szolgálat során felmerülő problémák kezelése pedig a zsidóknak a nemzsidó társadalomba való integrálódásához (de nem feltétlenül asszimilációjához)

1

BEVEZETÉS Keresztények, keresztény szabadságharcosok hozták az első hírt a Kazinczy utcai kis zsidó kölykökről, magasztalván bátorságukat és leleményességüket. Akkor ez csodálatosnak tűnt szememben; mióta itt élek Izraelben: a legtermészetesebb valami! Egyszerűen nem igaz, hogy a zsidó nem jó katona, nem jó harcos! Dénes Béla 1956-ról

Manapság a szűnni nem akaró arab-izraeli konfliktusok híreit figyelve talán nehezen hihető, de – noha az Ószövetség történetei és Josephus Flavius művei is ismertek voltak – az európai köztudatban katonaság és zsidóság fogalmi halmazának évszázadokon keresztül – egészen a XVIII. század végéig - nem volt közös metszete. Zsidó katonát II. József uralomra jutásáig a Habsburg Birodalomban sem találunk, de zsidók a hadi szervezet minden szintjével és különösen azok tagjaival már azt megelőzően is gyakran érintkezésbe kerültek. Ismerve az európai zsidóság szomorú fejezetekben bővelkedő történetét, tudjuk, hogy ez a kapcsolat sokszor passzív, elszenvedő volt, vagy csak a közvetett hatások tűrésére korlátozódott, ami így a zsidó történelem köztörténeti részéhez tartozik. Ebben az értekezésben a hadsereg és zsidóság közvetlen és aktív kapcsolatáról esik szó, zsidó katonákról, amit és akiket elsősorban a magyar hadtörténelem foglal magába. Mindazonáltal számos kivételt is kellett tennem, hiszen a felvilágosodás kora előtt katonák ugyan nem lehettek, de a fegyverekkel, a katonasággal gyakran kerültek aktív, közvetlen kapcsolatba mint fegyverkereskedők, hadiszállítók, mindennaposak voltak a katonákkal fenntartott társadalmi érintkezések (pl. kölcsönök), háborús szükséghelyzet esetén pedig természetesen igénybe vették nem fegyveres (kisegítő) szolgálataikat. A sorsközösség okán – amíg a Habsburg Birodalom egzisztált – figyelemmel voltam a birodalom osztrák felére is. A terjedelem és a kronológia nincs és nem is lehet összhangban: a dolgozat zömét az 1848/49-től a XX. század közepéig tartó 100 év adja. A különböző fejezeteket tekintve nemcsak időrendileg, hanem tematikailag is igyekeztem körbejárni a témát: a zsidók katonai szolgálatának okai, a zsidók hozzáállása a katonai szolgálathoz (a megváltás lehetősége), kóser étkezés és szolgálat szombaton, eloszlásuk a különböző fegyvernemek között, zsidó tisztek és tábornokok, áttértek, házasság, tartalékos tisztek, katonai hivatalnokok és orvosok, tábori rabbik. A katonai szolgálat teljesítése szoros és kölcsönös kapcsolatban volt a polgári jogok elnyerésével, a kettő kölcsönösen feltételezte egymást. A

2

szolgálat során felmerülő problémák kezelése pedig a zsidóknak a nemzsidó társadalomba való integrálódásához (de nem feltétlenül asszimilációjához) adott megoldási kulcsokat. A hazai zsidóság emancipációjának hosszadalmas, bonyolult és néha ellentmondásos folyamatát modellezni lehet a katonai szolgálat bevezetésének és kezdeti nehézségeinek bemutatásával. Ahogy a bécsi Udvari Haditanácsban – többnyire praktikus okokból kifolyólag - számos ellenzője volt a zsidók katonai szolgálatának, úgy az ortodox keleti zsidók is erőteljesen sérelmezték bevezetését: elsősorban attól tartottak, hogy a kötelező katonai szolgálat teljesítése a közösségből való végleges kiszakadással egyenlő, ami létében fenyegeti az adott zsidó társadalmat. A felvilágosultabb, elsősorban nyugati és városi zsidóság viszont üdvözölte, a polgári egyenlőség felé tett komoly lépésként értékelte, az egyén és a közösség számára megadandó további szabadságjogok forrását látta a kötelező katonai szolgálatban. A tudományos probléma megfogalmazása: A magyar hadtudományi/hadtörténelmi kutatások egy eddig kevés figyelmet kapott és ezért kevéssé feltárt területe a zsidók katonai szolgálata, tágabban értelmezve a zsidóság és a hadsereg több évszázadra visszanyúló kapcsolatrendszere, integrálódásuk folyamata a nemzeti haderőbe. A két társadalmi alrendszer történelmi korokon átívelő – sokszor ambivalens - viszonyát számos tisztázandó félreértés és előítélet „színezte”, melyek a társadalmi környezet által determináltak voltak. A kutatás célkitűzései: Szándékom a magyarországi zsidóságnak a nemzeti haderőbe történő integrációs folyamatának bemutatása, elemzése, összefoglaló szintézisének megalkotása. Ezen belül két fő kutatási célt tűztem ki: 1, Az integráció megvalósulásának milyen fő korszakai különböztethetők meg, milyen történelmi korokon átívelő tendenciák, analógiák, párhuzamok figyelhetők meg a beilleszkedés során? 2, Az állampolgári jogok, a hadkötelezettség és a társadalmi integráció milyen kapcsolatban volt egymással, és ezek összefüggései hogyan alakultak az évszázadok folyamán? Kutatási módszerek: Elsősorban a vonatkozó könyvészeti (feldolgozások), másodsorban a levéltári anyag (forrásközlések) felhasználása, a megfelelő forráskritika elvégzése, a szakirodalom kompilációja, a fellelhető statisztikai adatok számbavétele, az analógiák komparatív elemzése.

3

Historiográfia: A témáról átfogó monográfia nem jelent meg1, csak számos kitűnő résztanulmány, amelyekre a különböző fejezetek lábjegyzeteiben hivatkozom. Zsidó katona alatt - ha nem is mindig következetesen és kizárólagosan – zsidó vallású harcost értek, az esetek zömében ugyanis a forrásokban (pl. a személyi anyagokban) nem lehet nyomon követni egy kikeresztelkedett tiszt zsidó őseit. Az ókori fejezet megírásánál haszonnal forgattam Scheiber Sándor angol nyelvű kiadványát a magyarországi zsidó feliratokról, Lőrincz Barnabás Bécsben megjelent német szövegkiadását, illetve néhány angol, német és magyar nyelven megírt szakcikket, de egyik sem kifejezetten hadsereg és zsidóság kapcsolatáról szólt. A közép-, törökés koraújkori részben a legnagyobb segítséget a Magyar-Zsidó Oklevéltár 18 kötete jelentette. Katonák ekkor nem lehettek, de a - leginkább latin és német nyelvű – oklevelekben számtalan adatot találtam a hadseregre és annak tagjaira, illetve fegyverekre vonatkozóan. Terjedelmi okokból ennek csak egy részét közlöm. A publikációk közül Zolnay László és Kubinyi András cikkeiből merítettem hasznos információkat. A katonai szolgálat bevezetésének korából erősen támaszkodtam Erwin A. Schmidl angol és német nyelven Eisenstadtban megjelent kitűnő monográfiájára a zsidó katonákról a birodalomban. Érthető okokból azonban – magyarul nem tud – a német forrásokra koncentrál, és ebből a szemszögből láttatja a kérdést. Sokat foglalkozott a témával Michael K. Silber is, akinek kutatásait jól foglalja össze magyar nyelvű tanulmánya a Múlt és Jövő 2005/4-es számában. Ami 1848/49 zsidóságát illeti, Bernstein főrabbi alapvető – de bő száz éve írt, forráskritikával kezelendő - művén kívül itt Bona Gábor és Zakar Péter cikkeit emelem ki (zsidó tisztek, illetve tábori rabbik a forradalom és szabadságharc idején). A dualista monarchia korszakából a hadsereggel kiemelten foglalkozott Hajdu Tibor és Deák István (azonban mindketten elsősorban a tisztikarral), illetve támaszkodtam Schmidl monográfiájára is. Külön szeretném megemlíteni Büchler Sándor nevét, aki tudomásom szerint a zsidó történészek közül egyedül érdeklődött behatóan a zsidó katonák iránt. Tucatnyi cikket publikált ebben a témakörben (több korszakot átfogóan), érdemes lenne összegyűjteni és jegyzetekkel ellátva újból kiadni őket. Amennyiben csak a XX. századra tekintünk, úgy a hadsereg és zsidóság fogalmai hallatán szinte kizárólag a munkaszolgálat jut eszünkbe, amelyet katonai keretek között csak Magyarországon szerveztek meg. 1

Dr. Singer Ödön főrabbi kis füzetkéje címével ellentétben inkább a zsidók rövid magyarországi története és egyéni visszaemlékezés. Vö: Dr. Singer Ödön: Zsidó katonák a hadseregben, Magyar Honvédség Oktatási és Kulturális Anyagellátó Központ, 1995

4

Történelmi léptékkel mérve időben igen közel van, borzalmai néhány idős emberben még elevenen élnek. Ezek után talán meglepő, de mivel ennek a témának óriási a szakirodalma és forrásanyaga (legalábbis ami a visszaemlékezéseket illeti, a legtöbb munkaszolgálatos századnak ugyanis alig maradt fenn iratanyaga, az is igaz viszont, hogy a dolgok természetéből fakadóan sok minden nem is került írásban rögzítésre) jómagam itt és most e témakörben mély elemzést és kutatást nem végeztem, már csak terjedelmi okok miatt sem. Nem tudtam foglalkozni sem a fegyveres zsidó ellenállással,2 sem a katonai személyek által történt zsidómentésekkel3. Továbbá nem jut elég szó a kivételezett, mentesített, kivételes elbánásban részesített zsidók sorsára. Természetesen a felsoroltak mind önálló PhD dolgozatot érdemelnének. Mégis, a munkaszolgálat fontosságát és a szakirodalom nagyságát jelzi, hogy (természetesen a Horthy-korszak egészét is ideértve) ez a legterjedelmesebb fejezet. A hatalmas irodalomból csak néhányat sorolok fel: a Hetés Tibor és Morva Tamásné által szerkesztett Horthy-kori katonai iratanyagok, a munkaszolgálat dokumentumait összegyűjtő két vaskos kötet Karsai Elek szerkesztésében, a feldolgozások közül pedig említést érdemelnek Szita Szabolcs, Randolph L. Braham, Szakály Sándor, Vargyai Gyula, Gazsi József, Szabó Péter, Bonhardt Attila és Stark Tamás művei. Az 1945 utáni korszakhoz Varga József, Singer Ödön főrabbi, Szabó János és Litván György műveit tudtam a legnagyobb haszonnal forgatni. Motiváció: Témaválasztásomat bizonyára előnyösen befolyásolta az a hatalmas és átfogó munka, amelyet munkahelyem, a HM Hadtörténeti Intézet és Múzeum végez ebben a témában immár hosszú évek óta. A spektrum igen széles: konferenciák, emlékülések (pl. bori munkaszolgálat, az 1944-es esztendő zsidóüldözései), emléktábla avatások és koszorúzások (pl. vitéz lófő nagybaczoni Nagy Vilmos vezérezredes, honvédelmi miniszter emlékére), kegyeleti emlékhelyek létesítése (pl. az oroszországi Rudkino melletti II. Magyar Központi Katonai Temető munkaszolgálatos parcellája, illetve az ukrajnai Dorosicsiben meggyilkolt zsidó munkaszolgálatosok emléktemetője) és végül, de nem utolsó sorban együttműködés több területen is az izraeli Yad Vashem intézettel. Kétségtelen, hogy a témában való elmélyedés közben még ma is sokszor érzékeny területre téved a kutató, fokozottan így volt ez régen. Csak egy példa: a harmincas évek 2

E témakörhöz lásd pl. Asher Cohen: A haluc ellenállás Magyarországon 1942-1944, Budapest, 2002; Ávihu Ronén: Harc az életért. Cionista ellenállás Budapesten – 1944, Budapest, 1998; Novák Attila: Ellenállás vagy önmentés? Adalékok az 1944-es magyarországi cionista ellenállás problémájához in: Századok, 2007/1 3 Lásd mindenekelőtt Szita Szabolcs műveit pl. (szerk.) Szita Szabolocs: Magyarország 1944. Üldöztetés – embermentés, Budapest, 1994

5

végén, a jogfosztó rendeletek megjelenésekor sokan és sokszor hivatkoztak az 1848/49-es forradalom és szabadságharc 20.000 főt kitevő zsidó katonáira és az I. világháború izraelita harcosaira4. Ez feltűnt a minisztérium vezetőinek is, és utasították a Hadtörténelmi Levéltárat, hogy végezzen kutatásokat a zsidóság 1848/49-es, illetve I. világháborús szereplését illetően. A Levéltár széleskörű vizsgálatot indított, a 20.000-es számot alaptalan teóriának minősítve végül is ezt a megjegyzést tette: „Tagadhatatlan, hogy voltak (de csak kevés számban!) igazán derék és hazafias áldozatot is felmutatni tudó zsidó harcosai, szereplői is a szabadságharcnak, de az egykorú, hiteles és eredeti 48-as hadmiveleti forrásanyag…mindenkit meggyőzhetnek (sic!) arról, hogy a zsidóság lelkileg épenséggel (sic!) nem olvadt bele a szabadságharcba, odaadó részvételük és az általuk hozott áldozatok éppenséggel nem voltak…jelentősek…”.5 „Zsidó katonák világháborús szereplése” címmel Mátray Sándor százados pedig már egy egész tanulmányt terjesztett fel, amelynek végkövetkeztetése így hangzott: „1, A zsidóság csak félannyi véráldozatot hozott, mint amennyire őt népességi arányszáma kötelezte. 2, Kisebb háborús igénybevétele folytán a zsidóság természetes szaporodása a keresztényekkel szemben kb. kétszeresére emelkedett. A zsidóság fenti, a keresztény népesség hátrányára történő nyereségét a következőkre tehetjük: az elmaradt zsidó hősi halottak száma kb. 5.000 fő, a zsidóság túlszaporodása a háborús évek alatt kb. 18.000 fő, összesen: kb. 23.000 lélek.”6 Jellemző továbbá az is, hogy az első világháború zsidó katonáinak áldozatát, illetve a haza cserbenhagyását ezen katonák által (tőrdöfés) mind a zsidóság, mind a zsidókat támadó szélsőjobb felhozta a maga érvrendszerében. A várható tudományos eredmények: A magyarországi zsidóságnak (egy adott kisebbségnek) a nemzeti haderőbe történő integrációs folyamatának elemző bemutatása. A szintézis lehetőséget ad további modellezésre, a nagyléptékű tendenciák, analógiák, párhuzamok megfigyelésére. Láthatóvá válnak a hadkötelezettség bevezetésének társadalmi következményei, és azok összefüggései az állampolgári jogkiterjesztések/jogszűkítések függvényében.

4

Pl. (szerk.) Vida Márton: Ítéljetek! Néhány kiragadott lap a magyar-zsidó életközösség könyvéből, Budapest, 1939, de ekkoriban jelent meg a Hadviselt magyar zsidók aranyalbuma is, amelyről egy szélsőjobboldali parlamenti képviselő úgy nyilatkozott, hogy „nem ismert rá benne a világháborúra”. 5 Hadtörténelmi Levéltár (A továbbiakban: HL) Tanulmány Gyűjtemény I. 2736. 8. 6 Uo.

6

ELŐZMÉNYEK A K Á R P Á T-M E D E N C É B E N Bizonyára sokak előtt ismert, hogy zsidók - a hódító Rómát követve jóval előbb léptek a Kárpát-medence területére, mint Árpád honfoglaló hadai7. Országunk egy része ugyanis, amely Pannonia néven Vespasianus császár uralma (Kr. u. 69-79) idején lett önálló tartomány, több száz éven keresztül volt a birodalom provinciája, zsidók pedig – nem utolsó sorban katonaként – hamarosan e távoli határterület különböző településein is felbukkantak. Talán nem annyira köztudott ellenben, hogy hazánk földjéről már ezt jócskán megelőzve jártak katonák a Szentföldön8, pl. az ala Phrygum valószínűleg Kr. u. 66-ban, a zsidó háború kitörésekor került keletre, és később is Szíriában állomásozott9. Előfordult, hogy a keletre vezényelt, majd Pannóniába visszatért csapatokba helybelieket soroztak10, és az is, hogy Szíriából vezényeltek alakulatokat Pannóniába11. A Bar Kochba-felkelés (Kr. u. 132-135) leverésére útba indított pannóniai csapatok (legio I adiutrix, legio II adiutrix, legio XIIII gemina vexillatiói12) hadjáratának több, a zsidósághoz fűződő tárgyi emléke is előkerült mind Magyarországon, mind Izraelben.13 A legio II adiutrix katonái között is voltak helyben toborzott (besorozott) harcosok, pl. a jeruzsálemi (Kr. u. 135-től Aelia Capitolina, ahol ezután zsidók hosszú ideig le sem telepedhettek) illetőségű Aelius Silvanus, akit a Sors és parancsnokai Aquincumba vezényeltek14. Elvileg talán e katonák (továbbá szolgáik, illetve rabszolgáik) között is lehettek zsidók, de erre semmilyen bizonyíték sincs. Az ókorban évszázadokon keresztül jó harcosok hírében álló zsidó katonák mindennaposak voltak még a hellenisztikus államok hadseregeiben15 is. A római haderő esetében azonban már más a helyzet: 7

Az ókori Pannóniában egykor élt zsidók emlékeit Scheiber Sándor gyűjtötte össze és adta közre: Magyarországi zsidó feliratok a III. századtól 1686-ig, Budapest, 1960. Ez a mű bővített formában megjelent angolul is: Jewish Inscriptions in Hungary from the 3rd Century to 1686, Budapest-Leiden, 1983. A továbbiakban ez utóbbi kiadásra hivatkozom (Scheiber, 1983). 8 Kr. e. 63-ban Pompeius az egész területet meghódította, amely váltózó közjogi formákban és nevek alatt évszázadokon keresztül Róma birtoka maradt. 9 (szerk.) Mócsy András, Fitz Jenő és Lőrincz Barnabás: Pannonia régészeti kézikönyve, Budapest, 1990, 76. old. (A továbbiakban: Pannonia) 10 Pannonia, 71., 112. és 238. old. 11 Pannonia, passim 12 Pannonia, 84. old. 13 Scheiber, 1983, 63-68. old. 14 Scheiber, 1983, 67. old. 15 Applebaum, S.: Jews and Service in the Roman Army, Tel-Aviv, Roman Frontier Studies, 1967, 181. old. (A továbbiakban: Applebaum)

7

nem is annyira a zsidó készség hiányzott, hanem a rómaiak diktálta feltételek voltak elfogadhatatlanok. A Ptolemaiosok vagy a Seleukidák hadseregében a zsidók kultikus szükségleteinek kielégítése elé senki sem gördített akadályt, és ebben a vonatkozásban nem is kívántak tőlük többet. A római hadsereg ideálja ellenben az egység volt, és egységes kultuszokat (pl. a római istenségek számára bemutatott áldozatok, az istenített császárokról való megemlékezés) is megkövetelt katonáitól azok saját szokásos lelki kívánalmain felül (amelyek gyakorlása elé egyébként nem gördített akadályt). Ez az egyistenhívő zsidóság számára elfogadhatatlan volt (igen figyelemreméltó ellenben, hogy az összes ismert emlék, melyeket pannóniai zsidó katonákkal kapcsolatba hozhatunk, mind abból a korból, a Kr. u. 3. századból való, amikor az uralkodó császárok istenítése a tetőfokára hágott). Mindazonáltal a római hatóságok is vonakodtak a forrongó tartomány zsidó lakosainak összeírásától és katonai szolgálatteljesítésétől; a háborúkkal telített római történelemben bizony előfordult (Pannónia meghódításával kapcsolatban is16), hogy római kiképzésben részesült bennszülött katonákat találunk az Örök Város hatalma ellen lázadó erők soraiban. Mindezek ellenére már jóval időszámításunk előtt hallunk római fennhatóság alatt álló zsidó lovas íjászokról17. Voltak önként ajánlkozók is (pl. Hadrianus alatt számos renegát zsidó lett római katonává18), a hadseregbe erőszakkal besorozott zsidó katonák pedig a szolgálatot vagy vállalták, vagy kivégezték őket (az előbbi esetben hitsorsosaik szemében váltak „halottá”). A feltételek megváltozására gondolhatunk viszont abból, hogy keresztény források szerint zsidók gyakran előfordultak a késő római haderőben.19 Valószínűleg sohasem fogjuk pontosan tudni, hogy az első zsidók mikor érkeztek Pannóniába, azt sem, katonák voltak-e vagy pedig a hadsereget kísérő kereskedők (esetleg rabszolgák). Mindenesetre a fennmaradt emlékek arra utalnak, hogy nagyobb tömegben a Kr. u. 2-4. század között számolhatunk velük a Kárpát-medencében; a feliratok alapján úgy gondoljuk, hogy Intercisában (és Mursában, sőt talán Brigetióban20 is) zsinagógájuk volt (ámbár az nem valószínű, hogy ezeket zsidó katonák látogatták volna21). Ami a zsidó harcosokat illeti, itteni nagyobb mérvű felbukkanásukat egy - az egész birodalmat megrázó háborúhoz, illetve egy ellencsászár keleti fellépéséhez köthetjük. Negyven 16

Pannonia, 33. és 112. old. Applebaum, 181-182. old. 18 Applebaum, 182. old. 19 Applebaum, 182. old. 20 Vö: Tóth István: Zsidó hitközségek a római Pannoniában in: Múlt és Jövő, 1995/4 (A továbbiakban: Tóth) 21 Radan, G.: Comments on the History of Jews in Pannonia, ActaArchHung, No 25 (1973), 275-276. old. (A továbbiakban: Radan) 17

8

évvel a Bar Kochba-felkelés leverését követően ugyanis Avidius Cassius lázadást robbantott ki Szíriában. Marcus Aureliust a hír a Kr. u. 167 óta tartó, és Pannóniában mind a katonaságtól, mind a civil lakosságtól súlyos véráldozatokat követelő nagy szarmata-markomann háború idején érte (a császár a hadműveleteket személyesen irányította). Kíséretében jelentős pannóniai csapatokkal keletre indult, ám mire Szíriába érkezett, a lázadást már elfojtották. Marcus Aurelius mindenesetre gondoskodott róla, hogy a gyanússá vált szíriai katonaság egy részét a Duna mellé helyezze át. A filozófus császárt döntésében több tényező befolyásolta: Pannónia minden tekintetben távoli és idegen volt a szíriaiak számára, ahol a limes védelme érdekében - a szarmata-markomann háborúban elvérzett csapatok pótlására - éppen kapóra jöttek a keleti katonák, a felügyeletet pedig a megbízható aquincumi légió gyakorolta felettük. Ráadásul a szírek fegyverzete és harcmodora hasonlított a Duna bal partján élő „barbár” - iráni eredetű lovas íjász - szarmatákéhoz, így eredményesebben tudták felvenni velük a harcot22. Egyéb csapatok mellett két ekkor szervezett cohorsot is (egy cohors milliaria 800 főt számlált, amihez cohors equitata esetében még 240 lovas katona járult) útnak indított Pannóniába. A két auxilia (már Kr. u. 176-tól23) az aquincumi légió két szárnyát biztosította északról és délről. Ulcisia Castrában (Szentendre) Antiochiában felállított24 szír íjász alakulat (cohors I milliaria Aurelia Antonina Surorum sagittariorum - a 2-3. század fordulóján az alakulatot újjászervezték lovas íjász ezreddé: cohors I milliaria nova Severiana Surorum sagittariorum equitata civium Romanorum)25, míg Intercisában (Dunaújváros) hemesai csapatok állomásoztak (cohors I Aurelia Antonina milliaria Hemesenorum sagittaria equitata civium Romanorum26 – ez az egység, mint neve is mutatja, részben lovasított volt). Noha lehettek a szírek között zsidó katonák északon is (csak a nemhéber név mögött nem ismerjük fel őket – érdekes módon viszont szír név is alig akad a szír cohors tagjainak fennmaradt emlékei között27, majdnem mind római), eddig csak Intercisából kerültek elő olyan feliratok, amelyek zsidó származásra utalhatnak. Az általános gyakorlattól eltérően (mikor is helyben soroztak) a speciális fegyverzet és harcmodor miatt ezeket a csapatokat részben később 22

Az íjászegységek jó részét egyébként a keleti provinciákból toborozták, például a szíriai Ituraeából; Intercisa első helyőrsége az ala I Augusta Ituraeorum volt. 23 Lőrincz, B.: Die römischen Hilfstruppen in Pannonien während der Prinzipatszeit, Wien, 2001, 35. és 42. old. (A továbbiakban: Lőrincz) 24 Póczy Klára: A zsidók Pannóniában, 14. old. in: (főszerk.) Gerő László: Magyarországi zsinagógák, Budapest, 1989 (A továbbiakban: Póczy) 25 Soproni Sándor: Szentendre a rómaiak korában, Szentendre, 1987, 19-21. old. (A továbbiakban: Soproni) 26 Pannonia, 79. old. 27 Soproni, 58. old.

9

is keletről töltötték fel, részben pedig a vicus militarisban felnőtt második generáció tagjai közül. De ez utóbbiakból sokan már Aquincumban szolgáltak a legio II adiutrix soraiban vagy pedig a helytartói hivatalban.28 Többé-kevésbé zárt közösséget alkothattak, feleséget is vagy keletről hoztak, vagy itteni szír családból nősültek29. A feliratok a szentendrei szír cohorsról Kr. u. 241-ben,30 a dunaújvárosiról Kr. u. 253-ban31 szólnak utoljára. Pannónia hódoltatását már eleve stratégiai fontossága miatt kezdték meg a rómaiak Augustus uralma idején, és a hadsereg szerepe a tartomány életében mindvégig nagyon jelentős maradt. Éppen ez az igen számottevő katonai erő juttatta Pannóniát egyes időszakokban - így a Kr. u. 2. század végén is - meghatározó szerephez a birodalomban. Kr. u. 193. április 9-én Carnuntumban Pannonia Superior helytartója, Septimius Severus öltötte magára a császári bíbor palástot, aki nem felejtette el, hogy trónját a hadseregnek köszönheti: mindenek előtt zsoldemeléssel, a ius matrimonium tilalmának32 feloldásával, de egyéb módon is igyekezett a katonaság életkörülményein javítani szerte a birodalomban.33 A pannóniai zsidósággal kapcsolatban két körülményt kell figyelembe venni: 1, A zsoldemeléssel hatalmas mennyiségű pénz (évente 8-10 millió denariussal több34) áramlott a Duna menti határsávba35, váratlan jólétet teremtve a tartományban (amit még a Kr. u. 202-ben óriási pompával megtartott császárlátogatás is elősegített). 2, A Severusok megkülönböztetett figyelme a Kelet iránt. Septimius Severus maga afrikai származású volt, felesége Iulia Domna szír (hemesai) főpap leánya36; a Severus császárok kifejezetten filoszemita politikát folytattak. E két meghatározó tény kiegészülve a Pax Romana Pannóniában különösen értékes évtizedeivel - a Kr. u. 2. század végén, 3. század elején nagy számú orientális népelemet (köztük zsidókat) vonzott Pannóniába, mivel az állandó perzsa (parthus) fenyegetettség az Imperium Romanum keleti határain időnként anarchikus állapotokat idézett elő. A viszonylagos jólétet és békésebb évtizedeket tekintve tehát nem csodálkozhatunk azon, hogy a minden eddigit 28

Utóbbi esetben a katonákat rendelkezési állományba helyezték. Fitz Jenő: Pannonok évszázada, Budapest, 1982, 32-33. old. (A továbbiakban: Fitz) 30 Soproni, 24. old. 31 Lőrincz, 101. old. 32 Azonban a segédcsapatok katonái – általában – nem rendelkeztek római polgárjoggal, melyet csak 25 évi szolgálat után kaptak meg. A Constitutio Antoniniana minden szabad polgár számára biztosította ezt Kr. u. 212ben, utána sokan felveszik Caracalla császár gentiliciumát, az Aureliust. Egyébként a nősülési tilalom csak az „egyszerű” katonákra vonatkozott, a tisztekre nem. 33 Fitz, 10. old. 34 Fitz, 12. old. 35 Traianus átszervezését követően a teljes haderő – légiók és auxiliák egyaránt – a Duna vonalán állomásozott. 36 Szíriában - a katonák hűségét biztosítandó - mater castrorum címmel is felruházták. 29

10

meghaladó mértékű császárkultusz előtt Pannóniában - civilek és katonák közt egyaránt - hatalmas távlatok nyíltak37. Az intercisai szír cohors a Kr. u. 202-es és 214-es (ekkor Caracalla tekintette meg a tartományt) látogatások alkalmával a császárok csaknem kétszeres életnagyságú szobrait állította fel, a posztamensek első lapján a cohors a császári felségeknek rótta le hódolatát38. A szentendrei szír cohors 230-ban két nagyméretű díszes emlékművet emelt – valószínűleg a tábor szentélyében – Alexander Severus császár és felesége Iulia Mamaea tiszteletére39. A császárok isteni természetének (numen) kinyilvánítása már-már az uralkodó nyílt istenítésével volt határos40. Az összetartást erősítő kultusz a hadseregben természetesen rendszeresen ismétlődő, kötelező gyakorlat volt. A szertartások igen nagy része a császári családhoz kötődött, de az istenített császárokról szintén megemlékeztek, valamint Caesarról és Germanicusról is. Valószínűleg az egész alakulat előtt került sor az eseményre, a szertartást állatáldozat kísérte, majd ezek húsának elfogyasztása következett41. A fellendülés (mely a birodalomban nem volt általános, s Pannóniában is „csak” néhány évtizedre korlátozódott) által idevonzott keletiek - elsősorban szírek, de minden bizonnyal zsidók is - a 3. század első felének gazdasági életében vezető szerephez jutottak a provincia néhány településén, pl. Brigetióban, ahol a legio I adiutrix állomásozott.42 A már említett intercisai zsinagóga és zsidó közösség meglétére a közismert, szép számú szakirodalommal rendelkező Cosmius-féle feliratból következtetünk Alexander Severus (Kr. u. 222-235) korából. Cosmius a felirat tanúsága szerint pr(aepositus) sta(tionis) és a(rchi)synag(ogus)43 volt. Az ő személyét az intercisai zsidó katonákkal hozza kapcsolatba Shimon Applebaum44. Egy Kr. u. 4. századi concordiai sírkőn ugyanis a következő feliratot találták: de num(ero) regi(orum) Emes(enorum) Judeoru(m)45. Applebaum a regi töredéket nem az addig általánosan elfogadott regius melléknévre, hanem a regio főnévre (regionis) egészítette ki, mivel a hemesai királyi házat már Domitianus uralkodása (Kr. u. 81-96) alatt detronizálták, és az első - egyébként mind a mai napig nem teljesen 37

A Severus-kori hadseregben megült ünnepeket és szertartásokat a Feriale Duranum nevű dokumentumból ismerjük; a Kr. u. 3. század harmadik évtizedéből származik, a cohors XX Palmyrenorum milliaria sagittariorum equitata naptára volt, melyet Dura-Europusban találtak meg. 38 Visy Zsolt: Intercisa. A római kori Dunaújváros, Corvina Kiadó, 1977, 28. old. 39 Soproni, 24. és 64. old. 40 Fitz, 36. old. 41 Goldsworthy, A: A római hadsereg története, Pécs, 2004, 90. és 108-110. old. (A továbbiakban: Goldsworthy) 42 Radan, 265. old., Tóth, 109. old., Pannonia, 42. old. 43 Ez Scheiber olvasata (Scheiber, 1983, 29. old.), más olvasatok is léteznek, lásd pl. Radan, 268. old. 44 Applebaum, 182-183. old. 45 A felirat szövegét Scheibertől idézem. (Scheiber, 1983, 26. old.)

11

tisztázott jelentéstartalmú46 - numerusok csak Hadrianus alatt tűntek fel. Felteszi a kérdést, hol is lehetett ez a regio? Az ő javaslata Intercisa, mivel feltételezi, hogy a hemesai katonák között zsidók is voltak (azt tudjuk, hogy a hemesaiak egy teljes zsidó egységet adtak a római hadseregnek). A zsidó veteránok az erőd körül telepedhettek le saját regiojukban, ahonnan a zsidó numerus sorait feltöltötték. A statio pedig – aminek Cosmius volt a vezetője – ennek a regionak volt a központja. A numerust később - egyéb numerival egyetemben - Concordiába vezényelték. Az ellentmondásos és sok szempontból tarthatatlan véleményt a szakirodalom nem osztja47, az azonban elképzelhető, hogy az intercisai szír íjászok között volt egy zsidó (lovas) egység is. Intercisaban hemesai szír csapatok állomásoztak, márpedig Hemesában (ma Homs, Szíria) a Második Templom kora óta éltek zsidók48, és bizonyosan létezett Intercisaban egy zsidó közösség. A concordiai sírkő is arra utal, hogy zsidók szolgáltak a hemesai csapatokban. Az intercisai cohors equitata olyan vegyes ezred volt, amelyben a gyalogosok mellett 240 fős lovasság szolgált – egy részük talán zsidó lovas íjász alakulat lehetett. A hemesai szír cohors általunk ismert 70 feliratából Scheiber professzor igazából csak három49 olyanra bukkant - mindhárom valószínűleg a Kr. u. 3. század első feléből-közepéről származik50-, amelyek zsidó katonákkal lehetnek kapcsolatban (általánosságban a Kr. u. 2-3. században kevés forrás szól a hadseregről, az irodalmi források szinte teljes mértékben hiányoznak51; a feliratok kapcsán viszont érdemes gondolni rá, hogy egy viszonylag egyszerűbb síremlék, oltárkő stb. felállítása is igen nagy összegbe került, kevesen engedhették meg maguknak – a fentebb említettekből következően érthető, miért ismerünk a Severus-érából mégis viszonylag többet, mint más korokból). Az első52 sírkő M. Aurelius Malchiasé, akit az aquincumi legio II adiutrixba soroztak, majd a helytartói hivatalban (officium consularis) is szolgált, de (valószínűleg szülőhelyén) Intercisában temettek el. Római polgár volt, katonai pályafutása a hemesai ezred signiferjeként ért véget. A signifer hordozta az egység jelvényét (signum), aki emellett adminisztratív 46

A numerus eredetileg irreguláris auxiliák neve volt, később lovasegységek viselték ezt a nevet. A forrásokban néha más alakulattípusokat is így hívnak, néha pedig idegen (foederati) egységekre alkalmazták. 47 Radan, 268-269. old. 48 Scheiber, 1983, 26. old. 49 További kutatásra érdemes szemita neveket lásd Solin, H.: Juden und Syren im Römischen Reich, ANRW II 29 (1983) 763-764. old. 50 Lőrincz, 254., 257. és 263. old. Scheiber magyar nyelvű könyvében mind a három emléket a Kr. u. 3. század elejére datált; művészettörténeti ellenvéleményekre reagálva az angol kiadásban mindhármat a Kr. u. 3. század második felére keltezte. 51 A különböző forrásokat lásd Goldsworthy, 8-17. old. 52 Scheiber, 1983, 33-35. old., a három nevet Scheiber olvasatában közlöm.

12

feladatokat is ellátott, a katonák pénzügyeivel foglalkozott. Malchias zsidó eredetét istenes héber neve jelzi. A latin felirat szövegét illetően Scheiber feloldása - amely a kutatás korábbi olvasatain53 alapult - téves54. Sajnos maga a felirat elpusztult, a Scheiber által közölt kép alapján pedig a szövegről (és benne a névolvasatról) valóban nehéz ítéletet mondani. A második55 az egyik legszebb - tehát igen drága - fennmaradt intercisai síremlék, melyet Germanius Valens állíttatott családjának. A díszes sztélén kagylószerű fülkében öt személy mellképe látható. Felirata szerint a férj a hemesai ezred állományába tartozott, itt felesége neve (Aurelia Baracha) mutatja azt, hogy zsidó volt. A harmadik56 egy kőkoporsó, melynek felirata tudatja, hogy M. Aurelius Sallumas - bibliai neve zsidó eredetre utal Hemesában született veterán 82 éves korában, még életében önmagának, anyjának és elhunyt feleségének készíttette a sírhelyet. Ő altiszti (tesserarius) rangban szolgált. A fentiek alapján látható, hogy a zsidó katonákhoz köthető emlékek mind névelemzésen alapulnak. Már maga Scheiber is utal rá a sírfeliratokhoz megadott irodalomban, hogy a nevek tekintetében más olvasatok is léteznek, amelyekből nem következik zsidó származás. Nincs egység a szakirodalomban azóta sem a kérdést illetően; Heikki Solin például mind a három fent említett nevet szírnek tartja57. Noha héber feliratos szövegre ezidáig nem bukkantak Pannóniában - a zsidó bevándorlók görögül beszéltek, a hadsereg nyelve a latin volt autentikusan igazolható zsidó feliratok mégis biztosan vannak (például ahol menórát találunk), de ezeken harcosokról nem esik szó. A Severus császárok filoszemita politikája ellenére a katonák zsidóságukat minden bizonnyal nem verték nagydobra, megpróbáltak - mai szóval asszimilálódni. A kutatás egyik legnagyobb problémája valójában éppen az, hogy igen nehéz őket (katonákat és civileket egyaránt) a forrásokban a szírektől különválasztani. Póczy Klára általános gondolatmenetét58 követve két körülményt kell hangsúlyoznunk az igen kevés, összességében alig tucatnyi ókori zsidó (ezen belül katonai) emlékkel kapcsolatban: 1, Abból, hogy a hadseregben szolgáló latin nevű családfő zsidó származására semmi nem utal, felesége neve azonban tipikusan zsidó, arra lehet következtetni, hogy a család hívő maradt, és rejtve gyakorolta hitét, esetleg arra, hogy egy nyugalmasabb korszakban reménykedve majd újra vállalják kifelé is 53

Vö. Lőrincz, 257. old. A helyes olvasatot - családfával - lásd Lőrincz 257. old., pályafutásához további adatok: 127., 130. és 140. old. 55 Scheiber, 1983, 37-39. old. 56 Scheiber, 1983, 39-42. old. 57 Solin, H.: Zu pannonischen Juden, ActaArchHung, No 41 (1989), 233. old. 58 Póczy, 16. old. 54

13

származásukat. 2, Kr. u. 313-t követően feléledt az ortodoxia is, teret adva az iconoclasmusnak, amelynek értelmében maguk az ortodox zsidók semmisítették meg renegátnak minősített hitsorsosaik mindennemű hagyatékát. A 3. század végi nagy barbár támadások felmorzsolták a szír alakulatokat, és valószínű, hogy a pannóniai római uralom bukását sem sok zsidó érhette meg a Kárpát-medencében; forrásaink legalábbis a 4. századot követően már nem szólnak róluk. Úgy tűnik, a 2-4. század volt az ókori zsidóság Pannóniai jelenlétének időszaka. A 3. században tetőző császárkultusz azonban - a fent már említett egyéb okok mellett - nem teszi lehetővé a késői kutatónak, hogy olyan arányban ismerkedhessen meg az itt állomásozó zsidó íjász alakulat katonáival, mint ahányan a valóságban élhettek itt egykoron.

14

HADSEREG ÉS ZSIDÓSÁG II. J ÓZ S E F E L Ő T T59 A Kárpát-medencébe érkező honfoglaló magyar törzsek letelepült zsidó lakosságot minden bizonnyal nem találtak itt, de a zsidó vallással már jóval a honfoglalás előtt találkoztak a Kazár Kaganátussal való érintkezés során. A kazár vezető réteg ugyanis gyakorlati politikai megfontolásból a zsidó hit mellett kötelezte el magát, a magyarság elődei pedig a IX. században (nem túl szoros) kazár fennhatóság alá kerültek. A honfoglalás menetében három kazár törzs, a kabarok is részt vettek elő-és utóvédként, de az nem valószínű, hogy e harcosok a zsidó vallást követték volna60. A kazár köznép megmaradt ősei hiténél, a kabar (pontosabban: kavar) törzsek pedig politikai okokból, a vezetőkkel való egyet nem értés okán (lázadás) csatlakoztak a magyarokhoz61. A Kárpát-medencében az első zsidók, akikkel a honfoglalók találkoztak, minden valószínűség szerint radanita átutazó kereskedők voltak, akik többek közt fegyverekkel (kardokkal) is üzleteltek62. A XI. századtól viszont már számolhatunk letelepedett zsidókkal is. Noha teljes jogazonosság nem állott fenn a keresztényekkel, eleinte még birtokszerzési képességük is volt. 1247-ben például Zsidóvárat (castrum Iudaeorum) említenek az oklevelek63. IV. Béla 1251-ben kiadott zsidóprivilégiuma meglehetős hűséggel követi Babenberg II. Frigyes osztrák herceg rendeletét. E dekrétumokban a zsidók és keresztények, illetve zsidók és zsidók egymás ellen (akár fegyverrel is) elkövetett cselekedeteiről esik szó. Ha keresztény egy zsidót megöl, akkor méltó büntetésben részesül, vagyona pedig a királyi kincstárra száll; ha zsidó zsidót megsebesít másfél márka büntetést fizet; ha egy meggyilkolt zsidó rokonai valakit alapos okkal gyanúsítanak, a kérdéses ügy párbaj által döntendő el64.

59

A honfoglalástól a II. József uralmáig terjedő közel 900 esztendő történetének megírásánál leginkább a Magyar-Zsidó Oklevéltár (továbbiakban: M-ZsO) köteteire támaszkodtam: I-XVIII., Budapest, 1903-1980, az Izraelita Magyar Irodalmi Társulat, később a Magyar Izraeliták Országos Képviseletének kiadása. 60 Erdélyi István: A magyar honfoglalás és előzményei, Kossuth Könyvkiadó, 1986, 33-37. old. 61 A kazár kérdéskörhöz lásd: Arthur Koestler: A tizenharmadik törzs, Kabala Kft., 1990, illetve e könyv bibliográfiáját és Schweitzer Gábor utószavát, továbbá Róna-Tas András: A kazár zsidóság – legenda és valóság, Szombat, 1990, 8., 23. old. 62 Vö Scheiber Sándor: A radaniták in: Haladás V., 1949, No 30. 63 Kubinyi András: A zsidóság története a középkori Magyarországon in: (főszerk.) Gerő László: Magyarországi zsinagógák, Budapest, 1989, 20. old. (A továbbiakban: Kubinyi) 64 M-ZsO, I. kötet, Budapest, 1903, 29. old.

15

A zsidók Európában a XIII. században elveszítették fegyverviselési jogukat65, ezzel katonáskodásra képtelennek és méltatlannak minősültek. A kezdetben egyértelmű kiváltság (mármint hogy királyi védelem alá kerültek) hamarosan a fegyvernélküliség és a védekezésképtelenség miatt a kisebbrendűség jelévé vált. Magyarországon a királyi védelmet IV. Béla rendelete alapozta meg, ez az ún. kamaraszolgaság66. Az uralkodó országos zsidóbírót (judex judeorum) nevezett ki, Mátyás (1458-1490) viszont új tisztséget hozott létre, az ún. zsidóprefektúrát. Úgy tűnik, a fegyverviselési tilalom – legalábbis az előkelőbb zsidókra – Magyarországon nem vonatkozott, európai társaikéhoz viszonyított kivételezett helyzetük ebben is megnyilvánult67. A zsidóprefektus ugyanis Mátyás esküvőjekor (1476) a következőképpen jelent meg: „Akkor Mendel zsidó belovagolt a belső várba, körüllovagolta a kutat. Harmincegy pompás lova vol…Utána tíz ifjú lovagolt…Oldalukon hosszú, ezüst kard függött, díszes markolattal, hüvellyel. Ezután következett Mendel zsidó szürkében. Fején bársonnyal bélelt, csúcsos, csatos kalapot, oldalán pedig hosszú ezüst kardot viselt.”68 1502-ben ugyancsak fegyveresen jelennek meg II. Ulászló és de Foix Anna budai lakodalmán69. A zsidók kapcsolatai a katonákkal – csakúgy mint a társadalom más tagjaival – a szokásosak voltak: különböző kölcsönök adása, zálogtárgyak átvétele stb. A sereg vezetése különösen nehezményezte ez utóbbit, nevezetesen mikor fegyvereket, páncélokat zálogosítottak el a katonák70. De volt példa másféle kapcsolatokra is, amikor éppenséggel a másik fél fegyveressége volt a zsidók számára előnyös és értékes: 1443-ban Pozsonyban egyedülállóan alacsony kamatlábbal (a szokásosnak kb. a felével) adtak kölcsönt a városi zsoldosnak házvásárlásra, bizonyára azért, mert ő volt kirendelve a Zsidó utca őrzésére is71. Sőt, olyan is előfordult (1450-ben, szintén Pozsonyban), hogy közbenjárásáért valaki egy zsidótól számszeríjat kapott ajándékba72. Fel-felbukkan a törökkori forrásokban a fegyveres zsidó képe (1534-ben egy lovas, íjjal és pisztollyal felfegyverkezett zsidóról hallunk73, 1676-ban Kőszeg város hajdúja elvette

65

Erwin A. Schmidl: Juden in der k. (u.) k. Armee 1788-1918, Eisenstadt, 1989, 96. old. (A továbbiakban: Schmidl, 1989) 66 Vö Balog Szidónia: A magyarországi zsidók kamaraszolgasága és igazságszolgáltatása a középkorban, Budapest, 1907 67 Zolnay László: Buda középkori zsidósága, Budapest, 1968, 24. old. (A továbbiakban: Zolnay) 68 Kubinyi, 22-23. old. 69 Zolnay, 26. old. 70 M-ZsO, I. kötet, Budapest, 1903, passim (pl. 228. old., VIII. kötet, 84. old.) 71 M-ZsO, IV. kötet, Budapest, 1938, 322. old. 72 M-ZsO, VIII. kötet, Budapest, 1965, 69. old. 73 M-ZsO, VIII. kötet, Budapest, 1965, 184. old.

