SZAKNYELV ÉS SZAKFORDÍTÁS

SZAKNYELV ÉS SZAKFORDÍTÁS Tanulmányok a Szent István Egyetem Alkalmazott Nyelvészeti Tanszékének kutatásaiból és kutatási témáiról

2003

Szent István Egyetem, Gödöllő, Gazdaság- és Társadalomtudományi Kar 2003. december

1

SZAKNYELV ÉS SZAKFORDÍTÁS Tanulmányok a Szent István Egyetem Alkalmazott Nyelvészeti Tanszékének kutatásaiból és kutatási témáiról 2003

Szerkesztette: Dróth Júlia Lektorálta: Heltai Pál

ISSN 1587-4389

Szent István Egyetem, Gödöllő, Gazdaság- és Társadalomtudományi Kar 2003. december

2

3

Tartalom Szerkesztői előszó ........................................................................................ 5 I. RÉSZ ........................................................................................................ 6 INTERKULTURÁLIS ISMERETEK.......................................................... 6 Heltai Pál: Szellemes franciák, pontos németek .......................................... 7 Tóth Tamás: Az egyesülő Európa nyelvi–kulturális dimenziójáról ........... 35 Balogh Katalin: A kulturális elem oktatása nyelvigényes szakokon .......... 70 Győri Anna: Kulturális ismeretek és a kultúraközi kommunikáció oktatása a felsőoktatásban, nyelvigényes szakokon ................................... 91 Constantinovits Milán: Interkulturális hatások a külgazdasági ügyletek terminológiájában ...................................................................... 101 II. RÉSZ ................................................................................................... 105 KONTRASZTÍV NYELVTAN ............................................................... 105 Klaudy Kinga: Dinamikus kontrasztok .................................................... 106 Élthes Ágnes: A (francia-magyar) kontrasztív nyelvtan órák a szakfordító hallgatók képzésében............................................................. 121 Dróth Júlia: Kontrasztív nyelvtan a SZIE szakfordítóképzésében ........... 134 Dróth Júlia: Példa egy kontrasztív nyelvtani témakör tárgyalására: a kohézió ..................................................................................................... 143 III. RÉSZ .................................................................................................. 181 A SZAKFORDÍTÓKÉPZÉS EGYÉB MÓDSZERTANI KÉRDÉSEI .... 181 Kránicz Imre: Példa a német képesítő fordítások legszebb megoldásaiból .......................................................................................... 182 Veresné Valentinyi Klára: A terminológia szerepe a tolmácsolásban ..... 190

4

Szerkesztői előszó A Szent István Egyetem Alkalmazott Nyelvészeti Tanszéke immár negyedik éve zárja le a naptári esztendőt a Szaknyelv és Szakfordítás című kiadvány megjelentetésével. Kötetünk szerkesztési elve kettős. Egyrészt a tanszékünk által januárban rendszeresen megrendezett országos szakfordító szakmai nap néhány előadását közöljük, másrészt a tanszéken folyó tudományos és gyakorlati munkát tükröző írásokat jelentetjük meg. A 2002 januárjában megrendezett szakfordító szakmai nap előadásai a szakfordítóképzés két fontos területét: az interkulturális ismeretek, illetve a kontrasztív nyelvtan oktatását járták körül. Ezért kötetünk első két részében e két téma szerint csoportosítjuk vendégeink, illetve tanszékünk munkatársainak írásait. Emellett idei kötetünkben két olyan előadás szövege is szerepel, mely a 2003 augusztusában megrendezett Szent István Napokon hangzott el. A harmadik részben a szakfordítóképzés egyéb módszertani kérdéseivel foglalkozunk: tanszékünk munkatársainak legfrissebb tanulmányai közül közlünk kettőt. Dróth Júlia

5

I. RÉSZ INTERKULTURÁLIS ISMERETEK

6

Szellemes franciák, pontos németek (A nemzeti sztereotípiák kérdéseiről) Heltai Pál, SZIE, Alkalmazott Nyelvészeti Tanszék 1. A kérdés aktualitása Régóta ismert, hogy az egyes nyelvek beszélői sztereotípiákban gondolkodnak más nyelvek beszélőiről – többnyire nem túl hízelgően. Az angol nyelv egyes kifejezései például – Dutch uncle, party stb. – nem valami jó színben tüntetik fel a hollandokat, de a magyarban megtalálható egyes kifejezések – angolkór, őrült spanyol, tótágas, cigányút – vagy közmondások – otthagyta, mint Szent Pál az oláhokat; ereszd be a tótot, kiver a házadból – sem a legjobb oldalukról mutatják be a többi nemzetet. A nem anyanyelvi beszélők kiejtését hagyományosan minden nemzet kigúnyolja: erre szép példa az Angliában közismert An Italian on Malta c. szöveg (I. Függelék). Angliában egyébként a foreign szó (eltérően a magyar külfölditől) negatív asszociációkat kelt: egy külfölditől minden kitelik. Agatha Christie regényeiben is mindig a külföldi az elsőszámú gyanúsított. Azt gondolhattuk volna, hogy az európaisággal ezek a sztereotípiák elhalványulnak, de úgy látszik, nem egészen így van. Míg a jelen előadás (májusban megadott) címében (szándékosan) pozitív sztereotípiákat jelöltem meg, addig júniusban Berlusconi és az olasz turisztikai államtitkár nem fukarkodott a németekre nézve sértő negatív sztereotípiákkal (a német fordítás szerint “supernationalistisch“, “dickbäuchig“, “lärmend“, “anmaßend“, illetve “eingebildet“; ld. Die Zeit 17. 07.2003), amin még Schröder kancellár is megsértődött. Az eset rámutatott arra, hogy hiába európai az EU, a nemzeti sztereotípiák makacsul tartják magukat. Sokan azt gyanítják, hogy a politikai korrektség máza mögött a legtöbb európai távolról sem olyan mentes az előítéletektől, mint

7

ahogy mutatja. Ha konfliktus támad két ország (vagy társadalmi csoport) között, a pozitív és elismerő sztereotípiák helyett hamar előkerülnek a csatabárdként forgatott negatív sztereotípiák. Gondoljunk például arra a franciaellenes kampányra, amely az Egyesült Államokban bontakozott ki az iraki háborút megelőzően. („Hány francia kell Párizs megvédéséhez?” – „Nem tudni; még sohasem próbálták meg.”) Az olasz–német összezörrenés után a Die Zeit összeállításában szereplő cikkek egyike (szerzője Dubravka Ugresic) az Arrogante Franzosen, knickrige Holländer címet viseli – az általam választott cím majdnem pontos negatív megfelelőjét. Felvetődik a cikkekben az a pesszimista gondolat, hogy akármit teszünk és mondunk is, a nemzeti sztereotípiák változatlanul fennmaradnak, és károsan befolyásolják a nemzetközi kapcsolatokat. Az európai jelző az utóbbi időben nálunk amolyan univerzális dicsérő jelzőként használatos, mint az angol nice szó: a miniszterelnök szerint Kiss Elemér „európai megoldást választott”, amikor lemondott. Az európai szó mindent jelent, ami jó: demokratikus, liberális, toleráns, művelt stb. De európaiak-e az európaiak? Vagy csak fehérek? Kétségtelen, hogy a hivatalos Európa és a média, sőt a legtöbb ország közvéleménye is politikailag korrekt. A politikai korrektség azonban jobb esetben naivitást feltételez (ha nem mondom, hogy néger vagy cigány, akkor nincs előítéletem), rossz esetben képmutatást (síkraszállok az egyenlő esélyekért, de a gyerekeimet magániskolába íratom). A politikai korrektség lelepleződését egyes nyugati újságírók némi kárörömmel nyugtázták: Tom Utley a The Daily Telegraph-ban (2003) például a következőket írja: Berlusconi has at least done us the service, however, of exposing all this talk of European brotherhood for the sham that it is. Yes, of course we have a strong community of interest with our fellow members of the European Union (E.U.) in some areas – particularly

8

commerce. But the nations of Europe have just too much separate history to be lumped together in a superstate, bound by the same rules. It is not only language that divides us from the Germans, the French, the Italians, and the rest. Over the centuries, our countries have evolved different ways of doing things, different habits of mind, different rules to suit different peoples. Közöl egy összeállítást is az európai népekről: Belgians: mad, boring. Frenchmen: arrogant, chauvinistic, garlic-breathed. Germans: humorless, ruthless, efficient, greedy. Spaniards: lazy, hottempered, bloodthirsty. Irishmen: drunk, lazy, selfpitying, dishonest. Italians: volatile, sleazy, vain. Swedes: sex-obsessed, robotic, conformist. Greeks: smelly, hirsute, untrustworthy. Austrians: fat, wannabe Germans. Finns: pessimistic, sun-starved, suicidal. Dutchmen: clog-wearing, tulip-fancying dope addicts. Portuguese, Danes, Luxembourgeoise: too insignificant to bother about. The Brits: upright, honest, fair-minded (excluding the Scots, who are mean and belligerent, and the Welsh, who are blathering windbags). Végül ezzel a mondattal zárja cikkét: We all hate each other, really. Gareth Harding (2003), a Washington Post európai tudósítója is jól szórakozott az eseten, és megjegyzi, hogy tízéves brüsszeli tartózkodása arról győzte meg, hogy a nemzeti sztereotípiák igazak, még ha vannak is kivételek: “Belgians really do dole out shoddy service, the French are crazy drivers and the Greeks chaotic, the Irish like a pint or seven and Italians get worked up about things that wouldn't register on the mental radar of a Swede or Austrian”.

9

2. A kérdés összetettsége: politikai vonatkozások Tudományos szempontból a nemzeti sztereotípiák kérdése a szociálpszichológia területére esik, de szorosan összefügg a kognitív pszichológiával és a nyelvtudománnyal is. Elfogulatlan tanulmányozását azonban megnehezíti, hogy politikai kérdés is. A szociálpszichológia, mint minden tudomány, objektivitásra törekszik, de a nemzeti sztereotípiák kérdésében kevesen tudják magukat függetleníteni politikai és ideológiai szempontoktól, sőt előítéletektől. A kérdés azért is összetett, mert a sztereotípiák kérdése sok rokon fogalomhoz kapcsolódik, és a hétköznapi gyakorlat során sokszor nem megfelelő az elhatárolás. A nemzeti sztereotípia fogalmát a szociológusok és laikusok egyaránt gyakran társítják vagy azonosítják a nemzeti előítéletek fogalmával, amely (ez gyakori gondolatmenet) ideológiailag előkészíti a rasszizmust és a diszkriminációt, illetve az előítélettel sújtott csoportok üldözését és megsemmisítését. Más kutatók ugyanakkor arra hívják fel a figyelmet, hogy az attitűd és a viselkedés megjósolhatósága közötti kapcsolat nem egyértelmű (Hunyadi 1984: 14). A szakirodalom jelentős része azon a véleményen van, hogy a nemzeti sztereotípiák veszélyesek, azonkívül semmi közük nincs a valósághoz. Ennek az álláspontnak a kialakulásában és uralkodóvá válásában viszont komoly szerepet játszottak ideológiai szempontok: a második világháború idején a fasiszta propaganda elleni harc tudományos megalapozására szolgált az ún. Yale-program, és a fasizmus elleni harc a továbbiakban is motiválta a szociálpszichológiai kutatásokat (Hunyadi 1984: 13). Talán ezzel kapcsolatos, hogy egyes kutatók tagadják, hogy a társadalmi nagycsoportok személyiségjellemzőiről érvényes megállapítást lehetne tenni (Hunyadi 2001: 41), sőt tagadják magának a nemzetnek a fogalmát is. Ezt jól tükrözi Csepeli György 1992-es könyvének címe is (Nemzet által homályosan).

10

     

3. Az előadás kérdései A jelen előadás a következő kérdéseket tekinti át: Mi a sztereotípia? Hogyan keletkeznek a sztereotípiák? Miért olyan tartósak a sztereotípiák? Van-e igazság a sztereotípiákban? Van-e az egyes nemzeteknek ténylegesen leírható karaktere? Lehet-e a nemzetkarakterológiát tudományos szintre emelni? Feltétlenül káros-e minden sztereotípia? Hogyan viszonyuljunk a sztereotípiákhoz?

4. Mi a sztereotípia? Walter Lippman szerint (idézi Csepeli 2002: 475) a sztereotípia leegyszerűsített, sematikus kép, elképzelés valamiről. A világ észlelésekor takarékoskodnunk kell a megismerési erőfeszítésekkel, és ezt a kollektíven kidolgozott leegyszerűsítő mechanizmusok jóvoltából tehetjük meg. A sztereotípiák a különféle társadalmi nagycsoportokra jellemzőnek tartott általános pszichológiai tulajdonságokra utaló megállapítások, nagyfokú közmegegyezésen alapulnak, és időben szívósan fennmaradnak. A sztereotípiák erős értékelő töltetűek, és legtöbbször negatív attitűdöt fejeznek ki (Hunyadi 1984: 38). Míg a sztereotípiák megítélése általában negatív, Virágos és Varró – különösen az irodalom szempontjából – a sztereotípiák pozitív szerepére is rámutatnak. Megkülönböztetnek „jó” és „rossz” sztereotípiákat (SZT1 és SZT2). Az utóbbi, „az SZT2 típusú sztereotip alakzat a szubjektum által célirányosan torzított, éppen ezért ismeretelméletileg kifogásolható „rossz” tudást közvetít és forgalmaz; téves feltételezéseket, mitizált torzításokat, látszólag légből kapott, de valójában konkrétan azonosítható történelmi kihívásoktól és ideológiáktól determinált előítéleteket, széles körben népszerűsített tévhiteket stb.”

11

(Virágos és Varró 2002: 25) Ugyanakkor bizonyos sztereotip alakzatok nélkül nem tudnánk meglenni. „E jelenséghalmaz összetevői behatolnak a megismerés tartományába és az összes létező tudatformába. Áthatják a hagyomány és a konvenciók világát, általában a társadalmi kifejeződések terét, a művészi–irodalmi kultúrát, a szórakoztatóipart, a szabadidő-irodalmat.” A szerzők szerint nélkülözhetetlen szerepük van a kulturális folytonosság biztosításában (Virágos és Varró 2002: 20). Ha nem lennének, csökkenne a szövegértés és szövegértelmezés gazdagsága, a nyelvoktatás hatékonysága. „A befogadó számára kitörlődne például az “előrelátás”, az előlegezés, az anticipáció, az események és végkifejletek előre megjósolhatósága és a sejtető előlegezés egyedi élménye az olyan alaki kifejeződésekben, mint a színpadi vígjáték, a lovagregény, a pikareszk cselekményminta, a szentimentális regény, a melodráma, a kémtörténet, a Bildungsroman stb. Ha nem ismernénk a krimikliséknek az elmúlt két évszázadban felhalmozódott konvencióit, másként olvasnánk a bűnügyi regény vagy a detektívtörténet szövegét és üzenetét. Sztereotip sémák nélkül aligha tudnánk értelmileg – és történetileg – feldolgozni a mítoszi–mitológiai előképek modern szövegekben való újrahasznosításának és visszatáplálásának formai okait, anatómiáját és intertextuális jelentőségét.” (Virágos és Varró 2002: 21) “A művészi szöveg végső fokon olyan műépítő elemek szervezett halmaza, amelyek jórészt sablonná lett, konvencionalizálódott rendszerek, motivisztikusan visszatérő automatizmusok, formai klisékben megragadható hagyományok – végső fokon tehát korábbi szövegek – teremtettek meg. ... a folyamatban a folytonosságot nagyrészt éppen a sztereotipizálódott klisék biztosítják. Az emberi gondolkodás és művészet úgy képes túllépni a klisék világán, hogy megújítja azokat.” (Virágos és Varró 2002: 25)

12

5. Hogyan jönnek létre a sztereotípiák? Hofstatter (1949) szerint (idézi Csepeli 2002) a sztereotípiák forrásai a következők.  Csekély mértékű és kis jelentőségű különbségek felnagyítása. (Ilyen például Petrov tizedes esete, aki 1849ben a cári intervenciós sereggel járt Magyarországon, és feljegyzései szerint a magyarok állandóan káromkodnak; Horváth 1980). Az egyes népek jellemzően úgy gondolják, hogy más népek többet káromkodnak, saját maguknál nem tűnik fel.)  Tényleges különbségek túlzott hangsúlyozása. A férfiak és nők tényleges különbségeit például gyakran túlhangsúlyozzák. (Faragó Tamás, a női vízilabda válogatott edzője két interjúban is azzal kezdte a válaszát, hogy „ezek nők” – tehát másképpen reagálnak, másképpen kell hatni rájuk stb. Egy tapasztalt edző véleményére oda kell figyelni, de azért nem biztos, hogy ezzel a megállapítással mindent megmagyaráz, ugyanis a rivális csapatokban is nők játszanak.)  Tényleges különbség önkényes társítása valamilyen feltételezett, empirikusan nem ellenőrizhető vonással, hamis ok–okozati különbségek tételezése. Ezen a módon jönnek létre a legveszélyesebb, előítéletekhez vezető sztereotípiák: egyes csoportok (feltételezett) negatív tulajdonságait genetikai tényezőkkel magyarázzák („a vérükben van”), a vallásukkal hozzák összefüggésbe, a nyelv jellegzetességeihez kötik, vagy valamilyen egyéb irracionális kapcsolatot feltételeznek. Ilyen sztereotípia az öngyilkos terrorista arab sztereotípiája („ezek az asszaszinok szektája már a 12. században is ezt csinálták”).  Az adott csoportban valóban létező alakok előtérbe állítása, gyakoriságának eltúlzása. Egy időben Burgenlandban kiírták az üzletekben, hogy Magyar, ne lopj! Egyes magyarok valóban loptak a boltokban, míg a többiek 13

számára sérelmesnek tűnt az általánosítás. Ilyen a női autóvezető sztereotípiája is: egyes női vezetők valóban lassan, bizonytalanul vezetnek, és elsősorban ezeket vesszük észre. Ez az ún. illuzórikus korreláció (Hamilton 1976): a többségi csoporthoz tartozók túlbecsülik a negatív tulajdonságok előfordulását a kisebb létszámú csoportok tagjai körében, szemben a nagyobb létszámú csoportok tagjaival; a sztereotípiákba illő kapcsolatokat az emberek a valóságosnál gyakoribbnak vélik, s ily módon az információ torzulásával a sztereotípia mintegy megerősítést nyer (Hunyadi 1996: 7). 6. Miért jönnek létre a sztereotípiák, és miért olyan szívósak? A sztereotípiák létrejöttében és fennmaradásában szerepet játszik a kulturális átörökítés, az emberi pszichikum sajátosságai (belső feszültségek feloldásának szükséglete, személyiségtorzulás, bűnbakképzés, negatív tulajdonságok kivetítése stb.). Fontos szerepe van a megismerés folyamatainak is, elsősorban a kategorizálásnak. A kategorizálás során bizonyos ismérvek alapján típusokba vagy kategóriákba soroljuk a dolgokat és a jelenségeket, miközben elhanyagoljuk a különbségeket, egyszerűsítünk és redukálunk. A hétköznapi kategorizálás során – a tudományos vizsgálódástól eltérően – gyakran nem a lényegi jegyek alapján végezzük a kategóriába sorolást, hanem többnyire a külső tulajdonságokat és a funkciót vesszük figyelembe: a cukor amolyan fehér, édes anyag, amelyet egyes ételek és italok készítéséhez használunk, a kutya meg amolyan kutyaszerű állat, amelyik ugat, és telepiszkítja Budapest utcáit. A kategóriák jelentését nem a szükséges és elégséges ismérvek felsorolásával határozzuk meg, hanem van valami elképzelésünk (mentális reprezentációnk) a kategória tipikus képviselőiről (prototípus-elmélet). A hétköznapi életben használt kategóriák tehát sztereotip jellegűek: nem túl

14

pontosak; ugyanakkor gazdaságosak, és többnyire jól működnek. Ez az emberre zúduló információtömeg feldolgozása és a véges kapacitás közötti ellentmondás (Hunyadi 1996: 7) eredménye. A tárgyakon és élőlényeken kívül bizonyos jól ismert, ismétlődő jellegű helyzetekről is vannak kialakult mentális reprezentációink (sémák, forgatókönyvek). Ezek lehetővé teszik az anticipációt és a fölösleges részletek kihagyását. A gondolkodásra tehát jellemző a sztereotip jellegű kategóriák (prototípusok) használata. Ez természetes folyamat, nemigen lehet másként. Ez magyarázza – legalábbis részben – a sztereotípiák szívósságát. A nyelv konvencionális jellege is ebbe az irányba hat: ha ugyanazokat a nyelvi eszközöket alkalmazzuk hasonló (bár nem azonos) szituációkban, az elfedi a helyzetek különbségeit. Az is természetes, hogy az ember az embereket, illetve emberi csoportokat is igyekszik kategorizálni, típusokba sorolni. Cantor és Mischel (1979) szerint a következő kérdéseket tesszük fel magunknak: „Szeretem én ezt az embert?” (értékelő kérdés); „Mit fog ezután csinálni?” (jóslási kérdés); „Miért viselkedett így?” (oksági kérdés); „Milyen típusú ember?” (tipizálási kérdés). Nyilvánvaló, hogy a típus alapján bizonyos mértékig megjósolhatjuk, hogyan fog a másik viselkedni. „A másokról leszűrt kategóriáink alkalmazása gyakran lehetővé teszi, hogy szinte rögtön teljesen értsünk valakit, akit alig ismerünk.” (Hunyadi 1984: 327) A tárgyakra, élőlényekre és jelenségekre vonatkozó prototípusok a hétköznapi élet során többnyire kielégítően funkcionálnak. Az emberekre és emberek csoportjaira vonatkozó kategóriák, illetve típusok kialakítása azonban nehezebb, mivel a típus meghatározásában sokkal több tulajdonság lehet releváns, mint egyes tárgyak vagy természetes kategóriák esetében, azonkívül igen nagy lehet a változatosság. Antropocentrizmusunk miatt a természeti

15

világra vonatkozó kategorizálás során is elfogultak vagyunk; az emberi csoportok kategorizálása során ez az elfogultság még erősebb, mivel az egyes csoportokhoz fűződő érdekeink eltérőek. Nem egységesen emberként viszonyulunk: eltérő érdekű, egymással konfliktusban álló csoportok tagjaiként alkotunk kategóriákat. A prototípusok, illetve sztereotípiák alapján történő gondolkodásnak vannak előnyei és hátrányai. (A sztereotípia kifejezést itt elsősorban emberekre, emberi csoportokra vonatkoztatjuk.) Az előny a gazdaságosság és az anticipáció lehetősége. Ha a vízilabdaedző azt mondja, hogy „Ezek nők”, akkor az sok mindent megmagyaráz (és sok mindent nem). A közmondások is többnyire a sztereotípiák révén adnak útmutatást: Boys will be boys; Kutyából nem lesz szalonna; Amelyik kutya ugat, az nem harap stb. Ezek a közmondások a tulajdonságok állandóságát hangsúlyozzák, ami többnyire igaz, és mint ilyen, hasznos, mivel tervezhetővé teszi a viszonyulást. A sztereotípiák hátránya, hogy torzítják a gondolkodást. A kategóriára jellemző tulajdonságokat a kategória minden egyes tagjára ráhúzzuk, és sokszor tévedhetünk, különösen, ha a kategórián belül mennyiségileg és minőségileg erős a variabilitás, mint az emberi csoportok esetében. A kategórián belül csökken az észlelt különbség, a kategóriák között fokozódik az emberek szemében (Hunyadi 1996: 4). A sztereotip kifejezések és közmondások a helyzetek azonosságát sugallják, noha a helyzetek csak hasonlók. Amelyik kutya ugat, az nem harap – de tudja-e ezt minden ugató kutya is? Annak idején a szovjet vezetők előszeretettel használtak közmondásokat érvelés helyett. Itt említendő meg a közhelyes gondolkodás (Hernádi 1976/1995) és az Orwell-féle Newspeak („újbeszél”) ötlete is, amelynek kimondott célja, hogy a sztereotípiákban való gondolkodást biztosítsa. Csepeli szerint a sztereotípiák szociológiai funkciója gyakran az egyenlőtlenségek igazolása, leplezése. A nőkről

16

vallott sztereotípiák (szőke nő, női autóvezető) igazolják a férfiak felsőbbrendűségét, a más nemzetekre vonatkozó sztereotípiák igazolják, hogy nekünk kellene top nation-nek lennünk (csak ezek a gazemberek nem engedik); a kisebbségekre vonatkozó sztereotípiák igazolják, hogy nekik kevesebb jár. 7. Van-e a sztereotípiáknak igazságtartalmuk? Van-e nemzeti karakter? Lehetséges-e a nemzeti karaktert objektívan, tudományosan vizsgálni? Az uralkodó szociálpszichológiai (és politikai) felfogás az, hogy a nemzeti sztereotípiáknak nincs igazságtartalma, egyrészt mivel – egyes kutatók szerint – nemzet sincs, másrészt annyira eltérnek az egyes csoportok és egyének, hogy valamiféle tipikus, közös tulajdonsághalmazt nem lehet találni. Lehet, hogy egy magyar értelmiségi jobban hasonlít egy francia értelmiségire, mint egy magyar parasztra. Az pedig feltétlenül igaz, hogy a nemzeti sztereotípiákat annyira torzítják az egyes nemzetek közötti érdekellentétek és konfliktusok, hogy nem csoda, hogy a legtöbb sztereotípia negatív (egyébként is az egyes nyelvekben több szó van a negatív tulajdonságokra, mint a pozitívakra). Többnyire csak azokkal a nemzetekkel kapcsolatban vannak pozitív sztereotípiáink, amelyekkel nem érintkezünk közvetlenül, így érdekellentéteink sincsenek. A nemzeti karaktert tagadó felfogást ellentmondásosnak érzem, mivel a karaktert részben a kultúra határozza meg, és ha különböző kultúrákról beszélünk, akkor elsősorban nemzeti kultúrákra kell gondolnunk. Beszélhetünk ugyan közös európai kultúráról, de ezen belül a laikus számára is szembetűnőek a német és a francia vagy az angol és az olasz kultúra eltérései. Ha feltételezzük, hogy nagyobb régióknak (földrészeknek), illetve kisebb tájegységeknek, továbbá törzseknek vagy társadalmi csoportoknak van közös kultúrája, logikátlan lenne, ha tagadnánk, hogy a közbeeső egységnek –

17

az országnak vagy a nemzetnek – nincsen közös, azonosítható kultúrája. (Az idegen nyelv szakosok mindenesetre angol, német, francia stb. országismeretet, illetve kultúrát tanulnak az egyetemen.) Azt sem igen tagadhatjuk, hogy a kultúra – legyen az törzsi, nemzeti vagy földrészi – sok tekintetben meghatározza a kultúrát hordozó emberek viselkedését. Így például egyes kultúrák szabályai szerint a fiatalabbak nem szólalhatnak meg addig, amíg az idősebbek nem kérdezik őket, tehát ezt a viselkedési módot a nemzeti (vagy földrészi?) karakter részeként értelmezhetjük („tisztelik az idősebbeket”). Alkalmazott nyelvészeti konferenciákon külön szekció foglalkozik az interkulturális kommunikációval, amelynek során mindig elmondják, hogy az arabok közelebb állnak a beszédpartnerhez, mint a nyugatiak, a japánok pedig olyan udvariasak, hogy akkor sem mondanak nemet, ha nem tudják a választ. Azt is tudjuk, hogy Amerikában mindig mosolyogni kell, az amerikaiak pozitívan gondolkodnak, és számukra nagy érték az egyén autonómiája (privacy), amit viszont nálunk kevésbé tisztelnek. Az Európai Unióval kapcsolatban is állandóan napirenden van a kulturális sokféleség emlegetése: Európa a sokféleség egysége (legalábbis a jelszavak szintjén). A diverzitást, a multikulturalitást értéknek tartjuk. Különösen nagy figyelem irányul arra, hogy a kisebbségi csoportok – etnikai és egyéb kisebbségek – kultúráját ne alacsonyabb rendűnek, hanem másnak tekintsük; a másság tisztelete jelszóvá is vált. Ugyanakkor a nemzeti sztereotípiák elleni harc jegyében (ami a német–olasz összezörrenés fényében nem is annyira sikeres, mint gondoltuk) igyekszünk a sztereotípiákban szereplő tulajdonságokat légből kapottnak, fikciónak minősíteni, és végső soron az egyes nemzetek közötti különbségek és végül a nemzet fogalmának tagadásáig is eljutunk. Kérdés tehát, hogy ha Európában különféle kultúrák élnek együtt, milyen kultúrák ezek, ha nem nemzeti kultúrák? Az is kérdés, hogy ha vannak különböző kultúrák,

18

hogyhogy ezek nem eredményeznek azonosítható közös tulajdonságokat („nemzeti karaktert”) az adott kultúra hordozóinál? További kérdés, hogy ha a másságot el akarjuk fogadni, hogyan fogadjuk el, ha tagadjuk a (nemzeti kultúrák által meghatározott) másságot? A kérdés tehát az, hogy válaszolhatunk-e arra a kérdésre, amit gyakran feltesznek nekünk, amikor idegen országból jövünk haza, hogy „na és mondd, milyenek az amerikaiak (angolok, németek stb.)?” Valóban csak azt mondhatjuk-e, ami politikailag korrekt, hogy egyik ilyen, másik olyan, mint ahogy nálunk is van? Vagy lehet, hogy ha az egyes népek kultúrája különböző, vannak olyan közös szokásaik, viselkedési módjaik, netán jellemvonásaik, amelyek megkülönböztetik őket másoktól, és amelyek a legtöbbjüknél megfigyelhetők? Ez átvezet a nemzetkarakterológia kérdéséhez is. Az egyes nemzeteknek a hagyományos sztereotípiákkal történő jellemzésén akart túllépni az ún. nemzetkarakterológia, amely az egyes nemzetek jellemző tulajdonságainak leírására vonatkozó tudományos és nem tudományos elméleteket jelenti. Ha a sztereotípiáknak van igazságtartalmuk, akkor lehetséges, hogy az egyes nemzeteknek ténylegesen van valamilyen karaktere, vannak bizonyos jellemző tulajdonságai, és ezeket nem csak naivan, felületes benyomások alapján, illetve elfogultan, hanem tudományos módszerekkel is meg lehet határozni. Hunyadi szerint (1998: 53) a nemzeti sztereotípia felfogható úgy is, mint a nemzeti karakterről születő – pontos vagy pontatlan – leírás. Ezzel ellentétes álláspontot képvisel Csepeli, aki szerint a nemzeti karakterológiát nem lehet tudományos szinten művelni: „A nemzetkarakterológiák tudományos rehabilitálásával kísérletezik Hunyadi György, aki különös logikával azt feltételezi, hogy a nemzeti sztereotípiák az egyébként szintén sztereotipizált nemzeti karakter pontos vagy pontatlan leírásai.” (2002: 482)

19

Ezzel szemben Hunyadi (1998: 342) a következőképpen érvel. „A nemzetjellemzések, az auto- és heterosztereotípiák teljesen légből kapott és elfogult jellegének a feltételezése eléggé kritikus, de vannak még ennél is súlyosabb fenntartások. Van olyan szakirodalmi álláspont, amely szerint nemcsak az egyes nemzetek megítélésében esünk tévedésbe, hanem a nemzet egyáltalán mint fogalmi konstrukció kétes, nem tudni, mi a valóságfedezete. Van a történészeknek és gondolkodóknak egy ismert csoportja, amely (ha a marxizmus zsargonjában fejeznénk ki magunkat, akkor azt mondhatnánk, hogy) a nemzetet hamistudati képződménynek könyveli el. E társadalomkritikai iránynak azonban bizonyos értelemben még nehezebb dolguk van, mint a marxizmus szószólóinak. Ezek az embereket osztályöntudatra igyekeztek ébreszteni, amijük nem volt, az viszont az embereket arról világosítja fel, hogy magukra és másokra vonatkozó nemzettudatuk, amijük van, az nem más, mint téves és dezorientáló világlátás.” Ha a hétköznapi józan ész alapján indulunk el, akkor úgy találjuk, hogy több jel utal arra, hogy a nemzeti sztereotípiák, bár túlzott általánosítások, valóságosan létező különbségekre is utalhatnak. Természetesen a benyomások lehetnek felszínesek és csalókák: a legtöbb nemzet úgy gondolja, hogy a másikra jellemző a hangos beszéd és a sok káromkodás (ld. Petrov tizedest). Ez többnyire nem igaz, de egyes esetekben lehet benne igazság, és fölöslegesnek tűnik elvi alapon tagadni olyan nyilvánvaló tulajdonságok tendenciaszerű érvényesülését egyes nemzeteknél, amelyeket más nemzetekhez tartozók egyöntetűen vélelmeznek, sőt az autosztereotípiában is szerepelnek (például hogy a finnek keveset beszélnek, sokat isznak, és nem zavarja őket a meztelenség: ld. The Foreigner's Guide to Finland). A sztereotípiák tartalmában mutatkozó nézetegyezést Hunyadi (2001: 45) is megemlíti.

20

A Sir Patrick Spens c. skót balladában is előkerül a skót fukarság sztereotípiája: a skót király Norvégiába megy feleségül kérni a norvég királylányt, amikor (Arany János fordításában) a következő történik: Még egy hetig sem voltak ott, Sem egy, sem két hetig, Hát már a fő norvég urak Mind ezt hányják, vetik: Hát a királyt s királynét már Skótok, kiélitek? Hazudsz, hazudsz, hazug poronty Én mondom, értitek? Általában jól szórakozunk a különböző nemzetekről szóló vicceken: a ráismerés öröme jelzi, hogy a túlzott formában előadott tulajdonságot valahogyan mégis jellemzőnek érezzük. A Washington Post idézett tudósítója szerint: There is a best-selling postcard in Brussels, which can be bought in the headquarters of the EU institutions, which describes how the "Perfect European" should be. "Cooking like a Brit, talkative as a Finn, driving like the French, generous as a Dutchman, sober as the Irish, flexible as a Swede, discreet as a Dane, technical as a Portuguese, organized as a Greek, available as a Belgian, humble as a Spaniard, famous as a Luxemburger, patient as an Austrian" and yes, "controlled as an Italian" and "humorous as a German," it says above pen-portrait cartoons of each nationality. The postcard has been so successful -- you can even find it on posters and sweatshirts -- precisely because the stereotypes it plays on are so accurate.

21

A sztereotípiák igazságát vagy igazságmagvát sokszor nehéz vagy lehetetlen objektív, pontos, természettudományos módszerekkel vizsgálni. Nem tudom például, hogyan lehetne megerősíteni vagy megcáfolni azt a sztereotípiát, hogy egy magyar utánad megy be a forgóajtón, de előtted jön ki (Tibor Fischer, Die Zeit 17.07.2003). Egyébként a két vesztes világháború ezt a vélekedést nem támasztja alá. Más sztereotípiákat azonban lehet vagy lehetne többé-kevésbé objektívan vizsgálni, így például nem látszik kivihetetlennek egy olyan, reprezentatív mintavételen alapuló vizsgálat, amely összehasonlítja, hogy az olaszok vagy a finnek beszélnek-e többet és hangosabban. A sztereotípiák igazságtartalmának kutatásában az is fontos szempont, hogy egy-egy jellemzőnek talált vagy feltűnő vonás mennyire lényeges. A bőrszín, a testmagasság és egyéb fizikai tulajdonságok vagy az étkezési szokások, amelyek olyan gyakran előkerülnek a sztereotípiákban, aligha minősítenek egy nemzetet, de a különböző kulturális szokások közül sem mindegyikből lehet a személyes pszichológiai tulajdonságokra vonatkozóan messzemenő következtetéseket levonni. A lengyelek például gyakrabban csókolnak kezet a nőknek, de ez nem feltétlenül jelenti azt, hogy a lengyel nemzeti jellem lényeges vonása, hogy más nemzeteknél jobban tisztelik a nőket. (Ami viszont megint nem kizárt, ha más adatok alapján is erre a következtetésre jutunk.) A sztereotípiák tudományos kutatása leginkább arról az oldalról közelíthető meg tudományosan, hogy az adott társadalmi csoport (például nemzet) milyen értékeket tart fontosnak. Hunyadi óvatosan fogalmazva azt mondja (1998: 2), hogy „nem zárható ki, hogy az emberi csoportoknak valóban vannak megkülönböztető vonásai. ... más csoportokhoz képest könnyen lehet gyakoribb vagy ritkább egy értékpreferencia, pszichológiai vonás vagy akár fizikai ismérv egy csoport tagjai között, s ennyiben alkalmasint lehet igazságmagva a rájuk globálisan vonatkozó tulajdonságítéletnek.” Az értékpreferenciákat vizsgálva az ún. Sémiometrie módszerével Morrison (1998) megállapítja, hogy Európában mindenütt ugyanazon társadalmi és kulturális kategóriák között oszlanak meg az emberek: vannak konzervatívok és haladók, természetvédők és az atomenergiát támogatók, köztisztviselők, gazdálkodók és bányászok, katolikusok, a halálbüntetés támogatói, Amerikaellenesek, stb. Mindezek különböző világnézeteket és 22

értékrendszereket jelentenek. Ezzel együtt a vizsgálat alapján úgy találták, hogy a nemzeti hovatartozásnak jelentős szerepe van: National identity has as much weight as, sometimes even more than, standard demographics like sex, age or education. A German woman has a more `masculine' mentality than an Italian man! A young Englishman is more respectful of conventions than 45-year-old Frenchman! Az egyes országok, illetve nemzetek értékpreferenciáit vizsgálva úgy találták, hogy az angolok legpreferáltabb értéke a szingularitás, szemben a kommunitással. A szabályokat tisztelik, és erős a nemzeti büszkeség érzése és a nemzeti azonosságtudat. Érzelmeiket nehezebben fejezik ki, és impulzusaikat jobban féken tartják, mint más európaiak. Az olaszok nem mindenben felelnek meg a sztereotípiáknak. A valláshoz kötődő idealizmus és a művészet iránti érzékenység jellemzi őket, míg az élvezetekre való törekvés nem annyira, mint gondolnánk. Meglepő módon az angolok elutasítják a pragmatizmust, és van bennük hajlam az irracionalitásra és idealizmusra, feltehetőleg azért, hogy a maguk alkotta szabályok hatalma alól meneküljenek. Poppe (1999) hat közép- és kelet-európai országban kutatta növő gyermekek (adoleszcensek) nemzeti és etnikai sztereotípiáit. Megállapította, hogy az uralkodó nézetekkel szemben az eredmények szerint a sztereotípiák nem irracionálisak, hanem többékevésbé tényleges csoportok közötti különbségeket tükröznek. A sztereotípiák által képviselt attribúciók nem teljesen elfogult, pszichológiai szükségleteket kielégítő nézetek: a társadalmi és gazdasági valóság hat rájuk. Az etnikai kisebbségek gyakran szerepelnek bűnbakként, ugyanakkor a fiatalok nacionalizmusa inkább a saját nemzetük pozitív sztereotípiáját emeli ki, nem a kisebbségek kirekesztésére koncentrál. A jelek szerint tehát lehet a nemzeti sztereotípiákat és a nemzeti karaktert tudományos módszerekkel is vizsgálni. Azt azonban világosan kell látnunk, hogy a vizsgálati módszerek indirektek, és az értelmezést megnehezítik a kutató elfogultságai. A fent idézett eredményeket nem kell fenntartás nélkül elfogadnunk, és a magam részéről általában fenntartással fogadom az olyan, nálunk igen divatos felmérések eredményeit is, amelyek visszatérő rendszerességgel bizonyítják, hogy a magyarok előítéletesek, idegengyűlölők és rasszisták. Az egyik felmérés (hivatkozást nem 23

közlök, mert nem az adott kutatót akarom kritizálni) például a következő kérdésekre adott válaszokból von le következtetéseket az előítéletességre: Ha felnőtt lennél befogadnál-e…. … ázsiai polgárháborúból menekülőket? … szomszédos országból menekült magyarokat? Elmennél-e tüntetni, ha sérelem, hátrányos megkülönböztetés éri a…. …homoszexuálisokat? …Bulgáriában élő törököket? …cigányokat? …zsidókat? …hazai németeket? …erdélyi magyarokat? A szerző a válaszokból azt a következtetést vonja le, hogy az eredeti átlagértékek egyértelműen mutatják, hogy a fiatalok nemzeti identitása erős, inkább elutasítják az ázsiai menekülteket, mint a szomszédos országból menekülő magyarokat, s a tüntetési hajlandóság is az erdélyi magyarok mellett a legnagyobb mértékű. Az összevont változó kialakítása során minden eredeti változót azonos súllyal vettünk figyelembe, így a mutató az ötfokozatú skáláknak megfelelően 8 és 40 közötti értéket vehetett fel. Az előítéletesség meghatározásánál a minta átlagából indultunk ki, előítéletesnek azokat tekintettük, akik a teljes minta átlagánál előítéletesebbek voltak (minimum 28 pont). A magam részéről úgy gondolom, igencsak elhamarkodott a saját nemzethez tartozók preferálásából (tekintve, hogy az erdélyi magyarok magyarok) idegenellenes előítéletekre következtetni. Nyilvánvaló, hogy teljesen racionális érvek szólnak amellett, hogy az ázsiai menekültekkel szemben tartózkodók az emberek: a nyelvi nehézségek, a feltételezhetően eltérő kultúra és szokások, az információhiány mind jogos óvatosságra intik a megkérdezetteket. Gyakran maguk a kérdések sugallják a válaszadóknak a sztereotípiákat. Ha megkérdezzük, miért hasonlít az íróasztal a hollóra (Lewis Carroll: Alice in Wonderland), akkor a megkérdezett feltételezni fogja, hogy van olyan tulajdonság, amelyben az említett 24

két entitás egyezik. Ha megkérdezzük, hogy „Mi van az öregasszonnyal, akit lerúgtál a lépcsőn?” (Mark Twain), az feltételezi, hogy a megkérdezett lerúgott egy öregasszonyt a lépcsőn. Ha megkérdezzük, „Mi a különbség Magyarország és Spanyolország között?”, a kérdés feltételezi, hogy van valamilyen különbség, illetve a különbségek közül kiemelhető egy lényeges különbség, így a vicc a preszuppozíció kiváltásával előkészíti a csattanót (Semmi; nálunk is Lopez meg Lopaz). Ha feltesszük gyanútlan fiataloknak azt a kérdést, hogy „Lakna-e cigányok mellett?”, maga a kérdés feltételezi, hogy cigányok mellett lakni problematikus, és a válaszadóban nem annak a rokonszenves cigány fiatalasszonynak az alakja jelenik meg, aki a közértben a kenyeres pultnál van, hanem olyanoké, akikkel esetleg kevésbé pozitív a tapasztalata. A fenti okok folytán tehát a magam részéről fenntartással fogadom azokat a szociológiai felméréseket, amelyek időről időre azzal örvendeztetnek meg bennünket, hogy a magyar főiskolások többsége előítéletes, idegengyűlölő és rasszista. Visszatérve a nemzetkarakterológia lehetőségeire, elvileg lehetséges a viszonylag objektív vizsgálat, de a vizsgálati módszerek indirektsége, az eredmények bizonytalan értelmezése és mindenekelőtt a kutatók ideológiai prekoncepciói miatt az eredményeket rendkívül óvatosan kell kezelnünk. 8. Feltétlenül károsak-e a sztereotípiák? A hétköznapi életben sztereotípiák alapján gondolkodunk, és ez többnyire beválik: ha vendéglőt említ valaki, feltételezzük, hogy ott lehet ételeket kapni, vannak pincérek, le lehet ülni, és többnyire így is van; ha valaki nyaralni megy, feltételezzük, hogy pihenni fog, napozik, stb. Néha ugyan megtévesztenek bennünket a sztereotípiák, de ennek ritkán vannak olyan végzetes következményei, mint annak az esetnek, amelyet Whorf (1956) ír le: egy vegyipari vállalatnál a munkások „üres hordók” mellett cigarettáztak, de mivel benzines hordókról volt szó, az „üres” hordók benzingőzzel voltak tele, és felrobbantak. A társadalmi csoportokra vonatkozó sztereotípiák, köztük a nemzeti sztereotípiák esetében nagyobb mértékben kell figyelembe vennünk a torzítás lehetőségét. Nem lehet a nemzeti sztereotípiát az adott nemzet minden tagjára egyaránt vonatkoztatni, és különösképpen káros a nemzeti autosztereotípia normatív 25

használata. Lehet, hogy a magyar ember evés közben nem beszél, de ez aligha lehet alapja annak, hogy az evés közben beszélőket kizárjuk a nemzetből. (Ha a kizárások után egyáltalán maradna még nemzet.) Káros a sztereotípia, ha az adott nemzet vélt vagy tényleges tulajdonságait irracionális okoknak tulajdonítja, és változtathatatlannak állítja be (például a II. Függelékben szereplő Cholnoky Viktor-részletek). Káros a sztereotípia, amennyiben hamis: ha az adott nemzet nagy többségére nem jellemző az általánosítás, akkor még a sztereotípia viszonylagos előnyét (várható viselkedés előrejelzése) sem használhatjuk ki. Káros a sztereotípia, amennyiben az adott csoporttal szembeni ellenérzést erősítik és igazolják, előítéletre hajlamosítanak, diszkrimináció vagy üldözés igazolására használják őket, vagy genetikai tényezőkre vezetik őket vissza, ami a származási alapon történő kirekesztés veszélyét hordozza magában. Míg a múltban erre is volt példa, a mai Európa a verbális sértegetésen – talán – nem lép túl. A kutatások során számos olyan tényezőt azonosítottak, amelyek a reális csoportkülönbségek felismerését és értelmezését torzítják. Ugyanakkor feltételezhető, hogy az egyes társadalmi csoportok, illetve nemzetek között vannak vagy lehetnek tényleges különbségek, és a nemzeti sztereotípiák utalhatnak olyan tulajdonságokra, amelyek valóban jellemzők az adott nemzetet alkotó egyének jelentős részére vagy többségére, és amelyeket, amennyiben a kutató elfogulatlan, és a tanulmányozott csoport és saját csoportja közötti viszonyt aktuális vagy akut konfliktus nem befolyásolja, tudományosan is vizsgálni lehet. Aligha tekinthetjük károsaknak a pozitív sztereotípiákat, amelyek elősegíthetik az egyes nemzetek közötti barátságot. Érdekes módon viszont nem mindig egyértelmű, hogy mi a pozitív sztereotípia: előfordul, hogy ugyanazon tulajdonságot a csoportok viszonyától függően lehet pozitívan vagy negatívan is értékelni. A németek feltételezett pontosságát lehet csodálni, vagy mint mániákusságot elutasítani. Pozitív szerepe lehet a sztereotípiáknak, mivel több-kevesebb pontossággal a múlt tapasztalatait is megtestesítik, és alkalmazhatók olyan helyzetekben, amikor nincs mód minden személyes részletről meggyőződni (Hunyadi 1998: 2). Természetesen tudnunk kell, hogy a sztereotípiák csak valószínűsítik a várható viselkedést, de nem determinálják azt. Ugyanakkor a „valószínűség is értékes információ 26

mindaddig, amíg nem torzítják abszolút érvényű és megmásíthatatlan ítéletté, hogy a kategória tag szükségképpen ilyen.” Egyébként a sztereotípiák, vagy ha úgy tetszik a valószínűség alapján járnak el az egyes államok, amikor más államok polgáraival szemben vízumkényszert alkalmaznak (amely egyébként szerintem a diszkrimináció iskolapéldája). Konstruktív szerepe lehet a sztereotípiáknak az egész társadalom képének felépítésében: szubjektív világképünkben fontos szerepet játszanak azok a társadalmi kategóriák, amelyekbe tartozónak tekintjük magunkat (Hunyadi 2001: 43-44). A legtöbb ember számára fontos a nemzeti azonosságtudat, amelyhez hozzátartozik valamilyen nemzeti önkép is, amely alapulhat autosztereotípián is, amennyiben az nem tartalmaz feltétlenül hamis, illetve másokat diszkrimináló elemeket, de természetesen kívánatos, hogy a sztereotípiánál több kulturális önismeretre épüljön. Mértéktartó megfogalmazásnak tűnik ebben a tekintetben az Alföldi és munkatársai (2002) által megfogalmazott szöveg (ld. III. Függelék). 9. Mit kell tennünk a sztereotípiákkal? Tele vagyunk sztereotípiákkal, elfogultságokkal, előítéletekkel, és a fentiekből kiderült, hogy a hétköznapi életben ez természetes: legtöbbször elkerülhetetlen, sokszor éppen pozitív szerepe van. Bármikor, bárhol készíthetünk olyan felmérést, amely az emberek előítéleteivel kapcsolatos; egy ilyen felmérésről szól a IV. Függelékben közölt két angol újságcikk. A felsorolt előítéletekkel kapcsolatban megjegyezném, hogy a vörös hajúakkal szembeni előítéletet aligha lehet bármivel is alátámasztani, ugyanakkor a strandon a padokat és jó helyeket elfoglaló németekkel kapcsolatos sztereotípiának már lehet valami alapja, ha nem is elégséges az alap: ez a sztereotípia Magyarországon is létezik, így két független forrásból származó megfigyelés már jelezhet valamit (bár bizonyára nem minden német ilyen, sőt biztos, hogy a németek többsége nem ilyen). A Millwall-drukkerek esetében pedig, ha a Fradidrukkerekhez hasonló módon viselkednek, az előítélet nagyon is megalapozottnak tűnik, még akkor is, ha vannak nem randalírozó Fradi-drukkerek is. A sztereotípia (vagy ha úgy tetszik, előítélet) alapján történő viselkedés (elkerüljük a Fradi-drukkereket) nemcsak megengedhető, de ajánlatos is, önvédelemre szolgál (vö. vízumkényszer). 27

A sztereotípiák ellen semmiképpen sem úgy kell harcolnunk, hogy görcsösen tagadjuk, hogy vannak sztereotípiáink, vagy hogy elítéljük és üldözzük azokat, akikről úgy gondoljuk, hogy előítéleteik vannak. Nem hiszek abban sem, hogy bűntudattól hajtva kell önostorozó módon állandóan bizonygatnunk, hogy előítéletesek vagyunk, magunk alakítva ki magunkról a vendégszerető magyar sztereotípiája helyett az idegengyűlölő magyar sztereotípiáját. Azt sem hiszem, hogy feltétlenül tagadni kell a sztereotípiák esetenkénti igazságtartalmát és az egyes nemzetek valószínűsíthetően helyesen megfigyelt jellemző tulajdonságait a nemzet fogalmával és a nemzeti kultúrák létével együtt. A sztereotípiákról tudatosítanunk kell, hogy sztereotípiák. Az auto- és heterosztereotípiáktól nem megszabadulnunk kell, hanem több ismeretet kell szereznünk magunkról és másokról; fel kell fedeznünk, melyek azok az elemek, amelyekben van valami igazság is, ténylegesen jellemzik az adott nemzet kultúráját, netán az emberek mentalitását, milyen mértékben és milyen társadalmi rétegek esetében, és mi az, ami egyszerűen fikció. Büky Béla (?) szerint nem feltétlenül kell megszabadulnunk a sztereotípiáinktól: „Véleményünk szerint, ha egy sztereotípia-rendszertől megszabadulunk, új sztereotípiák tűnnek fel vagy mondjuk gondolkodási modellek, melyekről még nem is sejtjük, hogy frázisok, megkövesedett sztereotípiák lesznek. (Például hogy a magyarok rasszisták - HP.) Helyesebb inkább a sztereotípiákkal együtt élni, de nem bízni bennük vakon, hanem mindig felkészülve módosításukra, átformálásukra vagy végleges elhagyásukra. Sőt, a végleges elhagyás stratégiáját is ki kell dolgoznunk, nehogy törököt fogjunk sztereotípiáinkkal, és ne eresszenek.” Lehet, hogy a humor is segíthet. A magam részéről szórakoztatónak és tanulságosnak találom a „Miért nem bírjuk az angolokat/németeket/oroszokat/stb. sorozat könyveit. Ha humorral tudunk viszonyulni a saját sztereotípiáinkhoz, akkor nem biztos, hogy az angol eredeti címe szerinti (The Xenophobe’s Guide to the ...) idegengyűlölet jellemző ránk. A többi nemzetre vonatkozó ismereteink bővítésével, illetve a sztereotípiák természetének tanulmányozásával szintén ellensúlyozhatjuk a sztereotípiákat, bár az információk milyensége és forrása is számít. Az utazások során szerzett közvetlen ismeretek felszínesek lehetnek, és akár erősíthetik is a sztereotípiákat (Peabody 1985), hiszen többnyire egyfajta társadalmi csoporttal (kereskedelmi 28

és idegenforgalmi dolgozók) találkozunk tranzakciós helyzetekben. Más nemzetek kultúrájának megismerésében nyilvánvalóan az irodalom játszhatna fontos szerepet, ha az emberek olvasnának; a média szerepe Peabody szerint nem feltétlenül pozitív. Végül visszatérve a kiindulóponthoz: megoldás-e az EU, illetve a globalizáció? Ha csak az történik, hogy megtanuljuk, hogy nem illik sztereotípiáinkról, előítéleteinkről beszélni, (megtanuljuk a politikai korrektséget), akkor csak rosszabb lesz: a rejtett előítéletek ellen nehezebb érvelni, mint a nyíltan jelentkezőkkel szemben. Végül pedig: a toleranciához nem szükséges, hogy csupa jót gondoljunk a másikról, sőt éppen ellenkezőleg: a tolerancia azt jelenti, hogy eltűrjük azt is, ami nem feltétlenül tetszik. A hagyományos paraszti gondolkodás toleranciáját fejezi ki az, amit kecskeméti nagyanyám szokott volt mondani az olyan emberekről, akik valamilyen módon eltértek a „normálistól”: „Olyannak is köll lenni.” (Vö. az angol közmondással: “It takes all sorts to make a world.”) Nem vagyunk egyformák, de mindannyiunkra szükség van.

