Ismerkedj a NATO-val! Kiadja a Fiatal Értelmiségiek Köre Közhasznú Egyesület Telefon: 061/336-1657 E-mail:
[email protected]
A kiadvány megjelenését támogatta a Magyar Köztársaság Külügyminisztériuma
A kiadvány szövegét írta: Nagy László, ezredes
ISBN 963 219 776 3
Tartalomjegyzék
A NATO és Oroszország egy új biztonságpolitikai rendszerben
3.oldal
A jaltai világrend ________________________________________ 3. oldal A jaltai világrend meghaladása ______________________________ 6. oldal A nemzetközi szervezetek_________________________________ 9. oldal Új világrend, új jelenségek ________________________________ 14. oldal A NATO jelene és jövıje _________________________________ 18. oldal
A Kiadvány megjelenéség a Magyar Köztársaság Külügyminisztériuma támogatta!
Az Oroszországi Föderáció _______________________________ 25. oldal Összegzés ______________________________________________ 29. oldal
2
Köszönjük!
A csecsenföldi helyzet megértéséhez tudnunk kell, hogy Oroszország kezdettıl belügynek tekintette és terrorista-ellenes fellépésnek minısítette a helyszínen végrehajtott katonai akcióit, ugyanakkor a nyugati közvélemény szimpátiával követte a szuverenitásért küzdı csecsen erık tevékenységét, elítélte az orosz akciókat. Az al-Kaida elleni fellépés tükrében a csecsenföldi orosz akciók „visszanyerték” antiterrorista jellegüket. HVG, 2003. december 20. Ez az ún. „out of area” elv KFOR: Kosovo Forces, mintegy 45 ezer fõs nemzetközi kontingens, amely a NATO szervezésében, de ENSZ zászló alatt biztosítja 1999 óta mind a mai napig a békefenntartást. Ez a cikk tartalmazza a biztonsági garanciákat: ha egy NATO-tagállamot támadás ér, azt az egész Szövetség elleni támadásnak tekintik, és a többi tagállam a megtámadott ország segítségére siet. NATO Response Forces, NRF Magyarország elsı lépésben egy felderítı századot (mintegy száz fıt) ajánlott fel az NRF állományába. A kontingens elsı hadgyakorlatára Törökországban került sor 2003 novemberében 11 ország katonáinak részvételével Név szerint Bulgária, Észtország, Lettország, Litvánia, Románia, Szlovákia és Szlovénia
A NATO és Oroszország egy új biztonságpolitikai rendszerben A jaltai világrend A hidegháború évtizedeiben egy olyan világrend létezett, amelyet a szakirodalomban általában „jaltainak” neveztek, a három világháborús szövetséges (a Szovjetunió, az Egyesült Államok és Nagy-Britannia) vezetıinek Jaltában 1945. február 4-11-e között tartott konferenciája után. Tekintsük át röviden, mi jellemezte leginkább ezt a világrendet. Mindenekelıtt természetesen a bipolaritás, amely elsısorban - de nem kizárólag - Európában érvényesült. A jaltai konferencián a szövetségesek gondosan „Keletre” és „Nyugatra” osztották fel kontinensünket, mintegy jó elıre biztosítva egymást az ily módon kijelölt érdekszférák sérthetetlenségérıl. Kelet és Nyugat a legplasztikusabban a felosztott Németország (és ezen belül is a kettéosztott Berlin) esetében volt kitapintható. A szigorú felosztás egyik velejárója volt, hogy „kiesett” a politikai kategóriákból Közép-Európa fogalma. Például a földrajzilag ebbe a térségbe tartozó Ausztria és Magyarország között ott húzódott a vasfüggöny, az egyik ország nyugaton volt, a másik keleten. Nem lehetett középen lenni, még egy semleges országnak (Ausztriának) sem, mivel társadalmi berendezkedése a Nyugathoz sorolta.
Az orosz vált Európa legnagyobb lélekszámú kisebbségévé (addig a magyar volt), mintegy 25 millióra teszik a külföldön maradt oroszajkú lakosság eredeti létszámát, bár azóta mintegy 4 millió települt át Oroszországba
A bipolaritás leginkább kikristályosodott formáját a két katonai-politikai tömb alkotta, megszületésük sorrendjében az Észak-atlanti Szerzıdés Szervezete (NATO, 1949) illetve a Varsói Szerzıdés Szervezete (VSZ, 1955). Éppen ezért második ismertetıjegyként a koalíciós jelleget említhetjük.
Egy idıre Üzbegisztán bekapcsolódásával az „ötök” létszáma hatra bıvült, de ez átmenetinek bizonyult
Mindkét szövetségen belül létezett egy-egy kiemelkedı, domináló nagyhatalom (szuperhatalom): az Egyesült Államok illetve a Szovjetunió. A katonai-politikai tömbösödés nem korlátozódott a két említett szervezetre, hiszen az Egyesült Államok tömbök egész sorát hozta létre a„feltartóztatás” politikájának és doktrínájának megvalósítása érdekében. Ezen tömbök sorába tartozott az ANZUS (1951), a SEATO (1954), a késıbb CENTO névre keresztelt Bagdadi Paktum (1955). Mindezen szervezetek azonban nem változtattak alapvetıen a kétpólusú jellegen, minthogy az Egyesült Államok vezette pólust erısítették.
30
3
A polarizálódás nemcsak a katonai-politikai térképeket rajzolta kétszínőre, hanem a gazdasági hátteret is. Már a Marshall-terv az egyértelmő megosztottság jegyében kezdte meg mőködését, majd a Kelet és a Nyugat kialakította a maga gazdasági-politikai tömbjeit, a Kölcsönös Gazdasági Segítség Tanácsát (KGST, 1949) illetve az Európai Gazdasági Közösséget (angol rövidítéssel EEC, magyarul EGK vagy Közös Piac, 1957). A nyugati oldalon az EGK nem bizonyult egyeduralkodónak, minthogy mellette sokáig létezett riválisa, az Európa Szabadkereskedelmi Társulás (EFTA) is. A vizsgált világrend harmadik jellemvonásaként a három világ létezését jelölhetjük meg. Ez a helyzet közvetlenül kapcsolódott a kétpólusú struktúrához, de nem egyértelmően következett abból. A „harmadik” világ létezése csak úgy nyerhetett értelmet, ha létezett az elsı (adott esetben a szocialista) és a második (magától értetıdıen a kapitalista) világ. Másrészt viszont a két ellenpólust alkotó rendszerek mindent megtettek, hogy a harmadik világhoz tartozó országokat a maguk táborához kössék (vagyis hogy a kétpólusú struktúrát világméretővé tegyék, és ezzel a harmadik világot gyakorlatilag felszámolják, felosszák maguk között). A hidegháborús korszak, a jaltai világrend negyedik fontos ismérve a szembenállás, a konfrontatív jelleg. Ez természetesen nem jelenti azt, hogy a nemzetközi kapcsolatokból hiányzott volna az együttmőködés, a kooperáció eleme, csupán annyit jelent, hogy a két - állandóan jelen lévı - tényezıbıl a konfrontatív összetevık voltak a meghatározók. A kétféle tényezıcsoport mindenkor (még tényleges háborús körülmények között is) dinamikus együtthatásban fordul elı, egymáshoz viszonyított arányuk állandóan változik. A hidegháború évtizedeiben mindvégig a szembenállás határozta meg a nemzetközi viszonyokat, az együttmőködés elemei olykor egészen háttérbe szorultak (például az ún. kis hidegháború idején, 1979-85 között), olykor viszont eléggé jelentıssé váltak (az enyhülés térnyerése idején, például a hetvenes évek elsı felében). A konfrontatív jelleget leginkább azzal illusztrálhatjuk, hogy a két katonai-politikai tömb kibékíthetetlen ellenségként kezelte egymást. A két tábor közötti ellentéteket maguk az érdekeltek minısítették kibékíthetetlennek. Mindkét fél egyértelmő célként fogalmazta meg a másik felszámolását. Ez plasztikusabban fogalmazódott meg a szocialista országok alapvetésében, amelyek a világforradalom eljövetelét tartották kívánatosnak, illetve egy esetleges harmadik világháború eredményeként az imperializmus (kapitalizmus) eltőnésére, megszőnésére, megsemmisülésére számítottak. Finomabb fogalmazásban, de ugyanezt célozta (természetesen ellenkezı elıjellel) a nyugati tömb doktrínája is, amely a nyugati értékrend érvényesülését tartotta fı céljának és helyezte kilátásba az akkori szocialista világban is.
4
Összegzés A hidegháborút követı korszaknak még nagyon az elején vagyunk. A 21. század elsı évtizede sok tanulsággal fog szolgálni arra vonatkozóan, hogy milyen is lesz ez az új világrend. A NATO alapító tagjai: Belgium, Dánia, Egyesült Államok, Franciaország, Hollandia, Izland, Kanada, Luxemburg, Nagy-Britannia, Norvégia, Olaszország, Portugália. 1952-ben csatlakozott Görögország és Törökország, 1955-ben a Német Szövetségi Köztársaság, 1982-ben pedig Spanyolország. A Varsói Szerzıdés alapító tagjai: Albánia, Bulgária, Csehszlovákia, Lengyelország, Magyarország, a Német Demokratikus Köztársaság, Románia és a Szovjetunió. Néhány évvel késıbb Albánia kilépett a szerzıdésbıl. Lásd részletesebben (többek között): Bognár Károly, Hajma Lajos: A hidegháború magyar szemmel (ZMNE egyetemi jegyzet, Budapest, 2001) Ami természetesen nem zárja ki, hogy egy-egy konkrét régióban, például az indiai-pakisztáni viszonyban továbbra is fennálljanak a konfrontatív jellegbıl adódó játékszabályok. Ebben az idıben született meg az EK szimbóluma, a kék alapon kört alkotó 12 sárga csillag, a csillagok száma a taglétszámtól függetlenül nem változik. Lásd a NATO Rómában elfogadott stratégiai koncepcióját, amelyet 1999 áprilisában váltott fel a washingtoni NATO-csúcson elfogadott stratégiai koncepció Szomorú példája ennek a tehetetlenségnek az 1995 júliusában Szrebrenyicában bekövetkezett vérengzés, amelynek során a szerbek mintegy hétezer muzulmán férfit mészároltak le. Implementation Forces illetve Stabilisation Forces: eredetileg mintegy 50 ezer fõs, harmincnál több ország katonáiból álló békefenntartó alakulat. Jelenlegi létszáma kb. 6000 fı.