16

egy zsidó puskáját – a tanács később visszaadta neki74), teljes tilalomról tehát – a sokszor meglehetősen zavaros állapotokat tekintve tulajdonképpen érthetően - nem lehet szó. Szükséghelyzetben - ostrom idején - zsidókat katonai feladatokba is bevontak, de leginkább támogató tevékenységekre: sáncelbontásra, tűzoltásra korlátozták ezt75. Nagy Lajos 1346. december 4-én, Budán kelt oklevelében például elrendeli: Pozsony minden polgára köteles a város őrzéséhez hozzájárulni (zsidók is), az ellenség közös, közösen kell tehát gondoskodni a város őrizetéről76. Előfordult, hogy a védművek megerősítéséhez a királyok a zsidók adóját ajánlották fel77. Volt, hogy a polgárok bepanaszolták a zsidókat (pl. 1452ben a nagyszombatiak), hogy a város őrzése alól magukat érthetetlen okokból ki akarják vonni, Hunyadi János kormányzó ebben az ügyben úgy döntött, hogy a városi kapitányok kényszerítsék őket ebbéli kötelességük teljesítésében78. A török hódoltság a hazai zsidóság életében is fordulatot hozott. A zsidókat a törökök kitelepítették79, csak egy részük tért vissza később, de megjelentek nagyobb számban a Balkánról beköltöző szefárd80 zsidók. A visszatértek Budán zsinagógát építettek, melynek falán egy vörös festékkel készített fordított íjat találunk81 (ebből a korból fennmaradt még két – ezüst-, illetve aranymarkolatú – díszkard is82). A török uralmat a zsidók a magukénak érezték, és adott esetben fegyverrel is készek voltak védeni Budát a keresztény seregek ostroma ellenében.83 1597-ben az alsó-ausztriai rendek is azt állították, hogy az ottani zsidók – rokonságban lévén a pesti és budai zsidókkal – inkább a török, mintsem az osztrák uralomnak kedveznek84. Buda 1598-as császári ostromakor egy zsidónő állítólag elsütött egy nagy ágyút, ezzel a császáriakat visszavonulásra késztetve85, az 1686-os ostrom86 idején pedig a védők között 1000 zsidó is szolgált a várőrségben87. A várat visszafoglaló szövetséges csapatok a zsidók között kegyetlen vérfürdőt rendeztek. Természetesen a nem hódoltsági zsidók 74

M-ZsO, X. kötet, Budapest, 1967, 252. old. M-ZsO, I-V., passim 76 M-ZsO, I. kötet, Budapest, 1903, 65. old. 77 M-ZsO, I. kötet, Budapest, 1903, passim (pl. 179. old., 185. old.) 78 M-ZsO, I. kötet, Budapest, 1903, 188. old. 79 Vö Káldy-Nagy Gyula: Száműzetés vagy áttelepítés? Évkönyv, 1979-80, MIOK, 192-196. old. 80 Közép- és Kelet Európában askenázi, míg Dél-Európában szefárd zsidók éltek 81 Haraszti György: Két világ határán. Budapest, 1999, 68. old. (A továbbiakban: Haraszti) 82 Scheiber, 1983, 389-391. old., lásd még Grünvald Fülöp cikkét a héber feliratú díszkardokról: Új Élet, IX, 1953, 12. sz. 83 Haraszti, 84. old. 84 M-ZsO, II. kötet, Budapest, 1937, 480. old. 85 M-ZsO, VIII. kötet, Budapest, 1965, 279. old., Zolnay, 39-40. old. 86 Az ostrom lefolyására zsidó szemszögből lásd: Schulhof Izsák: Budai krónika, Magyar Helikon, 1979, illetve Szakály Ferenc utószavát, továbbá Házi Jenő: A budai zsidók sorsa 1686-ban in: M-ZsO, XVII. kötet, 9-18. old. 87 M-ZsO, II. kötet, Budapest, 1937, 486. old. 75

17

között voltak olyanok is, akik a törökök elleni harcból kivették a részüket pl. Kőszegen, ahol egy zsidó erről bizonyítványt is kapott88. Igen fontos megemlíteni, hogy zsidók kapcsolatban voltak a hadsereggel, mint hadseregszállítók már a XVII. századtól kezdve (természetesen ennek voltak előzményei: Mendel Jakab pl. a szendrői vár élelmezési adminisztrátora volt). Samuel Oppenheimer89 (1630-1703) és Samson Wertheimer (1658-1724) voltak talán a legismertebbek közülük. Ők finanszírozták a császár háborúit és látták el Savoyai Jenő herceg hadseregét a franciák és a törökök elleni háborúban. Az Udvari Kamara gyakran járt el érdekükben a magyar kamaránál, hogy embereiket a hatóságok (pl. a vámnál) ne háborgassák. 1695-ben a hadsereg ellátásáról tanácskozó bizottságban zsidók is részt vettek. 1702 márciusában I. Lipót elrendelte, hogy Somogy, Zala, Sopron és Vas megye hatóságai az esedékes adókat sürgősen hajtsák be, mivel Wertheimernek fizetni kellett, ettől függött ugyanis az ezredek táborba szállása90. Egy 1717. március 14én kelt feljegyzés szerint Schlesinger Farkas (Wolf) a hadsereg számára 230.000 mérő zabot és 440 ökröt szállított91. E bécsi hadiszállítók megbízottaiként kerültek a várakba az első zsidók, akik a XVIII. század első felében a hadsereg védelmében és fennhatósága alatt éltek ott. A Rákóczi-szabadságharc - Habsburg-ellenes függetlenségi jellege mellett – belső polgárháború is volt, így érthető, hogy zsidók mindkét oldalon szerepet vállaltak, igaz csak kisegítő szolgálatban: kémkedés, élelem- és fegyverbeszerzés92. Tudunk olyan zsidóról, aki 1706-ban a kurucok által körülzárt Győr városába önként és élete kockáztatásával gabonát szállított93. 1708. február 26-án gróf Starhenberg Guidó táborszernagy bizonyítványt állított ki Simon Hirschl zsidónak a felkelés idejében a katonaságnak ellátása érdekében tett szolgálatairól94, gróf Pállfy János táborszernagy hasonlót adott három fivérnek, akik Érsekújvár ostrománál tettek nagy szolgálatot (többek között kémkedtek) a császári sereg számára95 (III. Károly király ezért privilégiumban részesíti őket). Utalnak nyomok arra, hogy puskákhoz és pisztolyokhoz való acélt, azonkívül rezet és salétromot is szereztek be Rákóczi számára96. A 88

M-ZsO, X. kötet, Budapest, 1967, 112. old. Oppenheimer magyarországi működéséhez bővebben lásd: Szakály Ferenc: Oppenheimer Sámuel működése különös tekintettel magyarországi kihatásaira in: M-ZsO, XIV. kötet, 31-78. old., továbbá Házi Jenő: Néhány adat Oppenheimer Sámuel hadseregszállító magyarországi működéséhez in: M-ZsO, XVI. kötet, 371-374. old. 90 M-ZsO, II. kötet, Budapest, 1937, 339. old. 91 M-ZsO, III. kötet, Budapest, 1937, 895. old. 92 Vö Büchler Sándor: Kuruc idők in: Magyar Zsidó Szemle, 1894, 87-102. old. 93 M-ZsO, II. kötet, Budapest, 1937, 411. old. 94 M-ZsO, II. kötet, Budapest, 1937, 413. old. 95 M-ZsO, III. kötet, Budapest, 1937, 1. old. 96 M-ZsO, V. kötet, Budapest, 1960, 67. old. 89

18

fejedelem a Balkán, illetve a török birodalom felé irányuló levelezését is zsidók közvetítették. Gróf Esterházy Antal kuruc generális tábori könyvében 1706-1708 között többször találunk zsidókat megnevezve97. A bukást követően zsidó ócskások engedélyt kaptak, hogy fémet, tarackot, ágyúgolyókat gyűjtsenek, és azokat a fegyvertárakba, illetve fémöntödékbe szállítsák. Csak a morva kohókba 1000 mázsa törött vas és ágyúgolyó került98. A Rákóczi-szabadságharc leverését követően, 1715-ben kezdődött meg Magyarországon az állandó hadsereg kora99. Ekkor természetesen nem találunk a seregben zsidó katonákat, de még Mária Terézia (1740-1780) is félreérthetetlenül kijelentette, hogy a zsidóknak a hadsereghez való engedéséről szó sem lehet. Az egyre szaporodó toborzási pátensekben így mindig ott állt ez a mondat: „Zsidók és cigányok felvétele nem engedélyezett”100. Ha katonák nem is lehettek, a hadsereg – legalábbis a XVIII. elején - a számára értékes zsidóknak védelmet nyújtott. A privilégiumaikat féltőn óvó magyarországi városok ezt minduntalan sérelmezték is. 1720-ban Buda alparancsnoka, báró Stom (Baro de Stom Vice Commendans Budensis) úgy határozott, Bürgl Sámuel, mert a katonasághoz tartozik, nem köteles a városnak adózni. Buda magisztrátusa élénken tiltakozott, III. Károlyhoz fordult: tiltsa meg Stom bárónak, hogy Bürglt védelmezze, és a város privilégiuma ellen eljárjon101. 1730-ban a magyar királyi Udvari Kancellária kérte az Udvari Kamarát, hasson oda a Haditanácsnál, hogy a budai zsidóknak ne adjanak katonai segítséget a magisztrátus ellen102. Egy másik ügyben a kancellária arra kérte a haditanácsot, utasítsa Komárom parancsnokát, ne vonja az ottani zsidókat katonai joghatósága alá, mivel a zsidók a háborúk előtt mindig is a megye jurisdiktiója alá tartoztak103. 1740-ben már odáig fajult a dolog, hogy báró Lubetics ezredes, Nagyvárad alparancsnoka fegyveres erővel támogatta a hetivásárra jövő zsidókat, sőt ez a támogatás azt is magában foglalta – derül ki a magyar kancellária panaszából -, hogy a zsidók házakat építhettek maguknak, bírót választottak, és a közterhekhez nem kell hozzájárulniuk104. Ha sok tekintetben hasznosak is voltak a hadsereg számára, más tetteikkel viszont borsot törtek az Udvari Haditanács orra alá: 97

M-ZsO, VII. kötet, Budapest, 1963, 33. old. M-ZsO, II. kötet, Budapest, 1937, 426. old. 99 Részletesebben lásd: Zachar József: Habsburg-uralom, állandó hadsereg és magyarság, Budapest, 2004, 28-51. old. (A továbbiakban: Zachar, 2004) 100 Erwin A. Schmidl: Dávid-csillag és kétfejű sas. Zsidó katonák a császár és király szolgálatában 1788-1918, Wien, 1991, 10. old. (A továbbiakban: Schmidl, 1991) 101 M-ZsO, III. kötet, Budapest, 1937, 304. old. 102 M-ZsO, III. kötet, Budapest, 1937, 582. old. 103 M-ZsO, III. kötet, Budapest, 1937, 565. old. 104 M-ZsO, III. kötet, Budapest, 1937, 806. old. 98

19

mivel a forrásokban többször előfordul, bizonyára gyakori volt, hogy „magas termetű férfiakat” toboroztak zsidók Poroszország részére. Ezt persze a hatóságok minden eszközzel tiltották. Igazi kivételként – meglehetősen zűrzavaros időkben - katonáskodó zsidóval is találkozunk. Perlbeck Izsák visszaemlékezései szerint atyja katonának állva megfordult London városa alatt, majd átrendelték őket Lőcse ostromára. A nyughatatlan harcos aztán egy lovas századot toborzott magának, melynek 13 évig ő volt a parancsnoka, önkéntesként szolgáltak Montecuccoli seregében. A legendás életrajz szerint török fogságba esett, de sikerült a végén visszaszöknie105. A zsidókat nem különösebben kedvelő Mária Terézia uralkodása alatt a velük szembeni bizalmatlanság általános volt, a zsidó kereskedők kiterjedt utazásai miatt sokszor kémkedéssel gyanúsították őket a szent római birodalom ellenségei (protestánsok, törökök, poroszok, franciák) javára. Nem mintha ez a vád új lett volna: már 1420-ban a zsidók kiűzését Ausztriából106 az a vád motiválta, hogy összejátszottak a huszitákkal, és fegyverekkel támogatták őket107. A XVIII. században a Haditanács aktáinak indexei számos utalást tartalmaztak olyan zsidókra, akiket kémkedéssel vádoltak. Ennek következményeként zsidóknak tilos volt például császári erősségekben letelepedniük. 1744-ben Mária Terézia elrendelte, hogy az összes zsidó hagyja el Prágát büntetésül állítólagos összejátszásukért a poroszokkal a második sziléziai háború alatt (1744/45).108 Ahol csak lehetett, a keresztény kereskedőket előnyben kellett részesíteni a csapatok ellátásánál a zsidókkal szemben. Mivel ez a politika számos alkalommal volt megemlítve az Udvari Haditanács aktáiban az egész XVIII. század folyamán (évente többször is), feltételezhetjük, hogy az erre irányuló erőfeszítések nem voltak túl sikeresek. 1742-ben a zsidókat felsőbb rendelettel eltiltották a fegyverek, puskapor és golyó árusításától109. Mária Terézia javaslata volt – az országgyűlés jóváhagyása nélkül - a magyarországi zsidóság megadóztatása 1743-ban, az osztrák örökösödési háború hatalmas költségeinek fedezésére110. Ez tulajdonképpen hadiadó volt, melyet a zsidókra is kivetettek, sőt a nemesi felkelés alkalmával rendkívüli adót is fizetniük kellett. Nem volt új ötlet: Rudolf császár 1596-ban új adónemet rendelt el, katonaadót, zsidókra, anabaptistákra, oláhokra és ruténekre, 105

M-ZsO, IX. kötet, Budapest, 1966, 476-477. old. Schmidl, 1989, 96. old. 107 A kiűzésekhez még lásd: Kaufmann Dávid: A zsidók utolsó kiűzése Bécsből és Alsó-Ausztriából, Múlt és Jövő Kiadó, 2002 108 Prepuk Anikó: A zsidóság Közép- és Kelet-Európában a 19-20. században, Csokonai Kiadó, 1997, 24. old. (A továbbiakban: Prepuk) 109 M-ZsO, V. kötet, Budapest, 1960, 276. old. 110 Gonda László: A zsidóság Magyarországon 1526-1945, Budapest, 1992, 75. old. (A továbbiakban: Gonda) 106

20

„mint akik nem katonáskodnak”111. A helytartótanács legfőbb érve a következő volt: a zsidók a katonáskodásból nem veszik ki részüket, ellenben mint hadiszállítók a háborúk révén sokféle nyereségre tesznek szert. 1746-ban Mária Terézia újfent zsidóadót rendelt el, melyet katonai végrehajtás útján is be lehetett hajtani112. Az adózás érdekében a zsidókat ekkortájt többször is összeírták, ezek ma a zsidó köztörténet felbecsülhetetlen értékű forrásanyagai. Végül is 1749-ben vált rendszeressé a (még 1743-ban és 1746-ban rendkívüli hadiadó formájában kivetett) türelmi adó, a taxa tolerantialis, melynek összege folyamatosan emelkedett: 1749-ben még évi 20 ezer arany forint volt, 1772-re ez az összeg már évi 50 ezer, 1813-ban pedig évi 160 ezer forintra rúgott. A magyar vármegyék jobbára megtagadták a törvénytelen különadó behajtásában való közreműködést, így 1828 után már egyáltalán nem sikerült azt behajtani113. Az áttért zsidókat teljesen elfogadták császári zászló alatt szolgáló katonaként, sőt még tiszti rangot is elérhettek. Egy tehetséges fiatal tizedes, Joseph Wiener már fiatalon megkeresztelkedett, majd a jól ismert gyalogsági regimentben (Hoch- und Deutschmeister) szolgált 1749-től 1754-ig. Korán otthagyta a katonai szolgálatot, civilként óriási karriert futott be, miniszter lett, az osztrák jogi rendszer egyik legfontosabb reformere114.

111

Venetianer Lajos: A magyar zsidóság története, Budapest, 1986 (reprint kiadás), 55. old. (A továbbiakban: Venetianer) 112 Karády Viktor: Zsidóság Európában a modern korban, Budapest, 2000, 156. old. (A továbbiakban: Karády) 113 Összefoglalóan lásd Bernstein, B.: Die Toleranztaxe der Juden in Ungarn, Berlin, 1900 114 Schmidl, 1989, 97. old.

21

ZSIDÓK KATONAI SZOLGÁLATÁNAK KEZDETEI A HABSBURG BIRODALOMBAN A Habsburg császárok zsidó alattvalóinak katonai szolgálata a birodalomban a XVIII. század végén, II. József uralkodása (1780-1790) idején kezdődött115. Az Udvari Haditanács (Hofkriegsrat) egészen 1787-ig ezt a kérdést nem létezőnek tekintette; katonai szempontból megbízhatatlannak tartották a zsidóságot, mivel potenciális kémeknek vélték ezt a mozgékony, nyelveket beszélő réteget. Számos oka volt annak, hogy az 1780-as évek végén mégis felmerült katonai szolgálatuk problematikája. Az egyik legfontosabb bizonyára az volt, hogy a tolerancia és felvilágosodás általában is kapcsolódott II. József uralmához116. A polgári jogok (egy részének) megadása viszont szükségszerűen vezetett az olyan kötelezettségek megjelenéséhez, mint például a katonai szolgálat. Ezt a császári adminisztráció ugyanakkor olyan eszköznek tartotta, mely eltérítheti a zsidókat „az uzsora és csalás jelentette hagyományos életmódjuktól” és „hasznos állampolgárokká teszi őket”117. Egy névtelen szerző már Mária Terézia halálát követően egy évvel követelte, hogy vegyék be a zsidókat a hadseregbe ”abból a célból, hogy megszűnjenek külön csoport lenni, állam az államban”118. Ugyanebben az évben jelent meg Christian Wilhelm Dohmnak, a porosz haditanács hivatalnokának Ueber die bürgerliche Verbesserung der Juden című munkája, amelyben a következőket írja: „A legkomolyabb indok annak hangoztatására, hogy a zsidók nem kaphatnak a többi állampolgárral egyenlő jogokat az a hiedelem, miszerint a zsidóknak a vallásuk tiltja, hogy a hadseregben szolgáljanak… Nem kérhetnek egyenlő jogokat olyan társadalomban, amelyet szükség esetén nem hajlandóak megvédeni.”119 Kérdés volt tehát, hogy a zsidó vallásjog, a hálákha megengedi-e a katonai szolgálatot? Zalkind Hourwitz, a zsidó felvilágosodás (hászkálá) egyik képviselője elvetette a katonai szolgálat lehetőségét, mert a sábbátkori számos talmudi tiltás és megszorítás „tábori katonai szolgálatra teljességgel alkalmatlanná tették a zsidókat” (de az ország belső védelmében részt vehetnek). Fontos itt azt is megjegyezni, 115

Vö Marczali Henrik: A magyarországi zsidók II. József korában in: Magyar Zsidó Szemle, 1884 II. József valláspolitikáját lásd Fejtő Ferenc: II. József, Budapest, 1997, 273-287. old. 117 Schmidl, 1989, 98. old. 118 Schmidl, 1989, 98. old. 119 idézi Michael K. Silber: Megtűrt idegenekből honpolgár katonák. A zsidók katonai szolgálata II. József korában, 45. old., in: Múlt és Jövő, 2005/4 (A továbbiakban: Silber) 116

22

hogy a XVIII. századig a zsidók mindenképp külön népként azonosították magukat (natio Hebraica), és csak ekkortól kezdtek az adott nemzet részeként megjelenni120. Michaelis, a Göttingeni Egyetem professzora így fogalmazott: „A zsidók mindaddig nem fogják katonákkal segíteni az államot, amíg nem változtatnak vallási nézeteiken”, továbbá, hogy „nem harcolnak sábbátkor, mert tilos nekik, hacsak meg nem támadják őket”. Gondot okozhat értrendjük is: „Amíg betartják a kóser és nem kóser ételekre vonatkozó törvényeket, addig szinte lehetetlen, hogy sorainkba fogadjuk őket”.121 II. József 1781 őszén meghozta türelmi rendeletét: minden olyan tartomány, ahol jelentős zsidó népesség élt, megkapta a zsidó Toleranzpatent saját változatát (Magyarország 1783. március 31-én). Természetesen szó sem esett teljes egyenlőségről a keresztényekkel: amit II. József és reformerei az agyukban forgattak az „csak” tolerancia volt és nem emancipáció122. Egy 1788-as dokumentum meghatározta a célt: „tegyük a galíciai zsidókat az emberiség hasznos osztályává, és csökkentsük számukat”123. Ami a birodalom magyar részeit illeti, a magyar kancellária is helyeselte a császár ezirányú elgondolásait, sőt még azt is ajánlotta, hogy az egyenjogúsító törekvés mellett az előkelő zsidókat nem tiltaná el a (dísz)kard viselésétől sem124. Ausztriában az 1770-es évek elején az önkéntes alapon szerveződő zsoldos hadsereget felváltotta az általános hadkötelezettségen alapuló sorozás egy fajta előfutára, az összeírás125. Ez is része volt annak a gyökeres változásnak, ami ekkor végbement a Habsburg haderő szervezetében126. A XVIII. század közepéig minden ezred meglehetősen individualista testület volt, saját szabályzattal, kiképzéssel és saját egyenruhával. Mária Terézia uralma alatt viszont a hadsereg központosított haderővé vált, egyforma egyenruhával (mármint a gyalogságnál, a lovasságnál ezt továbbra is az ezredtulajdonos határozta meg), kiképzéssel és szabályzattal127 (ugyanakkor a rendek ellenőrzése a hadsereg felett gyakorlatilag elenyészett). A katonák többsége önkéntesen vonult be, az életkörülmények azonban nagyon mostohák voltak és a dezertálási arány

120

Fejtő Ferenc: Magyarság, zsidóság, Budapest, 2000, 41. old. (A továbbiakban: Fejtő, 2000) Silber, 47. old. 122 Vö Kecskeméti Károly: A liberalizmus és a zsidók emancipációja in: Történelmi Szemle, 1992/2 és Venetianer Lajos: Az emancipáció története, IMIT Évkönyv, 1918 123 Schmidl, 1989, 98. old. 124 Venetianer, 77. old. 125 Borus József: A kuruc szabadságharctól ezernyolcszáznegyvennyolcig, 419. old. (A továbbiakban: Borus) in: (főszerk) Liptai Ervin: Magyarország hadtörténete, (szerk.) Borus József: I. kötet, Budapest, 1985 126 Borus, 422. old. 127 Zachar József: „Egy ezred évi szenvedés” Fejezetek a magyarság hadi történelméből, Heraldika Kiadó, 2003, 225. old. 121

23

igen magas128 (amikor 1740-ben egy ezred Ausztriából Belgiumba vonult abban az időben osztrák birtok – a katonák nem kevesebb, mint 13 %-a szökött meg129). Mária Terézia és fia, II. József erőfeszítéseket tettek, hogy újjászervezzék a hadsereget, és emeljék a hatékonyságát. A jobbára a német-római birodalomban toborzott zsoldosokra (Reichswerbung) épülő hadsereg már nem volt tovább fenntartható, egy más újoncozási rendszert vezettek be. 1766-ban az ezredeket állandó laktanyákban helyezték el, és kijelölték a toborzási kerületeket. Öt évvel később az önkéntes bevonuláson alapuló újoncozást felváltotta a porosz alapú sorozás (összeírás). Csak Magyarország és Tirol maradt meg az önkéntes bevonulásnál (a hadállítás sajátosságai miatt) 130. A teljes férfi lakosságot regisztrálták, és a csapatok szükségletei szerint a helyi hatóságoknak biztosítaniuk kellett bizonyos számú újoncot minden évben, függetlenül attól, hogy önkéntesek voltak-e vagy sem. A felső osztályok (nemesség, papság, orvosok, jogászok, tanárok), a háztulajdonosok és részben a gazdag parasztság mentességet kaptak, csak az alsóbb osztályoknak és „egyéb lusta embereknek”131 kellett szolgálatot teljesíteni. Mivel ez élethossziglan szólt (csak külföldi önkéntesek csatlakozhattak a hadsereghez korlátozott számú időre), a bevonultatott katonák száma meglehetősen alacsony volt. A lehetséges újoncok kiválasztását a helyi hatóságok végezték, akik úgy tekintettek a sorozásra, mint istenadta lehetőségre, hogy megszabaduljanak a csavargóktól, részegesektől132. Ebből az összeírásból a zsidók eleinte ki voltak zárva. Mária Terézia ugyanis hallani sem akart zsidók beengedéséről a hadseregbe. Nekik 50 Ftos különadót133 kellett fizetniük helyette, ami többé-kevésbé megegyezett egy zsoldos felbérléséhez szükséges összeggel. Hamarosan felmerült azonban, hogy terjesszék ki a sorozást (összeírást) a zsidókra is, abból a célból, hogy a katonáskodás terheit egyenlőbben osszák el. 1769 és 1775 között ugyanis Ausztria elfoglalta a korábbi Lengyelország Galícia134 nevű részét és a korábbi török területet, Bukovinát. Hatalmas számú zsidó népesség (1784-ben 184.448 fő135, míg Ausztriában és Magyarországon ekkoriban összesen nem élt ennyi zsidó) került ezáltal osztrák fennhatóság alá, így a zsidók katonai szolgálatának kérdését mindenképpen napirendre 128

A magyar katonákra vonatkoztatva lásd Zachar, 2004, 186. old. Schmidl, 1989, 99. old. 130 Részletesebben lásd Zachar, 2004, 51. és 105. old. 131 Schmidl, 1989, 99. old. 132 A katonaállítást, toborzást részletesebben lásd Ságvári György: Katonaélet a 18-19. században, 238. old. (A továbbiakban: Ságvári) in: (szerk.) Rácz Árpád: Nagy képes millenniumi hadtörténet, Budapest, 2000 133 Schmidl, 1991, 11. old. 134 A galíciai zsidóságról bővebben lásd Kurdi Krisztina: Galícia és a galíciai zsidóság a 18. század végén, Múlt és Jövő, 2005/4 135 Schmidl, 1991, 11. old. 129

24

kellett tűzni. Nem mellékesen a katonai szolgálat jó lehetőségnek tűnt a galíciai zsidók németesítésére is, ami a polgári adminisztráció egyik legfőbb célja volt. Látható tehát, hogy a zsidók besorozása a hadseregbe tisztán civil ötlet volt; az Udvari Haditanács azt a véleményt osztotta, hogy a háború végéig ne feszegessék ezt a kérdést. Ekkor folyt ugyanis az utolsó osztrák-török háború (1788-91), és azzal érveltek (hiába), hogy a hadseregnek éppen elég baja van a zsidók besorozása nélkül is. Az Udvari Kancellária (Vereinigte Böhmisch-Österreichische Hofkanzlei) azt javasolta, hogy zsidókat elsőként az újonnan felállított ellátó (szekerész) alakulathoz (Militär-Verpflegs-Fuhrwesens-Corps) sorozzanak136. Ezt a javaslatot azonnal megkontrázta az Udvari Haditanács: béreljenek fel inkább polgári zsidókat szekerésznek szerződéses alapon (a hadseregnek nem volt saját szállító csapata az 1770es évek közepéig, szekereket béreltek szekerészekkel együtt, amikor szükséges volt - a Fuhrwesens-Corps megalakítása 1776 áprilisában történt). Békeidőben az ellátó csapatokat négy század alkotta egy alezredes parancsnoksága alatt, és összesen 821 férfiből és 448 lóból állt. De az új csapatnem gyorsan növekedett: az 1788-ban kezdődő török háborúban már 7.937 főt számlált, az igásállományt 14.581 ló és 14.310 ökör alkotta, melyek 7.112 szekeret húzva137 egy közel 300.000 fős hadsereget láttak el138. A zsidók katonai szolgálata tehát az ellátó csapatoknál kezdődött, nem pedig a harcoló fegyvernemek valamelyikénél. Mivel a zsidók évszázadokon keresztül gyakorlatilag ki voltak zárva a katonáskodásból, de kapcsolatban voltak a kereskedelemmel és a szállítással, a bürokrácia csak azt találta logikusnak, ha a hadsereg szállításához és ellátásához osztja be őket. Az ellátó csapatok presztízse kisebb volt, mint a harcoló fegyvernemeké; 1797-ben borbereki Alvinczy József báró altábornagy (később táborszernagy) is rosszallóan tette szóvá, hogy az ellátó alakulatokat alapvető fontosságuk ellenére szükséges rossznak tekintik a hadseregben. A Kancellária javaslata (1787 decemberében) Galícia kormányzója, Joseph Brigido gróf javaslatán alapult. Brigido azt állította, hogy a zsidók bevonása a hadseregbe sok szempontból szükséges pl. elvonja sokukat a „tétlenségtől”139. Anélkül, hogy konzultált volna a Haditanáccsal, II. József 1788. február 18-án deklarálta, hogy a galíciai zsidókat be kell sorozni szekérhajtóként az ellátó csapatokhoz (és mint segédszemélyzet – lövegszolga - a tüzérséghez). 1788. június 4-én József kiterjesztette ezt a 136

Schmidl, 1989, 101. old. Schmidl, 1989, 101. old. 138 Borus, 428. old. 139 Schmidl, 1989, 101. old. 137

25

dekrétumot az összes Habsburg területre. A magyar udvari kancelláriát 1788. július 7-én értesítették, a helytartótanács rendelete 1788. augusztus 19-én kelt a magyar zsidók katonai szolgálatáról. A Haditanács (eredménytelen) ellenkezése a zsidók vallási kötelmein alapult (mint például a kóser étkezés vagy a szombati munka tilalma), amelyeket majdnem lehetetlennek tűnt figyelembe venni a Habsburg hadseregben. A Kancellária meglehetősen cinikusan visszautasította ezt az okfejtést: az ószövetségi írások szerint a zsidók nagyon hősiesen harcoltak a biblia időkben, miközben szigorúan megtartották vallási törvényeiket, ez tehát nem lehet probléma, a hadsereg saját hatáskörben oldja meg. A Haditanács füstölgött, de a császári döntéssel szemben tehetetlen volt. Az 1789-ben kibocsátott galíciai Judenordnung140 a zsidók kötelező katonai szolgálatát is magában foglalta. Ráadásul lehetőségük nyílt önkéntesként szolgálatra jelentkezni a gyalogsághoz (a Judenordnung csak Galíciára vonatkozott, de ezt a lehetőséget kiterjesztették az összes többi Habsburg terület zsidóira is). A katonai hatóságok újfent csak rábólinthattak a császári parancsra. 1789 végén már 2500 zsidó katona szolgált a hadseregben141; ugyanabban az évben egy speciális zsidó katonai esküt vezettek be. József minden egyéb reformja mellett „valójában a zsidók hadkötelezettsége volt az egyetlen felismerhető jele annak, hogy most már a szomszédaikéval azonos státust élveznek”.142 A zsidó reakciók az új törvényekre és lehetőségekre messze nem voltak egyhangúak. Sok zsidó (különösen a nyugati Habsburg tartományokban) pozitívan tekintett a katonai szolgálatra, mint amivel megmutathatják bátorságukat (ledönthetnek egy sztereotípiát), és tehetnek egy lépést a nemzsidó társadalom irányába. Ezechiel Landau prágai rabbi a zsidó újoncokat megajándékozta egy pipával, amely a következő feliratot viselte: „Légy hű Istenhez és a császárhoz!”143 A kaszárnya előtt felsorakozott első 25 zsidó katona előtt a következő beszédet tartotta: „Testvéreim! Ti, kik mindig testvéreim voltatok és mindig azok fogtok maradni, amíg becsületesek és istenfélők vagytok! Isten és a mi legkegyelmesebb császárunk akarja, hogy katonai szolgálatra alkalmaztassatok! Nyugodjatok meg sorsotokban, menjetek panasz nélkül, engedelmeskedjetek elöljáróitoknak, legyetek hűk kötelességből és türelmesek engedelmességből! De ne feledjétek el vallástokat, ne szégyelljetek annyi keresztény között zsidónak lenni. Imádjátok Istent 140

Schmidl, 1989, 103. old. Hadtörténelmi Közlemények (továbbiakban: HK), 1891, 558. old. 142 Jacob Katz: Kifelé a gettóból. A zsidó emancipáció évszázada 1770-1870, Budapest, 1995, 172. old. (A továbbiakban: Katz) 143 Schmidl, 1989, 104 old. 141

26

mindjárt fölkeléskor, mert Isten tisztelete mindenekelőtt való. A császár maga is köteles Istent imádni, és minden szolgája, a jelenlevők és akik nincsenek jelen, minden nap imádják teremtőjüket. Legyetek mindig Istenhez hűk szívetekben, ne tántorodjatok el apáitok hitétől és szolgáljátok legkegyelmesebb császárunkat jó akarattal és serénységgel. Szerezzetek magatoknak és nemzetünknek hálát és dicsőséget, hogy meglássa mindenki, hogy ami eddig elnyomott nemzetünk is szereti országának urát és följebbvalóit és kész szükség esetén vérét is áldozni érte. Reménylem, hogy általatok, ha híven is viselitek magatokat, mint az minden alattvalóhoz illik, még ama fél rabigát is lerázhatjuk, mely bennünket részben még most is nyom. És milyen nagy lesz dicsőségtek, és milyen szeretetet arattok majd nem csak hitsorsosaitoknál, hanem minden becsületes embernél is! És ezek után benső szívvel még áldásom akarom reátok adni. Az Úr áldjon és oltalmazzon meg benneteket!”144 Mások azonban ellenezték a katonai szolgálatot. Ez az érzés különösen erős volt a mélyen vallásos ortodox keleti közösségek esetében; 1788. július 10-én a galíciai zsidóság petícióban folyamodott a császárhoz, hogy teljesen mentesüljenek a katonai kötelezettség alól. A nyugati zsidók aspirációját, hogy integrálódjanak a nemzsidó társadalomba, veszélyesnek tartották. Számukra a katonai szolgálat fenyegetést jelentett a zsidó hagyományokra és összetartásra (meg kell említeni, hogy a katonai szolgálat kedvező fogadtatásra talált néhány keleti közösségnél, másrészt sok gazdagabb és tanultabb nyugati zsidó a felsőbb osztályokhoz tartozott, és mint ilyen a már említett mentességet élvezte a kötelező katonai szolgálat alól – így meglehetős könnyedséggel pártolták más zsidók katonai szolgálatát). Némi fogalmat kaphatunk a keleti ortodox zsidók reakciójáról a katonai szolgálat ügyében Karl Emil Franzos (1848-1904) Moschko von Parma című regényéből. Franzos élénk színekkel mutatja be, hogy még a XIX. század végén is mennyire meggyászolta az egész közösség a katonának behívott zsidót, akárha meghalt volna (amennyiben viszont önkéntesen vonult be valaki, azt nyílt árulásnak tekintették)145. „Nagy volt a gyász a zsidók között – írták a galíciai zsidóság képviselői Mantovába -, nyilvános böjtölés, sírás, jajveszékelés…Népünkből sokan a lakatlan vadonba menekültek” (és persze Magyarországra, hisz’ II. József halála után itt a zsidók azonnal visszanyerték szolgálatmentességüket). Az ellenállás Brodiban erőszakos fordulatot vett: furkósbotokkal felfegyverzett zsidók szembeszálltak egy toborzó különítménnyel, Lembergből kellett fegyveres alakulatokat a helyszínre vezényelni, hogy leverjék a lázadást. II. József 144 145

HK, 1891, 559. old. Schmidl, 1989, 105. old.

27

azonban eltökélt volt: 1788. szeptember 03-i dekrétumában leszögezte: „A zsidó, mint ember és polgártárs (Mitbürger) további megfontolás nélkül mindarra alkalmazandó, amire mindenki más köteles. Vallását ezáltal nem éri sérelem, mivel szabadon eheti azt, ami neki tetszik, és sábbátkor semmi máshoz nem kell tartania magát, mint amit a szükség megkíván, és amit a keresztény is köteles vasárnap megtenni.” Sok zsidó közösség küldött petíciót a hatóságoknak, amiben tekintélyes pénzösszeget ajánlottak fel, hogy elkerüljék a közösség katonakorú tagjainak bevonultatását. II. József 1790-ben bekövetkezett halála után öccse, II. Lipót lépett trónra. Az újból összehívott magyar országgyűlésen a zsidók beadványban kérték jogaik bővítését, mint a katonai szolgálat feltételét, azonban a gyűlés ezt elutasította 146. Lipót engedélyezte a zsidó hadköteleseknek, hogy 30 Ft megváltási díjat fizessenek a katonai szolgálat helyett (ez az összeg megegyezett egy szekerész éves illetményével147). A megváltásból befolyó pénzt zsoldosok toborzására kellett fordítani, két külföldi egy zsidó helyett arányban (így egyben mindjárt felmentve egy keresztény újoncot is a katonai kötelezettség alól). Később az összeg 30-ról 150 forintra emelkedett, de a zsidó újoncok még ezt is inkább választották: 1793-ban például 300 galíciai zsidó újoncból csak hárman nem fizettek148. A napóleoni háborúk felfokozott katonaszükséglete azonban azt eredményezte, hogy egyre több keresztény újonc (és környezete) panaszkodott a „zsidó privilégiumra”, hogy inkább fizetnek, mintsem hogy katonáskodjanak. Erre reagálva a hatóságok a katonai szolgálat alóli mentességért való pénzfizetést (Reluition vagy Reluierung) megszigorították: a mentességi pénzt az újoncnak kellett fizetnie, nem pedig a közösségnek, amint az korábban gyakorlat volt. Végül 1806-ban a Reluierungot eltörölték (a napóleoni háborúkat követő békésebb évtizedekben viszont alkalmilag újra bevezették, sőt 1828-tól a keresztény újoncok is fizethettek helyettest)149. Az államtanácsban Friedrich Eger báró már 1792-ben a megváltás ellen érvelt, mert „semmi sem kényelmesebb, mint zsidónak lenni...hagyván a fáradságos és veszélyes kötelességeket…egyedül a keresztényekre.”150 A napóleoni háborúk alatt az összeírást újból bevezették Magyarországon is. A zsidóság létszáma ebben az időszakban igen megnőtt, mivel a háborús konjunktúra hatására számosan vándoroltak be hazánkba. A zsidósággal kapcsolatos kérdések – nem meglepő módon – így felbukkannak az 1802146

Gyurgyák János: A zsidókérdés Magyarországon, Budapest, 2001, 41. old. (A továbbiakban: Gyurgyák,) Schmidl, 1989, 105. old. 148 Schmidl, 1989, 106. old. 149 Ságvári, 238. old. 150 Schmidl, 1989, 106. old. 147

28

es országgyűlés vitáiban is. Ahogy a jegyzőkönyv fogalmazza: „Illetlennek látszana, hogy az ő (a zsidók) személyének és vagyonának védelme mellett keresztyén vér follyon…”. A követek azt kívánják, hogy a rendes újoncozás alól a zsidókkal se tegyenek kivételt. Mások meg – joggal – attól tartottak, hogy a katonáskodásért cserébe polgárjogokat fognak kérni, s elképzelhető, hogy tisztek lesznek és így ők fognak parancsolni a magyar katonáknak: „különben is kétséges dolog, ha vajjon a többi katonák őket maguk közt békességgel tűrnék-e, és mivel e furcsa elméjű és alkalmatos nemzet közül némelyek idővel még feltisztségeket is érdemelnének, a hazafi katonáknak azok parancsolatjától függeni kedvtelen és nem épen illendő dolognak látszana.”151 Ez az országgyűlés még nem is terjesztette ki rájuk az újoncozást. A II. Lipótot követő I. Ferenc császár 1807. és 1808. évi dekrétumaiban viszont az újoncfelajánlási cikkelyek már említették, hogy zsidókat is fel lehet venni és elfogadni152 (noha még honosításuk sem történt meg153). A fő ok, amit az ortodox zsidók felhoztak a kötelező katonai szolgálat ellen (és amivel a katonai hatóságok szintén előhozakodtak tiltakozásaikban), az volt, hogy a hadsereg nagyon kevés engedmény tud tenni a zsidó vallási kötelmek megtartása érdekében. Az ortodox zsidó szombat (és egyéb ünnepek) megtartása eleve kizárja a munkát és az utazást, ezen a katonai szolgálatot pártoló rabbik úgy próbáltak meg segíteni, hogy csak az önkéntes munka tilos, amit megparancsolnak, az teljesíthető szombaton is. II. József császár filozófiájából az következett, hogy a zsidó katonákkal éppen úgy kell bánni, mint keresztény bajtársaikkal, és ugyanazt a szolgálatot kell megkövetelni tőlük. Elrendelte, hogy zsidó katonákat csak akkor foglalkoztassanak szombaton, ha az szükséges, és csak olyan szolgálatra vezényeljék őket, amelyeket a keresztény katonáknak is teljesíteniük kell vasárnap. Mindazonáltal békeidőben a katonai vezetés igyekezett tiszteletben tartani a szombatot: eltekintve az őrszolgálattól (amit keresztény katonáknak is kellett adniuk vasárnap) az uniformisukat javíttatták a zsidó katonákkal, vagy laktanyát takarítottak, sőt a legközelebbi zsinagógát is meglátogathatták (háború idején persze kevés lehetőség volt a vallási szokások respektálására). Csak egy dologban volt hajlandó a császár rugalmasságot tanúsítani: megengedte, hogy a zsidók saját maguknak főzzenek kis csoportokban. A szigorú zsidó étkezési szabályok nemcsak rituálisan levágott húst kívántak meg, de azt is, hogy külön konyhában és konyhaeszközökön készítsék azt 151

idézi Simon László: Zsidókérdés a magyar reformkorban (1790-1848), Debrecen, 1936, 14. old. Venetianer, 94. old. 153 Gyurgyák, 42. old. 152

29

el. A zsidó katonák 4-7 fős csoportokban (Kameradschaften) főzhették meg ételeiket (gyakorlati okokból erre nem volt lehetőség azoknál a katonáknál, akik önként jelentkeztek a gyalogsághoz). Ez viszonylag könnyű volt, mert békeidőben minden katonának bizonyos mennyiségű kenyeret adtak (kb. 1000 grammot naponta154), amúgy minden harcos maga gondoskodott élelmezéséről. Érthető módon a laktanyában való közös étkezések bevezetése a XIX. században visszalépést jelentett a zsidó katonák számára ezen a téren (habár elméletben a különféle vallási kötelmeket továbbra is tiszteletben kellett tartani). Annyi kedvezményt kaptak, hogy továbbra is megvásárolhatták saját élelmüket a zsidó ünnepekre (ezt megtérítették nekik). A mélyen vallásos ortodoxoknak megengedték, hogy ne vegyenek részt az általános étkezéseken, amennyiben a környékbeli zsidó családok ellátják őket kóser étellel. Nyilvánvalóan ez a gyakorlat messze volt az ideálistól, de gazdasági és praktikus okokból képtelenek voltak megoldani, hogy külön főzzenek a zsidó katonáknak. Ráadásul a katonai hatóságoknak kétségeik voltak a kóser ételek tápértékét illetően is (úgy gondolták egyébként, hogy csak nagy mennyiségű hús - leginkább marhahús – lehet elégséges a jó hadsereg-élelmezéshez). A Haditanács eredetileg azt javasolta 1788-ban, hogy alakítsanak külön egységeket a zsidó katonáknak. Ez lehetőséget adott volna a katonai adminisztrációnak, hogy megoldja a zsidó katonák élelmezésének kérdését. Ezt a Kancellária kereken visszautasította: már említettük, hogy a politikai cél a németesítés volt, semmiképpen a zsidó vallási szokások (és a zsidó különállás) bátorítása a hadseregben. Így az ortodox zsidó újoncok gyakran kényszerültek arra, hogy megfogadják a prágai rabbi, Ezechiel Landau tanácsát: „Híven szolgáljátok császárotokat, de ne feledjétek vallásotokat sem…Kenjétek bajtársaitok helyett vasárnaponként a szekérkerekeket, hogy szombaton hasonlóképpen segítsenek benneteket. Amíg nem tudtok húst vásárolni zsidóktól, csak vajat, sajtot, valamint bármi egyebet egyetek, amit mi fogyaszthatunk.”155. Persze ez csak olyan körzetekben lehetett követendő taktika, ahol éltek zsidók (pl. Galíciában), de majdnem lehetetlen volt kóser élelmet vásárolni olyan területeken, ahol zsidók alig laktak. Vegyünk sorra néhány egyéb problémát is, amelyek a zsidó vallás előírásaiból fakadtak: 1788-ban új egyenruhákat kellett gyártatni a galíciai zsidó újoncoknak, akik visszautasították, hogy olyan ruhát viseljenek, amelyet lenből varrtak és béleltek. A Misna szerint „gyapjú és vászon” 154

Ságvári, 239. old. Deák István: Volt egyszer egy tisztikar. A Habsburg-monarchia katonatisztjeinek társadalmi és politikai története 1848-1918, Budapest, 1993, 217. old. (A továbbiakban: Deák, 1993) 155

30

hordása tilos a zsidóknak, ezért a lent helyettesíteni kell kenderrel (itt tulajdonképpen a sátnezről, azaz a zsidó törvények által tiltott szálkeverésről van szó). Érdekes a zsidó haj- és szakállviselet kérdése. A vallásos zsidók szakállt hordtak, a hadseregben viszont bajuszt kellett viselni a XVIII. század végén, míg a tisztek tisztára borotváltak voltak (csak a napóleoni háborúk alatt jött divatba a bajusz a tisztek körében is). A hosszúra növesztett hajat az 1800-as évek elejéig copfban hordták156. 1848-től a katonáknak és a tiszteknek egyaránt bajuszt kellett viselniük (először fekete bajuszt, tekintet nélkül a katonák természetes hajszínére). A zsidók szakállát megtűrték addig, amíg az nem takarta el a galléron viselt rangjelzést, de természetesen nem bátorították; az első karikatúristák gúnyosan hatalmas szakállal ábrázolták a zsidó újoncokat az 1780-as években. 1805-ben a Haditanács elrendelte, hogy az eltávozáson levő zsidó katonáknak tilos zsidó ruhákat és zsidó hajviseletet hordaniuk (ekkor szüntették be a copf viselését is157). A zsidó újoncok oldalt csigákban lelógó fürtjeit természetesen levágták a sorozáskor. Ahol csak lehetett, a halott zsidó katonákat átadták a helyi zsidó közösségnek, hogy ők temessék el. A Haditanács elrendelte 1789-ben, hogy a halott zsidó katonákat a táboron kívül kell elhantolni, távol keresztény bajtársaiktól, ha nem volt zsidó közösség a közelben. Az Apostoli Tábori Helynökség és a cs. kir. hadsereg vezetése a zsidó katonák temetésének elsősorban anyagi vonatkozásaival foglalkozott. 1848 tavaszán a morvaországi és sziléziai cs. kir szuperiorátus - az itáliai harcok közepette - azzal a kérdéssel fordult a Haditanácshoz, „...hogyan kellene egy izraelita katona holttestét eltemetni, ha a közelben nincs zsidó hitközség, amely temetőjébe el lehetne temetni, és honnan kell fedezni egy ilyen halott elszállításának költségeit egy távoli zsidó község temetőjébe”. A cs. kir. haditanács 1848. április 10-én kibocsátott rendelete szerint a jövőben arra kell törekedni, „...hogy az ottani hitközség saját költsége terhére gondoskodjon az ilyen jellegű temetésekről. Csak azon esetben, ha ez nem lenne elérhető, fedezhetné a katonai kincstár az ilyenkor felmerülő költségeket”.158 A beteg zsidóknak a katonai kórházakban megengedték, hogy a rabbi meglátogassa őket. 1801ben a trieszti zsidó közösség azt a privilégiumot kapta, hogy 12 beteg zsidóig bezárólag elszállásolhatják őket a saját zsidó kórházukban, de kezeskedniük kellett, hogy a zsidó katonák nem használják ki ezt a lehetőséget a dezertálásra.

156

Borus, 405. és 423. old. Borus, 435. old. 158 Zakar Péter: Tábori rabbik 1848-49-ben, 88-89. old., in: Múlt és Jövő, 1998/1 (A továbbiakban: Zakar) 157

31

Az igazság az, hogy sok függött a parancsnoktól abban a tekintetben, hogy egy zsidó katona mennyi megaláztatást ért meg keresztény bajtársai vagy elöljárói által. Ebből következően a feltételek nagyban különböztek a különböző ezredek között (de természetesen az „öreg” katonák zaklatása sem korlátozódott csak a zsidó újoncokra). A zsidó katonák néha meglehetősen jól karikírozható „nemkatonás” viselkedése sok korabeli anekdota tárgyává lett. Persze egy, a birodalom nyugati tartományaiból származó tanult zsidó ifjú minden bizonnyal jobban adaptálódott a katonai szolgálathoz és annak kötöttségeihez, mint egy ortodox galíciáner. Ami az utóbbiakat illeti, őket egy valóságos „kulturális sokk” érte bevonuláskor, amikor a poros stetlből bekerültek egy XIX. századi hadseregbe (különösen, ha igen messzi nyugati tájékra vezényelték az egységét). Sok jámbor zsidót minden bizonnyal megzavart, amikor életében először szembesült a vallási előírásokat nem követő életformával, a közösség pedig joggal tartott attól, hogy a hadseregben szerzett életforma másokra is átragadhat hazatérve. Ez a tapasztalat természetesen nemcsak a zsidó újoncok sajátja volt, hanem minden újoncé, aki a Monarchia kevésbé fejlett provinciáiból jött. Említsük itt meg a Möbeljud intézményesült rendszerét,159 mert sok katonatiszt rajta keresztül került először kapcsolatba zsidókkal. Egy helyőrségbe újonnan érkező tisztnek ugyanis szinte mindent magának kellett (volna) intéznie: szállást, bútorzatot, ruházatot stb. Ebben volt nagy segítségére a bútoros zsidó – őszintén szólva nem is mindig volt mózeshitű -, aki odacsapódott egy-egy ezredhez, és csekély díjazás fejében gondoskodott a fentiekről, de minden egyebet beszerzett szükség szerint (akár barátnőt is). A kaftános, pajeszos zsidó persze a tréfálkozások örökös célpontja volt, de nélkülözhetetlen – legalábbis 1851ig, amikor is császári parancsra a kaszárnyában berendezett lakás fogadta a helyőrségbe érkező új tisztet. A napóleoni háborúk kora nemcsak a kötelező katonai sorozást hozta meg a zsidóságnak (a megváltás lehetősége nélkül), de szolgálatukat ki is terjesztették a hadsereg minden ágára. A háborúk folyamán a hadseregben megfordult zsidók becsült létszáma 36.200 fő (ebből 35.000 fő osztrák provinciákból, mindenek előtt Csehországból és Galíciából származott, és csak 1.200-an Magyarországról160 - a csekélyebb létszám részben a magyarországi összeírás későbbi újrabevezetésével magyarázható). A zsidó újoncok kvóta szerint vonultak be, amit a keresztény és zsidó férfiak aránya határozott meg. 1803-ban például az újonnan besorozottak 159

Deák István: A zsoldtalanságtól a nyomorúságos zsoldig, 25. old., in: (szerk.) Hajdu Tibor: „A magyar katonatiszt” (1848-1945), Budapest, 1989 160 Schmidl, 1989, 112. old.

32

kontingense a hadsereg az évi létszámának 15%-ában lett megállapítva, vagyis 24.944 férfiban. Közülük 981,5-nek (sic!) kellett zsidónak lennie. A csehországi zsidókra 225, Morvaországra és Sziléziára 157, Bécs városára 6,5, Görzre és Gradiskára 3, végül Galíciára 590 újoncot jutott161. Ebben az évben egyébként az osztrák hadseregben szolgáló zsidók létszámát 15.000 főre becsülték. A hatóságok igen ügyeltek a zsidók területi eloszlására; az eltávozáson levő zsidó katonáknak - ha csak lehetett - távol kellett maradniuk otthonuktól, hogy csökkentsék a dezertálás kockázatát. 1818ban a Haditanács egy feljegyzésben javasolta – némileg módosítva 30 évvel korábbi nézeteit -, hogy a zsidó újoncokat leginkább a gyalogsághoz kell bevonultatni (és természetesen az ellátó csapatokhoz), mert úgy látta, kevésbé feleltek meg a tüzérségnél vagy a lovasságnál való szolgálatra. Végig a XIX. század folyamán a zsidó katonák száma nagyon alacsony maradt a lovasságnál és az elit vadász csapatoknál. Ellenben az ellátó csapatok mellett a zsidó katonák száma már a XIX. század első felében viszonylag magas volt az orvosi és adminisztratív csapatnemeknél. Galíciában 1806-ban felmerült az is, hogy kizárólag zsidókból álló szállítmányozási egységet alakítanak (a lengyel és ukrán paraszti lakosságot kímélendő). Egy speciális szállítmányozási hadtest meg is alakult (civil) zsidó szekerészekből és kereskedőkből; nem világos, hogy ez az intézmény meddig létezett. Ámde a zsidó katonák lassan elfogadottá váltak a Habsburg haderőben162. 1815-ben megengedték számukra, hogy ugyanolyan feltételekkel nősüljenek, mint keresztény bajtársaik (előtte a zsidóknak csak nagyon kevés esetben engedélyeztek házasságkötést). 1799-ben hozták ugyanis azt a döntést, hogy a zsidó besorozottakat feleségeik nem követhetik a hadsereggel, a nőtlen zsidó katonáknak pedig csak kivételesen engedélyezték a nősülést. 1815-ban ezeket a diszkriminatív jogszabályokat eltörölték. 1811-ben Moises Landau rabbit a galíciai Zmigrodból kitüntették hazafiasságáért. Landau szívén viselte a galíciai zsidó újoncok sorsát (cserében a Napóleont váró lengyel felkelők meglehetős ridegséggel bántak vele – a zsidók sokhelyütt üdvözölték a francia hadsereget, de a keleti zsidók egy része Napóleonban a tradíciók felforgatóját látta163). A Károly főherceg által bevezetett reformok sok változást hoztak a katonáknak. Az egyik legjelentősebb az élethossziglani katonai szolgálat eltörlése 1802-ben (a szolgálati idő 10-14 évre változott, majd 8 évre csökkent 1845-ben, és 7 évre 1858-ban).

