SzóKöz a Rákosmenti Irodalmi Műhely elektronikus folyóirata
3. szám 2012 tél
SzóKöz – a RIM elektronikus folyóirata – 3. szám Győrffy B. Eszter Volt egyszer egy szabad délutánom Általában mindig találok valami olyan pakolni és tenni-venni valót, aminek nem sok haszna vagy látszata van, de meg kell tenni. És többnyire meg is teszem, de sajnos még akkor is, ha előre tudom, hogy bele sem kellene kezdeni, mert vagy az idő kevés, vagy annyira fáradt vagyok, hogy fele annyit sem haladok majd. Na persze ilyenkor mindig azzal nyugtatom magam, és el is hiszem magamnak, hogy mindezek ellenére hamar végzek majd, és egy dologgal kevesebb lesz a restanciám. Persze, hogy pont ilyenkor történnek meg velem a különféle apróbb balesetek, amik kényszerpihenőre küldenek, és megálljt parancsolnak. Nem volt ez másképp most sem. Egy hosszú és dolgos nap után úgy gondoltam belefér még az időmbe egy kis könyv és iratrendezés a dolgozószobában lévő polcokon. Annál is inkább, mert kényszerítő volt ez a dolog, hiszen napok óta nem találok egy könyvet és egy levelet. Tehát pakolni kell, és közben újból rendet teremteni. A könyvet, sőt egy hozzá kapcsolódó helyi kiadású lapot hamar meg is találtam, de a levelet nem. Nem volt benne a könyvben, pedig szentül meg voltam győződve róla, hogy a rózsával együtt ebben a könyvbe tettem anno. Tévedtem vagy csak a mai logikám mondatja ezt velem? Lehet, hogy nem is ebben a könyvben van? Meg kell nézzem a ritkábban használatos legfelső polcot is. Szerintem képes voltam valamikor oda feltenni egy másik, egy nagyobb könyvbe. De melyikbe? Utána kell nézzek odafönn is, tehát létra ki, én fel, könyvek le, pakolás. Stop, kényszerpihenő, mégpedig a szokott helyen. Már ha eljutok oda. A létra tetején ágaskodva a papucsom leesett, mire én automatikusan utána kaptam volna, de zoknis lábam megcsúszott, és gyorsabban földet értem, mint a gondolat. Ráadásul létrástól együtt. A lajtorja egyik ága a földön, a másik rajtam. Ki kellene bújni alóla, de hogyan? Meg sem tudok moccanni. Nemcsak a létra van rajtam, hanem könyvek is, amik a polcról leesve ott landoltak. Csoda hogy jó helyzetbe estem el és le a szűk szobában. Nem fejeltem le az íróasztal vagy a láda sarkát. Habár nem úsztam meg teljesen. Fejem koppant a földön, derekam alatt a szőnyeget most durva szőtt darócnak éreztem, ami sérti a valószínűleg lehorzsolódott bőröm. Kezeimet lassan mozgatva a lábaimat kezdtem tapogatni, hiszen nem éreztem, hogy vannak. Próbáltam mozgatni a lábfejemet. Hiába. Nem éreztem. Megijedtem. Ösztönösen kúszni kezdtem a dolgozószoba melletti hálószoba felé. A küszöb felmarta ugyan a hasam és az oldalam egy részét, de végül is e sebek beszerzésével mégis sikerült eljutnom az ágyig. Már csak fel kellene mászni valahogy. Miért is csináltattam annak idején ilyen magasra? Akkoriban csak az volt a kis agyamban, csak azon aggódtam, hogy a fájó térdemmel ne kelljen alacsonyról felkelnem reggelente? Hogy nem és kalkuláltam bele az ilyen helyzeteket? Persze gondolhattam volna az ilyen viszmajoros helyzetekre is, de szerintem eszembe sem jutott, pedig úgy látom kellett volna. Na, mindegy most már! Sziszegve, fogvicsorgatva, de sikerült valahogy felkúsznom az ágyra. Hanyatt fekve körbenéztem. Kár volt. Előttem a tévé sötét képernyője, közvetlen mellette a kis asztalon a távirányító, balra a többnyire nyitott könyvekkel takart létra vízszintes tótágasa, jobbra pedig az utcára néző háromszárnyas régi típusú nagy ablak. Tehát, jobban járok, ha csak egy irányban tartom a fejem. Jobbra, az ablak felé. Azt teszem. míg egy kicsit lecsillapodom. A meleg szoba biztonságában hanyatt fekve az ágyon csendben bámulok kifelé. Lesem az aláhulló csillámló puha hópelyheket. Szememnek megnyugtató e kép. Most jó látni ezt. Jó nézni, ahogy a lágy fehérség, a pihék selymes esése lassan-lassan maradandó hótakarót von az ablak alatt álló barackfa ágaira. Gyönyörű. Tavasszal rózsaszín szirmok borítják az ágakat, és attól oly csodaszép, most pedig (midőn odafenn Holle anyó rázza szüntelen a dunyháját) fehérbe borul kertem egyetlen gyümölcsfája. Van ugyan még néhány kevéske árnyat adó, lombhullató és hópihe felfogó fácska – ha az ecetfát annak lehet nevezni – az udvarban, de gyümölcsfa, az csak ez az egy, amit a hálószoba ablakból látok. Nagyon szeretem változó állapotát és színeit is. Szeretem, amikor az üdezöld
2