29
Ugyanakkor látnunk kell, hogy az ország nagyon súlyos, szinte megoldhatatlannak tőnı belsı problémákkal küzd: kritikusak a demográfiai mutatók (születési arányok, várható életkor, halálozási ráták), Szibéria az elnéptelenedés és a kínai népesség tömeges beszivárgásának kettıs veszélyével szembesül, a kaukázusi térség pacifikálása kilátástalannak tőnik, a terrorizmus viszont kivédhetetlennek, a gazdaságban továbbra is dívik a korrupció és az oligarchák érdekérvényesítése és így tovább. Nem véletlen, hogy a NATO részérıl is érvényesül egy kettıs megítélés: hivatalosan Oroszország stratégiai partner, nemhivatalosan viszont potenciális veszélyforrás is. A kockázati tényezıt az jelenti, hogy az ország - figyelembe véve a fentiekben is jelzett súlyos gondokat - esetleg a káosz állapotába süllyed, vagy ellenkezıleg, diktatórikus politikai rendszerre tér át. A két fontos világpolitikai szereplı kapcsolatainak így különös jelentısége van, ezért célszerő ezen kapcsolatok alakulásának fıbb lépéseit áttekinteni. 1997 májusában írták alá a NATO és Oroszország legmagasabb rangú képviselıi egy Alapdokumentumot, amely lehetıséget biztosít Oroszországnak, hogy konzultáljon a biztonságát érintı kérdésekrıl a NATO vezetı szerveivel. Erre a célra létrehozták az Állandó Közös Tanácsot (Permament Joint Council, PJC). 1999-ben a kapcsolatok elhidegültek a NATO jugoszláviai beavatkozása miatt. Oroszország a koszovói konfliktusban a szerbek pártjára állt, és megakadályozta, hogy az ENSZ Biztonsági Tanácsa felhatalmazza a NATO-t katonai akciókra. A NATO ennek ellenére légicsapásokat mért Jugoszláviára. 2001-ben (az Egyesült Államokat ért terrorakció kapcsán) a viszony újra rendezıdött. Oroszországot a korábbinál is jobban bevonták a NATO döntéshozatali folyamatába, a PJC helyett megalakították a NATOOroszország Tanácsot (NRC). A Szövetség irodát nyitott Moszkvában, Oroszország pedig képviseletet Brüsszelben, a NATO székhelyén. 2003-ban, az amerikaiak Irak elleni akciója miatt a viszony újra elhidegült, de nem süllyedt a korábbi mélypontra. A kapcsolatok tehát egyelıre ingadozóak. Szerencsére a pesszimista forgatókönyvek megvalósulásának valószínősége jóval kisebb, mint a pozitív kicsengéső jóslatok beteljesedésének. Évtizedes távlatban Oroszország gazdaságilag szilárd, prosperáló, belpolitikailag stabil országként, külpolitikájában pedig megbízható partnerként vállalhat szerepet a nemzetek közösségében.
28
A maga módján ez is a szembenálló tábor társadalmi rendjének felszámolását jelentette (amint az a rendszerváltásokkal be is következett). Az ideológia kibékíthetetlensége tette feloldhatatlanná a két tábor szembenállását. Ezért volt törvényszerő, hogy a hidegháború során mindvégig a konfrontációs jelleg dominált az együttmőködési szándékkal szemben. Rövid, lényegre törı megfogalmazásban azt mondhatjuk, hogy mindkét tömbnek világos és abszolút egyértelmő ellenségképe volt: nekünk (a Varsói Szerzıdésnek) a NATO, nekik (a Nyugatnak) pedig a szocialista tábor. Ez kifejezésre jutott a megfelelõ biztonságpolitikai dokumentumokban (stratégiákban, katonai doktrínákban) is. A tiszta és egyértelmő ellenségkép megléte nem külön jellegzetesség, csupán a konfrontatív jelleg következménye (bár tulajdonképpen azt is mondhatnánk, hogy ez volt az ötödik jellemzı vonás). Az ellenségképbıl bontakozott ki a hidegháború kötelezı velejárója, a fegyverkezési hajsza. A féktelen fegyverkezés azonban hordozott néhány olyan sajátosságot, amelyek viszonylag rövid idı alatt teljesen új szituációhoz vezettek. Ezek a sajátosságok a következıkben foglalhatóak össze: •
A verseny a nukleáris fegyverek terén jelentkezett a legintenzívebben.
• Az interkontinentális rakéták rendszeresítése után a rakéta-nukleáris fenyegetés ellen nem sikerült kiépíteni valamennyire is elfogadható védelmet. • Szovjet-amerikai relációban kialakult (körülbelül a hatvanas évek végére) a kölcsönös garantált megsemmisítés képessége. A további felhalmozás értelmetlenné vált. • Megszületett a felismerés, hogy a nukleáris összecsapásnak (értelemszerően a Szovjetunió és az Egyesült Államok között) nem lenne gyıztese, az atomháborút nem lehet megnyerni. • Kiérlelıdött a meggyızıdés, hogy az atomfegyver kizárólag politikai fegyverként, a kölcsönös elrettentés eszközeként értelmezhetı. Adódott a következtetés, hogy erre a célra a felhalmozott mennyiségnél kevesebb is megbízhatóan elegendı. Vizsgáljuk meg, hogy mi is történt a konfrontatív jellegőnek minısített kétpólusú rendszerrel, amikor a hidegháború véget ért.
5
A jaltai világrend meghaladása Legelıször persze azt kellene meghatároznunk, hogy mikor ért véget a hidegháború. Ez azonban nem egyszerő feladat: miként a kezdetét is nehezen tudjuk egyetlen dátumhoz kötni, a befejezıdés sem egyetlen meghatározó esemény volt. Sokkal inkább egy folyamat, amely események láncolatát foglalta magába, kezdve a berlini fal leomlásától (1989 november) egészen a Szovjetunió széthullásáig (1991 december). Meghatározó jelentıségőek azonban nem maguk az események, minthogy ezek csupán következményei voltak egy általánosabb, átfogóbb áramlatnak, amelyet rendszerváltásnak nevezünk, és amely gyakorlatilag egyidıben ment végbe mindegyik európai szocialista országban.
5. Oroszország igyekszik több vasat is tartani a világpolitika tüzében. A többirányú súlypontképzés megnyilvánulása az 1996-ban megalakult Sanghaji Együttmőködés Szervezete (közismert nevén Sanghaji ötök) Kazahsztán, Kína, Kirgízia, Oroszország és Tadzsikisztán részvételével, amely egy késıbbi ázsiai biztonsági struktúra magvát képezheti. Az öt ország már 1997-ben megállapodásra jutott bizalomerısítı intézkedések bevezetésében, többek között a fegyveres erõk csökkentésében a határok mentén. A kilencvenes évek oroszországi politikáját Jelcin elnök neve fémjelezte és bizonyos emocionális megközelítés jellemezte. A jelenlegi évtized politikai irányvonala Putyin elnök nevéhez kötıdik és inkább pragmatikusnak nevezhetnénk. Ebbe a fogalomba belefér az oroszországi birodalmi érdekek eredményesebb - és olykor rámenıs - képviselete is.
A hidegháborúban a front két oldalán álló felek közül a Nyugat egyértelmően gyıztesként került ki az erıpróbából: alapvetı célját elérte, a szocialista országokban elfogadottá váltak a „nyugati” értékrend tartóoszlopai, a piacgazdálkodás és a többpártrendszer. Megszőnt az ideológiai szembenállás. A Nyugat semmilyen vonatkozásban nem könyvelhet el veszteséget, hacsak azt nem számítjuk ebbe a kategóriába, hogy elveszítette az ellenségét.
A pragmatikus szemlélet egyik megnyilvánulásának tekinthetjük Oroszország aktív bekapcsolódását a 2001 szeptemberi terrortámadás után megindult afganisztáni mőveletekbe. Egyrészt ugyanis Moszkva pozíciókat nyert Afganisztánban (az Északi Szövetség támogatásával) és a világpolitikában (többek között csecsenföldi akcióinak elfogadtatásával), másrészt viszont hozzájárult amerikai pozíciók kiépítéséhez Közép-Ázsiában.
Vitatható ugyanakkor, hogy vesztesként került-e ki a szembenállásból a Kelet. Inkább nem, mint igen. Magyarország egyértelmően többet nyert, mint veszített, és ugyanez érvényes Lengyelországra, Csehszlovákiára, Romániára, Bulgáriára, még a volt Német Demokratikus Köztársaságra is. Kétségkívül ugyanezt elmondhatjuk a balti államokról, Észtországról, Lettországról és Litvániáról is, amelyek végleg elveszettnek tőnt szuverenitásukat szerezték vissza. Minden bizonnyal érvényes a megállapítás több más volt szovjet köztársaságra is, de itt már tarkább a kép: egészen eltérıen éli meg jelenlegi helyzetét Ukrajna vagy Belarusz, Grúzia vagy Kazahsztán. Ugyanakkor egyértelmően a hidegháború vesztesének kell tekintenünk Oroszországot, amely a Szovjetunió jogutódjaként - más utódállamoknál sokkal inkább magáénak tudhatja a szovjet állam kudarcait is. Márpedig a hidegháború utolsó éveiben bıven kijutott a kudarcokból (csapatkivonások, a VSZ felbomlása stb.).