Irodalom Büky B. A magyarországi médiák nyelvi gondjai. IRÁS: Tegnap és Holnap, 1. Évf. 1. Sz., http://www.oszk.hukiadvany/iras/iras1/11bb.html Cantor, N. and Mischel,W. 1979. Prototípusok a személypercepcióban. In: Hunyadi, 1984, 325-390. (Eredeti cím és forrás: Propotypes in Person Perception. In Berkowitz, L. (ed.): Advances in Experimental Social Psychology. Vol. 12, 451. New York: Academic Press. Csepeli Gy. 1992. Nemzet által homályosan. Budapest: Századvég Kiadó. Csepeli Gy. 2002. Szociálpszichológia. Budapest: Osiris Kiadó. Finland: The Foreigner's Guide to Finland. http://www.co.jyu.fi/~np/misc/foreigners _guide _to_finland.html Fischer, T. 2003. Pasta, Mafia, Oper. Nationale Vorurteile. Die Zeit, 17.07.2003, Nr.30. Hamilton, D. I. and Gifford, R. K. 1976. Illusory correlation in interpersonal perception: a cognitive basis for stereotyping judgements. Journal of Experimental Social Psychology, 12, 392-407. 29

Harding, G. 2003. Long live stereotypes. The Washington Post, July 11, 2003. Hernádi M. 1976/1995. Közhelyszótár. Budapest: Gondolat Kiadó. Hofstätter, P. 1949. Psychologie der Öffentlichen Meinung. Wien: Wilhelm Braumüller, Universitätsverlag. Hunyadi Gy. 1996. Sztereotípiák a változó közgondolkodásban. Budapest: Akadémiai Kiadó. Hunyadi Gy. (szerk.) 1984. Szociálpszichológia. Budapest: Gondolat Kiadó. Hunyadi Gy. 1998. Történeti bevezetés a szociálpszichológiába. Budapest: Eötvös József Könyvkiadó. Hunyadi Gy. (szerk.) 2001. Nemzetkarakterológiák. Rónai Jácint, Hugo Münsterberg és Kurt Lewin írásai. Budapest: Osiris Kiadó. Lippman, W. 1922. Public Opinion. New York: Harcourt Brace and Jovanovich. Morrison, V. 1998. The real values behind national stereotypes. Research Plus. Nationale Vorurteile. Die Zeit 17.07.2003, Nr.30. Peabody, D. 1985. National Characteristics. Cambridge: Cambridge University Press. Poppe, E. 1999. National and Ethnic Stereotypes in Central and Eastern Europe. A Study among Adolescents in Six Countries. Amsterdam: Thela Thesis, February 1999 ( ISBN: 90-5170-4771). Roberts, Elizabeth. Miért nem bírjuk a ruszkikat? (The Xenophobe’s Guide to the Russians.) Pannonica, évszám nélkül. Ugresic, D. 2003. Arrogante Franzosen, knickrige Holländer. Nationale Vorurteile. Die Zeit 17. 07.2003, Nr.30. Utley, T. 2003. Nice to See Us Revert to Stereotypes a The Daily Telegraph. July 5, 2003. Virágos Zs. és Varró G. 2002. Jim Crow örökösei. Mítosz és sztereotípia az amerikai társadalmi tudatban és kultúrában. Budapest: Eötvös József Könyvkiadó. Whorf, B. L. 1956. Language, Thought and Reality. New York: Wiley. Függelékek: I. The Italian Who Went to Malta. (Ismeretlen szerző.) 30

II. Cholnoky Viktor: A felszabadított muzsik. In: Atyuska hív. Magyar írók novellái az orosz emberről és Oroszországról. Noran, Budapest, 2002, 14-18. III. Alföldi J., Bakos I., Hámori P. és Kiss Gy. Cs. 2002. Haza, a magasban. Magyar nemzetismeret. A külhoni diákoknak. Lakitelek: Antológia Kiadó. II. kötet 3-7. IV. Britain’s Medallion Men Win No Medals. The Daily Telegraph, 22.11.1990 I. THE ITALIAN WHO WENT TO MALTA (Must be read with an Italian accent) One day ima gonna Malta to bigga hotella. Ina morning I go down to eat breakfast. I tella waitress I wanna two pissis toast. She brings me only one piss. I tella her I want two piss. She say go to the toilet. I say you no understand, I wanna to piss onna my plate. She say you better no piss onna plate, you sonna ma bitch. I don’t even know the lady and she call me sonna ma bitch. Later I go to eat at the bigga restaurant. The waitress brings me a spoon and knife but no fock. I tella her I want fock. She tell me everyone wanna fock. I tell her you no understand, I wanna fock on the table. She say you better not fock on the table, you sonna ma bitch. So I go back to my room inna hotella and there is no shits onna my bed. Call the manager and tella him I wanna shit. He tella me go to the toilet. I say you no understand, I wanna shit on my bed. He say you better not shit onna bed, you sonna ma bitch. I go to the checkout and the man at the desk say: “Peace on you”. I say piss on you, too, you sonna ma bitch, I gonna back to Eetaly. II. Cholnoky Viktor: A felszabadított muzsik ..... Ma, félszáz esztendőnek a históriai távolán keresztül kezdjük már látni és megérteni is az okokat, hogy az orosz nép felszabadítása miért vallott kudarcot. Éppen magának az orosz parasztnak a pszichéje miatt... ..... ... nemcsak az orosz, de egyáltalán minden szláv született rabszolga. A szláv és a szkláv nemcsak etimológiailag, hanem etnográfiailag is eggyé eső két fogalom. Ez a tisztára természeti, 31

fiziológiai, vagy nem bánom én, hogy milyen frázissal jelezhető tény volt az oka Lengyelország elomlásának. Ez az oka annak, hogy Csehország soha azt a helyzetet megkapni Ausztriában nem fogja, ami a szorgalma, a nagy gazdagsága, a tűrhető intelligenciája miatt megilletné, ez az oka annak, hogy az Európába utolján bevándorolt magyarság még mindig tudott hódítani itt idegen törzseket, morvákat, tótokat – később persze –, horvátokat, szóval Zventiboldnak és Zalánnak muzsikká született népeit. Akik nem is bírnának, nem is szeretnének mások lenni, csak rabszolgák. A „Szabadság a hó alatt" egyike Jókai leggyönyörűbb elábrándulásainak. De a valóság, az ellene szól az orosz szabadságtörekvések e legendájának. Az orosz csak konspirálni tud, a szláv az urát csak orozva gyilkolja meg Péterváron is, Belgrádban is, és az orosz költők hangja nem az a viharzó forradalom, ami az egészen elmagyarosodott szláv Petőfinek a hangjából zúg, nem is az a maró epe és legyőzhetetlen erejű szatíra, amelyik a zsidó Heinének – tehát egy szintén elnyomott, de a maga sorsáról és jövőjéről mégis öntudatlanul is biztos népfaj fiának – a szavában beszél, hanem a lemondás, a deferálás, a bús rabszolgának az a lírája, amely azért esik kétségbe, mert tudja, ó örök átok, tudja, hogy éppen az álmodott szabadságának nem volna képes semmi hasznát sem venni. ..... Hiábavaló volt és hiábavaló lesz minden reménykedésük. A szláv paraszt nem is akar, nem is tud szabad lenni. És most ötven esztendő sírhalmára, mint örökös sírkövet szeretném ideállítani az úgynevezett nagy orosz parasztot, Tolsztoj Leót. Aki sem orosz, sem paraszt nem volt. Mert a születése szerint német volt, a csillagzata szerint bojár és gróf. A családjának az eredeti neve Dick és abból a német fajtából való, amelyik a Dsingiz kán itt hagyta tatárokkal hódította meg a fajorosz népet, hogy mint külön arisztokrácia üljön rá a vörös oroszra, a ruténre és egyéb, valóban szláv kezdődésű orosz népre. Orosz arisztokrácia nincs. Mert az orosz bojárság tatárokból és németekből alakult ki. És az ő szatirikusan visszafordítható jelképük, szimbólumuk a saját magát parasztnak álmodó és kijátszó Tolsztoj Leó, akinek az az igazi neve, hogy Dick. (...) 32

III. A nemzetről és a nemzetjellemről Vajon következik-e ebből, hogy az egyes nemzeteknek sajátos jellemük, karakterük van? (...) Jellemzések, melyek megragadnak egy-egy tulajdonságot, fölnagyítanak egy magatartásformát, kissé néha túlozva. Megragadnak fontos jelenségeket, de közben általánosítanak. Nyilvánvalóan, a külső és a belső tulajdonságok az egész közösségre jellemzőek, az átlagot ragadják meg, s nem minden egyes személyt jellemeznek. Azt is hozzá kell tenni, hogy ezek a jellemzők ugyanúgy változhatnak a történelem folyamán, mint ahogy az egyes tulajdonságok más és más minősítést kaphatnak a különböző népeknél. A tudomány világában azonban megoszlanak a vélemények arról, hogy vajon van-e sajátos jellemük a nemzeteknek. Ha a nemzet jelleméről alkotott vélekedések csupán a képzelet – persze közösségi képzelet – eredményei is, az kétségtelen, hogy e jellemvonások hatása viszont történeti valóság. A különböző nyelvet beszélő kulturális közösségek egymás közötti kapcsolataiban szükség van ilyen egyszerűsítő minősítésekre. A kölcsönös megismerkedésnek, kapcsolatnak feltétele, hogy valamiképpen elképzeljék a másik közösséget. Az a kép, amelyet saját nemzeti közösségünkről alkotunk, szintén nem független attól, hogyan látnak bennünket más közösségek. (....) Az emberiség kultúrája egyszerre egyetemes és nemzeti kultúrák gazdag szőttese. Rossz kérdés az egyetemes vagy a nemzeti elsőbbségét firtatni. Az európai civilizáció a sokszínűség világa. A nemzeti kultúra létezésének alapfeltétele a más nemzeti kultúrákkal való kapcsolat, amelynek során állandó cserefolyamatok mennek végbe közöttük, ösztönzések és hatások szünet nélküli munkálkodásában. Nem véletlenül beszélünk nemzeti kultúráról. A nemzet jelenségének egyik magyarázata a sajátos jelképek, magatartásformák, értékek együttese. Viszonylagos állandóságát a közös történelmi emlékezet garantálja. IV. Britain’s Medallion Men Win No Medals The most hated man in Britain is probably an estate agent with close-set eyes, a ginger beard, white socks, and a medallion round his neck. There is a mobile phone in his pocket and a gnome in his garden. He is a jogger. His wife wears white stilettos. 33

Worst of all, he is a Des O'Connor fan. A new survey has discovered that just one glance at these types of people is enough to inspire major prejudice from fellow human beings. Others who are instantly disliked include people who wear Jesus sandals, Millwall supporters, and those with limp handshakes. London-based management consultants Sound Thinking quizzed people in pubs and on tubes and buses about their pet hates. They came up with a 50-strong list of social groups most susceptible to the “sneer factor”. Germans by the swimming pool, anyone with ginger hair or a limp handshake, Volvo drivers and Bacardi and coke drinkers are among those guaranteed to attract contempt from British bigots. So are owners of mobile phones or garden gnomes, American tourists, joggers, people with close-set eyes, balding men with swept-over hair, and, strangely, bigots. .....

34

Az egyesülő Európa nyelvi–kulturális dimenziójáról Tóth Tamás, SZIE, Filozófia és Művelődéstörténeti Tanszék

En ce sens, on peut parler d'un ethos de la traduction, dont le but serait de répéter au plan culturel et spirituel le geste d'hospitalité linguistique évoqué plus haut ”. In diesem Sinne kann man von einem Ethos der Übersetzung sprechen, dessen Ziel es ist, die oben beschriebene Geste der sprachlichen Gastfreundschaft auf kultureller und geistiger Ebene nachzuvollziehen. Paul Ricoeur

Bár a 2001-es esztendőt az Európa Tanács és az Európai Bizottság (az Európai Kulturális Egyezményhez csatlakozó 47 ország meghívásával) már 1999-ben hivatalosan a „Nyelvek Európai Évének” nyilvánította, ténylegesen az új évezred első esztendeje egész más okok következtében fog bevonulni az európai integráció kisebb-nagyobb sikereinek hosszú történetébe. Nevezetesen az euró bevezetésének, illetve egy hatalmas, az Európai Unió nagy részére kiterjedő egységes monetáris tér megteremtésének európai éveként. Első pillantásra ennek a paradox körülménynek akár szimbolikus jelentőséget is tulajdoníthatunk. Egyrészt ugyanis azok a költséges kampányok, amelyeket az egységes európai fizetőeszköz bevezetésének előkészítése és megkönnyítése érdekében szerveztek, az uniós országok mindegyikében sikerrel, egyikében-másikában pedig egyenesen látványos sikerrel jártak. Másrészt viszont azokról a kampányokról és megmozdulásokról, amelyeket a 2001-es évben ugyan nem annyira Európa nyelvi egységének, mint inkább Európa nyelvi sokféleségének megünneplése érdekében szerveztek – amelyeknek azonban nyilvánvaló módon a nyelvi és kulturális különbségeket magában foglaló „európai egység”, illetve a kontinens jövője szempontjából létfontosságúnak ítélt „európai identitás” megteremtése (vagy megőrzése) is fontos célja volt –, ugyanezt már sokkal kevésbé mondhatjuk el. A Nyelvek Európai Évének félsikere vagy félkudarca pedig bizonyára ismét felhívja majd a nyugati világ demokratikus közvéleményeinek figyelmét arra a nyilvánvaló aránytalanságra, amely az Európai Unió (illetve 35

korábban az Európai Közösség) vezető testületei által hozott nagy horderejű döntésekben egyrészt a „gazdasági”, másrészt a „kulturális” szempontrendszer egymáshoz viszonyított súlya tekintetében oly gyakran megmutatkozik1. Az új, egyelőre csak az EU tizenkét tagországában érvényes fizetőeszköz bevezetése mindazonáltal valóban fontos eseménynek, egyfajta történelmi (de legalábbis gazdaság-, ill. pénztörténeti) fordulópontnak tekinthető. Ám olyannak, amelynek az igényesebb francia, német vagy angolszász elemzések szerint minden bizonnyal messze ható, ellentmondásos és ma még pontosan előre nem látható társadalmi és politikai következményei lesznek. (Egyes esetekben pedig – figyelemreméltó módon főként a német média és kommentátorok többsége szerint – olyan, a lényeget tekintve ugyan előre látható, ám ténylegesen el nem hárítható negatív következményekkel is számolnunk kell, mint pl. az ún. „euróinfláció” jelensége.) Az euró bevezetését éppen ezért kontinensünk nyugati felének minden államában élénk szakmai, közéleti és értelmiségi viták előzték meg, amelyeknek az írott és az elektronikus sajtó annak rendje és módja szerint széleskörű nyilvánosságot biztosított. Ezek során egyébként ismételten kiderült, hogy az említett esemény nemcsak sajátos „történelmi” és „gazdasági”, hanem bonyolult „kommunikációs” és „szimbolikus” dimenzióval is rendelkezik, mely utóbbi a (poszt)modern média különböző fórumain rendszerint nyelvileg és kulturálisan közvetített formában jelenik meg. (Így került sor pl. a német „Euro = Teuro” szójáték megalkotására, amely minden német anyanyelvű tévénéző, rádióhallgató és újságolvasó számára könnyen érthető; amelynek angol, francia vagy magyar nyelvre való hasonlóan frappáns lefordítása azonban vélhetően nem kis nehézségekbe ütközne). Az új európai fizetőeszköz, az euró bevezetésével kapcsolatos demokratikus közéleti vitáknak így még Németországban, Franciaországban és Nagy-Britanniában – vagyis az EU legnagyobb, leggazdagabb és legbefolyásosabb tagországaiban – sem csupán komoly gazdaság- és pénzügypolitikai tétje volt, hanem azok az elemzők és kommentátorok előzetes várakozásának megfelelően többnyire fontos bel- és külpolitikai, nyelv- és kultúrpolitikai, illetve olykor civilizáció- és mentalitástörténeti dimenzióval is 1

Liehm, A.J. La culture, mal-aimée de l’Europe. In: Le Monde diplomatique, Septembre 1999, 27. 36

rendelkeztek2. Oly annyira, hogy ezekben a (nem ritkán nemzetközivé terebélyesedő) eszmecserékben néhány régebbi keletű, ám az egyes európai államok alapvető geopolitikai, geoökonómiai és geokulturális érdekeit3, valamint állampolgáraik nemzeti, regionális és kontinentális identitását4, sőt a különböző országokban és nyelvterületeken élő európaiak százmillióinak „politikai kultúráját”, „történelmi emlékezetét” és „anyanyelvi öntudatát” mindmáig érzékenyen érintő kérdés is újból fölvetődött5. Mindez érthető módon nemcsak az EU egyes tagállamai által képviselt nyelv- és kultúrpolitikai irányvonal kijelölésére, illetve esetenkénti módosítására volt érezhető befolyással, hanem újból fölvetette a „nemzeti identitás” és az „európai identitás” kölcsönviszonyának bonyolult problémáját is.

2

A „közös pénz” és a „közös nyelv” összefüggéséről v.ö. pl. Les Européens parlent aux Européens. In: Le Monde diplomatique, Mars 1989, 32. 3 Erről lásd pl. a „Géopolitique des langues” címszót In: Chauprade, A. – Thual, F. Dictionnaire de géopolitique, États Concepts Auteurs, ellipses, Paris, 1998, 530-532. 4 V.ö. pl. Reinhold Viehoff – Rien T. Segers (hrsg. von) Kultur, Identität, Europa: über die Schwierigkeiten und Möglichkeiten einer Konstruktion. Suhrkamp Verlag, Frankfurt/ Main, 1999. 5 E kérdések egy részét közelebbről is megvizsgáltam pl. következő tanulmányaimban: Tóth T. Die Diskussion über Verfassungspatriotismus im kontinentaleuropäischen Kontext. In: Gerhard Göhler /Mathias Iser / Ina Kerner: Verfassungspatriotismus und nationale Identität, Ein deutschungarisch-tschechisch-polnischer Dialog (Berlin. 13-16 Juni 2002) Veröffentlicht am Otto-Suhr-Institut der Freien Universität Berlin und am Lehrstuhl für Philosophie der Universität Miskolc, Berlin und Miskolc 2003, S. 111-197; Tóth T. Cultures, frontières et identités d’Europe. In: Nicos Scandamis (Ed.) ….; Tóth T. Az európai identitás kérdőjelei, In: Karikó Sándor (szerk.) Európaiság – Politikai és morális kultúra, Áron Kiadó, Budapest, 2001, 65-80. 37

A különféle „nyelvpolitikai” (és szélesebb értelemben „kultúrpolitikai”) stratégiák kidolgozásának, valamint a belőlük fakadó, olykor bizony kézzelfogható gyakorlati következményekkel járó – és a nyugat-európai országok egy részében éppen ezért gyakran hevesen vitatott – döntések meghozatalának jelentőségét alighanem naivitás lenne figyelmen kívül hagyni6. Ezt a meggyőződésemet egyébként a kérdéskör nemzetközi, jelesül nyugat-európai szakirodalmának áttekintése is megerősíteni látszik. Az angol, német, francia stb. nyelvterületről származó szakirodalomból például világosan kiderül: a manifeszt nyelvpolitikai döntések mögött rendszerint szövevényes „nyelvi érdekek” és „nyelvi ideológiák”; a kultúrpolitikai döntések mögött pedig értelemszerűen különféle „kulturális érdekek” és „kulturális ideológiák” húzódnak meg7. A szóban forgó döntések és stratégiák éppen ezért nemcsak nemzetenként és országonként, hanem az egyes országokon belül például politikai pártonként és koalíciónként, sőt az egyes pártokon és koalíciókon belül eltérő ideológiai preferenciák és kulturális orientációk szerint vagy akár az egyes politikusok és közéleti személyiségek nemzeti, ill. nemzetiségi hovatartozása s különösen anyanyelvi azonosságtudata függvényében is markáns különbségeket mutathatnak. Hogy egy-egy nagyobb horderejű nyelvpolitikai döntés kapcsán még a nyugat-európai térség nagy történelmi és kulturális hagyományokkal rendelkező klasszikus demokráciáiban is micsoda ideológiai szenvedélyek szabadulhatnak el, azt jól mutatják azok a viták, amelyek az utóbbi évek során Franciaországban robbantak ki. 6

V.ö. pl. Calvet, L.- J. La guerre des langues et les politiques linguistiques. Hachette Littératures, 1999; Szépe György / Derényi András (szerk.) Nyelv, hatalom, egyenlőség, Nyelvpolitikai írások. Corvina, Budapest, 1999. V.ö. pl. a „ Sprachpolitik” és a „Sprachenpolitik”, címszavakat In: Metzler Lexikon Sprache, Herausgegeben von Helmut Glück, (c) J.B. Metzler Verlag, Stuttgart, 2000, 654-655, 668.; lásd továbbá a Sprache der Politik – Politik der Sprache c. tematikus összeállítást In: Neue Gesellschaft / Frankfurter Hefte, 1997/12, 1090-1120., ezen belül különösen Jung, M.: Lob der Banalität. Sprache und Politik in europäischen Dimensionen, u.o. 1100-1105.; Calvet, i.m. 246-283. 38 7

Ezek az olykor igen heves viták például a „frankofónia” a „multilingvizmus” vagy éppen a „kisebbségi nyelvek” kérdése körül forogtak8, kultúrpolitikai vonatkozásban pedig mondjuk az ún. „exception culturelle” sajátos politikai stratégiájának a francia gazdasági és szellemi élet különféle szereplői által való megítélésével9 voltak kapcsolatosak. Mindezek a kérdések és stratégiák nyilván csak azért tehettek szert ilyen komoly közéleti jelentőségre, mert szorosan összefüggenek azzal a nyelvi–kulturális értelemben vett „kivételesség-tudattal”, amely a francia elitekben – mégpedig nemcsak a szellemi, hanem a politikai és a diplomáciai, sőt többnyire a gazdasági elitekben is – mind a mai napig eleven. Mégis úgy tűnik, hogy itt – bár nem annyira az egyes nemzeti, mint inkább a közös uniós politikák szintjén – meglehetősen paradox helyzettel állunk szemben: általánosabb Európa-politikai szempontból ugyanis a „Nyelvek Európai Évét”, amelyet az EU intézményi hierarchiájának csúcsán álló testületek 2001-re hivatalosan és ünnepélyesen meghirdettek, visszatekintve alighanem a non-event – vagyis a csalódást keltő, mert végső soron érdektelennek, sőt jelentéktelennek bizonyuló esemény – kortörténeti kategóriájába kell majd sorolnunk. Ráadásul korántsem csupán az Unió úgynevezett átlagországai, hanem még az e tekintetben úgyszólván különleges elbírálás alá eső (vagy pontosabban: ilyenre igényt tartó) Franciaország esetében is. „Különleges elbírálásról” természetesen ez utóbbit vonatkozásában

8

V.ö. pl.: Tavernier, Y. Du global à l’universel, Les enjeux de la francophonie, Les Documents d’information de l’Assemblée nationale. Paris, 2000, No 2592; Lacorne, D. / Judt, T. (sous la direction de). La politique de Babel, Du monolinguisme d’État au plurilinguisme des peuples. Karthala, Paris, 2002; Gas, V. Le français dans les organisations internationales, I.,II. http://www.rfi.fr.Kiosque/Mfi/PolitiqueDiplomatie/2801990.html; Langues et Terri- toires, In: Hérodote, Revue de géographie et de géopolitique, 2002/2. 9 V.ö. Farchy, J. La fin de l’exception culturelle? CNRS Editions, Paris, 1999. 39

is csak képletesen szólva, illetve erős megszorítással beszélhetünk10. Nevezetesen annyiban, amennyiben hajlandóak vagyunk figyelembe venni azt az európai mércével mérve nyilván esetleges, ám az integrációs folyamat szempontjából azért el nem hanyagolható körülményt, hogy a Francia Köztársaság mind szélesebb kultúrpolitikai, mind pedig szűkebb nyelvpolitikai értelemben kontinensünk leginkább aktív és leginkább elkötelezett országa, amely ráadásul ezeken a számára hagyományosan fontos területeken épp napjainkban komoly kihívásokkal szembesül11. Bármi legyen is véleményük az Európai Évek intézményéről konkrétan, s a hozzá hasonló protokolláris rendezvénysorozatok társadalmi–történelmi hatékonyságáról általában, a fenti körülmény vélhetően az európai nyelv- és kultúrpolitika jó néhány elemzőjét fogja még gondolkodóba ejteni. Annál is inkább, mert míg a kontinens „pénzügyi egysége” (Währungseinheit) felé vezető képzeletbeli úton az euró 2002-es bevezetése kétségkívül hatalmas előrelépést jelent, addig Európa „nyelvi egységének” a korábbi évtizedek, illetve évszázadok során oly gyakran célul tűzött megteremtéséhez vagy helyreállításához a 2001-es év folyamán valószínűleg semmivel sem jutottunk közelebb12. Mindez főként azért érdemel említést, mert ha csak egy fontos kisebbség el nem hanyagolható véleményeként is, az úgynevezett „monolingvizmus” (vagyis az európai egynyelvűség) különböző, ám egyaránt az utóbbi irányba mutató nyelvi stratégiái 10

Compagnon, A. Pourquoi le français devient une langue comme les autres. In: Le Débat, No 104, mars-avril 1999, 95105. 11 Erről lásd pl. Moreau Defarges, Ph.: La France dans le monde au XXe siècle. Hachette, Paris, 1994, 71-93.; Hagège, Claude (propos recueillis par Nicole Leibowitz) / Europe – la langue française est-elle menacée ? In: Le Nouvel Observateur, 24-30 septembre 1992, 5-9. ; Cassen, B. Le casse-tête des langues. In : Le Monde diplomatique, février 1993, 32 ; Dixhorn, L. van. L’avenir du français, langue de culture. http://www.rfi.fr/Kiosque/ Langue Francaise/ MondeDuFrancais/ 180398-0.html . EU: Währungseinheit und Sprachenvielfalt. In: Der Standard, 8. Jänner 2002, 13. 40 12

azért – már és még – ma is tagadhatatlanul jelen vannak integrálódó kontinensünk nyelvpolitikai küzdőterein. Egyrészt ugyanis elmondható, hogy ha immár nem is egy „francia Európa” víziója, de legalább egy „franciául beszélő Európa” elképzelése gyakran még a közelmúltban is kísértett13 – sőt különféle nosztalgikus visszaemlékezések, igényes kultúrtörténeti rekonstrukciók formájában14 olykor még ma is kísért – bizonyos párizsi politikai elitek, frankofon értelmiségi körök vitáiban. Másrészt viszont elmondható, hogy a gazdasági globalizáció, s különösen a nyelvi–kulturális értelemben vett amerikanizáció tendenciáira támaszkodva ma már sokan egy új „közös nyelvet” (pontosabban egy új „közvetítő nyelvet”) keresnek bábelizálódó kontinensünk15 számára; s ezt a korszerű, immár nem annyira univerzális, mint inkább globális jellegű lingua franca-t az angol nyelvben, közelebbről annak brit vagy amerikai változatában vélik megtalálni. Vagy másként fogalmazva: az európai kontinens erőteljesen amerikanizálódó elitjeinek egy része a posztmodern világ bábeli nyelvzavarából immár nem annyira egy „franciául beszélő Európa”, mint inkább egy „angolul beszélő Európa”, sőt esetleg egy „amerikaiul beszélő Európa” megteremtése révén remél kiutat találni16. Ez a körülmény pedig a francia közvéleményből (ám

13

Pócs B. Párizsi agymosás az EU-tolmácsoknak, Népszabadság, 2002 febr.6; Bohus L. Legyen Európa nyelve a francia! Magyar Nemzet 2002 febr. 25; Karczagi K. Frankofon faltörők, Magyar Hírlap, 1997 nov. 14. 14 Fumaroli, M. Quand l’Europe parlait français. Fallois, Paris, 2001 ; Fumaroli könyvéről v.ö. pl. Fejtő Ferenc írását : Az anyanyelv szerelme (Széljegyzetek Párizsból). In: Magyar Hírlap, 2002. Január 21. Geoffroy, F. La tour de Babel européenne. In: L' Express du 03/01/2002; Pócs B. Van-e kiút a bábeli EU-zűrzavarból? In: Népszabadság, 2003 november 3, 7. 15

16

Az ilyen törekvések fölött éles kritikát gyakorol pl. Cassen, B. La langue-dollar. In: Le Monde diplomatique, mai 2000, 32; Cassen, B. De l’anglais comme „commodité” ministerielle. In: Le Monde diplomatique, janvier 1998, 31; Cassen, B. Le casse-tête des langues, u.o. 41

gyakran a frankofónia nem francia, hanem például közép-európai képviselőiből is) érthető módon élénk ellenérzéseket vált ki17. Igaz persze: mint fentebb már céloztam rá, a kontinens „nyelvi egységének” (Spracheinheit) megvalósítása ténylegesen nem is szerepel az európai integráció hivatalosan elfogadott politikai célkitűzései között18. Éppen ellenkezőleg, az ilyen és hasonló civilizációs mítoszokkal – vagy pontosabban talán nyelvpolitikai illúziókkal – szakítva napjainkban egyre több európai szakértő, közíró és döntéshozó ismeri föl, illetve próbálja másokkal is megértetni a következőt: az EU és egyes tagországai számára mind a külpolitika, mind a gazdaságpolitika, mind pedig a kultúrpolitika területén csakis kontinensünk „nyelvi sokféleségének” (Sprachenvielfalt) feltétlen elismerése szolgálhat ésszerű kiindulópontul. Ezen összefüggés felismerése egyébként a magyar szakirodalom szerint19 lényegében az Európai Unió valamennyi nyelvhasználattal, nyelvtudással és nyelvoktatással, illetve szélesebb értelemben „nyelvpolitikával” és „nyelvi szabályozással” kapcsolatos dokumentumában világosan kifejezésre jut. Jellemző módon az EU e kérdéskörrel kapcsolatos programja alapvetően az úgynevezett „többnyelvű információs társadalom” megteremtésére irányul20; a fő cél pedig e vonatkozásban „a nyelvi különbségeket magában foglaló európai identitás megőrzése, a különböző nyelvű és 17

V.ö. pl Milan Kundera egyik erre utaló kijelentését: „L’arrogance francophobe m’offense personnellement.” Idézi Tavernier, i. m. 144. 18 Ezekről lásd pl. Truchot, C.: Az Európai Közösség nyelvpolitikájának kibontakozása. In: Szépe / Derényi, i.m. 181-196. 19 Szabari Krisztina: Az idegen nyelvek ismeretének jelentősége az Európai Unióban. In: Izikné Hedri Gabriella / Palánkai Tibor (szerk.) Európa ma és holnap. Balassi Kiadó, Budapest, 1998, 129-135., Illés Zsuzsa: Az Európai Unió hivatalos és munkanyelvei. In: Európa Kislexikon, Az Európai Unió és Magyarország. Szerkesztette: Hargita Árpádné / Izikné Hedri Gabriella / Palánkai Tibor, Aula Kiadó, 1999, 119–121. 20 Illés Zs.: u.o. 119. 42

kultúrájú népek közötti együttműködésre támaszkodva”. Európát ugyanis az uniós dokumentumok szerint éppenséggel a „nyelvi sokféleség jellemzi”, melyet „az európai kulturális örökség meghatározó elemének, a politikai, gazdasági, társadalmi kulturális és tudományos élet fontos tényezőjének” kell tekinteni21. Szeretném azonban hangsúlyozni, hogy ennek a mai Európára mélységesen jellemző és bizonyára a belátható jövőben is megszüntethetetlen nyelvi–kulturális sokféleségnek a felismerése és elismerése valóban csak kiindulópontul – és nem végpontul vagy célpontul – szolgálhat mind az egyes uniós tagországokban, mind pedig az összeurópai szinten kibontakoztatandó nyelvpolitikai reflexió számára. Hogy ebbe a nyelvi–politikai és főként nyelvi– kulturális jellegű reflexiós folyamatba az elmúlt években korunk vezető értelmiségiei, nagy gondolkodói közül is többen belekapcsolódtak, azt világosan mutatják egyebek között Umberto Eco, Jacques Derrida és Paul Ricoeur rendkívül érdekes nyelvfilozófiai írásai. Ezek közül Paul Ricoeur két, véleményem szerint kiemelkedő jelentőségű tanulmányának néhány idevonatkozó gondolatára gondolatmenetem végén még röviden visszatérek. *** További gondolatmenetem kiindulópontjául a neves társadalomtudós, Fernand Braudel egyik, véleményem szerint mély értelmű mondatát választottam. Ez a mondat így hangzik22: „Európa közös nyelve a kultúra”. A francia szerző figyelemreméltó megállapításának most két vonatkozását szeretném kiemelni. Egyrészt arra gondolok, hogy kontinensünk szellemi–politikai elitjének számos múlt századi képviselőjéhez hasonlóan itt láthatólag Braudel is egyenlőségjelet tesz „Európa” és „Kultúra” között. Sőt úgy tűnik, hogy ezeknek a kontinensünk történelme szempontjából sorsdöntő fogalmaknak néhol egyenesen körben forgó definícióját adja. Vagyis hajlik arra, hogy „Európát” a „Kultúrával”, a „Kultúrát” pedig „Európával” határozza meg. 21

Szabari K.: u.o. 129. Braudel e mondatát idézi Compagnon, A. La culture, langue commune de l’Europe? c. érdekes tanulmányában, In: Qu’est-ce que la culture?, in: Université de tous les savoirs, sous la direction d’Yves Michaud, volume 6, Éditions Odile Jacob, Paris, 2001, 228-240. 22

43

Másrészt érdemes felhívni a figyelmet a következőre: a „Nyelv” kategóriája – pontosabban a „közös nyelv” termékeny metaforája – kimondva-kimondatlanul kulcsszerepet játszik Braudel idézett mondatában. Oly annyira, hogy a figyelmes olvasóban fölvetődhet: mintha e mondattal a kiváló történész egy zavarba ejtő kérdésre keresné a választ. Nevezetesen arra, hogy vajon van-e egyáltalán „közös nyelve” Európának, s ha igen, akkor vajon melyik is, illetve milyen is ez a közös nyelv? Nos, e látszólag légből kapott, de legalábbis teljességgel életidegennek tűnő kérdés körül kontinensünk értelmiségi köreiben valójában már évtizedek, sőt évszázadok óta élénk vita folyik, s Braudel mintha épp ebben a föl-föllángoló vitában kívánna állást foglalni23. Mert igaz ugyan, hogy az „európai identitás” általános történelem-, kultúr- és politikafilozófiai problémáját tulajdonképpen csak a 19. században fogalmazta meg klasszikus tisztasággal néhány modern gondolkodó. (Itt főként a nagy német filozófus, Hegel vonatkozó fejtegetéseire gondolok.) „Európa” lényegének és határainak az előbbinél valamivel konkrétabb kérdését azonban kétségkívül már korábban is többen firtatták. Mégpedig főként annak a roppant szellemi fejlődésnek jeles képviselői közül, amely a görög–római antikvitástól a keresztény középkoron keresztül egészen az itáliai reneszánszig és a francia felvilágosodásig ívelt. Hadd állítsak itt előtérbe egy olyan, véleményem szerint igen lényeges összefüggést, amely – talán épp e különböző történelmi korszakokban, eltérő társadalmi és kulturális életvilágokban gyökerező kérdésfölvetések gazdag változatossága miatt – néha nem kap kellő figyelmet. Nevezetesen arra, hogy az Európaproblematikával kapcsolatos eszmetörténeti válaszkísérletekben a földrajzi, etnikai, vallási és politikai szempontok mellett azért többnyire bizonyos nyelvi szempontok is nagy nyomatékkal megjelennek. Így kontinensünk kultúrtörténetben újból és újból találkozhatunk például a „görög Európa”, a „latin Európa” és főként a „francia Európa” kifejezésekkel. Ezek a kifejezések pedig többek között mintha éppen azt sugallnák, hogy hosszú történelmének egyes nagy korszakaiban „Európa” főként görögül, latinul vagy éppen franciául „beszélt”. Ám úgy is fogalmazhatnánk: Európában – de legalábbis a „kultúra Európájában” – az időszámításunk utáni 5. századig a 23

V.ö. Compagnon, u.o. 228-231. 44

görög nyelv24, majd hozzávetőlegesen a 16. századig a latin nyelv25, végül a 18. századtól hosszabb-rövidebb ideig a francia nyelv26 játszotta a „közös nyelv” minden bizonnyal fontos, ám kissé azért rejtélyes szerepét. Korántsem mindegy ugyanis, hogy valaki mondjuk „közvetítő nyelvként”, esetleg „globális nyelvként” vagy éppen „univerzális nyelvként” értelmezi-e a „közös nyelv” fogalmát. Ezért talán nem fölösleges emlékeztetni a következőre. Míg az európai nyelv- és kultúrtörténészek általában megegyeznek abban, hogy kontinensünkön a görög és a latin lényegében évszázadokig a „közös nyelv”, illetve a „közvetítő nyelv” (koiné27, lingua franca) rendkívül fontos szerepét játszotta, addig a francia nyelv vonatkozásában, s legalábbis a francia szakirodalomban, a „közvetítő nyelv” kifejezés helyett többnyire az „univerzális nyelv” 24

Störig, H. J. Kleine Weltgeschichte der Philosophie. Überarbeitete Neuausgabe, Fischer Taschenbuch Verlag, 2002, 212-214, 244-247.; v.ö. továbbá a „görög nyelv” és a „koiné” címszavakat In: Johannes Irmscher (szerk.) Antik Lexikon, Corvina, Budapest, 1993, 203, 311. Störig, i.m. 264-267, 317-318.; Pomian, K. L’Europe et ses nations. Gallimard, Paris, 1990, 20-41.; Axt, H.-J. Európa: a kultúrák harca? In: Európai Szemle, 1994/2, 29-30.; v.ö. továbbá a „griechische Sprache” és a „neulateinische Sprache” címszavakat In: Günter Gurst / Siegfried Hoyer / Ernst Ullmann / Christa Zimmermann (Herausgegeben von) Lexikon der Renaissance, Bibliographisches Institut, Leipzig, 1989, 311, 503-504. 25

26

Réau, L. L’Europe française au siècle des Lumières. Éditions A. Michel, Paris, 1938, 9-15, 19-71, 257-281.; Hazard, P. Die Herrschaft der Vernunft, Das europäische Denken im 18. Jahrhundert. Hofmann und Campe Verlag, Hamburg, 1949, 585-627.; Pomeau, R. L’Europe des Lumières, Cosmopolitisme et unité européenne au dixhuitième siècle. Éditions Stock ; 1966, 49-70.; Pomian, i.m. 20-41, 91-134.; v.ö. továbbá a „französische Sprache” címszót In : Lexikon der Renaissance. 273-274. Hans-Armin Gärtner / Helga Gärtner. Koine: Die gemeinsame Sprache als Phänomen des Hellenismus. In: Brockhaus Multimedial 2002 premium, (c) Bibliographisches Institut & F. A. Brockhaus AG, 2001 45 27

kifejezést használják. Mégpedig főként a 18. századi Európával kapcsolatos kutatásokban, de nem ritkán modern összefüggésben, sőt olykor még napjainkban28 is. Ez utóbbi kifejezés mármost arra utal, hogy többnyire frankofon (tehát vagy francia anyanyelvű, vagy a franciát második nyelvként magas szinten beszélő) használója szilárdan meg van győződve egy számára rendkívül lényeges dologról. Nevezetesen arról, hogy feltétlenül léteznie kell egy olyan, az úgynevezett „helyi”, illetve „nemzeti” nyelvek fölött álló „közös” és „általános” – vagy pontosabban talán „egyetemes” – nyelvnek, amelyet az egész világon, de legalább az európai kontinensen elvben mindenki, mindig és mindenütt megért, s amely éppen ezért sikeresen be tudja tölteni a különféle emberi közösségek közötti „közvetítő” nyelv fontos funkcióját. Idegen szavakat halmozva persze azt is mondhatnánk: egyesek szerint a modern korban léteznie kell egy olyan, a „vernakuláris nyelvek” fölött álló „univerzális nyelvnek”, amely képes betölteni a „vehikuláris nyelv” funkcióját29 – ez pedig a frankofon emberek nagy részének logikája szerint nem lehet más, mint a francia nyelv. Itt vázolt leginkább optimista változatában mármost az „univerzális nyelv” francia utópiája30 – amely egyébként mélyen az európai felvilágosodás értékrendjében gyökerezik – még azon a rendkívül merész elképzelésen is messze túltesz, amelyet egy Hegel előtt élt másik nagy német filozófus, Leibniz, egy „tökéletes és egyetemes” nyelv megalkotása érdekében kidolgozott31. Mert igaz ugyan, hogy elvben Leibniz szerint is lehetséges az, hogy a különböző nemzetekhez tartozó és persze különböző nemzeti nyelveket beszélő emberek – egyfajta matematikai és logikai 28

V.ö. pl.: Pomian, i.m. 91-117; Calvet, i.m. 7-15, 63-76; Tavernier, i.m. 9-12.; Réau, i.m. 9-16, 260-264, 349-350.; Hazard, i.m. 593.; Pomeau, i.m. 67-70. 29 Calvet, i.m. 79-94. 30 Erről az elképzelésről lásd Louis-Jean Calvet kritikus elemzését: Calvet, i.m. 67-76, 246-270.; valamint Réau, i.m. 915, 260-264. V.ö. Kelemen J. A nyelvfilozófia története Platontól Humboldtig, Áron Kiadó, Budapest, 2000, 109-110.; lásd továbbá a „Sprachphilosophie” és az „Universalsprache” címszavakat In: Metzler Lexikon Sprache, i.m. 666-667, 762-763. 46 31

kalkulus segítségével – úgyszólván egymás nyelvének ismerete nélkül is sikeresen kommunikáljanak egymással. A szabatosság és egyértelműség ehhez szükséges követelménye azonban még az „ideális és univerzális nyelv” leibnizi utópiájában is csupán a tudósok között kibontakozó írásbeli kommunikáció meglehetősen szűk keretei között lenne megvalósítható. Mint még látni fogjuk, a 19. és különösen a 20. századi Európában a francia nyelv – mint állítólag „univerzális nyelv” – expanziója különféle okok következtében megtorpant, befolyása csökkent, s a „közös nyelv” funkcióját egyre inkább az angol nyelv kezdte betölteni32. Olyannyira, hogy akadtak olyan elemzők, akik már évtizedekkel ezelőtt a korábbi „francia” (vagy legalábbis „franciául beszélő”) Európa hanyatlásától és pusztulásától, illetve egy „angol” (de legalábbis „angolul beszélő”) Európa kialakulásától és gyors térhódításától tartottak. Sőt csakhamar megfogalmazódott az az aggodalom is, hogy ez az „angol” (vagy még inkább „angol– amerikai”) Európa immár nem annyira a kultúra Európája lesz, hanem sokkal inkább a „pénz” és a „piac”, a kegyetlen „konkurencia” és az önző „individuum”, vagy éppen a magányos és arcnélküli „tömeg” Európája… A II. világháború utáni évtizedekben azután ez az Európa „eltömegesedésétől” és „uniformizálódásától”, valamint főként „amerikanizációjától” való félelem számos olyan elméleti irányzatot, illetve társadalmi és politikai mozgalmat hívott életre, amely kritikailag szembefordult a kontinensünkön északamerikai minták szerint létrehozott „globalizált tömegtársadalom” elképzelésével33. Mindenesetre az angol nyelv jelentősége – amely nyelvnek egyébként (akárcsak a franciának) számos regionális és kontinentális változata van – időközben nyilván csak még tovább növekedett. Olyannyira, hogy napjainkra az angol (vagy pontosabban talán az amerikai–angol) nyelv újszerű és fontos geopolitikai, illetve geokulturális szerepet kezd játszani. Tudniillik, ha nem is egy utópisztikusan értelmezett „univerzális nyelv”, de azért nem is egyszerűen valamiféle pragmatikusan felfogott „közvetítő nyelv” funkcióját kezdi betölteni, hanem főként a „globális nyelv” nagyon 32

Calvet, i.m. 246-251. Mattelart, A. Mondialisation et culture. In: Encyclopédia Universalis France, 2001, CD-ROM, Version 7. 33

47

is valóságos funkcióját34. Szép új posztmodern világunk „globális nyelvévé” tehát az évek során az ún. világangol vált35 – ennek a megkülönböztetett státusznak minden előnyével, s persze minden hátrányával… *** Az alábbiakban majd még röviden visszatérek az anyagi és szellemi kultúrának mint Európa „közös nyelvének” izgalmas braudeli problematikájára. Előbb azonban vessünk egy pillantást a következő, kissé konkrétabb, s valamivel talán egyszerűbb kérdésre: vajon betöltheti-e egyáltalán, s ha igen, milyen értelemben töltheti be valamely „természetes nyelv” egy olyan soknyelvű és sokkultúrájú – ám egyben nyelvileg is és kulturálisan is mélységesen megosztott – kontinens „univerzális nyelvének” funkcióját, mint amilyen például a mi Európánk? Engedjék meg, hogy ezt a problémakört tovább egyszerűsítve és konkretizálva a fentebb említettek közül itt csupán a francia nyelv geopolitikai és geokulturális státuszát vizsgáljam meg, legalább egészen vázlatosan36. Nos, nagyjából a 16./17. századra a latin végképp elveszítette korábban évszázadokig érvényesülő univerzális jellegét37, s Európaszerte megszűnt a vallási, a kulturális és a politikai érintkezés kitüntetett közvetítő nyelve lenni38. Az oktatásban és a kultúrában, a társadalmi és politikai kapcsolatokban mindenütt növekedni kezdett az ún. „tájnyelvek”, „népnyelvek”, illetve később az ún. „nemzeti nyelvek” jelentősége. Míg azonban ez utóbbiak közül az olasz nemzetközi befolyása szemmel láthatólag stagnált, az angol, a német 34

Az angolt mint „globális nyelvet”, s a franciát mint „univerzális nyelvet” értelmezi, ill. állítja szembe pl. Tavernier, i.m. 9-12, 16-19.; v.ö. továbbá Gombár Cs.: Van-e globális nyelv? In: 168 óra, ... 35 Crystal, D. A nyelv enciklopédiája. Osiris, Budapest, 1998, 444-448. 36 Erről lásd pl. Calvet, i.m. 246-270.; Compagnon, A. Pourquoi… u.o. 95-105.; Lacorne / Judt, i.m. 7-27, 31-86. V.ö. a „lateinische Sprache” címszót In: Brockhaus Multimedial 2002 premium, (c) Bibliographisches Institut & F. A. Brockhaus AG, 2001 37

38

Erről v.ö. pl. Réau, i.m. 19-29. 48

és a spanyol nemzetközi versenyképessége pedig kontinensünk vonatkozásában egyelőre még továbbra is meglehetősen csekély maradt, addig a francia nyelv a 18. század közepére kétségkívül az európai nyelvek képzeletbeli hierarchiájának legmagasabb csúcsára emelkedett. Ezen mindenekelőtt azt értem, hogy a francia nyelv ekkorra széles körű és igen erőteljesnek mondható nemzetközi befolyásra tett szert. Így számos európai országban nemcsak pl. a királyi vagy fejedelmi udvarokban, az arisztokrácia felső köreiben és a különféle nemesi családok számottevő részében beszéltek az emberek franciául, hanem előszeretettel használták ezt a nyelvet a politikai, a pénzügyi és különösen a diplomáciai elitek tagjai, a kiváltságos rétegek társasági életének irigyelt szereplői, ám persze az irodalmi és a művészeti, a tudományos és a filozófiai értelmiség képviselői is39. Így azután a diplomáciai tárgyalások és az államközi szerződések, az irodalmi szalonok és a tudós társaságok, sőt a különféle határokon átívelő tudományos eszmecsere „hivatalos nyelve” is még hosszú ideig a francia maradt. Ám igen erősek voltak e nyelv pozíciói a 19. század folyamán egyre bővülő és csakhamar világméretűvé váló, jellegét tekintve pedig mindinkább modernizálódó „nemzetközi kommunikációban” is. Így a különféle hatalmi központokban és nemzetközi szervezetekben, továbbá az európai sajtóban és színházi életben, valamint persze a mind nagyobb példányszámokat elérő, s lassan a modern tömegkultúra részévé váló könyv- és folyóirat-kiadásban stb. Fölvetődhet persze a kérdés: vajon mivel magyarázható a francia nyelvnek ez a főként a 18. század folyamán tapasztalható erőteljes expanziója? S minek köszönhető továbbá az, hogy ez a nyelv nemcsak a 19. század változó világában gyakorolt széleskörű befolyást, hanem még a 20. századi Európában is hosszú évtizedekig (sőt némely vonatkozásban mindmáig) képes volt megőrizni rendkívül erős pozícióit? Hogyan lehetséges az, hogy a franciának, vagyis azon európai nyelvnek, amelynek nyelvpolitikai képviselői persze mindig is egyetemes érvényt tulajdonítottak, sőt olykor 39

Antoine, G. / Depecker, L. / Helgorsky, F. Langue Française. In: Encyclopédia Universalis France, 2001, CDROM, Version 7; Réau, i.m. 19-71, 332-347.; Hazard, i.m. 592-596.; Pomeau, i.m. 49-70.; Calvet, i.m. 246-249. 49

egyenesen kitüntetett szerepet követeltek – legalábbis egyes kutatók szerint40 – csak a legutóbbi időkben kellett lemondania mérhetetlen presztízse, túlzó privilégiumai egy részéről, egyszóval, hogy csak napjainkban válik végérvényesen a némethez, az olaszhoz és a spanyolhoz hasonló „közönséges kultúrnyelvvé”? Igaz persze, hogy ezúttal viszont olyan – talán nem túlzás így fogalmazni41 – veszélyeztetett kultúrnyelvvé, amely ma már nem csupán a nemzetközi kapcsolatok porondján, vagyis a világ egyre inkább globalizálódó politikai, gazdasági és kulturális életében, hanem még a főbb frankofon államokban, sőt tulajdonképpen Franciaországban is úgyszólván fokozott védelemre szorul? Nos, az első kérdésre adott klasszikus válaszok egyike Antoin de Rivarol híres pályaművében olvasható, amelyet a Berlini Akadémia felkérésére írt 1782–ben42. Rivarol ebben kitüntetett szerepet, egyfajta „elsőszülöttségi jogot” tulajdonít a franciának az európai nemzetek civilizált nyelvei között. Anyanyelvét szerinte mindenekelőtt egészen különleges inherens tulajdonságai, rendkívüli szintaktikai értékei emelik magasan az összes többi nyelv fölé, s persze ezek teszik a szó szoros értelmében „univerzális nyelvvé” is. Az ún. szintaktikai értékekre való hivatkozás mögött egyébként szemmel láthatólag egy merész feltételezés áll. Nevezetesen az, hogy a francia nyelv szintaxisa (vagyis mondattana, 40