SzóKöz – a RIM elektronikus folyóirata – 3. szám levelei közt hamvasan mosolyognak rám a fa termései, a mézédes sárgabarackok. Alig várom, hogy kicsiny száruk elengedjék az ágakat, és lepottyanjanak. Akkor a legfinomabbak. Mézédesek. Szinte most is számban érzem az ízét. Vagy talán csak a tegnapelőtti hurma ízét, zamatát érzem újból? Annak van pont ilyen íze. Nekem inkább a sárgadinnye és sárgabarack keveréke, de mások úgy vélik (főleg akik datolyaszilvaként vagy khakiként ismerik), hogy csak sárgabarack ízű. Na, tessék! Már megint az evés körül járnak a gondolataim! Igaz, hogy gyümölcs, de mégis csak kaja! Istenem, hogy mindig bekúszik valahonnan valami élelmiszer. Megrázom a fejem, és visszatérek a hópihék csodálásába. Már lassan olyan, mint egy ködfelhő, mint egy hófüggöny. Gyermekkori vidéki telek jutnak eszembe, azok melyeken a falu szélén lévő hegyoldalról szánkóztunk, vagy amikor pesti gyerekként mosolyogva de izgatottan vártuk és szerettük hallgatni, figyelni a korunkbeli betlehemeseket. Húgaimmal együtt kíváncsian lestük a szemeket, és örültünk, ha a jelmez alatt felismertük a fiúkat és néha a lányokat. Ők pedig jókat mosolyogtak rajtunk miközben figyelték a „pesti kisasszonyok” reagálásait. Emlékszem arra is, amikor húgom ajkába örök jelet hagyott egy szánkózás, és arra is, amikor életemben először és egyszer nem fázott a kezem hógolyózás közben. Olyan jó volt a hangulat és annyit nevettünk miközben nagyon mókásan és ügyesen ugráltunk el egymás hólabdái elől. Szégyelltem volna azon nyafogni (vagy ne adj isten kiállni), hogy fázik a kezem. Ám egy idő után minden rendben is volt, felszabadultan játszottam, mert egyszerűen lefagyott, érzéketlenné vált a kezem. Már minden mindegy volt. Na, pont ilyen minden mindegy állapotban fekszem itt és most, mondhatni tök nyugalomban. Egy ideig próbáltam mozgatni a lábfejem, vagy oldalra kúszva lejutni az ágyról, de rájöttem, hogy egyik sem megy. Ez felejtős. Még várni kell. Hogy mire és meddig, azt még nem tudom, de az is kiderül majd. Néha jól jön, és nem baj az, ha az ember „szanaszét hagy” az ágyon dolgokat. Az előző napi tanulás után ott hagyott füzet, toll és két könyv most jól jött. Sajna egyik könyv sem regény volt. Csak tankönyv. Mindegy. Lássuk akkor azt. Elkezdtem belemélyedni a tananyagba, de nem sok eredménnyel. Azon vettem észre magam, hogy megint a hópihéket bámulom, gondolataim pedig a nemrégiben elmúlt karácsonyon járnak. Mennyire más már a tartalma és a külcsín. Valahogy minden letisztult, lecsillapodott, még a hangunk is. Türelmesebbek, lassúbbak lettünk mindannyian. Még a fiatalok is. Már nem akarunk mindent lebonyolítani, beleszuszakolni a szeretet ünnepének két-három napjába. Már tudjuk, hogy előtte és utána is vannak napok, tudunk időt egyeztetni és örömöt adni az együtt ünnepléskor. Már újból játszunk együtt. Társasjáték, ügyességi játék, elme játék, végül is minden, amihez csak kedvünk van. Közben teázás, süteményezés, nevetés, beszélgetések. Milyen jó volt, hogy így telt el, valóban szeretettel, szeretetben, egymásra figyeléssel. Eddig is tudtuk, de most már tudatosabban és gyakrabban gyakoroljuk a szeretet nyelvét. Hmm, hogy jöttek elő bennem Sárika néni szavai? Hogy is mondta abban az interjúban, „Meg kell tanuljuk a szeretet nyelvét. Egyetlen nagy energia van, a szeretet energiája”. Kár, hogy most nem érzi valaki, hogy szükségem van egy ilyen nagy energiára. Igazán hazajöhetne már valaki. Hány óra van egyáltalán? Istenem, még az ajtóig sem tudok kimenni, nemhogy a kapuig. Az ablakból rálátok a kapura, habár nem érek vele semmit, és nem lennék valami happy –sőt inkább dühös lennék - ha most valaki csöngetne. Csengetésről jut eszembe, telefon. De hiszen azt sem tudok, valahol a táskám mélyén van a mobilom. Jaj, nem! Miért pont most, és pont velem történik ilyesmi? Húúú, lehet, hogy elaludtam? Nem látom a kaput. Nemhogy szürkület, de kimondottan sötét van már. Le kellene engednem a redőnyt. De hogyan? Nem tudom, hogy mennyit aludhattam, de igazán rám fért, habár nem ilyen áron. Nem szűrődik be fény a konyhából sem, tehát még nem jött haza senki. A bokámat még mindig nem érzem. Felülök, lenézek a lábfejemre, és megijedek. Egy puffadt lila hústömeget látok. Visszazuhanok inkább fekvő helyzetbe, mert
3
