Pozsony és a városi kérdés a reformkorban

Tóth Árpád

gyakrabban (20 esetben) Pozsony nevével találkozunk, ráadásul jellem− zően tekintélyes patríciuscsaládok (például a nagykereskedő Birnstingel, Freyburg, Royko, Zechmeister vagy a szűcs Thekusch és Würtzler famí− liák) fiaival. Aligha kétséges, hogy ilyenkor családi szintű (tehát nem egyéni) döntések születtek,35 és hogy a felsorolt famíliák egymás számá− ra mintát szolgáltattak. Annak eldöntéséhez azonban, hogy a patrícius− családok szemében a pesti ág alapítása csupán egy újabb kínálkozó lehe− tőség megragadását jelentette−e vagy ennél többet, a pozícióját vesztő Pozsony elhagyásának előkészítését, még további kutatások szüksége− sek. Az azonban figyelmet érdemel, hogy a felsorolt családok közül több is eltűnt Pozsonyból (a Birnstingelek pozsonyi üzlete például csődbe ment) vagy megváltoztatta státuszát (a Würtzler család orvosnak tanult fia, Gottfried lányát a Moson megyei alispánhoz adta feleségül, ezzel megpecsételve csatlakozását az „úri társadalomhoz”, más esetekben pe− dig a korábban felekezetileg következetesen homogén evangélikus csa− ládok katolikusokkal házasodtak, így távolodva el a családi tradíciótól). Az iskolahasználati szokások, a családalapítással vagy a vándorlással kapcsolatos kérdések vizsgálata is azt bizonyítja, hogy Pozsony társa− dalma előtt döntési helyzetek álltak, és hogy sokan éltek is a kitörést kínáló esélyekkel. A kutatás mostani fázisában természetesen nyilván− valóan értelmetlen lenne az összkép megfogalmazásával kísérletezni. Remélhető azonban, hogy a későbbiekben sikerül majd a városi társada− lom különféle csoportjainak stratégiáit rekonstruálni, és képet nyerhe− tünk arról, hogy a polgári átalakulás kezdeti szakaszában hogyan, mi− lyen értékeket és célokat követve szerveződött az egyik legurbanizál− tabb és legpolgárosultabb város társadalma.

CZOCH GÁBOR

Pozsony és a „városi kérdés” a reformkorban

A reformkori politikai küzdelmekben a teljes jogú városnak elismert, va− gyis a szabad királyi városi címmel rendelkező települések helyzetének problémakörét, illetve az ezzel kapcsolatos vitákat a kortársak röviden „városi kérdésként” emlegették.1 Ez lényegében három fontos területet foglalt magában: a városok belső adminisztrációjának, vagyis a városi hatalomgyakorlás átalakításának ügyét, a városok felsőbb állami ellen− őrzésének, vagyis a központi hatalomhoz fűződő viszonyuk szabályozá− sának módját, végül a városok részére biztosítandó országgyűlési szava− zatok számának, vagyis országos politikai befolyásuk meghatározásá− nak kérdését. A jelen tanulmány egy Pozsonyt érintő vita felidézésével e „városi kérdés” néhány általánosabb vonatkozására kíván rávilágítani. A Pozsony körül kirobbant konfliktus az 1843–44. évi országgyűlésen a városok tárgyában kidolgozott, igen részletes, több mint négyszáz parag− rafusból álló törvénytervezet vitájához kapcsolódik. Ezt a törvényterve− zetet, amely végül az udvar ellenállása, illetve az alsó− és a felsőtábla kö− 1

35

Például a Koburgból bevándorolt Freyburg Keresztély Fülöp pozsonyi nagyke− reskedő Pestre települt fia már ott vette el a ruszti származású, pozsonyi Birnstingel János György lányát. A két család között Pozsonyban még nem volt rokoni kap− csolat, Pesten viszont a sógorok közös vágottáru−kereskedő céget alapítottak (Voj− disek, Joseph: Adressbuch der königlichen freyen Stadt Pesth. Pesth, 1822).

290

A kérdéssel foglalkozó szakirodalomból lásd pl. Bánk Ernő: A szabad királyi városok kérdése az 1843/44. országgyűlésen. Budapest, 1914; Csizmadia An− dor: A magyar városi jog. Reformtörekvések a magyar városi közigazgatásban. Kolozsvár, 1943; Czoch Gábor: A polgárság nemzeti hovatartozásának kérdése Magyarországon a 19. század közepén. In Fedinec Csilla (szerk.) Nemzet a tár− sadalomban. Budapest, 2004, 49–65; Gárdonyi Albert: A szab. kir. városok az 1848 előtti törvényhozásban. Városi Szemle 1926, 103–126; Szőcs Sebestyén: A városi kérdés az 1832–36. évi országgyűlésen. Budapest, 1996; Takács Sán− dor: A városi követek küzdelme a személyes szavazati jogért. Budapesti Szemle 1932, 66–91 és 198–237; A korszak magyarországi városi fejlődésének legújabb átfogó ismertetését nyújtja összefoglalásában Bácskai Vera: Városok Magyaror− szágon az iparosodás előtt. Budapest, 2002, 83–162.

291

Czoch Gábor

zötti nézetkülönbségek miatt nem emelkedhetett törvényerőre, teljes jog− gal tekinthetjük a „városi kérdés” problémakörének megoldására tett leg− átfogóbb reformkori kísérletnek.2 Mielőtt a törvénytervezet részletes or− szággyűlési tárgyalása során a Pozsony körül kialakult vitát ismertetnénk, röviden fel kell idéznünk annak szélesebb kontextusát és előzményeit. A „városi kérdés” kapcsán ütköző érdekek, vélemények és törekvések, igen leegyszerűsítve, három politikai pólus köré szerveződtek, amelyeket a központi kormányzati hatalom, a városok irányítását kézben tartó pol− gári elit, és a politizáló nemesség, közülük is elsősorban az országgyűlés alsótábláján egyre inkább hangadóvá váló liberális nemesi−értelmiségi ellenzék jelenített meg. Egyetértés csupán abban mutatkozott, hogy mind− három fél elégedetlen volt a városok helyzetével, és ezért változtatást tar− tott szükségesnek. Az elégedetlenség okát, a változások célját és a hozzá− juk vezető eszközöket tekintve azonban már alapvető eltérések voltak.3 A kormányzat törekvéseinek lényege arra irányult, hogy minél szoro− sabb, közvetlen ellenőrzés alá vonja a városi törvényhatóságokat, és minél erősebben korlátozza a kiváltságlevelekben garantált városi autonómiát. A központi hatalom centralizáló törekvései a városokkal szemben már a 17. század második felétől jelentkeztek. Ezek eredményeképpen a vá− rosi gazdálkodás fokozott állami felügyelet alá került. A kiváltságleve− lekben rögzített városi autonómia súlyos korlátozását jelentette továbbá, hogy a királyi udvar a városi vezető tisztviselők megválasztását is foko− zatosan ellenőrzése alá vonta. A tisztújításokat egy királyi biztos jelen− létében kellett megtartani, akinek az volt a feladata, hogy biztosítsa a vá− rosok vezetőségének „megfelelő”, vagyis királyhű összetételét.4 A 19. 2 3

4

Törvény Czikely. A királyi városokról. Pozsony, 1843. A városokkal kapcsolatos politikai nézetek, törekvések fenti rövid ismertetése csak arra szorítkozik, hogy tárgyunk szempontjából kiemelje a markánsan ütkö− ző és általánosan jellemző álláspontokat. Hangsúlyozni kell, hogy a városi kér− dés vitáiban résztvevők, így sem a vármegyei nemesség, sem a városok képvise− lői esetében sem beszélhetünk teljesen egységesen támogatott és követett politi− káról. Egyfelől, a különböző vélemények erősen szóródtak a fent ismertetett főbb irányvonalak mentén, másfelől pedig volt olyan vármegyei politikus, aki bizo− nyos kérdésekben a városok többségének álláspontját osztotta, de akadt olyan városi képviselő is, akinek a véleménye inkább a megyékével volt azonos. H. Németh István: A szabad királyi városok igazgatásának abszolutista vonásai− hoz. A felső−magyarországi városok 1681. évi tisztújításai. Mayer László – Tilcsik György (szerk.): Egy emberöltő Kőszeg szabad királyi város levéltárában. Ta− nulmányok Baricska István tiszteletére. Szombathely, 2003, 229–254.