Compagnon A. Pourquoi le français devient une langue comme les autres. In: Le Débat, No. 104, mars-avril 1999, 95105. 41 V.ö. Bernard Cassen fentebb idézett cikkeit; Moreau Defarges, i.m. 83-85, 91-93.; Hagège, u.o.; Peyrefitte, A. Le français menacé par l’anglais, Sur un livre de Claude Hagège, Le Figaro, 17 décembre 1992. 42 Rivarol, Antoine de. Discours sur l’universalité de la langue française, suivi des pensées, maximes, réflexions, anecdotes et bons mots. Édition présentée par Hubert Juin. Éditions Pierre Belfond, Paris, 1966, 73-151. Rivarol munkájáról lásd pl.: Louis-Jean Calvet elemzését, i.m. 71-74.; v.ö. továbbá: Guitton, É. Rivarol, Encyclopédia Universalis France, 2001, CD-ROM, Version 7; Juin, H.: Un art très pur, in: Rivarol, u.o. 45-71. 50

mondatszerkesztési szabályainak összessége) állítólag tökéletesen „természetes”, „logikus” és „racionális”. Ez a felvilágosult értékrenddel teljes összhangban lévő szintaktikai tökély teszi aztán a francia nyelvet – legalábbis Rivarol és más korabeli szerzők véleménye szerint – oly páratlanul „világossá”, „elegánssá” és „könnyen tanulhatóvá”. Itt természetesen rögtön meg kell jegyeznem a következőt: a francia nyelvtudomány mai képviselői már korántsem veszik készpénznek azokat a helyenként teljességgel illuzórikus érveket, amelyekkel egyes 18. századi szerzők a francia nyelv abszolút felsőbbrendűségét, de legalábbis európai vezető szerepét igyekeztek alátámasztani. Sőt a modern szociolingvisztika egyik képviselője teljes joggal, bár némi iróniával jegyzi meg43, hogy például Rivarol állítólagos nyelvtudományi „racionalizmusa” mögött valójában egyfajta nyelvtudományi „nacionalizmus” húzódik meg E mondvacsinált szintaktikai érveknél minden bizonnyal komolyabban vehetjük azokat a kultúrtörténeti, ill. kultúrszociológiai érveket, amelyekre a franciának, ha persze nem is feltétlenül „univerzális nyelvként”, de legalább egyfajta „közös nyelvként” való ábrázolásakor a szakirodalomban általában hivatkozni szoktak44. Így valószínűnek látszik, hogy a „francia nyelv” európai térhódítása a 17. és a 18. század folyamán főként a „francia kultúra” kiemelkedő teljesítményeiből merítette lendületét. Az előbbi vonatkozásában elegendő itt az immár nem annyira latinul, mint inkább franciául író francia filozófus, Descartes – vagy éppen a még nem annyira németül, mint inkább franciául író német filozófus, Leibniz – korszakalkotó teljesítményére utalni. De gondolhatunk persze Corneille, Molière, La Fontaine és mások klasszikus irodalmi teljesítményeire is. A 18. század vonatkozásában pedig úgy tűnik: nemcsak Voltaire, Diderot és Rousseau, valamint például a francia fiziokraták és enciklopédisták voltak nagy hatással koruk kulturális közvéleményére, hanem a korabeli francia társadalom felsőbb rétegeinek életmódja, így a versailles-i udvar és a párizsi szalonok tündöklő világa is roppant vonzerőt gyakorolt más 43

Calvet, i.m. 74. Réau, i.m. 74-108, 237-253.; Hazard, i.m. 588-598.; Pommeau, i.m. 49-70, 174-197.; Calvet, i.m. 246-251.; Antoine / Depecker. / Helgorsky u.o. 44

51

európai országok művelt társadalmi rétegeire, értelmiségi–politikai elitjeire. Ezt a sajátos életmódot egyébként, erősen leegyszerűsítve, itt talán az anyagi civilizáció, a szellemi kultúra és a felvilágosult értékrend bizonyos mozzanatainak esetenként változó kombinációjaként határozhatnám meg. Hozzátéve természetesen, hogy annak eleve erőteljes vonzerejét a különböző európai országok felé irányuló francia emigráció egymást követő nagy hullámai csak még tovább növelték. Végül érdemes megemlíteni, hogy a francia nyelv „nemzetközi nyelvként” való elterjedéséhez, befolyásának évtizedekig tapasztalható növekedéséhez persze a korabeli Franciaország komoly demográfiai súlya és gazdasági ereje, főként pedig jelentős katonai potenciálja és politikai hatalma is nagyban hozzájárult. Mindezek ellenére arról persze a legkevésbé sem beszélhetünk, hogy a francia nyelv valaha is ténylegesen megvalósította volna a mindenki által mindig és mindenütt megértett – sőt a művelt emberek többsége által beszélt – „univerzális nyelv” visszatekintve egyébként meglehetősen naivnak tűnő ideálját. (Szinte hihetetlen, mégis igaz például az a korabeli adatokra támaszkodó megállapítás, mely szerint a francia nyelvet ez idő tájt nemhogy Európa, de még Franciaország lakosságának többsége sem beszélte, de legalábbis nem beszélte tökéletesen45.) Legfeljebb annyit állíthatunk tehát, hogy a francia hosszabb-rövidebb időre valóban a megerősödő, s egyre fontosabb szerepet játszó európai elitek „közvetítő nyelvévé” vált. A korabeli Európában ugyanis a francia nyelv, valamint természetesen az általa közvetített francia életmód, illetve életművészet (az ún. savoir-vivre), néhány évtizedre kétségkívül mindenfelé meghódította a születés, a hatalom és a szellem arisztokráciáit46. Vagyis legfeljebb az egyes európai társadalmak Így Grégoire abbé 1794-es számításai szerint a francia nyelvet ekkor még Franciaországban is csupán kb. 3 millió ember, tehát hozzávetőlegesen a lakosság egyötöde beszélte tökéletesen, kb. 6 millió ember viszont csak tökéletlenül, nem is szólva itt arról a további kb. 6 millió emberről, aki egyáltalán nem beszélte a nemzeti nyelvet, hanem csak különféle helyi nyelvek, tájszólások segítségével érintkezett. V.ö.: Calvet, i.m. 72. 45

46

Erről lásd pl. Rinaldi, A. Quand le bonheur était français c. cikkét In: Le Nouvel Observateur, 8-14 novembre 2001, 57., amely Marc Fumaroli Quand l’Europe parlait 52

felső tízezreit – ide értve egyébként az honnête homme meglehetősen sajátos kategóriáját47 is –, de semmiképpen sem azok plebejus tömegeit. További térhódításának azonban érthető módon eleve határt szabtak a korabeli Európa többi országainak erős kulturális hagyományai, gyorsan megújuló társadalmi–politikai körülményei. *** Részben épp a francia forradalom hatására ugyanis előbb-utóbb mindenütt modern nemzetállamok jöttek létre, amelyekben azután fokozatosan kibontakoztak a polgárosodás és a modernizáció erőteljes folyamatai48. A modern nemzeti egység megteremtéséért Európa-szerte folyó küzdelmeknek azonban rendszerint a „nemzeti nyelv” védelme és megújítása, valamint a nemzeti irodalom és történetírás fölkarolása is egyik központi kérdését jelentette. Így válik érthetőbbé, hogy a fokozatosan megerősödő nemzeti burzsoáziák az európai kontinens számos fontos országában (így Németországban) kompakt, egynyelvű tömeget alkottak. Az ezt a tömeget alkotó emberek döntő többsége ugyanis anyanyelvén kívül rendszerint semmilyen más nyelvet nem volt képes és hajlandó beszélni49. A polgári tömegek eltökélt „egynyelvűségét” (idegen szóval: „monolingvizmusát”), s az idegen nyelvek iránt tanúsított erőteljes bizalmatlanságát pedig érthető módon a francia szellem nagyjainak – épp nyelvi–kulturális értelemben olykor kifejezetten univerzalisztikus igénnyel föllépő – remekművei sem tudták kikezdeni. S persze még inkább elmondható ez az egyes európai országokban élő paraszti tömegekről, a különféle hagyományos és megújuló kézműves rétegekről, sőt az ún. „munkásosztályokról” is. Az egyes európai országok lassan kialakuló (és a regionális különbségek következtében még lassabban egységesülő) munkássága ugyanis nyelvében és kultúrájában, érdekeiben és

français c. esszéjét mutatja be; v.ö. továbbá Calvet, i.m. 246251.; Réau, i.m. 265-281.; Hazard, i.m. 588-598.; Pomeau, i.m. 49-70.; Im Hof, 89-92, 19-31, 99-103, 140-146. 47 Pomeau, i.m. 174-197. 48 Münch, R. Die Struktur der Moderne, Grundmuster und differentielle Gestaltung des institutionellen Aufbaus der modernen Gesellschaften. Suhrkamp, Frankfurt/Main, 1992. 49 Im Hof, i.m. 89-92, 184-191, 239-244. 53

értékeiben mindig is kimondottan „nemzeti” maradt, s a jól ismert közhelyek ellenére valójában sohasem vált „nemzetközivé”. A 19. század folyamán (sőt tulajdonképpen az I. világháború befejezéséig) a francia nyelvnek mindazonáltal nem kis részben sikerült megőriznie korábbi, igen kedvezőnek mondható európai és nemzetközi pozícióit50. Ehhez alighanem a forradalom utáni Franciaország nagyhatalmi státuszának módosult formában való fönnmaradása, gazdasági erejének, illetve demográfiai súlyának többé-kevésbé sikeres megőrzése, s persze modern gyarmatbirodalmának kiépítése is nagyban hozzájárult. Ám nyilván továbbra is jelentősen hozzájárultak ehhez a francia irodalom és művészet, a tudomány és technika, sőt egyes esetekben a francia filozófia nemzetközi mércével mérve kiemelkedő teljesítményei is. Gondoljunk csak Comte filozófiai munkásságára, Balzac, Flaubert, Hugo, Zola irodalmi életművére stb. A 19. századi Európában egyébként kétségkívül tovább növekedett a nemzetközi kapcsolatok, így főként a kereskedelmi és a diplomáciai kapcsolatok s ezzel együtt a nyelvtudás szerepe; a francia nyelv pedig ezzel párhuzamosan kontinensünk egyik leginkább oktatott idegen nyelvévé vált51. Ugyanakkor azonban nem nehéz észrevenni azt sem, hogy maga a francia forradalom nemcsak a születés és a hatalom, hanem bizonyos mértékig a szellem arisztokráciáinak pozícióit is jelentősen meggyöngítette. Kontinensünk kultúrája lassan demokratizálódni kezdett, a franciául beszélő és/vagy író elitek vagy más szóval a felvilágosult elitek a legtöbb európai társadalomban fokozatosan háttérbe szorultak. Ráadásul a francia forradalom és a napóleoni háborúk úgynevezett „felvilágosult imperializmusára” – vagy kevésbé eufémisztikus kifejezéssel élve: erőteljes francia nacionalizmusára – kontinensünk angol, német, olasz és spanyol területein gyakran éppoly erőteljes „franciaellenes nacionalizmusok” előtérbe kerülése volt a válasz52. Ez utóbbiak

50

Mattelart, A. L’invention de la communication, La Découverte, Paris, 1997, 209-214.; Calvet, 249-251.; Compagnon, u.o. 95-105.; Réau, i.m. 332-345. 51 Mattelart, 209-214. 52 Réau, i.m. 285-332, 347-348.; Hazard, i.m. 598-624.; Pomeau, i.m. ;198-224. 54

pedig, érthető módon, majd minden kulturálisan fejlett európai országban erős nyelvpolitikai töltéssel is rendelkeztek. Így válik érthetővé, hogy Franciaország politikai–kulturális elitjei már meglehetősen korán fölfigyeltek azokra a komoly veszélyekre, amelyek például az angol nyelv 19. századi térhódításából, nemzetközi befolyásának érezhető növekedéséből fakadóan a francia nyelvre – mint a művelt európaiak korábbi „közös” (vagy legalább „közvetítő”) nyelvére – leselkedtek53. Bár az említettek persze főként az angol nyelv hegemóniájának kialakulásától, illetve megszilárdulásától tartottak, határozottan nyugtalanította őket az orosz, a spanyol vagy a portugál nyelv nemzetközi jelentőségének növekedése is. Sőt, nem egy francia szerző mindmáig úgy gondolja, hogy az eszperantó, a volapük és más mesterséges nemzetközi nyelvek programjának meghirdetése a 19. század végén voltaképpen a francia mint közvetítő nyelv korábbi hegemóniájának megtörését célozta54. Az Alliance française-nek mint a francia nyelv védelmére és terjesztésére hivatott szervezetnek 1883-as létrehozása így szorosan összefügg azzal a borúlátó prognózissal, amelyet ezek az elitek (illetve egyes képviselőik) a „nyelvek világméretű háborújának” várható kimenetelével kapcsolatban akkoriban megfogalmaztak55. Érdekes módon a francia nyelv védelmének és terjesztésének problémája csak jóval később, csaknem egy évszázad elmúltával, lényegében az 1970-es, illetve 1980-as években került ismét az értelmiségi közvélemény és a politikai elit érdeklődésének előterébe. Mégpedig előbb a „frankofónia” fogalmának újrafölfedezésével, majd a frankofónia eszméjének megfogalmazásával, illetve ezen eszme politikai megvalósításának célul tűzésével56. A fentebb említett különféle kulturális és társadalmi pozitívumok mindazonáltal hosszú ideig túlsúlyban maradtak, s mintegy kétszázötven évre igen erős nyelvi öntudatot, sőt mondhatni egyfajta felsőbbrendűségi érzést alakítottak ki a francia, illetve 53

Calvet, i.m. 256-270.; Mattelart, L’invention de la communication, i.m. 212-214, 217-222. 54 Calvet, i.m. 271-280. 55 Mattelart, i.m. 217-222.; 256-262. 56 Tavernier, i.m. 13-18, 53-89, 173-177.; Calvet, i.m. 262270. 55

frankofon emberekben. Előbb érthető módon a felvilágosult filozófusok nemzedékében, majd a francia értelmiség őket követő generációiban, ám előbb-utóbb a társadalmi, a gazdasági és a hivatalnoki elit fontosabb képviselőiben is. Sőt úgy tűnik, a nyelvi felsőbbrendűség e mítoszának mindmáig elevenek maradtak bizonyos mozzanatai57. E mítosz lényege egyébként a franciák azon meggyőződése volt és maradt, hogy anyanyelvük (legalább bizonyos mértékig) igenis „univerzálisnak” – vagyis minden nemzet számára felülmúlhatatlan példaképnek és főként nélkülözhetetlen kommunikációs eszköznek – tekinthető, éppen ezért viszont felbecsülhetetlen szellemi és anyagi értéket képvisel saját nemzetük számára is. Így aztán a szóban forgó felfogás hívei úgy vélték: a francia mint nemzeti nyelv sajátos „egyetemessége” folytán méltán tett szert nemzetközi „hegemóniára”, s méltán vált – reményeik szerint egyszer s mindenkorra – Európa egyetlen igazán nemzetek feletti s ennyiben „közös nyelvévé”. Valójában azonban a 19. és még inkább a 20. század folyamán ez a fentebb leírt, korábban fontos elemeiben ténylegesen fönnálló helyzet gyökeresesen megváltozott. A nagyhatalmak között ugyanis többé-kevésbé váratlanul elkeseredett és gyorsan világméretűvé váló küzdelem kezdődött politikai–kulturális befolyásuk azon formájának megtartásáért vagy megszerzéséért, amelyet modern kifejezéssel „nyelvi hegemóniának” hívunk58. Ez utóbbinak egyébként nemcsak mindenütt növekvő szimbolikus jelentőséget kezdtek tulajdonítani, hanem csakhamar gazdasági, kereskedelmi és pénzügyi horderejét is világosan felismerték. Jól példázza ezt egy angol, illetve egy francia szólás-mondás, amelyek már a 19. században népszerűvé váltak. Az egyik mondás így hangzik: Trade follows the flag, vagyis: „A kereskedelem a (brit) zászlót követi”. A másik pedig így: Le commerce suit la langue, vagyis: „A kereskedelem a (francia) nyelvet követi”. A 19./20. század fordulójára egyébként különösen kiéleződött ez a nyelvi hegemóniáért – voltaképpen a szociáldarwinizmus

57

Compagnon, A. Pourquoi…, u.o. 95-105.; Tavernier, i.m. 173-179. 58 Mattelart, A. L’invention de la communication, i.m. 209-214. 56

szellemében59 – folytatott geopolitikai küzdelem. Olyannyira, hogy egyes szerzők bizonyos korábbi kifejezések analógiájára – mint például a „nemzetek háborúja” vagy éppen az „osztályok háborúja” – jellemző módon a „nyelvek háborúja” kifejezést is szükségesnek tartották megalkotni és bevezetni60. És már akkor sokan tisztában voltak azzal is, hogy a nyelvek e háborújának alighanem az európai kontinens lesz majd a legfontosabb hadszíntere… Az ismert angol író, H.G. Wells azonban egy 1902-ben írott könyvében még határozottan úgy vélte61, hogy az angolnak és a franciának kb. egyenlő esélye van arra, hogy a 2000-ben bekövetkező század- és ezredfordulóra ezt a nyelvi háborút megnyerje. A 19. századi francia kultúra jelentős teljesítményei ugyanis mély benyomást tettek az angol szerzőre. Úgy gondolta például, hogy a francia nyelvű irodalmi, tudományos és filozófiai könyvkiadás továbbra is rendkívül magas színvonalon áll; sokkal magasabb színvonalon, mint például az angol nyelvű könyvkiadás. Ez utóbbiban ugyanis szerinte akkoriban a népszerű olvasmányok játszották a főszerepet. Vagyis az olyan regények, amelyek elsősorban megnyugtatni és szórakoztatni akartak, s amelyek ezért – mint írja – „a nők, a gyermekek és az elfoglalt üzletemberek mentalitásához alkalmazkodtak”. A franciával szemben ezért az angol nyelv szerinte csak akkor növelheti meg győzelmi esélyeit, ha közegében előbb-utóbb egyfajta „kulturális reneszánsz” megy végbe… Sőt egy másik neves angol író, a Nobel-díjas John Galsworthy e tekintetben talán még H.G. Wellsnél is messzebbre megy. Ő ugyanis egy 1935 körül írt szövegében egyenesen úgy gondolja62, hogy a modern kor 59

Mattelart, i.m. 209-213. Világosan kifejezésre jut ez pl. Louis-Jean Calvet fentebb már idézett művének címében is: La guerre des langues et les politiques linguistiques, In: Calvet, i.m. 61 Mattelart, i.m.214-217.; Mattelart, A. Mondialisation et culture, u.o. 60

Galsworthy , J. Le français, langue universelle. A Nobel-díjas író ezt a szövegét eredetileg előszó gyanánt egy nemzetközi fordítástudományi évkönyv, a « L'Annuaire international de la traduction » számára írta. A szöveg csakhamar a La Renaissance c. kanadai (közelebbről : québeci) hetilapban is megjelent 1935 július 6-án. Galsworthy írását a L'Encyclopédie de L'Agora – 2003 c. 57 62

bábeli nyelvzavarán minden bizonnyal csak egy „univerzális nyelv” segítségével lehet majd úrrá lenni, ennek funkcióját pedig legalábbis Európában (ha persze nem is az Európán kívüli világban, ahol az angol pozíciói immár szerinte is megingathatatlanok) leginkább a francia nyelv van hivatva betölteni… *** Nos, Wells és Galsworthy egykori prognózisát szemmel láthatólag nem igazolta kontinensünk későbbi nyelvi–kulturális fejlődése. Minden jel arra mutat ugyanis, hogy a világszerte folyó nyelvi háború legnagyobb csatáit az elmúlt években-évtizedekben nem Franciaország, illetve a frankofon országok, hanem sokkal inkább az angolszász országok, így Nagy-Britannia s főként az Egyesült Államok nyerték meg. Mint láttuk, a posztmodern kor „globális nyelvévé” – mégpedig belátható időre alighanem visszavonhatatlanul – az ún. „világangol” vált. Mindez viszont kiváltotta a franciáknak (és más frankofon országok képviselőinek) eltökélt, sőt olykor már-már kétségbeesettnek tűnő ellenállását; s napjainkra a nemzetközi közvélemény érdeklődésének előterébe állította az európai integráció történetének kezdettől fogva meglehetősen fontos – ám korábban többnyire nem kielégítően tematizált – „nyelvpolitikai dimenzióját”. Ami pedig ez utóbbit illeti, talán nem túlzás a következőképpen fogalmazni. Az utóbbi években több lépésben jelentősen kibővítették az Európai Uniót; 2004-től a teljes jogú tagországok közé tartoznak majd a közép-európai országok is. A fokozatosan kibővülő EU intézményrendszerének mindennapos működése mármost néhány olyan fontos elméleti–gyakorlati problémát is fölvet, mely az európai nyelvpolitika egyik fontos vitakérdésévé napjainkban a „monolingvizmus” vagy „plurilingvizmus” dilemmáját63 tette. Leegyszerűsítve az „egynyelvűség” vagy „többnyelvűség” ezen dilemmája lényegében a következő kérdéssel kapcsolatos: vajon az európai intézmények hivatalos és munkanyelveinek használatára vonatkozó bonyolult szabályozás értelmében valóban minden vonatkozásban biztosítani kell-e, illetve biztosítani lehet-e minden francia nyelvű kanadai internetes enciklopédiában találtam meg, ez utóbbiból merítem a fenti információkat is. Dernière mise à jour: 08/15/2001 L'Encyclopédie de L'Agora - 2003 63

Erről v.ö. pl.: Fóris Gy. Nyelvtörő kérdések, Világgazdaság, 2001. február, 12. 58

egyes tagország képviselői számára az anyanyelvi nyelvhasználatra vonatkozó jogot (plurilingvizmus)? Vagy pedig különféle megfontolásokra hivatkozva gyakorlatilag elsőbbséget kell-e adni, kitüntetett szerepet kell-e biztosítani valamely európai világnyelvnek mint „közvetítő nyelvnek” (monolingvizmus)? Nos, az európai integráció első éveiben-évtizedeiben a francia nyelv (legalábbis mint munkanyelv) gyakorlatilag minden bizonnyal egyfajta monopolhelyzetben volt, de legalábbis ennek megszerzésére, majd megtartására törekedett. Mégpedig nemcsak a német nyelv, hanem bizony az angol nyelv rovására is. Ezzel szemben viszont az utóbbi években, s különösen talán 1989 óta, egyre inkább az angol nyelv európai térhódítását, uniós hegemóniájának kialakulását és megerősödését figyelhetjük meg. Ehhez járul a német nyelv pozícióinak bizonyos megerősödése is64. A korábban legalább tendenciaszerűen tapasztalható „francia monolingvizmust” így e változások eredményeképpen mindinkább egyfajta „angol monolingvizmus” kezdi felváltani, amely azonban maga is csak hosszabb távon, tendenciaszerűen érvényesül. De mégiscsak érvényesül, még akkor is, ha annyi persze továbbra is elmondható, hogy a „munkanyelvek” szintjén azért a francia, a „hivatalos nyelvek” szintjén pedig a többi tagállamok nemzeti nyelve is viszonylag erős pozíciókkal rendelkezik. S még akkor is, ha bizonyos keretek között tehát a „plurilingvizmus elve” azért a gyakorlatban továbbra is érvényesül. E bonyolult problémakört erősen leegyszerűsítve annyi nézetem szerint mindenképpen elmondható: mindaddig, ameddig az európai integráció történetében a „francia egynyelvűség” tendenciái érvényesültek, addig a frankofon országok képviselői rendszerint elméletileg is és gyakorlatilag is a „monolingvizmus elvének” eltökélt szószólóiként léptek föl. Mihelyt azonban fordult a kocka, s fokozatosan fölerősödtek az „angol egynyelvűség” tendenciái, a 64

Azais, A. L’allemand, langue de l’avenir, Libération, 2 novembre 2001, 8.; Ammon, U. La position internationale de la langue allemande: une ’lingua franca’ à l’ombre de l’anglais, In: Deutschland / Allemagne, Revue sur la politique, la culture, l’économie et les sciences, No1, 1994/2; Maîtrehenry, A. Aspects géopolitiques des relations francoallemandes. In: L’Europe en formation, 2002, No 3-4, 20-27. 59

frankofon országok nyelvpolitikájában egyfajta fordulat történt. Mégpedig abban az értelemben, hogy e nyelvpolitikai koncepció képviselői a „monolingvizmus elvének” eltökélt szószólóiból rövid idő alatt a „plurilingvizmus elvének” éppoly eltökélt szószólóivá vedlettek át. Szeretném azonban hangsúlyozni a következőt: legalábbis a frankofon világ nézőpontjából szemlélve a döntő kérdés itt korántsem az, ami annak látszik. Vagyis nem az, hogy hogyan lehetne az „európai többnyelvűség” elvét az uniós gyakorlatba jobban átültetni, például az integráció valamennyi hivatalos és munkanyelvének teljesen egyenjogú használatát még hatékonyabban biztosítani. Egyszóval nem az, hogy hogyan lehetne a „nyelvek Európájának” megteremtését leginkább elősegíteni, hanem a fenti és némileg megtévesztő megfogalmazás ellenére a döntő kérdés számukra voltaképpen a következő: vajon az Európai Unió különböző fórumain ma és a belátható jövőben egyedül és kizárólag az angol nyelv, vagy pedig az angol és a francia együttesen, bár egymással versengve gyakoroljon-e nyelvi hegemóniát? Úgy tűnik tehát: bár a frankofon országok újabban élesen szembefordulnak a „monolingvizmus gyakorlatával” – amely, ismétlem, egyelőre persze még csak tendenciaszerűen érvényesül, amennyiben azonban érvényesül, annyiban immár nem annyira a francia, hanem sokkal inkább az angol nyelvi érdekeknek kedvez –, valójában mégsem, mondjuk, a „plurilingvizmus elvéhez” való igazi visszatérésre törekednek. Ez utóbbi ugyanis következetes érvényesítése esetén ma mindenek előtt a német nyelvi érdekeknek kedvezne, ám bizonyára a kisebb nyugat-, észak-, illetve déleurópai, sőt hamarosan az egyes közép-európai nyelvek beszélőit is az eddigieknél kedvezőbb helyzetbe hozhatná. Magam részéről ezért hajlok arra a feltevésre, hogy – látszólag a „plurilingvizmus elvére” hivatkozva – a frankofon országok napjainkban sokkal inkább a „bilingvizmus gyakorlatát” kívánják konszolidálni, vagyis épp a mai nyelvpolitikai status quot kívánják szentesíteni. Mert igaz ugyan, hogy a jelenlegi állapot immár tagadhatatlanul egyfajta angol–francia kétnyelvűséggel jellemezhető, s ennyiben komoly visszalépést jelent számukra ahhoz a korábbi és nekik nagyon kedvező helyzethez képest, amelyben úgyszólván még a francia egynyelvűség tendenciái érvényesültek. Ám igaz az is, hogy az angol–francia kétnyelvűség jelenlegi állapota még mindig lényegesen kedvezőbb számukra egy olyan helyzetnél, amelyben viszont már az angol egynyelvűség tendenciái érvényesülnének. 60

Annál is inkább, mert ez utóbbi esetben a frankofon országoknak (és főként Franciaországnak) nem csupán arról az igényükről és érdekükről kellene lemondaniuk, hogy az uniós fórumokon (továbbra is) a francia nyelv gyakoroljon bizonyos mértékű nyelvi hegemóniát, s nemcsak azt kellene tudomásul venniök, hogy ez esetben a nyelvi hegemóniát a jövőben épp a nagy versenytárs, az angol nyelv fogja gyakorolni. Hanem bizony abba is bele kellene törődniök, hogy a francia nyelvet egy ilyen nyelvpolitikai konstellációban előbb-utóbb semmi sem tüntetné ki többé elvileg, illetve semmi sem különböztetné meg többé radikálisan nemcsak, mondjuk, a német nyelvhez képest, hanem horribile dictu még gyors tempóban integrálódó kontinensünk többi kisebb-nagyobb nyelvéhez képest sem65. Valószínűnek tartom, hogy egy ilyen, teljességgel újnak mondható nyelvpolitikai status quo kialakulását például a mai Franciaországban élő generációk tagjainak többsége roppant nyelvi–kulturális presztízsveszteségként élné meg, amely egyébként minden bizonnyal nemzeti identitásának (egészen a legutóbbi időkig megingathatatlannak hitt) alapjait is érintené. Márpedig úgy tűnik számomra, hogy ilyen jellegű nyelvi traumák feldolgozáshoz a francia kultúrkörben ma még jórészt hiányoznak a társadalomlélektani feltételek. Ám elképzelhető-e az Európai Unió hatékony és demokratikus működése a „nyelvek Európájának” valóságos megteremtése nélkül? S vajon elképzelhető-e, hogy az EU intézményrendszerének különböző fórumain folyó érdemi – s ezért mindig komoly nyelvi– szakmai kompetenciát is követelő – munkából esetleg olyan európai nyelvek anyanyelvi beszélői szoruljanak ki, mint a német, az olasz 65

Ebből a szempontból elgondolkodtató az a körülmény, hogy Franciaország csak 1999-ben, tehát tetemes késéssel, nagy belső viták után, s bizonyos jelek szerint csak „félszívvel” ratifikálta a „Regionális vagy kisebbségi nyelvek európai kartája” (The European Charter for Regional or Minority Languages) c. dokumentumot. A francia geopolitikai szakírók egy csoportjának vélhetően széles körben osztott fenntartásait jól illusztrálják pl. azok a tanulmányok, amelyek a közelmúltban jelentek meg a Hérodote c. folyóirat tematikus számában: Langues et territoires, In: Hérodote, Revue de géographie et de géopolitique, No 105, 2002/2. 61

és a spanyol? Vagy hogy abba olyan európai nyelvek anyanyelvi beszélői ne kerüljenek bele, mint mondjuk a lengyel, a cseh vagy éppen a magyar? Ne feledjük: a „bilingvizmus” fentebb körvonalazott elvének gyakorlati alkalmazása, illetve a „bilingvizmus” gyakorlatának további érvényesülése egyértelműen az angoloknak és a franciáknak kedvezne. Az ő számukra ugyanis anyanyelvi kompetenciájuk következetes érvényesítése – például az angol–francia kétnyelvűség uniós gyakorlatának kiterjesztése és konszolidálása – az európai (és nem feltétlenül csak az uniós) politika különféle fórumain továbbra is kézzelfogható, sőt olykor csaknem behozhatatlan tárgyalási előnyt jelentene. Éppen ezért, magam határozottan úgy gondolom: a „nyelvek Európájának” megteremtésére irányuló erőfeszítések nem merülhetnek ki a „közvetítő nyelvek Európájának” kialakításában, hanem emellett – ám nem ezzel szemben – az „anyanyelvek Európájának” újrafelfedezését, jogaiba való visszahelyezését, s az európai integráció fontos dimenziójaként való elismerését is érdemes európapolitikai célkitűzéseink közé sorolni. Egészen konkrétan fogalmazva: a magam részéről feltétlenül üdvözlendőnek tartom például azt, hogy a magyar nyelv hazánknak az EU-hoz való csatlakozása után – az európai integráció nyelvpolitikai alapelveivel és minden rendszerváltás utáni magyar kormány célkitűzéseivel összhangban – végérvényesen az Európai Unió egyik hivatalos nyelvének minősül majd. *** Minden jel arra mutat hát, hogy a fokozatosan integrálódó Európában különböző okok következtében egyetlen „természetes nyelv” sem képes többé ténylegesen betölteni a „közös nyelv” funkcióját. Bár Fernand Braudel gondolatai inkább a történelmi, mint a jelenkori Európa azonosságtudatának problémái körül forogtak, mégiscsak érdemes föltennünk a kérdést: vajon a „kultúra nyelve” valaha is képes volt-e (vagy valaha is képes lesz-e) arra, hogy – mint ezt a neves francia tudós gondolta – Európa „közös nyelvévé” váljék? Vagy prózaibban fogalmazva: vajon van-e egyáltalán Európának „közös kultúrája”? S ha igen, ez utóbbi vajon valóban alkalmas lehet-e arra, hogy a társadalmi, gazdasági és politikai integráció kontinensünkön kibontakozó folyamatai számára „biztos alapul” szolgáljon? Nos, úgy gondolom, hogy végső soron sem egy egységes európai kontinens, sem pedig. egy egységes európai kultúra 62

létezésének föltételezésére nincsen igazán jó okunk. Ezt a kissé talán szokatlannak tűnő álláspontomat egyébként a nemzetközi szakirodalom eredményeire támaszkodva, s számos neves szerző véleményével egyetértve másutt már megpróbáltam részletesebben is kifejteni66. Persze az európai integrációval kapcsolatos elméleti– filozófiai, illetve politikai és publicisztikai reflexió számos képviselőjének nézeteit osztva magam is úgy gondolom: „Európainak” a mostani század- és ezredfordulón alighanem csakis az tekintheti méltán magát, aki többszörös – tehát egyszerre „helyi” és „nemzeti”, „regionális” és „kontinentális” – identitástudattal rendelkezik. Mindez viszont feltételezi magas fokú (idegen) nyelvi kompetencia és fejlett kommunikációs készség megszerzését; valamint más földrajzi régiókból származó, más történelmi múltra visszatekintő, más nemzetekhez tartozó európaiak kultúrájának és civilizációjának minél jobb megismerését. Minden bizonnyal szükség van továbbá arra is, hogy az egyes európai nemzetek képviselői között kibontakozó (s egymás kölcsönös megértésének szándékán alapuló) kommunikáció és dialógus ne csupán a „szellemi kultúra” klasszikus értékeire, illetve magasrendű tartalmaira terjedjen ki, hanem például a „politikai kultúra”, a „gazdasági kultúra” és az „intézményi kultúra” országonként többnyire érezhetően eltérő sajátszerűségeit is messzemenőkig figyelembe vegye. A különböző mentalitású európaiak közötti párbeszéd és közvetítés ugyanis másként aligha elképzelhető. Nem is beszélve arról, hogy az európai társadalom, amelyben az európai ember él, nemcsak a társadalmi és kulturális élet, hanem persze az ún. mindennapi élet szempontjából sem tekinthető homogén közegnek, egységes kulturális erőtérnek, hanem inkább egymástól régiónként jellegzetesen különböző életvilágok (Lebenswelten) sokaságaként vagy összességeként fogható fel.67 Ha pedig ez utóbbi összefüggést történelmi perspektívába állítjuk, akkor joggal tételezhetjük fel: ebben a heterogén közegben a hosszú évszázadok során bizonyára a „mindennapi kultúrának” is éppoly 66

Tóth T. Cultures, frontières et identités d’Europe, u.o.; Tóth T.: Az európai identitás kérdőjelei, u.o. 67 Ezt jól illusztrálja pl. a F. Féron – A. Thoraval (szerk.) L’État de l’Europe, Éditions La Découverte, Paris, 1992 című kötet terjedelmes első fejezete. 63

változatos formái alakultak ki és hagyományozódtak át, mint amilyen sokfélék és változatosak például az „európai magaskultúra” formái. A fentebb említett készségek és ismeretek megszerzésére mármost nyilván komoly reményt ad, hogy az egyesülő Európa nyelvi–kulturális, jogi–politikai és gazdasági–társadalmi sokféleségén belül az összehasonlító elemzés végső soron számos közös pontot, konvergáló tendenciát képes kimutatni. Vagyis joggal feltételezhető, hogy az európai kultúra eltérő fejlődéstendenciái legalább némely tekintetben mégiscsak közös nevezőre hozhatók. Ebben bizonyára közrejátszik az, hogy a történelem során mind a görög–római, mind a zsidó–keresztény, mind pedig a modern– polgári civilizáció és mentalitás erőteljes hatást gyakorolt kontinensünk kultúrájára. Az említett közös nevezők közé sorolható például a keresztény „humanizmus” és a polgári „individualizmus” értékeinek;68 vagy más megközelítésben a „szép”, a „jó” és az „igaz”; a „szabadság”, az „egyenlőség” és a „testvériség”; illetve az „egyenlőség”, a „szolidaritás” és az „emberiesség” értékeinek69 megvalósítására irányuló törekvés. Ismét más megközelítésben pedig, mondjuk, a „politikai demokrácia” kivívásáért és az „emberi jogok” érvényesítéséért folytatott történelmi küzdelem; valamint a gazdasági „fejlődés” és a társadalmi „haladás” feltartóztathatatlanságába, illetve a technikai–tudományos „racionalitás” gyors térhódításába vetett hit. Sőt vannak olyan kortárs szerzők is, akik az uniós intézmények Európa-képének alapvonásait elemezve főként a „humanizmus” és a „racionalizmus”, a különféle partikularizmusok fölött végül mindenkor diadalmaskodó „univerzalizmus”, valamint például a „modernizmus”, az „ökonomizmus” és a „voluntarizmus” szempontjait állítják előtérbe.70 A felsorolt értékszempontok kiemelkedő fontosságára való tekintettel mármost 68

Wolton, D. La dernière utopie, Naissance de l’Europe démocratique, Paris, Flammarion, 1993, 313–314. 69 Duroselle, J.-B. Európa népeinek története. Budapest, Officina Nova, 21; vö. pl. Ankerl, G. Nyugat van, Kelet nincs, Az Értől az Óceánig. Budapest, Osiris, 2000, 17–18. 70 Abélès, M. En attente d’Europe, Paris, Hachette, 1996, 127–128.; Mendras, H. L’Europe des Européens, Gallimard, 1997, 52-70 old. 64

a Braudeltől a bevezetőben idézett gondolatot, mely szerint „Európa közös nyelve a kultúra” a magam részéről a következő mondattal egészíteném ki: „Amennyiben az európai kontinensnek van közös kultúrája, annyiban az a nyugati világ univerzalisztikus értékrendjén alapul”. Mindez azonban véleményem szerint még korántsem jelenti szükségképpen azt, hogy közös kontinensük vonatkozásában mi, mai európaiak, joggal beszélhetnénk – vagy évtizedekkel, évszázadokkal, sőt évezredekkel korábban élt elődeink valaha is joggal beszélhettek volna – egyetlen, egységes és egyetemes érvényű „kulturális modell” létezéséről. Éppen ellenkezőleg, határozottan úgy látom: amennyiben napjainkban egyáltalán értelme van annak, hogy az „európai kultúráról” mint az „európai identitás” kialakításában kardinális szerepet játszó tényezőről beszéljünk, annyiban azt a kontinensen kialakult „nemzeti kultúrák” összességeként, illetve bonyolult szintéziseként érdemes felfognunk. Ebből pedig természetesen adódik, hogy legalábbis az európai integráció előmozdításán, illetve az egységes Európa megteremtésén fáradozó értelmiségi–politikai elitek szempontjából a „kulturális dimenzió” felértékelődésének ma mindenütt megfigyelhető tendenciája nem annyira végső megoldásként, mint inkább újabb kihívásként jelenik meg.71 Alighanem komoly fenntartásokkal kell ugyanis fogadnunk azt a közkeletű elképzelést, amely a „kulturális Európa” eszméjének önmagában véve is roppant integratív erőt tulajdonít, s amely az „egyesült Európa” tényleges megteremtésének legfontosabb előfeltételét éppen ezért a „kulturális Európa” mechanizmusainak harmonikus működésében látja. Ám nyilván komoly fenntartásokkal kell fogadnunk azt az előbbivel rokon nézetet is, mely szerint legalább az „európai kultúra” közös értékeire, korszakalkotó eredményeire és egyetemes érvényű alkotásaira való nyomatékos hivatkozásban kontinensünk valamennyi országának képviselői kockázat nélkül egyetérthetnek, hiszen e sajátos területen vélhetően senkinek nem kell saját jól felfogott érdekei sérelmétől vagy egyenesen nemzeti identitása elvesztésétől tartania. *** 71

Domenach, J.-M. Europe: le défi culturel. Paris, Découverte, 1990; Schmidt, H. A globalizáció. Politikai, gazdasági és kulturális kihívások. Budapest, Európa, 1999. 65

Befejezésül szeretném legalább néhány szóval – tehát szinte méltatlanul röviden – fölidézni Paul Ricoeur francia filozófusnak, a 20. század egyik jelentős európai gondolkodójának az „egyetemes fordíthatóság” elvéről és a „kulturális fordítás” modelljéről az 1990-es években megfogalmazott elképzelését72. Annál is inkább, mert abban a rendkívüli szerencsében volt részem, hogy az idős tudóssal alig néhány héttel ezelőtt, 2003. június 10-én, Châtenay-Malabryban, Párizs-környéki otthonában immáron harmadik alkalommal folytathattam hosszabb beszélgetést, mégpedig nemcsak hatalmas filozófiai életművéről általában, hanem egyebek között erről a figyelemre méltó koncepcióról is. (Ricoeurrel folytatott első két filozófiai beszélgetésem egyébként 1997-ben magyar, 2002-ben és 2003-ban pedig angol nyelven is megjelelent73.) Természetesen adódik persze a kérdés: vajon mi az alapja Paul Ricoeur azon meggyőződésének, hogy a „fordítás” – nevezetesen az 72

Ricoeur, P. Le paradigme de la traduction. In: Paul Ricoeur. Le Juste 2, Éditions Esprit, Paris, 2001, 125-140.; Ricoeur, P. Quel ethos nouveau pour l’Europe? In: Peter Koslowski (sous la diretion de): Imaginer l’Europe, Le marché européen comme tâche culturelle et économique. Les Éditions du Cerf, Paris, 1992, 107-116.; Ricoeur, P. Welches neue Ethos für Europa? In: Peter Koslowski (Herausgeber). Europa imaginieren, Der europäische Binnenmarkt als kulturelle und wirtschaftliche Aufgabe, Springer-Verlag, Berlin Heidelberg, 1992, 108-120. 73 Ricoeur, P. Az „oltvány”, az „üledék” és az „emlékezet”, Két beszélgetés Tóth Tamással (fordította: Martonyi Éva). In: Magyar Filozófiai Szemle, 1997/5-6, 871908., Ricoeur, P. The „Graft”, the Residue” and „Memory”, Two Conversations with Tamás Tóth (translated by Éva Zsizsmann) In: Philobiblon, Bulletin of the „Lucian Blaga” Central University Library, Volume IV-V-VI-VII 1999-200020001-2002, Cluj, Romania – University Press, 2002, 17-64.; Tóth T. The „Graft”, the Residue” and „Memory”, Two Conversations with Paul Ricoeur, In: Andrzej Wiercinski (Ed.) Between Suspicion and Sympathy, Paul Ricoeur’s Unstable Equilibrium. The Hermeneutic Press, Toronto, 2003, 642-669. 66

egyik nyelvről a másik nyelvre való fordítás – általa kidolgozott modellje megfelel annak az egészen sajátos nyelvi–politikai status quonak, amely napjaink Európájában mindenütt tapasztalható? S hogyan értsük azt a kijelentését, hogy a „fordításnak” – mint egyfajta kulturális alaptevékenységnek – a támogatása és előtérbe állítása kedvező hatással lehet az európai integráció folyamatainak kibontakozására? Nos, nézetem szerint itt arról van szó74, hogy a modern Európa (ellentétben például Amerikával) Ricoeur szemében alapvetően egy soknyelvű és sokkultúrájú kontinens, melyre nyelvpolitikai tekintetben a „soknyelvűség” (multilingvizmus), vagyis a nyelvek „megszüntethetetlen”, illetve „meghaladhatatlan” pluralizmusa jellemző. Ráadásul nyilvánvaló, hogy a francia filozófus a leghatározottabban úgy gondolja: az európai kontinens nyelvi és kulturális értelemben vett pluralizmusa nemcsak megszüntethetetlen és meghaladhatatlan, hanem egyben nélkülözhetetlen is, vagyis olyan adottságnak tekintendő, melynek megőrzése „felettébb kívánatos”. Ricoeur mármost maga is készséggel elismeri: van némi igazság abban, hogy Európa nyelvi értelemben vett sokféleségét – és ezzel együtt kulturális értelemben vett gazdagságát – napjainkban bizonyos veszélyek fenyegetik. A legfőbb veszély azonban szerinte egészen biztosan nem az, hogy valamelyik „mesterséges nyelvet” (például az eszperantót) lelkes híveinek a sok kudarc után esetleg mégiscsak sikerülne egy szép napon kontinensünk „univerzális nyelvévé” tenniök. Sőt még csak nem is az – bár erre valamivel tényleg nagyobb az esély –, hogy a természetes nyelvek valamelyike túlzottan előtérbe kerül majd. Vagyis nem igazán kell attól 74

E kérdésekkel kapcsolatban v.ö. pl. a következő korábbi tanulmányomat: Tóth T. A fordíthatóság modellje és a történelmi megértés esélyei. In: Világosság, 2002/4-5-6-7, 5262.; Tóth T. Miért nem állnak szóba egymással a diskurzusok? In: Loboczky János (szerk.) Filozófiai diskurzusok. Az Egerben 2002. június 6-7-én megrendezett tudományos konferencia előadásai, EFK Líceum Kiadó, Eger, 2003, 296313.; Tóth T. Cultures, frontières et identités d’Europe, u.o.; Tóth T. Az európai identitás kérdőjelei… u.o.; V.ö. továbbá Tóth T. Communication and Creativity, An Unusual Review of Paul Ricoeur’s Work. In: Andrzej Wiercinski (Ed.) Between Suspicion and Sympathy. 620-641. 67

tartanunk, hogy valamelyik nagy kultúrnyelv – például az angol, illetve az amerikai – a többi nagy kultúrnyelv – például a francia és a német – rovására, s azok fölött diadalmaskodva egyszer s mindenkorra a nemzetközi kommunikáció kizárólagos eszközévé válik. Hanem a legfőbb veszélyt az idős gondolkodó szerint sokkal inkább az jelenti, amit ő (a mai francia nyelvben egyébként viszonylag szokatlan szóhasználattal) incommunicabilité-nek nevez, s amit mi itt jobb híján talán a következő magyar kifejezésekkel írhatnánk körül: „kommunikációra való képtelenség”, „bizonyos tartalmak közölhetetlensége” vagy esetleg „a kommunikációs áramkör megszakadása”. Vagyis az igazi veszélyt bizonyára az jelenti – de ezt már csak én teszem hozzá –, amit mondjuk az angol “non-communication” kifejezés vagy egy, az utóbbi időkben német nyelvterületen divatba jött (és magyarra egyébként különösen nehezen fordítható) német fogalom, a „Sprachlosigkeit” jelöl. Vajon mire gondol itt Ricoeur? Láthatólag arra, hogy a gazdasági globalizáció és a kulturális homogenizáció következményeitől tartva – főként pedig a nyelvi–kulturális értelemben vett amerikanizáció térhódításától rettegve – az egyes nemzeti nyelvek anyanyelvi beszélői, illetve bizonyos nyelvi közösségek kulturális identitásukat féltő tagjai esetleg tömegesen visszavonulnak majd a saját nyelvterületükre, s hogy végül mindenki félénken bezárkózik majd a maga (többé-kevésbé persze mindig partikuláris) nyelvi tradícióiba. Nos Ricoeur láthatólag meg van győződve arról, hogy egy olyan kontinensen, mint Európa – amelyre szerinte, mint említettem, „elkerülhetetlenül a soknyelvűség jellemző” – az egynyelvűség (monolingvizmus) bármely formájába való visszavonulás, a saját nyelv mégoly gazdag hagyományaiba való visszazárkózás a lehető legrosszabb stratégia lenne. Már csak azért is, mert ezzel a visszavonulással, illetve visszazárkózással rendszerint a „nem fordítás” és a „nem kommunikálás” szerinte súlyosan negatív attitűdje is együtt jár. Ez utóbbi helyett éppen ezért a maga részéről inkább a „fordítás” modelljének, illetve szélesebb értelemben az európai nyelvek és európai kultúrák közötti „párbeszéd” és „kommunikáció” stratégiájának alkalmazását javasolja75. Intézményi síkon ez a modell és stratégia először is két élő idegen nyelv oktatásának bevezetését és általánossá tételét 75

Ricoeur, P. Quel ethos nouveau pour l’Europe? i.m. 108. 68

javasolja az európai térség egészében. Mégpedig azzal a nyilvánvaló céllal, hogy ily módon fölkeltse az európai emberek érdeklődését az olyan nyelvek iránt is, amelyek nem játszanak meghatározó szerepet a nemzetközi kommunikáció porondján. Kulturális és spirituális síkon pedig ez a stratégia azt sugallja az európaiaknak, hogy a „fordítás szellemét” nem csupán az egyes nyelveknek, hanem maguknak az egyes kultúráknak, így egyebek között a fordítás és az újrafordítás által közvetített kulturális értelmeknek és tartalmaknak egymáshoz való viszonyára is érdemes kiterjeszteni. Itt van és lesz azután Ricoeur szerint igen nagy szükség az olyan „fordítók” és „tolmácsok” különleges kategóriájára, akik szerencsés körülmények összetalálkozása révén rendelkeznek a „kulturális kétnyelvűség” (vagy egészen különleges esetekben akár a „kulturális háromnyelvűség”) szerfölött ritka képességével. Ezekre a művelt emberekre ugyanis az jellemző, hogy nem csupán a szó megszokott értelmében tudnak egyik nyelvről a másik nyelvre fordítani, hanem arra is képesek, hogy az eredetileg valamely meghatározott kultúra közegében létrehozott szellemi értékeket és tartalmakat valamely másik kultúra gondolati univerzumának részévé tegyék, más szóval az előbbiből az utóbbiba transzferálják. Mégpedig oly módon, hogy eközben a lehető legjobban figyelembe veszik az erre a másik kultúrára jellemző „szokásokat” és „hagyományokat”, valamint az ezeken alapuló „értékeket” és „értelmeket”. De azt is mondhatnánk, hogy fordítói munkájukban a lehető leggazdagabban felhasználják azoknak az alapvető hiedelmeknek, fontos meggyőződéseknek és legfőbb bizonyosságoknak egész sorát, amelyek egyik vagy másik – a történelemben és társadalomban valamiféle nyelvileg közvetített kulturális „értelmet” kereső – emberi közösség számára nélkülözhetetlen tájékozódási pontul szolgálhatnak

69

A kulturális elem oktatása nyelvigényes szakokon Balogh Katalin, BGF KFK A jelen vitaindítónak szánt hozzászólás az idegen nyelvi kultúraoktatás leggyakrabban felmerülő általános kérdéseiről szól. Nem foglalkozik azonban magának a kultúrafogalomnak az értelmezéseivel, ezekről bővebben számos kitűnő publikáció jelent meg az utóbbi negyven évben. A szándékosan tágra hagyott cím mégis magyarázatra szorul, lévén a „kulturális elem” maga homályos terminus. Ebbe a kategóriába éppúgy beletartoznak az adott kulturális rendszer elemeit képező „tárgyak”, mint a fennálló szabályok, elvárások, amelyek az ezek közötti viszonyokat igazgatják, a viselkedési, köztük nyelvi viselkedési szabályok. A nyelvközösség viselkedési normáit szocializációnk folyamán szinte öntudatlanul sajátítjuk el, ez a fajta tudás implicit, és az ún. láthatatlan evidenciák körébe tartozik (Carroll 1987). Az idegen nyelvet tanuló sosem osztozik teljesen az anyanyelvi beszélő kulturális kompetenciáján, amelynek része az adott közösség emlékezete. A kultúra efféle felfogása jelzi a mindennapi kultúra előtérbe helyezését a magas kultúrával szemben. Ennek a mindennapi kultúrának a megismerése azonban sokszor éppúgy megkövetel enciklopédikus, tárgyi ismereteket is. A kultúrát általában nem tanácsos a nyelvoktatástól elszakítani, de bizonyos, magas szinteken szükséges külön kulturális ismeretek tanítása is, elsősorban a tanár szakosoknak és a fordító- és tolmácsképzésben. Felmerül a kérdés, hogy miért nem az interkulturális1 terminus szerepel itt. Az interkulturális kompetencia két-vagy többnyelvű/nyelvi kulturális kompetencia eredője, amelyben az elsődleges szerepet az anyanyelvi kulturális kompetenciánk játssza. Az idegen nyelvi kulturális kompetenciánkat csak erre ráépítve 1

Az interkulturális jelző alatt más-és mást értenek a különböző szerzők, a tartalma igen széles, néha egymásnak ellentmondó végletekig terjed ki. A terminus egyes harcias hívei a kulturális kompetencia ellen fordulnak, azt szalontudásnak és az igazi kommunikációra befolyással nem levőnek minősítve. (pl. Abdallah-Pretceille)

70

alakíthatjuk ki. Természetesen anyanyelvi kultúránk szűrője állandóan jelen van, ennek tudatában lévén csökkenthetjük a félreértések lehetőségét. Előzetesen még fel kell vetni néhány, a kultúraoktatással kapcsolatos alapproblémát: 1) Kérdés, hogy alárendeljük-e teljes egészében a kultúraoktatást az illető szakma, a fordítóképzés célkitűzéseinek. Azaz csak mint fordítási problémával foglalkozzunk-e a kultúrával, forrás- és célnyelvi fordítási feladatokra szűkítve azt. 2) Problémásnak tűnik, hogy már nyelvenként más megközelítésben szemléljük a kultúraoktatást. Jó példa erre Claire Kramsch munkássága. Ebben eltérhet a magas kultúra, ezen belül a művészetek helyéről, az enciklopédikus ismeretek jelentőségéről, a földrajz-történelem predominanciájáról vallott felfogás. Mindannyian nyernénk azzal, ha egymás területeire nemcsak bepillantást szerezhetnénk, hanem esetleg átmerészkednénk ezekre. 3) A nemzeti kiadói piacok időről-időre megjelennek „országismereti” könyvekkel, azonban nézetem szerint nem létezik egyetlen ideális kész könyv. Vagy ha igen, az csak alsóbb szinteken használható. Éppen ezért célszerű lenne összeállítani azon könyvek jegyzékét, amelyekből mind lehet forrást meríteni, vagy mint kézikönyv kívánatos a meglétük egy fordításoktató intézmény számára. Ezekre a listákra a többi nyelvet tanító oktatók figyelmét is fel lehetne hívni.2 4) A terminológia mint kulturális kérdés. Az egyes terminusok között nemcsak nyelvhelyességi alapon dönthetünk. A gazdasági érintkezéssel, technológiai fejlődéssel stb. tömegesen érkező fogalmak átültetése a magyarra valódi feladat és nemcsak a nyelvművelők számára. Nálunk különösen a rendszerváltás óta elburjánzó menedzserszókincs szolgál illusztrációul. Az uniós csatlakozás perspektívájában a bürokratikus elnevezések, tisztségek, munkakörök azonosítását, a magyar megfelelőkkel helyettesítését kell megoldani, anélkül hogy 2

A francia nyelvre vonatkozóan a jelen hozzászólásban megadott bibliográfia ellátja ezt a feladatot.