Az iraki beavatkozás kapcsán viszont Oroszország élesen Amerika-ellenes álláspontra helyezkedett, szorosan egyeztetve megnyilvánulásait Francia- és Németországgal (amit szintén a pragmatizmus jeleként értékelhetünk, figyelembe véve Irak tetemes adósságát Moszkva felé, továbbá az iraki olajiparban való érdekeltséget).
Sajátos helyzetben vannak a volt Jugoszlávia utódállamai, amelyek többsége szintén egyértelmően többet veszített, mint nyert. Ez a megállapítás azonban csak két lényegi megjegyzéssel fogadható el: egyrészt Szlovéniára kezdettıl nem, Horvátországra pedig ma már nem érvényes, másrészt a kialakult körülmények nagyrészt a túlhajtott nacionalista törekvéseknek köszönhetıek, és nem magának a megváltozott világrendnek.
6
Moszkvában 2003 októberében napvilágot látott a hír: készül az új katonai doktrína. A készülı dokumentum szinte legfontosabb tétele, hogy Oroszország - bizonyos értelemben lemásolva az amerikai nemzetbiztonsági stratégai vonatkozó elemeit - bevezeti a hagyományos fegyverekkel mérendı megelızı csapás fogalmát. Összességében az oroszországi kül- és biztonságpolitikai törekvések egyik legfontosabb célja, hogy az ország visszanyerje korábbi (szuperhatalmi) pozícióinak jelentıs részét a világpolitika színpadán. Illusztrálásképpen megemlíthetjük, hogy 2003-ban már újra Oroszország volt a világ második legnagyobb fegyver-exportıre (az Egyesült Államok után).
27
azonban végsı soron igen kétes eredményekkel jártak. A rendszerváltással járó megrázkódtatások nem kerülték el Oroszországot sem. A gazdasági visszaesés mértékére jellemzı, hogy az ország teljesítménye (például GDP-je) még 2003-ra sem érte el az összehasonlítás alapjául szolgáló 1991-es szintet. A többi volt szocialista országnál is tapasztalható problémákat itt tovább súlyosbította a szuperhatalmi státusz elvesztésébıl, az elárultság és a bekerítettség érzésébıl táplálkozó apátia, valamint a további széttagozódás (dezintegráció) veszélye. A fentiekben nagyon vázlatosan említett problématömegnek biztonságpolitikai vonatkozásban több markáns megnyilvánulása is kitapintható. Ezek közül az alábbiakat tartom fontosnak megemlíteni: 1. Az oroszországi politikai vezetés 1993-ig bizonytalankodott egy kooperatív illetve egy izolációs irányvonal között (már ami a nyugat-európai illetve euroatlanti intézményeket illeti). 1993-tól felülkerekedett a szembenállás, az elszigetelıdés szemlélete (bár természetesen nem a korábbi, hidegháborús szinten), ami elsısorban a NATO keleti irányú, tervezett kibıvítésének merev elutasításában öltött testet. 2. Az Oroszország hátrányára jelentısen megváltozott katonai erıviszonyoknak tudható be, hogy az 1993-ban elfogadott katonai doktrína egyértelmően megfogalmazta: az Oroszországi Föderáció fenntartja magának a jogot az atomfegyver elsıként való alkalmazására. Ez abban az esetben következne be, ha az országot - akár tömegpusztító, akár hagyományos fegyverekkel - létében fenyegetı agresszió érné. 3. A FÁK területén - egy közös kontingens létrehozására irányuló kísérlet sikertelensége után és a tagállamokkal történt megegyezés értelmében gyakorlatilag Oroszország vállalta magára az esetleg szükségessé váló békemissziók megszervezését és végrehajtását. Ennek megfelelıen kerültek például oroszországi csapatok Örményország és Azerbajdzsán területére a Hegyi Karabahban kirobbant etnikai konfliktus kapcsán, vagy Grúzia területére, hogy szétválasszák az abház szeparatista törekvések során összetőzésbe keveredett grúz és abház fegyvereseket. 4. A békemissziókon túlmutató stratégiai irányvonalat tükröz az 1997-ben elfogadott nemzeti biztonsági koncepció azon kitétele, hogy Oroszország jogot formál csapatainak külföldi állomásoztatására a számára stratégiai fontossággal bíró körzetekben. Az így megfogalmazott tétel jogszerősége vitatható ugyan, de tény, hogy - kétoldalú megállapodások alapján - jelenleg is tartózkodnak oroszországi kontingensek Tadzsikisztánban, Moldovában és Ukrajnában (utóbbi országban a húsz évre bérbevett szevasztopoli haditengerészeti bázis kiszolgálása céljából).
26
Ami a hidegháború után keletkezett, azt a politológusok és a biztonságpolitikai szakemberek nehezen tudták és még ma sem igazán tudják pontosan meghatározni. Csak azt lehetett biztosan tudni, hogy vége a régi, jaltai világrendnek. Ami keletkezett, arról egészen biztosan megállapíthattuk, hogy nem kétpólusú, hanem valami más. És szerencsére azt is megállapíthatjuk, hogy sokkal kevésbé konfrontatív és lényegesen kooperatívabb a korábbinál. A két, fentebb már említett tényezıcsoportot illetıen megfordultak az arányok: dominálóvá vált az együttmőködés a szembenálláshoz képest, jobban érvényesültek az enyhülés elemei, mint a feszültség összetevıi. (Ugyanakkor le kell szögeznünk, hogy nem köszöntött be automatikusan a világbéke, megmaradt jónéhány feszültséggóc, veszélyforrás. Sıt, a régiekhez újak is társultak, mint majd látni fogjuk.) A biztonságpolitikai szakértık röviddel a hidegháború befejezıdése után azt is megállapították, hogy a nemzetközi biztonság vonatkozásában immár új szabályok érvényesek. A megállapítás elsısorban Európa esetében tőnt bizonyíthatónak, hiszen például a hagyományos fegyveres erık illetve fegyverzetek radikális csökkentését elıíró, 1990 novemberében aláírt CFEszerzıdés kölcsönös jelleggel járult hozzá a részes államok katonai biztonságának erısítéséhez (anélkül, hogy bármelyikük biztonságérzetét vagy tényleges biztonságát csorbította volna). Ha viszont a kialakult illetve kialakulóban lévı világrend nem kétpólusú, akkor törvényszerően merül fel a kérdés, hogy hány pólusú. A válasz korántsem egyszerő és egyáltalán nem egyértelmő. A kérdésre ugyanis a legcélszerőbb visszakérdezni: milyen szempont szerint akarjuk megállapítani a pólusok, az erıközpontok számát. Politikai síkon, pontosabban a nemzetközi politika síkján a világ jelenleg egypólusú. Az Egyesült Államok az egyetlen tényleges szuperhatalom, amely rendelkezik az ilyen „státuszhoz” szükséges tulajdonságok többségével, talán mindegyikével (gazdasági, katonai, diplomáciai hatalom, szilárd társadalmi helyzet, megszilárdult jogrend stb.). Az Egyesült Államok az egyetlen ország, amely a világ távoli térségeiben is képes keresztülvinni akaratát, érvényesíteni érdekeit. (Természetesen nem mondhatjuk, hogy a világ bármely térségében, hiszen Oroszország vagy Kína területén errıl aligha lehet szó.) Katonailag is majdnem ilyen egyértelmő a helyzet: az amerikai katonai erı összességében aránytalanul nagyobb teljesítményre képes, mint bármely más ország hadereje. Az Egyesült Államok többet költ fegyverkezésre, mint az utána következı hat ország (Oroszország, Kína, Japán, Nagy-Britannia, Francia- és Németország) együttvéve.
7
A katonai technológiai-technikai behozhatatlannak látszik.
