SzóKöz a Rákosmenti Irodalmi Műhely elektronikus folyóirata
2. szám 2012 nyár-ősz
SzóKöz – a RIM elektronikus folyóirata – 2. szám TARTALOM Debreczeny György: a hosszan öntörvényű idő Major Anita: Vasmacska Ébredés Filipszky Baran Ilona: Emlékezés Szénagyűjtés Zoltán Miklós: A válság Csikós Olivér: Pohár Győrffy B. Eszter: Élet a falak között Csák Gyöngyi: Fáziseltolódások Kiss Sarolta: Ígéretem vízbefulladása (S-anyival a neten Én-) Csákvári Zsóka: A felesleges ember Ballonyi Vigh Nóra: A teremtés koronájának két lelke van Tőkés Bori: Nyugdíjban Farkas Viola Meghiúsult találkozás Lajtai Gábor: Genesis P. Szabó Mária: A drégelyi mészárszék Csikós Olivér: Te sem Jámbor István: Te és Én Juhász Sándor: Egy különös lány T. Ágoston László: A kinnszéki méhraj
2
SzóKöz – a RIM elektronikus folyóirata – 2. szám Debreczeny György: a hosszan öntörvényű idő a végtelen időkből kiemelkedik a hosszan öntörvényű idő olykor nyugodt a menny máskor dörög ilyenkor vesszük célba nyilainkkal az istent fenyegetjük lakozik a farkas a báránnyal és a párduc a kecskefiúval fekszik a borjú az oroszlánkölyök és a kövér barom együtt lesznek egy kis gyermek vigyázza azokat világ a fény világ a napsugár világ minden ami az ég és föld között van világ minden ami a földön él vidul virágzik meghal és újratámad ez a mindenség a látópont magas alattunk fekszik az egész világ a hosszan öntörvényű idő férfiassá tesz ragyogóvá és öreggé Géczi László: Örökkön-örök kék Adria A fénylő nap halványodni látszott, alkonyat volt s az égbolt ott nyugaton vörösen izzott. Szellő voltál, pajkos, ki rám kacsintott. Talán az alkonyat, az esti mámor tette ezt velem, vagy éppen Ámor? Éreztem a leszálló est hűs illatát, láttam libbenő szőke dús haját. Édes kis gondolat! Szép vagy, elbűvölő! Lelked tükre az éjben azúr, kéklő. Talán a tenger illata tette ezt velem, hogy nőt így nem csodáltam még sosem.
3
SzóKöz – a RIM elektronikus folyóirata – 2. szám Hány szerelmi vallomást hallottál Adria? Te emelted fel a Sellőt a habokba. Lant nélküli énekes, hang nélkül szerelmes, a látványtól ajkam nyöszörgött: – de helyes! Talán a tenger zúgása tette ezt velem, akkor, ott este beléd szerettem. Az öböl befogta s törte a hullámokat, és lettem én kérőd a sziklák alatt. Románc lett volna tán, de lenn az ár a holdat ringatta s lett rezgő holdsugár. Talán a hullámok s a hold tette ezt velem Akkor, ott rád bíztam életem. Major Anita: Vasmacska Miért örülsz? Hisz szótlanná vált gondolataid, agyamat gyötrik kimondatlan. S csüggedés bujkál minden szavamban, melyek képtelenek nélküled életre kelni. Magányom kibontatlanul hever kezeid között, és te meg sem próbálod kiszabadítani, de érintésedre porrá hullik szét! Bitorlod agyam legkisebb zugát is, mégis közömbösséged szül bennem részvétet önmagam iránt. Társam vagyok a bűneimben, hol koronázatlan királyként bujtogatsz tovább. Eszem már érti: el kell vágnom horgonyláncomat, hogy tovább indulhassak! De még mindig vesztegel a hajó, minek te vagy mázsás vasmacskája. Major Anita: Ébredés Már ébresztgeti a tudatomat, Már meg-meg érint a teste. De hűvös szavú bélésként, Lassan magába ölel az este. Kincset ígérő szavai, Lengedeznek a szélben. Lepkehálóval kergetem, De már magam sem értem. Hol lakik az Isten? És miért nincs még készen?
4
SzóKöz – a RIM elektronikus folyóirata – 2. szám Filipszky Baran Ilona: Emlékezés Vízhordó patakok, Folyamok, erecskék Mohos vén kavicsok, Fiatal menyecskék. Ősi ének, ima Régi vigadalom, Mohával befedve Öreg vén sírhalom. Háborús hősök Vitézek emléke Vérüket áldozták A haza védelmére Lehatjuk fejünket Értük tisztelegve Gyertyát gyújtunk Örök emlékükre Filipszky Baran Ilona: Szénagyűjtés Megbarnult fénykép, Elmosódott alak Boglya adta árnyék Az idő úgy szalad. Ebédelni gyűltek A boglyák tövében. Szalonnát szeltek, Hagymával, kegyérrel.
Zoltán Miklós: A válság Immáron négy esztendeje, hogy Berczy Alfonz, a bankügyi szakember, hírhedett dzsentri életet élt. Megbecsült járandósága révén nem volt gondja kétkezi munkára. Élete folyását léha hívságokkal múlatta, mint az arany ifjak általában. Kártya, rulett, pezsgős vacsorák, és széptevés az asszonyoknak, s azok leányainak. Az ivócimborák napról napra gyűltek, mint bor körül a muslicák, főképp, mert Alfonz nem verte fogához a garast, amikor vigadalomról volt szó. Időnkint ismeretlen ismerősök kalapozták meg, s még nevén is szólították, s mint régi pajtások köszöntötték. Ilyenkor a csúfság elkerülése végett úgy tett, minthogyha ő még jobban ismerné a másikat, s nagyot bólintott vagy intett.
5
SzóKöz – a RIM elektronikus folyóirata – 2. szám Eme közös iddogálásokon elfogyasztott palackba zárt buborékos nedű, kezdetben még barátságos, kívánatos volt, szinte itatta magát, később vígadó és megríkató lett. Ezen végső stádium pedig a prímás kedvence, hisz ilyenkor lehet szép pacsirtával, rózsaszirmos, bús, menyecskés nótákkal ki sajnálni az ember zsebéből a hálás bankót. Ezen stációk közben születnek az alkalmi hősök, Toldi Miklósok, Kinizsi Pálok. Vitézségük úgy növekszik, ahogy az üvegekből a nedű fogyatkozik. Vannak, kik valós történetekkel, esetleg felnagyított hőstettekkel kápráztatják el társaságot, míg mások birokra kelnének még az ördöggel is. De a hősöket is eléri a macskajaj. A nagy fenekedések után a nagy háborgás veszi kezdetét. Főleg mikor az emberfia nem találja a határt, pedig derekasan keresi azt minden pohár fenekén. Akkor lesz azonban igazán lázadó az ital, mikor már nem a szomjazás okán isszák és nem is a jó kedv megtámogatása végett, hanem csak úgy virtusból. Ilyenkor biz kikívánkozik mind az, amit az ember fia nagy lelkesedéssel legurított a torkán. Hősünk hosszú évekig bírta a lumpolás fárasztó, de annál örömtelibb időtöltését, és bukszája is derekasan állta az esténkénti fosztogatást. Viszont Alfonz úrfi látnoki képességekkel csínján volt megáldva, de nem csak ő, hanem az ország apraja- nagyja. Ellenkező esetben láthatta volna, hogy akadozik a világ kereke. De nem csak akadozik, hanem meg is torpan, s még el is tájolódik. Ebből pedig nagy tévelygés kerekedik, majd végül a lejtő felé veszi útját. A dolgok előszöri megromlása hamarost látszódni kezdett. A szokásos esteli dáridókról elmaradoztak a komák. Kedvenc mulatójában megcsappant a gazdag, úri közönség. Akik maradtak, borgőzös állapotban keserves, siratós nótákat húzattak füleikbe a cigánnyal. Megtapasztalás által vette értelmét az ismert mondás, miszerint sírva vigad a magyar. Ki gondolná, hogy az uraknál másképpen fejeződik ki a csőd, mint a középosztálynál, vagy a munkásembernél. Az utóbbiak ugyan is inkább újabb lukat fúrnak a nadrág szíján, és húznak még rajta kicsinykét, míg az előbbiek a nadrágtartójukat is elmulatják. Ilyen világ ez. A felhőtlen, vidám iddogálás, a jó kedélyű dévajkodás, pár hét alatt oly fájdalmasan elpárolgott, mint a buja alkoholmámor, mely után csak fejfájás marad. A kártyaasztalnál az addig megbízható, és önbizalomtól duzzadó közönség megváltozott. A szépreményű Balogi gróf, a szerencsével mindig pertuban volt. Könnyed eleganciával nyert vagy veszített. Mostanság viszont úgy blattolt, mint akinek az élete múlik rajta. Vagy itt van a szappan gyáros, császári és királyi beszállító, Schlégelmann Gusztáv. Vagyonos ember lévén, mindig félvállról vette a kártyaveszteséget, sőt időnként még az asztalnál ülő megszorultakat is kisegítette némi baráti apanázzsal, amit természetesen kamatostul zsebelt be később. Schlégelmannt, utolsó ulti partiján nagy anyagi és eszmei veszteség érte, mikor a rossz lapjárás miatt kifogyott a készpénzből. Erős krákogás közepette váltót állított ki, melynek fedezete a későbbiekben hiányosnak bizonyult. Ez a hír azután futótűzként terjedt az úri körökben, lerontva ezzel, az évek alatt meghízott ázsióját. Summa summárum, elromlottak a dolgok. A válság megjött, ami, magunk közt legyen mondva, nagy pofátlanság, mivel hogy senki nem hívta. A Hidasvári Takarékbank igazgatója sem vette jó néven a hívatlan vendéget, mert az intézmény rövid idő alatt csődbe ment. Ennek következtében, kisbefektetők hosszú sora állt a bank előtt, hogy kireszkírozzák a behelyezett pengőforintokat. Szorult helyzetében az igazgató gondolt egyet és úgy döntött, kiköltözik ebből a hálátlan világból, majd kiugrott az irodaház harmadik emeleti ablakán. A rövid és dicstelen szárnyalás végezetével, ráesett az épület előtt várakozó társaskocsi tetejére, és súlyos horpadást okozva rajta, lábát törte. De mint tudvalevő, a baj amolyan ragaszkodós fajta, nem jár egyedül. Ugyan is, az első budai omnibusz vállalat perbe fogta rongálás vétsége ügyében.