161

Schmidl, 1989, 112. old. Vö Fejtő, 2000, 47. old. 163 Prepuk, 1997, 57. old. 162

33

Már az 1780-as évek végén felmerült a kérdés, vajon keresztény katonák szolgálhatnak-e zsidó elöljáró parancsnoksága alatt? A galíciai zsidók petíciója is szóvá tette, hogy bármilyen odaadóan és kimagaslóan szolgálnak a seregben, előmenetelre vajmi kevés esélyük van (az ekkoriban előléptetésért folyamodók kérvényeit mind visszautasították). Gróf Hadik András, az Udvari Haditanács elnöke arra hivatkozott, hogy a hadsereg csapatszellemét és presztízsét csorbítaná, ha zsidókat léptetnének elő, és ezek keresztény katonáknak parancsolnának. Kollowrat kancellár viszont József türelmi rendeletére hivatkozott, amely egy adott posztra való kinevezés egyedüli kritériumának a rátermettséget jelölte meg, a valláskülönbség figyelmen kívül hagyásával. Állítólag Hohenlohe herceg székely huszárainál már 1788-ban őrmesterré (Wachtmeister) léptetett elő egy zsidót, két másikat pedig, akik már altisztek voltak, hadnaggyá a Bukassowich szabadcsapatoknál. Tény, hogy 1795-ben és 1799-ben zsidó orvosok petícióját, hogy katonaorvos tisztek lehessenek, elutasították (habár azt állították, hogy a pályázók vallása nem játszott szerepet a negatív döntésben). Egy prágai zsidó tanár levelére válaszolva viszont 1815-ben a Haditanács azt állította, hogy számos zsidó tiszt szolgál már az osztrák hadseregben164. Tehát valamikor 1800 és 1815 között – minden valószínűség szerint a napóleoni háborúk okozta tiszthiány következményeként – születhetett meg az első zsidó tiszti (tehát zászlósnál magasabb) kinevezés a Habsburg hadseregben. A pontos dátumát és nevet nem tudjuk (számos nevet citálnak ebben a kontextusban, de nem lehet tudni, vajon kikeresztelkedett katonákról van-e szó, mivel ebben az időben a katonák vallása nem volt megemlítve személyi aktájukban). Az egyik első zsidó katonatiszt Maximilian Arnstein (1787-1813) lehetett, aki az 1805-ös hadjáratot megelőzően csatlakozott a hadsereghez, amikor is hadifogságba került. 1809 februárjában zászlóssá léptették elő a 63. gyalogezredben. 1809. október 26-án áthelyezték a 9. huszárezredhez és 1810 októberében kinevezték első hadnaggyá a 4. huszárezredhez (Prinz Hessen-Homburg), tehát a lovasságnál szolgálva lett tiszt! Csata közben halt meg Colmárnál 1813 karácsonyán, és az egyik forrás szerint zsidó temetést kapott165. A Habsburg Birodalom valójában az első országok egyike volt, amelyek zsidó újoncokat vonultattak be az újkorban, akik közül néhányan hamarosan tisztekké váltak; Nagy-Britanniában zsidók csak 1828 után lehettek tisztek. A porosz legfelsőbb haditanács (Oberkriegskollegium) 1790-ben úgy döntött, hogy zsidókat nem lehet hasznosan alkalmazni a 164 165

Schmidl, 1991, 18. old. Schmidl, 1991, 18. old.

34

hadseregben. Csak 1812-ben166 vették be a zsidókat a sorozási rendszerbe, habár számos megszorítás létezett 1845-ig. Franciaországban a zsidók katonai szolgálatát a forradalom után vezették be 1791-ben. Lengyelországban a zsidókat felmentették a katonai szolgálat alól, cserébe különadót kellett fizetniük. Hasonló rendszert alkalmaztak Oroszországban, ahol néhány megszorítás egészen a XX. századig megmaradt, és 1908-ban még egy újabb kísérlet történt, hogy megszüntessék katonai szolgálatukat167. Piemontban zsidókat 1848-ban vonultattak be, Romániában pedig csak 1876-ban.

166 167

Katz, 178. old. Vö Karády, 2000, 173-180. old. és Prepuk, 84-86. old.

35

A NAPÓLEONI HÁBORÚKTÓL A Z 1848/49-E S F O R R A D A L O M É S SZABADSÁGHARC LEVERÉSÉIG A Bécsi Kongresszust követő konzervatív restauráció időszakában ismét erősödött némileg a diszkriminatív jelleg a Habsburgok hadseregében. 1822-ben például két zsidó tizedes folyamodványát utasították vissza168 (áthelyezésüket kérték a császári őrséghez), mivel a hatóságok nem akarták megbontani ennek a fontos testületnek a (vallási) egységét (habár a két katona személyi lapja kifogástalan volt). A magyar országgyűlésen egy követ 1836-ban – ekkor a hangulat a rendek körében erősen zsidópárti volt – a zsidók sanyarú sorsát ecsetelve kijelentette: lehetnek a legvitézebb katonák, mégsem érhetnek el tiszti rangot a hadseregben169. Több mint 10 évvel később a zsidó egyenjogúsításért folyó csatában ez még mindig majdnem szó szerint megismétlődött: „1790 óta vérünkkel is adózunk a hazának, saját fiainkat állítván katonákul. Csak alulírtnak is két nagybátyja esett el a francia háborúban. Ez sem volna érdem, ez is kötelesség; ha tekintetbe nem vesszük, hogy a zsidó elől minden följebb léphetési remény el lévén zárva, mint közlegénynek kell a hazáért vérét ontania.”170 1838-ban egy zsidó hadnagy (Moyses Almoslino, aki Semlinben lakott közel Belgrádhoz a Szlavón határőrkörzetben) nem kapta meg kapitányi kinevezését a területi véderőnél171 (Landwehr), noha bajtársai egyértelműen támogatták előléptetését (a Landwehr tisztjeit vagy a hivatás katonák, vagy - rendszerint - az adott terület tiszteletre méltó polgárai közül választották). Természetesen a fentiek irodalmi lecsapódásával is találkozunk a reformkori prózában. A zsidó származású Diósy Márton Zsibóig című művében arról olvashatunk, hogy egy zsidó árendás a holland tengerészetnél szolgáló katonatiszt fiának mesél a legutóbbi újsághírekről. A jobbágyok azért gyújtják fel a nemes urak házait és kazlait – szól az egyik újsághír -, mert az árendásokkal túl jól bánnak. A fiatal tiszt honvágy elleni szerül viszi magával a magyar újságlapokat választott új hazájába, ahol akkor is tiszt lehet, ha árendáskodó apja hitén marad. Diósy más

168

Schmidl, 1989, 115. old. Simon, 34. old. 170 idézi: (szerk.) Zsoldos Jenő: 1848-1849 a magyar zsidóság életében, Budapest, 1998 (reprint), 45. old. (A továbbiakban: Zsoldos) 171 Schmidl, 1989, 115. old. 169

36

műveiben is a Hollandiában élő zsidók helyzetét állítja szembe a lehangoló magyarországi körülményekkel.172 De már láthatóak voltak a kezdődő emancipáció első eredményei is. 1815-ben az Udvari Haditanács egy prágai zsidó tanító kérdésére (lehetnek-e zsidók is tisztek a Habsburg hadseregben) azt válaszolta, hogy „az osztrák kormány humánus alapelveinek megfelelően” ebben a tekintetben „a vallás nem tesz különbséget” és „reményteli izraelita nemzetiségű fiatalemberek” természetesen tisztek lehetnek, sőt „már több izraelita nemzetiségű egyén tisztként és törzstisztként szolgál a cs.-kir. hadseregben”173. Zsidók látogathatták a bécsi katonaorvosi akadémiát (Josephinium) is. Mikor 1825-ben a 60. gyalogezred visszautasított egy zsidó orvost, a felettes katonai hatóságok elrendelték, hogy az ezred fogadja el a doktor jelentkezését. Ráadásul a parancsnokot utasították, kövessen el mindent az antiszemita előítéletek csökkentése érdekében. Dubraviczky Pest megyei követ 1840. március 9-én a következő javaslatot174 tette: „…az izraeliták a többi nem-nemesek sorába helyeztessenek és minden, a nem-nemes keresztények számára nyitva álló szolgálatokra és hivatalokra képesek legyenek. Ezt természetesen a katonai rendre is ki kell terjeszteni, minként az izraeliták, ha a szolgálatban kitűnnek, mint minden nem-nemes kezeltessenek.” 1844-ben dr. Simon Hirscht ezredorvossá nevezték ki a 4. lándzsás ezrednél (ami megfelelt egy civil kórházban a főorvosnak). A forradalom és szabadságharc előestéjén a pesti izraelita családok között már 10 patentalis hadastyánt találunk175. A zsidók helyzete tehát a reform országgyűléseken is szóba került. Az 1840-es országgyűlés szabadelvű szellemben fogant üzenetben kelt a zsidó jogok védelmére. A türelmi adó eltörlését és a zsidóság katonai megjelenését, illetve meg nem jelenését reformkori szófordulatokkal kapcsolja egybe: „…adassanak neki jogok, nyittassék meg előtte az út a tudománynak és vitézségnek külső megkülönböztetései elnyerésére, szüntessenek meg a rendkívüli adózások, és önként, nem kénytelenségből fog vérével is adózni a hazának és azon törvények ótalmára, mely reá nézve nem lesz terhelő egyedül, hanem jótékony is, holott mostani állásában a többi polgárokéval sem közérdeke egy, sem érzeménye a közhaza iránt egy, sem a törvény, melyet véd, előtte egy, a dolog természeténél fogva egy nem lehet”176. Az országgyűlés után jelent meg 172

Szalai Anna: Házalók, árendások, kocsmárosok, uzsorások, Budapest, 2002, 68. old. Schmidl, 1991, 18. old. 174 Einhorn Ignác (Horn Ede): A forradalom és a zsidók Magyarországon, Budapest, 2000, 51. old. (A továbbiakban: Einhorn) 175 Zsoldos, 36. old. 176 Bernstein Béla: A negyvennyolcas magyar szabadságharc és a zsidók, Budapest, (reprint), 1998, 12-13. old. (A továbbiakban: Bernstein) 173

37

báró Eötvös József nagyívű esszéje a zsidóemancipáció érdekében, küzdve azért a népért, mely „fegyverét elveszté, mégis ellenségként üldöztetik”. 1846-ban V. Ferdinánd eltörölte a türelmi adót, megváltási összeg (1.200.000 forint) fejében, melyet 11 év alatt kellett a zsidóságnak törlesztenie. Érdekességképp: 1849-ben olyan javaslat is felmerült (Kuthy Lajostól), amely a türelmi adó végképpeni eltörlésének fejében tízezer katona kiállítását követelte volna meg a hazai zsidóságtól. Viszonylag békés évtizedek voltak ezek, a hadsereg és a katonák kedélyét csak a „belső” ügyek mozgatták meg; a napóleoni háborúktól az 1848-as forradalmakig a császári-királyi hadseregnek ugyanis nem kellett háborúba vonulnia, legfeljebb belső karhatalmi feladatokat oldottak, illetve oldattak meg velük177. 1848-ban aztán annál inkább akadt dolguk, de ez az esztendő abból a szempontból is figyelemreméltó, hogy ekkor született meg az újkori önálló magyar hadsereg; minden alkotmányjogilag érvényes törvény ellenére ugyanis Magyarország az áprilisi törvényekig hadügyileg nem volt önálló178. Az 1848/49-es forradalom és szabadságharc küzdelmeiben zsidók az osztrák és a magyar hadseregben egyaránt harcoltak (de Európa forradalmaiban is részt vettek179). Sok magyarországi zsidó támogatta a nemzeti ambíciókat a katonai toborzásokon és a háborús erőfeszítésekhez való pénzügyi hozzájáruláson keresztül (adományok és kölcsönök, amelyek komoly segítséget jelentettek a honvédsereg felszerelését és ellátását illetően). Kevesen tudják, hogy az első áldozatok egyike egy zsidó medikushallgató, Burger József volt, aki a május 10-i budai utcai megmozdulásban vesztette életét. Lederer Ignác báró lovassági tábornok ugyanis, aki budai főhadparancsnok volt, önhatalmúlag a tüntetést fegyveresen számolta fel180. A bécsi felkelés és a magyar forradalom és szabadságharc effajta vérrel és pénzzel való támogatását aztán a bécsi adminisztráció nem is felejtette el a megtorlás idején. (Mindazonáltal úgy tűnik, hogy nem érvényesítettek hátrányos megkülönböztetést az uralkodóházhoz hű zsidó katonákkal szemben. Jól ismert példa181 egy Carl Straβ nevű zsidóé, aki 1848 decemberében önkéntesként jelentkezett egy vadászzászlóaljba - ha születési dátumának hinni lehet mindössze 15 évesen. Straβt négy hónapon belül hadnaggyá nevezték ki, és áthelyezték egy dragonyos lovasezredbe. Öt hónappal később, 1849 decemberében a császári 2. magyar huszárezred 177

Részletesebben lásd Zachar, 2003, 268-269. old. Hermann Róbert: Hadsereg és politika 1848-1849-ben, 159. old. in: (szerk.) Király Béla-Veszprémy László: A magyar hadtörténelem évszázadai, Budapest, 2003 179 Vö Bernstein Béla: A zsidók az 1848-i szabadságmozgalmakban Európa-szerte in: Múlt és Jövő, 1999/2 180 Zachar, 2003, 296. old. 181 Deák, 1993, 218. old. 178

38

főhadnagyává léptették elő. Nem a csatamezőn szolgálta meg előléptetéseit: a szabadságharc egész ideje alatt Windisch-Graetz táborszernagy katonai kancelláriáján dolgozott. Miután a herceget elmozdították, Straβ karrierje is lelassult. Harminchárom éves korában, 1861-ben félrokkantként nyugállományba helyezték, s ettől fogva csak helyőrségi szolgálatot teljesített. 1866-ban tiszteletbeli őrnagyi rangot kapott.) A forradalom és szabadságharc indulása sem volt azonban felhőtlen. A márciusban alakult Közcsendi Bizottmány tagjai között zsidók is voltak182, de hamarosan 1848 napsütötte tavaszát az ország több pontján zsidóellenes zavargások árnyékolták be. A közhangulat a birodalom számos településén, így Magyarországon is a zsidók ellen fordult, megkísérelték kiűzésüket a városokból. Az 1848-as pogromok sorát a pozsonyi Judenkrawall (március 19-20.) nyitotta meg. A forradalmi eufóriában három napig tartottak a zavargások. Az ún. II. számú pozsonyi nemzetőrség ideiglenes szabályzata ezek után ki is mondta, hogy éjszakai őrjáratainak helye183 elsősorban a Várhegy kell, hogy legyen (itt laktak ugyanis a zsidók). Ezzel egyidőben a pesti polgárőrségből alakult fővárosi nemzetőrség is kísérletet tett a felvételre jelentkező zsidó önkéntesek kirekesztésére. Csupán a márciusi ifjak kezdeményezésére újonnan szervezett 6. nemzetőri alosztály fogadta soraiba őket184. A 6. osztály a baloldali ifjúság vezetése alatt állt, körosztály, ahogy a sajtó nevezte (az Ellenzéki Kör tagjaiból alakult). Kapitánya Pulszky Ferenc, később Gál Sándor185 volt. Március végén Sopron és Pécs polgársága próbálta meg a zsidókat eltávolítani, de a miniszterelnök erélyes rendeletének hatására a két város tanácsai elálltak szándékuktól. Zavargásokra került sor Nyitrán, Kassán, Győrben, Egerben, Esztergomban, Veszprémben, Nagykanizsán és Balassagyarmaton is. A több helyen nyíltan jelentkező zsidóellenes zavargásokra reagálva a Miniszteri Országos Ideiglenes Bizottmány tagjai (Klauzál Gábor, Szemere Bertalan és Pulszky Ferenc) a pesti izraelita hitközség elnökéhez intézett levelükben április 3-án sajnálatukat fejezték ki a zsidók ellen mutatkozó erőszakos mozgalom miatt. Tudomására hozták, hogy ahol a zsidók személyét és vagyonát bántalmazzák, ott a nemzetőrségnek kell védelmet nyújtani számukra. Körrendeletben igazították el az utasításokat kérő helyi hatóságokat is. A Bizottmány a zsidók elleni megmozdulások 182

Gonda, 83. old. Urbán Aladár: A Nemzetőrség és Honvédség szervezése 1848 nyarán, Budapest, 1973, 39. old. (A továbbiakban: Urbán) 184 Zsoldos, 71. old. 185 Urbán, 16. old. 183

39

esetén - a sorkatonaság kizárásával – csak a rendőri erőként kezelt nemzetőrség útján186 kívánta a „közrend és csend” megtartását. Működéséről az első tényleges adatok éppenséggel a városi antiszemita zavargások idejéből valók. Összességében elmondhatjuk, hogy a nemzetőrség általában jól szerepelt az antiszemita zavargások felszámolásában, néhol azonban pl. a Vas megyei mezővárosokban187 élen járt a helyi zsidó lakosok elűzésében (a nemzetőrség - mint már szó volt róla - sok helyütt a kiváltságaira ügyelő polgárőrségből alakult), és „inkább a rend megzavarójának, mint fenntartójának bizonyult”.188 A zsidóellenes hangulat azonban nem akart szűnni. A nemzetőrök között egyre erősebb lett az az irányzat, amely a megbízhatatlannak és arrogánsnak tartott zsidó nemzetőrök kizárását követelte. Pesten az egyetem zsidó ifjúsága189 felajánlotta vérét, és belépett a nemzetőrségbe, azonban az április 19-i népgyűlés beadványban kérte a miniszterelnöktől – többek között - hogy „zsidók a nemzeti őrseregbe föl ne vétessenek, az eddig fölfegyverzettektől pedig fegyvereik elszedettessenek” 190. A népgyűlést követően a tömeg fosztogatni kezdett, megtámadta a nemzetőrség zsidó származású tagjait és kőzáport zúdított a zsidók által lakott házak ablakaira. A másnap is folytatódó randalírozásnak csak a katonaság közbeavatkozása vetett véget. Egressy Gábor szerint a szégyenletes antiszemita hecc megbecstelenítette a forradalmat, a bukott rendszer ellenforradalmi kísérlete191 volt. Batthyány miniszterelnök a rendbontókkal szemben kemény fellépést ígért, ugyanakkor arra kérte az izraelita hitközség vezetőit, hogy tagjaik „önként” mondjanak le a nemzetőrségben való részvételről. Batthyány ezek után bejelentette, hogy a zsidókat felmenti a nemzetőrségi szolgálat alól, majd április 25-én elrendelte, hogy a zsidó nemzetőröktől a fegyvereket szedjék be. Így az izraeliták egyelőre kiszorultak ebből a fegyveres testületből192 (s az adott helyzetben a magyarországi liberálisok a közrend megóvásától vezetve

186

Urbán, 28. old. Vö Simon V. Péter: Zsidóellenes zavargások Vas megyében 1848 tavaszán in: (szerk.) Molnár Károly: Főiskolai Tudományos Közlemények IV., Szombathely, 1984, valamint Mayer László-Varga Nóra: Adatok az 1848. április 4-ei szombathelyi zsidóellenes megmozdulások történetéhez in: Vasi Honismereti és Helytörténeti Közlemények, 1999/4 188 Hermann Róbert: 1848-49 és 1956 nemzetőrsége in: (szerk.) Horváth Miklós: „Tizenhárom nap, amely…” Tanulmányok az 1956-os forradalom és szabadságharc történetéből, Budapest, 2003, 174. old. 189 Vö Grünwald Fülöp: A zsidó ifjúság a magyar szabadságharcban in: (szerk.) Szemere Samu: Évkönyv, Budapest, 1948 190 Venetianer, 168-170. old. 191 Urbán, 47. old. 192 Gonda, 87. old. 187

40

nem látták időszerűnek az emancipációs193 törvényjavaslat benyújtását sem). Elterjedt, hogy Táncsics vezetésével egy zsidókból álló század alakult194, a valóság az, hogy Táncsics azt ajánlotta, a zsidó ifjúság szervezzen külön nemzetőri osztályt, maga Táncsics is soraikba lépett, s őt választották „vezérkapitánynak”. Itt kell megjegyezni, hogy egy csak zsidókból álló osztály ugyanúgy ellentmondott a nemzetőrség alapeszményének, ti. az egyenlőségnek, mint a zsidók kizárása ebből a testületből. A kedélyek azonban nem nyugodtak: április végén, május elején előbb Pozsonyban195, majd Bazinban, Nádason, Szereden (itt a zsidó lakosok az erdőkbe menekültek, csak a katonaság megérkezése állította helyre a nyugalmat) kezdődtek újra a zsidóellenes zavargások. Vágújhelyen szabályos pogrom játszódott le, számos halottal és sebesülttel. A száz főnyi vágújhelyi nemzetőrség megtagadta, hogy fellépjen a zavargókkal szemben – a törvény értelmében ezért feloszlatták, illetve lefegyverezték. Ekkoriban jelentek meg Horn Ede (Einhorn Ignác) lapjában a hazai zsidósághoz intézett következő sorok: „Meg fogjátok látni, ha majd az orosz ágyúk fenyegetik országotokat, akkor a katonai összeíráskor nem fognak benneteket elfelejteni.”196 A Batthyány-kormánynak csak május végére sikerült elfojtania a zavargásokat. Az első felelős magyar minisztérium elveiből következett a zsidók egyenjogúsításának elindítása, mégha ez igen rögös útnak tűnt is. A polgári átalakulás eredményeinek védelmére a magyar zsidóság egy része a fegyveres harcra is készen állva - nagy számban tódult a honvédsereg zászlaja alá. Néhány hőstett is fűződik a nevükhöz, a legismertebb talán Goldstein (később Arányi) Márké (1820-1888), aki 1849. március 17-én a cibakházi ütközetben néhány társával kiszabadította fogságba esett ezredesét, Leiningen-Westerburg Károly grófot, későbbi 197 honvédtábornokot . De nemcsak fegyverrel lehetett harcolni: Reményi Ede hegedűművész hangszerével tartott a lelket Görgey katonáiban198; Bischitz Johanna kórházat rendezett be a sebesültek számára199. Meglepően sok azon zsidó származású szerzők száma, akik költeményeikben a fegyverfogásra buzdítanak, mint pl. Heilprin Mihály (Nemzeti őrdal, Kaszához, ki magyar), vagy Friedmann S. Gyula (Zsidó 193

bővebben lásd Schweitzer Gábor: A toleranciától az emancipációig. A magyar zsidóság az 1848-49-es forradalom és szabadságharc idején in: Valóság, 1998/9 194 Venetianer, 197. old. 195 Vö Miskolczy Ambrus: Zsidóüldözés Pozsonyban 1848. április 23-24-én in: (szerk.) Erdődy Gábor-Hermann Róbert: Magyarhontól az Újvilágig. Emlékkönyv Urbán Aladár ötvenéves tanári jubileumára. Bp., 2002 196 Miskolczy Ambrus: „A zsidók polgáritásáról a nemzetgyűlés által törvény alkottatott” (Az 1849-i magyar zsidóemancipációs törvény és ismeretlen iratai) in: Múlt és Jövő, 1998/1, 33. old. 197 Schmidl, 1991, 18. old. 198 Venetianer, 191. old. 199 Haraszti, 280. old.

41

önkénytes). Jónéhányan hivatali állást vállaltak pl. Bloch Mór százados a hadügyminisztériumban. Igen jelentős szolgálatot tettek zsidók a szabadságharc idején mint kémek (még Galíciából is jelentettek az orosz csapatösszevonásokról) és mint szállítók (mindkét esetben, de különösen ez utóbbiban természetesen közrejátszott az anyagi érdekeltség is). A honvédsereg magját az 1848 május közepétől önkéntesekből megszervezett első tíz honvédzászlóalj jelentette. Már a kortársaknak is feltűnt az önkéntesek között a zsidók magas aránya (a zászlóaljak sorozási jegyzőkönyvei sajnos nem maradtak fenn). Klapka György tábornok ezzel kapcsolatban később az alábbiakat írta200: „Én…a 6. (veszprémi) zászlóalj alapításával voltam megbízva és emlékszem, hogy azon 800 ember között, akikből zászlóaljunk állott, majd egytizenketted rész zsidó volt. Épp oly számosan voltak a 3. (szegedi) zászlóaljban találhatók, akik közé főleg a Bácska zsidósága állott. Sok zsidó volt…a többi zászlóaljak legnagyobb részében” is. A zsidó harcosok helytállásáról Görgey is hasonló szellemben nyilatkozott: „Fegyelmezettségben, személyes bátorság és szívós kitartásban, tehát minden katonai erényben derekasan versenyeztek többi bajtársaikkal…”201. Klapka tábornok szavai szerint tehát a zsidóság országos számarányát meghaladóan képviseltette magát az első honvédzászlóaljaknál. 1848 őszétől a honvédsereg sorozás útján állított ki honvédzászlóaljakat, de hogy az arányszám itt is ilyen magas lenne, arra nézve nincsenek adatok. Ebből következően nem tudjuk, hogy a szabadságharc alatt a honvédseregben megfordult mintegy 200.000 katona között milyen volt a zsidó származásúak aránya. A tisztek közötti arányukat viszont ismerjük. Bona Gábor kutatásai során 154 zsidó születésű tisztet202 talált a mintegy 12.000 főt számláló magyar tisztikarban. Ez még az 1,3%-ot sem éri el, jóval kevesebb a zsidóság országos arányszámánál. De ez természetesen érthető, nagyon magyarázni sem kell (a honvédsereg vezetését jórészt volt császári-királyi tisztek alkották, köztük pedig ekkor még zsidó születésű tisztek csak elvétve fordultak elő), az egész hadseregben arányuk nyilvánvalóan jóval e szám fölött volt. Itt kell mindenképpen megemlékezni a honvédsereg több száz katonaorvosáról (a fenti számban és százalékos arányban ők nincsenek benne), akik döntő többségét a zsidó születésűek adták203. Végső 200

Bona Gábor: Az 1848-49-es honvédsereg zsidó születésű tisztjei in: Múlt és Jövő, 1998/1, 59. old. (A továbbiakban: Bona) 201 (szerk.) Dr. Vida Márton: Ítéljetek! Néhány kiragadott lap a magyar-zsidó életközösség könyvéből, Budapest, 1939, 16. old. (A továbbiakban: Vida) 202 Bona, 60. old. 203 bővebben lásd Gergely András: Jeles magyar zsidó orvosok lexikona, Budapest, 2001, Balassa Béla: A Kossuth-idők hazafias orvosai, München, 1954, ill. Zétényi Győző (Antal Lajos): A magyar szabadságharc honvédorvosai

42

soron ők is a tisztikarhoz tartoztak legalább hadnagyi, legfeljebb alezredesi rangban. Bernstein Bélának a témáról szóló – már hivatkozott - alapvető művében a zsidó katonák létszámára vonatkozóan 20.000 fős adatot találunk, melyet sokan átvettek, de amit már maga Bernstein főrabbi is kétkedéssel fogadott. Honnan ered ez a szám? Minden bizonnyal Kossuth a forrás, aki Jászberényben megszállván, így szólt a lakása előtti díszőrséget vezénylő zsidó Freudenberg Márk hadnagyhoz: a zsidók közül „húszezren vitézül harcolnak hadseregünkben”204. Más számok is felmerültek. Einhorn Ignác a szabadságharc vége felé a Pesti Hírlap hasábjain indulatos cikket tett közzé, melyben a következőket írta: „…aránylagosan bármely népfajnál a zsidóság többet adakozott…(a honvédsereg) hatodik része izraelita fiatalokból áll, ámbár a zsidóság Magyarország egész lakosságának csak hatvanadik részét képezi…tehát aránylagosan a zsidóság kebléből tízszer annyi katona állíttatott a szabadság harcmezejére, mint bármely népfaj kebeléből”205. Későbbi munkájában véleményét – lehiggadva – ő is 20.000 főre módosította, pontosítva a számokon, miszerint a zsidók a lakosságnak harmincad, a seregnek kilenced részét képezték206. Mérsékeltebb álláspontot foglalt el Korn Fülöp honvéd százados, mikor 1852-ben a harcoló zsidóság létszámát 10.000-nél többen határozta meg207. A létszámokat elemezve joggal állapítja meg Bernstein Béla, hogy „azt be kell látni minden elfogulatlan ítélőnek, hogy a szabadságharc folyásában nevezetes tényezőt képeztek a zsidó honvédek, a zsidó honvédtisztek is, ha nem nagy számuknál, úgy egyéni súlyuknál fogva”208. Noha a források javarészt sajnos hiányoznak, a húszezres számot mindenképpen igen eltúlzottnak kell tartanunk. A hozzávetőleges szám megállapításához – Bona Gábor gondolatmenetét követve - két adatból indulhatunk ki: az egyik, hogy a szabadságharc után büntetésből a császári hadseregbe összesen kb. 50 ezer honvédet soroztak be (vagyis a honvédsereg egykori katonáinak 25%-át). Ebből a számból 1008 fő volt zsidó209 (ráadásul közülük 22 nem is magyarországi, hanem galíciai, illetve orosz-lengyelországi származású volt210). Húszezer zsidó honvéd esetében ez a szám ötször több lenne, vagyis kb. 5000. Ezzel a logikával a 204

Bernstein, 101. old. Pesti Hírlap, 1849. június 27. 206 Einhorn, 138. old. 207 Bernstein, 101. old. 208 Bernstein, 105. old. 209 Fejtő, 76. old. és Gyurgyák, 55. old. 210 Kovács István: Egy katonai hagyomány követői avagy a magyarországi lengyel légió zsidó tagjai in: Múlt és Jövő, 1998/1, 104. old. 205

43

honvédseregben harcoló zsidók létszámát kb. 4000 főre tehetjük (hacsak nem feltételezzük, hogy a zsidó honvédekkel valamilyen okból kivételezve őket kisebb arányban sorozták be, mint másokat). De nem valószínűsíti a 20 ezres létszámot a magyarországi zsidóság akkor kb. negyedmilliós lélekszáma sem. Ez ugyanis azt jelentené, hogy a zsidó lakosság 8%-a állt volna katonának. Ez irreálisan magas arány, a négy és félmilliós magyarságnak ilyen alapon mintegy 400 ezer honvédet kellett volna adnia. A valós adat ezzel szemben kb. 150.000 fő (3,33%) - a honvédseregnek ugyanis csak a kétharmada volt etnikailag magyar211. A zsidóság esetében a 3,33% kb. 8.400 főt jelentene. De azt is figyelembe kell venni, hogy a magyar történelem legnagyobb zsidó bevándorlási hulláma 1846-1850 között212 zajlott le; egy frissen bevándorolt ortodox zsidótól nem feltétlenül lehet és kell elvárni, hogy azonnal fegyverrel támadjon a császárhű katonákra. A további kutatásokig biztosnak tehát csak az tűnik, hogy a Kossuth zászlai alá sereglett zsidó honvédek számát jócskán 10.000 fő alá kell szorítanunk (másfelől: legalább ennyi magyarországi zsidó szolgált a Habsburgok fekete-sárga lobogói alatt is213). Mindazonáltal idézzük itt fel Szemere Bertalannak a szabadságharc bukása utáni szavait: „Nem volt népfaj, mely harcunkban a zsidóságnál több erélyt és hűséget fejtett volna ki”.214 A honvédek seregében a zsidók minden bizonnyal vegyes élményeket szereztek. Az önként csatlakozott zsidók lelkesek voltak, a besorozottak közül enyhén szólva nem mindenki. Előfordult, hogy a többi honvéd részéről atrocitások érték a bevonulót. Erről ír német nyelvű, de héber betűs feljegyzéseiben Landesmann Ábrahám, ez a magyarországi ifjú zsidó, aki saját gyerekkori élményeire és apja visszaemlékezéseire támaszkodott: „Az 1848-as esztendőben történt. Egy márciusi szabbaton a Kalljan nevezetű városi írnok egy magasnövésű idősebb úrral, aki molnár színű kabátot és cilindert, valamint angol szakállt viselt, hozzánk jött. A titkár egy kigöngyölt ívet és íróeszközt tartott a kezében. Összeírás volt. Napok múltak el, egyszercsak nagy sarlót hoztak és kipróbálták a fegyver erejét a szobaajtón. Rövid ideig tartott a gárdisták besorozása és gyakoroltatása. Egy nap menetparancs érkezett, és másnap elvonultak a hazafiak, békés polgárok és rongyos gyülevészek tarka kavarodásban Surdig felé (azon az utcán, ahol csupa kálvinista lakott). Ott volt a 211

Dr. Kedves Gyula alezredes, hadtörténész szíves szóbeli közlése. Varga László: Zsidó bevándorlás Magyarországon, in: (szerk.) Varga László: Zsidóság a dualizmus kori Magyarországon, Budapest, 2005, 23. old. 213 Deák, 1993, 218. old. 214 Miskolczy Ambrus: „A zsidók polgáritásáról a nemzetgyűlés által törvény alkottatott” (Az 1849-i magyar zsidóemancipációs törvény és ismeretlen iratai) in: Múlt és Jövő, 1998/1, 19. old. 212

44

búcsúhely. Apám nyomatékosan beszélt anyámmal, kioktatta, azután kezét nyújtotta neki, megölelt engem, és csendesen sírt. Ellenségekkel ment az ellenség ellen.” Az anya egy kis dohánykereskedést üzemeltetett, hogy a családot eltartsa, míg férje nem a legszebb élményekkel felvértezve visszaérkezett. Apja élményeiről a fiú tudósít: „a csőcselék a zsidókat durvasága céltáblájául választotta. E rongyosok egyike átvágta apám bőrzsákjának a szíját és elrabolta élelmiszerkészletét. Apám ezért rászólt, de a másik életveszélyesen megfenyegette. Apám jogosan felháborodott, és azonnal két pártra szakadtak az emberek. Amikor a szakaszparancsnok ezt megtudta, odasietett és rátámadt apámra: ’Mi van, te Ábrahám zsidaja!? Tudod, mit jelent az, háborús időben a hadseregben békétlenséget szítani?! Ha az ellenség előtt állnánk, azonnal felakasztatnálak, - de így megkíméllek, mert becsületes embernek és jó hazafinak ismerlek!’ A szakaszparancsnok a jó szomszédasszonyunk férje volt, akinek persze nem volt végrehajtási joga, de fenyegetését beváltotta volna, a zsidó miatt nem történt volna vele semmi. Némán sírva beállt drága apám újra a sorba, férfiereje teljében levő és öntudatos férfi, aki éppenolyan jól hazafias kötelességét teljesítette, mint akármelyik pajtása, mégis erőszakot és méltatlanságot kellett elviselnie. Eltűrte ezt zsidóként és apaként.”215 De nemcsak önkéntes vagy besorozott katonaként vonultak zsidók a harctérre; már említettük, hogy tisztek is akadtak szép számmal közöttük. Elvileg és gyakorlatilag érdemei alapján bárkiből lehetett tiszt a honvédseregben (de nemesi származás azért előnyt jelentett). A 154 zsidó születésű személy közül hatan őrnagyi (ez volt a legmagasabb rang, amelyet nem hivatásos katonák elérhettek a forradalmi haderőben), tizenheten századosi, 131-en pedig főhadnagyi, illetve hadnagyi rendfokozatig216 jutottak a honvédseregben. A zsidó születésű honvéd őrnagyok és századosok többsége két kategóriából, nevezetesen a volt császári altiszti gárdából, valamint a fiatal értelmiségiekből rekrutálódott (a hadnagyok és főhadnagyok között már más csoporthoz tartozókat is találunk). A zsidó születésű honvédtisztek megelőző foglalkozása az ismert 102 esetben különben az alábbi volt217: a cs.-kir. hadsereg katonája 43fő 42,1% értelmiségi 20fő 19,6% kereskedő 19fő 18,6% diák 13fő 12,7% kézműves 7fő 6,8% 215

idézi: Schmidl, 1991, 19-20. old. Bona, 60. old. 217 Bona, 60. old. 216

45

Az utóbbi négy kategóriában szereplők közül 14 fő - 13,7% - korábban szintén megfordult a császári hadseregben. A honvédsereg tisztjeként 76 fő (2 őrnagy, 7 százados, valamint 67 hadnagy és főhadnagy) a gyalogságnál szolgált; további 6 fő vadászcsapatoknál, 3 fő pedig az utászoknál. 18 tiszt (2 őrnagy, valamint 16 hadnagy és főhadnagy) katonai számviteli, illetve élelmezési feladatokat teljesített. A tüzérségnél két százados és hat hadnagy, a szekerészetnél egy százados és négy hadnagy, illetve főhadnagy volt zsidó származású. Végül négyen vezérkari, tizenketten pedig segédtiszti feladatokat láttak el. Kiemelkedő szolgálata jutalmául a katonai érdemjel 3. osztályával tüntették ki Damburghy Ede őrnagyot, Herskovits Jakab és Reményi Antal századosokat, Kaiser (később Mogyoródy) Adolf, Szakács József, Weiszenberg Mór főhadnagyokat, valamint Grósz Ignác és Teitelbaum Samu hadnagyot. A szabadságharcban hősi halált halt Benjámin János József hadnagy. A szabadságharc leverése után 49 zsidó születésű honvédtisztet soroztak be hosszabb-rövidebb időre a császári hadseregbe - tehát kb. egyharmadukat. Huszonöten mentek emigrációba. A magyarországi zsidóknak a szabadságharcban való jelentős arányú részvétele elsősorban annak volt köszönhető, hogy a győztes forradalom után sikerrel megvívandó függetlenségi küzdelemtől teljes polgári egyenjogúsításukat várták. Kimagasló helytállásuk is hozzájárult ahhoz, hogy az 1849. július 28-i törvénnyel218 a Szegeden ülésező magyar országgyűlés – a korabeli Európában példamutató módon – kimondta a zsidóknak a többi állampolgárral teljesen azonos jogállását. Gyakorlati haszna ennek már nem volt: az önkényuralom a jogegyenlőséget nem ismerte el. Lakhatási, iparűzési jogaikat és földvásárlásukat ismét korlátozták, a polgári házasságkötést elvetették. Viszont Haynautól (aki egyébként anyai részről szintén zsidó származású volt219) hatalmas hadisarc kivetését kapták büntetésből, amiért a magyarok ügyét támogatták, Haynau szavaival: „…érzelmeik és gonosz cselekvésmódjuk által előmozdították az ottani forradalmat, mely az ő közreműködésük nélkül sohasem nyerhetett volna olyan terjedelmet”220. Hermann Róbert szerint Haynauban - zsidó származását ellensúlyozandó - sajátos neofita buzgóság221 is munkált, mikor ezt a hatalmas hadisarcot a hazai zsidóságra kirótta. Az biztos, hogy katonai pályafutása során zsidókkal nem Magyarországon találkozott először: 1830. április 1-én a galíciai kiegészítésű 30. (Nugent) gyalogezred ezredesévé nevezték ki Lembergbe, Ferdinánd császár 1845. június 6-án pedig a szintén galíciai kiegészítésű 218

Bővebben lásd Miskolczy Ambrus: A zsidóemancipáció Magyarországon 1849-ben, Budapest, 1999 Részletesebben lásd Bencze László: Uralkodók, főrangúak, katonák, Budapest, 2001, 87. old. 220 Vida, 15. old. 221 Hermann Róbert: Haynau táborszernagy in: Múlt és Jövő, 1999/2, 106. old. 219

46

57. gyalogezred ezredtulajdonosságát adományozta neki. Egyébként Ferenc József 1850. szeptember 20-án elrendelte a hadisarc eltörlését, és az összegyűlt egymillió forintot iskolai és tanügyi alap céljaira irányozta elő222. A zsidó identitás egyik meghatározó faktora a vallás, ezért a magyar honvédség megszületésével egyidőben megjelent tábori rabbikra is illendő itt – részben Zakar Péter tanulmányát is felhasználva - bővebben kitérni. 1848-ban az izraelita felekezetű katonák részére a cs.-kir. hadseregben még nem volt külön katonai lelkészet megszervezve. Az előző fejezetben már szó volt róla, hogy alkalmanként, ott, ahol volt zsinagóga, saját tiszteseik vezetésével részt vehettek az istentiszteleteken. Az Udvari Haditanács 1834 novemberében úgy intézkedett, hogy az „izraelita hitvallású katonák ott, ahol zsinagógák vannak, saját hitvallású tisztek vezetésével a saját szertartásaikra rendesen elvezettessenek”223. Az 1848-ban megalakult magyar hadsereg – a már említett nem jelentéktelen számú zsidó katonája miatt – igényelte (volna) tábori rabbik tevékenységét. Azok a rabbik, akik a magyar szabadságharcban tábori lelkészi szolgálatot vállaltak (szerettek volna vállalni), egyben valamennyien a zsidó vallás reformjának elkötelezett hívei voltak. A reformerek a magyarosodást feltétel nélkül támogatták (de elutasították a teljes kulturális összeolvadást). Reformterveik a zsidóságon belül sem arattak osztatlan sikert (itt kell megjegyezni: a hagyományhű zsidóság döntő többsége nem támogatta a szabadságharcot224). A reformkorban, majd 1848/49-ben az ortodox és a neológ zsidóság ellentéte egyre jobban kiéleződött, s e jelenség a kívülállók számára is nyilvánvalóvá vált. Az emancipációs viták egyik meghatározó alakja volt Löw Lipót nagykanizsai, majd 1846-tól pápai rabbi, 1848-ban a pápai nemzetőrök tábori lelkésze225. A pápai nemzetőrség is szerepet vállalt az 1848 júniusától szerveződő drávai őrvonalban; a pápai és devecseri 2020 főnyi nemzetőrség július 18-án foglalt állást Sellyén és környékén (állítólag a pápai nemzetőrök negyede zsidó volt226, a korábbi ellenszenvet levetkőzve ekkor a magyarországi városok már az izraelitákat is befogadták a nemzetőrségbe). A pápai zászlóalj tábori lelkészeként Löw Lipót is elkísérte a csapatot a drávai táborba. A nemzetőrség kötelékében annak megszervezésétől kezdve találkozhatunk tábori lelkészekkel. Ennek 222

Gonda, 93. old. Dr. Varga József: Magyar tábori lelkészek tevékenysége 1900-1950, Budapest, 1994, 96. old. (Kandidátusi értekezés) 224 Vö Gyurgyák, 53. old. 225 Vö Löw Lipót beszédei. Összegyűjtötte és az utószót írta Hidvégi Máté, Budapest, 1999 (A továbbiakban: Löw) 226 Gonda, 87. old. 223

47

ellenére a Nemzetőrségi Haditanács hivatalos álláspontja szerint a nemzetőrségben nem volt tábori lelkészi állomány. A nemzetőrség tábori lelkészeinek többsége önként csatlakozott alakulatához, de néhány esetben a hatóságoknak kellett kijelölni a táborban szolgáló egyháziakat. A nemzetőrség tábori lelkészei, hasonlóan a reguláris alakulatok hadlelkészeihez, nemcsak egyházi feladatokat láttak el, hanem az adott egységek morális tartására is ügyelniük kellett. 1848. július 30-án jelent meg a Kossuth Hírlapjában Löwnek egy rövid írása, amely szerint a hadbírókat figyelmeztetni kellene az izraelita katonák felesketésekor, hogy a szentháromságra(!) ne eskessék meg őket. Ugyanezen a napon (vasárnap!) Sellyén Löw nagy beszédet tartott, amelynek olyan sikere volt, hogy Az Isten velünk vagyon címmel több nemzetőr kívánságára nyomtatásban is megjelent „a pápai nemzetőröknek, nagyrabecsült vitéz társainak” ajánlva227. Beszédében igyekezett bátorságot önteni a nemzetőrökbe, és egyúttal azt is alátámasztotta, hogy igazságos ügyért harcolnak. „Nem akarjuk pártolni az igazságtalanságot, hanem védni akarjuk a jogot. Nem akarjuk támogatni az önkényt, hanem gyámolítani akarjuk a törvényes szabadságot. Nem akarjuk táplálni a durvaságot, hanem előmozdítani akarjuk a míveltséget. Nem akarjuk ótalmazni a pártütést, hanem megszilárdítani akarjuk felséges királyunk trónját.” – szónokolta228 a tábori rabbi. 1848. november 26-án az újoncokhoz intézett buzdításában Löw a 107. zsoltár néhány sorát elemezte. Feltehetően e beszéd hatására a Kossuth Hírlapja 1848. december 1-jén ismét tudósított a pápai helyzetről229. „A jeles főrabbi, Löw Lipót tanításait követő izraelita ifjúk örömmel állanak az újoncok soraiba, de a vele konokul ujjat húzó orthodoxusok és pilpulisták botrányosan rejtegetik fiaikat” - így a tudósítás. A sajtócikket erősíti meg Eötvös Károly is, aki szerint a rabbi „...összehívta a zsidó ifjakat és felszólítá őket, hogy menjenek honvédnek és védelmezzék a hazát”. Mindenképpen meg kell említenünk a komáromi vár tábori rabbijának, Einhorn Ignácnak nevét is. Ő Vágújhelyen, tekintélyes zsidó szülők gyermekeként látta meg a napvilágot. Nyitrai, pozsonyi, prágai, majd pesti tanulmányainak végeztével, 1847-ben Budán hitszónokként kezdte meg egyházi pályafutását. Radikális politikai beállítottságú, szabadelvű szellemként volt ismert. Az emancipációs törvény elfogadásának halogatása következtében a reguláris hadseregben nem volt meg a törvényes alapja az izraelita tábori lelkészek alkalmazásának. Az 227

Múlt és Jövő, 1998/1, 4-7. old. Löw, 62. old. 229 idézi: Zakar Péter: Tábori rabbik 1848-49-ben in: Múlt és Jövő, 1998/1, 96. old. (A továbbiakban: Zakar) 228

48

ilyen jellegű folyamodványokat tehát a hadügyminisztériumnak el kellett utasítania. Két rabbiról van tudomásunk, akik bizonyosan tábori lelkészként szerettek volna szolgálni a honvédségben230. Rokonstein Lipót, a nagyváradi izraelita reformközség hitszónoka 1849. február 5-én kelt levelében kért tábori lelkészi állást. A hadügyminisztérium illetékes (tábori lelkészi) osztályának főnöke, Vidasics Ede négy nappal később a következő választ fogalmazta meg számára231: „Folyó év febr. 5kéről kelt s hozzám címzett becses soraira van szerencsém válaszolni: Miután tábori lelkészül a hadügyminisztériumhoz izraelitákat - kinevezés végett felterjesztési joggal felhatalmazva nem vagyok, önnek e részbeni kívánatát nem teljesíthetem”. Nem járt sikerrel először a másik folyamodó, Einhorn Ignác sem. Löw Lipóthoz hasonlóan ő is hatalmas beszéddel köszöntötte a függetlenség kikiáltását a pesti reformtársulatban 1849. május 27-én. Elérkezettnek látta az aranykort, a „Messiás országát”, amelyet az egyenlőség és testvériség országával azonosított. Ezért pedig megéri küzdenünk, hangoztatta, majd Görgey után szabadon így folytatta: „...ez a küzdelem a legnagyszerűbb, az utolsó és eldöntő harc, a jog és önkény, kényuralom és szabadság, népfelség és zsarnokság között”. A magyar nemzet hivatása, hogy a világszabadító háború zászlóvivője legyen. Befejezésül „Buda vára dicskoszorúzta meghódítójá”-nak jelszavát idézte: „Előre a harcra, előre a győzelemre!” Legvégül pedig Isten áldását kérte a nemzetgyűlésre, a kormányra, a hadseregre és Kossuth Lajosra232. 1849. július 17-én Szegeden kelt levelében a harcmezőn vagy a hadügyminisztérium tábori lelkészi osztályában történő hadlelkészi alkalmazását kérte Mednyánszky Cézártól, az osztály akkori vezetőjétől. A világosi fegyverletételt követően több társával együtt az ellenséges vonalakon keresztül Komáromba menekült233, ahol 1849. szeptember 11én elnyerte a már Szegeden is óhajtott posztot. Klapka György tábornok e napon kelt hadseregparancsa szerint234: „Minthogy sorainkban az izraeliták is igen hasznosan harcolnak, méltányosnak tartá a főparancsnok az egész várőrség számára egy rendszeresített izraelita tábori lelkészt állítani, havonkint 50 forintnyi illetménnyel, és ezen állomásra Einhorn Ignác ide menekült budapesti lelkész alkalmaztatik”. A szeptember 15-i hadseregparancs pedig többek között a következőket tartalmazta235: „A 230

Zakar, 96. old Zakar, 96. old. 232 Zakar, 96. old. 233 Haraszti, 176. old. 234 Zakar, 97. old. 235 Zakar, 97. old. 231

49

héber hitvallás jövő hétfőn, azaz 17-én sátoros ünnepet tart. Einhorn, héber hadlelkész ezen alkalommal az izraelita honvédek számára isteni szolgálatot kíván tartani, azért felszólíttatnak a zászlóaljparancsnokok, hogy a zászlóaljban található minden hébert a nevezett isteni tiszteletre kirendeljenek. Az ájtatosság ideje reggeli 10 óra s helye az evangélikus egyház leend”. Einhorn maga 1851-ben ismét megerősíti, hogy az egész magyar hadseregben (eltekintve a nemzetőrségtől) ő volt az egyetlen kinevezett tábori rabbi. A megtorlás mindkét tábori lelkészi szolgálatot vállaló rabbit utolérte – mégha ezt nem is nevezhetjük véresen kegyetlennek. Löw Lipótot saját ortodox hittársai jelentették fel a cs.-kir. hatóságoknál. A vizsgálatot azonban beszüntették és 1849. december 13-án szabadlábra helyezték. Ezután rövid hálálkodó látogatást tett Haynaunál, majd hazatért. Einhorn Ignác komáromi kapitulánsként amnesztiában részesült, majd visszatért szülőföldjére, de amikor híre járt, hogy néhány komáromi kapitulánst hadbíróság elé állítottak, illetve besorozták őket a cs.-kir. hadseregbe, Prágába szökött, ahol 1849 decemberétől 1850 márciusáig bujkált. Ezután Halléba, majd Lipcsébe távozott. A kiegyezés után hazatért Magyarországra, és Tisza Kálmán balközép pártjához csatlakozott. Tisza hatalomra jutását követően a szabadelvű párt tagjaként 1875-ben a földművelés-, ipar és kereskedelmi minisztérium államtitkárává nevezték ki236.

236

Haraszti, 155. old.