fejlesztések
terén
elınye
jelenleg
Mielıtt azonban egypólusúnak titulálnánk a katonai struktúrát, eszünkbe kell jutnia annak a ténynek, hogy a katonai erıviszonyok legfontosabb területén, a hadászati nukleáris fegyverrendszerek terén a világ kétpólusú (maradt). Ez az egyetlen terület, amelynek vonatkozásában Oroszország összemérhetı az Egyesült Államokkal. Ráadásul az összevetésbıl egyértelmően következik, hogy a két ország viszonylatában továbbra is fennáll a kölcsönös garantált megsemmisítés képessége. Márpedig - mint fentebb láttuk - ez a helyzet sajátos egyensúlyt eredményez (gyakorlatilag a többi tényezıtıl függetlenül): a rettegés, az elrettentés egyensúlyát. Minden más - deklarált vagy tényleges atomhatalom kapacitása eltörpül az amerikai vagy orosz képességek mellett. Gazdasági téren a helyzet bonyolultabb. Az Egyesült Államok mellett legalább két további jelentıs erıközpontot kell megemlítenünk, amelyek nemcsak hogy összemérhetık az amerikai gazdasági teljesítménnyel, de több vonatkozásban meg is elızik azt. Az Európai Unióról és a csendes-óceáni térségrıl van szó, utóbbi magába foglalja a hagyományosan élenjáró gazdasággal rendelkezı Japánt és a rendkívül dinamikus fejlıdést mutató Kínát, továbbá a „kis tigrisekként” ismert országokat is. Illusztrálásképpen említhetı, hogy az Európai Unió részesedése a világkereskedelembıl már ma is meghaladja az Egyesült Államok részesedését. További figyelemre méltó adalék, hogy az Egyesült Államok részesedése a világtermelésbıl a második világháború óta egyfolytában (illetve kis megszakításokkal) csökkenı tendenciát mutat. A gazdasági összefüggések között kell megemlítenünk, hogy Oroszország jelenleg rendkívül perifériális szerepet kénytelen játszani a világgazdaság színpadán. Csupán olajtermelése teszi bizonyos fokig a világfolyamatokat befolyásoló tényezıvé. Viszont - politikai okokból - beemelték a G-7 csoportba, amely tudvalévıleg a világ legfejlettebb ipari államait tömöríti (Egyesült Államok, Kanada, Japán, Nagy-Britannia, Németország, Franciaország és Olaszország). Oroszország aligha tekinthetı fejlett ipari államnak, de tartalékai kivételes esélyt biztosítanak számára, dinamizmusa révén pedig jó úton halad, hogy egy-két évtizeden belül tényleges helye legyen a G-8-ak között. Mielıtt kijelentenénk azonban (utalva a gazdasági erıviszonyokra), hogy a világ hárompólusú, jusson eszünkbe egy Samuel Huntington nevő politológus, aki a civilizációk közötti összecsapásokban látja a közeljövı legjelentısebb kockázati tényezıit. Szerinte hét vagy nyolc civilizáció fogja keretekbe a Föld jelenleg bı hatmilliárd lakóját, ez a hét vagy nyolc civilizáció pedig önálló pólusnak tekinthetı.
8
Az Oroszországi Föderáció Oroszországról már megállapítottuk, hogy a hidegháború veszteseként jelent meg (újra) a világpolitika színpadán. A Szovjetunió széthullása után a korábbi 15 államalkotó szovjet szocialista köztársaságot két, egymástól merıben eltérı kategóriára kellett osztanunk: a balti államokra, amelyek „saját erıbıl” váltak ki - 1991 elején - az akkor még létezı közös struktúrából, és a többi 12 államra, amelyek „megvárták” a közös keretek megszőnését (1991 december). A három balti országot éppen ezért nem is szoktuk utódállamként emlegetni (például nem vonatkozik rájuk a hagyományos fegyverzetek csökkentésére vonatkozó CFE-szerzıdés sem). A többiek viszont jogutódjai a korábbi szovjet államnak, és kivétel nélkül tagjai a romokon megalakult Független Államok Közösségének (FÁK). A jogutódok azonban nem azonos jogkörökkel rendelkeztek illetve rendelkeznek. Mindenekelıtt azt kell megemlítenem, hogy Oroszország (hivatalos nevén az Oroszországi Föderáció) tarthatta meg a Biztonsági Tanácsban az állandó tagságot, ezt egyébként senki nem vitatta. Ugyancsak megörökölte a fıvárost, amely természetesen már korábban is kettıs szerepkörben funkcionált, egyszerre volt a Szovjetunió és a legnagyobb tagköztársaság fıvárosa. És végül - nem ennyire automatikusan és magától értetıdıen - megörökölte a nukleáris hatalom kizárólagos státuszát is. A másik három „örökletes” atomhatalom Belarusz, Kazahsztán és Ukrajna volt, közülük a 340 év után újra függetlenné vált ukrán állam próbált meg némi politikai különhaszonra szert tenni az atomeszközökrıl való lemondás fejében, minimális sikerrel. Végül 1996-ra a nukleáris tölteteket mindhárom ország maradéktalanul átadta Oroszországnak. Moszkva maga is elég egyértelmő határvonalat vont a fentiekben említett két kategória között: az oroszországi politikai zsargonban a kilencvenes évek elején megjelent „közelkülföld” kifejezés csak a FÁK-hoz tartozó volt szovjet köztársaságokra vonatkozott, a balti államokra nem. Annak ellenére, hogy a határokon túlra került oroszajkú lakosság problémái éppen ez utóbbi országokban jelentkeztek a legélesebben (például az államnyelv ismerete nélkül nem kaptak állampolgárságot). Moszkva egyébként kötelességének tekintette ezen kisebbségi sorba került orosz népesség érdekeinek felkarolását. Oroszország politikai irányvonalának egyik fontos alkotóeleme - kimondva vagy kimondatlanul - a birodalmi törekvések újjáéledése. Ennek egyik megnyilvánulásaként jelentkeztek a Független Államok Közösségén belül Moszkva reintegrációs (a visszarendezıdést célzó) erıfeszítései, amelyek
25
A NATO és az Európai Unió tehát külön-külön is bonyolult átalakulási folyamat közepén tartanak. Mindkét szervezet fokozódó mértékben koncentrálja erıfeszítéseit a biztonság és ezen belül a válságkezelés kérdéseire. Különösen élesen vetıdnek fel ennek fényében a két szervezet közötti kapcsolatok biztonságpolitikai összefüggései, amelyek egyidejőleg mutatják az együttmőködés és a rivalizálás jeleit. A problémát tovább színesíti az a tény, hogy a legtöbb érintett ország mindkét szervezetnek tagja. A mindkét szervezetben tagsággal bíró országok között van Nyugat-Európa minden valamirevaló hatalma Németországtól Olaszországig vagy Spanyolországig. Nyugodtan állíthatjuk, hogy nélkülük, akaratuk ellenére egyik szervezetben sem születhetnek komoly döntések, szándékaikat bizonyos észszerő határok között - párhuzamosan és egyidejőleg képesek érvényesíteni mindkét biztonságpolitikai intézményben. Egyidejő jelenlétük tulajdonképpen garancia arra is, hogy a két szervezet összehangolt, a legfontosabb kérdésekben pedig egybeesı álláspontot alakít ki az európai biztonságot illetıen. Természetesen az Egyesült Államok jelenléte a NATOban jelentıs mértékben módosíthatja a Szövetség bizonyos elhatározásait, de azt azért nehéz elképzelni, hogy például Németország jelentısen eltérı álláspontot fogadjon vagy foglaljon el a NATO-ban és az EU-ban. Még tovább erısödik az egybeesés, amikor - várhatóan 2007-ben - Bulgária és Románia is csatlakozik az Európai Unióhoz. Számokban ez a következıképpen néz ki: a 24 európai NATO-tagállamból 21 lesz EU-tag (87,5%), a 27 Európai Uniós tagállamból pedig ugyancsak 21 lesz a NATO-nak is tagja (77,8%).
24
A fenti paramétereket összefüggésükben vizsgálva mindazonáltal arra a következtetésre juthatunk, hogy a világ ma leginkább az egypólusú (unipoláris) modellre hasonlít. Ezt a nézetet tudatosan próbálják erısíteni az Egyesült Államok jelenlegi vezetı politikusai, akik nagymértékben hajlanak az egyoldalú, saját célokat követı lépések megtételére. A helyzetet, az egész világstruktúrát, a pólusok mennyiségének meghatározását bonyolító további szempontként megemlíthetı, hogy jelentıs erıközpontokká nıtték ki magukat a nemzetközi szervezetek, mindenekelıtt az Egyesült Nemzetek Szervezete.
A nemzetközi szervezetek Az ENSZ-rıl - amely 1945-ben alakult 52 állam részvételével - aligha állíthatjuk, hogy a hidegháború végét megelızıen ne lett volna jelentıs nemzetközi tényezı. Megálmodói éppen a legjelentısebb szervezetnek szánták, amelynek rendeltetése a kollektív biztonság biztosítása volt. Pontosabban inkább csak lett volna, hiszen az ismert okok (a hidegháborús biztonságpolitikai struktúra konfrontatív jellege) miatt képtelennek bizonyult alapvetı funkcióinak ellátására. A Biztonsági Tanács öt állandó, vétójoggal rendelkezı tagja között olyan egyértelmő volt az érdekek ütközése, hogy az szinte minden konkrét esetben megakadályozta az eredményes mőködést, az elıremutató, egységes állásfoglalást. Közbevetıleg meg kell jegyeznünk, hogy a kollektív biztonság intézményeként az ENSZ hordozott bizonyos sajátosságokat. Ezek közül az elsı helyen kell említenünk, hogy kezdettıl egyetemességre törekedett. Mint globális szervezet, az ENSZ a tagállamai közötti viszonyok kezelésére „vállalkozott”, vagyis az esetleg felmerülı súrlódások, viszályok megszüntetését tekintette elsıdleges feladatának. Ellenségképpel nem rendelkezett, hiszen elvileg minden állam a „kerítésen belül” volt, saját udvarán kellett tehát rendet tartania. Ebbıl fakadt tulajdonképpen a második sajátosság is: az ENSZ reagáló, az eseményeket követı szervezetként jött létre. Ha nem jelentkezett semmi probléma a biztonság vonatkozásában (ilyen ideális eset persze vajmi ritkán fordult elı), az ENSZ-nek - biztonsági téren - nem kellett cselekednie. Ha valahol a világban feszültségek, súrlódások, válságok ütötték fel a fejüket, az ENSZ-nek megfelelõ eszközökkel intézkednie kellett, végsı soron közbe kellett avatkoznia. (Természetesen békeidıben is volt rengeteg tennivalója, elsısorban a szakosodott szerveknek, amilyen az Egészségügyi Világszervezet vagy a gyermekek problémáival foglalkozó UNICEF.)