71

az újságírásban elharapódzó politikailag korrekt semmit mondás tendenciáinak áldoznánk. A néven nevezés, a pontos megnevezés igénye a nyelvigényes szakokon megkövetelhető. A meghonosodott „rossz” fordításokat a későbbiekben már nagyon nehéz lecserélni. 5) A nyelvoktatás, úgy tűnik, nem eléggé vállalja fel a kultúra közvetítését. A legegyszerűbb közszavaknak is lehet kulturális töltetük (Galisson 1991). Álljon itt egy példa az ’otthon’ megnevezésére. A „home, sweet home” fogalmának megfelelője a francia és déli kultúrákban nem található. A francia, olasz, spanyol a házról beszél, az otthon szó melegsége nélkül. Létezik ugyan a „foyer” szó is, de mindennapos használatban ilyen értelemben nem szerepelhet. Mielőtt azonban elhamarkodott nemzetkarakterológiai jegyeket állapítanánk meg, ismételten óvatosságra kell inteni magunkat. Az ilyen szembeállításokból néha leegyszerűsítő általánosítások születnek, amelyek csak hamis klisékhez vezethetnek. Wierzbicka egy-két műve a szemantikában keres ilyen oppozíciókat. A kultúra azonban nemcsak a helyes szó alkalmazásában, hanem a magasabb nyelvi szinteken, és legfőképpen többek között a nyelvi viselkedés szintjén létezik. A jelen hozzászólás szűkebb témája csupán egyetlen és megválaszolatlan kérdésre szorítkozik, nevezetesen hogyan fogjuk meg ezt a mindenben jelenlevő kulturális elemet a fordítóképzésben, hogyan próbáljuk meg taníthatóvá tenni, azaz bizonyos mértékben strukturálni. Két különböző dologról van itt szó: az egyik a mégiscsak leginkább az országismeretbe tartozó kultúráról, a másik a nyelv szintjén, a szövegek szerveződésében megjelenő kulturális tényezőkről. Ez utóbbi területen jól használhatóak a meglévő szövegtani munkák, a pragmatikán belül keletkezett összehasonlító tanulmányok. A Journal of Pragmatics-ban rendszeresen találhatóak ilyen témájú művek. Gondot okozhat azonban, hogy magyar–idegen nyelv összehasonlításban viszonylag kevés ilyen született, a legtöbb viszonylatban még kidolgozásra vár, másrészt az angol egyeduralma rányomja a bélyegét a kutatási irányokra is. Harmadrészt olyan tanulmányok is születtek, amelyek néha elhamarkodott módon mondták ki, hogy az egyes kultúrákban ilyen és ilyen szabályok 72

léteznének. Ez utóbbira példa az indirektség és udvariasság összefüggéseinek univerzalitását feltételező elmélet. 1.1. Mit tanítsunk? Idő Tér Klasszikus Jelentős történelmi Az adott területre országismereti események és azok jellemző földrajzi ismeretek földrajz, szereplői, aranykor- formációk, történelem effektus egyedülálló jelenségek Aktuális Nemek, generációk, Egy/többközpont társadalmi kisebbségi csoportok ú társadalmak, jelenségek regionális megoszlások, elit és lenézett, elmaradott területek, dialektusok valorizált és stigmatizált formái Kulturális Az évkör ünnepei, A kulturális antropológiai az idő tagolása földrajz térképei megközelítés Identitási Ezek megítélése a Kulturális kérdések, énkép, történelmi időben. identitási határok. sztereotípiák Eredetük. Hősök és Élő/halott//fiktív Helyi, regionális, értékek Viszonyulás a nemzeti múlthoz, a nyelvhez, közösség/individuum etc. Nyelvi A jelenben Regionális viselkedési érvényessége normák Viselkedési szokások

73

(Ebben a táblázatban felhasználtam néhány a hofstedei kultúrafelfogásban szereplő elemet.)3 A táblázatból most két elemet emelnék ki: 1) A kulturális földrajz fontosságát. Az első legfontosabb teendő a választóvonalak megtalálása a határokon belül, legegyszerűbben a négy égtáj szerinti oppozícióban. Észak–dél vagy kelet–nyugat. Németország mindkettőre példa, de az alapvetőbb ellentét az észak és a dél között van. Ezek a szimbolikus határok materializálódhatnak a dialektusokban, a főzési szokásokban, a jellegzetes építészeti formákban, az időhöz való viszonyban stb. Francia példát hozva az észak–dél vonal az étkezési szokásokban: az alkoholfajtákban (sör/bor), a zsíradékfelhasználásban (vaj vagy olívaolaj), a főtt/nyers oppozícióban, a hús/zöldség arányában fogható meg. Az oppozíció megjelenik eltérő építészeti megoldások, építőanyagok és technikák terén is (lásd eltérő tetőfajták). Különbözik a nyelvhasználat (kiejtés, intonáció, szókincs, a dialektus megítélése), a modor, a hangosság. Az ellentét szembeötlő lehet olyan eltérő emberi tényezőkben, mint például a munkához való viszony. Ebben az ellentétben benne rejlik a francia kultúra fejlődésének számos sajátossága, így a germán (frank, viking) / latin oppozíció is. A térképek használata rámutathat a regionális különbözőségekre, ezáltal megóv a túlzó általánosításoktól. 2) Az időreferenciák. Az idő kifejezése részben a szövegtan felségterületére tartozik, és mint ilyen a kontrasztív nyelvtanba utalható, de feltétlenül szóba kell kerülnie a két kultúra eltérő nézőpontjainak (lásd francia dernier/prochain újságnyelvi értelmezései). Viszont szorosan a kultúrába tartozik a korszakolás. Tudnunk kell, hogy az adott kultúrában mely generációk számítanak. Mennyire finom ez a felosztás és mennyire kötődik nemzeti határokhoz? (baby-boom, papy-boom, 68-asok, az elveszett, az X, a Bof-nemzedék stb.), a háború előtt/után. A franciáknál 3

Ez a táblázat megjelent a szegedi XII. Magyar Alkalmazott Nyelvészeti Kongresszus Nyelvek és kultúrák találkozása című kötetében szereplő cikkben. (Balogh Katalin: A nyelvkönyvválasztás a kulturális kompetencia szemszögéből) Szegedi Tudományegyetem Juhász Gyula Tanárképző Főiskolai Kara, 2003. p. 210.

74

gyarmati felszabadító háborúk közepette a „trente glorieuses” évei peregtek az olajválságig (1975). 1968 nemcsak a franciáknál mérföldkő. Európának felénk eső részén másképp folyt az idő, a Rákosi–Kádár, a Rattkó korszak, 53, 56 előtt/után, a megtorlás és a konszolidáció vagy a gulyáskommunizmus évei stb. Ezek a korszakok a nemzedéki emlékezet referenciái, amelyek tárgyiasulhatnak az adott nemzedék által megőrzött, a korra jellemző termékekben is, magyar példánál maradva ilyen többek közt a Bambi, a Balaton-kocka, vagy az Utas üdítő. 1.2. Módszertani megfontolások Nem lenne haszontalan a hallgatói ismeretek tesztelése a tanulmányok kezdetén. Ennek kidolgozása azonban számos megválaszolatlan kérdést vetne fel a tartalom szempontjából. Vannak-e a hallgatónak tényszerű ismeretei az adott kultúráról, és ezek milyen forrásból táplálkoznak? Milyen az illető kultúrára vonatkozó tudást halmozott fel a közismereti tárgyakból vagy szaktárgyaiból? Milyen pozitív és negatív sztereotípiák élnek a hallgatóság körében? Ezek korai azonosítása a további kezelésük szempontjából fontos. Vannak-e különleges kapcsolódási pontjai a hallgatónak az adott kultúrával? (Pl. valami, az arra a népre jellemző sport vagy hobbitevékenység űzése.) A további közös munka szempontjából szükséges feltérképezni, hogyan jutnak a diákok információhoz, milyen forrásokat és technikákat használnak, milyen rendszerességgel. Amikor sztereotípiákról beszélünk, nem szabad elfeledkeznünk arról, hogy magunk is egyfajta szűrőn át közvetítjük az adott kultúrát, saját korlátjaink, előítéleteink befolyásolhatják nézőpontunkat. A sikeres oktatáshoz felkészült és tudatos tanárokra, motivált hallgatókra, könyvtárlehetőségekre, elektronikus és hagyományos sajtóhoz való hozzáférésre van szükség. Anyag-összeállítás A kultúra oktatásában fogódzót adhat a kulturális szótár. Ha szerencsénk van, létezik ilyen az adott nyelvterületre vonatkozóan. A kulturális szótáraknak bizonyos értelemben előzménye Adrian Room Dictionary of Britain címmel, 1986-ban az Oxford University Press-nél megjelent műve. A későbbi kiadásokban az eredeti cím 75

alcímmé vált. A szerző először szovjet kollégákkal jelentette meg 1978-ban Great Britain címen. A kulturális szótár Először 1998-ban jelent meg Bart István angol–magyar kulturális szótára. Az előszóban a szerző tisztázta a vállalkozás célját. Ezt követte először az amerikai–magyar kulturális szótár, majd a Magyarország és lakói kulturális szótára, amely alcíme szerint a történelem és a mindennapi élet kulcsszavait tartalmazza. A tények, hiedelmek, mítoszok és szokások rövid szótára. Megjelent három nyelven. Milyen típusúak ezek a címszavak? Egyaránt megtalálható köztük a kulturális konnotációval rendelkező köznév, amely ha szerepel is a szokásos kétnyelvű szótárakban, a konnotáció/kulturális töltet ritkán áll mellettük (például az államosítás), valamint a tulajdonnevek különböző fajtái (személynevek, földrajzi nevek, intézménynevek, címek, márkanevek). A tulajdonnevekkel a nyelvoktatás szűkkeblűen bánik, csak dekorációként, országismereti illusztrációként jelennek meg, holott a tájékozódáshoz szükségesek. A célközönsége ezeknek a könyveknek nem feltétlenül csupán a nyelvtanuló, ezért is íródtak magyarul. A magyarokról szóló kulturális szótár viszont tükröt tarthat azokról a fogalmakról, amelyek számunkra nyilvánvalóak, egy külföldi számára viszont problémát jelenthetnek vagy elsikkadhatnak. Kulturális szótárat nem minden korszakban lehet kiadni, a konnotációk változnak, ideológiailag terhesek, nem ártatlanok. A nyelvtanárnak két lehetőség kínálkozik aszerint, hogy létezik-e az adott nyelv kultúrájára ilyen mű vagy sem. Eszerint kell anyagszerkesztési vagy feldolgozási munkát végeznünk. a) Az illető kultúrára vonatkozóan még nem készült ilyen mű, vagy nem elérhető A kiindulás kétféle lehet: vagy az adott nyelvre lefordított magyar kulturális szótárból, annak példaanyagából indulunk ki, vagy asszociációkkal, tiszta lappal magunk indulunk el a feltérképezés útján. Az első esetben megkönnyítheti a helyzetünket, ha a támpontként használt kulturális szótár végében található tematikus index. (Ilyet lelhetünk fel a magyar kulturális szótár angol és a 76

német verziójában.) Ennek hiányában órai feldolgozásához nekünk kell megtalálni a rendező elvet. Ha fellapozzuk például a magyar kulturális szótár A betűjét, elsőként egy a mindennapi élet, vásárlás körébe tartozó rövidítést találunk, majd híres költőt, egy műdal kezdősorát, a tudományos élet neves intézményét, katonai köszöntést, tipikus figurát, földrajzi egység történelmi és kulturális konnotációit, orvosságnevet, történelmi rang, tisztségnevet, növényfajtát, történelmi folyamatot, élelmiszeripari termékfajtát, más népek, nemzetek konnotációját, az oda irányuló emigrációt stb. Ebből a rövid felsorolásból is kitűnik, hogy mennyire szerteágazó ismeretet közvetít a szótár. Analógiás alapon bármely más kultúrára előállíthatunk ilyen listákat. A második megoldás az, ha összeírjuk azokat a fogalmakat, amelyek szerintünk az adott ország egészére vagy részére jellemzőek. Ide éppúgy beletartoznak a lefordíthatatlan reáliák, mint a pozitív vagy negatív sztereotípiák. Hasznos módszer lehet az adott népre vagy azon belül népcsoportokra vonatkozó állandósult szókapcsolatok, közhelyek összegyűjtése. Ezt később a szomszédos vagy konfliktusban álló népekre vonatkozóakkal kiegészíthetjük. Ezen belül is két módszert lehet követni: az elsőben szabadon hagyjuk gyűlni a különböző területekről a kulturális töltéssel rendelkező szavakat, a másodikban pedig előre felvázoljuk a rendszert tematikusan, majd kitöltjük a később talált fogalmakkal. Az alábbi példa az első esetre vonatkozik: ez annak az anyagnak az indexe, amelyet a francia kultúra alapfogalmairól állítok össze. Ebből kialakult egy kb. kétszáz oldalas, egyre duzzadó anyag. A tematikus rendezést csak utólagosan végzem, nem is mindig sikerül mindent kategóriákba szorítani. A függelékben szereplő listarészlet még nem tekinthető véglegesnek, egyelőre kutatási irányoknak felel meg, fogódzót adhat másoknak, hogy merre mindenfelé lehet elindulni. Ennek a munkának a csapdája azonban épp a végtelen gazdagságában rejlik, sosem lehet vele leállni. Ugyancsak módszertani kérdésként merült fel az alfabetikus kontra tematikus elrendezés problémája. Az első előnye a viszonylagos könnyen kezelhetősége, ugyanakkor atomizálhatja az anyagot. A tematikus esetében pedig nem minden szócikket tudunk beszorítani egy téma alá, így egyenetlenségek keletkeznek. A másik probléma itt, hogy a tematikuson túlmenően kell alfabetikus index is. 77

Ennek a munkának egy olyan segédkönyv létrehozása a célja, amely nemcsak a nyelvtanulókat, hanem az adott kultúra iránt érdeklődőket is eligazítja a csak nehezen, sok különböző helyen fellelhető fogalmak között. Nagy helyet szentelek benne a viselkedési szokásoknak és az ezekkel kapcsolatos nyelvi megnyilvánulásoknak is. Az anyanyelvi beszélőt sokszor irritálja egy ilyen mű, mivel túlzott leegyszerűsítést tartalmaz, ezek nem esszék, csupán bizonyos fogalmak azonosítására szolgálnak. Azok, akiket érdekel az adott jelenség, majd utánanézhetnek szakkönyvekben. A kulturális anyagok forrásai A források között felhasználhatóak: az alsó- vagy középfokú oktatás tankönyvei (lehetőleg a nyelvterületről). (A tankönyv azért jó forrás, mert bár nincs országosan egységes tankönyv, feltételezhető, hogy bizonyos megegyezés áll fenn a különböző tankönyvek között, és hogy az adott országban minden tanuló ezeken keresztül megy.) Továbbá atlaszok, földrajzi vagy utazási vulgarizáló folyóiratok, tudományos folyóiratok az etnológia/gráfia területéről, összehasonlító tudományos művek, illemtanok, kulturális antropológiai szövegek, női lapok praktikus rovatai, almanachok. Forrást jelentenek a nagy felfedezőket és feltalálókat ismertető enciklopédiák. Ezeknél nem elhanyagolható szempont az illető mű eredeti nyelve, ugyanis az egyes kultúrák néha nem értenek egyet az elsőbbségben. Az aszpirin hatóanyagát például egy francia találta meg, mégis mint Bayer aszpirin lett szabadalom. Problémát jelent, hogy a bölcsészkart végzett tanár szakosok műveltsége sokszor egyoldalúan irodalomközpontú, a mindennapok kultúrájáról nem sokat tanultak, hacsak nem előző tanulmányaik vagy külföldi tanulás során. b) Az illető kultúrára vonatkozóan létezik ilyen szótár Hogyan lehet feldolgoztatni? Ha nincs index, első lépésként transzverzális feldolgozásban vehetünk bizonyos területeket. Talán elképzelhető, hogy egyik csoport (legalább 2-3 fő) a személyeket nézi végig, és javaslatot tesz tematikus elhelyezésükre, ha erre nincs a szótárban utalás. Egy másik foglalkozhat a helynevekkel. Egy

78

harmadik az idődimenzióval. Beacco-Lieutaud4 alapján személyek, helyszínek, régiók és területek, élelmiszerek és italok, hétköznapi tárgyak, iparcikkek és fejlett technológiai termékek, szabadidő és nyaralás, kultúra és nevelés, szimbólumok. Ez a kritériumrendszer egy adott anyagra épült, de jól adaptálható más anyagokra is. Ha meglevő kulturális szótárat dolgozunk fel, a tematikus csoportosítás után kibontakozik előttünk egy kulturális térkép vagy kronológia az adott területről. A kulturális szótár megléte nem jelent akadályt a további, esetleg a szakterületet illető kiegészítés előtt. Agrártudományok terén például az adott kultúra specifikus növényfajaira vagy állatfajaira éppúgy kitérhetünk, mint a feltalálókra és felfedezésekre, az adott tudomány világhírű művelőire. Agrárkérdésekről szólva megvizsgálhatjuk az adott országban a mezőgazdasági termelők arányát, képviseletét és képviseltségét, viszonyukat az Unióhoz, a termelők rétegezettségét, a művelés, gazdálkodás hagyományos módjait stb. Nem feledkezhetünk meg a specifikus földrajzi adottságokról sem. Az anyag feldolgoztatása A féléves munka során ügyeljünk arra, hogy minden helynév, intézménynév azonosítva felkerüljön a közös térképünkre, és minden személynév, műalkotáscím egy nagyvonalú kronológiába. Gyermekesnek tűnhet az illusztrációs kényszer, de vizualizálva esetleg jobban megragad az információ. A félév 15 hete 15 témára elég csupán. Ez igen kevés. Kérdés: a több országra vonatkozóan külön-külön vagy parallel haladjunk-e. Ez utóbbi nagy keveredést okozhat a fejekben, míg az előbbi redundáns, repetitív, unalmas talán. Tegyük fel, hogy év elején közöljük a hallgatóinkkal, hogy a két (angol és amerikai) kulturális szótár feldolgozása az anyag kiindulópontja. Külön érdekessége a munkának, hogy ezek a szótárak magyarul jelentek meg. A feladat: adott tematika szerint esetleg csoportos 1-2 fős csapatokban olyan kb. egyórás előadást készíteni, amely nem felolvasás, nem merül el a technikai eszközök túlzott használatában, strukturált vázlatot kínál. Ezt a vázlatot töltik ki helyenként a kulturális szótárból kivett szócikkekkel, 4

Beacco, J-C. –S. Lieutaud: Tours de France, travaux pratiques de civilisation. Hachette, 1985.

79

elmagyarázva a többieknek, esetleg magyar megfelelőt ajánlva. Az óra maradék részében interkulturális vonatkozásba helyezhető az anyag, magyarán magyar párhuzamokat vonnak, asszociatív kapcsolatokat keresnek. Az előadást követő hallgatók egyrészt jegyzetelnek, másrészt az előadás után kézbe kaphatják annak szószedettel kiegészített, a tanár által átnézett vázlatát. Ez képezheti a számonkérés anyagát. Vegyünk egy példát! Mondjuk, vizsgáljuk meg az étkezési és italfogyasztási szokásokat a célországban. Ebben a témában könnyű rendszert felállítani, például az alapanyagok, mértékek, elkészítési módok, receptek, ételek, egyes étkezések (esetleg időpontjai), a fogások és azok száma stb. Nagyon fontos az idő és tér dimenzióiba lehorgonyozni a fogalmakat, ha lehet. Például az adott földrajzi egységre jellemző ételt vagy a bizonyos naptári vagy társasági alkalmakkor fogyasztott ételeket. A szócikkek kigyűjtése után a csapat résztvevői megkeresik együtt a rendezési elveket. Kiegészíthetik például aktuális statisztikai információkkal, ilyet a napi sajtóban sokszor találni, vagy ha irodalmi műveltségűek, irodalmi utalásokkal. De ezek már a maximális program részei. Az interkulturális részben (mint mindig) nagy feladat hárul a tanárra: nevezetesen, hogy jó kérdésekkel irányítsa a közös beszélgetést. Nem szokott téma lenni, de például hálás kérdés az, hogy mit ne adjunk a célországból jövő vendégnek. Kevés szó esik a közös elemek megtalálásáról, az időbeli eltérésekről. Például hánykor is vacsoráznak? Mikorra szól a vacsorameghívás? Stb. A tanár szerepe: a tanárnak éppúgy minden témából fel kell készülnie, ugyanis csak így tud érdemben hozzászólni, tudja értékelni a végzett munkát. A többedszeri feldolgozás unalma ellen pedig az aktualitások védenek. A tanár egész évben gyűjthet anyagot, de a hallgató is bármikor közkinccsé teheti azt, amit újdonságként hall, csak a pontos forrásdokumentációról ne feledkezzen meg. Így idővel felhalmozódhat egy hatalmas szövegés adatbank, számos olyan jelenségről, amely a nem anyanyelvi beszélő számára nem nyilvánvaló. Nyitott kérdés még az értékelés mikéntje. A számonkérés történhet részben tesztkérdésekkel, mint például meghatározások alapján a fogalom megadása, a fogalom magyarázata meghatározással, fogalmak párosítása, vaktérképes feladatok, kronológiai rendezések, egy szokás bemutatása. Kinek mit köszönök stb. A túl nyílt esszékérdések sokszor egyoldalúak, nehezen 80

értékelhetőek tartalmilag, vagy éppen ellenkezőleg valami előre kidolgozott „tétel” benyomását kelti. Az ilyen tételek a leegyszerűsítések miatt általában túlzott általánosítások, és nem állják meg a helyüket az igazság próbáján. Az esszéírás elsajátítása szerintem nem ennek az órának az anyagát képezi. 2. A szöveg mint kulturális forrás Ez a téma is hatalmas mennyiségű ismeretet megmozgató, az előbbitől alapvetően különböző terület, amelyről most csak érintőlegesen esik szó. A szöveg egészét tekintve legfontosabb a műfajból eredő kulturális konvenciók ismerete. Ehhez első lépésként szükséges az adott képzési formában szereplő szövegtípusokból egy minél gazdagabb autentikus állomány összegyűjtése. Ez a feladat nem mindig könnyű, mert nem minden anyag hozzáférhető. A dokumentumok formai elemzése alapján közösen levonhatóak egyes szabályok a szövegalkotásra és szerkezetre vonatkozóan, azonban ritka az annyira formalizált szöveg, hogy egyféle megoldása lehessen csak. A nyelvi kulturális konvenciókkal függ össze az azonos beszédszándék különböző helyzetekben, különböző regiszterekben történő kifejezése, a vélemény-, ízléskinyilvánítás árnyalása, az érzelmek kifejezése. Eltérő szerepűek lehetnek az egyes nyelvekben szokásos idézési módok, a nyelvi viselkedés szintjei (udvarias, sztenderd, direkt), az ún. tipikus forgatókönyvek. Ide sorolhatóak olyan megnyilvánulások is, mint a helyzetmondatok. A helyzetmondatok megfelelőjét nehéz megtalálni, nem is létezik mindig az adott helyzetben egyenértékű fordulat. A rendszerekben található üres kockákra feltétlen oda kell figyelni. Sokszor mindkét nyelvben létezik azonos formában egy mondat, mégis az alkalmazás helyzete nem azonos. Ilyenkor az idegen nyelvű beszélő hajlamos alapos félreértést okozni. Az egyik legkirívóbb példa magyar– francia összehasonlításban az asztalbontáskor alkalmazott „egészségünkre” felkiáltás, amely lefordítható ugyan szóról-szóra franciára, azonban az adott helyzetben nincs relevanciája, és legfeljebb megrökönyödést válthat ki. A szövegekben kulturális szempontból már a cím is buktatót rejthet. A kortárs újságírás előszeretettel él a szójáték technikájával már az újságcímekben (például a francia Express hetilap 2002. július 18-21-i számából a Jamel le beurgeois rebelle. Prince de la tchatche vagy egy héttel korábbról Ferry-Darcos: ni Pacs, ni pax.). Gyakori, 81

hogy szállóigékké vált filmcímek (Tout ce que vous avez voulu savoir, stb.) kifacsart változatai vagy sokszor közmondások. Megértésükhöz, mint annyi minden máshoz, szükséges a napi történés állandó figyelemmel kísérése is. A szöveget célszerű megvizsgálni a tulajdonnevek szempontjából. Lefordításuk vagy le nem fordításuk is lehet kulturális gyökerű. Például a francia nyelvben néhány olasz festő nevének a franciásítása elsősorban a reneszánszban (le Primatice) vagy a magyarban a 19. század végére 20. század elejére jellemző tulajdonnév magyarítások (Verne Gyula). A szövegben szereplő személynevek esetén figyelmet érdemel a használatuk módja (pl. a köszönésben vagy megszólításban), ennek szociokulturális háttere (család-, keresztnév, nemesi, rang, származás stb.). Nem árt, ha a nyelv művelője saját ki kicsodát készít a mai társadalom fontos szereplőiből, mert ezeket még nem mind találja meg lexikonokban. Minden történelmi vagy legendás alakra történő utalást meg kell ragadni. Ide sorolhatóak még az állandósult jelzős utalások, mint az austerlitzi győztes, vagy a metaforikus Tigris. A szöveg referenciáinak megértéséhez sokszor szükség van az eltérő tisztségnevek értelmezéseire. Francia példák a kultúránként fennálló időbeli és területi különbözőségekre: a „garde des sceaux”, ma pénzügyminiszter, az angol „échiquier”, az amerikai rendszerben a „secrétaire du Trésor”, alacsonyabb szinten az „échevin”-eket tömörítő önkormányzatok élén álló belga „bourgmestre” stb. A helynevek vonatkozásában az illető ország földrajzának, a más országokban található, az adott nyelven másképp formált neveinek ismerete, az atlaszon történő dolgozás segítségével elkerülhető lesz a félrefordítás. Így felismerhetővé válik Aachen a francia Aix-la-Chapelle szó mögött. Külön problémát jelenthet a köznévi eredetű tulajdonnevek megtartása. Például a les Landes tartomány nevének le nem fordítása. A szövegben szereplő márkanevek lehetnek az adott kultúra találmányai, mértékegységei, védett nevek, köznevesült nevek. Ezeknek általában anekdotikus történetük is van. Az olvasó számára ismeretlen márkanevek esetén magyarázó fordításukra vagy helyettesítésükre kerülhet sor ismert fordítástechnikai eljárással.5 5

Klaudy Kinga: A fordítás elmélete és gyakorlata. 2. kiadás. Budapest, Scholastica, 1994.

82

Az intézmények elnevezéseiben (különösen a jog és politika terén) ügyelni kell a regionális különbözőségekre a nyelvterületen belül. Belgiumban „ministère des affaires économiques”-ről beszélünk, amikor ugyanazt Párizsban „ministère de l’Economie”nak hívják. A magyarázat egyszerű: a flamand szó tükörfordításáról van szó. Külön figyelmet érdemel az európai uniós terminológia specifikussága. Lényeges a magyar intézmények nevének hű, de nyelvileg helyes átültetése a célnyelvre, a már meggyökeresedett alakok figyelembevételével. A szöveg ezen felül számos kulturális terminust, az adott kultúrára jellemző materializálódott vagy szellemi alkotású tárgyat is tartalmazhat. Buktatót jelenthet magában a szövegben szereplő műalkotáscímek esete. Vannak a filmtörténetben legendás melléfordítások, amelyek aztán így mentek át a köztudatba, és ebben az esetben továbbra is ragaszkodni kell a formához (pl. Truffaut 400 csapása a kicsapongó túlzásokkal telt életre vonatkozik). A fordító dolga a kötöttségek megismerése, ebben segítségére sietnek a lexikonok, adatbázisok. Ezeket véletlenszerű előfordulásuk miatt nem lehet módszeresen tanítani, de például szótáraztatásuk hasznos. A címfordítás új műveknél is kényes, a fordítói átértelmezés néha agyoncsapja a filmet, lelövi a poént, vagy meglévő sémákat követ, amelyeknek semmi köze az adott filmhez. Nyelvi szempontból vizsgálni kell a névmási rendszert, különös tekintettel a beszélő/hallgató társadalmi viszonyát, távolságát kifejező formákra, a szereplők társadalmi szerepeiből adódó formákra. Nem mindegyik szöveg alkalmas ezek bemutatására. Megvizsgálandó, hogyan jelenik meg a szöveg írója a szövegben. A személyviszonyok és a névmási rendszer partikuláris vonásai eltérőek-e az adott nyelvben szokásos normától. Ennek megállapítása feltételezi, hogy a normával mindenki tisztában van. Nyelv- és kultúrafüggő az általános alany, a személytelen szerkezetek, a passzív vagy pronominális szerkesztés aránya is. Külön odafigyelést igényel a negatív szerkesztés, a tagadások egymásra épülése. Szükséges lenne a beszédhelyzet szociokulturális tényezőinek alaposabb körüljárása, a társadalmi szokások és a nyelvhasználat összefüggéseinek megismerése. Olyan kérdések megválaszolása, mint mi a nyelv státusza a beszélők számára, mi a szimbolikus szerepe, helye a társadalmi értékrendben. Többek között meg 83

kellene ismerni az adott kultúrában szokásos udvariassági szabályokat. Minden olyan elem fontos lehet, amely a közös háttértudáshoz tartozik. Jelen áttekintés csak rövid és utalásszerű, a szövegtani művek több nyelvészeti irányt jelölnek ki, de azok ritkán foglalkoznak a kulturális tartalommal. A szöveggel kulturális szempontból történő foglalkozás az igényességre nevelést és teljesebb megértést szolgálja. Befejezésképpen meg kell említeni, hogy a kulturális elem tanításának fenti összefoglalása csak ízelítőt kívánt adni a módszerek és területek sokféleségéből, rámutatva, hogy az egyes irányok önmagukban is megérnék, hogy a nyelvtanítás többet foglalkozzék velük. Függelék 1. Tematikus indexminta (A-I) a francia kultúra oktatásához Apróhirdetések, rövidítéstípusok, szakosodott lapok, furcsaságok Akadémia, alapítása, székháza, az akadémikusok megválasztása, beiktatása, a beszéd és az öltözet, az akadémiai munka Alvási és ágyazási szokások, párna- és takarófajták Állatok, az állatok státusza, állatvédők, statisztikák a hobbiállattartásról, állatok az irodalomban, a zenében, címerállatok, helyi állatfajták Babonák, hiedelmek, okkultizmus, jövendölés Beszélő nevek, köznevesült tulajdonnevek, pl. poubelle Botrányok, ügyek (elsősorban politikaiak) Börtönök Bűnözők, kalózok és rendőrfigurák (például Vidocq és Maigret) Csaták, győztesek és vesztesek, fegyverszünet-aláírások Dohányzási szokások, dohányfajták, dohányzás elleni harc Egészségügy, orvosi ellátás, orvosok státusza, kórháztípusok, kórházak, gyógymódok, gyógyszermárkák, gyógyszerfogyasztási szokások, törvények, elsősegély, gyógyszertárak Egyházak és felekezetek, hierarchia, megszólítások, szervezetek, helyi sajátosságok (szentek), állam és egyház viszonya, viszony Rómához, katolikus/protestáns ellentét a történelemben Esküvői szokások, jarretière de la mariée, desszert, nászajándéklista Építészet, épített környezet, kertművészet, urbanisztika, építészek 84

Épület-és intézményelnevezések metonimikus formái Étkezés, ivás, konyhaművészet, étkezések, időpontja, étrend, ételek, elkészítési módok, regionális jelzők, regionális konyha, a nouvelle cuisine, alapanyagok, ünnepek és ételek, felszolgálás, étteremtípusok, viszony a gyorsétkeztetéshez, éttermek, séfek, italok, ásványvizek, borvidékek, borfajták, alkoholfogyasztási szokások, statisztikák, töményalkoholok, aperitívek, meleg italok Festészet, irányzatok, korszakok, iskolák, művésztelepek Fesztiválok Fényképészet, feltalálók, műtermek, fényképészek Film, feltalálók, mozik, gyártócégek, stúdiók, irányzatok, filmcímek, szaklapok, magyar kapcsolat Filozófia, irányzatok Francia vagy gall? Gazdaság: pénz, fajták, címletek, fizetőeszközök, bankok, tőzsdék, értékpapírtípusok, adók, takarékosság, a pénzhez való viszony, állami és magán, államosítás/privatizálás, törvények Gyerekek, elnevezések, gyerekjátékok, mondókák, gyerekdalok, Gyűjtemények, alapítványok Háborús bűnösök Hegyek, hegyláncok, típusai, gazdasági tevékenység Hősök, képregényalakok, tündérek és varázslók, regényalakok, típusfigurák Humor Idő, az év felosztása, ünnepek és hétköznapok, a hét felosztása, történelemi tagolás, naptár Igazságszolgáltatás, helyszínek, szereplők, szervezetek Irodalom, műfajok, irányzatok, iskolák, csoportosulások, folyóiratok, szórakoztató irodalom (krimi és képregény) Iskolarendszer, alsó-, közép- és felsőfokú oktatás, iskolatípusok, osztályozás, bizonyítvány, diploma, elitintézmények, büntetés, vizsga, érettségi, gólyaavatás, iskolai szünetek, heti beosztás, szmk, résztvevők, törvénykezés, állami és magán (felekezeti), ünnepségek hiánya

85

2. Válogatott, tematikus bibliográfia a francia kultúra oktatásához6 Belmont, Nicole: Mythes et croyance dans l’ancienne France. Coll. Questions d’histoire. dir. par Marc Ferro. Paris, Flammarion, 1973. Besnard, Philippe: Les moeurs et humeurs des Français au fil des saisons. Paris. Balland. 1989. Carroll, Raymonde: Evidences invisibles. Américains et Français au quotidien. Paris, Seuil. 1987. Claval, Paul: La géographie culturelle. Coll. Nathan Université. Paris, Nathan, 1995. Courchauve, Stéphane-François Marot: Les 12 tribus d’Europe. Paris, Editions Ramsay, 1989. Cuisenier, Jean- Martine Segalen: Ethnologie française. Coll. Que sais-je? no 2307. Paris, PUF, 1986, 2e édition mise à jour 1993. Gruère, Jean-Pierre - Pierre Morel: Cadres français et communications interculturelles. Coll. Cadres et dirigeants. Paris, Editions Eyrolles, 1991. Le Bras, Hervé- Emmanuel Todd: L’invention de la France. Atlas anthropologique et politique. Coll Pluriel. dir. par Georges Liébert. Paris, Librairie Générale, 1981. Les lieux de mémoire 1-3. dir. par Pierre Nora. Paris, Gallimard, 1985. Mille et une bouches. Cuisines et identités culturelles. dir. Sophie Bessis. Série Mutations/Mangeurs. no.154. mars 1995. Editions Autrement, 1995. Seisser, Jean: Petit manuel à l’usage des Français qui ne comprennent vraiment rien aux étrangers. Paris, Albin Michel, 1993. Schiffres, Alain: Les Hexagons. Paris, Robert Laffont, 1994. 3. Kultúraelméleti bibliográfia Bohannan, Paul - Mark Glazer (szerk.) Mérföldkövek a kulturális antropológiában. (High points of Anthropology, 1988. McGrawHill.) Budapest, Panem Kft-McGraw-Hill, 1997.

6

A lista a Pécsi Tudományegyetem Alkalmazott Nyelvészeti Doktori Programja keretében megvédett, Az udvariasság elemei a mai francia nyelvben címet viselő PhD disszertációm bibliográfiája alapján készült. 2001.

86

Bourdieu, Pierre: Ce que parler veut dire. L'économie des échanges linguistiques. Paris, Fayard, 1982. Bourdieu, Pierre: La Distinction. Critique sociale du jugement. Paris, Editions de Minuit, 1979. nouvelle édition augmentée 1982. Braudel, Fernand: L’identité de la France. Paris, Flammarion, 1986. De Certeau, Michel: L'invention du quotidien. 1-2. Coll. Folios Essais. Paris, Editions Gallimard, 1990. Cuche, Denys: La notion de culture dans les sciences sociales. Coll. Repères.- Paris, Eds. La Découverte, 1996. Elias, Norbert: A kultúra és a civilizáció ellentétének szociogenezise Németországban. In A kultúra szociológiája. Budapest, Osiris Láthatatlan Kollégium. 1998. Goffman, Erving: La mise en scène de la vie quotidienne. 2. Les relations en public. trad. par Alain Accardo (Relations in Public, 1971) Coll. Le sens commun. Paris, Les Editions de Minuit. 1971 (1973) Hall, Edward T.: The Dance of Life. The Other Dimension of Time. Anchor Books/Doubleday. New-York. 1983. Hall Edward T.: Rejtett dimenziók. Budapest, Gondolat, 1987. Hall Edward T.: Beyond culture. Anchor Books/Doubleday, NewYork, 1976, 1981. Hofstede, Geert: Cultures and Organizations. Software of the mind. Intercultural Cooperation and its Importance for Survival. McGraw-Hill International. 1991. Lévi-Strauss, Claude: Le Regard éloigné. Paris, Plon, 1983.. Williams, Raymond: Kultúra. in: Keywords:A vocabulary of Culture and Society. New-York: Oxford University press. 1983. ford. Pásztor Péter in: A kultúra szociológiája. Budapest. OsirisLáthatatlan Kollégium. 1998. pp.28-32. Williams, Raymond: A kultúra elemzése. The Long Revolution. Harmonsworth: Penguin. 1965. pp. 57-70. ford. Pásztor Péter in: A kultúra szociológiája. Budapest. Osiris-Láthatatlan Kollégium. 1998. pp. 33-40. 4. Illemtannal kapcsolatos művek Gandouin, Jacques: Guide des bonnes manières et du protocole en Europe. Paris, Editions Fixot, 1989. Géricot, Christine: Le savoir-vivre aujourd'hui. coll. Documents Payot. Paris, Editions Payot Rivages, 1994. 87

Menthon, Sophie de, Business oblige. Les nouveaux enjeux du savoir-vivre en affaires Coll. L'entreprise. Paris, InterEditions, 1990. Picard; Dominique: Les rituels du savoir-vivre. Paris. Editions du Seuil. 1995. Weil, Sylvie: Trésors de la politesse française. Coll. Le français retrouvé 4. Paris, Editions Belin, 1983. 5. A kultúraoktatás didaktikai szempontból Beacco, Jean-Claude: Les dimensions culturelles des enseignements de langue. Coll. F références. Paris, Hachette, 2000 Byram, Michael: Cultural Studies in Foreigne Language Education. Multilingual Matters, 46. 1989, Clevedon Avon - Philadelphia. Byram, Michael - Esarte Sarries, Veronica: Investigating cultural studies in Foreign Language Teaching. Clevedon Avon Philadelphia: Multilingual Matters, 1991. La civilisation. Louis Porcher. coll. Didactique des langues étrangères. dirigée par Robert Galisson. Paris, CLE International, 1986. Culture bound. Bridging the cultural gap in language teaching. ed. Joyce Merrill Valdes. Cambridge University Press. 1986. Culture, cultures... a Le Français dans le Monde különszáma . Paris, Hachette-Edicef, Janvier 1996. De Carlo, Maddalena: L’interculturel. Paris, CLE International, 1998. Galisson, Robert: De la langue à la culture par les mots. coll. Didactique des langues étrangčres. dirigée par Robert Galisson. Paris, CLE International, 1991. Kok-Escalle, Marie-Christine. 1998. Civilisation française: de la langue ŕ la culture. Le Français dans le monde. numéro spécial Histoire de la diffusion et de l’enseignement du français dans le monde. Janv. 1998. 171-178. p. Kramsch, Claire: La composante culturelle de la didactique des langues. In: Méthodes et méthodologies a Le Français dans le Monde különszáma . Paris, Hachette-Edicef, Janvier 1995. pp.54-69. Kramsch, Claire: Context and Culture in Language Teaching, Oxford University Press, 1993. Kramsch, Claire: Language and culture. Oxford University Press, 1998. Zarate, Geneviève: Enseigner une culture étrangère. Coll. F Recherches/applications. Paris, Hachette, 1986. 88

6. Nyelvészet Blum-Kulka, S. - House, J. -G. Kasper (eds.): Cross-cultural pragmatics. Norwood NJ: Ablex. 1989. Brown, R. -Gilman, A.: A hatalom és a szolidaritás névmásai. In: Pap és Szépe, 359-388. 1975. Coulmas, Florian. (ed.): Conversational Routines. Exploration in Standardized Communication Situation and Prepatterned Speech. Mouton:The Hague, 1981. De Salins, Geneviève-Dominique: Une approche ethnographique de la communication. Rencontres en milieu parisien. Coll LAL, Paris, Hatier, 1988. De Salins, Geneviève-Dominique: Une introduction à l’ethnographie de la communication. Paris, Didier, 1992. Ervin-Tripp, S.: A szociolingvisztikai szabályokról: váltogatás és együttes előfordulás. In: Pléh-Terestyéni, 320-364. 1979. Fónagy Iván: Situation et signification. Pragmatics Beyond III:1. John Benjamins Publishing Company Amsterdam/Philadelphia. 1982. Kerbrat-Orecchioni, Catherine: Les interactions verbales. I. Lyon, Presses Universitaires de Lyon. 1990. Kerbrat-Orecchioni, Catherine: Les interactions verbales II. Lyon, Presses Universitaires de Lyon. 1992. Kerbrat-Orecchioni, Catherine: Les interactions verbales III. Lyon, Presses Universitaires de Lyon. 1994. Stephen C. Levinson : Pragmatics. Cambridge Textbook in Linguistics. Cambridge University Press, 1983. Olesky, W. (ed): Contrastive Pragmatics. Amsterdam: John Benjamin. 1989. Saville-Troike, Muriel: The Ethnography of Communication. Oxford: Basil Blackwell, 1982. Tannen, D. -M. Saville-Troike: Perpectives on Silence. New Jersey: Ablex Publishing Coorporation, 1985. Triandis, H.C. - Lambert, W.W.(eds): The Handbook of crosscultural psychology. Boston MA: Allyn and Bacon. 1980 Wierzbicka, Anna: Cross-cultural pragmatics. The semanctics of human interaction. Berlin and New-York: Mouton de Gruyter. 1989.

89

7. Néhány kézikönyv Ardagh, John-Colin Jones: A francia világ atlasza. Budapest, Helikon, 1999. Bárdosi Vilmos- Karakai Imre: A francia nyelv lexikona. Budapest, Corvina, 1996. 612 p. Brunet, Sylvie: Les mots de la fin du siècle. "Le français retrouvé", Paris, Editions Belin, 1996, pp. Calbris, G.: Geste et parole in Langue française, no.68, décembre 1985, pp. 66-84. Calbris, G.: - Montredon, J. Oh là là, Paris, CLE International, 1981. Calbris, G. - Montredon, J.: Des gestes et des mots pour le dire. Paris, CLE International, 1986. Calbris, G. - Porcher, L.: Geste et communication, coll. Langues et apprentissage des langues, Paris, Hatier, 1989 Gilder, Alfred: Et si l'on parlait français? Essai sur une langue universelle, Paris, Le Cherche-Midi Editeur, 1993. Merle, Pierre: Dictionnaire du français branché. Paris, Editions du Seuil, nov.1986. 158 pp. Merle, Pierre: Lexique du français tabou, "Point-Virgule V135", Paris, Editions du Seuil, nov.1993. 123 pp. Mermet, Gérard: Francoscopie. Paris, Larousse. Petit Robert 2. Quid, édité par Dominique et Michèle Frémy. Paris, Editions Robert Laffont. Yaguello, Marina: Le sexe des mots, Paris, Ed. Belfond, 1984.

90

Kulturális ismeretek és a kultúraközi kommunikáció oktatása a felsőoktatásban, nyelvigényes szakokon Győri Anna, BGF KFK Bevezető. Szövegértés és műveltség Amikor az előadás megtartására felkérést kaptam, éppen egy írásbeli vizsgaanyagot készítettem, felsőfokú szakmai nyelvvizsgára. A nyelvismeret mérésére ebben a szakmai nyelvvizsgarendszerben több olyan feladat szolgál, amely objektív értékelést tesz lehetővé Ezek egyike a szövegkiegészítéses (cloze) feladat. A feladatok nyelvtani–nyelvismereti része nem kifejezetten szakmai szövegeken mérendő, ezért egy általános jellegű újságszöveg-részletet választottam. Gyakran a szövegek, amelyeket „általános” tematikájúnak ítélünk, „szakmainak” is minősülhetnek, hiszen egész életünk átpolitizált, a társadalmi–gazdasági problematika a közbeszéd és közírás tárgyát is képezi. A rövid cikkben, amelyből a feladatban ritmikusan kellett kihagyni összesen 15 szót, a spanyol társadalmat erősen foglalkoztató témáról adtak hírt: marokkói illegális bevándorlók csoportjainak Marokkóba történő visszatoloncolásáról (1. melléklet). A feladat kipróbálása megtörtént, részben főiskolások, részben a magyar–spanyol két tannyelvű középiskola tanulói körében. A főiskolások közül voltak már felsőfokú nyelvvizsgával rendelkezők is, a középiskolások nyelvi tudásszintje tanáruk megítélése és az általuk intenzív spanyol tanulással töltött időnek megfelelően a középfokú nyelvvizsga szintjén mozgott. Az értékelésnél ez az eredmény ugyanígy tükröződött: a középiskolások eredményei a felsőfokhoz szükséges pontszám alatt maradtak, a főiskolások átlaga megütötte a felsőfokhoz szükséges minimális szintet, tehát a vizsgafeladatot le lehetett adni az éles vizsgára. Emlékeztetőül felidézem, hogy a cloze-teszt az embernek arra a képességére épül, amely lehetővé teszi csonka mértani vagy egyéb alakzatok megértését és e megértés bizonyítékául azoknak hiányzó részeikkel való kiegészítését. A nyelvben azt várjuk el, hogy a 91

szövegnek legyen értelme és az nyelvileg helyesen legyen kifejezve (Némethné Hock 1993:28). A cloze-teszt objektív, de integrált méréstechnika. Objektív, mert az üres helyek kitöltésére egy helyes válasz szolgál, illetve az elfogadható válaszok köre igen limitált. Integrált, mert mondatszint felett, szövegszinten működik, és a szöveg minden egyes ütem számára teljes nyelvi és szemantikai kontextust biztosít. A hiányzó elem megtalálásához a vizsgázónak a nyelvi készségek széles skálájára (lexikai, grammatikai, kohéziós, stilisztikai, szemantikai, kontextuális, prediktív) van szüksége (Némethné Hock 1993:29). Ezért is alkalmas az olvasási készség fejlettségének a mérésére. A szövegválasztásnál előnyben részesítettem bizonyos érdeklődési körű vizsgázókat másokkal szemben, mivel diplomáciai szakmai nyelvi vizsgáról volt szó. A kipróbálásnál ez ugyancsak előnyös lehetett volna a főiskolások csoportja számára: tagjai nemzetközi kommunikáció és gazdaságdiplomácia szakosok. Az eredményeket vizsgálva felmerül a kérdés, hogy ha a főiskolások többsége már megszerezte a felsőfokú nyelvvizsgát, és azóta is tanul spanyolul, akkor vajon miért nem sikerült nekik a minimálisnál jobban a teszt megoldása? A két tannyelvű gimnáziumba járó tanulók történelmet, földrajzot és más tantárgyakat spanyolul tanulnak, ezért kiemelten ráhangolt csoportnak tekinthetők. Vajon miért nem sikerült jobban megoldaniuk a tesztet? Az ütemanalízis során kiderült, hogy a hibák zömmel nem grammatikai, hanem szemantikai, kohéziós, kontextuális jellegűek voltak. A kipróbálásban résztvevők a szöveg egészét nem tudták rekonstruálni, mert nem értették meg, csak töredékesen, azaz mondatszinten. A megadott szöveg információgazdag volt. Milyen kapaszkodók álltak rendelkezésre ahhoz, hogy a hiányzó részeket helyesen töltsék ki a kipróbálásban résztvevők? (Ld. 2. melléklet.) A mellékletben ezúttal aláhúztam azokat az elemeket, funkciószavakat, amelyek ismertségénél fogva a kipontozott részeket könnyebb lett volna kitölteni. Ezek elsősorban az explicit idő- és térkoordináták, másodsorban az igeidők markerei.