50

A SZABADSÁGHARC LEVERÉSÉTŐL A MONARCHIA FELBOMLÁSÁIG Az 1848/49-es forradalom és szabadságharc leverését követő súlyos évek egy centralizált kormányzat újjáéledésének lehettek a tanúi az ifjú I. Ferenc József császár uralma alatt. A zsidók prominens módon képviseltették magukat a forradalmakban, így nem lepődhetünk meg azon, hogy a Habsburg adminisztráció általánosságban megbízhatatlannak tekintette őket. Ez az attitűd a katonai hatóságokat is befolyásolta (az előző fejezetben említett Carl Straß példája viszont mutatja, hogy kivételek természetesen voltak). 1850-ben úgy döntöttek, hogy a zsidókat távol kell tartani a katonaiskoláktól, mivel – ahogy Albrecht főherceg nyilatkozta 1865-ben -„…jól ismert faji tulajdonságaikat és a galíciai korrupciót alapul véve, valószínű, hogy néhány éven belül a megvesztegetés és immoralitás számos ügye kerülne a katonai hatóságok látókörébe”237. Bakák persze lehettek, sőt az évek multával a zsidó közkatonák száma még emelkedett is: az 1859-es és 1866-os háborúkban az osztrák hadseregben szolgálók számát 10-20.000 fő között becsülték238. Bécsben Zsidó vallású katonák segélybizottsága alakult, mely a szükséget szenvedő zsidó katonákkal és hozzátartozóikkal törődött (1867. január 19-én az osztrák Hadügyminisztérium is kifejezte köszönetét a bizottság munkájáért). 1859ben 157 zsidó tiszt szolgált a Habsburgok seregében (beleértve az orvosokat és hivatalnokokat is)239. 1866-ban 200 zsidó tisztről tudunk, míg a 4500 bécsi önkéntes közül 168-an voltak zsidók240. De több évtized sem volt elég, hogy a zsidó tisztek ideája megszokott legyen: Alexander Eiss (1832-1921) vezérőrnagynak ifjú kadét és hadnagy korában állítólag nem kevesebb, mint 34 párbajt kellett vívnia, mert vallása miatt inzultálták. Az 1859-es és 1866-os vereségeket követően (Solferino és Königgratz/Sadowa) a Habsburg haderő alapos újjászervezésre szorult; 1867-ben pedig megtörtént a kiegyezés Ausztria és Magyarország között. Ugyanakkor megszülettek a zsidók egyenjogúsítását szolgáló törvények is (Ausztria: 1867. december 21.: Staatsgrundgesetz, Magyarország: 1867:XVII. tc.: Az izraeliták egyenjogúságáról polgári és politikai jogok tekintetében). Az 1868-as új véderőtörvényt már ezeket számításba véve hozták meg. A kiegyezéssel (Ausgleich) az osztrák-magyar kettős 237

Schmidl, 1989, 117. old. Deák, 1993, 218. old. 239 Schmidl, 1991, 21. old. 240 Schmidl, 1991, 21. old. 238

51

monarchia, de gyakorlatilag az uralkodó (egyszerre osztrák császár és apostoli magyar király) most már nem egy, hanem elvileg öt, gyakorlatilag pedig három haderővel rendelkezett: a közös reguláris császári és királyi (k. u. k.) hadsereggel241 (és a közös császári és királyi haditengerészettel, de ez a haderőnem az uralkodót nem különösebben foglalkoztatta), a császári osztrák Landwehrrel és a magyar királyi Honvédséggel (a magyar és osztrák népfelkelés – Landsturm - csak a világháborúban állt fel). Habár mind a Landwehrt, mind a Honvédséget csak egyfajta tartalékként vették számításba (presztízsük is ennek megfelelő volt), hamarosan többékevésbé reguláris haderők lettek (de legalábbis eleinte a tüzérséget és a technikai támogatást illetően erősen függtek a közös hadseregtől). A modern hadviseléshez elengedhetetlen tömeghadsereg (a korabeli hadászati felfogás ideája porosz mintára a nemzet fegyverben volt) felállítása céljából kivételek és megváltás nélküli kötelező katonai szolgálatot vezettek be. Pénzügyi okokból azonban az évente besorozottak létszámát korlátozták: nem minden osztrák-magyar fiatal szolgált ténylegesen a hadseregben. 1868-ban az éves limitet 95.000 főben határozták meg; 1906-ban a teljes lakosság 0,29%-át sorozták be (Németország: 0,47%, Franciaország: 0,75%242). Az általános katonai szolgálat bevezetésének következményeként a zsidó újoncok száma folyamatosan emelkedett; számuk 1872-ben a k. u. k. hadseregben 12.471 volt (vagyis 1,5 %). A következő évtizedek folyamán a tendencia nem változott, és 1902-ben elérte az 59.784 főt243 (3,9 %), ez már megközelítette az általános népességen belüli arányukat (kb. 4,5 %). Ezt követően azonban – némileg érthetetlen módon - szakadatlanul csökkent a zsidó közkatonák száma és aránya, 1911-re 3,1 %-ra (46.064 fő)244. Igaz, a zsidóság létszáma is csökkent az össznépességen belül (4,8 %-ról 4,4 %-ra 1890 és 1910 között), de a zsidó bakák aránya még ennél is nagyobb mértékben esett. Másfelől viszont igen nagyszámú zsidót találunk az ún. egy évet szolgáló önkéntesek (tartalékos tisztjelöltek) között. Sokakban élt a meggyőződés, hogy az ortodox zsidó újonc minden eszközzel megpróbál kibújni a sorozás alól (elrejtőzik, elmenekül vagy megvesztegeti a toborzó tiszteket). Még a már említett Karl Emil Franzos is leírta, hogy a galíciai zsidók „úgy harcoltak a sorozóbizottság ellen, mint a rézbőrűek a fehérek ellen”.245 1871-ben a behívott galíciai zsidók 30,3 %-a nem jelent meg a sorozóbizottság előtt (3.856 fő a 12.693-ból) – volt 241

Az „és” szó csak 20 évvel később került a két jelző közé Deák, 1993, 87. old. 243 Schmidl, 1991, 22. old. 244 Deák, 1992, 433. old. 245 Schmidl, 1991, 24. old. 242

52

olyan katonai kerület, ahol ez az szám túllépte a hatvan százalékot. 1870ben Josef Heinold ezredes, a 80. gyalogezred parancsnoka panaszkodott, hogy a zsidó születési anyakönyvek (csakúgy mint a görög-keleti ortodoxoké) meglehetősen kétesek, és hogy „az úgynevezett kirurgusok (medikusok) profik a mesterséges hiányosságok előállításában, vagy a meglévők növelésében”246. A zsidó közösségek pénzt gyűjtöttek, hogy megvesztegessék a sorozó tiszteket; a tisztek és a civil alkalmazottak hagyományosan alacsony fizetése természetesen csábított erre a megoldásra. A Monarchiában azonban ez nemcsak a zsidókra volt jellemző: a galíciai lengyelekkel hasonló volt a helyzet; 1869-ben Magyarországon a sorkötelesek egyharmada nem jelent meg a sorozáson, de a megjelentek döntő többsége is alkalmatlannak – untauglich – bizonyult. A XX. század elején a szlovák és ruszin hegyvidék egyes tájain ez az arány szintén elérte az 50-60 %-ot. Egyébként a távoli galíciai szolgálatot a hivatásos tisztek sorscsapásként élték meg; az egyhangú életet viszont színesítette a tisztek azon lehetősége, hogy ortodox zsidó esküvőkön vegyenek részt, vagy hogy különböző zsidó családoknál sábesz gójként247 tevékenykedjenek. A zsidók alulreprezentáltságát a k. u. k. hadseregben részben magyarázhatjuk azzal is, hogy milyen szociális és társadalmi körülmények uralkodtak azokban a provinciákban, ahol a zsidók leginkább éltek. Egy zsidó szerző említi a „siralmasan alacsony kultúráltságot és fizikai állapotot”, ami a zsidó tömegeket akkoriban jellemezte. Mai szemmel nézve ijesztőek és borzasztóak voltak az életfeltételek, amelyek azt eredményezték, hogy a fiatal zsidók nagy százalékban voltak alkalmatlanok fizikailag a katonai szolgálatra. Az 1910es statisztika szerint Alsó-Ausztriában, Morvaországban, Csehországban és Sziléziában mintegy 0,6-0,8 %-a a zsidó populációnak szolgált a fegyveres erőkben, míg Galíciában és Bukovinában ez az adat 0,4, illetve 0,3 % volt248 (a kettős monarchia zsidóinak 43 %-a lakott a rendkívül elmaradott Galíciában és Bukovinában). A századfordulón a magyar királyi Honvédség zsidó és nem zsidó katonái körében végzett összehasonlító statisztikai magasságvizsgálatok is megerősítik a fentieket. A közel 78.000 újonc átlagmagasságát 164,6 cm-ben állapították meg, de a zsidóké csak 163,3 cm volt (az alsó határt egyébként 155 cm-ben húzták meg). J. D. Michaelis már 1782-ben tiltakozott az ellen, hogy a zsidókat egyenlőknek ismerjék el. Az ő álláspontja249 az volt, hogy azért nem kaphatnak egyenlő 246

Schmidl, 1989, 120 old. Keresztény, aki vállalja olyan tevékenységek végzését, ami zsidók számára tilos szombaton 248 Schmidl, 1989, 121. old. 247

Idézi Michael K. Silber: Zsidó kisebbség egy elmaradott gazdaságban, 85. old., in: (szerk.) Varga László: Zsidóság a dualizmus kori Magyarországon, Budapest, 2005 (A továbbiakban: Zsidóság a dualizmus kori…)

249

53

jogokat, mert nem lennének képesek eleget tenni katonai kötelezettségeiknek: „Úgy tartják, hogy a korszerű hadviseléshez a katonáktól pontosan meghatározott minimális testmagasság kívántatik meg…Ha ez igaz, akkor vajmi kevés kellő magasságú, katonai szolgálatra alkalmas zsidót fognak találni.” Meglehet, a valós vagy vélt katonai alkalmatlanság bizonyos fokig pszichikai nyomást is gyakorolt a seregben szolgálatot teljesítőkre. Neumann őrmester saját újoncszázadában az egyetlen zsidó volt. „Ezért nekem, zsidóként, bizonyítanom kellett, hogy jó katona vagyok. Ha azt mondtam volna: Jelentem, beteg vagyok!, azonnal azt mondták volna: Tipikus zsidó”.250 Ami zsidó katonák számát illeti a különböző szolgálati ágakban, több-kevesebb túlreprezentáltságot találunk az egészségügyi csapatoknál, a trénnél és az adminisztratív ágakban, amíg az ellenkezőjét a lovasságnál és az elit egységeknél, például a vadászoknál. Általánosságban az is megállapítható, hogy ahol a legtöbb nemes található (pl. huszárok) ott kevés zsidóra bukkanunk, ahol viszont számos zsidó van, ott meg alig látunk nemesi levéllel rendelkezőket (szanitéc és tréncsapatok). A sorgyalogságban a zsidók aránya enyhén magasabb volt az átlagnál, megcáfolva azt a mítoszt, hogy minden zsidó a trénnél szolgál (az ún. Mózes-dragonyosoknál vagy zsidó huszároknál,251 ahogy az ellátó csapatokat akkoriban hívták; egyébként a világháború előtti években a tartalékos tréntisztek egyharmada volt izraelita vallású, felük magyarországi). A magyarországi születésű tisztek 1,42 %-a volt zsidó, míg a katonai tisztviselőknek kb. 10 %-a.252 Az adminisztratív pozíciókban egyfelől könnyebb volt kielégíteni a zsidó vallási kötelmeket, mint a harcoló csapatoknál, másfelől iskolázottságuk és közismert nyelvi képességeik (a közös hadsereg szolgálati nyelve – Dienstsprache – a német volt) ideálissá tette őket ezekre a posztokra (egyébként a Magyarországról behívottak 90 %-a még 1854-ben is analfabéta volt, 1872-ben csak 16 %uk értett németül). Így nem teljesen meglepő, hogy 1886-ban az 5. hadsereg tüzér ezredének tiszthelyettesi iskolájába jelentkező 38 jelölt közül 26 zsidó volt. Amikor a tüzérségi felügyelő, Vilmos főherceg kifogást emelt, a felelős tisztek elmagyarázták, hogy a zsidók nemcsak németül beszélnek folyékonyan, hanem nyilvánvalóan alkalmasabbak is a képzésre, mint a többi baka (az 5. hadsereg újoncai főleg a szlovákok lakta Észak-Magyarországról vonultak be). August Urbański von Ostrymiecz altábornagy is szót ejt arról a nehézségről, hogy századonként legalább 250

Schmidl, 1991, 25. old. Bővebben lásd Büchler Sándor: Zsidó huszár, 582. old., in: Magyar Nyelvőr, XXX., 1901 252 Hajdu Tibor: Tisztikar és középosztály. Ferenc József magyar tisztjei, Budapest, 1999, 177., ill. 179. old. (A továbbiakban: Hajdu) 251

54

egy németül beszélő szolgálatvezető őrmestert találjanak: ezek „nagyrészt – nyelvtudásuk miatt – zsidókból rekrutálódtak”.253 A századforduló környékén számos panasz érkezett a közös minisztériumhoz a zsidó katonákkal való rossz bánásmód miatt; ekkor már évek óta csökkent mind a sorkatonák, mind a tisztek száma és aránya, így 1906-ban a Hadügyminisztérium rákényszerült, hogy kijelentse: „a Monarchia törvényei alapján nincs a zsidók hadseregbe való belépését tekintve korlátozás, akár a tiszteket, akár a sorkatonákat nézzük”254. Egy 1910-ben írott cikkében a zsidó Moritz Frühling viszont úgy fogalmazott, hogy „az osztrák katonai adminisztráció dicsőségére ki kell jelenteni, hogy az egyéb ágazatok közül ez az egyetlen, amelyik igazán modern és liberális attitűdöt mutat a zsidó állampolgárok felé. A zsidók az Osztrák-Magyar Monarchiában mindig is hűségesek maradnak ehhez a legnemesebb és kristálytiszta hadügyi ágazathoz”255. Az 1880-as évek antiszemita megmozdulásaira utalva I. Ferenc József császár és király is kijelentette, hogy azt rendkívül gusztustalannak tartja, tekintve azt a bátorságot, amit a zsidó katonák az 1878-as és 1882-es hadjáratban mutattak (BoszniaHercegovina okkupálása és a boszniai felkelés leverése): „Hiszen hadseregemben több mint 30.000 zsidó katona szolgál! Nem egy európai kisállam büszke lehetne arra, ha ilyen erős hadsereget tudna kiállítani.”256 Itt kell megjegyezni, hogy Ferenc Józseffel vagy kedvenc tábornokával, Fejérváry magyar honvédelmi miniszterrel ellentétben Ferenc Ferdinánd főherceg megrögzött antiszemita és magyargyűlölő volt. Ferenc Józsefre jellemző az az eset, amit Hajdu Tibor idéz:257„…Ferenc József 1853-ban olmützi szemléjén vitézségi érmet pillantott meg egy őrmester mellén. Miután kiderült, hogy a kitüntetést Custozzánál, vagyis 5 évvel korábban kapta, Ferenc József megkérdezte az ezredest: miért nem tiszt még ’ez a derék ember’? Túl sok a tisztjelölt az ezredben - jelentette az ezredes, halkan hozzátéve: mellesleg az őrmester zsidó, mire a császár rákiáltott az őrmesterre: ’Lépjen előre, hadnagy úr’!” Ferenc Ferdinándra viszont az a jellemző, hogy az ő hatására „megjelentek a hadseregben a régi, de sokáig elnyomott antiszemita attitűdök”.258 Valójában a hadsereg liberálisabb volt, mint a legtöbb civil hatóság (legalábbis ebből a szempontból: politizálásnak, nacionalista, szocialista, szabadgondolkodó eszmének egyébként a hadseregben nem volt helye). 253

Schmidl, 1991, 25. old. Schmidl, 1989, 122. old. 255 Schmidl, 1989, 123. old. 256 Schmidl, 1991, 23. old. 257 Hajdu, 31. old. 258 Idézi Hajdu, 183. old. 254

55

A tárgyalt időszakban meg kell különböztetnünk a hadsereg aktív tisztjeit és azokat, akik tartalékos kinevezés birtokosai voltak. Már itt jegyezzük meg: a hivatásos és tartalékos tisztikar összetétele – vallási szempontból és a zsidók számarányát illetően – szembetűnően eltérő; a hivatásosok között alul-, míg a tartalékosok között felülreprezentáltak voltak. Megszüntették ugyanis a Befreiungstaxét, noha az illetékesek egy része szívesen látta volna, ha az iskolázott zsidó kereskedők megváltják magukat. Hajdu Tibor vizsgálatai259 azt mutatják, hogy az 1869-1889 között Magyarországról bevonult egyéves önkéntesek (EinjährigFreiwillige) 17,3 %-a zsidó, míg az 1890-1913 között bevonultaknak már 29,7 %-a. Ez a zsidóság térnyerését mutatja a magyar középosztályban. Az is tény, hogy Magyarországon arányuk jóval magasabb, mint a monarchia másik felében (számuk viszont többé-kevésbé megegyező). Fő- vagy középiskolát végeztek, csupán 2-3 %-ról tételezhető fel, hogy jesivát, rabbiképzőt járt. Az északkeleti ortodoxok a minta 2 %-át adják, 12,8 %-uk budapesti (városiak összesen 40 %). 18 %-uk a Dunántúlról származik, 14 %-uk a Felvidék nyugati feléből; a történelmi Erdélyből csak 1,5 %. A zsidó tartalékos tisztek 23%-a nagykereskedő, magánzó, nagypolgár fia, 35%-uk kiskereskedőé, 10%-uk ügynöké vagy vendéglősé. Tehát több mint kétharmaduk kereskedelmi tevékenységet folytató családból való. Önálló iparos, üzemtulajdonos mindössze 7%, olyan, akinek már apja értelmiségi, magántisztviselő volt, csupán 17%. A fennmaradó 8% köztisztviselő, villamosellenőr, kisgazda. A kereskedő atya foglalkozását viszont csak 7,7 %-uk követte. Ami a hivatásos tiszteket illeti: 1897-ben 178 zsidó volt a közös hadseregben, ami az összes tiszt 1,2 %-át tette ki (a zsidó hivatásos katonai tisztviselők száma 369, vagyis az összlétszám 12,7 %-a volt). Ez a szám valószínűleg magasabb volt az 1880-as években (talán 2 % körül). Az 1890-es évek második felében az adatok már csökkenő tendenciát mutatnak. 1911-ben a zsidók száma 109-re, vagyis 0,6 %-ra csökkent (a katonai tisztviselőké pedig 251-re, vagyis 7,4 %-ra)260. A folyamat egyértelmű a magyarországi tisztek261 esetében is: az 1890 előtt a hadseregbe lépők között arányuk még 2,8 %, az 1890 utániak között már csak 0,75 %. 1890 után már csak kivételesen lehet szolgálatba lépő zsidó tisztet találni; ritkaság az aktív szolgálatba átvett tartalékos tiszt is. A közhiedelemmel ellentétben a zsidó hivatásos tisztek több mint 80 %-a harcoló alakulatnál szolgált, és az összes zsidó tiszt kb. 65-70 %-a a 259

Hajdu, 320-328. old. Deák, 1993, 220. old. 261 Hajdu, 182. old. 260

56

gyalogságnál. Kétségtelen viszont alulreprezentáltságuk pl. a lovasságnál. A zsidó tisztek kis száma itt biztosan e csapatnem – már említett arisztokratikus karakterének volt köszönhető. 1896-ban a lovassági tisztek 58 %-a (néhány ezrednél akár 75 %) nemesi származású volt (összehasonlításként: az egész hadseregben 22 %). Így nem meglepő, hogy 1900 és 1903 között összesen egy zsidó tiszt teljesített szolgálatot a lovasságnál (ami 0,05 %-nak felel meg). 1911-ben az egészségügyieknél szolgáló nem orvos hivatásos tisztek 1,9 %-a volt zsidó, a gyalogságnál ez az arány 0,8 %, a lovasságnál pedig mindössze 0,1 % (2 fő) volt262. A már említett Frühling a témáról szóló alapvető művében263 958 zsidó vagy zsidó származású tiszt nevét említi. Ebből 299 tekinthető a közös birodalom magyar feléből származónak. Hivatásos katonatiszt (Offiziere des Soldatenstandes): magyarországi-117, horvátországi-3, erdélyi-3, szlavóniai-2; katonaorvos (Militär-arztliches Offizierskorps): magyarországi-117, horvátországi-2, erdélyi-4, szlavóniai-1; csapat számvevő (Truppen-Rechnungsführer): magyarországi-28; katonai hivatalnok (Militärbeamte): magyarországi-9; haditengerészet (k.u.k. Kriegsmarine): magyarországi-12, horvátországi-1. Ez utóbbi haderőnemhez kapcsolódóan érdekesek a zsidó tengerészek adatsorai: 0,9 % 1885-ben, 1898-ban 1,6 %, 1911-ben 1,7 %, de az osztrák-magyar tengerpart zsidó népessége - ahonnan a legtöbb tengerész érkezett sohasem érte el ezen utolsó adat felét sem (kb. 0,8 %). Frühling 19 zsidó (származású) tábornokról tud (könyve 1911-ben jelent meg), akik kétharmad része (12 fő) orvos vagy katonai tisztviselő volt. Az orvosok közül említsük meg egy kevéssé ismert, de érdekes pályát befutó doktor nevét: dr. Kepes Gyula264 tagja volt annak az osztrák-magyar északi-sarki expedíciónak, amely 1873-ban felfedezte a Ferenc József-földet. Karrierje a hadseregben is gyorsan ívelt felfelé, míg végül 1910-ben vezérfőtörzsorvos (altábornagy) nem lett. Inkább kivételnek lehet tehát tekinteni azt a néhány zsidó vallású tisztet, akikből tábornok lett. Csak von Schweitzer és Heinrich Ulrich Edler von Trenckheim értek el zsidó tisztként tábornoki rangot 1914 előtt aktív szolgálatban (természetesen nem számítva az orvosi és hivatalnoki kart). Az első világháború folyamán még hárman léptek elő vezérőrnaggyá. Carl Schwarzot (1859-1929) 1878-ban nevezték ki tisztté, és 1911-ben vonult nyugdíjba, de reaktiválták az első világháború kitörésekor. 1915-ben 262

Deák, 1993, 220. old.

263 Moritz Frühling: Biographisches Handbuch der in der k. u. k. österr.-ungar. Armee und Kriegsmarine aktiv gedienten

Offiziere, Ärzte, Truppen-Rechnungsführer und sonstigen Militärbeamten jüdischen Stammes, Wien, 1911 264

bővebben lásd Feuerstein Emil: Egy marék virág, Tel-Aviv, 1987, II. kötet, 42-43. old.

57

vezérőrnaggyá léptették elő. Dr. Leopold Austerlitz 1858-ban született Prágában, egyéves önkéntesként kezdte karrierjét 1877-ben. Miután befejezte tanulmányait a prágai egyetemen 1885-ben, különbözeti vizsgát tett, így hivatásos katonatisztté vált. Először mint tanár szolgált különböző katonaiskolákban, majd a tüzér törzskarba vezényelték 1900-ban. 1915-ben vezérőrnaggyá léptették elő. Szolgálatainak elismeréseképpen 1915-ben a Ferenc József Rend tiszti keresztjével, 1918-ban a Leopold Rend Lovagkeresztjével tüntették ki. Maximilian Maendl von Bughardt (18601929) sikeres gyalogos tiszt volt, akinek katonai karrierje 1. tiroli Kaiserjäger ezrednél kezdődött 1878-ban. A Görz-hídfő védelmében tanúsított bátorságáért 1916-ban nemesi rangra emelték, és 1917-ben vezérőrnaggyá léptették elő. Ketten ezredesként mentek nyugdíjba, és ezzel egyidőben kapták meg a tábornoki csíkokat: a már említett von Eiss lovag és a nádudvari születésű Vogel Simon (1850-1917), aki előbb a 38. gyalogezred parancsnoka lett, majd a 76. gyalogezredé. Fentebb azokat a tábornokokat említettük, akik zsidóként érték el ezt a magas rangot. A megkeresztelt zsidó tisztek útja – úgy tűnik – azért könnyebb volt; többen érhettek el közülük tábornoki rangot. Armand von Nordman altábornagyot (1759-1809) már 1806-ban kitüntették a Mária Terézia-renddel is; egy évszázaddal később Hazai Samu báró vezérezredes volt híres zsidó származású tábornok. Senki nem tudja megmondani, mennyi tiszt tért ki karrierje folyamán. Egy magyar példa: pilisi lovag Kornhaber Adolf (1856-1925) egy zsidó tiszthelyettes fiaként a híres bécsújhelyi katonai akadémián végzett (a kevés zsidó vallású egyikeként). 1878-ban részt vett a boszniai hadjáratban, 1881-83-ban vezérkari akadémiára járt. Már kapitányként a magyar királyi Honvédséghez vezényelték 1895-ben. Miután őrnagyi rangba lépett elő, megkeresztelkedett. 1905-ben ezredessé léptették elő és a honvédség 5. gyalogezredét parancsnokolta. Amikor a háború kitört, nyugállományú vezérőrnagy volt. Reaktiválták, altábornaggyá léptették elő 1914. november 1-jén. Említsük még meg Schultheisz István gyalogsági tábornok, Breit (vitéz doberdói Bánlaky) József altábornagy (később neves hadtörténész) és a vallásához végig hű sióagárdi Zöld Márton nevét (akit viszont már Horthy léptetett elő tábornokká). Arra alig van példa, hogy egy keresztény katona zsidóvá lett volna: 1870-ben Anton Lux hadnagy (1847-1908) engedélyért folyamodott, hogy zsidó hitre térjen. A Hadügyminisztérium válasza szerint nem volt akadálya az áttérésnek, de úgy tűnik Lux római katolikus maradt, később ezredesi rangra emelkedett. De a zsidó hitre való áttérés legalábbis rosszallást vont maga után. 1888-ban Gustav Eichinger hadnagy másik

58

egységhez való vezénylését kérte, mert „zsidó hitre való áttérésem társadalmi helyzetemet és bajtársaimhoz való viszonyomat 265 megrontotta” . Az áttérés körülményei nem voltak ismeretlenek bajtársi körökben: Eichinger adósságot csinált és zsidó menyasszonya apja fizetett helyette. A hadnagy felettese, von Wagner altábornagy szerint Eichinger lépése megbecstelenítette a keresztény hitet, a végső konklúzió pedig: „Nem tekintem alkalmasnak arra, hogy tiszt legyen a k. u. k. hadseregben”. Eichingert egy másik egységhez vezényelték három hónappal később, de már egy éven belül előléptették. Eichinger végül nem vette feleségül menyasszonyát és a keresztény valláshoz is visszatért. Arra, hogy magas rangú tisztek zsidó nagypolgári (főleg bankár) családból nősültek, természetesen számos más példa is akad (pl. Gablenz és Wimpffen tábornagyok), de az általános itt az volt, hogy az ara követte férje vallását. A hadsereg – mint említettük – meglehetősen toleráns volt. Még azok a tisztek is, akik kacérkodtak a századvégi – sajnos: népszerű antiszemitizmussal, szolgálatban ezeket nemigen hangoztatták. A k. u. k. hadsereg újságja pedig kifejezetten mérgesen reagált az antiszemita tendenciákra. 1900-ban a Danzer’s Armee-Zeitung publikált egy figyelemreméltó cikket a hadsereg egyesítő szelleméről, ahol keresztények, zsidók és muszlimok harcolnak és halnak együtt: „azokat, akik meghalnak a császárért és a hazáért, egy sírba teszik, egymás mellett fekszenek fajtól és vallástól függetlenül, amíg végül Egy Legfelsőbb Lény szólítja őket, hogy folytassanak egy jobb életet, ahol nincs faji diszkrimináció, nincs antiszemitizmus, nincs vallási viszály.”266 Bizonyára volt antiszemitizmus a (fő)tiszti karban. Frigyes főherceget antiszemita attitűdökkel vádolták: 1904-ben állítólag megparancsolta, hogy csak keresztény tiszthelyetteseket kell kiválogatni az 5. hadtest parancsnoki karába. Az első világháború alatt egy osztrák dandárparancsnok, akinek zsidók iránti megvetéséhez a magyarok iránti ellenszenv is párosult, a parancsnoksága alatt álló magyar tisztek neveit vizsgálgatta abból a célból, hogy kitalálja, vajon zsidók-e? Tersztyánszky Károly vezérezredes köszönettel hárította el annak lehetőségét, hogy „bárósított magyar izraelitákkal” azonos rangra267 emeljék (inkább gróf akart lenni). De egészében véve a tiszti testület immunis maradt az emelkedő antiszemitizmussal szemben, amely sajnos mindennapos volt a civil társadalomban. Ez nagyban köszönhető volt a többnemzetiségű hadsereg speciális helyzetének (13 nemzetiséget és 12 265

Schmidl, 1989, 129. old. Schmidl, 1989, 129. old. 267 Pollmann Ferenc: Balszerencse, semmi más? Tersztyánszky Károly cs. és kir. vezérezredes élete és pályafutása, Budapest, 2003, 140. old. 266

59

vallási csoportot találunk a hadseregben). Habár nemzetiségükre és vallásukra nézve a közös hadsereg tisztjei jobbára németek és római katolikusok voltak, a császár és király szolgálata a nemzetek fölé emelte őket. Hűségük csak egyedül az uralkodóhoz és a dinasztiához kötötte őket. Ferenc József egységes hadsereget akart, amely közömbös a politikai vagy nacionalista agitációt illetően. A zsidó (tartalékos) tisztek viszonylag magas számát az osztrákmagyar hadseregben a pángermán radikálisok a kettős monarchia elleni támadásaikra használták fel. Egy 1891-es pamflet a k. u. k. hadsereg hibáinak legfőbb forrását a zsidó katonatisztekben látta: „Zsidók bebocsátása a tiszti körökbe természetes következménye annak a hatalomnak és befolyásnak, amit átengedtek a zsidó fajnak az utóbbi három évtizedben. A francia hadsereg kivételével az osztrák hadsereg az egyetlen Európában, amelynek zsidó tisztjei vannak, és bármelyik német ezredben minden tiszt ezredestől lefelé a legfiatalabb hadnagyig inkább kilépne a szolgálatból, mintsem hogy elfogadjon egy zsidót, mint bajtársat!...A tipikus zsidó képességgel, hogy befurakodjanak bárhova, nem fog hosszú ideig tartani, hogy az osztrákok fél tucat zsidó tiszttel rendelkezzenek minden egyes ezredben. Végül az osztrák-magyar hadsereg legnagyobb része zsidók által megfertőzötté (verjudet) válik.”268 E pamflet szerzője hozzáfűzte, hogy az osztrák tiszteknek követniük kellene a német példát, miszerint nem engednek be zsidó tisztjelölteket ezredeikbe. Azonban a 19. második felének osztrák-magyar hadserege nem tulajdonított túl nagy jelentőséget a tisztek felekezeti hovatartozásának. Sőt, a század végén már az is lehetővé vált, hogy valaki felekezeten kívülinek (konfessionslos) vallja magát. Mindazonáltal a minősítési lap természetesen tartalmazta a vallást, illetve annak változását is. Az 1868-ban bevezetett általános sorkötelezettséget követően a közkatonák felekezeti hovatartozása összességében többé-kevésbé tükrözte a Monarchia népességét. Ugyanakkor - eltérő társadalmi helyzetük és iskolázottsági fokuk miatt - a különféle felekezeti csoportok egyenetlenül oszlottak meg a különböző fegyvernemekben. 1872-ben például, amikor katolikus volt a közös hadsereg közkatonáinak 67,7 %-a, a katolikusok aránya a műszakiak között 94,3 %, a vonatcsapatnál mindössze 56,6 % volt. S fordítva, míg a görögkeleti katonák tették ki a közös hadsereg közkatona-állományának 9,3 %-át, százalékos hányaduk a műszakiak között mindössze 0,2 %, a vonatcsapatnál pedig 12,7 % volt.269 Az első világháborút megelőző években a zsidó újoncok továbbra is egyenetlenül 268 269

Schmidl, 1989, 131. old. Deák, 1992, 431. old.

60

oszlottak meg a különböző fegyvernemek között. 1911-ben a zsidó közkatonák erősen túlreprezentáltak voltak pl. az egészségügyiek (6,4 %) között, s meglehetősen alulreprezentáltak a vadászoknál (1,8 %) és a lovasságnál (1,4 %). Felekezeti megoszlás270 Ausztria-Magyarországon és a közös hadseregben 1911-ben (százalék) Népesség Közkat. Tart. tisztek Hiv. tisztek Római katolikus Gör. és örm. katolikus Görögkeleti Evangélikus Református Unitárius Zsidó Mohamedán Összesen

65,9 10,6 8,7 3,5 5,4 ? 4,4 1,2 100

66,2 10,9 9,1 4,3 5,5 3 0,8 100

68,2 1,2 1,7 8,6 3,0 0,1 17 100

86 1 2,7 7,8 1,8 0,6 100

A hadsereget tehát nem érdekelte tagjainak felekezeti hovatartozása, legfeljebb annyiban, hogy hétvégén (szombaton, illetve vasárnap) tegyenek eleget vallási kötelmeiknek: vonuljanak templomba. A felekezeten kívülieket a szolgálatvezető őrmester rendszerint a zsinagógába küldte271, ami megfelelt őseik eredeti vallásának. Természetesen a hadseregben tekintélyes létszámú tábori lelkész is szolgált. 1910-ben a közös hadsereg tiszti rangsorolásában 178 hivatásos és 244 tartalékos lelkészt találunk, mindet legalább századosi rangban. Hat tartalékos tábori rabbi volt közöttük (számuk 1918-ra 76-ra, a magyar királyi Honvédséggel együtt 94 főre nőtt)272; a IX. rangosztályba sorolt tábori rabbik szintén századosi rendfokozatot viseltek (egyébként minden vallás papjait, ill. papnövendékeit póttartalékosi kedvezmény illette meg). Első ízben 1875ben nevezetek ki tábori rabbit, a háború kitörésekor a k. u. k. hadseregben tíz (tartalékos) tábori rabbi volt, a magyar királyi Honvédségnél pedig 11 izraelita lelkész nevét273 tartalmazza a tartalékos tábori lelkészek névjegyzéke. Hadseregekhez és hadtestekhez (néha ezredekhez) osztották be őket. Természetesen elsődleges feladatuk a zsidó katonák lelki 270

Deák, 1992, 431. old. Deák, 1992, 431. old. 272 Bővebben lásd Bíró Ákos: Tábori Rabbinátus a Magyar Királyi Honvédségben 1914-1918, Pázmány Péter Katolikus Egyetem, 2003 273 Berkó István: A magyar királyi honvédség története 1868-1914, Budapest, 133. old. 271

61

gondozása volt, de a lehetőségekhez képest igyekeztek gondoskodni a kóser étkezés biztosításáról is, valamint cenzúrázták a héberül írt leveleket, de végeztek házasságkötést, vallásoktatást is. 1915-ben az izraelita vallásúak részére az Országos Rabbiegyesület adta ki a Pajzs és vért című imádságos könyvet, melyben az ütközet előtti, a veszélyből való menekülés esetére, a haldoklók részére írt imádságok, fohászok mellett voltak még a királyért és a hazáért szóló imák is. „Mindenható Isten, történet Ura, álld meg felséges agg királyunkat, I. Ferenc Józsefet, koszorúzd homlokát a dicsőség és a diadal babérjával…Világ bírája, légy nemzetünk pajzsa, nyújtsd felénk védő karodat és adj diadalt sorsdöntő küzdelmünkben”274. Az imák azonban nem találtak meghallgatásra… A tartalékos tisztek osztrák-magyar rendszere a poroszországi gyakorlatot követte. A porosz hadsereg 1885 és 1914 között mintegy 30.000 zsidó tisztjelöltet275 képzett ki, ámde egynek sem adományoztak tartalékos tiszti rangot. Ausztria-Magyarországon 1897-ben a közös hadseregben 1993 zsidó tartalékos tisztet tartottak nyilván, ami az egész tartalékos tisztikar 18,7 %-a volt; a zsidó tartalékos katonai tisztviselők száma 680 (21 %).276 A magyar honvédségben hasonló volt a zsidó tartalékos tisztek és tartalékos katonai tisztviselők aránya. Tehát a XIX. század végén Ferenc József haderejének majd’ minden ötödik tartalékos tisztje zsidó volt. Igaz, számuk ettől fogva – a közkatonákéhoz és a hivatásosokhoz hasonlóan - csökkenni kezdett; 1911-re már csupán 1871 zsidó tartalékos tisztet (17 %) találunk a k. u. k. hadseregben. A zsidó tartalékos tisztek fegyvernemek közötti megoszlása szintén egyenlőtlenül alakult. 1911-ben a vonatszolgálatnál minden harmadik (30,3 %), a vártüzérségben minden ötödik (20 %) tartalékos tiszt zsidó volt. A lovasságnál arányuk mindössze 6,2 % volt277 (ez 63 zsidót jelentett). A zsidó tartalékos tisztek és tisztviselők nagy hányadának nyilvánvaló magyarázata az, hogy a zsidók között a tudásnak-tanulásnak ősi hagyománya, illetve kultusza létezett: a Magyarországon 1909-1911 között középiskolát végzettek közül kereken 23 százalék volt zsidó (a magyarországi tartalékosoknak pedig 20 %-a). A zsidó tartalékos tisztek számaránya nagyjából megfelelt a Monarchia középiskoláiban és egyetemein tanuló zsidók hányadának (vagyis a hadsereg befogadta a tanult zsidókat soraiba). A tartalékos tiszti rendszer bevezetése hallatlanul fontos volt a tanult zsidók középosztályba emelkedése szempontjából. 274

275

Imakönyv: Pajzs és vért, Budapest, 1915

Bővebben lásd Rolf Vogel: Ein stück von uns. Deutsche Juden in deutschen Armeen 18131976, Mainz, 1977 276 277

Deák, 1992, 434. old. Deák, 1992, 434. old.

62

Ennek lényeges eleme volt – többek között – a párbajképesség. Az erős antiszemitizmus ellenére mindenkinek kétszer meg kellett gondolnia, mielőtt megsértett volna egy zsidót, mert ha párbajra hívta ki a sértőt, el kellett hogy fogadja, különben kockáztatta úriemberi státusát. Aki ugyanis a császár és király mundérját viselte, az minden körülmények között elégtételképesnek számított. Az ezredek becsületbíróságai sorra-rendre állást is foglaltak, hogy ki kell állni a zsidó tartalékos tisztekkel párbajozni. „A hadsereg becsületfogalma ellenére van, ha megtagadják a lovagias elégtételt (ritterliche Genugtuung) valakitől, pusztán mert egy másik nemzet vagy felekezet tagja.”278 Ez azért jelentős, mert a zsidó közösség tagjainak korábban évszázadokon keresztül nem adták meg a jogot, hogy karddal a kezükben védjék meg becsületüket. Ami a hivatásosokat illeti, az 1890-es évek óta tartó folyamatos létszámcsökkenés tulajdonképpen kiöregedéses jellegű. Az 1870-es éveket tiszthiány jellemezte, amikor is viszonylag rövid kiképzés után készségesen befogadták a tisztikarba a tanult zsidókat; 1911-ben azonban zömük már nyugdíjas éveit élte. Utánpótlás pedig nemigen volt: az asszimilálódott magyar, cseh stb. zsidóság minél inkább elfogadta a befogadó nemzetek hazafias szemléletét, annál kevésbé lelkesedett a nemzetek fölötti hadseregért; ráadásul a fiatalabb korosztályokból számos zsidó vándorolt ki Amerikába. Az arány egyébként még változatlan létszám mellett is romlott volna, hiszen a tisztikart ekkoriban nagymértékben felduzzasztották. De bizonyára közrejátszhatott egy-egy exponált személy antiszemitizmusa is: 1901-ben a bécsi Dr. Bloch’s Wochenschrift cikkezet arról, hogy míg a k. u. k. hadseregben számos zsidó orvos található, s egy korábbi hadügyminiszter, Ferdinand Bauer tábornok habozás nélkül tábornokká léptetett elő négy zsidó katonaorvost, az új miniszter, Edmund Krieghammer tábornok következetesen megtagadta a lehetőséget a katonai pályára lépni kívánó zsidó orvosoktól. A Wochenschrift fölhívta a zsidó orvosok figyelmét az osztrák Landwehrre, amelyben nagy volt az orvoshiány, az illetékes honvédelmi miniszter, gróf Welserheimb tábornok pedig előítéletmentes ember hírében állott. Három évvel később, a Monatsschrift der ÖsterreichischIsraelitischen Union ismét csak azt panaszolta, hogy jelentősen csökken a közös hadseregben a zsidó csapattisztek és katonaorvosok száma, s ezt az antiszemitizmus számlájára írja. A negatív tendencia kétségtelen: alig két tucat év alatt a zsidó hivatásos tisztek százalékos aránya a felére csökkent (1,2 %-ról 0,6 %-ra). Ugyanakkor a zsidó hivatásos katonai tisztviselők aránya 12,7 %-ról 7,4 278

Idézi Deák, 1993, 171. old.

63

%-ra esett vissza (ha a katonaorvosokat279 is ide számítjuk, akkor 18,4 %ról 13,6 %-ra). Az 1909/10-es tanévben összesen 15 zsidó növendéke volt a közös hadsereg katonai iskoláinak. 1913-ban a bécsújhelyi Mária Terézia Katonai Akadémia 438 hallgatója közül csak hárman voltak zsidók280 (alig többen mint konfuciánusok: ők ketten voltak). Izraelita növendék a Ludovikán 1906-1909 között egyetlenegy található, azután már egy sem. A honvéd főreáliskolán 1906/07–ben egy izraelita diák tanult, azután egy sem, a hadapródiskolákon sem.281 Tehát zsidó a tisztikarba jóformán egyéves önkéntesként juthatott csak be, de a századforduló után a nagyszámú izraelita önkéntes közül egyre kevesebbeket szólítottak fel aktiválásra; többnyire a leggazdagabbakat. Keresztény hitre tért zsidók bizonyára előfordultak néhányan, de ők sem lehettek sokan. Az is igaz, hogy a tiszti hivatás életmódja merőben idegen volt a zsidó hagyományoktól. Sok zsidó nem is nézte jó szemmel a túlzott, szinte majmolásig fajuló asszimilációt. A mindenkin túltenni akarók ellen írja a fiatal Molnár Ferenc282: „Még az sem használ nekik, hogy a legtöbbjük huszárönkéntesnek megy. A hadseregben van malícia: egy pesti huszárezredet megtett semitaezreddé, s a jó fiúk ott egymás között vannak.” Ez persze nem igaz, de a zsidó katona egyébként is a pesti humor kimeríthetetlen forrása volt. Jellemző egy korabeli kabaré plakátja283: vagy hat görbe lábú, cvikkeres, göthös csúnya zsidó látható rajta katonaruhában. A néhány zsidó hivatásos tiszt (a századforduló Magyarországán a keresőképes zsidó lakosság 1,05 százaléka284 választotta a hivatásos katonai vagy katonai tisztviselői karriert) tehát kívül volt az elfogadott zsidó életforma által megszabott kereteken: igen megnehezítette rokoni kapcsolattartásukat pl. az az előírás, amely megszabta, hogy milyen civil rétegekkel tarthat a tiszt kapcsolatot. Az 1911 előtt a hadsereg harci egységeinél szolgáló huszonhárom zsidó tábornok és ezredes közül tizennégy kikeresztelkedett pályafutása különböző időpontjaiban. A kikeresztelkedés azonban nem számított feltétlen követelménynek ahhoz, hogy valaki tábornok lehessen: a közös hadsereg legmagasabb rangú – már említett - zsidó tisztje, Schweitzer altábornagy sohasem keresztelkedett ki. Gyöngyösön született 1844-ben, közkatonaként kezdte pályafutását, majd 1870-ben tisztté avatták. Harcolt a poroszok elleni háborúban, 1878-ban 279

Schmidl, 1991, 29. old. Deák, 1993, 121. old. 281 Hajdu, 277. old., ill. 279. old. 282 idézi Vörös Károly: A budapesti zsidóság két forradalom között, 1849-1918, 57. old. in: Zsidóság a dualizmus kori… 280

283

bővebben lásd Schweitzer Gábor: A hazai cionizmus hőskorszaka, 160. old., in: Zsidóság a dualizmus kori…

284

Schmidl, 1991, 22. old.

64

pedig részt vett Bosznia-Hercegovina megszállásában. Ez utóbbi során megkapta a Vaskorona-rendet, ami lovagi címmel járt. Kitűnő eredménnyel végezte el a hadiiskolát, 1904-ben vezérőrnaggyá léptették elő, és egy gyalogdandár parancsnokává nevezték ki. Egy évvel később nyugállományba vonult, és ezt követően altábornagyi rangot adományoztak neki. Az öreg Schweitzer rendszeresen eljárt a budapesti zsinagógába, kóser háztartást vezetett, s engedélyért folyamodott, hogy ne kelljen vallásilag tiltott ételt fogyasztania, ha együtt étkezik a császárral.285 Lovag Alexander von Eiss tábornok pedig nem hogy nem tért ki, hanem öreg korára cionista lett. 1907-ben vezérőrnaggyá léptették elő, s ezután tábornoki díszben járt el a cionista gyűlésekre; számos ügyben együttműködött Herzl Tivadarral is. (Három fia szintén hivatásos tiszt lett: ketten elestek az első világháborúban, a harmadik túlélte és megkapta mind a Bátorságért Arany Medált, mind a Bátorságért Tiszti Arany Medált.) A legmagasabb rangú zsidó származású magyar tiszt báró Hazai Samu (eredeti neve Kohn) vezérezredes volt. 1851-ben született egy jómódú szeszgyáros fiaként. Két fivérével együtt közkatonaként lépett be a hadseregbe. Hazait 1876-ban avatták tisztté, s ezt követően hamarosan kikeresztelkedett. Elvégezte a Kriegsschulét, majd a Ludovika Akadémián tanított. 1900-ban a magyar királyi Honvédséghez beosztott vezérkari ezredessé léptették elő. 1910-ben már tábornok, 1910 és 1917 között pedig Magyarország honvédelmi minisztere. Károly császár és király 1917-ben Hazait vezérezredessé léptette elő, és kinevezte a mozgósítás és utánpótlás főnökévé. Ebben a minőségében Hazai a vezérkar főnöke után az osztrákmagyar fegyveres erők második legfontosabb parancsnoka lett. Említsük meg, hogy zsidó vállalkozók előszeretettel kapcsolódtak be különböző olyan ágazatokba, melyek a hadsereggel voltak kapcsolatban. Egy jellemző példa: a csehországi származású Mauthnerek magyarországi ága az 1870-es években házasság révén rokoni kapcsolatba került egy Weiss nevű családdal, akiknek húskonzerv üzeme volt Csepel szigetén. A bécsi Mauthnerek hadügyminisztériumi kapcsolatait felhasználva Weisséknek sikerült a konzervdobozokról áttérni a töltényhüvelyekre, végül már a legkülönfélébb hadianyagokat állították elő. Közép-Európa legnagyobb hadianyaggyárosaivá váltak, szinte a fél magyar (hadi)gazdaságot uralták egészen a II. világháborúig.286 Legendás hírű volt a Frommer-pisztoly, Frommer Rudolf talán legismertebb szabadalma. Ő gépészmérnökként lépett 1896-ban a Magyar Fegyver- és Gépgyár 285

Deák, 1992, 435. old. William O. McCagg: Zsidóság a Habsburg Birodalomban 1670-1918, Budapest, 1992, 135. old., (A továbbiakban: McCagg); bővebben lásd László Varga: Manfréd Weiss: The Profile of a Munitions King, in: (ed.) Michael K. Silber: Jews int he Hungarian Economy, 1760-1945, Jerusalem, 1992

286

65

kötelékébe, melynek utóbb vezérigazgatója lett. Nevéhez fűződik a hazai fegyvergyártás kifejlesztése. Érdemei elismeréseképpen 1914-ben Ferenc Józseftől fegyverneki előnévvel magyar nemességet kapott, 1928-ban a felsőház tagja lett. Sírja a farkasréti neológ temetőben található.287 Egyébként Ferenc József idegenkedett minden technikai újítástól (amelyek pedig a XIX. század végén egyre gyorsuló ütemben követték egymást), elvetette például a páncélkocsik túlzott alkalmazását, mert az megrémíti a lovakat. Beck tábornok, vezérkari főnök hasonlóan vélekedett: „…a gépkocsi pompás időtöltés arisztokrata semmittevők és zsidó sportemberek számára, de a hadsereg számára alkalmatlan”.288 A zsidók többsége – a lakosság más rétegeihez hasonlóan egyáltalán nem ellenezte az antiszemita Orosz Birodalom elleni fegyveres összecsapást; a zsidó értelmiség pedig kivette részét a világháborús propagandából. Az Országos Rabbiegyesület elnöke, dr. Schnitzler Ármin komáromi főrabbi körlevélben kérte fel a haza minden rabbiját, hogy ünnepélyes istentiszteleteket rendezzenek, ahol a hazáért és a királyért imádkoznak. Ezek keretében a harcosokat a haza védelmében hősiességre buzdították, az otthon maradtakat áldozatkészségre. Külön imádkoztak a mielőbbi béke eljöveteléért, ugyanakkor magukévá tették a zsidó tudós, Majmuni tanítását: aki belép a harcosok sorába, bízzék Izrael Reményében, a Mindenható segítségében. Éljen lelkében a tudat, hogy ő az emberiség javáért küzd. Erre szentelje életét. Ne ismerjen se félelmet, sem bátortalanságot. Azonban az elhúzódó háború szörnyűségei közepette egyre erősebbek lettek a zsidókat támadó hangok. 1917-re a háborús szenvedések kiélezték a társadalmi ellentéteket, igen erős antiszemita hangulat lett úrrá az országban. Ennek szítója a hadiszállítók gazdagodása, a feketéző lánckereskedők, a beözönlő galíciai menekülthullám és az az általános vélekedés volt, hogy a zsidók nem arányosan veszik ki részüket a frontharcokból. 1918. augusztus 06-án a közélelmezés kérdésével foglalkozó képviselőházi ülés a lánckereskedelem és az árdrágítás kérdésének vitájává alakul át, a vita antiszemita demonstrációvá fajult. „Le a vagyonos osztállyal! Ezt üvölti a derék magyar sajtó, s eközben természetesen csak a régi ingatlanok tulajdonosai ellen hirdet Dávid király jelvénye alatti irtóhadjáratot. Le a háborús vagyonnal, mondjuk mi, és nem bánjuk, ha az állam valamennyire azonmód ráteszi a kezét” –írja az Élet289 című orgánum 1918. június 16-án. A legmagasabb helyen érezték 287 288

289

(szerk.) Haraszti György: Zsidó síremlékek Budapesten, Budapest, 2004, 22. old. Deák, 1993, 96. old.