292


század első felében a „városi kérdés” kapcsán a központi hatalom rész− ben tehát a már megszerzett ellenőrzési és felügyeleti jogkörének meg− tartására, részben pedig befolyásának további növelésére törekedett. Az udvar a központosítással és ellenőrző szerepének erősítésével kívánta elérni céljait, vagyis egyrészt az állami közigazgatásban a városok haté− konyabb és a kormányzathoz feltétlenül lojális szerepvállalását, más− részt gazdasági teljesítményük fokozását, vagyis ezzel saját bevételei− nek növelését. A vármegyei politizáló nemesség is igen elégedetlen volt a városok helyzetével, de ennek egyik fő oka éppen a királyi udvarnak a városok− kal szemben követett központosító politikája, illetve ennek következté− ben a városi ügyekre gyakorolt – szerintük túlzott mértékű – befolyása volt. A 18/19. század fordulójától kezdve jelentős részben ezért akadá− lyozták meg a diétákon újabb települések szabad királyi városi rangra emelkedését. (A király által adományozott kiváltság az országgyűlési „becikkelyezést” követően emelkedhetett csak törvényerőre, vagyis a sza− bad királyi városi címmel járó jogok teljességének gyakorlásához a ren− dek utólagos hozzájárulására volt szükség. Sőt, az 1790−es országgyűlé− sen a rendek azt is kikötötték, hogy az uralkodó az országgyűlés bele− egyezése nélkül ne adjon királyi városi kiváltságot.5) Attól tartottak ugyanis, hogy az országgyűlési képviseleti joggal rendelkező városok számának gyarapodása egyben a kormányzati hatalom országgyűlési befolyásának növekedését is jelenti, és veszélyeztetheti a nemesi vár− megyék többségi pozícióját az alsótáblán. Ebben az összefüggésben értelmezhető a vármegyei nemesség több− ségének álláspontja a „városi kérdés” egyik legvitatottabb területe, a sza− bad királyi városok országgyűlési jogállása tárgyában is. A politikai el− lentétek középpontjában az a kérdés állt, hogy vajon a városokat hány szavazat illeti meg az alsótáblán? A reformkori országgyűléseken köve− tett gyakorlat szerint ugyanis a városoknak csak összesen egy szavaza− tot tulajdonítottak. Ezt az eljárást a városok képviselői hevesen bírálták, és régi jogaikra, több évszázados törvényekre hivatkozva a fejenkénti egy−egy szavazat elismerését követelték. Azok azonban, akik a városi szavazatok számának gyarapítását ellenezték, érvelésükben szintén nem nélkülözték a jogtörténeti fejtegetéseket, a korábbi gyakorlat és a szoká− sok felemlegetését. 5

Csizmadia 1943, 103.

293

Czoch Gábor

Ezzel a kérdéssel kapcsolatban a történetírásban is többféle magyará− zattal találkozhatunk. A különböző vélemények, elemzések közül szá− momra azok tűnnek a legmeggyőzőbbnek, amelyek szerint az 1825–27. évi országgyűléstől kezdődően alakult ki az a gyakorlat, amely a váro− sok együttesének csupán egy szavazatot ismert el. Korábban ez a kérdés már csak azért sem jelentkezett, mivel ezt megelőzően az országgyűlé− seken nem volt még általánosan elterjedt a törvényhatóságok szerinti szavazás. A szavazatok megszámlálásának gyakorlata az 1790–91−es országgyűléstől kezdődően, a hivatalos diétai ülések mellett szerveződő kerületi üléseken alakult ki. A kerületi ülések kezdetben területi elkülö− nülés szerint, az azonos országrészből érkező küldöttek egyeztető fóru− maként működtek. A négy országos kerület ülései azonban fokozatosan egybeolvadtak. A 19. század elejétől már ezeken a nem hivatalos tanács− kozásokon folytak a legfontosabb viták, előzetes egyeztetések a várme− gyék között. Az országgyűlés alsótáblájának hivatalos üléseire már csak a kerületi üléseken előzetesen megvitatott határozatokat, törvényterve− zeteket terjesztették be elfogadásra. A kerületi üléseken azonban a váro− sok küldöttei 1790 előtt meg sem jelentek, majd pedig csak korlátozott befolyással vehettek részt a döntésekben, ugyanis a szavazásra bocsátott vitás esetekben a vármegyék a városoknak összesen csak egy voksot tulajdonítottak. A városok hátrányos megkülönböztetését tehát a szava− zatszámlálás gyakorlatával együtt – e magyarázat szerint – a kerületi ülésektől vette át az országgyűlés alsótáblája.6 A nemesi ellenzék nem zárkózott el a városok országgyűlési jogállásá− nak megvitatásától, illetve a városi szavazatszám esetleges növelésétől, de többségük ezt csak egy átfogó városi reform keretébe illesztve tartotta elképzelhetőnek. Kizárólag azzal a feltétellel voltak hajlandók tárgyalni a városi szavazatok számáról, ha a városokra vonatkozóan olyan új sza− 6

A városok országgyűlési szavazatjogáról az 1820−as és 1830−as években folyó vitának, illetve a kérdéssel foglalkozó szakirodomnak kitűnő áttekintését nyújtja Szőcs Sebestyén, aki az országgyűlési iratok alapos áttekintése alapján meggyő− zően érvel az ismertetett álláspont mellett (Szőcs 1996, 19–29). A városi szava− zatok kuriatim számításának országgyűlési gyakorlatában a kerületi ülések je− lentőségére és szerepére a korábbi szakirodalomból lásd Csizmadia 1943, 129– 133; Pásztor József: A szabad királyi városok szavazati joga. Szeghalom, 1935, 42–58. A rendi országgyűlések lefolyásáról lásd Kérészy Zoltán: Rendi országgyű− léseink tanácskozási módja. Különnyomat a kassai kir. Jogakadémia 1905–6. tanévi évkönyvéből. Kassa, 1906.

