TANÚSÁG
Mezei Mária, akinek életét és vallomásait a Református Sajtóosztály kiadásában megjelent Vallomástöredékek című, méltán nagysikerű könyvéből oly sokan ismerik -, Budapest egyik kórházában húnyt el. Szeretett lakóhelyén, Budakeszin temette el az a két lelkész, aki őt ottani évei során látogatta, s akiket ő nevezett meg: Fónagy Zoltán tahitótfalui lelkész, az északpesti egyházmegye esperese, és Merétey Sándor budakeszi lelkész, a Zsinati Levéltár igazgatója. - Fónagy Zoltán igehirdetését és azt a búcsúbeszédet közöljük, amelyet Várady Hédi mondott el a Nemzeti Szinház tagjainak nevében. E két emlékezésből, valamint Merétey Sándor szolgálatából, aki a sírnál a Szeretet Himnuszát (1 Korin~ thus 13) olvasta, és i.mádságként Ady Endre: Köszönöm, köszönöm, köszönöm című versét mondotta el, - kirajzolódik az a Mezei-arc, amelyről a Confessioba írt írása, és könyve készülése közben így vallott:"Gyermekien vagyok keresztyén." (Szerk.)
-~._-
' ..•
Ezt a fényképet Mezei Mária ezzel az aláírással adta a Confessio szerkesztőjének."Legkedvesebb gyermekem a Bujdosó lány"
Textus: " ... Kincsünk pedig cserépedényekben van, hogy amaz erőnek nagy volta Istené legyen és nem magunktól való. Mindenütt nyomorgattatunk, de meg nem szoríttatunk; kétségeskedünk, de nem esünk kétségbe; üldöztetünk, de el nem hagyatunk; tiportatunk, de el nem veszünk. Mindenkor testünkben horctozzuk az Úr Jézus halálát, hogya Jézusnak élete is látható legyen a mi testünkben" (2Kor 4,7-10). Elszakadt hát az ezüst kötél, megromlott az aranypalackocska és a veder eltörött
a forrásnál. A csodált, a hódolt, az áldott cserépedény, Mezei Mária testvérünk teste. Most érezzük át igazán,. koporsója mellett, mekkora kincs volt őbenne. Áldott, szerető, hivő szív, megváltott és átadott élet. Küzdelmes élet, az imént olvasott igeversek értelmében is. Színésznő, hivátásának művésze volt; az élete a színház, a teátrum. Bibliánk is ismeri ezt a szót. Az Úr Jézus követei, az apostolok sorsa az, hogya világ előtt mintegy látványosság - teátron - legyen az életük. Az övé is az volt, látványosság, teátron. Vajon mi volt a titka alakításainak, s ezek között legnagyobb alakításának, hogy "a Jézus éktc látható lett az ő testében?" Megpróbálok feleletet adni e nagy kérdésre. Mesterétől az Úr Jézus Krisztustól tanulta az alázatot. De sokszor volt fent és de sokszor lent. Ünnepelt művészként a bársonyfüggöny előtt és szegény énekesként matróz-kocsmában. Nagy dolog, ha valaki tud fent is, meg lent is élni, de egészen más és mélységesen több az, amikor valaki meg tudja alázni magát Isten előtt és alázatosan forgolódik embertestvérei között. Aki magát megalázza, azt felmagasztalja az Úr, abban megdicsőíti magát az Úr. Mezei Mária testvérünk dicsősége Jézus Krisztus, aki alázatos életében láthatóvá tette magát. Teátron volt mindnyájunk számára, hiszen Krisztus a hű Megváltó, hűségre tanította és a hűséget