orvosi szaknyelv a reformkorban

KU LT Ú R A

NEMES CSABA

Vörösmarty és a magyar orvosi szaknyelv a reformkorban (A magyar orvosi mûnyelv kialakulásáról és fogadtatásáról) „Csak törpe nép felejthet ôs nagyságot, Csak elfajult kor hôs elôdöket. A lelkes eljár ôsei sírlakához S gyújt régi fénynél szövetneket. S ha a jelennek halványul sugára A régi fény ragyogjon fel korára” (GARAY JÁNOS: ÁRPÁD-TRILÓGIA, 1853)

„Aki tehát a magyar nemzetet tudós nemzetté akarja tenni, legelôször is annak született nyelvének kiszélesítésén és pallérozásán igyekezzék...” „... egy nemzet sem tehette addig magáévá a bölcsességet, valameddig a tudományokat a maga anyanyelvébe be nem oltotta.” (BESSENYEI GYÖRGY: MAGYARSÁG, 1778)

1. TUDÓS TÁRSASÁGOK ÉS NYELVÚJÍTÓ TÖREKVÉSEK VÖRÖSMARTY FELLÉPÉSÉIG Vörösmarty Mihály születésének kétszázadik évfordulóján a magyar orvostörténelem elsôsorban a költô nyelvészeti munkásságát és a magyar orvosi szaknyelv és szótár elkészítéséhez nyújtott többéves segítségét méltatja. A „felvilágosodás és az elsötétedés” közötti években, az „irodalmi megújulás” (1772-1820) alatt és a reformkorban teljesedett ki a magyar nyelvért folytatott félévszázados küzdelem, melyet Bessenyei, Batsányi és Dugonics után Baróti Szabó Dávid s a kor legnagyobb nyelvésze, Révai Miklós folytatott. Az ortológusok és a neológusok évtizedes küzdelmeiben Vörösmarty Révai rendszerét követte. A hazánkban némi késéssel elérkezett és vérbefojtott, felvilágosodás utáni újabb nemzeti megújulás közvetlen okai a Habsburg-gyarmattá lett Magyarországon a 18. század második felében a latin nyelv újabb megerôsödése a tudományos nyelvben, valamint II. József, II. Lipót és I. Ferenc németesítô törekvései voltak. A magyar közoktatást egységesen szabályozó 1777-i rendelet, a Ratio Educationis, a latint tette kötelezôvé a tanításban. Fônemesi költôink, Ráday Gedeon, Orczy Lôrinc és Bartsay Ábrahám még fôként névtelenül adják közre magyar „költeményes szüleményeiket”. De már 28 M A G YA R O R V O S I N Y E L V 2 0 0 2 , 2 : 2 6 – 3 5

megjelent Decsy Sámueltôl a Pannoniai Feniksz (1790), az elsô magyar újság (1792) és az új Magyar Múzsa (1793) is, Bécsben. Dugonics Etelkája (1788) pedig a magyar felvilágosodás egyik legnagyobb hatású irodalmi alkotása; ahogy Baróti Szabó Dávid írta: „Felbuzdult magyarjainkban a szabad vér. Elvetvén a német ruhákat, mindnyájan magyarba öltöztenek ..., jelen voltam Pesten a vármegye gyûlésében, ... egy azt súgta fülembe: Uram, amiket itt mondunk, mindnyájan Etelkából puskáztuk.” Pesten Batsányi megjelenteti Magyar Museumát (1788/ 1789); Kármán József 1794-ben az Urániát. Erdélyben Aranka György és Bolyai Farkas megszervezik az Erdélyi Nyelvmûvelô Társaságot (1791). Kelemen László társulatával megindul Budán a magyar „teátrom” (1790), és 1817-tôl Pesten útjára indul a Tudományos Gyûjtemény, melyben szépirodalmi és szakcikkek vegyesen jelennek meg, tanúsítva, hogy az irodalom és a tudomány a reformkor elsô felében még nem vált el egymástól. A felvilágosodás és kevésbé a nemzeti megújulás korszakában valamennyi tudósunk polihisztor volt; orvos, fizikus, teológus, történész egy személyben. Így az orvosok, természetvizsgálók és költôk barátsága és közös irodalmi tevékenysége mindennapos jelenség volt. Legjobb példa erre Földi János debreceni köre. Hazai sajtó és akadémia híján azonban legtöbbjük – így Bél Mátyás, Buchholtz János György vagy orvosaink közül Fischer Dániel, Raymann János Ádám és az erdélyi Köleséri Sámuel – a kutatásaik eredményeit idegen nyelvû lapokban közlik. A reformkorban azután gyökeresen megváltozik a helyzet. A haladást elôsegítette a helytartótanács 1728-as rendelete, mely az éppen dúló pestisjárványra emlékezvén népszerûsítô egészségügyi felvilágosító munkák megjelenését sürgette, valamint az a tény, hogy az orvostudomány hazánkban ekkor már a viszonylag fejlett, önállósult és régi hagyományokkal bíró diszciplínák közé tartozott. Ugyanakkor hazánkban még nem volt magyar nyelvû orvosképzés. Mivel a nemzeti törekvéseink és kultúránk érvényesítéséért folytatott jozefinista szellemiségû harc Ferenc császár és Metternich abszolutizmusa s a Szent Szövetség éveiben teljesedik ki, nyelvújításunk több volt, mint egy irodalmi mozgalom s vált égetô politikummá az élet minden területén: például a