SzóKöz – a RIM elektronikus folyóirata – 3. szám ezt látni se bírom. Nem akarom. Épp az ágyam szélén felcsíptettet kis olvasólámpa kapcsolóját kerestem, amikor valahol a közelemben megszólalt a hordozható lakástelefon. Jaj de jó, hogy időnként itt felejtek valamit az ágyon! Néha a rendetlenség is jól jön. Jókor, jó helyen. De hol? Tapogatom magam mellett az ágyneműt, és viszonylag hamar meg is találom. Félek, hogy leteszi a hívó – bárki is legyen az – most örülök neki. - Szia! Nem zavarlak? - Á, dehogy zavarsz. Ráérek. Ágyhoz vagyok kötve. - Csak nem beteg vagy! Remélem nem, de ha igen akkor jobbulást neked. Igaz, hogy rég beszéltünk, de most azért hívtalak, mert el kell pletyizzem valakinek gyorsan, és olyannak, aki nem érdekelt és pártatlan, igazságos lehet ebben az ügyben. Ezért is gondoltam rád. Képzeld…… És csak mondta, csak mondta. Egy darabig próbáltam beazonosítani a hangot (mert a nevét persze nem csicseregte bele a készülékbe), de nem sok sikerrel. Néha mondtam egy-egy igent, amikor rákérdezett, hogy „szerinted nincs igazam”, de ettől még fogalmam sem volt, hogy ki az. Hirtelen világosság szűrődött be a konyhából. Valaki hazajött végre. Tett vett, de nem jött be. Istenem, csak jöjjön már végre be, mert a telefonon csacsogó nő miatt még ki sem tudok kiabálni, és azt sem tudom, hogy ki ért végre haza. A párom vagy valamelyik fiam. Mikor lép már be? Jaj, ne! Már folyik a víz a fürdőszobában, ez pedig még csak mondja, csak mondja. - Jaj, mi ez? Te jó ég, majdnem elhasaltam ebben a nyavalyás létrában. Mit keres ez itt? Hallottam a párom dohogását és nem sokkal később a hozzám intézett kissé gúnyos szavait. - Miért nem kapcsolsz lámpát? A redőny nincs leeresztve, azt hittem nem vagy itthon. Minek fekszel itt a sötétben? Miért nem engedted le a redőnyt? Egyre intenzívebben kezdem mutogatni neki, hogy telefonálok, miközben arcmimikával próbálom jelezni azt is, hogy nem örülök a telefonnak. Sajnos nem egészen értette a jelzésem, főleg az arcom rezdülését, mert gúnyosan így szólt: - Ja, telefonálsz! Gondolom megint a barátnőddel, a Margittal beszélsz. Akkor én ki is megyek. És duzzogva, dohogva kifordult az ajtón. - Várj egy kicsit légy szíves, időközben hazajött a párom, mondanék neki valamit. - Margit? Miről beszél a férjed? Én nem Margit vagyok! És különben is, kérlek Bea ne haragudj rám, nem akarlak sokáig feltartani, de ezt még el kell mondjam. Csak egy pillanat még….. - Bea? Én nem vagyok Bea! Kit hívott? Milyen számot? - Úhh, Basszus! Ha nem Beus vagy, akkor ki vagy? Kinek mondtam el ezt a sok-sok titkot? - Legyen nyugodt kedves hölgyem nem adom tovább a titkait. Nehéz is lenne, hiszen azt sem tudom, hogy ki hívott. - És most már nem is fogja tudni----és köszönés nélkül letette a telefont. Időközben a párom elpakolta a felborult létrát majd az ajtófélfának támaszkodva kissé ironikusan ezt mondta: - - Csak azt ne mondd, hogy valaki felhívott, és azt sem tudod, hogy ki az. Mennyit tudtál csevegni egy ismeretlennel? Mikor jöttél haza? És mi volt itt ez a felborult létra? - Egy könyvet kerestem volna, de… - …de jött a telefon - Nem, nem a telefon jött, ez jött ---- és közben felhajtottam a lábamon lévő pokrócot -- a létra előtt. A telefon már csak az utolsó csepp volt a mai napi pohárban. - És ha itt volt a telefon, miért nem hívtál orvost vagy valakit közülünk? - Jaj, ne! Kérlek ne akard, hogy most kezdjek bele a délután eseményeibe. Istenem! Hol van most az az egyetlen nagy energia?
4
SzóKöz – a RIM elektronikus folyóirata – 3. szám Nem, ne is kezdj bele. Egyenlőre nekem ennyi is épp elég volt most. De mi az, hogy hol van az az egyetlen? Hol lenne? Itt van nálam! Szeretlek bikfic. * * * Filipszky Baran Ilona Hópelyhek Szállingóznak a hópelyhek, mindent szépen betemetnek. Fehér a ház, fehér a föld, fehér az ág és a völgy. A hegyek is fehér fátyolba vannak már betakarózva. Itt a tél, mint meleg kendő, mindent szépen álomba sző. * * * Ballonyi Vigh Nóra Téli gondolatok Olyan varázslatos, amikor hatalmas pelyhekben hullik hó. Ha jól figyel az ember , akkor felismerheti a hópihék énekét, azt az éteri dallamot, amit az ember rendszerint csak kisgyermek korában hallott utoljára és értékelt igazán. A felnőtt világ csak a puha csendet érzékeli, hogy a zajok hirtelen távolra kerülnek, és mindent beburkol az a nagy fehérség , mely biztonságot és nyugalmat ígér. Csalóka ez az álom világ, a havas szikrázás, a jégbe öltözött világ, amelyet a felhők között másodpercre kibukkanó nap időnként lilás- rózsaszínre fest, hogy aztán újra átvegye uralmát a szürke felhőkből vakító fehérként aláhulló hó. „Micsoda kontraszt!”