294


bályozás lép életbe, amely részint korlátozza a városoknak a központi hatalomtól való függését, részint pedig szélesebb alapokra helyezi a vá− rosi hatalom gyakorlását, vagyis úgy alakítja át a városi adminisztrációt, hogy az ne csupán egy szűk és királyhű oligarchia kezében összpontosul− jon. A nemesi reformellenzék városokkal kapcsolatos politikájában tehát fontos célkitűzésként szerepelt a városok kormányzati függőségének la− zítása és belső hatalmi viszonyainak demokratizálása. A városok képviselői egyrészt síkra szálltak a hagyományos autonó− mia fenntartása mellett, és így a nemesi ellenzékkel egyetértettek a köz− ponti hatalom befolyásának csökkentésében. Nem vetették el a városi adminisztráció megreformálásának gondolatát sem, de a szavazatjog kér− dését nem kívánták ezzel összekapcsolni. Fő törekvésük arra irányult, hogy a diéta mindenekelőtt állítsa helyre alkotmányos jogaikat, vagyis az egyenkénti szavazatot, és csak ezt követően tárgyaljon belső rendjük, adminisztrációjuk átalakításáról. Ebben természetesen szerepet játszott az a törekvésük is, hogy a reformokról szóló döntéshozatalban érdemi− leg és a fejenkénti szavazat által biztosított politikai súlyuk szerint ve− hessenek majd részt. Ezt azonban a nemesi követek, az előbb ismertetett álláspontjuk következtében, mereven elutasították. A sürgetett átfogó városi reform kidolgozására és megvitatására az 1843–44. évi országgyűlésen került sor. A törvénytervezet, melynek végső formába öntése Szentkirályi Móric nevéhez fűződik, döntően a liberális nemesi ellenzék elképzeléseit tükrözte. A reformereknek bevallottan az volt a céljuk, hogy a városok belső igazgatási rendjének új szabályozása mintául szolgálhasson a vármegyék, sőt az egész ország politikai beren− dezkedésének átalakításához, amelyre egy következő lépésben kerülne sor. Ennek jegyében a tervezet a városi önkormányzatot képviseleti alapra helyezte, a képviselőtestület megválasztásának jogát minden polgárra kiterjesztette, egyben pedig a polgárjog megszerzéséhez szükséges cen− zust úgy határozta meg, hogy az jóval szélesebb kör számára legyen elérhető, mint amit az érvényben levő, döntően a régi városi kiváltsá− gokra épülő szabályozás lehetővé tett. A városok felsőbb ellenőrzésével kapcsolatban a törvény úgy rendelkezett, hogy az kizárólag a Helytar− tótanácsot illeti meg. A felügyeleti jogkört ugyanakkor csak néhány fon− tosabb tárgyra korlátozta, vagyis tág teret biztosított az önálló városi döntéshozatalnak (felsőbb jóváhagyás nélkül a városi önkormányzat a ter− vezet szerint nem dönthetett a képviselőtestület számáról, az éves költ− ségvetésről, új hivatalok felállításáról vagy régiek megszüntetéséről, a hi− 295

Czoch Gábor

vatalnokok fizetéséről, városi kölcsön felvételéről, városi tulajdon el− adásáról vagy új megvételéről).7 A Pozsony városa körül kirobbant vita közvetlenül a törvényjavaslat− nak ahhoz a részéhez kapcsolódott, amely a városi szavazatok számát szabályozta. A javaslat ugyanis 48 szabad királyi városnak összesen 32 szavazatot biztosított volna – azzal a feltétellel egyébként, hogy a vár− megyék szavazatait megduplázzák (ha továbbra is az 52 megyei szava− zat maradna, úgy a városoknak összesen 16 szavazatot szántak).8 A tör− vény készítői az egyes városok között népességszámuk szerint osztották fel a szavazatokat. A tervezet szerint minden olyan várost, melynek 30 ezernél több lakosa van, két szavazat, a 12 ezernél népesebbeket egy szavazat, a 9 ezernél népesebbeket külön fél szavazat illetett volna. Az ennél kisebbeket a tervezet készítői területi elhelyezkedésüket figyelembe véve kettes−hármas csoportokba osztották, és számukra közösen meg− osztandó egy egész vagy fél szavazatokat ajánlottak. Bár döntő kritéri− umnak a népességszámot tekintették, a szavazatok elosztásának indok− lásában hangsúlyozták, hogy a városok által fizetett adó nagyságát is figyelembe vették, vagyis a városokat demográfiai súlyuk mellett gaz− dasági teljesítményük szerint is megítélték.9 A városok képviselői elsőként e felosztás alapelveit kérdőjelezték meg, és a fejenkénti önálló szavazatot követelték, hiába.10 A következő kör− 7

8

9

10

A törvénytervezet elkészítésének körülményeiről, a törvény legfontosabb ren− delkezéseiről, illetve országgyűlési vitájáról lényegretörő összefoglalást nyújt Csizmadia 1943, 139–166. A törvényesen elismert szabad királyi városok száma – Magyarország és Horvát− ország területén – ekkor 47 volt, ám a törvény készítői számoltak Zeng városával is, amely Károlyvárossal osztozott volna egy vokson. Mivel azonban Zeng ek− kor katonai irányítás alatt állt, országgyűlési szavazati jogának gyakorlását az alsótábla szigorúan a polgári közigazgatás majdani helyreállításához kötötte. A törvénytervezet mellé csatolt függelékben a következőt olvashatjuk: „ A sza− vazatok elosztásában, tehát, a fentebbiekből kitűnik, azon alap eszme, melly a ke− rületi választmányt vezette. Olly városok, mellyek egy megyének súlyát népes− ségre és teherviselésre nézve megnyomják : egy egész, vagy a megyék szavazata kettőzésével két az az : a hasonló megyével egyenlő szavazattal bírjanak.” Az országgyűlési alsótábla üléseinek jegyzőkönyve: Magyarországi Közgyűlé− sek naplója a tekintetes Karoknál és Rendeknél (a továbbiakban: Rendi Napló) Pozsony, 1844; A kerületi üléseken lefolyt vitákat lásd Kovács Ferenc (szerk.): Az 1843/44−ik évi magyar országgyűlési alsó tábla kerületi üléseinek naplója. Budapest, 1894, 5. k.

296


ben azonban a megajánlott szavazatoknak a városok közötti elosztásáról folytatódott a vita.11 A konfliktust az robbantotta ki, hogy az eredeti tör− vénytervezet Breznóbányának önálló fél szavazatot javasolt népessége alapján, Szatmárnémeti és Nagybánya pedig közösen osztozott volna egy vokson. A kerületi ülések során azonban ezt megváltoztatták, és a tör− vényt végül olyan módosítással terjesztették az országgyűlés elé, amely szerint Szatmárnémeti önállóan rendelkezett volna egy vokssal, a Brez− nónak szánt fél szavazatot pedig Nagybányának adták. Breznót Beszter− cebányához és Libetbányához kapcsolták úgy, hogy a három település összesen egy szavazattal bírt volna, ellentétben az eredeti tervezettel, amelyben a két utóbbi város csak kettesben osztozott egy szavazaton.12 Szatmárnémeti és Nagybánya mellett elsősorban az a – mai kifejezéssel élve – területfejlesztési elv szólt, hogy az északkeleti országrészen e ket− tőn kívül nincs más szabad királyi város. Az országos ülésen elnöklő személynök a két város számára kedvező módosítás melletti érveket a kö− vetkezőképpen foglalta össze: „minden vidéknek szüksége van városra, melly neki mintegy központtul szolgáljon, természetesen azon kell len− ni, hogy a gyarapodó városi elem az országban minél czélszerűbben és arányosabban szétosztassék. Abban pedig kétség nincs, hogy minél na− gyobb törvényhozási befolyással van ellátva valamelly város, minden bizonnyal annál jobban ki fog ott fejlődni a városi elem; már hazánk egy nagy vidékét, Máramaros, Ugocsa, Bereg, Ung, Szabolcs, Szatmár, Zemp− lén megyéket tekintve, mind ezekben több kir. város nincs, mint Szat− márnémeti és Nagybánya: ezen tekintetből tehát, hogy t. i. olly nagy kiterjedésű vidékén az országnak csak olly kevés város esik, s hogy le− gyenek helyek, hol jövendőre városi elemek emelkedjenek, s hová a fa− lubeli emberek beköltözhessenek.”13 Vagyis nemcsak az egész terület országgyűlési képviseletét növelnék így, hanem városiasodását is előre− mozdítanák. A Gömör megyei követ hasonló logikával érvel Breznóbánya ellen: Nagybányával szemben Breznóbánya „olly vidéken [fekszik], hol öt kir. városok a szomszédságban vannak, azaz hol tulajdonkép a kir. városok fészke van”, vagyis ezért inkább a keleten fekvőt kell előnyben részesíteni.14 11 12 13 14

Rendi Napló, CV. Ülés naplója. Februarius 19−én, 1844, 129–156. 106. kerületi ülés. 1843. november 22−én. In Kovács 1894, III, 166–169. Rendi Napló, CV. Ülés naplója. Februarius 19−én, 1844, 138. Uo. 147. Ragályi Miksa Gömör megyei követ.