6
SzóKöz – a RIM elektronikus folyóirata – 2. szám A Kapucinus kávéházban, ahol történetesen Berczy Alfonz törzsvendég volt, másról sem folyt a beszéd, mint a helyzetről. Ilyenkor aztán tele lett a ház gazdasági szakértővel, kik naphosszat az ország gatyábarázásáról értekeztek. - Sóvágó Ödön vágóhíd tulajdonos, azzal az ötlettel állott elő, hogy le kell zárni a határokat, mert az idegen hús rontja a morált. Az urak magyar marhát egyenek, mert az magyar földből, magyar füvet legel, amit magyar nap növeszt. Az is van olyan előkelő, mint az angol steak. Ízében meg egyenesen királyi. A magyar gulyánál meg nincs is szebb az egész földkerekségen. Cservai János kisgazda képviselőjelölt, rokoni voksolással, heves kirohanást tett a nagytőke ellen. Felvetette, hogy minden pénzt el kellene venni a bankoktól és szétosztani a polgárok között, amit aztán azok visszatennének a pénzintézetekbe. Imígyen mindenki vagyonos ember lenne, és a bankok sem károsodnának. Ezáltal egy csapásra kihúznák a válság méregfogát. „Csoda, hogy ilyen gazdaságpolitikai tudással nem lett egyenesen miniszter”. Ezen elképzelése nem verbuvált nagy sikert neki, tekintve, hogy az intézmény vendégei nagy részének, anyagi szempontjai voltak a nagytőke mellett. Ekkor Vitéz Mányoki Szirtes Eduárd huszár kapitány erélyesen az asztalra csapott, mert megelégelte a sok ostoba civil okoskodását. Heves, borgőzös hangon, kinyilatkoztatást tett, a militáns politika mellett. - Ennek az országnak rend kell! - hangoztatta erélyesen. Ha ő vezényelné a haza sorsát, nem lenne munkanélküliség, tolvajlás és nem lenne Bécsből jövő államapparátus irányítás. Viszont lenne becsület, tisztelet, hazaszeretet. Ő aztán besorozna minden léhűtőt, amitől megerősödne a hadsereg, és odacsapna minden renitensnek, aki a nemzet felemelkedésének gátat szab. – Kemény kéz, határozott, de igazságos politika és józan gondolkodás - mondta alkoholtól mámoros fejjel, majd felállt, és bokáját összecsapva haptákba vágta magát, hogy a haza egészségére igyon. Ám az ő állapotában ez súlyosan meggondolatlan tett volt. Egyensúlyát és méltóságát veszítve, az asztalterítőt, három pezsgősüveget, és a poharak többségét magával ragadva a földre zuhant. Meglepetése elmúltával, katonához méltó cizellált és válogatott szitkozódások közepette próbált ismét emberibb tartásba kerülni. Többszöri hiábavaló próbálkozás után, azonban belátta, hogy a csatát elveszette a pezsgővel és gravitációval szemben. Ezen kissé elmélázott, majd mély álomba szenderült. Mi sem volt természetesebb, minthogy hagyják aludni, hiszen a törzsközönség több tagja is került már hasonló helyzetbe. Az ifjú Berczy épp annál az asztalnál társalgott, ahol az eset megtörtént. Úri neveltetéséből kifolyólag gondolkodóba esett, miszerint talán jobb volna hamarjában eldelegálni a tiszt urat a jelenlegi státusából. Egy katonaember még se legyen ily megalázó pozícióban. Lehajolt hát, hogy illedelmesebb helyzetbe hozza a tisztet. Ám a fogást keresve látta csak meg, az elvégzendő munka igazi nagyságát. Ugyan is a délceg katona, jelenleg inkább hasonlított egy zsák krumplihoz, ha nem is formára, de fogásra mindenképpen. Míg a művelet kifundálásán gondolkodott, egy fiatal, pincér leány guggolt mellé. - Segítek az úrnak – szólt, és hatalmas, tiszta tekintettel nézett reá. Nocsak, lepődött meg Beczy Alfonz. Ilyen gyerek még az idő? - Ugyan is ezekben az időkben rendelet mondta ki, hogy asszonyi alkalmazottak, csak este nyolc óráig dolgozhatnak kávéházakban, az erkölcsök szem előtt tartása végett. - Azt már ugyan nem engedhetem - válaszolta, de a tűzről pattant menyecske határozott mozdulattal a tiszt úr jobboldali hóna alá nyúlt, és kezdte felemelni, a pezsgő foltos padlóról.
7
SzóKöz – a RIM elektronikus folyóirata – 2. szám
Nosza rajta, gondolta, ne maradjak szégyenben, egy nőszemély által. Ő is elkapta hát a szabadon maradt kart, és így együttes erővel talpra állították a hadsereg oszlopos tagját. De most ugyan, hová tegyék? Amíg így rogyadozó lábakkal merengtek, végre istenigazából egymásra emelődött tekintetük. Hű de szemrevaló leányzó, hökkent meg Alfonz barátunk. A tűzről pattant menyecske, közben elindította a szállítmányt a biliárd szalon irányába. Ott aztán nagy nyögések közepette, leterítették a zsákmányt a fal mellett álló, míves kidolgozású kanapéra, annak karfáját használva párna gyanánt. A jól végzett munka után a leány indult volna, de kicsit még tétovázott, mint ha nem tudná, merre is van dolga. Az egyszerű sötétszínű, a karjain és a nyakánál zárt ruhában is látszott remek alakja. Amint az ifjú bankár megszemlélte ezt a gyönyörű teremtést, olyan melegséget kezdett érezni mellkas tájékon, amivel mások doktorhoz fordulnak. - Engedelmével, Berczy Alfonz vagyok - mutatkozott be nagy merészséggel. A pincér kisasszony orcája egyszeriben kigyúlt, mint a pipacs virág nyár elején. Kicsit még nyeldekelte izgatottságát, majd remegő hangon, szinte alig hallhatóan suttogta: - Vámos Borbála. De most már engedjen az úr, mert sok még a dolog. Ezek voltak azok a szavak, melyek felgyújtották a tüzet szépreményű Berczy Alfonz szívében, s megpecsételték kétes kávéházi karrierjét. De ez már egy másik, szép, szerelmi történet. Közben, teltek a napok, a hetek, a hónapok. A válság, ahogy jött, úgy el is ment, s vitte magával sok ember vagyonát, becsületét, életét. Amit viszont hátrahagyott, abból kikelt a tavasz, a megújulás, és az ország felemelkedése, hogy aztán az élet nagy hullámvasútja ismét elinduljon egy újabb szédületes menetre. Csikós Olivér Pohár Üres ez a pohár. Szemedben, mint „honvágy”, ’mi örök, vendégként itatja az időt. Felkiáltójelként van benne a kanál, hogy feleslegesen ne keverd a semmit ! Csendje összetörve már fogyaszthatatlan. Körkörös mozdulat remél jobb napokat. Te tudod a titkot: se kanál se pohár.
8
SzóKöz – a RIM elektronikus folyóirata – 2. szám Emlékeink csupán, kortynyi Csend-valóság. Ürességgel teli poharad a létben, mint időtlen jel-kép: örökké szomjazzuk. Győrffy B. Eszter: Élet a falak között El tudod képzelni? A belső szobában fekszik egész nap, a duplaszárnyú ajtó, ami oda vezet, állandóan nyitva van. Egy olyan szobában fekszik, ahol az összes berendezési tárgy három, négy bútordarabból áll. A kép, a látvány lehangoló. Középen egy kórházi ágy, benne egy kissé testesebb nyolcvan év körüli fehérhajú nő. Békésen alszik az orrára csúszott szemüveggel. Az egyik sarkokban; még a hatvanas évekből származó régifajta háromajtós tömör, nagy ruhásszekrény, a másikban egy háromszárnyú tükrös fésülködő asztal, az ágy mellett pedig, egy asztal és egy szék. A szék is amolyan régi fajta, amire még azt mondták az őseink; hokedli. A bútorok barnák, komorak, az ágy és a nyílászárók fehérek. A duplaszárnyú három részre tagolódó ablak is régi típusú, de még függöny sincs rajta. Szabad a kilátás. Az ablak előtt egy nagy diófa. Ez ugyan csökkenti a kilátást, ugyanakkor szűri és felfogja a zajt és a port is. S ez elég fontos és jó dolog is, hiszen a főút egyik alárendelt útvonalaként nagy a forgalom. Még busz is jár. Olyan, amivel közvetlenül a belvárosba lehet jutni, és viszonylag sűrűn jár. Mind emellett még ott van a teher és személygépkocsi forgalom is. Nem mondható, hogy a csendes utca kategóriájába tartozik. Még szerencse, hogy az ágya egy modernebb fajta kórházi betegágyak egyik típusa. Oldalán körbe alacsony rácsozattal, kerekes lábakkal, a fej illetve a háttámla távirányítóval állítható és dönthető a kívánt magasságba. Így jóval könnyebb az evés, az etetés. A szokásos napi rituálék között innen szemléli a világot. A kilátás, az élőkép tehát változatos, de Emynek ez nagyon jó, hiszen jóformán csak ennyi az összes kapcsolata a külvilággal. Kivéve mikor a lánya, Rosmary hazajön a munkából és odaül az ágya mellé és elmeséli neki a napját Csak néztem azt a sápadt és törékeny arcát, ahogy ott feküdt a párnahalmaz tetején. Arc színe nem süppedt bele, nem olvadt egybe a lágy, csodaszép és üde napsárga színű ágynemű körvonalaival. Sőt, talán inkább még feltűnőbbé tette anya apró szemeinek tompa, megfakult fényét, arca beesettségét, mely az utóbbi időben csonttá soványodott és oly fehér lett, mint a bohócokon az a bizonyos smink. Elnézem őt, a párna közötti apró, ismert és törékeny arcot. Szegény, nem is fekszik, szinte már ül, hogy álmában meg ne fulladjon. Az orvos javasolta neki, mert tele van vízzel a tüdeje, és nehogy megfulladjon. Nem is tudom, hogy lehet így aludni? Nekem bizonyára fájna minden porcikám. - Nekem is fáj-mondta anyám halkan. - De anya, Te nem alszol? És mire mondod ezt? Én nem mondtam semmit, csak ülök itt némán. - Hallom, amit gondolsz. - Tessék? Anya jól vagy? Kérsz vizet vagy valamit? - Nem, lányom nem. Nem kérek semmit. Talán egy kis nyugalmat. Nyugalmat? Hisz itt fekszel már három hónapja, és alig beszélsz. Nem zajongnak körülötted gyerekek, unokák. Elzártad magad a külvilágtól. Nemcsak fizikálisan zárkóztál be, de lelkileg
9
SzóKöz – a RIM elektronikus folyóirata – 2. szám is. Szép lassan fel kellene kelned, és visszatérni a hétköznapokba, a valóságba. Azt mondta az orvos, hogy szervileg nincs akadálya annak, hogy talpon legyél a nap nagy részében. - Persze, tudom mit mondott az orvos, de könnyű neki, nem neki fáj. - Honnan tudod, hogy az orvos nem beteg-e? Honnan tudod, hogy az orvosnak nincsenek problémái? - Nem tudom, csak gondolom, de Te miért vagy ettől ennyire zaklatott? Tán csak nem tetszik Neked? - Jaj anya! Mindenkiben rögtön keresed a potenciális férjet. - Nem lányom, nem azt keresem. Nekem édes mindegy, hogy lesz-e még férjed vagy sem. A társad, az unokáid pót nagyapját, a Te mosolyodat és boldogságodat keresem. - Na tessék! Már megint itt tartunk! Anya, szállj le erről a témáról! Nem keresgélek senkit, majd ha kellek valakinek, az majd rám talál. Nekem most nem kell senki. Különben is én nem vagyok olyan főnyeremény, hogy ebben a korban és a mai világban olyan könnyen rám találjon a boldogság. - Azért nem lenne baj, ha egy kis keresgéléssel segítenél a sorsnak. Látod az orvoson is megakadt a szemed. Az övé is a tieden? - Na, …ezt most nem értem. Te itt fekszel, elzártan a külvilágtól, nem mész sehová, és rajtam kívül ide sem nagyon jön senki. Honnan tudsz Te akkor mégis mindent. Nos jó, majdnem mindent. Az előbb is. Honnan tudtad, hogy mire gondolok? Nem is tettem fel semmi kérdést, és mégis, mintha tudtad volna, hogy mit gondolok. Hogy nekem bizony fájna minden porcikám ebben a se nem fekvő, se nem ülő helyzetben. - Mondtam! Hallom a gondolatod. De kérlek, most menj, elfáradtam. - Miben? Miben fáradtál el? Mibe fáradtál bele? Még öt perce sincs, hogy beszélgetünk és én tíz perce vagyok itt. - Mindegy. Gondolj amit csak akarsz, de most kérlek hagyj magamra. - Rendben, ha így akarod! Megyek. Szia anya! Ja, nem tudom, hogy holnap mikor vagy egyáltalán át tudok-e jönni, mert hosszú napom lesz. - Ha tudsz, gyere. Hallgatni is jó veled, főleg, ha fogod a kezem. * * * Csák Gyöngyi: Fáziseltolódások Mélyen érintette minden ünnep. Hitt a zsaroló meleg fénynek mely életének rozsdás rugóit újra mozdította, hogy kezdődjön a tévelygés az idegenben, gomolygás a lassúdadban. *** Dialógusokat kreált, mikor nézte a vitrin érintetlen poharait. Nem volt bora, mégis öklendezett, rágódott múlton, jelenen, rótta a kövekre találó sírverseit, annyira zavarta a holtak némasága és a csönd az egykor virágzó birodalmak helyén. ***
