OKTÓBER
Október
%'
OKTÓBER
2010 OKTÓBER MINDENSZENT HAVA 1 2
Minden bonyolult problémának van egy egyszerû, világos és rossz megoldása. *** Ha a cápa a tenyeredbõl eszik: a lábadból is fog. ***
P
Malvin
Szo Petra
3
V
Helga
4
H
Ferenc, Edvin, Zóra
5
K
Aurél, Galina
6
Sze Brúnó, Renáta
7
Cs
Amália
8
P
Koppány
9
Szo Dénes
10
V
Gedeon
11
H
Brigitta, Gitta
***
12
K
Miksa
Az emberiség olyan, mint a krumpli: a java a föld alatt van.
13
Sze Kálmán, Ede
14
Cs
Helén, Heléna
***
15
P
Teréz, Terézia
A jövõ nagyon hasonlít a jelenre, csak rosszabb.
A boldogság egyetlen akadálya a valóság. *** Mindenki, aki hisz a parajelenségekben, emelje fel a kezem! *** Mivel mindig az okos enged, már rég a hülyék uralkodnak. *** Ne köpködj a sivatagban! Még szükséged lehet rá. *** Annak ellenére, hogy az élet drága, még mindig elég népszerû. *** Meló: Még nincs teljesen kész, de már majdnem elkezdtük!
&
16 Szo Gál, Aurélia 17
V
Hedvig, Hédi
18
H
Lukács
19
K
Nándor
20
Sze Vendel
21
Cs
Orsolya, Orsika
22
P
Elôd, Korinna
23 Szo Nemzeti ünnep, Gyöngyi 24
V
Salamon
25
H
Blanka, Bianka
26
K
Dömötör, Amanda
27
Sze Szabina, Szabrina
28
Cs
Simon, Szimonetta
29
P
Nárcisz
30 Szo Alfonz, Zenóbia 31
V
Farkas
1920. október 1. (90 éve történt) Ausztriában elfogadta az ideiglenes nemzetgyûlés az Osztrák Köztársaságot, Ausztria szövetségi köztársasággá alakult. 1990. október 3. (20 éve történt) A német egység napja, a Német Szövetségi Köztársaság nemzeti ünnepe. 1990. október 3-án helyreállt a német állami és nemzeti egység: egyesült az NDK és az NSZK. 1980. október 7. (30 éve történt) Budapesten meghalt Ország Lili (Majlát Györgyné) festônô. Nonfiguratív festményeket készített. 1890. október 14. (120 éve történt) Denisonban (Texas) megszületett Dwight David Eisenhower amerikai tábornok, aki az Egyesült Államok 34. elnöke volt 1953-tól 1961-ig. 1990. október 14. (20 éve történt) Meghalt Leonard Bernstein, amerikai zeneszerzô és karmester (West Side Story). 1880. október 15. (130 éve történt) Végleg elkészült a kölni dóm, 632 évvel az építkezés megkezdése után. A dóm alapkövét 1248.08.15én helyezték el. A XIV. században készült el a fôoltár, a déli oldalhajó és a déli torony második emelete. A fôhajó befejezése után (1508-1509) ideiglenesen leállították az építési munkálatokat és csak 1842-ben folytatták. A német gótika kiemelkedô alkotását I. Vilmos császár jelenlétében fejezték be, aki fényes ünnepi felvonulást rendezett, ahol az építkezés történetét mutatták be. Az égbetörô kölni dóm a német nemzeti egység szimbóluma lett. 1960. október 19. (50 éve történt) Az Amerikai Egyesült Államok Kubával szemben teljes embargót vezetett be. 1740. október 20. (270 éve történt) VI. Károly német-római császár halála után - a Pragmatica Sanctio értelmében leánya, Mária Terézia lépett a trónra. Örökölte az osztrák tartományok, Csehország és Magyarország feletti uralmat, amelyre többen is igényt tartottak, így kirobbant az osztrák örökösödéi háború.
1950. október 19. (60 éve történt) Tibetet megszállták a Kínai Népköztársaság csapatai. Tibet a XVII. századtól Kína uralma alatt állt, de a kínai forradalom után a dalai láma politikai vezetésével az 1914-es simlai konferencián független státust szerzett, és semleges maradt a két világháborúban is. Miután a kínai csapatok megszállták Tibetet, a dalai láma Indiába menekült, helyébe november 17-én új láma lépett. 1900. október 20. (110 éve történt) Átadták a pesti Duna-parti villamosvonalat, mely az akkor épülô Erzsébet híd hídfôjét kötötte össze az Akadémia terével. 1860. október 20. (150 éve történt) Ferenc József császár az 1859-ben, III. Napóleon seregeitôl elszenvedett katonai vereségek hatására kiadta az Októberi Diplomának nevezett osztrák államtörvényt, amely megnövelte a birodalom egyes területeinek autonómiáját. Az abszolutizmus helyett korlátozott törvényhozói hatalmat gyakorolt, mivel helyreállította a tartományi és országgyûléseket és létrehozta a birodalmi tanácsot. 1790. október 21. (220 éve történt) Maconban megszületett Alphonse Marie Louis Prat de Lamartine francia romantikus költô és liberális politikus, aki 1848-ban a külügyminiszteri tisztséget töltötte be. Fô mûvei: Költôi és vallásos harmóniák, Szókratész halála, Egy angyal bukása. 1520. október 21. (490 éve történt) Fernao de Magalhaes (Ferdinánd Magellán) portugál tengerész elérte az Atlanti- és a Csendes-óceánt összekötô 600 km hosszú tengerszorost, amelyet késôbb róla neveztek el. 1960. október 25. (50 éve történt) A bajkonuri ûrrepülôtéren történt robbanás következtében 165-en haltak meg. A Kazahsztán területén található bajkonuri ûrrepülôtéren harminc perccel az indítás elôtt felrobbant egy üzemanyaggal feltöltött interkontinentális ballisztikus rakéta. 1910. október 30. (100 éve történt) Meghalt Jean Henri Dunant Nobel-békedíjas svájci író, a Vöröskereszt megalapítója. 1859-ben szemtanúja volt a solferinói ütközet sebesültjei tragikus halálának, ez indította a Vöröskereszt megalapítására.
&
OKTÓBER
Évfordulók
OKTÓBER
Lelki útravaló Kié az ember?
Az ember õsi vágya a birtoklás. Már a kisgyermek is birtokolni akar. Életünk során mindig, minél többet szeretnénk birtokolni. Ezt fejezzük ki olyan kijelentéseinkkel, hogy enyém a világ, enyém a gyermekem, enyém a testem, enyém a lelkem, enyém az életem, enyém az idõm stb. Ez az életszemlélet meghatározza az ember egész életvitelét is. Ugyanis, ha minden és mindenem az enyém, akkor azt teszek vele, amit akarok, mert jogom van hozzá. Az egyik ember azért hajtja agyon magát a munkával, mert joga van idejét úgy beosztani, ahogy akarja. A másik hajléktalanul éli életét, és nem hajlandó munkát sem vállalni, mert azt tesz a maga idejével, amit akar. A harmadik alkoholizál, önpusztító életet él, mert úgy gondolja, enyém a testem, és azt teszek vele, amit akarok. Mások szexuális partnereik váltogatását is azzal magyarázzák, hogy a saját testükkel azt tesznek, amit akarnak. Ismét mások az abortuszt azzal igazolják, hogy enyém a testem és a bennem megfogant magzat, ezért jogom van azt tenni vele, amit akarok. Politikusok, országos vezetõk az ország lakosait kezelik gyakran úgy, mintha õk lennének a polgárok életének, pénzének, idejének tulajdonosai. A legtöbb ember azonban élete során elfelejti azt a fontos kérdést feltenni, hogy: kié az ember? Ki rendelkezik az ember felett? Pedig ennek a kérdésnek felvetését az a körülmény is sürgetné, hogy se születésünk, se halálunk napja nincs birtokunkban. Nem azért születtünk, mert mi akartuk, nem akkor halunk meg, amikor mi akarunk. De hát akkor ki akarta születésünket? Ki rendelkezik életünk ideje és halálunk napja felett? Aki azt állítja, hogy mindez a véletlen vagy a szerencse függvénye, újabb megválaszolatlan kérdések tömegét veti fel. Mi keresztyén emberek, a Biblia alapján hisszük, hogy életünk teremtõje az élõ Isten. Õ minden ember megfoganásánál teremtõ munkát végez. De halálunk pillanata is az Õ kezében van. Ezért valljuk, hogy az ember Istené. Ez minden emberre vonatkozó megállapítása a Bibliának. Annak a ténynek, hogy mi Isten tulajdonai vagyunk, komoly konzekvenciái vannak földi életvitelünkre nézve is. Ilyen konzekvencia az, hogy mivel Isten tulajdonai vagyunk, azért minden ember Neki fog számot adni életérõl. Ezt Isten minden embernek tudomására hozza valamilyen formában. Nem élhetünk tehát úgy, mint akik nem tartoznak felelõsséggel önmagukon kívül senkinek. Egyszer minden embernek Isten színe elé kell állni és számot adni egész életérõl, hogy ti. mit tett testével, idejével, egészségével, lelkével, mint Isten tulajdonával. Ezt Isten azért jelzi elõre, mert nem akarja, hogy bárkit ez a számonkérés meglepetésként érjen halála pillanatában. Annak a ténynek, hogy mi testestõl-lelkestõl Isten tulajdonai vagyunk, van egy sok erõt és örömöt jelentõ következménye is. Ez pedig az, hogy velünk a földön csak az történhet, amire Isten engedélyt ad. Elõbb Isten elé kerül minden, ami téged ér!, mondja egy keresztyén közmondás. Isten pedig azoknak életében, akik Benne bíznak, csak olyat enged megtörténni, melyrõl elõbb, vagy utóbb mindig kiderül, hogy javukat szolgálta. Az a tény tehát, hogy Isten tulajdonai vagyunk, a hívõk számára azt jelenti, hogy nem a sors szeszélyeinek kitett emberek vagyunk itt a földön, hanem abban a biztonságban élhetünk, hogy életünk minden része felett a hatalmas, élõ Isten féltõ és õrzõ szeretete õrködik. Ezért az élõ Istenben hívõ élete és boldogsága nem körülményfüggõ. Erre a hitre biztatjuk a Kalendárium minden kedves Olvasóját! DR. SÍPOS ETE ÁLMOS református lelkipásztor