9
Mint már említettük, az Egyesült Nemzetek Szervezete eléggé cselekvıképtelennek bizonyult a hidegháború során elıtte tornyosuló feladatok megoldásában, a válsághelyzetek kezelésében. Az egyetlen kivételesnek tekinthetı terület a klasszikus békefenntartás kérdése, e téren a hidegháború idején az ENSZ tizenhárom misszióban vállalt szerepet. A dolog fonákja, hogy egy ilyen misszióhoz elıbb valóban létre kellett jönnie az ENSZ által azután fenntartható békének. (Tudatában kell lennünk természetesen annak a ténynek, hogy a felvállalt 13 esetnél sokkal több alkalommal fenyegették válságok a világ biztonságát. Vagyis az ENSZ még a viszonylag sikeresnek mondható békefenntartás terén is eléggé alacsony hatásfokkal mőködött.) A bipoláris világrend megszőnése rendkívüli mértékben megnövelte az igényt az ENSZ szerepvállalására a nemzetközi konfliktusok rendezésében. Sajnos, a következıkben inkább kudarcok jellemezték ezt a szerepvállalást, mindenekelıtt Szomáliában, majd igen hangsúlyosan a jugoszláv válságsorozat idıszakában. A megnövekedett igény tükrözıdött az Egyesült Nemzetek Szervezete akkori fıtitkárának, Butrosz Ghalinak 1992-ben publikált tanulmányában, amely Békeprogram címmel jelent meg. Ebben az anyagban a fıtitkár olyan fogalmakat vezetett be, amelyek nagymértékben kiszélesítették a klasszikus békefenntartás tevékenységi körét: a megelızı diplomácia, a béketeremtés és a békeépítés fogalmait. Lényegében ezzel (vagy ennek bázisán) megszületett az ún. második generációs békemőveletek kategóriája. Az ENSZ-hez képest még radikálisabb változáson ment keresztül az Európai Unió. A fentiekben már tettem említést az 1957-ben megalakult Közös Piacról (hivatalos nevén Európai Gazdasági Közösség, EGK). Ez a szervezet létezése során több gyökeres változáson is átesett, amelyek közül feltétlenül említésre méltó az 1967-es Római Szerzıdés, amellyel létrejött az Európai Közösségek, EK. Ez a szervezet szinte kizárólagos gazdasági profillal rendelkezett. Megalakulásakor hat országot tömörített tagjainak sorába: a Benelux államokat, Franciaországot, a Német Szövetségi Köztársaságot és Olaszországot. A késıbbiekben csatlakozott Dánia, Írország, Nagy-Britannia (1973), Görögország (1981), Portugália és Spanyolország (1986), és a hidegháborút követı évekre 12-re nıtt a taglétszám. A következı radikális változás az EK életében 1991 decemberében következett be, amikor a holland kisvárosban, Maastricht-ban a szervezet állam- és kormányfıi határozatot fogadtak el az intézmény tevékenységi körének három pillérre helyezésérıl.
10
A hivatalos belépésre a „boldogító igent” a Szövetség 2004 márciusában mondta ki, hajszállal megelızve az EU kibıvítését jelentı május elsejei idıpontot. A 26 tagúra bıvült Észak-atlanti Szövetség és a 2004 májustól 25 tagú Európai Unió között tovább erısödött az átfedés, gyarapodott azon országok száma és aránya, amelyek mindkét szervezetben teljesjogú tagok (jelenleg 19 ország). A NATO kibıvítésének négy jelentıs geostratégiai következménye van, amelyek nagymértékben befolyásolhatják az európai biztonságpolitikai helyzet alakulását: • összefüggı győrő alakul ki az instabil nyugat-balkáni térség körül, ezt a győrőt Olaszország, Szlovénia, Magyarország, Románia, Bulgária és Görögország alkotja, és ez a tény kétségkívül pozitív hatást fog gyakorolni erre a válságokkal terhes övezetre, • tovább erısödik a NATO ellenõrzõ szerepe (és érdekérvényesítı, nyomásgyakorló képessége) a Balti- és a Fekete-tenger térségében, • „bezárul” a győrő az Oroszországhoz tartozó Kalinyingrádi térség körül, amely egy feszültségekkel terhes tartományként fog létezni és a „nagy föld” felıl csak tengeri úton lesz akadálytalanul megközelíthetı, ami viszont erısíteni fogja Moszkvában a NATO-ellenességet, a bekerítettség és elszigeteltség érzését, • megszőnt Magyarország „sziget-helyzete”, és közvetlen szárazföldi kapcsolat alakult ki a szövetségesekkel három irányban is (Szlovénián, Szlovákián illetve Románián keresztül), viszont megmaradt három különálló határszakaszon is a „nem-NATO” szomszédság. Tulajdonképpen ugyanebbe a sorba illeszthetı az a tény is, hogy erısödik a közvetlen kapcsolat Ukrajna és a Szövetséghez tartozó országok között, de ez nem teremt teljesen új geostratégiai helyzetet, mivel - Lengyelország révén már eddig is volt közös ukrán-NATO határ. A következtetés, amit a fentiekben leírt adatokból kiindulva megfogalmazhatunk, az alábbi: A közeli és távolabbi jövıben várható kibıvítések eredményeként növekszik azon államok száma és aránya, amelyek mindkét szervezetben (NATO és EU) teljesjogú tagok. Ezzel együtt erısödik a kölcsönhatás a két biztonságpolitikai intézmény között, javulnak az elképzelések összehangolásának, egyeztetésének esélyei. Összességében megnı annak a valószínősége, hogy valóban ki lehet dolgozni egy koordinált európai kül-, biztonság- és védelempolitikát.
23
Annak idején, 1997 júliusában, a madridi csúcstalálkozón késhegyig menı vita folyt arról, hogy három vagy öt jelöltet hívjanak meg a Szövetség tagjainak sorába. Az európai tagállamok többsége, Franciaországgal az élen amellett kardoskodott, hogy a lehetı legtöbb - valamelyest is felkészült - tagjelöltet hívják meg, ha már egyszer Oroszországgal sikerült elfogadtatni magának a kibıvítésnek a tényét. A „felkészült” kategóriába sorolták a késıbb ténylegesen meghívott Cseh-, Lengyel- és Magyarországot, valamint Romániát és Szlovéniát. Az Egyesült Államok viszont - mindenekelıtt a bıvítés anyagi-gazdasági terheit emlegetve - csak három ország meghívásába egyezett bele, és végül az amerikai álláspont gyızedelmeskedett. Az ismert történetnél azonban érdekesebb felidézni a madridi csúcstalálkozó nyilatkozatának idevonatkozó részleteit. A nyilatkozat megállapította, hogy Románia és Szlovénia jelentıs sikereket értek el az intézmények demokratizálásának, a piacgazdaság kiépítésének útján, és ezért a következı csúcstalálkozón vissza kell térni meghívásuk kérdésének megvitatására. A legtöbb elemzı ezt a megfogalmazást gyakorlatilag egyértelmő ígéretnek tekintette arra vonatkozóan, hogy a két „kimaradt” országot a következı körben valóban meghívják a NATO-ba. A nyilatkozat még egy országcsoportot nevezett meg: a három balti országról megállapította, hogy azok is figyelemreméltó eredményeket tudnak felmutatni az átalakulás, a demokratizálódás terén. Mindazonáltal a Szövetség vezetıi nem utaltak ezzel kapcsolatban a meghívás lehetıségére. A soronkövetkezı washingtoni csúcstalálkozó (1999 áprilisában) nem foglalkozott konkrétan a meghívandók és a meghívások kérdésével, mindössze megerısítette az itt elfogadott stratégiai koncepcióban a Szövetség nyitott jellegét. A kibıvítésre vonatkozó döntésre, konkrét meghívásra 2002 novemberében, a prágai csúcstalálkozón került sor: minden korábbi bıvítési csoportnál több ország (és minden várakozást felülmúló létszám), összesen hét tagjelölt kapta meg a meghívólevelet a csatlakozási tárgyalások lefolytatására. Eljutott tehát a csatlakozás közvetlen küszöbére a madridi csúcson kihagyott Románia és Szlovénia, a politikai irányultságában alaposan megújult Szlovákia, a jugoszláv (különösen a koszovói) válság idıszakában mintaszerően viselkedı Bulgária és az integrálódásra régóta áhítozó három balti ország, Észtország, Lettország és Litvánia.
22
Az elsı pillér a hagyományos gazdasági együttmőködést képviselte, a második a jelen tanulmány szempontjából kiemelkedı fontosságú közös kül- és biztonságpolitikát, a harmadik pedig a belügyi-igazságügyi együttmőködést, jogharmonizációt. Megjegyzendı, hogy a Maastrichti Szerzıdés - hasonlóan más integrációs dokumentumokhoz - külön cikkben szabályozza a NATO-hoz főzıdı kapcsolatokat: „Az Unió által követett politika nem befolyásolhatja az egyes tagállamok biztonság- és védelmi politikájának sajátosságait, tiszteletben kell tartania az egyes tagállamok NATO-ban vállalt kötelezettségeit, illetve összhangban kell lennie a NATO keretében kialakított közös védelmi és biztonságpolitikával.” A szerzıdést mindegyik tagállamban népszavazásnak kellett megerısítenie, ez Dániában csak a megismételt népszavazás során sikerült, a dánok az elsı nekifutásra elutasították a módosítást. A ratifikációs folyamat így csak 1993-ra fejezıdött be, ettıl az idıtıl lett hivatalosan a szervezet neve Európai Unió (EU, angolul European Union). Az Európai Unió további fejlıdése szempontjából az egyik legfontosabb lépés az EU Amszterdami Szerzıdése (1997), amely határozott arról, hogy az EU felvállalja az új biztonságpolitikai környezetbıl fakadó újtípusú feladatokat, a válság- illetve konfliktus-kezelést. (A határozatban tételesen megfogalmazott teendıket nevezi a szakirodalom „petesbergi feladatoknak”.) A következı lépésben (1999 decemberében Helsinkiben) az állam- és kormányfõk arról is hoztak határozatot, hogy 2003-ig egy közös európai haderıt hoznak létre 55-60 ezer fõs létszámmal. (Igaz, ezen haderı kialakítása lassabban megy a vártnál és a tervezettnél.) Vizsgáljuk meg a NATO esetében a kilencvenes években bekövetkezett változásokat. Az Észak-atlanti Szövetség 1991-ben ellenség nélkül maradt, „elveszítette” a Varsói Szerzıdést (majd kisvártatva a Szovjetuniót is). Komoly formában felmerült a kérdés: szükség van-e még egyáltalán a Szövetségre? Mai szemmel nézve a NATO illetékesei nagyon találó választ adtak erre a kérdésre, amikor - 1991 novemberében, a római csúcstalálkozón - a Szövetségnek a kollektív védelemmel egyenértékő feladataként megfogalmazták a válságkezelést. Az Észak-atlanti Szövetség egyébként is - hasonlóan a többi nemzetközi szervezethez - gyökeres változásokon ment át a hidegháború befejezıdése után. A változások közül talán az egyik legfontosabb a már említett új feladatmeghatározás.