KU LT Ú R A nyelvtudományban (Sajnovics János, 1770, Révai Miklós, 1783) vagy már korábban a tudományos nyelvben (Pápai Páriz Ferenc, 1708 és Faludi Ferenc, 1787. ) A kor égetô politikai és gazdasági követeléseit Széchenyi mellett köznemesi íróink fogalmazták meg, legelsôbben is Kölcsey, Wesselényi és Kossuth. A fônemesség a magyar nyelv használatát a törvénykezésben elhalasztani kívánta (L. Kölcsey három „izenetét a fôrendekhez a magyar nyelv ügyében”, 1833). Bessenyei figyelmeztetése 1772-bôl – „minden nemzet a maga nyelvén lett tudós, de idegenen sohasem” – még mit sem vesztett aktualitásából. Vörösmarty fellépésével egy idôben Kölcsey sürgeti legaktívabban a nemzeti nyelv ápolását (1833). „Valamint csak élô testben, úgy csak élô nyelvben van lélek” ... „A nyelvében megfosztott nép többé nem él”; ez a negyvenhárom év óta folytatott küzdelem után a nemzet sürgetô parancsa. Ezek a forrásmunkák voltak és lehettek a székesfehérvári és pesti gimnazista, majd jurátus és filozófus Vörösmarty Mihály olvasmányai, mindenekelôtt Baróti Szabó Dávid munkái, melyekbôl költészete és nyelvészeti törekvései meríttettek. A nyelvújítók szópárbajai, irodalmi csatározásai Kazinczy halála (1831) után lassan abbamaradnak. Vörösmarty a Zalán futása megjelenésétôl, 1825-tôl már országos hírû költôként folytatja a nyelvújítók, nyelvészek és szótárírók hagyományait, mégpedig a Kisfaludy Társaság és az Aurora-kör vezéralakjaként, késôbb pedig Toldyval és Bajzával az Athenaeum, illetve 1828-tól a Tudományos Gyûjtemény szerkesztôjeként. Nyelvmûvelô munkássága férfikorának delén teljesedik ki, 1830-1833 után, amikor epikai mûveinek javát már megírta. Azt, hogy a nyelvújításban és a szóalkotásban a jog elsôbben a szépírókat illeti, Vörösmarty hangsúlyozta a legjobban; ugyanakkor önzetlenül segítette és támogatta orvos íróink szóalkotó törekvéseit. Úgy tûnik, a nyelv megújulásáért és polgárjogáért folytatott hazafiúi buzgalom az annus mirabilis (csodálatos esztendô) idején – az Akadémia megalakulása és a Hitel megjelenésekor –, Kisfaludy Károly, Virág Benedek és Katona József halálának évében tetôzött. Az 1830-as évek derekán, Kölcsey halála (1838) elôtt azonban már megtorpan a reformkor lendülete; Vörösmarty az álom és a mese világába menekül (Csongor és Tünde, 1830). Minden buzgó igyekezet ellenére, még 1845-ben is arról panaszkodik a Társalgó, hogy nincsenek kézikönyvek, tankönyvek; orvostanáraink többsége is még mindig idegen lapokban publikál. A sebészek és a bábák német és magyar nyelven tanulhatnak, a gyógyszerészek három nyelv közül is választhatnak. A mûszavak hiánya tehát még mindig nyomasztó. Pedig ekkor már évtizedek óta közölt szakcikkeket a Tudományos Tár, létezett orvosi folyóiratunk (Orvosi Tár, 1831), Orvosi szótárunk (1833), természettudományi szóhalmazunk (1843), kétnyelvû zsebszótárunk, megjelentek Bugát és Gebhardt magyar nyelvû munkái az élet- és kórtan tárgykörébôl, megalakult a Magyar Tudós Társaság, az Akadémia (1830), a Magyar Királyi Természettudományi Társulat (Bugát Pál, 1841), és megindultak a magyar orvosok és természetvizsgálók vándorgyûlései is (1841).

Keressük most fel ennek a nyelvészeti és szakirodalmi szélmalomharcnak állomásait s általuk a költô, prózaíró, publicista, nyelvújító, szótár- és szakíró Vörösmarty és a magyar orvosírók kapcsolatait, közös irodalmi munkásságukat. (Vállalkozásom nem teljesen úttörô, hiszen 1968-ban megjelent már a marosvásárhelyi Borbáth Andortól is egy rövid értekezés „Vörösmarty és a magyar orvosi nyelv” címen.)

2. VÖRÖSMARTY CSALÁDI HAGYOMÁNYAI ÉS A NÉPI ORVOSLÁS Vörösmarty elsô életrajzírói, Gyulai Pál és Kresz Mária feljegyzik, hogy Vörösmarty édesanyja, Csáthy Anna az apa korai halála (1817) után egy ideig Velencén gazdálkodott. „Szeretett a mezôn, erdôn bolyongani, hogy gyógyfüveket, gyökereket keressen.” Ha Mihály el-elkísérte ôt ezeken a növénygyûjtô utakon, ami valószínû, akkor már gyermekkorában voltak botanikai élményei, különösen ha számba vesszük, hogy a gyógynövények válogatása, meghatározása, szárítása és kiadagolása, az azokból készült népi gyógyszerek, forrázatok és borogatások elkészítése hosszadalmas feladat. Füvesasszonyok tevékenysége falun még ma sem megy ritkaságszámba. Kétszáz évvel ezelôtt pedig a borbély mellett ôk voltak a pórnép „orvosai”. Nem mindig „bûbájos” kuruzsló, vajákos, de legtöbbször „fûszerszámos” asszony. Csáthy Anna több volt ennél; mint Gyulai írja: „lassanként Nyéknek, majd Velencének egész orvosa lôn. Abban telt legfôbb öröme, ha enyhíthette a testi és lelki szenvedést. A szegénynek alamizsnát adott, a szerencsétlent kenetes szavakkal vigasztalta, a beteget gyógyította.” Gyermekei azután szétszóródtak, és az özvegy „mindent elvesztett, csak imádságos könyve maradt meg, ebben keresett és talált vigasztalást. Imádkozva és betegeket gyógyítva töltötte napjait.” A jövendô költô számára mégsem a népi orvoslás családon belüli élményei, hanem a népi orvoslás és a gyógyfüvek nyelvkincse, az „anyanyelven belüli többnyelvûség” lehettek fontosabbak, a népnyelv teremtô ereje, annak „mélyrôl jött, gyökös és nemes” volta (Ady). Az a tény, hogy a falusi gyógyító emberek régi magyar nevekkel éltek, lehetôséget adott ezek irodalmi átvételére. „A maga tiszta, hamisíthatatlan, eredeti és kifejezô” (Berda Károly kiemelése) szókincse alapján megújulhatott a magyar orvosi mesternyelv is. „A sok oktalan germanizmus, latinizmus és gyökértelen íróasztali szógyártmány után üdítôen hat egészséges füleink számára egy, a nép nyelvébôl felfrissült, magyarabb orvosi mesternyelv” (uo., Berda Károly). Pápai Páriz még jól ismerte a népi betegségneveket, a népi gyógymódokat; orvosi nyelve még nem áll messze, sôt, legnagyobb részben azonos a nép nyelvével. A reformkori orvosi mûnyelv megalkotói, elsôsorban Bugát és Toldy Ferenc azonban már elszakadtak ettôl az élô hagyománytól. A népi és az akadémikus orvoslás végleg elváltak egymástól. Szófaragó nyelvújításukat nem Vörösmarty, de Petôfi támadta élesebben:

M A G YA R O R V O S I N Y E L V 2 0 0 2 , 2 : 2 6 – 3 5 29

KU LT Ú R A „Baltával jött fel Pindus tetejére Petôfi: Vajjon hány szónak szegte ma bárdja nyakát” (Vörösmarty: Petôfi) Vörösmarty kíméletesebben bánik a szótárírókkal, talán Toldynak és Bugát Pálnak címezve: „Városzendítô, te harangok gyáva huzója, Szókönyvet faragtál s tudsz-e beszélni magad?” (Vörösmarty: Szótáríró) Szépírók és költôk mindenkor vonzódtak a népi eredetû természetes gyógymódok iránt; ennek egyik valószínû lélektani gyökere a romlatlan ôsi anyanyelv és a haza szeretete lehet. Bajza „Graefenbergi levelei” (1848) elôtt Vörösmarty is lelkesen üdvözli és egekig dicséri Priesznitz vízkúráját (1840): „A vaddal köz italt meg kezdé vetni az ember, S gôgje fejében kór, agg leve és nyavalyás. Priesznitz visszaadá a víznek régi hatalmát, S ôsi erôben kél újra az emberi faj.” (Vörösmarty: Priesznitz) „A víz kétes elem, a földet elönti, de táplál; Gát, de merészeknek pálya világokon át. ... Árja megöl, de szelíd gyógyszerré lesz, ha beteg vagy, S szûz forrásaiból visszajön életerôd; Természettôl nyert a víz kétféle hatalmat, Isteni áldássá tett az emberi ész.” (Vörösmarty: Vízgyógy) Sebastian Kneipp wörishofeni vízkúráját 1848-tól kezdi népszerûsíteni. Hahnemann hasonszenvi gyógymódjának 1844-ben Garay János, Császár és Vörösmarty egy közös albumot szentelnek (Hahnemann emléke): „Eddig anyag harczolt anyag ellen a bús beteg ágyán, S durva csatájok közt kín vala élni tovább. De te jövél, s a parányokból felidézted az alvó Szellemeket, s küldéd mesteri bûvöd alatt. S újra szelíd nemtôk kísérik az emberiséget, És a halál retteg gyötreni áldozatát.” (Vörösmarty: Hahnemann) Epigrammáinak nemes pátosza itt még túlzott, patetikus nyelve helyenként mesterkélt. Költôi ereje, verseinek zsongító zengése az élet és álom, a mese és a valóság mezsgyéjén teljesedik ki a népmese hangulatát idézô Csongor és Tünde címû drámai mûvében (1830). Mirígy „bû-bájos” varázsszavai a „boszorkánydombnál”, átkai a csodakútnál, valamint Berreh és Kurrah párbeszédei a népi orvoslás és kuruzslás ráolvasó formáit idézik: 30 M A G YA R O R V O S I N Y E L V 2 0 0 2 , 2 : 2 6 – 3 5

