de bízott Wolfiban. Nem tudhatta, hogy a horvát elhárítás nem figyeli-e az épületet már évek óta. Ilyen menedékek léteztek a világ minden országában, nyílt titok volt ez a titkosszolgálatok rendszerében. A rejtekhelyet az ügynökség kihelyezett emberei, általában nyugdíjasok felügyelték. Feltöltötték a hűt t, takarítottak, ágyneműt, törölköz t és váltás holmit készítettek el , ha netán valaki odatévedne. Ritka volt, hogy a menekülésben lév ügynök találkozzon a feltölt vel, de ha mégis, azért volt a jelszó – jelen esetben számkód – amit cirkalmas mondatokba foglaltak bele. Tom tudta, hogy ezekben az emberekben meg kell bíznia, hiszen k azért vannak kirendelve, hogy a bajban lév ügynököt kisegítsék.

Hozzanak neki ételt, italt, orvost, ha kell, bármit, amit kér; mégis tartott egy idegennel való találkozástól. Már régóta nem bízott senkiben, és most még kényesebb volt a helyzet.

* Tom pár órával kés bb átlépte a határt, a vámos nem igazán ellen rizte a személyazonosságát, egy baseballsapka és egy szemüveg éppen elég volt, hogy hasonlítson a hamis útlevelében lév képre. Csináld egyszerűen! – mondogatta magának mindig, de most is meglep dött, hogy ilyen könnyedén átment a határon. Így már csak azon kellett izgulnia, hogy társai szerencsésen megtalálják a menedékhelyet. Az els horvát vonatállomáson szállt le, egészen közel a megjelölt címhez. Az állomástól csupán öt kilométerre volt a megadott ház. Átvágott a kis falun, elment az italbolt mellett, majd a kocsmánál elemelt egy falnak támasztott biciklit, és azzal haladt tovább. Sok minden foglalkoztatta egyszerre, és bosszús volt, hogy nem tudja elhagyni rossz gondolatait. Egy olyan információban kellett bíznia, amit sok évvel ezel tt vetettek papírra, és nem tudta sehogyan sem ellen rizni valódiságát. A széles országutat hosszú szántóföldek szegélyezték, a faluból kiérve a házak több kilométerre álltak egymástól. Már jócskán elhagyta a falutáblát, amikor megtalálta azt a földutat, ami a házhoz vezetett. Minden eshet ségre felkészült, amit csak el tudott képzelni, de nagyon remélte, hogy simán fog menni az egész. Az országút ugyan nagy forgalmat bonyolított, de ahogy letért a földútra, csak a nyugodt táj vette körül. Néhol egy fácán vagy nyúl ugrott meg ijedten közeledtére, elillanva a növényzet takarásában. Tom minden neszre felkapta a fejét. Mennyivel jobb lenne ez a rejtekhely egy városban – mérgel dött. El vette a hangtompítós pisztolyt, és a hátizsák vállrésze alá dugta. Nyakába akasztott egy törölköz t, mintha az izzadságát törölgetné, így teljesen eltakarta a cs re töltött fegyvert, és egy kézzel is kiválóan tudott kormányozni. Már az országútról kiszúrta a házat. A domboldal közepén, stratégiailag a legkiválóbb helyre építették, hiszen az egész vidéket

látni lehetett az ablakából. Tom kissé kellemetlenül érezte magát, mert sehogyan sem tudott észrevétlenül a ház közelébe jutni. A búza nem takarta eléggé, és még rengeteg utat kellett megtennie fedezék nélkül. Igyekezett az épület sarka fel l megközelíteni az objektumot, mert nem tudhatta, hogy fogadtatásként nem vár-e rá ellenséges össztűz. Tisztában volt vele, hogy ha így van, már régen kiszúrták a földúton karikázó magányos kerékpárost, de nem volt választása. Megfordította fején a baseballsapkát, ezzel jelezve, hogy egyedül van. Figyelte a környéket és az ablakokat, de egyel re semmi érdemlegeset nem látott. Ahogy közelebb kerekezett, észrevett a ház mögött egy kis teherautó-félét, amin nem volt rendszám. A motorháztet fölött elhomályosodó meleg leveg arra utalt, hogy nemrég használták. Abban most már biztos volt, hogy valaki, vagy valakik várják a házban, de nem tudta, ellenség vagy barát. Ösztönösen rámarkolt a fegyverre, és várt. Kisvártatva kinyílt a bejárati ajtó és egy sz ke lány lépett ki rajta. – Már nagyon vártunk – integetett Rita. Tom marka engedett a szorításból a fegyveren, megkönnyebbülten felsóhajtott, és gyorsabban kezdett tekerni. Ezek szerint megcsinálták – örvendezett. Ahogy odaért, üdvözlésképpen átkarolta Ritát. – Kistehén mondta, hogy jöjjek ki eléd, különben háromszor körbejárod a házat, miel tt bemerészkednél. – Valahonnan ismer ez a Kistehén – nevetett Tom, az ajtóban megjelen barátjára pillantva. – Mi ez a teherautó kint? – kérdezte, miután Judyt is átölelte. – Találtuk – vágta rá Kistehén. – Az egyik kert végében akadtunk rá. Móni nem bírta a gyaloglást, sebláza volt, tegnap fert tlenítették a sérülést a vállán. A határon áthoztuk, de nem akartam idáig cipelni. – Az autó nem maradhat itt! – sulykolta Tom egy nyomatékos tekintettel. – Tudom, épp csak megérkeztünk mi is. Mindjárt elviszem messzebbre, ha a gazdája keresné… – indult is Tehén kifelé. – Lovas kocsit kellett volna elkötnünk, az hazamenne magától is – motyogta tovább magát szórakoztatva. – És hol van Mónika? – nézett körül Tom a házban. – Bent a hátsó szobában – mondta Judy. – Alszik. Most kapott antibiotikumot és gyulladáscsökkent t. Eléggé kivan szegény.

– Majd attól lesz ki, amit t lem kap – dünnyögte Tom. Kistehén hirtelen visszafordult az ajtóból. – Várd meg, míg visszajövök! Addig a csajok beszámolnak róla, hogy mi történt! – mondta barátjának. Tom érezte, hogy nem akarja egyedül hagyni Mónikával. Tom bólintott, valamiért is úgy gondolta, hogy társának igaza van. Rita bement a sérülthöz, hogy valaki mindig vele legyen, Judy pedig belekezdett. – Az utolsó pillanatban értünk oda, majdnem kinyírták Mónikát, de elhoztuk az orruk el l. – Mattnek és Lévainak nem volt ilyen szerencséje! – jegyezte meg Tom. Judy arca elszomorodott. – Tudod, sokáig nem értettem, miért ment bele Móni egy ilyen kilátástalan szituációba, de a kocsiban azt mondta, hogy elrabolták a kislányát meg az anyját, és velük kényszerítették mindarra, amit tett – mondta Tomnak. – És lett valami eredménye? Elengedték a gyerekét? – kérdezett vissza mérgesen Tom. – Nem – rázta a fejét Judy. – Ha el bb szól, akkor a társainknak nem történik semmi baja! – ette magát tovább Tom azon, amin eddig is. Judy nem tudott több kibúvót. – S t, végül t is meg akarták ölni… – adta meg magát a lány. – Szóval elkaptatok egy partizánt? – váltott Tom témát, mert nem akarta hagyni, hogy Mónika hülyesége megfert zzön mindent maga körül. – De még hogy! Azt látnod kellett volna! – derült fel Judy arca. – A jó öreg Tehén tud egy pár trükköt – bólogatott Tom. – Az biztos, de nem pengette le, hanem Rita. Persze én is segítettem. Tom egy pillanatra meghökkent, de csak a szemöldökét húzta fel. – Na jó, kezdd az elejét l! Honnan szereztetek kocsit? Judy elvigyorodott. – Arról inkább Kistehént kéne kérdezned…

MAGYARORSZÁG, BUDAPEST, 2005. JÚNIUS 8. 14:32 Komlós Gábor államtitkár elégedetten hintázott f nöki székében. Végre eltűntek az árnyai. Gyomorbántalmai kifejezetten javultak az elmúlt órák során. Noha Somogyi József halálhíre váratlanul érte, úgy érezte, a szerencse rámosolygott. Talán volt az egyetlen, aki felszabadultnak érezte magát a szomorú hír hallatán. Nincs több fenyegetés, nincs több kérés, sem álmatlan éjszaka! – gondolta mosolyogva. – Milyen ironikus, az én kis titkomat tényleg magával viszi a sírba! – nevetett magában, aztán visszavett kicsit, de nagyon nehezére esett lepleznie jókedvét. Végiggondolta a dolgokat, szinte biztosra vette, hogy a bankárt eltávolították, de még ez sem tudta beárnyékolni a hangulatát. Elvarrják a szálakat! – tudatosította magában. – De engem nem ismernek, és én sem ket, ergo nem jelentek veszélyt – nyugtatta magát. – Csupán szívességet tettünk egymásnak! Igen, szívességet! – er sítette meg szavait, hogy elnyomja azt a halvány lelkiismeretfurdalást, hogy kiadta néhány emberét, akikkel soha nem találkozott. – De hát k azért vannak, hogy megvédjék a hazát! És a haza számukra most én vagyok! Pár hét múlva már senki nem fog emlékezni rájuk, csak semmitmondó nevek voltak néhány napilapban – legyintett, majd el vette a zsebében rezg telefont. – Igen! Nem, drágám, nem! Ma sokáig dolgozom! – mondta és letette. Úgy döntött, ezt a napot meg kell ünnepelni, és esze ágában sem volt hazamenni a feleségéhez. Hogy a titkárn ne hallja, rövid üzenetet küldött a barátn jének, majd késlekedés nélkül felpattant a székéb l, magához vette a holmiját, és kiviharzott az irodájából. A szolgálati limuzin már a bejárat el tt várta, a sof r el zékenyen kiszállt és kinyitotta a hátsó ajtót. Komlós egy mozdulattal bedobta a táskáját, és megkerülve az autót, a vezet üléshez lépett. – Mára szabadnapot kap! – kiáltott át a megillet dött alkalmazottnak, majd bepattant a volán mögé, és elhajtott. Olyan

izgatott volt, hogy észre sem vette a mögé kanyarodó három személyautót.

* Várnai az irodájában ülve komputerén követte a megadott telefonszámokról történ adatforgalmat. Közben óhatatlanul is az ajtajára sandított, nem akarta, hogy avatatlan szemek megzavarják. Nem volt valószínű, hogy a f nök irodájába besétáljon valaki, de ilyenkor mégis számba vette a legvalószínűtlenebb szituációkat is, és már meg is kreálta magában az elterel mozdulatokat. Szeme csak egy pillanatra hagyta el a képerny t, tudata tökéletesen a monitoron sorakozó telefonszámokra koncentrált. Amint megjelent az SMS üzenet a képerny jén, azonnal lekérdezte a fogadó szám adatait, és értesítette a fiúkat. Az autó fogadására már mindenki készen állt. Wolfi közvetlenül Komlós mögé sorolt. Mögötte Zoli, Kis El és Ferike ment, Emil és Big Joe pedig zárta a sort. – Völgy utca 9.! – közölte Várnai rádión az úti célt. Emil azonnal kivágott a kocsioszlop végér l és leel zte a konvojt. Tövig nyomta a gázt, mert jóval az államtitkár el tt kellett az adott címre érniük, hogy feltarthassák a barátn t. Az akciónak teljes titokban kellett történnie, rá sem mertek gondolni egy túlbuzgó szomszéd bejelentésére, vagy a barátn kétségbeesett telefonjára. Wolfi a felvillanó féklámpából tudta, hogy az el tte vezet célszemély hirtelen a fékbe lépett, és sziluettjér l látta, hogy az öklét rázza az elébe vágó autó miatt. – Csak óvatosan, fiúk! – kérte magában. Ideges volt, de nem feszengett. Ennek az akciónak egyszerűen tökéletesen kellett sikerülnie, különben mindenki repül az állásából. Minimum. Végigautóztak a rakparton és a Duna melletti, többsávos f úton. Amint sűrűsödött a forgalom, megfelel távolságot hagytak, néha megel zve egymást, hogy ne keltsenek feltűnést. Wolfi tudta, hogy egy civil általában nem érzi meg, ha követik, még kevésbé jegyzi meg az autók rendszámát, most mégis zavarta, hogy saját autókkal jöttek, és egy olyan befolyásos ember, mint Komlós, könnyen lekérdezheti a tulajokat.

– Megérkeztünk! – hallotta hirtelen a rádióban Emil hangját. – A csaj elindult lefelé, most várja a liftet! – Tartsátok bent az épületben! – válaszolta Wolfi. – Még úton vagyunk! – Vettem! – fejezte be a rádióforgalmat Emil, és intett Big Joe-nak, hogy vessék be magukat. Joe azonnal kezelésbe vette a régi típusú liftajtót, és kimozdította a felfüggesztést, mire a lift két emelet között megállt. Emil elindult a lépcs n felfelé, hogy valamilyen ürüggyel feltarthassa a randira készül lányt. Közben a konvoj lassan befordult az utcába. Zoli közvetlenül a célszemély mögé kanyarodott, Wolfi zárta a sort. Komlós lelassított, és beparkolt a két kapualjjal el rébb lév szabad helyre. Zoli türelmesen megvárta, amíg az államtitkár el re-hátra beigazítja az autót, majd mellé hajtott, hogy lezárja a menekülési útvonalat. Kis El mellette ült egy kihajtogatott térképpel. Amint a célszemély mellé érkeztek, lehúzta az ablakot, és kézjelekkel, mosolygós arccal kérte Komlóst, hogy tekerje le is. Az államtitkárnak jó napja volt, így segít késznek mutatkozott. – Jó napot! – mondta Kis El. – A Tímár utcát keressük, de azt hiszem, nagyon eltévedtünk. Ha minden igaz, akkor most itt vagyunk – húzta át a térképet az ablakon, és a két kocsi közötti részen kinyitotta, takarást biztosítva a szemközti irányból. – Tudom, itt elég kacifántos a forgalmi rend a sínek miatt – bólogatott az államtitkár. – De a Tímár utca nincs messze, nézze… – kezdte mutogatni a térképen. Közben a hátsó ülésr l kiszállt Ferike, és is érdekl dve figyelte az útmutatást, miközben az ajtóval lezárta a hátsó irányból a belátást, amit Wolfi autója már amúgy is megtett. – Mehet – adta ki halkan az utasítást. Zoli kipattant az autóból, a parkoló autó másik oldalára ment, és háttal annak, a járda felé állt meg, hogy onnan is takarja a történéseket, és figyelje az utcát. Ferike ezzel egy id ben benyúlt az államtitkár feje mögött, és egy mozdulattal rányomta a nyakát a háromnegyedig lehúzott ablaküveg éles peremére, elnyomva a nyaki üt eret. Komlós nem volt felkészülve a támadásra, még csak szólni sem tudott, éppen csak egy halk nyöszörgés fért ki a torkán, miel tt elájult. Kis El közben tovább gesztikulált, hátha egy id s hölgy figyeli ket valamelyik ablakból.

Ferike elengedte a szorítást, amint érezte, hogy a férfi elernyed. Bentr l kipattintotta a központi zárat, majd óvatosan, Komlós fejét tartva, kinyitotta az ajtót, és hagyta, hogy a férfi a földre d ljön. Felállásuknak megfelel en csak akkor lett volna elképzelhet , hogy kívülr l látják, mi történik, ha valaki a kocsik alját nézegette volna, de erre kicsi volt az esély. Közben már Wolfi is odasétált Ferike mögé, behajtotta a hátsó ajtót, hogy Ferike hátra tudja húzni a testet. Miel tt betették volna, még a nyakába injekciózott egy altatót, majd visszaballagott a saját autójához. Zoli hallotta az ajtó csukódását, számára ez volt a jel, hogy visszamenjen. Ferike beült Komlós autójába, Kis El pedig visszaszedte az ablakból a térképet, és leterítette vele a hátsó ülésen elnyúlt államtitkárt. A konvoj újra útnak indult, azzal a különbséggel, hogy most Zoli vezette a sort, és Ferike állt be másodiknak a célszemély autójával. Az akció alig tartott két percig, és már a környéken sem voltak. – Végeztünk! – mondta a rádióba Wolfi. Emil a jelre elköszönt a lánytól, és hagyta kimenni az utcára. Big Joe-val a hátsó kijáraton távoztak. A lány sokáig várta még az ismer s autót. Majd miután nem érkezett válasz a hívásaira sem, bosszús hangulatban visszament a lakásába, és újra megfogadta, hogy soha többé nem kezd n s férfival.

* Komlósnak fogalma sem volt róla, hogy hol van. A fekete csuklya alatt semmit sem látott, kezeit hozzákötözték a földre rögzített székhez. Nem tudott megmozdulni, de nem is mert volna. Az er sen dohos szagból arra következtetett, hogy egy pincébe hurcolták, és nem tudta, a város melyik pontján van. Abban sem volt biztos, hogy egyáltalán Magyarországon van-e még, nem tudta, hány óra van, vagy hogy mennyi ideig volt eszméletlen. Korábbi jókedve már csak távoli emlékként derengett, mintha minden csak egy szép álom lett volna. Didergett, pedig még magán érezte a ruháját, inkább a félelem volt az, ami a csontjáig hatolt. Lépéseket hallott. Megölnek. Engem is meg fognak ölni.

– Kezd magához térni! – hallotta távolról. Az idegen férfihang er s szláv akcentussal beszélt, most már kétségtelen volt számára, hogy a szerbek rabolták el. Hirtelen egészen közelr l szólt hozzá egy másik hang akcentussal, szinte érezte, ahogy beárnyékolja egy hatalmas test. – Mindent tudni akarunk! – Kérem, én nem tudok semmit! – menteget zött kétségbeesve. – Én Magyarország egyik legfontosabb politikai vezet je vagyok, nem tarthatnak itt fogva! – Hangja cáfolta a szavaiban er ltetett magabiztosságot. – Na, ne mondja! – szólt hozzá a közeli hang megint, beleremegett, ahogy érezte a férfi leheletét. – Nekem sok pénzem van, kérjenek, amennyit akarnak! – nyüszögte Komlós. – Nem kell a pénze! – intette rendre a szerb. – Gondolja át, hogy mit mondd! Ha észreveszem, hogy át akart verni, megölöm! – Mégis, mir l?! – kérdezte idegesen az államtitkár, de hallotta, ahogy a léptek távolodnak t le. – Mir l mit mondok!? – kiabálta fejét a hangok irányába fordítva. A válasz csupán egy ajtócsapódás volt. – Hahó! Van itt valaki!? – fülelt, de nem kapott választ. Rángatta a kezét, megpróbált kiszabadulni, de a kötelek er sebbnek bizonyultak. Egyre elkeseredettebbé vált. – Vigyék a pénzemet, hallják! Engedjenek el! Rángatózott, ordibált, fenyeget zött, pénzt ígért, de semmi nem segített. Minden id érzékét elveszítette, nem tudta, vajon csak néhány perc, vagy órák teltek el a furcsa beszélgetés óta. Azon kapta magát, hogy noha az elején megkönnyebbült, hogy a fenyeget hangok otthagyták, most bárkinek örült volna, csak ne legyen tovább egyedül. A bizonytalanság fel rölte. Wolfi a pince másik szobájából figyelte a telepített kamerákon és hangszórókon keresztül a férfi kínlódását. Egy ujjal sem akart hozzáérni, pontosan tudta, hogy az árnyaival legy zi önmagát. Big Joe és Zoli a sarokból nézték a monitorokat, és várták Wolfi jelzését, hogy újra bemenjenek a férfihoz. A többiek is szótlanul figyelték az eseményeket. – Hány perc telt el? – kérdezte Kis El. – Tizenkett – mondta az órájára pillantva Wolfi.

– Elég lekvár a pali, ilyen gyorsan még senki sem omlott össze! – Mert tudja, hogy sáros! – helyeselt Wolfi. – Dalolni fog! – Csak nyugtával – mondta Zoli. Wolfi bólintott. – Együttműködöm! Hallják? Csak jöjjön már valaki! – hallották a sírásba forduló hangokat. – Menjetek! – intett Wolfi. Zoli egy egyszerű fémszéket vitt magával, az államtitkár el tt hangosan a földre csapta és ráült. Komlós összerezzent a hangra. – Na halljuk, mit akarsz elmondani számunkra? – Nem… én nem tudok semmit! Somogyi soha nem árulta el az önök kilétét – menteget zött. – Ne tedd itt nekünk az ártatlant! – üvöltött rá Big Joe. – Somogyi a halála el tt mindent elmondott a kis titkotokról! – blöffölte. – A bankár halálával semmi sem változott, ugyanúgy a markunkban vagy! – Ne! Kérem! – könyörgött Komlós. – Bármit megteszek! Csak ne hozzák nyilvánosságra, hogy megöltem azt az embert! A családom…, a hírnevem… minden összeomlana! Baleset volt, nem tud róla senki! A két férfi egymásra nézett, a megfigyel szobában döbbent morajlás hallatszott. – Somogyi átadta a bizonyítékokat! – folytatta tovább a kikérdezést Zoli. Hangja ugyanolyan kemény volt, mint korábban, egy pillanatra sem esett ki a szerepéb l, noha érdekes dolgokat hallott. – Ha nem működsz együtt, nyilvánosságra hozzuk a képeket! – Az a szemét, azt mondta, hogy mindent elégetett! – borult ki az államtitkár. – Lefizette a rend rf nököt és a f vadászt is! Azt hittem, hogy már nincs semmi a kezében – mondta inkább csak magának Komlós. – A biztonság kedvéért néhány képet azért megtartott – hazudta Zoli. – Úgyhogy jobb lesz, ha nem próbálkozol! Ha észreveszem, hogy hazudni próbálsz, nemcsak a hulládat találják meg a folyóban, de a képeket is lehozzuk az interneten! Hogyan tartottátok a kapcsolatot? – Legtöbbször telefonon és személyesen – magyarázta az államtitkár. – De mindig nagyon ügyeltünk rá, hogy ne legyenek feltűn ek a találkozásaink – tette hozzá gyorsan. – Mit mondott, kinek kell az anyag? – Nem mondott neveket! Egyetlen nevet sem tudok! – ismételte kétségbeesve Komlós.

– Arra válaszolj, amit kérdezünk! – förmedt rá Big Joe. – Üzletfeleknek… ööö, szerb üzletembereknek, akikkel kapcsolatban áll, de többet tényleg nem tudok! – De valamit csak gondoltál, hogy kik lehetnek azok! – Nem, engem nem is érdekelt! – rázta a fejét Komlós. – Ne próbálj meg átverni minket, mert esküszöm… – fogta meg a grabancát Big Joe. – Mladek! – kiáltott rá Zoli, és ezzel megteremtették a jó és a rossz rend r szerepét. – Kérem, ne bántsanak! Mindent elmondok! – Halljuk! – förmedt rá Zoli. – Amikor hallottam a szerb miniszterelnök meggyilkolásáról, akkor azt gondoltam, hogy valami köze lehet ennek azokhoz a dolgokhoz, amiket Somogyi csinált, és ki akartam szállni, de megzsarolt – vallotta be töredelmesen. – Azt tudom, hogy szép pénzt kapott a munkájáért, de engem mindig a botlásommal tartott sakkban. Wolfi undorodott az üveg másik oldalán ül férfitól, mégis tudta, hogy az egyetlen méltó büntetés számára csak a nyilvános meghurcoltatás és a börtön lehet. Egy alapos verés, ami egyébként kijárt volna neki, csak mártírt csinált volna bel le az átlagpolgár szemében. – Mit adtál át Somogyinak!? – kérdezett tovább Zoli. – Nem vehetnénk le ezt a csuklyát, nem kapok leveg t! – rimánkodott Komlós. – Mit adtál át Somogyinak? – ismételte meg a kérdést Zoli, figyelmen kívül hagyva az államtitkár rinyálását. – Azt, amit önök kértek! – A kérdésre felelj! – kapta el újra Big Joe. – Somogyi nem véletlenül halt meg, visszaélt a hatalmával és olyan dolgokra használta a maga barátságát, amit ellenünk fordíthat, ezért most az az egyetlen esélye az életben maradásra, ha szépen elmond mindent nekünk! – Aktákat kért! Titkos aktákat – nyögte ki gyorsan Komlós, míg a nagydarab elengedte a nyakánál a gallért. – Egy Erkel Tamás nevű rend rr l és csapatáról. Azt mondta, az orosz gázvezeték miatt kell neki. – Hogyan jutott az aktákhoz? – kérdezte Zoli, érezte, hogy közel jár. – Lekövethet ? Elmondta bárkinek is, hogy mire kell?

– Nem, dehogy! Hamisítottam egy meghatalmazást, a többi már egyszerűen ment. Az összes szervezet alám tartozik, nem kérdezik meg, hogy mire kell! Maguknak is el tudok intézni bármit! Többet érek élve, mint holtan! – alkudozott Komlós mindennel, ami eszébe jutott. – És az angol vonal? – dobta be a következ blöfföt Zoli. Komlós egy pillanatra meglep dött, hogy milyen tájékozottak a szerbek. – Azt…, azt egy pendrive-on kaptam, de ezt úgyis tudják – zokogott fel hirtelen. – Somogyi mondta, hogy ki kell iktatnom ezt a szálat, mert gátolja a maguk üzletét, ezért kiadtam az angoloknak, mint titkos terrorista sejtet. Azt hittem, ezzel két legyet ütök egy csapásra. Talán rosszul tettem? – Itt én kérdezek! – üvöltött rá Zoli. Wolfi látta, hogy mérhetetlen vágyat érzett rá, hogy megüsse a székhez kötözött embert, mégsem tette. Wolfi bedugott egy CD-t a számítógépbe, és átjátszotta a felvételt. Az államtitkár saját vallomása er sebb volt minden bizonyítéknál.

* A két vallató egyszer csak elhallgatott, és minden el zmény nélkül távozott. Komlós újra egyedül maradt a dohos pincében, nem tudva, látja-e még a napvilágot. Izzadt a csuklya alatt. Megpróbált mindenre pontosan válaszolni, hogy mentse az irháját, de fogalma sem volt, hogy jól szerepelt-e. Az újabb magány még rjít bb volt, nem tudta, életben hagyják, vagy sem. Borzasztóan félt, de arra gondolt, talán, ha még hasznát tudják venni, akkor nem fogják bántani. Legalábbis most nem. Kisvártatva nyílt az ajtó, és újabb lépéseket hallott. – Kérem, nagyon jó kapcsolataim vannak! Bármit el tudok önöknek intézni! Általam olyan aktákba láthatnak be, ami biztosan hasznos az önök üzletének! Kérem! Kérem! – ismételgette egyre hangosabban, ahogy a lépések közelebb értek. Valaki egy pillanatra a fejéhez ért, és lekapta róla a csuklyát. – Arra nem lesz szükség! – mondta Wolfi megvet hangon.

– De jó, hogy itt van, Wolfberg! – hálálkodott az államtitkár. – Ugye elkapták ket? – Testén melegség futott végig. Megmenekültem! – Már nem kell t lük tartania – felelte Wolfi. – Hogy találtak meg? Utánam jöttek, igaz? – d lt Komlósból a szó. – Magát el léptetem! Vegye le a bilincset! – fordult kissé oldalra, hogy helyet adjon a kezeinél. – Ugye, nem gondolta, hogy kiadnék ilyen aktákat, csak az id t húztam, amíg ideérnek! – De gondolom! – mondta hidegen Wolfi. – A bilincs marad! Magát pedig letartóztatom államtitoksértés és hazaárulás vádjával!

HORVÁTORSZÁG, DARDA, 2005. JÚNIUS 8. 14:56 Kistehén húsz perc múlva visszatért a házba. – Ez is az árokban landolt? – kérdezte Tom. – Nem, elvittem pár kilométerre délre, hogy megtalálják. Nem erre fogják az autót keresni – felelte Tehén. Tom az órájára nézett. – Na jó, szerintem már eleget pihent – tett ki egy széket a szoba közepére. – Hozzátok ide Mónikát! – nézett Judyra és arcáról minden kedvesség lefoszlott. A lány késlekedés nélkül eltűnt a kisszoba ajtajában. – Tudsz valamit Lévairól? – kérdezte Tehén, amikor egyedül maradtak. – Nem sokat – rázta a fejét Tom. – Wolfi védelmet szervezett mellé. Tehén bólogatott. – Az jó! – És eltakarította a halott partizánt is. Tehén újra biccentett, hogy tudomásul vette. – Kösz!

– Szép kis történetet hoztatok össze – mondta Tom elismer en. – Ez a falon felugrás és lövés már egy cirkuszi számnak is beillene! – Ügyesek a lányok, nem is hinnéd, mennyire – helyeselt Tehén, az ajtót figyelve, hogy az érintettek ne hallják meg. – Persze, hogy azok, mi képeztük ki ket! – tette Tom a vállára a kezét, majd az ablakhoz lépett. – Talán túlzásba is vittük… – jegyezte meg Tehén. Tom tudta, hogy Mónikára gondolt. Máig bántotta, hogy annak idején nem penderítette ki páros lábbal a csapatból. Akkor úgy tűnt, az a legjobb megoldás, ha egyben tartja a brigádot. Az azóta történt események azonban nem ezt igazolták. Beszélgetésüket a három lány feltűnése szakította félbe. – Ki akartok vallatni? – kérdezte gúnyosan Mónika, amikor felfedezte a szoba közepén álló széket. – Ülj le! – parancsolta Tom ellenkezést nem tűr hangon. A n nem mozdult, csak felemelte fejét és dacosan nézett rá. Tom egy pillanatig sem hezitált, el kapta hangtompítós pisztolyát, és Mónira szegezte. A szobában megfagyott a leveg . A n mégis jobbnak látta leülni. – Miattad meghalt Matt – kezdte Tom lassú, tagolt, mély hangon. Akkor beszélt így, ha iszonyú dühös volt. – A szerb miniszterelnök ugyancsak halott, Lévai pedig a kórházban fekszik. Csak egy dolgot mondj, hogy miért ne öljelek meg – lépett közelebb, továbbra is Mónikára fogva a fegyvert. A n elfordította a fejét. – Nem kértem, hogy szabadítsatok ki – rántotta meg a vállát a földet bámulva. – Ott nem ezt mondtad – tört ki megvet hangon Ritából. – Kifogytam! Itt vannak az ajtó el tt! Meg fognak ölni! – utánozta Mónika kétségbeesett hangját. Judy mérgében legszívesebben nekirontott volna Móninak, hogy felpofozza, de Tom gyorsabb volt nála. Tompa lövés hallatszott, a lövedék egyenesen Móni füle mellett süvített el, mélyen lerobbantva a mögötte lév falat. Mindenki újra megdermedt. Pár másodperccel kés bb Mónika sírni kezdett. Úgy gondolta, ezzel többre megy.

– Az egész csapat miattad került slamasztikába, nemzetközileg köröznek bennünket – engedte le Tom a fegyvert. – Te a lányoknak köszönheted, hogy élsz! – lépett közelebb. – Nem te kérted, hogy mentsenek meg!!?? És holtan hogy szeretnéd megmenteni a gyereked? – förmedt rá. – Bocsánat – pityergett Móni. – Mindenkit bajba sodortam, de nem tehettem mást! – Mindig tehetsz mást – mondta mérgesen Tom. – F leg egy olyan kiképzés után, amit kaptál. Felvehetted volna a kapcsolatot velünk, elrejthettél volna titkos jelzéseket számunkra, ezernyi választásod lett volna, még úgy is, hogy látszólag együttműködsz velük! – De nem gondoltam rá – hüppögött a n . – Ez Mattit már nem hozza vissza – jegyezte meg Judy, karba tett kézzel. Mónika csak nézett rájuk nagy, szomorú, könnyes szemmel. – Na jó, ezt abbahagyhatod! – mondta Tom, elfordulva t le. – Már mindenki átlát a kis színjátékodon. Nem kell megbánást és sírást színlelned! – Akkor mit akarsz, milyen legyek? – kérdezte újra dacosan Móni. A lányok elképedt arccal nézték az alakváltásokat. Meglepetésüknél csak megvetésük volt nagyobb. – A változatosság kedvéért egyszer lehetnél szinte – fordult vissza Tom, szemével szinte keresztülszúrva a n t. – De nem tudsz, igaz?! Mert már azt sem tudod, ki vagy te valójában! Egész életedben színjátékot játszottál, hogy elérd, amit akarsz! Neked senki más nem létezik, csak te magad! Móni lehajtott fejjel hallgatta a ráolvasott vádakat, majd lassan felemelte arcát, kinyitotta a szemét, tekintetét Tomra szegezte. – Miért, kit kéne még figyelembe vennem? Téged? – sziszegte. – Vagy ket? – biccentett a két lány felé. – Igen, csak én létezem, és azt teszem, ami nekem jó! – mondta tagoltan. – Mert már túl sok mindent elvesztettem! A férjemet elvették a szerbek, a szabadságomat te próbáltad az ostoba kiképzéseddel, és most elvitték a lányomat! Kinek kéne még megfelelnem, ha nem saját magamnak!? – Szánalmas vagy – jelentette ki lemondóan Tom, és hangja újra nyugodtra változott.

Elérte, amit akart, kimozdította a n t a szerepei által kreált egyensúlyából. Azt akarta, hogy a csapatból mindenki lássa a valódi énjét. – Én!? Inkább k! – bökött fejével a lányok felé Móni. – Úgy ugrálnak körbe benneteket, mint a pincsikutyák, és várják a parancsaidat! Csak azt nem veszik észre, hogy ugyanúgy manipulálod ket, mint ahogy szerinted én teszem! – Nem hiszem, hogy össze lehetne hasonlítani bennünket! – jegyezte meg Tom. – Nem?! – a lányok felé fordult. – Szerintetek hogyan szervezett be minket? Azt hiszitek, szabadon választottatok. Hát nem! Mindenkinek megtalálta a gyenge pontját! – Azt sem tudod, mir l beszélsz! – esett neki Rita. – Egy megkeseredett, szerencsétlen ember lettél, aki másokat okol azért, mert elszúrta az életét. Senki nem kényszerített arra, hogy drogot csempéssz a férjeddel a határon jó tíz éve, csak épp jól jövedelmezett, és neked tetszett a gazdag élet. Várható volt, hogy egyszer elkapják érte a szerb vámosok, ezért talán nem másokat kellene okolni. – A férjemet cs be húzták – válaszolta Móni. – Megint hazudsz – mondta Judy. – Jól beidomítottad ket – fordult vissza Tomhoz Móni. – Hogy csináltad? Bemagyaráztad nekik, hogy mindent a jóért tesznek? Vagy hazaszeretetbe csomagoltad az érveidet? – k különbséget tudnak tenni jó és rossz között! – felelte Tom. – Kár, hogy erre te képtelen vagy! Csak a pénz számít neked! Ha jól láttam a bankszámládat, szép kis summát szedtél össze, amíg „elraboltak”! – mutatott macskakörmöt az ujjaival. – Te szemét, még azt is megnézetted!? – Móni arca vörös lett a düht l. – Miután fél Európa téged köröz, már valószínűleg minden szervezet tudomást szerzett a pénzügyi hátteredr l, és úgy sejtem, már le is tiltották a számláidat – bólogatott Tom. – Az igazság az, hogy ugyanolyan állatok vagytok, mint a szerbek. Én már csak tudom, több mint egy hónapig voltam náluk kiképzésen. Megideologizáljátok a harcotokat, hogy a békéért teszitek, és, hogy a gonoszokat meg kell büntetni… – horkantott lesajnálóan Móni. – Az

egész egy hülyeség! Én csak élni akartam, méghozzá jól, tök mindegy nekem, hogy kinek a pénze! – Miért jöttél vissza egyáltalán? – kérdezte Tom. – Mert féltem t led, te patkány! Bárcsak ottmaradtál volna a tengerparton! – kiabálta Mónika. Újra megfagyott a leveg a szobában. – Te meg mir l beszélsz? – kérdezte Kistehén. Most már olyan részhez értek, amir l sem tudott. – A bevágott szíjbilincsr l! – válaszolta meg a n helyett Tom. – Ugyanis Mónika el re bevágta a szíjbilincseket, hogy a Stroganovic unoka rám tudjon támadni egy éve. Úgy tervezte az akciót, hogy otthagyja a helyszínt, amíg én a kis Stroganoviccsal viaskodom – nézett a n re. – Sokáig tartott, míg összeraktam a képet… – gondolkodott el Tom egy pillanatra. – Nem is! Inkább az, hogy elhiggyem. Azt akarta, hogy meghaljak. – Na végre, elhitted? – tört ki Mónikából. – Igen, azt akartam, hogy dögölj meg! – Te meg rültél – rázta a fejét Rita. – Ezt nem értem, nekünk azt mondtátok, hogy Móni ölte meg a férfit! – szólt közbe Judy. – Mert én öltem meg – mondta Móni. – Végre én okozhattam fájdalmat nekik! – De az el bb azt mondtad, hogy Tomot akartad megöletni a férfival!? – Igen, így volt, csak épp volt egy eldugott fegyver az ágy alatt, amivel Mónika nem számolt – magyarázta Tom. – És utánam következett volna! – nézett újra a n re. – Te elmebeteg vagy! – nézett Judy Mónira. – Csak megbosszultam a tönkretett életemet! – válaszolt az a távolba révedve. – És ezzel tönkretetted a mienket! – vágott vissza Tom. – Ott, egy éve a tengerparton senkinek sem kellett volna meghalnia! Információért mentünk, most pedig a nyakunkon a partizánok bandája! Mónika ott eltért a tervt l, és felborított mindent. – Szar volt a terved és kész – ordította Mónika. – Pontosan olyan vagy, mint k, semmivel sem jobb! Elegem van már bel le, hogy mindenért engem teszel felel ssé!

– Inkább az a helyzet, hogy átlátok rajtad! És nem tudod a kisded játékaidat játszani a többiekkel! k meg elmentek megmenteni téged! – rázta a fejét Tom, és eltűn dött. – Csak azért tudom, hogy nem te ölted meg Mattet, mert valószínűleg a miniszterelnökre vadásztál – szorította össze a szemét, és nagy leveg t vett, mert még a gondolata is fájt annak, amit mondani készült. – De ha az lett volna a feladatod, gondolkodás nélkül megteszed! – Kényszerhelyzetben voltam! – kiabálta Móni. – A lányom náluk van! Persze, hogy megtettem volna, nem is ismertem olyan jól Mattet! – És Lévaival mi a helyzet? – kérdezte hirtelen Tom. – Lévai… – ordította a n , aztán hirtelen elhallgatott, mert ráeszmélt az t bámuló társaira, ezért csak halkan fejezte be a mondatot – … az más. A szobába hirtelen csend költözött, mindenki megütközve nézett maga elé. Kistehén végül fogta magát, kiment a szobából, az ajtó el tt megállt, és onnan hallgatta a fejleményeket. A jelenlév k közül csak Tom értette meg a célzást. Most már azt tehet, amit akar, Tehén nem fogja visszatartani. – Tudod, ha most megölnélek, csak a te sorsodat könnyíteném meg, és tennék egy szívességet a szerbeknek is – mondta nyugodt hangon Tom. – Aztán mi egész életünkben viaskodhatnánk a partizánokkal meg az unokáikkal, mert egy ilyen gyilkosság vérbosszút kíván. Generációkon átível vérbosszút – csóválta a fejét. – Ha tudták volna, hogy te nyírtad ki a kis Stroganovicot, már rég pontot tettek volna a történet végére, de most nyilvánvalóan rám vadásznak. – Mert hivatalosan te ölted meg – mosolygott gúnyosan Mónika. – Te voltál a parancsnok, a te felel sséged! Kistehén befordult az ajtón, és most már szegezett pisztolyt Mónikára. – Hagyd! – mondta Tom. – Azt akarom, hogy egye meg, amit f zött! – Mónikához fordult. – Most szépen összekészülsz, és együtt elmegyünk a hatóságokhoz! Feladod magad, és elmondasz nekik mindent, k pedig ejtik az összes vádat ellenünk! Ez a fordulat nemcsak társait, de Mónikát is meglepte. Volt néhány pillanat az elmúlt fél órában, amikor kétségei merültek fel Tomot illet en, de tudta, hogy nem fogja bántani. Ahhoz túl jó ember volt a szíve mélyén, igazán a rend harcosa. És sosem hagyott volna egy

kisgyereket a sorsára. Mónika nagy veszekedésre számított, aminek a végén majd kénytelen-kelletlen segítenek neki, hiszen eddig is ezt tették, de azzal nem számolt, hogy kiadják t a rend röknek. – Akkor engem börtönbe zárnak! – hebegte, mert erre a lépésre nem készült fel. Rémület ült ki az arcára. – Ott a helyed! – bólintott Tom, eltéve a fegyvert. – De… akkor megölik a lányomat! – Ha még egyáltalán életben van – fűzte hozzá Tom. – A hatóságok majd nagy er kkel keresni fogják, nagyobb esélyük van megtalálni, mint nekünk! – Te is tudod, hogy Drakulicéknak mindenhol vannak kapcsolataik. Ha engem elkapnak, neki vége! – mondta ijedt szemmel Móni, és most már nem színészkedett. Kistehén még mindig Mónira fogta a fegyverét, és nagyon elégedetlen volt. – Ha börtönbe küldöd, akkor simán elvegetál biztonságban, amíg miránk idekint vadásznak a partizánok – mondta. – Ehhez valahogy nincs kedvem. – Igazad van, de már kés . Elküldtem az üzenetet, hogy nálunk van – jelentette ki Tom. Mónika arca eltorzult a kétségbeesést l. – Rács mögé kell kerülnie, ez nem vitás – szögezte le Tom. – De nem most – folytatta Kistehén. – Mondasz valamit… – húzta fel a szemöldökét Tom. – Még segíteni akartok neki, azok után, amit ellenünk tett!? – kérdezte Judy felháborodva. – Másszon ki egyedül a szarból! Amúgy sem kérte a segítségünket – állt mellé Rita. – Rosszul látjátok – válaszolta Tom –, nem neki akarunk segíteni, hanem magunknak. Kistehénnek igaza van. Ha most leültetik, megússza azt a balhét, amibe minket belerángatott. Semmi kedvem egész életemben ez után a n után takarítani a szart, amíg biztonságosan csücsül egy félpanziós cellában. – Akkor mit akarsz? – kérdezte Rita. – Még nem tudom teljesen pontosan… – mondta lassan Tom. Szeme egészen összeszűkült, mint mindig, amikor valami új megoldás körvonalazódott el tte. Móni úgy vélte, ilyenkor belelát valami negyedik dimenzióba, vagy isteni sugallatot kap. Ezután általában

el rukkolt valami lehetetlennek tűn ötlettel. – Meg is van! – csillant fel a szeme, de már nem tudta befejezni a mondatot, mert a zsebében lév titkos telefon csörögni kezdett. Minden szempár rászegez dött, csak páran voltak, akik tudták a számot. Ezzel együtt viszont az is világos volt mindenki számára, hogy valószínűleg gyorsan bemérhet lesz, hol tartózkodnak. – Igen! – vette fel Tom a telefont, a legrövidebb kommunikációra szorítkozva. Azonnal felismerte Fritz Maier hangját, aki viszont mell zte a megbeszélt formákat, ebb l arra következtetett, hogy vagy más is hallja a beszélgetést és lebuktak, vagy kényszerítik a hívásra. – Tom, tudom, hogy ellentmond minden protokollnak, hogy ezen a telefonon hívlak, de nem volt más választásom. – Hallgatlak – mondta kimérten Tom, és kihangosította a beszélgetést, hogy a szobában mindenki követni tudja, kezével azonban némaságra intette társait. – A hadnaggyal egy másik szálon indultunk el. Bonyolult és felesleges lenne most ezt telefonon elmagyarázni, a lényeg, hogy eljutottunk az angol MI6 Balkánért felel s vezet jéhez, és nagy nehezen tisztáztuk magunkat. – Ez mit jelent pontosan? – Azt, hogy visszavonják a nemzetközi körözést ellenünk. Judy és Rita arca mosolygósra fordult, de Tom leintette ket. Számára túl szép volt mindez, hogy igaz legyen, és arról sem tudott meggy z dni, hogy Fritz nem kényszerb l beszél-e. – Ez nagyon jó hír! – reagált Tom, mert ha kényszerítenék is Fritzet, neki együtt kellene vele játszania. – A hír igaz! És jól gondolod, hogy ezt a beszélgetésünket most többen is hallják. Nem szívesen mondanék telefonban neveket, de itt áll mellettem az angol vezet , és a segítségünket várja. Rajta kívül még hárman tartózkodnak a szobában. Tom egy kissé elbizonytalanodott. Fritz nem használta ugyan a megbeszélt formát, amivel tisztázhatta volna, hogy biztonságos helyr l hívja, és nyugodtan beszélhet, most mégis elárulta, hogy többen hallgatják. Ennek semmi értelme nem lenne, ha nem volna igaz. – És mit várnak t lünk?