- gondolom - „a sötétből fehér születik, aztán bemocskolódva és elhasználva tűnik el a szemünk elől, közben akarva, akaratlanul más színeket is magába rejt.” Zavarba ejtő a változás folyamatossága, elgondolkodtat. „Lehet, ez is attól függ, honnan nézem az eseményeket, ahogy a dolgok megítélése is általában nézőpont kérdése.” Mindez általános igazság lehet, hallgatom a rádióban a közlekedési híreket, az emberek véleményét. Van, aki morog, és szidja az utakat karbantartókat, hogy nem készültek fel az ítéletidőre, de a többség nyugodtan ül a kocsijában és élvezkedik, mint például én. Nem kell és nem és is lehet sietni. Az utakat borító lefagyott csapadék olyan síkos, hogy csak centinként araszolunk előre, de nincs idegesség, nyugtalanság, inkább csak előzékeny mosoly másokkal szemben. Valami időtlen nyugalom lebeg felettünk és ez jó. Én nem ilyennek képzeltem az ítélet időt. A horror filmekben sugallt armageddon kicsit másképpen néz ki. És ha már itt tartok gondolatban, a racionális énem sugdosni kezdi a maga kis ötleteit, hogy mi van akkor, ha például kifogy most a benzinem és itt ragadok. Bár nem vagyok messze, és még akár gyalog is haza juthatok, ha nagy gáz van, de azért nem esne jól egy ilyen történet. Tudatalattimbam a rettenetes hóvihar képei kavarognak, 5
SzóKöz – a RIM elektronikus folyóirata – 3. szám amikor csak úgy süvít a jeges orkán szele, nem látni még egy méterre sem, és minden médiából az ömlik, hogy senki ne menjen a szabadba, keressen fedett helyett, mert könnyen eltévedhet. Hm, hm.... Hol is hallottam vagy láttam én már hasonlót? Melyik katasztrófa film képei peregnek belső mozimon? Döbbenten jövök rá, hogy én nem is szoktam ilyen típusú filmeket nézni. Hogy akkor honnan van bennem ez a félsz, a megmagyarázhatatlan? Talán mi emberek úgy vagyunk megalkotva, hogy minden szépnek és jónak azonnal látni véljük az árnyoldalát is. Biztosan fontos dolog ez a túlélésnél, de sok szépségtől és kellemes pillanattól megfoszt minket. Mintha az emberi pszichének szüksége lenne a katasztrófa helyzetekre, hogy utána megkönnyebbülten felsóhajthassunk, milyen szerencsések is vagyunk, hogy túléltük ez a rettenetet, mert a világ valójában gyönyörű. De tényleg, enélkül nem lehet élvezni a pillanat adta előnyöket? Igyekszem meggyőzni magam okfejtésem teljesen logikus voltáról, miközben a tudatalattim még mindig izgatottan sugdos, hogy ki ne lépjek a kocsimból, ha elfogyna a benzin, mert elveszek, felszívódok a nagy fehérségben. Ettől aztán eszembe jutnak a többiek, a családom tagjai. Milyen jó, hogy az egyetemeken vizsgaidőszak van és a fiatalság fordított életet él, garantált hogy délig fel sem ébrednek. Nincs okom az izgalomra. De vajon a hajnalok hajnalán indult párom beért-e már a munkahelyére, vagy ő is csak csúszkál centinként előre a havazásban? Már nyúlok is a telefonért, hogy kérdezzek. Nekem van időm, biztonsággal beszélhetek, akár hosszadalmasan is, mert inkább állok, mint haladok. Aztán mégsem hívom a számot, mert ha olyan helyzetben van, mint én, akkor nagyon ideges. Ismerem már a reakcióit. Az út, amin szokott járni forgalmas, kellemetlenül az. Nem vonom el a figyelmét a vezetésről. Csak egy sms-t küldök neki, hogy elakadtam. Bízom benne, hogy egyszer csak megszólal az éteren keresztül a kedves hangja, hogy megtudja mi van velem, kell -e engem megmenteni vagy sem. Ez boldog mosolyt csal az arcomra: végre igazán nő lehetek, akit megmentenek, akit óvnak, akit védelmeznek, még akkor is, ha a veszély nem valóságos. Jót tesz ez a nőiességemnek, sokkal jobbat, mint mondjuk egy kiadós mosogatás. Ám a várva vár hívás elmaradt, sőt még egy kósza sms sem érkezik. Kicsit sértett vagyok, na mi van, hát nem is vagyok fontos? Királykisasszony énképem romokban. Mentő ötletként, kompenzálásként, eszembe jut a főnököm. Hát neki biztosan hiányzom, ha másért nem, az elvégzendő munka miatt. Rejtélyes üzenetet küldök neki érkezésem várható időpontjáról, de teljes döbbenetemre onnan sem érkezik reakció. Csak hápogok az elképedéstől, és újabb katasztrófa elméleteket gyártok, hogy az nem lehet, hogy senki nem törődik velem, biztosan van valami ebben az időjárásban, valami különleges, alattomos és rémisztő, amely meggátolja az emberek közötti kommunikációt. Mi van, ha igazak a rémhírek és tényleg jön a pólusváltás, vele együtt a világvége, és ez az egész most annak az előszele? Mondták, megbénulnak a számítógépek, a mobil telefonokat sem lehet majd használni. Igaz, hogy ezt egy hónappal korábbra jósolták, de mi van ha ezek a maják tévedtek, vagy valaki, aki felfedezte a jóslatot rosszul olvasta, vagy értelmezte, és nem akkor volt, hanem most van az a bizonyos idő. Nem hangzik valami jól. Miközben ezeken rágódom, észre sem veszem , hogy elindult a sor. Haladok egyenletes ütemben, és már csak percek kérdése, hogy beérjek a munkahelyemre. Több mint két órás utazás után ez nagy megkönnyebbülés. Éppen mesélném a többieknek, a megválaszolatlan üzenetein történetét, amikor a munkatársam kezembe adja a telefont: A fiad. Már többször keresett. Nagyon aggódhatott.