10
SzóKöz – a RIM elektronikus folyóirata – 2. szám Merészkedett, ha lehetett beljebb, s nem őrizték határaikat, hatalmukat éberen. Volt ereje, túllépni e mai kocsmán, át tűzön, vízen, katasztrófán, Isten szolidarított vele, hallgatta hallgatását, s erősen tompította a zajt a kereszt ácsolása közben, reményt adott a vándorláshoz, hogy ne térjen le az ígéretekből épített útról, az útról, ahol holtak csontja-porából sarjadnak füvek. Hányszor térdelt az útkereszteződések Krisztus szobra elé tanácstalan, azzal a métellyel vérében és minden porcikájában mit az ősi emlékezet és ösztön vezérel. Mindenütt fák, levelek hullanak a fénytörésből. Végül kirajzolódik egy templom. Felteszi magában, hogy marad és kipuhatolja a titkot. *** Valami kompozíciószerű lehetősége lelkesíti, vagy csak a tenni akarás rögeszméje ez, akár a szerelem, amely szétfoszló erkölcsök, törvények bűzében a megmaradás a legtisztább elve még. Az írás szerelem, a gondolat gyermeke, melyet felnőtté a szenvedés és a tapasztalat nevel. No és a finom mozdulatok, görnyedten csiszolni az amorf anyagot, majd beleroppan a gerinc, s nyilall a szív, mire utat tör magának a lélek mélyrétegeiben veszteglő, egyszeri fény. A szerzetesekre gondol, a gyertyákra, az egyetemeshez támaszkodó szalmaszálban a cirádás betűkre. *** Jól érezte magát a szentélyben, egészen otthonosan bevackolt, bár kemény volt a pad és hiányzott feje alól a párna. Már az első percben megérezte, hogy ez az a hely, mely izgága természetének kedvez, sőt kíváncsiságát végre kiélheti. Megérintődött az ódon falak hűvösétől. Állt, gondolataiba merült. Összefutottak szívében a múlt szálai, megelevenedtek árnyai, imádkoztak a kövön. Néha hallucinált, hangokat vélt hallani. A hangokat lekottázta, zenévé lettek, s lényét az örökkévalóság képzete járta át- meg át. Dalolt maga is, sötét altja illett a képbe. Látta a hang mögött állók bújócskáit, ilyenkor borsódzni kezdett a gyönyörtől a háta is. *** A közbe ékelődik ötletgazdagon. Ötleteinek teret követel, mindig helyt adunk. ***
11
SzóKöz – a RIM elektronikus folyóirata – 2. szám Ezer madár költözik torkába. Felébreszti a hajnalt, ragyogni biztatja a napot. Parancsol is: - Kezdődjön az élet. Felé adósodunk. *** Sosem játszik rá, lehet az igazat nyomja a fásult lélekhez tőrszavaival. Értett hozzánk, éneink mindegyikéhez talált kaput. Van-e mit nem tettünk elé a hosszú közös estéken, van-e arcunk, melyet nem festett meg, s ne kapna helyt egy színes ikonban a megszürkült falon? *** Időnk lejártával burkolózik rögeszme ködbe: a szavak ereje súlyosabb a tetteknél! - íródik és ivódik igazsága a tudatba örökre.
Kiss Sarolta: Ígéretem vízbefulladása (S-anyival a neten Én-) S : Ülök a kádban, lóg a lábam - : Jó lenne, ha megvakarnád a hátam! S : Viszket minden részem Érintésed érzem Habok közt réveteg lélek Simítást vár végre Ne habozz! – Várlak Téged! - : Mint tenger vízében élvezd, Hogy csobban a vágy, Hisz messze a kényelmes ágy! Víg habok ölelnek, - magasba repítnek Kéjesen nyújtózik a fény… Fuldoklónak jó remény? S : Hajótörött lettem e kádban Sodródom a fövenyes pusztaságban Érzem, fázik testem Nézd csak! – egy kádban ébredtem Véget ért az álmom, mit nagyon bánok! - : Ígéretem vízbe fulladása Átrepít egy új világba Ismét nyílik szívem, Új barátot leltem
12
SzóKöz – a RIM elektronikus folyóirata – 2. szám Csákvári Zsóka: A felesleges ember Az asszony ötvenes éveiben volt, hajában már megjelentek az ezüstös szálak, teste még tartotta rugalmasságát, és az arc, ami a tükörből visszanézett rá, még nem volt megtört, nem látta öregnek magát. Tudott még mosolyogni – ha volt min - és a formája is, még - főként öltözötten - kívánatos maradt. Ez az a kor, amikor a nő - de talán a férfiember is - úgy érzi, most még csodákra lenne képes, most még.. talán az utolsó esély, hogy ami kimaradt, pótolható. De ebben a korban már nem történnek csodák Sőt,ebben a korban nem történik semmi.. Reggelenként elüldögélt a tükre előtt, és kesergett az elmúlt érzelmeken, a kiüresedett, szürke életén, és képtelen volt békét kötni a jelennel. Valójában az volt a szörnyű, hogy nem volt fontos senkinek. És neki se volt olyan, aki, ami igazán kitöltötte volna az életét. A gyerekek felnőttek, kirepültek, mind élte a maga életét, ebben a zaklatott korban, nem sokat törődtek vele, akkor jelentkeztek, ha baj volt, pénz kellett, vagy gyerekre vigyázás. A társ, a napi pöfékelések, újságolvasás mellett, a pecázásnak, a haverkodásnak szentelte az idejét, rá se nézett, azt se vette volna észre, ha egyik nap pizsamában, papucsban ment volna el otthonról. Egyre inkább kikezdte az idegeit a magány, a feleslegesség érzése, a mindennapi robot, mindennap ugyanazt, ugyanúgy, szótlanul, elismerő szó nélkül. Kifelé sose mutatta, mennyire magányos, mennyire felesleges. Néhanap – mint ma reggel is megpróbálta valamivel felpezsdíteni az életét. Elhatározta, hogy elmegy, kiszabadul, ki a nagybetűs életbe, felhívja valamelyik ismerősét, és elmennek valahova. Konkrét nem is tudta hova, csak el, hogy történjék már valami. Sorra csengette barátnőit, de egyiknek se volt kedve, vagy ideje elmenni vele. Mégis, ha már belelovalta magát, felöltözött, és elment otthonról. Hova? Mindegy, csak menni kell. Érezte, hogy kiül az arcára a céltalanság, ezért elhatározta, hogy célt kell adnia a napnak. Ahogy elnézte, hogy az emberek egymást lökdösve szállnak buszra, villamosra,törtetnek valami láthatatlan cél felé, áthangolta magát, átvette a ritmust ö is Nyomatékként, többször türelmetlenül az órájára nézett, idegesen járt fel-alá a megállóban, majd sóhajtott, mint akit szét vet az ideg. Annyira beleélte magát, hogy amikor befutott a busz, lökdösődve szállt fel, be is szólt a sofőrnek, hogy „mi van, sztrájkolnak? Már el is késetem, ad majd igazolást” „Asszonyom, ön nem itt él? Nem látja a dugót? Repülni még nem tudok” mondta a sofőr epésen. Erre már nem is reagált, de méltatlan arckifejezéssel nézett szét, ki ossza a véleményét, és örömmel nyugtázta, hogy mást is bosszantott a hosszú várakozás Kiélvezte fontosságát, három megálló után le is szállt, majd gyalog ment tovább, szép napsütéses kora déli idő volt, nézegette a kirakatokat, majd egy hirtelen ötlettől vezérelve beült egy sütire, és egy kávéra egy presszóba. Hamar ráunt erre is, hirtelen az órájára nézett, és idegesen integetett a pincérnőnek, hogy fizetni szeretne. Mint aki vészesen elnézte az időt, rohanva ment ki, az ajtóban majd felborította az épen bejövő párt. Sűrű bocsánatkérések közepette mondta, sietek, késésben vagyok, ne haragudjon, és kirohant. Szinte futva ért a megállóba, hogy újra buszra szálljon. Nem nézte melyik busz jött be, úgy is mindegy, céltalan ődöngés a mai nap 13
SzóKöz – a RIM elektronikus folyóirata – 2. szám Merő véletlen volt, hogy épp a négyes jött, felugrott, még ülő helyet is kapott, és elindult ki a városból, Angyalföld felé. Azon tűnődött, mi a fenét csináljon arra, még egy mozi sincs, hogy a kora délutánban beüljön, aztán rájött, hogy az egyik volt kolléganője épp arra lakik. Gyorsan előkapta a mobilját, megkereste benne a telefonszámát, és rácsörgött. Halló! Szia drágám, régen láttalak, hogy vagy? Igen, tényleg? El is felejtettem. Most épp felétek van dolgom, arra gondoltam, ha otthon vagy beugranék egy tíz percre. Nem, nem, csak tényleg tízperc, mert dolgom van, csak épp útba esnél. Hogy épp festetek? Nem baj, legalább megnézem milyen, ötletet ad, nekünk is kéne már. Jó! Nem is kell semmi vendéglátás nekem, mondom, tíz perc. Ok ! Szia drágám. Még egy megálló, leszáll, aztán keres egy közértet, egy kis csomag kávé, egy olcsó desszert, dísz tasakba, és máris megy a lakásuk felé. Becsenget, már a lépcsőházban hallatszik a pakolás zaja, érezni a festékszagot, a fordulóban látja a kipakolt lakást, és elfogja a céltalanság érzése, szégyelli is magát, ha hozzá ilyenkor beállítana valaki, biztos ki is rúgná, micsoda pofátlanság! Kellő mea culpával állit be, bocsánat a tolakodásért, csak látni szerettelek volna, önző dög vagyok. .és átadja a csekélyke ajándékot. Ne, hagyd csak drága, nem ülök le, csak épp erre jártam, látom óriási munkában vagytok, nem akarok zavarni. Pár sablonos mondat erről, arról, látja a másik most nem nagyon vevő rá, figyelme máshol jár, így a helyzetet felmérve hamar elköszön, és fut is, sűrűn órájára nézve, hogy máris késésben van. Milyen megható a ragaszkodása, mondja az ura, mióta nem találkoztatok? Vagy öt éve, mondja a felesége, azóta egyszer se hívott, halvány gőzöm nincs, mi a fenét akart, hogy tudta a festést, mégis beszaladt. Amíg együtt dolgoztunk, sose vett észre, és rántott egyet a vállán. Mindegy, gyorsan elment, nem kellett foglalkoznom vele ebben a rumliban. Utána is nézett az emeleti ablakból, még látta, hogy Klári lassú léptekkel sétálgat a piac felé, és közben a Röltex kirakatát nézegeti. Hmm.. Ez volt annyira fontos, mondja, szinte magának, és a következő pillanatban, már ki is törölte a gondolatából a látogatóját. Az asszony a piacon még bevásárol ezt azt, gyümölcsöt hagymát, valami főznivalót. és a tömött szatyorral a négyórás kezdődő csúcsban feltuszkolódik a négyesre, majd a Béke téren átszáll a harminckettesre, és mint a régi szép időben cammog hazafelé. Bárki ránéz, azt látja, a család lelke, aki a munka után még főz, mos, takarít, és örömet visz haza, örömmel, mert várja a család. Az arca a tartása most ezt mutatja. Aztán a kapuban előveszi a kulcsot, berakja a zárba, és összeesik a lelkesedése, amikor becsukja maga után a kaput. Az ura a konyhában ül, eszik, és olvassa az újságot. Megjöttem! Kiált oda neki, miközben igyekszik lerakni a tele szatyrot. Te elmentél? Szól unottan az ura, észre se vettem.