– Csoportunk angliai összeköt jét elrabolták – mondta Fritz. – Sokáig úgy gondolták, hogy neki is köze van az ügyekhez, de semlegességét sikerült tisztáznunk, viszont fogalmunk sincs, hogy hol van. A kezünkben lév bizonyítékok alapján arra következtettünk, hogy az öregek vannak a háttérben. – Igen, erre már mi is rájöttünk – mondta keserűen Tom. – Megtaláltátok, amit kerestetek? – kérdezte Fritz. – Igen – sóhajtott Tom egy pillantást vetve Mónikára. – Akkor hozzátok el a n t, hogy vallomást tehessen, és hivatalból megindítjuk az igazi bűnösök utáni hajtóvadászatot. – Nem – mondta Tom váratlanul. – Semmi okom sincs azt feltételezni, hogy nem mondasz igazat, de sajnos az ellenkez jér l sem vagyok meggy zve. Ezért, ha találkozni akarunk, akkor ti jöttök oda, ahová én mondom. Másrészt, ha élve meg akarjuk találni az angolt, akkor ugyanúgy fű alatt kell cselekednünk, mert az öregeknek mindenhol vannak kapcsolataik. Ha kiderül, hogy ellenük fordult minden, akkor nemcsak felszívódnak, de meg is ölik a teherré váló tisztet. A legjobb az lenne, ha elintéznétek, hogy ne vonják vissza a körözést ellenünk. Ez a legkézenfekv bb módja annak, hogy elhitessük velük, még mindig k diktálnak. – Értem, de így nem lesz egyszerű közlekednetek! – Ez így van – bólintott Tom. – Éppen ezért fogtok ti idejönni. Ha igaz az, amit elmondtál, akkor a rendelkezésetekre állnak a megfelel eszközök, hogy három órán belül itt legyetek. A magyar összeköt nkt l megkapod a koordinátákat – utalt Wolfira. – Természetesen nem fogunk ölbe tett kézzel várni benneteket, szeretnék a saját szememmel meggy z dni róla, hogy az információk alapján nem akar senki csapdába csalni. – Azt hiszem, ez rendben lesz – mondta Fritz. – És még valami, nem akarom látni a helyi er ket a megadott helyszín környékén – közölte Tom. – Ha egyet is meglátok, nincsen találkozó! – Ezt elég nehéz lesz megoldani – dünnyögte Fritz. – Ha a melletted álló személy valóban az, akinek mondja magát – célozgatott Tom az MI6 Balkánért felel s vezet jére – akkor neki nem lesz akadály ezt elintézni. – Meglátom, mit tehetek – felelte Fritz.

– Három óra múlva – mondta Tom. – A helyszínt, és a további feltételeket a magyar összeköt t l kapjátok! – Rendben! Ott leszünk!

MAGYAR-HORVÁT HATÁR, 2005. JÚNIUS 8. 15:21 Medve éppen hogy csak meglépett a támadók el l, de esze ágában sem volt elmenekülni. Addig nem, amíg nem végzett a feladatával. egy másik rendszerben n tt fel, egy olyanban, ami a feladat szentségét jóval az egyén érdeke elé állítja, akkor is, ha az az életébe kerül. Családjával csak nagyritkán találkozott, unokái alig ismerték, számára partizán barátai és a hosszú éves kalandok jelentettek mindent. Igazi harcos volt, olyan, aki a csatatéren akar majd meghalni, az utolsó leheletéig küzdve az igaz ügyért. Ennek megfelel en csak egyetlen ellensége volt, a betegség. Képtelen lett volna megbirkózni a gondolattal, hogy ágyhoz kötve, gépek segítségével kell utolsó éveit leélni. Zerge h shöz méltón halt meg, küldetésben, egy jobb harcos által legy zve. Éppen ezért Medve nem érzett bosszúvágyat. Élete rég elfogadott része volt, hogy a csatában elveszítheti barátait. Olyan volt, mint egy szívós, öreg tölgy, ami már megannyi vihart átélt. Dacolt a szél erejével, ami megborzolta, letörte ágait, mégis talpon maradt, és küzdött tovább, mindaddig, míg egy hatalmasabb er ki nem fordítja tövest l. Most sem próbált elszökni a vihar el l. Miután megbizonyosodott róla, hogy nem követi senki, kicsit távolabb, az egyik üres ház mellett gyorsan visszafutott a templom utcájára, de fedezékben maradt és onnan nézte a történéseket. Nem akart még visszamenni, mert támadóik túler ben voltak, de nem szándékozott elengedni ket. Azonnal felismerte a piros színű Volkswagent, ami a ház el tt várakozott, a lövedék ütötte lyukak is elárulták támadói kocsiját. A jármű nagy sebességgel indult el felé a

földúton. Éppen csak annyi ideje volt, hogy betárazza a különleges lövedékeket, amelyeket Cápától kapott, és ráemelje a mellette elhaladó autóra. A hangtompító miatt biztos volt benne, hogy észrevétlenül bele tud l ni a karosszériába. Felemelte a látótengelyébe a pisztolyt, és nagyon pontosan célzott. Nem akarta elvéteni a célt, csak két ilyen nyomkövet tölténye volt. Ezek legtöbbje nem volt megbízható, jó, ha tízb l három működött, most azonban nem volt más választása. Cápa egyszer elmagyarázta, hogy a becsapódáskor szétrobbanó burokban lév ragasztóelegy a leveg vel érintkezve szürkéskék színű masszává válik, és azonnal hozzáköt mindenhez, amit ér, ezért kellett rendkívül jól céloznia. Azt is tudta, hogy ezekben a speciális töltényekben fojtott mennyiségű l port helyeznek el, hogy a pisztolyból való kirobbanáskor ne károsítsa a jeladót. Ezért viszont a megszokottnál jóval kisebb volt a hatótávolsága, csupán húsz-harminc méter. Szinte lehetetlennek tűnt ilyen távolságból mozgó célpontra pontosan célozni, mégsem remegett a keze, ez volt az egyetlen esélye, hogy kés bb megtalálja barátja legy z it. Már a második falut is elhagyta, amikor megfelel lehet ség kínálkozott, hogy ellopjon egy autót. A horvát határ felé tartott, ahhoz a ponthoz, amit Drakulic emberei megadtak neki telefonon. maga nem tudta, hogyan kell követni a jeladós lövedék helyzetét, de a központban minden információt a rendelkezésére bocsátottak, csak egy telefonhívásába került. Azon kevés emberek közé tartozott, akiknek – Drakulic parancsa szerint – minden kérését azonnal teljesíteni kellett, bármit is kívánjon. A telefonos operátorok eszerint is cselekedtek a befutó hívásoknál. Az öregek általában helyzetmeghatározást kértek telefonra, vagy valamilyen eszközre, mert ez már meghaladta saját tudományukat. Medve a megadott koordináták alapján, a térképen ellen rizve az úti célt, könnyen megtalálta a helyszínt. Már a híváskor sejtette, hogy támadói megszabadulnak majd a feltűn autótól, de egyel re nem tudott jobb megoldást találni, mint hogy követi a mozdulatlan célt. Nem akart úgy visszamenni Miloshoz, hogy sikertelenül hajtottak végre egy akciót, és ráadásul az ellenfeleik is eltűntek. A harcban soha nem számított, hogy mennyien maradnak a végén, a feladat elvégzése volt a lényeg, menni kellett tovább. Ezért tudtak mindig sikeresen együtt dolgozni, még akkor is, ha a világ különböz tájain voltak

szétszórva. Tudták, a másik addig nem nyugszik, amíg véghez nem vitte a rászabott feladatot, vagy meg nem hal. Módszereik talán elavultnak tűntek az új kor számára, mégis jobban tűrték a bizonytalanságot, mint bármelyik modern katona. k egy egyszerűbb világban n ttek fel, ahol nem voltak olyan technikai vívmányok, amelyek átlátnak a falon, vagy érzik a testh t. Nem telefonálgattak egymásnak minden utcasarkon, és nem egyeztettek folyamatosan a parancsnokkal. A szemük viszont jobban ráállt a furcsaságokra, kiválóan tudtak nyomot olvasni, és képesek voltak anélkül dönteni, hogy hárman meger sítettek volna egy tűzparancsot. Mindegyikük önállóan is kiváló katona volt, noha abban egyetértettek, hogy a csapat mindig er sebb az egyénnél. Természetesen nem vetették el a kor technikai újításait, de a többi titkosszolgálathoz képest – hiszen már k is annak nevezhették magukat – csak épphogy az alapokat sajátították el, a mobiltelefon használatát, és a számítógép egyszerűbb funkcióit. Ennek ellenére Medvének nem kellett GPS, hogy eltaláljon egy megadott pontra, és sokéves gyakorlata gyakran lepipálta a műszerek képességeit. A határ mellett könnyedén rátalált az árokba vetett, ágakkal letakart autóra. Óvatosan közelítette meg, mert nem lehetett biztos benne, hogy az ellenfél nem helyezett-e el esetleg benne egy id zített bombát, vagy nyommegsemmisít vegyszereket. Tudta, hogy a sérült Mónikával az oldalukon nehéz lehetett a továbbjutás, és valószínűnek tartotta, hogy nem vesztegették az id t a saját nyomaik eltüntetésére az autó körül, de azért körültekint volt. Miután meggy z dött róla, hogy a kocsi veszélytelen, alaposan megfigyelte a közvetlen környezetét. Lehajolt és megnézte a fűszálak d lését, ebb l ki tudta következtetni, hogy merre mentek. Egy gallyal felállította az egyik letört fűszálat és alaposan megvizsgálta. Kezével megtapogatta a törés helyét, hogy megfigyelje, szivárog-e még bel le valami nedvesség. Ez azt jelentette volna, hogy alig negyedórája hagyták el a területet, de a fűszál épphogy csak nedves volt, már nem szivárgott bel le semmi. Ebb l arra következtetett, hogy két-három órával járhatnak el tte. A nyomok alapján a társaság a zöldhatáron kelt át, így sem hezitált, elindult abba az irányba. A környék szinte mesélt neki a támadók menekülésér l. Pontosan látta, merre mentek, hányan voltak, hol álltak meg pihenni, vagy hol cipelték a sebesült asszonyt. Medve jól

tudta, hogy a három órányi távolság jókora id el ny, és ha a túloldalon szereztek egy járművet, akkor el fogja veszíteni a nyomukat, de amíg volt mit követni, addig nem állt meg. Titokban szerette volna, ha valahol a bokrok között lel rájuk, mert abban biztos volt, hogy terepen sokkal gyakorlottabb harcos.

HORVÁTORSZÁG, DARDA, FEDETT HÁZ, 2005. JÚNIUS 8. 15:32 – Hát ez elég rázós lesz! – dünnyögte Kistehén, miután Tom befejezte a hívást. – Miért, eddig mi nem volt rázós? – kérdezte Rita bosszankodva. – Azt még értem, hogy miért kellett visszavonatni a visszavont nemzetközi körözést – kezdte Judy, és már bele is gabalyodott a saját mondatába. – De mi volt az a duma a helyi er kkel? – A horvát elhárítás biztosan kíváncsi lesz a nagy helikopterforgalomra, és kirendelnek ide néhány egységet – magyarázta Kistehén. – Ha k úgy látják jónak, fegyveresen is felléphetnek, viszont ha k nincsenek jelen, akkor Fritz, az angol, de még Wolfi is idegennek számít az országban, és nem kezdhetnek tűzharcot ellenünk. Ez felérne egy hadüzenettel – kicsit csóválta a fejét. – Na jó, ez azért túlzás, de idegen földön nincs joguk intézkedni, ezért ezzel kivédjük, hogy csapdába ejtsenek minket. Ha a helyiek itt lennének, az felügyeletük alatt azt csinálhatnának velünk, amit jónak látnak. – Aha – bólintott Judy. – Most már értem. Egész jó kis terv – rántotta meg a vállát. – Ahogy vesszük – válaszolta Kistehén. – Tom épp most buktatott meg egy, a magyar hírszerzés által szponzorált fedett házat – nézett

sokatmondóan Tomra. – Néhány évnyi munkájuk, és egy csomó itteni, beépített ember státusza bánja. Nem fognak örülni odahaza! – Jól van – hallgattatta el Tom egy határozott kézmozdulattal –, mennünk kell! Ötig fel kell vennünk a megfigyel pozíciókat. – Kistehénre nézett, aki már fel is borította az étkez asztalt, és elkezdte lecsavarozni a tetejét. – És te most mit csinálsz? – kérdezte Judy. – Majd megtudod! Inkább segíts! – válaszolta Tehén, és egy tompa kést csúsztatott a padlón Judyhoz, amit a konyhaszekrényb l halászott ki. A lány nekiállt kicsavarozni az asztal többi lábát. – Mi mit csináljunk? – kérdezte Rita. – Szedjél össze pokrócokat, kispárnákat, és a műanyag asztalterít t! – mondta Tom. Mónikával együtt azonnal kifordultak a szobából, hogy a takarókért menjenek, de Tom utánuk szólt. – Te itt maradsz, Móni! – hangja parancsoló volt. A n szótlanul visszafordult. Már nem állt neki ellenkezni, szüksége volt a társai segítségére, hogy visszakaphassa a lányát. Bármennyire is taszította a gondolat, hogy újra együtt dolgozzanak, ez volt számára az egyetlen lehet ség. Tom a táskájából két szíjbilincset vett el . – Tedd hátra a kezeidet! Mónika arcát újra elöntötte a gyűlölet. – Társak vagyunk! Megegyeztünk! – mondta olyan semleges hangon, amit csak ki tudott magából er ltetni. – Megegyeztünk, de társak nem vagyunk! – válaszolta Tom. – Nem bízom benned! Velünk kell maradnod, de nem kockáztatom az embereim épségét! – Arca elé tartotta a vékony műanyagból készült bilincseket. – Ezek nincsenek bevágva! – Legalább hadd segítsek cipekedni! – próbálkozott Mónika. – Megoldjuk nélküled – nézett rá szúrósan Tom. A n kelletlenül megfordult és hátratette a kezeit. Közben Rita visszatért egy rakás pokróccal és párnával. A hátizsákjába tűrte a műanyag asztalterít t, és kezében fogta a pisztolyát. Judyék is szétkapták az asztalt, összeszedtek mindent, amir l úgy gondolták, szükségük lehet rá. Judy vizet töltött műanyag

flakonokba, Kistehén néhány ásóval és csákánnyal tért vissza a fészerb l, Tom pedig magához vette a házban talált, 223-as kaliberű könnyű vadászpuskát, majd kitessékelte embereit a házból, Mónikát mindig maga el tt terelgetve. A ház mögötti dombra kaptattak fel, ez volt az egyetlen pont, ahonnan belátták az egész területet. Tom úgy saccolta, hogy a helikopterekkel a ház el tti búzaföldekre fognak leszállni, az tűnt a legegyenesebb résznek. Mindenképp látni akarta, hogy nem akarják-e megtéveszteni ket, és titkos fegyveresekkel körbevenni a házat. Helyzeti el nyük volt, mert már a helyszínen tartózkodtak, de jóval a megadott id pont el tt el kellett készülniük, mert nem bízhatott abban, hogy nem jönnek-e korábban, biztosítani a környéket. A domboldal szinte hegyként uralta a tájat. Néhány sziklát leszámítva füves, bozótos terület volt, a hátoldalán kis, telepített erd vel. A tűz napon kellemetlen volt a mászás, f leg a sok pluszsúllyal. Mire felértek, teljesen kimelegedtek a cipelést l. Kistehén ledobta az asztallapot, Rita pedig ráhányta a meleg takarókat és a terít t, amit magával hozott. – Most terítsek meg vagy kés bb? – kérdezte lihegve, de senki nem reagált rá. Tehén fogta a csákányt, és egy árnyékosabb helyen fellazította a talajt. Szerencsére könnyedén ki tudta forgatni a földkoloncokat. Judy közben Tom intésére leültette Mónit egy fához, és odakötözte a kezeit, nehogy meglógjon, vagy leüsse ket egy lapáttal. Most már bármit el tudtak képzelni róla. Nem nézett közben az arcára, csak gépiesen csinálta, amit kell. Tom megfogta az ásókat, egyet Rita kezébe adott, és maga is ásni kezdett. – Várj! – mondta Kistehén, és lekapta a pokrócok tetejér l a nagy műanyag terít t, majd taktikai késével kettévágta, és szépen leterítette a fellazított föld mellé. – Erre pakoljátok! Rita furcsállva visszafordult, hogy tovább dolgozzon, amikor azt vette észre, hogy Tom t méregeti a fanyéllel, majd egy téglalapot rajzol az ásó végével a földre, amolyan egy hetvenszer egy ötvenest. Ezen belül kezdtek el ásni. – Kicsit úgy érzem magam, mintha a saját síromat ásnám – jegyezte meg Rita viccesen.

– És milyen igazad van! – válaszolta Tom egészen természetes hangon. Rita megdermedt egy pillanatra. – Micsoda? Na várj egy kicsit! Nem én l ttem le a szerb miniszterelnököt! Emlékszel!? – magyarázta ijedten. – De te vagy a legkisebb! – mondta Tom, fel sem nézve a munkából. – Ugyan, mit számít az a pár centi!? – Ez a pasik dumája – szólt be neki Kistehén. – Ne izgulj, nem fognak élve eltemetni! – szállt be Judy is. Az elcsépelt viccekkel valahogy könnyebben ment a munka, és kicsit elterelték figyelmüket a feszültségr l, ami már napok óta körbevette ket. – Erre azért ne akarj fogadni – felelte Tehén. – Na jó, mi ez az egész? – tette le a szerszámot Rita. – Áss! – utasította Tom. – Te leszel a megfigyel . Be kell ásnunk, hogy ne lássanak meg. – Nekem elég rossz a szemem… – próbálkozott egy gyenge érvvel Rita, ahogy nézte az egyre mélyül gödröt. – De még mindig te vagy a legkisebb. Majd kapsz távcsövet! – Tom nem hurrogta le az aggodalmas hangért, tudta, milyen rossz érzés, amikor beássák az embert a földbe, még emlékezett saját élményeire. A szűk hely, a sötét, a ráboruló föld súlya komoly lelki megpróbáltatást jelentett, de nem volt lehetetlen megbirkózni vele. Amikor Kistehén végzett a talaj fellazításával, lekapta a fels jét. – Úgy, most jön az utolsó kívánság? – kérdezte Rita. Hálás volt, hogy megpróbálják elterelni a figyelmét. – Tessék, vedd fel! – adta oda neki a ruhadarabot Tehén. – Minek? – Nem tíz percig leszel odalent – mondta Tehén. – Judy, te is add oda neki a pulóveredet! Rita egy rakás cuccot kapott, amit mind magára kellett vennie. Közben Judy átvette t le az ásót. Kisvártatva Ritán nyolc, különböz színű, vastagságú és hosszúságú ruhadarab lógott. – Olyan vagyok, mint a Michelin-baba – nézett végig magán. – Nagyon szexi! – ugratta Judy. – Felpróbálod? – kérdezte Rita, de csak egy távolságtartó mosolyt kapott válaszul.

Tehén közben elkezdte kibélelni a gödröt. El ször a műanyag terít t tette le, majd a pokrócokat és a párnákat egyengette el. Megpróbálta a legjobban szigetelni a hideg földet, hiszen borzasztó gyorsan lehűti a testet, és megeshet, hogy az elgémberedett izmok nem engedelmeskednek, ha ki akar jönni az illet . Az sem jó, ha a föld hozzáér a emberhez, ez mentálisan okozhat problémát, az élve eltemetés sokkját. – Feküdj bele – mondta Kistehén. Rita megszeppenve nézett rá. – Nyugi, végig itt leszünk melletted – fordult oda Tom Ritához. – Akkor meg minek kell engem oda leásni? – zsörtöl dött a lány. – Csak négy-öt méterre leszek t led az erd ben, a fák takarásában – helyesbített Tom. – De tudunk kommunikálni. – Úgy értsem, még csak rádió sem lesz nálam? – kérdezte Rita, miközben kelletlenül lemászott a gödörbe. – Azt mások is hallgathatják – felelte Tom. – Úgy alakítjuk ki, hogy az asztallap túlnyúljon rajtad és takarjon, de a gödör elején és végén is lesz egy lyuk. Elöl ki tudsz kémlelni a távcs vel, hátul meg azért, hogy észrevétlenül ki tudjalak húzni, ha baj van. Rita lefeküdt, Tehén pedig óvatosan rátette az asztallapot. A lányt borzasztó érzések kerítették hatalmukba, de nem merte kimutatni, csak nagyokat lélegzett. – Mennyi földet raktok rám? – Úgy tíz centit. A te er ddel könnyedén ki tudod majd nyomni, és kiszabadulsz. Tudsz mozogni? – kérdezte Tom. – Attól függ, mit jelent neked a mozgás… – mondta Rita lehangoltan, de kezeit megpróbálta maga mellett el re-hátra mozgatni, és a lábait is fel tudta húzni. A háta fölött volt még négy-öt centi szabadon, így picit meg is tudta emelni a testét, hogy ne zsibbadjanak el a tagjai. – Tudok – mondta végül. – Jó, akkor most rád rakjuk a földet – mondta Tom. A legnehezebb rész következett. A falapra szórt föld hangja mindenkiben borzalmas emlékeket idézett fel. Rita legszívesebben ordított volna, fel akart ugrani és elszaladni, de nem tehette, csak hallgatta, ahogy eltemetik. Egy gyerekdalt kezdett dudorászni, hogy elterelje a figyelmét, de csak suttogva, nehogy meghallják odakint. Most már senkinek sem volt kedve viccel dni, ha mégoly ártatlan módja is volt ez a megfigyel eltüntetésének.

Tehén ügyesen elrendezte a földet az asztallap tetején, aztán hozott némi avart, hogy még jobban elfedje az ásás nyomait. Tom eközben próbálta szóval tartani Ritát. – Nyugi, teljes biztonságban vagy! Csitítsd el az elmédet, akkor nem lesz baj! – Ti hová mentek? – kérdezte a lány. – Én itt leszek pár méterre mögötted, a domb másik oldalán, a bokrok takarásában, ahol nem láthatnak meg a helikopterek – magyarázta Tom. – A többiek meg t lem egy kicsit távolabb, az erd ben, de hallótávolságra. – Mi van, ha termokamerával észreveszik, hogy itt vagyunk? – kérdezte Rita aggodalmaskodva. – Akkor én itt csapdába kerülök. – Túl sok akciófilmet nézel! – hurrogta le Tom. – A helikopterek 200-250 km/h-val repülnek, csak egy elmosódott csík látszana a termokamerás felvételen. Másrészt a nap már felhevítette azt a pár sziklát körülöttünk, az erd ben pedig vannak állatok is, így a kép nem pontos – magyarázta nyugodt hangon. – A rádió bemérése már elárulhatna minket, ezért nem fogjuk használni. – Jól van – tör dött bele Rita a helyzetébe. Kistehén az utolsó adag ágat, avart és levelet hurcolta oda. – Próbáld meg kinyomni az asztallapot, akkor megnyugszol, hogy nem lehetetlen – mondta. – De ne sokat, csak pár centit, különben tönkreteszed a művemet! Rita maga mellé tette kezeit, és mintha fekv támaszt csinálna, megemelte a testét. Amikor érezte, hogy a háta nekifeszül a lapnak óvatosan nyomta tovább felfelé. A ránehezed teher súlyosabb volt, mint gondolta, de meg tudta mozdítani. Pedig csak 10 centi van rajtam, mi lenne, ha élve eltemetnének, soha nem jutnék ki… – jutott eszébe akaratlanul is. – Jól van, nézz ide! – lesett be az elüls lyukon Kistehén, majd az egyik üvegb l vizet öntött a kezében tartott maroknyi földre, és bekente Rita arcát, hogy világos b rszíne se legyen feltűn . – Ne már! – mondta a lány, de végül tűrte a maszatolást. Kistehén újra bekukkantott, de csak egy világító kék, ijedt szempár nézett vissza rá.

– Tökéletes – konstatálta művét. – Iszappakolás a föld alatt, valaki még fizetne is érte. – Rita egy fintorral válaszolt, de nem láthatta senki. Az elüls lyuk jó negyven centiméter átmér jű volt, de mivel a földdel borított asztallap túlnyúlt rajta, ezért föntr l nem látszott. Tom odanyújtotta a távcsövet, és beadta a 223-as puskát. – Te leszel a szemünk – mondta. – Ezért te látod meg el ször, ha bajba kerülünk. Akkor id t kell szerezned nekünk! Rita elvette a puskát, és a lehet ségekhez képest kényelmesen behelyezte maga mellé, hogyha kell, azonnal használni is tudja. Ügyelt rá, hogy a cs vége ne lógjon ki a rejtekhelyér l. Belenézett az optikába, és megcélozta a házat, a domboldalt meg a búzamez ket. Csak ezt az irányt tudta lefogni. Amikor mindent bemért, cs re töltötte a puskát. – Kész – mondta megszokásból. – Oké. Két vagy három helikopter fog jönni – adta ki Tom az instrukciókat. – Wolfit, Fritzet és Dahlt felismered. Ha k ott vannak, akkor jó. Ha bármi ellenséges mozgást észlelsz, akkor a helikopter pilótafülkéjét vedd célba. Nem ölni akarunk, hanem lelassítani ket. Ezzel a kaliberrel amúgy sem tudsz a gépen életveszélyes sérülést okozni, de azt elérheted, hogy a pilóta kiszálljon, vagy rosszabb esetben esetleg megsebesüljön. – Értem – hallatszott egy tompa hang a föld alól. – Ha erre kerül sor, ne aggódj, mert a helyzetedb l adódóan nem tudják els re beazonosítani, honnan jönnek a lövések. Mire megtalálják a hangok irányát, akkorra már rég kihúztalak hátulról, anélkül, hogy elmozdulna az asztallap, és lelépünk. Nem keveredünk tűzharcba, csak elterelünk, érted? – Igen. – Jól van! – simított végig Tom kezével a Ritát takaró növényzeten. – Kicsit megnyugodtál? – Igen – hangzott most már er teljesebben a válasz. – És mi van, ha hátulról jönnek? – Azt az irányt Kistehén fogja figyelni, és jelez, ha észlel valamit. Ne izgulj, minden irányt fogunk, viszont most tiéd a f csapás! – Oké – mondta Rita.

– Rendben, akkor mi is elfoglaljuk a helyünket. Mostantól éles az akció! Kistehén összefogta az asztalterít t a felesleges földdel együtt, és lehúzta magával az erd be. Judy és Mónika után ment, és kialakította a saját búvóhelyüket, 20-25 méterre a dombtet t l. Tom 6-8 métert hátrált, és egy összefügg bokorrendszerbe vackolta be magát. Lassacskán minden elcsendesedett, és jöhetett minden akció legidegtép bb része, a várakozás. A sötét lyukban kellemetlen volt az id lassú múlása. Az els húsz percben még lekötötték Ritát a távcs beállításai, hogy a legnagyobb szögben és legtisztábban láthassa a terepet, aztán gondolatai újra visszatértek a verembe. Nyomasztó volt a sötétség, és a borzasztóan szűk hely. Elméje állandóan ki akart törni, szétnyomni a falakat, és kinyújtózkodni. Rájött a viszkethetnék és a pisilhetnék, a futhatnék, de pontosan tudta, hogy mindez azért történik, mert arra gondolt, ezeket most egy ideig nem teheti. Hiába próbált másra koncentrálni, a hely ingerültté tette. Képtelen volt mozdulatlanul feküdni, a sötétség rémképeket vizionált szeme elé. Mindenhol bogarakat és csúszómászókat vélt felfedezni. Kényszeredetten mozgatta tagjait, nehogy elzsibbadjon, de olyan óvatosan kellett tennie mindezt, hogy kívülr l ne hallják a fészkel dését. Attól tartott, hogy elmerevedik a keze, és nem tud majd pontosan célozni, bár titkon nagyon remélte, hogy erre nem kerül sor. Készült rá, hogy hirtelen fel kell kapnia a puskát, mindeközben folyamatosan pásztázta a terepet a távcs vel. A kezdeti lehűlés lassan átcsapott forróságba, ahogy átmelegedett a ruháktól. Ez még jobban zavarta, gyűlölte a meleget. Érezte, ahogy izzadni kezd a tenyere a távcsövön, és a rátapadt föld sárrá olvad kezében. Mit nem adott volna egy lágy szell ért! Ahogy az izzadságcseppek legurultak a testén, az a kényszerképzete támadt, hogy bogarak kúsztak a ruhája alá. Próbálta lerázni magáról a kellemetlen érzést, az inger szinte szétvetette a testét, úgy érezte, mindjárt felrobban, de igyekezett fékezni magát. Hihetetlen önuralomra volt szüksége, nagyobbra, mint amivel rendelkezett. – Bogáreffektus? – hallotta Tom hangját a távolból. A francba, meghallotta a mocorgást! – korholta magát Rita, és nyomban mozdulatlanná vált. – Honnan tudod? – kérdezett vissza.

– Nem ma kezdtem a szakmát – felelte Tom. – Nemsokára megint kihűlsz, és jéghidegnek érzed majd az átizzadt ruhákat, úgyhogy ne ficeregj! A sok réteg szigetel, és nem fogsz megfázni, ha nem lesz minden csuromvíz belülr l! Próbálj megnyugodni! Rita csöndben maradt és próbált a feladatára koncentrálni. Nem mozgolódott többé, de örült, hogy valaki figyel rá.

* Félórányi gyaloglás után Medve félelme beigazolódott. A horvát oldalon a nyomok egy teherautó keréklenyomatához vezettek, ami jól követhet mélyedést vágott a puha földúton, de az autónak hűlt helye volt. Egészen az aszfaltos beköt útig tudta követni a mélyen barázdált, eltéveszthetetlen keréknyomokat, de a kemény burkolaton megszűnt minden követhet jel. Medve megállt az útkeresztez désnél, és figyelmesen körülnézett, de csak a szántóföldek sokaságát látta, néhány parasztházzal szegélyezve. Bal kéz felé a távolban nagyobbacska domb törte meg a végtelen síkságot, jobbra pedig egy helységtáblát látott, kisvároskát jelölve. Bármerre mehettek – konstatálta lemondóan. Fogalma sem volt, hogy merre induljon. Behúzódott egy fa alá, és leült gondolkozni. Nadrágzsebében érezte a kis mobiltelefon alakját. El vette és a kezében forgatta a tenyérnyi, szürke eszközt. Nem akarta felhívni Milost. Nem akart felhívni senkit! Gyűlölt kudarcról beszámolni. Kell lennie valami megoldásnak! – szorította össze öklét. Tekintetét az égre emelte, mintha onnan várna választ. A kék ég azonban nyugodt volt, csak néhány bárányfelh takarta a napot. Lemondóan csóválta a fejét, majd újra sorra vette a lehet ségeket. Megint a városka felé nézett és latolgatta az esélyeit. Megpróbált az ellenségei fejével gondolkozni, vajon a helyükben merre indult volna. El vette a gyűrött térképét, és megvizsgálta, milyen nagyvárosok vannak a közelben, hol találhatnak valami menedéket. A variációk száma végtelen volt, az út a távolban még egyszer kettéágazott, és a lehet ségek száma exponenciálisan növekedett. Pusztán a megérzéseire akart hagyatkozni, de most azok is cserbenhagyták, egyik irány mellett sem szólt semmi, legalábbis nem több, mint bármelyik másik mellett. Teljes ürességet érzett magában,

nem tudta sem logikusan, sem ösztönösen kisakkozni, hogy merre menjen, egyetlen egyet tudott csak, hogy nem akarja itt feladni. El vette a pisztolyát és kiemelte a tárat. Tizenhárom lövedéke volt még, és a különleges nyomkövet töltény, amit most nem tudott mibe belel ni. Mérgesen eltette mindet; ez a mostani helyzetében nem volt segítségére és újra a mobillal kezdett játszani. Bármennyire is késleltette a folyamatot, tudta, hogy egyszer telefonálnia kell. Elmondani, hogy kudarcot vallott. Lassan bebillentyűzte a számokat, és a füléhez tette a hallgatót, amikor a távolból helikopterzúgásra lett figyelmes. Azonnal lenyomta a hívást és felállt, hogy jobban lásson. A horizonton két civil helikopter tűnt fel, amik katonai formációban repültek. Medve pontosan ismerte a berepülés szabályait, és nem kellett ahhoz feltűn színű felségjel, vagy nagy hatótávolságú gépfegyver az orrba, hogy tudja, katonai szervezetnél kiképzett pilóták vezetik a gépeket. Ez csak egyet jelenthetett, hogy megvannak a szökevények. Magasan az égboltra emelte tekintetét, és maga el tt összetette két kezét. Köszönöm, Istenem!

* Tom halk kopogtatást hallott, mintha két követ ütöttek volna össze, tudta, hogy Kistehén jelez neki. Kicsit felemelte fejét és figyelt. A távolból halk zúgásra lett figyelmes, helikopterek hangjára. Az órájára nézett. A várttal ellentétben, nem érkeztek korábban. Ez arra utalt, hogy tartják mindazt, amit ígértek, de biztosak csak akkor lehettek benne, ha már túl vannak a találkozón. – Jönnek – adta tovább az információt Ritának, aki magához szorította a puskát. is hallotta a zúgást, egyre közelebb jöttek, de még nem látott semmit a helikopterekb l. Letette a távcsövet, hogy szabad szemmel nagyobb területet lásson be. Egyszer csak két vasmadár csapott le el tte, széles ívben elrepülve a ház felett. – Elmennek! – mondta halkan Rita. – Mindjárt visszajönnek, csak beazonosítják a célt – hallotta Tom hangját. – Kétszázötvennel elég gyorsan elhúznak a cím felett.

Rita tovább figyelt, és látta, ahogy a távolban az els gép egy hurkot ír le, majd visszakanyarodik, a másik pedig követi. Gyorsan közeledtek, aztán újra elsuhantak a ház fölött. A hangok távolodtak, megint közeledtek, a helikopterek minduntalan fel-feltűntek a láthatáron. – Itt köröznek felettünk – mondta Rita. – Nyolcasoznak – javította ki Tom. – Hogy ne ütközzenek össze. – Miért nem szállnak le? – El ször is meg kell találniuk a címet, aztán ellen rzik a területet, és csak utána szállnak le. A dübörgés hangosabb lett, ahogy a helikopterek egyre lejjebb ereszkedtek. Rita egyszer csak úgy érezte, mintha egyenesen a hátán akarnának landolni, olyan fülsüketít volt a rotorok zaja. Még jobban belekapaszkodott a puskába és várt. Aztán újra meglátta az els gépet, amint az lassan ereszkedett le el tte a búzatáblára. Eszébe jutott, hogy a katonai gépek leszállás el tt átállítják a rotorok szögét, hogy lefelé irányuló légörvényt kavarjanak, lesimítva maguk alatt a növényzetet. Így tudják átvizsgálni, hogy nincs-e megbújt ellenség a fák alatt, vagy egy kiálló szikla, ami megrongálhatná a gépet. Csak remélni tudta, hogy társai erre is gondoltak, és jó búvóhelyet találtak. Pár perc múlva mindkét gép földet ért. Rita szeme elé vette a távcsövet, és figyelte az eseményeket. – Leszálltak – jelentette. A rotorok zaja egyre halkult, majd teljesen leállt. A környék visszanyerte zavartalan nyugalmát. – Most szállnak ki a gépekb l – közvetített tovább. – A ház hátsó része felé mennek. – Hányan vannak? – kérdezte Tom. – Az els gépb l nyolcan szálltak ki. Látom Fritzet, Georgot, és még egy magas, vékony férfit elöl. t körbeveszi a többi öt, mintha a test rei lennének. – Az valószínűleg az angol f nök – mondta Tom. – A magyar felségjelű, második helikopterb l egy…, várj, nem, ketten mennek a házhoz. – Felismersz valakit? – kérdezte Tom. – Igen – mondta Rita. – Wolfi az egyik, a másikat még sosem láttam. – Felálltak a ház mögött, és legtöbbjük erre tekinget – közvetítette Rita.

– Felmérik a terepet, tudják, hogy itt vagyunk valahol a közelben – jegyezte meg Tom. – Wolfi mit csinál? – Köszönt Fritznek és a másik kett nek. Azóta álldogál a többiek mellett, valamit beszélgetnek. – A keze? – Maga mellett tartja, természetesen gesztikulál. Mit figyeljek? – kérdezte Rita. – Nem túrja az orrát? Rita összeráncolta a homlokát a kérdésen, de újra belenézett a távcs be. – Nem és rendesen meg is van fésülködve – tette hozzá, hogy érzékeltesse a kérdés szokatlanságát. – Ha fikázik az azt jelenti, baj van, azt összebilincselt kézzel is meg tudja tenni. Szóval mit látsz? – kérdezett vissza megint Tom. – Nem gusztustalankodik – vágta rá Rita. – Már csak a pilóták vannak a gépeken, mi legyen? – Odaküldöm Judyt, te meg biztosítsd!

* Judy észrevétlenül osont le a hegyoldalban a növények takarásában. Ügyelt arra, hogy mindig látószögön kívül essen, és csak az utolsó pillanatban bukkant el egy bokor mögül, olyan hirtelen, hogy a háznál várakozó férfiak láthatóan meglep dtek a váratlan jövevényen. Kezeit maga el tt, nyitott tenyérrel tartotta, hogy mindenki lássa, nincs nála fegyver. A sok kérd tekintet közepette Wolfi elé lépett és várt. Lord Hanson ideges lett, és kilépett a sorból, hogy odamenjen Judyhoz. Ebben a pillanatban a távolból egy puska célkeresztje szegez dött a mellkasának. Rita az elsüt billentyűn tartotta az ujját, és kész volt Judy támadóját kiiktatni. Fritz azonban visszahúzta a férfit, és magyarázott neki valamit, valószínűleg azt, hogy ez még a procedúra része és addig nem fognak el jönni, amíg meg nem bizonyosodtak róla, hogy minden rendben van. Rita látta az optikán, hogy mindenki Judyt nézi, de csak Wolfira koncentrált. Tom kioktatta ket, hogy milyen szövegre kell figyelni. Ha baj van, akkor

Wolfi a családjáról fog beszélni, valószínűleg a kislányáról. Pár perc múlva Judy hátrálni kezdett, ugyanúgy maga el tt tartva a kezeit. A férfiak most már türelmetlenül figyelték az eseményeket. – Minden oké – szólt hátra Rita. – Kihátrált. – Ez volt ugyanis az az egyszerű jel, amiben megállapodtak. – Rendben, akkor odamegyünk, de te itt maradsz, amíg nem jelzek! – válaszolta Tom. – Te vagy az utolsó védvonal!