tette Szentlelke ízes gyümölcsévé oltárra tett életének. Mezei Mária is hűséges maradt egész életében felismert küldetéséhez. Amit oly sokszor hangoztatott, nyilatkozatban, rádióriportokban, előadóesteken, pódiumokon: szeretetre és boldogságra tanítani az embert, a testvért, a felebarátot, a művészet eszközeivel. Hűséges maradt nagy látomásához, a megszenteIt színházhoz. Hűséges maradt a szerzők gondolataihoz, a rendezők utasításaihoz és mindenekfelett hűséges maradt Küldőjéhez, az Úrhoz. Csodálatos sikerei voltak. Éltette őt a közönség szeretete, a szűnni nem akaró taps, de ezerszer inkább boldogítja őt az élet koronája, melyet azoknak ígért az Úr, akik hűségesek maradnak hozzá mindhalálig. I Csodálatos volt alakításaiban azonosuló képessége. A megformált szerepet ő nem eljátszotta, hanem odaélte nézői elé a nagy teátrum ban. De sokszor azt hittük, nézve, hallgatva őt, hogy beleszakad a szíve. Az orvosi vélemény szerint még nem kellett volna meghalnia, hiszen szívét megerősítették, állapotát kedvező fordulattal jobbá tették. Ő azonban azt mondotta, hogyakórházból ő már nem megy haza, és ha beviszik őt oda, ott fog meghalni. És meghalt. Ezt a szerepet is, bármennyire fájdalmasés gyötrelmes is számunkra, "átélte". Áldjuk Istent, hogy érző szíve, áldott tehetsége az Úr Jézus gondolataival, szándékaival, személyévei is, céljaival is azonosulni tudott. Mi most itt még csak tükör által, mintegy homályosan látva értjük azt, amit Krisztus már a mennyekben is átél ve tapasztal: "Én az én Atyámban vagyok és ti énbennem, és én tibennetek" (Ján 14,20). Hogy ne lenne Jézus élete látható a mi testünkben, ha él bennünk a Krisztus! Látványosság lett ő a világnak e legnagyobb alakításában, amelyben nem ő alakított, hanem őt alakította az élet Ura, az áldozatulodaszentelt, onmagát megtagadó engedelmes életben. Minden szerep megformálásának föltétele az önmegtagadás. Krisztus az őt követőknek életszabályként adja a parancsot: aki követni akar engem, tagadja meg magát és vegye föl az én keresztemet mindennap. Emberi természetünk, testiségünk, ó embérünk napról-napra az önmegtagadás feladata elé állít bennünket is, és állította Mezei Máriát is. Önmegtagadás és áldozat; ezek a mi életünk ékességei.
Látványosság ez. Mikor Krisztust a görögök látni akarták, azt üzente nekik, nézzék meg a gabonaszemet, amely ha elvetve el nem hal, egymaga marad, ha elhal sok gyümölcsöt terem. Mezei Mária előtt sokszor le s fel ment a színpad hatalmas bársonyfüggönye. Mit érne azonban mindez, ha az első nagypénteken nem hasadt volna ketté, tetejétől az aljáig a szentek szentjének kárpitja, hogy hírül adja a világnak, jeladással is azt, amit megváltó Urunk a kereszten így kiáltott bele az éjszakába: "Elvégeztetett!" Nyitva az út, az üdvösségre. A le s fels?álló függöny boldogította és jutalmazta -, a meghasadt kárpit üdvösségébe vezette. Áldott a mi Urunk örökkön-örökké. Ámen.