92

Idő, tér (helyek), történések, a történések sorrendje, szereplők mint a szöveg strukturális elemei. Egy nem szorosan a szöveghez tartozó információ volt a forrás megjelölése, azon belül is a cikk megjelenésének kelte. A cikkben szereplő egyéb időhatározók, a tegnap, akkor, pénteken, ezen a héten ehhez viszonyíthatóan válhattak értelmezhetővé. Az időhatározók mellett az egyes igeidők is tartalmaznak információt: a folyamatos múlttal kifejezett tartózkodtak ige és a hely meghatározása a helyváltoztatás előtti állapotra utal (3. melléklet). A műveltségelemek, valamint a kulturális és interkulturális ismeretek oktatásának a helye A KKFK-n évek óta folyik a nyelvi és a kommunikációs képzés folyamatába ágyazottan a kultúra és a kultúraközi kommunikáció oktatása. A kultúraközi kommunikáció a Kultúraközi Kommunikációs Intézet gondozásában olyan tantárgy, amely előadásos formában a különféle kultúrák kommunikációs eltéréseiről elméleti szinten ad bevezetést, a kultúra, a kulturális relativizmus fogalmaival ismerteti meg a diákokat, többek között Hall kulturális koncepcióit, Hofstede és Trompenaars kulturális dimenzióit oktatja. Alkalmazott kultúraközi kommunikációs stúdium keretében a szervezeti kultúrák nemzetközi összehasonlítását is elvégzi. A magyar nyelven elhangzó előadások során a Kommunikációs Intézet vezetője, aki a tantárgy gondozója, félévenként vendégelőadókat is fogad, akik egy-egy ország vagy országcsoport társadalmi–kulturális fejlődéséről, helyzetéről, illetve a magyar kultúrához viszonyított kulturálisan eltérő jelenségekről, konfliktus-lehetőségekről, kommunikációs, illetve kulturális sokkról beszél. A vendégelőadók között többen a nyelvi tanszékek oktatói, akik a téma szakértői. Ennek az integrált tantárgynak a hallgatásával, attól függetlenül, hogy egyébként melyik két nyelvet, szaknyelvet és kultúrát tanulják a diákok, alkalmuk nyílik arra is, hogy más kultúrákról is képet kapjanak, és a neuralgikus pontokról és helyzetekről tájékozódjanak. A kultúrák és a kultúrák közötti kommunikáció oktatása a nyelvi képzésben is helyet kapott a közelmúltig. Egyrészt a minden nyelvi tanszék gondozásában kifejlesztett Kontrasztív országtanulmányok című, másrészt pedig a Kultúraközi kommunikáció c. tantárgyban. A Kontrasztív országtanulmányok az 93

eredeti koncepció szerint olyan tantárgy, amelynek keretében tematikus szerkezetben, nyelvi csoportokban kerül sor a célország(ok) és Magyarország társadalmát foglalkoztató kérdések, azok összefüggéseinek tárgyalására. Az oktatás gyakorlatában előfordult a kurrikulum olyan hibás értelmezése, hogy a tanár a célország földrajzának és történelmének, esetleg művészetének a megismertetésére szorítkozott, ami terjedelmileg sokkal bővebb, a tantárgy céljait tekintve sokkal kevesebb, ám kényelmesebb, mert kész anyagokat lehet felhasználni. Ott, ahol az eredeti koncepciónak megfelelően folyt az oktatás, a hallgatók nagy érdeklődéssel vettek részt a vitákban, maguk is feldolgoztak különféle témákat. A másik, a Kultúraközi kommunikáció című (gyakorlati) tantárgy célja a magyar nyelvű elméleti előadások célországra hangolt, szociokulturális és szociolingvisztikai és pragmatikai szempontból kidolgozott továbbfejlesztése volt. A magyar nyelvű Kultúraközi kommunikáció vendégelőadója egyik előadásában rávilágított a spanyoloknak a magyarokétól eltérő néhány kommunikációs szokására. Az előadást egy-egy rövid videófilm-jelenettel is illusztrálta a köszönésről, bemutatkozásról, vagy a beszédturnusokról. Ha a cloze-teszt kipróbálásában résztvevő hallgatók kaptak volna ilyen jellegű oktatást, feltételezhető, hogy a feladat megoldása is sikeresebb, de legalábbis gördülékenyebb lett volna. Egy a spanyol nyelvet alaposan ismerő, értelmiségi pályára készülő kommunikációs szakembertől elvárható, hogy a reálishoz közel álló elképzelése legyen arról, hogy Fuerteventura a Kanári-szigetek egyike, hogy a szigetcsoport a marokkói partoktól kb. 100 kilométerre fekszik, hogy Melilla egy észak-afrikai spanyol város, és általa Spanyolországnak szárazföldi határa van Marokkóval. A szövegből pedig új információ gyanánt értesülhetett volna arról, hogy a spanyol hatóságok internálótáborokat tartanak fenn, ahová azokat zárják, akik szárazföldön vagy tengeren illegálisan érkeznek az országba. Sokkal könnyebben és helyesebben oldották volna meg a feladatot a diákok, ha ismerték volna a cikkben szereplő helyeket, tudták volna, hogy földrajzilag hogyan viszonyulnak egymáshoz, továbbá ha tudomásuk lett volna az internálótáborok létezéséről, azok funkciójáról és az illegális bevándorlás módjáról, szereplőiről, a visszatoloncolás mikéntjéről és arról, hogy a spanyol 94

társadalomban erről milyen viták folynak, hogyan vélekednek a kérdésről az emberek. A szöveget – összefüggéseiben – csak akkor lehet érteni, ha a szöveg mögötti információk, összefüggések valamennyire ismertek az olvasó számára. A kulturális ismeretek oktatásának módja, azaz hogyan szerzi meg a hallgató a kulturális és interkulturális kompetenciát? Az interkulturalitás kutatása a világ számos országában hosszú évek óta meglévő társadalmi realitásra keresi a választ. Ilyen ország egy-két évtizede Spanyolország is. Az említett realitás neve: multikulturális vagy plurikulturális társadalom. Talán a jövőben Magyarországon is be fog következni az az állapot, hogy az iskolai csoportok a szó szoros értelmében sokszínűek lesznek, hogy a nem hazánkban szocializálódott bevándorlók gyermekei a számunkra megszokottól eltérő viselkedéssel, szokásokkal, értékekkel lepik meg, gyönyörködtetik vagy botránkoztatják meg társaikat és tanítóikat. A többféle kultúra egymás mellett él, de tagjai nap mint nap találkoznak, és ilyen alkalmakkor konfliktusok keletkeznek. Ahhoz, hogy az egymás mellett élésből együttélés váljon, egymás megértése és kölcsönös elfogadása szükséges. Ez csak tanulási folyamattal lehetséges. Az interkulturalitás tehát az a szemlélet és képesség, amely a folyamat közben és végére kialakul. A spanyol oktatási rendszerben az interkulturalitásra nevelés minden tantárgy célkitűzései között szerepel. A nevelési célok közül kiemelten foglalkoznak azzal, hogy a befogadó ország polgárainak kell nagyobb türelmet tanúsítaniuk a bevándorlókkal szemben. Az interkulturalitás oktatása a célnyelvi országban és a célnyelvi országon kívül Az interkulturalitás oktatása a nyelvoktatásban szintén nagyon fontos. Nagyon hatékonyan lehet ilyen ismereteket oktatni az idegen nyelvet anyanyelvként beszélők országában tartott nyelvtanfolyamokon. A nyelvtanfolyami résztvevők az interkulturalitást egymás között is gyakorolhatják, a téma állandóan terítéken van, hiszen miközben a tanult nyelvet és kultúráját igyekeznek leképezni és elsajátítani, minduntalan alkalmuk van azt relativizálni, a maguk és más nyelvű, más kultúrájú társaikéval is szembesíteni. A célországi nyelvtanfolyam tanulója azért is 95

szerencsés, mert a nyelvóráról kilépve visszacsatolást nyer a valós kommunikáció során, esetleg újabb kételyei merülnek fel, amelyeket az anyanyelvűekkel tisztázni tud, vagy a nyelvtanárától kaphat választ rájuk. Más a helyzet a célországon kívüli nyelvoktatás esetében. Mit és milyen mélységig tud elsajátítani a heti egy-két-négy vagy akár több órában a nyelvtanuló, a jövendő szakember? (Ld. 4. melléklet.) Az oktatók, a tanulók, a környezet és a rendelkezésre álló források szempontjából osztályoztuk a lehetőségeket. A tantárgy programjának elkészítése során egy előre meghatározott kritériumrendszer segítségével kiválasztunk tipikus helyzeteket, amelyekről feltételezzük, hogy azokhoz hasonlóba kerülhet a tanuló, ha célországi környezetbe jut. Ezekhez rendelünk adott ismeret-elemeket, amelyek a feltételezett helyzetben hasznosak lehetnek a modellezett szituációban a tanuló számára. A Kontrasztív országtanulmányok és a Kultúraközi kommunikáció tantárgyak keretein belül mód van arra, hogy a tanulók a magas kultúra megismerése mellett a köznapi kultúra és az interkulturális kommunikáció elemeit is elsajátítsák. Tapasztalataim szerint a hazai középfokú oktatásban még a magas kultúra oktatása van előtérben, spanyol nyelvből legalábbis ez a gyakorlat. Az irodalom- és művészetcentrikus, némileg a holt nyelvek oktatási hagyományaira emlékeztető tanítás során nem jut idő, vagy nincs meg a szándék arra, hogy a köznapi kultúra elemei is szóba kerüljenek. Ez más országok esetében is fennálló probléma, pl. a franciaországi idegennyelv-oktatásban. A spanyol mint idegen nyelv Spanyolországban csak a 90-es évek elején vált húzóágazattá, ezért az alkalmazott nyelvészet eredményeit már sikeresen használják a spanyol kiadású nyelvkönyvek. Szerzők és szereplők gyakran néznek a tükörbe, és bőséges (tan)anyagot szolgáltatnak arról, hogy ők hogyan látják magukat, de azt is kommentálják, hogy mások hogyan vélekednek róluk. Szocializációnk során megtapasztaltuk, hogy a magas kultúra elemei, hagyományos iskolai tantárgyakba szervezve, az irodalom-, a történelem-, a földrajzkönyvek lapjain, érdeklődőbbek számára könyvtárban, lexikonokban, enciklopédiákban – ma már interneten is – elérhetőek. Mi a helyzet azonban a köznapi kultúrával és az interkulturális kommunikációval? 96

Néhány ötlet ahhoz, hogy a tankönyveken kívül milyen forrásokkal dolgozzunk, hogyan készítsünk tananyagot a kultúraközi kommunikáció tantárgyhoz: Útikönyvek, külföldi tanulmányúton lévők levelezése, úti beszámolók; Nemzetkarakterológiai művek; Filmek, filmjelenetek, tévéműsorok; Szociológiai, népszámlálási adatok, évkönyvek, statisztikák; Sajtó, véleményrovat, olvasói levelek (cartas al director); Internetes fórumok (téma szerinti osztályozásban); Tabutémák: eutanázia, abortusz, pénz, korrupció, xenofóbia, reality show; Külföldiek Magyarországon; interjúkészítés a nyelvi lektorokkal, külföldi munkavállalókkal. Összefoglalás  A gyakorlat során bebizonyosodott, hogy a nyelvoktatásról nem választható le a kultúra oktatása.  A kultúra oktatásában módot kell találni arra, hogy ne csak a már hagyományosan is művelt magas kultúrát, hanem a köznapi kultúrát is iktassuk be a nyelvoktatásba, a hangsúly pedig a köznapi kultúra oktatásán legyen.  A bevezetőben ismertetett példa mutatja, hogy a kulturális ismeretek, illetve a kulturális kompetencia hiánya a nyelvi kompetenciát is lerontja.  A célországra koncentráló kulturális ismeretek azonban nem elegendőek: nagy szükség van a kultúrák találkozásánál felmerülő helyzetek értékelésére, azok nyelvi szintű oktatására. A kultúraközi kommunikáció oktatása a nyelvoktatás része minden szinten.  A kultúraközi kommunikációban a nyelven kívüli elemek ismerete ugyanolyan fontos, mint a nyelvismeret.  A felsőoktatás fokozottan nyelvigényes területein és a fordító-, tolmács-, szakfordító-képzésben elkerülhetetlen, hogy a kultúraközi kommunikáció oktatása a képzés részévé váljon.

97

Irodalom Némethné Hock Ildikó 1993. Idegen nyelvi mérés- és vizsgatechnika. Veszprém: Veszprémi Egyetem Tanárképző Kar, Angol Tanszék. Falkné Bánó Klára 2001. Kultúraközi Kommunikáció. Budapest: Püski. Mellékletek 1. melléklet Prueba de huecos abierta En una foto del diario El País se ven los inmigrantes marroquíes ascendiendo por las escalerillas del avión que les llevó a Melilla. Los 50 inmigrantes marroquíes alrededor de las 9.30 ..........(1) ayer abandonaron la isla de Fuerteventura, viajando en ......... (2) vuelo de Air Europa. Con ellos, son ya .......... (3) centenar los ciudadanos de esa nacionalidad repatriados por las .......... (4) españolas en menos de 24 horas, según informa Efe. .......... (5) entonces se albergaban en los centros de internamiento de ..........(6) isla canaria. Este último grupo de inmigrantes, de los .......... (7) sólo tres eran mujeres, tomó el avión con destino .......... (8) Melilla, desde donde estaba previsto su traslado hasta la .......... (9) de Marruecos, para ponerles a disposición de las autoridades .......... (10) su país. Un vuelo similar había partido por la .......... (11) del viernes con otro medio centenar de marroquíes. En .......... (12) casos, agentes del Cuerpo Nacional de Policía acompañaron a .......... (13) inmigrantes, con el fin de garantizar la seguridad de .......... (14) vuelos. Fuentes policiales indicaron que durante esta semana se .......... (15) nuevos traslados. Domingo, 10 de noviembre de 2002 2. melléklet Prueba de huecos abierta (Aláhúzva a szövegben található kapaszkodók) En una foto del diario El País se ven los inmigrantes marroquíes ascendiendo por las escalerillas del avión que les llevó a Melilla. Los 50 inmigrantes marroquíes alrededor de las 9.30 ..........(1) ayer abandonaron la isla de Fuerteventura, viajando en ......... (2) vuelo de Air Europa. Con ellos, son ya .......... (3) centenar los ciudadanos de 98

esa nacionalidad repatriados por las .......... (4) españolas en menos de 24 horas, según informa Efe. .......... (5) entonces se albergaban en los centros de internamiento de ..........(6) isla canaria. Este último grupo de inmigrantes, de los .......... (7) sólo tres eran mujeres, tomó el avión con destino .......... (8) Melilla, desde donde estaba previsto su traslado hasta la .......... (9) de Marruecos, para ponerles a disposición de las autoridades .......... (10) su país. Un vuelo similar había partido por la .......... (11) del viernes con otro medio centenar de marroquíes. En .......... (12) casos, agentes del Cuerpo Nacional de Policía acompañaron a .......... (13) inmigrantes, con el fin de garantizar la seguridad de .......... (14) vuelos. Fuentes policiales indicaron que durante esta semana se .......... (15) nuevos traslados. Domingo, 10 de noviembre de 2002 3. melléklet A cloze-teszt szövegének idő-, hely- és cselekménysora Az eseménysor időpontjai a múlttól a jövő felé haladva, a bevándorlók tartózkodási helye, utazása, a történések sorrendje: további visszatoloncolások ezen a héten

MÚLT

a hír születése JELEN (Vasárnap) (továbbszállítás a marokkói határra, átadás marokkói hatóságoknak) Melilla Ötven fő beszáll a repülőbe. Air Europa járata Fuerteventura Szombat 9.30

Fuerteventura Első 50 fő szállítása péntek délután Fuerteventura Internálótábor addig

99

JÖVŐ

4. melléklet Milyen a közeg, ahol interkulturális ismereteket oktatunk? A tanulók Az oktatók Homogenitás: 1) A hallgatókkal azonos 1) közös anyanyelv, anyanyelvűek, 2) szociológiailag és 2) jól ismerik a hallgatók szociokulturálisan közös vagy szocializációs körülményeit és nagyon hasonló vonások, pl. sémáit, életkor, felsőoktatásban tanuló 3) ők maguk az oktatott idegen diák, azonos idegen nyelvet nyelvet ugyancsak idegen tanuló csoport stb. nyelvként tanulták, bár annak 3) ráhangolt közönség (affektivitás, interkulturális aspektusait pozitív érzelmek kötik a tanult minden valószínűség szerint nyelvhez, szakmai ismeretekhez nem volt módjukban a 4) motiváció nyelvtanulási folyamat során ismeretként elraktározni. Környezet és gyakoriság A rendelkezésre álló források 1) Anyanyelvi, mely nem 1) Tanár közlései, támogatja magától értetődően a) az általa is tanultak közvetítése az idegen nyelv tanulását. b) példák a saját tapasztalataiból 2) A tanórára, illetve az önállóan c) esetleírások végzett munka idősávjára szorítkozik a tanulás. 1) Tankönyv, jegyzet 3) A diák rendszeres vagy alkalmi 2) Média (sajtó, rádió, TV, videó) jellegű önálló kutatásai. 3) Internet 4) Tanulók tapasztalatai, esettanulmányok

100

Interkulturális hatások a külgazdasági ügyletek terminológiájában Constantinovits Milán, SZIE GTK A globalizáció egyik jellemző lényegi törekvése, hogy csökkenjenek a fogyasztói szokások közötti különbségek, és ezáltal a multinacionális vállalatok az optimális mérethatékonyságon tudjanak termelni és értékesíteni. A tömegtermelés tömegfogyasztót igényel, az ún. fogyasztói társadalom kialakításának eszköze pedig a fogyasztó fejének standardizálása. Erre azonban csak a nagy, tőkeerős nemzetközi – transznacionális – multinacionális vállalatok képesek a globális reklámmal. Ide sorolható az életstílust befolyásoló TV-sorozatok, az MTV és egyéb zenei adók, a hírtévék (pl. a CNN). Ez az ún. „Coca-colaizmus” azonban csak a kultúra felszíni rétegét érinti, és ha a kultúrát rétegesen képzeljük el az ún. „jéghegy” modell alapján, akkor ez a jéghegy csúcsát jelenti, a kultúra látható, megfigyelhető részét, ahol a nyelv, a szokások, ételek, státusrendszer, művészetek, szimbólumok, szertartások, protokoll és a technológiai fejlettség található. Tudnunk kell azonban, hogy a kulturális üzleti szokások magyarázata a kultúra mélyebb rétegeiben rejlik, az értékeknek, hiteknek, az időnek és a térnek a fogalmához való viszonyulásban. A kultúra sokrétegűsége és alapvetően konzervatív jellege miatt azonban nem alakult ki a nemzetközi üzleti életben sem globális, sem egységes üzleti kultúra, annak ellenére sem, hogy a kultúra egyik meghatározója, a nyelv szinte közös lett, azaz az angol nyelv a nemzetközi gazdasági kapcsolatokban vitathatatlanul uralkodóvá vált. Ez azonban csak általánosságban igaz, hiszen például Franciaországban csak franciául lehet sikeres üzletet kötni, Németországban pedig németül. Azaz a tárgyalási nyelv sem tekinthető standardizáltnak! A globális üzleti kultúra hiánya a kultúra többi elemére is visszavezethető: az eltérő vallásokra, a kialakult üzleti szokásokra, tradíciókra, és a társadalmi–történelmi hagyományokra.

101

Az interregionális és a fejlett régiók intraregionális gazdasági kapcsolataiban a kultúraközi kapcsolatok a különbségek csökkentését és a fogyasztói társadalmak fogyasztói szokásainak bizonyos mértékű standardizálódását jelentették. Ez a szabványosodás természetesen a nemzetközi kereskedelmi tranzakciók technikáira is igaz. A szokványok alkalmazásának elterjedése az üzletkötés folyamatát megkönnyíti és felgyorsítja. Ennek ellenére a fejlett országok egymásközti (pl. az Európai Unión belüli, illetve az EU és az Egyesült Államok, illetve az EU és Japán) kereskedelmében is megfigyelhető a kulturális különbségek érvényesülése az ügylet menedzsmentjének minden fázisában. Ennek legfőbb oka, hogy az üzleti életben is minden döntésünk saját kulturális tapasztalatainkra, értékrendszereinkre, normáinkra épül: ezek az ún. referencia-pontjaink. Az ehhez való ragaszkodás egy másik kultúrkörben végzetes hibákat okozhat. Ezt hívjuk Self Reference Criterion-nak, azaz az önmagunkhoz viszonyítás kritériumának, SRC-hatásnak (Lee in: Tóth 2001). A sikeres üzletkötés érdekében meg kell szabadulnunk az SRC-hatástól. A következő algoritmus alapján tehetjük ezt meg: 1. Az üzleti probléma meghatározása a saját / hazai / kulturális értékek alapján. 2. A probléma megfogalmazása a célpiac értékei, normái alapján, kerülve az értékítéletet. 3. Az SRC-hatás elkülönítése, annak tudatosítása, hogy az SRC hogyan nehezíti a probléma megoldását. 4. Az üzleti probléma (cél) újrafogalmazása az SRC-hatás nélkül és az optimális megoldás, illetve döntés meghozatala. A szerződéskötés konkrét feltételeit is befolyásolja a kultúra, például a fizetési mód megválasztása alapvetően függ attól, hogy milyen a partner attitűdje a kockázatviseléssel. illetve a bizalommal kapcsolatban. Itt utalnék a hofstede-i kulturális dimenziókra (Hofstede 1980, 1991), amely szerint az egyes kultúrákat a férfiasság, az individualizmus, a hatalmi távolság, a kockázatviselés és a rövid, illetve hosszú távú szemlélet alapján kategorizálta. A Nemzetközi Kereskedelmi Kamara (ICC) szokványainak alkalmazása szintén nem kötelező. Alkalmazásuk esetén is kultúrafüggő, hogy az adott szokvány melyik változata szokásos az adott kultúrkörben. 102

A Nemzetközi Kereskedelmi Kamara (ICC) szokványainak eltérő értelmezései: Vegyük például az ún. INCOTERMS (International Commercial Terms) 2000 paritásokat. Használatukat a Nemzetközi Kereskedelmi Kamara szokvány kiadványa angol nyelven pontosan szabályozza. Az USA hivatalosan elfogadja ezt a szokványgyűjteményt, mégis előfordul például, hogy a CIF (Cost, Insurance, Freight) tengeri paritást légi fuvarozásnál alkalmazzák! A fizetési szokványok elnevezése: Az okmányos meghitelezésre vonatkozó szabályok és szokványok (UCP.500.1993./ICC) szerint az okmányos meghitelezés hivatalos angol megnevezése: documentary credit. Az amerikai–angol üzleti nyelv Letter of Credit-nek hívja, ennek rövidítése egyébként Magyarországon is elterjedt: L/C. A magyar külkereskedelmi szaknyelvben egyébként az akkreditív elnevezés használatos (a hivatalos okmányos meghitelezés helyett). Ez használatos egyébként a német és az orosz üzleti nyelvben is. A bankgarancia és a bankkezesség az angol és az amerikai üzleti nyelvben nem választhatók el, csak az adott szöveg teljes kontextusából derül ki, hogy melyik bankári eszközről van szó, hiszen a guaranty és a surety szinonim fogalmak. A német jogterületen – a magyarhoz hasonlóan – a garanciát a kezességtől világosan megkülönböztetett értelemben használják (Bankgarantie versus Bankbürgschaft). A példákat lehetne még sorolni a váltó és csekk fogalmának eltérő terminológiájával, a vis maior különféle elnevezéseivel stb. A lényeges azonban az, hogy az angol nyelvű terminusok sem egységesültek, és még a külkereskedelmi szaknyelvre sem lehet mondani, hogy egységesen standardizált és globális lenne. A Nemzetközi Kereskedelmi Kamara mint a globalizáció egyik kulcsszervezete fölismerte ezt a problémát, és évről évre frissített saját kiadású többnyelvű külkereskedelmi szakszótárral próbálja segíteni az egységes terminológia elterjedését, amelynek gátja viszont a kialakult nyelvhasználati hagyomány. A kulturális alapon meghatározott szóhasználatból eredő félreértések lehetőségét érdemes lenne kiemelni a szakfordítók képzése során, hiszen a félreértelmezés/félrefordítás jelentős gazdasági és jogi károkat okozhat. 103

Irodalom Constantinovits Milán – Sipos Zoltán 2003. Külkereskedelmi technika – külpiaci kockázat. Budapest, Aula, 3. javított, bővített kiadás. Tóth Tamás (szerk.) 2001. Nemzetközi marketing. Budapest: Aula (jegyzet). INCOTERMS 2000. ICC publication No. 560, ICC Hungary, Budapest, 2000. Hofstede, Geert 1980. Culture’s consequences. Beverly Hills, CA, Sage. Hofstede, G. 1991. Cultures and Organizations: Software of the Mind. London: McGraw – Hill.

104

II. RÉSZ KONTRASZTÍV NYELVTAN

105

Dinamikus kontrasztok1 Klaudy Kinga Tanulmányomban egy olyan témát szeretnék új megvilágításba helyezni, amely az elmúlt harminc évben folyamatosan jelen volt a fordítás kutatásáról és oktatásáról való gondolkodásban, mégpedig azt, hogy milyen szerepet játszhat a fordítástudományban a kontrasztív nyelvészet, azaz a nyelvek közötti hasonlóságok és különbségek feltérképezése, rendszerezése és leírása. Mint a tanulmány címe is sugallja, nem tartom haszontalannak a kontrasztív megközelítést, amennyiben nem a nyelvek közötti hasonlóságok és különbségek statikus leírására irányul, hanem azt vizsgálja, hogy a két nyelv találkozása a fordítás folyamatában hogyan hozza mozgásba a nyelvi és nyelvhasználati különbségeket (ezt nevezem „a nyelvek fordítási viselkedésének”), valamint azt, hogy a fordítók milyen műveleteket végeznek, milyen stratégiákat alkalmaznak a fenti nehézségek leküzdésére. Ebben a két értelemben beszélek dinamikus megközelítésről, és a fordítás folyamatában életre kelő különbségeket nevezem „dinamikus kontrasztok”-nak. 1. Mi befolyásolja a fordítói döntéseket? Annak, hogy a nyelvészet létjogosultságát a fordítás kutatásában még mindig sokan vitatják az az egyik oka, hogy a kutatás tárgya rendkívül összetett. Akár a fordítás folyamatát, akár végeredményét kutatjuk, el kell ismernünk, hogy nagyon sok tényező lehet hatással a fordítói döntésekre. A fordítás kutatói hajlamosak egy-egy tényezőt kiemelni és fontosabbnak tartani a többinél, és ezáltal 1

A tanulmány a szerző angol nyelvű előadásának továbbfejleszett és kibővített magyar nyelvű változata. Az angol nyelvű előadás először a Vigói Egyetem fordítástudományi konferenciáján hangzott el 1997 májusában, majd a Grazi Egyetem Fordító- és Tolmácsképző Intézetében 2000 márciusában. Az előadás angol nyelvű változata az alábbi kötetben jelent meg: Klaudy K. 1999. Translational behaviour of languages. In: Lugris, A.A., Ocampo, A.F. (eds.) Anovar/Anosar. Estudios de Traducción e interpretatción. Proceedings of the Vigo Conference. Vigo: University of Vigo. Vol. 1. 5365. E tanulmány az előadást követően megjelent Klaudy K. 2003. (szerk.) Fordítás és tolmácsolás az ezredfordulón. Budapest: Scholastica

106

lebecsülni a más irányban folytatott kutatások fontosságát. Akik a fordítás társadalmi szerepét hangsúlyozzák, hajlamosak lebecsülni a nyelvészeti kutatások relevanciáját. A fordítás egyik legfontosabb tulajdonsága, hogy másodlagos beszédtevékenység, ami azt jelenti, hogy a fordításban sokkal több tényező van befolyással a nyelvi eszközök kiválasztására, mint az egynyelvű beszédtevékenységben. Az elsődleges (egynyelvű) beszédtevékenységben a nyelvi eszközök kiválasztására nagyon leegyszerűsítve három tényező van hatással: (1) a nyelvi rendszer, amely az eszköztárat nyújtja, (2) a nyelvhasználati szabályok, amelyek szabályozzák a válogatást ebből az eszköztárból és (3) a nyelvhasználat tág értelemben vett kontextusa, amely pótlólagos kötöttségeket jelent a mindenkori történelmi, társadalmi, földrajzi stb. viszonyoknak megfelelően. A másodlagos (kétnyelvű) beszédtevékenységben a fenti három tényező minimum megduplázódik. A fordítói döntésekben egyaránt szerepet játszik a forrásnyelv és a célnyelv rendszere, nyelvhasználati szokásai és kontextuális kötöttségei. De még ennél is bonyolultabb a helyzet: ugyancsak befolyásolja a fordítói döntéseket mindezeknek a tényezőknek az egymáshoz való viszonya, illetve az az elképzelés, amit a fordító intuitíven vagy tudatosan kialakított a fenti három tényező viszonyáról, azaz a két nyelv rendszerében, a nyelvhasználati szokásokban és a történelmi, társadalmi viszonyokban megnyilvánuló hasonlóságokról és különbségekről. Az 1. táblázatban megpróbáljuk összefoglalni, hogy milyen tényezők befolyásolják a nyelvi eszközök kiválasztását az elsődleges (egynyelvű) és a másodlagos (kétnyelvű) beszédtevékenységben. Mint a táblázatból látható, véleményünk szerint a fordítói döntésekre a forrásnyelv és a célnyelv nyelvi rendszere, nyelvhasználati szabályai és tág értelemben vett kulturális kontextusa nem külön-külön, egymástól elszigetelten van hatással, mivel a fordító a két nyelvi, nyelvhasználati és kulturális szabályrendszer viszonyáról is kialakít többé-kevésbé tudatos elképzeléseket. És van még egy tényező a nyelvhasználat szintjén, amivel a kutatásban számolnunk kell: nemcsak a két nyelv nyelvhasználati szokásai, és azok viszonya befolyásolja a fordítói döntéseket, hanem a korábbi fordítónemzedékek tapasztalataiból leszűrhető fordítói nyelvhasználat is, amely bármely kevéssé van leírva, feldolgozva, kodifikálva, de azért valamilyen módon mégis hagyományozódik. 107

1. táblázat Milyen tényezők hatnak a nyelvi eszközök kiválasztására az elsődleges és másodlagos beszédtevékenységben Elsődleges (egynyelvű) beszédtevékenység L1 nyelven

Elsődleges (egynyelvű) beszédtevékenység L2 nyelven

Másodlagos (kétnyelvű) beszédtevékenység L2 nyelven

Langue-szint

L1 nyelvi rendszer

L2 nyelvi rendszer

L1 nyelvi rendszer L2 nyelvi rendszer

Parole-szint

L1 nyelvhasználat

L2 nyelvhasználat

L1 nyelvhasználat L2 nyelvhasználat L1 kontextus L2 kontextus (történelmi, társadalmi, művészeti, irodalmi) az L1 és L2 nyelvi rendszer viszonya pl.: hiányzó kategóriák az L1 és L2 nyelvhasználat viszonya pl.: a szövegépítési sajátosságok különbségei az L1 és L2 kontextus viszonya pl.: politikai, hatalmi viszonyok, művészet, irodalmi élet stb. a fordítói nyelvhasználat jellegzetességei az L1 és L2 vonatkozásában (vö. korábbi fordítónemzedékek tapasztalatai)

Nyelven kívüli L1 kontextus tényezők szintje (történelmi, társadalmi, művészeti, irodalmi)

L2 kontextus (történelmi, társadalmi, művészeti, irodalmi)

2. A nyelvészet jelenlegi státusza a fordítástudományban Peter Fawcett Translation and Language című könyvének előszavában „love and hate relationship” -ként jellemzi a nyelvészet és a fordítástudomány viszonyát. „A nyelvészek nagy része egyáltalán nem érdeklődik a fordításelmélet iránt, a fordításkutatók pedig egyre inkább úgy érzik, hogy a nyelvészet semmit nem tud nyújtani számukra” (Fawcett 1997: Előszó). 2.1. Nyelvészetellenes nézetek Nézzük meg, mit találunk a fordítástudományi terminusok szótárában (Dictionary of Translation Studies) a „nyelvészeti megközelítés” címszó alatt: „Bármely megközelítés, amely úgy tekinti 108

a fordítást, mint a forrásnyelvi jeleknek ekvivalens célnyelvi jelekkel való egyszerű behelyettesítését, tekintet nélkül olyan tényezőkre, mint a kontextus vagy a konnotációk” (Shuttleworth 1997: 94). Hasonlóan elítélő nézeteket vall Hans Vermeer a fordítástudomány enciklopédiájában a Mona Baker által szerkesztett és 1998-ban megjelent Encyclopedia of Translation Studies-ban, bár nem kimondottan a nyelvészettel, hanem annak a fordításdidaktikában játszott szerepével kapcsolatban. „Sokak számára a fordítás nem több, mint a szöveg átvitele az egyik nyelvből a másikba. A fordító feladata ilyenkor csupán a célnyelvi szöveg nyelvi előállítása. A fordítás technikáját pedig olyan gyakorlatokkal oktatják, amelyek az alábbihoz hasonló ekvivalencia szabályokon alapulnak ... A német igeneveket spanyolra ragozott igével és mellékmondatos szerkezettel kell fordítani” (Vermeer 1998: 61). Susan Bassnett és André Lefevere 1990-ben „kulturális fordulatnak” nevezi azt, ami a XX. század végén végbement a fordítástudományban, és örömmel nyugtázzák, hogy a fordítással foglalkozó művek „olvasói végre megszabadulnak az eredeti és a fordítás közötti minuciózus egybevetésektől” (idézi Baker 1996: 9-10). A nyelvészetellenes közhangulatot jól jellemzi Irena Kovačič megállapítása, amelyet az 1996-ban Budapesten rendezett nemzetközi Transferre necesse est konferencián tett, ahol valóban a nyelvészeti szekció volt a legkisebb: „a rossz hírnév ellen nagyon nehéz harcolni, nem csoda, ha a nyelvészek kezéből kicsúszik a kezdeményezés, és úgy érzik, hogy nincs helyük a fordításkutatók között” (Kovačič 1997: 225). 2.2. A nyelvészet melletti érvek Szerencsére józanabb véleményekkel is találkozhatunk a fordításkutatók körében. Mona Baker szerint az egymással versengő paradigmák helyett egymást kiegészítő paradigmákról kellene beszélni: „a kulturális tanulmányokat méltatlanul állítják szembe a nyelvészettel, mintha az utóbbi kizárólag unalmas és lélektelen strukturális elemzésekből állna”. Felteszi a kérdést: „Vajon a nyelvészet tényleg annyira naiv és terméketlen lenne, amennyire a másik paradigma képviselői állítják?” (Baker 1996: 9-10). Peter Fawcett, a Translation and Language című könyv szerzője szintén a nyelvészet mellett érvel: „sok minden van a fordításban, amit csak a nyelvészet segítségével lehet leírni és megmagyarázni” (Fawcett 1997: Előszó). Michael Hoey az 109

Encyclopedia of Translation Studies (1998) kontrasztív nyelvészetről szóló szócikkében a következőkben látja a nyelvészet szerepét a fordítás vizsgálatában: „Gyakorlati szinten a nyelvészet nagyon hasznos lehet azoknak a területeknek a kijelölésében, ahol egy szó vagy egy mondat szó szerinti fordítása mást fog jelenteni a célnyelvben, mint a forrásnyelvben. Általános szinten a nyelvészet arra kényszerítheti a fordítót, hogy tágabb perspektívából közelítse meg a fordítást, például megvizsgálja, vajon azonos szövegszerkesztési szabályok jellemzik-e az adott szövegtípust mindkét nyelven” (Hoey 1998: 47). 2.3. A nyelvészet szerepe a fordítástudományban A nyelvészet, amely nagy szerepet játszott a fordítástudomány kialakulásának kezdeti szakaszában, meglehetősen háttérbe szorult a XX. század 70-es és 80-as éveiben, mivel gyakran érte az a vád, hogy túlságosan leegyszerűsíti a fordítás bonyolult folyamatát. Pedig kizárni a nyelvészetet a fordításkutatásból nagy hiba lenne. Bármennyire fontosak legyenek is a kulturális tényezők, nem szabad elfelejtenünk, hogy sem a fordítás eredménye, sem a fordítás folyamata nem lehet független a forrrásnyelv és a célnyelv hasonlóságaitól és különbségeitől. A hasonlóságokat és különbségeket itt természetesen tágan értelmezzük, nem csupán a nyelvi rendszer hasonlóságaira és különbségeire gondolunk, hanem a nyelvhasználati különbségekre is, valamint olyan különbségekre, amelyek csak fordításkor merülnek fel: a különböző nyelvpárok eltérő „fordítási viselkedésére”. Azt az óriási tudásanyagot, ami a nyelvészet egyes ágaiban: a kontrasztív nyelvészetben, a szövegnyelvészetben, a pszicholingvisztikában és a szociolingvisztikában felhalmozódott, kár lenne figyelmen kívül hagyni a fordítók tevékenységének tanulmányozásakor. Még a nyelvészet legkevésbé népszerű ágának, a kontrasztív nyelvészetnek is van szerepe a fordítás komplex folyamatának tanulmányozásában. Ez természetesen nem jelenti az egyéb megközelítések szerepének elvetését, és azt sem jelenti, hogy a fordítók összes döntése megmagyarázható a nyelvek közötti különbségekkel. Mindazonáltal a forrásnyelv és a célnyelv különbségeinek kutatása nem hagyható ki a fordítástudományból. Ha magunk elé idézzük James Holmes felosztását a fordítástudomány részterületeiről, és annak Toury által ágrajzosított változatát (Toury 1995: 10), akkor valahol a bal alsó 110

sarokban egy szerény hely megilleti a forrásnyelv és a célnyelv egybevetését is. 3. A kontrasztív nyelvészet és a fordítástudomány A különböző nyelvészeti diszciplínák között kétségtelenül a kontrasztív nyelvészet a legkevésbé népszerű a fordításkutatók körében. Olyan fordításkutatók még akadnak, akik hajlandók engedményeket tenni a szövegnyelvészet, a pszicholingvisztika és a szociolingvisztika esetében, de ők is határozottan elutasítják, hogy a kontrasztív nyelvészet segítségével releváns megállapításokat tudunk tenni a fordítás természetéről. Mindez részben magyarázható azzal is, hogy maga a kontrasztív nyelvészet is súlyos válságba került a nyolcvanas években, és művelői közül sokan elpártoltak tőle. 3. 1. A kontrasztív nyelvészet válsága A kontrasztív nyelvészet a XX. század 70-es éveiben azért volt rendkívül népszerű a nyelvtanárok és nyelvtanulók körében, mert a nyelvek közti különbségek és hasonlóságok feltárása révén választ ígért az idegennyelv-oktatás fontos kérdéseire. Milyen nehézségei lesznek az A anyanyelvű nyelvtanulónak a B nyelv elsajátításában, milyen jellegű hibákat fog elkövetni a nyelvtanulás kezdeti szakaszában, és milyen jellegűeket később, hogyan lehet a tananyagot legjobban ütemezni, hogyan lehet az egyszerűtől a bonyolult felé haladni, és egyáltalán, a B nyelv mely jelenségei tekinthetők egyszerűnek vagy bonyolultnak az A nyelvű nyelvtanulók szemszögéből. Mikor azután pszicholingvisztikai kísérletek bizonyították, hogy az idegennyelv-elsajátítás folyamata, üteme, sikere vagy sikertelensége egész más tényezőktől függ (vagy más tényezőktől is függ), a kontrasztív nyelvészet elveszítette népszerűségét. „Hogyan gondolhatta bárki is – írja Larry Selinker 1992-ben, hogy absztrakt nyelvi struktúrák összehasonlítgatásával többet tudhatunk meg arról, hogy mi okozza a nehézséget a második nyelv tanulásában.” Valami hasonló történt a fordítástudományban is. A korai fordítástudomány szintén arra kívánta használni a kontrasztív nyelvészetet, hogy előre jelezze a fordítási nehézségeket, és megelőzze a fordítási hibákat. És ez a kísérlet  akárcsak a nyelvoktatásban  itt is kudarcot vallott. Először, a fordítási problémák nem estek egybe a forrásnyelv és a célnyelv rendszerbeli különbségeivel, másodszor, a 111

forrásnyelv és célnyelv különbségeinek leírása nem volt elegendő a fordítási hibák megelőzésére. 3. 2. A kontrasztív nyelvészet reneszánsza Larry Selinker, a kontrasztív nyelvészet egyik úttörője húsz év távlatából visszatekintve úgy véli, hogy a nyelvtanulók hibáinak diagnosztizálásában elszenvedett kudarc miatt nem kell teljes egészében elvetni a kontrasztív nyelvészetet, sőt úgy látja, hogy a kontrasztív nyelvészet napjainkban sikeres visszatérést hajtott végre (Selinker 1992: 11). R.K. Hartmann is a kontrasztív nyelvészet visszatérését emlegeti Basil Hatim Communication Across Cultures: Translation Theory and Contrastive Text Linguistics című könyvéhez írt előszavában: „Mind a kontrasztív nyelvészet, mind a szövegnyelvészet virágkorukat élik, a kontrasztív szövegnyelvészet felhasználása a fordítástudományban régóta esedékes” (Előszó 1997). Maga a szerző, Basil Hatim hasonlóan vélekedik: „A fordítás vizsgálata rendkívül alkalmas módja annak, hogy a kontrasztív nyelvészetet működés közben szemlélhessük, és érdekes megfigyeléseket tehetünk a fordítás folyamatáról, ha megvizsgáljuk, hogy milyen szövegszintű döntéseket hoznak a fordítók” (Hatim 1997:1). Michael Hoey szerint a párhuzamos korpuszok felhasználása a jövőben fontos új funkciót jelent majd a kontrasztív nyelvészetnek a fordítástudományban, különösen a kollokációk kutatása területén (Hoey 1998: 49). 3.3. A kontrasztív nyelvészet új (dinamikus) megközelítése Ebben a tanulmányban megkísérlem a kontrasztív nyelvészet fordítástudománybeli alkalmazását új megvilágításba helyezni. Az általam javasolt megközelítés neve „dinamikus kontrasztív megközelítés” vagy „folyamatközpontú” megközelítés. A dinamikus kontrasztív nyelvészet nem a forrásnyelv és a célnyelv rendszerének egybevetésével, nem is a forrásnyelvi és célnyelvi szövegek egybevetésével, hanem a fordítás folyamatának vizsgálatával foglalkozik. Magyarázatot keres azokra a műveletekre, amelyeket a fordítók elvégeznek, amikor átlépnek az egyik nyelvből a másikba. Vagyis az eddigi eredményközpontú megközelítés helyett folyamatközpontú megközelítést javaslok. A folyamatközpontú megközelítés a nyelvészetben azt jelenti, hogy a nyelvet működés közben vizsgáljuk, a folyamatközpontú kontrasztív nyelvészeti 112

megközelítés a fordítástudományban azt jelenti, hogy két nyelvet vizsgálunk működés közben, mégpedig együttes működés közben. Az előbb felsorolt nézetek közül Hatim megállapítása illik ide: „A fordítás vizsgálata rendkívül alkalmas módja annak, hogy a kontrasztív nyelvészetet működés közben szemlélhessük” (Hatim 1997: 1). Itt külön hangsúlyoznunk kell azt a kifejezést, hogy a „kontrasztív nyelvészetet működés közben”. Valami hasonlóra utalhatott Eugene Nida is 30 évvel ezelőtt: „Talán a fordítás vizsgálata a nyelvek dinamikus tipológiáját nyújthatja számunkra” . Köztudott, hogy a kontrasztív nyelvészet a nyelvek közötti langue-szintű különbségeket vizsgálja, a nyelvi rendszerek szintjén keresi a különbségeket. A kontrasztív szövegnyelvészet, amelyet valamivel többre becsülnek a fordításkutatásban, parole-szintű különbségeket vizsgál, azaz a nyelvi rendszerbeli különbségek nyelvhasználati realizációt. Az általunk javasolt dinamikus megközelítés még tovább megy. A kontrasztokat nem a nyelvi rendszerben, nem is a nyelvhasználatban keresi, hanem a gondolattól a nyelvi forma felé vezető úton, vagyis a gondolkodási folyamatokban. Ugyanaz az üzenet minden nyelvben másképp van kódolva. Ezeket a különbségeket, amelyek az egynyelvű beszélő számára rejtve maradnak, és csak a fordítás folyamatában válnak láthatóvá, nevezzük fordítási vagy dinamikus kontrasztoknak. Tehát a kontrasztív nyelvészet haszna a fordításkutatásban attól függ, milyen kontrasztokat vizsgálunk: (1) rendszerbeli kontrasztokat, (2) szövegszintű, nyelvhasználati kontrasztokat vagy (3) dinamikus kontrasztokat. A fordítástudománynak leginkább az olyan jellegű kontrasztív kutatás lehet valóban hasznára, amely nem a rendszerbeli kontrasztokkal vagy a nyelvhasználati kontrasztokkal foglalkozik, hanem a különböző nyelvekre jellemző különböző kódolási stratégiákkal. A kódolási stratégiák különbségeit, amelyek csak a fordítás folyamatában kelnek életre, nevezem metaforikusan „a nyelvek fordítási viselkedésének”. 4. A nyelvek fordítási viselkedése 4.1. Személyes emlékek Az a gondolat, hogy van valami olyasmi, amit a nyelvek fordítási viselkedésének lehet nevezni, a 70-es években merült fel bennem. Kezdő fordítóként készítettem fordításokat az Európa Könyvkiadónak, 113

és az ottani tapasztalt lektorok és szerkesztők lektorálták fordításaimat. Javítás közben elmondták, hogy mit miért javítottak. Bár nem voltak nyelvészek, intuitív megfigyeléseik jórészt nyelvészeti kérdéseket érintettek. Lehet, hogy volt szó olvasói elvárásokról vagy irodalmi kánonokról is, de arra nem emlékszem. Megjegyzéseik sok bölcs megfigyelést tartalmaztak a nyelvek különbségeiről. Érdekes volt, hogy gyakran megszemélyesítették a nyelveket, gyakran hivatkoztak olyasmire, hogy a magyar vagy a német vagy az orosz ezt meg ezt szereti, más dolgokat pedig nem szeret. Pl.: (1) „A magyar sokkal több igét használ, mint az indoeurópai nyelvek.” (2) „A magyar nem szereti a passzív szerkezeteket.” (3) „Amikor indoeurópai nyelvekről magyarra fordítunk, ajánlatos a fordítást a mondat végén kezdeni.” (4) „A magyar nem szereti a hosszú bővítményláncokat a főnév előtt.” (5) „Az indoeurópai nyelvek rákényszerítik a magyarra a hosszú főnévi szerkezeteket.” (6) „Az indoeurópai mondatok hosszabb lélegzetvétellel kezdődnek, mint a magyarok.” (7) „A fordítás elszegényíti a magyar nyelvet, elvesznek az ízek, ez ellen harcolni kell.” Azt nem tudom, hogy a fordításaim mennyivel lettek jobbak, de arra emlékszem, hogy egy új világ tárult fel előttem. Rájöttem, hogy az indoeurópai nyelvek felől nézve a magyar nyelvnek vannak olyan sajátosságai, amelyekkel nem találkoztam a középiskolai magyar nyelvtankönyvekben. Akkor gondoltam először arra, hogy valamiféle nyelvészeti magyarázatot keressek ezekre az intuitív megfigyelésekre. 4.2. A „fordítási viselkedés” fogalma A „fordítási viselkedés” (translational behaviour) terminus nem új a fordítástudományban, többen használják, de általában a fordítók viselkedésével kapcsolatban. Gideon Toury például „a fordítói viselkedés törvényszerűségeiről” ír (laws of translational behaviour, Toury 1995: 259-279). Én azonban nem a fordítók, hanem a nyelvek fordítási viselkedéséről írok, tehát nyilvánvalóan metaforaként használom ezt a fogalmat. Azt állítom, hogy pl. az angol nyelv 114

másképp viselkedik, ha magyarra fordítják, és másképp, ha oroszra fordítják. Egy egyszerű példával szeretném megmagyarázni, mire gondolok. Mindenki tudja, hogy ugyanaz a szöveg mást jelent az egyszerű olvasónak, a szakmai olvasónak és a fordítónak. Amikor egyszerű olvasóként tekintek a szövegre, nem törődöm a nyelvi formával, mivel az a célom, hogy megértsem az információt, amit a szöveg közöl. Mikor szakmai olvasóként nézek a szövegre, például absztraktot akarok belőle készíteni, adaptálni vagy rövidíteni akarom, a nyelvi forma már fontosabbá válik. És végül, ha azzal a céllal veszem kézbe a szöveget, hogy le akarom fordítani, ugyanaz a szöveg olyan jellegzetességeket fog mutatni, amelyeket eddig nem vettem észre. Az a szöveg, amely barátságosan viselkedett, amikor csak olvasó voltam, ellenségemmé válhat, ha le akarom fordítani. Mi az oka annak, hogy a fordító tevékenysége életre kelti a szöveg rejtett tulajdonságait? Azt már többször említettük, hogy a fordításkutatásnak nem nyelvi rendszerekkel, hanem szövegekkel van dolga. Minden szöveg egyedi, teljes és végleges, azt is mondhatnánk, „megfagyott” realizációja a nyelvi rendszernek, amíg nem nyúlunk hozzá, amíg nem akarjuk valamilyen sajátos célra felhasználni. Ilyen sajátos cél a fordítás. Ha újra akarjuk írni a szöveget egy másik nyelven, életre keltjük a forrásnyelvi rendszert, amely elkezd ellenállni, és ezt az ellenállást kell leküzdenie a fordítónak. 4.3. A forrásnyelv ellenállása A forrásnyelvi forma fontosságát vagy ellenállását általában csak az expresszív szövegtípussal, azaz az irodalmi szövegekkel kapcsolatban szokás említeni, amikor nemcsak a „mit” fontos, hanem a „hogyan” is, amikor a forrásnyelvi forma elválaszthatatlan a tartalomtól, és a forma is szerves része az üzenetnek. Informatív szövegek esetében, mikor a fordító elsődleges célja a tartalom közvetítése a célnyelvi olvasó számára, a forrásnyelvi formát sokan elhanyagolhatónak tartják. A forrásnyelvi forma ellenállása relatív fogalom, mindig az aktuális célnyelvtől függ. Rokon nyelveket könnyű egymásra fordítani, kevesebb ellenállást mutatnak a fordítással szemben, mint a nem rokon nyelvek. Ezért nevezzük őket „barátságos nyelvpároknak”. A különböző nyelvcsaládokhoz tartozó nyelvek (pl. indoeurópai és finnugor) nagyon barátságtalanul tudnak viselkedni egymással a fordítás folyamatában, ezzel a tapasztalt fordítókat és tolmácsokat 115

lenyűgöző szellemi tornamutatványokra kényszerítik, a tapasztalatlanokat pedig kétségbeesésbe kergetik. Hogyan lehet leküzdeni a forrásnyelv ellenállását? Kétféle elképzelés alakult ki ezzel kapcsolatban: 1. A párizsi iskola azt javasolja, hogy teljes mértékben el kell vonatkoztatni a forrásnyelvi formától, a tartalomra kell koncentrálni, a nyelvi különbségek tudatosítása csak eltereli a figyelmet az értelemről (Shuttleworth 1997). 2. Mi azt javasoljuk, hogy növelni kell a tudatosságot, de nem a forrásnyelv és a célnyelv rendszerét és rendszerbeli különbségeit kell tudatosítani (ez valóban a kontrasztív nyelvészet feladata), hanem a nyelvek fordítási viselkedését, vagyis a dinamikus kontrasztokat. Ezt a tudatosságot természetesen csak akkor fejleszthetjük, ha rendelkezésünkre áll a különböző nyelvpárok fordításközpontú leírása. 5. A nyelvek fordításközpontú egybevetése A fordításközpontú leírás lényege, hogy nem rendszerbeli különbségeket ír le, és nem is általában vett nyelvhasználati különbségeket, hanem olyanokat, amelyek a fordítói nyelvhasználatban realizálódnak. A 2. táblázatban összefoglaljuk a legfontosabb különbségeket a kontrasztív nyelvészet, a kontrasztív szövegnyelvészet és a kontrasztív fordításkutatás, illetve a nyelvek fordításközpontú egybevetése között. A fordításkutatásról írva a „kontrasztív” jelzőt azért tettük zárójelbe, mert a fordítás esetében a kontrasztivitás megkerülhetetlen, csakhogy most egészen más típusú kontrasztivitásról van szó, mint eddig. A legfontosabb különbség, hogy a kontrasztív nyelvészek statikus kontrasztokat vizsgálnak, tehát a különböző nyelvi rendszerek előre megállapított kategóriáit vetik egybe, és ezen az sem változtat, ha fordításokat használnak adatbázisként. A fordításközpontú egybevetés pedig két szempontból is dinamikus. Először azért, mert dinamikus kontrasztokat vizsgál, olyan különbségeket, amelyek nincsenek előre leírva, listázva és rendszerezve, csak a konkrét fordítási folyamatban kelnek életre. Másodszor azért, mert azt vizsgálja, milyen műveleteket végeznek a fordítók, hogy a fordítás folyamatában találkozó nyelvek dinamikus kontrasztjaiból fakadó nehézségeket leküzdjék. Ezért kap fontos szerepet a fordításkutatásban a fordítási norma, amely nem előíró, hanem leíró kategória, azt jelenti, hogy a fordítók bizonyos nyelvpárok 116

közötti fordításkor, bizonyos jól körülhatárolható előszeretettel alkalmaznak bizonyos megoldásokat.

esetekben

2. táblázat A kontrasztív nyelvészet és a fordításkutatás viszonya KONTRASZTÍV NYELVÉSZET A leírás szintje: A leírás tárgya: A leírás jellege:

Példa: KONTRASZTÍV SZÖVEGNYELVÉSZET A leírás szintje: A leírás tárgya: A leírás jellege:

Példa: (KONTRASZTÍV) FORDÍTÁSKUTATÁS A leírás szintje: A leírás tárgya:

A leírás jellege: Példa:

.

LANGUE-szintű egybevetés A két nyelv nyelvi rendszerbeli különbségeit írja le. STATIKUS (előre megállapított nyelvi kategóriákkal dolgozik, és azokat a rendszerbeli helyük szempontjából veti egybe). Prepoziciók az angolban és a franciában (Catford 1965). PAROLE-szintű egybevetés A két nyelv szövegszerveződési sajátosságainak különbségeit írja le FUNKCIONÁLIS (azt veti egybe, hogyan funkcionálnak az előre megállapított nyelvi kategóriák a konkrét nyelvhasználatban). Kohézív eszközök és topic-comment viszonyok az angolban és az arabban (Hatim l997). NORMA-központú egybevetés Azt írja le, milyen műveleteket hajtanak végre a fordítók, hogy leküzdjék a nyelvek eltérő fordítási viselkedéséből fakadó nehézségeket. DINAMIKUS (mindkét nyelvet működés közben írja le, méghozzá együttes működés közben). Jelentések szűkítése az IE-magyar fordításokban (Klaudy 1997).

Az alábbiakban egy konkrét példán szemléltetjük, milyen különböző kutatási feladatai vannak a három tudományterületnek. A példa: a személyes névmás az angolban és a magyarban.

117

(1) Kontrasztív nyelvészeti leírás:  Kategóriabeli különbségek Az E/3 személyes névmás esetében az angollal ellentétben (he/she) a magyar nem tesz különbséget hímnem és nőnem között (ő). (2) Kontrasztív szövegnyelvészeti leírás:  A szövegszervező funkció különbségei Az E/3 személyes névmás hangsúlytalan esetben nem szerepel a magyar mondatban, ezért más a kohézív (pl. anaphorikus) funkciója, mint az angolban. (3) Fordításszempontú leírás:  Kiváltott műveletek Az angolból magyarra való fordításban a személyes névmás nemének eltűnése miatt automatikus generalizálódás megy végbe. Megvizsgáljuk, hogy milyen műveleteket hajtanak végre a fordítók, hogy kiküszöböljék azokat a félreértéseket, amelyek személyes névmások automatikus generalizálódása miatt az angolról magyarra fordított szövegekben előfordulhatnak (tudatos konkretizálás különböző eszközökkel). Mondhatná valaki, hogy már a kontrasztív szövegnyelvészeti leírás is szövegben funkcionáló, tehát életre keltett nyelvi különbségekkel foglalkozik (vö. a személyes névmások szövegbeli funkcióinak különbsége az angolban és a magyarban). Ez igaz. De a fordításkutatásban még bonyolultabb a helyzet, hiszen a különböző nyelvű szövegeket meg kell feleltetni egymásnak, ekvivalencia viszonyba kell hozni egymással. Tehát nemcsak azt vizsgáljuk, hogyan funkcionálnak a két nyelvi rendszer egységei a szövegben, hanem azt is, hogyan funkcionálnak együtt a fordításban. E tanulmány terjedelme nem teszi lehetővé, hogy példákkal illusztráljam az elmondottakat. Az olvasó bőséges példatárat talál a Bevezetés a fordítás gyakorlatába című könyvemben (1997, 1999), amelyben tizenhét átváltási műveletet írok le négy nyelv és nyolc fordítási irány példaanyagának felhasználásával. A könyvben azt is részletesen leírom, amint a fenti egyszerű rendszerbeli különbség (az angol egyes számú harmadik személyű névmásnak az angolban van neme, míg a magyarban nincs) hogyan válik dinamikus kontraszttá az 118

angol magyar fordításban, és számtalan izgalmas választás elé állítja a fordítót (vö. Heltai 2002). A dinamikus nyelvi kontrasztok gondolata érdekesen kapcsolódik a dinamikus kulturális kontrasztokhoz. Heidrun Witte Contrastive Culture Learning in Translation Training című tanulmányában arról ír, hogy a kultúra oktatása hosszú ideig mennyire statikus és felsorolásszerű volt, és csak a közelmúltban került a figyelem középpontjába a kulturálisan jellemző viselkedésminták egybevetése (Witte 1996: 73). Talán ugyanez történik a fordítástudományban is, mikor a dinamikus kontrasztok által kiváltott fordítói viselkedésmintákat írjuk le. Irodalom Baker, M. 1996. Linguistics and Cultural Studies. Complementary or Competing Paradigms in Translation Studies. In: Lauer, A. et al. (eds.) Übersetsungswissenschaft im Umbruch. Festschrift für Wolfram Wilss zum 70 Geburtstag. Tübingen: Narr. Baker, M. 1998. (ed.) Encyclopedia of Translation Studies. London: Routledge. Bassnett, S., Lefevere A. 1990. Introduction. In: Bassnett S., Lefevere A. (eds.) Translation, History & Culture. London: Routledge. Catford, J. 1965. A Linguistic Theory of Translation. Oxford: OUP. Dollerup, C., Appel, V. (eds.) 1996. Teaching Translation and Interpreting. 3. Amsterdam: Benjamins. Fawcett, P. 1997. Translation and Language. Manchester: St. Jerome. Hatim, B. 1997. Communication Across Cultures: Translation Theory and Contrastive Text Linguistics. Exeter: University of Exeter. Heltai P., Juhász G. 2002. A névmások fordításának kérdései angolmagyar és magyar-angol fordításokban. Fordítástudomány 4. évfolyam, 2 szám. 46-63. Hoey, M. 1998. Contrastive Analysis and Translation. In: Baker, M. (ed.) 1988. 45-50. Klaudy K. 1997. Fordítás I. Bevezetés a fordítás gyakorlatába. Angol, német, orosz fordítástechnikai példatárral. Budapest: Scholastica. Klaudy K. 1999. Bevezetés a fordítás gyakorlatába. Angol, német, orosz fordítástechnikai példatárral. Budapest: Scholastica. Kovačič, I. 1997. Why Language Studies Matter to Translation Studies. In: Klaudy K., Kohn J. 225-229. 119

Selinker, L. 1992. Rediscovering Interlanguage. London: Longman. Shuttleworth, M. & Cowie, M. 1997. Dictionary of Translation Studies. Manchester: St. Jerome. Toury, G. 1995. Descriptive Translation Studies and beyond. Amsterdam: Benjamins. Vermeer, H. 1998. Didactics of Translation. In: Baker, M. (ed.) 1988. 60-63. Witte, H. 1996. Contrastive Culture Learning in Translator Training. In: Dollerup, C. & Appel, V. (eds.) 73-81.