* Medve hosszasan figyelte a gépek mozgását. Még korai lett volna útnak indulni, mert jókora terület felett repültek nyolcas alakzatban. Várt, amíg a vezérgép megállapodik egy pont felett, és lassan ereszkedni kezd. Ez t le légvonalban két-három kilométerre lehetett, közvetlenül a domboldal el tt. Összeszedte kevéske cuccát, és futva megindult az új cél felé. Fritz félrehívta Wolfit és Tomot az angol férfival együtt, beszélgetésükhöz. Tom tudta, hogy az angol férfi, akit Lord Hanson néven mutattak be neki, nem fog sokat vacillálni a letartóztatásukkal, ezért mihamarabb meg kellett gy znie t, hogy az a helyes út, ha támogatja ket. Azt is felmérte, hogyha ellenáll, akkor Fritzcel, Dahllal és régi társaival együtt épphogy túler ben vannak, de nem akarta ket olyan kellemetlen helyzetbe hozni, hogy el kelljen fogniuk egy MI6-es vezet t. Senkinek sem mutatott volna túl jól az életrajzában. Abban az egyben biztos volt, hogy Mónikát mindenképpen letartóztatnák és elvinnék, hiszen megölt egy állami vezet t, éppen ezért, az védelmében Kistehénnel és Judyval együtt otthagyta az erd ben. – El ször is köszönöm, hogy eljöttetek, önnek pedig azt, hogy hajlandó meghallgatni – kezdte Tom angolul Lord Hansonhoz fordulva. Az angol csak kimérten bólintott. Tom nagy leveg t vett és folytatta. – Sikerült felkutatnunk és elfognunk Mónikát, de egyel re egy titkos búvóhelyen rizzük, amíg nem látjuk át világosan a történetet – magyarázta. – Természetesen szándékunkban áll t átadni a hatóságoknak, miután lezártuk az ügyet, de úgy gondolom, hogy az eseményeknek koránt sincs még vége. Abból, amit elmondott, arra

következtettünk, hogy jól megszervezett hajtóvadászat indult ellenünk, amely látszólag a volt elnök, Gojkovic elfogásához köthet , valójában viszont egy személyes sérelmet akarnak megbosszulni rajtunk. Az egyik felderít akció során sajnos a partizánvezér Milos Stroganovic unokája meghalt, és tulajdonképpen ezt akarják a csapatunkon megtorolni. – És hogyan tudták a n t ellenetek fordítani? – kérdezte Fritz. Tom egy pillanatra elgondolkodott, hogy beszéljen-e Mónika labilisságáról és ellenséges fellépésér l, vagy a korábbi nézeteltéréseikr l, de úgy gondolta, mindez most irreleváns, és csak félrevinné a képet, ezért inkább a legegyszerűbb válaszra szorítkozott. – Kényszerítették. Elrabolták a lányát és az édesanyját. Máig fogva tartják ket egy ismeretlen helyen – mondta Tom. – Ez a másik ok, amiért nem akarjuk még Mónikát átadni a hatóságoknak, akkor feltehet en kivégzik a túszokat. Ez a fejlemény láthatóan még Lord Hanson gondolatait is megindította, mert közelebb lépett, és az látszott az arcán, hogy mostantól érdekl dve figyeli Tom beszámolóját. – Azok alapján, amit id közben Wolfitól hallottam – folytatta Tom –, arra kell gondolnom, hogy egy sokkal nagyobb összeesküvés van a háttérben, mint a csoportunkkal való leszámolás. A Nagy-Britannia ellen megkísérelt bombatámadások is ugyanerre a forrásra vezethet k vissza, és a történtek egyidejűsége valami sokkal komolyabbra utal. Mivel csak részleteket tudok, jó lenne, ha mindenki elmondaná, hogy mi derült ki az utóbbi negyvennyolc órában. Fritz bólogatott, és Lord Hansonra nézve átvette a szót. Elmesélte külön akciójukat Dahl hadnaggyal, és azt, hogyan derítettek fényt a partizánoknak az angliai piszkos bombákkal való kapcsolatára. – Mindezt persze súlyosbítja az a tény, hogy James Bromant, az MI6 Balkánért felel s irányítóját a bombatámadással egy id ben elrabolták – mondta végül. – Az eseményeket úgy állították be, hogy a gyanú Bromanra terel djön. Persze arra nem számítottak, hogy eltűnésének körülményeit vizsgálni fogjuk. A kiköt ben hagyott rend rautó környezetében egyértelműen emlékeztek egy n re, és a mutatott fényképek alapján beazonosítottuk Karola Stroganovicot. – A pár méterrel odébb álldogáló Dahlra nézett és kezével jelzett neki, aki haladéktalanul odahozta az említett felvételeket, amelyeket a Matt

háza környékén lév térfigyel k rögzítettek. Az összefüggés ezzel bizonyítottá vált. – Mivel Broman kizárólag Drakuliccsal állt kapcsolatban, Drakulic irányító szerepe megkérd jelezhetetlen – fejezte be a beszámolót Fritz. Tom a képeket nézegette és közben ezerrel rakta össze fejében a mozaikokat. Látszólag Lord Hanson is gondolkodott valamin, el tte már ismertek voltak a képek, talán Tom tájékoztatása más megvilágításba helyezte a dolgokat. A felvételek átnézése után Wolfi hangosan megköszörülte a torkát, nagy leveg t vett, aztán lassan beszélni kezdett. Egész összefoglalóját korábbról kezdte, attól a ponttól, amikor az államtitkár behívatta t, és Tomék titkosított aktáját követelte. Aztán elmesélte az MI6-t l érkezett felhívást, amely résznél a lord, szavait meger sítve bólogatott. Wolfi elmondta azt is, hogy mennyire szokatlanul jutottak el Mónika ujjlenyomatáig a szerb vezet és a maffialeszámolás fegyvereinek ügyében – mintha csak valaki irányította volna a nyomozást. Azokat a részeket azonban bölcsen kihagyta beszámolójából, amikor Fritzet felhívta, vagy amikor titokban Tommal találkozott. Ezzel fedte Várnai szabályszegését is, miszerint kés bb adta ki egykori társai ellen a körözést. Err l amúgy is csak a beavatottak tudtak a helyszínen, és a történet szempontjából nem volt fontos. Kés bb azt is elmondta, hogy látókörükbe került egy bizonyos Somogyi József nevű bankár tevékenysége, aki különös körülmények között hirtelen meghalt, és hogy rajta keresztül jutottak el Komlós államtitkárig. – Az államtitkár mindent bevallott – magyarázta. – Az instrukciókat ugyan a bankáron keresztül kapta, de a háttérben a szerbek álltak. El ször azt gondolta, hogy az orosz gázvezetékhez kapcsolódóan kell a nem hivatalos segítsége, bels adatokat eljuttatni a szerbekhez, de mivel minden információ a titkos csapathoz kapcsolódott, és miután megtalálták a csoport egy tagjának ujjlenyomatait a szerb miniszterelnök ellen elkövetett merényletnél, már biztos volt benne, hogy egy gyilkosság szálainak eltereléséhez segédkezett. Ezt csak tetézte, hogy az angolok által kért információk egy új terrorszervezet felkutatására vonatkoztak, így nyilvánvalóvá vált, hogy a két ügy összefügg, és a szerbek irányítják a szálakat a háttérben. Annak ellenére, hogy az általa felfedezett anomáliák miatt hivatalból nyomozást kellett volna indítania, inkább beáldozta a saját

embereit, és szemet hunyt minden más fölött, hogy a saját b rét mentse – fejezte be Wolfi az összefoglalót. Kis szünet következett, mindenki az elhangzottakon gondolkozott. A mozaikkockák lassan kiegészítették egymást és összeállt a teljes kép. – Nos – szólalt meg hosszú hallgatás után végül Lord Hanson. – Abból, amit elmondtak, számomra is világossá vált, hogy önöket cs be húzták, minket pedig módszeresen megtévesztettek. Számomra az els és legfontosabb feladat jelenleg, hogy a fogságba került tisztemet kiszabadítsuk. Broman kiváló elemz és nagyszerű ember, sajnálatos, hogy pont vált a dezinformációk céltáblájává – tette hozzá inkább közhelyesen, mintsem átérezve hibájának mélységét. – Hajlandó vagyok együttműködni önökkel és támogatást nyújtani egy túszment akcióra, de egyel re még nem hallottam arra nézve válaszokat, hogy hol tartják bezárva a foglyokat! Úgy gondolom, most az els és legfontosabb, hogy haladéktalanul, széles körben kiadjam az elfogatóparancsot! – Az nem lenne célszerű, uram – adott hangot aggodalmainak Tom. – Tomnak igaza van – fordult a lord felé Fritz, hogy elejét vegye a rangsorbeli különbségekb l fakadó nézeteltéréseknek. – Gojkovic hagyatékaként Drakulic egy kiterjedt, láthatatlan bels hálózattal rendelkezik Szerbiában. Mindenhol vannak téglái. Ha kiadja a parancsot, akkor egyértelművé válik, hogy lelepleztük az összeesküvésüket. Onnantól kezdve már nem lesz szükségük a foglyokra. Bromant, ha még él – tette hozzá kényszeredetten – csak az a látszat védi, hogy a keresés ellene és ez ellen a csapat ellen irányul – mutatott Tomra. – Ha ez az egyensúly megváltozik, nem lesz többé érték a kezükben. Kivégzik ket. A lord elgondolkozott a hallottakon. – Akkor mit tudunk csinálni? – Egyértelműen Drakulic és partizánjai vannak a háttérben – kezdett járkálni Fritz. – Mégis, úgy tűnik más-más indíttatásból – tette hozzá Tom. – Ett l függetlenül egyként kell ket kezelnünk – vetette fel a lord. – Drakulic az irányító, osztja a parancsokat. Ha rá fókuszálunk, akkor meglesznek a végrehajtók is! – mondta föl a hadviselés legegyszerűbb szabályát.

– Én ezt vitatnám – ellenkezett Wolfi. – Nyilván nem tartózkodnak egy helyszínen. Ha az egyiket elkapjuk, a többi kicsúszik a kezünk közül. – Egyszerre kell lecsapnunk – vetette fel Tom. – Most már elegen vagyunk hozzá. – De nincs elég bizonyítékunk – szólt közbe Fritz. – A partizánok ellen Mónika vallomása elég lehet, de Drakulic megússza a számonkérést! – Megint – jegyezte meg halkan Dahl, aki a képekkel együtt a megbeszélés helyszínén maradt. – És van itt egy MI6-es parancsnok, egy nagymama és egy kislány is, akiket még el bb ki kéne mentenünk – tette hozzá Wolfi. – És, ami nehezíti a dolgunkat, egyáltalán nem biztos, hogy egy helyen tartják fogva ket. – Kezd egyre komplikáltabbá válni a dolog – jegyezte meg a lord. – Szükségünk lenne felderít gépekre, lehallgatásokra, műholdakra… így meg van kötve a kezünk. Ráadásul egyáltalán nem jogszerű, ha most engedek az önök magánakciójának! – Mi mindannyian hivatalos szerveket képviselünk – vágta rá Wolfi. – Amint olyan közelségbe kerülünk, hogy elfoghatjuk Drakulicot, hivatalossá tesszük az egészet. – Akkor is szükség lenne valami háttértámogatásra. Nem rendelhetek el fű alatt ilyen megfigyeléseket, amíg nem tudjuk, hol vannak a téglák! – lovallta bele magát egyre mélyebben az angol. – Eddig Bromant hittem annak, de lehet a közvetlen környezetében valaki. Maga mondta, hogy ha ezt megtudják, megölik a foglyokat. – Ez igaz – ragadta magához a szót ismét Tom. – Akkor támogatás nélkül kell megoldanunk. Eddig is boldogultunk. Az adminisztrációt pedig majd hozzá kell igazítanunk az eseményekhez – nézett körbe, de senkin nem látott megütközést, ezért folytatta. – Van egy tervem, de elég kockázatos. Mindenki a lordra nézett, volt az egyetlen „kívülálló” a csapatban. Egy ideig tétovázott, aztán beadta a derekát. – Halljuk! – intett a kezével, mintha csak annyit mondana „tartsa meg az aprót”.

* Medve a házikótól távol, egy szikla takarásában bújt meg. A helikopterek még körülbelül 250 méterre lehettek t le. A látottak alapján nyugodtan közelebb húzódhatott volna, de jól tudta, hogy van még egy küls biztosítógyűrű is, valahol megbújva a bokrok és a domboldal takarásában. Így jobbnak látta távolabbról szemlélni az eseményeket. A zsebéb l el halászott egy aprócska távcsövet, amit mindig magánál hordott. Nem volt épp a legjobb min ségű márka, de a funkciónak megfelelt. Ez a kis játékszer hasznos holminak bizonyult már az évek során. Egészen közelr l látta a helikopterekben várakozó pilóták arcát, akik nem jelentettek számára veszélyt. Aztán tovább fókuszált a ház körül álldogáló test rökre. Úgy látta, a tíz férfi közül nem mindenki ismeri egymást, mintha két táborhoz tartoznának. Elegánsan voltak felöltözve, de tartásukból látszott, hogy mindannyian fegyverhez szokott emberek. Medve kissé szokatlannak találta a felállást, de nem tulajdonított különösebb jelent séget neki. A gesztikulációikból ítélve csak ártatlan beszélgetést folytattak, mintha valamire várnának. A ház végét szemlélve aztán megtalálta, amit keresett. Egy öt emberb l álló, elkülönült csoportra közelített a fókusszal. Csak egyetlen embert ismert fel, aki többnyire háttal állt neki, és hevesen gesztikulálva magyarázott a többieknek. volt Tom, a magyar csapat vezet je, akik ellen a nemzetközi hajtóvadászatot indították. Azokat nem ismerte, akik körbeállták, de határozottan érezte, hogy valami nem stimmel. Ezeknek a dolgoknak nem így kellene történniük – morfondírozott magában. Tovább pásztázta a környéket, zsigereiben érezte, hogy Tom emberei valahol a közelben vannak, de bárhogy is figyelt, nem látott semmi gyanúsat. Visszavitte tekintetét a hevesen magyarázó férfira, és rájött, hogy mi zavarja. Ennek az embernek a nemzetközi körözés alapján most bilincsbe verve kellene valamelyik gépen ülnie, miközben a többiek nagy er kkel keresik a csoport többi tagját. Ennek ellenére úgy tűnt, inkább Tom adja ki az instrukciókat. Megnézte a helikopterek felségjelzését, az egyik magyar volt, a másik svájci. Semmilyen magyarázat nem volt arra, mit keresnek ezek itt, f leg úgy, hogy a horvát er k nincsenek sehol! Medve elvette szeme el l a távcsövet és szabad szemmel kémlelte a terepet. Egyre jobban meger södött benne, hogy valami

nincs rendjén. Egy ilyen berepülés engedélyköteles, és az, hogy a helyi er k nincsenek jelen, csak egyet jelenthet. Magas szintű egyeztetések folynak a háttérben. Nem volt túl sok választása, csak várt és figyelt. Nem akart telefonálni, mert tartott t le, hogy a gépekb l ellen rzik a közeli mobilhálózatokat. Sajnálta, hogy nem hallja a megbeszélést, de nem akarta kockáztatni a lebukást. Türelmesen figyelt a szikla mögül, míg a rotorok újra beindultak a helikoptereken. Látta, hogy mindenki visszaszáll a gépekre, kivéve Tomot, aki megvárta, míg a többiek a leveg be emelkednek. Amikor a vasmadarak elemelkedtek a földr l, hátrébb húzódott a bokrok alá, hogy a magasból se lehessen kivenni alakját. A helikopterek hangosan dübörögve felszálltak, és ugyanolyan formációban, ahogy jöttek, elhagyták az országot. Medve Tomot figyelte a távcs vel, tudta, hogy el fogja vezetni a csapatához. Nem kellett sokáig várnia. Tom egy laza kézmozdulattal magához intette embereit. Medve megpróbálta követni a mozdulat irányát a távcs vel, és meghökkenten vette észre, hogy a dombtet egyszer csak kinyílik, és egy sok ruhába öltözött lány, puskával a kezében kimászik a föld alól. – Okos! – gondolta magában, majd kissé lejjebb hozva a távcsövet felismerte Kistehént, Judyt és Mónikát, akinek hátra voltak kötve a kezei. – Így legalább egyszerűbb lesz elfogni – gondolta. Miután a helikopterek elhagyták a helyszínt, felhívta a központot, hogy küldjenek er sítést számára. Tudta, hogy jó pár óra fog eltelni, mire a sajátjai csatlakoznak hozzá, ezért közelebb lopózott a kis házhoz, és megpróbálta kipuhatolni, hogy Tomék miben mesterkednek. Annyira viszont nem tudott közel menni, hogy kihallgathassa a tanácskozásukat, mivel tartott t le, hogy észreveszik. Már besötétedett, amikor egy férfialak elhagyta a házat. Nem tudta mire vélni a dolgot, és végül úgy döntött, inkább marad a megfigyel posztján. Nem veszíthette el újra a n t. A házban teljes sötétség uralkodott, sem fény, sem zaj nem szűr dött ki a bezárt spaletták mögül. Az éjszaka különös sötétséget borított a tájra. Errefelé nem voltak utcai lámpák, sem egymás mellett álló házak, vagy hangos kocsmák. Néha elment egy autó a f úton, szúrós fénynyalábbal áthasítva az éjszaka feketéjét, de mögötte újra összeolvadt a sötétség.

Talán egy fél óra telhetett el, mire újabb autózúgás törte meg a csendet. Az autó lefordult a kis beköt úton, és lekapcsolt lámpával döcögött fel a házig. Medve csak most kapott észbe, hogy elkéshet. Az er sítés még órákra volt t le, esélye sem volt lelassítani az eseményeket. Kétségbeesve kutatott tekintetével egy másik jármű után, amivel követhetné ket, de a következ ház kilométerekre volt onnan. Nem maradt más lehet sége, újra betárazta a különleges jeladó töltényt, közben pedig rosszallóan rázta a fejét. Már az is kész csodának számított, hogy fényes nappal sikerült észrevétlenül és pontosan eltalálnia az autót, amivel menekültek. Medve pontosan tudta, vajmi kevés esélye van rá, hogy ilyen sötétben megfelel en el tudja helyezni a jeladót. Arról nem is beszélve, hogy ha rossz helyre l , a kis adószerkentyű becsapódáskor megsérülhet vagy letörhet, és olyankor nem is tud aktiválódni. Ha mozgó alkatrészt talál el, akkor menet közben törik le és megszakad a jel. Nem véletlenül készítették így ezt az apró szerkentyűt, ha egy esetleges hiba folytán leszakadna, vagy másik járműre ragadna, akkor ne közvetítsen hamis jelet. Távolról sem ez volt a legtökéletesebb megoldás jelen helyzetben, de a leggyorsabb mindenképpen. Medve halkan osonva, hátulról megkerülte az épületet, hogy az autó mögé jusson. Sietnie kellett, de nem kelthetett zajt. Az épület sarka mögül lopva kilesett, és látta, ahogy a csapat minden tagja síri csöndben beszáll az autóba, és ugyanolyan halkan indulnak is. A koromsötétben képtelenség volt pontosan célozni. Medve kilépett az épület mögül, és néhány lépést tett a lassan guruló autó után. Már nem volt választása, az autó egyre távolodott, fél volt, hogy túl nagy lesz a távolság. Még vetett egy utolsó pillantást a koromsötétbe, és a berregés felé fordította a fegyvert. A ragasztó színe miatt Medve szerette volna a lökhárító alsó részébe irányítani a lövedéket, mert ott az útról felver d kosz gyorsan beszínezhette a feltűn színű masszát. Megpróbálta elképzelni az autó formáját, és l tt. A hangtompítónak köszönhet en csak halk pukkanás hallatszott. Egyel re nem tudott megbizonyosodni róla, hogy eltalálta-e a karosszériát, de az autó nem állt meg, a lövés hangját pedig elnyelte a motor zaja. Csak akkor vette el újra a telefonját, amikor látta, hogy a

f útra kanyarodva felkapcsolják a fényeket, és felgyorsítva elhagyják a falut is. Nem kellett sokat várnia, a központ visszajelezte a nyomkövet lövedék mozgását. Medve megtörölte izzadt homlokát, és nagyot sóhajtott, majd felhívta Milost és beszámolt a történtekr l. Csak másfél óra múlva jöttek érte, ezáltal behozhatatlan hátrányt okozva. Fél volt, hogy lecserélik az autót, és ismét nyomukat veszítik, de ugyanakkor szerencséjük is lehetett. Medve nem morfondírozott a válaszokon, csak várta, hogy végre arra a helyszínre érjenek, ahol a jeladó megállt. Az egész éjszakát végigautózták, csak hajnalban torpantak meg pár helyen, de mindig tovább haladtak. A központ szerint reggeli dugóba keveredhettek a tóparti városkában.

SZERBIA, GROTNICA, GROTNICAI TÓPART, 2005. JÚNIUS 9. 07:50 Drakulic éppen reggelihez készül dött az ötcsillagos szálloda legfels emeletének lakosztályában. A tóparti hotel pazar kényelmet nyújtott az átutazó üzletembereknek, lakosztályaiból pedig gyönyörű kilátás nyílt a tavat körülvev hegyekre és az óvárosra. A városka kedvelt üdül helység volt, a tó déli, lankásabb részénél f ként luxushotelek magasodtak csodálatos panorámát kínálva az északi oldal érintetlennek látszó meredek hegyláncaira. Az óváros a tótól nyugatra helyezkedett el, apró házakkal, kis utcákkal, egy nagy kiköt vel, mellette macskak vel kirakott óriási piactérrel. Itt találkoztak össze az árusok és a turisták, és innen ágaztak szerteszét a szűk sikátorok a k b l készült épületek között. A régi óvárost masszív várfal ölelte körbe, néhány kaput nyitva a beköt utak felé. A távolból egészen egyedi megjelenést kölcsönzött a régi és az új építészet ötvözete.

Az elnöki lakosztály az egész ötödik emeletet elfoglalta, egy nagyobbacska luxuslakással felért a berendezése. A hálószoba bézs és kávébarna színeivel nyugalmat sugárzott. A közvetlen kapcsolatú fürd szobát két bejárattal látták el, hogy a nappaliból se kelljen körbejárni a szobákat. Csillogó fényű üvegajtóit középen gravírozott minták homályosították el, hogy ne lehessen belátni a kétszemélyes, pezsg fürd s kádba, és a mellette kialakított zuhanyzóba. A homokszínű márványburkolat el tt üvegb l öntött mosdókagyló állt karcsú, fölé hajoló, aranyszínű szaniterrel. A törölköz ket színskála szerint hajtogatták be, mindegyiken a hotel címere díszelgett. A fürd szobán át ki lehetett jutni a tágas nappaliba. Ez volt a szálloda jobbszárnyának csúcsa, innen félkörívben egyaránt be lehetett látni a csodás hegyeket a tóval, és az óvárost. Kényelmes, puha, melegbarna bútorok emelték az elefántcsontszín nappali eleganciáját. A panorámaablakokon önműköd napvéd rolók óvtak a felmelegedést l, vagy nyitottak épp csodás kilátást a tájra. Az egész lakosztályban a tér uralkodott, min ségi kiegészít kkel, bútorokkal feler sítve. Külön gardróbszoba állt rendelkezésre a ruháknak és a b röndöknek, közvetlenül a háló és a bejárat mellett, a nappali pedig egy amerikai konyha stílusú, nyitott étkez ben és kis konyharészben végz dött, ahonnan a lakosztályon körbefutó teraszra nyílt kijárás. Ez a rész már az óvárosra nézett, hangszigetel nyílászárói kirekesztették a városka szűk utcáinak zaját. Drakulic jobban szerette a frissen beáramló leveg t, mint a klímát, ezért a teraszajtót nyitva hagyva ült le a nappalival egybekötött étkez ben. Nem akart az étteremben reggelizni, így a szobába rendelte a fogásokat. Test rei most is az ajtó el tt rizték nyugalmát, és a lakosztály teraszán is állt két r, akik a szomszédos épületeket figyelték. A kormánybiztos védelme az utóbbi id ben fontosabb státuszt kapott, noha soha életében nem szerette a nyakában liheg test röket, mostanra azonban már megszokta állandó jelenlétüket. Legtöbbször olyan helyre állította ket, ahol nem kellett léptennyomon belebotlania egyikbe sem, így kis id re el tudta felejteni, hogy állandó megfigyelés alatt van. Gojkovic elnök idejében még csak egy embert kellett magával hurcolnia, de ahogy egyre nagyobb szerepet töltött be az állam életében, folyton n tt a létszámuk. Végül ez odáig fajult, hogy saját maga kezdte foglalkoztatni a test röket.

Nem els sorban azért, hogy megvédjék az életét, hanem mert ez megfelel súlyt adott jelenlétének, még most is, amikor hivatalosan már nem foglalkozhatott az állam ügyeivel. Csak két napra jött a városba, és miel bb túl akart lenni a tárgyalásokon. Az angolokkal felvett kapcsolata és a piszkos bombák kézrekerítésében vállalt szerepe a saját hazájában is megfelel visszhangra talált, de ez még csak a hatalomba való visszakapaszkodás els lépcs je volt számára. Terve, miszerint nemzetközi elismertségre tesz majd szert az önzetlen segítségnyújtásért, és Anglia egyik legjelent sebb besúgójának leleplezéséért, osztatlan lelkesedést váltott ki vezet nélkül maradt hazája honatyái között. Drakulic szinte már a zsebében érezte a kitüntetést, ami egyben az államigazgatásba való visszatérésének zálogát is jelentette. Hazájában minden vezet politikus harcolt a kegyeiért, hiszen a gazdaság túlnyomó részét a saját kezében tartotta, mégsem kínálhattak neki hatalommal járó posztot a hágai törvényszékkel és az EU-val kötött megállapodás értelmében. Gojkovic elnök elfogásában nyújtott szerepéért kegyelmet kapott a nemzetközi bíróságtól, de politikai pályáját nem folytathatta. Az angolokkal való együttműködés azonban jó iránynak mutatkozott, hogy felülírhassa ezt a kellemetlen büntetést. A politikától sosem zárkózott el igazán, legfeljebb csak strómanokon keresztül gyakorolta hatalmát. Pontosan tudta, kit hogyan tartson a kezében, kinek milyen szívességet kell tennie, kivel hogyan beszéljen. A megjelenése, a beszéde, gesztusai és szokásai mind a manipuláció részét képezték. A nagy cápák között nem volt elég gazdagnak és befolyásosnak lenni, annak is kellett látszani. Éppen ezért Drakulic soha nem engedte el magát. Most is fehér ingben és öltönymellényben ült az asztalhoz a délel tti megbeszélésekre készülve. Gondosan felhajtogatta ingujját és kigombolta a legfels gombokat, hogy kényelmesen étkezhessen. Leemelte a reggelit fed , félgömb alakú, ezüstszínű ételborítót a tányérról, és azonnal jóles illatok csapták meg az orrát. A frissen sült, ropogós croissant még meleg volt, ahogy kettétörte a tányéron, és a kés hegyével rákent vaj azonnal átlátszóvá olvadt szét a finom tésztán. Az els falat szinte simogatta minden érzékszervét. Drakulic különösen ínyenc ember volt a kulináris élvezetek terén, és egy

egyszerű vajas croissant tökéletes ízharmóniájában is el tudott néhány másodpercre veszni. Fenséges – gondolta, majd odakészítette az apró, porcelánból készült lekváros tégelyeket a tányér mellé, és egy korty tejet töltött az asztalon g zölg kávéjába. Az illatok összekeveredtek orrában, és szinte ópiumként hatottak ébredez lelkére. Az újságot a belpolitikai oldalhoz hajtogatta, és reggelizés közben elkezdte végignézegetni az aktuális híreket.

* Mónika a szemközti épület toronyszobájának ablakából figyelte Drakulic lakosztályát. A szoba egykor karbantartási célokat szolgált, és csak a házmesternek volt kulcsa a helyiséghez. Mónika könnyedén feltörte a lakatpántot, és megbújt néhány poros létra, festékes vödrök, és egy szerszámosláda társaságában. Az épület felújítása után már nemigen használták a nehezen megközelíthet helyiséget, csupán régi kacatokat tároltak itt. A tanult módon, az ablaktól távolabb hasalt a földön az árnyékban, hogy a betűz napfény ne fedhesse fel rejtekét. Kezébe vette a távcsövet és óvatosan felkönyökölt, hogy kímélje a vállát. Csodálkozva tapogatta a sérült testrészt, mert nem hasított bele a várt fájdalom. Meglepetten emelgette karját, hogy megtalálja a két napja nyilalló pontot, de semmit sem érzett. Pár órával korábban még fenntartásokkal fogadta azt az injekciókoktélt, amit Judy akart mindenáron beadni neki, de el kellett ismernie, hogy valami csodaszert fecskendeztek a testébe, mert még a közérzete is kiváló volt. – Azért ne kezdj artistamutatványokba, ez a szer csak néhány órán át hat! – kötötte a lelkére Judy. – Elnyomja a fájdalmat, és fel is tuningol, de a szétroncsolódott szövetet nem forrasztja össze, úgyhogy ne terheld túl a válladat! Mónika most fittyet hányt a figyelmeztetésre. A karja jobb volt, mint új korában, és úgy érezte, akár a Mount Everestet is meg tudná mászni azon nyomban. Szeme elé tette a távcsövét, és a lakosztály ablakait pásztázta. A nyitott teraszajtón tökéletesen belátott Drakulic reggeliz asztalára, ahogy az áttetsz függönyt meg-meglebbentette a szél. Ha lett volna nála egy puska, könnyedén végezhetett volna az ex-

kormánybiztossal, anélkül, hogy test rei bármit is észrevettek volna, de most nem ez volt a szándéka. Szabad szemmel is jól látta a célt, de távcsövével a szálloda egész homlokzatát tanulmányozta. Egy kifeszített drótkötélen akár át is lendülhetnék a teraszra – morfondírozott, bár az alatta húzódó hat emelet mélység egy kicsit elriasztotta légb l kapott ötletét l. De hogy jussak be hozzá? – emlékezett vissza, ahogy az utolsó eligazításon kérdezte kétségekkel hangjában. – Találd ki! Te vagy a partizán – hangzott a lekezel válasz. Mónika még most is hányingert kapott attól, hogy megint Tommal kellett együtt dolgoznia. Mindazonáltal nem volt más választása, Tom és a csapat volt az egyetlen biztos pont, akik kivételesen nem elvenni, hanem visszaszerezni akarták a lányát. Miután a helikopterek elhagyták a terepet, Kistehén újra becipelte a házba. El ször azt hitte, megint neki fognak esni, de meglepetésére Tom egy konkrét tervvel állt el . Fogalma sem volt, honnan szerezték társai az információkat, és azt sem tudta, kik jártak ott korábban, hiszen végig a domb takarásában gubbasztott, állandó felügyelet mellett. Rita egy tervrajzot szorongatott, Judynál pedig egyéb papírok voltak. Láthatóan pontos tájékoztatást kaptak Drakulic tartózkodási helyér l és utazási szokásairól. Tudták, hány test rrel veszi magát körbe, és milyen óvintézkedéseket foganatosítanak, ha a védett vezet t támadás érné. – Na jó, figyelj! – idézte fel újból a beszélgetést. – Valószínűleg az erkélyen is lesznek test rei… – hallotta vissza Tom szavait. – Talált, süllyedt… – nézett bele a távcs be a lakosztály teraszán fel-alá járkáló öltönyös, felfegyverzett röket figyelve. – Túl kockázatos lenne kívülr l próbálkoznod! Ha el is intézed ket, meghallják a szobában vagy a folyosón lév rök, és csapdába kerülsz. A szállodából kell felmenned, méghozzá valami jó ürüggyel. Játszd el, hogy te is alkalmazott vagy, vagy jelentkezz munkára, ezt majd a helyszínen meglátod – magyarázta Tom. – Használd ki a n iességedet, és juss át a recepciósok és a londinerek hadán! De egyre figyelj, nem kelthetsz feltűnést! – Mónika a markában forgatta a kis adóvev t, amit be kellett csempésznie magával. – Tegyél a hajadba hajcsatot, ha fémdetektorral átvizsgálnak, akkor azt találják meg, ne a mikrofont – nyomta a kezébe Judy a hajszálvékony kommunikációs eszközöket. – A fels szintre feljutni nem lesz

egyszerű, de talán meg tudod oldani különösebb vérontás nélkül – célzott Tom vehemens viselkedésére. Maga elé húzta a szálloda sematikus rajzát, amit Rita skiccelt fel egy lapra. Valahonnan sikerült letöltenie az alaprajzot, de nyomtató nélkül csak szabadkezes másolatot tudott készíteni a fontosabb folyosókról és helyiségekr l. A legfels szinten csupán az elnöki lakosztály volt, meg néhány karbantartó- és gépszoba. – Drakulic el kel ember, szereti a kényelmet – tanulmányozta a luxuslakosztály kiosztását, az egész egység vagy 200 négyzetméteres. – A francba – folyt össze Mónika el tt a rengeteg vonal és felirat –, ez olyan, mint egy átkozott labirintus! Tom instrukciói szerint a legjobban menedzsernek öltözve juthatott fel a külön szintre, hogy valamit átállítson a gépszobában. – Drakulic emberei nem engednek fel egy karbantartót, egy menedzser az más, nem tököl ott sokáig, csak megy és jön, nem zavarja a f nököt – hangzott a magyarázat. Mónika nem érezte magát különösebben biztonságban. A terv túlságosan ad hoc jellegű volt, és nagyon rizikós. – Minek is mentem bele ebbe az rültségbe! – korholta magát, és újra ellen rizte a távcs ben az rök és Drakulic helyzetét. – El kell játszanod, hogy ismered ezt a férfit – adott át neki Tom egy pár oldalas anyagot még a házban. A papírok egy bizonyos Komlós Gábor államtitkárról szóltak. A néhány kézzel írt feljegyzésben a lapok szélén, felismerte Wolfi kézírását. Ezek szerint volt valami háttértámogatásuk. – Elég, ha annyit tudsz, hogy az elrablásoddal egy id ben ezt az embert megfenyegették, és arra kényszerítették, hogy feláldozza a csapatunkat. A férfi hatalmas befolyással bír Magyarországon, és rengeteg külkapcsolattal is rendelkezik – foglalta össze Tom azt, ami a papírokból is kiderült. Móni egy pillanatra behunyta a szemét, hogy a beszélgetés minden részletére visszaemlékezzen. Nem akart hibázni, csak egy dobása volt, pontosan fel akarta idézni, hogy mit kell majd mondania. – Drakulicnak azt kell hinnie, hogy te és Komlós egy követ fújtok, és téged azért tett be a mi csapatunkba, hogy figyelj minket, és szabotáld a szerbek elleni akcióinkat.

– De ennek semmi értelme nincs! – rebegte Mónika a rengeteg papírt nézve. – Mi köze Drakulicnak a lányomhoz? t a partizánok rabolták el! – Tom nagyot sóhajtott, hogy gyakorolja a türelmet. – Fogd be, és figyelj! A végére majd megérted – folytatta magához képest nyugodt hangon. – A partizánokhoz nem tudunk eljutni, k a háttérben dolgoznak és láthatatlanok. Az egyetlen biztos pont Drakulic, irányítja az öregeket. Ahhoz, hogy visszakapd a lányodat, meg kell félemlítened Drakulicot. t a legjobban azzal veheted rá, hogy együttműködjön veled, ha üzletet ajánlasz neki. Most azon fáradozik, hogy visszakerülhessen a politikába és a nyugati hatalmak is elismerjék. Éppen ezért nem jönne jól neki, ha kitudódna, hogy benne volt a szerb miniszterelnök meggyilkolásában, és még az angliai terrormerényletek mögött is állt. – Micsoda? – képedt el Mónika. – Na, éppen ez a bökken , te ezt a képet egyedül nem rakhattad össze. Ha kiderül, hogy t lünk tudod mindezt, akkor csak veszélyes leszel számára, értékes nem. Ezért kell olyan emberrel példálóznod, aki ismeri a többi történéseket, és alkut ajánl Drakulicnak, hogy eltussolhassa az ügyeket. Tudsz követni? – Nem igazán – ismerte be Móni, majd Tom türelmetlen arcára nézett. – Mondd tovább! – Ha kiderül, hogy te Komlóssal dolgoztál össze – mutatott a papírokra –, akkor már érthet lesz, hogyan jöttél rá az összefüggésekre. Így Drakulic azt a képet fogja kapni, hogy te beépített ügynök voltál a csapatunkban, és a partizánjai jókora hibát követettek el, amikor éppen téged raboltak el. Komlós ugyanis az összes titkosszolgálat és az egész magyar rendészeti rendszer felett áll, tehát hihet lesz, hogy neki dolgoztál. – Oké, várj egy kicsit, összefoglalom – mutatott kezével álljt Mónika, mert már túl sok volt számára az információ –, csak hogy jól értem-e!? Tehát titkos ügynök voltam, aki beépült hozzátok és jelentéseket írt rólatok ennek a Komlósnak – kezdte számolni a kezén, nehogy kihagyjon valamit. – Milosék hibát követtek el, amikor engem raboltak el, mert nem tudhatták a kapcsolatomat Komlóssal, aki egyébként a titkosszolgálatok és a hírszerzés feje. Amikor elszöktem, felvettem vele

a kapcsolatot és a kett nk információiból egyértelműen összeállt a kép, hogy a terrormerényletek és a gyilkosság hátterében Drakulic áll. – Nemcsak összeállt a kép, hanem bizonyítékaitok vannak rá. – Milyen bizonyítékok? – kérdezett vissza Mónika. – Felvételek. – Értem, és ha nem adja vissza a lányomat, akkor Komlós kiteregeti a szennyesét a világnak, és l ttek a hatalmi törekvéseinek. – Majdnem – bólintott Tom. – Te valóban a lányodat fogod követelni, de átadsz egy telefont Drakulicnak, amelyen a megbízóddal, Komlóssal fog beszélni, aki pénzt és üzletrészt kér a hallgatásáért. Cserébe pedig segít az egész ügyet a partizánokra kenni. Mónika összeráncolta a homlokát. – Miért gondolod, hogy Drakulic feláldozza a partizánokat? – Mert üzletember, és érdekek vezérlik. A válasz rövid volt, de vel s. Ezt Móni is el tudta képzelni. Kicsit habozott, újra átgondolta az elhangzottakat. – És mi van, ha hagyom ezt a Komlóst, és csak a lányomat követelem vissza? – kérdezte végül. – Akkor túl átlátszó leszel, és meg fognak ölni – válaszolta Tom. – Ha csak fenyegeted, akkor neki semmilyen érdeke nem fog hozzáfűz dni, hogy téged életben hagyjon. Te nem tudod kiteregetni a szennyesét, ugyanis a fél világ téged keres. Ott vannak az ujjlenyomataid mindenhol, senki nem hinne neked, Komlós viszont bizonyos értelemben egy nagy hatalmú politikus, a világ szemében szavahihet ember. Drakulic pedig tudni fogja, hogy érintett volt a kis játékukban, de fogalma sincs, hogy mennyire. – Tom látta kétked arckifejezését és hozzátette: – Nem kell teljesen meggy znöd, elég, ha kétségeket ébresztesz benne. – Mi sem egyszerűbb… – tértek vissza Mónika gondolatai a padlásszobához. Nem volt számára visszaút, azóta nem, hogy elment abba a tengerparti szállodába, és belement Milos Stroganovic játékába. Akkor kellett volna visszakoznia, nem most. A távcsövön újra ellen rizte a lakosztály beosztását és az rök elhelyezkedését, majd elindult, hogy végrehajtsa feladatát.

*

Tom, Kistehén és a két lány a város másik végében várakozott egy kis apartmanházban. A legtöbb lakóház és apartman az óváros másik végén, a tótól távolabb, a meredek lejt kbe vájva a hegyoldalban helyezkedett el, és k lépcs kön lehetett megközelíteni ket. Az egész környéket zegzugos utcák, hosszú lépcs sorok, kopott mészk járdák szelték át. Autóval csupán a f úton lehetett közlekedni, ott is jó, ha egy elfért. Hihetetlen volt, de a helyközi buszjárat naponta kétszer átszelte a szűk kisvárosi utat, a sof rök szlalomversenyz ket meghazudtoló ügyességével. A helyiek minden egyes kanyar el tt dudával jelezték jöttüket a balesetek elkerülése végett. Épp ezért a környék nappal hangos volt, fuvarosok, piaci kofák, postások indultak útnak már a kora hajnali órákban. A kivett családi ház valaha jobb napokat is láthatott, ráfért volna már egy felújítás. Nyolcvanas évekbeli, rózsaszín virágos tapéta díszítette szinte az összes szobát, csupán az étkez volt egyszerű fehér színnel festve, a fürd pedig apró mintás csempével kirakva. A kádban rozsdás vízk folt jelezte az id múlását, a mosdókagylón még külön csapból folyt a meleg és a hideg víz. A sarkokban régebbi beázások nyomai hagytak elsárgult foltokat, a nappali red nyeir l pedig már lepergett a festék. Itt azonban örültek, hogy akadt, aki megszáll és nem kértek se útlevelet, se igazolványt, így Kistehén álnéven töltötte ki a papírokat és készpénzzel fizetett el re, hogy nyugton hagyják ket a háziak. Az éjszakai utazás kimerít volt, de még mindig nem pihenhettek. Mónikát sikeresen eljuttatták a megfigyel pontra, miután összeszedték számára a szükséges eszközöket, kiegészít ket, és átadták az összes fontos információt, aztán egy biztos helyet kerestek maguknak. Tom nem is bánta, hogy a n nem tudja, hol tartózkodnak. Judy és Rita az ablaknál ülve a Mónikának adott lehallgatókészülék jeleit fogadó antennát és a laptopos adóvev t szerelték össze, majd csatlakoztatták egy digitális hangrögzít egységhez. Fülhallgatóval a fejükön figyelték Mónika minden moccanását. Ahhoz túl messze voltak, hogy közbelépjenek, ha kell, de nem téveszthették szem el l egykori társukat. Tom nem akarta csapatát Mónika kezébe adni. Nem bízott benne, hogy végrehajtja azt a tervet, amit elmondott neki, és nem akarta kockáztatni a barátai életét egy labilis n felel tlen döntései miatt. Úgy tervezte, hogy ha Mónika teljesíti a rászabott részt, akkor segítenek neki megtalálni a lányát, de senkit nem volt

hajlandó veszélyeztetni miatta. Tudta, hogy ha követi az utasításait, akkor sikerülhet az akció, és arra számított, hogy Mónika talán beismer vallomást tud kihúzni Drakulicból, így nemcsak a családját és Bromant szabadítják ki, de lesz végre kézzel fogható bizonyítékuk a kormánybiztos ellen.

* Medve a kiköt melletti kif zde teraszán ült, és tekintetét minduntalan a hegyi házakra emelte, miközben forró kávét kavargatott a csészéjében. A csapatot nem láthatta, de pontosan tudta, hogy melyik házban bújtak meg. Milos intelmére nem ment közelebb, az arcát felismerhették volna, Drakulic emberei közül várakozott valaki az autó közelében, és figyelte Tom csapatának mozgását. Medve ugrásra készen várakozott, alig várta, hogy befussanak társai, szeretett volna egyszer s mindenkorra pontot tenni ennek az akciónak a végére. Másfél órával a jeladó megállapodása után tették ki t a piactéren a kiköt mellett, ahol a megbeszéltek szerint bevárta Milosékat.