&
Fakász Tibor visszaemlékezései Fakász Tibor kerületünk lakosa, 1956-ban a kisbéri gimnázium tanára volt. Részt vett a forradalomban, utána 5 és fél évre ítélték. Másfél év után szabadult, eltiltották a tanítástól. Gyári munkás lett, évek múlva Várpalotán tudott elhelyezkedni újra tanárként, ott dolgozott a rendszerváltásig, akkor alapított egy 56-os klubot, a tagok elbeszéléseibõl szerkesztett egy könyvet a forradalomról. Az 56-os Intézetbõl felkérték, hogy segítsen felkutatni a vidék 56-ját. Komárom megye forradalmát kutatta, több könyvet írt Komárom járás, Kisbér, Tata, Dorog járás, Esztergom '56-os történelmérõl. Kádár kormánya a forradalmat lépésrõl lépésre számolta fel, ahogy lassan megerõsödött. Annak ellenére, hogy központi kormányrendelettel megszüntették a munkástanácsokat, helyben pedig erõszakkal, fenyegetésekkel próbálták szétverni õket, az üzemi munkástanácsok még mûködtek '57 nyarán is; '57 végén szûntek meg, mikor már beépültek a kommunisták. Ugyanakkor a párt megszûnt, október 30-án szétesett. Az iratok szerint december 31-én Nagy Imre és Kádár János megalapította az MSZMP-t, aminek akkor még nem volt tagsága. Januárban sem lépett be még senki, csak februárban... November 21-én a Honvédelmi Minisztériumból egy-egy fõtisztet, vezérõrnagyot, vezérezredest, vezérkari tiszteket leküldtek a különbözõ helyõrségekbe, és ott kiosztották a tiszti nyilatkozatokat (lehet, hogy már 20-án vagy 19-én megkezdték), és azt mondták, hogy amelyik tiszt nem írja alá ezt a hûségnyilatkozatot a Kádár-kormánynak, azt leszereljük rögtön, és mehet segédmunkásnak. Így aztán a tisztek jó része aláírta, hisz többségüket '48 után hívta be a párt a Kossuth Akadémiára, lett tiszt, kapott lakást, jó tiszti fizetést. Persze az aláírók nem tudták, hogy mit vállalnak. Decemberrõl januárra megalakultak a karhatalmak. Elsõként a budai karhatalmi ezred. Azzal kezdõdött a mûködésük, hogy 200 munkástanácsi elnököt december 8-án letartóztattak. Januárban pedig elkezdõdött az ellenforradalmárok elleni harc, ami abban testesült meg, hogy megjelentek a tiszti alakulatok itt-ott és szétvertek egy-egy falut, vagy egy-egy gyárat. Mert még mindig sztrájkoltak. Pl. az Inotai Alumínium Kohóban november 4-én kezdtek sztrájkolni, és még márciusban is sztrájkoltak. Ezt csak fegyveresen lehetett megfékezni, mert a magyar nép egységes volt. 1957. február végén a Kádár azzal dicsekedett, hogy az MSZMP-be belépettek száma megközelíti a 200 ezret. Ez azt jelenti, hogy a társadalom 2%-a belépett a pártba, 98%-a pedig nem. És ezt is csak úgy érték el, hogy a régi párttagokat megfenyegették januárban és februárban; kiszálltak hozzájuk a pufajkások, és azt mondták, hogy visszaigazolsz a pártba, vagy pedig viszünk Kistarcsára. A családod meg kidobjuk a lakásból. Február 15-én aztán gondoltak egyet Kádárék, hogy ne hívják már õket pufajkásoknak, legyenek munkásõrség. Így alakult meg február 15-én hivatalosan a munkásõrség. Akkor már egyenruhát is kaptak. '87-ben még megünnepelhették megalakulásuk 30. évfordulóját, sok olyannal, aki még részt vett az '57-es akciókban.
* A visszaemlékezés elsõ részét a Ferencvárosi Kalendárium 2009-es számában közöltük.
&!
OKTÓBER
A vidék '56-ja (2. rész)*
OKTÓBER
Dorog mellett van a Kesztölc nevû falu. Elég nagy, szlovák falu, még '56-ban is szlovák volt a köznyelv a faluban, de mindenki tudott magyarul, mert a dorogi szénbányákban dolgoztak a férfiak. A kesztölciek iszonyúan szovjetellenesek voltak, mert '45-ben az oroszok bementek a faluba, és elvitték az összes munkabíró férfit. 386 embert, amibõl nem jött vissza, talán csak 10. A többi ottmaradt a Szovjetunióban. A faluban meg csak öregek, nõk, és gyerekek maradtak. Ezek olyan vadak voltak, hogy '56 novemberében bementek az esztergomi laktanyába (ahol már felbomlott a rend, hazajöttek a katonák, meg leszereltek), aztán ott egy hordó borért vettek egy tankot a tisztektõl, és felállították a faluba bejövõ úton. A falu fel volt fegyverezve, a karhatalmisták nem mertek bemenni. Végül január 12-én, mikor a falu aludt éjjel, két századnyi karhatalmista csendben megszállta a falut. Mindenkit kihajtottak éjszaka az utcára, körbefogták a lakosságot, vagy ezer embert, összeszedték a fegyvereket, és sokakat elvittek magukkal. Így állt helyre a rend. Visszatérve az országos helyzetre: tehát december 12-ig tart a forradalom II. szakasza, amikor sikerült megtörni az addig teljesen egységes nép ellenállását. A december 11-12-i kétnapos országos sztrájk után már csak helyi megmozdulások és ellenállás volt, februártól már kezdett erõsödni a párt és a munkásõrség. A hadseregben a tisztek is próbálták újjászervezni az életet, ugyanis a magyar hadseregnek nem volt még ekkor fegyverzete sem. Az ugyanis orosz kézben volt. Az oroszok korábban az alig õrzött laktanyákból 'hadizsákmány' címén egyszerûen elvitték a fegyvereket, és a raktárakból az egyéb felszerelést. (Esztergomban pl. december 30-án.) Az üres laktanyák pedig ott maradtak gazdátlanul; se magyar se orosz nem volt benne. Tatán volt egy helyõrség, meg Móron, de pl. Esztergomban nem voltak oroszok. Közben megkezdõdtek a sorozatos letartóztatások, a helyi pártbizottság állította össze a névsort, szovjet utasításra, és kiszemelték, hogy kiket állítsanak bíróság elé. December 12-én Kisbéren is sztrájk volt. Kivonult egy jelentéktelen pufajkás alakulat. Volt, aki katonaruhában volt, volt aki nem. Bementek a rendõrörsre, majd a faluban névsor szerint összeszedtek 6-8 embert, köztük engem is bevittek az iskolából a rendõrségre, és odaállítottak a kályha mellé a falnak. Mindjárt elterjedt a faluban a híre, hogy letartóztattak embereket, és a falu népe körbefogta a rendõrséget. Ott ült velem szemben egy ÁVO-s tiszt, aki akkor már rendõrnek számított, mert a Belügyminisztérium politikai fõosztálya volt az ÁVO, és onnan kerültek ki a rendõrségre a nyomozók. Szóval egy ilyen fõhadnagy ült ott a nyavalyás íróasztalnál. Hideg volt, hallottam a nép lármá-
&"
&#
OKTÓBER
ját. Kinéztünk az ablakon, és egyszer csak bejött 3 ember. Balikó, az erdész, meg egy nagydarab viharkabátos bányász, és a Pielbayer. Ezek ott elkezdték mondani, hogy miért hozták be ezeket az embereket? Ezek nem csináltak semmi bûnt, engedjék ki õket, stb. Egy ideig elbeszélgettek, aztán a nagydarab bányász odament, és az öklével úgy rácsapott az íróasztalra, hogy az kettétört. Szétment, mert furnérlemezbõl volt. Hátranéztem, és láttam, hogy a fõhadnagy halálsápadt lett. Elég a szövegbõl - mondta a bányász -, ha nem engedik ki ezeket az embereket, 5 perc múlva bejövünk. Így aztán kiengedtek minket, a nép pedig örült. Igen ám, de két hónap múlva, már erõsebbek voltak ezek a karhatalmi alakulatok. Február 15én kiszálltak, és bejöttek az iskolába, hogy hagyjam abba az órát, aztán menjek velük. 