„Teje tôle megromoljon, Borja téjtôl dombra hulljon... Nyolc tojását mind megitta. Borja tôgyét vérre szopta” „Vörösmarty költészete a mítoszban gyökerezik” – állapítja meg Szerb Antal. De talán nem járunk messze az igazságtól, ha feltételezzük, hogy „képzeletének vad démonai”, „lelkének gyönyörû szörnyetegei” nemcsak a romantika rémvirágai, de sokkal inkább a népi gyógymód és népmesék samanisztikus örökségébôl meríttettek: Mirígy: „Hogy gebedj meg, azt kívánom, Mérged tengerében” „Meg ne indulj: Mert, ha lábad, mint az örvény, Mint az orsó pördül is, Vén Mirígy mint gondolat, A bosszúnak gondolatja, Úton ér, és elemészt” Egy orosházi népi hagyomány szerint Mirígynek hét lánya, hét fia és hetvenhét unokája van. Népünk a nyelvében a „mirigy” szót nem a mai ’glandula’ megjelölésére használta, hanem vele a pestist jelölte: „mirígye szökött” – ’kiütése támad’. Vagy Heltai Gáspár Magyar Krónikája (1575) szerint: „Nagy mirígyhalál vala egész Magyarországba”. Már Pápai Páriz is együtt említi a mirigy és a méreg szavakat. A méreg és a mirigy Vörösmarty betegségdémonában már egybeolvadnak, csakúgy, mint a régi orvosi és népi pestisdémon fogalmában: Mirígy: „Éj legyen napfényetek, Méreg minden étketek; ... Mérges harmat hintse meg, És utálat fôzze meg.” A néprajzi hagyomány ismerete a párhuzamok alapján kétségtelen. Még a mai magyar népi orvoslásban is fellelhetô a bosszúálló betegségdémon emléke. S valószínû, hogy ezeket a ráolvasó, bûvölô igéket Vörösmarty még gyermekkorában, Velencén már megtanulta.

3. VÖRÖSMARTY ORVOS BARÁTAI ÉS KAPCSOLATA KORÁNAK ORVOSTUDOMÁNYÁVAL Romantikus képzeletvilága, latensen mindig jelenvaló halálvágya és lelki alkatának diszharmóniája keltik benne fel az érdeklôdést patológikus cselekményû pályamûvek tanulmányozására. Ilyenek „Az orvos”, a „Cholera és a szerelem” és „A halottrabló”, mely témáját kortársa, Dickens is feldolgozta (A fekete fá-

KU LT Ú R A tyol). De ezeket a mûveket ügyetlen kidolgozásuk, formai hibáik és belsô ürességük miatt közlésre érdemtelennek tartja. A. Prix az „Ôrültek háza Dijonban” címû színmûvérôl Vörösmartynak ez a véleménye: „Orvosi recept szerint készült mû, mi tulajdonképpen csak dicséretére válhatnék, ha az ôrültség s abból kigyógyulás, a mint jól motiválva, úgy volnának elôállítva is; de a kidolgozás betûszerinti s fölületes, megelégszik az ôrültség legmindennapibb kitöréseivel, minden mélység, költôi valóság nélkül”. Mégis: négy színkritikát ír róla. Kora egyik legtöbbet vitatott témájára, a tetszhalottak élve temetésére is felfigyel (Tetszhalottakról szóló mese) egy aktuális eset kapcsán, azonban helyteleníti ennek egy pesti napilapban megjelent közlését. A Csongor és Tündével 1830-ban Vörösmarty túllép ifjúságának halálmotívumokkal telített költészetén, anélkül, hogy kultúrpesszimizmusát végleg elvesztené. Az elôtte álló férfimunka azonban most prózaibb feladatokra szólítja. A Tudományos Gyûjtemény szerkesztése (1828-tól) révén kerül ismeretségbe orvos íróinkkal, Toldy Ferenccel, Bugát Pállal, Csorba Józseffel, Flór Ferenccel, Gyarmathy Sámuellel és a Fóti dal szüreti baráti körével, Pólya Józseffel, majd élete végén Kovács József medikussal, utolsó kezelôorvosával. Sôt, már korábban Maróthy Istvánnal (1799–1845), ki fiatalkori barátja volt. Maróthy a pesti egyetem bölcsész doktorátusa után orvosi pályára lépett (1824) és elindult Keletre, hogy Kôrösi Csoma nyomán megkeresse a magyarság keleti rokonait és az ôshazát. De csak Konstantinápolyig, illetve Teheránig jutott el, ahol hazatéréséig, 1845-ig orvosi gyakorlatot folytatott. Úgy tûnik, azért mégis Bugát volt legjobb orvos barátja, kivel Vörösmarty már 1829-ben egyhetes kutatóútra indul Hevesbe, Borsodba és Gömörbe, s kinek elsô fordításait méltatja a Tudományos Gyûjteményben. Bugát idôsebb volt írótársainál, s míg éppen ô egyengette az orvos Toldy elômenetelét, addig Toldy – Bajza és Vörösmarty közbenjárására – vette rá Bugátot orvosi mûszavak megalkotására; Bajza 1830 januárjában Toldyt értesíti arról, hogy „Bugát ... szívesen szolgál a betegségek magyar neveikkel.” Vörösmarty évente kétszer, a cseresznyeérés és a szüret idején ellátogatott Fáy András szôlôjébe, a fóti Somlyóhegyre, ahol írók (Vörösmarty, Bajza és Czuczor Gergely), mûvészek (Barabás Miklós és Ferenczy István), orvosok (Bugát Pál és Pólya József) és publicisták, mint a filozófus és mûkritikus Szontágh Gusztáv, a Kisfaludy Társaság alapító tagja (1836) voltak a falusi mulatságok rendszeres vendégei. A fóti emléktábla leleplezésénél, 1837-ben Toldy, Garay és Tóth Lôrinc is jelen volt. Toldy vette rá Vörösmartyt egy bordal, a Fóti dal megírására (1842). A bordal elôadásán az akkor még 10 éves ecsedi Csapó Mária (a késôbbi Vachott Sándorné, a János vitéz Iluskájának modellje) naplójának tanúsága szerint jelen vannak Fáy kúriájában Deák Ferenc, Kossuth Lajos és Bajzáék is. A fóti szüretek tizenöt éven át megismétlôdô kötetlen összejövetelei bizonyára alkalmat adtak lingvisztikai tréfákra és szófaragásra is a készülô orvosi mûnyelvben, hiszen itt Vörösmarty a kor két legjelentôsebb orvos nyelvészével (Bugát Pál és Pólya

