Szilágyi István
Kõ hull apadó kútba A regény olvasóinak elsõként alighanem Arany János balladája jut eszébe, az Ágnes asszony, aztán a népballadák világa.
A kútba ugrás az öngyilkosság egyik módja. Holttestek eltüntetésére a kiapadt kutak alkalmasak. A bibliai Józsefet is egy kiapadt kútba vetik testvérei. Elõbb meg akarták ölni, aztán csak otthagyni a sivatagban, lassú halálra ítélve, végül kiemelik és eladják kereskedõknek. Az Ószövetség szerint fõként az Isten elleni bûnök esetében a halálos ítéletet megkövezéssel hajtották végre, s ebben az egész közösség részt vett. Ilka a gyilkossággal szándékai szerint bünteti azt, aki Amerikába menekülne elõle.
164
A regény címének hangulata balladák világát idézi. A téma néhány mondatban összefoglalható: Szendy Ilka megöli titkos szeretõjét, amikor az elhagyná õt, s elrejti a kiapadt kútba. Bûne soha nem derül ki, õt azonban egyre jobban gyötri tette: a kútba köveket hord, személyisége felbomlik. Végül egy cselédje hirtelen felindulásában agyonüti õt. A vizet adó kút a termékenység, a bõség, az élet jelképe. Elapadása mindennek a hiányát jelzi. A regénybeli Jajdon városában elapadtak a portákon lévõ régi kutak, a legtöbbet már betömték. A szülei halála után magára maradt huszonéves Szendy Ilka sírnak használja a kutat. Egyre mániákusabban hordja bele a köveket, hogy elapassza nem a kutat, hanem az üreget. Számára ez „meghirdetetlen, számonkéretlen parancs”. Mint akit átok sújt, úgy hordja a kõvel teli kosarakat, s ha egy nap kimarad, úgy érzi, hogy a halott követeli tõle a folytatást, a mindennapos temetést. Így a kút megszûnik majd kútnak lenni. Eltitkolt, jelöletlen sírrá válik, de befejezõdik a temetési szertartás. Miután a kertbõl, majd az utcáról elfogynak a kõdarabok, kimegy a városból a Ravaszmálra, s a patak partján öszszegyûlt fényes, tojás nagyságú köveket kezdi hordani. Talán õ sem tudja, hogy ezek békasókövek, amelyekhez pozitív jelentéskörû babonás hiedelmek tapadnak. Öntudatlanul õ is abban reménykedik, hogy mire elapad a kút, õ is felszabadul a bûn terhe alól, ám ez nem következik be. A kút és a kõ motívumának, jelentéskörének gazdag hagyományai vannak. Ilka azonban nemcsak a köveket hordja a kútba, hanem föléje tuszkolja a disznóólat, s vesz abba három kismalacot. Önmagában az elrejtés eszköze mindez. Õ azonban az állatokat különleges gonddal ápolja. Ételfinomságokat fõz nekik, fürdeti, öltözteti õket, beszél hozzájuk, mintha Dénes gyermekei lennének. Egyszer még közéjük is fekszik. Máskor meg elfeledkezik etetésükrõl. Ez a jelenetsor korántsem az eszelõsség példájaként mutatkozik meg. Az embertelenség, az erkölcsnélküliség groteszk hatású jele. Sem nevetni, sem felháborodni nem lehet rajta, csak borzongani. Tanú nincs más, csak mi, olvasók.
IRODALMUNK A 20. SZÁZAD MÁSODIK FELÉBEN
Inkább a század legelején. A császár már vagy ötven éve uralkodik. (Az ötven év 1898-at jelenthetné, ám Ilka feltehetõen a diákkorában tanultakra emlékszik.) Beszélnek az orosz–japán háborúról (1904–1905), s arról is, hogy abban az évben vándoroltak ki a legtöbben Amerikába – ez 1907.
Ilka kamaszlányként alkalmi kapcsolatot teremtett egy a városban idõzõ legációs diákkal. Várandós lett, s a terhességet meg kellett szakítani. Szobája falán viszont ott függött egy régi festmény reprodukciója: a fejedelem, II. Rákóczi Ferenc búcsúzik övéitõl. A fejedelem jelenik meg ábrándjaiban és álmodozásaiban, õ testesíti meg az igazi férfit.