120

A (francia–magyar) kontrasztív nyelvtan órák a szakfordító hallgatók képzésében Élthes Ágnes, BMGE 1. Rövid helyzetkép a „Kontrasztív nyelvtan” c. tárgy helyzetéről a Budapesti Műszaki-és Gazdaságtudományi Egyetem Szakfordító- és Tolmácsképzőjében A 2002-2003-as tanév megkezdéséig a Kontrasztív nyelvtan a hat féléven át tartó, záróvizsgával (Nyelv- és stílusgyakorlat írásbeli és szóbeli, Fordítás zárthelyi mindkét nyelvi irányban, Tolmácsolás, Tárgyalástechnika, Diplomafordítás húsz oldalnyi terjedelemben idegen nyelvről magyarra és öt-hat oldal magyarról idegen nyelvre) befejeződő képzésben a III. és a IV. félév programjában, heti egy órában (45 perc) kapott helyet. A 90 perces tanóra második felét nyelv- és stílusgyakorlat töltötte ki. Az órák átcsoportosítása révén arra is nyílt lehetőség, hogy a hallgatók kéthetente 90 percben kontrasztív nyelvtan, illetve felváltva, nyelv- és stílusgyakorlat órán vegyenek részt. Az egyéves, heti egy órás kontrasztív nyelvtantanítás gyakorlatilag kétszer 14 alkalommal tette lehetővé a fordítást– tolmácsolást hallgatók számára a találkozást konkrét kontrasztív nyelvi, nyelvészeti jelenségekkel. Ez meglehetősen széleskörű és változatos tematikát engedett, de aránylag kevés begyakorlást. Annál is inkább, mert a tantárgyleírásban a Kontrasztív nyelvtan előadásként szerepel. Ennélfogva a hangsúly inkább az elmélet irányába tolódott el, de tudatosan törekedtem arra, hogy az órákon az érintett elméleti kérdésekhez gyakorlatok és részleges számonkérések is kapcsolódjanak. Fontosnak tartottam az elméleten keresztül a fordító és tolmács számára elengedhetetlen gyakorlati nyelvalkalmazás fejlesztését is. (Egy-egy kontrasztív nyelvtani témakör „illusztrálására” kiválasztott rövid, általában újságnyelvi szövegszakasz blattoló vagy írásbeli fordítását, frazeológiákat tartalmazó szövegek fordítását, mondat-transzformációkat és a 121

transzformáció révén átalakított mondatok magyar megfeleltetéseit a párhuzamos vagy teljesen eltérő szerkezetek tudatosítására stb.) 2003 szeptemberétől a tantárgy-harmonizáció egyes esetekben az órák célszerű átcsoportosításával is együtt járt. A Kontrasztív nyelvtanra vonatkozóan a változtatás abban nyilvánul meg, hogy a II. félévben jelenik meg a tantárgy, vagyis a heti két órás Fordítás bevezetésének félévében, továbbá nem a stílusgyakorlattal egybekötve, heti egy órában (45 perc!), hanem heti két, önálló órában. Ez az átrendezés mindenképpen hatékonyabban szolgálja a képzés célkitűzéseit, koncentráltabbá válik a kontrasztív nyelvi elemek elméleti és gyakorlati megismertetése a fordító hallgatókkal. Ebben az új tantárgyi struktúrában tehát jobban érvényre jut a tantárgy voltaképpeni feladata, a fordítástechnika oktatásának kontrasztív nyelvészeti és módszertani megalapozása. Nem válik élesen ketté elmélet és gyakorlat, a nyelvleírásban alkalmazott fogalmak. A francia–magyar kontrasztív nyelvtani tematika megvitatása mellett arra is jobban jut idő, hogy az érintett nyelvi kontrasztok vagy párhuzamok szövegeken keresztül, kontextusba helyezetten is közelebb kerüljenek a fordítójelöltekhez. 2. Tematika Bármely típusú szöveg fordításához, a nyelvi iránytól függetlenül, még a fordításban már járatosabb jelöltek esetében is, elengedhetetlen a nyelvi, a nyelvtani tudatosság. Ez persze nem azt jelenti, hogy a nyelvészeti, elméleti fogalmaknál (grammatika, lexika, kontraszt, grammatikai ekvivalencia szintjei) aránytalanul sokáig időzzünk. De annyi bizonyos, hogy kiindulási pontként nem érdektelen őket röviden ismertetnünk. A francia–magyar kontrasztív nyelvtan tematikájában hangsúlyozott szerepet kell, hogy kapjanak a következő témák: A. Az igeidők, az aspektus, különös tekintettel a múlt és a jövő idő funkciójára, stílusformáló árnyalataira. (Annak tudatosítása, hogy egy-egy francia igeidő érzékeltetésére a magyarban sokszor lexikai elemek, pl. határozószó beiktatására, vagy az agglutináló nyelv sajátjaként igekötők vagy képzők alkalmazására van szükség.)  A modalitás nyelvi megjelenítései, a nyelvtani és lexikai szint szétválásának tudatosításával a két nyelv eltérő rendszeréből adódóan.  A különböző határozói szerkezetek, érzékeltetve a hasonló és a nyelvi elemeiben eltérő szerkezeteket (pl. a 122

magyar ige vagy határozói igenév megfeleltetéseként a prepozíciós főnévi szerkezetek a franciában stb.)  A magyartól eltérő igei és melléknévi prepozícióvonzatok (ez is alkalmas a grammatikai és lexikai szintek felcserélődésének kimutatására a nyelvek között, ugyanakkor szókincsbővítésre is). Ez a négy témakör képviseli azokat a mikrostrukturális elemeket, amelyek bizonyos mértékig szó szinten hozzák közel a hallgatókhoz a nyelvi kontrasztokat. A szószintű jelenségek begyakorlására szánt időben azonban már mondatba téve, (magyarról franciára is), illetve rövid szövegszakaszokban megjelenítve foglalkozunk az érintett nyelvtani témákkal, hogy ne izolált, elméleti ismeretként kezeljék őket a hallgatók. (ld. később a gyakorlatok rövid ismertetését). A szószinthez képest emelkedést jelent a szintaktikai eltérések vizsgálata, a magyartól eltérő mondatszerkesztési esetek megismertetése.  Nominalizáció/Verbalizáció (gyakorlati haszna a jegyzeteléstechnika kialakításában is vitathatatlan).  A magyar hogy és ha mondattani szerepe és francia megfeleltetései  Ehhez szorosan kapcsolódik a kötőmód francia használata és magyarra fordítási lehetőségei (ami számtalan nyelvtani hiba forrása a fordításokban).  A főnévi igeneves és jelen, illetve múlt idejű melléknévi igeneves mondattípusok szemantikai értéke és funkciója. Félreértelmezésük talán az egyik leggyakoribb hibaforrás a fordítás során.  Az alárendelő mondatok típusai, ezen belül is a vonatkozói mellékmondat. A mondatszintű nyelvi kontrasztok tudatos kezelése alapfeltétel ahhoz, hogy a hallgató ne kövessen el félrefordítást. Végezetül említést érdemelnek a szövegszint, a szövegkohézió pilléreinek tekinthető, a franciában különösen lényeges, a szöveg logikai szerveződését előrelendítő kötőszók és magyar megfelelőik. Az itt felsorolt nyelvtani témakörök természetesen további elemekkel bővülhetnek ki, itt valóban csak azokat a pontokat tüntettük fel, amelyeknek véleményünk szerint feltétlenül szerepelniük kell a francia–magyar kontrasztív nyelvtan órákon. 123

3. Deverbalizáció és kontrasztív nyelvtan A fenti, vázlatosan ismertetett fő témákra szánt óraszám és begyakorlási idő mindenkor az adott csoport munkaritmusától, a nyelvi háttérismeretek szintjétől függ. Azt azonban leszögezhetjük, hogy az ismertetett tematika önmagában is egységet alkothat. Ugyanakkor a hallgatói fordítások hibaelemzései során megvilágosodik, hogy a nyelvtani alapú félrefordítások szinte kivétel nélkül a fenti nyelvtani pontok valamelyikére vezethetőek vissza, s csak egy elenyésző kis százalékot tesznek ki azok a hibák, amelyek egészen elemiek. (pl. szófajcsere, birtokviszony elemeinek felcserélése) Ezeknek a tapasztalatoknak az alapján a kontrasztív nyelvtan órát a fordítás óra speciális változataként fogom fel, amelynek fő célkitűzése, hogy minél nagyobb mértékben megteremtődhessen a hallgatói félrefordítások preventív módszere. A nyelvtani problémákra összpontosító példamondatok természetesen nem maradhatnak el, de a hangsúlynak egyre inkább a fordítás felé kell eltolódnia olyan gyakorlatok beiktatásával, amelyek edzik a hallgatókat arra, hogy nyelvtani szerkezetek helytelen értelmezése, fel nem ismerése miatt ne kövessenek el félrefordítást. Ezek az órák tehát arra hivatottak, hogy hallgatóink technikai biztonsággal kezeljék a fordítandó szövegeket, függetlenül a szövegtípustól, s ily módon helyesen alkalmazhassák az interpretatív fordítási modellt, azaz a szöveg tartalmi mondandójának megragadásán keresztül a célnyelvi újrafogalmazást. A párizsi ESIT Quelle formation pour le traducteur de l’an 2000? címen megrendezett konferenciáján Fortunato bármely lefordított szöveg minőségét a következő módon határozta meg: „A szövegfordítás nem más, mint a kiindulási szöveg behelyettesítése egy olyan írott szöveggel, amelynek egésze az eredetiével azonos kohéziót tükröz, és amelyben a jelentés és forma között az eredeti szövegével azonos megfelelés áll fenn” (Fortunato 1998: 253, 254).1 Ez a megfelelés viszont csak akkor jöhet létre, ha a fordító tiszteletben tartja a Michel Dabene által megállapított, a lefordított szöveg „teljességéhez” elengedhetetlen négy pólust (Dabene 1994):

1

Az idézett szövegszakasz saját fordításom.

124



a nyelvi pólust (ide sorolja a helyesírást és a grammatikát)  a referenciális pólust (amit a tartalom fed le)  a pragmatikai pólust (vagyis adekvát-e az írott szöveg a kommunikációs szándékkal?)  az esztétikai pólust (ami egész egyszerűen a stílust jelenti). A fentiek értelmében a fordítás sikere, minősége attól függ, milyen gondot fordítunk az eredeti szöveg célnyelvi újrafogalmazására (reformulation) az adott fordítás kidolgozásának különböző szintjein: központozási jelek, lexika, nyelvtan, a szöveg szerveződése. A szakfordító hallgatók fordítási hibáinak elemzése igazolja, hogy az említett négy pólus bármelyikének figyelmen kívül hagyása hibaforrás. Ezért Fortunato megállapítását, mely szerint a kontrasztív módszertől eltérően a deverbalizáció a nyelvi eszközök alóli felszabadulást vonja maga után, és lehetővé teszi, hogy ne a kiindulási nyelvi szerkezetek, hanem a konkrét kontextus figyelembevételével fordítsunk, csak némi módosítással fogadhatjuk el, legalábbis a szakfordító hallgatók képzésében (Fortunato 1998 : 254). Jóllehet az interpretatív fordítási modell a célnyelvi újrafogalmazás kevésbé nyelvészeti, mint inkább kreatív koncepciója felé nyitott utat, véleményem szerint a kontrasztív nyelvtani ismeretek pontos elsajátítása a deverbalizáláshoz vezető lépcsőfok, annak elengedhetetlen feltétele. Hiszen helyesen csak az a fordító képes értelmezve elvonatkoztatni a nyelvi jelektől a tartalom irányába, aki első szinten e nyelvi jeleket korrekt grammatikai összefüggéseiben érti. Abban az esetben, ha nem ez történik, előadódhat olyan helyzet, hogy az eredeti szöveg egyes mondatainak grammatikai szerkezetét átlépi a fordító, a szavakból saját tartalmi elképzeléseinek megfelelően felépít egy célnyelven jól hangzó mondatot, amely azonban az eredeti üzenethez képest súlyos tartalmi félrefordítás. *** Dolgozatom második felében 1./ a francia–magyar fordításokban elkövetett nyelvtani alapú félrefordítások vázlatos tipológiája 2./ s olyan, a kontrasztív nyelvtan órákon alkalmazható (és a gyakorlatban jelentősen bővíthető) gyakorlat-vázlatsor 125

szerepel, amely a kontrasztív nyelvtan és a fordítás szoros összetartozását, kölcsönös feltételezettségét próbálja érzékeltetni. 4.1. A nyelvtani eredetű hibák típusai a francia–magyar fordításokban Első lépésként azt vizsgáltam meg, milyen okokra vezethetők vissza a hallgatói fordításokban előforduló félrefordítások. E vizsgálódások azzal az eredménnyel zárultak, hogy egy adott fordításon belül számszerűségét tekintve nem sok a nyelvtani eredetű félrefordítás, viszont szinte kivétel nélkül elmondható, hogy a legsúlyosabb félrefordítások vagy a forrásnyelvi nyelvtani szerkezetek félreértelmezésén alapulnak, vagy a célnyelven nem sikerült a megfeleltetést megtalálni. Természetesen a rossz szótárhasználatból, a háttérismeretek hiányából, a nyelvi konvenciók elhanyagolásából is adódnak félrefordítások, de itt most kizárólag a nyelvtani eredetű hibákról ejtünk szót. E hibatípusok ismeretében megerősíthetjük kezdeti kijelentésünket, mely szerint a diagnosztizált súlyos hibák hosszú távú elkerülését kell megcéloznunk a kontrasztív nyelvtan órákon, mintegy hibaprevenciós módszereket adva át hallgatóinknak. Ha a két nyelv közti tudatos összehasonlítás automatizmussá válik a fordító számára, a deverbalizáláshoz vezető lépcső első, s talán leglényegesebb fokát lépi át. Az alábbiakban néhány konkrét példára szorítkozunk. Ezúttal csak a magyar– magyar egybevetést adjuk meg a helytelen és helyes megoldások közlésével, hogy ezáltal még élesebben érzékeljük a fordító felelősségét a kontrasztív nyelvtani ismeretek szempontjából! a./ A látszólag jelentéktelen, „apró” szavak nem a forrásnyelvi értelem szerinti helyükre (nem a megfelelő mondatrészhez) kerülnek, ezáltal eredeti jelentésmódosító szerepük félrecsúszik. Ilyen pl. az “a peine” (alig): Helytelenül: „A kis- és középvállalkozások 1:4 arányban, azaz alig kezdtek el gondolkozni...” Helyesen: „Alig (csupán) minden negyedik kis- és középvállalkozás kezdett el gondolkozni ...” b./ A birtokviszony két (vagy több), elöljárószóval ellátott tagjára egyaránt vonatkozó bővítményt csak az egyik taghoz rendeli a fordító, s esetleg még be is told valamilyen lexikai elemet. Helytelenül: „... a károk nagysága a vezető hatóságok bénultságát példázza, amely mind az események kezelésében, de 126

leginkább a krízishelyzet megelőzésében mutatkozik.” Helyesen: “...a károk nagysága rámutatott a hatóságok fogyatékosságaira a krízis kezelésében, s főként megelőzésben.” c./ Mondatrész szintű félrefordítás, amely „láncreakcióban” maga után vonja az egész mondat félrecsúszását. Helytelenül: „Az OMC, amely számos tagországot számlál, közöttük az Egyesült Államokat és a fejlődő országokat, fenntartással élt.” „Sokan tagjai az OMC-nek...” Helyesen: „Az OMC-nek számos olyan tagországa van, ideértve az Egyesült Államokat és a fejlődő országok többségét, amely fenntartással élt (fenntartását fejezte ki) ...” d./ A jelen idejű melléknévi igenév (participe présent) különböző mondatbeli funkcióinak fel nem ismerése (vagy nem adekvát közvetítése), fölösleges kötőszó beiktatásával. Az ilyen típusú félreértés rendszerint az elemi mondatrészek viszonyának felborulását vonja maga után. Helytelenül: „Az Európai Unió a legfőbb híve a kereskedelmi tárgyalások következő ciklusával kapcsolatos teljes napirendnek, valamint nemcsak a piacra való belépéssel kapcsolatos kérdéseket vet fel.” Helyesen: „Az Európai Unió vezető szerepet játszott abban, hogy a soron lévő kereskedelmi tárgyalási ciklusról részletes menetrend készüljön, amely nemcsak a piacra jutás kérdéseit érinti...” e./ A franciában különösen fontos, a szövegkohéziót fenntartó, a szöveglogikát szervező kötőszók nem megfelelő magyar jelentéssel fordítása vagy teljes elhagyása is felboríthatja az eredeti mondat üzenetét. (Különösen, ha ehhez nem kontextusba illő szóválasztás is társul.) Helytelenül: „Annak ellenére, hogy már megtörtént néhány, az unióhoz szükséges területegyesítés....” vagy: „Ennek az egyesülésnek bizony, elengedhetetlen feltételei teljesültek...” Helyesen: Amennyiben (ha) teljesült is néhány, ehhez az unióhoz (mármint a Monetáris Unióhoz) elengedhetetlen feltétel, mások (további feltételek) viszont még nem valósultak meg (váratnak magukra). f./ Jelzőként használt múlt idejű melléknévi igenév (participe passé) helyett az adott ige ragozott alakjával, továbbá valamilyen betoldott lexikai elemmel teljes félrecsúszások keletkeznek. 127

Helytelenül: A katasztrófát augusztus 17-én jelentették be. Helyesen: Az előre jelzett katasztrófa augusztus 17-én következett be. g./ Számtalan esetben okoz súlyos félrefordítást a vonatkozói mellékmondatok nem megfelelő főnévhez kapcsolása, az igealakok egyes vagy többes számának figyelmen kívül hagyása stb. h./ A legsúlyosabb félrefordítások akkor születnek, amikor az eredeti mondat szintagmáinak elemeit összekeverik a fordítók. Szövegfüggő, hogy az így keletkezett magyar mondat értelmesen hangzik-e, „belesimul-e a szövegbe”, vagy már a magyar mondat önmagában is érzékelteti a félrefordítás tényét, mint az alábbi példa mutatja: Helytelenül: „(...) de a hídfők még ellenálltak, bár a jogosan fából készített, rossz sorsra érdemes védőszerkezetek már leszakadtak róluk.” Helyesen: „...a hídfők még ellenálltak, de hídpályáikat, amelyeket a végzetes fordulatra számítva, fából építettek, már nem tudták tartani (már elveszítették). i./ A prepozíciós főnévi szerkezet mintegy szétválasztása és nem az eredeti szöveg szerint használt főnévhez illesztése vagy egy többszörösen bővített mondatban az alany elsikkadása stb. stb. is komoly félrefordítás forrása lehet. Valóban csak a legjellemzőbb példákból ragadtunk ki néhányat, a példatárban szereplő típusok, altípusok természetesen lényegesen nagyobb skálán mozognak. Bármely szöveg kapcsán, az egész csoport szintjén a nyelvtani típushibák kigyűjtése, a helytelen és helyes megoldás feltüntetésével, ezen túlmenően pedig az egyéni fordításokon a hibák indexelése és javaslattétel a jó megoldásra tűnik a leghatékonyabb „hibaprevenciós módszernek”, amelyre komoly igénye van a fordítóhallgatónak. 4.2. Gyakorlatok A kontrasztív nyelvtan órákon “passzív” és “aktív” fordítási gyakorlatokon keresztül hozhatjuk közelebb a fordítási tevékenységet a hallgatókhoz. 4.2.a. A “passzív” gyakorlatok lényege már meglévő, rendszerint korábbi hallgatói fordítások részleteinek különböző módszerekkel történő felhasználása a hibafelismerési és elemzési készségek fejlesztése céljából, kontrasztív szemléletben. 128

1./ Megadott forrásnyelvi szöveg és több fordításának egybevetése, a félrefordítás(ok) megkeresése és azok okainak feltárása során a figyelmet a fordító logikájának, gondolatmenetének utólagos feltérképezésére irányítjuk. Az elsődleges feladat, a hibák megkeresése után következik a hibajavítás, a javaslattétel a helyes megoldásokra. A “szimulált lektorálás” szabott időre, kis csoportokban történik. 2./ Néha színezi a kontrasztív órát egy néhánymondatos “feleletválasztós” fordítási teszt, ami annyit jelent, hogy összefüggő forrásnyelvi szöveg mondatait több fordítási verzióval választjuk el egymástól, s ezekből a forrásnyelvi mondatokhoz rendelt lehetőségekből kell a hallgatóknak hierarchiába sorolva kiválasztani a jó, a kevésbé elfogadható, vagy a teljesen rossz fordítást. 3./ Az összehasonlító stilisztika területével is találkozik a hallgató, amikor egy forrásnyelvi szövegrészletet és annak már publikált fordítását (vagy fordításait) hasonlítja össze, megadott szempontok, majd később saját maga által felállított nézőpontok szerint. A két nyelv eltérő rendszeréből adódó nyelvtani különbségek kiválogatása, annak megállapítása, mely szakaszok tükrözik leginkább a fordítói szabadságot, az egyéni fordítói javaslatok indoklással a fordítói műveletek felismerését is tudatosítják. Leginkább ez a “passzív” fordítási gyakorlat tekinthető összekötő kapocsnak a kontrasztív nyelvtan és a fordítás tanítása között. E gyakorlatok elvégzésekor a hallgató nem alkot saját fordítást, hanem mások munkáit alapul véve elemez, javasol, kritizál, javít. Ezért kapták az ilyen gyakorlatok a “passzív fordítás” elnevezést. 4.2.b. Az „aktív fordítási gyakorlatok” már első lépésként valós fordítási szituációt teremtenek, s ezt követik a lefordított szövegekhez kapcsolódó feladatok. 1./ Forrásnyelvi szöveg (akár szépirodalmi, akár szakfolyóiratból kivett szövegrészlet) önálló vagy párban történő órai lefordítását követően kerül sor az összehasonlításra az adott szövegszakasz már publikált fordításával. Ez a gyakorlat a fordításkritikai érzék alakítását is szolgálja, de nemcsak a saját hibákkal szembesít. Megerősíti a hallgatókban a „lektori biztonságérzetet”, azt a bátorságot, hogy adott esetben saját fordításuk mellett is tudjanak érvelni, vagy legyenek képesek 129

felismerni, hogy a megjelent fordítást mennyiben lenne jogos módosítaniuk. 2./ A nyelvtan mint stíluseszköz olyan szövegrészletek rövid elemzésén és fordításán keresztül jut közelebb a hallgatókhoz, amelyekben a nyelvtani elemek stiláris szerepe különösen fontos a jó minőségű fordítás elkészítéséhez. 3./ Nyelvtani problémák szerint válogatott, összefüggő, rövid forrásnyelvi szövegekben (vagy szövegrészletekben, újságcikkekben, politikai beszédekben, tudományos cikkekben stb.) célszerű kiemelni (aláhúzni) a kiemelten kezelt nyelvtani jelenséget, majd következő lépésként szóbeli blattolás után írásban csak magát a nyelvtani problémát tartalmazó szakaszt egyénileg vagy közösen lefordítani. Így a fordítás gyakorlatában megjelenő nyelvtani téma felől közelítjük meg a kontrasztív nyelvtan „száraz” elméletét. Ez a feladattípus tűnik a legalkalmasabbnak arra, hogy a kontrasztív nyelvtant az idegen nyelvről anyanyelvre fordítás szolgálatába állíthassuk, mert itt tematikus kontrasztív nyelvtan központú „mikrofordítási gyakorlatokkal” találkoznak a hallgatók. 5. Fordítási gyakorlatok anyanyelvről idegen nyelvre 5.1. A fokozatosság elvét követve először nyelvtani problémák szerint csoportosított magyar mondatsorokon keresztül célszerű a kontrasztív nyelvtani ismeretek „technikai” begyakoroltatása, ezt hamarosan már összefüggő, nyelvtancentrikus „didaktikus” szövegek fordítása váltja fel. Az állandósult szókapcsolatok elsajátítására is apróbb, „kreált” szövegek tűnnek a legalkalmasabbnak. Az eltérő nyelvtani szerkezetek tudatosítását segíti elő autentikus anyagok (napilapok, tudományos ismeretterjesztő írások, szakkönyvek bevezetői stb.) alapján készített rövid, adaptált szövegek fordíttatása magyarról idegen nyelvre. 5.2. A hallgatók által gondosan megírt, ugyancsak nyelvtani problémák illusztrálását szolgáló „tanszövegek” (alkalmanként egy szöveg, általuk javasolt fordítási kulccsal) kreatívan építi a nyelvtan gyakorlati alkalmazását. 5.3. Azonos témájú (párhuzamos) szövegekből kivett rövid szövegszakasz, illetve lehetőleg ugyanazon témakörön belüli magyar szöveg és fordításának „késleltetett” órai felhasználása azon alapszik, hogy először a magyar szövegváltozatokat fordítjuk le az órán, és csak ezután vetjük egybe az idegen nyelvű párhuzamos 130

szöveggel, illetve a fordítással. Többirányú figyelmet igényel ez az órai aktivitás, de természetesen a szempontok közül a nyelvtani kontrasztokat helyezzük a középpontba a hallgatók fordítási javaslatai, a párhuzamos szöveg, illetve a már megjelentetett fordítás megoldásai alapján. 5.4. Végezetül autentikus, rövid magyar szövegekből vagy hosszabb szövegek kijelölt szakaszaiból gyűjtőmunka révén egy kisebb szövegbank hozható létre, melynek minden egyes darabja alatt néhány kulcsszóval jelzik a hallgatók az általuk felismerni vélt összes nyelvtani problémát, amelyre a francia nyelvű megoldást – szerintük – még a fordítást megelőző, szövegértelmezési-elemzési szakaszban tudatosan meg kell „tervezni”. Az itt ismertetett és ehhez hasonló gyakorlatok eseti beiktatása a kontrasztív nyelvtan órák menetébe azt a célt szolgálja, hogy ne elvont elméletként, hanem gyakorlati hasznosságában érzékeljék a fordítójelöltek a nyelvtan funkcionális jellegét. 6. Összegzés A kontrasztív nyelvtan órák véleményünk szerint két fő irányban állíthatók a fordítás tanításának szolgálatába. 1./ Az adott nyelvpárra legjellemzőbb eltérések (és/vagy hasonlóságok) alapján előre megtervezett tantárgyi tematika révén 2./ E tematikának az elmélet és gyakorlat fordításszempontú arányainak betartását célzó gyakorlati alkalmazásán keresztül. A fordítási gyakorlatok létjogosultságát a kontrasztív nyelvtan órákon, illetve a nyelvtani elemzések szükségességét a fordítás órákon egyaránt megalapozottnak érezhetjük, különösen Mary Snell-Hornby alapján, akinek e tárgyban megfogalmazott gondolatai a következőkben összegezhetők: „A kontrasztív nyelvtan eltérő nyelvi rendszerek elemeit hasonlítja össze. Ám a fordító szempontjából, aki nem nyelveket és nyelvrendszereket fordít, hanem szövegeket, amelyek nem tekinthetők a nyelvi elemek összességének, többről, s minőségében másról van szó. A fordító számára az a lényeg, hogy betekintést nyerjen a konkrét nyelvi elemzések eredményeibe, és nem az, hogy kész megoldásokat várjon a kontrasztív nyelvtantól. A fordítónak a kontrasztív nyelvtant segédeszközként kell használnia a fordítás folyamatában. Mesterkélt példamondat-gyűjtemények helyett az empirikus kutatások eredményei alapján megalkotott elméletekre kell építenie, amelyeket különböző nyelvpárokon keresztül 131

szövegfordítások során a gyakorlatban alkalmaz”(Snell-Hornby 1999: 67).2 Egy egész tanév folyamatosan megfigyelt hallgatói fordításai a nyelvtani eredetű hibák számának csökkenését mutatják az esetek nagy részében. (Kivétel persze akad.) Ez a tény arra enged következtetni, hogy a rendszeresen végzett, tudatos hibaelemzés, a hibák forrásainak feltárása egy év távlatában a fordításokban a nyelvtani eredetű hibák, s ezáltal a potenciális félrefordítások számának csökkenéséhez vezet. A hiányos nyelvtani ismeretekből fakadó hibák – akár a megértés szakaszában téved a fordító (félreismeri a forrásnyelvi szerkezetet, és a félreismert szerkezetet „helyesen” fordítja), akár a megfelelő magyar szerkezet nem képes azonosítani, akár a magyar nyelv szabályainak alkalmazásában felszínes vagy bizonytalan – az összességében kiváló fordítások minőségét, s a fordító megbízhatóságát, kompetenciáját is megkérdőjelezhetik. Megelőzésük ezért rendkívül fontos. Irodalom Dabene, M. 1994. Les Ecrits “ordinaires” aujourdh’ui. In: Ecrire et faire écrire, ENS Saint-Cloud, Ohprys, Paris, pp. 51-61. Fortunato, I. 1998. La plénitude du texte. In: Quelle formation pour le traducteur de l’an 2000? Actes du Colloque International, Didier Erudition, Paris, 250-260. Snell-Hornby, M.- Hönig, H. - Kussmaul G, Schmitt, P. A. 1999. Handbuch Translation. Stauffenburg Verlag, Tübingen francia-magyar kontrasztív nyelvtan órák tematikájának összeállításához felhasznált néhány könyv adatai: Grammaire, 350 exercices, Niveau supérieur, Paris, Hachette, 1991. Lasserre E. Est-ce a ou de? 1987 Lausanne, Payot. Kelemen Jolán. Cours de grammaire française, 1974 Budapest, Tankönyvkiadó. Kurián Ágnes, Nemes Ilona – Salgó János: Francia leíró nyelvtan gyakorlatokkal, 1986 Budapest, Tankönyvkiadó. Pálffy Miklós, Boronkay Zsuzsa, Sőrés Anna: Francia igei vonzatok, 1979 Budapest, Tankönyvkiadó, A

2

Az idézett szövegszakasz saját munkafordításom.

132

Bárdosi Vilmos: Francia–magyar szólásszótár, 1997 Budapest, Tankönyvkiadó. Magyar–Francia Rag- és Névutószótár. Szerkesztette Kelemen Tiborné és Pap Gábor, 1999 Budapest, Nemzeti Tankönyvkiadó. Kelemen Jolán. De la langue au style. Elements de linguistique contrastive, Français–Hongrois, 1999, Nyíregyháza, Bessenyei György Kiadó

133

Kontrasztív nyelvtan a SZIE szakfordítóképzésében Dróth Júlia, SZIE, Alkalmazott Nyelvészeti Tanszék 2002-ben a SZIE szakfordítóképzésén kontrasztív nyelvtant tanító tanárok (német, angol, francia, orosz szakon) több alkalommal összeültek, hogy megpróbálják egységesíteni a tantárgy célját, tartalmát és helyét a többi tantárgy rendszerében. Míg a többi tantárgy egyeztető megbeszélései általában sikeresek voltak, a kontrasztív nyelvtan oktatásáról kialakult nézeteket nem volt könnyű összehangolni. Annak érdekében, hogy sikeres párbeszédet folytassunk, végiggondoltuk, hogy milyen szerepet kell betöltenie ennek a tantárgynak a képzésben. 1. A tantárgy célja az ágazati szakfordítóképzésben A tantárgy célját egyrészt a szakfordítóképzés dokumentumaiban rögzített céljaiból, másrészt a fordítási kompetencia releváns elemeiből kiindulva fogalmazzuk meg. 1.1. A szakfordítóképzés célja a dokumentumokban rögzített célok alapján (kiemelések: DJ) a. A szakfordító és tolmács szak képesítési követelményeinek tervezete (nyolc féléves, nappali B szak - Javaslat) “.A képzési cél Olyan szakfordítók és tolmácsok képzése, akik magas szinten képesek ellátni az írásbeli és szóbeli nyelvi közvetítés feladatát idegen nyelvről magyarra és magyarról idegen nyelvre. Az írott vagy hallott forrásnyelvi szöveget nyelvileg helyesen és tartalmilag pontosan vissza tudják adni a célnyelven, tájékozottak a forrásnyelvi és a célnyelvi ország politikai, társadalmi, gazdasági és kulturális életében, valamint az Európai Unió intézményrendszerében, és ismerik a nyelvi közvetítés protokolláris és etikai szabályait.” (Klaudy 1998: 25)

b. A nem nyelvszakosok számára indítandó fordítói szakra vonatkozó szakalapítási tervezet „A képzés célja Idegen nyelvet sokoldalúan használni képes szakemberek képzése, akik igényesen, helyesen és alkotó módon képesek a magyar szaknyelvet is alkalmazni. A képzés alakítson ki magas szintű fordítási készségeket és jártasságot (idegen nyelvről anyanyelvre, anyanyelvről idegen nyelvre). A

134

leendő szakember legyen képes nyelvileg és szakmailag kifogástalan szakmai, valamint szaknyelvi elemeket tartalmazó általános írott és hangzó, idegen és anyanyelvi szövegeket megérteni és létrehozni. Legyen birtokában a szövegek értését és létrehozását megalapozó háttérre vonatkozó, civilizációs és interkulturális ismereteknek; legyen képes anyanyelvi és idegen nyelvi, hangzó és írott szakszövegeken különböző műveleteket (tömörítés, referálás, kivonatolás stb.) elvégezni. A nyelvi felkészítés eredményeképpen a leendő szakember legyen képes hétköznapi szakmai munkáját idegen nyelvű közegben szakmailag, nyelvileg kifogástalan módon végezni, szakterületén – szükség esetén – eurobürokrataként dolgozni. A nyelvi felkészítés tegye lehetővé a későbbi folyamatos általános és szakmai nyelvi önképzést, önfejlesztést.” (Lengyel 1998: 30)

A fenti két dokumentum a képzés céljának a következő kompetenciákat tekinti: a. Klaudy (képzett fordító): o közvetítési készség o nyelvi helyesség o tartalmi pontosság o megfelelő háttérismeretek elsajátítása. b. Lengyel (az idegen nyelvet sokoldalúan használni képes szakember): o a magyar szaknyelv ismerete o az idegen nyelv ismerete (szaknyelv és általános) o szakmai ismeretek o fordítási készség o szaknyelvi és általános szövegek megértése és létrehozása, átalakítása mindkét nyelven o interkulturális és civilizációs háttérismeretek elsajátítása o az önképzés képessége. Ebből a kontrasztív nyelvtan című tantárgy keretei között megtanítható kompetenciaelemek: o nyelvi helyesség (forrás- és célnyelv) o tartalmi pontosság (az értelmezésben és a kifejezésben) o az idegen nyelv ismerete (szaknyelv és általános) o szaknyelvi és általános szövegek megértése és létrehozása, átalakítása mindkét nyelven

135

1.2. A tantárgy céljának levezetése a fordítási kompetencia fogalmából Ha a fordítási kompetenciát két összetevőre bontjuk (lásd Stansfield et al. 1992), akkor a tantárgy céljának megfogalmazása: o a forrásnyelvi szöveg pontos értelmezésének képessége o a célnyelvi igényeknek és hagyományoknak megfelelő nyelvi megformáláshoz szükséges készségek, ismeretek Ez a fordítási kompetenciák közül a következőket feltételezi (lásd Dróth 2001): o a forrásnyelvi szöveg elemzésének képessége o a leggyakoribb szakmai és általános műfajok célnyelvi hagyományainak ismerete o a szöveg jelentésének, illetve a célnyelvi normáknak és hagyományoknak megfelelő lexikai és grammatikai eszközök megválasztásának képessége o a megfelelő kohéziós eszközök alkalmazásának képessége o a felszíni elemek (helyesírás, tördelés stb.) alkalmazásának képessége a célnyelvi normáknak és hagyományoknak megfelelően Valamennyi összetevő a szöveg, a grammatika, a lexika és a felszíni elemek szintjén egyaránt jelentkezik. A tantárgy célja tehát a fenti képességek és ismeretek kialakítása. 1.3. A tantárgy helye a szakfordítóképzés rendszerében Ha a Kontrasztív nyelvtan című tantárgyat megpróbáljuk elhelyezni a Veszprémi Egyetem által összeállított tantervben szereplő tantárgyak között, akkor az „általános alapozó ismeretek” képzési szakaszába sorolhatjuk. „A képzés három, viszonylag elkülönülő szakaszból áll: - általános alapozó ismeretek - szakmai törzsanyag - differenciált szakmai ismeretek Általános alapozó ismeretek Az elsajátított alkalmazott és leíró nyelvészeti ismeretek fejlesszék tovább az anya- és idegennyelvi általános és szaknyelvi grammatikaistilisztikai tudást; alapozzák meg a nyelvi elemzőkészséget mind az általános, mind a szakmai nyelv használata tekintetében. Hathatósan támogassák az anya- és az idegen nyelv fordítási szempontú egybevetését, tudatosítsák a különbségeket.” (Lengyel 1998: 31)

136

2. Nézetek a SZIE egyeztető megbeszélésén 2.1. Gyakorlati tapasztalatok o Nem célszerű a mondatközpontú fordítás (például Emericzy 1980), mivel a kontextustól független mondatgyűjtemény  nem képes feltárni a megfelelő fordítási döntés teljes hátterét  maguk a mondatok is nehezen értelmezhetőek o Hasznos a nyelvhasználati, nyelvtani tudatosítás a fordítástechnika oktatását megelőző szakaszban:  a grammatika szintjén a hallgatók megismerhetik az ekvivalenciák létrehozásának lehetőségét és korlátjait  megfigyelhetik a szabályszerűségeket (például Ferenczy 2001). o A kontrasztív szemlélet azért is szükséges a szakszövegek fordításához, mert a szaknyelvi szövegek jelentős része a konvencionális kommunikációra, a sztereotip elemek alkalmazására épül (Snell-Hornby 1995: 124, Heltai 2002). o Az átváltási műveletek csoportosítása hasznos (Heltai 1990, Klaudy 1994, Klaudy-Simigné 1996) 2.2. A tantárgy iránti gyakorlati igények o Mivel a hallgatók jelentős része hiányos nyelvtani ismeretekkel érkezik az egyetemre, szükség van az idegen nyelv nyelvtani rendszerezésére. A nyelvtani rendszerezést funkcionális alapon végezzük, hiszen a fordítóképzés szempontjából különösen fontos annak tudatosítása, hogy ugyanazt a kommunikációs funkciót egy nyelven belül is többféle grammatikai eszközzel fejezhetjük ki (pl. nyomatékosítás). Ehhez a funkcionális megközelítéshez viszonylag egyszerűen hozzáilleszthetjük annak vizsgálatát, hogy az egyes funkciókat nyelvenként eltérő grammatikai eszközökkel fejezzük ki (pl. a fókusz helye a mondatokban). o Szem előtt kell azonban tartanunk, hogy a forrásnyelvi szövegek értelmezéséhez, illetve a célnyelvi szövegek megformálásához nemcsak a grammatika, hanem a szöveg, a lexika és a felszíni elemek szintjén is megfelelő ismeretekre, készségekre van szükség (pl. 137

utalási rendszer, a terminológia kezelése, helyesírás stb.) 2.3. A tantárgy helye az ágazati szakfordítóképzés tantárgyai között A SZIE szakfordító szakán három féléven át nyelvi szintre hozás, majd hat féléven át a tulajdonképpeni szakfordítóképzés folyik. A kérdés az, hogy a kontrasztív nyelvtan helye az alapozó tárgyak között van-e, vagy a szakfordító tárgyak között? Ha az alapozó időszakban helyezkedik el, a következő célokat szolgálhatja: o Az idegen nyelv nyelvtani összegzése, funkcionális szempontú rendszerezése o Készségfejlesztés, felkészítés a szigorlatra (mely egyben szűrő a szakfordító szakon) o A magyar nyelvtani ismeretek bővítése, helyesírás, központozás Ha a tényleges szakfordítóképzés időszakában oktatjuk, a következő funkciója lehet: a fordítástechnika tantárgyak előkészítése – része a Bevezetés a fordítástechnikába című tárgynak. A SZIE jelenlegi gyakorlatában a 2. pontban kiemelt célokat az alábbi tantárgyak fedik le: CÉL Az idegen nyelvi ismeretek bővítése Anyanyelvi és idegen nyelvi grammatikaistilisztikai tudás A különbségek tudatosítása Nyelvi elemzőkészség A két nyelv fordítási szempontú egybevetése A különbségek tudatosítása Nyelvi elemzőkészség

TANTÁRGY Nyelv- és stílusgyakorlatok (alapozás) Kontrasztív és funkcionális nyelvtan (alapozás, grammatikai szint) Bevezetés a fordítástechnikába mindkét irányban (szakmai felkészítés, szöveg- és lexikai szinten is)

138

2.4. A tantárgy oktatási módszerei o A nyelvtani készségek, ismeretek fejlesztése érdekében  Mondatfordítások  Egynyelvű nyelvtani gyakorlatok  Fogalmazás o Rövid szövegek fordítása mindkét irányban o Visszafordítás o Párhuzamos szövegek vizsgálata o Korpusznyelvészeti összevetések 2.5. A tantárgy tartalma A következő témaköröket 1996-2001-ig dolgoztuk ki és próbáltuk ki a SZIE angol–magyar szakfordító szakán, a nyelvi felkészítés szakaszában, a Kontrasztív nyelvtan (két félév), illetve a Bevezetés a fordítástechnikába (két félév) című tantárgyak keretei között. Egy téma általában több órát vesz igénybe. A témaköröket célszerű a pragmatika és a szöveg szintje felől kezdeni. Bár a tananyag nehézségi foka indokolhatja, hogy először a már ismerősebb nyelvtani, lexikai kérdésekre térjünk ki, a pragmatikai szempontok ilyenkor is elsődlegesek. A nyelvtani funkciók, ismeretek, készségek mibenléte és mennyisége a csoport tudása, igényei szerint változhat. A készségfejlesztésre fordítandó idő szintén csoportonként eltérő lehet. Témakörök: 1. Pragmatikai bevezetés: a fordítási szituáció meghatározó szerepe. Az ekvivalencia és az adekvátság lehetőségei a grammatikai átváltások során. 2. Szövegtani bevezetés: a szövegtípus és a műfaj kapcsolata a grammatikai regiszterrel. 3. A szöveg koherenciája és kohéziója. A kohéziós eszközök típusai, kapcsolatuk a szövegtípussal, a műfajjal, a regiszterrel. A szöveg utalási rendszere. A szakszövegek kohéziója. 4. A névszó határozottsága és határozatlansága; a magyar tárgyas és tárgyatlan ragozású igék fordítása angolra. A névelők típusai az angol nyelvben; ezek funkciója, használati kötöttségei (szabályai); a magyar és az angol névelőhasználat összevetése, a névelő mint az utalás eszköze az angol és a magyar nyelvben. 139

5. A tematikus szerkezet nyelvspecifikus jellemzői, kapcsolata a szórenddel. A mondatrészek áthelyezésének okai: grammatikai eltérések a két nyelv között, műfaji hagyományok, az aktuális tagolás szerepe, fókusz. A tematikus progresszió. Kapcsolata a retorikai céllal, a szövegtípussal. A szöveg felépítése. A szaknyelvi szövegek jellegzetes tematikus progressziója. 6. A határozószók, igekötők, igeidők és a szórend alkalmazása a befejezettség és folyamatosság kifejezésére; az aspektusok szerepe a magyar és az angol nyelvben. Igekötők – vonzatok: a magyar igekötő helye és ennek szerepe az ige aspektusára, befejezettségére, jelentésére, az időviszonyok kifejezésére; mindezek fordítása angolra; az angol vonzatos igék típusai. 7. Az igenevek szerepe a mondatban; a melléknévi igenév funkciói és formái a magyar és az angol nyelvben. A participle funkciói; a participle alakjai, jelentései és elhelyezkedése az angol mondatban. Egyéb igenevek; egyidejűség – előidejűség; szenvedő – aktív aspektus; az igenevet tartalmazó tagmondat határozói funkciója; az igenevek bővítményei; az igenevek fordítása mindkét irányban; -ing-et vagy to-t vonzó angol igék. 8. Az alárendelt és mellérendelt mondatok aránya, fajtái, funkciói a magyar és az angol nyelvben; az igeidők használata, függő beszéd, a határozószók viselkedése az alárendelt mondatokban. A vonatkozói mellékmondatok szerepe és aránya a két nyelvben; a vonatkozói mellékmondatok típusai. A feltételes mondatok típusai; a kötőmód maradványai a mai angol nyelvben; ennek különböző funkciói; nyelvhasználati kérdések: kötőszók és utalószók. A központozás az angol és a magyar nyelvben: a központozás funkciója, jelentést megkülönböztető és kohéziós szerepe; helyesírási kérdések. 9. A segédigék funkciói, grammatikai elem fordítása grammatikai elemmel, illetve lexikai elemmel: a valószínűség, a szükségesség, a szándékosság, a műveltetés stb. A nyomatékosítás nyelvi eszközei az angol és a magyar nyelvben: helyesírási, lexikai, grammatikai, szövegszintű eszközök. 140

10. A képzők funkciói az angol és a magyar nyelvben; a képzőkkel ellátott magyar igék és névszók fordítási lehetőségei és szabályszerűségei angolra (–i / –ű képző / fosztóképző). 3. Összegzés Mint a fenti eredményekből kiderült, a kontrasztív nyelvtan (vagy inkább szemlélet) oktatása az alapozó időszakban és a szakmai képzés időszakában egyaránt szerepet játszik, a kettő határvonalán található. A felsőoktatás napjainkban igyekszik kialakítani a 3+2-es rendszert (bolognai folyamat). Célszerű lenne, ha a szakfordítóképzés oly módon illeszkedne bele ebbe a rendszerbe, hogy a jelenlegi három féléves nyelvi alapozó időszakot egy két féléves szakmai alapozó időszak kövesse, s csak ezután kezdődjön a négy féléves differenciált szakmai képzés, azaz az ágazati szakismeretnek megfelelő szakfordítás oktatása. A képzés hármas felosztása így megfelelne Lengyel Zsolt fent említett javaslatának. A második – szakmai alapozó – időszakban oktathatnánk az amúgy is az alapozás és szakképzés határán álló kontrasztív ismereteket, átlépve a grammatika határait. A szakfordítóképzés egyéb tantárgyait: a szaknyelvi, illetve a kulturális ismereteket pedig a második és a harmadik szakaszban egyaránt oktatnánk. Ennek a megoldásnak a megtervezése, megvitatása és kipróbálása még előttünk áll. Irodalom Dróth Júlia 2001. Formatív értékelés a fordítás oktatásában (kiadatlan doktori értekezés). Pécsi Tudományegyetem. Emericzy Tibor 1980. A fordítás alapjai. Kézirat. Budapest: Idegennyelvi Továbbképző Központ.

Ferenczy Gyula: Kerülőutak a fordítástanításban. Elhangzott: Új kihívások a szakfordítóképzésben. A SZIE Alkalmazott Nyelvészeti Tanszékének Szakmai Napja. Szent István Egyetem. Gödöllő. 2001. január 25. Heltai Pál 1990. Fordítás az angol nyelvvizsgán. Budapest: Elektro-Coop Kiadóiroda.

141

Heltai Pál 2002. Szakfordítás és irodalmi fordítás. In: Dróth J. (Szerk.) Szaknyelv és szakfordítás. Gödöllő: Szent István Egyetem, GTK. Klaudy Kinga 1994. A fordítás elmélete és gyakorlata. Budapest: Scolastica. Klaudy Kinga - Simigné Fenyő Sarolta 1996. Angol-magyar fordítástechnika. Budapest: Nemzeti Tankönyvkiadó. Klaudy Kinga 1998. A magyarországi szakfordítóképzés. Modern Nyelvoktatás IV. évfolyam 1. szám, 1998. április. 17-27.o. Lengyel Zsolt 1998. Bevezetés előtt (nem csak) a szakfordítói szak. Modern Nyelvoktatás IV. évfolyam 1. szám, 1998. április. 2835.o. Snell-Hornby 1995. Translation Sudies. An integrated approach. Amsterdam/Philapdelphia: Benjamins.

Stansfield, Charles W., Scott, Mary Lee, Kenyon, Dorry Mann 1992. The Measurement of Translation Ability. The Modern Language Journal 76 (iv), pp. 455-67.

142

Példa egy kontrasztív nyelvtani témakör tárgyalására: a kohézió Dróth Júlia, SZIE, Alkalmazott Nyelvészeti Tanszék A Kontrasztív nyelvtan a SZIE szakfordítóképzésében című írásomban felsorolt témakörök között a kohézió is szerepel. E címszó alatt a következő altémákat említettem: a szöveg koherenciája és kohéziója, a kohéziós eszközök típusai, kapcsolatuk a szövegtípussal, a műfajjal, a regiszterrel. A szöveg utalási rendszere, az utalás típusai, a lexikai utalás mint a szaknyelvi regiszter jellemzője. Az alábbiakban több tanóra anyagát és módszereit írom le. (A kohéziós eszközök felosztásának alapja: Crystal 1997: 157-8, Baker 1992: 180-216, illetve Halliday&Hasan 1976: 282.) 1. Bevezető példák A kohéziós eszközök alkalmazásának tanulmányozására a Daily Mail-ben közölt Commuter crunch című cikk két fordítási változatából idézek részleteket. Ha a javítás előtti változatot összevetjük a javítás utáni változattal, egyértelmű, hogy az utóbbi könnyebben érthető. Az első változat idegenszerűen hat: szétesik, nehéz felfedezni, követni mondanivalóját. Mi lehet ennek az oka? Próbáljunk javítani rajta! Railmen’s leaders last night delivered a kick in the teeth to commuters by announcing plans to step up their strike havoc. Az angol vasutasok vezetőinek tegnap esti bejelentése villámcsapásként érte az utasokat, miszerint a munkabeszüntetés erősségének fokozását tervezik. Nem könnyű értelmezni: melyik gondolat fejti ki, értelmezi a másikat, kapcsolódik össze? Villámcsapásként érte az utasokat, munkabeszüntetés erősségének fokozását tervezik. 143

miszerint

a

Nem valószínű, hogy ez a logikai kapcsolat. A miszerint kötőszónak azonban nincs akkora ereje, hogy az első gondolathoz kapcsolja az utolsót. Át kell rendeznünk a tagmondatokat úgy, hogy helyreálljon közöttük az összetartó erő, a kohézió. Az angol vasutasok vezetőinek tegnap esti bejelentése, miszerint a munkabeszüntetés erősségének fokozását tervezik, villámcsapásként érte az utasokat. Az első tagmondatba ékeltük a másodikat, így az értelmezés a mellé a kifejezés mellé került, amelyikre vonatkozik. Mégis széteső a mondat: többször, nagy odafigyeléssel kell elolvasnunk ahhoz, hogy megértsük. A beékelt mondat jelentését pedig még így sem könnyű felfogni. A munkabeszüntetés erősségének fokozását tervezik… Ezek a szavak mintha nem ismernék egymást. Nem tartoznak össze: nincs közöttük kohézió. Hogyan is szoktuk mondani? Például: A sztrájk kiterjesztését tervezik. Az „összeszokott” kifejezések, az úgynevezett kollokációk erősítik a szöveg összetartó erejét. Az első mondat tehát így alakul: A vasúti szakszervezeti vezetők tegnap esti bejelentése, miszerint a sztrájk kiterjesztésére készülnek, rendkívül érzékenyen érinti az ingázók tömegeit. Nézzük a szöveg második mondatát: After today’s 24 hour stoppage, which starts at noon, signalmen aim to cause the maximum possible disruption in future. A ma délben kezdődő 24 órás leállással a váltókezelők elérik azt a céljukat, hogy a közeljövőben a lehető legnagyobb fennakadást érjék el.