A Nemzeti Színház Társulata és a Magyar Színházművészeti Szövetség nevében búcsúzunk tőled Mezei Mária, aki minden percedben a művészet alázatos szolgálatának, az ember szeretetének és az egyetemes Élet kozmikus fényének ihletésében éltél, és égtél el. Színészi hivatásod ról magad így vallasz: "A színész munkája furcsa harc. Megérint egy álomból és valóságból- élményből és tanulmányból összeszőtt lény: a szerep -, mert bennem akar életre kelni. Míg átadom neki agyamat, idegeimet, vérem lüktetését, szívem dobbanását - addig harcolunk. Ha győz és elfoglal teljesen, én kívül rekedek, s mint szobrász figyelem az alakot, tudatom vésőjével faragva, csiszolva az élő anyagot: önmagamat - míg megszületik egy ember élő tükörképe: a színpadi igazság. - Hiszek ebben az igazságban, hiszem, hogy érdemes érte élnem, mert hiszem, hogy minden igaz színpadi szóval előre visszük a világot acél: az emberi boldogság felé." Csodálatosan nagy ívelésű pályáját Miskolcon kezdte. A kezdés hihetetlenül változatos szerepekkel teli éveket jelentett. A fiatal színésznő Miskolcon egyik nap primadonna, másik nap szubrett, majd komika, anya és naiva volt, és a sok és sokrétű szerepben félragyogtatta egyénisége és beleélő alakító tehetsége egész gazdagságát. Néhány évi vidéki munkásság után, 1935-ben Budapestre hívták. S egyszerre ünnepelt sztár lett. Vonzó egyénisége, lélekből fakadó humora, nagyszerű szerepformálásai az akkori idők egyik legünnepeltebb színésznőjévé tették. 1944-ben a csúcsokat elért pályáját önkéntes száműzetésre cserélte. A német csapatok bevonulásakor felbontotta szerződését, s a hegyekbe menekült, hogy megőrizhesse humanitása értékeit és segíthesse embertársait. Élete e válságos szakaszára így emlékezik: "Aztán eljött az az idő; amikor a gyűlölet elborította az életet. Elhallgatott a zene, bennem is, és kialudt a fény. Betegen az iszonyattói és a tehetetlenségtől hátat fordítottam a színháznak és az országnak ... 1944. áprilisában felhúzódtam a Tátrába ... és egy szanatóriumi ágyon a megszabadító Csodára vártam ... és ... én nem vártam hiába, én megkaptam a Csodát: hitet kaptam, mert életben maradtam! Hitet az emberben lakó Szeretetben!" A felszabadulás után ezt a hitet és szeretetet kívánta továbbadni, de rögös lit vezetett a cél eléréséhez. Ezt is vállalta: kabarékban, esti szórakozó helyeken, esztrád-
műsorokon lépett fel; és kiderült, hogy sanzonéneklés ben nagyszerű, a versmondásban pedig a poézis papnője. Tudott a földön járni, tudott szárnyalni, tudott a mélyre szállni és a magasba emelkedni. A legnagyobb művészek ihletése csodálatos összhangban lüktetett végig e küzdelmes, fáradságos, sok csalódással telitűzdelt korszakán. Sokszor bánt vele kemény kézzel a Sors, de akár benne állt a küzdelemben, akár fenn ragyogott a csúcson, mindig tudott önmaga lenni, az a Mezei Mária, aki nemcsak a közönség szemében, de színésztársai előtt is sajátosan szép, kivételesen egyedülálló fogalommá vált. S elkövetkezett az újjászületés nagyszerű korszaka. A Madách majd a Petőfi és Thália s végül a Nemzeti Színház tagjaként a világirodalom leghíresebb nőalakjainak remekbe szabott megformálásával gazdagította az egész magyar színházi kultúrát és a nézőket. Úgyszólván évről-évre új távlatok nyíltak előtte, új feladatok, új küzdelmek, új arányok és ezeknek folyton felfelé ívelő dimenziójában emelkedett ő is emberi mivoltában és művészi teljesítményében. Szerepformálásaiban egyszerre érvényesült : műveltsége, fölényes mesterségbeli tudása és magával sodró érzelemvilágával, született nagy tehetségével, ösztönös és tudatos alakító erejével felépített szerepei örökké emlékezetesek. Csehov: Három nűvérének