Idézi Szabó Miklós: A „magyar girondistáktól” az ébredő magyarokig, 264. old., in: Zsidóság a dualizmus kori …

66

szükségét, hogy reagáljanak. IV. Károly, midőn fogadta az eléje járuló zsidó küldöttséget, a következőket mondta: „A zsidóság a fronton is mindig teljesítette kötelességét. Köszönöm a magam és a hadsereg nevében.” Ahogy már jóval a háború előtt is feltűnt a katonai statisztikákban, a zsidók arányos képviselete a fegyveres erőkben, kiváltképpen a fronton, a háború folyamán is elmaradt a zsidók össznépességen belüli arányától. Ernst R. v. Rutkowski hadtörténész szerint „azon zsidók százalékos aránya, akik ideiglenes vagy éppenséggel teljes felmentésüket kérték a katonai szolgálat alól, kiváltképpen az 1914-1918-as első világháborúban, lényegesen nagyobb volt, mint más felekezeti csoportoké”.290 Kovács Alajos statisztikus háború utáni számításai szerint pedig csupán fele annyi zsidó esett el a fronton, mint ami „normális” lett volna az ország népességén belüli százalékarányukhoz képest (az elesettek 2,57 %-a volt zsidó, míg a húsz és ötven év közötti magyar férfiakon belül arányuk 5,25 % volt). A zsidóságot nem kedvelő Kovács számításai szerint Magyarország keresztény lakosságának 2,8 %-át ölték meg a háborúban, ugyanakkor a magyar zsidóknak csupán 1,1 %-át érte ugyanez a sors291. Deák István szerint292 viszont figyelembe kell venni, hogy a legsúlyosabb veszteségeket a gyalogság szenvedte el, amelyet a hadvezetőség javarészt parasztfiúkkal töltött fel; a németül jól beszélő és jól képzett zsidók zöme minden valószínűség szerint a biztonságosabb tüzérséghez, az egészségügyi szolgálathoz vagy a katonai közigazgatásba került. Továbbá a zsidó népesség nagy részének, legfőképpen Galíciában és ÉszakkeletMagyarországon menekülnie kellett lakóhelyéről, s így gyakorta elkerülte a behívást. Ez a terület ugyanis óriási erejű orosz támadásnak volt kitéve, a cári tábornokok viszont a zsidókban felforgatókat láttak, akiktől – minden eszközt bevetve - meg kell tisztítani a frontvonalat. Zsidó menekültáradat árasztotta tehát el a Monarchia nyugati területeit, egyes becslések szerint a galíciai zsidó lakosság fele293 (400.000 ember). Hasonló megfontolásokkal magyarázható, miért esett el a frontokon Galícia lakosságának csupán 1,66 százaléka, szemben a 3,6 százalék karintiaival vagy a 2,87 százalék morvával. Deák István professzor294 több mint 1000 főben határozta meg a zsidó tiszti veszteségeket (arányosan ez magasabb volt, mint a zsidó közlegények vesztesége!). Az 1938-ban kiadott Hadviselt Magyar Zsidók 290

Idézi Deák, 1992, 436. old. Kovács Alajos: A zsidóság térfoglalása Magyarországon, Budapest, 1922, 22-25. old. 292 Deák, 1992, 436. old. 293 McCagg, 15. old. 294 McCagg, 204. old., a veszteségek témakörben lásd továbbá Wolfgang von Weisl: Die Juden in der Armee Österreich-Ungarns, Tel-Aviv, 1971 és M. Paul-Schiff: Teilnahme der Österreichisch-Ungarischen Juden am Weltkrieg, in: Jahrbuch für Jüdische Volkskunde XXVI-XXVII., 1924-1925 291

67

Aranyalbuma szerint a magyar zsidóság vesztesége halottakban: 5.116 fő, sebesültekben: 15.339 fő.295 Tény az, hogy mintegy 300.000 zsidó vett részt katonaként az első világháborúban (ez a fegyverbe szólított kilenc millió fő kereken 3 %-a). A zsidók által kiérdemelt kitüntetések közül meg kell említenünk a hetvenhat Arany Vitézségi Érmet és a huszonkét harmadosztályú Vaskorona-rendet. A modern polgári hadseregek integráló szerepe közismert, esetünkben a zsidó integráció folyamata inkább a tartalékos tisztikarban valósult meg, mintsem a hivatásosok között. A századforduló körül csökkenni kezdett a zsidó tisztek számaránya, de az első világháború folyamán számuk ismét gyorsan növekedett, mígnem a tisztikar igen jelentős hányadát alkották. Az iszonyú veszteségek hatására ugyanis már 1915 őszétől mintegy 3.400 tartalékos tisztet aktiváltak. Feltehetően összesen 25.000 zsidó tiszt296 szolgált a hadseregben 1914 és 1918 között. Hogy végül is hányan haltak hősi halált a különböző csatatereken (így pl. Palesztinában, ahol szintén harcoltak osztrák-magyar katonák, köztük zsidók is), soha nem fogjuk tudni pontosan megállapítani. Az ő emlékükre a Pesti Izraelita Hitközség a Dohány utcai zsinagóga mellett felépített egy gyönyörű árkádsort, melynek végére egy közepes méretű, kupolás zsinagóga került: a Hősök Temploma. Ez őrzi kegyelettel az első világháborúban elesett zsidó hadfiak emlékét.

295 296

Hadviselt Magyar Zsidók Aranyalbuma, Budapest, 1938, 141. old. Deák, 1992, 432. old.

68

ZSIDÓ KATONÁK A HORTHY–KORSZAKBAN Mint az előző fejezetben már röviden szó esett róla, a Nagy Háború második-harmadik évében a „zsidókérdés” meglepő váratlansággal került felszínre. A fekete- és lánckereskedők (köztük jónéhány Budapestre menekült jellegzetes galíciai zsidó) a háború szörnyűségei közepette is gondtalanul élték világukat. Országszerte ismert nagykereskedők és hadiszállítók (köztük is számos zsidót találunk) pedig igen meggazdagodtak a hiánygazdaság következtében, ami komoly ellenszenvet szült a magyar társadalomban; ráadásul az első világháborút követő forradalmakban a zsidóság jelenléte szembeötlő volt. A Tanácsköztársaság alatt különösen megnőtt számuk és szerepük, az 1918. november 24-én megalakult KMP Központi Bizottságának 17 tagjából legalább tíz zsidó származású volt297. A párt gerincét az orosz hadifogságba esett katonák adták (ilyen volt Kun Béla és Szamuely Tibor is). A Forradalmi Kormányzótanács és a Népbiztosok Tanácsa 45 tagjából 31 tekinthető zsidó származásúnak, a magyar Vörös Hadsereg megszervezésében és irányításában jelentős szerepet játszó Böhm Vilmos is. Sokan a háborús vereséget, Trianont, majd a vörös uralmat és terrort a zsidókkal azonosították, illetve ezekért a zsidókat tették meg bűnbaknak: „A zsidó elem azzal, hogy fortéllyal, könyökléssel, megvesztegetéssel és hazugsággal kivonta magát a katonai szolgálat alól s azzal, hogy mindenütt meglapult, elbújt, elérte azt, hogy aránylag kevés áldozatot hozott és ép bőrrel úszta meg a világháborút. Emiatt mérhetetlenül nagy volt az elkeseredés. Izraelnek azonban szerencséje volt, no meg ügyes is volt: forradalmat csinált és másodszor is ép bőrrel szabadult ki a bajból…298”. Singer főrabbi szerint kezdetben a szegedi ellenforradalmi erők katonatisztjeinek majd’ negyede zsidó származású volt, a szegedi zsidó hitközség pedig anyagilag támogatta a mozgalmat299. Ez előbbi minden bizonnyal túlzás, az viszont tény, hogy az egyre-másra alakuló szabadcsapatok, különítmények számos rémtettet hajtottak végre a zsidó polgárság ellen, amit a külföld sem hagyott szó nélkül. Erre utal a Fővezérség 1920. 2476/IV. számú bizalmas parancsa is: „Nap-nap után 297

Szabó Róbert: A kommunista párt és a zsidóság, Budapest, 1995, 23. old. (A továbbiakban: Szabó) A Külügyminisztérium Békeelőkészítő Osztályának anyagából idézi: Szabó, 28. old. 299 Dr. Singer Ödön: Zsidó katonák a hadseregben, MH Oktatási és Kulturális Anyagellátó Központ, 1995, 19. old. (A továbbiakban: Singer) 298

69

érkeznek be közhatósági és társadalmi alakulatok átiratai, továbbá magánosok kérvényei, melyek a Fővezérségtől zsidó vallású magyar állampolgároknak fegyveres és egyenruhás karhatalmi személyek által történő súlyos testi bántalmazása ellen kérnek védelmet.”300 Dr. Váry Albert királyi főügyész megfogalmazásában: „…előttem is naponta panaszolják megriadt polgári egyének, hogy hozzátartozóikat, férjüket, fivérüket, akik igen sok esetben zsidók, lakásukon ismeretlen katonai egyének vagy legalábbis katonai egyenruhát viselő egyének letartóztatják és ismeretlen helyre elviszik”.301 A borzalmas cselekmények nagy publicitást kaptak, a magam részéről jellemzőnek tartom Heymann Frigyes őrnagy kaposvári városparancsnok szavait, akit súlyos inzultusok értek az átvonuló szegedi tisztek részéről: „Lehetséges, hogy német nevem vallásom irányában támasztott kételyeket”302. Horthy tájékoztatása után a vizsgálódó amerikai Horovitz ezredes végül is azt jelentette a párizsi békekonferenciának, hogy a „jó viselkedésű zsidónak” nincs mitől tartania.303 A konszolidáció érdekében Horthy maga is szükségét érezte hangsúlyozni, hogy jelenleg a „politikai és vallási revanche eszmét tárgyaló kijelentések…beláthatatlan károkat” okoznak.304 Bizalmas tiszti parancsában újólag leszögezte: „Vallási kérdések nyilvános megvitatása, ezekből származó következtetések, intézkedések vagy cselekedetek sohasem képezhetik a nemzeti hadsereg egyes tisztjeinek feladatát,”305a Fővezérség pedig utasítást306 adott ki a „zsidó vallású magyar állampolgároknak fegyveres és egyenruhás karhatalmi személyek által történő súlyos testi bántalmazása ellen”. Hogy ezek után a minisztériumban miként vélekedtek a hazai zsidóságról, arra vonatkozóan érdemes idézni az 5/b osztály összefoglaló jelentéséből a „fajmagyar-zsidómagyar” kérdésben: „Már a kommunizmus utáni 3. napon nyilvánosságra jutott, hogy a zsidóság szervezkedik. Fegyveres zsidó karhatalmat toboroztak a keresztények ellen. Egyelőre defensiv szándékot emlegettek, mikor azonban látták, hogy szervezkedésük ellen senki sem lép fel erélyesen, nagy hirtelen agressivek lettek, hovatovább oda fejlődik a dolog, hogy míg a keresztény magyaroknak ki sem szabad ejteni a szót: „antisemitizmus”, addig a zsidók egészen nyíltan, még fegyveresen is szervezkedhetnek a keresztények ellen. Fegyveres zsidó gárdát toboroznak, a harcos zsidók egyesülete, a 300

HL Budapesti kat. körletparság. 1920. Eln. - 2135 (szerk.) Hetés Tibor-Morva Tamásné: Csak szolgálati használatra! Iratok a Horthy-hadsereg történetéhez 1919-1938, Budapest, 1968, 240. old. (A továbbiakban: Csak szolgálati használatra!) 302 Csak szolgálati használatra! 123. old. 303 Csak szolgálati használatra! 105. old. 304 HL Budapesti kat. ker. pság. 1919. 40/eln. 305 Csak szolgálati használatra! 129. old. 306 HL Budapesti kat. körletparság. 1920. Eln. - 2135 301

70

Maccabeus kör nyílt küzdelmet hirdet a keresztények ellen, sok-sok millió felhasználásával, szemenszedett hazugságokkal bujtogatják a mindenre kapható munkásságot, állandóan agitálnak, még nyílt utcán a rendőrség szeme láttára is. Proskribálják a szerintök zsidóellenes tiszteket és keresztényeket, tiszti pogromot hirdetnek világgá kürtölik, hogy az entente az ő protektoruk s kijelentik, hogy a kormány nem alakulhat náluk nélkül. Sőt Sándor Pál egyéni akciót hirdet s egyénileg akar inzultálni mindenkit, aki zsidóellenes. És ami a legjellemzőbb, ilyen agressivitás mellett nap-nap mellett tele kürtölik az entente missiók fejét azzal a hazug mesével, hogy Magyarországon a legkegyetlenebb zsidóüldözés folyik, s hogy a tisztek, különösen a szegediek zsidóvérben akarnak fürödni.”307 A magát büszkén ellenforradalminak definiáló Horthy-hadsereg kezdetben a néhai Monarchia hadseregeinek hivatásos állományából tevődött össze. A Nemzeti Hadsereg308 tulajdonképpen „megbízható hivatásos tisztekből és altisztekből”309 álló keretet jelentett; a tiszti századok legénységi beosztásait is volt tisztek és tiszthelyettesek foglalták el (kivételesen önként jelentkező, „minden tekintetben teljesen megbízható” közlegények is bekerülhettek). Alig egy évvel a háború befejezését követően már megkezdődött a hadsereg viszonylagos fejlesztése, ezért „megbízható polgári elemek és parasztok”310 is felvehetővé váltak a hadsereg legénységi állományába. A zsidókat viszont a sorozásból kizárták: „a zsidóság és a szervezett munkásság a katonai szolgálatra való behívástól kizárandó”311, legfeljebb azt tartották volna elfogadhatónak, ha munkás osztagokban szolgálnak.312 Jellemzőek Stréter István ezredes, székesfehérvári körletparancsnok szavai: „Az ország jelenleg élet-halál harcát vívja a zsidósággal, amelyet méltán terhel a kommunizmus és a nemzetköziség vádja, s amely a legnagyobb erőfeszítést fejti ki, hogy régi áldatlan hatalmát visszaszerezze, de nem riad vissza fővezérünk elleni aljas, gyilkos merénylettől sem. A zsidóság hivatalosan megbízhatatlannak minősíttetett, s kitiltatott a nemzeti hadseregből”.313 Ez a legénységi állományú tömegekre vonatkozott, mozgósítás esetére azonban elképzelhetőnek tartották külön ellenőrzés alatt álló zsidó századok felállítását. Berzeviczy Béla altábornagy vezérkari főnök

307

HL Tgy I. 2736 10. Bővebben lásd Pataki István: Az ellenforradalom hadserege, 1919-1921, Budapest, 1973 (A művet megfelelő forráskritikával kell kezelni!) 309 Csak szolgálati használatra! 58. old. 310 Csak szolgálati használatra! 80. old. 311 Csak szolgálati használatra! 131. old. 312 HL Budapesti kat. körletpság. 1920. – 328/fön. 313 Csak szolgálati használatra! 142. old. 308

71

elgondolása314 szerint ezek „csak mint első vonalbeli csapatok” kerültek volna felhasználásra, de rámutatott abbéli aggályára is, „miszerint jogi és politikai szempontból lehet-e a zsidókat katonai gettóba helyezni akkor, amikor a polgári állami rendünk nem ezen az alapon van felépítve.” Megfontolandó továbbá – folytatta a vezérkari főnök -, hogy „magunk alakítunk tisztán destruktív elemekből álló fegyveres csapatot, mely rendkívüli körülmények között, a törvényes renddel szembehelyezkedő elemeknek támaszául s lázadó fegyveres kötelékeknek szervezett magjául szolgálhat,”ezért „a zsidó legénység állandóan a legszigorúbb felügyelet alatt tartandó”. A zsidó vallású tisztekkel kapcsolatban a Honvédelmi Minisztérium szigorúan bizalmas utasítást adott ki: „Egyes parancsnokságok felterjesztést intéztek aziránt, hogy vajon a zsidó vallásfelekezethez tartozó tisztek alkalmazhatók-e? Az érvényben levő törvények és szabályok értelmében egyes tisztek csak azért, mert a zsidó vallásfelekezethez tartoznak, el nem bocsáthatók. Ez azonban nem zárja ki azt, hogy amennyiben valamely zsidó vallásfelekezethez tartozó tiszt alkalmazása nem kívánatos, az illető…a szolgálat alól felmentessék, illetve, ha nem tényleges tiszt, a nem tényleges viszonyba azonnal 315 visszahelyeztessék…”. A kaposvári körlet pl. a zsidó vallású tartalékos tiszteket leszerelte, a tényleges tisztikarban mindössze 2 zsidó vallású tüzértiszt és néhány gazdászati tiszt maradt; Székesfehérvár pedig a következőket jelentette a minisztériumnak: „A gazdászati tisztek között van Fehér Samu őrnagy gt., ki szolgálati ügyekben való jártassága, szerény magaviselete és rangjának megfelelő életmódja miatt a hadseregben megtartható ugyan, de kívánatos lenne inkább valamely intézetnél, mint pl. fegyvertár, vagy ruhatár stb. elhelyezni, ahol csak hivataltársaival érintkezik, mert a csapatnál, főleg a legénység körében, közszájon forogván azon elv, hogy zsidó nem lehet tiszt, vagy a hadsereg tagja, nevezett zsidó nemzetisége és vallása könnyen visszatetszést és illetéktelen, nem kívánatos kritikára szolgáltat okot.”316 A szolnoki kerületi parancsnokság is megküldte a HM-nek azon zsidó tisztek névjegyzékét, akiket már elbocsátottak és azokét, akik még állományban vannak.317 Horthy budapesti bevonulása után arra intézkedett, hogy „zsidókat a karhatalomból feltűnés nélkül el kell távolítani”.318 Sőt, a Katonai Iroda szigorú vizsgálatot rendelt el Szabó Lajos karhatalmi tiszt ellen, aki „zsidó 314

Csak szolgálati használatra! 170-173. old. Csak szolgálati használatra! 155. old. 316 Csak szolgálati használatra! 156. old. 317 HL Budapest kat. körletpság. 1919. Eln. - 1923 318 HL MNHF 1919. 2352/hdm.sz. 315

72

családnál lakik, állandóan zsidókkal érintkezik…a nemzeti hadsereg egyenruhájában két zsidó lánnyal karonfogva sétál…”319 Belitska Sándor honvédelmi miniszter a Teleki-kabinet 1921. február 8-i ülésén ismertette a zsidó közkatonákra vonatkozó elképzeléseit. Kiindulópontja az a dilemma volt, hogy a zsidók vajon külön alakulatokban töltsék-e le katonaidejüket, vagy pedig a többi katonával elvegyülve? Ő maga úgy vélekedett, hogy a zsidókat külön alakulatokban, de a reguláris egységeken belül kellene elhelyezni.320 A katonai elgondolásnak (akkor) nem lett folytatása. Politikai okokból viszont ekkor már a megbízhatatlanokat (akik között egyaránt találhatók munkások, zsidók, munkanélküliek, baloldaliak) fegyveres szolgálat helyett munkásalakulatokba összpontosították. Az első (politikai foglyokból és internáltakból álló) osztagokat 1919 végén, Horthy Miklós neve napján állították fel a hajmáskéri táborban összegyűjtött emberekből. 10.000 fővel számoltak, „akiket politikai megbízhatatlanságuk folytán katonai szolgálatra besorozni nem lehet”321; az osztagokat hadi jellegű munkára kívánták alkalmazni a körletparancsnokságokon. 1921 júniusában a katonai jellegű munkásosztagokban 6.309 fő volt322. A keretet arra készítették fel, hogy „ezekből a félrevezetett emberekből a társadalom javára tisztességtudó, önfegyelmezett és a hazáért áldozatra kész embereket és katonákat neveljenek”323. A katonai munkásosztagok e korai története alig másfél évet ölel fel (1921. június 10-ig álltak fenn). A hadsereg egyébként a két háború között megkülönböztetett figyelemmel kísérte a hazai zsidóságot, különösen a cionista mozgalmakat. Úgy vélték324, hogy ezek kimondottan veszélyesek a leventemozgalomra (mivel elsősorban a fiatalságot veszik célba). A budapesti 1. vegyesdandár parancsnokság nemzetvédelmi tájékoztatója megjegyezte, hogy Balassagyarmaton szociáldemokrata és cionista szervezkedés volt észlelhető a leventék körében.325 Ezen túlmenően azonban csak érintőlegesen foglalkoztak a zsidósággal a harmincas évek közepéig pl. mikor és hogyan adható izraeliták részére szolgálatmentesség326 a különböző ünnepeken. A tendenciák inkább búvópatakszerűen törtek felszínre ebben az egy-másfél évtizedben. Néhány kiragadott mozaik a 319

HL HM 1920. Eln. C. oszt. szám nélkül (szerk.) Karsai Elek: „Fegyvertelen álltak az aknamezőkön…” Dokumentumok a munkaszolgálat történetéhez Magyarországon I-II., XIII. old., Budapest, 1962, (A továbbiakban: Fegyvertelen…) 321 Gazsi József: Politikai megkülönböztetés a Horthy-hadseregben 1919-1945, 508. old, in: HK 1972/3 (A továbbiakban: Gazsi) 322 Gazsi, 508. old. 323 Csak szolgálati használatra! 180. old. 324 HL HM 1936. Eln. A 2441. 15 884 325 HL HM 1933. Eln. I. 124 005 326 HL VKF. 1931. 1. 1133/eln. 320

73

képből. A tisztikar a múltból örökölt, kaszt jellegű privilégiumokat is vindikált magának, ilyen volt pl. a tiszteknek az a joga és kötelessége, hogy a vélt vagy valós sérelmeket megtorolják: egy 22 éves „talmudista” tanuló úgy szerzett magának sebeket egy határőr hadnagytól, hogy őt „a járdán meglökte, és vele sértő szóváltásba elegyedett, és fenyegető karmozdulatot tett…”.327 Sokszor szokták idézni a szakirodalomban Gömbös Gyula miniszterelnökként tett parlamenti kijelentését, amelyben „revideálta” a zsidósággal kapcsolatos nézeteit, és meleg szavakkal emlékezett meg az első világháború zsidó frontharcosairól, arany vitézségi érmeseiről. Azt már kevésbé, hogy melyek is voltak ezek a revideálandó gondolatok. Egy ilyenre példa, mikor Gömbös 1930 őszén Kecskeméten a zsidóságra „olyan kijelentéseket tett, melyek a magyar zsidóságra mint törvényesen bevett vallásfelekezetre nézve, a magyar zsidóság törvényi helyzetére, önérzetére és háborús áldozatkészségére mélyen bántóak, sértőek és megalázóak”.328 Az 1933. augusztus elején megjelent, a kényszertoborzást bevezető rendelet kifejti, hogy az izraelita papok és papjelöltek ügyeit alsó fokon nem lehet elbírálni, azokat a HM-nek kell felterjeszteni. A rabbikat és rabbijelölteket - ellentétben a többi vallásfelekezet papjával - ha alkalmatlannak mondta magát, le kellett vetkőztetni és megvizsgálni (a többieknél elfogadták a bemondást, orvosi vizsgálat nélkül).329 Némi cinizmusra mutat viszont a magyar kormány azon intézkedése, amikor Dolfuss kancellár kérésére 1934. február 14-én 3 millió db régi lőszert adott át az osztrákoknak. A szállítmányt titokban akarták tartani, ezért mint vágott kóser baromfi ment át a határon Hegyeshalomnál.330 Katonai bíróságok elé is kerültek zsidó katonai ügyek a harmincas években. Kétévi börtönre ítélték pl. azt a zsidó katonát, aki kijelentette, nincsenek ellenségei, így nem látja értelmét, hogy katona legyen.331 Itt a zsidó származásnak nem volt különösebb jelentősége, koncepciós jellegűvé vált viszont az eljárás 1938 őszén egy zsidó zászlós ellen, aki azzal a váddal került bíróság elé, hogy alárendeltjeit gyászmagyaroknak nevezte, a büntetőperben azonban már inkább azt olvasták a fejére, hogy előnyben részesítette zsidó katonáit.332 Egy keresztény zászlóst ellenben, aki karpaszományos főtüzér alárendeltjét e szavakkal pofozta meg: „…disznó 327

Vargyai Gyula: A hadsereg politikai funkciói Magyarországon a harmincas években, Budapest, 1983, 105. old. (A továbbiakban: Vargyai, 1983) 328 Sándor Pál interpellációja a Parlamentben, idézi Vargyai, 1983, 118. old. 329 Csak szolgálati használatra! 523. old. 330 HL HM 1934. VI-2. Eln. 119 476 331 Vargyai, 1983, 126. old. 332 Vargyai, 1983, 164. old.

74

tüzér, miért nem tisztelegsz,…piszok zsidó kommunista”, a debreceni katonai törvényszék becsületsértés vétsége miatt 100 pengő pénzbüntetésre ítélt.333 Egy légügyi ellenőrt a rendőrség ért tetten, amikor antiszemita plakátokat ragasztott, ezért 15 napi állomásfogság járt. Pécsett vádat emeltek egy zsidó karpaszományos ellen, aki „…egy teljesen jelentéktelen röpcédulaszórás alkalmával…mint ellentüntető lépett fel…Hatósági közegként jogtalanul kiadva magát”.334 Néha elég volt egy-egy újságcikk is. A Magyar Harc című szélsőjobboldali orgánumban megjelent egyik glossza nyomán pl. a hadsereg vezetése intézkedett egy zsidó katonai személy letartóztatásáról és elítéléséről. A harmincas évek elején az ország általános konszolidációja és katonai-szakmai szempontok (a tömeghadsereg kiépítése) együttes hatására feladták azt az elvet, hogy a rendszer szempontjából megbízhatatlanok kezébe nem adnak fegyvert. 1932. április 20-án a HM Vezetőségi Értekezletén a vezérkari főnök felvetette a kérdést, hogy a „megbízhatatlanoknak osztályozottak eddigi kategóriák (szélsőséges politikai irányzatú munkásság, a zsidóság bizonyos rétegei) alkalmasságuk esetén, katonai szolgálatra köteleztessenek-e, vagy a katonai kiképzésből kizárassanak.”335 Az értekezlet végül is kompromisszumra jutott: általános szolgálati kötelezettség, de a megbízhatatlanok kerüljenek arányos elosztásra a seregben. 1933. május 24-én Horthy emlékiratot intézett Gömbös Gyula miniszterelnökhöz. Ebben kifejtette álláspontját a politikailag megbízhatatlan személyekkel kapcsolatban: „A világháború tapasztalatai szerint a múltban igen sokan a politikailag megbízhatatlan elemek közül módját találták annak, hogy magukat a fegyveres szolgálat alól kivonják és ezután aknamunkájukat az anyaországban kifejthessék. Ebben az igyekezetükben az államhatalom nemcsak nem gátolta őket eredményesen, hanem talán még rosszul értelmezett emberségből önkéntelenül még segítségére is volt felforgató törekvéseiknek. Ezt a jövőben el karom kerülni. Az erre vonatkozó munkálatokat mielőbb tegye meg”. A kormányzó kérte, hogy ezeket a „megbízhatatlan, bűnöző és kétes elemeket mielőbb vegyék nyilvántartásba”336, majd pedig háború esetén munkásalakulatok kötelékében, hadműveleti területen vegyék igénybe őket (a politikailag megbízhatatlanokat fegyver nélkül). A cél az volt, hogy a hátországot megtisztítsák a „felforgató” elemektől. A kartotékok 1942-ben már majd’ tizenötezer személy nevét őrizték337. Ekkor a listát 333

Vargyai, 1983, 164. old. Vargyai, 1983, 168. old. 335 Csak szolgálati használatra! 410. old. 336 Gazsi, 510. old. 337 Gazsi, 512. old. 334

75

felülvizsgálták, a megbízhatónak ítélt zsidókat 18-42 életév között tábori munkásszázadokhoz osztották be, a megbízhatatlanok különleges munkásszázadokhoz kerültek. A háború végéig egyébként 26 különleges munkásalakulatot állítottak fel s vittek ki a hadműveleti területre.338 A tömeghadsereg kiépítése maga után vonta a tisztikar létszámának növelését is; a behívott karpaszományosok 60%-át tartalékos tisztté képezték ki, de zsidók általában a 60 % fölötti állományba kerültek. Az 1936. február 10-én kiadott rendelet szerint viszont már minden karpaszományos honvéd tartalékos tiszti tanfolyamot végezhet (ha akar). Ez a döntés a zsidó vallásúak számára is lehetővé tette a tisztképzésben való részvételt, kivéve a „hazafiatlanokat és megbízhatatlanokat”. A HMben az volt a vélemény, hogy a zsidókat nem lehet rendeleti úton kizárni a tartalékos tiszti kiképzésből, az elméleti és gyakorlati képzés alatt azonban van mód eltávolításukra: „A nemzetközi mentalitású egyéneket nem zárhatjuk ki teljesen az emléklapos tiszti kiképzés lehetőségétől, mert ez a tulajdonság sokszor csak bizonyos idő múlva ismerhető fel”.339 A HM 10. osztályának 1936. június 30-án készített előterjesztése szerint a zsidó szó írásban való használata nem kívánatos, amúgy is „gyakorlatilag a hazafiatlan és erkölcsileg nem megbízhatók alatt az alárendelt parancsnokságok a zsidókat is értik, vagy őket az altiszti kiképzésben meg nem feleltnek minősítik”.340 További kiskapu volt, hogy „társadalmi szempontból nem megfelelőnek”341 is lehetett valakit osztályozni, ebben az esetben a karpaszományos címzetes őrmesteri rangot megkapta ugyan, de tiszté nem nevezték ki. A szóhasználatban jelentkező eufémizmusra jellemző egyébként az is, ahogy a vezérkar 1. osztálya új szabotázstörvényt előkészítését sürgette 1938-ban: „…a legsürgősebbnek tartom a hadianyaggyárak mérnökeinek és munkásainak könyörtelen megtisztítását a nemzetközi elemektől és azoknak nemzethű elemekkel való pótlását”.342 A fenti gáncsoskodások ellenére egyre szaporodó zsidó (tartalékos) tisztek nem váltottak ki osztatlan örömet a hadsereg vezetésében: vitéz Vajna Győző ezredes, híradó szemlélő felhívta a figyelmet arra a veszélyre, amely abból származhat, ha a háborúban zsidó fajú tisztek vezetik majd azt a legénységet, „mely már békében az antikommunista (antisemita) irányzatban lett nevelve”.343 Javasolta továbbá, hogy zsidó tartalékos tisztek magyar legénységet ne vezethessenek. Békében a zsidók ne is 338

Gazsi, 513. old. Csak szolgálati használatra! 432. old. 340 Csak szolgálati használatra! 433. old. 341 Csak szolgálati használatra! 433. old. 342 Vargyai Gyula: Sisak és cilinder, Budapest, 1984, 84. old. (A továbbiakban: Vargyai, 1984) 343 HL HM – 1936. – Eln. 10. oszt. 105 137 339

76

legyenek katonák, fizessenek hadmentességi adót. Rumpelles Kornél altábornagy, tüzérségi szemlélő szerint a zsidó törekvéseknek az kedvez, ha szétosztják őket minden fegyvernemre, de ellenőrizni őket a legjobban a gyalogságnál lehet.344 A kérdés súlyát mutatja, hogy a bevonult karpaszományosok 13,2 %-a zsidó volt345, míg országos számarányuk csupán 5 %-ot tett ki (ez a zsidó lakosság arányaiban magasabb iskolai végzettségéből következett). Miután a védettség egyre több fegyvernemre terjedt ki, a gyalogságnál a tisztjelöltek 20,9 %-a volt zsidó karpaszományos346 1936-ban. A 8. gyalogezred karpaszományos iskolájában 47 hallgató közül 40 zsidó volt. A HM 10. (legénységi) osztályán még az is felmerült ekkor, hogy az egész karpaszományos rendszert meg kell szüntetni. Mindenesetre ezt az arányt a vezérkarnál már tűrhetetlenül soknak találták: 1937. június 27-én tervezetet készített a vezérkar 1. osztálya a zsidó vallású katonák fegyvernemenkénti arányos elosztásáról, de a tervezet nem ment tovább. 1937. november 11-én Rátz Jenő vezérkari főnök memorandumában kifejtette: „Látjuk a munkás kérdésben, hogy zsidó vezetés alá került magyar tömegek mennyire elvesznek a magyar nemzeti gondolat szempontjából. Nem engedhető meg és nem várható be, hogy háború esetén a győzelem kivívására hivatott és arra egyedül képes gyalogságban a zsidó mentalitás kaphasson helyet. Ez a nemzet pusztulásához vezetne!...A kérdést csak erőszakkal lehet egyelőre megoldani. Az ügy annyira fontos, hogy minden erőszak indokolt.”347 Egy évvel később a Vezetési Értekezlet a zsidó vallású katonák beosztásának kérdésével foglalkozott, utasították a HM 1/a osztályát, hogy dolgozzon ki javaslatot. Ez 1938 decemberében meg is történt, a zsidókat munkászászlóaljakba javasolták beosztani. Már itt megjegyzem, hogy a legtöbb tartalékos tiszt további sorsa meglehetősen mostohán alakult, rangjukat megvonták, munkaszolgálatosok lettek, ahol a parancsnok „…naponta végigpofozta a századot, amelyben igen sok egykori tartalékos tiszt is szolgált.”348 Ami a hivatásosokat illeti, náluk a katonai vezetés kb. 5 %-a minősült „zsidóvonatkozásúnak”, ők nyugállományba helyezésükkor „zsidónak nem tekintendő” minősítést kaptak, így közvetlen hozzátartozóikkal együtt kikerültek zsidótörvények hatálya alól.349

344

Csak szolgálati használatra! 435. old. Csak szolgálati használatra! 436. old. 346 Csak szolgálati használatra! 435-436. old. 347 Csak szolgálati használatra! 451-452. old. 348 Fegyvertelen…, 586. old. 349 Szakály Sándor: A magyar katonai felső vezetés társadalmi és anyagi helyzete 1919-1945, 91. old., in: (szerk.) Hajdu Tibor: „A magyar katonatiszt” (1848-1945), Budapest, 1989 345

77

A hadseregben ekkor még szolgáló néhány zsidó vallású és származású tiszt között – ahogy már említettük - olyanok is akadtak, akik az ellenforradalom győzelme és Horthy hatalomra juttatása érdekében komoly érdemeket szereztek. A hadsereg vezetése úgy vélte a kérdést elnapolni, hogy a zsidó tiszteket a csapatoktól a háttérintézményekhez helyezte át, vagy arra kérte őket, hogy megrendült egészségükre hivatkozva „önként” váljanak meg a szolgálattól (törvényesen vallási indokokra hivatkozva nem voltak elbocsáthatók). A HM a zsidó vallású tisztekkel több ízben is foglalkozott. Az általános vélemény a 30-as évek derekán az volt, hogy a zsidók kizárását „automatikusan kül- és belpolitikai okok miatt nem lehet megvalósítani”350. A tízezres nagyságrendű tartalékostól és párszáz nyugdíjastól eltekintve egyébként nem sok zsidót találunk már a harmincas évek végén a seregben: 1939 áprilisában statisztikát készítettek a vallási hovatartozás alapján, mely szerint a hivatásos tiszti állományban (ekkor már) zsidó vallású nem volt, a tartalékos katonaállományú tisztek között 15,8%, a tartalékos nem katonaállományúak között 24%-os volt az arányuk.351 A fegyveres erők összlétszáma ekkor 102.007 főt tett ki, ennek 2,24%-a volt zsidó (2.292 fő). A tényleges és továbbszolgáló tisztesek között arányuk csupán 1:1000 volt, a sortiszteseknél ez 3:1000. A majd’ 80.000 sorköteles között 2.251 fő vallotta magát izraelitának.352 Az első és második bécsi döntés, valamint Kárpátalja és a Délvidék visszafoglalása az itt élő zsidókat újból a magyar impériumba terelte. A bevonuló magyar csapatok a zsidóság szempontjából nem feltétlenül a felszabadítókat jelentették. Számos atrocitás történt már a bevonuláskor (arról nem is beszélve, hogy a magyarországi zsidótörvények hatálya immár rájuk is kiterjedt). A Felvidék visszacsatolásakor pl. a vezérkari főnök egy zsinagóga lerombolása és különböző letartóztatások miatt rendelt el vizsgálatot. Az I. hadtest parancsnoksága azt jelentette a vezérkari főnöknek, hogy „a párkányi zsidótemplom ellen elkövetett cselekményeket nem honvéd egyének követék el…Az ebben a tárgyban…bevezetett nyomozás eddig meddő volt…”. A megismételt vizsgálat során a letartóztatásokat elrendelő csendőrtiszt így vallott: „…az őrizetbe vételeket a kapott utasításoknak megfelelően eszközöltettem…azok nem kimondottan zsidók ellen irányultak. Zsidó egyének őrizetbe vételénél nem lehettem tekintettel arra, hogy szombati ájtatosságukat végzik-e vagy sem…”.353 A belügyminiszter tudomása szerint a szintén felvidéki Zselizen 350

Csak szolgálati használatra! 433. old. HL HM Eln. A. – I. 27 411/18 338 352 Fegyvertelen…, 27-28. old. 353 Vargyai, 1984, 144. old. 351

78

a katonák zsidóellenes pogromban vettek részt, amit a vezérkar főnöke azzal igyekezett cáfolni, hogy a katonák nem is kaptak az adott időpontban eltávozást.354 Az I. hadtest parancsnokságának 1938. november 19-én keltezett jelentésében pedig ez olvasható: ”…a mai napon Ipolyságon megtartott zsidórazzia eredménye: 7 egyént, mint cseh állampolgárt áttettünk a cseh határon, 10 egyént pedig, mert kémelhárító szempontból aggályra adtak okot, a csendőrök a budapesti toloncházba elszállítottak…”.355 Egyébként a katonai közigazgatás a zsidó származásúakat nem vette át a Felvidéken. A bevonulás után vezérkar főnöke azt a parancsot adta ki, hogy „…a magyar, német, tót és rutén lakossággal a legnagyobb szeretettel és udvariassággal kell báni. Esetleges ellenszegülést vagy fegyveres ellenállást azonban a legnagyobb szigorral le kell törni, és kíméletlenül meg kell torolni, különösen akkor, ha az cseh, zsidó vagy kommunista oldalról indul ki.”356 Észak-Erdély esetében különbséget kell tennünk a bevonulásban résztvevő két hadsereg parancsnoka között. Nagy Vilmos szavai önmagukért beszélnek: „…jelentést kaptam arról, hogy román és zsidó egyéneket egyes katonák közreműködésével bántalmaztak volna. Valószínű, hogy felelőtlen izgatók keltik ezt a hírt, de a szigorú vizsgálatot mégis megindítottam, s ha egyes honvédek vagy csendőrök bűnössége bebizonyosodik, ezek a legszigorúbb elbánásban fognak részesülni.”357 Jány Gusztáv viszont arról rendelkezett, hogy zsidók támogatásban nem részesülhetnek, valamint több parancsában tiltotta meg, hogy tisztjei zsidókkal tartsanak fenn kapcsolatot, egy ízben pedig arra adott utasítást, hogy a hadsereg tagjai zsidók és románok üzleteiben nem vásárolhatnak. A katonai közigazgatás számos zsidót utasított ki Észak-Erdélyből. Kárpátaljával kapcsolatban a következő idézet érdemel figyelmet: „…Z. barátja, nyugalmazott őrnagy, aki hivatalos ügyben járt Munkácson, beszéli, hogy egyik éjszaka nagy sürgés-forgásra riad föl. Kinézett a szálloda ablakán, a tér tele volt katonákkal, akik nagy sietve gépfegyvereket állítottak föl, és láthatólag teljes harci készültségben voltak. Reggelre megtudta, hogy a helyőrség körülvette a zsidók által lakott városrészeket, a katonák behatoltak a házakba, kihúzták az ágyakból a zsidókat, értéktárgyaikat, pénzüket, rádióikat, fényképezőgépeiket és más mindenféle használati tárgyaikat összeszedték, s reggelig különböző udvarokon és épületekben őrizetben tartották őket. Akkor a foglyokat hazaengedték, az értékeket pedig a kaszárnyába szállították. A város képviselője, Fenczik, délelőtt telefonon emelt panaszt a vezérkari főnöknél, 354

Vargyai, 1984, 70-71. old. Vargyai, 1984, 138. old. 356 Vargyai, 1984, 141. old. 357 Vargyai, 1984, 168-169. old. 355

79

aki történetesen Kassán járt, s délutánra meg is érkezet Munkácsra. Mikor a történteket jelentették neki, nem akarta elhinni és arra kérte a képviselőt és a városi vezetőséget, hogy menjenek vele a kaszárnyába. A parancsnok itt hosszú hebegés után bevallotta, hogy az éjszaka ’partizángyakorlatot’ rendezett abból a feltevésből indulva ki, hogy a zsidók partizánok, akiket ártalmatlanná kell tenni. Az esetnek néhány lefokozás volt a következménye. A megbüntetettek között van egy zászlós is, aki azt a parancsot adta egy katonának, hogy rúgjon hasba egy másállapotos zsidó asszonyt. A katona nem akarta teljesíteni a parancsot, mire a zászlós revolvert fogott rá. Kiderült, hogy a zászlós politikai bűncselekmények miatt többszörösen büntetett nyilas agitátor volt, aki bevonult és gyakorlatilag is terjeszteni akarta az „eszmét”.358 Kárpátaljához kapcsolódik az ungvári honvéd állomásparancsnokság következő jelentésrészlete is: „Földes képviselő…panasz tett, hogy az utcán vonuló katonai alakulatok a zsidó lakosságot sértő dalokat énekelnek. A képviselő ezzel kapcsolatban többek között sajnálatosnak minősítette, hogy meghozták a zsidótörvényt, majd kilátásba helyezte, hogy amennyiben a zsidóellenes dalok éneklése tekintetében intézkedés nem történik, haladéktalanul feljelentést tesz a HM úrnak.”359 Mivel a minisztérium nem talált jogalapot a képviselővel szembeni fellépéshez, a bejelentést tevő tisztet marasztalták el, amiért a képviselő fellépését nem utasította azonnal vissza. A Délvidéken lejátszódott hideg napok eseményei pedig – művészi feldolgozásoknak köszönhetően is – közismertek, és nagy szakirodalommal rendelkeznek. A zsidótörvényekkel360 kapcsolatban a HM és a Vezérkar egyes vezetőiben az a vélemény alakult ki, hogy a hadseregben nem szabad megelégedni azok „szűkre szabott” kereteivel, a honvédségben szigorúbb elveket kell alkalmazni. „A zsidókérdést csak egyféleképpen szabad megoldani, mégpedig a legradikálisabban” - hangoztatta az 1/a. osztály361. E szigorú elveket azonban nem osztotta mindenki. A tisztikar egy része – akik pályájukat a Monarchia seregeiben kezdték, de a fiatalabb tisztek közül is néhányan – politikamentesek akartak maradni, a hadsereget integráló, nem pedig szegregáló nemzeti intézménynek fogták fel. Azt is figyelembe kell venni, hogy ez az időszak a hadsereg erőltetett ütemű fejlesztésének és modernizálásának kora, amikor egyébként is komoly szakember- és tiszthiánnyal küszködtek. Az első zsidótörvény 358

Saly Dezső: Szigorúan bizalmas! Fekete könyv: 1939-1944, Budapest, 1945, 535. old. HM 1939 eln. A. I. 26 264 360 Bővebben lásd Karsai László: A magyarországi zsidótörvények és rendeletek, 1920-1944, in: HK, 2005/3 361 VKF. 1939. 210. d. 3580. sz. 359

80

megjelenésekor több tucat, rangban és kitüntetésekben magasan dekorált veterán lépett fel a világháború zsidó tűzharcosainak érdekében. A kezdeményező harminc tiszthez Sónyi Hugó gyalogsági tábornok, a honvédség főparancsnoka 1939. május 3-án Szigorúan bizalmas! levéllel fordult, melynek végén gyakorlatilag megfenyegette őket: „Tekintettel arra, hogy a törvényjavaslat kérdése immár nyugvópontra jutott – az ügyben további vizsgálatokat megejteni és a nyugalmi helyzetet megzavarni a magam részéről nem kívánom, szükségesnek látom azonban, hogy a körlevelet aláírt tisztek…helytelen magatartását szigorú kifogás tárgyává tegyem és komoly figyelmeztetést adjak arra nézve, hogy a jövőben megismételt esetleges hasonló eljárás a legszigorúbb elbánást vonja maga után.”362 Mivel a kezdeményezők a tábornoki karhoz fordultak aláírásért, Sónyi Tábornoki parancsot is kiadott: „A napi sajtóban több ízben - szinte tüntetőleg - jelentek meg közlemények arról, hogy az ún. zsidótörvény-javaslat tárgyalása során több mint száz hadviselt tábornok olyan irányú nyilatkozata fog a felsőház asztalára kerülni, mely szerint a volt hadra kelt seregnek minden Károly-csapatkereszttel vagy más hadi kitüntetéssel bíró, sebesült, rokkant vagy hadifogságot szenvedett, egyébként nemzethű és feddhetetlen tagja, valamint ezek utódai stb. ugyanazon jogokkal rendelkezzenek, mint a világháborúban részt nem vett magyar állampolgárok…(ezek)...egyrészt a tábornoki karon belül, másrészt a közvéleményben nyugtalanságot keltettek, főleg pedig a tábornoki kar felfogásának nemkívánatos bírálgatására adtak alapot”.363 Báró Hazai Samu vezérezredes vezetésével ugyanis százegy tábornok írta alá a Prónay György báró (aki egyébként parlamenti beszédeiben állandó ostorozója volt a zsidótörvényeknek) által beterjesztett nyilatkozatot a zsidó tűzharcosok érdekében. A bizalmas tábornoki parancs megjelenése után azonban egy nappal már érvénybe lépett az ún. második zsidótörvény is. Még ennek elfogadása előtt, 1939 március végén a honvédelmi miniszter értekezletre hívta a katonai vezetőket a zsidókérdés hadseregen belüli megoldása tárgyában. Az alábbi kérdéseket364 kívánták napirendre tűzni: ki tekintendő zsidónak állománykategóriánként, az igazolás módozatai, a követendő eljárás a zsidónak minősülő tisztekkel, altisztekkel és a legénységgel szemben. A megbeszélés eredménye a következő volt: alap a második zsidótörvény, de ehhez képest szigorításokat fognak alkalmazni. Hivatásosoknál legfeljebb egy zsidó nagyszülő lehet, katonai hallgatóknál 362

HL HM eln. 76.231./6 Szakály Sándor: A hadsereg és a zsidótörvények az ellenforradalmi Magyarországon, 50-51. old. in: Szakály Sándor: Hadsereg, politika, társadalom, Budapest, 1991 (A továbbiakban: Szakály, 1991) 364 Fegyvertelen…, 3-5. old. 363

81

(sarjadék) egy sem. A „zsidókat azonnal ártalmatlanítani” kell „és végül a honv.-ből eltávolítani”365- szögezték le. A bonyolult kérdésben való könnyebb eligazodás végett a minisztériumban részletes tájékoztatót készítettek, hogy miről lehet felismerni a zsidó származást. Néhány esetben a megkívánt okmányokat – pl. születési bizonyítvány – ugyanis nem sikerült beszerezni, vagy csak házasságlevelet, halotti bizonyítványt; ezekkel az volt a gond, hogy a születéskori vallás nem derült ki belőlük, csak a házasságkötéskor, illetve elhalálozáskor követett hit. Ekkor mérlegelni kellett, a valószínűsítés alapját a családi név, a származási hely és a foglalkozás képezte. Ha pl. valakinek az édesapját Kerekes Péternek hívtak és kondás volt, az valószínűsíthetően nem volt zsidó.366 Végszükség esetén elfogadták az esküt és két tanú vallomását is, de csak a legénységnél, tisztek és feleségeik esetében ezt nem engedélyezték. A fenti értekezleten egyébként nem született döntés két kérdésben: a zsidó legénység fegyveres szolgálatot teljesítsen-e, és mi legyen a kiemelkedő hadiérdemekkel bírókkal? 1939 áprilisában ismét értekezletet tartottak a minisztériumban, amelyen részt vett a honvédelmi miniszter, Bartha Károly táborszernagy is. A téma nem nagyon különbözött az előzőtől: elvileg kit kell zsidónak tekinteni, név szerint ki zsidó a tisztikarban, milyen eljárással állapítsák meg, vajon zsidó-e valaki vagy sem, milyen kategóriák szerint csoportosítsák a hadseregben lévő zsidókat? Mivel a vezérkar évente általában háromezer zsidó újonccal számolt, kérdés volt továbbra is, hogy ezután mi történjék velük. A probléma kapcsán két vélemény fogalmazódott meg. Az egyiket a vezérkar főnöke, Werth Henrik gyalogsági tábornok képviselte: a zsidók „fegyveres szolgálatot teljesítsenek zárt osztagokban, keresztény tisztek parancsnoksága alatt. Ne kerüljenek tehát kíméletes beosztásokba”.367 A másikat Sónyi Hugó gyalogsági tábornok: „Leghatározottabban ellene van, hogy a harc célját a zsidóság számbeli apasztásával összefüggésbe hozzuk. A harc nem vágóhídra vezetés, a sikert minél kisebb veszteséggel kell elérni. Háború aránylag ritkán van, lehet, hogy egész emberöltőn át nincs. Ha a zsidót a hadseregbe bevesszük, alkalma nyílik így évtizedeken át a mételyezésre. Éppen ezért a békeidőre is kell gondolnunk. De továbbmenve, oly emberektől, kiket a jogok nagy részétől megfosztunk, nehéz lehet megkívánni, hogy kötelezettségeiknek eleget tegyenek”.368 Szerinte a zsidókat munkásosztagokba kell szervezni, s ily módon kizárni a 365

Fegyvertelen…, 8. old. HL Vkf. eln. 1. 1942 – 5011 367 Fegyvertelen…, 22. old. 368 Fegyvertelen…, 22. old. 366