Jajdon városa Erdélyben van, modellje Zilah, ám más kisvárosban is megtörténhetne ez a cselekménysor. Ám éppen így csakis itt. Beszédes ez a városnév, ódon, akár biblikus hangzásában benne van a jaj szó is. A regény nem krimi, de nem is pusztán a bûn és a bûnhõdés modern lélektani regénye. Egy gyilkosság esetében a nyomozó a tettest keresi, a bíró mérlegeli az enyhítõ körülményeket, és igazságot szolgáltat a társadalom nevében. Az írót nem csupán az egyedi eset foglalkoztatja, hanem az a társadalmi környezet és az a kor is, amelyben a fõhõs él. A legszûkebben vett századfordulón járunk, pontos évmegjelölés nélkül. Nincs is szükség erre. A lényeges az, hogy látszólag béke és biztonság van, mégis minden romlik, omladozik. Kétségessé válik az a rend, amely évszázadok óta létezett, amelyben a szereplõk felnövekedtek. A céhes ipar még él, de már nincs jövõje. A falusiak még megélnek, de már nehezen, ezért mennek a férfiak Amerikába (1907-ben több mint kétszázezren). A jajdoniaknak – Béla urat, az anyai nagybácsit kivéve – semmi tudásuk nincsen a világ változásáról. Az õ világuk nemcsak zárt világ, hanem ugyancsak kiapadt kút, az éltetõ víz nélkül õk is pusztulásra ítéltek. Ilka és a többi szereplõ sorsa rávetül a közösségre. Így van ez fordítva is: a közösség sorsa is meghatározza Ilkáét. 15 éves, amikor vagyongyarapító, tímármester és szõlõbirtokos édesapja meghal. Eltelik vagy kilenc esztendõ, mire a regény jelen idejébe eljutunk. Ez alatt övé – egyre betegebb édesanyjával – a háztartás, a szõlõbirtok gondja, s emellett varrónõként dolgozik. A város idegen számukra. A rokonsággal szinte semmi kapcsolatot nem tartanak, de azok is magányosak, egy kivételével családtalanok, utód nélküliek. A magány a két nõ életsorsának meghatározója. Ilka kivételével mindenki jövõtlennek, élhetetlennek mutatkozik. Szendy Ilka szerencsésebb családtörténet esetén tanítónõvé is válhatott volna, mint a vele nagyjából egyidõs Kaffka Margit, aki aztán híres írónõ lett. Élete mindössze három Jókairegénye helyett lehetne olvasó ember. Az õ apja azonban zongora helyett varrógépet vett: annak hasznát lehet látni. Ilkának a zongorázás mellett nem voltak más vágyai. Korábban õ nem próbált a társadalom által reá mért életsorsból, magatartásformákból kitörni. Valamiért azonban nem tudott férjhez menni. A regény jelenidejében, a gyilkosság elõtti hónapokból megismert személyiség alapján érthetõ, hogy idegenkedtek tõle a férfiak. A kisvárosi társadalomban még szinte kasztrendszer uralkodott. Ha apja tovább él, bizonyára férjhez adta volna a lányát valamelyik tímársegédhez, bár azok, amiként Ilka visszaemlékezik, nem voltak számára rokonszenvesek. A városi úriemberektõl és a falusi parasztoktól is idegenkedett. Felnõttként mégis úgy gondolta, hogy „Ha az emberek életéhez az ölelés is hozzátartozik, ám az övébõl se hiányozzék.” S „elcsáSzilágyi István
165
Dénest a kapálásból rendelte magához a présházba, s ott szeretkeztek. Hónapokkal késõbb, miközben a lány anyja haldokolt, s reggelre meg is halt, a szobájába, az ágyába hívta a férfit. Szeretkezés közben ekkor úgy érezte, hogy maga a fejedelem szállt le hozzá a képrõl.