József) sok derûs, mámoros órát töltött együtt. Ez annál is valószínûbb, mert Czuczor Gergely és Fáy András (1786–1864) az Akadémia nyelvi osztályának elnökségi tagjai voltak, és Fáy mesék és aforizmák mellett egy cigány nyelvû gyûjteményt és kis nyelvtant is összeállított. De a nyelvészeti osztály tagja volt Luczenbacher Sándor is, így a fóti körben, mintegy az akadémiai nyári „kis ülések” kiegészítôjeként szükségszerûen folytatódtak az akadémiai disputák az idegen szavak honosításáról, új szavak kötési szabályairól, melyek hiánya éppen a szaknyelvek területén jelentkezett a legkirívóbban. Vörösmarty barátsága Toldy Ferenccel már 1828-ban elkezdôdött. A Koszorúban öt év alatt Vörösmarty több nyelvészeti cikket írt, többnyire álnéven. Nem is Fóton, hanem az Aurórakörben ismerték meg egymást: Vitkovics Mihály pesti Nagyhíd utcai lakásán, ahol az induló fiatal írók, Bajza, Vörösmarty és Toldy egymással versengve gyártották az új szavakat. A Kisfaludy Károly és az Auróra köré csoportosuló fiatal írógeneráció, Bajza, Toldy, Vörösmarty, Szemere Pál, Fáy András és Bugát egy „pennaháború”, az ún. Conversations Lexikon-pör gyôzelmes megvívása révén kerül az irodalmi élet központjába. Mûvészi útkeresésük találkozik Széchenyi reformprogramjával. Bajza és Toldy Ferenc barátsága már 1821-ben elmélyül s végig intenzívebb marad, mint Vörösmartyval, ki a Zalán eposzával lesz országos hírû költôvé. S ekkor az alig húsz éves, irodalmi tervekkel kísérletezô verselô, a világirodalmat bámulatosan jól ismerô fiatalember, a késôbbi medikus – Toldyt 1829-ben avatták orvosdoktorrá – elvállalja a nála öt évvel idôsebb Vörösmarty 6500 verssoros eposzának, a Zalán futásának korrektúráját; még meg is rója a költôt A csermelyhez címû versének rímeléséért. Az a Schedel Ferenc, kinek szülei még nem is tudtak magyarul! Az egyetemes irodalomtörténetben feltehetôen egyedülálló esemény, hogy az irodalmi élet és a nyelvújítás egyik legaktívabb szervezôje, a Révai Miklós utáni legjelentôsebb irodalomtörténész egyúttal szemészmester és az orvosegyetem dietétika tanára is legyen (1833–1841). Toldy az 1830-as években mint kerületi orvos küzd a kolera ellen, de ezzel egy idôben elvállalja Vörösmartyval – bécsi könyvkereskedôk unszolására – a magyar– német zsebszótár elkészítését is (amely 1835-ben jelent meg), hogy azután orvosi tevékenységével felhagyva, 1850-tôl mint az esztétika és az irodalomtörténet tanára egészen a literatúrának éljen. (Az irodalmi életbe berobbanó medikus Németh Lászlónak ilyképpen Toldy elôfutára.) Vörösmarty és Toldy kapcsolata 1837 és 1843 között elmélyül, jórészt közös szótárírói tevékenységük éveiben (1835– 1838), majd Bajzával is az Athenaeum kiadása idején (1837– 1843). (Minderrôl számos érdekes adatot találhatunk Bajza és Toldy 1969-ben kiadott levelezésében.) Pályájának indulásakor Vörösmarty a legtöbbet Schedel (1847-tôl Toldy) Ferenc barátságának köszönhetett, ki már 1827-ben Aesthetikai levelekben méltatta Vörösmarty epikai munkáit, majd, már mint orvostudós (1828), a költô hírnevét külföldi újságokba írott recenziókkal és egy német nyelvû antológiában is öregbítette. Az 1834. május 26-i akadémiai kisgyûlésen jelentette be Schedel a külföldi M A G YA R O R V O S I N Y E L V 2 0 0 2 , 2 : 2 6 – 3 5 31

KU LT Ú R A könyvcsere megindulását; ekkor számolt be Széchenyi arról, mint nyújtotta át az Magyar Tudós Társaság elsô évkönyvét Párizsban Gay-Lussac fizikusnak, a Francia Akadémia és Münchenben Schellingnek, a müncheni Bajor Akadémia titkárának. A hamarosan meginduló könyvcsere Vörösmartynak, az akadémiai könyvtár szorgalmas látogatójának lehetôvé tette az európai szakirodalom alaposabb megismerését. Ez is elsôsorban Toldy Ferenc érdeme, ki ekkor még kétlaki életet élt: az Akadémia titoknoka, jegyzôje, szótárkészítô, mûkritikus, a Nyelvemléktár vezetôje, az Akadémiai Értesítô, az Évkönyv, a Szépirodalmi Szemle, a Magyar Történelmi Tár, a Tudománytár, a Figyelmezô, az Archeológiai Közlemények és az Új Magyar Múzeum társszerkesztôje, míg mindezen feladatok mellett a pesti orvosi egyetemen 1833-tôl 1841-ig a dietétika rendkívüli tanára (aki ezekben az években még az Akadémia könyvtárát is rendezte!). Toldy és Vörösmarty évtizedes barátságának szomorú záróköve Toldynak a költôrôl 1850-ben írott elmarasztaló ítélete, éppen Vörösmarty megkegyelmezésének évében. Megírásának közvetlen indítékai nem ismeretesek; legalábbis kommentár nélkül maradtak Vörösmarty Összes mûveinek 1977-es 18 kötetes kritikai kiadásában is. Ilyen kíméletlen támadás az írót Petôfi verse óta (1848 augusztus) nem érte. Hozzávéve a bujdosás hónapjait, az elnyomatás keserû éveit, ez a tekintélyromboló és a géniuszt porba rántó, elvakult bírálat bizonyára elmélyítette Vörösmarty már 1844 táján mutatkozó pesszimista alaphangulatát (Gondolatok a könyvtárban), s siettette a korán jött gyötrelmes összeomlást, melynek fôbb állomásait Az emberek (1846), az Emlékkönyvbe (1849), az Elôszó (1850), Az ember élete (1854) és az utolsó bordal, a Vén cigány (1854) jelzik. Napja fogytán volt; még írt, de élô szóban már nem tudta kifejezni magát. Utolsó évében, 1855-ben nem született már egyetlen verse sem. Alig fejezte be a Lear király fordítását, betegeskedni kezdett, fejfájások és vértolulások kínozták. Légszomja évekkel halála elôtt fokozódott; 1853-ban már tüdôvizenyôvel kezelték. 1855 ôszén családjával Pestre költözött, abba a házba, ahol 25 évvel azelôtt Kisfaludy Károly is lakott. Vörösmarty két nappal késôbb agygutát kapott és elhalálozott. Utolsó orvosa, a késôbbi sebész, egyetemi orvostanár Kovács József (1832–1897) még szigorló volt, amikor több éjjel virrasztott a haldokló költô ágyánál és ôt az utolsó percig ápolta.