26 éves voltam, a kollégámmal együtt laktam egy albérleti szobában. Odajöttek, elkezdtek kotorászni, házkutatás, és az iskolában is feldúlták az íróasztalom fiókjait. Ez az erõszakos fellépés is a megfélemlítés része volt. A faluban elfogtak 17 embert, abból rögtön 10-et jól megvertek, köztük egy volt csendõrt, akit a szántásból vittek be. Utána a 17-bõl 7-et internáltak. Engem úgy látszik én voltam a legfõbb ellenforradalmár elvittek a Komáromi Járási Rendõrkapitányságra, ott bezártak egy pincébe, ahol volt egy priccs, egy sötét ablak, egy vödör, meg egy tégla. A tégla volt a párna. Enni sem adtak, és fûtés sem volt. Életemben még soha nem fáztam úgy, mint akkor. Ott voltam kb. 3 hétig, vagy 1 hónapig. Utánam egy héttel hozták Szerdahelyit, utána pedig Pielbayert, három hét alatt gyûjtöttek be bennünket, fõbûnösöket. (Szerdahelyi volt a Nemzeti Tanács titkára, mert igen népszerû és barátságos ember volt, mint gimnáziumi igazgató.) Minden éjjel fél egykor felkeltett a foglár, felvittek kihallgatásra. Ugyanaz a Pákozdi nevû nyomozó fõhadnagy vallatott, aki Kisbéren letartóztatott. El kellett mondanom, mit csináltam. Szerveztem egy diákõrséget IV-es gimnazistákból, akik már 18 évesek elmúltak. Ez egy 10 tagú, fegyveres diákõrség volt. A rendõrséget is én fegyvereztem le, ez volt a másik bûnöm. Nem volt a nemzetõrségnek fegyvere, de a rendõrök azt mondták, hogy õk is hajlandók nemzetõrök lenni, és született egy megállapodás, hogy adnak fegyvert, de mégsem adtak. Október 28-án szóltam, négy, nálam pár évvel fiatalabb tanárnak, hogy van egy kis dolgom, jöjjenek velem. Hallgattak rám, mert kezdõ tanárok voltak, akkor kerültek oda, én világosítottam fel õket, hogy mi az az iskola. Mondom nekik, hogy ti ketten itt megálltok a járdán, néztek a rendõrség felé zsebre tett kézzel. Ketten meg bejöttök a rendõrség udvarára, és az egyik ott a kapu alatt, másik az udvaron megáll, más dolgotok nincs, én meg bementem. A rendõr hadnagy volt a parancsnok, mondom neki, ide figyeljen, maga is vállalta a nemzetõrséget, de nincs fegyverünk, most jöttem a fegyverekért. Azt válaszolja, hogy õ nem adhat ki. Mondom, hogy volt róla már szó a Nemzeti Tanácsban, és most azért jöttem, hogy ezeket a fegyvereket, 30 puskát, átvegyük. Ott volt egy részeg õrmester általában ittak kinézett az ablakon, azt mondja, hadnagy elvtárs, itt van a nagy tömeg. A parancsnok kinézett, látja ott állt két fiatalember zsebre dugott kézzel, nem tudta, mire vélni, azt mondta, jól van, akkor rendben van. Szóltam a Pielbayeréknek, hogy odaadják a fegyvereket. Õ pedig átjött komoly, katonaviselt emberekkel és elvittek vagy 30 db fegyvert lõszerrel együtt, hogy legyen mivel nemzetõrködni. Rozgonyi parancsnok pedig vállalta, hogy a nemzetõrökkel együtt õrizik a falut. Volt nálam egy pisztoly, amit még a katonai telepen adtak nekem, azt december elején, még az elsõ letartóztatásom elõtt visszavittem Rozgnyinak. A lakása udvarán adtam oda, mondván itt a pisztoly, nem is használtam, így adom le magának. Valamennyire szolidáris volt velem, ugyanis valószínüleg megmentettem az életét október 30-án. Mentem az utcán, és látom, hogy Rozgonyi áll a túloldalon, körülötte 5-6 kopasz legény. Odamentem, hogy megtudjam mi törté-
OKTÓBER
nik. Azt mondják ezek a legények, most jöttünk Vácról, ez a piszok vitetett el bennünket, most leszámolunk vele. Kisbéri 18-20 éves erõs, börtöntöltelék fiúk voltak, biztos elvitette õket valamiért 1 évvel korábban. Mondom, álljatok csak meg, nem úgy megy az. Most forradalom van, titeket is az szabadított ki. Lehet, hogy a Rozgonyi elvitetett benneteket, de most itt nincs semmiféle leszámolás, majd rendezõdnek a viszonyok, de most menjetek haza, örüljetek, hogy itthon vagytok. Erre hazamentek. Rozgonyi meg nagyon boldog volt, hogy nem verték agyon. Amikor visszavittem a pisztolyt elkezdett velem beszélni decemberben, hogy Fakász, ha magának egy csöpp esze van, akkor most belép az MSZMP-be hozta az üzenetet. Mert ha maga belép most a pártba tudták, hogy népszerû vagyok a faluban és ez kiderül a faluban, akkor sokan gondolják majd, hogy itt valami nagy változás lesz. Aztán most maga itt albérletben lakik, tanár, de ha belép a pártba, akkor a megyében kap állást, ahol maga akarja, és igazgató lesz, és kap egy kétszobás lakást, ezt üzenik magának. Úgyhogy választhat. Lehet itt is igazgató, lehet Komáromban is, ahol akarja. Ezt üzente nekem a párt. Mondtam neki, hogy ide figyeljen, tudja, hogy én a forradalomban részt vettem, meg miket csináltam. Hát én ezt nem tudom a magam felfogásával összeegyeztetni. Én ezt nem vállalom. Találkoztam vele három év múlva, akkor mondta nekem, látja, az egyik kollégájának több esze van. Õ belépett. Õ lett az igazgató, 30 évig az is maradt. Aztán a '80-as évek közepén leváltották, mert hülyére itta magát. Szóval folytak ezek a kihallgatások, elmondtam ezeket, erre a fõhadnagy: ami mondott, az mind hazugság, most írja le az igazságot. Írtam reggel 5-ig. Akkor visszaküldött a zárkába, másnap éjjel újra. Azt mondja, amit leírt, szemenszedett hazugság, most írja le újra az igazat. Ezt csinálták velem és a többiekkel is. Nagyjából leírtam, hogy mit csináltam. Engem nem érdekelt. Volt ott egy Bognár nevû ÁVO-s százados is. Bejött hozzám egyszer éjszaka, azt mondja, Fakász, magát fel fogjuk akasztani, piszkos ellenforradalmár. Késõbb internáltak, majd mind a hetünket elvittek Kisbérre. Utána Kisbérrõl visszavittek bennünket Komáromba, hogy ott kijelöltek egy bírót. Ott voltunk egy darabig. Aztán elvittek az esztergomi megyei börtönbe, megint vizsgálati fogságba, ott is voltunk egy ideig. Végül 1958. januárjában volt az elsõ tárgyalás. Én lettem az I. rendû vádlott, Szerdahelyi a II. rendû, Pielbayer III. rendû vádlott. Én 5,5 évet kaptam, Szerdahelyi 3 évet, Pielbayer meg 2,5 évet. Ezután elvittek bennünket az esztergomi börtönbõl a váci fegyházba. Volt egy másodfokú tárgyalás '58 augusztusában, pont a születésnapomon. Ez is benne volt mindig, hogy a születésnapomon van a tárgyalás. Augusztus 21-re tûzték ki felsõfokút, de akkor valaki közbeszólhatott. Talán Kiss Pista bácsi szólt Dobinak, hogy nehogy lecsukjátok már az én kisbéri forradalmár társaimat, ti. a Kiss Pista bácsit a Nemzeti Tanács elnökét Dobi István kinevezte tanácselnöknek, és õ volt a tanácselnök még '58 nyarán is, valamint a járási tanács tagja. Aztán az öreg, aki hívõ katolikus parasztember volt, és a tárgyalásunkon is ott volt mint tanú, amikor már a börtönbüntetésünket töltöttük, azt mondta, hogy õ nem tudja a lelkiismeretével összeegyeztetni, hogy a társai ülnek Vácon, õ meg tanácselnök, a járási, meg megyei tanács üléseire jár, úgyhogy lemondott mindenrõl. Minket meg szabadlábra helyeztek, a születésnapomon azzal, hogy új tárgyalást rendelnek el. Már másfél évnél többet ültünk, amikor a börtönbüntetésünket 1 évre leszállították. Ezért volt egy 3. tárgyalás Komárom megyében, akkor 1 év 10 hónapot kaptam. A többiek csak egy évet kaptak, õk mehettek haza. Én meg vártam, hogy mikor hívnak a börtönbe letölteni a hiányzó 4-5 hónapot. A bíró kapott 30 ezer Ft jutalmat, mert elítélt bennünket. De gyomorbajos lett a szerencsétlen, mert megviselte a dolog. Pesten vártam segédmunkásként a 3. tárgyalást a Dobozi utcában, a józsefvárosi pályaudvar mellett laktunk anyámnál, mert Komárom megyébõl kitiltottak. Amikor '58 augusztus végén megjelentem Kisbéren, a személyi igazolványommal a rendõrségen, amit valaha lefegyverez-
&$
&%
OKTÓBER
tem, akkor azt mondta a rendõr nekem, hogy itt a személyi igazolványa, de gyorsan hordja el a lábát Komárom megyébõl, mert ha itt találjuk, akkor visszavisszük Vácra a börtönbe. Persze, a kõbányai gyûjtõbõl szabadultam. Voltam 7 börtönben, és 48 zárkában. Végül 3. tárgyaláson a Legfelsõbb Bíróság '59. május 9-re megint kitûzte a 4. tárgyalásunkat. Akkor azt mondták, hogy menjek haza, nem kell leülni a hátralévõ hónapokat. Évekig segédmunkás voltam. Vittem a ládát az asztalos után, aztán a vízszerelõ után, a kéményseprõ után, a tetõfedõ után. A kõmûvesnek kevertem a maltert, betonoztunk. Úgy mentem haza kéménydugulásból, hogy a karom fekete volt. Ez volt a legpiszkosabb munka. Túléltem. Késõbb elkerültem a kõbányai szerszámgépgyárba, aztán '63-ban megjött a változás. A Szovjetuniónak már kényes volt, hogy '63-ban az ENSZ még napirendjén tartja az '56-os magyar ügyet. Az ENSZ szovjet kezdeményezéssel ajánlatot tett Kádárnak. Így szabadult ki a börtönbõl Déry Tibor, Litván György, Hegedûs Béla, és még sokan 6 év után, '63-ban. Az is az egyezség része volt, hogy visszaengedik az '56-os pedagógusokat tanítani. Felvettem egy zakót és bementem a minisztériumba. Akkor más világ volt, akár a Belügy- vagy a Honvédelmi Minisztériumba is bemehettem volna, nem állítottak meg. Bementem a Földmûvelésügyi Minisztériumba, megkerestem az oktatási osztályt. Ott volt egy titkárnõ egy elegáns szobában, kérdezte kit keresek. Mondom, az oktatási fõosztályvezetõ elvtársat. Ki keresi? Magyar-történelem szakos középiskolai tanár. Gyere be, barátom, mondta a 45-46 éves, jó megjelenésû férfi. Hát hová akarsz menni, Szeged, Kecskemét? Válasszál, kedves barátom, szükségünk van rád, hiány van pedagógusokból. Mondtam neki, hogy ez rendben van, én szívesen elmennék Kecskemétre is, Szegedre is, de hát nekem volt egy vétkem egy '56-os ügyben. Hangot váltott egybõl, hogy