144

Elérik – hogy… érjék el? Mi a szerepe itt a szóismétlésnek? Szakszövegben fontos lehet többször ugyanazzal a kifejezéssel utalni ugyanarra a jelenségre, hiszen a terminológiai egységek egyértelmű utalásaikkal növelik a szöveg kohézióját. Itt azonban felesleges a szóismétlés, s csupán nehezíti a szöveg megértését, értelmetlenné teszi a mondatot. Jobb, ha átfogalmazzuk: A ma délben kezdődő 24 órás leállást követően a jelzőőrök eddig még soha nem látott káoszt helyeztek kilátásba. A szöveg kis kihagyás után így folytatódik: The decision to turn the screw was made by Jimmy Knapp’s RMT union as the dispute with Railtrack over signalmen’s pay remained hopelessly deadlocked. Railtrack condemned the escalation, accusing RMT of showing very little regard for the travelling public. Jimmy Knapp az RMT unió vezetője kiásta a csatabárdot, amikor kijelentette, hogy a Railtrack-kel folytatott tárgyalás a vasúti dolgozók béremelésével kapcsolatban reménytelenül holtpontra jutott. A vasút kifogásolta a kialakult helyzetet, azzal vádolva az RMT-t, hogy nem mutat megbánást az utazóközönség felé. Az olvasó azt hiszi, az ő háttérismereteivel lehet gond, ha nem tudja értelmezni az RMT unió, illetve a Railtrack elnevezést. Pedig a fordító hibázott: az unió szakszervezetet jelent, az RMT-ről pedig nem az olvasónak, hanem a fordítónak kell kinyomoznia, hogy vasúti szakszervezet. Ezt az információt be kell toldanunk a mondatba. Ettől kezdve viszont már akkor is jól működő utalási rendszert kapunk, ha a továbbiakban csupán az RMT-t emlegetjük majd. A Railtrack elnevezésről sem tudja a témában járatlan olvasó, hogy megfelel a következő mondat „vasút” szavának. Ha tudná, az utalás rendben volna, így azonban nincs összetartó ereje. Az első tagmondatban a másik értelmezési akadály az írásjel hiánya, hiszen az első mondatot kétféleképpen is felbonthatjuk, eltérő jelentéssel: Jimmy Knapp, az RMT unió vezetője kiásta a csatabárdot, amikor … 145

Jimmy Knapp az RMT unió vezetője. Kiásta a csatabárdot, amikor… Mint látjuk, az írásjel is hozzájárul a szöveg összetartó erejéhez, a kohézióhoz. Különösen értékes segítőtárs a kettőspont és a pontosvessző. Az előbbi kiemeli az utána következő gondolat fontosságát – vessző helyett alkalmazhatjuk. Az utóbbi ellenkező funkciót tölt be: elválasztja egymástól a gondolatokat – a pont „gyengébb” társa. A fenti szövegrészlet egyik lehetséges javítása: A döntést, mely a kegyelemdöfést megadta, Jimmy Knapp vasúti szakszervezete, az RMT hozta, mivel tárgyalásuk a Railtrack vasúttársasággal holtpontra jutott. A Railtrack elítélte a sztrájk kiterjesztését, és azzal vádolta a szakszervezetet, hogy egyáltalán nincsenek tekintettel az utazóközönség érdekeire. A második mondat összetartó erejét, kohézióját növelhetjük, ha kettőspontot alkalmazunk benne: A Railtrack elítélte a sztrájk kiterjesztését: azzal vádolta a szakszervezetet, hogy egyáltalán nincsenek tekintettel az utazóközönség érdekeire. Ezzel az átfogalmazással szinte „automatikusan” megszűnt az az úgynevezett terpeszkedő kifejezés, melyet azért alkalmazott a fordító, hogy egyértelmű legyen, mi mire vonatkozik – vagyis kohéziós eszköznek szánta: nem mutat megbánást az utazóközönség felé – helyette: nincsenek tekintettel az utazóközönség érdekeire A nehezen emészthető szöveg első mondatát még érthetetlenebbé tette a rosszul megválasztott kötőszó, az amikor használata. Természetesen nem időviszony, hanem magyarázó kapcsolat áll fenn az utolsó két tagmondat között. Ezt a kohéziós hibát is kijavította a fenti változat, a mivel kötőszó használatával. A fordított szöveg utolsó bekezdése is tanulságos az utalási rendszer, a kohézió szempontjából:

146

The 8,000 total, however, includes trains which can take people into work this morning, before the strike starts, but which may then be unable to deliver them home. Bár a 8000 járatban benne vannak azok a vonatok, melyek ma reggel munkába viszik az embereket, mielőtt a sztrájk megkezdődik, de amelyek lehet, hogy képtelenek lesznek hazavinni őket. Bár és de ugyanabban a mondatban? A fordító a mondat utalási rendszerét, kohézióját akarta erősíteni azzal, hogy az első tagmondatba beillesztette a bár, az utolsó tagmondatba pedig a de kötőszót. Valóban e két tagmondat kapcsolódik össze. A két kötőszó funkciója azonban eltérő: a bár megengedő, a de ellentétes viszonyra utal. Így az összetett mondat kohéziója nemhogy erősödött volna, de gyengült. Tovább nehezíti e szövegrész – a konklúzió – megértését, hogy aránytalanul sok utalószó és névmás található benne: azok, melyek, amelyek, őket. Ezek az elemek valóban a leggyakoribb kohéziós eszközök közé tartoznak, de ha egy mondatba ennyit sűrítünk belőlük, már nem tudjuk követni, melyik mire vonatkozik. Jobb ilyenkor kiírni a teljes jelentéssel bíró szót – azaz lexikai kohéziót alkalmazni: szinonima, általánosítás, konkretizálás, netán szóismétlés formájában. A javított változat szerint: Bár a 8000 szerelvény magába foglalja azokat is, amelyekkel az emberek még a sztrájk előtt munkába indulhatnak, azt már nem garantálja senki, hogy haza is szállítják az utasokat. A gyakorlati példák után rendszerezzük a kohézióról szerzett ismereteinket: 2. A kohézió fogalma A kohézió lexikai, grammatikai kapcsolat a szöveg különböző részei között, mely segít értelmezni egy-egy szót, kifejezést, gondolatot az adott bekezdésben, a környező mondatokban, illetve a szöveg egészében. Funkciója a szöveg szervezése, létrehozása. A kohézió a szöveg felszínén, megfogható jelek formájában jelentkező kapcsolat. Leggyakoribb megjelenési formái: névmás (személyes, mutató stb.), kötőszó, utalószó, szóismétlés, rokon 147

értelmű kifejezések, általánosítás, névelő, névutó, toldalékok (egyeztetés szám, személy, esetleg nem szerint stb.), kollokációk. A fordítástechnika szempontjából a kohézió lényege: az első mondatot követően minden egyes mondat legalább egy kötelékkel kapcsolódik egy vagy több megelőző mondat tartalmához vagy formájához. A szöveg kohéziója a teljes üzenet koherenciája – egységes üzenete – szempontjából is fontos. A fordító aszerint válogat a kohéziós eszközök között, hogy az adott eszköz segítségével képes-e koherens szöveget alkotni (Hatim 1998: In Routledge 264-5). A fordítástechnika szempontjából fontos tudnunk, hogy az utalások szabályai, hagyományai nyelvenként és szövegtípusonként, műfajokként eltérnek egymástól. Például az angolban az utalás leggyakoribb eszköze a névmás, a portugálban a szóismétlés, míg a francia kerüli a szóismétlést, inkább rokon értelmű kifejezésekkel él. A magyar elsősorban a toldalékokkal jelöli a kapcsolatokat. A tartalomközpontú szövegekre, ezek között is főleg a szakszövegekre jellemző a szóismétlés, míg a nagyrészt hatásközpontú szépirodalmi prózai szövegek inkább a rokon értelmű kifejezéseket alkalmazzák. A formaközpontú költészet viszont szintén gyakran él az ismétlés szövegösszetartó eszközével. 3. A kohézió leggyakoribb típusai Kapcsolóelemek: mondatok, tagmondatok, bekezdések összekapcsolására. Általános viszonyok (kiegészítés, ellentét, ok, cél, eredmény, idő stb.) fogalmain keresztül explicit módon kapcsolódik össze két gondolat: amit éppen mondani szándékozunk, és amit előzőleg mondtunk. Például: Korán hazamentem. Márk azonban egészen végig ott maradt. Végül pedig ott van a költség kérdése. Eszközei: kötőszók (és, de, habár stb.), határozószók (végül, például stb.), az angolban az elöljárók (for, with stb.) bizonyos helyzetekben, elsősorban igeneves szerkezetekben, valamint az igenevek bizonyos funkciókban (to-s infinitivus – célhatározás; -ing participium – ok-, idő- és módhatározás stb.) Az egyes kötőszavak használati módja és gyakorisága függ az egyéni nyelvhasználati szokásoktól, valamint a műfajtól, szövegtípustól. Alkalmazásuk nyelvenként is eltérő: az angolról magyarra fordított szövegek idegenszerűségének okát sokszor a rosszul megválasztott kapcsolóelemben kell keresnünk. Mivel az 148

angol nyelvben az elöljárók, illetve az igenevek is kifejezik az általános viszonyok egy részét, az angolhoz viszonyítva a magyar több kötőszót használ. Ezeket az elemeket be kell toldania a szövegbe a fordítónak, ráadásul ez a művelet sokszor grammatikai felemeléssel is együtt jár: például az angol elöljárós névszói szerkezetet és/vagy az igenevet a tagmondat, sőt, esetleg különálló mondat szintjére emeljük. Idézzünk ismét a Commuter crunch című újságcikkből és fordításából: The 4,600 signalmen could be sacked with Railtrack possibly taking them back on personal contracts with individuals negotiating their own terms. A sztrájkoló 4600 vasutast szerződésszegés címén el is lehetne bocsátani. Valószínű azonban, hogy ebben az esetben a Railtrack egyéni szerződéssel visszavenné őket, vagyis a feltételekről mindenkivel külön egyezne meg. Milyen gyakran félreérti a grammatikában kevésbé jártas fordító az efféle mondatok viszonyrendszerét! A fenti mondatot, mint korábban láttuk, így fordította az egyik egyetemi hallgató – abban a jóleső tudatban, hogy idiomatikus fordítási megoldást talált: Előfordulhat, hogy a 4600 váltókezelőt elbocsáthatják. Sőt, a Railtrack talán megakadályozza őket abban, hogy szerződéseket kössenek olyan személyekkel, akik az ő saját feltételeik szerint tárgyalnak. Érdekes fordítástechnikai jelenség az angol szubjektív határozó, az úgynevezett conjunct, disjunnct és subjunct kategóriáiba tartozó néhány kifejezés fordítása. Ezek a szavak többnyire a mondat (esetleg tagmondat) elején állnak, „a beszélő (vagy író) személy mondanivalójára vonatkoznak, a beszélőnek a mondatokhoz való viszonyulását jelzik, s így tulajdonképpen az egész mondatot módosítják” (Kovács-Lázár-Merrick 1994: 622). Mondatbeli szerepüket az írásjelek is megerősítik: ha nem a mondat elején állnak, pontosvessző előzheti meg őket (mintegy lezárja az előző gondolatot), majd a kötőelem után vessző áll. Például: Ironically, this was when he got interested. 149

Financially, it is not worth it. Ezeket a kötőelemeket többnyire grammatikai felemeléssel fordítjuk, vagyis a kifejezést tagmondattá bővítve közöljük, s magát a mondatot pedig gyakran újabb kötőelemekkel vagy utalásokkal bővítjük ki, hogy a mondat hangsúlyos részei kellőképp kiemelkedjenek. A fenti példák fordítása például lehet: Az egészben az a legnevetségesebb, hogy pont akkor történt, amikor már kezdte érdekelni a dolog. Ha anyagi szempontbólnézzük a dolgot, szerintem nem éri meg. Érdekes, hogy a fenti kifejezések nagy része, főleg a –ly képzős határozószók, az egyes mondatrészekre is vonatkozhatnak, amennyiben a mondat belsejében (vagy végén) találhatók, a megfelelő mondatrész közelében: He spoke to me ironically. He supported me financially. Ebben az esetben a mondat fordítása: Gúnyosan beszélt velem. Anyagilag támogatott (engem). 2. Utalás: A szöveg valamilyen más eleme nélkül értelmezhetetlen jelentésű elemek. A kapcsolatnak két típusát különböztethetjük meg: az úgynevezett anaforikus kapcsolatokat, melyeket a szövegben visszafelé kell értelmeznünk, s a kataforikus kapcsolatokat, melyeket előre: Anaforikus: Több ember közelített. Megijedtünk  tőlük. Kataforikus: Ezt  hallgasd meg: János megnősül. Eszközei: névmások (személyes, mutató), határozott névelő, ragozás (számra, személyre, esetleg nemre stb. utal), az angolban a prepozíciók, a magyarban a toldalékok és a névutó. Az utalás eszközei közé tartoznak még az azonosságot, hasonlóságot vagy különbözőséget kifejező hasonlító szerkezetek is. Például: It’s the same cat as the one we saw yesterday. It’s a similar cat to the one we saw yesterday. It’s a different cat from the one we saw yesterday. 150

(Bővebben lásd: Halliday&Hasan 1976: 76-87) Fontos, hogy felismerjük, hogy egyes kifejezések alkalmazásakor valóban utalásról van-e szó, vagy sem. A different szó például hasonlítást, utalást fejez ki a következő mondatban: They were a different two colours. A következő mondatban viszont csupán jelzői funkciója van: They were two different colours. Hasonló módon kétféleképp viselkedhetnek a következő szavak is: same, similar, identical, equal. (Halliday&Hasan 1976: 79-80) Fordítás során gyakran okoz gondot az other szó értelmezése. Ez a szó mindig utalást tartalmaz, de két jelentése van: ’different’ (’különböző’), illetve ’additional’ (’új’, ’újabb’) (Halliday&Hasan 1976: 80). Példa (egy korábban együtt fordított cikkből): Just two other nations, the Seychelles and Malawi, have adopted the convention. Csupán két újabb ország, a Seychelles-szigetek és a Malawi Köztársaság fogadta el az egyezményt. A szó másik jelentése: ’két különböző’ fordítással megváltoztatta volna a szöveg utalási rendszerét, jelentését. 3. Helyettesítés: Valamelyik elem egy megelőző elemet vált fel: Kaptam egy ceruzát. Neked is kell egy? Odaérünk időben? Azt hiszem. Eszközei: elsősorban grammatikai eszközök, az adott nyelvi rendszertől függenek. Magyar: határozatlan névelő, névmások; angol: do, one, the same – segédige, számnév, melléknévi kifejezés stb. 4. Kihagyás: A szerkezet egy része hiányzik, és csak a megelőző szövegrészből következtethető ki: Hol láttad az autót? Az utcán. A magyar nyelv gazdag igeragozási rendszere lehetővé teszi a kihagyás alkalmazását úgy, hogy az igeragozással utalni tudunk a kihagyott mondatrészre. Következő példánkban a második tagmondatból kimarad az alany és a tárgy, de mindkettőre utal az ige tárgyas ragozása és személyragja: Péter és Jutka megírták a levelet, majd postára adták. 151

Az angol nyelv ezeket a kihagyásokat csak helyettesítéssel tudja megoldani: Peter and Judy have written the letter, then they posted it. Az angol mondatokból tehát nem hiányzik az alany és a tárgy, hanem személyes névmással pótoljuk, helyettesítjük őket. A helyettesítés és kihagyás egyaránt a konkrét információ bizonyos mértékű hiányával jár, ezért a tartalomközpontú szövegekben, ezen belül is a szakszövegekben ritkábban élünk vele, mint más szövegtípusokban. 5. Lexikai kohézió: Egy lexikai elem szerkezeti viszonyba kerül egy másikkal, a két lexikai egység megerősíti egymás jelentését. Eszközei:  Szóismétlés: egy kifejezés teljes egészében vagy csak részben megismétlődik (például: Nagy Feri megérkezett. Nagy Feri mérges lett.)  Rokonértelműség (szinonima), ellentétes értelműség (antonima)  Lexikai utalás: leggyakrabban alá-fölérendeltség, általánosítás, konkretizálás formájában jelenik meg (például: A virágok gyönyörűek voltak. Neki a tulipánok tetszettek a legjobban.)  Kollokáció: egy pár lexikai egység, melyek valamilyen módon – például jelentésük vagy a nyelvhasználati szokás révén – egymáshoz kapcsolódnak (például: szakadó eső). Véleményünk szerint a szaknyelvi szövegek gyakori szószerkezetei, melyek még nem merítik ki a terminológia kritériumait, szintén ide sorolhatók. Például a gazdasági nyelvből: közvetlen szolgáltatások – direct services, fizetőképes kereslet – effective demand, kisebbségi érdekeltségek – minority interests. A lexikai kohézió fenti eszközei közül a lexikai utalás fogalmával érdemes egy példán keresztül is közelebbről megismerkednünk. Érdekes különbség az angol és magyar újságcikkek, híranyagok szerkesztése között, hogy újonnan bevezetendő tulajdonnevek esetében az angol gyakran kataforikus lexikai utalást alkalmaz, míg a magyar az anaforikus lexikai utalást részesíti előnyben. 152

Például: The Thai commerce minister who takes over the top WTO post in 2002 said Clinton’s comments, published Wednesday, could prompt some officials from the developing world “to walk away from any agreement on a new round” of global trade talks. Supachai Panitchpakdi told The Associated Press that linking trade sanctions to labor-rights violations “would be really ultimately highly detrimental.” Mint látjuk, a második mondat tartalmazza a thai kereskedelmi miniszter nevét, az első mondatban csupán beosztását közli a cikk. A két lexikai egység között rengeteg információt kapunk az illetőről. A magyar újságcikkekben inkább a bekezdés elején közöljük a tulajdonnevet, s a rá utaló egyéb lexikai eszközök ezután következnek. Ha az angol szövegszerkesztési szokást követnénk, a magyar olvasó nehezebben tájékozódna a szövegben, nem biztos, hogy a két mondat alanyát azonosítani tudná. A javasolt fordításban tehát felcseréltük a lexikai utalási rendszer elemeit: Supachai Panitchpakdi, thaiföldi kereskedelmi miniszter, aki 2002-től a WTO első vezetője lesz, közölte: lehetséges, hogy Clinton szavai, melyeket a szerdai újságokban jelentek meg, arra késztetik a fejlődő országok néhány képviselőjét, hogy a globális kereskedelmi tárgyalások következő szakaszában kivonják magukat a megegyezések alól. A miniszter elmondta az AP hírügynökségnek, hogy a kereskedelmi szankciók összekapcsolása a munkaügyi jogok megsértésével „valóban rendkívül ártalmas lenne”. A fenti öt fő kohéziós típus mellett meg kell említenünk egy hatodikat és hetediket is: 6. Formai kohézió: Elsősorban a formaközpontú szövegeknél figyelhetjük meg alkalmazásukat. Például a lírai szövegek természetükből adódóan gyakran élnek formai eszközökkel a kohézió létrehozásáért. Ezek a formai eszközök a legváltozatosabbak lehetnek. Például:  Tipográfiai eszközök: kis és nagy kezdőbetűk, eltérő betűtípusok váltakozása, ismétlődése stb. 153

  

Fonetikai eszközök: rím (sorvégi és sorközi), ritmus, időmérték Gondolatrimus: költői kérdések és válaszok, párhuzamosan vagy ellentétesen szerkesztett mondatpárok Ismétlődések: refrén, keretes költemény (első és utolsó versszak ismétlődése, esetleg variációval), sorok ismétlődése stb.

7. Az írásjelek kohéziós szerepe: Közismert a pont és a vessző szöveget tagoló és összefogó szerepe. Ha hatásukat árnyalni akarjuk, akkor „erősebb vesszőt”, azaz kettőspontot, illetve „gyengébb pontot”, azaz pontosvesszőt alkalmazunk. A kettőspontnak tehát erős figyelemfelkeltő, kiemelő hatása, a pontosvesszőnek csoportképző, a többi csoporttól elhatároló szerepe van. Esetenként gondolatjelet, különböző zárójeleket is alkalmazunk kohéziós eszközként, főleg a beékelés és a beékelt mondatrész, szövegrész egységének jelölésére. A felkiáltójel és a kérdőjel szintén erősíti a szöveg kohézióját. A következő alpontban mind a formai kohézióra, mind az írásjelek kohéziós szerepére találunk majd köznyelvi példát. Most álljon itt egy irodalmi idézet, melyben mindkét típus eszközei előfordulnak: Tompa Mihály: A madár, fiaihoz (részlet) Száraz ágon, hallgató ajakkal Meddig ültök, csüggedt madarak? Nincs talán még elfeledve a dal, Melyre egykor tanítottalak?! Vagy ha elmult, s többé vissza nem jő A víg ének s régi kedvetek: Legyen a dal fájdalmas, merengő, Fiaim, csak énekeljetek! Nagy vihar volt. Feldőlt berkeinken Enyhe, árnyas rejtek nem fogad; S ti hallgattok? Elkészültök innen? Itt hagynátok bús anyátokat?! Más berekben másképp szól az ének, Ott nem értik a ti nyelvetek’... 154

Puszta bár, az otthonos vidéknek, Fiaim, csak énekeljetek! A kohéziót erősíti még a tematikus szerkezet, mellyel külön témakörben foglalkozunk a tantárgy keretein belül. 4. Magyar szövegek kohéziós vizsgálata A kohéziós eszközök felsorolásánál, a kapcsolóelemek címszó alatt azt írtuk, hogy ezek használata nemcsak nyelvenként, hanem szövegtípusonként, műfajonként is eltér, sőt, alkalmazásuk az egyes beszélők beszédmodorában jellemző lehet. (Tudjuk, hallgatóink “strigulázzák”, hányszor használjuk egy-egy előadásban például a miszerint vagy a tulajdonképpen szót. Az úgymond-ról nem is beszélve...) Nézzük meg a gyakorlatban: Valóban jellemző lehet-e egy-egy szövegtípusra, műfajra a kohéziós eszköztára? 1. magyar szöveg Bérek a vízműveknél A Fővárosi Vízművek Rt.-nél tízszázalékos differenciált béremelkedésről állapodtak meg a szakszervezet és a társaság vezetői. A bértárgyalásokkal egy időben módosították a kollektív szerződés néhány pontját, így például a bértarifarendszert is. A jövőben nemcsak az alsó, hanem a felső határokat is megszabják. A felső határ meghatározása többek között garancia arra, hogy a kívülről jövő munkatársak esetlegesen magasabb jövedelme miatt nehogy a régebbi dolgozók bére legyen kevesebb, vagy a behatárolt bértömeg miatt állásuk se kerülhessen veszélybe – tájékoztatta lapunkat Zoltán András, a szakszervezet elnöke. Népszabadság, 2000. február 18., péntek, 27.o. Szövegtípus: tartalomközpontú szöveg Műfaj: rövid, gazdaságpolitikai jellegű újsághír Kohéziós eszközök típusokba sorolva:  Kapcsolóelemek: o kötőszó: és, nemcsak ... hanem ... is, hogy, vagy, is, se 155

o 







határozószó stb.: így, például, többek között, nehogy

Utalás: o összehasonlítás: egy időben, nemcsak ... hanem ... is, magasabb, régebbi, kevesebb o névutó, ragos főnév: (Rt.-nél, -ről stb.); miatt (2-szer) o határozott névelő: kataforikus utalás 8 alkalommal; anaforikus utalás 5 alkalommal o névmás: arra Lexikai kohézió: o szó(tő) ismétlése: vízművek – Fővárosi Vízművek Rt.; bérek – béremelkedésről – bértárgyalásokkal – bértarifarendszert – bére – bértömeg; szakszervezet – szakszervezet; felső határokat – felső határ o szinonima: bér – jövedelem; munkatársak – dolgozók o antoníma: alsó – felső, magasabb - kevesebb o kollokáció: differenciált béremelés; módosították a ... néhány pontját; a kollektív szerződés; behatárolt bértömeg; állásuk ... veszélybe kerülhessen; tájékoztatta lapunkat; határokat megszabják o lexikai utalás: konkretizálás: vízműveknél – Fővárosi Vízművek Rt., általánosítás: Fővárosi Vízművek Rt. – a társaság Kihagyás és helyettesítés: a régebbi dolgozók bére – állásuk; lapunkat (birtokos jelző kihagyása); a 2. és 3. mondatban az alany kihagyása és helyettesítése T/3 ragozással Formai kohézió: betűtípus változása 1-szer

A kohéziós eszközök aránya: A lexikai kohézió feltűnően gyakori a szövegben. Ez egyrészt a műfajból adódik: a kollokációk között sok az újságnyelvi fordulat, illetve a gazdasági szaknyelvhez közel álló kifejezés. Másrészt az a törekvés, hogy az újság az információt minél pontosabban, egyértelműbben továbbítsa, gyakori szóismétlést eredményez. Ennek a törekvésnek másik következménye viszont a kihagyás feltűnően alacsony előfordulása. 156

A kapcsolóelemek és a referencia nagy száma annak a következménye, hogy magas az összetett mondatok aránya, ahol a különböző viszonyokat árnyaltan jelölni kell. Az összetett mondatok alkalmazása pedig jellemző az újsághírek fenti csoportjára.     

Lexikai kohézió: 31 lexikai egység Utalás: 21 lexikai egység (ebből 8 határozott névelő, és nem számítom az összes ragozott alakot) Kapcsolóelemek: 12 lexikai egység (ebből 3 az utalás alá is tartozik) Kihagyás: a szöveg 4 pontján Formai kohézió: a szöveg 1 pontján

2. magyar szöveg

A telefon kíméli a lábat Ügyes-bajos dolgainak ne járjon utána, inkább intézze el telefonon! Ezt könnyen megteheti, hiszen mostantól a telefon nemcsak a lábát, hanem a pénztárcáját is kíméli. A helyi hívások ugyanis ezentúl nappal 10,50 Ft helyett csak 9 forintba kerülnek percenként. A jövőben tehát könnyen beszélhet: 15%-kal könnyebben. Azért a cipőjéről nehogy megfeledkezzen! Ráfúj, töröl, ráfúj, töröl... www.matáv.hu További információk a díjmentesen hívható 1212-es telefonon és a MATÁV Pont boltokban.

Egymás közt. MATÁV Népszabadság Magazin, 2000. február 18., 20.o. Szövegtípus: felhívásközpontú szöveg Műfaj: hirdetés, reklám Kohéziós eszközök típusokba sorolva:  Kapcsolóelemek: o kötőszók: hiszen; nemcsak ... hanem ... is, ugyanis, tehát, nehogy, azért 157





 

o határozószók: csak, ezentúl Utalás: o összehasonlítás: inkább; nemcsak...hanem...is; helyett csak...; könnyen...könnyebben; további o névmás: anaforikus: ezt o határozott névelő: kataforikus: 3; anaforikus: 7 o Lexikai kohézió: o szóismétlés: telefon – telefonon – telefon; könnyen – könnyebben; ráfúj, töröl – ráfúj, töröl; MATÁV – MATÁV; lábat – lábát; hívás – hívható; forint - Ft o szinonimák: mostantól - ezentúl – a jövőben; o lexikai utalás: telefon – hívások – beszélhet; lábat – járjon – cipőjéről o kollokációk: utána jár, ügyes-bajos dolgai, kíméli a pénztárcáját, egymást közt – szlogen; további információ; díjmentesen hívható; helyi hívások Kihagyás: o az alanyt az egész szövegben az igeragozás jelzi: ön – általánosított megszólítás, 7 esetben o a fenti alannyal megegyező birtokos jelző kihagyása: lábát, pénztárcáját, dolgainak, cipőjéről: 3 esetben; 15%-kal (birtokos kihagyása) o azért...: kimaradó tagmondat, a köznyelvben gyakori, itt szintén a telefonálásra utal Formai kohézió: betűnagyság változása 3-szor; betűtípus változása 6-szor Írásjel: kettőspont 1-szer; három pont 1-szer; felkiáltójel 2-szer

A kohéziós eszközök aránya: A legkiemelkedőbb a lexikai kohézió aránya, a hirdetés tárgyára vonatkozó szóismétlésekkel, lexikai utalásokkal, illetve a termék újdonságának kiemelését szolgáló szinonimákkal. A szlogen nem más, mint kísérlet arra, hogy a hirdetők egy kollokáció segítségével – olykor új kollokáció alkotásával – véssék agyunkba a termék jelenlétét, gyorsan felidézhető módon. Szintén a termék méltatását szolgálja az összehasonlítás mint a referencia egyik fajtája. Az alany és birtokos 158

jelző fenti kihagyása széles olvasó- és fogyasztói közönséget feltételez, „mindenkihez szól”, szintén a reklám fogásai közé sorolható. Megjelennek a formai kohéziós eszközök, mindig ott, ahol a hirdetés lényegi, új információi találhatók. Ugyanezeken a helyeken fokozza a formai kiemelés hatását az írásjelek közül a kettőspont és a felkiáltójel. Ezek a kohéziós eszközök tehát jellemzők erre a műfajra. A kötőelemek kis száma szintén a műfaj sajátosságaival magyarázható: a szövegben nincsenek bonyolult viszonyokat jelölő hosszú, többszörösen összetett mondatok, ezért nincs szükség sok kötőszóra vagy más kapcsolóelemre sem. (A fenti hirdetés valószínűleg jobb lenne, ha még kevesebb összetett mondat szerepelne benne.) A jó reklámok szövege grammatikailag áttekinthető.      

Lexikai kohézió: 32 lexikai egység Utalás: 16 lexikai egység (közte 8 határozott névelő) Kapcsolóelemek: 10 lexikai egység (ebből 3 az utalás alá is tartozik) Kihagyás: a szöveg 13 pontján Formai kohézió: a szöveg 9 pontján Írásjel: 4 jelentős alkalmazás

3. magyar szöveg Bródy János: Sárga rózsa Azt hiszed, hogy nyílik még a sárga rózsa? Azt hiszed, hogy hallgatunk a hazug szóra? Azt hiszed, hogy mindig mindent megbocsátunk? Azt hiszed, hogy megtagadjuk minden álmunk, minden álmunk? Virágok közt veled lenni, tudom, szép volna, kedvesem. Virág sincsen, te sem vagy már, miért hagytuk, hogy így legyen? Virágok közt veled lenni, tudom, szép volna, kedvesem. Virág sincsen, te sem vagy már, nem ad választ ma semmi sem. El ne hidd azt, bárki mondja, hogy ez jó így, El ne hidd, hogy minden rendben, bárki szédít. El ne hidd, hogy megváltoztunk vezényszóra, El ne hidd, hogy nyílik még a sárga rózsa, sárga rózsa. Virágok közt veled lenni, tudom, szép volna, kedvesem. 159

Virág sincsen, te sem vagy már, miért hagytuk, hogy így legyen? Virágok közt veled lenni, tudom, szép volna, kedvesem. Virág sincsen, te sem vagy már, nem ad választ ma semmi sem. Szövegtípus: formaközpontú szöveg Műfaj: líra – dalszöveg Kohéziós eszközök típusokba sorolva:  Lexikai kohézió: o Szóismétlés: sárga rózsa (4-szer), hiszed (4szer), minden (5-ször), virágok – virág (4-szer), teljes sor ismétlése a refrénben (2-szer, a második variációval): virág (4-szer), lenni (4szer), tudom (4-szer), szép (4-szer), kedvesem (4-szer), volna (4-szer), vagy (4-szer), hagytuk (2-szer), választ (2-szer); el (ne) hidd (4-szer), bárki (2-szer) o Kollokáció: sárga rózsa, hazug szóra, mindig mindent, megtagadjuk ... álmunk, választ ad, minden rendben, szép volna, hallgatunk – szóra; nyílik - rózsa o Antonímák (ellentétes kifejezések): megbocsátunk – megtagadjuk, lenni – sincsen, hidd – szédít; minden - semmi o Szinomimák: rendben – jó o Lexikai utalás: lenni – volna – vagy – legyen; megbocsátunk – minden rendben; megtagadjuk – megváltoztunk; sárga rózsa - virág  Formai kohézió: o Költői kérdés – válasz nélkül: 1.,2.,3.,4. sor – gondolatritmust alkot (kétszer) o Költői kérdés – válasz: a refrén 2. és 4. sora (kétszer) o Refrén: mely önmagában is sorok és szavak ismétlődését tartalmazza o Rím: sorvégi (aabbcccc) (8 rímpár – 16 egység); belső rímek (alliteráció): hallgatunk – hazug, mindig mindent, megtagadjuk minden..., már – miért, virágok .. veled, semmi sem;

160







Utalás: o Névmással, anaforikus: azt (5-ször); veled (4szer), minden (4-szer), semmi (2-szer), ez, bárki (2-szer), te (4-szer) o Határozott névelővel: kataforikus: 2 o Határozószóval: így (3-szor) o Névutóval: közt (4-szer) Kapcsolóelemek: o Kötőszók: hogy (9-szer) o Határozószók: miért (2-szer), még (2-szer), már (3-szor), mindig, sem (6-szor) o Igével: sincsen (4-szer) Kihagyás: az E/2 és T/1 személyű alanyok (12-szer)

A kohéziós eszközök aránya: A lexikai, grammatikai és formai kohézió szerepe döntő a szövegben. (Ezek együtt határozzák meg a mű „stílusát”.) Idetartozik a gondolatritmus, a költői kérdés, a refrén, a sorok és szavak meghatározott ritmus szerinti ismétlése, valamint a sorközi (belső) és sorvégi rímelés. Mivel a mondatok szerkezete egyszerű – ami a dalokra általában is jellemző –, a kapcsolóelemeknek és a referenciának kisebb szerep jut. A névmások a főnevekhez, melléknevekhez viszonyított kisebb aránya a képszerűség igényéből fakad.     

Lexikai kohézió: 88 lexikai egység Formai kohézió: 42 egység Utalás: 31 lexikai egység Kapcsolóelemek: 27 lexikai egység Kihagyás: a szöveg 12 pontján

Az alábbi számadatokat: A magyar forrásnyelvi szövegek típusa Tartalomközpontú Felhívásközpontú Formaközpontú

táblázat

segítségével

összevethetjük

KAPCSOLÓELEM

UTALÁS

KIHAGYÁS

HELYETTESÍTÉS

12 10 27

21 16 31

4 13 12

-

161

LEXIKAI KOHÉZIÓ

31 32 88

a

FORMAI KOHÉZIÓ

1 9 42

fenti ÍRÁSJEL

4 6

5. Angol szövegek kohéziós vizsgálata Vizsgáljuk meg a fenti kérdéseket angol nyelvű szövegeken is! Állapítsuk meg három rövid angol szöveg típusát, műfaját, majd elemezzük kohéziós eszközeit. Ezután fordítsuk le a szövegeket magyarra! Figyeljük meg a célnyelvi szöveg kohéziós eszközeit is. Végül vessük össze a forrásnyelvi szöveg kohéziós eszközeit a célnyelvi szöveg kohéziós eszközeivel a kohéziós eszközök típusai és az arányok tekintetében! 1. angol szöveg British Nuclear Fuels wins Realising Our Potential Awards concession The Office of Science and Technology has hanged the rules for the Realising Our Potential Awards to allow British Nuclear Fuels (BNFL) to take part in the scheme. Government held companies can now be included if more than 60% of their total income is from nongovernmental and non-public sector sources. ROPAs support basic research in groups with more than $25,000 in industrial funding, but previously, research support from companies with a majority government holding could not be used in ROPAs applications. BNFL has lobbied heavily to be allowed into the scheme. It remains to be seen whether BBC research funding now becomes eligible. The next round of ROPAs will be open to all applications in all areas of all research councils, and the OST has allowed research councils to do away with deadlines. The guidelines do not allow for increased feedback for both successful and unsuccessful applications, although indications are that this would encourage applications. (Research Fortnight, Vol. 4, 10, 11 March 1998) Szövegtípus, műfaj: tudománypolitikai sajtóhír

tartalomközpontú

162

szöveg,

A kohéziós eszközök elemzése:  Kapcsolóelemek: o Kötőszó: and (4-szer), if, than (2-szer), but, whether, although, that o Határozószó, névmás: now (2-szer), both o Igenév: to allow, to take part, to do away with  Utalás: o Elöljárók: of (4-szer), for (3-szor), in (5-ször), from (2-szer), with (3-szor), into, to o Névelő: the: kataforikusan: 2-szer; anaforikusan 4-szer o Összehasonlítás: more than... (2-szer); o Névmás: anaforikus használatban: their, this; kataforikus használatban: it;  Lexikai kohézió: o Szóismétlés: British Nuclear Fuels – British Nuclear Fuels (BNFL) - BNFL; Realising Our Potential Awards - Realising Our Potential Awards – ROPAs (3-szor); the Office of Science and Technology – OST; support (2-szer); research (3-szor); research councils (2-szer); funding (2-szer); government held – government holding; scheme (2-szer); allow (4-szer); all (3szor); applications (4-szer); részleges: nongovernmental – non-public; o Lexikai utalás: British Nuclear Fuels – Government held companies; Realising Our Potential Awards – scheme; research support from companies – industrial funding; allow – could – open – can; o Ellentétes kifejezések (antonímák): successful – unsuccessful o Kollokáció: win concession; hang the rules; take part in; basic research; government held companies; total income; research support; research funding; lobby heavily; nongovernmental sector; non-public sector; industrial funding; majority government holding; research councils  Kihagyás: 163

  

Helyettesítés: Formai kohézió: Írásjelek: -

A kohéziós eszközök aránya: A szövegre nem a többszörösen összetett mondatok, hanem a többszörösen bővített mondatrészek jellemzőek. Ezzel magyarázható a kapcsolóelemek alacsony aránya, szemben a nagyszámú utalással. Az utaláson belül feltűnő a határozott névelő alacsony aránya. Rendkívül magas a lexikai kohézió aránya, amit a téma és a műfaj magyaráz: a gazdaságipolitikai tartalom sok szaknyelvi vagy ahhoz közel álló kollokációt kíván. A szóismétlés igen gyakran fordul elő, mivel alapvetően fontos az intézmények és azok tevékenységének precíz megnevezése. Ugyanakkor szinonimát nem találunk a szövegben, legfeljebb lexikai utalást. Ennek oka az, hogy több intézmény szerepel ebben a rövid híranyagban, s ha nem ismételnénk meg legalább rövidítések formájában nevüket, könnyen elveszíthetné az olvasó a fonalat. A kihagyás eszközével sem él a szöveg, amit szintén a szövegtípus és műfaj indokol: a tartalom precíz közvetítésének igénye.   

Kapcsolóelemek: 17 Utalás: 30 Lexikai kohézió: 62

Fordítás (zárójelben nagybetűvel a kohéziós eszközökkel kapcsolatos fordítástechnikai műveletek): A Brit Nukleáris Fűtőelemgyár részt vehet az „Aknázzuk ki lehetőségeinket díj” pályázatán A brit (BETOLDÁS!) Tudomány- és Technológiaügyi Hivatal (OST) felfüggesztette az „Aknázzuk ki lehetőségeinket” elnevezésű díj (ROPAs) pályázatának szabályait, hogy (INFINITIVUS HELYETT KÖTŐSZÓ) lehetővé tegye a Brit Nukleáris Energia Vállalat (BNFL) számára is a részvételt. Így (KÖTŐSZÓ BETOLDÁSA) az OST programja már az állami tulajdonban lévő vállalatokra is (UTALÓSZÓ = IS BETOLDÁSA) kiterjedhet, amennyiben teljes bevételüknek kevesebb mint 40%-a származik a 164

kormányzati és az állami szektor forrásaiból (ANTONÍM FORDÍTÁS). A fenti pályázat (BETŰSZÓ = LEXIKAI KOHÉZIÓ HELYETT: LEXIKAI UTALÁS, ÁLTALÁNOSÍTÁS) célja az alapkutatás támogatása, olyan csoportok számára, melyek több mint 25.000 $ ipari vállalkozásra biztosított anyagi eszközzel rendelkeznek. Korábban azonban a ROPAs pályázói nem vehettek igénybe állami többségi tulajdonban lévő vállalatoktól származó támogatást. Most viszont (BETOLDÁS) a BNFL hosszas lobbizás után elérte, hogy részt vehessen a programban. Az még a jövő titka, hogy ezek után felhasználható lesz-e a BBC kutatási pénzalapja is. A ROPAs következő pályázati kiírása valamennyi kutatási tanács valamennyi területének valamennyi pályázója számára nyitott lesz. Az OST azt is (ÉS KÖTŐSZÓ HELYETT KIEMELŐ SZERK. UTALÓSZÓVAL) lehetővé tette, hogy a kutatási tanácsok kezét ne kössék meg a határidők. A ROPAs (A HATÁROZOTT NÉVELŐ HELYETT MOST LEXIKAI KOHÉZIÓVAL = ROPA UTALUNK VISSZA) útmutatója nem teszi lehetővé, hogy visszajelzésként kiterjedt beszámolókat közöljenek mind a sikeres mind a sikertelen pályázatokról, pedig bizonyos jelek arra mutatnak, hogy ezzel további csoportokat (BETOLDÁS, MELY VISSZAUTAL A KORÁBBI CSOPORTOK KIFEJEZÉSRE) lehetne ösztönözni arra, hogy vegyenek részt a programban (KIBŐVÍTÉS ÉS FELEMELÉS). A javasolt fordítás kohéziós eszközeinek elemzése:  Kapcsolóelemek: o Kötőszó: hogy (7-szer), amennyiben, mint (2szer), és, melyek, azonban, viszont, mind – mind, pedig, is (3-szor) o Határozószó: így, már, most, még  Utalás: o Névutók, toldalékok: számára (2-szer), után (2szer) o Határozott névelő kataforikus használatban: 11szer, anaforikus használatban: 9-szer o Összehasonlítás: több mint (2-szer), korábban, további o Névmás: olyan, ezek, ezzel, azt, arra (2-szer) 165



   

Lexikai kohézió: o Szóismétlés: brit (3-szor), Brit Nukleáris Fűtőelemgyár (2-szer), BNFL (2-szer), részt vesz – részvétel (4-szer), „Aknázzuk ki lehetőségeinket” díj (2-szer), ROPAs (3-szor), pályázat – pályázó (7-szer), OST (3-szor), lehetővé teszi (2-szer), program (3-szor), állami (4-szer), kutatás – kutatási (4-szer), kutatási tanács (2-szer), támogatás (2-szer), csoportok (2-szer), valamennyi (3-szor), mind (2-szer) o Lexikai utalás: részt vehet – felfüggesztette – lehetővé tegye – kiterjedhet – igénybe vehettek – nyitott lesz; Tudomány- és Technológiaiügyi Hivatal – OST; Brit Nukleáris Fűtőelemgyár – BNFL – állami tulajdonban lévő vállalatok – állami többségi tulajdonban lévő vállalat; „Aknázzuk ki lehetőségeinket” díj – ROPAs – a fenti pályázat – a program o Szinonimák: o Antonimák: sikeres - sikertelen o Kollokációk: nukleáris energia, kiaknázza lehetőségeit, állami tulajdonban lévő vállalat, állami szektor(on kívüli), teljes bevétel, ipari vállalkozás, anyagi eszközzel rendelkezik, igénybe vesz, többségi tulajdonban lévő, a jövő titka, ezek után, pályázati kiírás, kutatási tanács, sikeres pályázat, sikertelen pályázat, bizonyos jelek arra mutatnak, hogy... Kihagyás: Helyettesítés: Formai kohézió: Írásjelek: -

A kohéziós eszközök összegezve:  Kapcsolóelemek: 24  Utalás: 34  Lexikai kohézió: 82  Kihagyás: 166

  

Helyettesítés: Formai kohézió: Írásjelek: -

2. angol szöveg Escape with Hertz from only Ł13 a day When you’re looking for a break from your daily routine, just rent a car from Hertz and experience that extra sense of freedom. And, if you see a cheaper weekly prepaid price for an identical rental from any other international car rental company, we promise to match it. Call your travel agent or Hertz 24 hours a day on: 0990 90 60 90 www.hertz.com Hertz (The Mail on Sunday, July 19, 1998) Szövegtípus, műfaj: felhívásközpontú szöveg, sajtóban megjelent hirdetés Kohéziós eszközök:  Kapcsolóelemek: o Kötőszók: when, and (3-szor), if, or o Igenév: to match o Határozószó: only, just  Utalás: o Elöljáró, vonzat: with, from (4-szer), for (2szer), of, on o Névmás: you (általános alanyként 2-szer), your (2-szer), that (anaforikus használatban), we o Összehasonlítás: identical, any other, extra, cheaper o Névelő: a (osztó ’-ként’ értelemben, 2-szer)  Lexikai kohézió: o Szóismétlés: Hertz (5-ször), car (2-szer), rent – rental - rental o Antonima: look for – experience; looking for see o Lexikai utalás: escape – break – freedom; Ł13 – price; look for – see - call o Kollokáció: daily routine, rent a car, sense of freedom, prepaid price, car rental company, match a price, travel agent 167

  



Kihagyás: a címből hiányzik az autóra (eszközhatározó), autóbérlésre vagy bérleti díjra (birtokos jelző) utaló kifejezés (1 egység) Helyettesítés: it névmással (a we promise to match it mondatban) Formai kohézió: o Betűnagyság: escape, Ł13, www.hertzs.com, Hertz, a 3 mondat – 3 bekezdés elején: When, And, Call; 0990 90 60 90 Írásjel mint kohéziós eszköz: kettőspont kiemelő szereppel

A kohéziós eszközök között kiemelkedő a lexikai kohézió és az utalás aránya. A lexikai kohéziót többnyire az üzlet tárgyára: az autóra, a bérlésre, a bérleti díjra vonatkozó kifejezések különféle kohéziós viszonyai, illetve az üzleti nyelv kollokációi alkotják. Ez a vonás fontos eleme a reklám stratégiájának. Ugyanakkor a szöveg utalási rendszerére jellemző, hogy egyáltalán nincs benne határozott névelő: elsősorban a you – we névmáspár (általános alany és a vállalat „párbeszéde”), sok összehasonlítás, valamint nyomatékosító elem található e hirdetésben. A formai kohézió – az eltérő betűnagyság – alkalmazása szintén a lényeg kiemelését szolgálja (pénzösszeg, cselekvés, elérhetőség, a cég neve). Mindezek a jegyek a reklám természetéből fakadnak, vagyis műfajspecifikusak. Kötőelemek: 9 Referencia: 21 Lexikai kohézió: 29 Kihagyás: 1 Helyettesítés: 1 Formai kohézió: 8 Írásjelek: 1 Javasolt fordítás: Szökjön meg a Hertz-cel – csupán napi 13 ₤-ért!

Ha szeretne már (KOHÉZIÓS BETOLDÁS) kilépni a hétköznapok megszokott ritmusából (A MAGYAR KOLLOKÁCIÓNAK MEGFELELŐ SZÓRENDCSERE „A 168

MEGSZOKOTT HÉTKOZNAPOK RITMUSÁBÓL” HELYETT), megvan a megoldás (FELMELÉS): kölcsönözzön autót a Hertz-től, és öné a szabadság (JELENTÉSKIHAGYÁSOK – HOGY NE TÖRJÖN MEG A GONDOLATRITMUS, RÖVID LEGYEN A KÖVETKEZTETÉS)!

Ha netán akadna olyan nemzetközi autókölcsönző vállalat, mely olcsóbb heti bérleti ajánlatot ad a mienkhez hasonló szolgáltatásokra, ígérjük, mi még lejjebb (BETOLDOTT FOKOZÁS = UTALÁS) visszük árainkat. Hívja az utazási irodákat vagy a Hertz-t a nap 24 órájában! 0990 90 60 90 www.hertz.com

Hertz A javasolt fordítás kohéziós eszközeinek elemzése:  Kapcsolóelemek: o Kötőszó: ha (2-szer), és, vagy o Névmás: mely o Határozószó: már, netán, még  Utalás: o Határozott névelő: kataforikus használatban: 3szor, anaforikus használatban: 5-ször o Névmás: öné, olyan, mi, mienkhez o Összehasonlítás: olcsóbb, hasonló, lejjebb  Lexikai kohézió: o Szóismétlés: ha (2-szer), kölcsönözzön – kölcsönző, autót – autó-, Hertz (4-szer) o Lexikai utalás: kilépni – szabadság; ajánlatot – árainkat; kölcsönözzön – autókölcsönző bérleti o Szinonima: vállalat - iroda o Kollokáció: kilépni ritmusból, hétköznapok megszokott ritmusa, megvan a megoldás, kölcsönözzön autót, autókölcsönző vállalat, ajánlatot ad, lejjebb visszük, utazási irodákat, a nap 24 órájában 169

  



Helyettesítés: Kihagyás: Formai kohézió: bekezdések nagy, vastag kezdőbetűje (3-szor); dőlt nagy számok: telefonszám; dőlt kisméretű betűk: e-mail cím; nagyobb vastag betűk: a vállalat kiemelésére, gondolatritmus Írásjel: :,! (2-szer)

A magyar fordításban meghagytuk a nagyobb kezdőbetűket, sőt, sikerült minden bekezdésben azonos kezdőbetűt alkalmazni. Mindez ritmust ad a szövegnek, illetve segíti a hirdetés memorizálását, ami nem egyszer a hirdetők célja. Az egyes kohéziós eszköztípusok aránya változatlan, de a típusokon belül más-más eszköz kap nagyobb szerepet a forrásnyelvi, illetve a célnyelvi szövegben. Például a kapcsolóelemek közül a fordított szöveg első mondatába határozószót toldunk be, míg a második bekezdés kötőszavát felemeljük a tagmondat szintjére. A második bekezdés végén jelentéskihagyások árán őrizzük meg a gondolatritmust, a szöveg egyik legfontosabb formai kohéziós eszközét.       