6
SzóKöz – a RIM elektronikus folyóirata – 3. szám Elérzékenyülök. Jól esik, hogy gondolt rám. Szia, ne aggódj, minden rendben - mosolygok bele telefonba. Dehogy van rendben! - szinte kiabál. - Nem vitted el véletlenül a kulcsomat? Nem tudok kimenni, nem érek be az egyetemre. Nem tudsz haza jönni? - De. Biztosan . Azonnal. - modulok fel, és napsütéses hangulatom zord télbe vált. Ismét egy kézzelfogható eset a pillanat változékonyságáról, ma már a ki tudja hányadik. Szinte kiböki a szememet a mai napi fricska, hogy vegyem már észre a tanulságot. Jobban meg kellene fontolni, hogy mit kíván az ember, mert a végén megkapja. Ahogy én is most. Fontos akartam lenni,és íme a visszaigazolás a nélkülözhetetlenségemről megérkezett. Csak tudnám, miért nem vet szét az öröm! Megszokhattam volna, hogy a dolgok soha nem úgy történnek, mint ahogy én elképzelem. Ez néha szomorú, néha nevetséges. Nézem az utcát, a kavargó hópelyheket, ahogy vidám táncot lejtve egyre fehérebbé varázsolják a világunkat, ünnepélyesen csodaváróvá, mesebelivé. Talán mégis van valami remény, talán még üzenet is érkezik , mondjuk, a másik két fiamtól, amelyben tudósítanak arról, hogy merre járnak ebben a havazásban, ha már váratlanul útnak indultak. Esetleg elmondják,hogy gondolnak is rám. Na, nem pusztán a vacsora végett. Csak úgy. 2013. január. 20. * * * Kiss Sarolta Itt a hideg tél! Dér – dér – dér! Itt a hideg tél! Zúzmara és fagyott talaj Fázós madár és varjúraj Dér – dér – dér – itt a hideg tél Alszik a Nap, szürke a fény, - hisz itt a hideg, deres tél! Dér – dér – dér – hi – deg – tél Zúzmara és fagyott talaj Fázós madár és varjúraj Dér – dér – dér Itt a hideg tél! * * *
7
SzóKöz – a RIM elektronikus folyóirata – 3. szám Lajtai Gábor: Abszurd Suhanó tájon legelészek Párálló jégként hevenyészek Távolba vesző tengerészek Ladikján hozzád hazatérek * * * Csák Gyöngyi Pannonhalma Templom homályában meg-megérint egy garabonciás köpeny sejtelmes suhogása, annyi magányos és szemérmes gondolat mókuskerekén forgat az iram. Tömjént füstölögtet, az ódon termésfalak között lépdel a szerzetes maga, el- és betölt a múlt, szorítását érzem, így része is vagyok ölel a kő, mint az idő izomzata. * * * Jakab Anikó Fázok Feszülő íjként kitörni készül lelkem. Még nem tud, fogva tartja testem. Didergek... a mélység foglyaként vacogok. Menekülnék, ám egyre mélyebbre jutok. Mennék hegyormok kékje felé! Hol a határ a csillagos ég, De ahová képzetem fogvacogva jut el, Mert a mélység foglya: Ember… és teste a börtöne.
8
SzóKöz – a RIM elektronikus folyóirata – 3. szám Egyre jobban fázok. A hideg, mint gondolat Szívemben fészket rak. És nincs leheletnyi tűz, mi végig simogat. Senki! Semmi, lelkem fogoly marad, Csak az örökkévalóság adhat nekem vigaszt. Rákoskeresztúr, 2000.01.03. * * * Csikós Olivér Szóköz Két szó közt, egy szóköz. két szóköz között a szó magában visszhangzó. A hang súlya hangtalan így a lélek fönt, s az élet alant. Mássalhangzó, mással hangzik a magánhangzó meg mi egymással Két élet közt köztes a lét, közted és köztem nincs már tét. szemtől szemben jut eszembe: Négyszemközt egy szempár, Pont a harmadik: emlék-szem már. felüti fejét a kiütés míg kiüt a felütés. összeköt minket a csend mint kimondatlan szó: halhatatlan vagy halandó.
9
SzóKöz – a RIM elektronikus folyóirata – 3. szám tükörben a víz még nem víztükör csak víztükörkép ördögi kör (2009.05.12.) * * * Csákvári Zsóka A munkanélküli Nem álmos.. csak fekszik, alvással tölti életét, nem teste, lelke enyészik, ébresztő órája kacat, nem csengi új nap kezdetét! Nincs munkája,csak henyél pedig tennivalója lenne még, tegnapja fakul, holnapot nem remél, sötét gondokba burkolózva Istentől már semmit se kér! Süllyed, csak süllyed mélyre, nincs garas, borra, kenyérre, gyomra korog, csikket kotor, kukákból turkál romló ebédet, üres szemekkel bámul a létre! Miközben, mint sebből a vér, kifolyik belőle minden remény, szegényedés polipkarjai húzzák aluljárók kartonlapjára, nincs családja otthona, nincs már hazája, világ koldusa lett, fekete ország hontalan polgára! 2009. 02. 18. * * *
10
SzóKöz – a RIM elektronikus folyóirata – 3. szám Debreczeny György az üres emlékezet kertje* a végső forma kő nélkül fehér hiába az enyhület reggel az utolsó felidézhető botanikai gyűjtemények évekkel ezelőtt egy éjszaka álomba menekültek életnagyságúak a hegyek a halottak lélegzetére mozognak csak ruhájuk ellágyult esése ömlik az üvegtáblákon át még nem takarják le paplannal a harangszót a pocsolyákon mindig ilyen kertet szeretett volna az üres emlékezet hol az a fa mely télen kezedben cipelt orchidea hol az a fa hol az a fa * * * Géczi László Este szükségem van a csendre a nesztelen fekete éjre a halk lüktetésre mely fülembe dalol, óvatlanul játszik, kiált, súg megvadul nevet, szisszen, rám borul s mindaz mit ma megtettem lábnyom az égetett agyagban holnap fátyolként érzem pulzáló agyamban.