mert maga ide jönni, piszkos ellenforradalmár? Hát mit képzel? Mondom akkor viszontlátásra, és eljöttem. Végül sok mászkálás után a Mûvelõdésügyi Minisztériumban eljutottam egy személyzetishez. Mondtam neki, hogy magyar-történelem szakos vagyok és szeretnék elhelyezkedni. Azt mondja, hogy hát annak nincs semmi akadálya. Mondom, voltam több helyen és sehol sem akarnak alkalmazni, mert '56-os elítélt vagyok. Azt mondja, nem érdekes, írt egy papírt, hogy Fakász Tibor magyar-történelem szakos középiskolai tanár elhelyezkedhet. Minisztériumi pecsét, aláírás: Kolozsváriné. Ugyanis bár Kádár megengedte ugyan, hogy az '56-os pedagógusok visszamenjenek, de ugyanakkor az összes megyei oktatási osztály utasításban kapta, hogy '56-os pedagógusokat nem alkalmazhatnak. Utána kipróbáltam évtizedeken keresztül, Somogy megyében, Heves megyében, Komárom megyében. Ezzel a papírral kerestem állást. Mindenütt azt mondták, jól van, de majd a jövõ héten. Végül a Népszabadságban láttam '63 tavaszán egy hirdetést, hogy a várpalotai szakmunkásképzõ intézet magyar-történelem szakos tanárt keres. Lementem Várpalotára, a fõtéren volt ez az ún. vájár intézet. '51-ben építették, a várral szemben, jelképezve, hogy ez a szocializmus bástyája, itt a vájár intézet, ahol a vájárokat képezzük, a szocializmus élmunkásait. Bementem. Az igazgatót Vébernek hívták, eredetileg sváb faluból származott, de magyarosította a nevét. Váradi lett. Mondom, hogy jöttem a hirdetésre. Azt mondja, jaj, kedves barátom foglalj helyet. Mindjárt hívta a párttitkárt, meg a szakszervezetist, hogy itt a jelölt. Aztán elkezdtek velem beszélgetni. Mondom, hogy én ide jönnék, albérletben lakom, most születik szeptemberben a fiam, lakás is kellene. Azt mondja, az is lesz. Mondom, igen ám, de én '56-os vagyok. Odaadtam a Legfelsõbb Bíróság '58. augusztusi ítéletét, 4 gépelt oldal. Elolvassa, azt mondja, hogy ez nem akadály, ebben van sok pozitívum is. Így aztán szerzõdtettek. Ez nem tartott sokáig. '66-ban felmondtak, mert a Munkaügyi Minisztérium elrendelte, hogy '56-os nem taníthat, de Váradiék elintéztek, hogy Várpalotán átvett egy általános iskola. Ott tanítottam '66tól '90-ig, és az jó is volt. Az egyetemen nem tanítanak módszertant, nem tanítják, hogyan kell
OKTÓBER
a gyerekkel bánni, hogyan kell tanítani. Akkor, '66-ban, 36 éves koromban az általános iskolában tanultam meg, és úgy mentem nyugdíjba, mint aki már jó pedagógus. '90-ben nyugdíjba mentem, akkor zajlott a rendszerváltozás. Megalakultak a pártok vidéken is. De a magyar nép nem volt felkészülve a többpártrendszerre. Én Várpalotán láttam, hogy különbözõ KISZ titkárok, meg tanácstagok, Marxista Egyetemet végzett emberek alapították ezeket az új pártokat. Furcsállottam az egészet. Így aztán én nem is léptem semmiféle pártba be. Ellenben '90. december elején alapítottam egy '56-os Klubot a mûvelõdési házban. Mondom, itt van mindenféle klub, akkor én is alapítok. Nem volt ellenvetés, mert ismertek a városban. Az '56-os Klub még mindig létezik. Összejöttek a volt '56-osok, és felmerült, hogy meg kellene örökíteni az emberek történeteit. Engem kértek fel, én pedig megkerestem a polgármestert Várpalotán, hogy elvállalom, ha a végén kiadja a könyvet. Megegyeztünk, én pedig elkezdtem járni kismagnóval az embereket és felvettem, amit meséltek. Végülis lett belõle egy 200 oldalas könyv. Fõleg elbeszéléseket tartalmaz, emberi történeteket. Mikor elkészült felvittem a polgármesterhez. Mondta hagyjam ott. Egy hét múlva visszamentem, azt mondja nekem a polgármester, hogy õ még nem járt így életében, hazavitte a kéziratot, még éjjel 3 órakor is ezt olvasta. Adott rá pénzt és kerestek nyomdát, és '93-ban megjelent. Így lettem én '56-os történetíró. Litván György és Hegedûs B. András akkor alapították az '56-os Intézetet. Valahogy eljutott hozzájuk a könyv, és megkerestek. Mondják, hogy nem is tudták, hogy Várpalotán is ilyen érdekes dolgok történtek. Nekik nagy adósságuk a vidék '56-ja, mert itt, Pesten a sok történész kutató Budapestet már feldolgozta, nincs mit megírni, de vidéken nagy hiányosságok vannak. Mondták, válasszak egy megyét. Mondtam, hogy jó, Komárom megye, és írtam egy tanulmányt a Komáromi járás '56-járól. Utána hozzáfogtam Komárom megye '56-os kutatásához, és megírtam a Kisbéri emlékezõk c. könyvet, ami Kisbér és környéke forradalmáról szól, szintén egy visszaemlékezéseket tartalmazó 300 oldalas könyv. '96-ban, a 40. évfordulón megjelent a Forradalom Tatán c. könyvem, amit közösen csináltam egy jogásszal, aki közjegyzõ volt Tatán 1956ban, és megválasztották a Nemzeti Tanács elnökének. Utána megírtam a Dorogi járás 1956-ban c. könyvet, amely 22 falu, a dorogi iparmedence történetérõl szól. Benne vannak a Duna-menti üzemek is, a szõnyi, és almásfüzítõi. Utána jött Esztergom '56-os históriája, ami 2000-ben jelent meg. Most jelenik meg állítólag 2. kiadásban. Megkeresett a tatai polgármester még 2005. decemberében, hogy segítsek nekik az 50. évforduMiatyánk Hruscsov! Ki fent vagy a Kremlben. lót megünnepelni. Így megjeÁtkoztassék meg a te neved. lent a Forradalom Tatán máD õ l j ö n meg a te országod, sodik kiadása, ami rövidebb, legyen s e m m i s akaratod, elsõsorban az iskolásoknak miként Moszkvában, azonképpen szól. Több tanulmányom is Magyarországon is. megjelent különbözõ helyeNe vígy minket Szibériába, ken. de s z a b a d í t s meg minket oroszaidtól, Hát így lettem én '56-os törmert tiéd az ország, és a hatalom m o s t, ténetíró. De 2006-tal befejeztem. Most már abbahagytam de nem mindörökkön örökké. Ámen! mindent. Öreg vagyok, 78 éves.
56-os Miatyánk
&&
300 halálraítélt és 5000 év börtön 1849. december 31-én az aradi várbörtön egy nagyobb kazamatájában szilveszteri ünnepség gyanánt egy spanyol származású volt szabadságharcos, Caldaza honvédôrnagy gitárt vett kezébe. Ismert dalokat pengetett és énekelt mellé. Egy papírra festett díszlet elôtt állt, amely viharos tengeren hánykolódó, villámcsapástól lángba borult hajót ábrázolt. A hajón felírás: Magyarország. Majd letépve a rajzot, alatta egy másik kép lapult, ezen sütött a Nap, és fénye beragyogott egy évszámot: 1850. A többszázra rúgó közönség, a volt szabadságharcos fogoly tisztek kara vágyait látta beteljesedni az alkalmi színpadon: a katasztrófa után eljön egy szabad, napsugaras év. Az óév bizony mindannyiuk számára drámaian alakult. Mindannyian fegyverrel harcoltak egy gyönyörû eszméért, kiálltak sok szenvedést, arattak babérokat. Aztán át kellett élniük a nagy összeomlást, a fegyverletételt és a rabság elsô hónapjait. S e foglyok mégis a szerencsések, hiszen megérték az új évet. Nem úgy, mint akiket katona és civil bajtársaik közül az elmúlt hónapokban kivégeztek. Például miniszterelnöküket, Batthyány Lajost, fôtiszt és tábornok parancsnokaik közül agyonlôtték Dessewffy Arisztidet, Kiss Ernôt, Kazinczy Lajost, Lázár Vilmost, Schweidel Józsefet. Felakasztották Aulich Lajost, Damjanich Jánost, Knézich Károlyt, Láhner Györgyöt, gr. Leiningen-Westerburg Károlyt, Nagysándor Józsefet, Ormay Norbertet, lovag Pöltenberg Ernôt, Török Ignácot és gr. Vécsey Károlyt. Foglyokon és hadifoglyokon végrehajtott ilyen mérvû bosszúállásra Knézich Károly tábornok bronz tondója még a barbár tatárok és törökök sem vetemedtek. A kivégzések után a várba zárt 600 körüli szabadságharcos katonafogoly mindegyike tudta, az a bizonyos villám bármelyik percben, bármelyikükre lecsaphat... Az 1850. évben a rabokkal történtek jobb megértéséhez fel kell vázolnunk a kialakult helyzet okait és jellegzetességeit. A katonarabok börtönévé jelölték ki 1849. augusztus végén az aradi várat. A vár hatszögû csillag alakú, sok földsánccal kerített. Építésekor kitûnôen védhetô helyre telepítették, a Maros folyó egy félszigetére. Falai téglák, a falak tetejét másfél-két méter vastag földréteg borítja, a várfal belül szinte mindenhol kazamaták sora. A vár közepén három nagyobb épületcsoport található. A várparancsnokság négyszögletes, emeletes épület, itt mûködött a hadbíróság is. Vele szemben a tiszti laktanya hasonló kialakítással, és egy ferences minorita kolostor épülete kéttornyú templommal. Közöttük terül el a gyakorlótér. A II-es bástya egy részét hívták Zwinger-nek, amely elôtt volt a Zwinger-udvar.