14
SzóKöz – a RIM elektronikus folyóirata – 2. szám Ballonyi Vigh Nóra A teremtés koronájának két lelke van Lustán terpeszkedik a hőség felettünk. Nincs menekvés, ő az erősebb, mindenkit utolér. Áthatol a falakon, beköltözik a hálószobákba, hogy nyugtalan – csatakossá varázsolja az éjszakákat, ott töppeszkedik a nappalikban, vibrál az ablak üvegen. Beoson a fürdőszobába, magára zárja, és nem jön ki napestig, csak a zuhany zubogását hallani. Lesz még ennek böjtje, fizethetem a vízdíjat! Ennél csak az a bosszantóbb, ahogy agresszíven uralkodik a konyhában, ahova ép eszű ember mostanában nem teszi be a lábát. Mert a pokol kénköves bugyra sem lehet olyan forró, gőzzel teli, mint amikor kánikulában sütni, vagy főzni kényszerül az ember. De ez csak az én verzióm, családom férfi tagjai egészen más szemüvegen keresztül nézik e helyzetet. Ennek rendszeresen hangot is adnak az „ Enni márpedig kell.” E komoly, tapasztalati, vagy tudományos alapokon nyugvó, de az is lehet, hogy népi bölcsességet idéző megnyilatkozás után rettentően elégedettek önmagukkal, hogy ismét sikerült azt az egy szem nőt, aki bánatomra én vagyok ( mert a cica a konyhai munkák terén nem számít) pszichés nyomásnak alávetni, miszerint a teremtés koronáit szenvedni hagyni nagy bűn. Főleg, ha ez a szenvedés intenzív gyomorkorgással jár együtt. Mert ugye az ilyen belső ricsajt elviselni, vagy egyáltalán azt feltételezni, hogy a probléma megoldható egy szelet kenyérkével és némi felvágottal, arra utal, hogy az illető nőnemű személy , legyen az anya vagy barátnő, abszolút nem ismeri a férfiak lélektanát, azt a fajtát, amely úgy gyomortájékon lakik. Gyanítom, hogy a teremtés koronájának két lelke van: az egyik a megértőnek mondható, normálisnak tűnő férfilélek, aki néha még arra is rávetemedik, hogy segítsen élete párjának, csak ne kelljen hallgatnia, hogy az mit mond. A másik az örök éhes, aki nem tud másra gondolni, csak arra, hogy mi van ma vacsorára, és mikor eszünk már. Néha úgy érzem, legszívesebben befalaznának a konyhába, hogy ne legyen más dolgom, mint az ajtó helyén hagyott kis téglalap alakú résen csak kiadogatni a számukra készített finomabbnál finomabb étkeket. Hogy ezt eddig nem tették meg, annak csak egy racionális oka van: nincs aki kimossa a koszos zoknikat, vagy kitisztítsa a WC-t. Rendszerint ilyesmi jár az eszemben, amikor a konyhai gőzfürdőben felteszem az azonnal bepárásodó szemüvegemet, hogy legalább el tudjam olvasni a bolhavesékkel írt használati utasítást, hogy valami izgalmasat rittyentsek az örökké éhes hadnak. Bár ez a kis rittyentés, átlagosan több órán keresztül tart, mivel a teremtés koronáinak azonnal halaszthatatlan dolga támad valahol máshol, mondjuk ott, ahol elviselhetőbb a hőmérséklet. Én meg selejtes lévén csupán két kézzel rendelkezem, ráadásul újabban rövidlátó vagyok, mert a gőzfürdőben össze szoktam téveszteni a családtagjaimat a lábasokkal, és jobb híján nekik mondom, hogy miben kellene segíteni. De, hogy azért ne panaszkodjak, úgy tesznek, mint akik minden idegszálukkal rám figyelnek, hiszen én vagyok jelenleg a legfontosabb személy az életükben, én csinálom a kaját! Egy-egy óvatlan pillanatban aztán belopóznak a konyhába, bízva abban, hogy valami csoda folytán seprűnek, vagy egy pohárnak nézem őket, és belekóstolnak a félig főtt ételbe. Csak, hogy biztosak legyenek benne, még nem romlott meg. Engem evvel a manőverrel ki lehet kergetni a világból, és mivel nálunk négy férfiember van minimum négyszer megtörténik, egy főzés alatt. Ilyenkor rájuk förmedek, hogy minek lábatlankodnak a konyhában, ha már segíteni nem segítenek. Látnátok csak az önérzet felvillanását a szemükben és hallanátok csak a nem mindennapi retorikai megfogalmazásokat tartalmazó válaszokat, miszerint én vagyok a tipikus példája annak, hogy egy nőnek soha nem lehet a kedvére tenni! Ez történetesen igaz, főleg ha az ember lánya a minimum hatvan fokos
15
SzóKöz – a RIM elektronikus folyóirata – 2. szám konyhában szenved. Ezért még csak válaszra sem méltatom őket, mert látom, hogy az irányítást a fejük felett átvette a gyomruk. Látványomra ugyanis beindul a nyálelválasztásuk, pont úgy ahogy a sokat emlegetett pavlovi kutyáknak. Úgy látszik, ezen már változtatni nem lehet. Egyébként arra is rájöttem , hogy a kánikulai hőmérséklet növekedéssel egyenes arányban nő a férfiak gyomorkorgásainak száma, és ez természetesen csakis több órán keresztül főzött, több fogásos, zsíros ételekkel enyhíthető. Tudjátok, ez pont olyan magától értetődő dolog, mint az, hogy a TV-ben leadott foci meccset sem lehet sör és szotyola nélkül nézni. Nem érdemes kutakodni a miértek után. Ez törvény, a focinézők törvénye, úgy ahogy az éhes gyomornak is megvannak a maga törvényei. Például az, hogy a végre elkészült ételt hang nélkül, pillanatok alatt kell eltüntetni, és csupán egyetlen kérdésre futja mielőtt az emésztés elősegítő ejtőzés előtt, hogy mi lesz a vacsora. A drámai csúcspont akkor teljesedik ki, amikor valamelyikük még hozzá teszi: Ugye örülsz, hogy ilyen jókat főzhetsz nekünk ? Tőkés Bori: Nyugdíjban Nyugdíjas évem csak nehezen ért ide Kívülem nem lehet ily boldog senki se, Időmmel korlátlan, szabadon élhetek, Lehetek aktív,de lehetek réveteg... Mindegy milyen vagyok,alszom-e,vagy nézem Miként kel fel a Nap vagy nyugszik az égen Boldog, felszabadult ennyire nem voltam Azt hiszem mindig csak ilyenről álmodtam... Farkas Viola Meghiúsult találkozás A látszólag semmitmondó eset nyomot hagyott bennem, fájó emlékű, megható nyomot. A rákoskeresztúri piaccal szemben lévő Kaszáló utcán át vitt az utam. Az utca elején két kocsma van, jobbról is, balról is egy. Lehet, hogy nem ez a hivatalos nevük, talán Falatozó, Italbolt, esetleg Vendéglátó-ipari egység, de bennem az első megnevezés rögzült. Már messziről láttam, hogy a jobboldali kocsma előtt álldogál egy fehér, nagyobb testű kutya. Ott állt, mintha várna valakit, aki benn iddogál. Ő talán szívesebben menne máshová, egy neki jobban tetsző jövő felé, de hát a kötelességtudat... Érdekes módon, gondolataim menetével együttesen a kutya is észrevette jöttemet. Mellé érve, tekintetünk találkozott, s szemünk egymásba mélyedt. Elhaladtam mellette, és az előbb megkezdett gondolatsor egyre élénkebben gyűrűzött bennem. Megállapítottam, hogy mindenképpen jobb sorsra érdemes és szebb környezetbe való lenne ez a szép, értelmes szemű kutya. Amint így eltársalogtam magammal, feltűnt, hogy a velem szemben jövők nagy ívben kikerülnek. Akkor vettem észre, hogy a kutya szorosan mellettem halad. Meglepődtem. Lehet, hogy érzi a gondolataimat? Vagy egy időben találkozott össze a lelkünk? Na, de miért csodálkozom? Hiszen
16
SzóKöz – a RIM elektronikus folyóirata – 2. szám mindannyian összetartozunk mindenkivel és mindennel, s felelősök is vagyunk mindenkiért és mindenért. Csak hogy ezt sokan még nem ismerik el. Öröm, sajnálat és fájdalom érzése kerített hatalmába. A kutya, mintha védelmet keresett volna nálam, pontosan úgy, ahogy nekem is ez hiányzik az életemből: tartozni valakihez, valamihez... Gondolataim megállíthatatlanul sokasodtak. Testem itt gyalogol az utca közepén, s a kutya meg már a bal oldalamon jön velem, egyre közelebb, még ragaszkodóbban hozzám, lelkünkben összekapcsolódva. Ahová igyekeztem, oda mégsem mehettem egy nagy kutyával együtt. Aggódó gondolataimat be kellett zárnom a belső énembe, s határozottságot erőltettem magamra. Megálltam, szembe a kutyával, de szomorúságomat nem tudtam eltitkolni alkalmi útitársam előtt. Néztük egymást és beszélni kezdtem hozzá: Te szegény Kutya, mit akarsz tőlem? Nem jöhetsz velem! Menj vissza szépen! Hangom elakadt, szemem elhomályosodott és könnyek peregtek le arcomon. A kutya mindent megértett, gondolatai az enyémmel megegyeztek... Megfordult és megindult visszafelé! Egy szobor merevségével néztem utána, majd tétován én is megfordultam és elindultam a bizonytalanságba, miként Ő is. Sokszor eszembe jut ez a találkozás és szívbemarkoló elválás.