* * *
*
montázs Bora verseiből
11
SzóKöz – a RIM elektronikus folyóirata – 3. szám T. Ágoston László Szomorú karácsony (Részlet A két Lenkey című regényéből) Másnap reggeli után beszólt a cellába Urticka főporkoláb, hogy Lenkey, Dera és Hauck készüljön föl a kihallgatásra. Dera bűne nyilvánvaló, hiszen alezredesként harcolt a magyar hadseregben. Hauck ügye azonban jóval komplikáltabb, mert ő még Bécsben kezdte lázadó tevékenységét, mint újságíró. Az első bécsi forradalom idején leleplező cikkeket írt az uralkodó ház tagjairól, aztán részt vett a fegyveres harcokban, majd a felkelés leverése után Magyarországra szökött. Pesten elsősorban az újságírói tevékenységét forszírozta a bíróság, de - ki tudja miért - egy idő után megfeledkeztek róla is, akár Lenkeyről. Így került ő is a többiekkel Aradra. A három vádlottat egyszerre vezették el az őrök, s a tárgyalóterem előtti folyosón kellett várakozniuk. Névsor szerint szólították be őket. Lenkey maradt utolsónak. Ez a bíróság is olyan volt, mint a pesti; egy hadbíró, két tiszt, és az írnok. Daubeck hadbíró ötven év körüli, mogorva ember volt, nem szerette sokáig húzni a pereket. Miután megeskette Lenkey Károlyt a Bibliára, hogy az igazat, csakis az igazat vallja, meglobogtatta előtte a pesti jegyzőkönyvet, és méltatlankodva így szólt: - Kapitány úr! Ha ezt a jegyzőkönyvet nézem, öntől már régen bocsánatot kellett volna kérnünk, hogy nem engedtük azonnal szabadon. Tudja mit ér ez a vallomás? Semmit. Ez nulla. Az ön cselekedetei felségárulásról tanúskodnak. Az a hadbíró, aki önt először kihallgatta, húsz évi várfogságot érdemelne. Mit szól ehhez, Lenkey? - Csupán azt, hogy minden úgy igaz, ahogy elmondtam. - De hiszen nem mondott semmit, kapitány! Legalább is a bűneiről nem. - Elnézést, de ki kell javítanom, bíró úr; őrnagy a rangom. Őfelsége V. Ferdinánd nevezett ki nemzetőrségi őrnaggyá. Kérem, kíméljen meg az ok nélküli lefokozástól! - Ön is tudja, hogy badarságot beszél. Mi az, hogy őrnagy, meg hogy őfelsége nevezte ki? A március utáni kinevezések mind érvénytelenek. - Önnek joga van a császár szavában kételkedni? - Ide figyeljen, kapitány! Ne oktassa ki a bíróságot, mert vasra veretem! - Megteheti, bíró úr, de én akkor is őrnagy vagyok őfelsége akaratából. - Konok, fafejű népség! Ön ugye Lenkey János bátyja? Ön az, aki nemzetőrségi alezredes lett 1848 decemberében, aztán elfogadta a lázadó kormány huszár ezredesi kinevezését. 1849 április 21 - től egészen május 14 - ig ott volt Görgey Artúr Budát ostromló hadtesténél. Továbbá július elsején a tizedik hadtest második osztályának a parancsnoka lett, és augusztus 4 -ig vezette ezt a hadosztályt. Erről beszéljen nekem, ne az őrnagyi rangjáról! - Ez lényegében így igaz, bíró úr, de nem én vagyok Lenkey János bátyja, hanem ő az öcsém. - Nem mindegy? - Nem. Továbbá az sem mindegy, hogy őfelsége, V. Ferdinánd nevezett ki őrnaggyá, és az ő parancsára esküdtem föl a magyar alkotmányra, és ezen eskümhöz híven harcoltam augusztus 4-ig. Így nem követhettem el felségárulást sem. - Ez nem ide tartozik! - csapott az asztalra ingerülten a hadbíró. - Értem. Tehát a katonai becsület nem tartozik erre a bíróságra, csak az ítélet... - Ön is pontosan olyan hőbörödött, mint az öccse. - Megtisztel, ha hozzá hasonlít. Valóban, bámulatra méltó férfi volt, míg önök el nem pusztították. Láttam szegényt, élő halott. - A bíróság nevében kikérem ezt a hangot, kapitány!