A történések vége felé, egy éber látomásában Ilka a gyilkosságon meditál. Hangos beszédében kétféle értelem bujkál. Az egyik szerint Dénes meg akarta ölni õt. A másik szerint viszont azt várta, hogy Ilka végezzen õvele. Mindkét változatot erõsítheti, hogy idõvel kiderül: Dénes otthon hagyta a család megtakarított pénzét. Anélkül nehezen utazhatott volna el.
166
bította” Gönczi Dénest, a háromgyerekes falusi embert, aki régóta gondozta vincellérként a család szõlõbirtokát, s akinek már a nagyapja is ezt tette. Dénes ugyanúgy egyetlen társadalmi rétegbe zártan nevelkedett fel, mint Ilka. Áthidalhatatlannak mutatkoztak a köztük lévõ különbségek. És sokáig egyértelmû volt, hogy itt szó sincsen szerelemrõl. Õ, a szolga volt a lány szemében a fejedelem alakmása. Késõbb úgy gondolta, hogy a követe, hozzá. Gönczi Dénes szenvedett ettõl a kapcsolattól, a rákényszerített kettõs élettõl. Feltehetõen ezért menekült volna Amerikába. Titkolta tervét, az éjszakai vonat elõtt azonban még felkereste Ilkát. Addig soha nem volt közöttük olyan tartalmas beszélgetés kapcsolatukról, mint akkor. Dénes elaludt, Ilka pedig szíven szúrta a nagyollóval. Az okra nincsen egyértelmû magyarázat. Annak is szerepe van, hogy a gõgös nõt dühíti, hogy a szolga fellázad ellene. Annak is, hogy mintha mégis érezne már valamiféle szeretetet iránta. S annak is, hogy ha nincs Dénes, akkor a fejedelem sincs többé. Valóban így is történik. Takarítás közben Dénes felesége, Mari leejti a képet, kerete összetörik. A nyomat kikerül a konyhába, funkcióját veszti. A mû viszonylag kevés szereplõt mozgat. A regény jelenidejében Ilkának csupán Simonffy Béla úrral, aki édesanyjának testvére, Göncziné Marival és Faggyas Józsival, a napszámossal van tartalmasabb kapcsolata. Ez a Józsi lesz Dénes halála után a vincellérje. Ilka nehéz természet, furcsa a viselkedése. Hol szinte mézes-mázos, segítõkész a beszéde, fõleg Marival, máskor pedig csúfondáros, gõgös, kioktató, határozottan gonoszkodó. A férfiak elõtt egyre inkább különcnek mutatkozik. Az erdõben a gyerekek boszorkánynak gondolják tovatûnõ alakját. Béla úr betegnek véli, s okkal. Józsi pedig a kõhordásokat felfedezve s Dénes eltûnésérõl tudva elõbbutóbb rájön arra, hogy mindez miért van. De nem érdeke a feljelentés, mert akkor elveszíti az állását. Ilka valóban beteg lesz. Igazából nem érzi magát bûnösnek, mégis a bûntudat gyötri. A kõhordástól azt reméli, hogy a halott megbocsát neki, õ azonban belerokkan tettébe. Önpusztító életet él. Eleinte úgy értelmezi önmagát, hogy kettõs az élete: az egyik a megszokott hétköznapi élet, a másik a tettel való viaskodás, a kõhordás, a látomások sora. Mintha két személyiség lenne, de nem az elmebaj vagy a skizofrénia szabványos eseteként. Nappal eleinte szabályszerûen viselkedett, s csak napszállta után indult köveket gyûjteni. Idõvel azonban az éjszakai utak váltak kényszeres követelménnyé, s egyre inkább elhanyagolta a hétköznapi élet teendõit. A szõlõbe se ment ki. Racionálisak voltak cselekedetei, de nem a jajdoni szabályok szerint. Egyre keményebben és kiélezõbben mutatkozott meg
IRODALMUNK A 20. SZÁZAD MÁSODIK FELÉBEN
A társadalmi jelentéskört az író így írta le egy vallomásában: „…egy emberfajta (a Szendyek, a Simonffyak és hozzájuk hasonlók, illetve ezek õsei) a maga képére formált egy tájat, teremtett, épített, gyarapított, miközben legkevésbé saját magát kímélte; kivételes képességeket villantott föl; szervezett, törvényt hozott, mely szerint élt, és másokat is élni kényszerített; majd egyszer csak mintha méltatlanná válna mindarra, amit örökül kapott: tájra, saját teremtõképességére stb., mintha csak méltatlannak bizonyult volna saját konokul jobbik énjéhez: romlani, veszni hagyja