4. VÖRÖSMARTY SZEREPE A MAGYAR ORVOSI SZAKNYELV MEGTEREMTÉSÉBEN Kisfaludy Károly halála után, 1830 novemberében Vörösmartyt rendes tagnak választotta a Magyar Tudós Társaság. Hozzá fûzôdik az Akadémia egyik legtermékenyebb korszaka. A négy állandó szakbizottság (ún. „küldöttség”, nevezetesen a Grammatikai és Szótári, az Évkönyvkiadási, a Folyóirat-kiadási és a Jutalmi bizottság) szerteágazó és idôrabló munkáját ô csak Schedel Ferenc, Schedius Lajos, Kölcsey Ferenc és Bitnicz Lajos segítségével végezhette el. Az oroszlánrész azonban Bajzának, Vörösmar32 M A G YA R O R V O S I N Y E L V 2 0 0 2 , 2 : 2 6 – 3 5

tynak és Schedelnek jutott. Ôk voltak a szakmájukba vágó jutalmi bizottság tagjai és a bécsi titkosrendôrség számára az Akadémia „fôkolomposai” („vigilante oculo tenendi”). A nyelvtudományi osztályban pedig ott találjuk a „fóti kör” tagjait, Vörösmartyt, Bugátot, Luczenbachert és Fáy Andrást. Flór Ferenc, Pólya József és Török József orvosok, a Természettudományi Bizottság tagjai, valamennyien végeztek nyelvészeti kutatásokat. (Török József gyûjtötte össze Schuster esetlen próbálkozásai után a készülô Nagy Szótárba a vegytani mûszavakat). Már 1831-ben, az Akadémia alakuló ülésén levelezô tagként beválasztják az orvos Almásy Balogh Pált is, Hahnemann hívét, ki 1826-tól hazánkban a hasonszenvi gyógymód úttörôje volt. Vörösmarty általa vagy Bajza barátján, Kovács Pálon keresztül ismerhette meg a homeopata orvoslást (1844). Akadémiai iratai és a Kisfaludy Társaság jegyzôkönyvei a költô hatalmas teherbírását és a magyar irodalom- és tudománytörténetben is szinte kivételes szervezô-irányító tevékenységét tanúsítják; ebben ôt csak Kazinczy és Toldy elôzi meg. Vörösmarty „táblabíró és ügyvéd” poétikai munkássága mellett nyelvészeti dolgozatokat ír, szótárt szerkeszt, javaslatot tesz a népdalok gyûjtésére, pályamûvekrôl, magyar és idegen színmûvekrôl ír bírálatokat, folyóiratok kiadásán fáradozik, akadémiai reformtervezeteket nyújt be és a magyar színjátszás kibontakozását sietteti. Schedellel és Bajzával szerkeszti az Akadémia Athenaeumát (1837–1843), elôtte pedig a Tudományos Gyûjteményt (1828– 1832) – s mindeközben még a zsebszótári korrektúrák idegôrlô munkájára is marad ideje! Csak a mûszótár szerkesztésétôl válik meg 1839 júliusában. Hatalmas, évtizedes nyelvészeti munkássága lesz az egyik alapkô, melyen 1872 után a Magyar Nyelvôr elindulhatott. A kialakulóban lévô orvosi szaknyelv és Bugát módszerének fogyatékosságait Vörösmarty helyett egy debreceni nyelvész orvos, Lovász Imre (?–1843), a homeopátia másik hazai népszerûsítôje marasztalja el kegyetlen, de jogos bírálatában, 1835-ben. Vörösmarty, Bajza és Toldy kapcsolatait a reformkor nagy orvos íróival, természetbúváraival, nyelvészeivel, történészeivel és politikusaival folytatott kiterjedt évtizedes levelezése tükrözi leghívebben. Együttmûködésük dokumentumai a Magyar Szótár szerkesztôbizottságának orvosdoktoraival, Csécsi Nagy Imrével (1804–1847), a botanikai mûnyelv megújítójával (1824), Csorba Józseffel (1789–1858), Flór Ferenccel (1809–1871), Pólya Józseffel (1802–1873), Fáy András barátjával és Török Józseffel (1813–1894) az Akadémia irattárában, valamint Vörösmarty publicisztikai munkáiban találhatók. Valamennyien szívükön viselték a nemzeti szaknyelvek megteremtését és a tudós társaságok mûködését. A reformkor íróira és a Magyar Tudós Társaságra hatalmas feladat várt; meg kellett újítani költészetünk metrikáját, a prozódia, a helyesírás és a nyelv esztétikai alapjait. Lényegében szinte a semmibôl megalkotni a magyar szaknyelveket. Nem a fordításokat, de az akadémiai tagok mûveit kell kiadni – sürgette Vörösmarty. S talán ezért nézte el a Bugát–Toldy-szótárnak (Magyar-deák és deákmagyar orvosi szókönyv, 1833), Toldy és Bugát Természettudományi szóhalmazának (1843) nyelvi „zsengéit”, neológus mûvi-