Lajtai Gábor: Genesis Még nyugodt a pillanat Még ébred a gondolat És megszelidíti a csend moraját És színültig tölti a vágy poharát Most hajnal az alkonyat Most sorold az álmokat És megszínesíti a holnap a mát És szomjasan issza a fényt a világ Már teremt a gondolat Már áldott a pillanat
17
SzóKöz – a RIM elektronikus folyóirata – 2. szám P. Szabó Mária: A drégelyi mészárszék „Apadjon el a szem, mely célba vevé, Száradjon el a kar, mely őt lefejezte; Irgalmad, oh Isten, ne légyen övé, Ki miatt lőn ilyen kora veszte” (Arany János) 1552 tavaszán a nap csalfa sugarai egy megadó ország fölött ragyogtak. Úgy tűnt, az ezer színben csillogó, lassan tekerődző török anakondát, a poros, halált hordozó magyar utakon senki, semmi nem állíthatja meg. Az élet a fekete föld tetején ettől függetlenül mindennapi kerékvágásában örvénylett tovább. Hisz mindent meg lehet szokni, csak idő és ősi szükséglet kérdése. Így volt ez azon a napon is, amikor Oroszi határában, dacolva a vészjósló jövővel, elérkezett a szokásos havi vásár első reggele. Minden hónap utolsó péntekén kezdődött a síkságon a háromnapos sokadalom, majd negyedik napon a lankás, szélfútta dombok között, odébb az eredeti helyszíntől jóval, baljóslatú kótyavetyével fejeződött be. Itt már a verejtékező, kiéhezett portyázók értékesítették a vásárütésen, vérrel, erőszakkal megszerzett ördögjussát. Ezen a márciusi napon már kora reggel megtörtént a nyílvetés, így a szerencsésebb kalmárok már jó helynek örültek, a kisebbek pedig próbáltak a mocsok lepte gyékényen megosztozni. Mikorra a zászlófelvonás megtörtént, mindenki tisztában volt saját helyével, örömmel vagy egykedvűen nyugtázta a démoni szeszélyt, melynek köszönhette szerencséjét vagy éppen üresen kongó ellenkezőjét. Már el volt döntve az is, ki hogyan próbálja majd az utolsó vásári napon szokásos vásárütéstől megóvni vastagra dagadt erszényét. Az eszesebb, hájasabb kalmárok külön erre a célra megbízható legényeket tartottak, akik a tele bugyrok jó részével már előbb elhagyták a helyszínt. Persze nagy volt ebben is a kockázat. Mert mi van, ha a legény megszökik? Vagy mi van, ha a törökök vagy a magyar katonák fojtják mocsárba, megfosztva dagadt bukszájától? Hiába őrizték tehát az ezer népet lovas vitézek, hiába volt a kalmárok jól forgó agya, a vásárok bizony megrontó gyilkot, rossz vérű férgeket is rejtettek magukban. Tudta ezt mindenki, aki kalmárságra adta fejét. De tudták a végbeli vitézek, törökök, magyarok egyaránt, élvezetes, ördögi mulatság a kövér kereskedők zsírjának megcsapolása. A portya, vásárütés, amely a végek vitézeinek megélhetését könnyítette a szomjúsággal kísért éhezéssel szemben, rendszeres, megszokott véres játék volt ebben a borús időszakban. A Börzsöny északi lejtői, a kanyargós Ipoly mocsaras árterei, a fekete, égeres láperdő megfelelő helyszíne volt az ilyen ördögi ténykedésnek. Így azután mindenki izgalommal vett rész ebben a zajos, színes forgatagban, ahol mindig történt valami, ahonnan nemcsak felszerelve lehetett hazaindulni, hanem felpezsdült lélekkel, és időnként megnyomorított testtel. A vásár első napján a drégelyi uradalom intézője, Szondy György és állandóan tűzben égő felesége szokás szerint megjelent egy-két udvaros legény, leány kíséretében. Egy hónapban egyszer szükségessé vált a fűszertárolók feltöltése borssal, sóval, szegfűszeggel, szerecsendióval, citrommal, és sok egyéb jóféle dolog beszerzése is váratott magára. Hisz itt lehetett lábbelit, ködmönt, süveget, kordovánból készült úri csizmát is beszerezni. Szondyné szerette a kacérkodó, újféle ruházatot, és igaz, hogy a kalmárok szívesen fordultak be az udvarházába, de a zűrzavaros sokadalomba kimozdulni mindig jófajta szórakozás volt. – György! Nézze csak, milyen ragyogó kelméket lehet itt válogatni.
18
SzóKöz – a RIM elektronikus folyóirata – 2. szám A megszólított, enyhe borzongással figyelte felesége pírját, már ami a vásárlási lázat illeti. – Igen – válaszolta a harsány hangú vitéz, most igencsak halkszóval, bár magában elismerte, valóban szépen kínálja magát a török mintás selyem, atlasz kelme, a patyolat és a török bagazia vászon. Délutánra úgy fel is pakoltak, hogy az udvari legények-leányok alig bírták cipelni. Otthon azután nagy volt a sürgés-forgás, mindenki kíváncsi volt a vásárfiára. A jó hangulatot csak az a sötét tudat rontotta el, hogy másnap kora hajnalban Szondy Györgynek búcsúznia kell az udvarház lakóitól, elsősorban szerelmetes fiatal feleségétől és alig hatéves legénykéjétől. A ragyás nyelvektől és a raguzai kereskedőktől a napokban tudták meg, hogy a pókhasú Ali budai pasa Drégely vára felé veszi útját, tizenkétezer fős, friss vérre éhező serege élén. Így aztán a búcsúról akár azt is lehetett hinni, hogy a sors gonosz irigysége folytán végleges. Hisz Drégelyvárnak maroknyi csapata vagy megadja magát, vagy elmegy a fekete, ködös, prüszkölő árnyékvilágba, mind az utolsó szálig. Akár így, akár úgy, a törökök sokasága, vérszomja egy falatra lenyeli őket. Tudta ezt mindenki, az is, aki búcsúzott, az is, akitől búcsúztak. A sokadalmi jó hangulat így alakult át sírássá, rívássá. Nem szólt sem a férj, sem a feleség, csak percekig ölelték, szorították egymást. Sára asszony még akkor is görcsbe merevedett, kinyújtott kézzel állt az udvar közepén, amikor Szondy György várkapitány és alvezére, Zoltay János embereikkel már messze verték az út sárnak készülő, fekete porát. Nem számított már a vászon, a fűszer, a talmi sokadalmi boldogság helyét átvette a hideg, fekete szomorúság és a kérdés: talán csak álom ez az egész, és a török másfelé siklik, vagy a bátor vitézek mégis győzni tudnak? * Sziklavár meredt az ég felé, felhők közé bújva. Álmos ablakaival várta a vezért. Még az 1284–85-ös években építették régóta elporhadt kezek. Építtetője, a Hunt nembeli Demeter vérbő, keménykötésű főúr volt. Ezt tükrözi maga a vár is, növénnyel borított kopasz tornyával, omladozó, göcsörtös falaival. Az idő vasfoga marcangolta hiányossá. Manapság Várday Pál érsek szokta itt lemosni izzadtságát vadászata közben. Nagy csapattal, nagy hanggal jön, véresen, büdösen, szemében vörös tűz ég. Ha az ember nem tudná, nem gondolná, hogy Isten szolgája az, aki közelít. Amikor nyolc évvel ezelőtt Szondy Györgyöt kinevezte birtoka intézőjévé és a kőfalak parancsnokává, még nem tudhatta, milyen előrelátó. Csak a bor, a jó kedély, lelkének démonai támogatták döntését. Mostanság, hogy a török kígyómarásra készen erre kúszik, gyilkos lángnyelveket hagyva maga után, látható, bizony bölcs döntés volt. Szondy bátor, becsületes vitéz, nem rettenti a halál. Ahogy ott lovagolt emberei között, verőfényes napsütésben a magas, barna hajú, izzó tekintetű férfi, bizodalom járta körül. Hősnek lett nevelve, és most a sorsa beteljesülni látszott. A döntés súlyos: szerelmes feleségét, kicsiny fiát kell magára hagynia, szemben örökös esküjével. Ám esküt tett mint a pusztuló falak védője is. Ha az élete az ár, akkor is megvédelmezi a reá bízott, mohával, iszalaggal borított köveket. Két eskü között csapdostak, vergődtek gondolatai szárnyaszegetten. – Zoltay! Ha felérünk a várba, minden első embert várok a nagyterembe. Hangja határozottan csengett, mint az olyan emberé, aki tudja, mit akar, és azt is, hogyan. Gyengének nem mutatkozhat, mert az keserű véget jelent. Málladó végét a várnak, és szégyenteljes véget mind a férfinak, mind a várkapitánynak.