javait, bomlani hagyja világát, sõt mindezt a pusztulást kárhozatosabbik énje, mely valahogyan a jobbik fölé kerekedett, elõsegíti, s ugyanazzal a konoksággal, mellyel épített, most romlását sietteti – talán mert szétporlott, elmállott benne valami létében megtartó kötõanyag. Mindez pedig nem Szendy Ilka történetével kezdõdik – amint a termõre fordult sok ezer tõke szõlõ pusztulásnak indul, miközben kosarában vackorral, bolondgombával letakart követ cipel –, az õ balladás-keserves ámokfutása immár következmény, okozat: egy világ beteljesedett önfeladásának utolsó tiszteletköre.” (1980)
személyiségének különbözõsége. Mindezt egy szokatlan kapcsolat hívta elõ, s egy gyilkosság fokozta végletessé. Ennek következtében – a szerzõ megfontolandó megállapítása szerint – „tömbszerû egységként, mint ilyen törik darabokra, »énárnyékokra«, s kezdi el látni is önmagát”. Büntetésnek ennyi is éppen elegendõ lenne, végezetül azonban õ is gyilkosság áldozata lesz: Józsi egy fahasábbal mér rá halálos ütést. Béla úr pedig azt parancsolja Józsinak, hogy legyen öngyilkos. A gyilkosság utáni idõben Ilkát érdekelni kezdi családjának múltja. Annyit tudott, hogy testvérei kiskorukban elhaláloztak, õ szüleinek kései gyermeke. Nagyapja balesetben hunyt el, apját a guta ütötte meg egy rossz vásár miatt. A múltról a rokon Béla urat kérdezheti, valamint Józsit. Több fontos, ám komor családi eseménynek ismeri meg a megszépítettel szemben a valódi történését. Józsit inas korában Ilka apja kergette el, igazságtalanul, s õ ezért maradt nyomorgó koldus. Így akár boszszúként is felfogható utolsó cselekedete. Ám az is igaz, hogy Ilka szinte kihívta maga ellen Józsi haragját, szinte belemenekült a halálba, mintegy megváltásként. A halál belátható, központi motívuma a regénynek. Elsõsorban nem azért, mert minden emberi élet befejezõdik egyszer. A halál, az elmúlás, a hullás, a romlékonyság általános társadalmi tapasztalatként jelenik meg. Elpusztulnak emberek, s gyakran nem természetes halállal. Kihalnak szakmák, társadalmi csoportok, életformák. Ami hajdan rendnek, igazságnak, erkölcsnek mutatkozott, az darabokra törik, miként Ilka személyisége. Nem azért, mert értéktelen volt, hanem mert nem tudott helytállni az idõben. A regény nem véletlenül játszódik a századelõn. Ady kora ez. Õ éppen Zilahon volt diák, de nem ez a lényeges, hanem az, hogy kifejezte, megfogalmazta a „Minden Egész eltörött” gondolatát. Szilágyi István regényében nagyon konkrét, korhoz köthetõ társadalomrajz fogalmazódik meg. Ha ezt behelyettesíthetnénk egy maival, a lényeget tekintve ugyanaz lenne a regény jelentésköre. A hagyományos regénymûfajok egyedi szintéziseként ragadható meg a Kõ hull apadó kútba. A lélektani, a történelmi, a társadalmi, a bûnügyi, a családregény jellemzõi egyaránt föllelhetõek benne. A pozitivizmus egyik mestere, Taine (e. ten) miliõ-elméletében azt tanította, hogy egy mû megalkotását három tényezõ határozza meg: a faj, a környezet és a mû létrejötte idõpontjának mûvészi hagyománykincse. A faj fogalma itt az öröklött és a szerzett tulajdonságok rendszerét jelenti, a környezet pedig a földrajzi, történelmi, társadalmi körülményeket. Szilágyi István mûve korántsem írható le pozitivista regényként. Elgondolkoztató azonban, hogy a 20. század újabb pszichológiai, filozófiai, poétikai ismereteivel gazdagítva mennyire használhatónak mutatkozik Szendy Ilka sorsregényének elemzésében a miliõ-elmélet. Származásának, nevelSzilágyi István
167
Ez utóbbi a Verõfény nevû domboldalon található. A búcsúzó Gönczinek azt mondja Ilka: „a Verõfényre is gondoljon. Hiszen az is én voltam.” Talán azért se megy oda többé Ilka, mert Gönczi nem lehet már ott. Marad számára az ugyancsak beszédes nevû Rókamál.