297

Czoch Gábor

A javasolt módosítás ellen azonban többen is tiltakoztak, első helyen természetesen a hátrányosan érintett területek, illetve városok képvise− lői. A Besztercebányát és Breznóbányát is magában foglaló Zólyom megye követe a két város képviselőjével együtt fő érvként éppen a sza− vazatelosztás alapjául elfogadott statisztikai szempontokra hivatkozott, hiszen a törvényt kidolgozó választmány adatai szerint Breznóbánya népessége 9000 fő volt, (Zólyom megye és a város követe érvelésében 10 000), ugyanakkor Besztercebányáét 11 500−nak, Libetbányáét 2000− nek számolták.15 Míg a módosítással hátrányba kerülő települések kép− viselői gondosan kerülték, hogy érdekeik védelmében mások kárára ér− veljenek, és csupán saját igazságukat hangsúlyozták, rögtön a vita ele− jén új fordulatot hozott a Nógrád megyei követ felszólalása. Az ő javaslata szerint ugyanis az lehetne a megoldás, ha Pozsony városától vonnának el fél szavazatot. A törvényalkotók a rendelkezésükre álló statisztikai adatok alapján Pozsonyt 34 000 lakosúnak vették, és ezért Pest, Debrecen, Szabadka, Szeged és Buda mellett a két önálló szavazatra jogosult városok egyike lett. Csakhogy a nógrádi képviselő vitatta, hogy Pozsony népességét he− lyesen számították ki. Érvelése szerint a városnak tulajdonított több mint harmincezres lélekszám úgy jöhetett csak ki, hogy a Váralja, vagyis Schlossberg és Zuckermandel lakosságát is belevették. Ha pedig ezt a né− pességet leszámítjuk, a pozsonyi lakosok száma harmincezernél keve− sebbre rúg, ezért a két országgyűlési szavazat helyett csak legfeljebb másfél illetheti meg, a felszabaduló fél szavazat pedig Breznóhoz kerül− het. Így nem sérülnének az északkeleti országrész érdekei sem, és Breznó, illetve Besztercebánya is megkapná a felosztás alapelvei, vagyis a népes− ségszámuk szerint őket megillető szavazatmennyiséget. A követ javasla− tának indoklására a népességszám mellett egy további érvet is felhozott: „De különben is azt hiszem, hogy egy ok is van, melly ha nem eldöntő is, de legalább némi figyelmet érdemel; Pozsony városa ugyanis helyzeté− nél fogva közel esvén az ausztriai birodalom határaihoz, olly város, mellyben a magyar elem legkésőbben fogja magát megfészkelni.”16 A nógrádi követ felvetése nagy vihart kavart és meglehetősen vegyes fogadtatásra talált. Pozsony szavazatainak csökkentését a vitában felszó− 15

16

Uo. 129, Radvánszky Antal, Zólyom megyei követ; Uo. 130. Szumrák János, Besztercebánya követe; Uo. 131. Kilvády János, Breznóbánya követe. Uo. 132. Huszár Károly Nógrád megyei követ.

298


lalók közül tulajdonképpen csak Máramaros17 és Komárom megye köve− tei támogatták egyértelműen, mindkettő elsősorban a népességszám prob− lémájára hivatkozva. A komáromi követ egyébként azt is felvetette, hogy a törvényt kidolgozó választmány népességi adatai Szatmárnémeti eseté− ben sem megbízhatóak. „Nem tudom, hogy a kerületi választmány milly adatokból merítette azt, miszerint 12 000 lakos esik Szatmárnémeti váro− sára; de én ott lévén, merem állítani, hogy a leggyakorlatlanabb szem is bátran mondhatja, hogy 14 000 vagy 15 000 lakos ott kétségtelenül van.” A komáromi követ érvelésében a városi lakosság nemzeti hovatartozásának kérdése is felmerült, de nem Pozsony vonatkozásában, hanem a Szatmár− németinek javasolt önálló egy egész voks mellett szóló érvként jelent meg. „[Szatmárnémeti] különös kitűnő érdeme még az is, hogy magyar ajkú lakosok vannak benne: mert ha áll is az, hogy nem félünk a német elemtől, de más részről nem lehet felejtenünk azt, hogy hazánkban legfőbb tekinte− tet érdemel azon város, mellynek magyar ajkú lakosai vannak.”18 Pozsony képviselője, Hauszer Ernő a Pozsony megyei követ, Jankó Mihály támogatásával természetesen igyekezett érvelni a 34 ezres né− pességszám hitelessége mellett: a törvénytervezet készítői Fényes Elek és Bárándy János adatainak átlagát vették figyelembe minden városnál, ha tehát más városoknál ezt elfogadták, miért kérdőjeleznék meg meg− bízhatóságukat Pozsony esetében? De egyáltalán, ki tudja bizonyítani – kérdezi továbbá a városi követ – hogy a népességszámban Váralja is benne van? A megyei követ ehhez hozzáteszi, a halálozások és születé− sek számának alakulásából is kimutatható lenne, hogy a város népessé− ge a Váralja nélkül is meghaladja a harmincezer főt. Pozsony mellett szóló érveikben részletesen ismertetik a város törté− nelmi érdemeit, a hazának tett szolgálatait is: „[…] hazafiúi szempontból Pozsony városa szinte tartozik az első ren− dű városokhoz […] alig van város e honban, mellynek polgárai hazájok iránti kötelességeiknek jobban feleltek volna meg, mint épen sz. kir. Po− zsony városának! Ha visszamegyek azon időszakra, mellyben a francz ellenség ostromlá városunkat: polgárai voltak azok, kik az ostrom kiál− lásában hatalmas részt vettek, s büszkén mondhatják, hogy a haza védel− mére, ha nem is többet, de minden esetre annyit adózának, mint az édes hon egyéb polgárai. […] S kérdem: nem volt−e hazafiui áldozat, hogy 17 18

Uo. 133. Mihályi Gábor, Máramaros megyei követ. Uo. 149. Pázmándy Dénes Komárom megyei követ.

299

Czoch Gábor

a pozsonyi polgárság egész a jelen országgyűlésig, ha nem is a honi ven− dégszeretethez illőleg, de mégis az országos RRet szabad szállásokkal megvendégelé? – melly megvendégelés minden egyesnek jövedelme egy harmadába került,– azon kívül, hogy a tömérdek egyéb költségeket is elviselni kellett.”19 A városi és a megyei követ egymás utáni felszólalásában ezek mellett hosszasan méltatta Pozsony gazdasági és kulturális fejlődését, illetve a polgárság szorgalmát és áldozatos munkáját is. „Pozsonynak polgárai és polgárhölgyei voltak azok, kik semmiből egy kisdedóvó− és egy árva− gyermek−intézetet alapítának; – Pozsony város polgárai voltak azok, kik tömérdek áldozatokkal, a haza dicsőségét szem előtt tartva, az első ma− gyar vaspályát elkezdék, melly bár felében megakadt is, mégis ugyan− ezen polgárok segítségével, nem várhatván külsegedelmet, be is fog fe− jeztetni.”20 A megyei követ megdöbbenésének adott hangot, hogy éppen a nógrádi képviselő javasolta a fél voks elvételét, hiszen „Nógrád me− gye volt az, melly először velünk kezet fogva a Pozsony balparti vasutat minden lelkesedéssel pártolta, melly ha létesülni fog, bizonyára Pozsony városának nagy jövendője reménylhető, mert ezen vasúti vonal által Ma− gyarország, Morva, Cseh országokkal és Ausztriával szoros kereskedési kapcsolatba jövén, gyülpontja Pozsony városa lesz. Továbbá nem aka− rom elősorolni mind azon intézeteket, mellyek Pozsonyban léteznek; hanem helybeli iparnak adatául méltóztassanak a többi között a t. RR a takarékpénztárnak legujabbi összeszámítását tekinteni, s látni fogják, hogy Pozsony városában és annak környékén két év alatt több millió forint volt egyedül ezen intézetnél forgásban; és bátran állítom, hogy Pozsony városában létezik azon első intézet, hol az adózó nép bizonyos hypothecára akármennyi pénzt minden perczben 5 procentre felvehet, – Pozsony városa központja több egyesületeknek;”21 Főként pedig, mivel a fél szavazat elvonása mellett a polgárság nem− zeti hovatartozását is felhozták, a követek külön hangsúlyozzák a városi lakosság hazafiúi hűségét. Kiemelik, hogy mennyit tesznek a magyar nyelv ápolása ügyében, melynek eredményeként, a városi követet idéz− ve, „a közel jövendő a jelen ifjú sarjadékot tiszta magyaroknak találand− ja”. És „valljon igazságos−e, – kérdezi továbbá a megyei követ – hogy