19
SzóKöz – a RIM elektronikus folyóirata – 2. szám – Igen, jó uram! A válaszból is kitűnt, hogy emberei bizalmát, szeretetét teljes mértékben élvezi. Nem voltak sokan a vár lakói, de vezetőjük igazi csapattá kovácsolta őket. Esténként tintafekete, morajló ég alatt nemcsak az áment mondta ki, hanem megnyugvást is sugallt emberei felé. Parancsára késő délután a nagyterem felső, sötétbarnás, hideget lövellő végében úgy tíz-tizenöt vitéz gyűlt össze. A hosszú asztal körül húsz, keményfából faragott, idő foga által feketére színezett szék terebélyesedett. Már szürkült, a helyiséget fáklyák világították be. A hosszúkás terem többi részén a várban élő vitézek szalmán, állatbőrökön töltötték napjaikat, ha éppen nem kiontható vérre vadásztak. Itt teltek közösen éjszakáik is, a háziállatok szomszédságában. Lassan az állatokat is beterelték. Az emberek, állatok kipárolgása, a fáklyák füstje sajátos, tömény illategyveleggel árasztotta el a termet. Az otthon illata jutott eszébe Györgynek. Felesége, a gyönyörű, buja fiatalasszony, Sára. Derékig érő szőke haja, melyet esténként fáklya fénye varázsolt vörössé, gömbölyű feneke, örök mosolygós kerek arca, forró, örökké kielégületlen teste. Mennyire szeret öltözködni! Mennyire szeret tetszeni, kacérkodni vele! – Édes uram! Nézze ezt a szép atlasz szoknyát. Magam varrtam, hímeztem a lányokkal. És a vállfűzőm? Új divat ez, tetszik kelmednek? Ő pedig a bársonyos szőnyeg mögött felhúzta Sára szoknyáját, mert a gránát, atlasz anyagoknál jobban érdekelte a lábak között megbújó, nedvesen csillogó fészek. És hogy szerette ezt a mozdulatát az asszony! Megadóan, örömmel tárta szét lábát, ő pedig tébolyultan döfködött húsába, mindaddig, míg a nyugtató csend el nem érkezett. Talán újra része lesz benne, talán, ha a hatalmas Jóisten is úgy akarja! Álmodozásából alvezérének hangja zökkentette ki. – Kapitány uram! Itt vagyunk. Igen, az ő hűséges vitézei. – Tudják kelmetek, hogy Ali, a budai pasa erre tereli bégető nyáját. Nyár közepén janicsároktól, szpáhiktól lesz rikító és akindzsiktől, aszáboktól harsogó a vár környéke. Birkavadászatot akar rendezni, és terve szerint mi leszünk a birkák. De nekünk súlyos, élethalálharcra kell készülnünk. Sem ezeket a falakat, sem életünk bugyrát nem hagyhatjuk. Észbe kell vennünk, mi az, amivel számolhatunk, mi az, amit meg kell tennünk, mi az, amit meg kell szereznünk. Zoltay! Hány ember tartózkodik jelenleg a várban? Iszonyatos kérdés, hisz a törökök több mint tízezer lovassal, gyalogossal verik az út fekete porát erre. – Uram – az alvezér hangja határozottan csengett, mintha szavainak súlyosságát akarná saját erejével tompítani –, a várban tizenhat lovas katona, hatvan gyalogos, egy tüzér és három éjjeliőr van. Napokban várjuk a negyven fő vassisakos zsoldost, akit király urunk megígért, lovaikkal együtt. Azonkívül Selmecbánya huszonhat halni készülő katonája is szolgálatra jelentkezett – nézett Szondyra hűséges alvezére. Kevés bizony, gyomruk görcse is ezt igazolta, de szó nem hagyta el szájukat. Várták a kapitány szavát, ám neki nem volt ehhez semmi fűzendője Tizenkétezer fős, jól szervezett, felszerelt, vérszomjas, zsákmányra éhes sereggel szemben száznegyvenhat várvédő, akik
20
SzóKöz – a RIM elektronikus folyóirata – 2. szám közül többen semmilyen gyakorlattal nem rendelkeznek. Olyan hihetetlennek tűnt, hogy egy pillanatra akár tébolyult álom is lehetne. De nem álom volt ez, hanem véres valóság. Talán ha gyilok lenne elegendő! Talán ha a vár jó állapotban lenne, talán ha tüskével borított sziklafal teremne az ellenséges sereg elé, talán, talán akkor még a jövőt is számba lehetne venni. – A hópénz megint késik. Türelmetlenek az emberek! Most kint van ugyan húsz legény vásárütésen, de ha az erszények nem telnek meg pénzzel, ínséges idők jönnek ránk – jön a baj csőstül. – Tudom – vakarta szakállát gondterhelten az úr. – Levelet írunk a királynak. Ferdinánd tudja, hogy segítenie kell, ma a magyar haza az ő országa. Kérünk fegyverre, ruhaneműre valót is. – Holnapra számba veszem a fegyverállományunkat. Bárhogyan legyen is, tartalék szablya, kopja, íj, tárcsapajzs mindig elkel. – Megíródik a levél is, és azután bízzunk urunkban, Ferdinándban, de előbb Istenünkben. – Szondy hangja fáradtan csengett – Reménykedjünk, a vészjóslás el is jut a király kezébe. * Eljött a lelket-testet dermesztő éjszaka, maradtak a ködös, megválaszolatlan kérdések. A fáklyák lassan elvesztették fényesítő erejüket, alvásra csendesültek az emberek is. A surrogó csendben csak Szondy György egyik kedvenc apródja, Libárdy énekelt halkan, mígnem a dalolás is elhallgatott. Édes álom libben könnyű szárnyon, Csöndes éjjel szemedre szálljon. A hatalmas hodályt a sötét, ezüstös égből lassan kibújó hold sárgás fénye világította meg. Időnként egy-egy hangos horkantás törte meg a csendet, és az ezt követő mocorgás. Zizegett a száraz szalmavánkos minden mozdulatra, de nem zavart ez senkit. Hajnalban, amikor a halódó holdat óvatosan készült felváltani a nap, lassan ébredeztek a háziállatok. Nem hagyták gazdáikat sem sokáig heverészni. A soros vitéz kihajtotta őket, kivéve a teheneket, mert azok kint töltötték az éjszakát a szállás előtt, és tüzelő, teli tőggyel várták már a szakértő, ütemesen ringó kezeket. Vince, az éjjeliőr gyors mozdulatokkal megfejte őket. Ekkorra már a nyúlós sötétség is teljesen átadta helyét, és reggelire friss, szinte tőgymeleg tej várta az ébredező vitézeket. Szondy hamar lenyelte a maga adagját, és a hozzá járatos kenyeret. Igyekezett, mert mozgatta a felelősség. – Hé, fiam! Gyere csak! – szólította egyik komolykodó legénykéjét. – Igen, uram!- pattant a vidori kis apród, Sebestyén. Kilencéves, szőke, vékonyka fiúcska. Az anyja bízta rá nevelését, azzal a kéréssel, hogy fiát minden rossz nyavalyától, bajtól megóvja. Nagy felelősség ez, hisz az anya dobogó szívét vágja ki, ha baja lesz a fiának. – Levelet írunk a királynak, hozd gyorsan a hozzávalókat. Sürgött, forgott a kis vidori, és máris kezdődhetett a levélírás. A várkapitány jól képzett ember volt. Nemcsak a hároméves kisiskolát végezte el, hanem a négy év városi iskolát is. Nyögve-nyelve tanult, mert jobban szeretett volna már gyerkőcfővel is vitézkedni, azonban a
21
SzóKöz – a RIM elektronikus folyóirata – 2. szám szülői erőszaknak megvolt az eredménye. Jól tudott latinul, magyarul írni és olvasni, ismerte a grammatikát, tanult retorikát, filozófiát. De legfőképpen fürge észjárással gondolkodni tudott, és erre most nagy szüksége is volt. Igazán jól sikerült, illedelmes, de határozott levelet kanyarintott Ferdinánd őfelségének. A nagy teremben még javában tartott a reggeli zsivaj, még a várbeliek szokásos napi élete el sem kezdődött, amikor a forró viasz elnyelte a vári pecsét mintáit. – Zoltay! Gyorsan indítsa kelmed útjára ezt a levelet. – Azonnal, uram! – Majd készülnünk kell a mai párviadalra. Ki fog kiállni? Azután a portyázást is meg kell szervezni. Ki lesz a csata vezetője? – Ábris és Demeter vitézek lesznek. – Mind a ketten nagyon fiatalok. Korai még ilyen fontos feladattal megbízni őket! – Ők szeretnének tanulni, uram. Ez jó lehetőség mind két ifjoncnak. – Rendben van, akkor mehetnek. A bajvívásra jelöljön ki ötven főt, és György vitéz lesz, akinek farkasszemet kell nézni az idegen pallossal. Én is kilovagolok velük, és velem jön kelmed is. – Igen – ennek ugyan nem örült az alvezér, de nem volt mit tenni. – A hitlevélben György lett bajvívóként megjelölve, a bajvívás eszköze a pallos, ehhez bivalyerő szükségeltetik. Kelmed meg Gyulaffy a párbajsegéd. A tét éppen egyhavi fejpénz. – Tudom, uram. – Válasza közben Zoltay borvörös köpönyegét igazgatta. Hiú ember volt, jóllehet még csak messziről látott asszonynépet. Mert igaz, a harcban jeleskedett, de amikor egy ringó fenekű, forró szemérmű asszonyszeméllyel került szembe, a hős vitéz elmenekült. Mondogatta gyakran, nem hagy ő özvegyet, árvát erre a szegény országra. A vár védői azonban nem imádkoztak hiába. A mai nap teljes győzelmet jelentett. Jól sikerült a kótyavetye is, tele lett a bugyelláris, és a párviadalon is a magyar vitéz győzedelmeskedett. A halványan pislákoló reménysugár ugyan nem tudta a vészes aggodalmat teljes mértékben elüldözni, de mindannyian jó ómennek tartották. A vár kapitányának gondolatai azonban már messze jártak. Féltőn gondolt Magyar Jánosra, aki a királyhoz indult alázatosan sürgető kérelemmel. Tudta jól, ha nem kapnak segítséget, teljesen reménytelen a helyzetük a majd százszoros túlerővel szemben. Semmi nem lesz, ami megóvja őket a halál karmaitól. * Magyar János gyors iramban indult a királyhoz. I. Ferdinánd azonban nem fogadta a vitézt, ezért csak a bécsi Magyar Kancelláriában tudta leadni fájó kérelmét. A kedélyes kancellár jó szándékkal segíteni akart. Őszintének látszó ígéretet tett, amint lehet, első, sürgető dolga lesz a levelet átadni a koronás főnek. János egy kicsit ugyan elveszve, gyengécske bizalommal fogadta a mosolygó ígéretet, de nem tudott mi egyebet tenni. Visszafordult az elátkozott drégelyi várba. Hazafelé is sebes volt az útja. Néha állt meg ereje fogytán pihenni, akkor is
22
SzóKöz – a RIM elektronikus folyóirata – 2. szám igencsak rövid időre. Hajtotta a hír, lova lábát nem kímélve igyekezett. Éjfélt ütött az óra, amikor holdvilág kísérte útján a vár sötétlő kapujához érkezett. Rögvest a várkapitány elé sietett beszámolni útjáról. Látszott holdfényben mosolygó arcán, hogy sikeres útról tért vissza. – Kapitány úr! A levelet a bécsi kancellárián tudtam leadni. A kancellár úr ígéretet tett arra, hogy soron kívül eljuttatja a királyhoz. – Hát ezek után a király kezében van a sorsunk. Majd elválik. Bízzunk őfelségében! – Magában pedig azt gondolta, ha nem lesz segítség, száznegyvenhat ember biztos temetői lesznek ezek a koszlott falak. Másnap délelőttre megérkeztek a zsoldos katonák is. Harsogó volt az öröm a várban. Az újonnan érkezettek jól felszerelt lovasok voltak. Acélsisakjuk csak úgy feleselt a lassan félidőben járó napnak. Lovaik jóllakottak, szép formájúak. És a vitézek! Jól megtermett, tagbaszakadt zsoldosok, szőkés hajjal, erőteljes vonásokkal. Igazi győzők, gondolták magukban a várban éppen tevő-vevő éjjeliőrök, ifjonc várkatonák. – Ez igen! – Ezek aztán vitézek – hallatszott innen is, onnan is. Volt, aki sajnálkozott: – Na, ezek sem tudják, mire vállalkoznak! – Innen a zsoldjuk nem megy haza! A várbéliek is csak elképzelni tudták, mi vár rájuk, de ez a képzelet nagyon messze esett a valóság fekete leplétől. Még csak hideg fényű máglya körül kalandoztak gondolataik, a halál valódi szárnysuhogása odébb volt. De eljön az is. Mocsok lepte földön föléjük száll a mindent felkavaró, örök sötét éj. Hubert, a megtermett zsoldosok szögletes, keménykötésű vezére Szondy György elé igyekezett. Szomorú, gyászos hírrel kereste meg az amúgy is ezer gonddal terhelt várkapitányt. – Uram! Nem várható segítség a királytól! Bizalmas cimborámtól tudom, hiába volt a jó szándék, lustán nyíló ajtók között elveszett a kérelem. – Akkor pedig nagyon lehetetlen dolgunk lesz. Arca sötéten borús mindkét beszélgetőnek. Érzik, a gyászos falak temetővé válnak. – Maradunk, uram, és nagy bajában a bajban lévők mellett leszünk. Mi tartotta mégis itt a negyven zsoldost, azt csak a Jóisten tudta. Lehet, hogy éppen találkozójuk volt a kéjelgő halállal, már jó előre eltervezve. Késő délutánba fordult már a nap, amikor az égen sötét, viharos felhők kezdtek el gyülekezni. Még a földöntúli természet is úgy döntött, süvítve rúg egyet a komor napjait élő, málladozó várfalakon. A hatalmas orkán, az ezerfelé csapkodó villámok nagy pusztítást okoztak, nemcsak a kövekben, hanem az amúgy is
23
SzóKöz – a RIM elektronikus folyóirata – 2. szám borúlátó lelkekben. A vár lakói a fázós, romboló, babonás éjjelt szinte végig éberen töltötték. Másnap korán a kapitány hívó szava próbálta a vért felpezsdíteni elgémberedett útján. – Vitézek! A falakat és a tornyot meg kell erősíteni! Huszonöt lovas menjen a falvakba segítségért, szerszámokért, szakemberekért, egy szekér pedig anyagért. – Igen, uram! – és a jelentkezők már indultak is. – Zoltay! Négy emberrel járja végig a falakat, mérje fel, hol mekkora a kár, és sürgősen jelentse. – Igen, uram! – Hubert vitéz! Kétszer húsz emberrel induljanak portyára! A török már nem messze jár, próbáljanak foglyokat, nyelveket szerezni. – Igen, uram! – Tíz ember pedig a fegyvereket nézze át, élesítse, javítsa, a maradék lőport helyezze biztonságba. – Igen, uram! – Isten legyen velünk! – Ámen! Így azután mindenki csekély bizodalommal felvértezve, de gyors lábakkal indult kijelölt feladatának elvégzéséhez. György is dolgára ment, és levelet írt szerelmes feleségének. Levélírás közben bizsergett a vágytól egész teste. Istenem, ha még egyszer utoljára meghághatnám fehér ülepét, örökké lucskos szemérmét, álmodozott magában. – Jaj, uram, folytasd még! – Szinte hallotta Sára nyögdécselését, melyet a függönyön túl az egész háznépe is hallhatott. Ő volt a leghangosabb asszony éjszakánként a közös nagy helyiségben. És amikor lyukának szorító mozgásával szinte megfejte, maga volt a gyönyörteljes száguldás a megnyugvás felé. Így azután levele lassan íródott, álmodozás rabolta időt tollszárától. Másnap délelőtt lélekszakadva rohant a kapitány elé az egyik őr. – Uram! Uram! Itt a török! Itt a török! Hangját visszhangozták a várban élő vitézek és a vár falát javítgató falusi mesteremberek. – Mindenki a helyére! A mesterek sürgősen hagyják el a várat! – ordította Szondy György. És elkezdődött az őrületes kapkodás. Izzadt testek, remegő kezek próbáltak kellő elszántságot felszívni a már sokszor letepert, de újra éledő emlékekből. 1552. év, július hatodik napja. Elkezdődött száznegyvenhat ember élethalálharca, eljött a mindent megrontó, keserű vég. A nap, amelyre évszázadok múlva is emlékeznek majd.