82

fegyveres szolgálatból. A hozzászólók többsége egyébként a fegyveres alkalmazást tartotta célszerűnek; volt, aki ezt azzal támasztotta alá, hogy a zsidók katonai szolgálat alóli teljes mentesítése - a német példát alapul véve - nem oldható meg, „...mert esetleg keresztények fognak áttérni a zsidó vallásra, hogy ne kelljen szolgálniok”.369 Olyan vélemény is elhangzott, mely szerint „általános nemzeti szempontok is kívánják a fegyveres szolgálatot. Háborúban a keresztények elesnek, a zsidók pedig meg fognak maradni, ha nem kívánunk fegyveres szolgálatot”370 tőlük. Kompromisszum nem született, egyelőre minden maradt a régiben: fegyveres szolgálat, korlátozásokkal. A minisztérium elnöki osztálya 1939. április 4-én elkészítette saját javaslatát: igenis adjanak fegyvert a zsidók kezébe, mert különben keresztények ontanák vérüket a zsidók helyett is. Egységeiket azonban keverjék a keresztényekével, mert ha elkülönítenék őket, akkor "könnyebben tennék le a fegyvert, szöknének át az ellenséghez vagy követnének el árulást".371 Az osztály javaslatait a Vezetőségi Értekezlet május 15-i ülése jóváhagyta; e szerint a tényleges tisztek és tisztfeleségek bizonyítani kötelesek, hogy mind a négy nagyszülőjük keresztény (a tábori lelkészeknek nem kellett származásukat igazolni). Tisztesek és a legénység esetében elegendő, ha a szülők keresztények. A zsidó tartalékos tisztek megtarthatják rangjukat, de ha behívják őket, valamint általános mozgósítás esetén, harctéri beosztást nem kaphatnak. Továbbra sem született döntés abban a tárgyban, hogy teljesíthet-e zsidó fegyveres szolgálatot? Az ún. második zsidótörvény egyébként a következőképpen intézkedett: „...tisztviselőként vagy egyéb alkalmazottként zsidó nem léphet az állam, törvényhatóság, község, úgyszintén bármely más köztestület, közintézmény vagy közüzem szolgálatába”.372 Ebből következőleg fel kellett mérni, hogy a hadsereg tagjai közül kik azok, akik a törvény értelmében zsidónak minősülnek. A több tízezernyi személyi adat bekéréséhez és értékeléséhez legalább másfél évre lett volna szükség. Ezért első körben a legegyszerűbbet, az izraelita vallásúak számát összesítették. Néhány altiszt, tisztes, orvos és gazdasági ügyekkel foglalkozó hivatalnok kivételével ez gyakorlatilag csak néhány száz idős, nyugállományú tisztet jelentett. Némi vajúdás után megszületett az „1939. évi IV. törvénycikk rendelkezéseinek a m. kir. honvédségen belül való mikénti” végrehajtásáról szóló Utasítás is. Az ebben foglaltak szerint a zsidónak minősülő egyének 369

Fegyvertelen…, 22. old. Fegyvertelen…, 23. old. 371 Uo. 372 (összeáll.) Vértes Róbert: Magyarországi zsidótörvények és rendeletek 1938-1945, Budapest, 2002, 49. old. 370

83

nem lehetnek a honvédségben tisztek, altisztek és tisztesek. Sorkötelesek a védett alakulatok kivételével fegyveres szolgálatot teljesítenek (alosztályoknál, arcvonalszolgálatot). Arányuk egy adott alakulatnál nem lépheti túl az 5%-ot.373 Akik fegyveres szolgálatra nem alkalmasak, munkásalakulatokba kapnak beosztást.374 A vezérkar „olvasatában” ez így hangzott: „Zsidókat fegyveres szolgálatra, valamint különleges műszaki munkák elvégzésére kell kötelezni, mégpedig ott, ahol a véres veszteségek a legnagyobbak…a hadseregben csak olyan helyekre lehet beosztani, hol nem keltik annak a látszatát, mintha a veszteségek alól ki akarnák magukat vonni”.375 1940 nyarán 60 zsidó munkásszázad létezett, de ezek számát rövid idő alatt másfélszeresére akarták növelni. A tisztikar származásigazolásához meghatározott szabályok szerint felálló igazoló bizottságok alakultak, működésüket részben az 1939. október 12-én megjelent honvédelmi miniszteri rendelet alapján végezték. A hadsereg legfőbb vezetőit (miniszter, vkf, főparancsnok), valamint a kormányzó Katonai irodájának vezetőjét és feleségeiket maga Horthy igazolta. A tiszteknek származási táblázatot kellett szerkeszteniük (feleségükről is), valamint csatolt levélben „becsületükre és kötelességükre hivatkozva” az eredményt röviden jelenteni.376 Akik zsidónak minősültek (vagy feleségük volt zsidó), nyugdíjazni kellett. Altisztek, tisztesek esetében volt „kivárási idő”, a lehetőségekhez képest igyekeztek elkerülni azt, hogy valaki nyugellátás nélkül maradjon. A zsidó vonatkozású személyek általában tovább szolgálhattak a nyugdíjig, de korlátozással kellett szembenézniük mind a rendfokozat, mind a beosztások területén. Amennyiben ezeket a korlátozásokat már túlhaladták, akkor vagy eredeti fegyvernemükhöz vezényelték őket vissza, vagy ha rangjuk (tábornokok) alapján csak parancsnokként szolgálhattak volna, nyugállományba helyezték. Ez utóbbiról a HM elnöksége 1940. november elején így vélekedett: „az 1939:IV. tc. 5.§ első bekezdésének szó szerinti értelmezéséből az vehető ki, hogy zsidó csak a jövőben nem léphet az állam szolgálatába, és így e § rendelkezései a már szolgálatban állókra általában nem vonatkoztathatnak...honvéd egyéneket sem zsidó mivoltuk vagy zsidó vonatkozásuk miatt fogyatékba venni (nem lehet)...ha valaki azon a címen helyeztetnék fogyatékba, hogy zsidó, illetve zsidó vonatkozású, a bírósághoz fog fordulni orvoslásért, minthogy pedig közismert, hogy a bíróságok mindig mereven ragaszkodnak a törvény betűjéhez, úgy 373

HL HM 1939. eln. A-I. 26149 HL HM 1939. eln. A-I. 26149 375 Szakály, 1991, 55. old. 376 HM 1939/eln. A I. 47988 374

84

bizonyosra vehető, hogy az illető honvéd egyén perét meg is fogja nyerni, amint erre Budapest Székesfővárosnál előfordult esetből kifolyólag precedens is van...(honvéd) személyek zsidó voltuk, illetve zsidó vonatkozásuk miatt (ne) kerüljenek fogyatékba...felszólíttassanak arra, hogy maguk kérjék nyugállományba való helyezésüket”.377 A tisztek közül többen nem kívántak a rájuk vonatkozó korlátozások mellett tovább szolgálni. Közülük később sokan az ellenállási mozgalom mártírjai (pl. Tartsay Vilmos vezérkari százados, akinek kivételezettségét egyébként Jány Gusztáv altábornagy „melegen pártolta”378, de azt nem kapta meg), vagy később a Néphadsereg tábornokai lettek. Ez utóbbiak közül a legismertebb név Pállfy Györgyé; Király Béla tábornok visszaemlékezése szerint Pállfy kivonulása a hadseregből így zajlott: „1940-ben Beregfy Károly vezérőrnagy, a Hadiakadémia parancsnoka behívatta őt, az akadémia hallgatóját az irodájába. …’Pállfy, te vagy a legkitűnőbb hallgatóm. Csillogó katonai karrier áll előtted. Mindent veszélyeztet azonban, ha nem szakítod meg kapcsolatodat azzal a zsidó nővel. Ne tedd tönkre a jövődet.’ ’Az a zsidó nő a mennyasszonyom, és nem szakítom meg vele a kapcsolatomat. Házasságot fogunk kötni.’- felelte Pállfy. Beregfy, valószínűleg jóakarattal Pállfy iránt, újra figyelmeztette Pállfyt a veszélyekre, amivel szembe kell néznie és valami derogáló kifejezést használt Pállfy mennyasszonyára. Erre Pállfy felugrott s ezt mondta: ’Kikérem magamnak, hogy a mennyasszonyomra ilyen jelzőt használjon. Ezennel lemondok a rendfokozatomról és kilépek a honvédségből.’ Elbocsájtásra sem várva Pállfy kiment Beregfy irodájából, becsapta az ajtót, megírta a lemondó levelet. Innen egyenesen a földalatti ellenállásba vezetett az útja.”379 1940-ben névsor készült azokról a tábornokokról és ezredesekről, akik nem tudták maguk vagy feleségük származását az előírt mélységekig igazolni. A mintegy hetven név közül néhányat idéz Szakály Sándor380: Barabás Emil altábornagy, a honvédelmi minisztérium I. csoportjának főnöke, Horváth László altábornagy, a pécsi IV. hadtest parancsnoka, Náday István altábornagy, a vezérkar főnökének hadműveleti csoportfőnöke, Szombathelyi Ferenc altábornagy, a kassai VIII. hadtest parancsnoka, Hennyey Gusztáv tábornok. Őket természetesen nem tekintették zsidónak, sőt komoly karriert futottak be a következő években, a zsidónak minősülő hivatásos tiszteket viszont 1940 elején „fogyatékba” 377

Szakály, 1991, 56. old. Szakály, 1991, 59. old. 379 Király Béla: Honvédségből Néphadsereg, Párizs-New Brunswick, 1986, 224. old. 380 Szakály, 1991, 58. old. 378

85

vették, s a hadseregből javarészt eltávolították. A zsidó vallású tiszteket megfosztották rendfokozatuktól is; ezek „úgy tekintendők, mint akik azt közigazgatási úton elveszítették” - fektették le az alapelveket.381 Új igazolványokat kaptak, melyből volt tiszti minőségük nem derült ki, ellenben nagy, piros ZS betűt pecsételtek beléjük. Tiszti sarjadékok közül az 1939/40-es tanév végével távolították el a zsidó származásúakat. A tartalékos tisztek esetében a második zsidótörvény enyhébb rendelkezéseit alkalmazták (zsidó az, „aki ő maga, vagy akinek legalább egyik szülője, vagy nagyszülői közül legalább kettő” az izraelita hitfelekezet tagja). Zsidók tartalékos tiszti rangot a továbbiakban nem kaphattak, s ha már rendelkeztek ilyennel, attól megfosztották, így 60.000 tartalékos tisztből 16.000 azonnal kiesett.382 „Nincs adat, hogy még hányan fognak elveszni, mert félvérek, vagy a feleség révén elvesznek” - olvasható a VKF irataiban.383 A zsidó tartalékos tisztek - 1941 nyarán - még az esetben hordhatták rangjukat, viselhették egyenruháikat, ha behívás esetén polgári szakképzettségüknek megfelelő helyen - pl. orvosként - nyertek beosztást (néhányan orvosként egyébként egészen a háború végéig tevékenykedtek; a kezelések előtt persze jelenteniük kellett zsidó származásukat, s feltenniük a kérdést: kezelhetik-e a pácienst?). Hogy minden „igyekezet” ellenére a törvények, rendelkezések és utasítások után is maradtak zsidó vonatkozással bíró személyek a seregben, azt a már említett krónikus tiszti, tiszthelyettesi szakemberhiánnyal magyarázhatjuk. A „zéró megoldás” esetén a mozgósítás („M” hadrend) teljes anarchiába torkollt volna. A műszaki alakulatokból mérnökök százai hiányoztak; a hadrendbe csupán orvosokból és gyógyszerészekből 2.400 főre lett volna azonnal szükség, néhány alakulatnál 80 %-os volt a hiány gépkocsivezetőkben.384 A zsidó szakemberek felhasználásával eme speciális szakterületeken mutatkozó létszámhiányt kb. felerészben meg lehetett (volna) szüntetni. A hadrendből még 1940-ben sem tudták nélkülözni a zsidó orvosokat, állatorvosokat, gyógyszerészeket, mérnököket és más specialistákat, azonban külön megjelölték azt a 39 beosztást, amelybe zsidók nem kerülhettek. Megjegyzés az egyik iraton: „Majdnem az volna helyesebb, ha azt állapítanák meg, hogy hova lehet beosztani zsidókat”385. 1940 végén a HM kiadta azon 206 munkakör jegyzékét, amelyet zsidók (zsidó vonatkozásúak) egyáltalán nem tölthetnek be. Más beosztásban is azonban csak felügyelet alatt dolgozhattak. A cél 381 382 383

HL Vkf. 1941. 233. d. 5041 HL Vkf. eln. 1. Vkf. – 1941 – 4173

Gazsi, 520. old. HL Vkf. 1940. 226. d. 3571. sz. 385 Gazsi, 516. old. 384

86

„természetesen” továbbra is az volt, hogy a zsidó (és zsidó vonatkozású) tiszteket a hadsereg kötelékéből kiszorítsák, de néhány szakemberre és tudására múlhatatlanul szükség volt. Egy 1941. áprilisi rendelettervezet megfogalmazásában: „A honvédség harcos állományában, parancsnokságainál, szerveinél és intézeteinél, vagy az ütőképességet biztosító intézményeknél a jövőben elöljárói, feljebbvalói minőségben sem békében, sem háborúban többé nem szerepelhetnek”.386 De beosztott szakemberként igen, így a szigorú rendelkezések alól egészen a nyilas időszakig (sok esetben a háború végéig) 2-3.000 kivételezett személy volt387. A nem „nagyszülőkig bezárólag tiszta keresztény” származású tisztek pedig kérhették kivételes elbánásban való részesítésüket a kormányzótól, amit az elöljárók véleményezése előzött meg. Egy kérvényre vitéz lófő nagybaconi Nagy Vilmos gyalogsági tábornok a következő véleményt írta: „Láttam! Tekintettel Pleplár Károly főhadnagy alacsony rendfokozatára és aránylag csekély szolgálati idejére, a kivételes elbánásra nem javaslom. A fiatal tisztikarban a zsidótörvény radikális végrehajtását látom célszerűnek, különben a tisztikarnak a zsidóktól (zsidó vonatkozásúaktól) való mentesítése túl hosszú időt vesz igénybe”.388 A hadsereg felső vezetésének kapcsolatrendszerében egyébként az antiszemitizmushoz vagy a szélsőjobbhoz való viszony csak mint színezőelem jelent meg, döntő a személyes szimpátia vagy ellenszenv volt. Csak két példa: a Németországhoz és annak hadseregéhez való minél szorosabb kapcsolódást szorgalmazó Werth Henrik kifejezetten rossz viszonyban volt a szélsőséges nyilasbarát Rátz Jenővel, aki viszont igen jó személyes viszonyt ápolt Nagy Vilmossal. Tudta ezt Werth is, aki ezért minden lehetőséget felhasznált, hogy diszkreditálja Nagyot. Közismert, hogy Nagy Vilmos miniszterként igyekezett a lehető legkorrektebb módon eljárni a munkaszolgálatot teljesítő zsidósággal szemben. A nyilas röplapok viszont Werth Henriket tüntették fel zsidóbarátként: egy szélsőjobboldali röpirat pl. azzal vádolta a vezérkar főnökét, hogy legbizalmasabb embere, a vezérkar 5. osztályának vezetője „…félzsidó és szabadkőműves”.389 A másik: a hadsereg főparancsnoka, Shvoy István a „zsidókérdés” megoldására olyan eszközöket javasolt már a harmincas években, „amelyek 1919-et idézték, és 1944-et vetítették előre.”390 Shvoy hangoztatta: „…nemzetvédelmi szempontból múlhatatlanul szükséges…a nemzetre legveszedelmesebb zsidófajzat szelektálása és a nem kívánatos 386

HL Vkf. 1941. 251. d. 5041. sz. Gazsi, 521. old. 388 Szakály, 1991, 59. old. 389 Vargyai, 1984, 73. old. 390 Vargyai, 1983, 95. old. 387

87

elemeknek kiutasítása az ország területéről… terjeszkedésüket lehetetlenné kell tenni és vissza kell parancsolni őket oda, ahová valók – a gettóba.”391 Testvére, Shvoy Kálmán altábornagy392 viszont éppen az első világháborúban elesett zsidó katonák emlékművének felavatásán elmondott beszéde393 miatt kényszerült idő előtt (1934-ben) búcsút venni a hadseregtől. Természetesen a két fivér kapcsolata igen meghitt volt és maradt. Mindazonáltal a katonai vezetéssel kapcsolatban érdemes Vargyai Gyula szavait idézni: „…a rendelkezésére álló eszközök és lehetőségek…részleges kihasználásával…önállóan járult hozzá a 30-as évek első felének általános jobbratolódásához, a jobboldal erőinek térnyeréséhez”.394 A honvédelmi minisztérium pl. szélsőjobboldali (antiszemita) publicisztikákkal árasztotta el a nemzetvédelmi szolgálat tisztjeit; a Nemzetvédelem című folyóirat részleteket közölt a Cion bölcseinek jegyzőkönyvéből is. Nem csodálkozhatunk tehát azon az elterjedt korabeli véleményen sem, hogy „a tisztikar ezredesektől lefelé jobbról nem ért egyet a kormány politikájával Szálasi Ferencet illetően.”395 A fiatalabb tisztek között kétségtelenül sokan voltak fogékonyak a nyilas propagandára, de ennél a pontnál nem szabad szem elől téveszteni a korabeli magyar társadalom egészét és azt a „korszellemet”, amely Németország felől áramlott az országba. Közismert, hogy a munkaszolgálatos egységek parancsnokai és helyetteseik – akik közül sajnos számosan elképesztő kegyetlenkedésekre vetemedtek, illetve hagyták azt eltűrni alárendeltjeiktől - eltérően a keret tagjaitól többnyire tartalékos, és nem hivatásos tisztek voltak. Mindazonáltal bizonyára igazak Szombathelyi Ferenc szavai a tisztikar fiatalabb tagjaira, akik a „parancsnak, ha zsidó ügyekben történt, nem engedelmeskedtek, hanem egyenesen szabotálták”. A tisztikar „esküjéhez híven nemzeti és keresztény alapon” állt. Egyébként a zsidókérdés hadseregen belüli nyílt megvitatását hivatalosan tilalmazták – a katona ne politizáljon –; ez a tisztikar egy részét bosszantotta: „…a tisztikar megalkuvást nem ismer, és lelkében mélyen együttérez azokkal, kiket utóbbi időben nemcsak törvény elé állítanak zsidóság elleni működésükért, hanem el is ítélnek”.396 A csendőrség nyomozó osztályparancsnoksága 1938 nyarán a következő hírről számolt be: „…a nyilasok Budapesten a királyi várban tüntettek a Főméltóságú Asszony ellen, mert az anyja vagy a 391

Vargyai, 1983, 133. old. Bővebben lásd (s. a. r.) Perneki Mihály: Shvoy Kálmán titkos naplója és emlékirata 1918-1945, Budapest, 1983 393 A beszédet lásd Szegedi Napló, 1933. október 31., 5-6. old. 394 Vargyai, 1983, 123. old. 395 Vargyai, 1983, 55. old. 396 HM 1937. eln. VI. 1. oszt. 3043 392

88

nagyanyja zsidó volt. A várban lévő katonai őrség ezt azért nem akadályozta meg, mert a katonaság megbízhatatlan…A tisztek is mind nyilasok.”397 A Magyarság című lap a tisztikart úgy aposztrofálta, hogy az a hungarista mozgalom rohamcsapata. Már említettük, hogy a ’30-as évek elejétől a rendszer szempontjából megbízhatatlannak tekintett személyeket is beengedték a hadsereg legénységi állományába (zsidók esetében ez alig egy évtizedet jelentett, legalábbis ami a fegyveres szolgálatot illeti). Ez vetette fel, hogy a honvédség bizonyos fegyvernemeit, csapattesteit meg kell óvni az „aknamunkától”. Így hozták létre az ún. védett alakulatok intézményét, de hogy melyik alakulat tartozott éppen oda, az 1933 és 1945 között a helyzettől függően gyakran változott. A védett alakulatokhoz előzetesen priorált magyar (esetleg német) nemzetiségű embereket volt szabad csak beosztani. A repülőknél már a harmincas évek elején a nemkívánatos elemek között emlegették a zsidókat is: a miskolci repülőtéri csendőrkülönítmény parancsnoksága 1933. március 03-án azt jelentette a Légügyi Hivatalnak, hogy a légierőkhöz „az izraelita vallású egyének szolgálattételre való beosztása nem kívánatos”.398 Amelyik alakulat védett lett, onnan a zsidókat eltávolították, de lehetőleg a fegyvernemen belül másik – nem védett – alakulathoz. Ez nem egyik napról a másikra történt, akik belátható időn belül „fogyatékba” kerültek, azok a legtöbb esetben maradhattak. 1936-ban a zsidó karpaszományosokat már rendeletileg zárták ki a következő alakulatokból: lovas, folyami, légvédelmi, híradó, gépkocsizó, páncélos, egészségügyi és az élelmező raktárak (később volt, amelyik védettségét aztán feloldották). 1937-től kezdve már az évenkénti újoncozási rendelet pontosan meghatározta a védett alakulatok körét. 1937ben védett alakulatok voltak a gránátos századok, a határőr alakulatok, a gépkocsizók, a hajmáskéri tüzér tábor és iskola, a légvédelmi, repülő, folyami, hidász, páncélos, híradó csapatok és a gyalogsági lőiskola.399 Két évvel később védetté tették a vasútépítő ezredet, a hídépítő zászlóaljat, valamint az 1. és a 3. sz. javítóműhelyt, feloldották viszont a páncélos és a gépkocsizó alakulatok védettségét (ennek oka a már említett gépkocsivezető-hiány volt). A határvadász egységek 1939-től voltak védettek: „Lehetetlenség, hogy a határvadászok közt analfabétákat, csökkent szellemi képességűeket, rovott múltúakat, cigányokat, zsidókat megtűrhessünk” - olvasható egy korabeli tanulmányban.400 Volt azonban 397

Vargyai, 1983, 184. old. HL HM 1933. Eln. 10. oszt. 109 216. 399 Csak szolgálati használatra! 440. old. 400 Gazsi, 540. old. 398

89

egy alapvető ellentmondás: minél szélesebb körre terjesztették ki a védettséget, annál inkább romlott – e logika alapján - a hadsereg más részeinek megbízhatósági foka. A védettség hatására a zsidók zöme a gyalogsághoz került. Így ez a legfontosabb, a harc fő terheit viselő fegyvernem - mint írták - „telítve van nemzeti szempontból megbízhatatlan elemekkel”.401 Budapesten pl. lényegesen nagyobb számú zsidó élt, mint az ország más részein. Ennek - s a védettség hatására - az 1. Vegyesdandár gyalogos alakulatainál a zsidók száma elérte a 30%-ot. Ami a fenti ellentmondást illeti, a „megoldást” végül is a munkaszolgálat bevezetésében találták meg. A HM a zsidók szolgálati kötelezettségeit az új honvédelmi törvényben akarta - jogi alapot is teremtő módon - rendezni. Ezek hadkötelezettségét a jövőben alapvetően a munkaszolgálat keretében kívánták megoldani. Sorköteles zsidók fegyveres alakulatoknál 1940 végéig teljesítettek katonai szolgálatot. Ekkor bizalmas rendelet jelent meg, hogy a jövőben hadkötelezettségüknek munkaszolgálatos egységekben tesznek eleget. A HM 1940-ben az összlakosságon belül a zsidók számát 750.000-re (5,5%), a nem magyar nemzetiségűek és a zsidók együttes arányát 25-27%-ra tette.402 Ezt a számot a katonai vezetés rendkívül magasnak találta. A zsidóknak a hadseregből való kirekesztésében már ez a meggondolás is szerepet játszott. „A honvédség erkölcsi értékét veszélyeztetnénk” - írták -, „ha a nemzetiségiek mellett a zsidókat is meghagynánk”.403 A munkaszolgálat404 kötelezettségét a Honvédelemről (1939:II. tc.) szóló törvény alapozta meg. Ez nem irányult a zsidók ellen; kimondta, hogy minden 14-70 év közötti személy munkára vezényelhető a nemzet védelme érdekében és rendkívüli hatalommal ruházta föl a kormányt háború vagy háborús veszély esetén. A munkaszolgálat jogi alapját a 230. § jelentette: minden olyan magyar állampolgár, aki 21. életévét elérte és a katonai szolgálatra alkalmatlannak minősítették, kötelezhető volt arra, hogy "közérdekű munkaszolgálatot" teljesítsen, egyegy alkalommal három hónapot meg nem haladó időtartamban, különleges munkatáborban. Az eredeti elgondolás szerint a munkaszolgálatosok legénységi egyenruhát, zsoldot és ellátmányt kapták volna. A háború poklában ez az utóbbi kettő esetében is csak elv maradt a legtöbb esetben, de igen jellemzően alakult az egyenruha esete a munkaszolgálat során. Eleinte csak rangjelzést és sapkarózsát nem viselhettek. Az egyenruhát hamar elvették, csak sapka és bakancs maradt, majd előbb a bakancs, 401

Csak szolgálati használatra! 442. old. HM Vkf. 1940. 231. d. 4661. sz. 403 HM Vkf. 1940. 231. d. 4661. sz. 404 Bővebben lásd Fehér József: A munkaszolgálat jogi története in: Holocaust Füzetek, 2. sz. 402

90

később a sapka is eltűnt. Kaptak cserébe viszont előbb sárga (fehér) karszalagot, majd sárga csillagot is... Az első munkaszolgálatos zászlóaljakat 1939 nyarán szervezték meg. A minisztériumban rendszeresítették a Közérdekű Munkák Országos Felügyelője posztot, hadtestenként egy-egy (Budapesten kettő) közérdekű munkaszolgálatos zászlóaljat állítottak fel, az ide behívottak zubbonyukon zöld M betűt viseltek. Alig egy évvel később a zsidókat már különleges munkásszázadokba osztották be, az év végén pedig a közérdekű munkaszolgálatos zászlóaljak 3. és 4. századait zsidó századokká szervezték át. Mozgósításkor tábori munkásszázadok álltak fel (katonai, nemzetiségi, zsidó), de érdekességképpen megjegyzem, hogy zsidó munkaszolgálatossal még a nemzetiségi munkásszázadokban is találkozhatunk pl. orvosként. A gyakorlatot az 1939:II. tc.-t kiegészítő új törvény (1942: XIV. tc.) szentesítette, amely kimondta, hogy „zsidó hadkötelesek szolgálati kötelezettségüknek a honvédség kötelékében kisegítő szolgálat teljesítésével tesznek eleget”. Gyakorlatilag ez a törvény jelentősen súlyosbította a zsidók helyzetét a hadseregben, mert a "zsidó" meghatározásánál a harmadik zsidótörvényt vette alapul, amely nyíltan fajvédő szellemben készült. A hadsereg állományában maradt zsidó vonatkozású aktív tisztek (1942-ben 129 fő, a légierő nélkül) egyébként tovább szolgálhattak. Rájuk a honvédelmi miniszter rendelete értelmében nem vonatkoztak a fenti törvénycikk előírásai, és a szolgálatból sem lehetett elbocsátani őket.405 A törvény értelmében a munkaszolgálatba bevonuló zsidók rendfokozatot, karpaszományt nem viselhetnek, s ha korábban ilyennel rendelkeztek is, azt elveszítették. 1942 szeptemberében 152 munkaszolgálatos század (kb. 38.000 fő) tartózkodott hadműveleti területen: 130 kisegítő, 16 különleges (politikai), 6 útkarbantartó (keresztény), valamint a III. és IV. kmsz. zászlóalj; a hátországban 140 zsidó és nemzetiségi mozgósított munkásszázad dolgozott (a tényleges szolgálati idejüket töltőkön kívül).406 „Lényeg az, hogy minél több zsidó mielőbb kerüljön ki a hadműveleti területre” - javasolta a HM 1/b. osztálya407. Ily módon azok „káros, destruktív, gazdasági károkat okozó” tevékenységét kívánták ellensúlyozni. A 2. hadsereg mintegy 25.000 fős munkaszolgálatos veszteségének408 mintegy 90%-a a visszavonulás alatt következett be. A munkaszolgálatosok mentalitásával és az ezt fogadó magyar értelmiség értetlenkedésével kapcsolatban itt érdemes idézni egy 405

Szakály, 1991, 61. old. Bonhardt Attila: A munkaszolgálat a Honvédségben, 252. old., in: (szerk.) Ravasz István: …és újfent hadiidők! 1939-1945, Budapest, 2005 (A továbbiakban: Bonhardt) 407 HM Vkf. 1942. 275. d. 5767. sz. 408 Bonhardt, 253. old. 406

91

levélből, melyet Endre László államtitkár kapott 1944 áprilisában: „Tavaly januárban, a téli visszavonuláskor (én is ott voltam, mint hadapródőrmester) sok ezer zsidó volt a vonalban. Mikor a front felbomlott, szinte valamennyi átmehetett volna a bolsevistákhoz, ahová a legtöbbet az érzelmei húztak. Volt, aki ott is maradt fogolynak. De magam láttam százakat és százakat, akik amikor választhattak a könnyű fogságbaesés és a legalább másfélezer kilométeres hazagyaloglás között (40 és 50 fok közt volt a hideg), saját elhatározásukból az utóbbit választották. Nagyon nagy részük elpusztult út közben, de legalább 10001200 mégis hazaért. Ezeket a tüzetlátott munkaszolgálatosokat a katonák nem tekintik teljesen idegennek (…azokra gondolok…akik velünk voltak a kétszázzal kezdődő tábori számokon. Ezeknek tagadhatatlanul rabszolgai volt a dolguk…és nem értem magam sem, miért jöttek haza).”409 A szökésekkel kapcsolatban megjegyzem, hogy ezért halálbüntetés járt, a munkaszolgálatosokat pedig nem illette meg a golyó általi kivégzés „kedvezménye”, csak akasztani lehetett őket. 410 A magyar frontkatonák naplóiban egyébként előfordultak munkaszolgálatosokkal kapcsolatos bejegyzések is: „Az aknazárat végig Tim előtt műszaki csapatok vezetésével a zsidó munkásszázadok szedték fel. Érteni hozzá, persze nem értettek, átlag minden huszadik felrobbant és pár zsidó ott maradt. Szörnyű beijedt képük volt, nem mint elv- és fajtársaiknak Pesten és a Váci utcán. No, de talán egyszer azok is ide kerülnek majd! Ezzel az aknaszedéssel mindenesetre kettős célt értünk el: egyrészt fogyott a zsidó, másrészt magyar utászok életét mentettük meg. A németek maguk is sokszor irigykedve mondták, hogy erre bizony ők nem gondoltak! Ebben mi jobban jártunk el.”411 Az ennyire szélsőséges vélemény persze ritka és nem általános; Pihurik Judit tanulmányából egyébként az is kitűnik, hogy a magyar katonáknak a megszállt területek zsidósága is feltűnt, ezt többnyire antibolsevista szellemben kommentálták. A vezérkar úgy rendelkezett – még a Szovjetunió elleni háborút megelőzően -, hogy mozgósítás esetén a behívandók 10%-a zsidó legyen.412 A honvédelmi miniszter pedig úgy, hogy valamennyi zsidó munkásszázadot a hadműveleti területre kell vezényelni. 1942 augusztusában a fegyvertelen, zömében zsidó munkaszolgálatosok létszáma a 2. hadseregben 15.387 fő volt, 1942 őszén-telén további tábori és különleges munkásszázadokat vezényeltek a keleti hadszíntérre. A 409

Karsai László: Válogatás Endre László levelesládájából, 95. old., in: Múlt és Jövő, 1989/2 HL Tgy 3234 411 Pihurik Judit: Háborús propaganda és a harctéri naplók valósága, 124. old. in: Történelmi Szemle, 2005/1-2. 412 HL HM Eln. 1/a. 1942/15802. 410

92

munkaszolgálatosok létszáma így 37.275 főre emelkedett.413 A honvédelmi minisztérium "a hazafias érzelmű honpolgárok és szervezetek kívánságának eleget téve" 1942. április 22-én titkos utasításban gondoskodott arról, hogy a tábori munkaszolgálatos századok állományába 10-15%-ban "közismert vagy jómódú" zsidók legyenek beosztva414 (ez nem feltétlenül valósult meg). A kommunistákat és más baloldaliakat - egy részük zsidó származású volt - különleges (büntető) századokba osztották be, és kiküldték a frontra. Úgy jelölték meg őket, hogy a sárga karszalagjukon fekete folt éktelenkedett, jelezvén, hogy az illető büntetett előéletű. A munkaszolgálati rendszer felállítása után már néhány hónappal a központi zsidó szervezetek rákényszerültek, hogy egyre több figyelmet szenteljenek a munkaszolgálatosok jogaival és érdekeivel kapcsolatos kérdésekre. A Pesti Izraelita Hitközség égisze alatt 1939 novemberében megalakították a Hadviseltek Hitközségi Ügyosztályát, amely nemsokára nevét is megváltoztatta Országos Izraelita Irodák Hadviseltek Bizottságára (közismertebben Hadviseltek Bizottságára - HB). A vezetője dr. Fábián Béla volt. A kikeresztelkedett munkaszolgálatosok érdekeinek képviseletére 1941 novemberében létrehozták a Hadviseltek Bajtársi Csoportját. 1942 szeptemberében a belügyminiszter hozzájárult a ruhagyűjtési akcióhoz a munkaszolgálatosok részére; nem sokkal később a HB általános irányításával országos téliruha-gyűjtési akció kezdődött. A honvédelmi miniszter 1943. június elején a Hadviseltek Bizottságának tudomására hozta, hogy a határon túl szolgálatot teljesítő munkaszolgálatosok felruházására 5.000 rend öltönyt, 5.000 pár bakancsot, 10.000 inget, 10.000 alsóruhát és 10.000 pár harisnya összegyűjtését tartja kívánatosnak.415 A HB erejét megfeszítve mozgósított minden hitközséget és zsidó közösséget. Felkeresték a hitközség tagjait, a rabbik az istentiszteletek alkalmával szólítottak föl adakozásra, felhívásokat tettek közzé A Magyar Zsidók Lapja hasábjain. A Hadviseltek Bizottságától kapott ruhával egyébként – elvileg - éppúgy el kellett számolni, mint a kincstári anyaggal. A német megszállás kezdetétől a HB tevékenységi köre lényegesen bővült pl. családvédelemmel. A munkaszolgálatosokat ért, és a háború előrehaladtával egyre kegyetlenebb atrocitásokra a katonai vezetésnek reagálnia kellett. 1941-ben a KMOF szükségesnek látta felhívni mind a tíz munkaszolgálatos-zászlóalj 413

Szabó Péter: Don-kanyar. A magyar királyi 2. honvéd hadsereg története, Budapest, 2001, 26. old. és 171. old. 414 Kis Gergő Barnabás-Szabó Péter: Munkaszolgálatosok a Donnál. „A 105/11. tábori munkásszázad igaz és valóságos története 1942 októberétől 1943 januárjáig”, 889. old., in: HK, 2004/3 415 Fegyvertelen…, 200. old.

93

tisztjeinek figyelmét arra, hogy a szolgálati szabályzat előírásai a munkaszolgálatosokra is vonatkoznak (a tiszteknek erre nézve írásban kellett kötelezettséget vállalniuk). A tisztek és keretlegények többsége azonban inkább ahhoz a velük állítólag szóban közölt utasításhoz tartotta magát, amelyeket a kiegészítő parancsnokságokon kaptak. Ezek a rájuk bízott legénységgel első pillanattól úgy bántak, hogy még mutatóba se maradjon életben senki az egész századból. A munkaszolgálatosokkal megesett elborzasztó történetek (visszaemlékezések) köteteket töltenek meg, a szakirodalom könyvtárnyi.416 Száraz megfogalmazásában is hátborzongatóan jellemző egy tábori vegyes munkásszázad parancsnokának jelentése a hadosztályparancsnokságnak: „a du. órákban ismét 5 repülőgép támadása érte a szd.-t, amely ló és zs. mu. veszteséggel járt”.417 Kevés figyelem övezte a kutatásban a munkaszolgálat gazdasági vonatkozásainak aspektusait. 1943. év nyarán a katonai, közérdekű és kisegítő munkásalakulatok, valamint a honvédelmi munkakötelezettség címén katonai vezetés alatt igénybe vett (visszatartott) személyek összlétszáma már meghaladta a 800.000 főt.418 A roppant tömegű ember munkálatainak koordinálására ez év őszén létrehozták a Honvédelmi Munkaszervezetet, melynek alárendeltségébe 28 munkavezetőtörzs tartozott. Egy 208 fős tábori munkásszázad kerettel és az ellátást biztosító vonattal együtt egy hónapra 20.000 pengőbe került.419 Azok a polgári szervek (vállalatok), amelyek részére a munkásalakulatot rendelkezésre bocsátották, a munkásalakulat munkájáért a kincstárnak (a honvédségnek) a megállapított mindenkori térítést fizették. A munkaszolgálatosok után a napi térítési díj, amit a munkáltató fizetett, 3,8 pengő volt, a túlóráért 50 fillér túlóradíj járt. A közérdekű munkaszolgálatot ellátók egyébként a rendfokozat nélküli honvédek zsoldját kapták, és mivel saját polgári ruhájukat voltak kénytelenek használni, ezért elvileg ruhakoptatási díj járt. Az elhunyt munkaszolgálatos után az OTI az özvegyeknek és árváknak járadékot fizetett. 1944. augusztus 11-től a munkaadó a század után 6,2 pengőt fizetett (a keret után is), 8 óra után 60 fillér túlóradíjat kellett fizetni, ha zsidó ünnep munkanapra esett, akkor vasárnap kellett ledolgozni.420 Elvileg a honvédségi szervek is általányt fizettek a 416

pl. (szerk.) Randolph L. Braham: A magyarországi háborús munkaszolgálat. Túlélők visszaemlékezései, Budapest, 1996, Randolph L. Braham: A népirtás politikája. A Holocaust Magyarországon, Budapest, 1997, Szita Szabolcs: Halálerőd. A munkaszolgálat és a hadimunka történetéhez 1944-45, Budapest, 1989, Lévai Jenő: Zsidósors Magyarországon, Budapest, 1948, Lévai Jenő: Fekete könyv a magyar zsidóság szenvedéseiről, Budapest, 1946 417 Fegyvertelen…, 209. old. 418 Fegyvertelen…, 457. old. 419 HL HM eln. 11 – 1942 – 39 753 420 HL – 101/350. kisegítő mu. szd. – 1944 – 109. kt.

94

munkaszolgálatos századok után (amit a miniszter elengedhetett). A munkaadók ezeket az összegeket sokallták, előfordult, hogy nyomásukra a „fejpénzt” csökkenteni kellett. A befolyt pénzösszegek az összes munkásalakulat költségéhez képest nem lehettek túl jelentősek, de a munkaszolgálat gazdasági vonatkozásainak feltárása még várat magára. A Németország számára átengedett munkaszolgálatosok útbaindításakor a zsidó munkaszolgálatosok elszállásolásával és élelmezésével kapcsolatos kiadások fedezésére 125.000 pengő ellátmányt utaltak ki a különböző elöljáróságoknak, megjegyezve, hogy a fel nem használt ellátmányt 8 napon belül a „BM. Zsidók áttelepítése, kiadási számla, Budapest” elnevezésű postai csekkszámla javára kell visszafizetni. 421 Úgy tűnik, még a háborúba való belépés előtt a katonai vezetés számolt a tábori rabbiság felújításával (a Horthy-korszakban a zsidó katonák lelki ügyeit a területileg érintett rabbi intézte). Singer Ödön főrabbi erre így emlékezett: „még 1939-ben a Mária Terézia laktanyába behívtak és tábori rabbinak neveztek ki. Nem volt tanfolyam vagy kiképzés, hanem egyszerűen négyünkkel közölték, hogy tábori rabbik vagyunk és úgy számoljunk, hogy behívhatnak szolgálatra. Ennek ellenére a későbbiekben a zsidótörvények ugyanúgy sújtottak, mint a többi zsidót, igaz – tábori rabbinak sem hívtak be”422. Egy körrendelet még a tartalékos izraelita tábori lelkészi jelvény rendszeresítéséről is intézkedett: „16 mm nagyságban, sárgarézből készül és a mózesi kettős táblát ábrázolja. Fehérre van zománcozva és 0,3 mm szélességben arannyal van keretezve. A jobb oldali táblán kezdődő és bal oldalin folytatódó I-X-ig római számjegy arannyal van a táblára égetve. A jelvény a köpenyhajtókán a keresztény felekezetek lelkészei által viselt kereszt helyén viselendő. A tábori rabbi öltözete egyébként olyan, mint a protestáns tábori lelkészé”423. A kérdés egy időre lekerült a napirendről, majd – évekkel később - a munkásszázadok rabbikkal való ellátását Nagy Vilmos honvédelmi miniszter kezdeményezte újból: „A jövőben minden zsidó munkásszd.-hoz rabbi végzettséggel rendelkező kisegítő munkást fogok beosztani, kik az izraelita vallású kisegítő munkások részére az elhelyezési körletekben rendes szolgálatuk ellátása mellett Istentiszteletet fognak tartani.”424 1943. május 22-én Ruszkiczay-Rüdiger tábornok a miniszter nevében arról tájékoztatta a kilenc katonai körzet parancsnokságát, hogy 50 tábori rabbi kiképzését tervezik. A körzetparancsnokságok nem mutattak túlzott lelkesedést. A Kolozsvár 421

Fegyvertelen…, 661. old. Idézi Varga, 180. old. 423 Honvédségi Közlöny: 43115/eln. 2. r. –1939. sz. körrendelet. 1939/32. 424 HL Vkf. eln. 1. Vkf. – 1942 – 6024 422

95

székhelyű kilencedik körzetparancsnokság ellenérveket sorolt: a rabbik csupán a zsidó faji öntudatot gerjesztenék, rémhíreket terjesztenének. Végül is 1943. július 1. és 14. között szervezték az egyetlen tábori rabbi tanfolyamot Jászberényben, amelyen az Országos Rabbiképző Intézet felső tanfolyamának hallgatói és néhány rabbi vett részt. A tanfolyam szükségességének indoka az volt, hogy „a munkatáborosok szándékosan sok anyagi kárt okoznak a kincstárnak és erkölcsileg sem feleltek meg a követelményeknek. Pacifisták, internacionalisták, defetisták, 425 szabadkőművesek, kommunisták azoknak 80 százaléka”. Továbbá hozzátették, hogy a „zsidóságnak aránylag Magyarországon van a legjobb dolga és meg kell változtatni a munkatáborosoknak mentalitását és jobb hazafiakká kell nevelni őket”426. A tanfolyamon - a katonai kiképzést végzőkön kívül - a Római Katolikus Tábori Püspökség részéről Kertész Gyula főesperes, ezredes és Korompai Lajos lelkész-főhadnagy tartott órákat; a visszaemlékezések szerint időnként érzékelhető volt „a prófétizmus és a rabbinizmus”427 vitája. A legnagyobb nehézséget a katonai kiképzés és a fegyelmező gyakorlatok jelentették, melyet a gyenge szobarend és a fegyelmezetlen magatartás miatt alkalmaztak. A tanfolyam végén vizsgát kellett tenni, azt mindenki sikeresen elvégezte. Nyolcan kerültek hadműveleti területre428, de a visszaemlékezők szerint senki sem kapott tábori rabbi beosztást. A Vallás- és Közoktatásügyi miniszter tanúsítványával rendelkező rabbikat egyébként egy rendelet a honvédelmi munkakötelezettség alól mentesítette.429 A katolikus és protestáns lelkészek közül többen rendszeresen látogatták a munkaszolgálatosokat is. A Református Egyetemes Konvent „Jó Pásztor” missziói albizottsága engedélyt kért a protestáns vallású zsidó munkaszolgálatosok lelkigondozására. A HM nem ellenezte, de megjegyezte, hogy „e tekintetben eddig észrevétel vagy panasz nem merült fel”.430 Ennek ellenére a Protestáns Tábori Püspökség külön rendeletet adott ki, hogy a „keresztyény vallású munkaszolgálatosok lelkigondozása a honvédek lelkigondozásával teljesen azonos módon történjék”431. Egy frontszolgálatot teljesítő lelkész megfogalmazásában: „minden munkaszolgálatos a magyar honvédség része. Ebből logikusan fakadt, hogy a mellettünk bevetett munkaszolgálatosoknak hát én lettem a papja. 425

Schmideg József rabbiképzős naplója, idézi: Varga, 187. old. Schmideg József rabbiképzős naplója, idézi: Varga, 187. old. 427 Varga, 188. old. 428 Varga, 188. old. 429 HL Vkf. Eln. 1. Vkf. 1943-4985 430 Varga, 199. old. 431 Varga, 200. old. 426

96

Egyszer temettem egy zsidó munkaszolgálatost, aknaszedés közben meghalt az is. Emlékszem rá, hogy kellett összeszednem régi héber tudásomat és olyan rabbit utánzó, lamentáló hangon mondtam héberül 3 vagy 4 öreg zsoltárt, amíg ott álltak könnyes szemmel a nyomorúságosan öltözött munkaszolgálatosok, kereskedők, orvosok, iparosok. Emberek, akik belekerültek abba a kegyetlen szorításba, de ott számunkra barátok voltak”432. Felkérésre a lelkészek igyekeztek felkeresni a zsidó kisegítő munkásszázadokat, táborokat. „Nem akartak beereszteni, jött egy alezredes és nagy nehezen beengedtek. Kértem egy hangszórót és egy mikrofont és elkezdtem a 90. zsoltárt énekelni, közben a legényem megszervezte, hogy aki vállalta, annak az én tábori postai számomra írhattak a hozzátartozói, vagy én írtam a hozzátartozóinak a nevében. Így a levelek az én címemen jöhettek és mehettek”433. „A hadosztály kocsioszlopa előtt…munkásszázadok mentek. Miért? Ha esetleg alá van aknázva, akkor alattuk robbanjon. Fölszerelésük is volt. Csákány, lapát. Észrevette a hadosztályparancsnok, hogy mivel nehéz volt a terhük, egyik-másik csoport a csákányt és a lapátot elhagyta. Erre meg akarta tizedelni a csoportot. A tábori lelkész tanfolyamon tanultuk, hogy aki válságos pillanatban csüggedve beszél, fegyverét vagy lőszerét elhagyja, azt a jelenlevő parancsnok koncolja fel. Ez a katonákra vonatkozott és nem a munkaszolgálatosokra. Odamentem a parancsnokhoz és elmondtam ezt neki. ’Hadosztályparancsnok úr! Én úgy gondolom, rájuk ez nem vonatkozik.’ Rám nézett a parancsnok és egy szót sem szólt, de nem lett tizedelés.”434 A maroknyi rabbi és lelkész erőfeszítései ellenére a munkaszolgálatosok szellemi, lelki és fizikai állapota a háború elhúzódásával egyre gyorsuló ütemben romlott. A katasztrofális katonai és politikai légkör (időleges) változását jelentette Nagy Vilmos miniszteri ténykedése. Hivatalba lépése után látogatást tett Hitler főhadiszállásán, Vinnyicában, ekkor szemlét tartott a fronton, számos munkaszolgálatos századnál is megfordult. Azt a józan katonás elvet próbálta érvényre juttatni, hogy jó munka csak korrekt bánásmód mellett várható. A minisztertanács ülésén leszögezte: "Ha jó munkát kívánunk a munkaszolgálatosoktól, úgy azokkal jól kell bánni, jól kell őket ruházattal és élelemmel ellátni."435 A felsőház ülésén kijelentette: „Megváltoztattam a kisegítő munkaszolgálat rendszerét, és miután a honvédelmi kötelezettség 432

Balikó Zoltán ev. lelkész-százados szavait idézi: Varga, 200. old. Kéri Sándor ref. tart. táb. lelkész szavait idézi: Varga, 200. old. 434 Érsek Sándor r. kat. tart. táb. lelkész szavait idézi: Varga, 201. old. 435 Fegyvertelen…, LXXI old. 433

97

nem lehet az állampolgárra büntetés, megszüntetem azokat a jelenségeket, amelyek alkalmasak lehetnek arra, hogy ezt a szolgálatot bárki is büntetésnek tekintse. A nemzet javainak lehető megőrzése érdekében intézkedtem aziránt is, hogy mindenki, aki a honvédségre nézve értékes és a katonai szolgálatban felhasználható szakismeretekkel rendelkezik, a honvédség által való igénybevétele esetén, szakképzettségének megfelelő munkakörhöz juthasson. Meggyőződésem az, hogy a fenti elvek alapján kiadott és a jövőben kiadandó intézkedésemmel egyrészt a nemzet erkölcsének megőrzését és javainak kellő felhasználását szolgálom, másrészt az emberiesség, a tisztesség és a becsület útját követve a nemzet összetartásához járulok hozzá.” Az alsóház költségvetési vitájában felszólalva Nagy ugyanebben a szellemben taglalta a munkaszolgálat kérdését: „Én a magam részéről a törvény és az emberiesség álláspontján állok, mert nekem munkásra van szükségem, aki nekem azért kell, hogy el is végezze azt a műszaki munkát, amelyet nem akarok a csapattal elvégeztetni. Ha pedig munkát követelek, akkor nekem annak az embernek a munkaképességéről gondoskodnom kell. A bevonultak ne tekintsék ezt a munkásszázadba való bevonulást megalázásnak. Ez honvédelmi szolgálat, ez kötelező mindenkire, törvényes alappal bír. Viszont azonban legyenek meggyőződve arról is, hogy a parancsnokok olyan beosztottaknak tekintik őket, akikről ők emberségesen és tisztességesen gondoskodni tartoznak.”436 Jellemző Nagy humanizmusára az a rendelete is, amelyben a 42 éven felüli zsidó kisegítő munkaszolgálatosok leszereléséről határozott (a hírhedt 5.000 számú rendelet hatálytalanítása). A munkaszolgálatosok egyénenkénti templomba járását ugyan nem engedélyezte (zárt rendben viszont elméletileg igen), de lehetőség szerint nagy zsidó ünnepeken teljes szolgálatmentességet élveztek, valamint a kegyszerekkel végrehajtott reggeli imagyakorlatokat a szolgálati időn kívül bármikor elvégezhették.437 A félreértések elkerülése végett persze le kell szögeznünk, hogy Nagyot nem valamiféle filoszemitizmus vezette. Esküjéhez hű, a hadseregtől a napi politikát lehetőség szerint távol tartó, korrekt és tisztességes katonaember volt, aki szakmáját hivatásnak tekintette, és megpróbált a kapott feladatoknak és parancsoknak legjobb tudása és lelkiismerete szerint megfelelni. A hivatalos és jogerős állami törvényeknek megfelelően elfogadta és következetesen végrehajtotta azokat az utasításokat, amelyek a hadsereg tisztikarából a zsidókat eltávolítani kívánta. Fentebb már idéztük azt a véleményét, amelyet egy kivételezettségi kérvényre vezetett rá, 1938 februárjában pedig az egyik pápai repülőalakulat tisztjének eltávolítását 436 437

Fegyvertelen…, LXXII. old. HL Vkf. eln. 1. Vkf. 1943-4896

98

követelte a hadseregből, mert az zsidó társaságban forgott.438 Miniszterként viszont mindig arra törekedett, hogy a rábízott emberek életét és méltóságát a lehetőségek határáig védelmezze.439 Nagy 1942. december 11-én különmegbízottjának nevezte ki Rőder Jenő vezérőrnagyot azzal a feladattal, hogy kísérje figyelemmel: szóbeli és írásbeli utasításai vajon eljutnak-e az ország területén tartózkodó alakulatokhoz? A viszonyokra jellemző a következő korabeli (1943) nyomozóparancs részlet: „Latkóczy…hadnagy, mint a 107/14. munkásszázad egyik szakaszának parancsnoka…több alkalommal, a munkaszolgálatosok előtt azt hangoztatta, hogy őt Rőder Jenő vezérőrnagy nem érdekli, jöhet neki 50 Rőder vőrgy. is, nem fél, mert ő tartalékos, legfeljebb leszerelik, s egy ízben felszólítást intézett a munkaszolgálatosokhoz, hogy álljon elő az, akinek Rőder vőrgy. rokona, hogy az illetőt jól s…be rúghassa.”440 Szombathelyi nevezte ki Tanító Béla vezérőrnagyot ugyanezzel a megbízatással, ukrajnai hatáskörrel. Nagy utódja, Csatay Lajos vezérezredes a lehetőségekhez képest továbbra is elődje szellemében igyekezett szabályozni a munkaszolgálatosok munkakörülményeit, díjazását, élelmezését és elhelyezését, csakhogy ez sokszor továbbra is egyszerű papíros maradt. Mindazonáltal tény, hogy a német megszállás idején a minisztérium sok embert mentett meg azzal, hogy a legkülönbözőbb korú munkaképes zsidók tömegét hívta be, akiket így nem deportáltak. A megmentők közül is kiemelkedik Reviczky Imre,441 a nagybányai X. munkaszolgálatoszászlóalj parancsnoka és Ocskay László százados. 1944. május 1-én a kisegítő munkásszázadok számát 210-ről 575-re emelték fel, 125.000 férfit vonva így ki a deportálás alól. Ez a németeket mérhetetlenül bosszantotta, ezért május 15-én elrendelték a behívások megszüntetését. Ennek ellenére még 32 kisegítő munkásszázad felállításáról határoztak a minisztériumban. A HM SAS-behívókat küldött szét azzal a meghagyással, hogy ha a címzett már nem található meg a lakásán, akkor kutassák föl a gettóban. Akadt, aki magában a gettóban végeztettek sorozást pl. a szombathelyi III. hadtest vezérkari főnöke, Újvárossy Dezső ezredes. Csatay maga a munkaszolgálatosokkal kapcsolatos bánásmódot illetően Nagy utasításait tartotta mérvadónak (valóban hadbíróság elé állítottak néhány parancsnokot és keretlegényt, az ügyek egy része elakadt, a német megszállás után pedig a többieket is rehabilitálták). 1944. június 7-én a 438

HL HM 1938. eln. I. 8307 Bővebben lásd Nagy Vilmos: Végzetes esztendők, Budapest, 1986 és Lebovits Imre: 120 éve született nagybaczoni Nagy Vilmos vezérezredes, honvédelmi miniszter in: HK, 2004/3 440 Fegyvertelen…, 422. old. 441 Bővebben lásd Reviczky Ádám: Vesztes háborúk, megnyert csaták, Budapest, 1985 439

99

HM titkos utasítást küldött szét a zsidó munkaszolgálatosok hadifogolytábor-szerű elhelyezéséről.442 Számtalan esetben ugyanis az alakulatához bevonuló vagy onnan eltávozó zsidót a csendőrök vagy németek feltartóztatták és deportálták. A zsidók a tábort csak keresztény őrszemélyzet kíséretében hagyhatták el, még betegszabadságukat is a táborban kellett letölteniük (a hadsereg sok zsidó polgári személy számára is kínált menedéket a katonailag fontos létesítményekben). A budapesti honvéd Városparancsnokság rendelete: „zsidó munkaszolgálatosoknak további rendelkezésig se kimaradás, se eltávozás, se szabadság nem engedélyezhető”.443 A Szálasi-kormányban Beregfy Károly vezérezredes, a debreceni székhelyű VI. hadtest korábbi parancsnoka került a HM és a vezérkar élére. Beregfy antiszemita nézeteket vallott; a nyilas hatalomátvétel után egy héttel elrendelte, hogy minden zsidó férfi 16 és 60 év között, valamint minden zsidó nő 16 és 40 év között vonuljon be "honvédelmi szolgálatra". Jelentkezni voltak kötelesek a mentesített, kivételezett, vegyesházasságban élő és a keresztény hitfelekezethez tartozó zsidók is, kivéve a tényleges katonai szolgálatot teljesítők444 feleségét, gyermekeit és szüleit, a m. kir. honvédség nyugállományú személyeit, azok feleségét, gyermekeit és szüleit, továbbá a hadiparban külön intézkedésre meghagyott zsidó személyeket, ezek feleségét, gyermekeit és szüleit és a külföldi állampolgárságú zsidókat.445 A kivételezettséggel rendelkező zsidó tartalékos tisztek (amennyiben munkaszolgálatra vették őket igénybe) öltözete egyébként a következő volt: saját polgári ruha, tábori sapka (rendfokozati jel és tiszti sapkarózsa nélkül), piros-fehér-zöld karszalag (ezen lehetett rendfokozati megkülönböztető jelzés), sárga csillagot nem kellett viselniük. Illetményük megfelelt a tartalékos tiszti rendfokozatuknak, de pl. a tiszti étkezdét nem látogathatták.446 A bevonulási kötelezettség teljesítésére az érintettek mindössze két napot kaptak. 1944 októberében 520 kisegítő munkásszázadot (kb. 110.000 ember) tartottak nyilván, a hónap végén Beregfy jelentős számú (becslések szerint kb. 50.000 fő) munkaszolgálatost engedett át „kölcsönképpen” a németeknek Bécs védelmére. A szigorúan bizalmas utasításban a miniszter szükségesnek vélte megjegyezni: „a ksm. szd.-ok minél munkaképesebb állapotban kerülhessenek átadásra, mert ehhez fontos érdek is fűződik”.447 442

Fegyvertelen…, 548-551. old. HL HM Sz. sgd. – 1944 – 269. 444 Egy személyes példa Gyürk Ottó: Horthy „zs” katonája, Budapest, 2003 445 Fegyvertelen…, 644. old. 446 HL 101/350. kisegítő mu. szd. – 1944 – 14 kt. 447 HL HM 1. ny.-1944-16 840 443

100

A mellékelt nyílt parancs még megjegyzi: „A szd. pk. személyileg felelős, hogy naponta a célállomáson beérkezve és indulás előtt meleg étkezést osszanak ki a szd. beosztottjai részére.” Az alakulatokat november 2-án indították útnak, amelyek jelentős veszteséggel értek el Hegyeshalomra; akik élve átvészelték a borzalmakat, azokat a Harmadik Birodalomba hurcolták. Itt jegyzem meg, hogy zsidó munkaszolgálatosok a német csapatok előtt – 1944 nyarától - tiszteletadást nem teljesíthettek.448 A zsidó nőket november 2-án, majd 3-án szólították fel ismét a jelentkezésre. Először azokat hívták be, akiknek az életkora 16 és 50 év között volt, és varrni tudtak. Utána megismételték az október 26-i felhívást, hogy minden 16 és 40 év közötti zsidó nő vonuljon be "honvédelemmel kapcsolatos munkaszolgálatra". A Szálasi-kormány a Gyepű II-ről 1945. január 21-én még így intézkedett: „Magyarország területén még mindig dolgoznak zsidó munkásalakulatok. Felváltásuk folyamatban van. A zsidó munkaszolgálatosokkal való érintkezést úgy katonai, mint polgári egyének részére megtiltom.”449

448 449

HL – 101/350. kisegítő mu. szd. – 1944 – 5. kt. Fegyvertelen…, 672. old.