egy város, melly a magyar föld közepén van, és mellynek alkalma sem volt a német elemet felvenni, kedvezésekkel ruháztassék fel azért, mert magyar, – és ellenkezőleg a haza szélén fekvő város büntettessék azért, hogy benne a nemzetiség iránti vonzódás az elébb érintettnél még cseké− lyebb fokon vagyon? […] egyébiránt tapasztalván a polgároknak gyerme− keik magyar nyelvbeni oktatása feletti ügyekezetét, bátor vagyok arról kezeskedni, hogy Pozsony városának valójában magyar jövendője lesz.”22 A városi követ egyébként a probléma megoldására azt javasolta, hogy a rendek a törvénytervezetben javasolt 32 városi vokshoz tegyenek hoz− zá még egy fél szavazatot, amivel egyik város érdekei sem sérülnének. A vitában részt vevők egy része csatlakozott ehhez az indítványhoz, mások, nem kívánván gyarapítani a városok szavazatainak számát, Szat− márnémeti és Nagybánya vagy ellenkezőleg, velük szemben Breznó és Besztercebánya mellett érveltek. Néhány városi küldött – érthetően fő− ként a kisebb és csupán töredék szavazatra szorított városok képviselői –, de például a Szepes megyei követ is változatlanul a városok fejenkénti egy szavazatát követelte.23 Voltak, akik továbbra is a népességszám sze− rinti megkülönböztetés jogszerűtlenségét ismételgették, megkérdőjelez− ték a népességi adatok megbízhatóságát, a felosztást önkényesnek mi− nősítették és azt is bírálták, hogy a törvénytervezetben lefektetett elve− ket nem alkalmazták következetesen. Ezt kérte számon például Késmárk és Lőcse követe is. Arra hivatkoztak, hogy bár ketten sokkal többet adóz− nak, mint például az egy egész szavazatot kapó Komárom, de főként külön−külön is többet fizetnek, mint a fél szavazattal felruházni kívánt Nagybánya, nekik mégis csupán fél vokson kell osztozniuk. Hangsú− lyozták városaik döntően iparos−kereskedő jellegét, de azt is, hogy a la− kosság körében az utóbbi időben már terjed a magyar nyelv használata. Mindezekért a rendektől azt kérték, hogy a városi szavazatokat ne csu− pán egyetlen fél szavazattal gyarapítsák, hanem tegyenek hozzá még egy felet, amelyen e két város osztozna.24 Azoknak az érvelésében, akik nem kívánták megfosztani Pozsonyt a fél szavazattól, történelmi szerepe és érdemei méltatása mellett szin− 22 23

19 20 21

Uo. 134. Uo. 134. Uo. 135.

300

24

Uo. 136. Uo. 149–150. Matyasovszky Boldizsár, Szepes megyei követ. Követutasítása szerint minden becikkelyezett város fejenkénti szavazatának megadása mellett a megyei szavazatok megháromszorozását javasolta. Uo. 138–140. Engelmayer Antal, Késmárk és Véber Károly, Lőcse követe.

301

Czoch Gábor

tén gyakran előkerült a város sajátos földrajzi helyzete és a lakosság nemzeti hovatartozásának kérdése, csakhogy ebből a Nógrád megyei kö− vetével teljesen ellentétes következtetésre jutottak. Ezt az álláspontot a legrészletesebben Bezerédj István, Tolna megye követe, egyben a li− berális országgyűlési reformellenzék egyik vezéralakja fejtette ki. Sze− rinte éppen Pozsony határ menti fekvése miatt fontos a város két szava− zatának meghagyása. „[…]Pozsony város mint Ausztriával határváros még külön tekintetet kíván azért, mert Pozsony, valamint azon kir. váro− sok, mellyek Kőszegtől kezdve Ausztria és Morvaország határán he− lyezvék, a magyar műiparnak, kereskedésnek, a külső industria tekinte− tében és a körülmények szerint ellenében mint megannyi védfalaknak tekintendők; – ezekben kell egyesíteni az industrialis életet, s előmozdí− tani azt, és azon városok érdekeit a legerősb lánczokkal a nemzeti érdek− hez kapcsolni, azokban kell a nemzetiség iránt sympathiát az által ger− jeszteni, mivel azon városok őrt állanak a magyar műiparra nézve a kül− föld megtámadása ellen.”25 Jellemző a vitára az is, ahogy a Zala megyei követ érvelt Pozsony két szavazatának meghagyása mellett. „Beszélhet akármit Pozsony városának tisztelt követe; de azon árnyékot a pozsonyi polgárságtól eltávolítani soha nem fogja, hogy a magyar nyelv iránt an− tipathiával vannak […] Egyébiránt erős előttem azon ok, mellyet Tolna megye tisztelt követe a véghatárbeli városokról hozott fel: hogy t. i. azo− kat épen annálfogva, mert a külföldiekhez közel állanak, magunkhoz kell húzni; és így Pozsony városának azon két szavazatot örömest meg− hagyom, azon jó reménységben, hogy talán – mint Pozsony városának és megyének követei bíztatnak – rendszerezve lévén Pozsony városa, és a magyar nyelv iránt antipathiával viseltetett városi tanácstól meg lévén tisztítva, minden tekintetben a várakozásnak megfelelend.”26 A vita végül is Breznóbánya kompromisszumos javaslatának elfoga− dásával ért véget. A megoldás az lett, hogy Besztercebányát elválasztot− ták Libetbányától, és önállóan nyert fél szavazatot, Breznóbánya pedig a kicsiny Libetbányával együtt kapott fél voksot. Eszerint Pozsonynak megmaradt két szavazata, miközben Szatmárnémeti is kapott egy önálló voksot, Nagybánya pedig egy saját fél szavazatot.27 A rendek tehát, ha komoly viták árán is, de találtak kompromisszumot. A törvénytervezet