KU LT Ú R A rágait, melyek gyakori esetlensége és a magyar nyelv szellemétôl idegen jellege éber figyelmét nem kerülhette el. Vörösmarty tapintatára más példa is ismeretes. Gida József örkényi plébános hatalmas nyelvészeti munkáján egy évig töprengett, míg elutasító sorait megírta. A nyelvészetben járatlan Táncsics kritikai észrevételeit azonban határozottan visszautasította. Az Akadémia nyelvtudományi osztályának megalakulása elôtt az új szaknyelv megteremtésén fáradozó cikkek a Tudományos Gyûjteményben jelentek meg, melyet 1828 és 1832 között Vörösmarty szerkesztett, s melynek polihisztor szerzôgárdája az összejövetelein a Trattner-házban a hazai írótársadalmat képviselte. Végeredményben ez azt jelentette, hogy a pesti tudós társaság szerkesztôi a pesti írók körébôl kerültek ki. Így természetes, hogy Vörösmarty tollából már 1828-ban megjelenik egy könyvismertetés Bugát Pál fordításáról (A. F. Hempel: Az egésséges emberi test Boncztudományának alap vonatjai. Pest, Trettner és Károlyi betûjivel, 1828.). Orvosi szaknyelvünk megalkotóját, Bugát Pált (1793–1865) számos orvostörténeti tanulmány méltatta. Ezekbôl most csak annyit merítünk, ami az Akadémiához és Vörösmartyhoz való kapcsolatát érinti. Irodalmi érdemeit már 1830-ban méltányolták: a „fóti kör” tagját az Akadémia rendes taggá választotta, majd 1838-ban dicséretben részesíti Chelius sebészetének lefordítása, 1844-ben pedig a Szóhalmaz megjelenése alkalmából. Még 1830-ban írott munkáját (Kórtan ‘s Éptan) pedig a nyelvtudományi küldöttség még 1845-ben is „a mûnyelvre nézve jeget törô, de egyébiránt is sok eredetiséggel bíró” rendszeres kézikönyvnek tartja. Bajzával és Vörösmartyval a Zsebszótár szerkesztési munkálatain dolgozott. A nála 12 évvel fiatalabb Schedel Ferenc egyetemi pályafutását azonban már Bugát segítette. Vállalkozása, az Orvosi Tár megindítása (1831) nagy merészségre vallott; abban a deákos mûveltségû táblabíró korban kevés volt még a magyarul olvasó orvos. Elhatározását, hogy kiirtson nyelvünkbôl minden nehézkes ejtésû vagy idegen származású szót, Vörösmarty minden igyekezetével támogatta és elsô fordításáról 1828-ban a Tudományos Gyûjteményben egy három és fél oldalas tanulmányt írt. Ez a költô orvosi mesterségszavakat illetô elsô munkája. Elôször Bugát érdemét méltatja, kinek a „mûszavak elôállítása volt” a legnehezebb feladata: „Ami a fordítást illeti, meg kell vallanunk, inkább merész elmét kívánt, mely midôn a mindennapi beszéd az ily tudományos elôadásra elégtelen, ne féljen a nyelvnek rejtett kincseihez nyúlni s a fogyatkozásokat azokból pótolja. A jeles fordító mindezen felülemelkedett.” Majd talán Bugát késôbb szaporodó ellenfeleire gondolva Vörösmarty így folytatja: „Ha valakit itt az a csodálatos viszkete bántana, hogy a merôt gáncsolja s bosszankodással ütközzék meg minden szavaiban: szeretnék attól ... különösen kettôt megkérdeni: Mit akarna inkább? Azt-e, hogy nyelvünk, amire szüksége van, magából s elemeibôl pótolja? Vagy azt, hogy mint némely európaiak, gyülevész és zavar legyen a legtarkább szavakból?” Ezután arról kesereg, hogy „Társalkodási nyelvünk nincs; vagy ha van, olly tarka, a’ milylyen csak lehet; hivatalos, katonai, mûvesi ‘s a’ t. hasonlóképen

nincs, a’ tudományost, az íróit most törjük” ... „igen helyes gondolat Bugát Professor Úrtól, hogy a magyar boncztudományt magyarul adta. Az eddig szokásban volt szavak általa többnyire használtattak, életbe hozattak az avulni kezdôk, ... e’ fölött okosan felvétettek a’ gyökök, ‘s szóképzôk is.” (Vörösmarty itt valószínûleg Pápai Páriz, Rácz Sámuel és Bene Ferenc régi, nehézkes magyar orvosi mûnyelvére gondolt.) A bíráló csak ezután helyesbíti Bugát szóalkotásait, s úgy találja, hogy „a’ vérér (vena)-bôl ... a’ vér elmaradhatna, ‘s a’ tölcsérbe való bemenetelt rövidebben tölcsérbe menetelnek mondhatnók. ... A’ fordító úgy látszik meg akarja igazítani a’ szokást, melly a’ mell (pectus) szóból a’ mell-et, mell-ôl, mellék szavakat alkotta. Ha divatba jöhet, minthogy törvényszeres, nincs okunk ijedezni tôle. ... Ezen kívül vannak még szavak, mint p.o. munkamivi mechanicus ‘s a’ t., mellyek nem eléggé alkalmasak az idegen szó kitételére; vannak vidéki szavaink is, mellyeknek hazáját nem mindnyájan tudjuk. ... de mindezek a nagyobb számhoz képest ... kevesek, ‘s idôvel ... könnyen pótolhatók.” Bugát a „matéria” szót Vörösmarty szerint tévesen fordította „alak”-ra, mert ez a latin szó németül a „Gestalt”, a „forma” vagy az „alkat” megfelelôje. A helyes fordítás szerinte nem „alak”, hanem „anyag”. Nem fogadja el Bugát másik javaslatát sem, hogy a „literatura” szót a „tudományok tudománya” szóval fordítsuk. Tévedett azonban, amikor Bugát fordítását („recens = heveny”) értelmezi; Vörösmarty szerint a „heveny” inkább az „in flagranti” értelmével azonos. A mai szóhasználat Bugát javaslatát követi. A bírálat visszafogott, tapintatos, de határozott; ebben Vörösmarty Arany János elôdje. A Tudományos Gyûjtemény szerkesztôje éveken át élénk figyelemmel követi az „éledô, idegen köntösétôl szabadulni vágyó” magyar orvosi mûnyelv elsô irodalmi kísérleteit, legyenek azok bármily jelentéktelenek. Így figyel fel a Somogy megyei fôorvos, Csorba József (1789–1858), a kaposvári megyei kórház alapítójának egyik magyar nyelvû munkájára („Hygiastika vagy is orvosi oktatás, mit kell tenni az egészség fentartására és a betegség gyógyítására, addig is, míg orvos érkezik”, Pest, 1829.). Csorba orvosdoktor közölt már cikkeket a Tudományos Gyûjteményben korábban is (1817, 1824). 1829-ben Vörösmarty így méltatja Csorba József munkásságát: „Orvosaink szorgalmának s magyar lelkûségének egy újabb tanúja a fenn jelentett munka, mellynek különös érdeme az, hogy a tudományi rendszer szoros korlátai közül az élet tágas mezejére kitér s közhasználatú ösmeretekkel gazdagítja olvasóit.” Egy medikus, Fésûs Menyhért (1802–1872), a késôbbi nagybányai fizikus, polgármester és archeológus doktori disszertációja (Értekezés az emberi test nevelésérôl, 1829) sem kerüli el Vörösmarty figyelmét és azokat a Tudományos Gyûjtemény 1829-i évfolyamában is méltatja: „Doctorságra léptetés alkalmával magyar értekezést írni ugyan nem példátlan dolog; de a jó példa olly kevés követôre talált még eddig, hogy ez újabb példaadásnak több szerencsét kívánni igen nagy okunk van. Az említett értekezés tárgya, s a csinos magyarság, mellyel írva van, a szerzônek mind jól választó ítéletérôl, mind ízlésérôl bizonyságot tesznek.” M A G YA R O R V O S I N Y E L V 2 0 0 2 , 2 : 2 6 – 3 5 33