&'
OKTÓBER
Arad, 1850. várfogságban
OKTÓBER
A foglyok a következô négy helyen laktak: a zárda épületében, a tiszti laktanya földszintjén, a Zwinger-udvar kazamatáiban, és az udvart határoló Cavalier bástya kazamatáiban. A tehetôsebb honvédtisztek az elsô kettôben szállásolták el magukat, illetve vették a helyet. A 13 vértanú tábornoknak is itt voltak kijelölt börtönszobáik. A harmadik és negyedik hely volt a szegényebb tisztek a misera plebs szállása. A kazamaták 25 méter hosszúak, 7 méter szélesek, 4-5 méter magasak voltak. Bejáratuknál egy ajtó és kis ablak, végükben egy még kisebb ablak. A kazamaták közepére nappal is olyan sötétség borult, hogy ott olvasni csak A Zwinger-udvar 1853-ban. X-szel jelölve Virágh Gedeon õrnagy, gyertyával lehetett. Leveaz utolsónak szabadult aradi rab gôje nedves és dohos, egy éjszaka alatt megpenészedett benne a kenyér, a csizma. Egerek, bolhák, legyek, pókok, patkányok voltak a társbérlôk. A volt honvédtisztek egészségi állapota rögtön az elsô hetektôl más okból is romlani kezdett: a várat körülvevô nagy kiterjedésû mocsarak miatt felütötte fejét a váltóláz. A honvédtisztek perei alapvetôen koncepciós perek voltak, minden jogban megszokott, hivatalos formát nélkülözve. A vádlottaknak nem volt ügyvédje, mindenki önmagát védelmezte, ki hogy tudta. A foglyok között mégis egyetlenegy sem volt, aki másnak a rovására, kárára akarta volna magát menteni. S hogy kire milyen ítélet várt, azt a foglyok tudták, nem észérvek döntik el. Az ítéletek nem fejbôl, hanem hasból hozattak írta Kovách Ernô ôrnagy visszaemlékezésében. Minden bíróság által meghozott ítéletet végül Haynauhoz kellett továbbítani, aki októbertôl már hol Pesten, hol Bécsben tartózkodott, s ô mondta ki az utolsó szót, ô adhatott kegyelmet és szelidíthetett a büntetéseken. Végsô összesítésként elmondható (százas nagyságrendekre kerekítve), hogy 600 volt az elítélt katonatisztek száma, ebbôl 100-at a tárgyalás után szabadon bocsátottak. 500 volt a rabságra ítéltek és 300 ebbôl a halálraítéltek száma. 16 katonatisztet kivégeztek, kettô vizsgálati fogságban halt meg. 3 katonatisztet ítéltek sáncfogságra. A várfogságra ítélt rabokat összesen 5000 évet megközelítô jogerôs börtönbüntetéssel sújtották. Ebben a korban várfogság katonatisztekre, tiszti ranggal bírókra és tisztek feleségeire volt kiszabható.A fogság lényege leegyszerûsítve az volt, hogy a rabok ne tudják a külvilággal tartani a kapcsolatot, és semmi értelmes dolgot ne csinálhassanak. A várfogság súlyosbított változata a vasban töltendô várfogság volt: bilinccsel láncolták össze a rab jobb kezét és bal lábát. A rab naponta 8 krajcárt kapott és önmagát élelmezte, a tüzifa, a világítás, a mosás költségét is magának kellett állnia. Az 1850-es évben Aradon raboskodók visszaemlékezései megegyeznek abban, hogy a bevett várfogsági rendszabályokat az ország börtönei közül legkevésbé Aradon tartották be. Ezt a várparancsnoknak köszönhették: Josef Kastellitz cs. kir. altábornagynak. Kastellitz görzi születésû, 70 év körüli, komoly, derék, egyenes, nemesszívû ember volt, aki agglegényként élte napjait Kasztor nevû öreg kutyájával. A várparancsnok az elkövetkezô négy
'
„Szabad valánk s szabadok leendünk, mert rablánczaink erôsíti Nemzetünk!” (Krain János)
„A ki voltam vagyok A ki vagyok maradok S a ki maradok leszek” (Tímár Nándor)
'
OKTÓBER
évben, haláláig a foglyokkal igyekezett humánusan bánni. Mondogatta, hogy most mi ôrizzük a magyar katonafoglyokat, de történhetett volna ez fordítva is! Halálakor egy tucat felszólító levelet találtak hivatali asztalfiókjában, amiben az osztrák hadügyminisztérium keményebb bánásmódot követelt Kastellitztôl - mindhiába! A foglyok szabadon sétálhattak a vár területén. Családtagok, feleségek is együtt élhettek a rabokkal éjjel-nappal, a családosok igyekeztek a zárda épületében elhelyezkedni. Állandóan ki- s bejártak a foglyok látogatói. Többször látható volt az a groteszk jelenet, hogy a vár sétaterén lánccal csörgô férfiak forgolódtak a hölgyek körül. A foglyoknak egyébként, akik szerelmesek vagy vôlegények voltak, nagy lelki krízist okozott a rájuk kimért 10-16 év börtönbüntetés. A menyasszonyukat és szerelmüket próbálták lebeszélni, hogy ne várjanak rájuk ki tudja hány évet... s az is meglehet, hogy hiába. A rabok írhattak, olvashattak. Szobáik ajtaját a porkolábok sohasem zárták rájuk éjjel. A fôporkoláb a profosz Urticka Rárdy volt, akit a rabok Herr Papa-nak hívtak. Urticka gondosan ügyelt öltözékében és modorában is, hogy humánus, úriember legyen. Arra a tényre, hogy a 13 vértanú kivégzésén, október 6-án ô lehetett a fôporkoláb, mindig büszkén gondolt, és szívesen mesélt róla. Akik bilincsre, azaz katonavas-ra is ítéltettek, azoknak egy porkoláb reggel és este levette, majd visszatette kezérelábára azt, mert különben nem tudtak volna öltözni, vetkôzni. Ez a módszer azonban csak rövid ideig tartott, mert a várparancsnok elrendelte, hogy minden fogolynál ott legyen bilincs-lakatának kulcsa, és csak akkor tegyék fel a láncot, amikor kimennek a szobákból vagy kazamatákból. Hogy a raboknak ilyen körülAz aradi katonabilincs mények között miként telt el az 1850-es évük, az egy igazi abszurd dráma története is lehetne... Az aradi fogolysegélyezô Jótékony Nôegylet a foglyok elsô napjaitól kezdve rendszeresen próbált könnyíteni a rabok sanyarú életén pénzzel, ruhával, élelemmel, könyvvel. Fô szervezôi voltak a Vásárhelyi nôvérek, Patrubányné és a Nôegylet elnöke, a világosi Bohusné Szôgyényi Antónia. Ô volt, akinek kastélyában Görgey a fegyverletételi okmányokat aláírta. Az év elején több szekér téli ruhát szállítottak a várba a foglyoknak, akik egy emlékkönyvben fejezték ki hálájukat. Némelyik rab verset is írt bele:
OKTÓBER
Általában véve jellemzô volt egész Arad város lakosságára, hogy szüntelen figyelemmel, segítôkészséggel fordultak a bebörtönzött rabok és üldözöttek felé. Február elején a teljesen megôrült Lenkey János tábornok a tiszti épületi zárkájában meghalt. Suttogták azonban, hogy Lenkeyt az oszták ôrök lôtték agyon. Február 19-én újra kivégeztek egy foglyot közülük: az osztrák származású Ludwig Hauk alezredest felakasztották. Koratavasszal egy napon öt uhlanus osztrák tiszt jelent meg Arad várában, azon kérelemmel: hogy a várfoglyok közül engedtessék meg nekik a csornai csatában ellenök harczolt huszár-tisztekkel pár szót válthatni. (a várparancsnok) nem tôn ellenvetést, s felhívásra megjelentek, mint jelenlevôk: báró Uichtritz ezredes s egyszersmind az összes lovasság fôparancsnoka, Virágh ôrnagy (a nádor-huszároktól), Zsurmay Lipót alezredes, Swidnitzky és Károlyi József ôrnagyok (a Vilmos-huszároktól). Ne vegyék, uraim, rossz néven tôlünk szólt hozzájuk a rangban legidôsb osztrák törzstiszt , hogy személyesen kívántuk látni azokat, kik Csornánál oly hôsiesen küzdtek ellenünk. Mi Olaszországban 16 csatából tértünk meg gyôztesen, s önök nemcsak legyôztek bennünket, de megtanítottak ugyanekkor arra, hogy belássuk, mennyire állhatatlan a hadi szerencse. Mi tudjuk s akarjuk tisztelni ellenségeinkben is a vitézséget. Elismerésünk jeléül fogadják önök jobbunkat. Február 22-tôl kezdve rabokat szállítottak Aradról más börtönökbe. Szám szerint 130-at, elôször Olmützbe és Munkácsra, aztán Pestre, Josefstadtba, Kufsteinbe, Teresienstadtba, Königgrätzbe. Egyben