11
Hasonlóan alapvetı szemléletváltozást jelent azonban az is, hogy ugyanabban a stratégiai koncepcióban egy másik vonatkozásban is kibıvítették a NATO profilját: a kollektív védelem feltételeinek biztosítása és tagállamok közötti sokoldalú együttmőködés mellett a Szövetség harmadik lényegi tevékenységi köreként fogalmazták meg a partneri viszony kialakítását a volt szocialista országokkal, a volt ellenséggel. Fontos lépcsıfoka ennek a fejlıdésnek az 1992-ben hozott határozat, miszerint a Szövetség felajánlja az ENSZ-nek, hogy saját eszközeivel és saját eljárásmódjának megfelelıen hajlandó érvényt szerezni az Egyesült Nemzetek Biztonsági Tanácsa határozatainak. Köztudott, hogy erre a lépésre a jugoszláv válság, konkrétan a boszniai belháború fellángolásának idıszakában került sor, amikor az ENSZ egyértelmően képtelennek bizonyult megtalálni a válság kezeléséhez szükséges eszközöket. Lassan formálódni kezdett egy sajátos munkamegosztás: az ENSZ - a rendelkezésére álló felhatalmazás, mandátum birtokában - meghozta a szükségesnek látszó határozatokat, majd felkérte a NATO-t, hogy kényszerítse ki a határozatok betartását, végrehajtását. A NATO által ennek megfelelıen felvállalt feladatok közé tartozott például az embargó (mindenekelıtt a fegyverszállítási tilalom) betartásának ellenırzése majd késıbb betartatása, a Bosznia légterében ugyancsak az ENSZ által elrendelt repülési tilalom betartásának ellenırzése majd késıbb kikényszerítése (a tilalmat megsértı jugoszláv repülıgépek lelövésével). Sajnálatos módon nem minden felvállalt feladatnak tudott a Szövetség eleget tenni. Az ENSZ által védett enklávéknak nyilvánított muzulmán többségő városokat a szerb-jugoszláv szabadcsapatok egymás után lerohanták, az ENSZ kéksisakos katonáinak ugyanakkor a NATO - a közös egyetértéssel kialakított, de rendkívül nehézkes döntési mechanizmus miatt - nem tudott tényleges katonai támogatást nyújtani. A leghatékonyabb formában egyébként akkor mőködött együtt a két szervezet, amikor - 1995 augusztusában - a Szövetség intenzív bombázásokkal állította meg a szerbek aktuális támadását, rákényszerítve egyidejőleg a szerb felet a korábban mindig elutasított békemegállapodás elfogadására (ez volt az 1995 novemberében aláírt Dayton-i megállapodás, amely véget vetett a harccselekményeknek a sokat szenvedett Boszniában). 1994-ben, a brüsszeli csúcstalálkozón a tagállamok meghirdették a „Partnerség a békéért” programot, amely rövid idı alatt a Szövetség tagállamai és a kívülálló országok közötti katonai együttmőködés hatékony, eredményes formájának bizonyult. Ebben a keretben az egyik leglátványosabb akciónak a boszniai belháború katonai szakaszát lezáró IFOR/SFOR misszió bizonyult.
12
Mindazonáltal a terroristák fı támaszpontjául szolgáló Afganisztán (illetve az al-Kaida nemzetközi terrorszervezet fı támogatójának tekintett tálib rezsim) ellen nem a Szövetség indított katonai akciót, hanem tulajdonképpen egy alkalmi koalíció, amelyhez néhány NATO-tagállam is csatlakozott. A nemzetközi kontingens parancsnoklását az elsı szakaszban Nagy-Britannia vállalta fel, majd Hollandia és Németország vette át a stafétabotot. 2003 augusztusában végül a Kabulban állomásozó nemzetközi kontingens parancsnokságát a németektıl átvette a NATO. Ezzel - elıször 54 éves történetében - a Szövetség Európán kívüli feladatot vállalt magára. Már arról is tettünk említést, hogy az Egyesült Államok a terrortámadás után új nemzetbiztonsági stratégiát dolgozott ki (2002 nyarára), amelynek részét képezte a megelızı csapás elvének elfogadása is. Washington azonban e vonatkozásban nem kívánt a saját szakállára cselekedni, kezdeményezésére az Észak-atlanti Szövetség prágai csúcstalálkozója 2002 novemberében „rábólintott” az új stratégiára, elfogadva azt a Szövetség hivatalos stratégiájaként. És azon melegében arról is határozott a csúcs, hogy felállítják a NATO reagáló erıinek nevezett különleges kontingenst. A reagáló erıket a köznyelv gyorsan elnevezte világkommandónak, mivel bevetésükre - a Szövetség elképzelései szerint, és ellentétben a helyi békemissziókra szánt eurohaderıvel - a világ bármely térségében sor kerülhet. Létszámuk mintegy 21 ezer fı, felszerelésük a lehetı legkorszerőbb, öt napon belül készen kell állniuk akció megkezdésére a kijelölt körzetben. A kontingens feladatai közé az úgynevezett alacsony intenzitású konfliktusok megvívása tartozik, de szerepet szánnak neki a terrorizmus elleni harcban is, mindez jóval túlterjedhet a hagyományos békemissziók kategóriáján. Már 2004-ben hadrafoghatónak kellett lennie, a teljes hadmőveleti készenlétet 2006-ra éri el. A NATO tehát világosan felismerte, hogy az új biztonságpolitikai környezetben, az új kihívások és fenyegetések körülményei között már nem maradhat meg saját határai mögött, mint klasszikus kollektív védelmi szervezet. Az NRF felállításával ugyanis regionális védelmi szövetségbıl globális csapásmérı erıvé válik. Nemcsak földrajzilag, de profilját illetıen is kibıvíti hatáskörét, ami jelentıs politikai, stratégiai és jogi következményekkel jár. Ma még nem eldöntött azonban a kérdések kérdése: Mi számít olyan veszélynek, hogy az NRF bevetésérıl döntés szülessen, és fıleg hogy ki dönt errıl? Az Észak-atlanti Szövetség történetében a jelen évtizedben eddig bekövetkezett legfontosabb események sorából ki kell emelnünk a kibıvítés hidegháború utáni második hullámát.
21
Meg kell jegyeznünk, hogy e téren az Egyesült Államok messze megelızi szövetségeseit, amelyeknek gyakorta szemrehányásokat is tesz a lemaradás okán. Párhuzamosan a funkciók és feladatok megváltozásával, és párhuzamosan a szükséges képességek kimunkálására irányuló erıfeszítésekkel a kilencvenes évek egyik markáns fejleménye a Szövetség keleti irányú kibıvítése, amelynek fıbb lépcsıfokait az alábbiak képezték:
1995-tõl felgyorsult a partnerországok egy részének a Szövetségbe történõ meghívásával kapcsolatos elıkészítı munkálatok üteme, ez év szeptemberében jelent meg a Tanulmány a NATO kibıvítésérıl. Ez az elemzés nem adott ugyan választ arra a kérdésre, hogy mely országokat és mikor fogják felvenni a tagállamok sorába, de a kérdés nem maradt sokáig nyitott: 1997 júliusában, a madridi csúcstalálkozón három ország kapott meghívót, hazánkon kívül Csehés Lengyelország.
• 1991-ben az Észak-atlanti Együttmőködési Tanács (North Atlantic Cooperation Council, NACC) létrehozása kapcsolattartás és konzultáció céljára a NATO-n kívüli országokkal, • 1994-ben a „Partnerség a békéért” program meghirdetése (Partnership for Peace, PfP), • 1995-ben tanulmány összeállítása és megjelentetése a Szövetség kibıvítésérıl (NATO Enlargement Study), • 1997 májusában az orosz-atlanti stratégiai együttmőködés megkezdése (az erre vonatkozó Alapdokumentum aláírása), • 1997 júliusában három volt VSZ-tagország meghívása a csatlakozási tárgyalások lefolytatására, majd decemberben a csatlakozási jegyzıkönyvek aláírása, • 1998 folyamán a ratifikációs eljárások lefolytatása.
A korábbi VSZ-tagállamok meghívása a Szövetségbe a legjobb bizonyíték a NATO megújulására, alkalmazkodására a megváltozott külsı körülményekhez.
Cseh-, Lengyel- és Magyarország tényleges csatlakozására 1999 március 12-én került sor, mindössze 12 nappal a Jugoszlávia elleni légicsapások megkezdése elıtt.