KU LT Ú R A Figyelemre méltó tény, hogy akire az író és az Akadémia nyelvtudományi bizottsága felfigyelt, késôbb orvostársadalmunk jelentôs képviselôje és szakirodalmának fáradhatatlan munkása lett. Az Akadémia választmánya így tett Gebhardt Ferenc (1791–1896) munkájának megítélésénél is (A különös orvosi nyavalya és gyógytudomány alapvonatjai. 1828–1838). Ezt a mûvet a tudós társaság Bajza jegyzôkönyve szerint 200 arannyal jutalmazta a következô indoklással: „Gebhardt Ferenc munkája ... nagy hiányt pótol, ‘s azon közönséget, mellynek írva van, meglehetôsen kielégíti, stílusában ittott németes kifejezések vannak ugyan, azonban eléggé érthetô és világos... Kivánatos lett volna ..., hogy a gyógyszer formulái egyszerûbbek volnának ..., hogy a szerzô mûszavaira nagyobb gondot fordított volna, mert ez nálunk magyaroknál hol a’ tudományok most kezdôdnek míveltetni, fô tekintetû dolog.” 1829-ben jelent meg Budán a „Gyógyszerek árszabása Magyarországra és a hozzá kapcsolt tartományokra alkalmazva, deákul, németül és magyarul”. Vörösmarty ezt a gyûjteményt is áttanulmányozta és annak nyelvteremtô igyekezetét a Tudományos Gyûjteményben magyarázatokkal, szókötési javaslatokkal ellátva ismerteti: „Az egyetemi orvosi karnak ezen roppant munka kidolgozása mindenkor díszemléke leend. Csak arra tesszük figyelmessé olvasóinkat, hogy száz meg száz orvosszernek kell magyar nevet adni, s itt ezer közöl ... egy sem marada nevezetlen; mind ezen munka pedig nem vaktában, hanem bizonyos rendszer után készült, s az elnevezések többnyire helyes philológiai alapon épülnek ... ha magyarosodásunk minden félrôl így gyámolíttatnék: mi hamar közel volnánk a nyelvbeli míveltségnek azon fénypontjához, melyen már a szomszéd nemzetek ragyognak.” (Az árszabásban említett gyógyszernevek jelentôs része nem élte túl a nemzeti megújhodás korát, különösen azok nem, amiket még a magyarul nem tudó Schuster János farigcsált s aki még a kénesôt is a szerdáról (mert dies mercurii) „szeredany”-nak, a jódot „iboló”-nak, a laboratóriumot „vegy-vinnyé”-nek keresztelte. De a gyógyszerek árszabásában említett „vonat” (extractum), „enyhítô nyelet” (electuarium anodynum) sem ment át a közhasználatba, bár ezek nyelvhelyessége (pl. az „oszlató por” – pulvis digestivus) kevéssé vitatható. Nem kevés hát Vörösmarty (és Bajza) érdeme a magyar orvosi mûnyelv megteremtésében. Mint mesterségszavaink figyelmezôi és pallérozói megérdemlik a kései orvosnemzedékek háláját és az orvostörténészek figyelmét. S ezt annál inkább, mert úgy találtuk, hogy Vörösmarty roppant tudományszervezô munkásságában az orvosi szaknyelv ápolásában vitt szerepe eddig irodalomtörténészeink figyelmét is elkerülte.

5. A MAGYAR NYELVÚJÍTÁS HIBÁI ÉS A BUGÁT–TOLDY-FÉLE ORVOSI MÛNYELV BÍRÁLATA Az a fáradhatatlan meggyôzôdés, hogy magyar nyelven is lehet tudományos ismereteket terjeszteni, kétségkívül Bugát, Toldy és 34 M A G YA R O R V O S I N Y E L V 2 0 0 2 , 2 : 2 6 – 3 5

Vörösmarty érdeme. Mint Toldy találóan írja: „Helyesen szólani Révai, szépen Kazinczy, mûszabatosan Bugát Pál tanították a nemzetet.” Nyelvészeti tévelygéseinek hosszú sora ellenére sok mesterszavát a tudomány és az irodalom befogadta és ma is használja. Amire Vörösmarty finoman utalt, hamarosan bekövetkezett. Bugát néhány év alatt 8000 szót teremtett; 1843-ban pedig már negyvenezer szó volt együtt! Ennek népszerûsítésére állította össze Bugát és Toldy az Orvosi Szókönyvet, mely az Orvosi Tár elsô két évfolyamában (1831/1832) látott napvilágot. Nem térünk itt ki Bugát szófaragási rögeszméjének kései túlzásaira vagy a magának szánt és rosszindulatúan értelmezett nyelvi játékaira; ezen nyelvi torzszülöttek megszületését Vörösmarty már nem érte meg; ô, maga, az új jövevényszavakkal epikai költeményeiben alig-alig élt. A nyelvújítással járó problémákat pedig elsôsorban régi és tájszavaink gyûjtésével igyekezett megoldani. A neológust, „Ki mindig új szót fúr, farag, A leghelyesbet százfelé csigázza”, csak általánosságban rótta meg, minden él nélkül. Ismeretes, hogy az öregedô Kisfaludy Sándor a szóteremtô kísérleteket csendes ellenszenvvel hallgatta, s addig nem nyugodott, míg az új szó erejét konkrét példákon be nem bizonyították. Már említettük, hogy Bugát szóalkotási és szókötési rendszerét Vörösmarty és az Akadémia helyett a debreceni Lovász Imre támadta leghevesebben. Még javában folyt a szótárírás munkája és a Szóhalmaz gyûjtése, mikor Lovász ostorozó irata, az „Értekezés a’ Magyar Nyelvújításról és annak némelly nevezetesebb hibáiról” 1835-ben Pesten megjelent. Az akadémiai iratok tanúsága szerint nem keltett nagyobb feltûnést. Vörösmarty kritikai dolgozatai és publicisztikai cikkei is hallgatnak róla, ami azért feltûnô, mert a költô és szerkesztô figyelmét máskor semmi sem kerülte el. Lovász elismeri, hogy „a legegyszerûbb mesterség sem lehet el a mesterszavak nélkül, mivel azok a beszédbeli rövidség ‘s az értelemnek pontos meghatározása – praecisio – eszközöltetik.” „De nemzetünk nyavalyája, hogy mindenki poéta akar lenni.”, pedig „... a ki alapos grammatikai esméretek ... nélkül fog az új szók készítéséhez: hasonló azon vakmerô kuruzslóhoz, ki az emberi testnek és a nyavalyák természetének ... esmérete nélkül ... az embernek ... egésségével ‘s életével ... játszik ... kuruzslók keze közé kerülve ... kockáztatik a nyelvnek eredeti szépsége, sajátsága.” „A köznép, melly az új szók formálására szintúgy hajlandó, s melly által fejlik ki tulajdonképpen minden nyelvnek sajátsága, félszázadig sem tesz annyi kárt a nyelvben, mint kevés idô alatt néhány áltudósok, kik egy két tudományt imígy-amúgy kitanulván, mindjárt meghatalmazottnak érzik magokat az új szók koholására.” Szerinte „Dugonitsnál kezdôdik a nyelvrontás epochája. ... Rossz új szókat formálni nem nagy mesterség; ahoz tsak a grammatika nem tudása ‘s egy jó dosis vakmerôség kívántatik.” Lovász szerint az Orvosi Tár elsô füzeteit „minden jobb ízlésû