közös volt sorsuk: mindannyian rosszabb viszonyok közé kerültek, mint az Aradon volt. A várparancsnok várban található kertjét, amely egyszerre volt konyhakert, gyümölcsös és díszkert, Kastellitz teljes egészében a rabok rendelkezésére bocsátotta. A foglyok mesés édent alakítottak ki belôle, amelyben volt üvegház, grotta, lugas. Maga Kastellitz is szívesen idôzött benne. Március végén befejezte mûködését a várban az osztrák hadbíróság. A foglyok az 1850. év elejétôl kezdve a kazamatákban szisztematikusan elkezdték értelmes elfoglaltságokba fektetni parlagon heverô energiáikat. Különféle osztályokat alakítottak. Létrejött például faragó és kézügyességi osztály, ahol papundekli munkákat, fából díszeket csináltak, pamutból horgoltak. A rajzoló osztály megörökítette rab- és elhunyt mártírtársait. Többen összeállva elkezdték írni a szabadságharc történetét. Mûködött egy matematikai-csillagászati osztály, és nyelvtanfolyam is indult. A zenei osztályban flótáztak, gitároztak. Így aztán a kazamatákat a rabok kis iróniával Tudományos Akadémiá-nak keresztelték el. Április 2-tól kezdve becsületszóra vasár- és ünnepnapokon ebédre vagy csak egyszerû kimenôre el lehetett távozniuk a foglyoknak Aradra, esti visszatéréssel. Júniusban megtörtént az elsô amnesztia, 60 rab szabadult. Hogy kit részesítettek amnesztiában, abban logikát nem találtak a rabtársak, egy biztos pontot gondoltak: a protekciót az elôkelôbb rangúaknak és állásúaknak. A várban maradottakban az amnesztia ténye mégis erôsítette a közeli szabadulás reményét. Ugyancsak e hónapban meghalt egy régóta betegeskedô rabtársuk: Soltész György ôrnagy. Eljött a nyár ideje, a rabok kimehettek katonai fedezet mellett fürödni a Marosba. Augusztusban Bécsbôl katonai ellenôrök érkeztek. Kastellitz várparancsnok sebesen felrakatta a vasban (nem) ülôk láncait. A hadügyminisztériumi ellenôrök mindent rendben találtak, csak azt nehezményezték, hogy minden rab nagy, rebellis szakállat hordott. Nem véletlenül, mert a szakáll a szabadszellemû hazafiság jelképe volt. Kastellitz a látogatás után közölte az ellenôrök ezen kifogását, s akkor megtörtént a csoda: a rabok Kastellitz várparancsnok kedvéért és védelmében önként levágatták szakállukat!
'
OKTÓBER Szeptemberben az osztrákok tettek baráti gesztust a rabok irányába: a bilincsre ítélt foglyoknak hivatalosan elengedték a vasbüntetését. A rabok aztán a rabláncok szemeibôl gyûrûket, medálokat kalapáltak, reszeltek. A fiatalabb és nôtlen fogoly tisztek alkalmanként Urticka két csinos lányának csapták a szelet. December hónapban újabb foglyok elszállítására került sor. Az év végén 216 volt az aradi várban fogvatartottak száma. Az 1850. aradi évre paradicsomi állapotokat, tejben-vajban fürdést és kifogástalan állapotokat írnak a visszaemlékezô foglyok. Azután további évek jöttek, egyre fogyó rabállománnyal. A fogságban maradtak helyzete egyre romlott. Lassan minden engedmény megszûnt, szekatúrák, a rabok teljes kifosztása, minden fogoly egy udvarba-kazamatába zárása, megalázása, betegségek, halálesetek, éhségsztrájkok ideje következett el. Még 1855-ben is 40-en voltak fogolyként a várban. A kemény magot az osztrák katonai akadémiákat végzettek és a huszárszöktetôk alkották. A legutolsó rab, Virágh Gedeon huszárôrnagy 1858 júniusában szabadult, 9 év után, a kazamatákban szerzett tüdôbajjal. A szabadságharcos, rabságot szenvedett katonatisztek emberi nagyságát egyetlen tény is jellemezheti: a kilenc év alatt a várból egyetlen szökés sem történt! Ezzel is tudatták a világgal: hazájuk szabadságáért, hazaszeretetbôl vállalták a harcot és a rabságot. Szabó József rab ôrnagy írta le egyik levelében menyasszonyának a befejezô sorokat, mintegy a rabok mának szóló üzenetét: Szégyen volna, ha a hazaszeretetet érdemnek tekintenék. Ahol az hiányzik, ott nem lehet semmi nemesebb érzelem. Ha ezen érzés oly szent, oly magasztos nem volna, nem halhatott volna meg annyi nemes lélek, felmagasztosulva a hazáért. DINYÉS LÁSZLÓ
'!
OKTÓBER
A hit útján Rotterdamtól Kisdorogig Marco de Leeuw van Weenen és felesége, Janneke tíz éve Rotterdamból érkezett Magyarországra, hogy missziói munkát végezzenek a református egyházban. Tavaly októberig a Ferencvárosban, a Lónyay utcában éltek, ahonnan szolgálatuk Tolna megyébe szólította õket. Munkájukról, elhívásukról, terveikrõl beszélgettünk. A református egyházban mindenki csak Marcoként emleget. Elmondanád azoknak, akik nem ismernek, hogy mivel foglalkozol? Tíz évvel ezelõtt költöztünk ide Hollandiából a feleségemmel, és miután megtanultuk a magyar nyelvet, gyülekezeti tagok képzésével, tanításával kezdtünk foglalkozni. Én nem misszionáriusnak, hanem utazó bibliatanárnak szoktam mondani magamat. A misszionárius szóból ugyanis nem derül ki, hogy az ember pontosan mivel foglalkozik. Szerte az országban elmegyek gyülekezetekbe bibliaórákat vagy sorozatokat tartani. A Biblia alapján beszélek az életrõl, Isten dolgairól, arról, hogy mi az evangélium értelme, és hogy ez milyen felelõsségre buzdítja az embert. Ideérkezésünk után a Timóteus Társaságnál dolgoztunk négy évig, majd a Keresztyén Ismeretterjesztõ Alapítványhoz csatlakoztunk. A feleségem, Janneke könyvszerkesztéssel, tördeléssel foglalkozik. Úgy tudom, a feleségeddel tagjai is vagytok egy magyar gyülekezetnek. Így van, már a harmadik héttõl, amit itt töltöttünk Magyarországon, tagjai vagyunk a Nagyvárad téri gyülekezetnek, aminek négy évvel ezelõtt presbiterévé is megválasztottak. Aki téged hallgat, alig jut eszébe, hogy holland vagy. Hogyan kerültél Magyarországra? Az általános iskolában a professzor volt a gúnynevem, mivel mindig bújtam a könyveket. A gimnáziumban nagyon megfogott a fizikatanárom stílusa, aki nem csak fizikára, matematikára tanított bennünket, hanem a mögöttük húzódó filozófiai gondolkodásra is. Rengeteg könyvet kaptam tõle kölcsön a filozófiáról, a mérnöki gondolkodásról. Ezért a gimnázium után mûszaki egyetemen kezdtem tanulni, végzettségemre nézve mérnök-fizikus vagyok. Az optika kérdéseivel foglalkoztam, a fénymásolóktól a CD-lejátszóban lévõ lencséig. A diplomamunkámat az integrált optikából írtam, melynek lényege a chip, amely nem árammal, hanem fénnyel mûködik. Az egyetemi évek alatt találkoztam a feleségemmel, aki 9-10 éves korától misszionárius akart lenni, külföldön akart élni, Istenrõl tanítani. Kerestük közösen a helyünket. Én elõször azt gon-
'"
'#
OKTÓBER