Ez a fórum 1975-ben jött létre a kooperatív biztonság intézményeként. Ezzel a fogalommal kapcsolatban meg kell jegyeznünk, hogy az ilyen szervezet ellentétben a kollektív biztonság intézményeivel - elsısorban nem reagáló, hanem megelızı, preventív jelleggel kívánja megoldani biztonságibiztonságpolitikai feladatait.
A légi hadviselés Jugoszlávia ellen a NATO válságkezelési gyakorlatában új jelenségnek bizonyult: felvállalt egy olyan döntést, amelynek meghozatalára forma szerint nem volt jogosítványa. A Szövetség történetében egyedülálló változást hozott az Egyesült Államok ellen 2001. szeptember 11-én végrehajtott terrorakció: elsı alkalommal került sor a Washingtoni Szerzıdés 5. cikkének „aktivizálására”. Ezzel a lépéssel amelyet az amerikai vezetés tulajdonképpen kierıszakolt - a szövetségesek felértékelték az akciót, egyenértékőnek tekintve egy tényleges katonai támadással. Az Egyesült Államok természetesen nem azonnali katonai segítséget várt szövetségeseitıl, hanem annak demonstrálását, hogy „elsı számú közellenségnek” tekintik a nemzetközi terrorizmust. A Szövetség tehát a hidegháború vége óta elıször - rendelkezett egyértelmő ellenségképpel.
20
A további fejlıdés útján fontos esemény volt a washingtoni csúcstalálkozó (1999 áprilisában), amely megújította a stratégiai koncepciót, továbbá elfogadta az új feladatok hatékonyabb megoldását szolgáló Védelmi képességek kezdeményezést. A csúcstalálkozó hitet tett a Szövetség nyitott jellege mellett, kilátásba helyezve további kelet-európai országok meghívását a tagok sorába. (A tényleges bıvítési lépésre, hét ország meghívására a 2002 novemberében Prágában tartott csúcstalálkozón került sor.) Végül a nemzetközi szervezetek sorában meg kell említenünk az Európai Biztonsági és Együttmőködési Szervezetet (EBESZ), 1995 elıtti nevén Európai Biztonsági és Együttmőködési Értekezletet (EBEÉ).
Az EBEÉ már a hidegháború idıszakában is néhány korszakalkotó eredménnyel írta be nevét az európai történelembe. Ezek közül elsısorban meg kell említenünk a bizalomés biztonságerısítı intézkedések intézményesítésében fıszerepet játszó stockholmi konferenciát (1984-86), a hagyományos fegyverek jelentıs csökkentését elıirányzó CFE-szerzıdést (1990) illetve az ugyancsak 1990-ben aláírt Párizsi Chartát (Charta az új Európáért), amelyben a NATO és a VSZ tagországai deklarálták, hogy már nem tekintik egymást ellenségnek. Mindezek az eredmények éppen az EBEÉ kooperatív biztonsági jellegét húzták alá. Az EBEÉ-t pályára állító Helsinki Záróokmány önmaga is korszakalkotó dokumentumként vonult be Európa történetébe. Lefektette a különbözı társadalmi berendezkedéső államok közötti korrekt együttmőködés alapját képezı tíz alapelvet:
13
• • • • • • • • • •
szuverén egyenlıség, a szuverenitásban foglalt jogok tiszteletben tartása, tartózkodás az erıszakkal való fenyegetéstıl vagy az erıszak alkalmazásától, a határok sérthetetlensége, az államok területi épsége, a viták békés rendezése, a belügyekbe való be nem avatkozás, az emberi jogok és az alapvetı szabadságjogok tiszteletben tartása, a népek egyenjogúsága és önrendelkezése, az államok közötti együttmőködés, a nemzetközi jogi kötelezettségek jóhiszemő teljesítése.
Látnunk kell azonban, hogy míg a hidegháború idıszakában ezek az alapelvek jól szolgálták a Kelet és a Nyugat közötti kapcsolatok építését, fenntartását, addig a hidegháborút követı idıszakban nem mindenben feleltek meg a megváltozott körülményeknek. Konkrétan bizonyos térségekben (az államok felbomlásához vezetı úgynevezett dezintegrációs folyamatok kapcsán) feloldhatatlan ellentmondás keletkezett az államok szuverenitásának, területi épségének (a határok sérthetetlenségének) elve illetve a népek önrendelkezési jogára vonatkozó elv között. Ez újólag rávilágított azokra a korábban nem feltételezett problémákra, amelyekkel a nemzetközi jognak meg kell birkóznia a megváltozott körülmények között. A hidegháborút követıen az EBEÉ volt az az intézmény, amely a legkevesebbet változott (minthogy kategóriáját tekintve a leginkább elıremutató jelleget hordozta korábban is). A nemzetközi szervezetek vázlatos áttekintése után vissza kell térnünk ahhoz a kérdéshez, hogy milyen további jellemzıkkel bír a hidegháború után kialakulóban lévı új világrend.
Új világrend, új jelenségek A hidegháború utáni korszak jellemzıjeként kell megemlítenünk a globalizáció felgyorsulását. Maga a folyamat már hosszú idı óta napjaink valóságához tartozik, elemzése pedig gyakorlatilag állandóan napirenden van. Mégis, a konfrontatív bipoláris struktúra megszőnése új lendületet adott a globalizálódásnak, megszüntetve annak mesterséges akadályait (például a kereskedelmi korlátozásokat).
14
• ellenırzés és megfigyelés (lényegében a katonai jelenlét) révén a válság Macedóniára történõ kiterjesztésének megakadályozása, ami 2001 tavaszáig sikerrel is járt; • az ENSZ BT Koszovóval kapcsolatos határozatainak érvényre juttatása katonai nyomásgyakorlás révén 1998 ıszén; • a koszovói albánok tömeges elüldözése kapcsán fenyegetı humanitárius katasztrófa megakadályozása Jugoszlávia bombázása révén 1999 márciusa és júniusa között - a béke kikényszerítése; • a KFOR misszió megszervezése és végrehajtása, a koszovói helyzet rendezésének elısegítése; • fegyverek begyőjtése a macedóniai válság intenzív szakaszának befejezıdése után, rendfenntartás. A NATO részvételét a jugoszláv válságsorozat kezelésében két mozzanat teszi különösen tanulságossá: Egyrészt intézményesült az együttmőködés a Szövetség és az ENSZ között azzal, hogy a NATO felajánlotta katonai kapacitását az Egyesült Nemzetek Szervezetének. Másrészt bebizonyosodott, hogy az európai tagállamok önmagukban nem képesek hatékony válságkezelıi tevékenységre (hiába fogalmazták meg igényüket a közös kül-, biztonság- és védelmi politikára, és hiába állt rendelkezésükre a szükséges infrastruktúra), egyértelmően rá vannak szorulva az Egyesült Államok közremőködésére. A Koszovó kapcsán végrehajtott légi mőveletek döntı hányadát (több mint 90%-át) amerikai erık és eszközök igénybevételével bonyolították le. Emlékezetes, hogy a NATO washingtoni csúcstalálkozójára 1999 áprilisában rányomta bélyegét a Jugoszlávia ellen éppen folyamatban lévı légiháború. Az ott elfogadott Védelmi képességek kezdeményezés világosan tükrözi azokat a sürgıs tennivalókat, amelyek arra szolgálnak, hogy a Szövetség és ezen belül az európai szövetségesek képessé váljanak az eredményes válságkezelésre. A Szövetség tehát tulajdonképpen egy másik, nehezen megoldható problémát is felvállalt a válságkezeléssel együtt. Nyilvánvaló ugyanis, hogy az újtípusú fenyegetések kivédéséhez új képességekre van szükség (például a válság helyszínére való telepíthetıség, az autonóm mőködési képesség stb.). A tagállamok immár bı egy évtizede folytatják erıfeszítéseiket a kívánatos képességek megteremtése érdekében.
19
A NATO jelene és jövıje Jelentıs átalakítások elıtt áll az Észak-atlanti Szövetség, és - hasonlóan a többi szervezethez - ezen átalakítások egy része már folyamatban is van. Mindenekelıtt arra kell utalnunk, hogy a Szövetség 1991-ben illetve 1999-ben elfogadott stratégiai koncepciói megfogalmazták a válságkezeléssel kapcsolatos funkciókat és feladatokat. Már 1991-tõl nyilvánvalóvá vált, hogy ezzel radikálisan megváltozik a NATO felelısségi övezete: már nem (csupán) a tagállamok területén kell feladatokat felvállalnia, hanem „területen kívül” is. Az elsı tényleges válságkezelési bevetésre a jugoszláv térségben került sor. Valójában válságsorozat alakult ki a hazánktól délre esı térségben, így a Szövetségre is bevetés-sorozat várt. A feladatok sokszínőségét illusztrálja, hogy kereskedelmi embargótól légtérellenırzésen keresztül tényleges harci akciókig terjedt a skála, és az idı múlásával egyre fokozódott a tevékenység intenzitása is. Röviden, a részletek ismertetése és a teljesség igénye nélkül az alábbiakban áttekintést adunk a NATO által végrehajtott feladatokról: • a kereskedelmi és elsısorban fegyverszállítási embargó betartásának ellenırzése, a késıbbiekben pedig annak kikényszerítése az Adrián;
Nem szabad azonban az egyoldalúság hibájába esnünk: a globalizálódás nem zökkenımentes, nem mindig pozitív, ráadásul nem egyértelmően hasznos, elınyös folyamat (elegendı utalni a globalizáció-ellenes megmozdulások egyre jelentısebb hullámaira, amelyek éppen a negatív következmények miatt tiltakoznak). Az objektivitásra leginkább törekvı elemzık is elismerik, hogy a globalizálódás ugyan elkerülhetetlennek tőnı jelenség, amelynek azonban több vesztese van, mint nyertese. A regionalizálódás ugyanennek a folyamatnak a másik oldala. Nagyon sok szakértı fogalmaz úgy, hogy a jövı Európája a régiók Európája lesz. A kisebbnagyobb régiók kialakulása szintén a kilencvenes évek egyik érdekes jelensége, olyan - elsısorban gazdasági keretet képezı - szervezıdések jöttek létre, mint az Alpok-Adria, a Kárpátok euro-régió, a Balti-Fekete-tengeri együttmőködés vagy akár a „visegrádi csoport”. A régiók születése szintén megállíthatatlan folyamatnak látszik, annál is inkább, mert a kibıvülı EU határozottan bátorítja az ilyen irányú lépéseket (Magyarországon jelenleg is folyik a vita arról, hogy öt vagy hét régióra kellene az országot bontani, annak érdekében, hogy majdan az EU-tól a lehetı legnagyobb „regionális” támogatást kaphassuk).