101

KITEKINTÉS A szovjet hadifogolytáborok munkaszolgálatos (és nem munkaszolgálatos) foglyai közül sokakra nagy hatást gyakorolt az a propaganda, amit a Magyar Kommunista Párt Szovjetunióban élő tagjai folytattak (soraikban amúgy jónéhány szintén zsidó származásúval pl. a rabbi-családból való Vas Zoltánnal, aki akkoriban magas rangú szovjet katonatiszt volt). Sokan már a kommunista eszme híveiként vagy szimpatizánsaiként tértek haza, s a kiépülő új rendszer támaszai lettek az államélet minden területén, beleértve a fegyveres szervezeteket is. Azt pontosan nem tudjuk (valószínűleg soha nem is fogjuk), hogy a háború folyamán a zsidó munkaszolgálatosok közül mennyien estek szovjet hadifogságba. A becslések 20-30.000 fő450 körül mozognak. Itt jegyezzük meg, hogy „a munkaszolgálatos áldozatok mintegy 40 százaléka nem a fronton, hanem szovjet fogságban halt meg”.451 A hadifogolytáborba kerülésnek két útja-módja volt: a munkaszolgálatosok vagy maguk átszöktek a frontvonalon, vagy a Vörös Hadsereg ejtette fogságba őket (a többség természetesen ez utóbbi módon jutott szovjet lágerbe). A végeredmény ugyanaz lett: a szovjetek ugyanis nemigen kivételeztek velük, egyforma bánásmódban volt része mindkét csoportnak; osztoztak a sok százezer hadifogoly sorsában452. Soruk azonban még rosszabbul is mehetett, mint volt elöljáróiknak és parancsnokaiknak, mert a szovjet általában kivételezett elbánásban részesítette a tiszti rangot viselőket. A volt munkaszolgálatosok többsége végül a Szovjetunió távoli vidékein lévő hadifogolytáborok453 valamelyikében kötött ki; így jutottak egyesek Szibériába, mások az Urálba vagy éppen a Kaukázusba. A hazai zsidóság mindent elkövetett, hogy hitsorsosaikat mielőbb hazasegítse. Erre a célra több szervezet is alakult: az Országos MUSZ Szervezet, a Munkaszolgálatosok Országos Antifasiszta Szövetsége, az Országos Zsidó Segítő Bizottság és a Deportáltakat Gondozó Országos Bizottság (DEGOB).454 Az Országos Zsidó Segítő Bizottság egészen 1950-ig

450

451

Randolph L. Braham: A népirtás politikája, Bp., 1997, I. kötet, 354. old. (A továbbiakban: Braham, 1997)

Stark Tamás: Magyarország háborús embervesztésége, 436. old. in: (szerk.) Rácz Árpád: Nagy képes millenniumi hadtörténet. 1000 év a hadak útján, Rubicon-Aquila-könyvek, Budapest, 2000

452

Szabó A. Ferenc: Pusztulás és újjászületés in: Valóság, 1988/11. sz. 64. old. (A továbbiakban: Szabó, 1988) Bővebben lásd Stark Tamás: Magyar zsidók szovjet fogságban in: História, 1994/2. sz. 11-12. old. 454 Braham, 1997, 356. old. 453

102

fennállt.455 Az első nagyobb transzport 1947 júniusában456 érkezett haza, majd az ütem egyre fokozódott. Vörös János vezérezredes, az Ideiglenes Nemzeti Kormány honvédelmi minisztere a minisztérium állománytáblájának jóváhagyását követően – politikai gesztusként - utasítást adott457 az izraelita lelkészi osztály felállítását előkészítő tárgyalásokra. A honvédelmi miniszter 31.082/Eln. sz. ü. /1945. számú rendelete, mely az 1945. október 1-i állománytáblára vonatkozott – 17 római katolikus és 17 protestáns lelkészi mellett – 10 rabbi helyet is biztosított. A lelkészi helyeket a következők szerint osztották el:458 alakulat r. katolikus protestáns izraelita ho. parságonként gy. ezredenként eü. oszloponként Vöröskeresztes Kórházak Tábori püspökségek

1 10 1 1 3

1 10 1 1 3

1 7

összesen

17

17

10

2

Az izraelita lelkészi osztály első vezetője a tábornoki rendfokozatú dr. Hevesi Ferenc főrabbi volt. Ő azonban sajnos amerikai útja – rokonlátogatás - során Miamiban autóbaleset következtében elhunyt. Utódja dr. Rácz Zoltán lett, aki ezredesi rangban töltötte be ezt a beosztást. Ortodox részről a lelkészi osztályon dolgozott még Duschinszky Jenő ezredes (Rácz után ő lett a vezető) és ifj. Schütz Jenő (ő Ausztráliába került), valamint Morgerstein Benő (izraeli rokonlátogatás közben hunyt el); a dunántúli területen dr. Krausz Henrik (később Kaliforniába költözött), az alföldi részeken dr. Singer Ödön rabbik tevékenykedtek (rövid ideig még Weiss Miksa is szolgált Debrecenben, ő azonban Finnországba távozott és a helyére került Singer főhadnagy459). Láthatóan igen nagy volt a fluktuáció, a tábori rabbik közül sokan hagyták el az országot, a legtöbben Amerikába, mások Izraelbe mentek. Az Izraelita Lelkészi Osztályon a beosztást kapott rabbik minden esetben eredeti tisztségük megtartása mellett látták el katonai feladataikat is. Akkori tevékenységükre Singer Ödön főrabbi később így emlékezett vissza: „…a 455

Szabó, 1988, 54. old. Braham, 1997, 356. old. 457 Dr. Varga József: Magyar tábori lelkészek tevékenysége, 1900-1950, Bp., 1994 (kandidátusi értekezés), 228. old. (A továbbiakban: Varga, 1994) 458 HL VI. 35. HM. 2/24. – 1945. sz. 459 Tábori lelkész ennél alacsonyabb rangú nem lehetett. 456

103

többi tábori lelkész is hasonló munkát fejtett ki ott, ahol az egyszerű katonát ölni tanítják - mi pedig arra neveltük őket, hogy a Szentírás parancsa: NE ÖLJ! Ez látszólag ellentmondó tanítás, de ha mélyen elgondolkodunk, megértjük a lényeget. Semmi ellentét nincs a két felfogás között. Az ember soha ne törjön mások életére, de önmagát védeni nemcsak szükséges, hanem erkölcsi kötelesség is. Védtelen embert, kötelesség még az élet árán is megvédeni, védtelen hazát még inkább. Tehát ne támadj, hogy tégedet se támadjanak, de ha mégis, hát minden erőddel védd magad és védd hazádat. Ezzel a saját családod életét is véded. Így aztán érthető a mi feladatunk. Erkölcsre, hitre oktatni a katonát, becsületességre nevelni szent kötelesség. Ezt tettem én is. Elsősorban hivatásomnak megfelelően a zsidó katonákat neveltem, de bizony sokszor eljöttek az előadásaimra a másfelekezetű kiskatonák is. Talán először a kíváncsiság hozta őket előadásaimra, később azonban sokan közülük tanulás – avagy tudásvágyból is.”460 Munkája lényegét így összegezte: „Az én munkám az volt, hogy a néhány zsidó fiú, aki visszajött és katonaköteles volt, érezze azt, hogy egyenrangú a többivel, tehát a tábori lelkészi munka keretében megtanítottam őket arra, hogy tudjanak újból hinni és az Istenben bizakodni, érezzék azt, hogy az új Magyarország nem ugyanaz, amely bennünket üldözött és elpusztított”461. Mindazonáltal zsidó katona kevés volt, a Honvédelmi Minisztérium elsősorban politikai okokból tartotta fontosnak a rabbik katonai működését. A budapesti vallásos zsidóság 1945-ös megoszlását tartalmazó táblázat szerint 204 fő tartozott a véderő kötelékébe.462 A minisztériumi izraelita lelkészi osztály legfontosabb tevékenységi körei a következők voltak: az elhunyt vagy eltűnt munkaszolgálatosok névjegyzékének összeállítása, a feltárt tömegsírokból előkerült halottak azonosítása, gyászbeszéd a túlélők által a holocaust áldozatai tiszteletére állított emlékműveknél. A seregnél szolgáló tábori rabbi a zsidó kiskatonákat ünnepeik alkalmával a zsinagógába is kivezethette: „Mi zsidók a húsvétot nyolc napon át tartjuk. Ezeken a napokon csak kovásztalan kenyeret ehetünk. Felhatalmazást kaptam, hogy azokra a napokra a zsidó katonáknak szabadságot adjak. Ámde a Vezseny, Tószeg, Rákóczifalva, Tiszavárkony stb.-beli legények jól ismertek. Ők is jelentkeztek, hogy ők zsidók, ők is soron kívüli szabadságot kértek. Minthogy én nem voltam, és nem vagyok nyilas - bizony senkinek nem húzattam le a nadrágját… mindnek, aki jelentkezett, megadtam a 460

Dr. Singer Ödön: Zsidó katonák a hadseregben, MH Oktatási és Kulturális Anyagellátó Központ, 1995, 3536. old. (A továbbiakban: Singer, 1995) 461 Idézi: Varga, 1994, 245. old. 462 Szabó, 1988, 67. old.

104

rendelkezésemre adott szabadságlevelet, de amikor már a 83. kiskatona is indult, mégis csak feltűnt a túl sok zsidó kiskatona. Feletteseim hivattak. Elmondtam mindent. Alaposan megmosták a fejemet, és elvették a jogot tőlem. Ezentúl csak javasolhattam, de egyénileg senki általam nem kapott szabadságot.”463. A hadseregben antiszemita megnyilvánulások csak elvétve fordultak elő. Igaz, tényleges katonai szolgálatban viszonylag kevés zsidót találunk. Inkább kivételesnek lehet nevezni azt a honvédelmi miniszter által kiadott bizalmas rendeletet, mely többek között arra is felhívta a figyelmet, hogy alaposan meg kell szorítani „a fasiszta törvények által hátrányt szenvedettek beosztását”464(ekkor éppen a haderő csökkentése volt napirenden, sok tisztet küldtek el a hadseregből). Egy másik irat szerint Szalay Tibor vezérőrnagy, hadosztályparancsnok 1946. március 5-én váratlanul meglátogatta az 1. gyalogezred 7. századát, ahol felháborodásában - még a község utcáin végighaladtában is – minősíthetetlen hangon sértegette az ezred tisztjeit és a „kampósorrú zsidó legénységi tagokat”.465 Ezek elszigetelt esetek voltak. A kötelező templomlátogatást hamarosan megszüntették466. Ezt nem is igen kifogásolták a tábori lelkészek, ennek ellenére érezhető volt, hogy ez a mélyreható változásoknak még csak az előszele… A következő lépés a katonák vallásgyakorlásának szűkítésében a HM. 11.750/eln. 1946. számú rendelete, amely szerint „azokon a vidéki helyőrségeken, ahol helyőrségi templomok vagy honvéd lelkészek nincsenek, az istentiszteleteket a polgári istentiszteletekkel egyetértésben kell szabályozni”467. Ez azt jelentette, hogy a katonák részére szervezett külön istentiszteletek megszűntek (a továbbiakban önkéntes alapon vehettek részt a szertartásokon). Eleinte, a szemfényvesztés jegyében, még arra is ügyeltek a seregben, hogy „a baloldali elhajlásra hajlamos elvtársak ne fejtsenek ki vallásellenes propagandát”.468 Később ez már nem volt szempont… A kül- és belpolitikai változásokkal párhuzamosan a tábori lelkészeknek mind a mozgástere, mind a létszáma fokozatosan csökkent. A már említett 1945 őszi 44 beosztási helyhez képest 1947 végére már csak 6 római katolikus és 6 protestáns lelkész, valamint 2 zsidó rabbi szolgált469. De már ők sem sokáig… Az „önként” távozó papok még „büntetlenül” 463

Singer, 1995, 37. old. HL HM Eln. 1945/24 573. sz. 465 HL HM 3221/Elnökség 1946. 466 Varga, 1994, 231. old. 467 Uo. 232. old. 468 Dr. Munk Károly: A fegyverszüneti szerződéstől a szocialista hadseregig Bp., 1964, 214. old. 469 Varga, 1994, 252. old. 464

105

elhagyhatták a sereget, a „makacskodókra” hadbírósági tárgyalás várt470. Az 1947-es esztendő végére tábori lelkész csak a Honvédelmi Minisztérium lelkészi osztályán és a helyőrségi kórházban volt. Az 1848/49-es forradalom és szabadságharc centenáriumi évfordulóján tartott ünnepségen a lelkészi osztály vezetői: Soltész Elemér tábori püspök, Folba János vezéresperes és Duschinszky Jenő főrabbi még elismerésben és jutalomban részesültek. A katonalelkészek öltözete a fényképek tanúsága szerint a rendszeresített egyenruha volt, és még az antantszíjat is fel kellett tenniük. Nógrádi Sándor altábornagy, politikai főcsoportfőnök ugyan azon a véleményen471 volt, hogy „ha vannak vallásos emberek, akkor kell lennie tábori lelkészetnek is”, de a szovjet tanácsadók nem osztották Nógrádi véleményét… A következő évi állománytábla már csak két római katolikus és két protestáns lelkészi helyet472 tartalmazott, a tábori rabbi intézménye megszűnt. Talán az egyik utolsó lehetőséget a megnyilvánulásra az 1848/49-es forradalom és szabadságharc centenáriumi megemlékezései adták. A pesti hitközség ünnepségét a 48-as honvédek rákoskeresztúri temetőjében tartotta. Rácz Zoltán ezredes a honvédelmi miniszter képviseletében megidézte „Kossuth 20.000 zsidó katonáját és Löw Lipótot, az első magyar tábori rabbit”. A fordulat éve után a kommunista párt által vezetett állam taktikája már csak szavakban, a Nyugatnak szánt, demonstratív politikai célzattal engedte szóhoz jutni a tábori lelkészeket: „A háborús uszító külföldi imperialisták és a belföldi reakció ügynökeinek útszéli rágalmaival és hazugságaival szemben mi a Magyar Néphadsereg valamennyi Tábori Lelkészetének Vezetői kijelentjük, hogy a népi demokrácia Magyarországában a legteljesebb vallásszabadság van minden állampolgár és honvéd számára…Mi pedig a Néphadseregen belül minden támogatást megkapunk vallási kötelességeink teljesítéséhez, katonai ünnepélyeken és zászlóavatásokon közreműködünk, semmiféle mellőzést, hátrányos megkülönböztetést soha nem tapasztaltunk.”473 A nyilatkozatot katolikus részről nem írták alá, sajnálatos módon viszont – a kommunista hatalom iránt feltétel nélkül lojális protestáns dr. Szimonidesz Lajos vezérőrnagy mellett – dr. Rácz Zoltán ezredes, az izraelita tábori lelkészet országos vezetője igen. A valóságban a lelkészeket eltávolították a hadseregből: „…amikor az előírásnak megfelelően a Péterfia laktanyába, hivatalomba be akartam lépni, a kapuőrség elkérte a belépési igazolványomat és néhány perc múlva 470

Uo. 252. old. Uo. 258. old. 472 Uo. 258. old. 473 HL VI. 35. prot./396. 1947. sz. 471

106

megjelent egy hadnagy, aki kijelentette: többé nem léphetek be a laktanyába, antibolsevistának semmi helye a magyar laktanyában, még kevesebb keresnivalója van papnak, aki a népet butítja. Minden holmim ott is maradt – sohasem láttam többé. Ez engem mélyen lesújtott, hiszen én csak ősi hivatásomat teljesítettem – nemcsak a zsidó kiskatonákkal, hanem kivétel nélkül mindegyikkel, aki hozzám fordult.”474 – emlékezett Singer főrabbi. Hogy a hadseregben erőszakkal megszüntették a tábori rabbik tevékenységét, egyáltalán nem jelentette azt, hogy a honvédségben ne lettek volna zsidó katonák. Sőt! A Holocaust borzalmai után Magyarországon maradt zsidóság egy része ugyanis azt a tapasztalatot szűrte le az elmúlt alig egy évtizedből, hogy létbiztonságát csak a Vörös Hadseregre támaszkodó kommunista párt garantálhatja475, de ezen túlmenően a legbiztosabb garancia arra, hogy a múlt rémségei nem ismétlődnek meg, ha saját maguk kerülnek bizonyos kulcspozíciókba, többek között a fegyveres erőknél és testületeknél is. Alkalmazkodtak az új társadalmi-politikai helyzethez, s ennek megfelelő hivatást választottak (sok esetben olyat, mely évekig el volt zárva előttük). Ilyen volt az állami apparátus és ezen belül a fegyveres szervezetek (hadsereg, rendőrség, ÁVH)476. Még a legkevesebben közülük a hadsereg állományába kerültek: a katonatiszti állomány 10%-a lehetett zsidó.477 Az új hatalom örömmel fogadta őket, hiszen biztos lehetett benne, hogy a Horthy-korszakban ezeken az államélet szempontjából oly fontos területeken nem kompromittálódtak, a megbízhatóság478 pedig igen fontos szempont volt. Motivációik minden bizonnyal személyenként különböztek, néhányukat talán a bosszúvágy479 is hajtotta (ők valószínűleg nem a hadsereghez mentek); Darvas József híres-hírhedt megfogalmazásában480: most ők akarnak keretlegények lenni. A kommunista párt (Magyar Dolgozók Pártja) hatalomra jutását követően a teljes állami életet monopolizálta; köztudott volt, hogy a hatalom legfelső csúcsaira zsidó származású vezetők kerültek. Az országot irányító négyesfogat (Rákosi, Gerő, Révai, Farkas) minden tagja zsidó származású volt, tehát a hadsereget (is) ellenőrző Farkas Mihály is. Ez azonban nem jelentett különösebb előnyt a zsidóság számára. Mindannyian 474

Singer, 1995, 36-37. old. Szabó Miklós: A magyar zsidóság és a kommunista mozgalom, 23. old. in: Szombat, 1995/5 476 Kovács András: Az asszimilációs dilemma in: Világosság, 1988/8-9. sz. 609. old. 477 Szabó Róbert: A kommunista párt és a zsidóság, Bp., 1995, 66. old. (A továbbiakban: Szabó, 1995) 478 Karsai László: Magyarország a Holocaust után in: Világosság, 1992/1. sz. 55. old. 479 Charles Gati: Kommunisták és a zsidókérdés in: Szombat, 1990/8. sz. 10. old., továbbá Pelle János: A „szocialista asszimiláció” kezdetei in: Szombat, 191/2. sz. 13. old. 480 Részletesebben lásd Szabó, 1995, 117. old. 475

107

kommunistának vallották magukat (mégha éppen Farkas öregkorára állítólag vissza is talált ősei hitéhez481), a vallást elhaló csökevénynek tekintették, zsidó származásukat ellensúlyozandó pedig néha inkább támadólag léptek fel a zsidósággal szemben, akik között szintén osztályszempontok szerint tettek különbséget. Farkas 1951 júliusában kiadott 21. számú parancsa például az USA szándékait illetően így fogalmazott: „Budapesten Habsburg Ottó, a hercegek, grófok, bárók, a földesurak, a weiss manfredek vegyék kezükbe a hatalmat, és a gazdag, szabad földet újra a koldusok és szolgák országává változtassák”.482 Különösebb zsidó identitásról vagy tudatról tehát nem beszélhetünk esetükben.483 Farkas Mihály484 eredeti neve Lőwy Hermann volt (a harmincas évek eleje óta a kommunista mozgalomban Michael Wolf néven vett részt – 1944-ben lett Farkas Mihály). Abaújszántón született 1904. július 18-án. A bigott ortodox családban felnövő Farkas nyomdász gépmesteri végzetséget szerzett. Mint a kassai kommunista ifjúsági szervezet titkárát 1925-ben letartóztatták, szabadulása után Prágában a Csehszlovák Kommunista Ifjúsági Szövetség központjában dolgozott. Hamarosan Moszkvába került, s a Kommunista Ifjúsági Internacionáléban tevékenykedet; e szervezet megbízásából végzett pártmunkát Nyugat-Európában. Mint felvidéki magyar kommunista, 1941-ben került át a magyar pártba. A háború alatt propagandamunkát végzett, elsősorban azon a frontszakaszon, ahol a szovjet csapatok magyar katonákkal harcoltak (majd a hadifogolytáborokban is). 1944 őszén tért haza Gerővel, Révaival és Nagy Imrével együtt. A magyarországi viszonyok javarészt ismeretlenek voltak számára, de a nemzetközi kommunista mozgalomban kétségtelenül nagy tekintélyt élvezett, így került a négyesfogat tagjai közé. A Magyar Kommunista Párt első országos értekezletén beválasztották a Párt Központi Vezetőségébe, a Politikai Bizottságba, és főtitkárhelyettes lett. Lobbanékony, gyorsan indulatba jövő, rendkívül hiú ember volt. 1948. szeptember 9-én honvédelmi miniszter lett (egyszemélyben még az MDP főtitkárhelyettese és az újjászervezett Katonai Bizottságnak is elnöke volt), ami a tárca felértékelődést jelentette. A kommunista párt eddig ugyanis a hadseregre nem sok figyelmet fordított, a leépítésében volt érdekelt; Farkas nevéhez fűződik viszont a magyar hadsereg elképesztő méretűre való 481

Király Béla szerint Farkas „halála előtt egy ortodox zsidó hitközség tagjává lett”. Király Béla: Honvédségből Néphadsereg, Párizs-New Brunswick, 1986, 311. old. (A továbbiakban: Király, 1986) 482 Okváth Imre: Bástya a béke frontján. A magyar haderő és katonapolitika 1945-1956, Bp., 1998, 83. old. 483 Litván György: 1956 és a zsidóság in: Szombat, 1992/8. sz. 14. old. 484 Katonai pályáját részletesen lásd: Okváth Imre: Farkas Mihály in: (szerk.) Szentpétery József: Szürke eminenciások a magyar történelemben, Bp., 2003; életrajza: Farkas Vladimír: Farkas Mihály életrajza, Új Tükör, 1988. december 18.

108

felduzzasztása485. Noha a legmagasabb rangot (hadseregtábornok - bukása után lefokozták) ő viselte, nem volt szakképzett katona, a „magyar néphadsereg vezetéséhez szükséges tudását a magyar és a nemzetközi munkásmozgalom harcterein” szerezte meg.486 Fia a miniszter jellembeli hibáinak mértéktelen felerősödését ebben a kinevezésben látta.487 Életútjára jellemző módon vagy fél tucat nyelven beszélt, de intellektuális tekintetben jócskán elmaradt a kiváló képességekkel rendelkező Rákosi mögött. Király Béla értékelése szerint: „az alternatívákat, azok előnyeit és hátrányait, megértette és tudott határozni. Ilyen tekintetben Farkas megállotta a helyét mint a fegyveres erők minisztere, ha egy pillanatra eltekintünk az emberiesség szempontjától.”488 Súlyos felelősség terheli a törvénytelen perekkel kapcsolatosan (pl. Pálffy, Sólyom), amelyekhez felhasználta a Katonai Elhárítási Főosztályt. Kapcsolata Rákosival 1952 elejétől fokozatosan megromlott. Nem értettek egyet többek között a hadseregfejlesztéssel kapcsolatban sem. 1953. július 4-ig miniszter. A Sztálin halálát követő változások hatására 1953-ban kimaradt a Politikai Bizottságból és a Titkárságból. Nemsokára azonban mindkét helyre újból kooptálták; átmenetileg Nagy Imre szövetségese lett. 1955-ben újból eltávolították a Politikai Bizottságból és a Titkárságból; Moszkvába küldik vezérkari akadémiára. 1956 májusában tért haza. Júliusban kizárták a Központi Vezetőségből és a pártból. Október 12-én dr. Nonn György legfőbb ügyész személyesen tartóztatja le. Farkas Mihály bűnügyének tárgyalása 1957. március 17-én kezdődött el Koharek József hadbíró alezredes tanácsa előtt. Jogerősen 6 évi börtönbüntetésre ítélték, aminek a fele az 1953. évi 11. törvényerejű rendelet értelmében végrehajtási közkegyelem alá esett. Az ügyész törvényességi óvását követően 16 évi börtönre ítélték. 1960. április 1-én egyéni kegyelemmel szabadult. Lektorként dolgozott 1965 decemberében, 61 éves korában bekövetkezett haláláig. Hegedüs András volt miniszterelnök külföldön megjelentetett emlékirataiban489 azt írja, hogy Farkas Mihályt saját kívánságára az ortodox zsidó vallás szertartása szerint temették el. A valóságban a Farkasréti temető egyik kolumbáriumában helyezték örök nyugalomra. Az igaz viszont, hogy Farkas Mihály közvetlenül a háború után nem járult hozzá családjának azon kéréséhez, hogy édesanyja földi maradványait a kassai zsidó temetőből a köztemetőbe helyezzék át. 485

Vö. Bencze László: Farkas Mihály hadserege, Magyar Nemzet, 1990. február 12., 8. old. Farkas Mihály miniszter bajtárs – vezérezredes, Bp., é.n. 487 Farkas Vladimír: Nincs mentség, Bp., 1990, 158. old. 488 Király, 1986, 144. old. 489 Hegedűs András: Élet egy eszme árnyékában. Életrajzi interjú. Készítette Zsille Zoltán Wien, 1985; átveszi Karády Viktor is: Zsidó identitás és asszimiláció Magyarországon in: Mozgó Világ, 1988/8. sz. 35. old. 486

109

Itt kell megemlíteni Farkas egyik legjobb barátját, a szintén felvidéki származású és szintén a Szovjetunióból hazatért Nógrádi (Kellerman) Sándor nevét, aki Farkas mellett kiemelkedő szerepet vitt a Honvédelmi Minisztériumban. Altábornagyi rangban politikai főcsoportfőnök volt, aki hatalmát a Kádár-korszakban is megtartotta (pl. mint KEB elnök). Katonatisztek letartóztatása (és gyakran sajnos kivégzése) szinte mindennapos gyakorlat volt Farkas minisztersége idején. A készülő cionista per idején egyre nagyobb számban tartóztattak le – minden érthető ok nélkül - zsidó származású katonatiszteket. Jellemző a következő eset: „Dózsa őrnagynak fogalma se volt, miért tartóztatták le. Elképzelhető, hogy zsidó származása miatt feltételezték róla, hátha a cionista szervezet tagja.”490 Köztudott, hogy az 1956-os forradalomban jelentős szerepet játszottak a Nagy Imre miniszterelnök köréhez tartozó zsidó származású értelmiségiek. Talán kevésbé ismert, hogy a forradalom eredményeinek megvédésében, vagyis a szabadságharcban is tevékenyen részt vettek zsidó származásúak. Pedig a néha zűrzavaros napok közepette ez sok zsidó számára félelmet keltő érzés lehetett. Engländer Tibor visszaemlékezése szerint: „A ki nem mondott alapállás körünkben az volt, hogy ha Magyarországon felfordulás van, az a zsidókra nézve veszélyes.”491 Egy összejövetelen még az is felmerült, hogy a zsidóknak egy fegyveres csoportot492 kellene létrehoznia az esetleges atrocitások493 kivédésére. Erre nem került sor, de nem is volt rá szükség. Sokak meglepetésére, de „…az antiszemita megnyilvánulások elhanyagolhatóak voltak e néhány…hét során…494”. Majd minden visszaemlékezés említést tesz a következőkhöz hasonló esetekről. „Október utolsó napjaiban Budapesten az eseményektől felizgatott tömeg az utcán feltartóztatott egy AVH-s tisztet. Bántalmazni akarták, de erre egy közelben tartózkodó fegyveres csoport közbelépett. A fiatalok látták: a tiszt zsidó. Megvédték. Igazoltatás után elengedték. A forradalmi magyar honvédség és ifjúság lapja, az Igazság a későbbiekben így magyarázta az esetet: Nemes cselekedet volt. A fasisztának nevezett szabadságharcosok csupán azért védelmezték a tisztet, nehogy okot adjanak a nagyszerű forradalom antiszemita, fasiszta megbélyegzésére!”495

490

Bártfai Szabó László: A nagy tapsok idején, Bp., 2005, 258. old. Elkéset forradalom a hitközségen. Beszélgetés Engländer Tiborral, Szombat, 1992/8. sz. 17. old. 492 Uo. 17. old. 493 Az antiszemita megmozdulásokat lásd: Standeisky Éva: Antiszemitizmus az 1956-os forradalomban in: 1956os Intézet évkönyve XII., Bp., 2004 494 Karády Viktor-Vári István: Félelem és részvétel: zsidók 1956-ban in: Világosság, 1989/6. sz. 453. old. 495 Gosztonyi Péter: Föltámadott a tenger… 1956, Bp., é.n., harmadik, átdolgozott és bővített kiadás, 139. old. (A továbbiakban: Gosztonyi) 491

110

Zsidókról szólva a reguláris hadsereg részéről elsőként kell megemlíteni Kovács István vezérőrnagy, vezérkari főnök nevét496. Kovács 1942-ben munkaszolgálatosként átszökött a szovjet csapatokhoz, 1944-ben partizánként vetették be. 1948-ban a pártközpontból került a hadseregbe. 1948-1951 között a Frunze Katonai Akadémia hallgatója, 1951-ben lett hadműveleti csoportfőnök, 1956. október 31-én pedig a vezérkar főnöke. Bekapcsolódott a Nemzetőrség szervezésébe, ő is azt javasolta, hogy Király Béla tábornok legyen a főparancsnok. Tagja volt annak a küldöttségnek (Erdei Ferenc, Maléter Pál vezérőrnagy és Szűcs Miklós ezredes kíséretében), akiket a szovjet hatóságok Tökölön november 3-án letartóztattak. 1958-ban hat évre ítélték, 1960-ban szabadult amnesztiával. Az erdélyi zsidó Marián István alezredes a Műszaki Egyetem Katonai Tanszékének vezetője497 volt, az egyetemi nemzetőrség parancsnoka (páncélos tiszt, akit a forradalom után életfogytiglanra ítéltek). Maléter mellett a Kilián laktanyában szolgált a fiatal tiszt, Gosztonyi Péter. Gosztonyi alhadnagy tartalékos tisztként került 1956-ban a Néphadseregbe. Ismert még Radó György ezredes neve, aki a forradalom és szabadságharc leverése után 12 évet kapott.498 A harcoló felkelő csoportoknak is számos zsidó tagja és vezetője volt, akinek neve legendássá vált. Nickelsburg László műszerész, akinek családját – anyját és három testvérét - 1944-ben deportálták (mindnyájan ott pusztultak), a Baross téri csoport szervezője és vezetője volt (a második szovjet támadás után lemondott). Nickelsburgot 1961 augusztusában végezték ki, elsősorban a Köztársaság téri lincselésben való részvétele499 miatt. (A vád természetesen alaptalan volt!) Jogerős életfogytiglani büntetését töltötte Vácott, mikor egy másik ügyben indult nyomozás rá irányította a figyelmet. Bán Róbert, a Maros utcai parancsnok, eredetileg az esetleges zsidóellenes kilengések megakadályozására500 ragadott fegyvert, később aktív résztvevője lett a harcoknak. A talán legismertebb név következzék: magyarbánhegyesi zsidó kisiparoscsalád501 legifjabb sarja volt a meggyőződéses kommunista502 Angyal István503, aki 1945-ben 496

Részletesen lásd: Hegedűs B. András: A forradalom tábornoka. Kovács István nyugállományú vezérezredes emlékére, Népszabadság, 2000. május 17., 15. old., illetve Elhunyt Kovács István, Népszabadság, 2000. április 27., 22. old. 497 A hallgatók katonai kiképzését az 1950-es évek elején vezeték be. A katonai oktatók természetesen az egyetemen is egyenruhában, oldalukon szolgálati fegyverükkel közlekedtek. 498 Litván György: 1956 és a zsidóság, 15. old. in: Szombat, 1992/8 499 Rainer M. János: Ki van ellenünk? Kis magyar katonai puccskísérlet, 1961 in: 1956-os Intézet évkönyve VIII., Bp., 2000, 43. old. 500 Varga László: „Zsidókérdés” 1945-1956 in: Világosság, 192/1. sz. 67. old. 501 Lukácsy András: Egy kommünár a huszadik századból in: Kapu, 1989/10. sz. 13.old. 502 Ez egyértelműen kiderül sajátkezű vallomásából. Vö. Angyal István sajátkezű vallomása, Bp., 1991 503 További adatok: Lukácsy András: Felismerem-e Angyal Istvánt?, Bp., 1990

111

Auschwitzből jött haza, és a Tűzoltó utcai csoport parancsnoka504 volt. Egy visszaemlékező szerint magát szefárd zsidónak vallotta. 505 Kitartásával (a szabadságharcot betegen küzdötte végig) és hősiességével igaz magyarságát akarta bizonyítani. Attól ugyan tartott, hogy deportálni506 fogják, de kegyelmet nem kért507 a kádári halálos ítélet kimondása után. Helyettese, Szirmai Ottó, szintén zsidó volt (kivégezték). Sőt! Dénes Béla visszaemlékezése szerint zsidó gyerekek is csatlakoztak a felkelőkhöz: „Örök büszkeségem, hogy kis, pajeszos zsidógyerekek is kivették ebből a részüket! Miközben szüleik megbújtak az óvóhelyek mélyén, a gyerekek megtették főhadiszállásuknak a Kazinczy utcai templomot, ott készítették a benzines üvegeket, onnét rohantak a Bajcsy-Zsilinszky útra megtámadni az orosz tankokat.”508 A felkelő csoportokban nem nézték senki származását; Pongrátz Gergely erről így nyilatkozott: „Sem nemzetiség után, sem vallásfelekezet után nem kérdeztünk. Ha egyszer fegyver volt a kezében, és az úgynevezett egyetemi 14 pont megvalósítása érdekében harcolt, akkor bajtárs volt!”509 Később a zsidó származású szabadságharcosok nagy fejtörést okoztak Kádárnak: mind itthon, mind külföldön csak meglehetős nehézséggel lehetett elhitetni róluk, hogy egytől-egyig megrögzött fasiszta-nyilas bűnözők voltak. A forradalom és szabadságharc leverését követően kb. 20.000 zsidó hagyta el Magyarországot.510 1956 után a Néphadseregben reprezentatív módon nem jelentek meg zsidó tisztek a hadsereg felső vezetésében - sorkatonaként természetesen igen. A Kádár-kor hadserege sem tett semmi engedményt a vallásos zsidó kiskatonák számára, ahogy más vallásúak számára sem. Nem lehetett vallási ünnepeket a laktanyában megülni, eltávozást kapni, szigorúan tilos volt vallásos tartalmú könyveket a körletekbe vinni. Mondani sem kell, hogy lehetetlen volt a rituális étkezés is. A rabbiképző növendékei (a kispapokkal együtt) külön kijelölt laktanyákban töltötték katonaidejüket, számos megaláztatást szenvedve el szolgálati idejük alatt. A zsidó tisztek származására esetenként az deríthetett némi fényt, ha a tiszti étkezőkben 504

Természetesen az „egyszerű” harcosok között is voltak zsidók, csak egy nevet említsünk: a Széna téri felkelőkhöz tartozott Einhorn Gizella (Vadmacska), aki a forradalom leverése után egy izraeli kibucban telepedett le Tova Meyer néven. Bővebben lásd Pósa Zoltán: „Akkor szeresd legjobban a hazát, ha bajban van”. Vadmacska, a Széna téri forradalmár életútja, Rebellitás, 1994/11-12., 1995/1-2. 505 Lipták Béla: 35 nap, Bp., 2003, 92. old. 506 Eörsi László: A Tűzoltó utcai fegyveres csoport a forradalomban, Bp., 1993, 74.old. 507 Vö. Jobbágyi Gábor: „Kegyelmet nem kérek.” Szirmai Ottó, Angyal István és társaik pere in: Valóság, 1996/12. sz. 75-96. old. 508 Dénes Béla: Ávós világ Magyarországon. Egy cionista orvos emlékiratai, Bp., 1991, 185. old. 509 Gosztonyi, 94-95. old. 510 Peter I. Hidas: Kanada és a magyar zsidó menekültek, 1956-1957 in: Évkönyv VII., 1956-os Intézet, Bp., 1999, 314. old.

112

vagy baráti beszélgetések során a sorozatos arab-izraeli háborúkra terelődött a szó, és a hivatalos arabbarátság ellenére az izraeli győzelmeket éltették. „Paradox…módon javította a diaszpórában élő zsidók megítélését az is, hogy Izrael hadserege néhány év alatt több háborúban elsöprő győzelmet aratott.”511 Vonatkozik ez a magyar hadseregre is. A hadsereg ideológiai fegyelme ekkor is fontos volt. Nagy gondot fordítottak „az imperialista fellazítással szemben a személyi állomány ideológiai-politikai védettségére, a szocializmustól idegen nézetek és magatartásformák – mindenekelőtt az antikommunizmus, a nacionalizmus és kozmopolitizmus, a szovjetellenesség, a különböző kispolgári nézetek és gyakorlat – elleni meggyőző ideológiai-politikai fellépésre”.512 A feladat „a társadalomtól idegen és káros kispolgári megnyilvánulások elleni fokozottabb és hatékonyabb harc kibontakoztatása”513 volt. Ahogy fogalmaztak: „Az internacionalizmus nélkül a nemzeti érzés szükségszerűen nacionalizmusba, a nemzetköziség szocialista hazafiságtól elszakított értelmezése pedig ugyancsak szükségszerűen kozmopolitizmusba torkollik”.514 Az 1945 előtt használt zsidó és az ’50-es években közkeletű cionista szó ekkorra már kispolgárra és kozmopolitára enyhült. A rendszerváltozás a hadsereg életében is fordulópontot jelent. Az 1990. évi honvédelmi törvény életbe lépte után az egyéni vallásgyakorlás már nem volt tilos a laktanyákban. A sorkatonák szabadon gyakorolhatták vallásukat, a zsidók számára azonban a rituális étkezés lehetősége gazdasági és gyakorlati okokból továbbra sem volt kivitelezhető. Természetesen a Biblia mellett az imakönyv és imaszíj is lekerült a tiltólistáról. A ZMKA Szociológiai Tanszék által végzett Vallásgyakorlás intézményesedésének kondíciói a hadseregben című empirikus kutatás szerint 1991 első hónapjaiban a Magyar Honvédség állományában a születéskori bejegyzés szerint 0,3 % tartozott az izraelita felekezethez, illetve szabadegyházakhoz. A magukat vallásosnak tartók között az arányuk kereken 1 % volt.515 A változások azonban nem egyik napról a másikra történtek. A ’90es évek elején a honvédelmi vezetés azt az álláspontot képviselte, hogy „minden katonának joga van gyakorolni vallását, ezt biztosítja a szabályzat, ugyanakkor a csoportos vallási szertartásokat, egyházi

511

Kende Péter: Zsidóság antiszemitizmus nélkül? Antiszemitizmus zsidóság nélkül? in: Valóság, 1984/8. sz. 80. old. 512 Mucs-Zágoni: A Magyar Néphadsereg története, Bp., 1984, 303. old. 513 Uo. 307. old. 514 Uo. 330. old. 515 prof. Szabó János: Kisebbségek a haderőben, Budapest, 2002, 282. old.

113

rendezvényeket tiltja”516. A Magyar Honvédség Tábori Lelkészi Szolgálatának újbóli megszervezése csak 1992 szeptemberében kezdődött, amikor is megvitatásra került A Honvédelmi Minisztérium elgondolása a Tábori Lelkészi Szolgálat bevezetéséről a Magyar Honvédségnél című előterjesztés. Megalakításának törvényi alapját az Alkotmány 60.§-a határozta meg; a szervezeti keretek kiépítését megelőzően azonban módosítani kellett a honvédelmi törtvényt (1990. évi IV. tc.) is, amelyre 1993. július 13-án került sor: ”A katonai szolgálatot teljesítő a vallását – a katonai szervezet működési rendjével és a honvédelmi kötelezettség teljesítésével összhangban – szabadon gyakorolhatja.” A lényegi változtatást az „egyénileg” szó kihagyása jelentette, ennek nyomán vált ugyanis lehetővé a közösségi vallásgyakorlás517. A katonai lelkészek feladata: igehirdetés, a szentségek kiszolgáltatása, lelkigondozás, de – noha a lelkészek hivatásos tisztek – a Genfi egyezményeknek megfelelően harcba nem vethető személyeknek minősülnek. A Tábori Rabbinátus létrehozásáról szóló megállapodást a Magyar Köztársaság Kormányának részéről dr. Für Lajos honvédelmi miniszter, valamint a Magyarországi Zsidó Hitközségek Szövetsége nevében Zoltai Gusztáv ügyvezető igazgató és dr. Feldmájer Péter elnök írta alá 1994. január 11-én. A megállapodás szövege a következő518: 1, A Magyar Honvédség és a Határőrség zsidó tagjai és hozzátartozóik számára a szerződő felek létrehozzák a Tábori Rabbinátust. 2, A Tábori Rabbinátus vezetője a vezető tábori rabbi. 3, A vezető tábori rabbit a Magyarországi Zsidó Hitközségek Szövetsége vezetősége jelöli ki, a Honvédelmi Minisztérium előzetes értesítése után. A jelölttel szemben a Honvédelmi Minisztérium tizenöt napon belül általános kifogást emelhet. 4, A vezető tábori rabbit munkájában egy általa, a Honvédelmi Minisztérium egyetértésével kiválasztott titkár segíti. 5, A Tábori Rabbinátus szervezetébe a MAZSIHISZ vezetősége általi kinevezés útján önkéntes jelentkezés alapján további kisegítő katonalelkészek kerülnek be. A vezető tábori rabbi hivatásos tiszt, beosztásához rendszeresített rendfokozata megegyezik más felekezetek 516

idézi: Honvédelmi Minisztérium Tábori Lelkészi Szolgálat 1994-2004, összeállította: Dr. Varga A. József, 21. old. 517 Uo. 24.old. 518 Uo. 40-41. old.

114

6,

7, 8,

9,

10,

11, 12, 13, 14,

15,

hasonló beosztású lelkészeinek rendfokozatával. Reá felekezeti személyként a felekezeti, hivatásos tisztként a mindenkor hatályos jogszabályok vonatkoznak. A Tábori Rabbinátus felépítése a Magyar Honvédség és a Határőrség belső szervezetéhez alkalmazkodik, az igényeknek megfelelő számú rabbi tartozik hozzá, szükség szerint bővíthető. A Tábori Rabbinátus székhelye: Budapest. A honvédelmi miniszter és a belügyminiszter feladata, hogy az állami költségvetés figyelembevételével biztosítsa a Tábori Rabbinátus mindenkori működéséhez szükséges anyagi, technikai, pénzügyi és személyi feltételeket. A vezető tábori rabbi rendelkezik, beszámoltatja a szolgálatban résztvevő rabbikat. A tábori lelkészi szolgálat helyzetét akár maga, akár megbízottja bármikor és bárhol ellenőrizheti. A Tábori Rabbinátus állományába tartozó rabbi ellen indított katonai fegyelmi eljárás esetén, annak tényéről a Magyarországi Zsidó Hitközségek Szövetsége vezetőségét értesíteni kell. A rabbi ellen indított felekezeti fegyelmi vizsgálat tényéről az illetékes katonai elöljárót tájékoztatni kell. Hadra kelt hadsereg esetén a szolgálatban résztvevő rabbik személyi védelméről az illetékes parancsnok köteles gondoskodni. A Genfi egyezményeknek megfelelően a katonai rabbik harcba nem vethető személyeknek minősülnek. A honvédelmi miniszter a belügyminiszterrel és a vezető tábori rabbival egyetértésben kiadja a Tábori Rabbinátus Szervezeti és Működési szabályzatát. Ha a jelen megállapodás értelmezésével vagy alkalmazásával kapcsolatban valamilyen probléma merülne fel, a szerződő felek közös megegyezéssel keresik a legmegfelelőbb megoldást. Ha a szerződő felek közül bármelyik úgy ítélné meg, hogy a megállapodáskor meglévő feltételek gyökeresen megváltoztak, úgy tárgyalásokat folytatnak a megállapodás új körülményekhez való igazítására.