doltam, hogy a mérnöki pálya megfelelõ nekem. De végül a tanári vénám erõsebb volt, mint a mérnöki. Ezért döntöttünk úgy, hogy külföldön fogunk lakni, a Bibliáról fogunk tanítani. A kérdés csak az volt, hogy hova menjünk. A feleségem akkor már a Timóteus Társaság holland testvér-alapítványánál dolgozott, ott kínáltak nekünk egy lehetõséget Afrikában, egy mûszaki egyetemen, tanítási és missziói lehetõséggel. El is utaztatok, vagy ez csak lehetõség maradt? Éppen terveztük, hogy megnézzük a terepet, de a feleségem beteg lett, úgyhogy az nem jött össze. Neki van egy nagynénje, aki Afrikában élt és dolgozott. Õ azt mondta, hogy nem szívesen látják a fehér embereket. Emiatt és más okból lemondtunk errõl a lehetõségrõl. 1996-ban azonban Erdélyben voltunk, mivel a holland gyülekezetünknek volt egy kapcsolata egy erdélyi református gyülekezettel. Az erdélyi út elõtt egy hetet Budapesten is eltöltöttünk, az volt a nászutunk. Nagyon jól éreztük magunkat itt a Kárpát-medencében, nemcsak a nászút, hanem az emberek miatt is. Sokat beszélgettünk az erdélyi fiatalokkal, s kiderült, hogy a gyülekezeti életbõl sok minden hiányzott ott, ami Hollandiában nekünk megszokott volt. Mondanál erre egy példát? Otthon mindketten jártunk ifjúsági órára. Vasárnap délután egytucatnyi fiatal összejött, és valaki mindig készült a Bibliából egy rövid elõadással. Azt megbeszéltük, és próbáltuk alkalmazni a saját életünkre. Egy ilyen alkalom Erdélyben teljesen hiányzott. A lelkésznek több helyen is volt gyülekezete, csak hittant tudott tartani a gyerekeknek, és bibliaórát az idõsebbeknek, másra nem futotta az idejébõl. Kiderült, hogy akár ott is lehetne munkánk. Visszatérve Hollandiába, beszélgettünk a missziós társaság igazgatójával. Kiderült, hogy akkor a romániai Timóteus Társaságnál nem volt olyan csapat, amely magyarokkal dolgozott volna. Magyarországon viszont szívesen fogadtak bennünket. 1999-ben küldött ki minket végül ide a holland egyház. A szüleid mit szóltak ahhoz, hogy el akartok jönni? Az afrikai lehetõség nem nagyon tetszett nekik. De a szüleim mindig az önálló gondolkodásra tanítottak, 16 évesen küldtek dolgozni, hogy tanuljam meg megbecsülni a munkát. Ezért nem akartak nagyon beleszólni a döntésünkbe. Amikor kiderült, hogy nem Afrikába megyünk, édesapám elmondta, hogy nagyon örül annak, hogy legalább elérhetõ távolságban maradunk. Minden héten telefonálunk a szüleinkkel, és minden második évben visszamegyünk Hollandiába beszámolni a munkánkról. A szüleink többször is itt jártak nálunk, látják, hogy jó körülmények között élünk, és valahogy tetszik is nekik a munkánk. Hollandiában volt már, aki azt mondta, hogy vissza is lehetne menni, és ugyanazokat a dolgokat ott is lehetne tanítani, mert ott is nagy szükség lenne rá. Olyan természetességgel beszélsz arról, hogy mi a munkád, és hogy hogyan kerültetek ide, mintha ez magától értetõdõ lenne. Mi volt az életetekben az a fordulópont, amikor Isten gyermekeivé lettetek? Amitõl a hitet komolyan kezdtétek venni? Mindketten református családban nõttünk fel, minden héten jártunk istentiszteletre. De ez az egész engem eleinte nem fogott meg. A fizika, filozófia sokkal érdekesebb volt nekem akkoriban, mint ami a szószékrõl hangzott el. De azért bekapcsolódtam egy ifjúsági órába, ahol elég komolyan foglalkoztak a Bibliával, és az nagy hatást gyakorolt rám. Aztán egy nemzetközi ifjúsági konferencián voltam Franciaországban a barátaimmal, és ott prédikáció helyett csendességet tartottak, mivel nemzetközi tábor volt. Sok országból érkeztek fiatalok, ezért felolvastak a Bibliából több nyelven is egy-egy részt, utána 5-10 perces szünetet tartottak, hogy mindenki gondolja végig a sorokat. Akkor derült ki a számomra, hogy én még sohasem gondolkodtam azon, hogy mi is van a Bibliában. Mindig tanítottak errõl, de én magamban még nem gondoltam végig egyszer sem. Akkor határoztam el, hogy a Bibliát is fogom olvasni, tanulmányozni. Másfél évvel késõbb tüdõgyulladással ágynak estem, és kaptam egy könyvet a feleségemtõl, aki akkor
OKTÓBER
még a jegyesem volt. Egy misszionárius életérõl szólt. Egy okos fiúról, aki Dél-Afrikában nõtt fel, a feketék között dolgozott. A könyv elsõ felében azt írta le, hogy soha nem volt sikeres a munkája. Mondta szorgalmasan, amit megtanult, de egy idõ után rájött, hogy semmi értelme a munkájának. Rádöbbent arra, hogy a Bibliát csak arra használta, hogy okosságokat mondjon az embereknek, de soha nem alkalmazta önmagára. Neki az volt a fordulópont, hogy rájött: meg kell néznie, hogy ami le van írva a Bibliában, az a saját életére nézve mit jelent, neki mit kellene másképp tennie. Akkor jött rá, hogy az õ élete mennyire nem egyezik azzal, amit Isten kér az embertõl. Én felismertem magamat ebben az élettörténetben. Rájöttem, hogy én is ilyen okos tojás vagyok. Mindenrõl van véleményem, de soha nem hagyom, hogy Isten mondja nekem az õ véleményét. Nekem az volt a fordulópont, hogy rájöttem, hogy a Biblia nem arra való, hogy az ember véleményt alkosson róla, hanem a Biblia Isten igéje, azt komolyan kell venni, és mindenkinek alkalmazni kell a saját életére. Milyen Hollandiában a protestáns vallásos élet? Erre azért nehéz válaszolni, mert Hollandiában legalább tíz különbözõ református felekezet mûködik, mindegyiknek megvannak a maga szokásai. Én egy középutas gyülekezetben nõttem fel, ahol egyrészt komolyan vették a hittant, a konfirmációi felkészítést. Másrészt pedig lassan felhígult, külsõségessé vált a hitélet, egyre kevésbé volt arról szó, hogy mit mond a Biblia, és sokkal inkább arról, hogy mi mit mondhatunk általában az életrõl, arról, hogy hogyan kellene élni, de nem volt igazi biblikus háttere a tanításnak. Ennek a hatása egyébként látszott a gyülekezeten is: emberek elkallódtak, nem találták meg a helyüket. Vannak szigorúbb gyülekezetek is, például olyanok, ahol nem is nagyon szabad másokkal találkozni, csak a gyülekezeti tagokkal. Meg nagyon nyitott gyülekezetek is vannak, ahol a prédikáció alatt még reggelizni is lehet. Nálunk is elõfordul, hogy bár a hitélet középpontja a tanítás, gyakran elvész a lényeg, Isten igéje. Te milyennek találsz bennünket, a magyar protestáns életet, amiben dolgozol? Itt is elég sokszínû a paletta. Hogy milyen a gyülekezet, az Magyarországon nagyrészt attól függ, hogy milyen a lelkész. Hogy bevon-e más embereket, vagy sem, meghív-e más lelkészeket, prédikátorokat tanítani, vagy sem. Mi a Nagyvárad téren nagyon jól éreztük magunkat. Ezen kívül az évek során sok más gyülekezettel is sikerült kapcsolatot kiépíteni. Persze csak azokkal a gyülekezetekkel találkoztam, ahol nyitottság volt arra, hogy akár egy külföldi is bejöjjön, és tanítson evangelizációról, gyülekezetépítésrõl. Általában jó tapasztalataim vannak. Még a legkisebb gyülekezetben is mindig sikerült legalább 8-10 embert összeszedni, akik heti vagy havi rendszerességgel eljöttek egy bibliaórára, ahol komolyabb témákról beszélgettünk. Te nem csak jól beszéled a magyar nyelvet, hanem írtál egy könyvet is magyarul Tanítványság címmel. Hogyan lehetne ennek tartalmát röviden összefoglalni? A Timóteus Társaságnál városról városra jártunk, és az embereket evangelizációra készítettük fel. Tanítottuk õket például arra, hogy hogyan legyenek házigazdák egy filmvetítés során, hogyan vezessék be a filmet, hogyan beszéljenek saját hitükrõl, és így tovább. Utána mindig leültünk a lelkészekkel, és megkérdeztük, hogy mit kellene tanítani, mire lenne szükség a gyülekezetben. Majdnem mindegyik lelkész azt mondta, hogy a hit alapvetõ dolgairól kellene úgy beszélni, hogy a szülõ tovább tudja adni azokat a gyerekeknek, vagy akár a felnõtt ember a szomszédjainak, kollégáinak. Mivel ezzel foglalkoztunk már Hollandiában is három évig, kifejlesztettünk errõl egy nyolc alkalomból álló sorozatot. A Nagyvárad téri gyülekezetben felmerült a kérdés, hogy nem lehetne-e ezeket leírni, mivel azok a könyvek, amikbõl én dolgoztam, nem is érhetõk el magyarul. A könyvem ezért nem más, mint a keresztyén hit alapvetõ tételei magyarázata, és minden témánál azt is próbáltam leírni, hogy mi az, amit tovább lehet adni belõle, illetve hogyan lehet arra felkészülni.