KU LT Ú R A magyar undorodással” olvassa. „Az újítás helytelenségeit” csak az „olly okos vigyázással tartózkodni tudó” Vörösmarty és Kölcsey kerülik el. Ennek illusztrálására Vörösmarty A magyar költô c. versét említi. Alig tért vissza Bugát 1860-ban az általa alapított Természettudományi Társulat elnöki székébe, mikor újabb magyarítási javaslatait a geológus Szabó József nyílt ellenzésére a társulat elvetette. „Mély szomorúsággal látta Bugát, hogy az a mesterséges építmény, ... amelyet nemcsak ô, hanem Toldy is örökidôkre szólónak vélt, mily hamar kezd roskadozni.” (Bugátot mint orvost elmarasztalta már Bajza korábban, 1829-ben, ôt is okolva Kisfaludy Károly haláláért.) Újabb támadásokra már csak Vörösmarty (1855), Bajza (1858) és Bugát halála (1856) után került sor az 1872-ben induló Magyar Nyelvôrben. Az irodalmi triumvirátus harmadik tagja, Kazinczy örökségének folytatója, Toldy Ferenc élete utolsó évében kiadott mûve, Az új orthológia is megjelent már, amikor 1877-tôl Szarvas Gábor lapjában elôször Volf György és Ernyei Miksa Bugátot támadva lényegében Lovász kritikai észrevételeit ismételgeti. De már elôbb tiltakozott Osváth Albert (1844) pesti orvos is „az orvosi mûnyelvben dudvaként elharapódzott korcs-szavak” ellen. Volf szerint is a szótôk megnyomorítása, idegen képzô alkalmazása (pl.: az -az és -eg képzôk), szolgai fordítások („magyar uniformisba bujtatott német tücskök”) és régi jó szavaink (pl. az arteria – életér, vena – kék ér) helyett hibásan képzett új szavak bevezetése (ütér, visszér) az orvosi mûnyelv megteremtôinek róható fel, akik annyi mûszót faragtak, mint Bugát, „a mennyi egy kis orvosi Shakespearenek is elég volna.” A bajt tetézte Ernyei szerint a m. kir. belügyminisztérium közegészségügyi osztályának rendelete is, melyben a betegségek neveit – a nyelvújítók hagyományai szellemében – egységesíteni kívánta. Így tette kötelezôvé már nem használt mesterségszavak használatát az MTA nyelvtudományi osztályának megkérdezése nélkül! (Példák: kemnyemáj, kökem/scirrhus, függér, ránggörcs, rezgörj/delirium tremens, végbéliszam/prolapsus, méhiszam, korpag, izzag, küteg/exanthema, takár, hugyár, bélzár, bélszor és hugycsôszor). Ernyei szerint „Bugát mûhelye inkább asztalos, mintsem nyelvész mûhelyhez hasonlít; hisz ô csak fûrészel, gyaluval és enyvvel dolgozott. Elôször lefûrészelt az egyik igenévbôl vagy fônévbôl egy darabot, aztán belenyúlt a képzôk nagy készletébe s találomra kihúzott egyet és odaragasztotta a megcsonkított szóhoz” (pl. kökem a scirrhusra, mert az kôkemény daganat, küteg az exanthema helyett, mert est vox formata e radici vocis – kiütni). Ezért ajánlott fel Batizfalvy Sámuel (1826) pesti sebésztanár 1876-ban 300 forintot a Magyar Orvosok és Természetvizsgálók máramarosi nagygyûlésén egy új orvosi és gyógyszerészeti mûszótár pályázatára, holott csak jó tíz esztendeje jelent meg Poór Imre három nyelvû orvosi zsebszótára és az orvosi Hetilap „Orvosi-gyógyszerészeti Mûszógyûjtemény”. (A magyar orvosi nyelv etimológiai és történeti szótára azonban még ma is hiányzik.)

Magyary-Kossa még 1929-ben is csak rendszert látott Bugát bolondságaiban, de tárgyilagosan megállapítja, hogy „a nyelvtisztaság ... elérhetetlen ábránd ... Bugát nem érdemli meg, hogy mindig csak gúnnyal és csúfolódva említsük nevét ... Nincs nap az életünkben, hogy a Bugát-féle vagy más nyelvújításkori csinált szavaknak százait ne szônénk beszédünkbe.” Hiszen még az is megesett, hogy „ez a bugátos furcsaság: kiakolbólítani harminc évvel születése után már ... Somogyban, apró tanyákon, ... távolesô vidékein járatos volt a nép nyelvében.” Ezeket a bugáti szóalkotásokat pedig „semmiféle purizmus se fogja kiirtani a közbeszédbôl.” (Pl.: bonckés, dögvész, eredmény, fogász, fogászat, földgömb, földtan, gyógymód, gyógyszer, gyógyszertár, hajlam, halottkém, hasonszenvi, helyrajz, higany, hômérséklet, huzam, idült, ízület, izzadmány, kedély, képlet, kísérlet, kórisme, kóros, kórtan, labdacs, lobos, porc, ragályos, roham, rovar, sav, sebész, sebészet, sejt, sipoly, szemcse, szemész, szivacs, szülész, tan, tanár, tanterv, tetszhalál, tüdôvész, vegytan, visszér, zsongító.) Jobb lett volna, ha Vörösmarty, Bajza, Toldy és a nyelvtudományi küldöttség Bugátot még idôben megrója, szóképzési buzgalmát hathatósabban nyesegeti? Bizonyára nem, mert nem lenne akkor nekünk ma sem érthetô, használható és közérthetô orvosi szaknyelvünk. Az Akadémia helyesebben járt el, amikor a „nyelvtisztaság” elérhetetlen eszméjének érdekében nem irtott ki azonmód mindent, ami nem felelt meg a lex artis, a szóképzés törvényeinek, „kivált akkor nem, ha a szó már teljesen meghonosodott és jól fedi a fogalmat.” (Mára a helyzet megváltozott; az idegen mesterszavak kritikátlan és felesleges átvétele az orvosi szaknyelvben ismét olyan helyzetet teremtett, mint a deákság korában. Ma már nemcsak a mondat szerkezete, hanem kiejtése, hangsúlyozása és az idegen oktalan majmolása, fokozódó érthetetlensége a szakma szûkebb körein kívül állók és a nyelv helyességét féltôk számára is jelenkori orvosi szaknyelvünk legégetôbb problémája.) Magyar orvosi mûnyelvünk százéves évfordulóján, 1933-ban Poór Ferenc sietett még egyszer a bugáti nyelvreform védelmére. Úgy látta, hogy hazánkban az orvostudomány viszonylagos visszamaradottságának fô oka a „táblabíró-korszak” idején a magyar, hajlékony orvosi mûnyelv hiánya volt. Mint a felvilágosodás íróinak, Kazinczy irodalmi körének, a reformkor tudósainak is „egy holt nyelv nehéz és felesleges járma alól kellett elôbb felszabadítania a magyar tudományt.” S ha a szógyártás özöne és a mértékletesség hiánya kétségbe is ejtette késôbbi nyelvészeinket és orvosainkat, nyelvünk pallérozásáért, egyenjogúságáért és a tudomány mûvelésére alkalmas szaknyelv megteremtéséért az Apácai Magyar Encyclopaediájának elkészítése (1635) óta folytatott évszázados küzdelemben a Tudós Társaság tagjai, Vörösmarty, Bajza, Toldy és Bugát tettek a legtöbbet. Ezért emlékezzünk ma mi is, hagyományaik kései követôi, Vörösmarty Mihályra s társaira hálával és kegyelettel. Mert ma is „nyelvében él a nemzet”. Forrás: ÁRGUS irodalmi és kulturális folyóirat

M A G YA R O R V O S I N Y E L V 2 0 0 2 , 2 : 2 6 – 3 5 35