12
SzóKöz – a RIM elektronikus folyóirata – 3. szám - Én meg kikérem magamnak, hogy kapitánynak nevezzen! - Zsebéből egy papírt vett elő, és a hadbíró elé tette. - Tessék, itt van Ignaz Freiherr von Lederer tábornok parancsa, a saját kezű aláírásával. Remélem, a Mária Terézia - rend lovagjának csak hisz, bíró úr?! Daubeck hangosan felolvasta a kinevezési okiratot, és tanácstalanul nézett az esküdtekre. Azok ugyanolyan tanácstalanul néztek vissza rá. Mit tehetett, gyorsan elnapolta a tárgyalást. Míg visszakísérték a cellába, Lenkey hálásan gondolt Dreier hadbíróra, aki szinte a szájába adta a szót az Újépületben, hogyan kell védekeznie a felségárulás vádja ellen. „ Aki időt nyer, életet nyer” jutott eszébe a szólás, és úgy érezte, most valóban sikerült egy kis időt nyernie. Közben annyi minden történhet... Nem tudta pontosan megfogalmazni, mit is vár, de amíg él az ember, bármi megtörténhet vele. Talán még János állapota is jobbra fordulhat. Soha nem lesz már az az ember, aki volt, de hátha csodát tesz az Isten... Igen; élni, túlélni, ez most a legfontosabb. Egyik nap oda szólt a tizedesnek. - Grűber úr! Megtenne nekem egy nagy szívességet? Tudom, osztrák létére nem szívesen teszi, de megfizetem. Nagy szükségem lenne a segítségére. - Nem vagyok én osztrák, Lenkey úr. A nagyapám német volt, illetve porosz, de a nagyanyám lengyel. Galíciában születtem, lengyel vagyok én, csak ez a Karl név öröklődik nálunk apáról fiúra. A Prut partján, Kolomeában lakik az anyám. Miben segíthetek? - Az öcsémnek akarok téli ruhát venni. Hamarosan átszállítják a nagyszombati katonai otthonba. Legalább is ezt mondta az orvos. Tizedes úr, nem számít, mibe kerül... - Bízza rám, Lenkey úr! Tudom, mivel tartozom annak a huszárkapitánynak, aki megkímélte a sztaniszlauiakat. - Honnét tudja, hogy az én öcsém volt az? - Elégedjen meg annyival, hogy tudom. December közepére Grűber megszerezte a kért holmit. Nem is került sokba. Elmesélte Károlynak, hogy bement egy magyar kereskedő boltjába, és elmondta, mit akar. A boltos végignézett az egyenruháján, és csak úgy foghegyről odavágta, hogy nincs. Aztán beszélgetni kezdtek. Nyugodtan tehette, senki se volt rajtuk kívül az üzletben. Aztán úgy csavarta a szót, hogy hamarosan kiderült, hogy ő lengyel, és Lenkey tábornoknak kellene a holmi. Másnapra minden megvolt, sőt még ajándékot is kapott a fáradságáért. Károly kihallgatást kért a főporkolábtól, hogy átadhassa öccsének a ruhát. - A törzshadbíró úr nem engedélyezte, hogy újra találkozhassanak - mondta Urticka. Én szívesen megengedném, de már így is morognak rám, hogy túl sokat kedvezek a foglyoknak. Nem tehetem, kapitány úr, de ha akarja, én beviszem neki. - Köszönöm, őrmester úr. Hogy van az öcsém? - Nem sok jót mondhatok. Napról - napra gyöngébb. Most már nem is nagyon dühöng, az őrökkel se vitatkozik, csak magában motyog. Ha nem etetnénk, talán éhen is halna. Olyan szegény, mint egy csecsemő. A felségem külön főz neki. Olyan is előfordult már, hogy nem tudta elnézni a katonák ügyetlenkedését, aztán ő maga etette meg a kapitány urat. Kaptam is érte a törzshadbíró úrtól... Böhm doktor szerint lehet, hogy meg se éri az új évet. - Istenem, szegény öcsém, mivé lettél... Engedje meg, hogy még egyszer, utoljára láthassam! - Ne vigyen a kísértésbe, kapitány úr! Miért akarja a vesztemet? Írjon egy kérelmet Ernst törzshadbíró úrnak. Ha ő engedélyezi, én örömest beengedem. Amint visszaért a cellába, tollat, papírt, kalamárist kért, és megírta élete legalázatosabb folyamodványát. De hiába várt, a válasz egyre késett. Fekete karácsonyt hozott 1849. Napok óta tornyosodtak a felhők Arad fölött, de még a szentestére sem indult meg a havazás. Előző nap havas eső esett, de abból is csak sár lett.
13
SzóKöz – a RIM elektronikus folyóirata – 3. szám Estére köd gomolygott a vár körül. Szinte a csontjaikban érezték a hideg párát. A foglyok egy része az ágyán ült, és a családjára gondolt. Másrészük az ablaknál állt, és az eget kémlelte. Lenkey valami megnyugtató dolog után kutatott az emlékei között. Máriára, meg a gyerekeire gondolt. A két év előtti karácsonyra, amikor a dolgozószobájában díszítették föl a hatalmas fenyőt, amelyiknek még le is kellett vágni egy kicsit a végéből, mert nem fért el a mennyezet alatt. A két lány felsikoltott a boldogságtól, amikor meglátták. Meg kell hagyni, Máriának kitűnő szépérzéke van. Albin felnőttesen ált meg az ajtóban, és megjegyezte: „ igazán kegyes hozzánk az Úr...” Honnét vette ezt a mondatot? Talán a paptól leste el... Igen, a gyerekek nagyon boldogok voltak. Ők ketten azonban könnyeztek a fa alatt. Alig fél éve temették el az ikreket; a kis Máriát, meg a Vilit. Kétévesen ragadta el őket a halál. Aztán János jutott eszébe. Az öccse, aki csontvázzá aszottan, a világról mit se tudva fekszik az üres szalmazsákon, és az ágya végében talán már ott áll a kaszás... Neki pedig mindezt végig kell néznie, és nem tehet érte semmit. - Mit lógatod a fejedet, kenyeres? - telepedett mellé Hauck .