Kapcsolóelemek: 8 Utalás: 15 Lexikai kohézió: 28 Helyettesítés: Kihagyás: Formai kohézió: 7 Írásjel: 3

3. angol szöveg Bob Dylan: Blowin’ in the wind How many roads must a man walk down Before you call him a man? Yes, ‘n’ how many seas must a white dove sail Before she sleeps in the sand? Yes, ‘n’ how many times must the cannon balls fly Before they’re forever banned? The answer, my friend, is blowin’ in the wind, The answer is blowin’ in the wind. 170

How many times must a man look up Before he can see the sky? Yes, ‘n’ how many ears must one man have Before he can hear people cry? Yes, ‘n’ how many deaths will it take till he knows That too many people have died? The answer, my friend, is blowin’ in the wind, The answer is blowin’ in the wind. How many years can a mountain exist Before it’s washed to the sea? Yes, ‘n’ how many years can some people exist Before they’re allowed to be free? Yes, ‘n’ how many times can a man turn his head, Pretending he just doesn’t see? The answer, my friend, is blowin’ in the wind, The answer is blowin’ in the wind. Szövegtípus, műfaj: formaközpontú szöveg, líra – dalszöveg A kohéziós eszközök elemzése: Az első versszak kohéziós elemzése (a másodikban és harmadikban hasonló jelenségeket tapasztalunk):  Kapcsolóelemek: o Kötőszók: before (7-szer), and (’n’) (6-szor), till o Névmás: how many (9-szer) o Igenév: to be free; hear people cry o Határozószó: just  Utalás: o Névmással: you, him, she, they (2-szer), he (4szer), it (2-szer), my (3-szor), his o Határozott névelővel: the: kataforikus: 10-szer, anaforikus: 7-szer o Elöljáróval: in (8-szor), to  Lexikai kohézió: o Szóismétlés: blowin’ (7-szer), wind (7-szer), man/people (8-szor), answer (6-szor), must (5ször), yes (6-szor), can (5-ször), sea (2-szer), times (3-szor), exist (2-szer), years (2-szer), see (2-szer) 171

Kollokáció: walk down the roads, call sy a man, sail the seas, white dove, cannon ball, blow in the wind, washed to the sea, turn the head o Antonímák (ellentétes kifejezések): sail – sleep; fly – forever banned; allowed – banned; exist washed o Szinonimák: allowed - free o Lexikai utalás: deaths – died; see – hear – know; look up – see; ears – hear; how many times – forever; how many – too many; turn the head - pretend Kihagyás: alany a címből, létige a címből Helyettesítés: does(n’t) Formai kohézió: o Költői kérdés: a szöveg 6 pontján, így minden versszak 3X2 sora – összesen 18 sor gondolatritmust alkot o Refrén: mely önmagában is a cím és a 7. sor (részleges) ismétlését tartalmazza (3 versszakon át) o Rím: sorvégi (xbxbxbcc) – (3-szor), belső rímek (alliteráció): many – must- man - man; many – must – man (2-szer); seas - sail – sleeps – sand; ball – banned; fly – forever; see – sky; can – cry; take – till; times - turn o Sorok és versszakok egyforma hosszúsága Írásjel mint kohéziós eszköz: kérdőjel 9-szer o

  



A kohéziós eszközök aránya: A lexikai, formai és grammatikai (gondolatritmus) kohézió szerepe döntő a szövegben. (Ezek együtt határozzák meg a mű „stílusát” és énekelhetőségét.) Idetartozik a gondolatritmus, a költői kérdés, a refrén, a sorok és szavak meghatározott ritmus szerinti ismétlése, valamint a sorközi (belső) és sorvégi rímelés. Az írásjelek a gondolatritmust erősítik. Az utalás közepes arányban fordul elő, alkalmazását a mondaton belüli szóismétlés elkerülése, valamint az általános alany (you) stiláris használata magyarázza. Mindkét mozzanatnak stiláris értéke van. Mivel a mondatok szerkezete egyszerű – ami a dalokra általában is jellemző –, a kapcsolóelemeknek, köztük a kötőszóknak kisebb szerep jut. 172

      

Kapcsolóelemek: 26 lexikai egység Utalás: 41 lexikai egység Lexikai kohézió: 86 lexikai egység Kihagyás: a szöveg 2 pontján Helyettesítés: 1 Formai kohézió: 37 egység Írásjel: 9

Fordítás: Mit fúj a szél Hány utat járjon végig valaki, Hogy a neve ember legyen? És hány tenger hosszat szálljon a galamb, Míg partot ér és megpihen? És hány bomba kell még, hogy az ágyúszót Már ne tűrje senki sem? Ha válasz kell, hallgasd, hogy mit fúj a szél, Csak hallgasd, hogy mit fúj a szél. Hányszor kell nézni fölfelé, Hogy előderengjen az ég? És meddig füleljen, aki csupa fül, Hogy meghallja: jajgatnak épp? És hány újabb hulla döbbenti rá, Hogy hullákból most már elég? Ha válasz kell, hallgasd, hogy mit fúj a szél, Csak hallgasd, hogy mit fúj a szél. Hány év, míg tengerbe porlik a hegy, Míg kő a kövön nem marad? Na és hány évig bírják még az emberek, Hogy szabadnak lenni nem szabad? Na és hányszor lehet még, hogy félrenéz Az ember s azt színleli: vak? Ha válasz kell, hallgasd, hogy mit fúj a szél, Csak hallgasd, hogy mit fúj a szél. (Barna 1989: 17) 173

A javasolt fordítás kohéziós elemzése:  Kapcsolóelemek: o Kötőszó: ha (3-szor), és/s (8-szor), hogy (13szor) o Határozószó: míg (2-szer), már (2-szer), még (3-szor), most, sem, csak (3-szor) o Névmás: aki  Utalás: o Határozott névelő: kataforikus használatban: 10-szer, anaforikus használatban: 4-szer o Névmás: mit (7-szer), hány (6-szor), senki, hányszor (2-szer), meddig, azt o Összehasonlítás: újabb o Névutó: hosszat  Lexikai kohézió: o Szóismétlés: a refrén miatt: fúj (7-szer), szél (7szer), válasz (3-szor), hallgasd (6-szor); a refrénen kívül: ember (3-szor), füleljenek – fül, hulla (2-szer), kő – kövön, szabadnak - szabad o Lexikai utalás: jár - száll; partot ér – megpihen; bomba- ágyúszó; fülel – meghallja; porlik – kő kövön nem marad; félrenéz - színleli o Szinonima: fülel- hallgasd; tűrje - bírja o Antonima: jár – megpihen; száll – partot ér; tűrje – döbbenti rá; nézni – előderengjen; fülel – meghallja; porlik – marad; szabad – nem szabad; félrenéz - vak o Kollokáció: fúj a szél, utat járjon végig, szálljon a galamb, partot ér, csupa fül, kő kövön nem marad; De: Mit fúj a szél: nem létező kollokáció, ráadásul 7-szer ismétli!  Helyettesítés: hány utat járjon végig valaki (az alany helyettesítése általános névmással)  Kihagyás: füleljen, aki csupa fül (a főmondat alanya); jajgatnak épp (alany); hány újabb hulla döbbenti rá (alany);

174





Formai kohézió: o Gondolatritmus, költői kérdések formájában: (1,2. – 3,4. – 5,6. sor – s ez 3 versszakon át ismétlődik: 9-szer) o Refrén: (mindhárom versszak utolsó két sora ismétlődik: 3-szor) o Sorok (részleges) ismétlődése: (cím, a refrén 2 sorának vége: 7-szer) o Rímek: (xbxbxbcc – 3 versszakon át: 12 rímpár) o Alliteráció (belső rím): hány – hosszat, hosszat – szálljon, senki sem, ha – hallgasd –hogy (3szor: 9 alliteráció), hallgasd – hogy (3-szor: 9 alliteráció), füleljen – fül, hány – hulla, hogy – hullákból, most már, kő a kövön, szabadnak – szabad, hányszor – hogy Írásjel: ? (9-szer), : (2-szer),

A kohéziós eszközök aránya: A magyar szövegben arányait tekintve kétszer annyi kapcsolóelem van, mint az angolban, itt tehát megfigyelhető a két nyelv kohéziós eszközeiben feltételezett nyelvspecifikus jelenség: valóban sok kapcsolóelemet, kötőszót és határozószót toldott be a fordító a szövegbe. Az és/s, illetve a hogy kötőszók a gondolatritmus létrehozásának eszközei, s mivel ez az elem 3- szor ismétlődik a szövegben, jelenlétük ebben a mennyiségben indokolt. A másik feltűnő jelenség a kollokációk viszonylag alacsony száma mind a magyar nyelven írt dalszöveghez (Sárga rózsa), mind az angol forrásnyelvi szöveghez képest. Az alacsony arány jelentőségét fokozza, hogy a szövegben található 12 kollokációból 7-ben ugyanaz az elem ismétlődik. A valódi szám tehát 6! Ebben az esetben a kollokációk kis száma azzal a ténnyel együtt, hogy a szöveg nehézkes, arra enged következtetni, hogy a fordító nem él a kollokáció lehetőségével a szöveg minden pontján, ahol erre lehetőség nyílna. Ráadásul 7-szer ismétel olyan több szóból álló kifejezést, melyet a magyar nyelvben nem szoktunk használni. Mindent egybevetve úgy tűnik, a kollokációk szintjén találtuk meg a szöveg idegenszerűségének egyik okát. Megkérdőjelezhető még a helyettesítés alkalmazása, amit a másik két szövegben nem találtunk: valószínűleg ez az eszköz is fokozza a szöveg szaggatottságát. 175

      

Kapcsolóelemek: 37 Utalás: 34 Lexikai kohézió: 72 Helyettesítés: 1 Kihagyás: 3 Formai kohézió: 69 Írásjel: 11

6. Összevetés: a kohéziós eszközök nyelvspecifikussága Az alábbi táblázatok a magyar és az angol forrásnyelvi szövegek, valamint a magyarra fordított szöveg kohéziós eszközeinek vizsgálatát foglalják össze mennyiségi és minőségi szempontból: A magyar forrásnyelvi szövegek típusa Tartalomközp ontú Felhívásközpo ntú Formaközpont ú

KAPCSOLÓE LEM

UTAL ÁS

KIHAGY ÁS

HELYETTESÍ TÉS

LEXIK AI KOHÉZ IÓ

FORMA I KOHÉZ IÓ

ÍRÁSJ EL

12

21

4

-

31

1

-

10

16

13

-

32

9

4

27

31

12

-

88

42

6

Az angol forrásnyelvi szövegek típusa Tartalomközp ontú Felhívásközpo ntú Formaközpont ú

KAPCSOLÓE LEM

UTAL ÁS

KIHAGY ÁS

HELYETTESÍ TÉS

LEXIK AI KOHÉZ IÓ

FORMA I KOHÉZ IÓ

ÍRÁSJ EL

17

30

-

-

62

-

-

9

21

1

1

29

8

1

26

41

2

1

86

37

9

A magyarra fordított szövegek típusa Tartalomközp ontú Felhívásközpo ntú Formaközpont ú

KAPCSOLÓE LEM

UTAL ÁS

KIHAGY ÁS

HELYETTESÍ TÉS

LEXIK AI KOHÉZ IÓ

FORMA I KOHÉZ IÓ

ÍRÁSJ EL

24

34

-

-

82

-

-

8

15

-

-

28

7

3

37

34

3

1

72

69

11

176

A táblázatok adatai egymásra vetítve szövegtípusok szerint: Felhívásközpontú szövegek Magyar Angol Fordított

KAPCS.E.

UTALÁS KIHAGY. HELY.

LEX.K.

10 9 8

16 21 15

32 29 28

Formaközpontú szövegek Magyar Angol Fordított

KAPCS.E.

UTALÁS KIHAGY. HELY.

LEX.K.

FORM. ÍR.J.

27 26 37

31 41 34

88 86 72

42 37 69

13 1 -

1 -

12 2 3

1 1

FORM. ÍR.J. 9 8 7

4 1 3

6 9 11

Tartalomközp ontú szövegek

KAPCSOLÓE LEM

UTAL ÁS

KIHAGY ÁS

HELYETTESÍ TÉS

LEXIK AI KOHÉZ IÓ

FORMA I KOHÉZ IÓ

ÍRÁSJ EL

Magyar Angol Fordított

12 17 24

21 30 34

4 -

-

31 62 82

1 -

-

Az egyes szövegtípusok kohéziós eszközeinek aránya nagyjából megfelel egymásnak a két nyelvben és a fordított szövegben: a jellegzetes eltérések, melyeket a különböző szövegtípusok kohéziós eszközrendszerében találunk, mind a forrásnyelvi angol, mind a forrásnyelvi magyar, mind a magyarra fordított szövegben kimutatható. A kohézió típusa tehát nem nyelvspecifikus, hanem elsősorban a szövegtípus függvénye. A legfontosabb kohéziós eszközök arányai az egyes szövegtípusokban: 1. A tartalomközpontú szövegekben:  Kapcsolóelemek: a magyar szövegekben több a kötőszó és a határozószó, míg az angol szövegben gyakran igenevek, elöljárók, illetve a két szófaj együtt fejezi ki a kapcsolatot. A kötőszók és határozószók magasabb aránya az eleve magyar nyelven írt szövegekben éppúgy megfigyelhető, mint a magyarra fordított szövegekben.  Utalás: a magyar szövegekben általában kevesebb a névmás, mint az angol szövegben, de több a határozott névelő. A névmások kisebb aránya különösen az eredetileg is magyar nyelven írt szövegekben figyelhető meg.  Lexikai kohézió: a magyar szövegekben több a szinonima, mint az angolban, ahol viszont a szóismétlés 177

több. Ez a jelenség különösen az eredetileg is magyar nyelven írt szövegekben figyelhető meg. 2. A felhívásközpontú szövegekben:  Kapcsolóelemek: nagyjából azonosak az arányok. A kisebb eltérések abból adódnak, hogy az angol igenév kötőszavas fordítása itt is megjelenik, illetve a magyarra fordított szövegben több a határozószó, mint a forrásnyelvi angol szövegben – olykor a kötőszavak mennyiségének „rovására”.  Utalás: A magyar szövegekben kevesebb a névmás és több a határozott névelő, mint az angol szövegekben. Ez a jelenség az eleve magyar nyelven írt szövegekben éppúgy megfigyelhető, mint a magyarra fordított szövegekben.  Lexikai kohézió: az arányok körülbelül megfelelnek egymásnak. 3. A formaközpontú szövegekben:  Kapcsolóelemek: A magyarra fordított szövegben a kötőszók mennyisége kétszeresére nőtt a forrásnyelvihez képest, míg a határozószók mennyisége megsokszorozódott. A határozószók sokkal magasabb aránya jellemző az eredetileg magyar nyelven írt szövegekre is. Ugyanakkor az angol nyelvű szövegben viszonylag gyakran szerepelnek névmások ebben a funkcióban, ami a magyar szövegre korántsem jellemző: aránya a minimális ebben a szövegtípusban.  Utalás: Az eredetileg magyar nyelven írt szövegben sokkal kevesebb a határozott névelő, mint az angol szövegben, illetve annak magyar fordításában (ez azt is jelenti, hogy a fordító megtartotta az angol szövegnek ezt a jellegzetességét). Érdekes, hogy ez a jelenség csupán ennél a szövegtípusnál figyelhető meg!  Lexikai kohézió: Az „eredeti” angol, illetve magyar szöveg lexikai kohéziós eszközeinek aránya feltűnően hasonló. A fordított szövegben azonban más arányok mutatkoznak: megnő a szinonimák és antonímák aránya, ugyanakkor a nem használatos kollokációk gyakori alkalmazása miatt a kollokáció mint lexikai kohézió nem tölti be szerepét, sőt, gyengíti a kohéziót. 178

Általános megfigyelések:  A formai kohézió, valamint az írásjelek kohéziós szerepe bizonyos szövegtípusokban nagy (főleg a felhívásközpontú, illetve a formaközpontú szövegekben). Ez a jelenség azonban nem bizonyult nyelvspecifikusnak: az adott szövegtípusban mindkét nyelvben egyforma arányban jelennek meg ezek az eszközök.  Az egyes szövegeket követő elemzésekből az derül ki, hogy a kohéziós eszközök nyelvspecifikussága nem a kohéziós típusok szintjén mutatható ki, hanem azok eszközeiben.  Az utalás arányainál figyelembe kell venni, hogy a magyar szövegben csak a névutós referenciát számoltuk meg, a ragokkal jelzett utalást annak nagy száma miatt nem! E toldalékos alakok megfelelője az angol szövegben az elöljárós, vonzatos alak, valamint a névmások. Ezeket számszerűen is feltűntettem az elemzésben.  A kihagyás – mint erősen a nyelvi sajátságokhoz kötődő kohéziós eszköz – az egyetlen, amelyik jellegzetes mennyiségi eltérést mutat a magyar és az angol szövegek között. Érdekes, hogy a magyarra fordított szövegek ebben a tekintetben nem a magyar szövegek, hanem az angol szövegek arányait követik: kevés alkalommal élnek a kihagyás eszközével, pedig erre a magyar ragozási rendszer lehetőséget adna.

179

7. Módszertani megjegyzés E néhány szöveg kohéziós eszközeinek elemzéséből természetesen nem vonhatunk le messzemenő következtetéseket. Ahhoz, hogy az egyes eszközök alkalmazásának arányaira, nyelvspecifikusságára vonatkozóan tudományos érvényű megállapításokat tegyünk, megfelelő nagyságú és összetételű korpuszokon kell elemzéseket végezni. A fenti megfigyelések csupán a kohéziós eszközök oktatását és gyakorlását szolgálják.

Irodalom Barna Imre 1989. Bob Dylan. Budapest: Zeneműkiadó. 17. o. Baker, Mona 1992. In Other Words. London: Routledge. Pp. 180216

Crystal, D. 1998. A nyelv enciklopédiája. Budapest: Osiris. 157-8. o. Halliday, M.A.K. & Hasan, Ruqaiya. 1976. Cohesion in English. London: Longman. P. 282 Hatim, Ian 1998. Discourse analysis and translation. In: Baker, Mona (ed.) Routledge Encyclopedia of Translation Studies. 6771., 264-5. Kovács-Lázár-Merrick 1994. A-Z Angol Nyelvtan Lexikon. Budapest: Corvina. 622. o.

180

III. RÉSZ A SZAKFORDÍTÓKÉPZÉS EGYÉB MÓDSZERTANI KÉRDÉSEI

181

Példa a német képesítőfordítások legszebb megoldásaiból Közreadja: Kránicz Imre, SZIE, Alkalmazott Nyelvészeti Tanszék 2003-ban a Szent István Egyetem német szakfordító hallgatói közül hárman készítették a legszebb képesítőfordítást. Sipos Evelin, a Gazdaság- és Társadalomtudományi Kar hallgatója a Harvard Businessmanager című folyóirat egyik cikkét fordította le, amelyben arról van szó, hogy a Bayer Rt.-nél az alkalmazottak hogyan értékelik a főnök munkáját. Takács Eszter, a Környezetgazdálkodási Intézet hallgatója a német erdők biológiai sokféleségéről készített fordítást. A szöveg, amely a német Élelmezésügyi, Mezőgazdasági és Erdészeti Minisztérium kiadványában szerepel. Szerencsés Barbara, aki szintén a KGI hallgatója, egy homlokzat- és tetőzöldesítésről szóló könyv részletét fordította le.

Sipos Evelin Mitarbeiter beurteilen ihre Chefs ─ das Beispiel Bayer Einwände und Widerstände Bei der Einführung des Verfahrens in verschiedenen Unternehmensbereichen wurde Wert auf die umfassende Information der Vorgesetzten und Mitarbeiter gelegt. Einmal abgesehen von vereinzelten ablehnenden Reaktionen gibt es vier häufig geäußerte Bedenken: "Die Fragen können doch von den einzelnen Mitarbeitern sehr unterschiedlich verstanden werden. Ist damit nicht das Ergebnis sehr zweifelhaft?" Tatsächlich werden die Fragen und die dazugehörigen Alternativen sehr unterschiedlich aufgefaßt. Für den einen bedeutet „jederzeit ansprechbar", daß der Vorgesetzte immer dann, wenn der Mitarbeiter ihn anspricht, ein offenes Ohr für ihn hat. Für den 182

anderen bedeutet es, daß der Vorgesetzte jederzeit für ihn erreichbar ist. Vor diesem Problem steht jeder Fragebogen, bei dem hier beschriebenen jedoch kann dieser Einwand dank des IST-SOLLAbgleiches leicht entkräftet werden. Ganz gleich, wie jemand die Frage auffaßt, entscheidend ist, ob für ihn hierbei Veränderungsbedarf entsteht. Selbst wenn alle Mitarbeiter eine Frage ganz unterschiedlich verstanden haben, aber mit dem gezeigten Verhalten zufrieden sind, so bedeutet der hohe Übereinstimmungswert, daß hier kein Veränderungswunsch besteht. Ist dagegen der Übereinstimmungswert relativ niedrig, so zeigt sich hier zumindest Diskussionsbedarf, unabhängig davon, ob der eine oder andere etwas anderes unter der Frage verstanden hat als sein Kollege. „Die Idealformulierungen sind doch völlig unrealistisch. Kein Mensch ist perfekt." Wohl wahr, und hier kann man schon auf Erfahrungen zurückgreifen. Die Mitarbeiter sind bisher mit diesem Instrument sehr differenziert umgegangen. Viele dokumentieren durch ihr Kreuz auf der SOLL-Seite, daß sie keinen Übermenschen als Chef haben wollen. Das Kreuz bei der höchsten Ausprägung bei SOLL wird eher dazu benutzt, um Veränderungswünsche zu dokumentieren. Letztendlich aber können die konkreten Erwartungen der Mitarbeiter ohnehin erst in dem anschließenden Feedback-Gespräch geklärt werden.

Amikor a beosztottak értékelik a főnököt – Vezetőértékelési folyamat a Bayer Rt.-nél2 Kifogások és ellenvetések Az eljárást a vállalat számos területén bevezették. Ennek során nagy hangsúlyt fektettek a vezetők és a beosztottak részletes tájékoztatására. Az egyes esetekben tapasztalható elutasító reakciók mellett leggyakrabban a következő kérdések merültek fel:

183

„A kérdéseket a dolgozók eltérő módon értelmezhetik. Hogyan lehet így megbízható eredményt kapni?” A kérdések és a válaszok valóban különbözőképpen értelmezhetők. Az, hogy a főnök „bármikor rendelkezésre áll” az egyik alkalmazott számára azt jelenti, hogy főnöke ajtaja bármikor nyitva áll előtte, más azonban úgy értelmezheti ezt a kifejezést, hogy a főnök bármikor elérhető. Ez a probléma minden kérdőív esetében fennáll, jelen esetben azonban kiküszöbölhető a VALÓS és az ELVÁRT ÉRTÉKEK alkalmazásával. Nem az a lényeg, hogy az alkalmazottak hogyan értelmezik a kérdést. A döntő szempont az, hogy szükség van-e adott esetben a magatartás megváltoztatására. Előfordulhat, hogy a dolgozók eltérő módon értelmezik a kérdést, ha azonban elégedettek a tapasztalt viselkedési formával, úgy az egyezési érték is magas, ez pedig azt mutatja, hogy nem tartanak szükségesnek semmiféle változtatást. Abban az esetben azonban, ha az egyezési érték viszonylag alacsony, közös megbeszélésre van szükség, függetlenül attól, hogy az egyik vagy másik dolgozó másképp értelmezte a feltett kérdést, mint kollégája. „Nem kell mindenáron ideálokat teremteni. Senki sem tökéletes” Ez a megállapítás teljes mértékben igaz. Ezt tapasztalatok is igazolják. Az alkalmazottak meglehetősen eltérő módon éltek a kérdőív adta lehetőségekkel2. Sokan azt jelzik az ELVÁRT ÉRTÉK oldalán elhelyezett iksszel, hogy a vezetői székbe nem egy felsőbbrendű személyt ültetnének. Az ELVÁRT oldalon a legmagasabb érték rubrikájában elhelyezett iksz inkább arra alkalmas, hogy a beosztottak így jelezzék azt, hogy igényt tartanak a viselkedés megváltoztatására. A dolgozók konkrét elvárásait azonban csak az ezt követő feedback megbeszélés során lehet tisztázni.

184

Takács Eszter Die biologische Vielfalt des Waldes Ihre Erhaltung und nachhaltige Nutzung Erhaltung durch nachhaltige Forstwirtschaft Der Wald wird in Deutschland von rd. 450.000 Betrieben bewirtschaftet und gehört zu rd. 46% Privatwaldbesitzern, zu 34% dem Staat (Bund und Länder) und zu 20% Kommunen und sonstigen öffentlichen Körperschaften. Aus dieser Besitzstruktur mit einer großen Zahl von Waldbesitzern ergibt sich eine große Variationsbreite der Bewirtschaftung und damit auch eine hohe Vielfalt der Wälder. Die Forstbetriebe sind, wie alle Wirtschaftsbetriebe auf Einnahmen angewiesen. Wichtigste Einnahmequelle für die Forstwirtschaft ist der Holzverkauf. Die nachhaltige Forstwirtschaft hat in Deutschland eine über 200-jährige Tradition. Der Begriff der „Nachhaltigkeit“ wurde im Laufe der Zeit vom Aspekt der Holznutzung auf weitere Leistungen des Waldes erweitert. Nach dem Bundeswaldgesetz (§ 11) ist der Wald nachhaltig und ordnungsgemäß zu bewirtschaften. Nachhaltige Bewirtschaftung wurde 1993 in Helsinki auf der Ministerkonferenz zum Schutz der Wälder in Europa wie folgt definiert (Resolution H 1, Punkt D.): „Nachhaltige Bewirtschaftung bedeutet, die Betreuung von Waldflächen und ihre Nutzung auf eine Weise und in einem Maß, dass sie ihre biologische Vielfalt, Produktivität, Verjüngungsfähigkeit und Vitalität behalten sowie ihre Fähigkeit, gegenwärtig und in Zukunft wichtige ökologische, wirtschaftliche und soziale Funktionen auf lokaler, nationaler und globaler Ebene zu erfüllen und dass anderen Ökosystemen kein Schaden zugefügt wird.“ Der weitaus größte Teil der Wälder in Deutschland wird bewirtschaftet und sichert dadurch die Versorgung mit dem natürlichen, nachwachsenden Rohstoff Holz. Die multifunktionale Bewirtschaftung des Waldes ermöglicht im dichtbesiedelten Deutschland eine optimale Erfüllung der vielfältigen 185

Waldfunktionen (Nutz-, Schutz- und Erholungsfunktionen) auf der gleichen Fläche. Für spezielle Funktionen, z.B. Forschung oder Schutz bestimmter Biotope und Arten, wird auf beschränkter Fläche auch unbewirtschafteter Naturwald erhalten. nur Betriebe mit über 1 ha Waldfläche. Nimmt man die Besitzer von kleineren Waldflächen hinzu, so kommt man auf ca. 1,3 Mio. Waldbesitzer in Deutschland. 1

Az erdők biológiai sokféleségének megőrzése és fenntartható használata Az erdők megőrzése fenntartható erdőgazdálkodás útján Németország erdeiben jelenleg mintegy 450.000 üzem gazdálkodik, az erdőterület kb. 46 %-a magántulajdon, 34 %-a állami (szövetségi és a tartományi) kézben van, 20 %-a pedig társaságok vagy más szervezetek tulajdona. Ez a tulajdoni szerkezet a sok különböző erdőtulajdonos miatt magával hozza az erdőművelési módok és ezáltal az erdők sokféleségét is. Az erdészeti üzemek, csakúgy, mint minden más üzem, rá vannak utalva a bevételekre. Az erdőgazdálkodás legfőbb bevételi forrása a faforgalmazás. Ezzel szemben a természetvédelmi illetve rekreációs funkciók biztosításából mindeddig nem igazán lehetett jövedelmet realizálni. A fenntartható erdőgazdálkodásnak Németországban 200 éves hagyományai vannak. A „fenntarthatóság” fogalmát az idők során kiterjesztették a fahasznosításról az erdészeti haszonvétel más területeire is. A szövetségi erdészeti törvény értelmében az erdőkkel a szabályoknak megfelelően és fenntarthatóan kell gazdálkodni. 1993-ban, Helsinkiben, az európai erdők védelméről rendezett miniszteri konferencián a fenntartható erdőgazdálkodás fogalmát a következőképp definiálták (H 1-es határozat D pont): „A fenntartható erdőgazdálkodás azt jelenti, hogy olyan módon és mértékben kell gondozni és hasznosítani az erdőterületeket, hogy azok megőrizzék sokféleségüket, produktivitásukat, megújuló képességüket és vitalitásukat, valamint azt a tulajdonságukat, hogy jelenleg és a jövőben is be tudják tölteni fontos ökológiai, gazdasági és szociális funkcióikat helyi, országos és globális szinten, és 186

mindezt úgy kell megvalósítani, hogy emiatt más ökoszisztémákban ne essen kár.” Németország erdeinek túlnyomó része erdőművelés alatt áll. Ez fedezi az ország szükségleteit a természetes és megújuló nyersanyagból, a fából. A sűrűn lakott Németország területén a multifunkcionális erdőgazdálkodás teszi lehetővé egy adott terület erdeinek sokoldalú használatát (hagyományos erdőhasználatok, természet-védelem és kikapcsolódás). Emellett léteznek olyan speciális funkciójú erdőterületek, amelyek például egyes fajok és biotópok védelmét vagy kutatását szolgálják. Ezeket egyes korlátozott területeken háborítatlan természetes erdőként őrzik meg. Csak az 1 ha-nál nagyobb erdőterülettel rendelkező üzemeket számítva. Ha hozzávesszük az ennél kisebb erdőterülettel rendelkező erdőbirtokosokat is, akkor mintegy 1,3 millió erdőtulajdonossal kell számolni Németországban. 1

Szerencsés Barbara Intensivbegrünungen Einfache Intensivbegrünungen sind Begrünungen flacher und geneigter Dächer mit einer breiten Auswahl krautiger und holziger Pflanzen. Häufig kommen Sorten zum Einsatz, die speziell für Extremstandorte gezüchtet wurden. Wässerung, Düngung, Schnitt, Ergänzende Pflanzungen, kurz gärtnerische Pflege, sind, abgestimmt auf die speziellen Verhältnisse auf dem Dach, in regelmäßigen Abständen zum Erhalt des gewünschten Pflenzenbildes notwendig. Aufwendige Intensivbegrünungen: Hierbei handelt es sich um die sogenannten „Dachgärten”. Der Begriff bezeichnet Anlagen, die ihren Ursprung in den Hängenden Gärten von Semiramis haben. Bei Substrathöhen ab 50 cm, regelmäßiger gärtnerischer Pflege und meist kontinuierlicher Wasserversorgung durch Tröpfchenbewässerung oder Wasserreservoirs sind bei entschprechenden Sicherungvorkehrungen auch Gehölzpflanzungen möglich. Im Verbund mit Rasen- und Rabattenflächen werden diese Dachflächen überwiegend als Repräsentationsgrün, zum Beispiel bei Kongreßzentren, oder als aufwendige Gärten genutzt. Sie können in Einzelfällen, meist wohl im freifinanzierten Wohnungsbau, wichtige 187

Freiraumfunktionen übernehmen. Noch mehr als Extensiven Dachbegrßnungen kommt es bei Dachgärten auf individuelle Lösungen an. Ausgehend von der Gebäudestatik ist eine Analyse der Dachsituation notwendig. KIERMEIER (1990) nennt fünf unterschiedliche Situationen, in denen Dachgärten gebaut werden können:  angelehnter Dachgarten vom Typ Tiefgarage  Dachterassen an Stufenhäusern abgesenkte Dachgärten in Hochlagen  schachtartige Situationen mit umgebender Bebauung  exponierte Hochlagen auf ungeschützten Flachdächern Mit Ausnahme der letzten Situation sind auch Bäume auf Dächern möglich. Dabei sollte für jeden einzelnen Fall überprüft werden, wo und inwieweit Bäume sinnvoll verwendet werden können, um Aufwand und Nutzen in einem vernünftigen Verhältnis zueinander zu halten. Dachgärten stellen eine kreative Herausforderung an jeden Garten- und Landschaftsarchitekten dar. Da im Rahmen dieses Buches Empfehlingen gegeben werden sollen, wie in Städten ökologisch sinnvolle Begrünungen an Gebäuden relativ kostengünstig errichtet werden können, werden im folgenden ausschließlich Dachbegrünungen mit geringem technischem Aufwand behandelt. Homlokzat- és tetőzöldesítés Intenzív zöldtetők Egyszerű intenzív zöldtetőkön a lapos és lejtős tetők zöldesítését értjük, lágy- és fásszárú növények széles választékával. Gyakran olyan fajták is számításba jönnek, melyeket kimondottan szélsőséges termőhelyekre nemesítettek ki. Ahhoz, hogy a növényzetet a kívánt állapotban tarthassuk – a tető speciális környezeti adottságait figyelembe véve – rendszeres kertészeti munkákra, pl. öntözésre, trágyázásra, metszésre, növénypótlásra van szükség. Költségesebb (vagy igényesebb) intenzív zöldtetők: Ezek az úgynevezett “tetőkertek”. Ez a fogalom azokra a létesítményekre vonatkozik, melyek eredete Szemiramisz függőkertjeiig nyúlik vissza. 50 cm-nél vastagabb ültetőközeg, rendszeres kertészeti ápolás, többnyire folyamatos (csepegtetéses vagy víztárolóból történő) vízellátás, valamint megfelelő biztonsági intézkedések mellett ide akár fás növényeket is telepíthetünk. Ezeket a 188

tetőfelületeket a gyepes és virágos részekkel együtt leginkább reprezentációs célokra (pl. kongresszusi központok) vagy díszkertként használják. Esetenként, leginkább önállóan finanszírozott lakásépítéseknél, fontos szerepet tölthetnek be a térkihasználásban. A tetőkertek esetében sokkal inkább előtérbe kerülnek az egyéni megoldások, mint az extenzív flóratetőknél. Az épület statikájából kiindulva a tető állapotát is meg kell vizsgálni. KIERMEIER (1990) öt olyan esetet sorol fel, amikor tetőkertet építhetünk:  mélygarázsok tetőkertjei  tetőteraszok szinteltolásos épületekre  védőfallal körülvett, magas fekvésű tetőkertek  átrium-tetőkertek  magas fekvésű tetőkertek, attika nélkül. Az utolsó eset kivételével fát is telepíthetünk a tetőre. Ekkor azonban minden egyes esetben át kell gondolnunk, hogy ez hol és mennyire ésszerű úgy, hogy a ráfordítás és a használat hosszútávon összhangban legyen. A tetőkertek minden kert- és tájépítész számára hatalmas kihívást jelentenek. Mivel könyvünkben ahhoz szeretnénk ötleteket adni, hogy hogyan létesíthetünk a városban viszonylag kedvező áron ökológiailag is hasznos flóratetőket, a következőkben kizárólag a csekély technikai ráfordításokkal kivitelezhető zöldesítésekkel foglalkozunk.

189

A terminológia szerepe a tolmácsolásban Veresné Valentinyi Klára, SZIE, Alkalmazott Nyelvészeti Tanszék Öt éve tanítok Gödöllőn a Szent István Egyetem angol szakfordítói csoportjai számára egy olyan tantárgyat, amelyet tartalmilag a tolmácsolásba történő bevezetésnek lehet tekinteni, harmadéves PhD-hallgatóként pedig doktori disszertációmhoz gyűjtök anyagot, amelynek témája a blattolás. A blattolás témája szorosan kapcsolódik a tolmácsoláshoz, ezért szorgalmasan lapozgatom a tolmácsolással foglalkozó szakirodalmat is, többek között a trieszti fordító- és tolmácsképző intézet folyóiratát, a The Interpreters’ Newsletter-t. Mivel tanszékünkön felmerült az a gondolat, hogy szakfordítói képzésünkbe a terminológiatant mint önálló tantárgyat bevezessük, az említett folyóirat néhány cikkének olvasása közben elgondolkodtam arról, hogy milyen szerepe van a terminológiának a tolmácsolásban és a tolmácsolás oktatásában. Némileg meglepett, hogy a hosszú múlttal rendelkező folyóiratban csupán négy cikket találtam, amely a terminológia témakörével kapcsolatba hozható. Ezek az alábbiak: Considerations on the General Theory of Terminology és Considerations on Certain Principles of Terminology Theory, mindkettő ugyanazon szerzőnek, Silvia Celerino tollából származik, valamint Marrone, S.: Is it possible to translate Institutional terms? A pragmatic approach, és Taylor, Ch.: Vocabulary Acquisition for Student: Interpreters, Recommendations on the judicious reading of newspapers. Bár a szerzők a fordításelméletben kevésbé ismertek, véleményükre érdemes odafigyelnünk, mivel nagy tapasztalattal rendelkező gyakorló tolmácsok – egyikük az Európai Parlament hivatalos tolmácsa. Cellerino első cikke elméleti megközelítést nyújt, míg a másik három írás inkább a gyakorlat oldaláról közelíti meg a terminológiát. Az elméleti cikkben (Considerations on the General Theory of Terminology) rövid áttekintést kapunk a terminológiatan mint tudományág kialakulásáról, mely a múlt század elejére tehető és Wüster nevéhez fűződik. Ő volt az, aki megpróbált rendet teremteni a tudomány gyors fejlődése következtében a „műszaki megnevezések” területén kialakult káoszban, lévén ő maga is 190

műszaki szakember. A terminus definiálásával, a „terminológia” tartalmának meghatározásával, osztályozásával és egyfajta elméleti háttér megfogalmazásával megtette az első lépéseket az egyes szakterületeken a „megnevezés” és „megnevezett fogalom” közötti viszony tisztázásához, a szaknyelvek nemzetközi egységesítéséhez, pontosításához és következetes használatához. A fordítótól és a tolmácstól elvárják, hogy a terminusokat pontosan és következetesen alkalmazza, írja Cellerino. Rendezetlen terminológiai rendszerek esetében azonban ezt a követelményt nem lehet teljesíteni. A gyakorló fordító és tolmács számára a terminológiatan létrejötte ugyanolyan fontos volt, mint a szakemberek számára. A terminológiatan mint tudomány meghatározza az egy és több szóból álló terminusok pontos jelentését és használatát, tehát a terminológus biztosítja a fordító és a tolmács számára a nélkülözhetetlen terminológiai gyűjteményeket, az egynyelvű és kétnyelvű szakszótárakat. Az egységes, standardizált terminológia – folytatja a szerző – azonban csak egyik kulcsa a jó szakmai tolmácsolásnak: elengedhetetlen a szakterület ismerete is. A tolmács az adott szakterületet indirekt módon, a szókészlet, illetve terminológia felől megközelítve is megismerheti. Arra a kérdésre, hogy milyen mélységig kell a tolmácsnak a szakterületet ismernie ahhoz, hogy jól tudja alkalmazni a terminológiát, és következésképpen jól tolmácsoljon, nehéz egyértelmű választ adni. Nyilvánvaló, hogy a tolmácsnak olyan mélységig kell a szakterületet ismernie, hogy a szöveg üzenetét biztosan értse, és azt pontos terminológiával és szakszerűen vissza tudja adni a célnyelven. Ehhez nem feltétlenül szükséges a szakember széleskörű ismereteivel rendelkeznie. Megjegyzendő, hogy a Cellerino által felvetett probléma nem merül fel olyan élesen az ágazati szakfordítóképzés során. Itt a hallgatók ismerik a szakmát is. Természetesen arra számítanunk kell, hogy a későbbiekben esetleg más szakterületen kell tolmácsolniuk és fordítaniuk, így a képzés során érdemes foglalkozni azzal a kérdéssel is, hogyan szerezzen a tolmács (illetve fordító) szakmai ismereteket ismeretlen szakterületen történő tolmácsoláshoz vagy fordításhoz. A mai fordítási gyakorlatban a terminológus, a szakember és a fordító munkája egyaránt szerepet kap, főleg terjedelmesebb anyagok fordításánál, ahol egyre gyakoribb a csoportmunka. A terminológus előkészíti a szövegben szereplő terminológiát, 191

amelynek segítségével aztán a fordító lefordítja a szöveget, majd a szakember ellenőrzi a fordítás szakmai pontosságát. Ezzel a módszerrel a fordító esetleges szakmai hiányosságai teljesen áthidalhatók. A tolmácsolás során szükséges terminológiát a tolmács is készen kapja a terminológustól. A terminológia és a szakmai ismeretek elsajátításában talán azok a szótárak nyújtják a legnagyobb segítséget, amelyekben az adott szakterület terminológiája fogalmi körök, logikai vagy jelentésbeli összefüggések alapján mutatják be. Az egynyelvű és kétnyelvű tezauruszok tanulmányozása révén a tolmács nemcsak a terminológiát ismeri meg, hanem a terminusuk mögötti valóságról – az adott szakterület fogalmainak rendszeréről – is képet kaphat. A terminológia, illetve a terminológus a szaknyelvi tezauruszok kidolgozásával tehát rendkívül nagy szolgálatot tesz a tolmácsnak. A világhálón elérhető terminológiagyűjtemények is gyakran tezauruszformában jelenek meg, néhány soros magyarázattal ellátva és kontextusba helyezve a terminust. Ezek a terminológiai szótárak és adatbankok különösen fontosak az olyan tolmácsok számára, akik nem csoportban vagy projektekben dolgoznak. További eltérés a csoportmunkában dolgozó fordító és a tolmács között az, hogy a tolmácsolás esetében a szakember munkája elmarad. Ilyenkor a tolmács szakmai hiányossága csak úgy pótolható, hogy tanulmányozza az adott szakterületet, jobb esetben konzultál a szakemberrel, azaz szakmailag is felkészül a tolmácsolásra. A tolmács azonban nem egyszerűen passzív felhasználója a terminológiának. Egyet kell értenünk Cellerinoval abban, hogy a terminológia pontos használata egyre hangsúlyozottabb követelmény, ezért a tolmácshallgatókat is meg kell tanítanunk a terminológia megfelelő kezelésére és használatára. Cellerino szerint tehát a tolmács a terminológus munkáját felhasználja, de saját maga nem végez terminológiai munkát. Ez arra utal, hogy ha a SZIE szakfordítói képzésében kizárólag tolmácsképzésről lenne szó, akkor a terminológiai képzés önálló tantárgyként történő bevezetése nem lenne indokolt. A tolmácsoknak egyszerűen meg kell tanulniuk az egyes szakterületek alapvető terminológiáját – vagy a képzés során vagy a tolmácsolási feladatra történő konkrét felkészülés során. 192

A terminológiai rendszerek és a szakterületek fogalmi rendszerének áttekintése természetesen akkor is hasznos lehet, ha a tolmácsok nem vesznek részt a terminológiatan művelésében, mivel ezáltal szakismereteket sajátítanak el. Tekintve, hogy a SZIE szakfordító hallgatói egyúttal szakemberek is, ez a szempont nem esik olyan súllyal a latba. A tolmácsolásnak a terminológia felkutatása és a szakmai kutatómunka elengedhetetlen felkészülési szakasza, ezért a hallgatókat erre is fel kell készítenünk. A kutatómunkára történő felkészítésnek a világháló használatán kívül ki kell terjednie a könyvtárak használatára, régi konferenciaanyagok, eredeti és fordított szakmai dokumentumok feltérképezésére, vizsgálatára. Ezeknek a készségeknek az elsajátíttatása a terminológiaóra feladata. Cellerino másik cikke (Considerations on Certain Principles of Terminology Theory) a terminológus munkáját és a konszekutív tolmácsolást hasonlítja össze. Az összehasonlítás már eleve megkérdőjelezhető, hiszen a terminológiatan tudományterület, a konszekutív tolmácsolás pedig gyakorlati célú tevékenység, de ugyanezt az összehasonlítást megtaláljuk Sager-nél is. Cellerino rámutat arra, hogy mind a tolmácsot, mind a terminológust a terminusok mögötti jelentés és annak egy másik (több) nyelvi megfelelője érdekli. De a tolmács számára mégiscsak a mondanivaló egésze, az üzenet az elsődleges fontosságú, amelyben a terminusok csak másodlagosak. A terminológus számára viszont az üzenet másodlagos, számára a terminus jelentése, formája, osztályozása és a nyelvek közötti összehangolása, egységesítése az elsődleges. A terminus formailag a tolmácsot csak annyiban foglalkoztatja, hogy az hogyan jegyzetelhető (ezzel a terminológus nem foglalkozik), ugyanakkor a terminológust a forma ennél sokkal mélyebben érdekli. A legfontosabb különbség azonban, amiből a tolmácsképzés számára fontos következtetés vonható le, a terminusok kezelésében jelentkezik: míg a terminológus csak a pontos, ekvivalens terminusokkal foglalkozik, a tolmácsok több stratégiát alkalmaznak a terminusok kezelésében. A tolmács minden esetben pontos, ekvivalens terminusok használatára törekszik, de ha nincsen ekvivalens terminus, vagy nem ismeri a legpontosabb terminust, akkor esetleg ad-hoc jelleggel alkot vagy adaptál célnyelvi terminust a jelentés visszaadására. És végül létezik egy harmadik stratégia is: ha az előbbiek közül egyik sem működik, a tolmács körülírja a 193

terminust. A gyakorlatban vannak olyan tolmácsolási helyzetek, amelyekben az utóbbi két terminuskezelési stratégia is elfogadható, ezt tehát a tolmácsképzésben is figyelembe kell venni. Az, hogy az adott helyzetben milyen terminuskezelési stratégia az elfogadott, a szituáció formalitásától és a szakterületen rendelkezésre álló terminológiától függ: az Európai Unióban dolgozó tolmácsoktól a maximális terminológiai pontosság az elvárás, de egy kevésbé formális helyzetben, ahol még nincs is kialakult, pontos terminológia, ott a szinonim terminusok használatát, a körülírást vagy terminusalkotást mint lehetséges terminuskezelési stratégiát is alkalmazni kényszerül a tolmács. Ahhoz viszont, hogy a megközelítő stratégiákat alkalmazni tudja, a tolmácsnak rendelkeznie kell alapvető terminológiai ismeretekkel, tisztában kell lennie a terminus és a nem terminus különbségeivel, a terminológiahasználat legfontosabb követelményeivel, a terminus és a szakmaspecifikus fogalomrendszer közötti kapcsolattal. Ezek az ismeretek segíthetik a terminológia pontos használatában, a megfelelő terminuskezelési stratégia kiválasztásában és alkalmazásában, illetve szükség esetén terminus létrehozásában. A terminológiai alapismeretek mellett hangsúlyt kell fektetnie a gyakorlati kutatómunkára is: a megfelelő terminológia kikeresésére és a szakterület olyan mélységű felkutatására, megismerésére, hogy a szakmai szöveg üzenetét a tolmács megértse, azt pontos terminológiával és szakszerűen képes legyen a célnyelven visszaadni. A terminológiatan oktatása szorosan kapcsolódik a szakmai szókincs más rétegeinek tanításához. A szűkebb értelemben vett terminológián kívül a szakszókincsben megtalálhatók a hétköznapi élet szavai is, amelyek itt a köznyelvitől eltérő jelentést is kaphatnak, és van a szaknyelveknek egy nagyjából közös, minden szakterületre jellemző általános tudományos-technikai szókincse (subtechnical vocabulary). Ezért a szaknyelvi órákon a szakmai szókincs tanulmányozása nem csupán a terminusok megtanulását jelenti, hanem a terminusnak nem minősülő, de az adott szakterületen gyakori egyéb lexikai elemek tanulmányozását is. A tágabb értelemben vett szakmai szókincssel kapcsolatos Stefano Marrone cikke (Is it possible to translate institutional terms? A pragmatic approach), amely a politikai szaknyelv fordításának problémáit vizsgálja. Ezen a területen a terminusok eltérnek a tudományok pontos és rendszerezett, jól meghatározott 194

terminusaitól, és nem mindig van pontos célnyelvi megfelelőjük. Valójában vitatott kérdés, hogy a politika szaknyelve szaknyelv-e, és terminusai megfelelnek-e a terminológiai kritériumnak. A tolmácsolás során ugyanakkor az intézményrendszerekre vonatkozó kifejezések (terminusok?) komoly szerepet játszanak, ráadásul ezek a kifejezések nemcsak a politikai szaknyelvben fordulnak elő, hanem sokszor más szakterületeken is. Fordíthatóság szempontjából az intézményi terminusok sokszor jóval nehezebb problémát jelentenek, mint a szakmai terminusok, hiszen gyakran kulturálisan kötöttek, és különféle pragmatikai jelentésekkel kapcsolatosak. Ugyanazok a fogalmak nem ugyanazt jelentik minden nép számára: ilyen például a „parlamenti demokrácia” kifejezés. A szerző egyetlen kiutat lát: a forrásnyelvi és a célnyelvi kultúra, a politikai rendszer és gondolkodásmód pontos megismerését, amelynek alapján a tolmács mint kulturális közvetítő nem szavakat, hanem fogalmakat, fogalmi rendszereket, gondolatokat és attitűdöket tesz át egyik nyelvből a másikba. Marrone tehát azt javasolja, hogy a tolmácsok ismerkedjenek meg az egyes nemzeti intézményekkel, illetve kultúrákkal, térképezzék fel az egyezéseket és hasonlóságokat, és ismerjék meg az EU intézményeit és terminológiáját, amelynek alapján pragmatikailag adekvát módon adhatják vissza a forrásnyelv intézményi terminusait. Gyakorlati tanácsként hozzáteszi, hogy ha mindez nem segít, hagyjuk meg az eredeti alakot, vagy fordítsuk az intézményi terminust szó szerint. A cikk végén hangsúlyozza, hogy a szószedetek bizony nem mindig elégségesek. A politikai-intézményi terminológia és a mögöttes intézményrendszer tanulmányozása tehát rendkívül fontos a tolmács számára. A szakszókincsnek ezt a rétegét a fordító- és tolmácsképzések résztvevői részben az országismereti, részben a fordítástechnikai órákon tanulmányozhatják. Christopher Taylor Vocabulary acquisition for student interpreters: recommendations on the judicious reading of newspapers c. cikkében a szavak és terminusok tanulásával foglalkozik. Megállapítja, hogy – bár a tolmácsnak ismernie kell a „hiper-szaknyelveket”, mint például a politikai, jogi és gazdasági nyelvet, és az ilyen jellegű szövegek alkalmasak a tolmács szókincsének bővítésre –, az oktatásban sokkal hasznosabbak az ún. „kvázi-szakmai” szövegek és szókincs, mert a tolmácsot nem lehet minden szakmai szituációra a képzés során felkészíteni. Elismeri a 195

szakterminológia fontosságát a képzésben, de úgy gondolja, hogy a tolmácsolásra készülésnél ezek könnyen elsajátíthatók konferenciaanyagok, szótárak, glosszáriumok, szakfolyóiratok stb. által. A képzésnél inkább „kvázi-szakszövegek” használatát javasolja, például újságcikkeket, amelyek kontextusba ágyazva tálalják a szavakat, és egyéb hasznos szövegjellemzők (redundancia, kohézió, koherencia stb.) is megtaníthatók általuk. A konklúzió tehát az, hogy hasznosabb „kvázi-szakszövegek” segítségével megtanítani bizonyos (terminológiai) alapelveket. Ez a felfogás nem áll messze a szaknyelvoktatás azon irányzatától, amely a szűk szakterminológia megtanítása helyett az általános tudományos lexikára (subtechnical vocabulary) teszi a hangsúlyt. Taylor álláspontja nem feltétlenül érvényes az ágazati szakfordítóképzésre, ahol hallgatók nem különböző szakterületek szövegeinek fordítására és tolmácsolására készülnek, hanem elsősorban egy adott szakterület – a saját szakterületük – szövegeit fogják fordítani és tolmácsoolni. A szaknyelvi órákon mind a terminológiával, mind az általános tudományos lexikával foglalkozniuk kell, és mivel szakemberek is, mind a kettő egyaránt fontos számukra. Összefoglalva, és saját viszonyaink szempontjából értelmezve a fentieket, a következőket állapíthatjuk meg.  A terminológia, illetve különböző terminológiák megismerése mind a fordító, mind a tolmács számára elengedhetetlen követelmény.  A fordító és a tolmács a terminológiatan eredményeinek felhasználója.  A szakfordító- és tolmácsképzésben a hallgatók a szakterminológiát és a szakszókincs különböző rétegeit a szaknyelvi, fordítástechnikai és országismereti órákon sajátítják el, a terminológiához kapcsolódó ismereteket pedig alapszakjuk keretében.  A fentiek következtében a terminusok pontos ismerete, illetve a szakmai ismeretek megszerzése nem okoz olyan problémát, mint az olyan fordító- és tolmácsképző intézményekben, amelyekben a hallgatóknak nincs szakterülete, illetve amely több, a hallgatók által nem ismert szakterületen való közvetítésre akar felkészíteni.  A kifejezetten terminológiai jellegű képzést – amely nem csupán a terminusok felhasználóként történő felkutatását és 196











megtanulását jelenti, hanem a terminusok kezelésének, létrehozásának, szabványosításának kérdéseiben való eligazodást is, elsősorban a fordítóképzés indokolhatja. A fordításoktatásban a terminológiai képzés fontosabbnak tűnik, mint a tolmácsolás oktatásában, és tekintve a fordítói szakmában végbemenő változásokat, valószínűnek látszik, hogy a jövőben még fontosabbá válik. A terminológiai képzés fontos célja lehet a források felkutatásának megtanítása, azaz a kutatómunka mikéntjének elsajátítása (bár ez más tantárgy, például a fordítástechnika óra programjába is beilleszthető). A tolmács munkájának természete szerint inkább csak „fogyasztója” a terminológiatan eredményeinek, ugyanakkor a terminológiatan alapjainak megismerése, illetve tudatosítása, beleértve a terminusok felismerésének, rendszertani jellemzőinek és a tolmácsolás során történő kezelési módszereinek megismerését, csak előnyére válhat a tolmácsoknak is. Ugyanakkor célszerűnek látszik, hogy a szigorú értelemben vett terminológiatan mellett a hallgatók megfelelő eligazítást és segítséget kapjanak a tolmácsolás során fontossá váló nem rendezett terminológiák és megnevezések kezelésében, például a politikai és intézményi szakkifejezések kezelésében. Az elemzett cikkek arra is felhívják a figyelmet, hogy terminológiát és a szaknyelvi szókincs legfontosabb rétegeit nem csupán kemény szakszövegekből lehet eredményesen tanulni. A tolmácsolás oktatása során külön gondot kell fordítani a tolmácsolásban használt, illetve használható terminuskezelési stratégiák (körülírás, adaptálás, stb.) gyakorlására is. A tolmácsolás oktatása során arra is gondot kell fordítani, hogyan készülhet fel a tolmács szakmai és nyelvi (terminológiai) szempontból egy ismeretlen szakterületen történő tolmácsolásra. A szakmai és terminológiai felkészülés módszerei részét képezhetik a terminológiai képzés programjának.

197

Irodalom Cellerino, S. 1992. Considerations on general theory of terminology. In: The Interpreters’ Newsletter, No.4. 1992. Cellerino, S. 1993. Considerations on certain principles of terminology theory. In: The Interpreters’ Newsletter, No.5. 1993. Crystal, D. 1987. The Cambridge Encyclopedia of Linguistics. Cambridge University Press: Cambridge-New York-Melbourne. Wüster, E. 1974. Die allgemeine Terminologielehre: ein Grenzgebiet zwischen prachwissenschaft, Logik, Ontologie, Informatik und den Sachwissenschaften. In: Linguistics 119, pp: 61-106. Wüster, E. 1979. Einführung in die Allgemeine Terminologielehre und terminologische Lexicographie. Ed. 1991, Bonn: Romantischer Verlag.

198

SZAKNYELV ÉS SZAKFORDÍTÁS 2003

199