Másája, Moliére: Tudós nőkjének Filaminty-je, Wilder: Hosszú útjának Sabinája, Diderot: Apácájának Mater Katalinja; Aiszkhülosz: Oreszteiá"jának Klütainésztrája, Williams: Az ifjúság édes madarának Alexandra del Lagó-ja és az utolsó nagy szerep, Schiller: Stuart Máriájának Erzsébet királynője, mind az ő emlékétőrzik. A lélek erős, de a test gyenge. Pusztító betegsége elszólítja a színpadról, s az életet jelentő oxigén egyre fogyott körülötte. Távozása előtti éveit majdnem teljes visszavonultságban töltötte. De e visszavonultságot nem bénította meg az inaktivitás kényszerűsége; átlengte a léleknek oly nehezen és oly kevesek által elért csendje, mert e hétköznapok ködös szürkeségében éppen úgy tudta érezni a transzcendens világ közelségét, benső békét adó fényét, mint az ünnepnapok külső ragyogásában. Ez a pozitív hite Istenben, belekapaszkodás a egy magasabb Hatalom szférájába, adta meg neki az erőt és vígaszt élete utolsó napjáig. Ahogy előzőleg, úgy ezekben az években is mellette állt férje hűsége, gyengédsége, féltése és szeretete, aki nem csak férj volt, hanem élete megértő társa, aki szerényen a háttérben követte és kísérte - mindig és mindenben; és az átlagon messze felülemelkedő jellemének erejével védte és annyira széppé tette életét, amennyire egy férfilélek mélyében élő szeretet erre képes. Mindnyájunk nagy örömére még jutott ereje élete és pályája emlékeit virágcsokorba gyűjtő könyve megírására. Betegségtől kifáradt és meggyötört teste pihenni vágyott. A múlandóságból kilépett a halhatatlanság útjára, de lelke és lénye sok csillogó csodája tovább él bennünk. Kozmikus ihletésű szavait halljuk: "Igen, én hoztam valamit a hegyekből ... hazahoztam a hitemet, mint egy.nagy, jószagú, meleg keny~ret, most szeretném, úgy, de úgy szeretném széjjelosztani. A hitemet, hogy érdemes/élni, de érdemes meghalni is, mert csodálatos törvények igazítják mindnyájunk lépéseit, s a halál nem pont az életünk mondatának végén, legfeljebb pontosvessző, ami után újabb mondat következik .... És elhoztam a-legnagyobb törvényt, a törvények királyát, amiben minden benne van, ami mindent betölt és mindent éltet, ami mindennek a megoldása, célja és értelme - elhoztam a Szeretetet. Itt lakik bennem, benned,
mindnyájunkban. A füvekben és a fákban, a virágok illatában és a kutyák szemében, a kavicsokbaI1 és a hegyekben, a csillagokban és a méhekben, a búzádra hulló esőben és a gyermekedre hulló könnyben, az igazi dalban, az igazi csókban, mindenben, ami van, amit látsz és amit csak sejtesz, mindenben a szeretet él - mert a szeretet az Isten." Ezekben, a természet-misztika magasságaiban szárnyaló szavaidban hitednek, emelkedett emberi, etikai magatartás od nak zengő visszhangja vibrál. És most búcsúzunk Tőled Mezei Mária! Búcsúzunk a testedtől; de a néma és hangtalan Halál törvényének és a test távozás ának emberi sötétjében Lelked és Lényed közénk hintett mélytüzű drágakövei örökké melegíteni és világítani fognak mindannyiunknak. .
Kezembe nyitott könyvet- gazdagot, Fejembe - sziporkázó gondolatot, Szemembe fényt, Arcomra mosolyt· és karjaimba akaratot. Szárnyat - repülni mélység felett, merészeIni - félelem helyett. Ragyogó ruhát táskát - cipelni furulyát - együtt ciripelni és tollat -kéket, sár gát, zöldet tele írni a poros földet. Adtál kocsit hordani terhetfeltölteni a kiásott vermet. Szimatot - hogy forrásra leljek· a szélnél gyorsabban meneteljek. Adtál csókot - hogy én is adjak, Fészket, hogy abba maradjak. Öt kenyeret - két kicsi hallal hogy villámoljak a zivatarral Hogy fény legyek - így adtál erőt, kedvet - az egeket verőt Adtál. . . adtál. . . ó adtál sokat hogy én tegyek gazdaggá inásokat!