• humanitárius szállítmányok kísérése, rendeltetési helyükre történõ eljuttatásuk biztosítása;
Az új világrend további sajátossága az ún. újtípusú fenyegetések, kockázatok megjelenése. Ezek sorában a szakirodalmi források megemlítik a társadalmi instabilitást, a szociális feszültségeket, a tömeges migrációt, az ellenırizetlen kábítószer- és fegyverkereskedelmet, a proliferációt (vagyis a tömegpusztító fegyverek elterjedését), a szervezett bőnözést, a korrupciót, az embercsempészetet, a terrorizmust, a környezet-rombolást. Mindezen veszélytényezık annak kapcsán kerültek a figyelem homlokterébe, hogy a korábban szinte kizárólagos fenyegetésként számon tartott átfogó termonukleáris összecsapás valószínősége szinte a nullára csökkent.
• támogatás nyújtása - igénylés alapján - az ENSZ kéksisakos alakulatainak (ezt a feladatot a nehézkes engedélyeztetési procedúra miatt a Szövetség lényegében nem tudta végrehajtani);
Meg kell azonban említenünk, hogy az újtípusúnak titulált veszélytényezık többsége korábban is létezett, csupán kevésbé tartottuk számon, mintegy eltörpültek a legnagyobb fenyegetést jelentı háborús veszély árnyékában.
• a Boszniában folyó szerb hadmővelet megállítása a csapatok illetve utánpótlási útvonalak és irányító központok bombázásával 1995 augusztusszeptemberében - a béke kikényszerítése;
A felsorolt kockázati tényezık közül külön figyelmet érdemel a nemzetközi terrorizmus, amelyet bízvást nevezhetünk az új világrend egyik fontos sajátosságának. Maga a terrorizmus természetesen korábban is létezett, de két vonatkozásban új dimenziókra tett szert: a globalizáció hullámait is meglovagolva nemzetközivé vált, és ugyanakkor eszköztára félelmetesen kibıvült.
• a boszniai légtér ellenırzése (többek között a magyar légteret is használó AWACS repülıgépekkel), majd a késıbbiekben a légtérhasználati tilalom betartatása (a NATO történetének elsı éles akciójaként négy jugoszláv katonai gép lelövése); •
a szerb légierı által használt repülıtér bombázása;
• az IFOR/SFOR misszió megszervezésével és végrehajtásával a boszniai békés kibontakozás katonai feltételeinek megteremtése (ezen belül például fegyvermentes övezetek létrehozása a korábban harcoló felek között);
18
15
Tragikus példa a fenti megállapításokra az Egyesült Államok ellen 2001. szeptember 11-én végrehajtott terrorakció. Ennek részletes felidézésétıl eltekinthetünk, de következményei közül néhányra célszerő felhívni a figyelmet. Az Egyesült Államoknak rövid idı alatt egy rendkívül hatékony egységfrontot sikerült kikovácsolnia a terrorizmus-ellenes harc keretében és érdekében. Szinte minden politikai tényezı felsorakozott ezen egységes küzdelem frontján. Különösen jelentıs, hogy majdnem zökkenımentes együttmőködés bontakozott ki az Egyesült Államok és Oroszország között. A koordinált akciók eredményeképpen sikerült súlyos csapást mérni az al-Kaida terrorszervezetre és szállásadójára, az afganisztáni rezsimre. Az orosz vezetés azonnal felismerte, hogy az új helyzetben lehetıség nyílik az Egyesült Államokkal való kapcsolat javítására. Ennek elsı jele Putyin orosz elnök határozott kiállása volt az Egyesült Államok mellett, valamint az, hogy felajánlotta segítségét az amerikai vezetésnek. Moszkva intenzív tárgyalásokba kezdett a közép-ázsiai FÁK-tagállamok vezetıivel a közös fellépés lehetıségeirıl, nem gördített akadályt az elé, hogy katonai létesítményeiket és légterüket átengedjék az amerikai erık számára. Azt is bejelentette, hogy Oroszország hajlandó fegyvert szállítani az amerikaiak oldalán szerepet vállaló Északi Szövetségnek és - korlátozottan, elsısorban humanitárius segítségnyújtásra - az Egyesült Államok és szövetségesei rendelkezésére bocsátja légterét. Az orosz vezetés állásfoglalása természetesen nem volt önzetlen. Moszkva a kialakult helyzetben egycsapásra elérte, amit korábban komoly erıfeszítésekkel sem sikerült: hogy az Egyesült Államok és az Európai Unió módosítsa Csecsenfölddel kapcsolatos álláspontját. (A Bush-kormányzat hamarosan fel is szólította az Oroszországtól való függetlenségért küzdı csecsen felkelıket, hogy szakítsák meg kapcsolataikat a „nemzetközi terrorista csoportokkal”.) Fontos fejlemény, hogy Washington a terrorakcióra hivatkozva módosította nemzetbiztonsági stratégiáját és katonai doktrínáját, elfogadva a preventív csapás (preventív intervenció) elvét. Ennek jogosságát sok oldalról vitatják, az Egyesült Államok azonban ragaszkodik ahhoz, hogy õ és csakis õ döntheti el, ki ellen és mikor kell katonai eszközökkel (is) fellépni. Az Egyesült Államok ugyanakkor - önzı egyéni megfontolásoktól vezérelve rövid idı alatt el is pazarolta az említett egységfront létrehozása révén szerzett elınyöket. Az Irak elleni háború erıltetésével régen nem tapasztalt ellenérzéseket hozott a felszínre szinte világméretekben, gyakorlatilag csupán Nagy-Britannia és Ausztrália támogatta maradéktalanul.
16
Mindenekelıtt magára maradt Washington az ENSZ Biztonsági Tanácsában (bár London támogatását élvezte), hiszen Párizs, Moszkva és Peking ritka egységben utasította el az amerikai elképzeléseket. Hasonlóképpen nem kapta meg a kívánt támogatást az Egyesült Államok a NATO-ban, itt Franciaország és Németország állt a tiltakozók élére. Nehezen sikerül leküzdeni azokat az ellentmondásokat, amelyek az integrációs szervezetekben (mindenekelıtt a NATO-ban és az Európai Unióban) kerültek felszínre az iraki háború kapcsán. Még ma sem ültek el teljesen az olyan kijelentések hullámverései, melyek azt sugallták, hogy a NATO új tagállamai hasznosabb szövetségesek Washington számára, mint néhányan a régiek közül. Napirenden van egy még kidolgozatlan terv a Szövetség egyes (természetesen amerikai) bázisainak elmozdítására keleti irányban (például Lengyelország területére, amely regionális hatalommá nıtte ki magát Közép-Európában). Napirenden van Irak újjáépítése, amelynek elsıdleges haszonélvezıje az Egyesült Államok, de részesedhetnek az elınyökbıl a hőséges szövetségesek (viszont Washington távol tartja a zsírosnak ígérkezı üzletektıl a makrancos vagy húzódozó partnereket, elsısorban Német-, Francia- és Oroszországot). E téren újra Lengyelországot kell megemlítenünk, amely az amerikaiakkal és a britekkel egy szinten vállal irányítói szerepet az iraki ellenırzési (békefenntartási) zónák kialakítása során. A fenti, vázlatos áttekintés alapján annyit mindenesetre megállapíthatunk, hogy a hidegháború befejezıdését követıen egy merıben új helyzet állt elı. Általánosságban véve nem csökkent, inkább növekedett a nemzetközi biztonság szintje (elsısorban a „nagy háború” valószínőségének csökkenése miatt), ugyanakkor sok új kockázati tényezı jelent meg. A nemzetközi szervezetek több-kevesebb sikerrel alkalmazkodtak a megváltozott körülményekhez, és szinte kivétel nélkül felvállalták feladatként a válságkezelést. A válságok sora ugyanakkor azzal a tanulsággal szolgált, hogy a nemzetek közössége még egyáltalán nincs felkészülve kezelésükre, még kevésbé a megelızésükre. A világ azzal szembesült 2001 szeptembere után, hogy az Egyesült Államok és Európa egyformán ítéli meg a fenyegetéseket, de eltérıen vélekedik arról, miként hárítsa el azokat. Az Egyesült Államok a második világháború óta hagyományosan a katonai eszközöket részesíti elınyben, míg Európa a diplomáciát és a konfliktus-megelızést. Az utóbbi két évben az európai biztonsági filozófia közeledett az amerikaihoz, de - mint az Irak kérdésében kirobbant súlyos nézeteltérés is mutatta - még mindig komoly különbség van az ENSZ-központú nemzetközi jog- és intézményrendszer megítélésében. A feladat a nemzetközi jogrend és az amerikai hegemónia realitásának összeegyeztetése.
17