végül nem a városi szavazatok ügyén bukott el. Az alsó− és a felsőtábla, illetve a reformerek és a kormányzat álláspontja között a feloldhatatlan ellentét a városok feletti felügyelet és az önkormányzati választásokon való részvétel szabályozásának kérdésében jelentkezett. A törvényter− vezettel ellentétben a kormányzat a városok felsőbb ellenőrzésére egy a király által kinevezett főfelügyelői tisztség létrehozását szorgalmazta. Az azt betöltő személy lényegében az egész városi adminisztrációt a ke− zében tarthatta volna. Emellett a kormányzat, illetve a királyhű főrendek a városi polgárjog elnyeréséhez, illetve a választójoghoz szükséges cen− zust is jóval magasabban kívánták megállapítani, mint ahogy a reform− javaslat előirányozta. Ezek a javaslatok azonban az országgyűlési ellen− zék számára elfogadhatatlanok voltak, hiszen mindkét törekvés az új, demokratikusabb városi önkormányzati rendszer jelentős korlátozására irányult, vagyis a törvénytervezet alapvető céljait kérdőjelezte meg. A vá− rosok ügyében a két tábla között összesen kilenc üzenetváltásra került sor, de a mindkét félnek elfogadható kompromisszum hiányában a tör− vénytervezetet végül fel sem terjesztették az uralkodóhoz, és így a re− form megvalósítása a következő országgyűlésre maradt.28 A reformkori magyarországi városok, illetve a polgárság összességé− ben kedvezőtlen politikai megítélésének több oka is volt. A már említett tényezők – az oligarchikus jelleg, erős kormányzati függés – mellett a 19. század elejétől rendszeresen visszatérő kritikaként fogalmazódott meg a városok gazdasági fejletlensége, továbbá az, hogy kevés az igazi város, és nagyon alacsony a városi népességnek a falusihoz viszonyí− tott aránya, ráadásul a városlakók jelentős része nem is iparból vagy kereskedésből, hanem földművelésből él. A városok kapcsán ilyen ne− gatív véleménnyel találkozhatunk a század elején keletkezett országleí− rásokban, így például Schwartner Márton 1809−ben vagy Magda Pál 1819−ben megjelent munkáiban.29 A polgárság nemzeti hovatartozásá− nak problémája e bírálatokhoz képest csak fokozatosan, a magyar nacio− nalizmus kibontakozásával párhuzamosan került előtérbe. Schwartner és Magda idézett műveiben például még nem találkozunk a városoknak 28 29

25 26 27

Uo. 144. Uo. 155. Kerkápolyi István, Zala megyei követ. Uo. 155–156.

302

Csizmadia 1943, 161. Schwartner Martin: Statistik des Königreichs Ungarn. Ofen, 1809, 163–167; Mag− da Pál: Magyar országnak és a határ őrző katonaság vidékinek leg újabb sta− tistikai és geographiai leírása. Pest, 1819, 75–89. A városok kortás megítélésé− ről lásd még Bácskai 2002, 110–122.

303

Czoch Gábor

címzett kritikával lakosságuk nemzetiségi megoszlása kapcsán. Sőt, mindkét szerző elismerően szólt a többségében német polgárság kultu− ráltságáról, szorgalmáról.30 Az 1832–36. évi országgyűlésen azonban már többször is felmerült az a vád a nemesség részéről, hogy a városok azért feltétlen támogatói a kormányzati politikának, mert polgárságuk német származású.31 Az 1840−es évek elejétől a politikai közbeszédben aztán egyre na− gyobb hangsúlyt kapott ez a kérdés. Az 1843–44. évi országgyűlést megelőzően keletkezett politikai vitairatok közül például Gorove István „Nemzetiség” című írásában már kiemelt helyen foglalkozott a polgár− ság magyarosításának ügyével. Szerinte a városok fejlődése kulcskérdés az ország sorsára nézve, de problémát jelent a nemzetiség ügye – „az mellytől hazánk jövője annyira függ” – szempontjából. „A városok, a pol− gári osztály, a kereskedés, a műipar a magyar nemzetségtől idegen ele− meket foglalnak magukban; minden lépés haladásukban az idegen ele− mek megerősítése, növekedése, a nemzeti egységtől egy lépés távolabb.”32 Ennek orvoslására, illetve a polgárság magyarosításának előmozdításá− ra ezért olyan városi reformot sürgetett, amely a korábbiaknál az eddigi− eknél jóval szélesebb polgári és önkormányzati jogokat biztosít (válasz− tójog minden polgárnak, képviseleti alapú hatalomgyakorlás), és a pol− gárságot egyénileg is érdekeltté teszi a magyarosodásban. „Ha az érdek: magyar honpolgárnak lenni, a privát érdekek közé elvegyült! Ez általá− nos reformja nemzeti életünknek, s nemzetiségünkre úgy mint vagyono− sodásunkra egyenlően fog hatni.” Az egyébként nem magyar eredetű családból származó szerző ezért jut arra a Közép−Európában akkor még nagy jövő előtt álló gondolatra, hogy a közéletben korlátozni kell az uralkodónak elismerni kívánt nemzetétől eltérő nyelvhasználatot. Azt javasolja ugyanis, hogy a városi közigazgatás nyelve a magyar legyen: „és így minden polgár, kit a község igazgatása, kit hona törvényhozása érdekel – s mellyik nem fogja ilyennek vallani magát? magyarul kell, hogy tudjon, s így a fentebb előhozott jogok mellé önként szövődik a ma− gyar nyelv iránti kötelesség.”33 30

31 32 33

Schwartner 1809, 118–124. és 129–132. – Schwartner esetében meg kell jegyez− ni, hogy maga is késmárki német családból származott – és Magda 1819, 89. Lásd Szőcs 1996, 181. Gorove István: Nemzetiség. Pest, 1842, 35. Uo. 47–48.

304


Szintén az országgyűlés előtt jelent meg Bayer Márton pécsi tanácsos irata is, aki a városok vezetésének oligarchikus jellegét, a tapasztalható nepotizmust, önkényt, a községi javak felelőtlen kezelését magyarázta a városok idegen eredetével. Véleménye szerint e bajok megoldása az lehetne, ha a német eredetű városi szokásokat és törvényeket megvál− toztatnák, és a városi közigazgatást a magyar hagyományokhoz igazít− va, a vármegyék mintájára szerveznék át.34 Végül pedig az 1843–44. évi országgyűlés városi vitái azt jelzik, hogy a politikai közbeszédben im− már általánosan elterjedt a polgárság nemzeti hovatartozásával kapcso− latos érvelés. A polgárság nem magyar nemzetisége nem egy vármegyei követ felszólalásában már nem csupán az egyik vádpontot jelenti a többi mellett, és nem is csak a városok politikai berendezkedésének visszássá− gai vagy a kormányhűség magyarázatának tekintik, hanem minden bí− rált fogyatékosságukat lakosságuk etnikai összetételére vezetik vissza.35 A városok nemzetiségi összetételét azonban nem csupán a politizáló magyar, pontosabban magyar érzelmű vármegyei nemesség emlegette számos vonatkozásban, de ahogy az idézett vita is mutatja, a leginkább érintett városok képviselői is kénytelenek voltak válaszolni a velük szem− beni vádakra, és politikai jogaik védelmében, érdekeik érvényesítése miatt átvenni a rájuk kényszerített diskurzust. Fontos azonban azt is hangsú− lyozni, hogy az etnikai szempont, annak ellenére, hogy központi helyet kapott a vitákban, végső soron nem befolyásolta érdemileg az egyes vá− rosok jogosítványainak szabályozását. A törvénytervezet sem pozitív, sem negatív értelemben nem szankcionálta a városi népesség etnikai összetételét. A viták során felmerült ugyan, hogy a többségében kis mére− tű és német ajkú városokkal szemben inkább a népes és magyar lakossá− 34 35

Bayer Márton: A városok rendeztetése iránt. Pécs, 1842, Előszó. Legjellemzőbb erre Géczy Péter Zólyom megye követének felszólalása, aki pél− dául így fogalmazott: „Mi az oka hát, hogy a királyi pártolás mellett nem voltak képesek városaink a jólétnek, gazdagságnak, kereskedésnek, műveltségnek poli− tikai hatályosságnak, tekintélynek olyan fokára eljutni, mint külföldön? […] Minden bizonnyal nem más, mint a nemzetiség, tudniillik Némethonban, Olasz− Francia−Angol−Spanyolországban nemzetiségben a városok egyek valának a ne− mességgel, a néptömeggel, sőt világosan tudatosíták körükben a nemzetiség szent érzetét, hazánkban ellenben untalan elvált, elszigetelt elemet formálának a váro− sok, soha sem, vagy legalább nagyon nehezen simulának a magyar nemzetiség− hez és ezen ok magyarázza meg városaink pangó állapotát hazánkban.” Rendi Napló, III, 106–107. CIV. ülés, 1844 február 17−én.