24
SzóKöz – a RIM elektronikus folyóirata – 2. szám * Valóban, a törökök sátorverői, mint a halálmadarak, megjelentek. Ez azt is jelentette, hogy utánuk nem sok idővel érkezik maga a sereg. A sátorverők csapata azonnal munkához látott. A vár alatti fennsíkon és az ipolysági oldalon kezdtek hozzá az ezer színben pompázó sátrak felállításához. A legnagyobb, a budai pasáé, egy magaslatra került. A sátrak, ha nem a harcot jelentenék, akár szépek is lehettek volna ezer színükkel, ám így mint megfagyott színes pillangók, lassan ellepték az egész tájat. Késő délutánra végül megérkezett a sereg is hangos zene-bona kíséretében. Olyan volt, mint egy ezerpikkelyes óriáskígyó, lassú, éhes és félelmetes. Az óriási emberáradat szétterpeszkedett a vár körül. Ezer színben, kopott feslett ruházatban először az akindzsik és az aszábok, a törökök alja népe tűnt fel, majd a gyalogok és janicsárok következtek, legvégül pedig a lovas szpáhik. Gyönyörű ménjeik, fegyvereik, a kopja, kard, jatagán félelmetessé tették őket. Vérfürdő, kirabolt helyiségek követték lábuk nyomát. A vár alatti hatalmas réten fű nem maradt állva. Zaj, bűz, rothadás, halál, gyötrelem mint kísérők vígan játszadoztak, hisz itt a konc már várta őket. Mocskos világ! Mint mindig, amikor a másé kell! Ahogy a csillagok megjelentek az egyre sápadtabb égen, ahogy a félhomály, a köd belepte a vár alját, úgy kezdtek el a tábortüzek ezer meg ezer fáklyaként világítani. Lassan a bográcsokban rotyogó piláf fűszeres illata betöltötte a fülledt, nyári levegőt. Már feketén gyászolt az ég, amikor Ali pasa a sátrába hívatta bégjeit. – Várom javaslatotokat. Hogy kezdjük el Drégely várának eltaposását? – Hangja lágyan, negédesen csengett, mintha nem is emberek mészárlására készült volna. – Mi nagy urunk, Ali pasa, küldj követet a gyaur várba. Gyáva nyúlként zavarjuk el őket! A pasa gondolkodva nézegette legkitűnőbb embereit, a színes szőnyegekkel barátságossá, kényelmessé tett, füstölőkkel illatosított hatalmas sátorban. Gondolkodott egy darabig a török hatalmasság, magyarok átka, majd mézédes hangja kimondta a tennivalót: – Rusztem bég! A te feladatod lesz a falak közé eljuttatni felszólításunkat a megadásra. Holnap korán reggel ez legyen az első dolgod. – Igenis! Megteszem, mindenek fölött álló pasa! Felszólítom a gyaur kapitányt: adják meg magukat! Adják meg magukat kegyelemre, hisz a várat úgysem menthetik meg. Halk zene szólt Ali sátrában, az est további részét beszélgetéssel, szórakozással töltötték. Amikor teljesen leszállt a sötét, a tüzek is csak haloványan pislákoltak, elcsendesült az emberek sáskahada. Másnap hajnalban elment az üzenet a várba: „Adjátok fel a várat, nyissátok ki a kapukat, és békében elvonulhattok, a legmagasabb budai pasa biztonságot ígér nektek!” A válasz csak egyetlen „nem!” Csengettyűzz össze, Istenem, fiaidnak elég erőt! – Óh, magasságos Ali pasa! A szégyenteljes gyaurok még szégyenteljesebb vezére azt üzente, hogy: nem – hajbókolt vörös képével Rusztem bég Ali előtt. A pasának szederjes lett az arca, hisz arra készült, hogy pillanatok alatt övé a vár, és felkoncolva a rusnya várvédők. Akkor a konc vértől pirosló mezőn büszkén vonul be a nyári felhőkbe burkolt, ég felé meredező sziklavárba. Ehelyett most sáncot építhet, ágyúzhat, esetleg sok igazhitű is a halálra bámulva felreped s meghal. – Készüljenek a sáncok, és kezdődjön el a bégető birkaakol kiürítése!
25
SzóKöz – a RIM elektronikus folyóirata – 2. szám A pasa hangja most nem szelíden csengett, hanem mint egy kutya ugatása hagyta el mézzel édesített száját. – Igenis, nagy fényességű pasa! Rögvest neki kezdtek a sáncok ásásának, ostromtetők készítésének. Az elkészült sáncokban négy nagyobb faltörő ágyút, hat közepes skorpióágyút helyeztek el. Még alig kelt fel a nap, a janicsárok, szpáhik ezrei kötélként feszült izmokkal várták, hogy megforgathassák kezükben a napon csillogó jatagánt. A vár körül egy sáv mohos, szömörcés, tüskés katán, gyenge zöld védelem a polippá terebélyesedő anakonda ellen. A koszló falak mögött száznegyvenhat halálra készülő vitéz, védelemnek kevés, de a rikító győzelemhez sok. Tudta ezt a pasa is. Tudta ezt Allah is, a törökök istene. Szánakozva nézett le a forró nap mögül a csöppnyi területre. Ő már tudta, akár a magyarok istene, nehéz szülés következik, mert a következő, a világmindenséghez képest röpke órák vajúdása haló poraiban is hősöket okád az ingoványos fekete földre. * 1552. július hetedike, reggel. Megindult a törökök mindent megsemmisítő támadása. Hörögtek az ágyúk, egymás után sorban okádták roncsoló golyóikat a gyenge palánkfalak és a vár árválkodó tornya felé. A vastag fagerendák rövid időn belül pusztító tüzet fogtak. A szörny, az ezerfejű sárkány semmit nem kímélt. A déli oldal magas kaputornya hamarosan halálos omladék lett, maga alá temetve Zoltay Jánost, Szondy alvezérét. Sírja fojtogató, mint a füstölgő kén, szemfödele tintafekete, morajló vész. Sápadt fényű szeme már csak a sikoltozó, vijjogó halálmadarat látta. Ám a védők mindaddig, amíg a vár gyenge palánkfala ezer sebtől nem lett szakadozott, tépett foszlányú ruha, visszaverték az ellenség gyalogos támadását. Az öreg falak azonban nem sokáig tudtak ellenállni a roncsoló, félelmetes ágyúgolyóknak. A várvédők lassan a sziklameredély felső várába szorultak. Ali pasa büszke lélekkel figyelte az eseményeket. – Megálljatok, gyáva kutyák, lelketek lassan bolyongani indul, testetekből mindjárt férgek isszák az alvadt vért! – Mosolya sátánt idéző, félelmetes, vértől csöpögő. – Hozzátok ide Mártont, Oroszi papját! Szolgái hanyatt-homlok rohantak Mártonért. – Márton pap! Menj fel a várba, vidd el a várkapitánynak második üzenetem. Nem akarom teljesen elpusztítani ezeket a kóbor kőfalakat és bátor védőit sem. – Igenis, magasságos pasa! Elviszem kegyelmes üzeneted, és egész úton imádkozom, a vár védői okosan döntsenek! A pap török szokás szerint háttal farolt ki a pasa sátrából, fejében pedig egyáltalán nem Isten szolgájához méltó gondolatokat forgatott. Amikor a vár fala alá érkezett, hangosan kiabált fel a vár védőinek: – Ali, a budai pasa, a törökök vezére üzenetet küldött nektek! Hallgassátok meg! – Gyere, Márton pap, békében!