115

Az 1991 szeptemberétől egyházi szakértőként már az előkészítő munkálatokban is résztvevő Fröhlich Róbertet Dr. Göncz Árpád köztársasági elnök 1994. május 21-én vezető tábori rabbivá nevezte ki ezredesi rangban, majd 1995. szeptember 24-én dandártábornokká léptette elő.

116

ÉRTÉKELÉS Összegzés: A Kárpát-medencében már volt előzménye a zsidóság katonai integrációjának, a római haderőben számosan szolgáltak közülük. Zsidó katonák szír csapatokkal érkeztek hazánk területére. Intercisában (Dunaújváros) hemesai szír csapatok állomásoztak, ez az egység részben lovasított volt. Minden valószínűség szerint a szír íjászok között volt egy zsidó (lovas) egység is. Hazánk területén a XI. századtól számolhatunk újból letelepedett zsidókkal, eleinte még birtokszerzési képességük is volt. A zsidók Európában a XIII. században elveszítették fegyverviselési jogukat, ez Magyarországon az előkelőbb zsidókra nem vonatkozott. Szükséghelyzetben zsidókat katonai támogató feladatokba is bevontak (sáncelbontás, tűzoltás). Kapcsolatban voltak a hadsereggel, mint hadseregszállítók már a XVII. századtól kezdve; e bécsi hadiszállítók megbízottaiként kerültek a várakba az első zsidók, akik a hadsereg védelmében és fennhatósága alatt éltek ott. A Rákóczi-szabadságharc belső polgárháború is volt, így érthető, hogy zsidók mindkét oldalon szerepet vállaltak, igaz csak kisegítő szolgálatban: kémkedés, élelem- és fegyverbeszerzés. 1715-ben kezdődött meg Magyarországon az állandó hadsereg kora. Ekkor természetesen nem találunk a seregben zsidó katonákat, de még Mária Terézia is kijelentette, hogy zsidók a hadseregbe nem léphetnek. A velük szembeni bizalmatlanság általános volt, a zsidó kereskedők kiterjedt utazásai miatt sokszor kémkedéssel gyanúsították őket, aminek következménye kiűzetés, letelepedési tilalom volt. 1742-ben a zsidókat felsőbb rendelettel eltiltották a fegyverek, puskapor és golyó árusításától. 1749-től vált rendszeressé a türelmi adó kivetése. A zsidók katonai szolgálata a birodalomban II. József uralkodása idején kezdődött. A polgári jogok (egy részének) megadása szükségszerűen vezetett az olyan kötelezettségek megjelenéséhez, mint például a katonai szolgálat. A zsidók besorozása a hadseregbe civil ötlet volt; szolgálatuk az ellátó csapatoknál kezdődött. A Haditanács (eredménytelen) ellenkezése a zsidók vallási kötelmein alapult (mint például a kóser étkezés vagy a szombati munka tilalma). Sok zsidó (különösen a nyugati Habsburg tartományokban) pozitívan tekintett a katonai szolgálatra, mások azonban ellenezték, számukra ez fenyegetést jelentett a zsidó hagyományokra és

117

összetartásra. A napóleoni háborúk alatt szolgálatukat kiterjesztették a hadsereg minden ágára, a zsidó újoncokat mégis leginkább a gyalogsághoz vonultatták be (és természetesen az ellátó csapatokhoz). A zsidó katonák száma végig nagyon alacsony maradt a lovasságnál és az elit vadász csapatoknál, ellenben viszonylag magas volt az orvosi és adminisztratív csapatnemeknél. Valamikor 1800 és 1815 között születhetett meg az első zsidó tiszti kinevezés. Az 1848/49-es forradalom és szabadságharc küzdelmeiben zsidók az osztrák és a magyar hadseregben egyaránt harcoltak. A Közcsendi Bizottmány tagjai között még zsidók is voltak, de hamarosan az ország több pontján zsidóellenes zavargások kezdődtek. Védelmükről a nemzetőrségnek kellett (volna) gondoskodnia. Batthyány miniszterelnök a rendbontókkal szemben kemény fellépést ígért, ugyanakkor a zsidókat felmentette a nemzetőrségi szolgálat alól, majd elrendelte, hogy a zsidó nemzetőröktől a fegyvereket szedjék be. A zavargásokat csak május végére sikerült elfojtani. A magyar zsidóság egy része - a fegyveres harcra is készen állva – ezután nagy számban tódult a honvédsereg zászlaja alá. Már a kortársaknak is feltűnt az önkéntesek között a zsidók magas aránya. A tisztek közötti arányuk 1,3%, jóval kevesebb a zsidóság országos arányszámánál, ami az egész hadseregre vetítve nyilvánvalóan jóval nagyobb volt. Abszolút számukat 4.000-8.400 fő közé teszem. Jelentős arányú részvételük annak volt köszönhető, hogy a győztes szabadságharctól teljes polgári egyenjogúsításukat várták. Kimagasló helytállásuk is hozzájárult ahhoz, hogy az 1849. július 28-i törvénnyel a Szegeden ülésező magyar országgyűlés kimondta a zsidóknak a többi állampolgárral teljesen azonos jogállását. A részben zsidó származású Haynautól ellenben hatalmas hadisarc kivetését kapták büntetésből, amiért a magyar forradalmat és szabadságharcot támogatták. A kiegyezést követően, a tömeghadsereg felállítása céljából, kivételek és megváltás nélküli kötelező katonai szolgálatot vezettek be, aminek következményeként a zsidó újoncok száma folyamatosan emelkedett a századfordulóig, ezt követően azonban szakadatlanul csökkent számuk és arányuk. Ugyanez a tendencia figyelhető meg a hivatásos katonák esetében is. Igen nagyszámú zsidót találunk az ún. egy évet szolgáló önkéntesek (tartalékos tisztjelöltek) között, de a háború előtt már az ő létszámuk is csökkenni kezdett. A századforduló utáni években gyakorlatilag eltűntek a katonaiskolákból is. Több-kevesebb túlreprezentáltságot találunk az egészségügyi csapatoknál, a trénnél és az adminisztratív ágakban, amíg az ellenkezőjét a lovasságnál és az elit egységeknél. A hivatásos és tartalékos tisztikar összetétele – vallási

118

szempontból és a zsidók számarányát illetően – szembetűnően eltérő; a hivatásosok között alul-, míg a tartalékosok között felülreprezentáltak voltak. A zsidó tartalékos tisztek fegyvernemek közötti megoszlása szintén egyenlőtlenül alakult. 1911-ben a vonatszolgálatnál minden harmadik (30,3%), a vártüzérségben minden ötödik (20%) tartalékos tiszt zsidó volt. A lovasságnál arányuk mindössze 6,2% volt. A közhiedelemmel ellentétben a zsidó hivatásos tisztek több mint 80%-a harcoló alakulatnál szolgált, és az összes zsidó tiszt kb. 65-70%-a a gyalogságnál. Csak Schweitzer és Heinrich Ulrich Edler von Trenckheim értek el zsidó tisztként tábornoki rangot 1914 előtt aktív szolgálatban (természetesen nem számítva az orvosi és hivatalnoki kart). 1910-ben a közös hadsereg tiszti rangsorolásában hat tartalékos tábori rabbit találunk (számuk 1918-ra 76ra, a magyar királyi Honvédséggel együtt 94 főre nőtt). A századforduló Magyarországán a keresőképes zsidó lakosság 1,05 százaléka választotta a hivatásos katonai vagy katonai tisztviselői karriert. Az I. világháború folyamán a zsidók arányos képviselete a fegyveres erőkben, kiváltképpen a fronton – több okból kifolyólag - elmaradt a zsidók össznépességen belüli arányától. A modern polgári hadseregek integráló szerepe közismert, esetünkben a zsidó integráció folyamata inkább a tartalékos tisztikarban valósult meg, mintsem a hivatásosok között. A századforduló körül csökkenni kezdett a zsidó tisztek számaránya, de az első világháború folyamán számuk ismét gyorsan növekedett, mígnem a tisztikar igen jelentős hányadát alkották. Az iszonyú veszteségek hatására ugyanis már 1915 őszétől mintegy 3.400 tartalékos tisztet aktiváltak. Feltehetően összesen 25.000 zsidó tiszt szolgált a hadseregben 1914 és 1918 között. Sokan a háborús vereségért, Trianonért, majd a vörös uralmért a zsidókat tették meg bűnbaknak. A tiszti különítmények számos rémtettet hajtottak végre a zsidó polgárság ellen, amit a külföld sem hagyott szó nélkül. Alig egy évvel a háború befejezését követően már megkezdődött a hadsereg viszonylagos fejlesztése, a zsidókat viszont a sorozásból kizárták, mozgósítás esetére azonban elképzelhetőnek tartották külön ellenőrzés alatt álló zsidó századok felállítását. A harmincas évek elején a tömeghadsereg kiépítése maga után vonta a tisztikar létszámának növelését is; az 1936. február 10-én kiadott rendelet szerint a zsidó karpaszományos is honvéd tartalékos tiszti tanfolyamot végezhetett. Miután a védettség egyre több fegyvernemre terjedt ki, a gyalogságnál a tisztjelöltek 20,9%-a volt zsidó karpaszományos 1936-ban. Ezt az arányt a vezérkarnál azonban már tűrhetetlenül soknak találták. 1939 áprilisában a hivatásos tiszti állományban zsidó vallású már nem volt, a tartalékos katonaállományú tisztek között 15,8%, a tartalékos nem katonaállományúak között 24%-os

119

volt az arányuk. A Vezetőségi Értekezlet 1939. május 15-i döntése szerint a tényleges tisztek és tisztfeleségek bizonyítani kötelesek, hogy mind a négy nagyszülőjük keresztény. Tisztesek és a legénység esetében elegendő, ha a szülők keresztények. A zsidó tartalékos tisztek megtarthatják rangjukat, de ha behívják őket, valamint általános mozgósítás esetén, harctéri beosztást nem kaphatnak. A honvédelmi törvény végrehajtási utasítása szerint viszont a zsidónak minősülő egyének nem lehetnek a honvédségben tisztek, altisztek és tisztesek. Sorkötelesek a védett alakulatok kivételével fegyveres szolgálatot teljesítenek (alosztályoknál, arcvonalszolgálatot). Akik fegyveres szolgálatra nem alkalmasak, munkásalakulatokba kapnak beosztást. A zsidónak minősülteket (vagy ha feleségük volt zsidó), nyugdíjazni kellett. A zsidó vallású tiszteket megfosztották rendfokozatuktól is. A cél az volt, hogy a zsidó (és zsidó vonatkozású) tiszteket a hadsereg kötelékéből kiszorítsák, de néhány szakemberre és tudására múlhatatlanul szükség volt, így a szigorú rendelkezések alól egészen a nyilas időszakig (sok esetben a háború végéig) 2-3.000 kivételezett személy volt. Sorköteles zsidók fegyveres alakulatoknál 1940 végéig teljesítettek katonai szolgálatot. Ekkor bizalmas rendelet jelent meg, hogy a jövőben hadkötelezettségüknek munkaszolgálatos egységekben tesznek eleget. Az első munkaszolgálatos zászlóaljakat 1939 nyarán szervezték meg. Alig egy évvel később a zsidókat már különleges munkásszázadokba osztották be, az év végén pedig a közérdekű munkaszolgálatos zászlóaljak 3. és 4. századait zsidó századokká szervezték át. Mozgósításkor tábori munkásszázadok álltak fel (katonai, nemzetiségi, zsidó). A gyakorlatot a 1942: XIV. tc. szentesítette. A munkaszolgálat borzalmait számos visszaemlékezés és tanulmány taglalja, sok minden azonban még mindig nem eléggé tisztázott, pl. kevés figyelem övezte a kutatásban eddig a munkaszolgálat gazdasági vonatkozásainak aspektusait. A hadifogságból sok munkaszolgálatos már a kommunista eszme híveként tért haza, s a kiépülő új rendszer támasza lett az államélet minden területén, beleértve a fegyveres szervezeteket is. A honvédelmi miniszter rendelete, mely az 1945. október 1-i állománytáblára vonatkozott, 10 rabbi helyet is biztosított. Igen nagy volt a fluktuáció, a tábori rabbik közül sokan hagyták el az országot. Zsidó katona kevés volt, a HM elsősorban politikai okokból tartotta fontosnak a rabbik katonai működését. A hadseregben antiszemita megnyilvánulások csak elvétve fordultak elő. 1947 végére már csak 2 zsidó rabbi szolgált, a következő évi állománytábla már tábori rabbi helyet nem tartalmazott. A katonatiszti állomány 10%-a lehetett zsidó, az új hatalom örömmel fogadta őket, hiszen a

120

megbízhatóság igen fontos szempont volt. Az 1956-os szabadságharcban is tevékenyen részt vettek zsidó származásúak mind a reguláris hadsereg, mind a felkelő csoportok részéről. 1956 után a Néphadseregben reprezentatív módon nem jelentek meg zsidó tisztek a hadsereg felső vezetésében - sorkatonaként természetesen igen. A hadsereg ideológiai fegyelme ekkor is fontos volt. Az 1945 előtt használt zsidó és az ’50-es években közkeletű cionista szó ekkorra már kispolgárra és kozmopolitára enyhült. A rendszerváltozás a hadsereg életében is fordulópontot jelentett. Az 1990. évi honvédelmi törvény életbe lépte után az egyéni vallásgyakorlás már nem volt tilos a laktanyákban; 1993 nyarától lehetővé vált a közösségi vallásgyakorlás is. A Tábori Rabbinátus létrehozásáról szóló megállapodást 1994. január 11-én írták alá. Új tudományos eredmények: A magyarországi zsidóságnak a nemzeti haderőbe történő integrációs folyamatának elemző bemutatása, egy összefoglaló szintézis megalkotása. Ami a két fő kutatási célkitűzést illeti: 1, Az integráció megvalósulásának korszakai, történelmi korokon átívelő tendenciák, analógiák, párhuzamok: Hadsereg és zsidóság kapcsolatát Magyarországon 4 elkülöníthető részre lehet bontani: 1., 1788 előtt zsidók katonai szolgálatot nem teljesítettek, csak kisegítő (kötelező) munkálatokra vették őket igénybe (sáncépítés, tűzoltás, fuvarozás), közismertek a nagy bécsi hadiszállítók, valamint a zsidókra kivetett hadiadók. 2., II. József uralkodásától az I. világháborúig néhányan fényes katonai karriert futottak be a Monarchia hadseregeiben, báró Hazai Samu vezérezredes, honvédelmi miniszter személyében elértek a csúcsra is. Ott voltak 1848/49 csataterein és kb. 300.000-en519 harcoltak közülük az I. világháborúban. 3., A II. világháborúban katonai szolgálatot nem, hanem kisegítő (kötelező) munkaszolgálatot teljesítettek. 4., A háborút követően hamarosan újból zsidó származású katona ült a miniszteri bársonyszékbe Farkas Mihály hadseregtábornok személyében. Természetesen sem Hazai Samu, sem Farkas Mihály nem zsidóként került tárcája élére: Hazai még kadétként kikeresztelkedett, Farkas Mihály kommunistaként ateista volt (mégha idős korában állítólag visszatért is egyházához). Az analógiák és párhuzamok esetében természetesen nem teljes azonosságról, sokkal inkább korszakokon átívelő tendenciákról, előítéletekről, szokásokról beszélhetünk. Az értekezés végén számomra kétségtelennek tűnik az az igazság, hogy a történelemben a dolgok néha megismétlődnek, nem feltétlenül tanulunk az egykori eseményekből. A 519

A Monarchia teljes területéről

121

szélsőségesek lecsendesítése („szél kifogása a vitorlákból”) érdekében lefegyverezték és kizárták a zsidókat a Nemzetőrségből 1848-ban. A következő idézetet csekély változtatással 1938-ból is közre lehetne adni: „…kiűzésük a nemzetőrségből, fegyvereik elszedése, összeírásuk stb. nemhogy lecsillapította volna a ’zsidófalókat’, ellenkezőleg: lovat adott alájuk. Pozsonyban és Pesten s más helyeken aligha következtek volna be március után az ismert atrocitások, ha a kormány kezdettől fogva erélyesen lép fel. Csőcselékkel nem lehet és nem szabad kompromisszumot kötni.”520 Ha fegyvert nem is adtak a kezükbe, a zsidóságot szükséghelyzetben ugyanúgy felhasználták védelmi jellegű munkákra a középkorban, mint ahogy ilyenre – mutatis mutandis - kényszerítették őket a II. világháború idején. Azokban a „boldog békeidőkben” pedig, amikor elvileg zsidók is vállalhattak katonai szolgálatot, a katonai előmenetelnél legalábbis nem számított hátránynak (de inkább előnynek) a kikeresztelkedés, tágabban értelmezve az asszimiláció; ugyanez másfél ezer évvel korábban szintén így volt. Az ortodox zsidók viszont az ókortól kezdve a XIX. század végéig renegátnak tekintették a hadseregben szolgálatot vállalókat, igen nagy veszélyt láttak benne úgy az egyénre, mint a közösségre nézve. Az anyagi hozzájárulást a költségekhez akár már természetesnek is tekinthetjük. A középkorban az uralkodók védelmi célokra felajánlották a zsidók adóját, később hadiadót vetettek ki rájuk (mivel nem katonáskodnak), aminek eltörlésekor még az is felmerült, hogy ennek fejében 10.000 katonát állítsanak ki. Az 1930-as években újból felbukkan, hogy békeidőben ne is legyenek katonák, fizessenek ehelyett hadmentességi adót. A kémkedés, megbízhatatlanság vádját a középkortól kezdve a XX. századig mindig felhozták a zsidóság ellen (a szóhasználat persze változott: nemzetközi mentalitású egyének, kozmopoliták); az egyéni büntetéseken túl kollektív kiűzetés, letelepedési tilalom (a XIX. századi második feléig) is sújtotta őket. A másik oldalról viszont kémkedésre mindig is igénybe vették őket, ezért jutalom, különböző privilégiumok jártak. A megbízhatatlanság Damoklész kardja egyébként Magyarország történelmének szebb napjaiban (1848) is éppúgy a fejük felett lógott, mint a nem annyira szép 1920-as, 30-as években. A hadsereg ellátásában a középkortól kezdve fontos szerepük volt, kezdve az egyéni ellátást biztosító radanita kereskedőktől és ún. bútoros zsidóktól a hadiszállítókon keresztül a hadiiparban érdekelt XIX-XX. századi nagyvállalkozókig. Már a hadkötelezettséget követően röviddel felmerült, vajon zsidók lehetnek-e tisztek, adhatnak-e parancsot keresztény 520

Fenyő István: A zsidókérdés első elemzése Magyarországon in: Múlt és Jövő, 1999/2

122

katonáknak? A II. világháborút közvetlenül megelőzően leszögezték: zsidó tisztek magyar legénységet ne vezessenek. Az ókortól kezdve napjainkig megfigyelhető az is, hogy a hadsereg kevés engedményt tud adni a vallási kötelmek betartása terén (ez persze más vallásokra is vonatkozik). Az előbbiből következően is, már az 1700-as évek végén felvetődött, hogy zsidóknak külön egységeket állítsanak fel; ugyanez felmerült, más kiindulópontból, a harmincas években is - különböző okok miatt, de egyik sem valósult meg. A Kárpát-medencében az első katonák zsidó lovas íjászok lehettek, a hadkötelezettség újkori bevezetésekor az már mindjárt az elején (1818) feltűnt a katonai vezetésnek, hogy kevésbé felelnek meg a lovasságnál, ezért inkább a gyalogsághoz kerültek. A lovasságnál – amíg csak létezett ez a fegyvernem – végig alacsony maradt a létszámuk. Az 1930-as években szempont volt az is, hogy a gyalogságnál könnyebben szemmel lehet tartani őket; a lovassági szemlélő ekkoriban úgy nyilatkozott, hogy zsidók a lovassághoz nem kívánkoznak, a lovaktól félnek. A forradalmak (ellenforradalmak) mindig félelmet váltottak ki belőlük 1848-tól 1956-ig. A pogromok szinte soha nem maradtak el, ezért is volt sokak számára meglepő, hogy 1956 őszén alig hallunk antiszemita zavargásokról (az is igaz viszont, hogy nem évekről/hónapokról, hanem alig két hétről beszélünk). A fizikai alkalmatlanság vádja évszázadokon keresztül tartotta magát, a XX. század közepéig; a bevonuló zsidó katonák mindig számíthattak atrocitásokra, minden korban előfordult éppen ezért a kompenzációra való törekvés is. Az a mondat, hogy „jól ismert faji tulajdonságaik” miatt távol kell tartani a katonaiskoláktól (tisztikartól), nem a harmincas évek végén hangzott el először, hanem 1850-ben. Figyelemre méltó az az összecsengés is, ami a reformkori országgyűlési felszólalás és a bő száz évvel későbbi kezdeményezés mondatai között van: az 1800-as évek elején azt javasolták, hogy a vitézül verekedő zsidó katona az ország nem nemeseinek státusát élvezze; a zsidótörvények megjelenése idején I. világháborús veteránok azt a kérvényt terjesztették fel, hogy a kitüntetésekkel rendelkező zsidó frontharcosok a világháborúban részt nem vettekkel egyenlő elbírálás alá essenek. 2, Az állampolgári jogok, a hadkötelezettség és a társadalmi integráció kapcsolata és összefüggései Az állampolgári jogok bővítése, illetve szűkítése a XVIII. század végétől a XX. század közepéig mindig korrelációban volt a hadkötelezettséggel, a katonai szolgálattal; a kettő végső soron feltételezte egymást. A megítélés aszerint változott, ki mit tekintett előfeltételnek, de a hadsereg vezetőt az 1930-as évek végén, az egyre szigorodó zsidótörvények idején éppúgy foglalkoztatta ez a kérdés, mint az Udvari

123

Haditanácsot 150 évvel korábban, vagy a magyar törvényhozást az 1848/49-es forradalom és szabadságharc végnapjaiban. A középkorban a zsidóság elvesztette fegyverviselési jogát, mind egyénileg, mind közösségi szinten képtelenné vált személy- és vagyonbiztonsága megvédésére. Társadalmi szempontból ez mindenképpen süllyedést jelentett, az állam védelmére lett utalva. Egy védekezésképtelen, kiszolgáltatott réteget természetesen könnyebb vagyonától megfosztani, vagy akár az országból kiűzni. Szükséghelyzetben azonban igénybe vették kisegítő (kötelező) munkájukat. II. József reformjai lehetővé tették katonai szolgálatukat, a jogok és kötelességek egyre növekvő szintje lassan megemelte társadalmi nívójukat is. A személy- és vagyonbiztonság növekedése visszahatott társadalmi öntudatukra, mozgósító erőként hatott. Ebből a szempontból igen jelentős pl. a zsidó (tartalékos) tisztek párbajképességi joga. A II. világháború kezdetén a zsidóság újból elvesztette fegyverviselési jogát, pontosabban azt a jogot, hogy fegyveres katonai szolgálatot teljesítsen. A jogkorlátozások társadalmi süllyedést indítottak el, előbb javaikat tulajdonították el, majd többségüket személyükben is kiűzték (deportálták) az országból. Kisegítő munkaszolgálatra azonban igénybe vették őket. A legfontosabb tényező az, hogy a hadsereg, illetve a zsidó katonák megjelenése a hadseregben erjesztőleg hatott integrációjukra a magyar társadalomba. Az a tény, hogy a hadsereg soraikba fogadta őket, emelte társadalmi státusukat és növelte elfogadottságukat, túlmutatva minden jogi és politikai deklaráción. Ezek után a társadalom szövetéből kivetni, másodrendű állampolgárrá tenni csak úgy lehetett a zsidóságot, ha a hadseregből is kitaszították őket… Bizonyos tekintetben az 1956-os forradalom és szabadságharc jelentett fordulópontot. Jelentősebb antiszemita megmozdulásra nem került sor; közismert volt Farkas Mihály vagy a katpol osztály munkatársainak, illetve a másik oldalról Kovács István, Marián István vagy Angyal István és Nickelsburg László származása, de nem ez volt a lényeg, hanem az, hogy ki melyik oldalon áll, ki mit tett. Csak remélni lehet, hogy ezzel hosszú távú tendencia indult el a forradalom és szabadságharc napjaiban… A kutatás eredményeinek hasznosíthatósága, ajánlás: Mind a magyar hadtörténet, mind a hazai zsidóság története iránt érdeklődők figyelmébe ajánlom dolgozatomat. Hasznos lehet a téma kutatói számára, valamint a középiskolai/egyetemi oktatás területén, illetőleg a kisebbségekkel és azok társadalmi integrációjával foglalkozók számára. Összességében elmondhatjuk, hogy a zsidók mind sorkatonaként, mind tisztként megállták a helyüket. Igen nehéz és hosszadalmas volt integrálásuk a haderőbe, komoly erőfeszítést igényelt a hadvezetéstől,

124

különösen mivel maguk az érintettek is ódzkodtak eleinte a szolgálatteljesítéstől. A hadsereg azonban éppen annyi engedményt tudott adni, amennyi már elfogadható volt a zsidóság bizonyos rétegeinek. Kényszer esetén persze engedmény sem kell feltétlen, ekkor viszont komoly eredmény nem várható a bevonultatottaktól. A hivatásos katonáknak nyilvánvalóan el kellett távolodniuk a vallásos életmódtól, a tartalékos tisztek pedig mindkét oldal felé hidat jelentettek. Egy zsidóságról íródó tanulmány, mely magában foglalja a magyar zsidó katonák történetét, több szempontból is érdekes lehet. Mindenekelőtt ez fontos részét jelenti Magyarország zsidósága általános történelmének. Amint a katonai szolgálatot úgy tekintették, mint előfeltételét a polgári jogok elnyerésének, ez kapcsolódott a zsidóknak a nemzsidó társadalomba való integrálódásának problémájához. Az identitást megalapozó történetiségen túl azonban egy mai modern hadsereg figyelmére is méltó lehet e téma, mivel például hozható egy adott kisebbségnek a nemzeti haderőbe történő integrálódásához. Sok probléma, mellyel az (osztrák és) magyar haderő küszködött egykoron, hasonlít azokhoz, amelyekkel napjaink magyar hadserege szembesül a kisebbségekkel kapcsolatban. Egy harmadik ok, amiért az ilyen esettanulmányokat gyakran idézik: bizonyítandó, hogy egy kötelezően bevonultatott kisebbségi is lehet jó katona a nemzeti haderőben, de ennek ma már – a sorozáson alapuló tömeghadseregek megszűntével – szintén csak történeti/oktatási jelentősége van.

125

IRODALOMJEGYZÉK TÖBB KORSZAKOT ÁTFOGÓ MŰVEK (főszerk.) Liptai Ervin: Magyarország hadtörténete I-II., Zrínyi Katonai Kiadó, 1985 (szerk.) Király Béla-Veszprémy László: A magyar hadtörténelem évszázadai, Atlanti Kutató és kiadó Közalapítvány, Budapest, 2003 Haraszti György: Két világ határán, Múlt és Jövő Kiadó, 1999 Prepuk Anikó: A zsidóság Közép- és Kelet-Európában a 19-20. században, Csokonai Kiadó, Debrecen, 1997 Gyurgyák János: A zsidókérdés Magyarországon, Budapest, 2001 Gonda László: A zsidóság Magyarországon 1526-1945, Századvég Kiadó, Budapest, 1992 Fejtő Ferenc: Magyarság, zsidóság, História Könyvtár, monográfiak 14., História-MTA TTI, Budapest, 2000 Zachar József: „Egy ezred évi szenvedés” Fejezetek a magyarság hadi történelméből, Heraldika Kiadó, 2003 Büchler Sándor: A zsidók története Budapesten a legrégibb időktől 1867-ig, Franklin Nyomda, Budapest, 1901 Bánlaky József: A magyar nemzet hadtörténelme, Grill Károly Könyvkiadóvállalata, Budapest, 1929 Erényi Tibor: A zsidók története Magyarországon a honfoglalástól napjainkig, Budapest, Útmutató Kiadó, 1996 (szerk.) Dr. Helgert Imre-Vass Jenő Sándor: A Hazáért. A Magyar Honvédség múltja és jelene 1848-2004, Budapest, 2006 (szerk.) Rácz Árpád: Nagy képes millenniumi hadtörténet. 1000 év a hadak útján, Rubicon-Aquila-könyvek, Budapest, 2000 Dr. Singer Ödön: Zsidó katonák a hadseregben, MH Oktatási és Kulturális Anyagellátó Központ, 1995 Jacob Katz: Kifelé a gettóból. A zsidó emancipáció évszáda 17701870, MTA Judaisztikai Kutatócsoport, Budapest, 1995 Erwin A. Schmidl: Juden in der k. (u.) k. Armee 1788-1918/Jews in the Habsburg Armed Forces, Studia Judaica Austriaca XI, Österreichisches Jüdisches Museum, Eisenstadt, 1989

126

Erwin A. Schmidl: Dávid-csillag és kétfejű sas. Zsidó katonák a császár és király szolgálatában 1788-1918, a Hadtörténeti Múzeum kiállítás-vezetője, 1991 Scheiber Sándor: Magyarországi zsidó feliratok a III. századtól 1686ig, Budapest, 1960 Scheiber Sándor: Jewish Inscriptions in Hungary from the 3rd Century to 1686, Budapest-Leiden, 1983 Venetianer Lajos: A magyar zsidóság története, Budapest, 1986 (reprint kiadás) Karády Viktor: Zsidóság Európában a modern korban, Budapest, 2000 (szerk.) Dr. Vida Márton: Ítéljetek! Néhány kiragadott lap a magyarzsidó életközösség könyvéből, Budapest, 1939 Dr. Varga József: Magyar tábori lelkészek tevékenysége 1900-1950, Budapest, 1994, (Kandidátusi értekezés) AZ ÓKORI PANNÓNIA (szerk.) Mócsy András, Fitz Jenő és Lőrincz Barnabás: Pannonia régészeti kézikönyve, Budapest, 1990 Applebaum, S.: Jews and Service in the Roman Army, Tel-Aviv, Roman Frontier Studies, 1967 Tóth István: Zsidó hitközségek a római Pannoniában in: Múlt és Jövő, 1995/4 Radan, G.: Comments on the History of Jews in Pannonia, ActaArchHung, No 25 (1973) Lőrincz, B.: Die römischen Hilfstruppen in Pannonien während der Prinzipatszeit, Wien, 2001 Póczy Klára: A zsidók Pannóniában, 14. old. in: (főszerk.) Gerő László: Magyarországi zsinagógák, Budapest, 1989 Soproni Sándor: Szentendre a rómaiak korában, Szentendre, 1987 Fitz Jenő: Pannonok évszázada, Budapest, 1982 Visy Zsolt: Intercisa. A római kori Dunaújváros, Corvina Kiadó, 1977 Goldsworthy, A: A római hadsereg története, Pécs, 2004 Solin, H.: Juden und Syren im Römischen Reich, ANRW II 29 (1983) Solin, H.: Zu pannonischen Juden, ActaArchHung, No 41 (1989)

127

A KÖZÉP-, TÖRÖK- ÉS KORAÚJKORI MAGYARORSZÁG Magyar-Zsidó Oklevéltár I-XVIII., Budapest, 1903-1980, az Izraelita Magyar Irodalmi Társulat, később a Magyar Izraeliták Országos Képviseletének kiadása Erdélyi István: A magyar honfoglalás és előzményei, Kossuth Könyvkiadó, 1986 Arthur Koestler: A tizenharmadik törzs, Kabala Kft., 1990 Róna-Tas András: A kazár zsidóság – legenda és valóság, Szombat, 1990 Scheiber Sándor: A radaniták in: Haladás V., 1949, No 30. Büchler Sándor: A kurucz időkből in: Magyar Zsidó Szemle, XLV, 1928 Kubinyi András: A zsidóság története a középkori Magyarországon in: (főszerk.) Gerő László: Magyarországi zsinagógák, Budapest, 1989 Kubinyi András: A magyarországi zsidóság története a középkorban in: Soproni Szemle, 1995/4 Kohn Sámuel: A zsidók története Magyarországon, Budapest, 1884 Balog Szidónia: A magyarországi zsidók kamaraszolgasága és igazságszolgáltatása a középkorban, Budapest, 1907 Büchler Sándor: A zsidó türelmi adó in: A Jövő, I, 1897/4 Zolnay László: Buda középkori zsidósága, Budapest, 1968 Büchler Sándor: Kurucz idők in: Magyar Zsidó Szemle, XI, 1894 Káldy-Nagy Gyula: Száműzetés vagy áttelepítés? Évkönyv, 1979-80, MIOK Grünvald Fülöp: Héber feliratú díszkardok in: Új Élet, IX, 1953 Schulhof Izsák: Budai krónika, Magyar Helikon, 1979 Házi Jenő: A budai zsidók sorsa 1686-ban in: M-ZsO, XVII. kötet Szakály Ferenc: Oppenheimer Sámuel működése különös tekintettel magyarországi kihatásaira in: M-ZsO, XIV. kötet Házi Jenő: Néhány adat Oppenheimer Sámuel hadseregszállító magyarországi működéséhez in: M-ZsO, XVI. kötet Büchler Sándor: Kuruc idők in: Magyar Zsidó Szemle, 1894 Zachar József: Habsburg-uralom, állandó hadsereg és magyarság, Budapest, 2004

128

Kaufmann Dávid: A zsidók utolsó kiűzése Bécsből és AlsóAusztriából, Múlt és Jövő Kiadó, 2002 Zolnay László: Buda középkori zsidósága és zsinagógáik, Budapest, 1987 Bernstein, B.: Die Toleranztaxe der Juden in Ungarn, Berlin, 1900 II. JÓZSEF Marczali Henrik: A magyarországi zsidók II. József korában in: Magyar Zsidó Szemle, 1884 Fejtő Ferenc: II. József, Budapest, 1997 Michael K. Silber: Megtűrt idegenekből honpolgár katonák. A zsidók katonai szolgálata II. József korában in: Múlt és Jövő, 2005/4 Büchler Sándor: Zsidó hitközségi katona 1831-ben in: Magyar Zsidó Szemle, VII, 1890 Kecskeméti Károly: A liberalizmus és a zsidók emancipációja in: Történelmi Szemle, 1992/2 Venetianer Lajos: Az emancipáció története, IMIT Évkönyv, 1918 Büchler Sándor: József császár zsidókra vonatkozó rendszabálya, in: Magyar Zsidó Szemle, XIII, 1896 Kurdi Krisztina: Galícia és a galíciai zsidóság a 18. század végén, Múlt és Jövő, 2005/4 Büchler Sándor: A Monarchia zsidói hadkötelezettségének kezdetéről in: Egyenlőség, XXXV, 1916 Simon László: Zsidókérdés a magyar reformkorban (1790-1848), Debrecen, 1936 Büchler Sándor: A magyar zsidó hadkötelezettsége in: Egyenlőség, XV, 26-27. szám, 1896 Deák István: A zsoldtalanságtól a nyomorúságos zsoldig in: (szerk.) Hajdu Tibor: „A magyar katonatiszt” (1848-1945), Budapest, 1989 1848/49 (szerk.) Zsoldos Jenő: 1848-1849 a magyar zsidóság életében, Budapest, 1998 (reprint)

129

Szalai Anna: Házalók, árendások, kocsmárosok, uzsorások, Budapest, 2002 Einhorn Ignác (Horn Ede): A forradalom és a zsidók Magyarországon, Budapest, 2000 Bernstein Béla: A negyvennyolcas magyar szabadságharc és a zsidók, Budapest, (reprint), 1998 Bernstein Béla: A zsidók az 1848-i szabadságmozgalmakban Európa-szerte in: Múlt és Jövő, 1999/2 Urbán Aladár: A Nemzetőrség és Honvédség szervezése 1848 nyarán, Budapest, 1973 Simon V. Péter: Zsidóellenes zavargások Vas megyében 1848 tavaszán in: (szerk.) Molnár Károly: Főiskolai Tudományos Közlemények IV., Szombathely, 1984 Mayer László-Varga Nóra: Adatok az 1848. április 4-ei szombathelyi zsidóellenes megmozdulások történetéhez in: Vasi Honismereti és Helytörténeti Közlemények, 1999/4 Hermann Róbert: 1848-49 és 1956 nemzetőrsége in: (szerk.) Horváth Miklós: „Tizenhárom nap, amely…” Tanulmányok az 1956-os forradalom és szabadságharc történetéből, Budapest, 2003 Grünwald Fülöp: A zsidó ifjúság a magyar szabadságharcban in: (szerk.) Szemere Samu: Évkönyv, Budapest, 1948 Schweitzer Gábor: A toleranciától az emancipációig. A magyar zsidóság az 1848-49-es forradalom és szabadságharc idején in: Valóság, 1998/9 Miskolczy Ambrus: Zsidóüldözés Pozsonyban 1848. április 23-24-én in: (szerk.) Erdődy Gábor-Hermann Róbert: Magyarhontól az Újvilágig. Emlékkönyv Urbán Aladár ötvenéves tanári jubileumára. Bp., 2002 Miskolczy Ambrus: „A zsidók polgáritásáról a nemzetgyűlés által törvény alkottatott” (Az 1849-i magyar zsidóemancipációs törvény és ismeretlen iratai) in: Múlt és Jövő, 1998/1 Bona Gábor: Az 1848-49-es honvédsereg zsidó születésű tisztjei in: Múlt és Jövő, 1998/1 Gergely András: Jeles magyar zsidó orvosok lexikona, Budapest, 2001 Balassa Béla: A Kossuth-idők hazafias orvosai, München, 1954 Kovács István: Egy katonai hagyomány követői avagy a magyarországi lengyel légió zsidó tagjai in: Múlt és Jövő, 1998/1 Varga László: Zsidó bevándorlás Magyarországon, in: (szerk.) Varga László: Zsidóság a dualizmus kori Magyarországon, Budapest, 2005

130

Miskolczy Ambrus: „A zsidók polgáritásáról a nemzetgyűlés által törvény alkottatott” (Az 1849-i magyar zsidóemancipációs törvény és ismeretlen iratai) in: Múlt és Jövő, 1998/1 Miskolczy Ambrus: A zsidóemancipáció Magyarországon 1849-ben, Budapest, 1999 Bencze László: Uralkodók, főrangúak, katonák, Budapest, 2001 Hermann Róbert: Haynau táborszernagy in: Múlt és Jövő, 1999/2 Löw Lipót beszédei. Összegyűjtötte és az utószót írta Hidvégi Máté, Budapest, 1999 Zakar Péter: Tábori rabbik 1848-49-ben in: Múlt és Jövő, 1998/1 OSZTRÁK-MAGYAR MONARCHIA Deák István: Volt egyszer egy tisztikar. A Habsburg-monarchia katonatisztjeinek társadalmi és politikai története 1848-1918, Budapest, 1993 Deák István: Zsidó katonák a Habsburg-monarchiában, Világosság, 33., 1992/6 Michael K. Silber: Zsidó kisebbség egy elmaradott gazdaságban in: (szerk.) Varga László: Zsidóság a dualizmus kori Magyarországon, Budapest, 2005 Büchler Sándor: Zsidó huszár in: Magyar Nyelvőr, XXX., 1901 Hajdu Tibor: Tisztikar és középosztály. Ferenc József magyar tisztjei, Budapest, 1999

Moritz Frühling: Biographisches Handbuch der in der k. u. k. österr.-ungar. Armee und Kriegsmarine aktiv gedienten Offiziere, Ärzte, TruppenRechnungsführer und sonstigen Militärbeamten jüdischen Stammes, Wien, 1911

Feuerstein Emil: Egy marék virág, Tel-Aviv, 1987 Pollmann Ferenc: Balszerencse, semmi más? Tersztyánszky Károly cs. és kir. vezérezredes élete és pályafutása, Budapest, 2003 Bíró Ákos: Tábori Rabbinátus a Magyar Királyi Honvédségben 1914-1918, Pázmány Péter Katolikus Egyetem, 2003 Berkó István: A magyar királyi honvédség története 1868-1914, Budapest Rolf Vogel: Ein stück von uns. Deutsche Juden in deutschen Armeen 1813-1976, Mainz, 1977

131

Vörös Károly: A budapesti zsidóság két forradalom között, 18491918 in: (szerk.) Varga László: Zsidóság a dualizmus kori Magyarországon, Budapest, 2005 Büchler Sándor: Ferenc József zsidó katonái in: Egyenlőség, LVII, 1937/2 Schweitzer Gábor: A hazai cionizmus hőskorszaka in: (szerk.) Varga László: Zsidóság a dualizmus kori Magyarországon, Budapest, 2005 William O. McCagg: Zsidóság a Habsburg Birodalomban 16701918, Budapest, 1992 László Varga: Manfréd Weiss: The Profile of a Munitions King, in: (ed.) Michael K. Silber: Jews int he Hungarian Economy, 1760-1945, Jerusalem, 1992 (szerk.) Haraszti György: Zsidó síremlékek Budapesten, Budapest, 2004 Szabó Miklós: A „magyar girondistáktól” az ébredő magyarokig, in: (szerk.) Varga László: Zsidóság a dualizmus kori Magyarországon, Budapest, 2005 Kovács Alajos: A zsidóság térfoglalása Magyarországon, Budapest, 1922 Wolfgang von Weisl: Die Juden in der Armee Österreich-Ungarns, Tel-Aviv, 1971 M. Paul-Schiff: Teilnahme der Österreichisch-Ungarischen Juden am Weltkrieg, in: Jahrbuch für Jüdische Volkskunde XXVI-XXVII., 1924-1925 Hadviselt Magyar Zsidók Aranyalbuma, Budapest, 1938 HORTHY-KORSZAK (szerk.) Hetés Tibor-Morva Tamásné: Csak szolgálati használatra! Iratok a Horthy-hadsereg történetéhez 1919-1938, Budapest, 1968 Pataki István: Az ellenforradalom hadserege, 1919-1921, Budapest, 1973 (szerk.) Karsai Elek: „Fegyvertelen álltak az aknamezőkön…” Dokumentumok a munkaszolgálat történetéhez Magyarországon III., Budapest, 1962 Gazsi József: Politikai megkülönböztetés a Horthy-hadseregben 1919-1945 in: HK 1972/3

132

Vargyai Gyula: A hadsereg politikai funkciói Magyarországon a harmincas években, Budapest, 1983 Szita Szabolcs: A munkaszolgálat Magyarországon 1939-1945 in: HK 2004/3 Vargyai Gyula: Sisak és cilinder, Budapest, 1984 Szakály Sándor: A magyar katonai felső vezetés társadalmi és anyagi helyzete 1919-1945 in: (szerk.) Hajdu Tibor: „A magyar katonatiszt” (1848-1945), Budapest, 1989 Saly Dezső: Szigorúan bizalmas! Fekete könyv: 1939-1944, Budapest, 1945 Karsai László: A magyarországi zsidótörvények és rendeletek, 19201944, in: HK, 2005/3 Szita Szabolcs: A hadsereg és a zsidókérdés in: (szerk.) Rácz Árpád: Nagy képes millenniumi hadtörténet. 1000 év a hadak útján, Budapest, 2000 Szakály Sándor: A hadsereg és a zsidótörvények az ellenforradalmi Magyarországon in: Szakály Sándor: Hadsereg, politika, társadalom, Budapest, 1991 (s. a. r.) Perneki Mihály: Shvoy Kálmán titkos naplója és emlékirata 1918-1945, Budapest, 1983 Fehér József: A munkaszolgálat jogi története in: Holocaust Füzetek, 2. sz. Bonhardt Attila: A munkaszolgálat a Honvédségben in: (szerk.) Ravasz István: …és újfent hadiidők! 1939-1945, Budapest, 2005 Karsai László: Válogatás Endre László levelesládájából in: Múlt és Jövő, 1989/2 Pihurik Judit: Háborús propaganda és a harctéri naplók valósága in: Történelmi Szemle, 2005/1-2 Szabó Péter: Don-kanyar. A magyar királyi 2. honvéd hadsereg története, Budapest, 2001 Kis Gergő Barnabás-Szabó Péter: Munkaszolgálatosok a Donnál. „A 105/11. tábori munkásszázad igaz és valóságos története 1942 októberétől 1943 januárjáig” in: HK, 2004/3 Stark Tamás: Magyarország második világháborús embervesztesége, Budapest, 1989 Nathaniel Katzburg: Zsidópolitika Magyarországon 1919-1943, Budapest, 2002 Bús János-Szabó Péter: Béke poraikra… Dokumentum-emlékkönyv a II. világháborúban, a keleti hadműveletek során elesett magyar katonákról és munkaszolgálatosokról I-II., Budapest, 1999-2001

133

Szakály Sándor: A magyar katonai elit 1938-1945, Budapest, 1987 Dr. Bonhardt Attila: A munkaszolgálat a Honvédségben in: (szerk.) Ravasz István: …és újfent hadiidők! 1939-1945, Budapest, 2005 (szerk.) Randolph L. Braham: A magyarországi háborús munkaszolgálat. Túlélők visszaemlékezései, Budapest, 1996 Randolph L. Braham: A népirtás politikája. A Holocaust Magyarországon, Budapest, 1997 Szita Szabolcs: Halálerőd. A munkaszolgálat és a hadimunka történetéhez 1944-45, Budapest, 1989 Hanák Péter: Zsidó munkaszolgálat a Holocaust éveiben, História, 1994/4 Lévai Jenő: Zsidósors Magyarországon, Budapest, 1948 Lévai Jenő: Fekete könyv a magyar zsidóság szenvedéseiről, Budapest, 1946 Nagy Vilmos: Végzetes esztendők, Budapest, 1986 Lebovits Imre: 120 éve született nagybaczoni Nagy Vilmos vezérezredes, honvédelmi miniszter in: HK, 2004/3 Reviczky Ádám: Vesztes háborúk, megnyert csaták, Budapest, 1985 Gyürk Ottó: Horthy „zs” katonája, Budapest, 2003 1945 UTÁNI KORSZAK Szabó A. Ferenc: Pusztulás és újjászületés in: Valóság, 1988/11 Stark Tamás: Magyar zsidók szovjet fogságban in: História, 1994/2 Dr. Munk Károly: A fegyverszüneti szerződéstől a szocialista hadseregig Bp., 1964 Szabó Miklós: A magyar zsidóság és a kommunista mozgalom in: Szombat, 1995/5 Kovács András: Az asszimilációs dilemma in: Világosság, 1988/8-9 Szabó Róbert: A kommunista párt és a zsidóság, Bp., 1995 Karsai László: Magyarország a Holocaust után in: Világosság, 1992/1 Charles Gati: Kommunisták és a zsidókérdés in: Szombat, 1990/8 Pelle János: A „szocialista asszimiláció” kezdetei in: Szombat, 191/2 Okváth Imre: Bástya a béke frontján. A magyar haderő és katonapolitika 1945-1956, Bp., 1998 Litván György: 1956 és a zsidóság in: Szombat, 1992/8

134

Király Béla: Honvédségből Néphadsereg, Párizs-New Brunswick, 1986 Okváth Imre: Farkas Mihály in: (szerk.) Szentpétery József: Szürke eminenciások a magyar történelemben, Bp., 2003 Farkas Vladimír: Farkas Mihály életrajza, Új Tükör, 1988. december 18. Bencze László: Farkas Mihály hadserege, Magyar Nemzet, 1990. február 12. Farkas Mihály miniszter bajtárs – vezérezredes, Bp., é.n. Farkas Vladimír: Nincs mentség, Bp., 1990 Hegedűs András: Élet egy eszme árnyékában. Életrajzi interjú. Készítette Zsille Zoltán Wien, 1985 Karády Viktor is: Zsidó identitás és asszimiláció Magyarországon in: Mozgó Világ, 1988/8 Bártfai Szabó László: A nagy tapsok idején, Bp., 2005 Elkéset forradalom a hitközségen. Beszélgetés Engländer Tiborral, Szombat, 1992/8 Standeisky Éva: Antiszemitizmus az 1956-os forradalomban in: 1956-os Intézet évkönyve XII., Bp., 2004 Karády Viktor-Vári István: Félelem és részvétel: zsidók 1956-ban in: Világosság, 1989/6 Gosztonyi Péter: Föltámadott a tenger… 1956, Bp., é.n., harmadik, átdolgozott és bővített kiadás Hegedűs B. András: A forradalom tábornoka. Kovács István nyugállományú vezérezredes emlékére, Népszabadság, 2000. május 17. Elhunyt Kovács István, Népszabadság, 2000. április 27. Litván György: 1956 és a zsidóság in: Szombat, 1992/8 Rainer M. János: Ki van ellenünk? Kis magyar katonai puccskísérlet, 1961 in: 1956-os Intézet évkönyve VIII., Bp., 2000 Varga László: „Zsidókérdés” 1945-1956 in: Világosság, 1992/1 Lukácsy András: Egy kommünár a huszadik századból in: Kapu, 1989/10 Angyal István sajátkezű vallomása, Bp., 1991 Lukácsy András: Felismerem-e Angyal Istvánt?, Bp., 1990 Pósa Zoltán: „Akkor szeresd legjobban a hazát, ha bajban van”. Vadmacska, a Széna téri forradalmár életútja, Rebellitás, 1994/1112., 1995/1-2. Lipták Béla: 35 nap, Bp., 2003

135

Eörsi László: A Tűzoltó utcai fegyveres csoport a forradalomban, Bp., 1993 Jobbágyi Gábor: „Kegyelmet nem kérek.” Szirmai Ottó, Angyal István és társaik pere in: Valóság, 1996/12 Dénes Béla: Ávós világ Magyarországon. Egy cionista orvos emlékiratai, Bp., 1991 Peter I. Hidas: Kanada és a magyar zsidó menekültek, 1956-1957 in: Évkönyv VII., 1956-os Intézet, Bp., 1999 Kende Péter: Zsidóság antiszemitizmus nélkül? Antiszemitizmus zsidóság nélkül? in: Valóság, 1984/8 Mucs-Zágoni: A Magyar Néphadsereg története, Bp., 1984 prof. Szabó János: Kisebbségek a haderőben, Budapest, 2002 Honvédelmi Minisztérium Tábori Lelkészi Szolgálat 1994-2004, összeállította: Dr. Varga A. József