* Mónika levette magáról a kezeslábas munkaruhát, és megigazította magán a fekete miniruhát, miel tt kilépett a lépcs házba. A lift mellett elrejtett táskájából kihalászta a magas sarkú cip t, és lecserélte a lábán lév bakancsot. A kényelmes ruhát összegöngyölte, és beletuszkolta a táskába. Kivett egy piperetükröt a neszesszeréb l, és a liftajtó melletti korlátra helyezte. Hátrahajtotta a fejét, és kezével hátrasimította hosszú, göndör haját. A táskából el húzott egy bontatlan nejloncsomagot, amelyben műhajból készült sz ke és vörös hajtincsek voltak, amolyan egyszer használatos parti melírféleség. Vastag haján alig tudta rögzíteni az aprócska műanyag csatokat, de aztán ráfésülte a saját haját is, hogy elfedje a toldásokat. Megigazította szemtelenül szétálló tincseit, majd az egész loboncot összefogta a fémcsattal, ahogy Judy kérte. Az apró mikrofont csak ezután dugta bele vastag hajkoronájába, a tükörben ellen rizve láthatatlanságát. A csomagban talált egy hétre való, színes kontaktlencsét is, amelyet elég ügyetlenül

tudott bevarázsolni a szemébe. Szerencsére nem volt baj a látásával, ezért rettent nehéz volt úgy lenyugtatnia magát, hogy a kis lencsével az ujja végén hozzá tudjon érni a szemgolyójához. Az utóbbi napokban ez bizonyult a legnehezebb feladatnak, mert minduntalan becsukta a szemét, miel tt célba ért volna. Mire sikerült az embert próbáló feladat, szemei tele lettek piros erekkel. Egy darabig pislogott, hogy megszokja, aztán megcsodálta művét. Barna írisze így is átütött az áttetsz lencsén, így nem lett világítóan kék a szeme, de határozottan más tekintetet kölcsönzött az apró színváltoztatás. Végül el kotort egy szempillaspirált, egy kis tégely púdert, szemceruzákat, rúzst, és nekiállt egy másik n vé maszkírozni magát. A ruháját minduntalan igazgatnia kellett, mert túl szűknek bizonyult a szoknya, minden mozdulatára feljebb csúszott a combján. A cuccokat a két lány vásárolta be neki a városban, mert még nem mutatkozhatott a nyilvánosság el tt, így csak saccolni tudták a méretét, de a cip legalább kényelmes volt. Hogy tökéletesítse művét, még feltett egy üvegbetétes szemüvegkeretet és fogaira műfogsorutánzatot helyezett. A fogak el retolták a szája körüli izmokat és olyan érzést keltettek benne, mintha homokot nyelt volna, de lassan megszokta és már kevésbé zavarta. Kis ár volt ez azért, hogy arcának más formát adjon. A tükör el tt még próbálgatta mimikáját, hogy hozzászokjon a kitömött szájjal való kommunikációhoz, aztán elégedetten konstatálta az eredményt. Ilyen rövid id alatt ez volt a legtöbb, amit tehetett külseje elrejtéséért, és ez meglep en sokat számított. Összecsomagolta feleslegessé vált cuccát, és újra elrejtette a táskát a lift mellett. Nem kellett attól tartania, hogy bárki felmegy a tet térbe, mert a lift műszaki okok miatt csak a negyedik emeletig közlekedett, itt legfelül már nem is voltak lakások. A fels emeleteket halkan próbálta meg elhagyni, ami a magassarkú cip ben külön kihívásnak bizonyult, a másodiktól viszont már nem figyelt léptei zajára. Az utcára lépve elsodorta a hétköznapok zsúfoltsága. Már megtanulta, hogy a legjobban tömegben bújhat el, senki sem figyelt rá, mindenki ment a dolgára. Mónika el ször a szálloda f bejáratától ellentétes irányban indult el, hogy körbenézhesse az épületet, aztán az éttermi részen keresztül ment át a hotel fogadó aulájába, mintha csak ebédb l jönne vissza. Az étteremt l az aulába vezet folyosón észrevett néhány nyilvános

telefont, gyorsan odalépett az egyik készülékhez, és felvette, mintha beszélni akarna valakivel. A kis fülke amúgy is takarta mozdulatait, de most kivételesen figyelt a részletekre. Fellapozta az odakészített helyi telefonkönyvet, és kikereste a szálloda számait. A menedzsment és pénzügyi osztály telefonszámai mellett talált két nevet, amit gyorsan megjegyzett, majd letette a búgó kagylót és továbbment. A recepciós rögtön felfigyelt a kihívó, ám elegáns ruhát visel hölgyre. Széles mosollyal az arcán lépett ki a pult mögül, és legkedvesebb modorával kérdezte – Segíthetek? Mónika visszamosolygott, és huncut szemmel nézett a fiatal fiúra. – Oh, igen, köszönöm – mondta tökéletes szerb kiejtéssel. – Lukova asszonyt keresem, állásinterjúra jöttem – mondta könnyedén. – Aha, a pénzügyön! – tette hozzá a recepciós, és lerakta a kezébe vett űrlapokat. – Balra a második lift visz fel a titkárságra – mutatott a pult mellett elvezet folyosóra, ahol a szolgálati liftek sorakoztak. Mónika tekintetével követte a fiú karját, de a liftek helyett a kamerák elhelyezkedését mérte fel, és megpróbált mindig úgy állni, hogy a lehet legkevesebbet lehessen látni az arcából. – Lukova asszonyé a harmadik iroda. Sok szerencsét! – búcsúzott kedvesen a fiú, mert újabb vendégek léptek be az ajtón. Mónika siet sen továbbment a megadott irányba, de felvonó helyett a szolgálati lépcs t választotta. Miel tt az ajtóhoz ért volna, még egyszer körülnézett, hogy felmérje Drakulic védelmét, de láthatóan csak a lakosztálya el tt állhattak rök, mert a földszinten egyetlen biztonsági embert sem látott. Londinerek, kedves hotelmenedzserek és id s vendégek lézengtek a hatalmas légterű, gránitoszlopos, merész tervezésű vendégtérben. Középen széles karimájú, kerek szök kút csobogott, fehér és sárga aranyhalak cikáztak a kövek között. Körötte barna és szürke, vászonhuzatú fotelek sorakoztak, a hanyattes s fajtából. Mónika soha nem értette, hogyan lehet egy ilyen lapos kialakítású bútoron kényelmesen ülni. A kamerák inkább a lifteket figyelték. A lépcs házi ajtón pedig nem volt mágneskártyás beléptet , és kisebb esély volt rá, hogy azt is bekamerázták, ezért inkább ezt az irányt választotta. A súlyos faajtó nehezen nyílt, mögötte jóval puritánabb kép fogadta. A hotel ezen része már korántsem volt olyan fényűz , mint a vendégtér

gránitborítású kialakítása. A lépcs ház falait egyszerű fehérre festették, a vaskorlátot szürkére. Mónika igyekezett feljutni a félemeletre, ahol Rita skiccei szerint a személyzeti öltöz k helyezkedtek el. Lekapta lábáról a kopogós magas sarkút, és kettesével vette a lépcs ket. A félemeletre felérve a szálloda személyzeti részéhez ért. Olcsóbb min ségű, kék színű sz nyegpadló futott mindenhová, a falakat néhány névtelen fest képe díszítette csupán. Elhaladt egypár ajtó mellett, de majdnem mindegyiken mágneskártyás zárrendszer működött, az öltöz t és a mellékhelyiségeket kivéve. Megpróbált benyitni az öltöz be, de a gombkilincset nem lehetett elfordítani, kulcs kellett volna a zárnyelv elfordításához. Leguggolt, hogy jobban szemügyre vegye, de abban a pillanatban hangokat hallott bentr l. Gyorsan felpattant, berontott a mellette lév n i mosdóba és fülelt. Addig várakozott, míg lassan elült a léptek zaja, majd résnyire kinyitotta az ajtót, és kilesett. A folyosó végében még látott befordulni két n t. Hangtalanul kilépett és még éppen id ben megállította a lengéscsillapítóval lelassított öltöz ajtó csukódását. Besurrant az ajtón, és a falnak támasztva hátát visszatartott lélegzettel hallgatózott, de nem hallott több mozgást. A csend alapján egyedül volt bent; megszokásból körbenézett a falakon, de itt nem látott kamerákat, nem is lett volna ildomos. Az öltöz elég nagy volt, a világosbarna préseltfa szekrények hosszú sorokban osztották fel a termet, kintr l kellemes fény világított be a tejüvegb l készült ablakokon. A helyiség tiszta és tágas volt, egyszerűsége ellenére barátságos hangulatot árasztott. Mónika belépett a harmadik sorba és elkezdte átvizsgálni a szekrényeket. Szerencséjére egyszerű kulccsal nyitható zárak voltak felszerelve. Alaposan megfigyelte az ajtókat, mintha át akarna látni rajtuk. Nem volt kedve túl sokat id zni itt azért, mert rossz szekrényeket tör föl. Végül egy olyat választott, aminek a tetején több por állt. Úgy okoskodott, hogy annak gazdája valószínűleg szabadságát tölti, így a cuccai bezárva vannak, és talán nem fog épp abban a fél órában bejönni, amíg az épületben van. Kivette hajából a hullámcsatot, és könnyedén kinyitotta a zárat. Az egyenruhából ítélve egy takarítón szekrényét sikerült megtalálnia. A ruha hasonló fekete volt, mint amit is viselt, ezek szerint Judyék felmérték a terepet, miel tt bevásároltak volna neki. A ruhát otthagyta, csak a derekáról vette le a fehér, fodrosszélű kötényt, és mellé a fejére

való hajköt t, amit nyomban fel is tett. A polcról elvette a nyakba akasztható mágneskártyát, és a névtáblát feltűzte a ruhájára. Elena Markova – jegyezte meg a kis aranytáblába vésett nevet, majd eligazította, hogy egyenesen álljon, végül visszacsukta az ajtót és kiment. A folyosón határozottan, de lehajtott fejjel közlekedett. Az irodákban csukott ajtók mögött folyt a munka, nemigen figyeltek rá. Ha szembejött valaki, csak odaköszönt, de célirányosan ment a személyzeti részt a szállodától elválasztó ajtó felé. Odaérve egyszerűen lehúzta a mágneskártyát az ajtó melletti készüléken és újra átlépett az elegancia és kényelem világába. Lába alatt besüppedt a finom sz nyeg, a falak kellemes kávé- és sötétbarna színűek, a sarkokban ember nagyságú, dús levelű szobanövények varázsoltak kellemes hangulatot. A mennyezeten extravagáns lámpabúrák szórták visszafogott fényüket. A folyosókon néhány vendég lézengett, Mónika mindenkire mosolygott, mert nem tudhatta, melyik jól öltözött úriember vagy hölgy lehet éppen a f nöke. Az egyik nyitott ajtajú szoba mellett meglátott egy takarítóeszközökkel megrakott kocsit, amit rögtön tovább tolt maga el tt a szálloda másik végébe igyekezve. Így már nem érezte olyan rettent sután magát. Amikor a f liftek el tt elhaladt, éppen egy nagyobb csoport érkezett a szintre. Megállt az egyik ajtó el tt, és lehajolva keresett valamit a kocsiban, míg a vendégek el nem tűntek a szobáikban. Biztos volt benne, hogy álcája tökéletes, mégis tartott a kíváncsiskodó szemekt l. Amikor újra felegyenesedett, el vette a melltartója alá dugott apró cetlit, Rita rajzának azt a részét tépte le és hozta magával, ami Drakulic lakosztályához mutatta az utat. A szállodában eltolt szintek, és legalább három, a személyzetivel együtt négy liftcsoport működött, nem volt egyszerű els látásra kiigazodni benne. Ötcsillagos szállodának megfelel en a liftek különböz szintekig szállították a vendégeket, elkerülve ezzel, hogy az estélyibe öltözött vacsoravendégek a medencéhez igyekv fürd köpenyesekkel találkozzanak. Külön lift vitt az étteremhez és a bárokhoz, megint másik a fitnesz- és wellness részleghez, és egy egészen elszeparált részen lehetett felmenni a lakosztályokhoz. Az elit vendégek a szálloda jobbszárnyában kaptak helyet, távolabb a bowlingpályától és konferenciatermekt l, így biztosítva az abszolút nyugalmat. A

lakosztályok három egymást követ emeleten helyezkedtek el, mérethez és felszereltséghez méltóan egyre magasabban. Míg a junior és a nászutas lakosztályok elfértek a harmadikon, a királyi és elnöki lakosztályok egy-egy emeletet foglaltak el a jobbszárnyban. Az idevezet liftekhez egy önműköd ajtón lehetett eljutni, ahová mágneskártyára volt szükség. Mónika követte ujjával a rajzot, és megpróbálta gondolatban beazonosítani, hogy jelenleg hol van. – Elnézést! – hallotta a háta mögül. Gyomra ökölbe szorult a váratlan megszólítástól. A hanggal szinte egy id ben összegyűrte a papírt és megfordult. – Igen – rebegte kicsit bizonytalanul a lila kosztümöt visel középkorú n felé, aki vele szemben állt. Nem emlékezett az arcára a telefonkönyvek mellett lév brosúrákból, de ett l még épp úgy lehetett a szálloda egyik vezet je, mint egy vendég. – Kérhetnék egy szappant? A régi már elfogyott. – Mónika el ször nem reagált, aztán összeszedte magát. – Persze – fordult meg újra, és nyúlt is a kocsin felstószolt habfürd k és testápolók felé. Szemei ide-oda cikázva keresték a kért holmit, mire nagy nehezen megtalálta a sötétkék papírba csomagolt, illatos piperét. – Köszönöm – vette el a n , és már el is tűnt a mögötte lév szobában. Mónika nagyot sóhajtott, és egy pillanatra kifújta magát. Visszafordult a kocsihoz, és újra széthajtogatta a galacsinná gyűrt papírt, amit a kezében szorított mindezidáig. Izzadt tenyerében azonban feloldódott a tinta, és a vonalak elmosódtak. A francba – mérgel dött. Semmit sem lehetett kivenni a homályos foltokból. Apró fecnikre tépte és bedobta a kocsi szemeteszsákjába. Odalépett a folyosón elhelyezett menekülési rajzhoz, ami csak a szálloda középs részét mutatta, ahol épp tartózkodott. Nagyjából emlékezett a továbbiakra, csak azt akarta ellen rizni, hogy a középs rész végén kettényíló folyosóból melyik irányt kell választania. A rajzból nem lett okosabb, túl kevés részletet ábrázolt. Úgy okoskodott, hogy mivel az utcafrontra nyílt a lakosztály legtöbb ablaka, ezért azt az elágazást követi, amelyik az utcához esik közelebb. Ha megtalálta a jobbszárnyba átmen ajtót, már nem lesz mit eltévesztenie. A kocsit még pár méteren tolta maga el tt, aztán az egyik ajtó mellett otthagyta, és továbbment. Utoljára levette magáról a kötényt és a

hajköt t, bedobta a használt törölköz k közé, és magához vette a minibár fogyasztáshoz szükséges űrlapok mappáját, hogy hivatalosabbnak látsszon. Hihetetlen módon a szálloda még arra is adott, hogy a b rhatású mappa hátulján a szálloda lógója arany színnel legyen belenyomva a borítóba. Mennyi pluszkiadás – tűn dött egy pillanatra Mónika –, odaát még a falakat sem voltak képesek lefesteni – emlékezett vissza a rideg személyzeti részre. Az ajtó már csak pár lépésre volt el tte. Felkészült rá, hogy ott viszont már várni fogja egy biztonsági ember. Végigsimította magán a ruháját, lejjebb tolva combján a szoknyát, kicsit megköszörülte a torkát, és kihúzta magát, mintha csak színpadra lépne. Leakasztotta nyakából a mágneskártyát, és a hosszú pántot rátekerte a kezére. Már nem nézett hátra, nem akart feltűnni a kamerát figyel biztonsági embereknek, és amúgy sem akart már hátra nézni soha többé… Eldöntötte, hogy megcsinálja a feladatot, méghozzá úgy, ahogy Tom mondta. Odaért az ajtóhoz, és lehúzta a kártyát. A kijelz n zöld led villant fel, amelyet rövid sípoló hangjelzés követett, az ajtó nyithatóvá vált. Mónika belépett az utolsó szárnyba. Már csak egy lift, és néhány emelet választotta el Drakulictól. Ahogy gondolta, a lift el tt ott állt az r. Zakója alatt szinte kidomborodott a marokl fegyver. Mónika csak egy pillantást vetett rá, azonnal tudta, hogy a fegyver a jobb oldalán van, a másik oldalon a zakó állásából pedig egy hangtompítóra következtetett. Nem mustrálta hosszan, inkább felvette bájos, ám távolságtartó mosolyát, és egyenesen a férfihoz lépett, a fekete mappát fontoskodva maga elé szorítva. – Markova asszony a menedzsmentr l, üdvözlöm! – mondta a névtábláján lév nevet. – A negyedik emeleti lakosztályban gyógyvizes pezsg fürd t rendeltek, amelyhez át kell állítanom a gépszobában a f csapot – mondta talán a legnagyobb badarságot, amit életében kitalált, de nagyon határozott volt. Egy pillanatra maga elé vette a mappát, mintha ellen rizne valamit. A nyomtatványon csak italok és rágcsálnivalók nevei szerepeltek üres rubrikákkal a sorok végén, de ez most nem számított, a mappa csak a színjátékhoz kellett. Móni a szemüveget kissé lejjebb húzta az orra hegyére és tudálékosan nézett újra a test rre a papírok felett. – Igen, a csatlakozás csak az ötödik emeleti gépszobából érhet el. Összesen csak két percre van szükségem, felkísérne?

Az r furcsán nézett az ismeretlen n re, de a hotel emblémájával nyomott mappa és a névtábla meggy z volt. – Miért maga jön és nem egy karbantartó? – kérdezett vissza végül. – A lakosztályok vendégei különleges bánásmódban részesülnek nálunk. Az nyugalmuk és kényeztetésük a legfontosabb számunkra, ezért ebbe a szárnyba nem engedünk egyszerű munkásokat, hacsak nincs komolyabb baj – mondta gépiesen Mónika, mintha már ezerszer végezte volna el ezt a munkát. – Csak két perc! – mondta végül az r. – Át kell vizsgálnom! – tartott fel egy fémdetektort. – Persze – mondta Mónika udvariasan, és kissé maga mellé emelte két kezét, hogy a készüléket elhúzhassák a teste el tt. Az r el ször a mellkasa el tt húzta el a szerkezetet, aztán úgy döntött, megvizsgálja nejlonharisnyás lábait is. Móni legszívesebben arcon rúgta volna a férfit, hiszen látható volt, hogy ott nem rejteget semmit, de csak huncut mosolyt küldött a lábaiban gyönyörköd férfi felé, aki vigyorogva felhúzta a vállát. – Ez az el írás! Kérem, forduljon meg! Mónikát most kivételesen zavarta, hogy egy ilyen tapló a fenekét mustrálja, de nem szólt semmit. Inkább azért lett mérges, mert pontosan tudta, hogy Tom ezért is szervezte be ket annak idején. A n ket soha nem veszik komolyan, legyenek bármilyen okosak és ügyesek is, a férfiak szemében mindig csak egy szexuális játékszer asszociációja jelenik meg, nem egy egyenrangú fél. Éppen ezért tudtak k könnyebben bejutni bárhová, elrejtve valódi énjüket, ami Mónikának különösen jól ment. Tényleg fogalma sem volt, hogy ki is valójában, és utálta magát, amiért újra igazat kellett adjon Tomnak. A szkennelést az r végül a háta mögött folytatta, és a feje fölé is felvitte a készüléket, ami hangos sípolással jelzett. – Oh, biztos a szemüvegem – nyúlt az arcához Mónika, hogy levegye a keretet. – Inkább a hajcsatja – felelte az r, és újra oda közelítette a készüléket. – Kivegyem? – ajánlotta fel Mónika, miközben aggódó pillantást vetett a test r felé, és közben finoman megérintette hajkoronáját, mintha azért aggódna, hogy tönkremegy a frizurája. Az r egy fintorral nyugtázta a szeszélyt, a férfiak soha nem értették, mit kell

egy n nek annyit pepecselni a hajával meg a körmével, de azt jól tudta mindegyik, hogy milyen háklisak tudnak lenni, ha tönkreteszi valaki a frizurájukat. – Hagyja – legyintett lesajnálóan, a mozdulatban benne volt egy „hülye liba” kifejezés –, azért a két percért… most az egyszer kivételt teszünk. – Nagyon kedves – mosolygott vissza rá Mónika, és megremegtette pilláit, rájátszva a test r lenéz gondolataira. Belépett a liftbe és már el re élvezte, hogy ki fogja tekerni a nyakát. Kedvesen mosolygott, és kissé kitolta melleit, hogy elterelje a férfi gyanakvó gondolatait. Az egészen közel lépett hozzá, hogy odaérintse a kártyát az érzékel höz, szinte már súrolta az arcát. Mónika csak annyit jegyzett meg a mozdulatból, hogy a férfi jobbkezes. Alig csukódtak be az ajtók, teljes erejéb l az r arcába vágta a mappát, és baljával lefogta a férfi kártyát tartó kezét. A mappa a földön landolt, miután a férfi szemét felsértette, az reflexb l az arcához kapott. Móni azonban gyorsabb volt, szétfeszítette jobb kezének hüvelyk- és mutatóujj közti részét, és az r gégéjére mért jókora ütést. A fájdalom villámként terjedt szét a férfi testében, az ütés ugyan nem volt halálos, de izmai egy pillanatra megfeszültek, az agyát ért fájdalomingerek pedig rövid sokkot váltottak ki. Móninak azonban ez nem volt elég, csíp jét el relendítve, jobb térdével ágyékon rúgta az rt, aki azon nyomban összegörnyedt. A n még mindig er sen fogta jobb csuklóját, most mellé lépett, nem engedve el a kezét, és a férfi fejét beszorította a saját karja és Móni bal alkarja közé, amit a tarkójának támasztott, majd elengedte magát és térdre zuhant, magával rántva a férfi testét. A szűk helyen nem volt lehet ség kitérni, az r pedig képtelen volt reagálni, hatalmas koppanással vágta be a fejét a lift aranyszínű padlójába. Mónika érezte, ahogy az alázuhant test végképp elernyed. Semmi könyörület nem volt benne, gyűlölte ezt a fajtát. Most már saját jobbját szorította a férfi torkának és egy gyors mozdulattal elfordította a fejét. A nyakcsigolya nagyot reccsenve engedett a hirtelen er knek. Móni nem el ször hallotta ezt a hangot, és furcsa mód felvillanyozta a sikeres támadás, úgy érezte er vel telik meg a teste. Hanyatt fordította a halott férfit, és elvette a hónaljtokból a pisztolyt, a másik oldalról pedig a hangtompítót, és összecsavarta ket. Különösebben nem volt ideje ellen rizni a fegyvert, mert érezte,

ahogy a lift hirtelen lelassít. A biztonság kedvéért cs re töltött, miközben az ajtókat szuggerálta, egy töltényt veszítve a felesleges mozdulattal, mert a test rök mindig cs re töltve hordják a fegyvereiket. Ebben a pillanatban kinyíltak a liftajtók. Maga elé emelte szerzeményét és azonnal rál tt a látóterébe kerül alakokra. A folyosón várakozó két r nem is tudott felkészülni a támadásra. Mónika a tanultak szerint járt el, kett t a fejbe, kett t a mellbe l tt a pisztolyából. A pukkanásokat elnyelték a vastag falak és a puha sz nyegek. Egy szusszanásnyi id höz jutott. Épp csak ellen rizte, hogy valóban nincsenek a folyosón kamerák. Ez a rész már a lakosztályhoz tartozott, a személyi jogok megsértése lett volna ide is állandó megfigyelést bekötni. Nem mintha érdekelte volna a tény, hogy látják, így viszont több ideje volt Drakuliccsal elcsevegni. Nem feledkezhetett meg azonban a teraszon figyel két rr l sem. Ellen rizte, hány l szer van még a tárban, majd a lakosztály ajtaja melletti ablakhoz ment és felszakította a plombát, amivel a kilincset biztosították. A lakosztály kissé kiugrott a folyosó síkjából, és a hatalmas terasz L alakban követte a tágas ablakokat, kevesebb, mint egy méter távolságot hagyva a folyosói ablaktól. A végigfutó, zöldre festett vaskorlát alul és felül kis rést hagyott a teraszt takaró nagy, zöld elemek között. Könnyedén meg lehetett kapaszkodni, és a betonterasz meg az elem között volt akkora hely, hogy befért egy lábfej. Mónika ledobta a cip jét, és az egyik test rt l elvett egy tartalék tárat. Aztán megmarkolta a hangtompítós pisztolyt, és lélekben felkészült az ugrásra. A távolság nem volt nagy, a terasz korlátja kiváló kapaszkodót nyújtott, csak az ötemeletnyi mélység zavarta egy kicsit, és az, hogy a fegyver útban volt a művelethez. Azon vacillált, hogy a bal kezébe fogja-e a pisztolyt, megkockáztatva, hogy elvéti a lövést, de biztosan megkapaszkodik, vagy fordítva. Elég jól l tt bal kézzel is most már, Milosnak köszönhet en, de gyűlölt kúszni-mászni, és egyáltalán, minden artistamutatványt. Ez mindig is Rita reszortja volt a csapatban. Végül úgy döntött, hogy elég csak átlépnie a teraszra. Ahhoz nagyon ügyetlennek kellene lennie, hogy elvétse, de tudta, ha nem találja el az odasiet test röket, akkor neki mindenképp vége. Vett még egy nagy leveg t, és egy pillanatra behunyta a szemét, ahogy a precíziós lövészetnél tette. Lenyugtatta elméjét és átgondolta, mit kell tennie, aztán elindult. Kinyitotta az

ablakot, és kiállt a párkányra. Nem nézett le, csakis a teraszt figyelte, jobb kezével célra tartva a pisztolyt. Átlépett a jobb lábával, bal kezével elkapta a korlátot, ekkor elrugaszkodott másik lábával is a párkányról és l tt. A sarkon beforduló test r mellkasba kapta a hirtelen lövést, társa már kiszúrt fegyverrel érkezett a fordulóba, de Mónika gyorsabb volt nála. Miután mindkét r elterült, átlépett a korláton és közelebb ment. A holttestekhez érve újra leadott két-két lövést, most már egészen közelr l, aztán tárat cserélt. A hangtompítós pisztolynak és a forgalom zajának köszönhet en nem lehetett semmit hallani a mészárlásból, a borítópanelek jóvoltából pedig kívülr l semmi sem látszott az agyonl tt férfiakból. Mónika maga el tt tartva a pisztolyt végigsétált a teraszon, és a nyitott ablakon keresztül lepte meg Marco Drakulic kormánybiztost.

* Drakulic kezében egy pillanatra megállt az ev eszköz, ahogy a belibben függönyök mögül egyszer csak ott termett el tte egy felfegyverzett n , aki pont a szeme közé célzott. Hirtelen nem tudta hová tenni az arcot. Els gondolata az volt, hogy valami ámokfutó került az útjába, de nem értette, hogy jutott be hozzá. Lopva az erkélyajtó felé nézett, de nem sietett senki a segítségére, érezte, hogy egyedül van. A n egyre közelebb ment hozzá, majd megállt vele szemben, úgy három lépés távolságra, a fegyvert konokul az arcának szegezve. Aztán kiköpött a szájából egy furcsa fogsorutánzatot, és ledobta magáról a szemüvegkeretet. Drakulic szeme kikerekedett. Most már felismerte Mónikát, és rögtön átlátta sarokba szorított helyzetét. Tudta, hogy a n bármire képes, hogy visszaszerezze fogva tartott lányát. Azt is jól gondolta, hogy valószínűleg már az összes test rét megölte, különben nem állna most itt ilyen elszántan el tte. Bár legbelül rettegett, arcán a félelem legkisebb szikrája sem látszott. Igazi politikus volt, pókerarccal és gyors észjárással. Sokkal intelligensebb volt annál, minthogy óvatlanul alábecsüljön egy amazont, ugyanakkor korábban már behatóan tanulmányozta Tom lányainak erejét. Milostól azt is pontosan tudta, hogy Mónika milyen kiképzéseken esett át, és hogy kiváló céllöv . Ugyanakkor tisztában

volt vele, hogy labilis idegzetű, és hirtelen felindulásból vagy érzelemb l cselekszik, nem éppen megfelel en értékelve a szituációkat, ami a másik két lány alá sorolta összteljesítményét. Drakulic id t akart nyerni, fel kellett mérnie az er viszonyokat, és ehhez nyugodt légkörre volt szüksége. Els taktikája az volt, hogy ne hagyja kicsúszni a kezéb l az irányítást, és a lehet legjobban játssza ki az egyetlen jó kártyát, az adu ászt, Mónika kislányát. – Egy kávét? – bökött villájával a porcelánkanna felé, majd bekapta a már el készített falatot, folytatva reggelijét, mintha mi sem történt volna. – Maga rohadt szemét! – mondta Mónika idegesen. – Hohó, kedveském, még nem is ismerjük egymást – hörpölt bele a kávéjába Drakulic –, ne vonjon le ilyen elhamarkodott következtetéseket! – mondta kiegyensúlyozott hangon tovább b szítve és összezavarva Mónikát.

* – Ki fogja nyírni! – bosszankodott Judy a Mónika hajában elrejtett mikrofon által közvetített adást hallgatva. Mónika minden lépését hallották, de kommunikálni nem tudtak vele. – Nyugi – mondta Rita –, várd ki a végét! Tudja, hogy nem hibázhat! Halkan beszélgettek, fejükön a fülhallgatókkal, észre sem vették, hogy Kistehén és Tom elhagyta a házat. Kistehén gondterhelt tekintettel biccentett társának, hogy kövesse. Tom épp csak magához vette a rádió adó-vev t, az övére tűzte a tartalék tárak és a kés mellé, aztán eligazította magán a pólója alá vett, vékony, titánlappal meger sített golyóálló mellényt, amit mindenkinek kötelez volt viselnie a csapatban. Szétgombolt sötétbarna inge szinte egyenruhának számított, általában azért hordta így, mert el tudta vele takarni a csíp tokban és hónaljtokban rejt z fegyvert. Az ing aljába varrt apró ólomdarab segítette a ruha mozgását, ha hirtelen el kellett venni valamelyik pisztolyt, elég volt csak egy csíp rántással hátralendíteni a zavaró holmit, a súly miatt az nem állta útját a fegyverért nyúló kéznek. Kistehén pontosan így volt

felöltözve, csak rajta kék kockás ing díszelgett. A ház mögött hátravezette társát a kertkapuhoz, ami a fels útra vitt, ott parkolták le az autót. Tehén a szokásosnál is jobban figyelte a környezetet, ez rögtön fel is tűnt barátjának. Tom nem kérdezett, csak óvatosabb „üzemmódra” váltott. A ház fölötti utca nyugalmát tekintve kis, kertvárosi üdül övezet hangulatát idézte, a kerteket a hegyvidéknek megfelel magas, tűlevelű fák díszítették. Fehérre festett kerítések szegélyezték az utcát, íves kapualj kialakításokkal, amelyeket sűrűn ben tt a borostyán. Megfigyelési szempontból Tom nem szerette az ilyen elvadult tájakat, mert könnyedén el lehetett bújni egy-egy fa mögött. A növényzet mindenhol kiváló takarást jelentett a kíváncsi szemeknek. A szűk utcán a járda mellett végig autók parkoltak. Sajnos túl sok helyen kellett ellenséges fellépésre számítani. Kistehén a bal oldalt figyelte, Tom t le ellentétes irányba koncentrált. Amikor kiértek a kocsihoz, Tehén egy pillanatra sem vette le szemét a környékr l, szinte oda sem nézett, csak megkopogtatta ujjával a csomagtartó jobb felét, aztán továbbment két lépést, és állópontos figyel pozíciót vett fel. Tom tudta, hogy társa átvette t le a másik irányt is, ezért leguggolt az autó mögött, és elkezdte átvizsgálni a mutatott részt. Kezét óvatosan végighúzta a karosszérián, amit el tte már alaposan átnézett. A sötétszürke autó rettenetesen koszos volt a felfröccsent sártól, ezért jobbnak látta több érzékszervét bevetni a kutatásba. Amikor a lökhárítóhoz ért, felfedezett egy apró, roncsolt szélű lyukat, pontosan azt, amiért Kistehén iderángatta. Ez egy kilences – konstatálta magában a kalibert. Több tízezer lövést leadott már a gyakorlópályán ilyen l szerrel, pontosan tudta, hogy néz ki a lövedék által ütött lyuk, ez azonban a megszokottnál jobban megszaggatta a műanyagot. Körbeforgatta rajta az ujját, és érezte, ahogy a kiálló tüskék karcolják a b rét. Érdekes, mintha nem lett volna elég ereje már a lövedéknek, amikor elérte az autót – gondolkodott szemét összehúzva. Ezt nagyon messzir l l hették, vagy… – járatta tovább agyát –, vagy egy speciális l szer volt, kis mennyiségű l porral a hüvelyben! Tomot rossz érzés fogta el, arcára ugyanaz a gondterheltség ült ki, amit pár perccel korábban barátján látott. Ingujjával óvatosan letisztogatta a lyuk környezetét a ráragadt sártól, és megtalálta, amit l tartott. Egy szürkés-kékes színű,

megkeményedett pacát, egy jeladót rögzít ragasztó darabjait. Tudják, hol vagyunk! – hasított belé a felismerés. Lehajolt, hogy a lökhárító alá nézhessen. A régi Ford Sierra már elég rossz állapotban volt, az alvázat rozsda marta. Kicsit megkocogtatta a lökhárító el tti részt, akaratlanul is lyukat ütve az aljzaton, a vöröses fémporladék az arcába hullott. Megrázta a fejét, és kifújta orrán a leveg t, hogy megszabaduljon az irritáló anyagtól, aztán belesett a résen. A szürkéskék ragasztó itt is összekente a karosszériát, a jeladót viszont nem látta. A nyomokból kiindulva úgy tűnt, a csomagtartó el tti lemezben akadhatott el. Bárhogy nyújtogatta a nyakát, nem tudott megbizonyosodni róla, hogy ott van. Így a legrosszabbat kellett feltételeznie, hogy a jeladó működik. Nagyot sóhajtott, leporolta magát, felállt és Tehénhez fordult, aki perifériáról követte Tom mozdulatait. – Elcsalom ket – mondta –, addig te vidd el a csajokat! – Tehén bólintott, odadobta barátjának a slusszkulcsot, és elindult visszafelé, de nem ment még a házhoz, csak behúzódott egy kapualjba és figyelt. A Ford kisvártatva hangos berregéssel elindult, és kitolatva elhaladt el tte, aztán kifordult a f útra, majd a város felé vette az irányt. Tehén még várt, abban reménykedve, hogy fals volt a felfedezésük, de gyorsan szertefoszlottak hiú reményei. Újabb motorindítást hallott, majd egy pár autóval el rébb parkoló, sötétkék Suzuki állt ki a sorból, és siet sen Tom után indult. A motor b géséb l hallatszott, hogy a sof r padlógázzal igyekszik a szem el l tévesztett autó után. – A francba! Figyeltek minket! – dörmögte Kistehén, majd kiugrott a kapualjból, és visszafutott a házhoz.

* A két lány feszülten hallgatta a rádióadó által továbbított hangokat. Mónika szuszogása szinte beterítette az egész szobát. – Állati ideges lehet – suttogta Judy. Rita bólintott, majd behunyta szemét és megpróbált még jobban a fülébe jutó hangokra koncentrálni. Szeretett volna kizárni minden zavaró tényez t, és pontosan követni, hogy mi történhet a szobában. Egy szék koppanása hallatszott, mintha arrébb rakták volna, aztán néhány susogós lépés.

– Átment a másik oldalra – találgatta. – Biztos az ablak el tt állt, tűzvonalban – helyeselt Judy. Együtt könnyebb volt megfejteni a történteket. Néhány éles csikorgás hallatszott, mint amikor megcsúszik a tányéron a kés, Judyt kirázta a hideg a borzasztó hangtól, szerette volna letépni magáról a fülhallgatót. – Ez a disznó még eszik!? – kérdezte felháborodva. Rita felhúzta a vállát. – Jobb, ha tudja, hogy a világon semmi nem tart vissza attól, hogy lel jem! – hallották Mónika remeg hangját, mint amikor valaki idegességében rosszul veszi a leveg t, és er tlenné válik a hangja. Rita elengedett egy aggódó grimaszt. – Valamiért mégsem teszi meg – válaszolt Drakulic, próbálgatva a n tűréshatárait. – Még sor kerülhet rá, csak magától függ! – sziszegte Móni. Újabb ev eszközzörgés hallatszott, majd széknyikorgás, és szalvéta susogása. – Végre abbahagyta a zabálást! – jegyezte meg Judy. – És elégedetten hátrad lt! – tette hozzá Rita. – Csak játszik vele! Ezzel felb szíti Mónit! – Talán épp ez a célja! – Mit akar t lem? – kérdezte végül a kormánybiztos üzleti hangvételre váltva. – Tudja azt maga jól! – válaszolta Mónika. – Amit még nem tud, az az, hogy nem vagyok egyedül… – Elkezdte! – ujjongott Rita, mert már érezte Mónika hangján, hogy egy kicsit megnyugodott, és újra er t sugároz. – A f nököm, Komlós Gábor államtitkár tud a mi kis találkozónkról. Hogy úgy mondjam, küldött ide… – kezdte felmondani a tananyagot. – Kell lassúsággal csöpögteti az információt – jegyezte meg Judy –, vagy csak elfelejtette a szöveget! – Rita visszamosolygott, de képzeletében maga el tt látta a kormánybiztos arcát, ahogy összeráncolt homlokkal gondolkozik azon, hogy honnan ismerheti ezt a nevet.

– A maga partizánjai kivételes gazemberek, de már eljárt felettük az id – folytatta Móni. – Csak a felszínt látják, fogalmuk sincs, hogy másszanak bele a titkos akták mélyére a digitalizált világban… – Attól tartok, nem egészen értem, amit mond – válaszolta kissé meglepett hangon Drakulic. – Akkor figyeljen jobban! – förmedt rá Mónika. – Miel tt engem elraboltak, illett volna átnézni a hét lakat alatt rzött dossziéimat is! Én ugyanis a kémelhárításnak dolgozom, közvetlenül Komlós Gábor államtitkár alatt – kis szünetet tartott, valószínűleg azért, hogy Drakulic újra felvegye a fonalat. – Annak az államtitkárnak, akit maguk sikeresen megzsaroltak – mondta érezhet en gúnyos felhanggal. A két lány összenézve elmosolyodott, kezdték élvezni a hallgatózást. – Felfedeztek bennünket! – törte rájuk az ajtót Kistehén. – Azonnal el kell tűnnünk! Mintha a víz alól húzták volna ket vissza, meglepetten kapták le fejükr l a fejhallgatót. Kik?… mi történt?… hol van Tom?… De hát, most kezdett bele Mónika…. ezek és még számtalan más kérdés jutott eszükbe a pillanat tört része alatt, mégsem kérdeztek semmit. Értetlenségük és meglepettségük csupán egy pillanatig tartott. Judy felpattant és elkezdte összeszedni az addig kipakolt holmikat, Rita pedig az ilyenkor szokásos protokoll szerint a robbanótölteteket vette el a táskából. Kistehén kivett a kezéb l párat, és az ajtókeretre er sítette. – Most nem élesítjük ket, csak elriasztásnak teszünk ki párat! – mondta siet sen. – Nincs olyan osztag, ami csak úgy besétál a tölteteket látva. Azonnal hívják majd a tűzszerészeket. Talán ezzel id t nyerünk – igazította a helyére az utolsót is. Ezek szerint nagy gáz van – vette tudomásul Rita, és a hátára kanyarintotta hátizsákját. – Megvan már az anyag? – kérdezte Kistehén. – Még nincs! – rázta a fejét Judy. – Móni épp most kezdi megdolgozni Drakulicot! – A francba! – mondta dühösen Tehén. – így semmi nincs a kezünkben! Értelmetlen volt idejönnünk!

– Akkor mi legyen? – kérdezte Rita összekészülve. Kistehén az ablak el tt álló rádió adó-vev re nézett. A felvétel még mindig ment, csak egy mozdulat kellett hozzá, hogy széthúzzák a kábeleket. – Te hozd a kezedben a gépet! – nézett Ritára. – Csak ez lesz a dolgod, és hogy szedd a lábad! Amíg tudod venni az adást, addig figyeled! Mi közben biztosítunk! Gyerünk! Rita újra felkapta a fülhallgatót, a készüléket a táskába tette kábelekkel és antennákkal együtt, majd vállához szorítva átkarolta a baljával, hogy egy keze még maradjon szabadon, és elindult Kistehén után, ki az ajtón, Judyval a sarkában.

* Milos és Cápa alig pár perccel korábban érkeztek a kiköt melletti kif zdébe, épp csak megbeszélték a történteket, Medve pedig vázolta a helyzetet és egy térképen megmutatta a házat, ahová a jeladó mutatott. Karola az autóban várt, míg a három partizán egyeztette feladatuk részleteit. – Bemegyünk és kifüstöljük ket! – mondta Milos bosszúszomjas arccal. – Az sem érdekel, ha rájuk kell dönteni a házat, innen már nem mehetnek el! Be akarta végre befejezni, amit elkezdtek. A sorozatos akciók, az állandó, magába fojtott idegesség, de legf képp az unokája gyilkosa után indított hajtóvadászat felemésztette az erejét. Közel sem volt már az a kiegyensúlyozott, tapasztalt vén partizán, mint korábban. Arcát az elmúlt év eseményei teljesen átszabták. A szeméb l áradó fiatalos tűz lassan keserű ürességbe fordult, az id skori ráncok megviselt, mély barázdákká durvultak. Társai érezték rajta a feszültséget, de tartották magukat íratlan szabályaikhoz. Nem szóltak és nem kérdeztek. Mindegyikük el tt ismert volt Milos motivációja, és magukénak érezték társuk fájdalmát. Medve összehajtogatta a helyi térképet, és a zsebébe gyűrte. – Induljunk! – adta ki az utasítást Milos, amikor megszólalt zsebében a telefon. Bosszús arccal el vette a készüléket, és megnézte a kijelzett számot.

– A központ az – mondta kisvártatva, vonásai újra megkeményedtek, ahogy füléhez szorította a telefont. – Újra mozgásban van a jel – mondta egy pillanattal kés bb. – Micsoda? – kérdezte Cápa egyszerre Medvével. – Tom elvitte a kocsit a jeladóval. A társai a házban maradtak – ismételte az információkat Milos. – Az emberünk nyomában van egy autóval is, de a jelet is fogják még. – Merre ment? – kérdezte Medve. – A városközpont felé. El akar csalni minket! – tette hozzá feltételezését Milos. – Kettéváljunk? – kérdezte Cápa. – Akkor a házban maradtakat és Tomot is el tudjuk kapni! – Nem! – tette el a mobilt Milos. – Nem érdekel, mi a szándéka, nekem Tom kell! És most nem csúszhat ki a kezünk közül!

* Tom a visszapillantóból figyelte az t követ autót, miközben lába ide-oda járt a pedálokon a fék és a gáz között. A hegyr l lejöv úton lassú teherautók haladtak, minduntalan utolért egyet. Ki-kidugta az öreg Ford orrát, hogy kilásson egy teherautó mögül, de a hegy peremén végigfutó út beláthatatlanul kanyargott. Nem volt választása, a Suzuki csak egy kamionnal volt hátrébb t le. Visszaváltott kettesbe, és imádkozott, hogy az autó ne hagyja cserben. Fájó hanggal b gött fel a motor és a kasztni megugrott Tom alatt. Kivágódott a teherautó mögül, és látatlanul kiel zött. A sziklaoldal eltakarta a kanyar mögül érkez motorost. Tom már majdnem megel zte a teherautót, amikor feltűnt el tte a kétkerekű. Még jobban beletaposott a gázba, de az autó már nem bírt gyorsulni. Ráhúzta a kormányt a teherautóra, hogy elkerülje az ütközést, annak vezet je beletaposott a fékbe, és épphogy elengedte a rozzant öreg Fordot. Vadul dudált utána és szitkozódott. Tom a visszapillantóban látta, hogy a motorosnak semmi baja, kicsit megnyugodott. – Bocs, haver – nyögte, és az újabb man verre készült, egészen ráközelítve az el tte cammogó tartálykocsira. Vakmer sége nem bizonyult elegend nek, a Suzuki a legközelebbi alkalmas pillanatban

kiel zte a teherautót és máris a nyomába ért. A kis autó újnak hatott, valószínűleg jóval er sebb motorral felszerelve, mint az övé. A kanyargós parti út veszélyes és alkalmatlan volt autós üldözéshez, egy dologról azonban Tom megbizonyosodott, amikor a tartálykocsit is kiel zte, hogy a Suzukin kívül nem követik többen, legalábbis egyel re nem. Fejében végiggondolta az ide úton áttanulmányozott térképet. Bármenyire igyekezett, az öreg Forddal nem tudta felülmúlni a nyomában igyekv autó teljesítményét. Úgy döntött, átvág a házak között, talán a városi forgalom majd lelassítja követ jét. Nem sok út szelte át a tópartra épült települést, és a hegyi hágókra keveredve nem lett volna esélye eltűnni, így mindenképp a centrum felé kellett leráznia azt, aki üldözi. A tó mellé érve az el városi településen az óváros feliratú tábla irányába fordult, és miközben tövig nyomta a gázt, azon gondolkozott, hogy hol tudná otthagyni az autót és gyalog eltűnni a város forgatagában.