305

Czoch Gábor

gú alföldi mezővárosokat kellene támogatni, ám ezeknek a felvetések− nek, az általános tetszésnyilvánításokon túlmenően nem volt következ− ménye.36 A városi népesség nemzeti hovatartozása körüli vita leginkább éppen arra volt közvetlen hatással, hogy Pozsony megőrizhette két vok− sát. A városi szavazatok elosztásának ismertetett módosításaiban emel− lett inkább a földrajzi, stratégiai és területfejlesztési szempontok érvé− nyesültek. A felosztás alapját azonban, amely egyben a konfliktus forrá− sa is volt, a javasolt szavazatok számának a városi népességnagysággal való összekapcsolása jelentette. Az ismertetett vitában a városok népesség szerinti megkülönbözteté− sével kapcsolatos összes probléma megjelenik. Először is az, hogy az egyes városok korabeli népességéről nem álltak rendelkezésre pontos és egyformán megbízható adatok. A városi lakosság körében végrehajtott különböző összeírások elsősorban az adók elosztása miatt készültek, és nem azt a célt szolgálták, hogy minél pontosabban számba vegyék az adott település egész népességét. Egy ilyen kimutatás elkészítéséhez korábban nem is fűződött igazi érdek. Éppen az 1843−as törvénytervezet volt az, amely hatására a városok vezetésének, érthető okokból, megnőtt az érdeklődése és az igénye a lakosság teljes körű összeírása iránt.37 Pozsony korabeli népességét ráadásul nemcsak az adatok hiánya, il− letve pontatlanságai, hanem a város területének meghatározása körüli bizonytalanságok miatt is nehéz volt megállapítani. Fényes Elek 1843− ban megjelent leírása szerint: „Külső városa Pozsonynak tulajdonképpen csak egy van, t. i. a Blumenthal, de némileg a Váralját vagyis a Schloss− berget és Zuckermandlt is ide lehetne számlálni, mert ezektől csupán 36 37

Lásd Czoch 2004, 58–65. Kassán például, a tanács üléseinek jegyzőkönyve szerint az országgyűlést köve− tően szigorúan felhívták az adóelosztás miatt évenként végrehajtott városi össze− írásokkal megbízott hivatalnokok figyelmét arra, hogy a korábbiaknál pontosab− ban járjanak el, mert a város országgyűlési helyzetét a jövőben minden bizonnyal a népességszámhoz fogják igazítani, és nem szabad megengedni, hogy a hibás összeírás miatt minősítsék Kassát az őt valósan megillető helynél kedvezőtle− nebb osztályba. A városi tanács ugyanis elővette a korábbi összeírásokat és azokból azt állapította meg, hogy a kimutatások szerint a népesség évek óta nem növek− szik, holott ezt, a város vezetőinek véleménye szerint a számos építkezés, illetve személyes tapasztalataik egyértelműen cáfolják. Lásd Czoch Gábor: Városlakók és polgárok. Kassa társadalma a 19. század első felében. Kandidátusi értekezés. Budapest, 1997, 45.

306


egy gátor [fakerítés] által választatik el, hanem ezek a Pozsony várkapi− tánysági, vagy a vármegyei hatóság alá tartoznak.”38 Pozsony és a Váral− ja tényleges egyesítésére végül 1850−ben került sor, az általunk tárgyalt időszakban azonban már teljesen összenőttek, és Fényes Elekhez hason− lóan a város népességét más korabeli leírásban is a Váralja lakosságával együtt adták meg.39 A gyakorlatban viszont egyre több problémát vetett fel az, hogy a két egymással összekapcsolódó rész jogilag más−más ha− tóság alá tartozott. A törvénytervezet készítői a városok térbeli növekedéséből adódó, ehhez hasonló problémák kezelése érdekében lehetővé kívánták tenni, hogy a városok a határukkal közvetlen szomszéd területeket bekebelez− hessék. A törvény szerint a bekebelezett terület minden tekintetben a vá− rosi hatóság alá rendelődik, és ha voltak kiváltságai, a bekebelezés kö− vetkeztében azokat elveszti. Abban az esetben, ha a városhoz csatolan− dó területtől valamely más törvényhatóságnak adót fizettek, a tervezet a bekebelezési eljárást a két törvényhatóság közötti igazságos megálla− podás útján, országos biztos irányításával, külön törvényi szabályozás keretében irányozta elő.40 A főrendek azonban elvetették a törvényterve− zetnek ezt a rendelkezését. A felsőtáblán Eötvös József hiába érvelt a ja− vasolt szabályozás gyakorlati előnyei mellett: „[…] esetek lehetnek, hol a közigazgatás célszerű elrendezése az olly bekebelezést megkívánja […] és felszólítom a m. Fő RRket, és különösen azokat, akik jól ismerik a hely viszonyait olly városoknál, hol incalavtio nélkül két törvényhatóság egy− mással határos, mint például Pozsony és Zuckermantel, – például Buda és Ó−Buda, és kérdem: nem tapasztaljuk−e hogy valósággal a kettős tör− vényhatóság végett olly helyeken a rendőri szabályokat tökéletesen cél− szerűen fenntartani egyáltalán nem lehet.”41 A felsőtábla többsége azon− ban a tervezetnek ebben a pontjában a magánjogok és az ősiség korláto− zását látta. A kassai püspök felszólalásában Pozsony esetére hivatkozva egészen világosan kifejtette a főrendek ellenkezésének okát: „Ha Váral− ja vagy Schlossberg vagy Zuckermantel bekebeleztetik, akkor nem csak 38

39 40

41

Fényes Elek: Magyarországnak s a hozzá csatolt tartományoknak mostani álla− potja statistikai és geographiai tekintetben. 2. kiadás. Pest, 1843, II, 429. Sas Andor: Pozsony, az egykori koronázóváros. Pozsony, 1995, 12. Törvény Czikely. A királyi városokról. Pozsony, 1843. A város környékébeni vál− tozásokról. 12. § – 42. § Főrendi Napló 1843−44. III. CX. Országos ülés, 1844. február 29., 191.

307

Czoch Gábor

a megyei hatóság alól kivétetik, hanem a város törvényhatósága alá ren− deltetik, hanem előbbi természetét és tulajdonságát elvesztvén: a fenn nevezett gr. Pálffy családnak [Váralja tulajdonosai a 17. század elejétől] birtoka megszűnendik nemes birtok lenni, és által változik polgári bir− tokra.” Ezt a rendelkezést tehát azért vetette el a felsőtábla, mert az alap− vető nemesi jogokat és érdekeket sértette volna. A városok népességnagyság szerinti megkülönböztetése azonban el− sősorban azért váltott ki nagy vitát, mert a szabályozás számos vonatko− zásban szakított a hagyományos, rendi városfogalommal. A szabad kirá− lyi városi cím elnyerésének a rendi felfogás szerint csupán jogi feltétele volt: a királyi kiváltságlevél adományozása, megléte, illetve annak a rendi országgyűlés általi elismerése. E városkoncepció legszabatosabb utolsó megfogalmazását az a bizottság adta, amelyet 1790−es diéta bízott meg közjogi politikai reformok kidolgozásával. E szerint a szabad királyi városok olyan különleges polgári közösségek, amelyek privilégiumuk− ból eredően területük felett saját törvénykezési joggal rendelkeznek, a ki− rály közvetlen ellenőrzése mellett, kollektíven nemes személyt alkot− nak, és képviselőik útján részt vesznek az országgyűlési törvényhozás− ban.42 Ez a definíció tehát a kiváltságon kívül a szabad királyi városok között semmiféle további különbségtételt nem ismert el, lényege és alapja a privilégium, amelynek birtokában minden ezzel felruházott település jogai azonosak, függetlenül lakosságuk számától vagy gazdasági teher− bíró képességüktől. A népesség nagysága, mint a szabad királyi városi címmel rendelkező települések jogosítványainak további lényeges meghatározó kritériuma ehhez a rendi felfogáshoz képest jelentkezett újdonságképpen az 1843– 44−es országgyűlési törvénytervezetben. A magyarországi városok né− pessége, lakosságuk nagyságának kérdése, mint arra már utaltunk, nem ekkor merült fel először. Sőt, az 1790−es diéta által a szükséges politikai reformok kidolgozására delegált országgyűlési bizottság munkálatai kap−