26
SzóKöz – a RIM elektronikus folyóirata – 2. szám Azonnal a vár kapitánya elé vezették. – Hallgatlak, Márton pap! – Uram! Ali, a budai pasa mézzel teli, felmentő üzenetét hozom. Nem akarja teljesen tönkre tenni a várat. Megvédeni nem tudjátok, legalább őrizzétek meg kőfalait a további rombolástól! A pasa Allahra ígéri, szabadon és épen elvonulhattok! Adjátok meg a várat, ne váljon az enyészet vacsorájává! – Tudom, magadtól nem jöttél volna. Várj türelmesen, amíg az emberekkel döntésre jutunk! Komolyan csengett a várkapitány hangja, tudta, itt nincs tét, csak halál és halál között választhatnak. – A nagyteremben várok mindenkit! – szólt oda két apródjának, azok rohantak körbe a várban. – A kapitány a nagyteremben vár mindenkit! – Jöjjön mindenki a nagyterembe, a kapitány parancsa! Gyorsan gyülekeztek az emberek. Alig telt el félóra, mindannyian ott álltak Szondy előtt, némán, várakozva. – Márton, Orosz falu pásztora a török birkák vezérének, Ali pasának üzenetét hozta. Ha feladjuk a várat, szabad elvonulást ígér az álnok szavú nagyúr. Vitézek! Az ocsmány török mind eddig megszegte szavát. – Uram! A török szava mézesen cseng, de szavai mögött hamisság rejtőzködik. – Hátha most betartja a szavát! – Hátha tovább élhetünk! A várnak már most vége! – A zsoldosok menjenek, de mi, magyarok maradjunk! – Azért jöttünk, hogy a várat védjük! Maradunk! – Hubertnek, a zsoldosok vezetőjének hangja erőteljesen csengett, emberei fejüket lehajtva hallgattak. Nem szólt többet senki. – Hozzátok ide a két fogoly béget, adjatok rájuk drága ruhát! Négy várvédő elindult a foglyokért. Senki nem értette, mit akar a várkapitány, de kérdezni nem merték. Szondy odaintette magához két kis apródját Libárdyt és Sebestyént. A gyerekek – lehettek úgy kilenc-tíz évesek – remegtek, mint a nyárfalevél, amikor odaállította őket a két török közé. Két aprócska jövő, két aprócska élet a következő évtizedek részére. – Márton pap! Elküldöm Ali pasának ezt a két foglyot és a két kis embert. Kéretem őt, a foglyokért cserébe neveljen vitézt ezekből a kicsiny férfiakból, Libárdyból és Sebestyénből. Azt is üzenem neki, hogy addig védjük a várat, amíg ereinkben a vörös vér csordogál. Addig,
27
SzóKöz – a RIM elektronikus folyóirata – 2. szám amíg a talaj véráztatta nem lesz, addig, amíg a levegő számunkra is elérhető lesz. Addig, amíg látunk és hallunk, addig, amíg mozdul bármelyik testrészünk. – Átadom üzenetedet, kapitány! Isten legyen veletek! Imádkozom értetek! Nem volt több mondanivaló, így a pap és a négy ember elindult, le a fagyott csendből a nyüzsgő sokaságba. A vár lakói pedig készültek a halálos összecsapásra. Minden értéküket kihordták az udvarra, és felgyújtották, lovaikat leöldösték, ünneplő ruhában imádkoztak Istenhez. Kérték őt, haláluk legyen gyors, fájdalommentes. Családjukat segítse a Mindenható elkövetkező, árva éveikben. Mikor ily módon leszámoltak földi létükkel, kiálltak a várkapujában alig százan, a tizenkétezres ellenféllel farkasszemet nézve. Késő délután volt, az ég is szinte gyászolt. Úgy borult rá a hős kis csapatra, szinte védelmezően, de nem volt, ami megvédhesse őket. Sorsuk eldőlt. Testükért eljött az enyészet, lelkük messze libbent előre. A törökök úgy csaptak le rájuk, mint ezernyi villám az égből. Harsogtak az ágyúk, repkedtek a nyílvesszők ezrei. Szondy már féltérden küzdött, mert térdét ripityává törte egy golyó. Amikor Rusztem bég egy dühös mozdulattal levágta a fejét, és kardja hegyére tűzte, a török gyilkosok diadalordítást hallattak. Rövid ideig tartott a halálraszánt küzdelem, a földet a várvédők vére festette vörösre. Ali pasa egy darabig farkasszemet nézett Szondy György kardhegyre tűzött fején a tágra nyitott, dermedt szemekkel. – Rusztem bég! Ez a várkapitány nem akarta gyáván elkerülni sorsát, hősként vonult a halál kapuja felé, testének adjuk meg a hősnek kijáró tiszteletet. És a győző díszes pompa között eltemette a legyőzöttet. Nem maradt magyar, aki imádkozhatott volna a halottak lelki üdvéért. Így csak a fák, a levelek, fűszálak, az arra rebbenő madarak, maga az ég, sóhajtott egy imát az elveszettekért. Csikós Olivér: Te sem Már csak olvasok, egy sort sem írok többé. Alázatból van minden lélekzet. Meghajlok előtted, te visszhangzó lidérc. Abban a percben örökre megszűnsz nekem! Te sem létezel.
28
SzóKöz – a RIM elektronikus folyóirata – 2. szám Jámbor István: Te és Én Öröm tölt el veled; Uram A természet dallama dicsérve vár Mint vízcseppet a csobbanás Hallja hangjegyeid egy belső hallás Így tudom lélekből merre-hol jársz Vízcsepp csöppent tópartján ültem Csobbannak hullámai ütemesen Egy végtelen léttér vesz körül Az "Én" úgy de úgy örül Mert lelkem veled énekel Te voltál; Te vagy; Te leszel! Én vagyok Kegyelmedből Bizalmadba Szabadság érzetén át Bajban ölelt át karod Nem veszítettél el! Látod? Ki hív? Ki szólít? Az ki gyógyít. Ki áldást ad. Kérni tanítsd! Megérintéseidért Lassan leszállt az est A tó vizén Csillagos éj fényeivel pihen Álmokat hoz a Telihold Magához vonz érintése Ének az éjben? Ének az Égben Új ének dallama Minden vízcsepp dallamában Immár kétezer éve A hajnalok imáinak fényeiben Születnek a reggelek Áldás a szeretet... És a harangok zúgásában Istenként köszöntelek köszöntelek köszöntelek Juhász Sándor: Egy különös lány Szép őszinte álmok ragyogtak szemében. A hold megfürdött vizének tükrében.
29
SzóKöz – a RIM elektronikus folyóirata – 2. szám Sóhajtása mennyei zene volt, s tündérmeséket dalolt. Kicsi cipőjével a föld pora játszott. Mosolygós arcáról szerelem sugárzott, s meghajoltak előtte a mezei virágok. Hangjával a pacsirta felhők fölé szállt, körötte a természet órája megállt.
T. Ágoston László
A kinnszéki méhraj –
Darazsak! Darazsak! – futott be lélekszakadva nagyanyámhoz a kinnszéki tanyai tejes asszony duplájára dagadt kézfejét mutogatva. – Azonnal küldje a Lacit a kassal! Mindenkit megtámadnak, aki arra jár. Oda a tejfölöm, a túróm, a kosaram, minden.
Miután nagy nehezen sikerült megnyugtatnia, leültetnie a kétségbeesetten jajveszékelő asszonyt, s hideg késpengével lelapogatta sajgó kézfejét, mellé telepedett a zsámolyra. – Nyugodj meg, Mari, és mondd el sorjában, mi történt! – Hát az, hogy jövök befelé a piacra – mondta még mindig földúltan az emlékektől – és ott a tanyai úton, a Nagyék földje mellett, ahol az a szép sor akácos van, egyszer csak hallom ám, hogy nagyon zúg valami. De mire fölnéztem, már ott is volt rajtam az egész raj. Úgy megijedtem, hogy eldobtam a kosarat, meg mindent, magam elé kaptam a kendőmet, és elkezdtem szaladni. Egészen a falu végéig kísértek. Aztán itt van ni, a kezemet is tönkretették... Már tegnap is mondta az uram, hogy rajzás van a Nagyék felé, de hát ki gondolta volna, hogy még ma is tart?... Be kell fogni azokat a darazsakat, mielőtt még nagy kárt tesznek valakiben! Nem véletlenül szaladt éppen hozzánk a tanyai asszony, hiszen mindenki tudta a faluban, hogy apám méhészkedik. Le se tagadhatta volna, ott álltak a kertben a méhektől zsongó kaptárak. Nyár elején, amikor rajzottak a méhek, a
30
SzóKöz – a RIM elektronikus folyóirata – 2. szám bátrabbak – persze csak tisztes távolból – nagy szemeket meresztve bámulták, hogyan fogja be őket apám. Kiss Ferkó – afféle minden lében kanál, suttyó gazdalegény – egyszer fogadásból még a kaptárak közé is bemerészkedett. Attól kezdve azzal hencegett a barátai – no meg a lányok – előtt, hogy őt a szagáról megismerik a méhek, és soha, még csak véletlenül se eresztenék bele a fullánkjukat. Apám csak mosolygott és a fejét csóválta, mert őt bizony a szúnyoghálós álarc, meg a védőruha ellenére is megtalálta egy - egy ingerült állatka. Faluhelyen a hír gyorsabban terjed, mint a futótűz. Különösen így, hogy mire hozzánk ért, már a fél falut telekiabálta vele a tejes asszony. No, de ez még nem is lett volna baj, legföljebb óvatosabban járnak az akácsor felé. A gond ott kezdődött, hogy nem volt otthon apám, és napszállta előtt nem is vártuk haza. A méhrajt viszont sürgősen be kellett volna fogni, mert ha elvadulnak, sok bajt okozhatnak a határban. De ki az a bátor ember, aki a közelükbe merészkedik? – Hát én! – düllesztette ki a mellét a kocsmai pult előtt Kiss Ferkó, és egy nyeletre eltüntette a féldecis pálinkás pohár tartalmát. – Fogadjunk fél liter cseresznye pálinkában, hogy lehozom a fáról azt a méhrajt anélkül, hogy egy is megszúrna! Fogadtak. Ferkó meg hazaballagott, felrakta a szekérre a hosszú létrát, a nagy dézsát tele vízzel, a vízipumpát, meg a kast, amibe majd belerázza a méheket, ahogy apámtól látta. Aztán befogta a kocsi elé az apja legszebb lovát, és a fél falu népe kíséretével elindult az akácsorhoz rajt befogni. Dél körül járt az idő, magasan állt a nap. A méhek már messziről észrevették a közeledő tömeget, s vészjósló zümmögésbe kezdtek. Az egyik elől haladó gyerek a fejéhez kapott és üvölteni kezdett. Az emberek megtorpantak, s kérdőn meredtek Ferkóra. – Nem lenne okosabb visszafordulni, és olyanra bízni a dolgot, aki ért is hozzá? – Kishitűek... – nézett le rájuk szánakozva a legény. – Vagy így akarjátok megnyerni a fogadást? Hát abból nem isztok! – Aztán elővette a vízipumpát és elkezdte vele fröcskölni a méheket. Nagyon sokat el is talált közülük, de ugyancsak serényen kellett forgolódnia, mert minden irányból támadták. Az elnehezült, vizes szárnyú méhek a földre estek... Vagy a kocsira, vagy a lóra, vagy éppen Ferkóra csapódtak. A vizes fullánk épp úgy szúr, mint a száraz, legföljebb a gazdája dühösebb. Hamarosan megtapasztalhatta ezt Kiss Ferkó is, mert úgy érezte, minden porcikáját átjárják az apró, tüzes nyilak. A lónak is bőven jutott a kénköves pokolból. Szerencsétlen pára fölnyerített a fájdalomtól, aztán nekilódult a határnak kocsistul, Ferkóstul, mindenestül. A méhraj meg utánuk.
31
SzóKöz – a RIM elektronikus folyóirata – 2. szám Az egyik tanya mellett egy gödörben ripityára törött a kocsi. Az eszméletlenül heverő Ferkót a tanyasiak vitték be az orvoshoz. A ló egy ideig még kétségbeesetten rohant tovább, aztán összerogyott és kilehelte a páráját. Az állatorvos szerint annyi mérget eresztettek bele a méhek, hogy hat másik is elpusztult volna tőle. Több, mint két hétbe telt, mire Ferkó hazakerült a kórházból. Szótlan lett, visszahúzódó. Még a legyek zümmögésére is fölkapta a fejét. Az apja is szótlanul ténfergett a házban. Néha fölment a padlásra, megsimogatta a lova lenyúzott, száradó bőrét, s majdnem kibuggyantak a könnyei. A felesége meg ment utána, leste minden mozdulatát, nehogy a nagy indulattól véletlenül kezet emeljen a legény fiára. A kocsmában azután is ott duhajkodtak Ferkó barátai minden áldott este. Sok minden szóba került köztük, csak két dologról nem beszéltek: a méhekről, meg a fogadásról. Pedig azzal a fél liter cseresznye pálinkával akár éjfélig is elmulathattak volna.
32
SzóKöz – a RIM elektronikus folyóirata – 2. szám
A folyóirat lapszámai a http://www.muveszetek.hu/rim/szokoz címen olvashatók..
Szerkesztette: Ballonyi Vigh Nóra és Csikós Olivér Tipográfia: Lajtai Gábor
Következő megjelenés: 2012. tél
A RIM honlapja: http://www.muveszetek.hu/rim
33