* A régi városrész felé tart! – kiabálta Milos a város másik végében ülve az autóban. Állandó közvetítést kapott a Tomot üldöz kocsiból és a jeladót figyel központból. – Itt balra elé vághatunk! – mutatta kezével az irányt. Karola úgy vezetett, mint egy megszállott rült. Számára már nem létezett más cél, mint hogy leszámoljon fia gyilkosával. Medve és Cápa kitámasztották magukat a hátsó ülésen, és aktív, ám néma részesei maradtak az eseményeknek. – Sietnünk kell! – mondta Milos. Hangja éles és hangos volt. Nemcsak azért kiabált, mert felpörgött állapotban volt, hanem, hogy túlharsogja a motor b gését, és a hátborzongató fékcsikorgásokat. – Ha valahol leteszi az autót, akkor elveszíthetjük! Karolát már semmivel nem lehetett volna megállítani, sem a zsúfolt utcák, sem a lámpák nem zavarták. Visszaváltott, és még nagyobb teljesítményt követelt az autótól, a következ keresztez dés el tt feltorlódott kocsisor azonban lelassította mozgását. Balra húzta a kormányt, hogy szabálytalanul megel zze azt, csak most villant elé a szembejöv hatalmas busz, ami kitöltötte a forgalmi sávot, és nem tudott lehúzódni az rült autós el l. Karola lefékezett, és

visszarántotta a kormányt. A lendület miatt azonban nem bírt megállni, felugratott a járdára és csak nagy nehezen nyerte vissza a kontrollt az autó felett. Az emberek ijedten ugrottak szét a feléjük száguldó autó el l. A keresztez déshez érve áthajtott a zebrán és elkanyarodott balra, kisebb fennakadást okozva a keresztbe közleked forgalomban. – Taposs bele! – ösztönözte tovább Milos, miközben társai ellenérzésekkel küszködve kapaszkodtak hátul, de már nem volt mit tenniük, a gépezet beindult.

* Tom a házak közé érve úgy gondolta, kell távolságra elcsalta követ jét társaitól, ideje volt a saját menekülésére gondolni. Csak egy pillanatnyi el nyre lett volna szüksége, hogy megléphessen, annyira, hogy ne lássák, melyik irányba indul el az autótól. A keresztutcák egyre sűrűbbé váltak, az épületek, a gyalogosok, a többi autó csupán elmosódott alakként tűnt fel mellette az adott sebességnél. Minden érzékét csúcsra járatta. A pillanat tört része alatt kellett döntenie, merre fordul. A visszapillantóban folyamatosan követte a nyomában száguldó autó helyzetét; ez és az el tte felbukkanó akadályok irányították, mint egy labirintusba dobott golyót az apró gyermekkezek. A hirtelen lefékez kocsisort egy éles irányváltással kerülte ki, mindegy volt, merre, csak haladjon. Lefordult egy mellékutcába és meghúzatta az autót. Ide-oda váltogatta a párhuzamos és keresztutcákat, úgy tűnt, ez a legjobb módja annak, hogy lelassítsa követ jét. Csak imádkozni tudott, hogy ne okozzon balesetet. Kiránduló gyerekek csoportját kerülte ki egy hirtelen bal kanyarral, de a másik utcában kukásautó foglalta le a sávot. Minél jobban bekeveredett a városba, annál több akadály került elé. Az utcákat beharsogta a fékcsikorgás, és a csúcsra járó motorok zaja, az emberek megtorpanva bámulták a nagy sebességgel elszáguldó autókat, ahelyett, hogy félreálltak volna. Tom érezte, hogy egyre nehezebben tud man verezni a belváros felé tartva. Új tervet kovácsolt fejében. – Itt kell lennie! Itt kell lennie – figyelte a keresztez déseket. A térkép alapján tudta, hol jár, és hova tart. Emlékei szerint a parthoz

közelebbi úton volt egy Y elágazás, egy hajtűkanyar, ha elég gyors lesz, akkor ott éppen elég id t nyer, hogy eltűnhessen. Befordult balra, hogy átvágjon a téren, és visszamenjen a f úthoz. A lámpák azonban útját állták, így újra elkanyarodott. Most nem állhatott meg. Párhuzamosan haladt azzal az utcával, ahol lennie kellett volna. A visszapillantóban úgy látta, követ je lemaradt. Visszaváltott, és odalépett a gázra, hogy növelje a távolságot. Sikerült akkora el nyt szereznie, hogy egy utcahosszáig fel sem tűnt a Suzuki a tükörben. Folytatta a párhuzamos utcák váltogatását, ez bizonyult a leghatásosabb megoldásnak. Már csak egy utca választotta el az eltervezett iránytól. Éles bal kanyart vett, majd beletaposott a fékbe. – A francba! – üvöltötte. Az utca végét felbontották, lassú munkagépek dolgoztak komótosan, képtelenség volt ket kikerülni. Visszafordulni öngyilkosság lett volna, el re pedig nem volt menekülési útvonal, a mellékutcák már a sétálózónához tartoztak, nagy beton virágtartókkal lezárva az autók el l a forgalmat. Nem volt más választása, kivágta az ajtót, és elkezdett rohanni, be egyenesen az óváros szívébe. – Ezt már nem ismerem! – bosszankodott Tom: menekülési esélyei csökkentek azáltal, hogy ismeretlen területre kényszerült. Tudta, hogy a magas várfal miatt nem lehet akárhol kijutni az épületrengetegb l.

* – Megállt az óvárosnál! – továbbította Milos az új információt. Arcára gonosz mosoly ült ki. – Ott elkaphatjuk! Karola lefordult a belvároshoz vezet kis utcára, és is a gyalogos zóna határáig hajtott. – Medve! Szólj be a központnak, hogy intézzék el a rend rséget! Nem kell, hogy itt alkalmatlankodjanak, ha valaki lövöldözésr l tesz bejelentést! – utasította Milos, miközben kipattant az autóból. Drakulicnak volt akkora hatalma, hogy egy kisváros rend rsége haptákba álljon az embereit l érkez parancsoknak. – Kettéválunk és bekerítjük! – tette még hozzá Milos. – Karola, te velem jössz!

Átszaladtak egy macskaköves téren, és a templom mellett befordultak a sikátorokkal teli városrészbe. Milos tudta, hogy Tom hibázott, ez a város az területe volt, az játéktere. Tom pedig csupán egy életéért rohanó nyúl a vadászkutyák el tt…

* Tom csak pár tíz méterre volt, amikor hallotta a Suzukit lefékezni az utca végében. Fegyverét már kezében tartotta, de nem volt elég ideje, hogy eltűnjön. Hátrafordult, és az autóba eresztett három lövést, hogy feltartsa az t követ férfit, ezzel azonban is id t vesztett. Csak egy villanásnyi remény volt, hogy a férfi megijed a lövések hallatán, és lemaradva inkább er sítést kér, de a visszaver d lépések zaja másról árulkodott. – A francba, utánam jön! – nézte maga el tt a lehet ségeket, miközben rohant, egyre beljebb a szűk terek felé. Biztos volt benne, hogy támadója nincs egyedül. Az óváros küls részén még széles utcák voltak, valaha autóval is lehetett rajtuk járni. Ez túlságosan nagy támadási felületet biztosított, épp ezért Tom a sikátorok felé vette az irányt. A szűk utcákban nem volt akkora hely, hogy körbevegyék. Ha már le kell állnia harcolni, nagyobb az esélye, ha csak egy ember fér hozzá. Rohanás közben figyelte a tet ket, ez volt a másik ok, amiért a szűkebb részbe igyekezett. Itt már nem ismerte a területet, egyetlen menekülési útját a házak tetején keresztül tudta elképzelni. Onnan átlátja a várost, és könnyedén átugrálhat egyik épületr l a másikra, most azonban még túl messze volt a központtól.

* – Fogalmam sincs mir l beszél! – mondta kimért, nyugodt hangján Drakulic és kényelmesen ölbe tette a kezét. – A kezét hagyja az asztalon! Úgy, hogy lássam! – pöccent be Mónika, és a kormánybiztos felé bökött a pisztollyal. Érezte, ahogy izzad a tenyere a markolaton. Szerette volna a férfi halántékához nyomni a fegyvert, és beleordítani a képébe, hogy adja vissza a lányomat és az anyámat!, aztán egyszerűen elsütni a billentyűt és

véget vetni ennek az egész rémálomnak, de tudta, hogy azzal még nem old meg semmit. El ször életében, most türt ztette indulatait. Csald csapdába, ez az egyetlen esélyed – hallotta fülében Tom szavait. Drakulic lassan visszatette kezét az asztalra a tányér mellé és kifeszített könyökével megtámaszkodott rajta. Korántsem volt olyan nyugodt, mint azt mutatta. Azon gondolkodott, hogyha er sebb lenne és megfelel kiképzést kapott volna, most Mónikára boríthatná a bútort, és elegánsan kimenekülhetne az erkélyen át. Maga is jól tudta azonban, hogy sem elég gyors, sem elég ügyes nincs ahhoz, hogy mindezt sértetlenül megússza, így követte az utasításokat. – Hogy mir l beszélek? – kérdezett vissza Mónika elszántan. Tudta, hogy most kell el jönnie a legendával, különben elveszett. Elengedett egy gúnyos fintort, mintha átlátna a politikuson, és egyenesen a szemébe nézve, kezdte sorolni. – Az angolokhoz becsempészett piszkos bombákról, az MI6 félrevezetésér l, a magyar politikai vezet megzsarolásáról, a NATO és a titkosszolgálatok megtévesztésér l, egy ártatlan nemzetközi üt egység besározásáról és nem utolsósorban egy magas rangú angol tiszt elrablásáról! – mondta végig egy szuszra mindazt, amit korábban bemagolt. Ez volt a mindent viv kártyája. Ha Tomnak igaza volt, akkor ezek alapján Drakulicnak kétsége sem férhet hozzá, hogy a nyomában vannak. Bár Mónikának javarészt fogalma sem volt, hogy mir l beszél, csak dobálózott a betanított szavakkal. Mindenesetre nagyon meggy z en csinálta, mert a kormánybiztos arcáról látványosan lefagyott a mosoly. – Honnan tud maga minderr l? – esett ki a szerepéb l. Mónika még nála is jobban meglep dött, a beismer vallomásra. – Már megmondtam! Komlós a titkosszolgálatok feje, sokkal több dologba van betekintése nemzetközi szinten, mint azt maga gondolná! Ezzel persze semmi gond nem lett volna, ha minden az eredeti tervük szerint történik. Egész jól szeparálták az ügyeket, hogy ne lehessen kapcsolatot találni, csak épp arra nem gondoltak, hogy az elrabolt n – mutatott szabad kezével saját magára –, akit zsarolással rábírtak a szerb miniszterelnök meggyilkolására, mindent megbeszél azzal, akit arra kényszerítettek, hogy az angol terrorhelyzettel és a támadással kapcsolatosan áldozza fel a legjobb emberét, vagyis engem! Drakulic maga elé bámult, mintha átgondolná a hallottakat, valójában azonban egy villanás alatt összeomlott el tte minden, amiért

dolgozott. Nem akarta elhinni, hogy tökéletes terve egy ilyen baklövésen vérezzen el. Pedig hány ország politikusaival felvette a kapcsolatot. Személyesen ment el az oroszokhoz, az angolokhoz, a sajátjaihoz… Ha mindez kitudódik, örökre száműzött lesz, nemcsak a saját országában, de az egész világban. Az oroszok és az angolok addig fogják követni a nyomát, amíg pellengére nem állíthatják. Az egész összefüggés ott lebegett a szeme el tt, tisztán látta a vesztét, és egy pillanatra már szinte kívánta, hogy a n vessen véget az életének. – Egyben azonban igaza volt – folytatta Mónika, amikor látta, hogy elérte a kívánt hatást. – Nem megölni jöttem, hanem üzletet ajánlani. Drakulic újra ráemelte tekintetét. – A lányát a hallgatásáért – mondta lemondóan. A váratlan mondatra Mónika kizökkent egy pillanatra a szerepéb l. Indulatai újra elhatalmasodtak rajta a „lánya” szó hallatán, és nagy er feszítésbe került uralkodnia magán. Drakulic számára éppen elég volt ez a kis kilengés, hogy újra megcsillanjon el tte a remény szikrája. – El tudom intézni, hogy visszakapja a lányát és az anyját – mondta újfent. – Az már nem elég! – mondta a n . – Már nem csak az én számat kell befognia! – közelebb lépve elvette az újság mellett hever tollat, és egy telefonszámot firkantott a szalvétára. – A megbízóm átutalásokat akar a vállalataiból, és készpénzt. Sok készpénzt! – folytatta. – Ha velem valami történne, vagy nem hívja fel… – a falon lév órára pillantott – … úgy öt percen belül, akkor nyilvánosságra hozza a bizonyítékokat. Ha megegyezünk, akkor viszont segít eltussolni a dolgokat. Drakulic a kezébe vette a szalvétát és a számot tanulmányozta. – Ez a titkos mobilszáma, csak én ismerem – motiválta Móni a hívásra. Kicsit hátrált, továbbra is Drakulicra irányítva a pisztolyt, és a pultról elvette a súlyos, műholdas telefont, majd odatette az asztalra a kormánybiztos elé. – Itt a lekövethetetlen műholdas telefonja. Csak egy hívás, gy z djön meg róla, hogy igazat beszéltem, vagy a nemzetközi bíróságon találkozunk ismét – gy zködte félelemmel vegyített titkolt érzésekkel. Drakulic vonakodva nyúlt az asztalon fekv műholdas telefonért, és lassan beütötte a számokat.

* Tom beért a szűk sikátorosba. Ez volt a város központja, mégis kietlennek látszott. A műemlék épületek egy régi kort idéztek. A várt nyüzsgés és tumultus az új városrészre volt jellemz , ide talán csak néhány turista látogatott el, a lakóházak között azonban még látnivaló sem akadt. Tom rápróbált egy-két kilincsre, hogy valahol feljusson a tet re, de nem volt ideje sokáig próbálkozni. Egyre közelebbr l hallotta a nyomában haladó férfi lépteit. – Ez nem adja fel! – morgott magában, beugrott egy kapualjba, és követ je felé l tt. Nem volt biztos benne, hogy eltalálta, de biztosan megtorpanásra késztette. Tom újra nekiindult az ismeretlennek, és még nagyobb tempóra kapcsolt. Furcsa érzés tört rá: ahogy céltalanul rohant a házfalak között, ahogy befordult egy saroknál vagy felrohant egy lépcs n, mintha emlékképek villantak volna fel el tte. Úgy érezte, már járt itt valamikor. Az egyik keresztutcánál aztán újabb hangokra lett figyelmes. Egy pillanatra megállt, behúzódott egy, a magas háztömbben elé került szűk nyílásba, visszatartotta a lélegzetét és fülelt. Hallotta, hogy követ jéhez mások is csatlakoztak. Óvatosan kilesett a hangok irányába, és a sikátor végében meglátta az alakokat. – Ott van! – Még hallotta a kiáltást, de már indult is tovább. – Fogjátok közre! – értette a szerb parancsokat. Ezek szerint már a párhuzamos utcán is követik. – Megpróbálnak elém vágni! – gondolta Tom. Lényének minden porcikája érezte, hogy csapdában van, összeszedte erejét, és rohant. Nem volt már ideje a tet re mászni, nem engedhette, hogy oldalról leel zzék. Bármerre is fordult, csak újabb, falak által közrefogott utcákban találta magát, egy átkozott labirintusban. A futás közben elsuhanó épületek egyfajta dejá vu élményként érték. Hirtelen, szinte párhuzamosan villant be rémálmainak visszatér képsora. Most döbbent csak rá, hogy alvás közben átélt horrorisztikus élményei testet öltve, ebben a pillanatban valóra váltak. A rohadt életbe! – üvöltötte legbelül és szinte érezte, ahogy a halál jeges ujja végigsimít a gerincén.

* Medve Cápával ellentétes oldalon rohant a Tommal párhuzamos utcában, társával két oldalról levédve az irányokat. ket nem lassította semmi, csak Miloséknak kellett Tom feltartóztató lövéseire számítaniuk. Medve tudta, hogy le kell el znie Tomot. A keresztutcáknál lassított, mindig a menekül irányába kiszúrva a fegyvert, hátha pont egyszerre érnek oda, és közben fél szemmel figyelte a tet ket is, hogy észrevegyen egy másodlagos támadást, de nem tartotta valószínűnek, hogy bárki is Tom segítségére siet. Nem csúszhat ki a kezem közül! – sarkallta saját magát nagyobb tempóra. Biztos volt benne, hogy a házban maradt csapattagok már elmenekültek, és Tom maradt nekik az egyedüli préda. – Vágjatok elé! – hallotta Milos parancsát a középs utcából, de a hangokból ítélve még nem érte utol Tomot.

* Tom érezte, hogy szorul körülötte a hurok. Már minden oldalról hallotta a lépteket, és visszafordulva egyre közelebb látta maga mögött üldöz it. Nem volt számára sem fedezék, sem menekül út, csak a gyorsaságában bízhatott, aztán hirtelen elfogyott el tte az út, elérte a várost körülvev falat. Választhatott: balra felfelé indul egy meredek lépcs soron a várfalra, vagy jobbra elkanyarodik. Bármerre indul, beszoríthatják. Hirtelen döntött, jobbra fordult, és kínozta magát, hogy még gyorsabban fusson. Muszáj volt kicsúsznia a kezük közül. Tartott t le, hogy a párhuzamos úton közeled üldöz je karjába fut, de nem volt más választása. A kezében szorította a pisztolyát és rohant. Az út egy kissé lejtett, ez megkönnyítette a dolgát. Az egyik épület el tt felborította a kukákat, hogy elterelje a figyelmet. Az üres szemetesek nagy döngéssel csapódtak neki a macskaköves utca kövezetének, és hangosan gurultak lefelé. Tom a keresztutcához közeledett, kicsit lassított csak, és kiszúrta maga elé a fegyvert. Tudta, hogy bárki jön is onnan, azonnal l ni fog. A hatalmas testű férfi szinte belerohant a tűzvonalába, Tom látta, ahogy emeli rá a fegyvert, de gyorsabb volt.

Három lövést adott le, miel tt ügyesen kisiklott a megtántorodó támadó el l, és továbbrohant, el nyt szerezve magának. – Eltalált! – hallotta a férfi hangját maga mögött, ahogy a társainak jelez. Most kell egy kiút! – fohászkodott, és újra megpróbálkozott a kilincsekkel, hogy végre feljusson a tet re, de egyik ajtó sem adta meg magát. Hátulról ismét tüzet nyitottak rá, muszáj volt tovább haladnia. Futás közben visszafordult, hogy felmérje el nyét, és esetleg pár lövéssel feltartóztassa támadóit. Már nem figyelt a mellékutcákra, csak rohant, bele az ismeretlenbe. Egy pillanattal kés bb, mintha valami láthatatlan er a falhoz csapta volna, éles fájdalom hasított az oldalába, és megfordult körülötte a világ.

* Milos látta, ahogy Tom jobbra kanyarodik, és félt attól, hogy Medve nem tudja egyedül megállítani. Magára hagyta Karolát, és amint lehetett, levágta az utat jobbra. A négyzethálós utcák nem okozhattak nagy meglepetést számára, Tom pedig a várfal mellett nem tudott már másfelé elinalni. Milos érezte, hogy nem képes lefutni a fiatalabb férfit, de abban biztos volt, hogy társa feltartóztatja, és ez az id neki pontosan elég lesz arra, hogy eléjük kerüljön. – Eltalált! – hallotta Medve üvöltését pár pillanattal kés bb. Mérhetetlen harag fogta el, nem hagyhatta, hogy újra kicsússzon a kezei közül unokája gyilkosa, utolsó erejével nekiiramodott. Hallotta, ahogy Tom a kilincsekkel próbálkozik, most már biztos volt benne, hogy beéri. Amikor kiért az utcára, meghallotta az újabb lövések zaját, a falak a gellert kapott lövedékek koppanó, süvít hangját visszhangozták. Behúzódott egy kapualj nyújtotta jótékony árnyékba, és figyelte, ahogy a prédája közeledik felé. Látta, hogy Tom hátrafelé figyel, még csak nem is számított a felbukkanására. Bosszúszomja éltette erejét, ahogy Tom mellé ért. Hirtelen kilépett a sötétb l, és egy jól irányzott csíp rúgással a földre kényszerítette ellenfelét. Tom szinte fel sem fogta, mi történt, Milos olyan hirtelen lépett elé a sötétb l. Az er s rúgás deréktájon érte, hátravágódott a falnak, feje

nagyot koppant a köveken, kezei – rongybábuként követve testét – a falhoz csapódtak. Éles fájdalom hasított a csíp csontjába, hosszú pillanatokig elzsibbasztva lábait. Szervezete rögtön reagált az újabb támadásra, adrenalinszintje felszökött, hogy eltompítsa a bénító fájdalmat. Ahogy a földre ért, kitámasztott alkarjával, és ellökte magát, hogy visszanyerje küzd pozícióját. Felugrott, már emelte is a kezében lév fegyverét. Támadója, mintha ismerné a forgatókönyvet, tenyerével elütötte a fegyvert, majd másik könyökével állon ütötte Tomot. Feje újra hátrabicsaklott, bels fülével hallotta, ahogy fogai belevájnak ajka húsába, és rögtön érezte a szájában szétáradó, vasízű, meleg vért, miközben visszazuhant a földre. A földhöz vágódó medencecsontjába belevájtak az övén rögzített tartaléktárak. Felnézett és látta Milost maga fölé tornyosulni, aztán érezte a csuklójára fonódó, bivalyer s markot, ami visszatörte fegyvert tartó kézfejét. Tom küzdött, hogy magánál tartsa a pisztolyt, de ekkor váratlan ütés érzett az alkarján. Az érz idegekbe villámként belehasító fájdalom automatikusan elernyesztette ujjait. A pisztoly fémes koppanással hullott alá a földre, Milos egy lábsöpréssel távolabb küldte a fegyvert. Tom, felmérve beszorított helyzetét, ellenfele térdízületeire készült rúgni, és a lendületet kihasználva akart ismét felpattanni, hogy végre egy magasságba kerüljön a partizánnal. Ellenfele egy apró csusszanással félreállt a támadó láb el l, és oldalról a gyomrába térdelt, kezeivel rátolva Tom fels testét a kemény térdkalácsra. Tom a gyomortájéki rúgástól egy pillanatra felöklendezte gyomortartalmát, majd visszanyelve a keserű nedvet, lágyékütéssel próbálkozott. Az öreg mindig csak annyit lépett odébb, hogy elkerülje a támadást, és mindig csak annyit ütött, hogy elsöpörje a testére irányuló csapásokat. Küzdelme nem élet-halál harc volt, csupán annyi volt a célja, hogy ne hagyja Tomot felállni és elmenekülni. Tom fels testével elfordult, és megpróbálta el venni második fegyverét a hónaljtokból. Még csak meg sem ragadta a markolatot, amikor éles szúrást érzett a válla alatt, hátul a hónaljánál. Nem látta, hogy az öreg honnan és mikor vette el a pengét, de pontosan tudta, hova szúrjon, hogy a fegyvert tartó tok pántját átvágja, és ismét lefegyverezze ellenfelét. Tenyerét a pánt alatti, vágott sebre szorította, hogy csillapítsa a fájdalmat, és közben megpróbált újra rúgni, de feleslegesen, Milos könnyedén ellépett, és bal tenyértövének lökésével újra visszaküldte a földre. Hiába

próbálkozott, érezte, hogy nincsenek egy súlycsoportban. A szerb harcos harminc évvel érettebb technikai tudása lehetetlenné tette, hogy gy zhessen. Kilátástalan küzdelme alatt üldöz i mind odaértek, és most már négyen voltak egy ellen. Milos hátralépett, engedte Tomot felállni. Már nem volt mit l tartania, áldozata számára nem volt menekvés. Tom értette a célzást, megalázó engedmény volt, de nem adhatta fel a harcot. Kigurult a faltól, közben ép kezével el kapta az övéb l saját kését, majd Milos felé szúrt. Az öreg mintha el re tudta volna a mozdulatot, elkapta a kezét, kicsavarta bel le a pengét, és ugyanazzal a lendülettel enyhén megvágta a karját, megállítva a támadást, majd nekilökte a falnak. Tom kissé oldalt fordult, hogy vállával tompítsa az ütést, amit a kemény k fal mért rá. Fejét keményen tartotta, hogy ne csapódjon megint oldalra, az övében lév tárak és a rádió viszont nagy csattanással koppant a falon, újabb nyomást gyakorolva a csíp jére. Hallotta, ahogy a rádió sistereg, de nem tudott utána nyúlni. Az öreg mögé lépett, elkapta karját, és a teste el tt áthúzva, kitámasztotta tarkóját hátulról és a többiek felé fordította. Tom érezte, hogy gúzsba van kötve, a saját karja volt a béklyója ezekben a percekben. Hiába verg dött, csak szorosabbra fonódtak a karok körülötte. Megszólalni sem tudott a fojtószorításban. Az oldala sajgott, kezét és ruháját lassan sötétre festette a vér. Ekkor egy pisztoly úszott be a szeme elé, pontosan úgy, mint az álmában, de most élesen látta mögötte az arcokat. Egy gyűlölett l eltorzult arcú, diadalmas tekintetű középkorú n , és két, markáns arcú öreg partizán nézett vele farkasszemet. Talán ezért nem tisztult ki korábban álmaiban soha a kép, mert többen álltak vele szemben. – Erre már régen vártam! – hallotta Milos rekedtes, mély hangját a fülébe suttogni. Elméjébe egy életre beleégett ez a pillanat. Rádöbbent, hogy számára nincs menekvés…

* Rita igyekezett tartani Kistehénnel az iramot. Hátán a zsákja, bal kezében a vállára támasztva cipelte a nyitott laptop adóvev t, mintha egy hegedűt fogna, jobb kezében pedig a pisztolyát markolta. Fülében

keveredtek a küls és bels impulzusok, saját lihegésén és felgyorsult szívdobogásán átszűr dve hallotta a fülhallgatóból érkez hangokat. Nagyon koncentrált, hogy minden szót felfogjon, és eközben lassú futással kövesse Tehenet, figyelve a kézjeleire. Másra már képtelen volt koncentrálni, nem figyelte a környéket, teljesen rábízta magát a férfira, és a sarkában loholó Judyra, aki hátrafelé biztosított. – Hol tartunk? – kérdezte Tehén, amikor már elég messze jártak a háztól. Egy park mögötti kis kápolnában bújtak meg, ahonnan jó kilátás nyílt a várfallal körülvett, óvárosi részre. – Most beszél Komlóssal – felelte Rita. – Akkor bekapta a csalit – nyugtázta Kistehén. Rita szemöldökét felhúzva ingatta a fejét. – Remélem, hogy Komlós a megfelel szöveget mondja! Csak Drakulic válaszait hallom. – Amiatt ne aggódj! – mondta Kistehén, miközben ledobta a táskáját, és széthúzta a cipzárt. – Wolfi nagyon meggy z tud lenni, hathatós módszerei vannak. Rita lerakta a földre a laptopot, és lehuppant mellé. Judy a bejárat közelében állva figyelt. A távolból lövöldözés hangja hallatszott, mindannyian az óváros felé néztek, tudták, hogy Tom ott van valahol. – Szerintem nem követtek, itt biztonságban vagytok – mondta Kistehén, miközben néhány füstgránátot vett magához a táskájából. – Legalábbis úgy néz ki – nézett körül. – Folytassátok a felvételt, én Tom után megyek! A két lány csak bólintott. – És hívjátok fel Wolfiékat, mondjátok el, hogy mi történt, küldjenek er sítést! – szorította meg Judy vállát Tehén, amikor felállt. – Rendben leszünk – nyugtatta Judy. – Tudom – mondta biztatóan Kistehén. – A rádió nálam lesz, ha bármi van! Rita csak intett, a felvételre koncentrált, Kistehén pedig elindult az óváros felé. – Közvetíts! – kérte Judy, mert neki most a figyelés jutott. Rita kihúzta a fülhallgató zsinórját, és a hang most már a kis hangszórókon keresztül jött.

– Most tették le – magyarázta Rita –, valamilyen átutalási megbízást emlegettek, amit Drakulicnak kell megírnia, hogy Komlós részesüljön a vállalatai bevételeib l. – Szuper – mondta Judy lesajnálóan –, és Bromannal mi lesz? Rita felhúzta a vállát, és az adóvev re mutatott. Nem volt túl sok ráhatása a dolgokra. Sistergés és sercegés hallatszott, mintha valaki papírokkal babrálna. – Szerintem Móni gyorsan elé tett egy üres papírt, meg egy tollat. – Hacsak nem azt írja, hogy elismeri, áll a terrorfenyegetés mögött, akkor azzal nem megyünk sokra – bosszankodott tovább Judy. – Meg kell adni a látszatot! Halk puffanást hallottak. – Ez gyors volt, az asztalra dobta… – találgatta Judy. Rita az ajkai elé tette az ujját, csendre intve társát, és megpróbálta hangosabbra venni a hangszórót. – Konkrét tervünk van arról, hogy csináljuk ki magát – szólalt meg ismét Mónika. – A f nököm nem kispályás, és gyűlöli, ha zsarolják. Jobban tenné, ha utalna is a bankjain keresztül! A kézírása nem elég! – És mi a biztosíték, hogy akkor segítenek? – dörmögte vissza a kormánybiztos. – A szavam! – mondta gúnyosan Móni. – És az, hogy szép hasznot várunk ezekt l az utalásoktól. Tehát érdekünk lesz, hogy tisztára mossuk a nevét! Kis szünet után újra telefonálás hallatszott. Szinte hihetetlen volt, de a kormánybiztos magánkódjaival utasította bankját a pénzmozgatásokra. – Tessék, most hogyan tovább? Sistergés zavart be az adásba. – Szerintem kivette a második fegyverét – rázta a fejét Rita, amikor látta Judy kérd tekintetét. Kattanás hallatszott, a két lány egy pillanatra megdermedt, a hang összetéveszthetetlen volt. Móni hátrahúzta a pisztoly kakasát. – El ször is, mondja meg, hol van a lányom! – Elmondom… – válaszolt nyugtató hangon Drakulic. – Majd, ha elmesélte nekem a tervét!

– Engem nem érdekel a terve, sem a pénze! A lányomat akarom! Addig ne is számítson semmire, amíg vissza nem kaptam t! – Maga nagyon rosszul méri fel a dolgokat – dörmögte a kormánybiztos – gondoljon bele az én helyzetembe! Be kell látnia, hogy ez az apró információ az egyetlen biztosítékom arra nézve, hogy nem akar-e átverni! Feszült csend ált be a közvetítésben, a két lány lélegzet-visszafojtva figyelte az eseményeket. – Most éppen akkora szüksége van rám, mint nekem magára! – hallatszott ismét Drakulic hangja. – Ha tetszik a terve, akkor megmondom a címet, ahol a lányát rzik. Ha akar, lel het, de akkor magammal viszem a titkot, és soha nem találja meg! – Maga szemét állat, egyszer úgyis kicsinálom! – sziszegte Móni. – Nem kételkedem benne, hogy megpróbálja! De ebben a szituációban nem maga diktál! A paktumot a f nökével kötöttem, maga a szállító, úgyhogy bökje ki végre a tervét, vagy búcsút mondhat minden reményének! – váltott keményebb hangnemre Drakulic. – Le fogja l ni! – ismételte magát Judy. – Nem fogja! A lányával zsarolják! Dühös, de nem fogja lel ni! – nyugtatta Rita. – Most kihasználhatja a helyzetet, ha ügyes, akkor ráveszi, hogy kiadja Bromant is! – Micsoda egy kígyó ez az ember! – Az – bólogatott Rita, –, de meg kell hagyni, jól csinálja, már át is vette az irányítást Mónitól! – Pedig neki a manipuláció az élete. – Hát, most emberére talált… Újabb kattanás hallatszott, Móni valószínűleg visszaengedte a kakast. – Mondtam – jegyezte meg Rita. – Így beszél a partizánjaival is? – kérdezte Móni egy kicsit ingerülten. – k csak a szolgáim. Úgy beszélek velük, ahogy az érdekeim diktálják! – hallatszott Drakulic hideg, számító hangja. – Ugyan már, úgy retteg az öreg Stroganovictól, minta tűzt l! – Milostól? – kérdezett vissza Drakulic. – egy kegyetlen gyilkológép, de nem nekem van t le félnivalóm, kedveském! – kóstolgatta tovább Mónit. – Az a vén bolond bármire kapható, csak

érteni kell a módját, hogyan kell motiválni! Két gyengéje van, a hazája és a családja, és én mind a kett t a kezemben tartom! Maga szerint miért koslat olyan elszántan Tom után? A két lány megütközve hallgatta Drakulic kinyilatkoztatását. Mindig is erkölcstelen ellenfélnek tekintették, de úgy gondolták, a másik oldalon is létezik csapatszellem és bajtársiasság. – Mert megölte az unokáját! – válaszolta Mónika közömbösen. – Mert azt hiszi, hogy megölte az unokáját – javította ki Drakulic. – És mert nekem most épp erre van szükségem. Tom a terveim útjában állt. A lányoknál lév rádió adó-vev , amivel Tom és Kistehén tartotta velük a kapcsolatot egy pillanatra megszólalt, de csak fület sért súrlódás hangjai hallatszottak, mintha a földön csúszna valaki. – Olyan, mintha véletlenül kapcsolódott volna be! – mondta Rita, lehalkítva a másik adást. – Vagy nem tudott beleszólni – mondta holtra sápadt arccal Judy. Rita ereiben megfagyott a vér, most értette csak meg, hogy milyen nagy veszélyben van Tom Mónika miatt, és ha Kistehén utána ment, akkor is ugyanolyan célponttá válik. – Megy még a felvétel? – kérdezte Judy. Rita a kis hangrögzít piros lámpájára nézett, majd bólintott. Egymásra néztek. Mindkett jük fejében ugyanazok a gondolatok kavarogtak. Társaik bajban vannak, és k nagyon messze voltak ahhoz, hogy segíthessenek. Rita felemelte a laptopot, és megint felcsavarta a hangot a felvételen, majd ismét Judyra nézett, hogy meger sítést kapjon. Nem volt jobb ötletük, benyomta saját rádiójuk gombját, és a készüléket az éppen Drakulic monológját rögzít készülék hangszóróihoz helyezte.

* Tom szeme el tt a pillanat tört része alatt lepergett szorult helyzetének minden lehetséges végkimenetele, de valahogy mindegyik ugyanúgy végz dött. Az halálával. Mindig készült erre, valahányszor bevetésre indult, és most eljött a pillanat. Élete során annyiszor került már slamasztikába, és oly sokszor küzdött, futott az életéért, de a végén mindig megúszta… most pedig itt térdelt egy

kivégz osztag el tt, valami olyasmiért, amit el sem követett. A vele szemben álló n arca még konokabb és bosszúszomjasabb volt, mint Milosé. Szeme szürkéje tükrözte a gyermekét elveszt anya fájdalmát. Mutatóujja már a holtpontig hátrahúzta az elsüt billentyűt a pisztolyon. A keze nem remegett, a Jerikó csöve egyenesen Tom homlokára célzott. – Várj! – szólt Milos, és elengedte Tom karját. Ahogy megszűnt a torkára feszül nyomás, sűrű köhögés tört rá, zihált, ahogy mellkasa végre felszabadult, és újra teljes kapacitással leveg t tudott venni. Nem tett azonban kapkodó mozdulatokat, nem pattant föl, és nem támadott rá senkire. Tudta, hogy egy hirtelen mozdulat most csak lerövidíti az életét, amelyb l másodpercek vannak hátra. Még mindig kapkodta a leveg t, de igyekezett lenyugtatni testét, tekintetét támadóira emelte. Látta, ahogy Milos komótosan Karola mellé lép, hátralendíti zakóját, és lassan el húzza saját pisztolyát a csíp tokból. Tom tudta, hogy ki akarja élvezni a helyzetet. Látni akarja a szenvedését. A kiképzésen oly sokszor hallott hang most örökre belevés dött a fülébe, amikor az öreg cs re töltötte a fegyvert. Hallotta, ahogy a szán hátrasiklik a pisztolytesten, és a visszaérkez tolóer a cs be tölti a kilenc milliméteres l szert. Bármelyik pillanatban véget érhetett az élete. Minden hang, mozdulat, kép, szín és szag megragadt elméjében. Soha nem érezte ennyire az életet. Végül lehunyta szemét, és várta az ismer s hangot, a robajt, ami 350 méter per szekundummal útjára indít egy lövedéket, egyenesen a koponyájába. A dörrenés azonban furcsa sistergés hangjában telítette el hallójáratait, majd tisztán és világosan meghallotta Marco Drakulic kormánybiztos hangját. – Magának már az óratoronyból sem lett volna szabad élve lejönnie. Ott óriási hiba csúszott a gépezetbe! Ha Milos tudta volna, hogy maga ölte meg az unokáját, nem ejt ekkora hibát! – Ezt meg honnan tudja? – hallatszott Mónika meghökkent hangja. Tom kinyitotta a szemét, és csak most fogta fel, hogy honnan hallja a hangokat. A rádiója a fal mellett hevert és ontotta magából az új információkat. A partizánok ugyanolyan döbbenten hallgatták a két ismer s hangot, mint Tom. Milos bal kezével a föld felé nyomta Karola pisztolyát, és fejét érdekl déssel a rádió felé fordította.

– Ugyan, ne fussuk a tiszteletköröket! Már egy éve, az els jelentésekb l kiderült, hogy a maga ujjlenyomatai vannak mindenütt. Különösképpen a telefonzsinóron. Csak hárman voltak abban a tengerparti szobában, és a helyszíni jegyz könyvek szerint Tom az ággyal szemközti falnál állt. Ahol a gyilkosság történt és a hulla feküdt, nincsenek nyomai. Kizárt, hogy olyan távolságból el tudta volna törni a kis Stroganovic nyakát. Az els perct l fogva tudom, hogy maga tette! – Na és! Csak egy ugyanolyan gennyláda volt, mint a többi! – mondta Mónika idegesen. – Mit számít, hogy ki tette? – Az öregnek számít – nevetett Drakulic –, épp ezért tudtam olyan egyszerűen irányítani! Most még Tom az els dleges célpontja, de ha megtudja, hogy ki volt az igazi tettes, nem lesz olyan hely ezen a földön, ahol maga el tudna rejt zni! És akkor az édes pici lányának annyi! – De nem kell megtudnia! – sziszegte Móni. – És maga eddig sem árulta el neki! – Persze, hiszen azt hiszi, hogy ez az egész cécó az unokájának megtorlásáért is történik. A vén szerencsétlennek fogalma sincs róla, hogy mennyit kaszál a családom az általuk keltett káoszon. Ez az egész terrorszervezetes dolog hatalmas hasznot hajt az én kis vállalataim számára, nem beszélve a virágzó külhoni kapcsolataimról. – Szóval az egész nem is Szerbiáról és a politikáról szól!? – Nem, kedveském, maga nagyon-nagyon naiv! Ez csak a pénzr l és a hatalomról szól. Az én pénzemr l és hatalmamról! – hallatszott Drakulic tárgyilagos hangja. Egy pillanatra megmerevedtek az álláspontok, végül Drakulic törte meg a csendet. – Bizony, nagyobb szüksége van rám a túléléshez, mint gondolná, úgyhogy álljon végre el a tervével, angyalom! – Jól van. A hallottak alapján nem fog nehezére esni az ügy érdekében feláldozni a partizánjait. – k pici porszemek a gépezetben. A nevem tisztára mosása érdekében bárkit feláldozok. Milos pedig boldogan fogja teljesíteni a parancsot! – mondta gúnyosan Drakulic. – Természetesen a haza érdekében…, mint mindig… – Csak bábunak használja ket…

– k képtelenek önállóan cselekedni, mozgatni kell ket… ugyanúgy, ahogy Milosék tették magával! A rendszer ugyanaz, csak más szinten vagyunk. Na mondja, mit csináljak! – A terv egyszerű – kezdett bele Mónika. – Túl nagy port kavart a terrorfenyegetéssel! Valakinek el kell vinnie a balhét! Az angolok mohók, a terrortámadás után fejeket akarnak, kiváltképp az új vezet . Ha jól sejtem, Bromant már azért rabolta el, hogy rákenje a titkos összeköt szerepét. Ez jó, és könnyen elhitethet a rendszerrel Gordon Wallace lefülelése után. Már csak egy csapat kell mellé, ami a tervet végrehajtotta. A partizánok ellen rengeteg közvetett bizonyítékot tudunk felmutatni, képeket, felvételeket, a merényletek helyszínér l és idejér l. A bíróságot majd az új angol f nök fogja meggy zi, csak annyi kell, hogy egy helyen füleljék le ket, és maga az MI6 kaphassa el a terroristáit. – És mégis, hogy rendeli ide az MI6-et? – kérdezett vissza Drakulic. – Ez egyszerű, ha visszakapom a lányom, Komlós forró dróton értesíti az angolokat a felderített terroristasejt fellelhet ségér l. Magának csak oda kell rendelnie a partizánjait és Bromant a megadott helyszínre, ahol szinte tálcán adjuk át ket a brit bevetési csoportnak. Fontos, hogy egyszerre kapják el ket. – Ez jó – ízlelgette az ötletet Drakulic – tetszik. A partizánokkal azt csinálnak, amit akarnak, de Bromant nem vallathatják ki! Tud az én szerepemr l az ügyben. – Senki nem hinne neki, de erre is gondoltam. Bromant magam likvidálom elfogás közben. A lényeg, hogy az angolok még élve lássák a partizánokkal együtt, hogy ne legyen kétséges az összejátszásuk. El tudja ezt intézni? – Csak egy hívásomba kerül – mondta Drakulic könnyedén. – Akkor telefonáljon! Halk motoszkálás hallatszott, majd a telefonbillentyűzet sípoló hangja tárcsázás közben. Kis szünet után megszólalt Milos zsebében a mobiltelefon. Az összes szempár rászegez dött, amíg el kotorta a mobilt. Tom maga sem értette a szituációt, de körülötte mindenki megsemmisült arckifejezéssel figyelte a történéseket. Milos arca semmit nem árult el, szemei azonban gyűlölettel teli, méregzöld árnyalatot kaptak, keze pedig remegett, ahogy szorította a telefont.

– Igen! – Drága barátom, eljött az id ! Két óra múlva legyetek ott Bromanért a kórháznál! Ideje elvarrnunk a szálakat! – követhette mindenki a beszélgetést a rádión keresztül. – Értem – válaszolt a t le megszokott módon Milos. – Most pontot tehetünk a küldetésünk végére! Szerbia örök! – Szerbia örök! – tette le a telefont az öreg partizán. – Látja, ennyi! – hallatszott Drakulic örömteli hangja az éteren keresztül. – Mondja meg a barátjának, hogy a terroristákat a zenicai kórháznál találja, és számítsanak fegyveres ellenállásra is. Intézkedjen az angolok fel l, de valami rendes csapatot küldjenek! Milosék kivételes harcosok, nem akarom, hogy élve megússzák az összecsapást! Milos arcát elöntötte a düh, légzése felgyorsult, erei kidomborodtak a halántékán, felemelte a fegyvert és Tom irányába célzott. Bármennyire is számított rá, a hirtelen mozdulat mégis váratlanul érte Tomot, az elmúlt másodpercek történései után. A dörrenéssel egy id ben elvágódott a földön. Néma csend állt be, ahogy a szétl tt rádió darabjai szanaszét repültek. Egy világ összeomlását jelent néma csend. Tom gyomra ökölnyire zsugorodott, ahogy ott feküdt a földön, ösztönösen megpróbált elmozdulni a tűzvonalból, de Milos láthatóan nem rá célzott. Nem mozdult meg, bele sem mert gondolni, hogy mi következik ezután. A hallottak alapján az öregeknek már nem volt mit veszíteniük. A múltjukat a sárba tiporták, jöv jük már régóta nem volt. Az egész életük semmisült meg csupán pár pillanat alatt. – Menj, öld meg a lányát! – szólalt meg végül Milos, Karolához intézve els szavait. – Cápa majd elkísér! Az asszony letörten indult meg az autó felé, kezében szorongatva pisztolyát, a másik férfival a nyomában. Tom körül kezdtek elfogyni az emberek. Már csak ketten álltak fölötte. Milos eltette a pisztolyát, és társához fordult, aki hasához szorította véres ingét. Tom deréktájon, illetve a lábán találta el, és láthatóan nehezen mozgott. – Medve? – kérdezte Milos, Tom felé biccentve. Tom úgy érezte magát egy pillanatra, mint egy sérült gladiátor az arénában, akinek a császár számára felajánlották az életét. Ruháját piszkos vér festette feketére, arca lassan feldagadt, szemei bevéreztek, de még élt.