42

„Libera, Regiaque Civitatis sunt particulares societatis civiles quae per privile− gium proprietatem sui territorii, propriam jurisditctionem sub eminenti Sacrae Regni Coronae, adeoque Suae Majestatis Regiae Domino et jurisdictione ha− bent, nobilem collective repraesentant, et legislationae potestatis in comitiis per Ablegatos participes sunt.” XV. Elaboratum Illustrissimi Domini Comitis Jose− phi Majláth de Coordinandis Liberis Regiisque Civitatibus… In Opus Excelsae Deputationis Regnicolaris in Publico−Politicis… Posonii, 1826.

308


csán keletkezett vitairatokban az is megfogalmazódott, hogy a városok szavazatát a népességnagyságuk szerint szabályozzák. Ócsai Balogh Péter, a II. József halálát követő nemesi reformmozgalom vezető alakja például azt javasolta, hogy a húszezer lakosnál népesebb szabad királyi városok két szavazattal, a tíz− és húszezer közöttiek egy szavazattal ren− delkezzenek. Az ennél kisebb településeket terve szerint úgy kellene csoportokba osztani, hogy egy−egy csoport összesen legalább húszezer főt tömörítsen, és e városi csoportoknak ugyancsak két−két szavazatot irányzott elő.43 Hivatkozhatunk e tekintetben Schwartner Mártonra is, aki Magyaror− szág statisztikai leírásában hosszasan fejtegette a teljes jogúnak elismert városok csekély népességéből, illetve a városi népességnek az ország lakossága egészéhez viszonyított, európai összehasonításban igen sze− rény arányából eredő problémákat. Schwartner népességszámuk szerint is csoportosította az ország szabad királyi városait, megkülönböztetve az ötezernél kevesebb, öt− és tízezer közötti, tíz− és húszezer, illetve húsz− ezer feletti népességgel rendelkezőket.44 Mindehhez képest az 1843−ban megfogalmazott törvénytervezet újdonsága abban állt, hogy immár a tör− vényi szabályozás szintjén javasolta a városok jogainak népességnagy− ságuk szerinti differenciálását. A törvénytervezet nem „csupán” az or− szággyűlési szavazatok számát, hanem számos más, a városi politikai berendezkedést meghatározó tényezőt is a lakosságszámhoz viszonyít− va szabályozott. Így például az önkormányzati testület nagyságát vagy a polgárjog elnyeréséhez szükséges vagyoni cenzus mértékét. A városi szavazatok elosztásának, illetve Pozsony két szavazatának kérdésében kialakult vita tehát általános vonatkozásban egy új városfel− fogás megjelenését jelzi. A magyarországi városok korabeli megítélése, reprezentációja a 19. század közepére két új elemmel, a népességnagy− ság, illetve a városi lakosság etnikai összetételének kritériumával bő− vült. A későbbi, közvetlenül a városokra vonatkozó törvényhozásban az első, vagyis a demográfiai elv érvényre jutása könnyebben rekonstruál− ható. Jóval összetettebb probléma, és további kutatásokat igényel a ma− gyarosító törekvések, a polgárság etnikai összetétele és a városok repre− zentációjának a későbbi alakulása közötti összefüggések feltárása. Ami a demográfiai elv fokozatos érvényre jutását illeti: Az 1848−as áprilisi 43 44

Idézi Szőcs 1996, 34. Schwartner 1809, 163–167.

309

Czoch Gábor

törvényekben a szabad királyi városokra vonatkozó, ideiglenesnek szánt 23−ik törvénycikk a tárgyalt 1843−as törvénytervezet népességszám sze− rinti felosztása alapján különböztet meg kis−, közép− és nagyvárosokat.45 A demográfiai elv azonban nem írta felül a kiváltságra alapozott város− fogalmat, csupán módosította azt. A népességszám szerinti megkülön− böztetés csak a szabad királyi városok körére vonatkozott, és nem me− rült fel, hogy a lélekszámot tegyék meg a városi cím elnyerése, illetve birtoklása alapvető kritériumának. A privilégium elsőségét nemcsak az 1843–44. évi országgyűlés, hanem az 1848−as törvényhozás sem kérdő− jelezte meg. Sőt, a kiegyezést követő nagy közigazgatási reformok kere− tében hozott első törvények is még abból az alapelvből indultak ki, hogy a privilégizált városokat meg kell hagyni kiváltságos helyzetükben. Vé− gül csak 1876−ban került sor arra, hogy a népességszám kritériumának alapján, részben az 1843−as törvénytervezetben javasolt felosztást kö− vetve, a 12 ezer főnél kisebb lélekszámú szabad királyi városok kivált− ságos helyzetét megszűntessék.46

45 46

Magyar törvénytár. 1848 : XXIII. tc. Magyar törvénytár. 1876 : XX. tc. Némely városi törvényhatóságok megszűnte− téséről, illetve: Képviselő Ház irományai 1875–1878. VII. 274. szám. Törvény− javaslat a kisebb városi törvényhatóságok megszüntetéséről. VII. 274. szám, 216– 219.

310

VESZTRÓCZY ZSOLT

Pozsony, mint a reformkori szlovák politikai élet központja Kísérletek a szlovák nemzeti intézményrendszer kiépítésére az 1840−es években

A reformkori Pozsony a magyarok és a vizsgált korszakban a városla− kók többségét alkotó németek mellett a szlovákok múltjában is fontos szerepet játszott. A Ľudovít Štúr vezette szlovák nemzeti mozgalom is ebben a városban kezdte meg az 1840−es években az akkor még hiányzó intézményi háttere kiépítését, de kísérlete kudarcot vallott. Munkámban ezt a folyamatot kívánom bemutatni az 1840 őszétől 1848 nyaráig terje− dő időszakban, három területet külön kiemelve: az értelmiségi képzés legfontosabb intézményét, a pozsonyi evangélikus líceumot; az ebben a városban működő első politikai sajtóorgánumot, a Slovenskje Národňje Novinit; illetve a szlovák nemzetiségű képviselők országgyűlésben ját− szott szerepét. Az 1840−es években körülbelül 1,7−1,8 millió szlovák élt Magyaror− szágon, s ennek nyolcvan százaléka a Felföldön lakott. A szlovák társa− dalom szerkezetét tekintve csonka volt, mivel a nemesség lényegében teljesen asszimilálódott vagy szlovák anyanyelve ellenére magyarnak vallotta magát, így nemzeti mozgalmuk vezetését egy rendkívül rossz anyagi háttérrel rendelkező egyházi−értelmiségi réteg vállalta fel. A szlo− vákok ugyanakkor több más hazai nemzetiségi mozgalomhoz (horvá− tok, szerbek, románok, erdélyi szászok) képest meglehetősen komoly hátrányban voltak a reformkorban. Egyrészt nem rendelkeztek semmi− féle autonómiával sem közigazgatási, sem egyházi−kulturális téren, a szlo− vák régió területén nem voltak mozgósítható határőrezredek, másrészt 311

Pozsony és a városi kérdés a reformkorban

Recommend Documents