- Neked lesz még szebb karácsonyod is. Nekem ez az utolsó, mégse búsulok. - Miből gondolod, hogy jobban áll a szénám, mint a tiéd? - Mindent a fejemre olvastak. Ludwig Hauck, a Constitution egykori szerkesztője, aki felségsértő cikkeket írt a lapjában, engedetlenségre bíztatta a bécsieket. A császárvárosi barikádok pionírja, Bem barátja, Kossuth önkéntese... Ha ezért nem jár akasztófa... - És te mindent elismertél? - Miért ne? Sőt még azt is hozzátettem, hogy változatlanul gyűlölöm a zsarnokságot. Ezeknek egyetlen cikkem, vagy gúnyrajzom is elég lenne ahhoz, hogy fölmagasztaljanak. Akkor meg mit gazsuláljak nekik? - Azt mondják, a császár nem ír alá több halálos ítéletet. - Pletyka beszéd, kenyeres. Eddig is Haynau írta alá őket. De ez se jelent semmit; Zsófia főhercegnő soha se bocsátja meg a rajzaimat. Akire pedig egy főhercegnő haragszik, annak nyugodtan lehet faragni a keresztjét. - Biztos forrásból vettem a hírt - lépett hozzájuk Perczel -, és fogadok veled egy üveg francia pezsgőben, hogy igaz. - Nekem is van rá egy üveg pezsgőm - mondta Lenkey. Fogadtak. Ludwig Hauck úgy tett, mint akit csak a pezsgő érdekel, de a szíve mélyén új reményt gyújtottak a két társa szavai. Mi tagadás, nagyon szerette volna elveszíteni ezt a fogadást. Lassan besötétedett. Meggyújtották a gyertyákat, és nagyokat hallgattak. A folyosón egyszeriben katonás léptek hallatszottak, s megcsikordult a zár. Grűber tizedes lépett be két katonával. Kezében egy kis fenyőfa, a katonáknál meg két - két kosár telem élelemmel. - Ezt az aradi polgárok küldik a tiszt uraknak - mondta, és vidáman rájuk kacsintott. Urticka őrmester úr meg engedélyezte a levelek kiosztását, és boldog karácsonyt kíván. Az ünnepek csendesen teltek. Ételük, italuk volt bőven, a levelek is megnyugtatták az aggódó apákat, férjeket, hiszen valamennyiben csak szépet és jót írtak az otthoniak. Hanem szilveszter előtt újra kezdődtek a kihallgatások. Ötven volt császári tiszt állt ismét a hadbíróság elé, s valamennyit figyelmeztették, hogy most mondja el a védelmében felhozható összes cselekedetét, mert hamarosan kihirdetik az ítéletet. Lenkey Károlyt azzal fogadta Daubeck, hogy hiába őrizgette Lederer tábornok kinevezését, hiába erősítette meg őrnagyi rangjában István főherceg, mindkettő semmisnek tekintendő a hadbíróság előtt. Próbáljon meg egyéb mentségeket keresni, és jobb, ha elfogadja a kapitányi titulust... - Nincs más mentségem - szólt Lenkey önérzetesen -, mint hogy a magyar alkotmányra tett eskümhöz híven cselekedtem. - Ez édeskevés a felmentéshez, kapitány úr! - Egész életemben a hazámat szolgáltam. Ha ez bűn, ám büntessenek meg érte!
14
SzóKöz – a RIM elektronikus folyóirata – 3. szám - Nincs elfogadhatóbb érve, kapitány úr? - Nem mondhatok mást, hadbíró úr. - Akkor hát befejeztük. Írja alá a jegyzőkönyvet, és kísérjék vissza a cellájába! Egy hideg januári reggelen megkérte Grűber tizedest, jelentse be őt az orvosnál, mert lázasnak érzi magát. Dél körül két katona át is kísérte a várispotályba. Jacob Böhm éppen a műszereivel bíbelődött. Hátra se fordult, úgy kérdezte: - A torka fáj, kapitány úr? - Nem, doktor úr, az öcsém sorsa aggaszt. Egy hónapja nem kaptam választ a kérvényemre. Kérem, segítsen nekem, hogy meglátogathassam! - Hmm... - fordult el zavartan az orvos. - Higgye el, szívesen megtenném, de sajnos az új várparancsnok, Kastelicz tábornok, meg Ernst törzshadbíró úr engem is eltiltott a látogatásától. Már egy hete nem engednek be hozzá. - Hamarosan kihirdetik az ítéletet a mi ügyünkben is... Szerettem volna elbúcsúzni tőle... Könnyebb szívvel halnék meg, ha tudnám, hogy legalább a ruhát átadták neki. - Urticka őrmester becsületes ember. Ha megígérte, bizonyosan át is adta. - Köszönöm, hogy megnyugtat, doktor úr. Ha mégis beengednék hozzá, kérem, próbálja meg elmondani neki, hogy mi mindannyian nagyon szerettük őt. Nagyon fontos lenne nekem, hogy tudja... - Megpróbálom, kapitány úr, de neki ez már teljesen mindegy. Az ő sorsa egyedül Isten kezében van. * * * Major Anita Szabadulás Szemünkben ott csillogott még a halhatatlanság fénye. S lezárt dióhéjként óvták álmaink. De ezek a gyönyörű, nagy hallgatag szemek, Véreres barázdákat szántanak megint. Fáj a döntésem súlya, Tekintetem pilládon megremeg. Hát: fuss, menekülj… Mert végre elengedtelek! * * *
15
SzóKöz – a RIM elektronikus folyóirata – 3. szám Farkas Viola Sötétedik... Sötétedik rohamosan, Vonul az ősz komótosan, Diadalittasan ellep, Máris övé a főszerep, Nem sokáig lesz a színen, Átváltozik egyszeriben, Jön a hideg fagy uralma, Itt lesz a Tél birodalma, Benne jön a szép Karácsony, A világra béke szálljon, Ég és a Föld ünnepeljen, Minden ember fénnyel teljen. Budapest, 2010. október 25.
16
SzóKöz – a RIM elektronikus folyóirata – 3. szám
A folyóirat lapszámai a http://www.muveszetek.hu/rim címen olvashatók..
Szerkesztette: Ballonyi Vigh Nóra és Csikós Olivér Tipográfia: Lajtai Gábor
Következő megjelenés: 2013. tavasz
A RIM honlapja: http://www.muveszetek.hu/rim
17