– is elég rosszul néz ki – szólalt meg kisvártatva Medve. – Harcban megsérülhetünk vagy meghalhatunk – mondta a sokat tapasztalt öreg –, és ez jó harc volt. Nekem nincs okom bosszúra, a te döntésed – utalt a helyzetre. Milos bólogatott, elfogadva társa válaszát. – Akkor menj, várj meg a kocsinál! – küldte el utolsó emberét is. – Meglepjük Drakulicot a krajcavicai várnál. pedig – mutatott Tomra – már tényleg az én dolgom! Tom felnézett a partizánra. Annak kezében már nem volt pisztoly, de Milosnak nem volt szüksége fegyverre, ha ölni akart, ezt a saját csontjaiban érezte. Az öreg egészen közel hajolt hozzá. – Az országáért harcolt, és mi lett bel le – szólalt meg Tom rekedt hangon. Már nem számolt a következményekkel, csak mondta, amit gondolt. Milos meglep en nyugodtan hallgatta. – Maga az egyik legszívósabb harcos, akit valaha ismertem – vallotta be Tom –, de mit ér az er és a hit, ha egy másodperc alatt széthullik minden, amiért az életünket adtuk? – nevetett fel félig kínjában, mivel a mellkasa fájni kezdett, ahogy beszélni próbált.

* Kistehén nehezen tájékozódott a sikátorok alkotta labirintusban. A lövések csak irányt mutattak számára, de a falak közé érve elvesztette a tájékozódási érzékét. Szüksége lett volna egy jelre, hangra, vagy bármire, hogy tudja, melyik irányba induljon el. Bolyongott a párhuzamos utcák között, amikor egyszer csak megszólalt a rádió az övén. Gyorsan lebújt egy kuka mögött, és lehalkította az adóvev t. Fülelt, tudta, hogy Tomnál is van egy ugyanilyen. Visszatartotta légzését, és meghallotta a várfal oldalától átszűr d hangokat. Még túl messze volt, futásnak eredt, hogy id ben megtalálja társát. Az utcák visszhangozták lépteit, ahogy rohant. Nem tör dött vele, legalább egy kis id re eltereli a figyelmüket. A keresztutcáknál óvatosan haladt át, ellenállásra számítva, és a tet ket is figyelte fél szemmel. Nem tudta pontosan, hova tart, csak az ösztöneire hallgatott. Egy kisebb térre ért, amikor pisztolylövést hallott a távolból. Mint az rült, megindult a hangok irányába. Tom! – üvöltötte. A hangok bármelyik utcából

jöhettek, a házfalak szétszórták a visszaver dést, túl nehéz volt beazonosítani az irányt. Végül az egyik hosszú utca végén meglátott két alakot. Az egyik a földön feküdt, a másik éppen fölé hajolt. Neeem! – ordította, és lövésre emelte a kezét. A cél azonban túl messze volt. Kétségbeesetten kezdett sprintelésbe, de mintha homokban futott volna, nem tudott elég gyors lenni. Nem akarta elhinni, hogy el tte ölik meg a társát, üvölteni akart, de nem bírt egyszerre leveg t venni, futni és beszélni. Nem múlhat az élete ezen a pár másodpercen! – suhantak át a borzasztó gondolatok fejében. Úgy érezte, szétszakad a tüdeje, olyan gyorsan kapkodta lábait. Az alak végül felállt és otthagyta a földön fekv testet. Kistehént szörnyű érzés kerítette hatalmába, ahogy meglátta Tom vért l sötétl ruháját, feldagadt arcát. – Tom! – roskadt mellé, amikor odaért, és vállára tette a kezét. – Csak lassan! – mondta meggyötörten Tom, ahogy az adrenalinszint csökkenésével sajgó vállába visszatért a fájdalom. Kistehén nem tör dött vele, alaposan átvizsgálta társát, törött csont vagy életveszélyes sérülés után kutatva. – Hihetetlen, de élsz! – állapította meg, miután végignyomogatta barátját annak nyögései közepette. – Akkor segíts fel, és húzzunk el innét! – nyújtotta Tom a karját. – Még koránt sincs vége a melónak!

* Tehén és Tom a tér sarkánál találkozott össze a két lánnyal, akik fejvesztve rohantak át az úttesten a régi városrész f terén át, a sikátorok felé. – Ti meg mit kerestek itt? – kérdezte Kistehén, amikor a szök kutaknál megálltak. Judy és Rita megkönnyebbült arccal fújta ki magát, ahogy megpillantották a két férfit. Még kellett pár másodperc, amíg visszaállt a légzésük. – Csak… – lihegte Judy –, gondoltuk, elkél a segítség – nézett végig Tom vért l mocskos ruháján. Nyilvánvalóan elkéstek, és igazából azt sem tudta, mit tehettek volna a társaikért, csak álltak ott a

feszültségt l és a rohanástól kifulladva, és most már nagyon bugyután érezték magukat a tűzharcot megjárt két férfi el tt. – Van nálatok valami els segély cucc? – kérdezte Tehén. – Van nálunk kötszer és fert tlenít , meg egy adag adrenalin injekció és fájdalomcsillapító-koktél… – sorolta Judy. – Döfjetek belé valami fájdalomcsillapítót! – vágott közbe Kistehén, és megszorította barátja megkínzott vállát. Rita el vette az els segély-felszerelést, közben Judy óvatosan fert tlenítette Tom épebbnek kinéz karját, aztán beadták neki a koktélt, amilyet korábban Móni is kapott. Tom a szök kút peremére ült, amíg hatni kezdett a szer, és parancsokat osztogatott. – A rádiós dolog megmentett engem, köszönöm. De Mónika kislánya és az anyja most nagy bajban van! Lépjetek kapcsolatba Mónikával! Azonnal el kell hozni a lányát, mert az a n , Karola, és egy partizán elindult, hogy megöljék a kislányt és vele a nagyanyját is. – Megvan a cím – emelte fel a felvételt tartalmazó adatrögzít t Rita. – Drakulic elmondta, hogy hol tartják fogva ket. Móni már elindult oda. – Akkor menjetek utána és segítsetek neki – próbálgatta Tom a karját emelgetni. – Egyedül nem fog elbírni velük. – Rendben – bólintott Rita. – Mi pedig felhívjuk Wolfiékat, ha jól értettem, akkor ti értesítettétek ket… – nézett rájuk kérd szemmel. – Kistehén utasítására felhívtuk Wolfit, és beszámoltunk az eseményekr l – mondta Judy. – Tud arról, hogy hol van Broman, és azonnal elkezdett intézkedni. Azt mondta, értesíti az angolokat, és is helikopterre száll. – Hol van Broman? – kérdezte Tom. – Egy kórházban tartják fogva, ide felírtam a nevét – adott át egy papírt Rita. – Innen egy óra útra lehet, megnéztük a térképen. Tom elvette a cetlit, és elkérte Kistehént l a mobiltelefonját. Gyorsan tárcsázott, majd fel-alá kezdett járkálni. Látszott rajta, hogy még korántsem tette túl magát a történteken. – Wolfi, én vagyok! – szólt bele siet sen. – Igen, élek! De Mónika bajban van. A partizánok megtudták, hogy ölte meg a kis Stroganovicot, és most ketten elindultak megölni a családját. A lányokat odaküldöm, mi pedig Tehénnel elindulunk a partizánok után.

Nem fognak a kórházhoz menni. Valami krajcavicai várat emlegettek, szerintük ott lesz Drakulic – hadarta el Tom az új információkat. – Ha megvan Broman, akkor találkozunk a várnál! Egyszerre akarom elkapni Drakulicot és a partizánokat! Ha nem egy id ben csapunk le, akkor valamelyikük kicsúszik a kezünk közül – kis szünetet tartott, valószínűleg Wolfi vázolta a felállást. – Jól van, gyertek, ott találkozunk! – tette le a telefont Tom. – A miénk lesz Drakulic – mondta Kistehénnek. – Bár lehet, hogy mire odaérünk, a partizánok már megoldják a helyzetet – nézett az órájára. Tehén csak bólintott, nyugtázva az információt. Tom újra megtornásztatta a karját, és most már nem érzett fájdalmat. A szúrt seb nem bizonyult veszélyesnek, az öreg épp csak azért vágta meg a pengével, hogy lefegyverezze, de akkor még nem akarta megölni. A vérzés lassan elállt, a koktél pedig ismét feltornászta az adrenalinszintjét: úgy érezte, egy hegyet is odébb tudna tolni. – Jól van, akkor mindenki tudja a dolgát – csapta össze a kezét. – Induljunk!

SZERBIA, ÚTON A KRAJCAVICAI VÁRHOZ, 2005. JÚNIUS 9. 08:42 Milos magába fordulva vezette az autót, és minduntalan a mellette ül barátjára pislantott, hogy meggy z djön róla, rendben van még. Az els segélydobozból kivett kötszerekkel és gyógyszerrel szakszerűen ellátta társát, de a sérülések komolyabbnak bizonyultak. A kötések átvéreztek, a fájdalomcsillapító csak enyhén hatott. Medvének még így is nagy fájdalmai voltak, ennek ellenére fegyelmezetten ült az anyósülésen, az oldalán lév , vérz sebre szorítva tenyerét. Ruhája már csatakosra ázott a vérveszteségt l,

szemei beestek, arca áttetsz rózsaszínbe fordult. Milos tudta, hogy már nincs sok hátra neki, társa mégis szótlanul ülve várta a következ feladatot. Nem panaszkodott, Milos pedig nem kérdezgette, hogy van, ahhoz túlságosan egyértelműek voltak a jelek. Lopva nézte bajtársa megöregedett arcát, megritkult, sz haját, mégis úgy érezte, ugyanaz az ifjú óriás ül mellette, akit a háború alatt megismert. Egy szomorú félmosoly jelent meg az arcán, régmúlt képek, kedves emlékek törtek el benne. Bal könyökét az ablaknak támasztotta és az arca elé tette a kezét. Nem akarta, hogy barátja észrevegye, egy pillanatra elérzékenyült. Akkor, ott még csak tizenéves suhancok voltak, túl fiatalok, és túlontúl becsvágyók, dúlt a tettvágy bennük, a haza h sévé akartak válni. Tito oldalán büszkeség volt harcolni. Soha nem riasztotta vissza ket a halál közelsége, mindig els k voltak a harcban és utolsók a kitüntetésért való sorban állásban. Barátaik, bajtársaik ott estek el mellettük a csatatéren, de soha nem siratták ket, mert katonák voltak, és jó ügyért harcoltak. „Egy harcosnak nincs szebb halál, mint a küzdelemben való elbukás”, mondogatták egymásnak. És most itt ült mellette egy igazi harcos, és Milos képtelen volt felfogni, hogy egy pénzéhes politikus szennyes játéka miatt kell meghalnia. Drakulicra gondolva arcvonásai újra megkeményedtek, jobb kezével er sen megmarkolta a kormányt, ki tudta volna tépni a helyéb l, csak hogy a benne felgyülemlett feszültséget levezethesse. Mióta az eszét tudta, ezért az országért harcolt, mindegy volt, hogy a csatatéren vagy a háttérben védte a vezet k által megálmodott rendszert, azzal a hittel, hogy minden cselekedete a hazáját szolgálja. Nem tévedhetett ekkorát, annyi éven keresztül! Csodálta Titót, felnézett rá, elismer tisztelettel figyelte, ahogy országot kovácsol egy összetört népb l. Akkor megfogadta, hogy mindenben támogatni fogja vezérét, és hitte, hogy csak önzetlen, tettre kész hazafiak vehetik át a helyét. De hová lett mindez? Mikor változott ennyit a világ? Hol vált az öncélú hatalom titkos fegyverévé? Megrendít volt most más szemmel végiggondolni megbízatásain, hogy hány embert tett el láb alól, akik veszélyt jelentettek a politikai hatalomra, és hány barátot vesztett el a hazáért vívott harcban. Vajon tényleg az ország érdekeit szolgálták a küldetései? Megrázta a fejét, hogy elhessegesse e gondolatokat, túl fájó lett volna az igazság. Nem akart patrióta h sb l bérgyilkossá válni. akkor, ott, tizenévesen elfogadta, hogy a parancsokat nála

jóval okosabb és nagyobb hatalmú emberek hozták, akik azért kapták a tisztségüket, hogy a népet vezessék. „A haza mindenek el tt!” mondták el megannyiszor, és hittel tette a dolgát az országa érdekében. Soha, egyszer sem kérd jelezte meg a felettese által kiadott parancsot, nem volt tiszte a dolgok mögé látni. Hányszor kérték a közbelépését, amikor a franciák és az olaszok nem akarták, hogy Jugoszlávia piacokat szerezzen. Csendben takarította el az ellenálló politikusokat, üzletembereket. A külföldi követségeken végzett munkája is a haza ellenlábasainak kiiktatását szorgalmazta. Mindig odament, ahova küldték, és soha nem tért haza azel tt, hogy ellátta volna a feladatát. Párttitkárok, elnökök, miniszterek vették igénybe, és alázattal szolgált mindenkit. És mit kapott cserébe? Egy élhetetlen életet. Egy álmot egy országról, ami ennyi év után sem tudott valóra válni. Feladta családját a hitéért, és most mit ér vele? Az ország, amir l álmodott, egy tökéletes világ lett volna az unokái számára, de a munkája felemésztette magánéletét. Az egyetlen n , akit szeretett, elhagyta, mert képtelen volt elviselni, hogy a férje „patriótának álcázott gyilkos”, hányszor vágta ezt a fejéhez… Akkor b szítette, most elkeserítette ez a jelz . Talán igaza volt – harapta be az ajkát szomorúan. Újra felsejlett el tte az asszony rémült tekintete azon az éjjelen, amikor visszalopta a fiát t le. A n elment volna a legfels bb fórumokig is, hogy törvényesen visszaszerezze a kisfiút, de Milos annál jobb kapcsolatokkal rendelkezett, mint hogy egy egyszerű asszony szembeszállhasson az akaratával. Kiutasíttatta az országból, és soha többé nem láthatta gyermekét. A legjobbat akartam számára – próbált könnyíteni lelkiismeretén, de tudta jól, hogy ez nem igaz. Magamnak akartam a fiút – ismerte be mégis. Hiába bízta a legjobb nevel kre, soha nem volt mellette, soha nem volt igazi apja a gyerekének, mert túl sok dolga volt. Még ma is élne – fogalmazódott meg benne egy keserű gondolat. Ha nem akar megfelelni, ha nem akar mindenáron a nyomdokaimba lépni… – harapott az öklébe, amíg a rátör lelki fájdalom alábbhagyott. Bel le is ügyes harcos lett, csak tapasztalatlan – szorult el a szíve. Harcos? Inkább bérgyilkos – szembesítette magát az igazsággal. Csak fia halálakor értette meg, hogy mennyire köt dött hozzá. Attól fogva mindent megtett a menyéért és az unokájáért. Kapcsolatai révén a legjobb ellátást, és a legjobb oktatást biztosította számukra, de igazából soha nem volt

része az életüknek. Nem labdázott együtt az unokájával, nem tanította meg horgászni, vagy kártyatrükkökre, nem tanította meg harcolni sem. Jólétükért cserébe a vezetés még nagyobb igényt tartott szolgálataira, pedig a munkába menekült a fájdalmai el l. Úgy érezte, kiváltságos helyzetbe került, hiszen a legmagasabb szintű vezet ket szolgálta, de visszatekintve inkább úgy tűnt, csak kihasználták elkötelezettségét és tudását. És most? Elvesztett mindent, ami valaha fontos volt számára. A családját, a barátait, a hitét… Egyetlen dolog volt már csak, ami éltette, hogy megtalálja az unokája gyilkosát, és Drakulic még ebb l is gúnyt űzött. Hetekre össze volt zárva a tettessel, mit sem tudva a szerepér l. Milos újra és újra vizet facsart a kormányból dühében, majd, hogy lehiggadjon, mellette ül társára nézett. Látta Medve arcán, hogy ugyanazok a gondolatok járhatnak a fejében. – Milos – szólalt meg végül elgyengült hangon. – Ugye, nem lehet az, hogy felesleges volt minden, amit tettünk!? Hogy hiába volt minden, amiért éltünk!? – mondta ki hangosan azt, amit Milos nem volt képes bevallani saját magának sem. Végignézett bajtársán, és mély szomorúság öntötte el a lelkét. Hány akcióba rángatta magával embereit, akik egyt l egyig készek voltak meghalni érte, mert hitték azt, amit , hogy jó ügyet szolgálnak. A Drakulic-félék fel sem foghatták, hogy milyen kiváló katonák védik az érdekeiket, és hány sorsot tesznek tönkre a maguk boldogulásáért. Nézte a jól ismert arcot, az ifjú harcos arcát, amit az id kereke ráncosra gyűrt az évek során. És most már látta megsötétült szemgödrei alatt a halál érintését, amit megannyiszor látott a távozni készül bajtársain a csatatéren. Tudta, hogy hamarosan eljön az id neki is, csendben, és visszafordíthatatlanul, de addig még egy utolsó nagy futás vár rájuk. Rátette kezét barátja ernyedten hever öklére, és megszorította még egyszer, utoljára. – Persze, hogy nem – mondta halkan, mert maga sem hitte a szavait. Nem akart hazudni bajtársának, de nem is volt rá alkalma. Medve nem hallotta már, érzékeit elnyomta a fájdalomcsillapító nyugtató hatása.

SZERBIA, KRAJCAVICAI VÁR 2005. JÚNIUS 9. 08:51 Drakulic a négytornyú várba igyekezett az üvegablakú felvonóban ülve. Nem szerette a magasságot, tériszonya volt, most is félelem fogta el, ha az alatta mélybe vesz k falra pillantott. Kezében szorongatta a nyakában lógó apró aranykeresztet, és megcsókolta, miel tt felért a toronyhoz. Talizmánját mindig magánál hordta, és meggy z déssel hitte, hogy már számtalanszor kisegítette a bajból. Úgy érezte, most is ennek köszönheti, hogy a kilátástalannak tűn helyzetéb l sértetlenül került ki. A szálak kicsúszni látszottak a kezéb l. Az angolok gyanakodtak rá, a partizánok hibát hibára halmoztak, a felb szült n pedig, akit el akart tenni láb alól, rátalált, és kivégezte a test rségét, mégis egy karcolás nélkül megúszta a dolgot, újabb lehet séget kapva az élett l. Tulajdonképpen volt az egyetlen, akinek egy haja szála sem görbült soha. De ez természetes volt így, hiszen volt az agy, az irányító. Az emberei pótolhatók voltak, a pénze kimenthet , a járulékos haszna pedig felbecsülhetetlen. Egyszerre tudta kiiktatni a teherré váló partizánokat, és meggy zni lojalitásáról a világ egyik nagyhatalmát. Az átutalt pénz nagysága egy percig sem aggasztotta. Ahogy a n elhagyta a lakosztályát, azonnal intézkedett megmaradt vagyona átmentésér l. Kajmán-szigeteki bankárai már azon fáradoztak, hogy új név alatt jegyezzék a vállalatait felügyel csoportokat, és bankszámláiról másik számlára vándoroltassák felhalmozott pénzét. Esze ágában sem volt megosztani vagyonát egy pénzéhes államtitkárral, vagy bárki mással. Ahogy végiggondolta a reggeli eseményeket, elégedett vigyor ült ki az arcára. Tulajdonképpen egész szerencsésen alakult minden! Ha számítania kellett is fegyveres összecsapásra, a magasban nem érhették el t, ennek biztosítására több fegyveres osztagot rendelt a vár köré, amelyek ezekben a pillanatokban foglalták el helyüket. A magasból apró játékfiguráknak tűntek az parancsára mozgolódó emberek. A feje fölül pedig már hallotta a rotor lefelé ereszked suhogását, ahogy az érte jöv helikopter landoláshoz készült. Ez volt

az egyetlen er dítmény, amihez helikopter-leszállót építtetett. Tudta, hogy egyszer talán majd szüksége lesz rá, és szeretett mindenre jó el re felkészülni. Itt nehéz lenne t körbevenni, és mire eljutnak hozzá, már messze jár a gépével. Ha eltűnésre kényszerülne, akkor berendezett villa várja egy távoli, napsütötte szigeten. Amikor felért a felvonóval, négy fegyveres fogadta, az új test rsége. Szerencsére elég nagy apparátust tartott ahhoz, hogy gyorsan pótolhassa a Mónika által megtépázott biztonsági gyűrűt. Nagyon remélte, hogy most nem olyan dilettáns csapat veszi körbe, amit egy n könnyűszerrel kiiktathat mell le. Nyugodt volt és elégedett.

SZERBIA, ÚTKÖZBEN, 2005. JÚNIUS 9. 08:56 Kistehén vezette az öreg Fordot, újra versenyt futva az id vel. Tom mellette ült, tekintetét az útra szegezte, de gondolatai messze jártak. Újra átélte utolsónak hitt perceit, és szinte fel sem tudta fogni, hogy abban a néhány minutumban mennyi minden történt. Emlékezett a gondolataira, az illatokra, az arcokra, a fényekre, a homályra, és emlékezett a szavakra, amelyek porba tiportak egy emberéletet. Látta, hogy válik semmivé egy emberölt munkája, hogyan tapossa el a hatalom a saját katonáját. Tudta, soha nem fogja elfelejteni az öreg Milos tekintetét, ahogy néhány pillanat alatt a bosszú tüzéb l rezignált ürességre váltott, mialatt t visszahozta a sors, no és a lányok a reményvesztettségb l az életbe. Soha nem hitt a véletlenekben, de a csodákban igen. Ez talán egy jel, hogy számot vessek önmagammal! – A karod? – zavarta meg Kistehén a gondolatait. – Megvagyok – válaszolta röviden Tom, és egy félmosollyal barátjára nézett. Egy pillanatra eltűn dött, milyen régóta is ismerik

egymást. Tehén arca semmit sem változott, csupán néhány szarkaláb a szeme körül, és egy-egy sz hajszál mutatta az id múlását, de még mindig az a jókedvű, vidám figura volt, mint egykor. Csak tapasztaltabb lett, nem öregebb – állapította meg Tom magában. Igazán hálás volt, hogy ilyen emberekkel hozta össze a sors, nélkülük talán már sehol sem lenne. A bajtársai, tanítványai, egykori kollégái valamilyen különleges kapoccsal köt dtek hozzá. Tudta, hogy tűzbe mennének érte, ahogy is megtenne bármit, ha baj van, bármelyikükért. Igazán szerencsés embernek mondhatta magát, hiszen mindig is körbevette ez a csapatszellem, csak épp soha nem gondolt rá. Eddig! Ahhoz, hogy ezt felismerje, egy halál közeli élményre volt szüksége… – Ha minden jól megy, akkor most lezárhatjuk ezt az egész akciót – szólalt meg újra Kistehén, látszott rajta, hogy t is rengeteg dolog foglalkoztatja. – Különös dolgokat produkál az élet, az biztos – válaszolta Tom. – Tudod, hogy egy több mint tízéves történet végére tehetünk most pontot? – Soha nem hittem volna, hogy valamikor vége lehet – vallotta be Kistehén. – Még van egy felvonás! – mondta Tom, óvatosságra intve társát. – Az utolsó! – tette hozzá magában. Nagy dobásra készültek, el akarták kapni a balkáni háborúkat háttérb l irányító kormánybiztost, le akarták fülelni az angliai terrorfenyegetéssel vádolt partizáncsoportot, ki akarták szabadítani Mónika családját és egy angol tisztet, nem utolsósorban pedig tisztára akarták mosni a nevüket. Az id sürgette ket, és túl sok ismeretlen volt még az egyenletben, amin félrecsúszhatott az akció. Tom most mégsem a tervvel volt elfoglalva. Egyszerűen élvezte a pillanatot, ahogy már hosszú id óta nem tette. Újra látta a természet apró csodáit, a fák levelét, a nap sugarait. Hallotta a frissít nyári zápor hangjait, ahogy a szélvéd n és a tet n hangos koppanásokkal hangversenyt játszottak az es cseppek. Lehúzta az ablakot, és magába szívta az es feny erd vel és avarral átsz tt fanyar illatát. Jó érzés volt, hogy vannak barátai, jó volt látni az örömöt az arcukon, hogy viszontlátták, a megkönnyebbülést, mert féltették. Jó volt újra ráeszmélni, hogy nem csak parancsokból és feladatokból áll az élet. Jó volt tudni, hogy otthon vannak a gyerekei,

és ha eddig nem is tör dött velük eleget, lassan eljön az az id , amikor szükségük lesz az apjukra, és akkor majd ott lesz nekik, mert még változtathat… – Jól vagy? Olyan furcsa arcot vágsz! – kérdezte Kistehén. Tom elmosolyodott, de komoly kommandósként nem vallhatta be a rátör érzéseket. – Biztos a koktél… – legyintett. Telefoncsörgés mentette meg a kínos magyarázkodástól. Kihangosította a készüléket, hogy barátja is hallja. A háttérben er s rotorzúgás hallatszott, Wolfi megpróbálta túlkiabálni a helikopter hangját. – Tom! De jó hallani a hangod! Azt hittem nem tudlak elérni. – Veled mi a helyzet? Merre jársz? – kérdezett vissza Tom. – Helikopterekkel megyünk a helyszínre, még tizenöt percre vagyunk a megadott ponttól. Tom, nagyon úgy néz ki, hogy nem fogunk odaérni hozzátok. Els dleges feladatunk Broman kiszabadítása, és fegyveres ellenállásra kell számítanunk, ezért a leveg ben lév összes csapatot odairányították. Az er sítés csak most tudna elindulni! – De Drakulic így meglóghat – mondta Tom a fejét csóválva, egyáltalán nem tetszett neki ez a lehet ség. – Mindkét helyszínre nem tudunk odaérni – sajnálkozott Wolfi. – Értem, akkor Drakulicra nekünk lesz gondunk – határozta el magát Tom. – De ti nem vagytok elegen! Drakulic test rsége túler ben lesz veletek szemben, inkább várd meg az egységeinket! – Wolfi, te is tudod, hogy a leggazdagabb ember Szerbiában, ha most elszalasztjuk, nem lesz több lehet ségünk – érvelt vehemensen Tom. – Vesz egy magánklinikát, és olyanra szabatja az arcát, hogy még az anyja sem ismer rá. Kizárt, hogy most hagyjuk elmenni! Tehénnel odamegyünk. Wolfi egy másodpercig hallgatott, aztán gondterhelten megszólalt. – Nem örülök neki, de nem hiszem, hogy tudnék olyat mondani, amivel visszatarthatnálak – egyezett bele a kockázatos akcióba. – Ne aggódj, vannak szövetségeseink – jegyezte meg Tom kissé ironikusan. – Drakulic sorsa megpecsétel dött, a partizánjai elégtételt akarnak venni!

SZERBIA, TRIBECA, 2005. JÚNIUS 9. 09:38 Mónika remeg kézzel érkezett a sétányon álló ház elé. Most, hogy már olyan közel volt céljához, rettent en ideges lett. A cím egyezett azzal, amit Drakulic mondott neki, itt volt a pillanat, amikor újra láthatja lányát és anyját. Borzasztóan félt attól, hogy mit fog a házban találni. Leparkolt a lopott autóval, és övébe tűzte a pisztolyát, miel tt kiszállt. Kicsit el rébb hajolt a kormány fölött, hogy jól megnézhesse a házat. Egyszerű építésű, sárga falú, piros tet s családi házat látott, inkább csak földszintesre tervezve, de a tet b l kiugró ablakok beépített tet térr l árulkodtak. Az utcafrontra szintenként két-két ablak nézett, jobb oldalon a tet be mélyített terasz látszott az emeleten. Ez alatt már nem volt ablak, a falat sűrűn ben tte a vadsz l . Látszott, hogy nem tartják karban az épületet, talán már nem is lakott itt senki. A falakról itt-ott hiányzott a vakolat, az ablakkeretekr l lepergett az összeszáradt festék, az udvart pedig f ként gaz lepte el. Mónika hiába nézel dött, nem látott mozgást a házban, és a környéken sem látott test röket. Minden nagyon nyugodtnak tűnt, szokatlanul nyugodtnak. – Remélem, nem vágott át az disznó! – nyilallt belé egy rossz érzés. Kiszállt az autóból, és egyenesen a kertkapuhoz ment. Mivel semmi nem utalt fegyveres ellenállásra vagy támadásra, egyszerűen becsöngetett. A zúgó hangszóróban egy felismerhetetlen hang kérte a jelszót. Mónika azon is meglep dött, hogy valaki reagált a csöng re, gyorsan elmondta a mondatot, amit Drakulic adott meg számára, és várt. Fémes, zizeg hang hallatszott és a kertkapu kinyílt el tte. Miel tt belökte az ajtót, még egyszer körülnézett, de semmi fenyeget t nem észlelt. Végigment a bejárati ajtóhoz vezet kikövezett

úton. Az ajtót már nyitották el tte. A test r, aki az ajtóban várta, egy kézmozdulattal betessékelte. Nem volt a kezében fegyver, ezért Mónika sem vette el a sajátját, de tisztes távolságot hagyott a férfitól, ahogy belépett az ajtón. A ház nem volt túl nagy, körbenézett. Egy kis el szobába érkezett, vele szemben lambériával borított falon fogasok és egy tükör volt elhelyezve, a belép hideg kövét parketta váltotta fel. Jobbra t le a nyitott ajtókon egy étkez asztal-félét látott a szobában, arra tippelt, hogy mögötte lehet a konyha. Balra az emeletre vezet , elnyűtt padlósz nyeggel borított lépcs feljáró fogadta. Egy másik férfi jött elé az emeletr l és megkérte, hogy kövesse. Mónika szíve a torkában dobogott, ahogy elindult a test r után. A falépcs k kellemetlenül nyikorogtak léptei alatt, most már biztos volt benne, hogy mindenki tudja a házban, merre jár. Fent egyenes folyosó vezetett a terasz felé, a szemb l betör fény lehetetlenné tette, hogy azonnal felismerje a tárgyak körvonalát. Ahogy felért, kellett pár másodperc, amíg szeme megszokta a hirtelen változást. Amint kitisztult el tte a kép, igyekezett mindent jól szemügyre venni. T le jobbra két szobaajtót is látott, a folyosó vége pedig bal oldalon egy beugróban végz dött, egy fal nélküli helyiségben, amolyan tárgyaló vagy nappalifélében. Közelebb érve Móni látta, hogy a helyiségen nincsen ablak, valószínűleg ezért nem falazták le a folyosótól. A férfi a második jobb oldali ajtóhoz vezette, egy kézmozdulattal megjelölve a szobát, majd el zékenyen a nappali részbe távozott, a lehet ségekhez képest magára hagyva a n t. Móni a kilincsre tette tenyerét, és egy utolsót sóhajtott, majd amilyen halkan tudta, kinyitotta az ajtót, el ször csak résnyire, és belesett a szobába. A rátör érzések szinte sokkolták. Ezerszer elképzelte már a viszontlátást, de most megszólalni sem tudott. Kitárta az ajtót, és csak nézte az asztalnál játszó kislányát, aki a nagymamájával közösen színezett egy kifest könyvet. Az asztalon színes ceruzák, mesekönyvek, pecsétek voltak szétpakolva, és lánya nagy igyekezettel próbálta szépre satírozni a körülrajzolt képeket. Amikor meghallotta az ajtónyikorgást, felkapta a fejét. A ceruzák kiestek a kezéb l, és csak tátogni tudott. Az ajkai a mama szót formálták, de egy hang sem jött ki a torkán. Mónika széttárta a kezét, a kislány pedig székét hátralökve, boldogan ugrott fel. Ebben a pillanatban lövések zaja zavarta meg az idilli képet. Mónika nem húzta az id t öleléssel, csak

elkapta lányát a ruhájánál fogva, és a földre nyomta, majd a csúszós parkettán belökte a sarokban álló ágy alá. A kislány megszeppenve húzta össze magát, míg nagyanyja az asztalnál állva sipítozott. – Már megint mit hoztál ránk?! Mibe keveredtél?! – kiabált lányával, aki csak eltolta a tűzvonalból anyját, de nem foglalkozott vele. El rántotta a pisztolyát, lehúzódott, és fülelt. Hallotta, ahogy a test r, aki felkísérte, lerohan a lépcs n. Mónika óvatosan az ablakhoz húzódott, és kilesett. A kertkapu mellett kitekeredett végtagokkal feküdt az a férfi, aki beengedte t a házba. A kerítésnél egy öreg férfit pillantott meg, aki az emeleti ablakokra emelte a nála lév gépkarabélyt, és elkezdte módszeresen végigl ni az ablakokat. Golyózápor és üvegcsörömpölés hallatszott mindenhonnan, Móninak még volt annyi ideje, hogy visszahúzódjon a lehulló üvegszilánkok el l. – Az a szemét rám küldte ket! – átkozta el magában Drakulicot, mert biztos volt benne, adta ki az utasítást, hogy jöjjenek utána. A kertben lövöldöz férfit még soha nem látta kiképzésen, mozgásából és módszeréb l ítélve, is a partizánok „iskoláit” végezte. Móni tudta, hogy nem lehet egyedül, csak a biztosító, a társa, vagy társai már az épületben vannak. Elméletét a földszintr l felhallatszó lövések zaja er sítette meg. Az öregeket ismerve biztos volt benne, hogy a test r húzta a rövidebbet. Valahogy ki kell jutnunk a helyiségb l! – kutatott valami kiút után, egyel re az ajtón át való távozás tűnt a legértelmesebbnek. Leguggolva visszaaraszolt a szoba közepéhez, és kezével mutatta szeretteinek, hogy maradjanak k is a föld közelében. – Mami – mondta a kislány az ágy alól kikandikálva. – Maradj ott, kicsim! – suttogta vissza Móni. – Minden rendben lesz, de most maradj csöndben! Amikor megbizonyosodott róla, hogy felfogták, amit kér, tovább mozgott az ajtóig, és fegyverét kiszúrva, kilesett a folyosóra. A lépcs fordulót figyelte, de a várttal ellentétben nem bukkant fel senki. Vészjósló volt a házra boruló némaság, saját szuszogásán kívül semmit nem hallott. A vihar el tti csend gondolta. – Ha ezt túlélem, esküszöm, kinyírom azt a szemét Drakulicot!

*

Judy és Rita egy nyitott tetejű Suzuki terepjárót kötöttek el, ezt legalább nem kellett feltörni. Judy vezetett, miközben Rita azon ügyködött, hogy a Drakulic beismerésér l készült felvételt a mobiltelefonon keresztül átl je Wolfinak és Fritznek. Judy egy ideig nézte, milyen különböz kábelekkel próbálkozik barátja, aztán feladta a dolgot, és inkább a GPS-t állította be a megadott címre. A technikai dolgokban hármuk közül általában Rita jeleskedett, ezért is hagyta rá az efféle feladatokat. Noha még távol voltak a küldetésük végét l, ezekben a pillanatokban kifejezetten jól érezte magát. Végre együtt mentek küldetésre, nem pesztrálta ket Kistehén, és nem kellett minden percben valamilyen utasítást követni. Adott volt a feladat, és úgy oldhatták meg, ahogy k akarták. Szabad kezet kaptak. Már ezerszer elképzelte, milyen jó lesz majd, ha hárman együtt mennek bevetésre, de soha nem gondolta volna, hogy Mónika így hátat fordít mindannak, amit együtt, közösen végigcsináltak. Megborzongott, ha arra gondolt, adott esetben az életükre tört volna, ha érdekei úgy kívánják. A sok rosszban azért volt valami jó is. Az elmúlt napok eseményei szanaszét zilálták a csapatot, de talán ez még jobban össze is kovácsolta ket. Hiába voltak több száz kilométerre egymástól, a tűzkeresztségben szöv dött barátságok kitartottak. – Kész. Elküldtem! – d lt hátra Rita eltéve a kábeleket, telefonokat és a digitális hangrögzít készüléket. – Fritznek? – És Wolfinak – bólogatott Rita. – Megadtam a helyszínt, ahová tartunk, és a biztonság kedvéért kértem er sítést és ment ket is. – Remélem, id ben érkezünk – nézett Judy az órára. – Móninak nem sok el nye lehet, talán ha húsz perc – mondta Rita. – Néha csak pár másodpercen múlik minden, Tomnak sem volt húsz perce – nézett vissza kétked n Judy. – Ez igaz – harapta be szája szélét Rita. – Messze vagyunk még? Judy a GPS-re nézett. – Talán kétutcányira. A távolból lövések hallatszottak. – Tényleg közel vagyunk – kapta fel a fejét Rita. – Taposs bele! Judy rálépett a kis terepjáró gázpedáljára, az autó felhörögve megugrott alattuk.

– És hogy fogunk bejutni? – tette fel a legkézenfekv bb kérdést Judy. – Mint a tank, csak bemegyünk, a többi meg ott elválik – mondta Rita, és megkapaszkodott a merevít lemezekben.

* Mónika kilesett a résnyire nyitott ajtó mögül. Továbbra is minden nyugodt volt, és ez felettébb zavarta. A lépcs feljáró felé, ha mégoly csendesnek is tűnt, öngyilkosság lett volna elindulni. Megfordult, hogy a másik irányba is felmérje a terepet. A teraszajtó csak pár lépésre volt t le, úgy emlékezett, nincs olyan borzasztóan magasan, így ez tűnt az adott pillanatban jobb megoldásnak. – Gyertek ide – intett suttogva szeretteinek, majd a szája elé tette az ujját, továbbra is csendre intve családtagjait. – Szorosan mögöttem! – magyarázta, amikor odaértek hozzá. – Anya, fogd a gyereket a hasadhoz, és görnyedjetek el re! Lassan kinyitotta az ajtót, olyan hangtalanul, ahogy csak tudta, és együtt kioldalaztak a folyosóra. Mónika végig a lépcs feljáróra szegezte a pisztolyt, és fél szemmel figyelte az ablakokat is, de arra kevesebb esélyt adott, hogy onnan támadnának rájuk. Felakadnának a szétl tt kereten, csak hátráltatná ket – vetette el azt az irányt, de azért szemmel tartotta a szobákat is. – Anya, nyisd ki az erkélyajtót! – szólt hátra sem nézve. Hallotta, ahogy édesanyja elfordítja a kilincset, és kinyitja a nyikorgó üvegajtót. Enyhe szélfuvallat simította végig Móni hátát, ahogy a kil tt ablakokon kereszthuzat támadt. Mónika továbbra is a lépcs kre szegezett pisztollyal, lassú léptekkel tolta hátra szeretteit, kifelé a teraszra. Még nem tudta, onnan hogyan jutnak le a földszintre, csak ki akart jutni a házból. Figyelme megoszlott az el tte lév irányokon, de továbbra is nyugtalanította a mozdulatlanság, érezte, hogy valami nincs rendjén. Mi van, ha a tet r l támadnak? – hasított belé a felismerés – Kijátszottak minket! A gondolattal egy id ben fordult hátra gyermekéért, hogy ellökje az ajtótól. Ebben a pillanatban csapódott az erkély járólapjaiba a géppisztolysorozat, hangos robajjal felszakítva azt, és berobbantotta

az üvegtáblát. Szilánkok repültek mindenfelé, Móni az arca elé kapta a kezét, és szeretteire ugorva a nappaliba tolta ket. Kislánya keserves sikoltozásba kezdett. Móniban megfagyott a vér, rémülten nézett lányára, látta, hogy karját elönti a vér. Összeugrott a gyomra, és borzasztó idegesség lett úrrá rajta. Egy másodperccel kés bb fogta csak fel, hogy csupán felületi sérüléseket szerzett a felpattanó k daraboktól, nem l tték meg; mégis elöntötte a mélységes bosszúvágy. Közelebb húzódott a terasz kijáratához, és amennyire lehetett, megpróbált felfelé l ni, abba az irányba, ahonnan a sorozatlövések érkeztek. Ez csupán elriasztásnak volt jó, hiszen nem tudott mer legesen felfelé l ni, mert nem mehetett ki a teraszra. Nemcsak felülr l érték volna akkor halálos lövések, de a kertben biztosító férfi bizonyosan telibe kapja, így hát más megoldást kellett találnia. Abbahagyta a lövöldözést, visszahúzódott az ablaktalan nappaliba, és a falnak vetve hátát leguggolt, majd tárat cserélt. Patthelyzetben voltak. A nappali falai ugyan némi védelmet nyújtottak, de ez mégis zsákutcának bizonyult, innen nem volt menekülési útvonal. A teraszt felülr l és aluról is figyelték, valószínűleg a lépcs feljárón is volt emberük, vagy ha mégsem, akkor a kertben elhelyezked biztosító rohanta volna le ket. Nehéz volt ilyen felállás mellett két civilt kijuttatni az épületb l. Nem mert próbálkozni, id s édesanyja és a kislánya nem voltak elég rátermettek, hogy gyorsan, és f leg leblokkolás nélkül elinaljanak a golyózápor közepette. Egy rohadt alagút kéne! – bosszankodott Móni kilátástalan helyzetében. Újra csend állt be, gyűlölte ezt a bizonytalanságot, tudta, hogy valami történik odakint. Nem várhatott tétlenül a támadásra. Körbenézett, de nem látott kiutat. A szocreál stílusú épület meglehet sen lepukkant volt. Valószínűleg irodaháznak is használták valamikor, mert a konnektorok magasságában vastag, fehér kábeltartó műanyag cs vezeték futott végig a falon, helyenként, feltehet en az íróasztalok mellett kilyuggatva. Az átalakítás elég puritánul sikerült, oda nem ill , sötétzöld plüssborítású karosszékek, egy dívány, dohányzóasztal és egy állólámpa árválkodott a nappaliban, a fejük felett pedig álmennyezetbe süllyesztett neonlámpák szolgáltak világításként. Ezek a tárgyak azonban nem nyújtottak túl sok segítséget, f leg, mert egyik sem volt golyóálló. Mónika kezdett egyre

idegesebb lenni. Látta, hogy anyja már felitatta ingével az unokája karján keletkezett sérüléseket, és amennyire tudta, elkezdte kiszedegetni a szilánkokat is. A gyerek már nem ordított, ebb l Mónika arra következtetett, hogy nagyobb volt az ijedtség, mint a baj, mégsem tudott megnyugodni. Nagyon rossz helyen voltak, egyszerre három irányt kellett szemmel tartania, a teraszt, a folyosót és a szobákat, ahol az ablakokon keresztül is várhatott támadást. Nem akarta megvárni, míg valahonnan, vagy esetleg mindegyik irányból támadnak. Lépnie kellett. – Fogd meg azt az állólámpát! – utasította anyját. – Mit? Mit akarsz a lámpával? – Fogd meg, és verd le az álmennyezetet! – Minek? – Csináld, amit mondok! – szólt vissza türelmetlenül. Anyja nem akadékoskodott tovább, levette a lámpaerny t, majd ügyetlenül felállt az egyik fotelra, és elkezdte a plafonhoz ütögetni a lámpatartó rúd talpát. A lehulló lapok hangos csattanással törtek ripityára a padlón, a kislány félelmében újra sikítani kezdett. – Maradj csöndben! – kiabált rá Móni, aztán visszavett a hanger b l. – Kérlek, maradj csendben! A lármára újra hallotta a mozgolódást a tet n, azonnal kiszúrta a pisztolyát, és a levert álmennyezetlapok helyén a tet felé kezdett l ni. A lépések egyre szaporábbá váltak, már szinte gurultak, a lépcs feljáró irányába igyekeztek, Móni pedig kíméletlenül l tt a pisztolyával, követve a tet r l hallatszó mozgást. Az ereszhez érve fémes csattanás hallatszott, majd oldalt a járdára esett egy elemlámpa. – A francba, átvert! – ordított fel Móni, és ismét összeugrott a gyomra, ahogy meghallotta, hogy maga mögött a teraszra huppant valaki. Megfordult, de tudta, hogy elkésett. Szemközt találta magát a mindig hűvös tekintetű Karolával. Tekintetük egy pillanatra összekapaszkodott, nézték egymást, és Móni nem tudta eldönteni, melyikükben tombol nagyobb gyűlölet a másik iránt. Szerencsére anyjának nagyobb volt a lélekjelenléte ezekben a pillanatokban. Karola nem láthatta kintr l, ahogy leugrik a fotelr l, és meglódítja az állólámpát. A súlyos tárgy a kitört üvegen keresztül nem ütközött akadályba, deréktájon találta el a teraszon álló n t, aki hátratántorodott a váratlan ütést l. Kihasználva az elterelést, Móni egy oldalugrással

kimozdult a tűzvonalból és Karola látóteréb l, anyját és a gyereket belökte a fotelek mögé. – Gyere fel! – kiabált Karola a társának. Móni tudta, hogy elvesztek, két oldalról fogják ket megsorozni. Már hallotta is a lépcs fel l a lépések hangját, egyetlen pisztolya volt, nem tudta, melyik irányba l jön. Kilátástalan helyzetében valami menedék után kutatott, végül felnézett a szétl tt álmennyezetre, és látta, hogy még egy nagy részen megmaradtak a vékony lapok. – Gyere, kicsim! – szólt halkan a lányának, és felállt vele a karosszékre. – Téged kibírnak a lapok – magyarázta a megszeppent kislánynak. – Most felmászol oda, és csöndben maradsz! Nem ordítasz, bármit hallasz is, és nem jössz le onnan! Megértetted? Csak ha én, vagy a nagyi hívunk! A kislány bólogatott. – Jól van, a mami nagyon szeret! – mondta még utoljára, és megcsókolta a homlokát, majd felemelte gyermekét, aki ügyesen bemászott az álmennyezet fölé. – És mi mit fogunk csinálni? – kérdezte az anyja, amikor visszakúszott hozzá. – Imádkozunk! – mondta Móni megrendülten. Leguggoltak a dívány és a fotel mögé, és vártak. Ekkor újabb csattanás, és egy autó motorhangja hallatszott az utca fel l. Móni minden reménye elszállt, nem bírta tovább elnyomni magában a félelmet. Így is elég kilátástalan volt a helyzetük, nem számított további támadókra. Már csak egy tár volt nála, ezért tartalékolni akarta a l szert és figyelt. Hallotta, ahogy a lépcs n feligyekv férfi megáll, és átkiabál Karolának. – Jött valaki, visszamegyek! Móni értetlenül hallgatta. Talán ez lesz az a pár másodperc, amikor csak egy emberrel kell harcolnia és kitörhetnek, csillant meg el tte újra a remény. Pár pillanattal kés bb tűzharc hangjai jöttek alulról. Móni anyja halálra vált tekintettel hallgatta a lövöldözést és az üvegszilánkok csapódását. Móni megfogta a kezét.