'$
'%
OKTÓBER
Ott voltál, amikor a Fasori református gyülekezet csoportja a holland testvérgyülekezethez látogatott, valamint, amikor a holland testvérek látogattak el Budapestre. Hogyan élted meg e találkozásokat? Minden interkulturális találkozó nehéz, mivel mindenki azt gondolja, hogy ami nála történik, az a jó és normális. Külföldön minden furcsa, sok ember gyorsan mond negatív kritikát arról, ami tapasztal, még mielõtt megértené, hogy mi miért történik. A találkozás ilyen értelemben nagyon tanulságos volt mindkét csoportnak. Mindkét gyülekezet református, mégis más az istentisztelet menete, más a gondolkodás. Szerintem ennek ellenére sikerült hidat építeni a két gyülekezet között. Tíz éve vagytok itt Magyarországon, és egy ciklus ezzel le is zárul, mert elköltöztök Ferencvárosból vidékre. Mire is vállalkoztok pontosan? A tolnai református egyházmegyétõl kaptam megbízást 2009 októberétõl. A megyében lévõ református gyülekezetekkel fogok foglalkozni, azaz leülni a lelkészekkel, presbiterekkel, mindenkivel, aki valamit tesz a gyülekezetben az egyház javára. Megkérdezem, miben tudok nekik segíteni. A fõ cél egyfajta minõségbiztosítás. A második cél, hogy senki ne érezze úgy, hogy egyedül kell végeznie a munkát az egyházban. Fõleg vidéken eléggé magányosak a lelkészek és a presbiterek is. Fõleg a saját körükben mozognak, és nem kapják meg azt a támogatást, amire szükségük van, hogy jól végezzék munkájukat. Az elsõ feladat a megismerkedés minden gyülekezettel, aztán, hogy keressem a problémákra a megoldást. Ez azt is jelentheti, hogy én tanítok valamit, vagy pedig felhasználom a kapcsolataimat arra, hogy valaki eljöjjön. Hol fogtok élni? Kisdorogon vettünk házat, de a munka a gyülekezetekben fog folyni, és sok utazással jár majd. Tervem szerint az elsõ félévben végigjárom a megyét. Utána vagy én megyek gyülekezetekhez tanítani, vagy összehívjuk a megyébõl a presbitereket, kántorokat, vagy az ifjúságot, hogy impulzust kapjanak, beszéljenek egymással. Jó barátom az esperes, a dunaszentgyörgyi lekész, akinek az egyházmegye adminisztratív ügyeinek vitele testhezálló feladat, de a lelkészek, presbiterek segítése nagyobb falat annál, amit egyedül lehetne elvégezni. Sajátos utat jártál be. Hollandiából eljöttél egy másik ország fõvárosába, ahonnan tízévnyi szolgálat után vidékre mész, tehát egyre mélyebbre hatolsz, egyre nehezebb területekre. Érdekes volt, hogy amikor Budapesten a gyülekezetekben elmondtuk, hogy mire készülünk, ugyanolyan reakciókat kaptunk, mint amikor Hollandiában elmondtuk, hogy Magyarországra fogunk költözni. Óriási a különbség a fõváros és a vidék között, szerintem a fõvárosiak még tartanak is egy kicsit a vidéktõl, azt gondolják, hogy ott semmi nincs. Pedig ez nem így van. Ott is laknak emberek, ott is vannak gyülekezetek, csak magukra vannak hagyva. A misszionárius szíve pedig mindig oda húz, ahol nagyobb a szükség. Nekünk valahogy természetes folyamat, hogy a gazdag Hollandiából a jól ellátott Budapestre jöttünk, aztán most tovább megyünk. Tudom, hogy a többség inkább a fordított irányt szeretné bejárni, hogy vidékrõl legalább Budapestre költözzön, vagy akár tovább, esetleg éppen Hollandiába. Szerintem mindenki ott találja meg a boldogságot, ahol Isten õt látni akarja. Jó lenne, ha mindenki így megtalálná a helyét a világban. Ha adna Isten egy idõgépet, hogy megnézzük, hol vagy a jövõben, mit látnánk? Szerintem a következõ tíz év Tolna megyérõl fog szólni. Munka lesz bõven. Még azt is el tudjuk képzelni, hogy Baranya megyében, vagy Somogyban is tudunk segíteni, ahol hasonló állapotok vannak. Egyelõre úgy látom, hogy az olyan munkára, amelyet végzek, mindig szükség lesz. A hosszú távot mindenképpen a Kárpát-medencében képzeljük el. Isten áldja meg szolgálatodat Tolnában is! Köszönöm a beszélgetést. SZABÓNÉ VARGA KATA
OKTÓBER
Ôsi népi gyógyszerek Kézirattöredékek a XVII. század elejérõl Kopasz fôrûl avagy hajnevelôrôl való orvosság A vakondot nyúzd meg és égesd meg tûzön úgyannyira, hogy porrá legyen és az hol akarod az hajat nevelni, kend meg faolajjal, annakutána hintsd meg az vakondok porával egynéhányszor és haj nô rajta. Orbáncról Borecettel timsót, temjént, Laurea baccát, két tikmonyát, ezeket mind egyben kell csinálni fazékban, jó erôsen kell fôzni, azzal kössed. Dagadásrúl Tikmony fejérit galambszarral egyben timporálván azzal kössed, használni fog. Hályogról Keress amaz öreg hangya monyát és szedd egy üvegben, mikoron pedig az hô kemencébôl az meleg kenyeret kiszedik, hasítsd meg egyikét, azt penig tedd bele, az elolvad az üvegben, az hô kenyértôl vize lészen és azt minden reggel háromszor cseppentsd a szemében és elvész. Az kinek az torka szárad hôség miatt, arrul ital Mondolamagot, fejér mályvát, sárgadinnye magot törd meg rézmozsárban, tölts reá rózsa vizét, vagy endimia vizét és úgy ôröljed, szûrd átal tiszta ruhán, úgy add innia. Probatum. Az kinek a feje csontja megtörik Az viola olajban márts meg egy ruhát és azzal kenjed az feje sebét, és szép pirosan tartja, feketeséget is elvonsza, és szép új lészen, kivel tisztességed is lészen. Fognak nehéz kivonyása ellen Sót, gyömbért törd jól egyben és azt tedd az fájó fogadra, kivonyhatják könnyen. Hogy fogad fejér legyen Végy árpalisztet, vegyítsd meg mézzel és sóval és azzal dörgöld a fogadat, megtisztul. Gilisztárúl való Fejér ürmöt tehénepével együtt serpenyûben kell fôzni és a hasára melegen kötni, egy nap rajta tartani, egynehányszor megmelegíteni, halva megy ki a giliszta az emberbûl. Aki nem vizelhet A szarkának az agya velejit vegyék egy pohárban, töltsenek bort reá, adják meginnia, azonnal megindul.
'&
OKTÓBER
Ferencvárosi emléktáblák ARANY JÁNOS (18171882) költõ Üllõi u. 7., Erkel u. 20. Vagyontalan nemesi családban született Szülei földmûvelõk voltak. Tanulékonysága korán feltûnt: mire hatévesen Szalontán iskolába került, már nemcsak tökéletesen olvasott, de már ismert bibliai történeteket, énekeket és a könnyû irodalom termékeit. Ifjúságát Nagyszalontán töltötte, 3 évig segédtanító volt, majd községi írnok, 1840 és 48 között aljegyzõ. Toldi címû verses elbeszélésével elnyerte a Kisfaludy Társaság pályadíját 1847-ben. Az 1848/49-es szabadságharcban elôször Bihar-megyei nemzetôrként harcolt (pl. az Arad várát ostromló magyar seregben), azután belügyminiszteri fogalmazó Pesten. A szabadságharc bukása után visszatért Nagyszalontára. 1851-ben Tisza Kálmán fiának nevelõje volt, majd 1860-ig a nagykõrösi református gimnáziumban tanított. 1860-ban Pestre költözött és 1864-ig az Erkel utca 20, 1867-ig pedig az Üllõi út 7. szám alatt lakott. 1865-ben az Akadémia titkára lett, 1867-tõl pedig az Akadémia épületében levõ titkári lakásba költözött családjával. Az 1870-es évek során befejezte a Hamlet és a János király fordítását, lefordította Arisztophanész összes mûveit, elkészült a Bolond Istókkal, valamint megírta az Õszikék címû ciklusát, s bevégezte a Toldi-trilógia középsõ részét, a Toldi szerelmét. 1882. október 10-én a Petõfi-szobor avatásán megfázott, s tüdõgyulladást kapott. Ettõl kezdve állapota fokozatosan romlott. 1882. október 22-én hunyt el.
Orvosi tanácsok Ôsz Októberben vége a parlagfû szezonnak. Az ôszi avarban megtelepedô penészgombaspórák ritkán allergiás tüneteket okozhatnak. Hûl az idô és kevesebb a fény, ami nem tesz jót a depressziónak, ami télen még kifejezettebbé válhat. Kezdôdik a légúti hurutos betegségek szezonja. Oltassuk be magunkat influenza ellen. Használjuk ki szabadidônket a tél beálltáig mozgásra, kirándulásra, aktív pihenésre. Öltözködjünk a hômérsékleti viszonyoknak megfelelôen. Idôben vizsgáltassuk át a gáz fûtôkészülékeket. A párás-ködös hûvös levegô nem tesz jót az asztmás idült hörghurutos betegek légzésének, de korántsem annyira ártalmas, mint az aktív vagy passzív dohányzás. Az utóbbi idôben nálunk is hozzáférhetô a recept-köteles, hatékony, bár nem olcsó dohányzásról leszokást elôsegítô gyógyszer. Napi ára körülbelül 1 doboz jó minôségû cigaretta árának felel meg. A kúra 3 hónapos, többnyire sikeres. DR. LANTOS ÁKOS pulmonológus fôorvos
''
OKTÓBER
B. L.
néha még néha még eltûnõdöm: vajon megbocsájtanál-e?... a hideg városok sötét magányba burkolva várnak most rád és rám, s az egymás felé kinyújtott kéz itt nem elég néha még eltûnõdöm: vajon hallottad-e a lázadó szánalmas jajveszékelését a kereszten? ez várna rád és rám?! kérni fogom Istent, hogy még idõben rád találhassak néha még eltûnõdöm: vajon láttad-e az anyát fia sírja elõtt térdelve zokogni s a tömeg átkozódó kárörömét amint megtelt és túlcsordult a bûn és a szeretet kelyhe érettünk
B. L.
kezemben egy összetört virággal kezemben egy összetört virággal sétáltam utánad egyedül üres arcú kirakatok és fáradtságtól megvénült házak között és a kimondhatatlan bizonytalanság újra közéd és közém ereszkedett mint egy gátlástalanul visszatérõ álom és akkor szemelõl tévesztettelek ott bolyongtam órákon, éveken keresztül miközben a tenyerem nyirkos lett és hideg mint ismeretlen kézfogások után a templomban aztán sötét lett, és féltem egyedül