168
tetésének, környezetének foglya az õ sorsa. Az átlagosnál fejlettebb természetes intellektusa révén próbálkozna a kitöréssel, helyette azonban az önfelszámolásig jut el. A regény kiindulópontja a megtörtént gyilkosság. A mû kilenc nagy fejezetre tagolódik, s ezek két nagyobb szerkezeti egységbe tömörülnek. Az elsõ négy fejezet középpontjában a nyártól márciusig tartó párkapcsolat és a gyilkosság utáni napok állnak. A további öt fejezet a fõhõsnõ önértelmezése, a családi múlt kutatása, az önbüntetés, az önfeloldozás kísérlete. S közben a legelsõ mondattól kezdve az utolsó fejezetig felfeltûnik a fejedelemnek és korának motívuma. A mûnek van egy jelen idejû cselekvéssora, amely márciustól szeptemberig tart. Eközben mindvégig hangsúlyos a visszaemlékezõ jelleg. Ilka valójában egyre kevésbé él a jelenben, az szinte már nem is foglalkoztatja. Emlékezése egyrészt tényszerûségre, pontosságra törekszik, másrészt látomásosálomszerû. Vízióiban már nemcsak tények jelennek meg, hanem elképzelések is, például többször egy bírósági tárgyalás az õ ügyében. Az elsõ négy fejezet jelen idejû történései mindössze néhány napot fognak át, ám a múlt töredezett felidézése és a balladás jelleg miatt szinte már ekkor is azt az idõn kívüli létezést érzékelhetjük, ami a második szervezeti egységben eluralkodik. Az olvasó tisztában van az idõ múlásával, Ilka számára azonban a kõhordás tagolja az idõt. Mire azt befejezheti, élete is véget ér. Pedig a szüret közeledik e ritka bõ esztendõben. A múltnak is több rétege van. Legrészletesebb a Dénessel való kapcsolat felidézése. Hangsúlyos az elõdök életútjának kutatása. Nélkülözhetetlen a kamaszkori „baleset”. A múltnak van egy kétszáz évvel korábbi síkja is: a fejedelem életideje, amely futólag Jajdonhoz is kapcsolódott. A fejedelmet idézõ képzelgés, majd inkább látomás azonban teljesen a fantázia víziója. Az õ kora és személye nem társadalomtörténetileg jelenik meg. Õ az „igazi” férfi. Rá csak a múltban lehetett volna akadni. A fantáziában egy irreális kapcsolat ad örömöt, s a valóságban is csak ilyenre adódik módja Ilkának. Rendkívül komor a regény világa. Ellenpontként csupán a természet jelenik meg: a város körüli hegyek, dombok, erdõk, a patak, a szõlõ. Valamiképpen ellenpont, ugyancsak balladásan Gönczi felesége, Mari is. Írástudatlan parasztasszony, aki kitartóan dolgozik, neveli gyermekeit. Miután férje eltûnik, egyre kitartóbban próbál a nyomára bukkanni. Babonás eljárásokkal, naiv hiedelmekkel is próbálkozik. Sejti egyre inkább, hogy Dénes meghalt, de szeretne bizonyosságot, s igazságot. A regény szereplõi közül õ az, aki teljes körûen megérdemli a részvétet.
IRODALMUNK A 20. SZÁZAD MÁSODIK FELÉBEN