– Nyugi, ezek a mieink! Segíteni jöttek! – szorította meg bátorítóan. – Maradj itt! – kérte, és el rébb húzódott, hogy jobban lássa a folyosót.

* Judy és Rita sikeresen hátraszorították az ablakból lövöldöz férfit, máshonnan pedig nem kaptak választüzet, ezért halkan az épülethez osontak. Judy a lépcs ház fel l közelített, Rita pedig a konyhaablakon mászott be, a terasz alatt. Szíve a torkában dobogott. Maga el tt a föld felé tartva a fegyvert siet s, ám biztos lépésekkel haladt el re, és átvizsgált minden beugrót és lehetséges búvóhelyet, hogy senki ne támadhassa hátba ket. – Lépcs ház – hallotta Judy hangját a ház másik végéb l. – Konyha – válaszolta Rita és tüzelésre emelte a fegyvert, de nem sütötte el. Az asztal mögött a földön élettelen test feküdt, homlokából és mellkasából szivárgott a vér. Közelebb ment, és elemelte a keze mell l a pisztolyt. – Egy holttest! – közölte társával, és továbbment az ebédl felé, hogy csatlakozhasson Judyhoz. A hosszúkás szobában nagy terít vel letakart asztal állt. Rita nem ment át egyszerűen az ebédl n, hanem befordult az asztal mögé a fegyverrel, hogy ott is körülnézzen, nem rejt zik-e valaki a szoba másik oldalán, de nem talált rá leselked fegyverest, ezért továbbhaladt az el szoba felé. – Itt a másik! – hallotta odakintr l Judy hangját. A lépcs fordulónál vagyok!

* – Bejutottak a házba! – kiabálta Cápa, és az ajtóhoz ment, hogy szemmel tarthassa a lépcs házat, de csak a fels lépcs fokokra látott rá. – Ne szarozz már, intézd el! – üvöltötte Karolának. Karola sorozatlövésre állította fegyverét, de még mindig visszakozott. Mónikáékra ronthatott volna, és elpusztíthatott volna mindent, ami elé kerül, de nem egyszerűen pusztítani akart, hanem bosszút állni. Azt akarta, hogy Mónika ugyanazt érezze, amit , hogy

lássa meghalni az egyetlen gyermekét. Hogy érezze ugyanazt a tehetetlenséget, amit érzett, amikor a hullaházban megmutatták a fiát. Ha most rájuk tör, Mónika lesz az els , aki az útjába kerül és meghal, de a gyereket akarta el ször megölni. Cápa az ajtó rejtekéb l elkezdte l ni a lépcs fordulót, ahonnan motoszkálást hallott. Judy bevackolta magát még olyan távolságban, ahol nem érhették a lövedékek, de a lehet legtöbbet látott. Rita hallotta a lövéseket, és siet sebbre fogta lépteit, hogy segítsen társának. Az ebédl n keresztül kiért a földszinti folyosóra, és újra szemkontaktusba került Judyval, aki a lépcs alján guggolt készenlétben. Tiszta – mutatott ujjával „O” betűt formálva Judy felé, közölve ezzel, hogy az épület másik oldalát átvizsgálta. Judy az emelet felé bökött fejével, és bal kezével húzott egy vonalat a torka el tt, jelezve, hogy patthelyzetben vannak, mert nem tudnak feljutni a lépcs n. Rita bólintott az infót nyugtázva. Felemelte két ujját, majd a lépcs házra és a terasz felé mutatott, hogy szerinte ketten vannak, egy a lépcs tetején, egy pedig a teraszon. Judy helyeselt, is így számolta. Rita kicsit gondolkodott, aztán magára mutatott, és hüvelykujjával a kifelé vezet irányra, majd Judyra, hogy beszéljen, mintha többen lennének. Judy bólintva nyugtázta a látottakat, és elkezdett beszélni, hogy elvonja Ritáról a figyelmet. – Itt vannak fölöttünk! – kiabálta. – Lövik a lépcs fordulót! Gyere mellém! Amikor tárat cserél, én el remegyek! Te biztosíts! – hadarta Judy, ami épp eszébe jutott. Nem volt biztos benne, hogy mindennek van értelme, de ez most nem is érdekelte. Közben persze egyaránt figyelte a feljárót és bejárati ajtót. Rita újra eltűnt az ebédl ben. Az átvizsgált úton visszament a konyhaablakhoz és kimászott a kertbe. El ször szorosan a fal mellett maradt és felmérte a lehet ségeit, ami nem biztatta túl sok jóval. Az ereszcsatorna elég messze volt a terasztól, az ablakoktól alacsonyan. A vakolat helyeként lehullott, nem lehetett megkapaszkodni benne. Egyetlen esélyt látott, bíznia kellett a házat sűrűn körbenöv vadsz l indáiban. Csíp tokjába tette a fegyvert és kamikazeugrásra készült. Tudta, ha hátrál, könnyű célponttá válik, de meg akarta próbálni.

Hátrament négy-öt lépést, majd felszívta magát, nekiiramodott, és egyenesen a falnak rohant. Karola hallotta a terasz alól jöv hangokat és megindult abba az irányba. – Móni l j! Most l j! – kiabálta Rita ugrás közben olyan hangosan, ahogy csak tudta. Lendületét kihasználva lábaival továbblökte magát egy-két lépéssel a falon, aztán felnyúlva elkapta a vadsz l indáit, amelyek pattogó hangot adva szakadtak le alatta, mígnem néhány er s kacs végül megtartotta a súlyát. Judy, hallva Rita ordítását, el rearaszolt a lépcs n, és tüzet nyitott a lövések irányába, hogy lefoglalja a lépcs tetején elhelyezked fegyverest. Móni el bújt a fotel mögül, és a terasz felé közelített. Tudta, hogy Judy lefoglalja a mögötte lév támadót, ezért közelebb ment az ajtóhoz, mígnem végre meglátta a n árnyékát, és ekkor elkezdett Karola irányába l ni. A n kimozgott a lövések el l, és leborította a teraszon álló hatalmas, talpas vázát, ami hangosan forogva a korlát felé gurult. Móni rögtön rájött, hogy ezzel Ritát akarja megtéveszteni, ezért torkaszakadtából elüvöltötte magát. – Ne gyere feljebb, le fog l ni! Ez csapda! – Cápa, segíts, a folyosón van! – kiabálta ekkor Karola. A férfi azonnal megfordult, és megpillantotta Móni szabad hátát. Késlekedés nélkül l tt. Móni el akart ugrani, de elkésett, a lövedék eltalálta a karját. Az ütést l elfordulva összeesett, védtelenül elnyúlt a folyosón. Cápa találatától megittasodva kilépett a folyosóra, és újra maga elé vette a fegyvert. Judy ebben a pillanatban meglátta az elé lép férfi árnyékát, felment két lépcs fokot, és dupla lövéseket adott le a lábára. A hatalmas test megingott, ahogy ell tték a térdét. Cápa hátratántorodott, és elvesztve egyensúlyát felfelé rántotta a fegyveréb l leadott lövéseket. Judy látta, hogy a férfi megpróbálta kezével tompítani az ütést, de a lépcs korlátja közelebb volt. Tarkója hatalmasat koppant a vaskorláton. Olyan er vel csapódott neki, hogy azonnal elvesztette az eszméletét. Judy nem habozott egy pillanatig sem, megindult felfelé a lépcs n, és egy duplát még belel tt a férfi mellkasába, hogy végezzen vele, aztán a terasz felé emelte a fegyvert. – Móni maradj lent! – parancsolta, és ahogy haladt el re, folyamatosan l tte a teraszajtót.

* Karola a fal fedezékében bújt meg. A lövések hangszínéb l hallotta, hogy Cápa gépkarabélya nem szól többé, ez csak egyet jelenthetett: elvesztette társát, és magára maradt. Érezte, hogy fordult a kocka. Ha nem habozik annyit, már régen elintézte volna Mónikát, most viszont maga került szorult helyzetbe. Leugorhatott volna a teraszról, de tudta, ott is várja valaki. Igazából már nem is volt hova mennie, mindenkit elvesztett, aki valaha számított neki. Maga elé emelte a fegyverét, és kicserélte a tárat, noha volt még benne pár lövedék. Egy ütéssel ellen rizte, hogy a teli tár rendesen a helyén van-e, aztán kifordult a fedezékéb l, és félkörívben megkerülve az ajtónyílást, elkezdett szakadatlanul tüzelni. Mónika még magánál volt, amint meghallotta az újabb lövéseket, elgurult az útból, de nem volt fedezéke. Karola látta, ahogy Mónika a földön fekszik sérülten, és ez a tudat egy kicsit felvillanyozta. Azonnal ráhelyezte a célt, és tovább ontotta a halált osztó lövedékeket. Látta, ahogy a fia gyilkosa megpróbál kigurulni a l vonalból, de már nem volt menekvése, utánalépett és tüzelt. Már nem figyelt semmi másra, arra sem, hogy ezzel az óvatlan mozdulattal belépett Judy tűzterébe. A lövések a fels testén érték, összeroskadt a találatoktól, de még félholtan is Mónika felé próbált l ni. Rita most már hallotta, hogy változott a felállás, összeszedte minden erejét, és fellökte magát a korláthoz. Ott megkapaszkodott, és egy gyors mozdulattal el vette pisztolyát, bevégezte, amit Judy elkezdett. Amikor végre Karola kezéb l kiesett a fegyver, átmászott a korláton és a földön fekv n re fogva pisztolyát, odasietett hozzá. Lábával elrúgta keze ügyéb l a fegyvert, és továbbra is tüzelésre készen várt, aztán leguggolt hozzá, ellen rizte a pulzusát és a sérüléseit. – Tiszta – mondta végül társának, de nem mozdult a n mell l. Judy odament Mónikához, de még mindig maga el tt tartotta készenlétben a fegyverét. Valami mocorgást hallott a sötétb l, odafordult és felemelte a pisztolyt. Móni anyja holtsápadtan nézett farkasszemet a cs vel. Judy visszaengedte kezét, amint meglátta a vastagkeretes szemüveg mögötti riadt tekintetet.

– Nincsen semmi baj – tartotta el re fegyvertelen kezét, és nyugtató mozdulatokat tett. – Azért jöttünk, hogy kiszabadítsuk magukat. A nagymama nem válaszolt, Judy tudta, hogy sokkot kapott az imént átélt eseményekt l. Csak állt ott és a földön fekv lányát nézte. Judy odatérdelt Mónikához, hogy átvizsgálja. – Nyugodjon meg – tartotta továbbra is szóval a n t, hogy valamelyest fokozza biztonságérzetét. – A lánya nem kapott halálos lövést, fel fog épülni! – Na, mi van már? – kérdezte Rita a teraszról, és két kezét a Karola mellkasán éktelenked , l tt sebre szorította. A vér habos volt, Rita tudta, hogy tüd lövés érte. – Eltalálták két helyen a karján, és egy lövedék ment az oldalába is – felelte Judy, amint végignézte Mónit, és a nála lév kötszerrel elkezdte elkötni a vérzést. – És ott? – nézett fel társára. Rita az el tte fekv n emelked és süllyed mellkasát nézte, amelyb l még mindig d lt a vér. Nem tudta elszorítani. Judyra nézett és megrázta a fejét. Tudta, hogy Karola már nem éri meg a ment érkezését. Móni alig bírt beszélni, nem volt teljesen magánál. – Öljétek meg! Öljétek meg! – mondogatta alig hallható hangon. – Ne aggódj, már nem árthat nektek! – mondta felé hajolva Judy. – Tudod, hogy ki az a n ? Mónika bólogatott. – Ka… Karolának hívják, rzött engem a szigeten – suttogta Móni. – A teljes neve Karola Stroganovic – felelte Judy. – Az fiát ölted meg a tengerparton. Ezért akarta elpusztítani a családodat. Rita végül feladta a küzdelmet, és abbahagyta a sebek szorítását. Karola már alig lélegzett, látta, hogy nem segíthet rajta. Nagyot sóhajtott, majd a sarkára billent és felállt. Ruhája, keze csupa vér lett. Nadrágjába törölte tenyerét, majd el halászta a telefonját és felhívta Fritzet, hogy beszámoljon az eseményekr l. A telefon után bement Judyhoz. – Mi lesz most? – kérdezte társa. – Fritz intézkedik, küld ment t és egy csapatot. Elkezdik a helyszínelést. Szerintem is ide tart.

– Mónival mi lesz? – kérdezett vissza Judy, miközben a kislánya már a nagymama nyakában csimpaszkodott. Rita földön fekv és nyugtatóktól kábult egykori társukat nézte. – Nem tudom – mondta halkan –, ez Fritz hatásköre. – Börtönbe fogják zárni – mondta Judy. – Valószínűleg igen. – Nem kellene mégis inkább elengednünk? – kérdezte Judy halkan. – Megsebesült, ellátásra szorul – mondta Rita. – Nem bujkálhat egész életében, biztos vagyok benne, hogy amennyire lehet, tisztázzák a gyilkosságokban játszott szerepét. Judy megért en bólogatott, valami mégsem hagyta nyugodni. – Ha ölte volna meg Mattit, akkor te elengednéd? – tette föl végül a kérdést, ami mindvégig foglalkoztatta. – Nem! – mondta Rita. – És szintén szólva akkor sem engedném el, ha most nem lenne semmi baja. Nem a mi dolgunk ítélkezni – rázta meg a fejét, mert nem tudta, hogyan mondja el Judynak a véleményét. – Ahogy nem vehetjük el senki életét csupán bosszúból, fel sem menthetjük együttérzésb l. Erre megvannak a hivatalos intézmények, még ha nem is működnek olyan jól – sóhajtott. – Hidd el, ránk is vár még jó pár kérdés ezek után!

SZERBIA, KRAJCAVICA VÁRA, 2005. JÚNIUS 9. 09:56 Milos gyorsan hajtott a dimbes-dombos táj kanyargós szerpentinjén, már csak néhány kilométer választotta el a vártól, ahol számításai szerint Drakulic tartózkodhatott. Az utolsó dombtet el tt aztán mégis lelassított, és lehajtott a töltés melletti földútra. Alig maradtak a csapatból, és Medve nemigen volt magánál. Felel tlenség lett volna nyíltan szembemenni Drakulic magánhadseregével. Most valami trükkre volt szüksége, hogy bejusson. El nyére szolgált, hogy

csukott szemmel is fel tudta idézni az er dítmény minden négyzetcentiméterét. A várat számtalanszor rizte csapatával, hiszen ez volt az egyik legfelkapottabb állami pihen hely fiatalkorában, és a vezet k el szeretettel használták védett rezidenciának. Mostanra már az ex-kormánybiztos egyik vállalatának tulajdonában állt, de Milos nem tartotta valószínűnek, hogy néhány változtatástól eltekintve, alapjaiban építtette volna át a műemléknek számító k kolosszust. Mivel az er dítményr l csupán kései alaprajzok léteztek, Milos azt remélte, hogy az út mellett szinte nyílegyenesen futó es csatornarendszer senkit nem érdekelt különösebben. Err l árulkodott az is, hogy a töltés melletti földutat mostanra már ben tte a gaz, és elvadult bokrok nehezítették a továbbjutást. Addig ment az autóval, amíg különösebb fennakadás nélkül tudott haladni, aztán leállította a motort és behúzta a kéziféket. Pár méterre t lük volt az egyik csatornafedél, amely az útról gyűjtötte be az es vizet. Milos nagyot sóhajtott és Medvére nézett, aki még mindig kába volt a fájdalomcsillapítók és nyugtatók hatásától. Végül úgy döntött, hagyja még pihenni barátját. Kiszállt az autóból, és körülnézett, láthatta-e valaki ket, de a környék csöndes volt, egy lélek sem járt arra. Hátrament és kinyitotta a fegyverarzenált rejt csomagtartó fedelét. Alatta puskák, pisztolyok, gránátok, robbanószerkezetek, l szerek és véd eszközök feküdtek rendezetten bepakolva. Milos közelebb húzta a golyóálló mellényt a rakás legtetejér l, és egy pillanatra maga elé emelte. A szívtájékon még most is látható volt egy nagyobb sérülés a titánlapon, emlékezett a napra, amikor ez a mellény mentette meg az életét. Elmosolyodott, mert elöntötték a régi emlékek, aztán egy mozdulattal félredobta a hasznos holmit. Már nem akart túlélni, csak befejezni a saját küldetését. El vette a l szeres dobozokat, mindegyik kaliberb l egyet, és maga elé rendezte a fegyvereket. Néhányat kiemelt, ellen rizte a sütésüket és az olajozottságukat. Nem szerette, ha tocsog a fegyver az olajban, a száraz alkatrészek viszont elakadhattak. Volt mib l válogatnia, de nem vihette magával az egész készletet. Miután megvizsgálta az eszközöket, kezébe vette taktikai mellényét, és az elüls részére szerelt tokból kihúzta a t rét. Ez volt az a mozdulat, amellyel minden küldetésére felkészült. A fémes hang olyan érzéseket keltett benne, amelyek minden küzdelmére elkísérték, és visszaidézték 60 éve halott

apja emlékét. Kezével végigsimított az ezüstfényű pengén, ami szinte egyid s volt Milossal. A születésekor készítette egy fegyverkovács, és különleges ajándéknak szánta az édesapjának. Amikor aztán a kegyetlen háború el l a hegyekbe menekültek, ez volt az egyetlen fegyver, amivel megvédhették magukat. Napokig bujkáltak, amíg angol deszantos tisztek rájuk találtak, és védelmükbe vették ket. Amikor apja úgy érezte, hogy fia biztonságban van, úgy döntött, visszamegy megkeresni a család többi tagját, ezért rábízta t John Morrison kiképz tisztre, és fiának ajándékozta a t rt. Tessék, ez majd megvéd! – cirógatta meg a tizenöt éves kamasz arcát. Milos az arcára tette a kezét, mintha még mindig érezné apja érdes tenyerét. Soha többé nem látta. Morrison faragott bel le férfit, mindenre megtanította, amit egy harcosnak tudnia kell, els sorban a gyilkolásra. Megforgatta még egyszer a csodás pengét kezében, majd visszatolta a tokba. Velem volt az els küzdelemben, velem lesz az utolsóban is – gondolta, aztán magára vette a mellényt, és egy határozott mozdulattal meghúzta vállán és derekán a hevedereket, hogy feszesen álljon fels testén. Ezt követ en egy lapos tetejű fadobozt húzott maga elé, és kinyitotta. Különböz marokl fegyverek sorakoztak benne puha szivacson. Látszott, hogy mindegyik gondosan karban van tartva. Milos egy pillanatig nézte a sort, majd kiemelt egy SIG-et, kioldotta a tárat, hogy megnézze, rendesen meg van-e töltve, majd visszarakta, és egy gyakorlott mozdulattal cs re töltötte a fegyvert, aztán eltette a csíp tokjába. Kiválasztott még három pisztolyt, egy Jerikót, és két HK USP-t. Mindegyiken tölt fogást végzett, és elsüllyesztette a két hónaljtokba, illetve a mellénye hátsó részén található balkezes pisztolytartóba, majd kezébe vette a tartalék tárakat, és belemarkolt a l szeres dobozba. A precízen megmunkált, kilences sárgaréz hüvelyek szinte simogatták ujjait. Egyesével töltötte meg a tárakat, és miel tt az övébe tette, mindegyiket megütögette, hogy megfelel en helyezkedjenek el bennük a l szerek. Lecsukta a ládát, és beljebb tolta, hogy ne zavarjon, már nem volt szüksége rá. A pisztolyok csak tartalék fegyvernek kellettek, ideje volt kiválasztani a két támadó fegyvert. Tíznél is több hosszúcsövű puska és gépkarabély hevert el tte. Mindegyik kiváló l fegyver volt, és a maga nemében különleges.

Milos magához vette a pisztolymarkolatban végz d sörétest, és felemelte a szeméhez, hogy ellen rizze a súlyát és a fogását, aztán betárazott öt l szert, amennyit a puska engedett, majd átemelve a válla fölött, becsúsztatta a taktikai mellény arra kialakított szíjai közé, és rögzítette a hátán. A mellény a fegyverekkel együtt úgy simult a testére, mintha csak a része lenne. Bármelyiket el tudta venni egy mozdulattal, és egyik sem zavarta a mozgásban. Els dleges fegyvernek kiválasztott egy nagy kaliberű gépkarabélyt, aminek gránátvet volt az elején, és az Y szíjjal a nyakába akasztotta. Végül kicsomagolta a C-4-es robbanószereket, és a kezébe vette a gyutacsokat. Egy pillanatra megállt, és a hátsó szélvéd n keresztül Medvére nézett. Fájt a szíve, hogy így kell befejezniük pályafutásukat, vak eszközként, egy idegen hatalom szolgálatában, aztán belenyomta a gyutacsot a masszába, és élesítette a rugós, kézi detonátort. Kivett még egy kötelet, fejlámpát, egy karabinert és egy feszít vasat a kocsiból, és az autónak támasztotta, majd lecsukta a csomagtartót, és el rement társához. – Megérkeztünk – mondta. Medve ráemelte fáradt tekintetét, Milos segített neki átülni a vezet ülésre, aztán megkerülte az autót és leguggolt elé. A ruháján szétáradt vérfoltból ítélve rengeteg vért vesztett. Rátette két vállára a kezét, és mélyen a szemébe nézett. – Te vagy Milko Varoznyik, a Medve! A legnagyobb harcos, és a legjobb barát! – Medve feléje nyújtotta a kezét, Milos elkapta a vaskos tenyeret és megszorította. – Eljött az utolsó nagy harcod! Az utolsó futásod! Ma nem gy zni jöttünk, hanem pusztítani! Hogy visszanyerjük a becsületünket, hogy megszabadítsuk az országot egy vérszívótól! Hidd el, nem volt hiába az életünk, a haza h sei vagyunk, és nem hagyjuk, hogy ezt bárki elvegye t lünk! Medve érezte a Milos ujjain át testébe áradó energiát. Pontosan értette, barátja mir l beszél, és azt is, mi lesz a dolga. Némán bólintott, elfogadva utolsó feladatát. – Nemsokára találkozunk! – mondta neki Milos végezetül. Medve nem válaszolt és nem búcsúzott, csak rátette Milos vállára a kezét, és megszorította, olyan er vel, mintha össze akarná roppantani. Mélyen egymás szemébe néztek, nem volt többé szükség szavakra. Medve elvette a rugós detonátort, és beállította a vezet ülést.

– Pusztítsd t el Milos, és mindazt, amit ez az ember képvisel! – kérte, és határozottan megfogta a kormányt. Milos lassan felállt, rácsukta az ajtót, tenyerével kett t ütve a tet re, hogy megadja a jelet, aztán fogta a feszít vasat, a csatornához lépett, kiemelte a fedelét. Hallotta, hogy mögötte felbúg az autó motorja, és barátja kitolat az útra. Nem nézett már hátra. Megígérte neki, hogy nemsokára találkoznak. Felkapcsolta a homlokára er sített lámpát, és lemászott. A rendszer régi építésű volt, elég szűk ahhoz, hogy felálljon, de félig ül helyzetben kényelmesen elfért benne egy ember. A csatorna meredeken lefelé haladt, egészen a vár bejáratáig, ott pedig negyvenöt fokban elkanyarodott, hogy kövesse a domborzat esését. Ahogy mászott lefelé a létrán, meglátta a rozsdamarta drótkötelet, amit még társaival feszítettek ki. Számtalanszor nyújtott ez a titkos alagút jó szolgálatot, ha észrevétlenül kellett ki- vagy bejutni a várba, ha például megfigyelés alatt tartották az er dítményt. Innen egészen pontosan nyolcszázhatvan méterre volt a várkapu el tti csatornafedél. Azért tudta ilyen jól, mert rengetegszer gyakorlatoztatta embereit itt a föld alatt, hogy éles szituációban ne legyen gondjuk. Csak négyen ismerték a titkos ördögcsúszdát, és a kötél állapotából ítélve valószínűnek tartotta, hogy k használták utoljára. A várhoz vezet kanyargós úton még több kilométert kellett volna megtenni, de itt lent nem álltak hajtűkanyarok az útjába. Úgy saccolta, körülbelül egyszerre fognak Medvével a várfalhoz érni. Összedörgölte tenyerét, mert a hideg vaslétra áthűtötte, aztán leakasztotta válláról a kötelet, és átdugta a taktikai mellény fels pántjain, majd a dereka körül is áttekerte, végül egy nyolcas csomóval összekötötte a végeit. A nyolcas végébe beledugta a karabinert, és végül ráakasztotta magát a drótkötélen himbálózó kampós csigára. Csak remélte, hogy az évek folyamán nem öregedett el túlságosan az anyag, és most az egyszer, utoljára még ki fogja bírni a testsúlyát. Óvatosan beleengedte magát a kötélb l kreált hevederbe, lába már a csatorna légterében lebegett, aztán lassan felvette a sikláshoz szükséges, kissé hanyatt d lt pózt, majd továbbra is kapaszkodva fels testét is beengedte a cs alagútba. A lámpa fénye alig néhány métert világított csak meg, az út további része koromsötét volt, de nem is volt rá szüksége, hogy lásson. Behunyta a szemét, és fülelt. Mivel a csatornában nem volt törésvonal, sem kanyar, ezért csak néhány csatornaszem vezetett a felszínre. Az

egyik pár méterre volt t le, arra koncentrált. Izmai megfeszültek, teste indulásra kész volt. Végül meghallotta a csatornafedél vasperemének koppanását, ahogy Medve elhaladt felette. Elengedte a vaslétrát, amit fogott, és testét kifeszítve megpróbált minél kevesebb légellenállásba ütközni, miközben megindult lefelé. A módszer felért els ejt erny s ugrásának élményével. Lelke mintha újra er re kapott volna, ahogy szélsebesen suhant a vár irányába.

* Drakulic leakasztotta a csodás k kallandó melletti festményt dolgozószobájának faláról, és beütötte a széfbe a tizenegy jegyű számkódot. A páncélajtó halk kattanással kinyílt. Miel tt még teljesen kitárta volna, óvatosságból körbenézett, aztán szemérmetlenül nagy mosolyra húzódott az ajka, ahogy megpillantotta a fekete bársonyba csomagolt köveket a papírok és a készpénz mellett. A pénzt zakója bels zsebébe gyűrte, a bársonytasakot pedig finoman az íróasztalára helyezte, mintha a föld legkeményebb kövei törékeny üvegb l lennének. Kibontotta a csomagolást, és elgyönyörködött a csodálatos tisztaságú gyémántokban, amiket a piszkos bombák eladásáért kaptak. Emberei úgy tudták, a kórház felújítására fordítja majd az álterrorizmusból származó bevételt, de esze ágában sem állt elpocsékolni a könnyen jött vagyont. El vett a fiókból egy páncélozott aktatáskát, berakta a köveket és a széfb l az iratokat, majd mindent visszarendezett úgy, ahogy korábban volt. Visszatolta a széket is az íróasztal mögé, és elégedetten körbenézett a szobán, majd sietve visszament a bástya tetején felállított szell s, kültéri szaletlibe, hogy a helikopterhez legközelebb várja a fejleményeket. A helikopterleszálló padozatát vastag acélcsövek tartották a bástya felett, elcsúfítva a műemlék összképét. Talán ez volt az egyetlen szépséghiba az utólag épített küls felvonóval, amit Drakulic elviselt maga körül. Ha tehette volna, az er dhöz passzoló épít anyagokat választ a leszálló felépítéséhez, de építészei, biztonsági okokra való hivatkozással meggy zték a csúf szerkezet elfogadásáról. A tet n épített nyolcszög alakú szaletlit úgy állították fel, hogy eltakarja az acélcsöveket. Drakulic levetette zakóját, és kényelmesen elnyúlt az

egyik nyugágyon, míg az angolok jelentkezésére várt. Az asztalra frissít ket, gyümölcstálakat készítettek. Test rei félkörívben foglalták el a helyüket a bástya oldalánál, lefogva az összes küls irányt. Drakulic ügyet sem vetett rájuk, szükséges munkaeszköznek tekintette mindegyik jüket. A szél kellemesen simogatta b rét, az ártó napsütést l pedig védte az áttetsz függönyökkel letakart nyári lak. Körbenézett k birodalmán, és elégedettség töltötte el. Szeretett itt lenni, nemcsak azért, mert tökéletesen biztonságban érezte magát, hanem mert csodás kilátás nyílt a tájra. A k b l készült er dítmény már önmagában is egyedi hangulatot árasztott. A bels udvaron körbe a várfalhoz épített épületek sorakoztak, melyekben pazar konyha, hatalmas ebédl , kilenc hálószoba, két nappali, egy dolgozószoba és egy könyvtár volt kialakítva, korhű bútorokkal, ám a legfinomabb anyagokból összeállítva. A bortrezor egyedülálló ritkaságokat rzött, csakúgy, mint a könyvtár, vagy a falakon függ hatalmas olajfestmények. Drakulic ide gyűjtötte össze minden illegális értékét, amit a háború alatt és után kaparintott meg, és borzasztóan vigyázott rá, hogy senki ne mehessen a közelükbe. A kastéllyá alakított vár csupán t látta vendégül, test rségével és személyzetével egyetemben. Sem a családtagjai, sem üzletfelei nem tudtak elrejtett értékeir l, a vár tulajdonbejegyzését is egy hozzá nem köthet cégére íratta, hogy senkinek ne szúrjon szemet felbecsülhetetlen vagyona. Úgy okoskodott, hogy jobban tudja érdekeit képviselni a nyilvánosság és a politikai hatalom el tt, ha befolyásosnak, mégis kifinomult érzékekkel megáldott középosztálybelinek látják. Elvett egy almát az asztalról, és jóízűen beleharapott. Azon gondolkodott, hogyha jól sülnek el a dolgok, akár már másnap visszatérhet a politika porondjára. Csupán egy hajszál választotta el attól, hogy legyen az ország leggazdagabb, és legbefolyásosabb embere. Alig várta, hogy megszólaljon a műholdas telefonja.

SZERBIA, ZENICA KÓRHÁZ

2005. JÚNIUS 9. 10:02 Lord Hanson, Fritz Maier, Georg Dahl, Wolfi és a helyszínen tartózkodó kommandóegység parancsnoka, Peter Nieser a kórházzal szembeni épület tetején tanulmányozták az objektumot, amit Drakulic adott meg számukra. – Vajon hol lehet Broman? – tette fel hangosan azt a kérdést a lord, ami mindenkit foglalkoztatott. Dahl a követségt l kapott alaprajzokkal bíbel dött, megpróbálta kezével annyira kifeszíteni a nagyméretű papírokat, hogy mindenki lássa, és közben a távolból azonosíthassák a részleteket. Az épületegyüttes alig nyolcéves volt, üvegborítású küls burkolata, szell s, tágas terei modern stílusról árulkodtak. – Drakulic cége építette a háború után – pillantott Dahl a tervek széljegyzékére, miközben a tapasztalt kollégák körbeállták, és a rajzokat mustrálták. – Ez beleillik a történetbe – biztatta a mellette állókat, mert korántsem lehettek biztosak benne, hogy a kormánybiztos nem verte át ket. Az épület alaprajza egyszerű volt, H betűt formázott, a központi hosszúkás résszel, és két, rá mer leges rövidebb építménnyel. Az új kórház mögött egy régebbi épület is az intézményhez tartozott, nyugatra t lük pedig tágas parkoló terült el. Georg úgy forgatta a tervrajzot, hogy iránya megegyezzen a látottakkal, így szinte egy az egyben tudták lekövetni, hogy mi hol található. A régi épület közelebb esett hozzájuk, ebb l arra következtethettek, hogy a kórház hátuljára látnak rá. – Kizártnak tartom, hogy Broman a f épületben legyen, túlságosan átlátszó a ház – vélekedett Fritz. – James jóval értékesebb fogoly annál, hogy közszemlére tegyék! – Talán az alagsorban – vélekedett Wolfi. Dahl felülre tette az alagsor tervrajzait, ahol legf képp gépészeti berendezések, a sterilizáló és a mosókonyha volt található. – Nem kizárt, de mégsem tartom valószínűnek – mondta végül. – Itt nincs kialakítva olyan elkülönített helyiség, ahol kínvallatás alá vethetnének valakit. – Legalábbis a rajzokon nincs rajta – vetette közbe a kommandó parancsnoka, aki, talán a sors fintoraként, korábban Maierék elfogását

vezette. Ezúttal együtt dolgoztak, és láthatóan nem volt ellentét köztük, s t Fritz, látva munkáját, kifejezetten szorgalmazta, hogy most is irányítsa a végrehajtó egységeket. – A kazán zajai elnyomnák a hangokat – érvelt tovább Wolfi az alagsor mellett. A lord fontoskodva nézegette a tervrajzokat, de már nem szólt bele a szakért k dolgába. Talán id közben rájött, hogy ez valóban egy külön szakma, és politikusként semmi értelme belekotyogni a szakemberek munkájába. A babérokat úgyis aratja le a végén. – Mi ez a másik épület? – bökött Fritz a kocka alakú, régi házra mutatva. Georg újra átrendezte a papírokat és egy másik tervrajzot tett felülre, ahol fel volt tüntetve a megnevezés. – Boncterem és krematórium – olvasta le a feliratokat. A jelenlév k közül csak kapott szerb nyelvoktatást, amikor felkészítették a Gojkovic elleni bevetésre. – Nézd, legalább hatvanasak a f falak! – olvasta le az ábrát Maier tábornok. – Itt talán még térer sincs. Én biztosan ide zárnám a foglyomat. Távol a kórháztól, de állandó felügyelet alá. Egy tank is kevés lenne kihozni onnan! Dahl el vette a termotávcsövet és az épületet kezdte fürkészni. – A h képen szinte minden vörös, valószínűleg a krematórium miatt – mondta. – Képtelenség megállapítani, hányan vannak bent. Nieser parancsnok rádión kérte embereit, hogy derítsék fel a terepet. Kisvártatva megkapta a visszajelzést. – Az épület körül hat test rt látunk. Civil ruhások, a testtartásukból következtetve fel vannak fegyverezve – hallották a rádión. Georg másik távcsövet vett el , és egészen közel hozta az öreg ház környékét, már amennyit a fák, és az el tte álló épületek látni engedtek. A ház mellett egy autó parkolt, aztán, ahogy tovább kutakodott, látóterébe került egy férfi. Stabil, egy váll széles terpeszállásban állt, kezeit maga el tt, egymáson tartotta, jobb keze volt alul, pontosan úgy, ahogy a test röket tanítják: mindig az er sebbik kezet védik a másikkal. – Azt hiszem, ez telitalálat – közvetített Georg. – Biztos, hogy itt riznek valamit, és valószínűleg nem a hullákat.

– Jól van, oda összpontosítunk – döntött Fritz. – Már ha egyetért, lord Hanson – fordult hátra a leger sebb jogosítványokkal rendelkez ember felé. – Igen, persze – ocsúdott fel a lord, fontoskodóan bólogatva –, kérem, intézkedjen a behatolásról! – mondta a kommandós parancsnoknak. – Rohanják le az épületet! – Ha megengedi – szólt udvariasan a parancsnok –, jelen körülmények között én a csendes behatolást ajánlom. Eltereljük a figyelmet a nyugati oldalon, miközben egységeink titokban körbeveszik az épületet. – Robbantani akar egy kórháznál? – kérdezett vissza Wolfi, mert nem értett egyet a kolléga felvetésével. – Elég sokan vigyázzák az épületet – mutatta a rajzokon Nieser parancsnok –, valószínűleg bent is van még pár test r. Le kell választanunk annyi embert, amennyit csak lehet. Egy robbantással megfelel en el tudjuk vonni a figyelmüket – nézett Wolfira, de látta, hogy még mindig nem gy zte meg. – Hang- és fényeffektusokra céloztam els sorban, nem áll szándékomban kárt tenni az emberekben vagy az épületben. – Erre magamtól is rájöttem – válaszolta Wolfi –, viszont ezt agresszív küls támadásnak vehetik. Maga szerint ez esetben mit tesznek a tússzal? – Természetesen megpróbálják minél gyorsabban kimenekíteni – felelte a parancsnok. – Vagy azonnal megölik, hogy ne beszélhessen, ha netán sikeres lenne a ment akció – fejezte be a gondolatot Wolfi helyett Fritz, és kemény tekintettel nézett a nála jóval fiatalabb tisztre. – Ez túl kockázatos! A parancsnok egy pillanatra mérlegelte a veszélyeket és kész volt alternatívát keresni. – Mit tanácsol, rontsunk rá az épületre? – kérdezett vissza. – Akkor civil áldozatai is lehetnek az akciónak, és ebben az esetben is fennáll, hogy kés n érünk el a túszhoz. – Nem – rázta a fejét Fritz. – A csendes behatolással egyetértek, csak a figyelemelterelés legyen másképp! Ne gondoljanak rögtön támadásra! – Várom a javaslatait! – húzta fel szemöldökét a parancsnok.

– Kéresse ide a helikoptereket! Szálljanak le a kórház parkolójában – mutatott a rajzokon a nagy felületű aszfaltozott területre. – Két helikopter elég feltűn – magyarázta. – Ezek civil gépek, amikkel jöttünk, akár sérülteket is hozhattak. A test röknek kötelességük lesz ezt ellen rizni! A férfiak egy pillanatra gondolataikba mélyedtek, majd újra a parancsnok szólalt meg. – Hát, ha nincs ellenvetés… – pillantott a lordra. – Csinálja, parancsnok! – adta ki a parancsot lord Hanson, mert senki nem állt el jobb javaslattal. Nieser nem várakozott tovább, a szájához emelte a rádiót, és kiadta az utasításokat. – Az egyes és kettes csoport szivárogjon be a kórházba! Civil akció! Vegyüljenek el, és közelítsenek a hátsó kijárat felé! – Értettem – recsegte vissza a rádió. – És várjanak meg! Én irányítom a behatoló egységet!

SZERBIA, KRAJCAVICA VÁRA, 2005. JÚNIUS 9. 10:19 Medve nem hajtott gyorsan, hogy id t hagyjon Milosnak. A dombtet n feltűnt el tte a vár, ahol több évet szolgált. Négy bástyájával, vastag k falával az egyik legszebb fennmaradt műemlék volt a térségben. A hátsó torony feletti helikopterpadozat, és a küls lift Drakulic közbenjárására kapott engedélyt, elrontva az eredeti összképet. Ahogy vezetett a kanyargós úton, meglátta a vár körül felállított körgyűrűt; legalább tizenöt fegyveres állta körbe a bejáratot, lefedve az összes irányt. Az egyenruhájukról látszott, hogy Drakulic emberei. Medve azon tűn dött, hogy ennyien nem szokták körbevenni az épületet, Drakulic valószínűleg külön egységet kéretett maga köré. Amikor közelebb ért a kapuhoz, a test rök is felfigyeltek a váratlan

vendégre. Hangosbeszél n szólították fel a lassításra, ahogy átlépte a telekhatárt, aztán leadták az els figyelmeztet lövést. Medvének már nem volt miért megállnia, érezte, hogy ereje kezdi elhagyni, a fájdalom újra szétáradt testében, ezért egyre er sebben szorította markában a detonátort. A gázra taposott. A felzúgó motorhangra a test rök felhatalmazva érezték magukat, hogy célzott lövést adjanak le. A szélvéd n át becsapódó lövedék elvitte a vállát. Bal keze er tlenül csüngött a kormányon, de a l tt seb alig vérzett. Az elmúlt órában rengeteg vért vesztett, már nehezen bírta nyitva tartani a szemét, és koncentrálni. Csak még egy kicsit bírd ki! – mondta saját magának. Nem szúrhatod el az utolsó bevetést! Az autó fékezetlenül rohant bele a magánvár el tt felállított szögesdrót kerítésbe. Medve még látta, ahogy szétugranak el tte az emberek, amint közéjük hajt, de hangokat már nem hallott. A várfal vészesen közeledett hozzá. Tiéd a pálya, Milos! – suttogta még utolsó erejével, aztán elengedte a rugós detonátort a kezében. A robbanás a leveg be repítette az autót, repeszek százait indítva el. Lángok csaptak fel, a karosszéria pedig kett t pördült a tengelye körül, miel tt megállapodott a kapu el tt, hogy a tűz bekebelezhesse a roncsokat. Hatalmas lángcsóva és füstfelh csapott fel az égre, de a detonáció erejét a föld alatt is érezni lehetett.

* Milos már a körgyűrű mögötti csatornafedél alatt kapaszkodott, zihált az er lködést l, de jól hallotta a kinti eseményeket. A hirtelen robbanás hangja megrázta a földet. Egy pillanatra behunyta a szemét és Medvére gondolt. Mindjárt jövök, barátom! – suhant még át egy utolsó gondolat az agyán, aztán elfelejtett mindent, ami ehhez a világhoz kötötte. Miután a lökéshullám elhaladt felette, kicsapta a csatorna fedelét, és kimászott. A leveg t elmaszatolta a hirtelen h hullám és a füst, kiabálás és jajveszékelés hallatszott mindenhonnan. A földön sérült katonák próbáltak segítséget kérni, mindent beborított a törmelék és a vér, leszakadt végtagok, emberi torzók feküdtek szanaszét a földön. A detonáció megtette a kívánt hatást. Az összes fegyveres az autó

irányába tartott, ki földön fekv társait próbálta ellátni, ki pedig az autóhoz közelített felemelt fegyverrel a kezében. Milossal senki nem foglalkozott, észre sem vették a föld alól el mászó partizánt. Ahogy felért a felszínre, maga elé emelte a nyakában lógó gépkarabélyt, és sorozattüzet nyitott az állva maradt test rökre. Amikor mindenki elzuhant a földön, lejjebb helyezte a fegyver csövét, és a térden kúszó sérülteket is lel tte. Nem voltak többé erkölcsi kételyei, csak célja volt, amit mindenáron véghez akart vinni. Nem maradt ember a kapunál, aki útját állta volna. Megfordult, és szélsebesen elkezdett a torony felé rohanni, ahol Drakulic helikoptere állt. Tudta, hogy ez lesz élete legnehezebb futása, mert azel tt kell felérnie a toronyba, miel tt a helikoptert el készítik a felszállásra. Nem mehetett egyenesen át az udvaron, hiszen Drakulic test rei a váron belül is készenlétben álltak. Muszáj volt a várfalhoz épített bels épületeken átverekednie magát. A várkapu melletti bástya bels lépcs jén igyekezett felfelé. Nem állhatott meg, és nem kémlelhette a terepet, hogy hol várnak rá, nem veszíthetett egyetlen másodpercet sem. A lépcs ket kettesével vette felfelé, és egyáltalán nem figyelt arra, hogy a szintenkénti lépcs fordulókat nagy ívben vegye be, a klasszikus tanítás szerint. A szűk ívek értékes id t spóroltak neki, és nem volt kétséges számára, hogy minden fordulóban áll egy fegyveres. Arca eltorzult az er lködést l, mégis könnyűnek érezte lépteit. Mozdulataiban az elmúlt hatvan év tudása összpontosult. Nem is kereste tekintetével a támadókat, egyszerűen érezte, hol várnak rá. Nem lassított, csak hármas sorozatra állította kezében a gépkarabélyt, és l tt. Támadói tehetetlenül estek össze a földön, fel sem tudták vele venni a harcot. Milos egészen gyorsan felért a fels udvar szintjére, és biztos volt benne, hogy a váron belüli test rök mind felé fognak mozogni. Amikor befordult az els épületbe átvezet szűk folyosórészbe, kil tte a gránátot, hogy megtisztítsa magának a terepet. A robbanástól két támadó is a földön végezte. Az öreg már nem tör dött velük, csak tovább akart jutni, hogy elérjen Drakulichoz. Mivel a szakadatlan golyózápor után kifogyott a l szerb l, leakasztotta nyakából a gépkarabélyt, és egyszerűen a földre dobta. Futás közben hátranyúlt és el rántotta a pisztoly markolatú sörétest. A következ folyosórészre

érve szembe találta magát a harmadik védelmi vonallal. A felé futó férfi maga el tt tartotta géppisztolyát, ám az öreg partizán meg sem torpant a felé igyekv fegyverest látva, egyszerűen elütötte a puskacs vel a támadó kezéb l a felé mutató fegyvert, és fejbe l tte. A cs egyenesen a katona arca elé nézett, Milos egy pillanatig sem habozott, elhúzta az elsüt billentyűt, és rá sem tekintve művére, tovább rohant. A folyosórész a várfallal párhuzamosan vezetett, aztán az ebédl ben folytatódott. Az ajtók szerencsére nem voltak lezárva, Milos úgy robogott végig az épületen, mint egy tank. Már csak a konyhán és a könyvtáron kellett átrohannia ahhoz, hogy Drakulic tornyához érjen. Belökte maga el tt az ajtókat, és meglepte a következ párost, amely el akart rejt zni a szobából nyíló helyiségekben, hogy azokból, orvul támadjanak rá. Túl gyorsan tört el re, nem tudtak felkészülni. Milos fel sem emelte a puskát, a pisztolymarkolat lehet vé tette, hogy a hasa el tt tartva is kiválóan tudjon l ni. Célozni a szűk térben, a nagy kaliberű puskával nem is volt szükséges. A riadt tekintetek sem tántorították el, egy-egy lövést szánt az elbújni készül támadókra, és futott tovább. Az épületrész véget ért, kivágta maga el tt a könyvtár ajtaját, és behúzódott az árkádsor alá, ami már egészen a bástyáig vezetett. A szemb l érkez test r gyorsabb és ügyesebb volt társainál. Amint látta, hogy Milos puskájának csöve rászegez dik, leguggolt, és a lövedék a feje fölött csapódott be a k falba. Azonnal felugrott és célzott, Milos azonban már túl közel ért. Egy mozdulattal eltolta magától a fegyvert, aztán rámozogva ellenfelére, könyökével arcon ütötte, majd megfordította fegyverét és a pisztolymarkolat végével is jókorát sújtott az útjába álló férfi orrnyergére. A támadó nem bírta elviselni az egymás után azonos helyre kapott ütéseket és összerogyott. Milos még utánalendítette a puskát, és a nyakára mért egy utolsó ütést, hogy biztosan ártalmatlanná tegye a férfit, aztán hátrahagyva puskáját, a toronyhoz igyekezett. Most már semmi nem gátolta a mozgásban, megszabadult két legnehezebb fegyverét l. A bástya alsó részéhez ért, ahonnan küls lépcs vezetett fel a tet re, ennek másik oldalára építették utólag a liftet. Milos tisztában volt vele, hogy a lift halálkabin lett volna számára, és most, hogy a lépcs k

el tt megállt, be kellett ismernie, hogy a másik behatolási pont sem lesz jobb. Azzal számolt, hogy Drakulic mellett, a toronyban még négy test r vár rá. Kiváló helyr l célozhatják meg t, hiszen a torony körül körbefutó lépcs felülr l teljesen védetlen volt. Nem félt attól, hogy eltalálják, csak attól, hogy megölik, miel tt még elvégezhetné feladatát. Kivette a csíp tokjából és a mellény hátsó pisztolytartójából a tartalék fegyvereket, és még egy másodpercet hagyott magának, miel tt kilépett volna az árkádsor alól. Felkészült az utolsó futására.

SZERBIA, ZENICA, KÓRHÁZ, 2005. JÚNIUS 9. 10:31 Broman le-föl járkált a cellájában, és azon morgolódott, hogyha egyszer visszajut Angliába, akkor újra napirendre véteti a jeladó chipek beültetésének ügyét a terepen dolgozó különleges ügynökök b re alá. Amerikában már sikeresen használták az eljárást, de az MI6nél valahogy a személyiségi jogi törvények miatt elvetették ezt a módszert, pedig bizonyos esetekben hasznos eszköznek bizonyulnának. Például most – simogatta az állát és vágyakozva nézett az alagsorba beszűr d fények irányába. Aztán összeráncolta a homlokát, mert különös hangokra lett figyelmes. Biztos volt benne, hogy helikopterek rotorját hallja suhogni a leveg ben. Elmosolyodott. Lám, lám, nem is kellett olyan sokat várni! – nevetett fel, mert érezte, hogy érte jöttek.

* A két négyemberes kiscsoport látogatóként lézengett a kórházban, civil zakójuk alatt a golyóálló mellénnyel és a rejtett MP5-ös géppisztollyal. Az aula szinte üres volt, csak az információs pult

mögött ült egy fehér köpenyes eligazító kisasszony, és néha áttoltak egy hordágyat a másik épületszárnyba. A kommandósok a hátsó kijárat közelében bolyongtak, ki az automatából vett kávét, ki pedig a faliújságot olvasta. Amikor meghallották a közeled helikopterek zaját, két négyes csoportba fejl dtek fel, egymás mögé álltak, és várták a jelet, amikor el kell indulniuk. A terveknek megfelel en a ház körül álló hat test rb l három megindult a leszálló helikopterek irányába. A kiscsoportok irányítói a fülükbe helyezett fülecsen keresztül kapták az információkat. Peter Nieser maga is részt vett az akcióban, leghátul állt a sorban, és Fritzre bízta a küls irányítást. Amikor a test rök jó ötven méterre eltávolodtak a háztól, megkapták a parancsot a behatolásra. – Gyerünk, indulás! – kiáltotta el magát, majd megütötte és megszorította el tte álló társa vállát, aki a jelet továbbadta a következ nek. Szorosan egymás mögött, de lendületesen haladtak át az ajtón, és kint kettéváltak. A ház körül ökörszarv alakban fejl dtek fel mindkét irányban. Az els csoport az eltávolodott test rök felé indult, és hátulról támadták meg ket, míg társaik a másik három test rt tették ártalmatlanná. – Tiszta! – kiabálta a parancsnok, és közben jelzett bal karjával. – Vegyétek körbe a házat! A csoportokból ketten-ketten az épület mögé mentek biztosítani az irányokat, másik négy ember pedig elöl maradt, egyenl távolságot tartva egymástól, hogy minél nagyobb területet fogjanak le. – Robbantsátok be az ajtót! – hallatszott a következ utasítás. A két középen álló kommandós a fémajtóhoz lépett, és könnyen kezelhet , irányított szalagbombát ragasztottak a nyílászáró két oldalára. A feltekercselt anyagba ágyazott robbanószert úgy alakították ki, hogy a detonáció mindig a ragasztás irányába forduljon. A robbantó egy apró, rádióhullámos gyutacsot helyezett a szalag közepére. – Hátra! – kiáltotta, és társával együtt hátralépett három métert, majd megnyomta az indítót. A detonáció épp csak akkora erejű volt, hogy egy nyílászárót kirobbanthasson a helyér l, az ajtón kívül másban nem nagyon esett kár. A füst hamar szertefoszlott a leveg ben. A két robbantós volt a legközelebb, óvatosan bekukkantottak a nyíláson, de testükkel még a

fal takarásában álltak. Két feltett kezű alak bontakozott ki a füstgomolyagból.

* Broman hallotta a robbantást, felvette agyongyűrt zakóját az ágyról, és az ajtóhoz ment, ügyelve arra, hogy tisztes távolságot hagyjon a bejárattól. Bár arra számított, hogy a sajátjai lépnek be az ajtón, nem tudhatta, hogy kulccsal törnek rá, vagy ezt is a leveg be repítik. A pár pillanat is hosszúnak tűnt számára, amíg végre motoszkálást hallott odakintr l. Zsebre dugott kézzel várta a megment it. Várakozásaival ellentétben egy civil ruhás fegyveres nyitotta rá az ajtót. – James Broman, MI6, hat-hat-kett -kilenc-négy – igazolta magát, amint meglátta megment jét. – Peter Nieser csoportparancsnok az SAS-t l, üdvözlöm uram – köszöntötte a kommandós. – Legyen szíves velem fáradni! – Ezer örömmel – fogott kezet vele Broman, és kisétált a folyosóra. Két, falhoz állított fogvatartójától már elvették a fegyvereket, és hátrabilincselték a kezüket. Broman megpróbált ügyet sem vetni rájuk, pedig legszívesebben behúzott volna egyet valamelyiküknek. Megment i a klasszikus tanítások szerint vezették ki. El tte és mögötte is ment egy fegyveres, testükkel védve az életét. A leveg re kiérve elvakította a napsütés, fogdájában csak félhomály derengett a beszűr d fényt l. A parancsnok egy szerb rendszámú kisbuszhoz vezette, amit nagy valószínűséggel a követségt l kaptak. A bels térben ott várt rá lord Hanson, Fritz és Wolfi. Megkönnyebbülés volt végre ismer s arcokat látni. Fritz átölelte barátját, Wolfi meleg kézfogással üdvözölte, csak lord Hanson érezte magát kínosan a viszontlátáskor. Broman végül odafordult hozzá, és a kezét nyújtotta. – Köszönöm, uram, hogy nem hagyott cserben!

SZERBIA, KRAJCAVICA VÁRA, 2005. JÚNIUS 9. 10:33 Milos szinte látta lelki szemeivel a toronyban védekez test rök felállását és mozdulatait. Úgy képzelte el ellenfelei mozgását, ahogyan szervezné, két embert a lépcs feljáróra állítana, kett pedig a torony peremér l figyelné a közelg veszélyt. Mintha puskából l tték volna ki, váltotta valóra elhatározását. Úgy indult neki a lépcs sornak, mintha irányítaná az eseményeket. Kiszúrta felfelé a kezében tartott két pisztolyt, és várta, hogy megpillantsa a toronyból rászegez d fegyvercsövet. Amint érzékelte az ellenfelet, mindkét pisztollyal tüzelni kezdett, hátrálásra kényszerítve támadóját. A sűrű ellentűz elbizonytalanította a peremr l rá váró test rt, és valóban elvétette az els lövéseket, találatai a földbe csapódtak Milos mellett. A következ sorozattal azonban a fejét célozta. Az öreg viszont gyorsabban futott, mint számította, így a találat a hátát súrolta. Milos érezte, ahogy egy forró lövedék pengeként végigszakítja a hátán a b rt. Borzasztó fájdalom futott végig a gerincén, de nem állt meg. Ez fölbosszantotta annyira, hogy pontosabban célozzon. A következ visszatámadásnál eltalálta támadója vállát, aki ennek hatására el is tűnt a látóteréb l. Amikor a test r kulcscsontjához kapva hátratántorodott és összeesett a földön, a másik oldalon álló társa azonnal oda akart hozzá rohanni, de a lépcs el tt álló parancsnoka megtiltotta. – Maradj ott! – üvöltött emberére az irányító. – Mindjárt a te részedhez ér! – intett másik emberének, aki vele együtt a lépcs el tt állt készenlétben, hogy vegye át a társa által megfigyelt oldalt. Az apró közjáték alatt Milos, minden erejét összeszedve megkerülte a fél bástyát, és megbújt a lift alatti állványoknál. Tudta, hogy nemsokára megint felbukkan valahol egy rá vadászó ember. Nem is kellett sokáig várnia, mert támadója alapvet hibát követett el, kihajolt a perem fölül, hogy megtalálja Milost. Az öreg partizán kezében mindvégig készenlétben volt a pisztoly, csak azt várta, hogy ráhelyezhesse egy célra. Amint felbukkant a fej, késlekedés nélkül tüzelt, majd tovább iramodott.

A parancsnok elvesztette színlelt nyugodtságát, ahogy második emberét is összeesni látta maga mellett. Képtelen volt felfogni, hogy egyetlen ember hogyan gázolhat át egy egész hadseregen. A vészintézkedést léptette érvénybe. – Tartsd fel! – rikoltotta a lépcs feljárónál álló emberének. – Ki kell menteni Drakulicot!

* Drakulic nézte a kapu melletti toronytól felszálló hatalmas füstfelh t és hallgatta, ahogy teljes zűrzavar veszi kezdetét. – Támadás ért bennünket – rontott be hozzá kisvártatva a test rparancsnok. Drakulic lemondóan hallgatta szavait, és már tudta, hogy álmai elvesztek. A paktum csapda volt! – Készítsék el a gépet! – adta ki az utasítást. El kotorta a fotelra vetett zakója zsebéb l ezüstszínű cigarettatartóját, és egy szál finom dohányt vett el bel le. Nem volt értelme kapkodni, a tengeren már várt rá a jacht, ami a kajmán-szigeteki villájához viszi. Csak a torony feletti padozaton várakozó helikopterbe kellett beszállnia, és hátrahagynia itteni életét. Ehhez nem sok kedve volt, de a körülmények rákényszerítették a menekülésre, viszont jólesett volna még egy utolsó cigit elszívni, miel tt szétzúzzák féltett birodalmát. Hátrad lt, végigsimított a páncélozott aktatáskán, és arra a rengeteg pénzre gondolt, amit már átmentettek a számlájára. Abban biztos volt, hogy semmiben sem fog majd hiányt szenvedni, de legnagyobb álmáról mégis le kell mondania. – Uram, nem szükséges annyira sietni, úgy néz ki, hogy csak egy támadónk van! – tért vissza a test rparancsnok. – Egy öreg partizán! – Milos – bólogatott Drakulic. – Lám, lám… – nézett a parancsnokra, és látta a katona jöv jét. Ez a buta barom, nem is tudja, hogy halott ember! Ha valaki, hát tisztában volt vele, hogy Milossal szemben semmi esélye nincs a test reinek. – A pilóta beindítja a gépet. Amíg indulásra készen nem áll, kérem, maradjon itt bent, itt biztonságosabb. Drakulic bólintott, a test r pedig eltűnt a függönyök mögött.

– Dilettánsok – morogta Drakulic, és kelletlenül elkezdett összekészül dni. Felállt, hogy felvegye a zakóját, majd odasétált a tükörhöz, megigazította nyakánál a gallérját, és végigsimította mellkasán a kényes anyagot. A kintr l beszűr d kaotikus hangok egyáltalán nem zavarták. Azért fizette embereit, hogy helyette haljanak meg, nem volt oka sietségre. Közben a pilóta lélekszakadva rohant fel a géphez, attól tartva, hogy egy kósza lövedék eltalálja. Behuppant a vezet ülésbe, és a fejére tette a sisakot. A szokásos checklistás indítás helyett most a gyorsindítást választotta, annak ellenére is, ha ezzel súlyos károkat okoz a motornak. A feje fölött lenyitotta a kis műanyag véd burkolatot, és egy rántással lecsattintotta azt a négy kapcsolót, ami másik húszat egyszerre aktivált. A motor hangos robbanással beindult, a rotor lassú mozdulatokkal bele-belekapott a leveg be, amíg el nem érte a felszálláshoz való alapsebességet. Drakulic a szaletlib l látta emberei mozgását, és tudta, hogy Milos már a közelben van. Maga is meglep dött, hogy milyen hamar a toronyhoz ért. A parancsnok újra megjelent a bejáratnál, hogy testével védve felkísérje f nökét a géphez.

* Milos már közvetlenül a fellép el tt tartott, és felkészült rá, hogy ez lesz számára a legrosszabb rész. A nyílászáró vonala mindig megvezeti a tüzet, és ott volt, pontosan a közepében. Biztosan tudta, hogy sebet fog kapni, csak abban az egyben reménykedett, hogy nem lesz rögtön halálos. Hallotta, ahogy beindul a helikopter motorja, nem visszakozhatott. El vette az utolsó két fegyvert a hónaljtokjából, és belépett a bástya tetejére. Késlekedés nélkül l tt az el tte felbukkanó emberre, de nem tudott gyorsabb lenni nála, a test r két lövedéke a mellkasába fúródott. Támadóját megölte, de is halálos sebet kapott. Az ütést l összegörnyedt, zihálva kapkodta a leveg t, érezte, ahogy a ruhája beissza meleg vérét. Térdre rogyott, szeme kétségbeesetten kutatott Drakulic után. Felemelte tekintetét és észrevette a kormánybiztost a helikopterfelszállóhoz vezet rámpán, mellette az t biztosító parancsnokot. Drakulic már a géphez ért, a test r

visszafordulva a térdre esett partizánra l tt egy sorozatot. Milos fedezék nélkül térdelt a bástya közepén, az els lövedék olyan er vel csapódott bele a jobb vállába, hogy hátrarántotta karját, teste egészen elfordult, engedve a lövedék okozta er nek. A másik két lövedék emiatt mellette csapódott a talajba. Milos ugyanebben a pillanatban, lendületét kihasználva kiszúrta a bal kezében lév pisztolyát és l tt. Látta, hogy a test rparancsnok teste élettelenül bucskázik le az alumíniumlépcs kön. Aztán feltűnt mögötte Drakulic, ahogy éppen magára húzza a helikopter ajtaját. Milos a kormánybiztosra célozva kint tartotta bal kezét, és addig l tt, amíg el nem fogyott a muníciója. Találatai Drakulic arca el tt, az üvegbe csapódtak, felhólyagosították a golyóálló üveg küls rétegét. Milos érezte, ahogy kifut bel le az élet, még látta, ahogy a gép a leveg be emelkedik, és a pilóta befordul balra, bedöntve a gép oldalát. Az öreg tekintete ekkor összekapcsolódott a gúnyosan vigyorgó Drakulic szemével, aki figyelte, amint partizánja felbukik a talajon, és elveszíti a küzdelmet. Diadalittas tekintete rányomta bélyegét Milos utolsó másodperceire, aki dühös volt és tehetetlen. Teste nem engedelmeskedett többé, nem is érzett már semmit, csak a szeme által közvetített képek jutottak el agyáig. Az id lelassult körülötte, talán azért, hogy még jobban felfogjon mindent, ahogy a végzet gúnyt űz bel le. Nem! Nem lehet, hogy megint megússza – cikáztak Milos gondolatai, miközben szemével követte a kormánybiztost, és ha tudott volna a tekintetével ölni, Drakulic pokoli kínok között halt volna meg… De nem tudott. Látta a mosolygós arcot, ahogy lenéz en figyeli t, látta, ahogy Drakulic kényelmesen elhúzza az ajtón lév kis ablakot, hogy friss leveg jusson az utastérbe, miközben a jachtjára igyekszik, és látta, ahogy egy pillanattal kés bb szétspriccel a vér a kabinban és az üvegen, pontosan ott, ahol az imént még Drakulic arca látszott. Csak álmodom – tűn dött, aztán elfordította a fejét és észrevette a másik vártornyon álló két férfit, kezükben távcs vel és nagy kaliberű precíziós puskával. Úgy hatvan méterre lehettek t le, nem látta biztosan, de úgy gondolta, egyikük Tom lehetett. Tudtam, hogy nem szabad megölnöm – szólalt meg benne egy elégedett hang. Aztán eltűnt el le a tér, megállapodott el tte a várfal és a homok. Minden feszültség elillant bel le, eltűntek a színek, a szagok és végtelen nyugalom szállta meg. Behunyta a szemét és képzeletben csodálatos

tájakra látogatott. Zuhant, de egyáltalán nem félt. Hallotta barátai hangját, fia gyerekkori nevetését. Célba ért. És ha élete nem is, halála tökéletes volt!

NÉGY PERCCEL KORÁBBAN Tom és Kistehén éppen a vár el tti dombtet re kaptattak fel, amikor meglátták a távolban a robbanás füstfelh jét. A gomba alakú felh nagy mennyiségű robbanószerr l árulkodott. – A francba, elkésünk! – szólalt meg Tom, amikor észrevette a bástya tetején várakozó helikoptert. – Taposs bele! Kistehénnek nem kellett kétszer mondani. A kanyargós hegyi úton csak úgy csikorogtak az ütött-kopott autó kerekei. Mire a kapuhoz értek, már tiszta volt el ttük a terep, ellenállás nélkül hatoltak be a várba. Hallották az oldalfalnál álló épületekb l a tűzharc hangjait, ezért úgy döntöttek, felmennek az els torony tetejére, és a várfalon közelítik meg a helikoptert. Nem akartak tűzharcba keveredni, és ha Drakulicot akarták elkapni, akkor meg kellett el zniük Milost. Úgy okoskodtak, hogy az összes embert lefoglalják a partizánok, éppen ezért a másik oldalon, a várfalon keresztül gond nélkül közelíthetnek. Amikor a torony felénél jártak, döbbenten vették észre, hogy az öreg partizán jóval el ttük jár. – Nézd, az árkádok alatt! – mondta Tom, kipillantva a l résszerű ablakon. Hitetlenkedve figyelték az öreg Milost, ahogy szinte megállás nélkül küzdötte át magát a rárontó test rökön. – Valamit bevehetett az öreg – válaszolta Tehén, mert még soha nem látott senkit, ilyen eltökélten el retörni. Hiába rohantak, nem tudták leel zni az ellenfelekkel viaskodó partizánt. – Nem érünk oda! – mondta Tom, ahogy meghallotta a helikopter rotorjának zaját. – Drakulic el fog menekülni! – Menjünk föl a tetejére! – javasolta Kistehén a toronybástya felé mutatva, elvetve a várfalon való továbbjutást. – Ott majd meglátjuk, mit tehetünk!

A csigalépcs t szinte négyesével szedték, hogy legy zzék a másodperceket. Amikor feljutottak a fels nyílásig, mindketten tüzelésre emelték pisztolyukat, és úgy rontottak be a bástyára. A precízióslöv egészen összezavarodott a lépcs fel l érkez hangoktól. Célkeresztjében már az öregre fókuszált, amikor meghallotta kívülr l a lépteket. Hagyta a partizánt és az ajtó felé fordította a puskát, de már kés volt. Tom és Kistehén kirontottak az ajtón, és azonnal tüzet nyitottak. A másik toronyban folyó tűzharc miatt az akciójuk fel sem tűnt senkinek. – Most már egálban vagytok – mondta Kistehén Tomnak, amikor megpillantotta a küls lépcs soron felfelé rohanó Milost, és a bástyán a test röket. A precízióslöv ellen semmi esélye nem lett volna. – Nem szívbajos a vén partizán! – mondta Tom, amikor látta az öreget belerohanni a biztos halálba. Mintha moziban néztek volna egy akciófilmet, pontosan látták a bástyán a biztonsági emberek kétségbeesett mozgását, és az öreg halálos taktikáját. Elképedve figyelték, ahogy vert helyzetéb l egymás után végzi ki támadóit. – Azt hiszem, van még mit tanulnunk – mormolta maga elé Kistehén. – Nem fogja túlélni – mondta Tom, amikor Milos a toronybelép höz érkezett. – Nem is akarja – bólintott Kistehén. – Ez az utolsó esélye, hogy elkapja Drakulicot. – A miénk is! – vágta rá Tom. Kistehén felvette a földön fekv katona mell l a precízióslöv puskát, és a várfal l nyílásába helyezett villásállványba tette, majd mögé állt. Tom a szeme elé emelte a párkányon hever távcsövet, és Drakulicot kereste. – A helikopternél van! – mondta Tehénnek. Még nem volt elég tiszta a cél, mert rá vigyázó test re szorosan követte. Kistehén állított az optika élességén, és Drakulic fejét kereste a célkereszttel. Amikor a test rparancsnok Milos lövéseit l holtan bucskázott le a lépcs n, már tisztán látta a célt, csak sajnos a páncélozott ablak mögött. – A francba! – dünnyögte, és a helikopter szell z ablakát kutatta, tudta, hogy az a pici nyílás a golyóálló üveg gyenge pontja, és az egyetlen esélyük. – Megvan! Itt ez a szemét – mondta Tomnak, ahogy finomra

hangolta az irányzékot. Mutatóujja leheletfinoman hátrahúzta az elsüt billentyűt a holtpontig. – Most végre kinyírhatjuk! Tom már átélte ezt a pillanatot, tíz évvel ezel tt az élet már felkínálta számára, hogy eltörölje a föld színér l Marco Drakulic kormánybiztost, de nem élt a lehet séggel. – Csak egy lövés és vége! – mondta ki halkan, gondolataiban újra átélve az akkori eseményeket. Úgy érezte, újabb lehet séget kapott az élett l, hogy helyrehozzon egy rossz döntést. – Mi legyen? – kérdezte türelmetlenül Tehén. – Szedd le! – vágta rá kemény hangon Tom. Alighogy kimondta, társa útjára indította az ötvenes kaliberű lövedéket. Kistehén látta az optikában, ahogy Drakulic elégedett arckifejezéssel elhúzza a kisablakot. Mintha minden azt kívánta volna, hogy ez a lövedék végre célba érjen. Az ötvenes szinte akadálytalanul hatolt át a helikopter ajtaján és egyenesen a kormánybiztos arcába csapódott, pillanatok alatt vörösre festve a kabint. – Tűnjünk el innen! – ragadta meg Kistehén Tom vállát. Még mindig egy l poros hordó tetején ültek. Nem akarta, hogy a túlél k közül bárki is észrevegye vagy felismerje ket, hogy aztán újabb bosszúhadjárat induljon ellenük. – Egy pillanat – mondta még Tom, és átfordította a távcsövet a bástya felé, Milost keresve. Látta, ahogy élettelen teste vérbe fagyva fekszik a földön, de arca mintha nyugodtságot tükrözött volna. – Jól van, menjünk innen! – indult el a lépcs irányába, és furcsamód azt érezte, hogy bens jében semmi elégtétel nincs. A dombtet re érve még egy utolsó pillantást vetettek a várra, amit szépen lassan betakart a füst és a tűzharc utáni néma csend.

MAGYARORSZÁG, BUDAPEST, AKADÉMIA, 2005. JÚNIUS 10.

A viharvert csapat átpakolta az italokat és a harapnivalót az akadémia büféjének teraszára, mert a vendéglátósok már zárni készül dtek. Ez csöppet sem zavarta egyiküket sem, hiszen a fárasztó munka után senki nem vágyott nagy bulira, csak össze akartak ülni, hogy lezárják az elmúlt napok eseményeit. Tom szeretett itt lenni, a Wolfi által vezetett kiképz akadémia hangulata valamiért mindig megnyugtatta. A falak óvón ölelték körbe a bentieket, kiszakítva ket a város forgatagából. – Itt mindig süt a nap – mondta Tom a mellé lehuppanó Ritának és nagyot szippantott a bódító virágillatot árasztó leveg b l. Rita visszamosolygott, és koccintásra nyújtotta a poharát. – Ránk – mondta csillogó szemmel. Tom érezte azt az örömöt, ami az szívét is átjárta. Nehéz napokon voltak túl, de túlélték és a feladatot is végrehajtották. – A csapatra – válaszolta és finoman hozzáérintette pohara alját csapattársáéhoz. Nem akart megfeledkezni azokról, akik nem lehettek most ott velük. Mónika el zetes letartóztatásban volt, Lévait még mindig az intenzíven tartották, Dahlnak pedig rengeteg adminisztrációs munka szakadt a nyakába a svájci incidenssel kapcsolatban. Így csak a két lány, Tom, Kistehén, Wolfi, és kés bb Fritz csatlakozott a kis csoporthoz. Kistehén a lépcs n ült és a kulcstartójával játszott, amit még Lévaitól kapott egyszer. Mint minden, amit Lévai maga kreált, ez is különleges szerkentyű volt. Kis elemlámpát és egy hangrögzít t eszkábáltak a gravírozott, apró fémkockába, amelynek minden oldalán hat pötty látszódott, jelezvén, hogy k soha nem veszíthetnek. – Egész jól néz ki, ahhoz képest, hogy milyen súlyos sérüléseket szenvedett – ült le mellé Judy, hogy felrázza egy kicsit a lelkét. El z nap mindannyian bent jártak társuknál, és annak ellenére, hogy begipszelt végtagokkal, fehér gézbe bugyolálva látták, már beszélni is tudtak vele. Lévai még nevetni is tudott Kistehén gyógyító poénjain. – Kemény srác , megmarad – bólogatott Tehén és felállt, hogy elvegyen az asztalról két poharat. – Gyere, üljünk oda a többiekhez – nyújtotta át Judynak az egyiket. – Beszéltem Bromannal – vette magához a szót Fritz, és kivett egy sós süteményt a tálról, aztán rögtön mellé egy ásványvizes palackot. – Az angolok ejtettek ellenünk minden vádat, és hálájukat fejezték ki

közreműködésünkért – mondta, miközben a palackból nagy szisszenéssel engedett ki a leveg . – A tények tükrében nem is nagyon tehettek mást – jegyezte meg Judy. – Elvileg ez a bankszámlánkon is meg fog látszani – folytatta Fritz. – A becsületünkön esett csorbát a fejesek általában pénzzel próbálják meg kompenzálni – ingatta fejét Tom. – Nekem ez annyira nincs ellenemre – tette hozzá nevetve Tehén. – Viszont most már nyilvánosan is bekerültünk a rendszerükbe – folytatta Fritz. – Vége a titkos csoportnak – mondta megkönnyebbült hangon Wolfi. Örült, mert az elmúlt hónapokban sok problémát okozott neki a hatos szintű titkosítással ellátott anyagok többszöri kiszivárgása és az emiatt állandóan feje felett függ államtitoksértés vádja. – Pedig már kezdtem élvezni – sajnálkozott Rita. Judy egyetért en bólogatott, az elmúlt pár napban egészen jól helytálltak k ketten, és kezdték megismerni az erejüket. – Megtalálták Drakulicot? – kérdezte két korty között Tom. – Igen – felelte Fritz. – Pár tíz kilométerrel odébb leszállásra kényszerítették a helikopterét, és holttestét megtalálták a gépben. A hivatalos jelentés szerint „emberei egy nagy kaliberű fegyverrel fejbe l tték”. – Hát… – ingatta a fejét Kistehén, tágra nyitott szemmel –, hihetetlen ez a Milos, kiváló lövész volt! Tom sokatmondóan ránézett, a teljes igazságot csak k ketten tudták. – Azért ezt csak az a pojáca Hanson vette be, Broman tett néhány csíp s megjegyzést az ex-kormánybiztos halálával kapcsolatosan – érzékeltette Fritz, hogy sem hisz igazán a jelentéseknek. – Mi nem tetszett neki? – kérdezte ártatlan tekintettel Tehén. – Például az, hogy egy vén partizán nem tudta volna lefutni az ellenség test reit egy majd húszkilós, preclöv puskával a kezében. Kistehén mosolygott. Csípte Bromant, noha alig kétszer találkozott vele életében. – Gondolom, az sem fogja elkerülni a figyelmét, hogy a puskát a másik toronyban találták meg – tette hozzá Tehén. – De, ha jól sejtem, nem indul nyomozás ebben az ügyben.

– Dehogy – legyintett Fritz. – A puskát egyébként hivatalosan nem találták meg – nyomatékosította a sorok mögötti jelentést egy fejmozdulattal. – Lord Hanson már pontot tett az ügy végére, és a kitüntetésére vár, Broman meg boldog volt, hogy végre lezárhatta az aktát – sóhajtotta. – Szóval a kis külön akciótok jó pár kérdést generálhatott a helyszínel k fejében, mégis úgy néz ki, hogy a jelenlétetekr l az er dnél valahogy megfeledkeztek a jegyz könyvek – foglalta össze Fritz. – De hiszen mi ott sem voltunk… – tárta szét a karját Kistehén. – És mi lesz Mónikával? – kérdezte váratlanul Judy. – Neki is megköszönték a közreműködését? – Nem, t egyel re elég súlyos vádakkal fogják bíróság elé állítani, ha majd felépül. Most kórházban van, és a mellé kirendelt ügyvédek mindent el fognak követni, hogy a gyógyulása minél hosszabban tartson. – A fehér köpenyes n vérkék még mindig jobb látványt nyújtanak, mint a smasszerek – jegyezte meg Tom. – De, ugye azért az együttműködését enyhít körülménynek fogják tekinteni? – kérdezte Rita vegyes érzelmekkel. Haragudott Mónikára, mégsem akart neki rosszat. – Broman írt egy hivatalos kérelmet, hogy kegyelmet kapjon a lányára való tekintettel, és ha engem kérdezel, a lordnak nagyon tetszett Mónika rezüméje, úgyhogy szerintem munkát is fog kapni az MI6-t l – mondta Fritz enyhén megbotránkozott arccal. – Nem hivatalosan persze! – Nekem mindegy, csak én ne lássam többé – tört ki Tomból. Képtelen volt neki megbocsátani mindazért, amit a csapattal, és ellene tett. – Sajnálom, hogy idáig fajult a dolog – vallotta be Judy –, pedig jó csapat voltunk! – Jók vagytok ti ketten is – mondta Tom biztatóan. – Mármint nyolcan – javította ki Rita –, ha Wolfit, Fritzet és Georgot is hozzászámoljuk. Wolfi csak mosolygott, eddig nem tartotta magát csapattagnak, de most jólesett neki a bizalom.

– Hihetetlen – rázta meg a fejét Judy. – Alig három nap alatt történt minden, pedig úgy érzem, legalább egy év telt el! – A háborús évek duplán számítanak – helyeselt Tehén. – És most mit fogunk csinálni? – tette fel Rita azt a kérdést, ami már amúgy is ott kavargott a leveg ben. Kínosan tologatták maguk el tt a búcsú pillanatát. – Hát… – kezdte Tom, de Fritz beléfojtotta a szót. – Új megbízatást fogtok kapni. Úgy néz ki, hogy felállítanak egy európai különleges egységet, amelyik kifejezetten háborús bűnösök felkutatását végzi majd. Rám bízták a csapat szervezését, és én már pontosan tudom, hogy kit, milyen munkára szeretnék felkérni – nézett körbe a csapaton. – Mivel szükségem van valakire, aki a háttérb l segíti a területen lév ügynököket, ezért Wolfit szeretném helyettesemnek. – Wolfi bólintott, mert már korábban hallott a kinevezésér l. – Tom és Georg lesz a két akciócsoport-vezet , természetesen együtt is fogtok majd dolgozni, de Georgnak még új csapatot kell toboroznia – nézett végig az asztalnál ül kön. – A tied már megvan – mondta melegséggel hangjában. – Jó lenne, ha mihamarabb elmondanád, hogy mi lesz az új feladat, miel tt Kistehén felfalja az összes szendvicset – mondta Tom. – Természetesen majd kifúrja a kíváncsiság az oldalunkat! Fritz elmosolyodott, a burkolt beleegyezés hallatán. – Mi a véleményetek a szervkeresked kr l? – Hogy mocskos, szemét banda – válaszolta Tom. – Akkor tetszeni fog a következ küldetésetek – bólogatott Fritz és röviden ismertette a feladatot. Az átélt feszültség és fáradtság miatt a buli nem tartott sokáig. Már csak Kistehén és Tom üldögéltek gondolataikba merülve a büfé teraszán. – És most? – kérdezte Tom. – Lezárjuk az akciót – felelte Kistehén. Lehajolt a katonai zsákjához és a rejtett zsebb l el vett két szivart. Az egyiket Tom felé nyújtotta. – Az elmaradhatatlan kubai – vette el Tom és meggyújtotta az er s illatú dohányt, majd mélyet szippantott bel le, ahogy minden jól sikerült akció végén.

– Egyébként mit mondott neked az öreg, amikor a sikátorban odahajolt hozzád? – kérdezte Kistehén lógó szivarral a szájában. Tom elmosolyodott, mert Kistehén tagadhatatlanul megint a lényegre tapintott. Ismerte ezt a tekintetét, túl sok id t húztak le együtt, és túl jól ismerték már egymást. A távolba meredt, és felidézte Milos hozzá intézett utolsó szavait. – Azt, hogy negyven év múlva ugyanolyan leszek, mint , egy kiégett harcos, akit a hatalom bábuként használ. Ha nem vigyázok, én is elveszítem a családomat, a barátaimat és mindent, ami vagyok… – ahogy elkezdte, látta maga el tt az öreg partizán arcát, már-már sajnálta a megcsömörlött embert. Nagyot sóhajtott és folytatta. – És azt, hogy megadja nekem az esélyt, ami neki már nincs. Változtassak az életemen, és szálljak ki, amíg lehet! Mert már tudja, hogy ebb l az életb l egy id után nem lehet kiszállni! Soha nem lesz vége az akcióknak, mindig lesz egy ügy vagy politikai játszma, amibe belevonnak bennünket – nézett barátjára Tom. – Azt akarta, hogy megértsem, ez egy ördögi kötelék! A szavak egy pillanatig ott ragadtak kett jük között. – Baromság – szólalt meg végül Kistehén a megszokott stílusában. – Nem, nem az – mondta Tom. – Mi a jó ügyet szolgáljuk – mondta Tehén. – is azt hitte… – Hagyd már ezt a kétértelmű dumát, ki akarsz szállni? – rázta a fejét értetlenül Tehén. – Nem! Csak végiggondoltam, hogy nélküled és a lányok nélkül ma nem ülnék itt – mondta Tom. – És könnyen megeshet, hogyha nem vigyázunk, elveszíthetjük a barátainkat, a családunkat… De… hiszek abban, hogy amit teszünk az helyes, és nem válunk olyanná, mint Milos és a partizánok. – Ez a beszéd! Vigyázni fogunk! – zárta le magában a vitát Kistehén egy vállrándítással, mivel nem szeretett lelkizni. Tom elnézte barátja elégedett arckifejezését, ahogy a kubai szivart szívta és pontosan tudta, hogy soha nem fog kiszállni a gonosz elleni küzdelemb l, mert erre született.

UTÓSZÓ A SZERZŐKTŐL Az Ördögi kötelék című regényünk A Balkán Angyalai kötet második része. 2011-ben jelent meg és most a magyar illetve külföldi kiadóink ismételt kiadása mellett döntöttek. Az ok egyszerű, hiszen olyan regényalakokat mutattunk be, akiknek a tevékenységét csak most kezdi megismerni a világ. Nyilván b öt éve, amikor a kéziraton dolgoztunk, figyelembe kellett vennünk azoknak a „próbaolvasóknak” a kéréseit is, akik nem a hétköznapok, hanem a különleges műveletek világából érkeztek. A regény több cselekménye akkor még túlságosan kényes kérdéseket vetett volna fel, így akkor a tisztelt olvasóközönség egy szűkített változatot ismerhetett csak meg. Sajnos azóta az élet igazolta az eredetileg leírtakat, így egy rövid átszerkesztés után az eredeti kéziratból készült regényváltozatot tartja most kezében a Tisztelt Olvasó. Budapest, 2016. április 18. Tarjányi Péter, Dosek Rita

Kiadja a Patmos Records Felelős kiadó Kauzál Márton

Kiadványt gondozta Terc Kft. – Terc Press Nyomdai és Kereskedelmi Ágazata Megrendelésszám: TPR16-0100 © 2016. Minden jog fenntartva ISBN 978-615-5526-21-3